Travel

Életrajz

Brandl Alexander Dunaszerdahelyen él egy panelházban, kétszoba-konyhás lakásban. Korát meghazudtolva, frissen, ízesen, a helyi tájszóláshoz hűen mesélt a szélesebb és a szűkebb családjáról, az elődökről. A felesége halálát követően a fiával együtt Izraelbe költözött. Hat évig próbálkoztak, hogy beilleszkedjenek az új társadalmi közegbe, de eredménytelenül. Így visszahurcolkodtak Szlovákiába. Izraelből hozta magával jelenlegi hűséges társát, egy kistermetű ebet. Az egykor szépen berendezett lakásban, melynek bútorai egy letűnt korszak néma tanúi, egyedül él. Gyermekei életét tiszteletben tartja, a rájuk vonatkozó kérdésekre kitérően válaszolt.

Az apai nagyapám, Brandl Heinrich osztrák származású volt, és valahogy elkerült Alistálra [Alistál – Pozsony vm.-ben lévő kisközség volt (szlovákul Dolný Štál), amely a trianoni döntést követően került Csehszlovákiához. „… joggal feltételezhető, hogy a zsidók már régóta éltek itt, habár a levéltári forrásokban csak a 19. századból származó feljegyzés maradt fenn róluk. A hitközségben Juda Szeniczei rabbi tevékenykedett. … 1858-ban 156-an, 1919-ben pedig 69-en voltak. Létezett itt iskola, sőt, jesiva is, melynek élén Goldmann Salamon állt. A községben zsinagóga is működött” (Weinbergerová Mária: Zsidó települések Szlovákia területén, Fórum Kisebbségkutató Intézet, www.foruminst.sk). – A szerk.]. Ott megnősült, és ott is maradt. A családja eredetileg olyan területen élt, ahol beszéltek magyarul, ezért ő ismerte a nyelvet. Az apám apja, mivel az osztrák olyan sajtország, még ott mint gyerek megtanulta a sajtkészítést, de ugyanakkor cipésznek is kitanult. A nagyapám így télen cipőket javított, nyáron pedig sajtot készített. Akkoriban nem úgy volt, mint ma, hogy eldobom, és veszek új cipőt. A lyukas cipőt – úgy mondták – a suszterhoz vitték. Foltot tetettek a bőrre is meg a talpra is, meg is varratták, ha kellett. A kisember csak úgy tudott cipőben járni. Nyáron viszont a nagyapa mindig elment valamelyik gazdához, amelyik előbb hívta, sajtot készíteni. Karábpusztán, Peténpusztán, Béllén több gazdálkodó élt. Akkoriban még sok volt a legelő, akkor ez volt a divat, juhokat és kecskéket tartottak. Az öreganyám [Brandl Heinrichné, szül. ?Júlia] is elkísérte. A nagyapa pontosan betartotta a zsidó előírásokat, és azok szerint gyártotta a sajtot. Ahogy hordták be a tejet, azt úgy dolgozta fel. A gazdák, akik zsidók vagy nem zsidók voltak, ragaszkodtak hozzá, mert jobb áron tudták eladni a kóser sajtot, mint ami nem volt kóser. Így aztán nagyapáék nyaranta kóser sajtot készítettek, amit aztán Isten tudja, hány országba hordtak. A sajtgyártást persze ellenőrizték, mindig jött egy másgiáh. Ez egy bigott, vallásos ember volt, aki felügyelte, hogy a nagyapa rendesen betartja-e az előírásokat, és a sajt mint kóser menjen ki. Az ellenőr, miután elkészítették, hogy ennyiből ennyit és ezt meg azt, akkor rátette a sajtokra a pecsétet, hogy az kóser. Úgy ment ki a sajt. A nagypapa nem járt ellenőrizni, ő csak gyártott. Én nem szoktam neki segíteni. Mi sokan voltunk testvérek, ezért mindig valamelyikünk gyalog elment hozzájuk, mert akkor nem volt autó, és fölcsomagolt a család részére a sajtból, amit éppen gyártott.

A nagypapa tartotta a vallást, de nem volt bigottan vallásos. A bigott vallásos addig nem evett, amíg nem imádkozott. Az volt a bigott vallásos, aki minden nap eljárt a templomba, reggel és este, utána megmosakodott, kezet mosott, és azt, amit megevett, arra mindig imát mondott [lásd: étkezéshez kapcsolódó áldások]. Az, aki nem volt bigott vallásos, az naponta tisztálkodott, minden pénteken este és szombaton elment a templomba. Hétköznap imádkozott, de nem ment el a templomba. Ez volt a nagyapám. A nagyapa nem viselt szakállt, csak kalapot hordott. Hétköznap is, hiszen másképp a kóser sajtot nem is csinálhatta volna, ha nem hordta volna a kalapot vagy a sapkát. Józan gondolkozású, túl szorgalmas, szerény embernek ismertem. Az öregapám cipész is volt. Nem ronggyal törölte a kezét és a ragasztót, hanem bele a ruhába, csak úgy csillogott tőle a nadrágja. A nagyszüleim legtöbbnyire hétköznapi ruhát viseltek, nem dobták el a ruhákat. Amikor kilyukadt, akkor foltot tettek rá. Politikai nézetei nem voltak, csak a munka érdekelte, meg a család.

Brandl Heinrich 1928-ban halt meg otthon, Alistálon, nem vitték kórházba. Ott is van eltemetve. Arra is emlékszem, hogy a családnak nem volt pénze arra, hogy betonból csináltassák a sírkövet, így akácfából lett az kifaragva, és abba lett belevésve a neve. Emlékszem a temetésére. Akkor még Alistálon ott volt a rabbi és két sakter. Azok a sakterok, akik vágták baromfit, azok egyben kántorok is voltak. A rabbi kezdte el a temetést, és a kántorok folytatták. Külön álltak a férfiak és a nők a temetésen. A férfiak kikísérték a halottat a temetőbe, a nők is mehettek, de csak utánuk, nem együtt a férfiakkal. A zsidók törzsre vannak osztva, vannak a kohénok és a lévik [lásd: leviták]. A kohénok csak a temetőkapuig mehettek be, de azokból igen kevés volt, esetleg száz családból ha kettő akadt. Évfordulók alkalmából, ha valaki meghal, akkor minden évben mondanak kadist, olyankor a kohénok kimennek a templomból.

A nagymamám sem volt bigott vallásos. Akkor még parókát hordtak az asszonyok, ő sem volt kivétel. A haját levágták az esküvőn. A parókát le kellett kötni kendővel, még akkor is, ha nem csinálta a sajtot, mert ez volt az előírás, ezért mindig le volt kötve a feje és a paróka. Tartotta a vallást, de nem vitte túlzásba. A nagymama blúza nem volt nyakig gombolva, mint ahogy a zsidó vallás előírja. Szoknyát hordott, de nem volt bugyija, hanem olyan hosszú alsónadrág, azt viselték főleg falun az asszonyok.

A nagymama kóser háztartást vezetett. A sakternál vágatta a baromfit. A kóser azt jelenti, hogy a húst – baromfit vagy marhahúst – rátették egy deszkára, amely magosítva volt, ott besózták. Két óra hosszig kellett sóban állnia a húsnak, amíg feltehették főzni. Ezeket mind pontosan betartotta. Pedáns, nagyon pedáns asszony volt [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.].

A nagymamát aztán a Brandl nagyapa halála után, mivel idős volt, és nem tudott dolgozni, a gazdagabb zsidók támogatták, nem a családunk. Főleg élelmiszert kapott. A templomban ünnepnapokon felhívták a férfiakat a Tórához, ott felajánlásokat tettek – arra azt mondták, hogy c´dokó, vagyis alamizsna, jótékonyság, adomány –, erre, mondjuk, fölajánlott a szegények javára öt, húsz, ötven koronát, ki hogyan, de ezt nemcsak azok az emberek ajánlották, akik jómódúak voltak, hanem a kis embereket is felhívták a Tórához, és mindenki a lehetősége szerint, amennyit mondott, azt be kellett fizetnie [lásd: jótékonyság kötelezettsége]. Így jöttek össze, és ilyenből is voltak támogatva. A nagymama a háború alatt halt meg, nem tudom pontosan, mikor, mert jött a láger.

Az apai nagyszülők nagyon szolid körülmények között éltek. A falusi cipész és sajtos nem tudott összeszedni mit tudom én, mit. Egy nádas kis házikóban éltek ottan. Kétszoba-konyhás házban laktak. A berendezése egyszerű, vitrinjeik nem, csak ilyen közönséges szekrényeik voltak. Apám testvére, amíg nem volt nős, addig szintén ott lakott, a lánytestvére is. A ház közös udvarban állt, ahol hat vagy hét család élt egymás mellett, nagyon jó viszonyban, ők voltak az egyedüli zsidó család ott. Az udvarban állt egy közös kút, oda jártak vízért, és egy közös kemence, ahol a nagymama a bárheszt sütötte. Beosztották a sorrendet, mondjuk, pénteken megsütötte a kenyeret meg a barcheszt. Olyankor a többiek nem sütöttek, ők hétköznap sütöttek. Megértés uralkodott a szomszédok között.

A Brandl nagyszülőknek nem volt semmijük, arra nagyon emlékszem mint gyerek, hogy akkor mindenki ragaszkodott még a baromfihoz is. Isten ments, hozzányúlni! Az öregapám egyszer kedvet kapott a tyúklevesre. Mondja nekem: „Úgy ennék egy kis jó tyúkhúslevest, de az öreganyád nem engedi!” Valahová elment az öreganyám, megfogtuk a tyúkot, becsukta. Megjött az öreganyám: „Te, Heinrich, nézd meg, mi történt, kint volt a tyúk, most meg egyszeriben behúzódott! Biztosan megbabonázták, azonnal el kell vinni a sakterhoz levágatni.” Az öregapám mondja: „Na, bejött a húzásom, most eszünk egy jó kis tyúkhúslevest!” Még én is ettem belőle! Ahol tyúkot tartottak, nagyon ragaszkodtak hozzá a falusi asszonyok. Gyakran eljártunk a nagyszülőkhöz. Az öreganyám és az öregapám jiddisül is beszélt.

Az anyai nagyszüleim Lengyelországban éltek, Kolomeában [Kolomea – az ugyanilyen nevű galíciai kerületi kapitányság székhelye volt, 1890-ben 30 200, 1910-ben 42 700, 1920-ban 41 100 lakossal (agyagipar, fa- és dohánykereskedés). Ma Ukrajnához tartozik: Kolomija. – A szerk.]. Az anyai nagyapámat már nem tudom pontosan, hogy hívták, Mundszer [Mundser?] volt a vezetékneve. Egy üzemben dolgozott mint rézesztergályos. Nem is emlékezhetek rá, olyan két-három éves lehettem, mikor utoljára láttam. Az anyai nagyanyám meghalt, így a nagyapa újra megnősült. A nagymama nevét nem tudom. Nem tudom, mikor halt meg a nagyapa, még a háború előtt. Anyának [Mundszer Sarolta] nem volt több testvére, csak egy féltestvére [Kuhn Vilmosné], a második házasságból. A nagyapa gyertyatartókat hozott ajándékba az anyukámnak meg a Malcsinak is. Nem tudom, akadt-e még valahol olyan gyönyörű, mint amilyeneket ő csinált, persze kézi munkával, nem géppel. Tizenkettőt hozott, hatot nekünk és hatot a Malcsinak. Élt itt egy Erdős nevezetű vendéglős, nagy háza, udvara, mindene volt. Az egyik gyertyatartóért odakínálta a házat, a vendéglőt és mindent, olyan gyönyörűek voltak. Nem maradt egy se. A gyertyatartók eltűntek, Németország elvitte őket.

Az anyukám Lengyelországban járt elemi iskolába, nyolc osztályt végzett [Az 1899-ben született Mundszer (?) Sarolta valószínűleg elemi iskolát végzett, ami Galíciában is hat osztályos volt. – A szerk.], nagyon szépen tudott írni. Más szakmát nem tanult ki. Anyám egy szót sem tudott magyarul, amikor Lengyelországból eljött, de három év múltán senki meg nem mondta, hogy nem magyar, úgy megtanulta a nyelvet. Az anyuka nem is járt már többször Lengyelországban, mert amikor jöttek a gyerekek, nem is tudott átmenni, talán csak kétszer ha voltunk. Inkább ők jöttek ide, addig, amíg nem laktunk [Duna]Szerdahelyen. Anyu csak így ünnepekre küldött egymásnak üdvözlő kártyát. Csak ennyi.

Anya féltestvérét Kuhn Malcsinak hívták. Magyarosan írta a nevét, pedig lengyel volt [azaz: galíciai]. Amikor még olyan volt a társadalmi rendszer, hogy aki kicsikét is módosabb volt, akkor meg tudta magának engedni, hogy cselédet fogadjon. Malcsi is eljött Lengyelből [Duna]Szerdahelyre cselédlánynak. Az apámnak az egyik ismerőse szerezte neki a helyet. Ez azt jelentette, hogy ott tanult főzni, mosni, takarítani. Akkor még nem volt padló, hanem a szoba földjét fölmeszelték [Nyilván arrafelé sem mésszel kenték be az agyagpadozatot, hanem vízzel összekevert agyaggal. – A szerk.] meg ilyesmi, és ezt kellett ott csinálni. A zsidó családnál, Kuhnéknál szolgált. Kuhnéknak volt egy fiuk, Vilmos. A Malcsi szép lány volt, így a fiú elvette feleségül. Minden héten eljöttek hozzánk, Alistálba, mert ott van vasútállomás. Volt, amikor vonattal jöttek, akkor legyalogoltak két, két és fél kilométert az állomástól be a faluba. Egyszer vonattal, másszor lovas kocsival érkeztek.

Malcsinak sokáig nem voltak gyerekei, végül nagy sokára lett egy lány meg egy fiú. Ádám és ha jól tudom, akkor az Olga. Vörös hajúak voltak az apjuk után, ő volt vörös hajú. Olyan tíz-tizenkét évesek lehettek, amikor elvitték őket. Mit tudták a szülők, hogy hová mennek? Akinél gyerek volt, és ragaszkodott a gyerekhez, azt a Mengele egy helyre küldte.

Brandl Ferenc, az apukám Alistálon született. Ott is járt iskolába. Külön zsidó iskola nem volt ott, csak rabbi és a két sakter, azok tanították imádkozni és a héber nyelvre. Dunaszerdahelyre pedig a tanonciskolába járt [lásd: ipariskolák], egy Donáth nevezetű fűszerkereskedőnél tanulta ki a kereskedőszakmát.

Az apám Lengyelországban [Galíciában] volt katona, és ott ismerkedtek meg anyával. Nem tudom, melyik évben ismerkedtek meg a szüleim. Talán tizennyolcban jöttek ide. Az esküvőt Alistálon tartották, a zsidó templomban [lásd: házasság, esküvői szertartás].

A szüleim úgy öltözködtek, amilyen ruhájuk volt, az olyan volt. Ing és olyan sötét ruha. Mivel az öregapám cipész volt, cipőt nem kellett venni, mert azt az öregapám megcsinálta nekik. Anyu nagyon vallásos volt, parókában járt, mert akkor olyan kilencven-kilencvenöt százalékban, ha a zsidó lányok férjhez mentek, akkor megnyírták őket. Az öltözéke blúz, szvetter, harisnyát is hordott, de akkor még a harisnyát saját maguk horgolták ilyen szegényebb családban. Nem vették, mert így csak a pamutért kellett adni a pénzt, másért nem.

Az apukám Alistálon mindennel foglalkozott, még gazdálkodott is. Voltak tehenek, legelők, minden. Vannak emberek, akik ha hozzányúlnak a piszokhoz, az arannyá változik, és vannak olyanok, akik ha hozzányúlnak az aranyhoz, az piszokká változik. Hát ő is ezek közé tartozott, ha hozzányúlt az aranyhoz, akkor az piszokká változott. Semmi nem akart ott sikerülni. Mondták, hogy nyisson fűszerüzletet. Hát abból… Ott akadt már több fűszerüzlet, de abból megélni és fönntartani a családot lehetetlenség volt, mert olyan tudott csak akkor létezni, megélni, akinek volt pénze, és ha valaki bement: „Kérek egy fél kiló cukrot, egy kiló sót, ecetet, írja föl. Ha majd kapok pénzt, ha eladom a tojást akkor…”Aki ezt meg tudta engedni, az tudott valahogyan létezni. Aki ezt nem tudta megengedni, az nem tudott létezni. Hát akkor olyan világ volt, ő ezt nem tudta biztosítani. A főutcánál, ahogy megyünk a vasútállomás felé, ott volt egy jéggyár. Nyáron ott kapott munkát, gyártotta a jeget. Megjött az ősz, akkor pedig felvásárolták a szőlőt, kipréselte, és megtanulta a bort kezelni, csak úgy tudtunk valahogy boldogulni. A család helyzete siralmas volt.

Alistálban volt egy tó. A tóparton annak, aki építeni akart, adtak ingyen telket, fillérekért. Akkor még volt lehetőség rá, egy deszkaformába betették a port, és összekeverték az úgynevezett polyvával – akkor nem volt kombájn, se cséplőgép –, és amikor megszáradt, összerakták, és abból lett felépítve a ház [Nyilvánvalóan vályogház volt, vagyis agyagot és vizet kevertek össze a pelyvával. – A szerk.]. A tető nádból készült, a szerkezet fából volt. Az ácsok tudták csinálni nádból a tetőt, ők javították, ha kipottyant, megrongálódott. Szoba-konyhás lakás volt. A gyerekek a szülőkkel aludtak. A berendezése is nagyon egyszerű volt, amit már más elhasznált, vagy odaadták, vagy fillérekért meg tudták venni, részletfizetésen. Csak az volt.

Nem sok szomszédunk volt, mert nem sokan építettek oda. Csak azok építettek oda, akik nagyon rá voltak szorulva, hogy ne a szülőkkel, hanem külön lakhasson a család. Ott, ahol lakott az öregapám és öreganyám, ott kellett volna lakni, csak nem volt hely. Akkor még nem volt szokás az, hogy lakbért fizetni. Ilyen falukon az volt a szokás, hogy aki tudott, az az ilyen viskót fölhúzta vagy maga, vagy megcsinálta a szomszédokkal. Betonalapokat nem csináltak. Ki volt ásva, és úgy rakták fel a falakat. Amikor lepotyogott, akkor úgy mondták, hogy tapasztják. Úgy javították, mint a fecskék.

Kertünk is volt Alistálon, kicsi, de amilyen zöldség kellett, azt meg tudtuk termelni. Állataink is voltak mindig. Tyúk, liba, kecske, és már később volt mindig egy tehenünk. Már Alistálon is tartottunk tehenet. Kecskénk volt mindig, főleg a tej végett. Az apukám is tudott sajtot készíteni, de elavult az érdeklődés a kóser sajt iránt. Csinálta volna szívesen, megtanulta, csak már nem volt érdeklődés. El is ment ezekbe a tanyákba, hogy csinálná, de honnan vegyünk birkákat?! Nincsen vevő a sajtra.

Apámnak két testvére volt. A nővére, Brandl Janka leányfejjel szült Stadler Jánostól egy kislányt, akit aztán a szülők segítségével nevelt. Stadler egy nagygazda fia volt, ő pedig egy szegény lány. Akkortájt még belebeszéltek jobban a szülők, hogy kit vegyen el és kit nem, ezért nem engedték, hogy elvegye Jankát. Janka nem is ment férjhez soha. A nagyszülők igen szerették azt a lánykát, Ibolyt. Janka és a kislánya, Iboly külön laktak az udvarban, egy külön kis szobában, földes padlóval.

Janka és a kislánya nehezen éltek. Janka főleg nyáron dolgozott, szezonmunkában. Alistálban akkor körülbelül száz zsidó család élt. Akadtak jómódúak is, akik elhívták őt segítkezni. Háztartási munkát végzett főleg, mosott, vasalt, takarított, mindig máshol. Iboly apukája, a Stadler csak annyiban törődött a lányával, amennyire az ő szülei megengedték. A kislány a Brandl nevet kapta, nem az apjáét.

Ibolya egy évvel volt fiatalabb, mint én. Szlovák iskolába járt, mert Alistálban volt szlovák iskola is, ezért perfekt beszélte a szlovákot. Csak szlovák iskolába járt. A háború alatt elment egy keresztény családhoz Pöstyénbe szolgálni. Cselédlánynak vették fel, de nem tudták azok, hogy zsidó, viszont Iboly sem mondta meg. Nagyon szép lány volt, így férjhez ment a család fiához. Nem tudom már, hogy hívták őket. Később, már a háború alatt, ahogy a fiú megtudta, hogy zsidó, elvált tőle. Nem jelentette fel. Állítólag nem értették meg egymást, ezért elváltak. Iboly aztán Pöstyénből Kassára ment. Ott nemsokára megismerkedett egy másik szlovák férfival, aki fantasztikus bigott vallásos volt, az egész szoba és a konyha, minden tele volt rakva szentképekkel. Ez a férfi, nem emlékszem már, hogy hívták, már tudta, hogy Iboly zsidó, úgy vette el a háború után, de Iboly végül áttért a keresztény vallásra. Többször is jártam náluk. Iboly a hatvanas években halhatott meg.

Az apuka öccsét Brandl Jóskának hívták. Akkoriban az volt még a szokás, hogy aki nem volt bigott vallásos, az csak pénteken este és szombaton ment templomba. Kilencvenkilenc százalékban mindenki megjelent a templomban. Úgyhogy minden pénteken este az apám is ment templomba, és ott együtt ültek a padban és beszélgettek. Jóska [Duna]Szerdahelyre nősült. Egy szegény lányt vett el, azt hiszem, hogy Rozáliának hívták. Három gyermekük, három fiú született. Jóval fiatalabbak voltak, mint én, talán tizenöt évvel is. A nevüket nem tudom megmondani. Nagyon szerette a családját, szépen éltek. Olyan szokás volt akkor, hogy a keresetét odaadta az asszonynak, hogy az gazdálkodjon. Elvitték őket Németországba, a gyerekek még egész kicsik voltak. Csak a Jóska jött vissza a lágerból, nem bírta ezt elviselni. [Duna]Szerdahelyen volt egy cipészműhelye. Szépen keresett, de elkezdett inni. Ivott, minden nap részeg volt. Hát van annál csúnyább, mint ha egy ember berúg, és aztán otthon disznólkodik?! Nem kiabált, hanem hányt… Egy részeg ember el tudja azt takarítani? Nem. Ebből jöttek össze a nézeteltérések. A Jóska bácsi mindig mondta: „Mit érdekel az titeket, hogy iszom, az enyimet iszom”, habár ott evett nálunk, amiért nem kértünk tőle egy fillért se. „Igyál, de így nem lehet mindennap hazajönni, hát ki fog utánad takarítani?” „Nekem ez így tetszik! Bánatomban iszok, nem az örömömben!” „Akkor már a családod meg a feleséged visszajön Auschwitzból, ha mindennap ezt fogod csinálni?”

Jóska aztán elment Pöstyénbe, az Ibolyához. Nem sokáig lakott nála, mert ugyanazt csinálta ott, mint itt. Pöstyénben Jóska megismerkedett egy asszonnyal, és ő azt a feltételt szabta, hogy csak akkor fog együtt élni vele, ha abbahagyja az ivást. Az asszony hatása alatt megállta, hogy többé nem ivott. Utána többször is volt itt [Duna]Szerdahelyen nálunk, én is jártam náluk Pöstyénben, amikor már nem ivott. Kérdeztem is tőle, hogy el kellett neki mennie innen azért, hogy az ember tudjon magán uralkodni? Körülbelül hatvankettő, hatvannégyben halt meg a Jóska, nem tudom pontosan, nem értesítettek minket. Azt viszont tudom, hogy nem zsidó temetőbe temették.

Alistálon nagy hitközség volt, a környéken a legnagyobb. Bögellőn, Albáron is nagy hitközségek voltak. Alistálnak lehetett háromezer-nyolcszáz lakosa, mert Alistál és Tölnye egyben volt. Az egyik felét Alistálnak, a másik felét Tölnyének hívták. Körülbelül olyan nyolcszáz-kilencszáz zsidó élt itt. Akadt közöttük elég sok iparos, kereskedő és gazdálkodó is. Zsidó templom is van ott, de hogy milyen állapotban, azt nem tudom, mert nem is emlékszem, mikor voltam ott. Alistálon élt a rabbi meg a sakterek. A két sakter nemcsak sakter volt, hanem egyben kántor is. Úgyhogy ezek a kántorok szoktak előimádkozni. Hol az egyik, hol a másik. A rabbinak és a sakteroknak a nevére sajnos már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy hol laktak. A zsidók és a nem zsidók közötti viszony nem jó, hanem nagyon jó volt, olyasmi nem létezett, hogy te zsidó vagy, vagy nem vagy zsidó.

Alistálon földesek voltak az utak. Amikor jött a tavaszi időszak, mindenhol sár volt. Nagyon kevés autó járt a faluban, illetve csak egy. A Stadlerék jártak csak autóval. Alistáltól olyan két, két és fél kilométerre van egy tanya, a Karábpuszta. Az Rosenberg Jakabé volt, arra a névre emlékszem, nem tudott jól magyarul, csak konyhanyelven, inkább németül beszélt. Elég vallásos volt. Az ünnepeken gyalog jött be a templomba, és gyalog ment haza az egész családjával [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Már abban az időben is előfordult az állatoknál a száj- és körömfájás. Ha ez előfordult, akkor ki kellett írni, hogy száj- és körömfájás van ezen és ezen a területen. A Rosenberg tanyáján is kitört a járvány. Rosenbergot a faluban mindenki csúfolta, mert ekkor kiírta, hogy: „Puszta Karáb, Rosenberg Jakab marhának szájában fáj a lába.” Magyarul akarta kiírni, de nem tudott jól írni. Ahogy ment a sétakocsival, akkor a gyerekek kiabálták utána ezeket a szavakat.

Alistálon abszolút nem létezett semmiféle kulturális tevékenység, színház. Minden a ház körül forgott meg a kenyér körül, hogy ki hogyan tudja nehezen azt a kis kenyeret megteremteni. Igaz, akarat sem volt rá, de lehetőség se.

1928-ban vagy 1929-ben a szüleim eljöttek Alistálból Dunaszerdahelyre lakni. Dunaszerdahelyen jobb megélhetőségi lehetőség volt, de főleg mi végettünk jöttek el, azért, hogy itt járhassunk iskolába, zsidó iskolába. Apámnak itt jobban volt munkája, és nekem is már tizenkét éves koromban be kellett segítenem a család eltartásában.

Nagyon szerény körülmények között éltünk, és sok volt ilyen. A legnagyobb baj az, hogy azok, akik ilyen szerény körülmények között nevelkedtek, erre mondják azt, hogy az ökör megfeledkezett arról, amikor borjú is volt, vagyis hogy elfelejtkeznek arról, hogy honnan származnak, hogy miken kellett keresztülmenni, hogy tudjanak felnevelkedni és családot alapítani. Ma jól megy nekik, ha úgy jött ki a háború után. Megfeledkezett arról, hogy milyen körülmények között kellett neki nevelkedni, hogy este evett volna még egy szelet puszta kenyeret, de az anyjának fájó szívvel azt kellett mondania, hogy nem, a kenyér már alszik. Nem azt, hogy nincs, hanem már alszik. Az anyukám is azt mondta, igen, már alszik a kenyér. Több ilyen szegényebb család élt Dunaszerdahelyen. A jómódúak ünnepekkor, húsvétkor [Pészah], Jom Kipurkor meg Purimkor szoktak bennünket kisegíteni élelmiszercsomagokkal.

Betegség esetén a hitközség nem szokott segíteni, mert akkor nem voltak ehhez hozzászoktatva az emberek. Csak az volt a [Duna]Szerdahelynek a szerencséje, hogy itt élt doktor Hertzkovics. Ha egy szegény család hívta, senkitől soha egy fillért el nem fogadott, sőt, amikor voltak ilyen megfázások, akkor vitt olyan gyógyszert, amelytől ha bevette, a láz elmúlt. „Szedje be!” És elmúlt. Hozta magával. Zsidó volt ez a doktor, volt még egy. Ez nem volt zsidó, doktor Berczi. Az is megcsinálta, de nem csak a zsidókkal, hanem mással is, hogy nem vett el tőlük pénzt, de ez a Hertzkovics még gyógyszert is vitt. Eljött, kivizsgálta, kiírta a gyógyszert. Mit fizetek? A családjával törődjön, ne velem, én megkeresem, ami nekem kell még magán kívül is.

Nagyon nagy volt a szegénység Dunaszerdahelyen. Ahol ma a polgármesteri hivatal található, ott szokott állni olyan ötven-hatvan ember, kezükben fűrész, fejsze, ásó, csákány, lapát, és várták, hogy ki hívja el őket valamilyen házhoz dolgozni.

Össze se lehet hasonlítani a mostani helyzettel, az nem létezik. Szegény apám. Megírta a köztársasági elnöknek, Masaryknak, hogy milyen szegénységben élünk. Küldött pénzt is, nem tudom már, mennyit, és nincs értelme olyat mondani, amit nem tudok. Azt tudom, hogy a szegény apám… anyám mondta, hogy érdemes volt írni, mert a Masaryk küldött pénzt. A szüleim szerették Masarykot. Apámnak jött ez az ötlete. Tél volt, nem volt munka, a problémák… Az apámnak szép írása volt, hát megpróbálom, írok egy levelet. Nem tudom, mennyibe került egy bélyeg, pár fillér volt, azt hiszem, tíz fillér, még annál kevesebb. Szépen megfogalmazta, és elküldte. Erre rá olyan három hétre, nem tudom, mennyi pénzt küldött, Masaryk G. Tamás volt aláírva.

Dunaszerdahelyen macskakövekkel voltak kirakva az utak meg a járdák. Ahol mi laktunk, ott nem, csak a központ volt ilyen. Dunaszerdahelyen voltak neológok és ortodoxok. Két templom is volt, a neológ és az ortodox. Aki vallásos volt, az ment az ortodox templomba, de az sokkal kisebb volt, az negyed része se volt a neológ templomnak. Gyönyörű szép templom volt [Duna]Szerdahelyen, de le lett bombázva.

Minden héten kedden vásárokat tartottak, lovat, borjút, kecskét, tehenet árultak itt, voltak itt, úgy mondták, hogy mindenárusok. A nyakukban ilyen szíjféle lógott, ez ki volt rakva mindennel, így kínálták az árut. A gyümölcs- és a zöldségpiacot mindennap tartották, szombaton és vasárnapon kívül. Volt külön halpiac is. A halpiac Dunaszerdahelyen a víztoronytól nem messze volt. A zöldségpiac máshol állt, ott árultak a Rosnerék, ők nem termeltek, hanem amit felvásároltak, azt ott árulták a piacon. A tyúkpiac nem messze volt a halpiactól. Aki elment a halpiacra, akkor megállt a baromfipiacon, ahol élő baromfit árultak. Vágott baromfit nem is árultak, csak élő baromfit. Jó pár család abból élt, hogy jártak így falukra felvásárolni a tyúkot, tojást. Ezeket tyúkászoknak hívták.

Nem a tyúkászok árultak a piacon, hanem a Sárga kastélytól [A 18. században emelt barokk kastély (Kondé Miklós nagyváradi püspök építtette a családjának). – A szerk.] nem messze élt egy Krausz nevezetű ember, ő vette át tőlük az élő baromfit és a tojást. Egy sakter is ott volt állandóan, aki egyben kántor is volt. A sakter vágta le a baromfikat, és nem tudom, hogy Izraelből vagy honnan, de volt itt a másgiáh, aki azt ellenőrizte, hogy ami külföldre ment, ezek a kóser baromfik, hogy megfelelnek-e a zsidó előírásoknak. Ez a másgiáh ellenőrizte azt, az egy bigott vallásos ember volt, precíz, ebben az volt a jó, hogy aki nem szerette a fegyelmet és a tisztaságot, az nem csinálhatta. Dunaszerdahelyen a Bősi úton, a Karcsai úton és Kistejedben cigányok éltek. Ezek a cigányok bejártak a városba is, és a Krauszékhoz is pucolni a baromfiakat. Nagyon kellett azonban vigyázni, mert ha kövérebb volt a baromfi, akkor kiszakadt a bőre, és az már nem mehetett külföldre. Az ilyent eladták olcsóbban az ittenieknek, mert az kóser volt különben, de hibája volt [Az ilyen hús nem minősült kósernak, tréflinek számított volt. Az étkezési törvényeket betartó zsidók nem fogyaszthatták. – A szerk.]. Olcsóbban hozzájöttek a szegények. Oda is jártak vásárolni, de nemcsak oda, mert mindig volt nekünk baromfi.

Az apám is szokta a falukban felvásárolni a baromfit, és hordta a Krauszhoz. Evvel is keresett egy kis pénzt. Akkoriban minden faluban voltak baromfiak. Gútán, a tanyákon az országtól rizst kaptak, és azzal etették a baromfit, ezzel a tört rizzsel, hogy szép sárga legyen a bőre. Oda szoktunk elmenni lovas kocsival fölvásárolni a baromfit. Az apám mindent csinált, amin lehetett keresni egy kis pénzt.

Dunaszerdahelyen volt futballpálya is. Gyakran kijártam oda a pályára nézni. Gyermekkoromban nem sportoltam, nem volt mikor, és nem akadt rá pénz se. Esetleg moziba igen, arra egypár fillért kaptunk, mert nem volt drága a mozi. Itt volt, ebben az utcában a mozi. Szerettem a cseh filmeket meg a magyar filmeket. A mozijegy tíz fillérbe, húsz fillérbe került, attól függ, hogy ki hol ült. Aki egészen elöl ült, az olcsóbb volt, mert megvoltak a helyek, hogy hol mibe kerül.

Dunaszerdahelyen először Csigériben laktunk, ez egy negyed volt. Az egész család egy szobában lakott. Később kaptunk lakást Kistejedben, ez már kétszobás nádas házikó volt. Nem volt ott se villany, se folyó víz. Csak petróleummal világítottunk, de avval is spórolni kellett. Kistejedről is elmentünk, úgy mondták, hogy kertek alatt. Ezek a Dunaszerdahely negyedei, [Duna]Szerdahelyhez tartozott mindig, csak volt a Kistejed, Kisebb Tejed és Szamártelep, mert ott már egész végén laktak azok, akik szamárral fuvaroztak, és azért nevezték el Szamártelepnek.

Anyám baromfit nevelt, főleg a tojás végett. Olyan tizenöt, húsz tyúkunk lehetett, akkor még az volt a jó, hogy nem lopták el. Apám nádból csinált egy bódét, és oda mentek be estére. Még télen is azért egy, két, három tojás szokott lenni. Tehenünk is volt, meg kecskék. Mi, gyerekek szoktunk járni kalászt szedni. Kaszával arattak, és ami elmaradt, azt szedtük össze, és vittük haza a baromfiaknak. Avval etettük, de amikor már annyi idős voltam, akkor el szoktam menni a cséplőgépek mellé polyvát igazítani. Nem pénzt kértem, hanem gabonát, úgyhogy a baromfiaknak legyen mit enni. Az ocsú, amit kaptam, az a gabonának az alja, olyan eltört gabonák, abból duplát adtak, mint a rendesből. Én inkább azt kértem, hogy több legyen, mert a tyúk nem tudja, hogy mit eszik. És a nővérem is eljárt, és ő is ezt kérte, hogy legyen mit adni a baromfiaknak.

Az apám nagyon sokat dolgozott. Akkor még úgy volt, hogy a marhának a hátulját nem ették [lásd: négylábúak kóser részei], és – nyugodjon – apámat megtanították, úgy mondták, hogy ránegulni [Azaz rájnigolni, vagyis eltávolítani a húsból az inakat. – A szerk.]. Itt járt [Duna]Szerdahelyen az iskolába, ahol ezt tanulta. Ezt külön tanították, nem tudom, honnan, külföldről jöttek bigott vallásos emberek, akik ezt tanították. Apámat hivatalosan kinevezték, hogy elvégezhette ezt a ránegulást [rájnigolást]. Akadtak más mészárosok itt, például a Grün Béla meg még kettő, három, ezért az apám odament este, és éjjelenként elvégezte a ránegulást a henteseknek. Ez abból állt, hogy az ereket, amiknek nem szabad a marha első részében benne lenni, azokat szedte ki, neki kellett tudni, hogy hol vannak azok. A hátsóból egyáltalán nem távolította el az ereket, azt ő eladta másoknak, mert ő árulta ezt is. Nem is volt [Duna]Szerdahelyen más, aki ezt a ránegulást tudta csinálni, mint az apám. Ezt is csinálta éjjelenként. Hányszor besegítettem én is, ha kellett fuvarozni! Például itt volt a Tauber nevezetű ecetes, hányszor kivett az iskolából, és felültem a lovas kocsira, és vittem az ecetet Gelébe, Somorjába. Így fuvarosként, mert ezért jobban jött egy-két korona a házhoz.

Az apukám sokat dolgozott, nem jutott ideje semmi másra. Hat családtól nem lehetett vendéglőbe menni, kártyázni, vagy egy kis sört inni. Akkor nem voltak családi pótlékok, nem volt semmi ilyen szociális segély, amiből tudta volna magának megengedni mit tudom én, akár egy évben egyszer.

Az anyám vallásos családból származott, ezért szigorúan betartotta a háztartásban a vallási előírásokat. Mosdás nélkül nem volt szabad enni, először kezet kellett mosni, aztán jött csak a reggeli, akkor elmondani az imát [A reggeli ébredés után a „Mode ani” kezdetű imát követi a rituális kézmosás (háromszor egymás után le kell önteni a kezet), amely megtisztítja az embert az alvás tisztátalanságától, és ami után már elmondhatók az Örökkévaló nevét és az általános áldásformulát tartalmazó áldások (a „Mode ani” ugyanis nem tartalmazza az Örökkévaló nevét, és áldásformulát sem tartalmaz). Egyébként pedig a hagyománytisztelő zsidó mielőtt kenyeret fogyasztana, vagy miután szükségét végezte, ugyancsak leönti kezét, aminek nemcsak higiéniai jelentősége van, hanem rituális jellege is. – A szerk.]. Reggelire megfejték a kecskét, cigóri [cikória] kávét főztek. Ez a gabonakávé, árpa meg mit tudom én, mi volt benne. Összekeverték a tejjel, beleaprították a kenyeret, kész. Mindig volt otthon két-három kecske.

A dunaszerdahelyi hitközség a háború előtt, amikor ideköltöztünk, nagyon összetartó volt. A főutcán állt a neológ templom, és a Kukučin utcában, ahol a blokkok vannak, ott volt az ortodox templom. Azok sokkal kevesebben voltak.

Mi a neológ hitközséghez [lásd: neológ hitközségek] tartoztunk, annak dacára, hogy betartottunk mindent, mivel az anyám bigott vallásos volt, de már az apám nem volt az. Két rabbi is volt, az egyiket Weinbergernek hívták, a másikra nem emlékszek. Ott állt egy épület, ahol a református paplak van, ott laktak a zsidó rabbik meg a sakterok. Rabbiképző nem volt ott. Az a Bacsák utcában volt, ahol van a posta. Oda jártak a bóherok. Ott is kétféle tanító, ortodox és neológ tanított. Az ortodoxra nem emlékszem, a neológot Federweisznak hívták. Mindig nádpálcát tartott a kezében, aztán csak odaütött vele.

Jesivába nem jártam én, csak imádkozni és a pontozatlan betűket [lásd: pontozott szöveg] tanultam olvasni, ezt úgy mondták, hogy g´more [Gemóre vagy Gemára a Talmud arámi neve. – A szerk.]. Az az, aki a Tórából is tud imádkozni. Azt is tanultam, mert az ortodoxoktól is átjöttek azok, akik ezt is meg akarták tanulni. A jó barátok rászedtek, hogy járjak oda is. Meg is tanultam, de már azt nem tudom, ugyanis az akkori rendszer nem tette lehetővé, hogy gyakorolhassam. Ha engedte volna, hogy gyakoroljam, akkor tudtam volna ma is. Amikor bejöttek a magyarok, akkor létezett ilyesmi? Minden megszűnt. Már nemcsak a háború alatt, hanem előtte is, amikor már jött az a szellő Németország felől, már akkor nem lehetett. Még nem a szél, hanem a szellő.

Akkor még az emberek összetartóak voltak, akárkinek volt ez a bar micve [bár micvó], nyolcvan-nyolcvanöt százalékban az idősebbek és a fiatalabbak is jelen voltak, mert akkor lett az ember felnőtté nyilvánítva. Akkor adtak rá először kalapot, addig sapkát hordott. Kinek milyen volt. Akkor, amikor odament a Tórához, ott elmondták az imát, úgy mondták, hogy bróhe [lásd: áldások]. Aki tudta, maga mondta el, aki nem, annak föl lett olvasva, és utánamondta, mert akadt, aki nem tudta. Akit nem érdekelte, hogy… meg aztán a szülőkön is múlt, hogyan követelték meg a gyerektől, hogy megtanulja, amire szüksége lesz. Az én anyám megkövetelte, mindig kikérdezett. Minden nap. Ő nagyon tudott, az apám a felét se nem tudta. A vallást igen kikérdezte. Mit tanultál máma, gyerünk, mondd el! Amikor nem tudtam valamit, nem haragudott, szépen megmagyarázta: „Kisfiam, nem nekem tanulsz, magadnak. Miért nem tanulsz, miért nem fogadsz szót nekem?! Nem, most nem mész sehova játszani, először megtanulod, majd kikérdezlek, utána mehetsz játszani, addig nincs játék!” Így volt nálunk. Amikor a fiúknak bár micvójuk volt, itt, Dunaszerdahelyen táncoltak, énekeltek, főleg ilyen héber énekeket, akkor még megtanították, mindenki ismerte ezeket. Olyan nem volt, aki nem tudta volna.

A lánytestvéreimnek nem volt bát micvájuk, az Izraelban van. Itt nincs, nem volt. Lányoknak nem volt, de imádkozni azt kötelezően tanultak. Az iskolában külön volt ilyen hittantanító, aki csak evvel foglalkozott. Nem volt más beosztása, hogy azt tanította. Aztán a húgaim, Etelke tudott, a Kati vagy Eszti tudott, már a harmadik, a Cecília már nem tudott úgy, mert már akkor jött ez a zavargós helyzet, és már nem tudott, abszolút nem. Az Irma és a Jolán se, abszolút nem, hát az Irma már tizenöt éves korában elment Pestre.

A mikve Dunaszerdahelyen a főutcán állt, a neológ zsidó templom mögött volt. Ott lakott a neológ rabbi, és abban az udvarban volt a mikve. Az apukám nem gyakran járt oda, mert ott fizetni kellett, de az anyám az minden hónapban elment. A lányok is vele mentek. A fiúkat nem, de volt teknő, és a mosdás kötelező volt. Anya mindennap megmelegítette a vizet, és mosakodtunk.

Ha ünnepnapot tartottunk, például a sábeszt, akkor azokban a gyönyörű gyertyatartókban pénteken este meggyújtottuk a gyertyákat [lásd: péntek esti gyertyagyújtás]. Mindenki a családból jelen volt, és mindenkinek – ha tetszett, ha nem tetszett –, akkor mindenkinek imádkoznia kellett. Senki nem kérdezte, hogy tetszik-e vagy nem. Az apuka ült az asztalfőn, és én voltam az egyedüli fiú, és öt lány volt. Minden pénteken az anyám bedagasztotta a bárheszt a nagy fateknőben. Az udvarban, ahol laktunk, ott volt egy kemence, és ott sütötte minden pénteken a bárheszt. Az apám ült az asztalfőn, és ő imádkozott elő, mindenkinek utána kellett mondania. Fölvágta a bárheszt, mindenki kapott belőle, és el kellett mondani a bróhét. Legtöbbnyire pénteken este halat ettünk. [Duna]Szerdahelyen létezett egy halpiac, ahol kis halakat, nagy halakat árultak. A szegényebbje a kis halat vette, levágták a fejét, a halat ledarálták. Abból gombócot és diós halat csinált a szegény ember [lásd: halételek]. Az, akinek jobban ment, az egy nagyobb halat vett, és abból csinálta. A fő eledel pénteken este a diós hal. Minden szombaton reggel az apámmal el kellett menni a templomba, az apám nem is engedte volna, hogy ne menjünk. Imádkozni még ma is tudok, azt nem felejtettem el.

Sábeszkor, amikor le kellett valamit rakni az asztalról, akkor azt az anyám csinálta. Más nem volt, aki megcsinálta volna, nem tudott cselédlányt fogadni. Nem hívták el a szomszédokat se [Vagyis nem volt sábesz gój. – A szerk.]. A gyertya az mindig pénteken este el volt készítve, és szombaton este is. Bejött az ünnep, a gyertyatartók több mint gyönyörűek voltak. Az anyám megpucolta őket, szépen ragyogtak a gyertyák, meggyújtották őket. Ha akartuk, ha nem, mentünk a templomba péntek este és szombaton is. A fonott gyertya fölött azt mondták, hogy havdóle [hávdálá], akkor azt meggyújtották [lásd: gyertyagyújtás], végül egy kis borral leöntötték, és úgy lett eloltva.

Szombaton délben kilencvenöt százalékban sólet szokott lenni. Valamelyik lány szokta elvinni a sóletot a kemencébe egy nagy fazékkal. Volt benne marhahús meg lisztből készült gombócok [kugli], azok jobbak voltak, mint a hús. Hol baromfihús, hol marhahús. Anyám jól főzött. Mindenki kapott gombócot, bárheszt és sóletot ebédre. Húslevest is főzött. A sóletot egy időben a kemencében sütötte anyám, amikor mindenki az udvarban megsütött, akkor betette a kemencébe, és reggelig ott hagyta. Aztán már nem, onnan el kellett mennünk lakni, mert azt a házat eladták.

Amikor Tejedre [Dunaszerdahely] jöttünk lakni, ott már nem volt kemence. A polgármesteri hivatallal szemben volt egy Schwedl nevű pék. Pénteken estefelé mindig oda elvittük a sóletot, egy gyermekkocsiban eltoltuk, és szombaton reggel érte mentünk. A fazékra cetlit tettünk, rá volt írva a név: Brandl. Megtörtént ugyan, hogy megégett a cetli, de megismertük a fazékról, hogy melyik kié. A pék is ismerte. Olyan ötven-hatvan család hordta oda a sóletot. Hatalmas nagy kemence volt.

Pészahkor jött a nagytakarítás. Az összes edényt, amit egész évben használtunk, összeszedtük, beleraktuk egy deszkaládába, és föl vele a padlásra. A padláson meg volt a pészahi edény, azt lehoztuk, csak abban főztünk. Alistálban, [Duna]Szerdahelyen, Megyeren meg Somorjában is maceszt sütöttek. Akinél ilyen nagy család volt, mint nálunk, olyankor ingyen adták a maceszt. A gazdagabb emberek ezt megfizették, és elküldték a házhoz. Ennyien vannak, ennyi maceszra lesz szükség. Minden pénteken este persze maceszgombócos húsleves volt az asztalon.

A pészahi asztal gyönyörűen volt megterítve, kirakva a tányérok. Pészahkor mindig öntött az apám bort a pohárba, és úgy mondta arra a bróhét. Az annyi, hogy azzal a borral megáldotta az egész családot. Ezzel kezdődött a Pészah este otthon. Persze húsleves, és akkor még olyan volt a szokás, hogy ajándékokat osztottak. Apám el szokta dugni a maceszt [lásd: afikómen], aki megtalálta, az kapta a legtöbb ajándékot, csokoládét, cukorkát.

Jom Kipurkor pénteken a templomban voltunk, felöltözködve, megmosakodva. Persze nem a fürdőszobában, hanem teknőben, mert nem volt fürdőszoba akkor. Mindenkinek meg kellett fürödnie, és el a templomba. Külön voltak a férfiak, és külön a nők. Éjfélig a templomban maradtunk, aztán reggel hattól egész nap, akkor egész nap tartott a böjt. A böjt után az apám először egy stampedli pálinkát ivott, és az, ami volt Jom Kipur előtt vacsorára, az volt a Jom Kipur után is vacsorára, húsleves és hús.

A Ros Hásánára szegény anyám mindig spórolt, összehozta, hogy ilyen ünnepeken más legyen, mint a hétköznapokon. Hal is szokott lenni, de főleg ez az olcsó hal. Anyukám ledarálta egy darálóval, és nem tudom, hogy még mit tett belé, csak ilyen gombócokat, de csontostul, olyan apró halat, kivette a belét, levágta a fejét, ledarálta, tett bele tojást, lisztet, és csinálta ezeket a gombócokat. Nagyon finoman tudta elkészíteni. Méz, répa és dió is szokott lenni az asztalon. Le volt darálva a dió, és akkor diós halat csinált. A diós hal olyan formában készült, mint a halászlé, a leve ugyanaz, csak cukor lett bele téve, ezért édes volt a diós hal. Olyan gombócok, mártással, és liszt lett beletéve, cukor és dióval lett összekeverve.

Purimkor itt, Dunaszerdahelyen a fiatalság úgy, mint Mikuláskor, beöltözött maskarákba, és jártak háztól házhoz, minden háznál egypár fillért kaptak. A zsinagógában, ott, ahol a nők voltak fönt, onnan szokták ledobálni a cukorkát, és kapkodtuk föl, hogy ki milyen ügyes volt, milyen magasra tudta a kezét. Volt, mikor többet, volt, mikor kevesebbet tudtam összeszedni, és akkor még a zsidó templomban, ahol volt, akkor onnan is délelőtt tizenegy órakor dobálták le a cukorkákat a padlásáról. Ez tíz percig tartott, és utána vissza a templomba. Egyik ünnepet se szerettem gyermekkoromban, de nem tudom megmondani, hogy miért.

Én 1920-ban születtem, Alistálon. Az édesanyám kicsi koromban lengyelül, de utána csak magyarul és jiddisül beszélt velem, mert Lengyelországban inkább a jiddis volt a főnyelv a zsidóság között, mint a lengyel, ezért én perfekt beszéltem jiddisül. Ma is olyan nyolcvan százalékban megértem, csak a beszédstílus… Ha ott élnék, olyan helyen, ahol beszélnek, akkor még én is beszélnék. Az apám is perfekt beszélt jiddisül. Otthon a családban, Alistálban úgy beszéltek nagyon sokszor. Eleinte a szüleim legtöbbnyire jiddisül beszéltek, de amikor már megtanultam a magyart, csak jiddisül és magyarul, a lengyelt már mellőztük. Az összes testvérem tudott lengyelül.

Hatéves korban kezdtem iskolába járni, először Alistálon, utána Dunaszerdahelyen. Alistálon rendes állami iskolába jártam. A tanítás hétfőtől péntekig folyt, a zsidóknak az iskola után az egyik kántorhoz kellett menni, a hittanra. Volt szlovák iskola is és magyar iskola is, én vegyesbe jártam, összevont három osztályba. Olyan huszonöt-harminc gyerek járt ebbe az összevont osztályba. Több volt a magyar gyerek.

Malcsinak, anya féltestvérének, aki Dunaszerdahelyen élt, sokáig nem volt családja. Nem volt békessége az anyámnak, ezért elhozott hozzájuk, és aztán Dunaszerdahelyen jártam iskolába. Egész héten náluk voltam. Nagyon helyesen, jól viselkedtek, úgy, mint jó szülők, úgy gondoskodtak rólam. Minden héten pénteken vagy szombaton gyalog mentem Alistálba.

Dunaszerdahelyen a tanulmányaimat zsidó iskolában folytattam. Az iskola a Csillag utcában állt. Ott harminc-harmincöt gyerek volt egy osztályban. Ott már nem voltak keverve a gyerekek. A két Rosenbaum volt a tanító és Federweis. A kedvenc tantárgyam a számolás volt, fejből egész jól számoltam, jobban, mint a ceruzával. Az elemi iskola tizennégy évig [tizennégy éves korig] tartott. Létezett itt szlovák iskola is, sokan tízéves korban átiratkoztak oda vagy a gimnáziumba. Az iskolák között csak az volt a differencia, hogy a zsidó iskolában a szegényebb családnak nem kellett fizetni, de már a szlovák iskolában fizetni kellett, a gimnáziumban pedig még többet. Persze ezt nem tudta mindenki magának megengedni.

Én tizennégy évet végeztem el [Nyolc évet végzett el, vagyis tizennégy éves koráig járt iskolába. – A szerk.]. Aztán szabónak tanultam a Krausznál, nem, a Voznernél. Itt kétféle szabónál varrattak. Volt úriszabó és tander szabó. A tander szabó az volt, aki mindent gépen varrott, és nem minőségi szabó[munkát] végzett. Az úriszabó az mindent csak kézzel varrott. Tander szabóhoz csak a közönséges emberek jártak. Az nem végzett finom munkát. A Krausz tander szabó volt.

A Vámbéry utcát lefutó utcának hívták, mert ilyen macskakövekkel volt kirakva. A Vámbéry utcában egy szabó volt, hozzá jártak be a zsidók beszélgetni. Nem azt mondták, hogy nadrág, például bejött egy asszony, és azt mondta, hogy szeretnék venni a fiamnak egy bugyogót. Megkérdi a szabó, hogy mekkora behemót a fia? Akkora, mint maga [Behémó (behéme) = állat, szarvasmarha]. Erre az asszony: „Akkora, mint maga.” Zsemle Karcsinak hívták a szabót, de attól fogva, nem mondták, hogy Zsemle Karcsi, hanem behémó, és rögtön tudták, hogy az a Zsemle Karcsi.

Nem tudtam sokáig tanulni, mert ott volt a nagy család, és a lányok nőttek. A szegény apám: „Akkor most elmész lovas kocsival Somorjára, most elmész Megyerre, Gútára…” A mester azt mondta, hogy így te soha nem fogsz semmit megtanulni. „Én az apádnak nem mondhatom, hogy nem, mert azért küld el, mert kell, hogy keressél a családnak te is.” A mester elintézte, hogy Pozsonyba mentem egy másik családhoz. Akkor nem úgy éltek a tanoncok, mint ma. A tanoncnak kellett mosogatni, pelenkát mosni. Szolgált, azért, mert a családnál evett, aludt, és tanulta a szakmát, de ellenszolgálatban ezt kellett elvégezni, már ott Pozsonyban. [Duna]Szerdahelyen nem. Nem voltam még tizenöt éves, amikor Pozsonyba kerültem. Ott is szabónak tanultam, nem tudom, milyen rokonságban álltak, de ő intézte. Nem emlékszem pontosan, mi volt a család neve, akinél laktam, csak az utcát tudom. Más volt az élet Pozsonyban, mint Dunaszerdahelyen. Dunaszerdahelyen elmentem haza aludni. Pozsonyban nem kellett simítani a padlót, Dunaszerdahelyen viszont nem kellett pelenkát mosni, kivasalni, leszedni a ruhát. Pozsonyban mindent az inas csinált. De itt se voltam sokáíg, mert az apám eljött értem vonattal, hogy jössz haza, nem tudom eltartani a családot. Kell a segítséged. Nem akartak engedni, mert ha elmegyek, akkor nincs, aki dolgozzon. Több mint fél évig voltam Pozsonyban. Sajnos, nem tanultam ki semmilyen szakmát, mert nem is tudtam kitanulni.

Nálunk otthon csak imakönyvek voltak, az anyámnak is, apámnak is. Csak imakönyvek. Mi, gyerekek csak azt olvastuk, ami az iskolában volt. Az öregebb testvéreim, az Etelka – az Eszter nem –, nekik, ha akadt munka, akkor mentek. A lányok szolgálók voltak, de szinte mindent el kellett vállalni, mert a kényszer hozta magával.

Gyermekkoromban voltak barátaim, akikkel az erdőbe jártunk, ott jó levegő volt, oda szoktunk menni beszélgetni, szórakozni. Mi olyan szigorúan voltunk nevelve, hogy mi nem rosszalkodtunk, ezt nemigen mertük magunknak megengedni. Amikor fiatalok voltunk, lehetett szórakozni is, volt két egyesület. Egyik volt a Hasomér Hacair [lásd: Hasomér Hacair Szlovákiában] és másik a Betárd [A B’rit (Berit) Trumpeldor, azaz „Trumpeldor Szövetség” rövidítése (egyben utalás az utolsó ókori zsidó szabadságharc, a Bar Kochba-féle felkelés végső ellenállási fészkének nevére). A szervezet 1923-ban alakult Vlagyimir (Zeév) Zsabotinszkij (Vladimir /Z’ev/ Jabotinsky) kezdeményezésére. A Betár a „B’rit Hacoár” ifjúsági szervezeteként működött. Ez az ifjúsági mozgalom a cionizmus jobboldali irányzatát képviselte (lásd: cionista-revizionista irányzat), önvédelmi harci csoportokat szervezett a zsidó államiság kiharcolása érdekében. – A szerk.]. A nevekre nem emlékszem, hogy ki vezette a Betárd csoportot és a Hasomér Hacairt. Ezek cionista csoportok voltak, akciókat szerveztek, ahol lehetett pingpongozni, sakkozni, dominózni és beszélgetni. A háború előtt is működtek ezek az egyesületek, de én nem nagyon tudtam odamenni, mert dolgozni kellett. Szombaton esetleg, de az embernek ha szombaton volt a szabadja, akkor örült, hogyha pihenhetett, és nemigen mászkált oda. Délelőtt szombaton mindig volt templom.

Öt lánytestvérem volt. A nővérem [Fischer Etel, szül. Brandl Etel] 1918-ban született, Alistálon járt elemi iskolába, aztán [Duna]Szerdahelyen folytatta. Alistálból elhurcolkodtunk, és itt kaptunk lakást Kabonban. Akkor még azt a részt, ugyan még ma is, Csigérinek hívták. Etelka tizenkilenc évesen ment férjhez. Az esküvőre elég sokan eljöttek és az ilyen családoknál c´dokót [cedokót] tartottak, mindenki dobott valamit a perselybe, hogy legyen mivel a fiataloknak kezdeni. Gyűjtést is szerveztek. Akkor még nagyon kevés család akadt, amelyik nem jött volna el az esküvőre. Az esküvő után nem emlékszem, hogy lett volna lakoma is. Mentek a hüpe alá, meglett a szertartás, és vége lett.

A férje neve Fischer, Fischer Aladár. Annak volt két kis lova. Vonattal küldték az árut, cementet, meszet… azt hordta be az állomásról, akiknek jött az áru, gyakran éjjel is. Ő volt a kocsis is, a rakodómunkás is föl is és le is. Fuvaros volt. Megéltek szerényen, senkire nem voltak rászorulva. Külön éltek, mert a Fischer szülei még éltek, ő oda ment férjhez, és mikor azok megöregedtek, akkor az Etelka gondoskodott az anyósról és az apósról. Három családja született. Ármin, azt hiszem, Aladár és a legidősebb Gyurika. Nem messze laktunk tőlük. A nagyobbik unoka, a Gyurika, minden nap átjött a nagymamához.

Etelka Auschwitzban halt meg, a gyerekek is. A férjét 1940-ben a magyarok behívták katonának, egyszer vagy kétszer volt otthon, de aztán soha többé nem láttuk viszont. Kivitték valahova az orosz frontra lövészárkokat ásni [lásd: munkaszolgálat]. Agyonlőtték vagy megfagyott. Hogy hová tűnt el, azt már a krónika se beszéli, senki se már. Nem élte túl a háborút.

A másik testvérem [Erdős Katalin, szül. Brandl Eszter] 1922-ben született. Eszter a háború alatt Terezínben [lásd: Theresienstadt] volt. 1944-ben került oda. Mindenhez az életben szerencse kell, Terezínben ápolónő volt, így nem vette észre, hogy lágerban van, mert ő ott kezelte a betegeket. Ott is szabadult fel.

A háború után férjhez ment Erdős Imréhez, azok öten vagy hatan voltak. A háború előtt egy kávézójuk volt a Posta utcában. Egyedül ez az Imi jött vissza a lágerból, a többi mind elveszett, ki az orosz fronton mint munkaszolgálatos, akik pedig visszatértek, azokat elvitték lágerba. Egyedül jött vissza, Eszter is egyedül volt, így feleségül vette. Az esküvőt 1946-ban, vagy 1947-ben tartották. 1948-ban kimentek Izraelba. Először Haifán szálltak ki a hajóból, mert hajóval utaztak. Akkor még nem voltak lakások, mindenki kapott egy sátrat. Ahol letették a sátrat, ott laktak egy ideig. Konyhákat állítottak fel, és ott étkeztek. Haifából mentek el Ber Sevába az Irmával együtt. A férje elnevezte Esztert Katinak, és Izraelban is csak Katinak hívták, de hogy miért, azt nem tudom.

Az Imre egyszerű munkásként dolgozott. Eszter pedig most nem tudom, hogy vette-e vagy kapta-e azt a házat, ahol arabok laktak. Azokat onnan kidobta, de nem ő, hanem a hatóság, mert az a rész az araboktól ki lett ürítve, és ott csak beduinok maradtak, akik kint a sivatagban laktak. Nevére lett írva a ház, és ő azt átépíttette, kicsit átalakította, és nyitott egy konyhát, de nem kóser konyhát. Inkább ez egy kifőzde volt, ahol ebédeket, reggelit, vacsorát osztottak. Rengeteg volt a kivándorló, és rengeteg olyan akadt, aki nem főzött, és a Katihoz jártak enni. Kati elég gyorsan helyrejött anyagilag. Ő egy ügyes, talpraesett, nagy termetű, de olyan ügyes kezei voltak, hogy ritkán születnek olyanok. Mégsem mondhatnám, hogy jó lett a sorsa, mert annyit dolgozott, mint egy állat, ugyanis főzni nyolcvan-százhúsz emberre ilyen helyen… Fogadott segítséget is, mert nem bírta volna maga. Etiópiából is mentek oda ki fekete nők, ők olcsóbb munkaerők voltak, és azok segítettek neki. Ez már Ber Sevában volt. Egy jó ideig fenntartotta a konyhát, és aztán elvált az Erdőstől. Azért váltak el, mert az Erdős nem akart dolgozni. Ha akadt is munka, akkor mindig valamit kitalált, csak hogy ne kelljen neki dolgoznia, akkor inkább elváltak. Katinak aztán volt egy élettársa, Grünbaum Gyuri.

Grünbaum Gyuri Magyarországról, Szabolcs megyéből származott. Nagyon jó hangja volt. Egy cégnél dolgozott jó ideig mint az igazgató sofőrje, járta az országot. A cég később tönkrement, vagy mit tudom én, mi lett vele. Gyuri Ber Seván nyitott egy használtautó-szalont, csak öreg autókat árult. A maffia azonban ott se alszik. Legalább olyan ébren van, mint a parlament, és ő bele is keveredett ebbe az arab maffiába, akik bejártak oda hozzá. „Ha nem fogsz adni, akkor válaszd ki magadnak, hogy milyen koporsóban akarsz feküdni vagy hol.” Olyan csúnyán rámászott a maffia, hogy be kellett zárnia, pedig jól ment neki. Szenvedélyes kártyás lett belőle Izraelban. Ahol most laknak, azt a lakást eredetileg bérelte. Fönt a lakásban összejöttek a kártyások. Az egyik éjjel megnyerte ezt a lakást kártyán. Aki megtanult lopni, csak azt tudott a kártyából élni. Aki nem tanult meg csalni, lopni, az nem tudott belőle élni. Ez a privát nézetem. Megnyerte azt a lakást egy éjjel a kártyán, olyan berendezéssel, hogy nem tudom, hogy az országban van-e olyan család, akinek a berendezése olyan gyönyörű, régi típusú… Szóval úgy, ahogy volt, megnyerte egy éjjel.

Eszter mikor feladta ezt a konyhát, megtanult pedikűrözni. Jó, ügyes asszony volt, annyian jártak hozzá pedikűrre, hogy azt a pénzt, amit az államtól kapott, azt mindet félretehette, ebből úri módon megélt. Egy pedikűrért ötven sékelt adtak neki, sőt még többet is. Nem volt saját szalonja, egy kis fürdőszobában dolgozott. Elkészítette lavórba a vizet, mit tudom, mit tett bele, megpuhította a bőrt, ebben olyan húsz-huszonöt percig áztatta a vendég lábát. Megpedikűrözte, már várta a másik, harmadik. Nagyon szépen keresett.

Eszternek egy fia született, Erdős Slomó, ő is Ber Seván él. Slomó az iskola után elment autóvillany-szerelőnek. Az autóbuszokba szerelte a villanyt. Kati, ill. Eszter élettársa, a Grünbaum, hogy honnan vette elő a pénzt, talán a kártyázásból, fogalmam sincsen, de harmincezer sékelt kellett befizetni ennél az autóbusz-társulatnál, hogy részvényes legyen. Slomóval nem úgy bántak, mint ahogy egy gyerekkel bánni kell. Az anyja még ott dolgozott az étkezdében. A húsdarálástól a krumplipucolásig mindenben részt kellett vennie és segítenie az anyjának, amit az élettársa nem csinált. Ö csak ott evett, és neki kellett dolgoznia. A Grünbaum ugyan befizette a harmincezer sékelt, így nem csak mint munkaerő volt, hanem még részvényes is.

Slomó először Ber Seván lakott, bent a városban, aztán kint a külvárosban vett egy telket, és ott épített. A felesége Romániából származott, egy laboratóriumban dolgozott, amit elég jól fizettek. Nem tudom, hogy hívjak a feleségét, nem jut eszembe, de magyarul beszélgettünk. Megtanulta perfekt a héber nyelvet, románul perfekt beszél, és a magyart úgy beszéli, mint én.

Cecilka [Holtzer Cecília] 1926-ban született. Cecilka a háború alatt Németországban, a mauthauseni lágerban volt az Irmával együtt, fegyvergyárban dolgoztak. Egy táborban voltak, de külön-külön. A háború után ment férjhez Komáromba [Komarno, a város Csehszlovákiában lévő része], mert ott volt a férjének egy háza. Holtzer Szilárdnak volt még egy nővére, aki később kivándorolt Ausztráliába. Cecilka a Kati után egy évre ment férjhez. Cecilnak született egy lánya, Ágnes meg egy fia, Pali. A lány fodrásznőnek tanult Gútán, ott is dolgozott mint fodrásznő, mert nem tudott Komáromban elhelyezkedni. Ágnes megszökött [disszidált] Németországba [lásd: NDK – NSZK], onnan Izraelba, Ber Sevába. Ber Sevában sem találta meg azt, amit keresett. Ehhez hozzájárult az is, hogy az Irma [Weisz Irma] azt akarta, hogy Cecilka lánya, az Ági a cselédlánya legyen, és ez nem tetszett neki. Izraelból kiment Angliába. Elég gyorsan megtanulta a nyelvet. Egy szállodában a recepción dolgozott. Ott megismerkedett egy prágai zsidó gyerekkel, és az elvette feleségül. A prágai gyerek papája valamilyen hitközségi elnök volt. Nagyon bigott, vallásos ember volt. Nem jut eszembe a neve. A fiú kitanulta az orvosi szakmát, és elmentek Sydney-be. Sydney-ben dolgozott mint orvos, Ági pedig egy óvodában dolgozott. Onnan elmentek Brazíliába, azt hitték, hogy ott annyi pénzt fognak keresni, hogy ha visszamennek, vesznek egy házat, és megalapozzák a jövőjüket, de nem vált be nekik a reményük. Visszakerültek Sydney-be. Ági férje valamilyen professzor lett, aki az orvoshallgatókat tanítja a szakmára. Fél évig ott van, fél évig meg Prágában tanít.

Cecilka fia, Holtzer Pali gyógyszerészeti laboránsnak tanult, de valahogy nem tudott elhelyezkedni, akkor újra elment iskolába, kitanulta a nővérszakmát [vagyis betegápoló]. Komáromban [Komarno] a gyorsmentőn dolgozott mint férfi nővér. Akkoriban úgy volt, hogy bementek a házba, és az volt az első, hogy isznak valamit. Úgy rászokott az italra, hogy alkoholista lett. Feleségül vett egy elvált asszonyt, aki szintén gyógyszerész volt Komáromban, még ma is az. A szülei fantasztikusan ellenezték a házasságot, ezért talán a szülők befolyása miatt is rossz lett az életük. Ott voltam az esküvőjükön és a válásnál is. Hát azt érdemes lenne felvenni filmre, mert olyan barátságosan váltak el. Amikor a bíró elválasztotta őket, összecsókolóztak, és úgy váltak el. A Pali pedig elkezdett járni rossz lányokhoz. Komárom egy olyan város, ahol járnak ki a hajók, és az emberek gyakran fél évre, három hónapra is elmentek. Felfedezett ilyen magányos asszonyokat, és kezdett hozzájuk járni. Olyan titok azonban nincs, amelyik idővel nem kerül napvilágra. Ezt megtudták a férjek, akkor már jött a változás [1989]. Pali ivott, kocsmázott. Ő már nem ivott féldecit, csak decit. Bement, és már tudták, hogy deci rum. Azt mondták neki, hogy idefigyelj: „Ha nem tűnsz el az országból két hónapon belül, akkor elvesszük az életedet.” Megfenyegették őt a férfiak. A normális ember is sokszor csinál hülyeséget, de a részeg még többet. Elment haza, elmondta az anyjának, hogy mit mondtak a vendégek a kocsmában: „Ha azt akarjátok, hogy legyek a gyereketek, akkor nekem innen el kell mennem.”

Cecilka fia már előbb kiment Izraelba. Mivel ő akart kivándorolni, azt mondta az anyja: „Megyek veled, ha az apád akarja, akkor jön. Ha nem jön, akkor is megyek veled.” Az apja dolgozott, de nyugdíjban volt, de valami iskolánál volt portás. Kijelentette: „Ha mentek, akkor én is megyek.” Gyönyörű berendezett lakást hagytak Komáromban, abban a lakásban minden valutás volt, minden, amit az ember el tudott képzelni. Dolgoztak, a férje a Stavokombinátnál bevásárló [valószínűleg: anyagbeszerző] volt, neki pedig volt egy trafikja. Olyan szerencséjük volt, hogy mindent az égvilágon a lakásból el tudtak adni, és pénzzé tudták csinálni. Még a sámlijukat is el tudták adni húsz koronáért. 1990-ben vándoroltak ki Izraelba. Ber Seván olyan lakást kaptak, amely nem embernek való volt. Az Irma szerezte nekik. Amikor meglátta a sógorom, a Holtzer, elkezdett sírni. Otthagytam a gyönyörű lakást a berendezéssel, itt pedig ez rosszabb, mint az istálló. Fönt az emeleten csak egy szoba és egy főzőfülke volt, de ott is tudja fene, de ötven villanydrót is lógott mindenfelé, az öreg vezetéket mindig otthagyták. Ronda, kimondottan ronda lakás volt. Nem laktak ott nagyon sokáig. A fiuk, Holtzer Pali mindjárt talált magának lakást, az új barátnők odavették magukhoz, hogy lakjon náluk. Fél évig járt egy iskolába, hogy megtanulja a nyelvet. Olyan fölfogású, olyan éles eszű gyermek. Egy évig nem nyúlt az italhoz. Egy év után megismerkedett egy odavaló nővel, aki már ott született, és meg is esküdtek. Az esküvő után újból inni kezdett. Mégis, olyan karriert kevés ember tudott elérni, mint ő. Ügyesen megtanult írni, olvasni és beszélni mindent, hamar főnővér lett. Mindennap be volt rúgva, nem ivott, be volt rúgva. Elesett, eltörte a karját, részegen kitették a munkából, ezért elbocsátották. Egy évig munkanélküli volt, a felesége kijelentette, ha abbahagyja az ivást, akkor szívesen élünk együtt, ha nem, akkor mehetsz. Hogy mindennap egy ember részegen jöjjön haza, hát melyik asszonynak tetszene ez? Ez nem mese, ez valóság. Több mint egy évig külön éltek. Aztán elvitték őt, Tel-Aviv mellett volt ilyen elvonókúra. Nem kérdezték, csak elvitték oda. Ott volt az elvonókúrán fél évig. Már négy éve vagy öt éve, hogy abszolút nem iszik. Sőt, ha valahová megy, nem enged fizetni, mert ha meginna egy csöpp sört, akkor vége lenne, újból inna. Azóta, hála az Istennek, nem iszik, és elhelyezkedett ott, ahol a fiam is dolgozott Ber Seván, ahol az állandó fekvő betegek vannak, amihez türelem is kell, gusztus is kell, minden kell. Jó fizetést kapott ott mint képzett egészségügyi dolgozó. Aztán megunta ezt, vagy elég volt neki, és elment egy másik céghez dolgozni. Azóta járja a beduin, arab betegeket, injekciót, gyógyszert meg ilyesmiket hord nekik. Van neki egy beduin sofőrje aki dzsippel hordja minden nap vasárnaptól csütörtökig, mert ő pénteken és szombaton nem dolgozik. Ez neki a munkája már két vagy három éve.

Cecilka és a férje Izraelban már nem dolgoztak, ezerhétszázötven korona nyugdíjat kaptak az államtól. Amíg ketten vannak egy családban, addig nincsen ok a panaszra. Az egyik nyugdíj elmegy a költségekre, a másik nyugdíjból szépen beosztva meg lehet élni ott is, meg itt is. Itt meg úgy van, hogy aki egyedül van, akkor a két dologból nem lehet kijönni, egyik a koporsó és másik a nyugdíj. Míg ketten vannak, addig lehet. Cecilka már nem él, 2001-ben meghalt.

Brandl Irma [Weisz Irma] 1928-ban született. Az Irma nagyon rossz állapotban került haza a mauthauseni lágerból. A Pálfyéknak köszönheti, hogy életben maradt. Tetvesen, kopaszon, lesoványodva, hogy azok vették magukhoz, azok ápolták, kezeltették, fizették az orvosokat, azoknak köszönheti, hogy életben maradt. Kétszer ment férjhez. Először 1947-ben, Komáromban [Komarno], Gottesman Péterhez, aki Ruszinszkóból [Kárpátalja] származott, itt katonáskodott. Irma szintén kivándorolt, 1948-ban. Ber Sevában telepedtek le. Irma nem ott dolgozott. Ez a Gottesman Péter belekeveredett egy betörőtársaságba. A Péternek volt egy bátyja, aki Ber Sevában egy jól menő bútorüzletet nyitott. Gazdag ember lett belőle. Ez a Péter semmit nem csinált, csak csalásból élt. Átment az arabokhoz, ott lopott egy borjút, levágta, és át akarta hozni a határon, de elkapták az őrök és becsukták. Legalább olyan nyolcszor-tízszer volt börtönben. Egy éjjel egy arabbal betört a bátyja üzletébe. Teherautóval kirabolta a bátyja üzletét. Elkapták és becsukták. A bátyjának írt egy levelet, hogy ha nem teszi le a kauciót, hogy engedjék ki a börtönből, mert valamikor csak kikerülök, de te leszel az első halott, ha kikerülök innen. A bátyja letette a kauciót, és kikerült a börtönből. Csinált ilyen dolgokat, ezért elváltak az Irmától. Nemsokára megismerkedett Weisz Palival. Irmának evvel a Gottesmannal van egy fia, ott született Izraelban. Ma lehet olyan ötvenkilenc éves. Egy nagyon helyes gyerek, beszél magyarul. Egy ritka rendes gyerek. Ez a Weisz Pali elvállalta, hogy a fiává fogadta. Ettől a Palitól az Irmának egy kislánya született, azt meg Sulának hívják. Úgy élnek, mintha egy apától lettek volna, nagyon jól kijönnek.

Az Irmának nem kellett dolgoznia, mert a Weisz Pali olyan cégnél volt alkalmazva, amelyik Ber Sevától egész Eilatig az irányítása alatt épített utakat. Nem volt szüksége az Irmának arra, hogy dolgozzon, csak arra, hogy ha hazamegy, legyen elkészítve a kaja. Akkor még az országban rendetlenség volt, és sok olyan ember is akadt, akik hitetlenül éltek, és loptak kegyetlenül. Tudták ezt, és hagyták, úgy, mint itt is hagyták, és tudják. Itt is van olyanból sok. Ott is új országot építettek. Ebből tudott élni és venni lakást a maga részére. Egész biztos, hogy elég szép pénzük is volt spórolva. Nem is engedte volna az Irmát dolgozni a Weisz Pali.

A legfiatalabb testvérem a Jolánka. 1932-ben született. Tizenkét éves korában vitték el. Nem élte túl a háborút. Auschwitzban halt meg. Jolánka is életben maradt volna, hogyha a szegény anyám szót fogadott volna az öreg Pálfynénak. Pálfynénak volt egy testvére Karábpusztán, ott cselédek laktak. Megbeszélte, hogy elviszi hozzájuk a kistestvérem. A gazdaság vezetője: „Jöjjön, nem jár a mi szánk.” De az anyám nem engedte.

A lányok, úgy, mint én, tizennégy évig [tizennégy éves korukig] jártak iskolába. Aki megbukott, nem tanult jól, az kilenc-tíz évig is járt iskolába, míg el nem végezte [a nyolc osztályt].

Amikor már bejött ez az időszak 1933-ban, amikor Hitler hatalomhoz jutott, érezni lehetett. Mondjuk, 1933-ban még nem annyira, akkor még kereskedtek, megvoltak az üzletek, de a félelem már benne élt az emberekben, már érezték, hogy valami készül. Beszéltek róla, óvatosak voltak…

Azelőtt Dunaszerdahely egységes volt. Itt nem nézték, hogy ki a zsidó, ki nem zsidó. A családok a legjobb viszonyban éltek. Aztán kezdett megmutatkozni az a változás. A zsidóság egybezárkózott, a katolikusok is. Az antiszemita megnyilvánulások olyan 1936-1937-ben kezdődtek, nyilvánosan is. Az üzletekre ki kellett írni, hogy zsidó. Ez még Csehszlovákia [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] alatt történt. Ki kellett írni, hogy az üzletnek zsidó a tulajdonosa. A keresztények is jártak az üzletbe továbbra is, mert voltak olyan üzletek, ahol gyerekkortól fogva vásároltak. Nagy volt a munkanélküliség, és akkor még adtak hitelbe is ezek a zsidó kereskedők. Egy füzetbe írta, hogy ekkor vitt ennyi lisztet és ezt-azt. Amikor lett pénz, akkor az ember visszafizette. Nem volt családi pótlék, munkanélküliségi segély, gyerekpótlék. Nem volt semmi. A kisemberek rá voltak kényszerülve, hogy hitelbe éljenek. Volt, aki nem adott hitelbe, de az, aki adott hitelbe, az egy kicsit jobban fönn tudta tartani magát.

Az ünnepek idején a zsidó közösségben nem lehetett érezni változást. Divat volt például a tökmagozás. Szombaton délután vagy vasárnap, valaki ha a főutcán végigment, az tele volt tökmaghéjjal, már ilyen időben, mint mostan. A zsidó és a keresztény gyerekek együtt mentek, beszélgettek és sétáltak. A dohányzás tiltva volt, de azért olyan is akadt, és nem is kevés. Otthon tiltva volt, kiment a főutcára, de ott már rágyújtott.

Az élet teljesen megváltozott, amikor ezt a területet Magyarországhoz csatolták [lásd: első bécsi döntés]. Az emberek kétfelé szakadtak. Addig úgy-ahogy egyben voltak, de akkor a törvények, zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] szétszakasztották az embereket. Jöttek, terjesztettek olyan éneket: „Éljen a Szálasi és a Hitler, üssük a zsidókat bikacsökkel!” – ezt énekelték már. Azt, aki gyanús ember volt a szemükben, akkor itt volt internálótábor. Csak Magyarország területén voltak ilyen internálótáborok, ahol dolgozni nem kellett nekik, csak ott kellett lenni. Én is ismertem olyanokat, akiket elvittek oda. Az embereket kezdték behívni kényszermunkára. Először volt kényszermunka, aztán lett munkaszolgálat, és azoknak a nagy részét, amikor kitört a háború, elvitték az első frontra, és ott ki voltak téve kilencven százalékban a halálnak, akiket oda kivittek. Ők voltak az élő pajzs, és velük ásatták a lövészárkokat a katonaság részére. Utána jött a nyilaspárt, ez a nyilaspárt nagyon soknak nem tetszett, nem szimpatizáltak vele. Akadt, aki tényleg olyan eszméből benne volt, de sokan a megélhetés szempontjából léptek be, mert többet kaptak. Bevezették a jegyrendszert [lásd: jegyrendszer Magyarországon], aki benne volt a nyilaspártban, az több lisztet, több cukrot, élelmiszert kapott a jegyekre, mint aki nem volt benne [Tudomásunk szerint a párttagság nem játszott szerepet a jegyre kapható élelmiszerek elosztásában. A zsidók részére 1944 májusában valóban külön élelmiszerjegyet vezettek be, de a rendelkezésünkre álló források alapján nem tudjuk megmondani, milyen eltérések voltak a zsidók és nem zsidók élelmiszer-fejadagjában. – A szerk.]. A zsidó családok a legkevesebbet kapták, a többit aztán úgy bírálták meg a szervek, hogy kinek hogyan.

Engem 1940-ben hívtak be a komáromi Monostori erődbe [A Monostori erőd 1850 és 1871 között épült a Bécset védő komáromi erődrendszer egyik utolsó elemeként. – A szerk.]. Három inggel, három alsónadrággal, hát a saját ruhában vonultam be. Ott voltam bent nyolc-tíz napig. Jött egy rangos őrmester, szakvezető, hogy emberek, kell kimenni a postára. Nem számolta meg az embereket, hogy hányan mentek ki vele. Elmentünk a postára, én azt mondtam, hogy elmegyek haza. „Hát ott a holmid!” Aki elviszi, elviszi. Úgyse fognak sokáig otthon hagyni. Elmentem ki az állomásra, és onnan haza. Több mint fél évig voltam otthon. Nekem volt munkahelyem. Egyik nap megszöktem, de másnap már dolgoztam. Egy ócskásnál – zsidónál – dolgoztam, akinek volt húsz-huszonöt embere, akik járták a falukat, a tanyákat, és összeszedték a papírt, rongyot, és abba a centrumba hordták, ő vette át tőlük. Ez volt a család részére a kereset, hogy tudták értékesíteni egy részét, és volt bevétel is. Ezen a telepen dolgoztam. Hordták be a vasakat. A vasak, az ekék nittekkel voltak összekapcsolva, és azokat kellett előkészíteni. Ebből az öregvasból olyan anyagot tudtak csinálni, hogy a kovácsok úgy tudták használni, mint az új vasat.

Fél évig otthon voltam, újból megkaptam a behívót. „Hol voltál?” „Otthon!” „Hát nekem küldtek behívót, és nem jöttem!” „Hát én arról nem tehetek!” Még egyszer bevonultam Komáromba, ott voltam három hétig. Olyan kiképzést kaptunk, mint a katonák. Sárga karszalagot és katonasapkát is adtak, de civil ruhában voltunk, csak sapkát kaptunk [lásd: muszos ruházat]. Én katonabakancsot kaptam ott, de aztán elvették, mert az kincstári bakancs volt. Mindenki eljött haza cipőért. Cipőért mentem haza, de megint bakancsban jöttem vissza, mert hát nincsen. Nincsen cipőm. Még valameddig meghagyták, de aztán nem tudom… Azt mondták, hogyha nem lesz bakancsom eddig, akkor mezítláb fogok járni, mert elveszik a bakancsom. Úgyhogy aztán kaptam a többiektől bakancsot. Otthonról hozattak, minden hónapban kétkilós csomagokat kaphattunk, de nem postán, hanem személyesen. Átnézték, hogy ki mit visz, és csak úgy engedték be oda a hozzátartozót. Akkor én már nem voltam ott, elkerültem Bánhidára, és ott kaptam meg a bakancsokat.

Komáromban egy fantasztikus mennyiségű föld volt összehordva, és azt kellett eltalicskázni egy másik helyre. Amikor elvittük oda, akkor meg vissza kellett vinni. Semmi munkát kellett végezni addig, amíg ott voltunk. Közben jobbra állsz, hátra arc, balra, bukfenc, feküdj. Zsoldot is kaptunk.

Kábé olyan harminc centiméteres hó esett. Odakerült egy szakaszvezető, bemutatkozott, hogy Kiséry Nagy Ferenc szakaszvezető úr vagyok. Jutason volt kiképzésen [Az első és második világháború között csak az lehetett a magyar honvédségnél altiszt (később tiszthelyettesnek nevezték ezt a rangfokozatot), aki elvégezte a Veszprém vm.-i Jutas pusztán a tiszthelyettesképző iskolát. A tanfolyam kezdetben 4 éves volt (hadapródiskolák), majd 1934-től két éves (de gyorsított módon egy év alatt is el lehetett végezni). – A szerk.], ott, ahol megtanították, hogyan kell a zsidókkal bánni. De ott voltak olyanok is, akik vegyes házasságból származtak, vagy az anyjuk, vagy az apjuk volt zsidó, azoknak fehér karszalagjuk volt [Fehér karszalagot a keresztény vallású zsidók viseltek. – A szerk.]. Az volt a megkülönböztető, akiknek az anyja és az apja is zsidó, azok sárga karszalagot kaptak, aki pedig vegyes, az fehéret. De ugyanazt kellett csinálni nekik is, mint nekünk, csak a szalag változott, de a módszer nem. Jött, volt olyan harminc-negyven centis hó. Ez a Monostori erőd ez egy vár, és akkor futás fel a dombra. Mindenkinek fel kellett menni, és hogy „Lássátok, hogy nem vagyok szadista, feküdni és szánkázni fogunk lefelé!”. Mindenkinek le kellett feküdni, és úgy lecsúszni a dombról. Páran leguggoltak, és úgy jöttek le. „Ezt megtanultam Jutason, hogy a zsidó csal. Én szánkázni mondtam, ti pedig ródliztok. Most futás fel a dombra, és mindenki ródlizni fog lefelé!”

Hogy nem szadista! Sokan a kórházba kerültek, mert eltörött valamijük, kinek a keze, kinek a lába. Ez ott történt, Komáromban, a Monostori erődnél. Van ott egy villanyerőmű, megvan most is. Egy hatalmas nagy tó hűtötte a turbinákat, és akarták emelni a kapacitást, de az a terület kevés volt ahhoz, hogy tudják ezeket a turbinákat… ezeket kellett bővíteni. Kapott mindenki ilyen ásólapátot meg ilyen bányászlapátot. A csillékbe belefért, azt hiszem, négy köb föld, csupa iszapos volt persze, és abba a lapát nem ment belé. Azt kellett dobálni és eltúrni, kábé három-négyszáz métert. Négyen voltak beosztva egy ilyen csilléhez, és ki volt szabva, hogy mennyi idő alatt kellett megrakni. Az, aki meg tudta csinálni, azt tették első csillésnek. Volt olyan is, aki még nemcsak hogy soha nem lapátolt, hanem még nem is látott soha lapátot, azok nem tudták megcsinálni. Azoknak addig kellett kint maradniuk, amíg meg nem csinálták. A katonák őrizték, és addig nem váltották le, amíg meg nem csinálták. Ha voltak ilyen jobb lelkű katonák, akkor kimérte neki, hogy mennyit csinált meg. Volt ilyen szadista katona, akkor addig nem mehetett be, amíg el nem végezte a munkát. Előfordult, hogy éjjel kettőkor ment be, és reggel öt órakor meg ébresztő. Akkor fél óra csukló, torna, futás, meg mindent csináltattak az emberekkel, ülj le, állj fel, feküdj meg hátra feküdj.

Fabarakkokban laktunk. Fával és szénnel tüzeltünk, ugyanis az erőműbe hordták a szenet, akkor hordtak oda is. A kaja nagyon gyenge volt. Hát a katonaságnál ki volt szabva a pénz is és a mennyiség is, úgy mondták, katonai alakulás. Hordtak kaját is havonta csomagban a hozzátartozók, de nekem nem volt miből hogy hordjanak, nem tudtak támogatni.

Bánhidán és Tatán is voltam, oda 1942-ben vittek. Az elavult vasúttalpakat újítottuk fel, a síneket fel kellett szedni, kicserélni a talpakat, és betenni helyette az újakat. Egy szakember nézte, hogy jól csináljuk-e, mert ott jártak a vonatok. Ott nagyon jó dolgunk volt, és akár a háború végéig ott maradtunk volna. Beosztottak mellénk egy jólelkű őrmestert, aki civilben tanítóskodott. „Hagyjátok őket békén, ezek az emberek ingyen annyit dolgoznak.” Meg volt szabva, hogy mennyit kell naponta megcsinálni. Ott sokkal jobb volt a koszt, mert a lakosság is támogatott. Megjöttünk a munkából, ott volt lehetőség a tisztálkodásra, ott nem latrinák voltak, hanem vécék. A latrina egy kiásott gödör volt, mint egy szoba, arra rátettek deszkákat, és csak úgy lehetett menni vécére. Ott Tatán voltak ilyen fa vécék. Tisztálkodni is lehetett. Mikor befejeztük a munkát, megmondta az őrmester: „Levenni a sárga karszalagot, az én felelősségemre!” Mindenki menjen, ahova akar, de kilenc órára mindenkinek bent kell lennie, mert énrám is jöhetnek kilenc óra után ellenőrizni. Senki ne igyon be! Úgy viselkedjetek, hogy ne ismerjen senki rátok, hogy ti munkaszolgálatosok vagytok!”

Kijárhattunk rendesen a faluba, és elég sok zsidó család élt Tatán, akiket felkerestünk, és ők támogattak, ennivalóval és mindennel. Sajnos csak három hónapig maradtunk itt. Aztán hoztak egy másik csoportot vagy mi, de minket visszavittek Bánhidára.

Bánhidán sokkal rosszabbat dolgoztunk. Szénnel fűtötték az erőművet, a kazánokat, és abból folyt le a salak olyan szalagokra. Vastagon ömlött, és az lefolyt a szalag mellé, és ilyen nagy bányászlapátokkal kellett feldobálni. A szalag közelében állandóan folyt a víz. Olyan nagy gőz volt, hogy egymást nemigen láttuk. Balesetek nem történtek, mert úgy álltunk, hogy egymást ne zavarhassuk. Annyi eszük nekik is volt, mert akkor mit csináltak volna annyi salakkal ottan?! Azért kellettünk mi oda, mert a fiatalságból egész negyven-negyvenöt évig behívtak mindenkit katonaságra. És azt, amit a civil emberek ott csináltak, azt nekünk kellett ottan csinálni, ez volt benne a taktika. Ingyen munkaerő, és a civilekkel ezt nem tudták volna megcsináltatni, mert terror volt, de olyan terrort azokkal szemben nem lehetett alkalmazni, amit velünk tudtak.

Bánhidán pár hónap után elvittek bennünket, volt bombázás Győrben. Előtte voltunk több helyen is dolgozni, elvittek oda minket, aztán a munkát befejeztük, megint vissza, Bánhidára, oda pedig vittek másokat, vittek máshová meg a frontra is. Tehát Bánhidáról szortíroztak. Elvittek minket egy tanyára. Ott dolgoztunk mezőgazdasági munkát, a nyolc-tíz kilométerre lévő Vértesszőlősben pedig erdei munkát kellett végezni. Ki volt szabva, hogy mindenkinek mennyi fát kellett kivágnia. Méteres magosra voltak összerakva a fák, ki kellett fűrészelni kézzel, elfűrészelni egy méter hosszúra, ami vastagabb volt, azt kétfelé vagy négyfelé kellett vágni, összerakni mindenkinek két méter magosságig. Négy métert kellett megcsinálni a műszak alatt. Ezt is csináltam.

Győrben romeltakarítást végeztettek velünk, de miránk duplán vigyáztak, hogy ne kerüljünk ki a népek közé, nehogy lássák a népek, hogy mit kell csinálni ottan ingyen. Azokat az épületeket, amiket lebombáztak, szétszedtük, eltakarítottuk. Aztán voltunk három vagy négy helyen, voltam Bábolnán is, a ménestelepen, versenyfutó lovakat tenyésztettek. A földet planíroztuk, mert nem volt rá munkaerő. Azon jártak a vonatok, és ott akadály nem lehetett. Az egyik katona: „Lapátolsz, lapátolsz?” Én meg: „Ahol én lapátolok, ott biztosan ki fog siklani a vonat!” Mentem kihallgatásra, meg kellett mondani, hogy mit csináltam, utána becsuktak, börtönfélébe. Estére kihallgatásra vittek. Eljárt a szám, azt mondtam. „Mész a börtönbe.” Olyan mindegy volt, hogy ott alszok a földön vagy a börtönben. Átvettek a börtönbe. „Ülj le! Ettél valamit?” Hoztak újból vacsorát, reggel pedig reggelit, ott ágyban feküdtem, ott meg, ahol voltam, ott kint, csak szalma volt alattunk a földön. Úgyhogy megfogadtam, amíg ott leszünk, az biztos, hogy börtönben leszek, olyan dolgom volt! Reggeliztem duplán, ott reggeliztem, bent reggeliztem. Bevittek este, ottan kaptam enni, és ezek is hoztak enni, nem is tudtam megenni, amennyit adtak enni. Amíg ott voltam, addig ott voltam börtönben. Azt mondták, hogy te úgy szeretsz börtönbe lenni!? Nem mindegy, hogy hol fekszek? Ha megmondtam volna, akkor többen is utánoztak volna. Nagyon helyes emberek dolgoztak ottan, voltak, aki uniformisban, de akadtak civilek is ottan. „Szólj, ha éhes vagy, itt nem kell koplalni nálunk!”

Bábolnáról, nem is jut eszembe ennek a mezővárosnak a neve… szintén ilyen munkákat végeztünk. Jaj, ottan csináltak kint az állomáson egy hatalmas nagy víztartályt. Úgy mondták, hogy szögecselés. Egy ember alulról, egy vastag vassal nyomta. Én fölülről bementem a tartályba, nyomtam rá a vasat fölülről. Ott olyan zörgés volt, hogy az egész mezővárosban hallották, ezért mondták, hogy szögecselés. Én ott dolgoztam a mellett az ember mellett.

Szabadságra Bánhidáról mentem. Meghallottuk, hogy lehet kiírni aratási szabadságot, de hivatalos igazolványt kellett vinni arról, hogy tényleg aratáson részt vett, mert ha nem vitt, akkor egyenesen, mikor visszajött, akkor menetszázad, és vitték ki mindjárt a frontra. Itt volt egy ilyen hentes, és gazdálkodott. Széhel Ernőnek hívták. Kellett neki mezőgazdaságba a munkaerő, mert az emberei nagy része katona volt. „Széhel úr, itt vagyok Bánhidán katona, egy hónapos aratási szabadságra akarok jönni. Milyen munkát tud adni?” „Válogathatsz! Kaszálni tudsz?” Hát mondom: „Úgy nem tudok kaszálni, hogy odaálljak a kaszások közé, de kötözni azt tudok!” Azt mondja: „Az jobban kell, mint a kaszás!” Meg lettem tanítva két kasza után, amit ketten kaszáltak, hogy kötözzem be. Ezt csináltam reggeltől, amint kezdett világosodni, máris ébresztő, és ki kellett menni köteleket verni, amiket nappal elhasználtak. Nemcsak én csináltam, hanem a kaszások is csinálták ezt. Meg lettem tanítva pár nap után úgy kötözni, mintha egész életemben azt csináltam volna. Ha az ember akar, akkor sok mindent meg tud csinálni.

A munkaszolgálatból 1944-ben kerültem a koncentrációs táborba. Sikerült Bánhidáról megszöknöm, az volt nekünk a központ, oda vittek mindig vissza bennünket. Jöttek a magyar csendőrök és karszalaggal a nyilasok. Körülvették a tábort, nem a gettóba, hanem egyenesen ki a vasútra, és ki a táborba. Sikerült eljönnöm ide, Dunaszerdahelyre. Kimentem a vasútállomásra, volt annyi pénzem, mert adtak zsoldot, húsz fillért naponta, és én azt a pénzt nem költöttem el, hanem mindig elraktam. Megvettem a jegyet, kimentem az állomásra, nézem, aki adta a jegyet, az sárga karszalagot viselt, az is zsidó volt, de nem tudta, úgy látszik, odaadta a jegyet, jött a vonat… Megszöktem, le a karszalagot… Először Komáromba mentem, ott át kellett szállni, akkor már nem volt szlovák és magyar Komárom, de ellenőrzés még volt. Szerencsére senki se nézett ott engemet, de [Duna]Szerdahelyen mindjárt elkaptak. Egy nyilas, Bokros Lacinak hívták. Gyerekkoromtól ismertem. Egy utcában laktunk. Nem mondhatom, hogy barátom volt, de ismertük egymást. „Szerencséd van, hogy ismerlek, mert különben ott lógnál az akasztófán!“ Be a gettóba. Nem is tudtam találkozni a szüleimmel, külön vittek el bennünket. A szüleimet egy évvel az aratási szabadság előtt láttam utoljára.

A gettó a zsidó templomnál, a Teleki utcában és a Rózsa utcában volt. Kint az utcán, ki hol tudott, ott laktunk. Nem lettek kiürítve a házak, ott nem volt annyi lakás. Ki hol tudott, ott feküdt le. Kábé két hétig voltak az emberek a gettóban, az orvosi ellátásról a zsidó orvosok gondoskodtak, már ahogy tudtak. Ott nem lehetett mászkálni… Nem tudtam ott találkozni a szüleimmel. El volt osztva részekre, a katonaság és főleg ezek a nyilasok vigyáztak. A férfiak és a nők keverve voltak. A gettóból nem járt dolgozni senki. Szigorúbb fegyelem volt a gettóban, mint a munkaszolgálatnál. Napra nem emlékszem, de a dátum megvan nekem pontosan, hogy mikor lettek bevagonírozva a szüleim. 1944. június tizennegyedikén rakták be őket a vagonba… Júniusban lettek bevagonírozva. Tudták, de hogy hová viszik… Többszörre lett kiürítve az egész gettó… nem fértek be az emberek a vagonba. Nem tudom, hányan voltak a gettóban, talán több, mint kétezer [lásd: Dunaszerdahely].

A második transzporttal mentem Auschwitzba. Az út négy-öt napig tartott, éjjel-nappal ment a vonat. Körülbelül nyolcvan-száz ember volt a vagonban, ott nem volt hely leülni senkinek, és sokan meghaltak. Amikor megérkeztünk Osvienčinbe, ott állt doktor Mengele, az osztotta szét az embereket. Aki gyerekkel érkezett, azt egyenesen úgy mondták, hogy fürödni mennek, de víz helyett gázt engedtek. Sokan, ha a gyerekeket nem vitték volna magukkal, akkor megmenekülhettek volna, csak hát aki gyerekkel volt, az a gyerekkel együtt… A fiatalok külön és munkára, kit-kit hová. Volt, aki a halottakat szedte össze, és kétkerekűvel vitte a kemencébe, utána őket magukat rakták be a kemencébe.

Nekem az volt a beosztásom, hogy ahova jártak be a vonatok, az tele volt gyommal és mindennel. Kaptam egy csákányt, és avval csákányoztam, és lapátoltam ki a gyomokat, szemetet a sínek közül. Auschwitzban, azt hiszem, hogy hat vagy hét hónapig maradtam, utána ismét bevagoníroztak. Nem tudom, hova vittek. Aki még tudott dolgozni, azokat vitték egy fegyvergyárba dolgozni, töltényeket kellett csinálni és ilyesmit. Jártam ott dolgozni, míg nem mentem tönkre. Nem emlékszem a felszabadítás napjára, mert én lefogytam ott harminchat kilóra, és a gondolkodási képességem sérült. Azt tudom, hogy az oroszok szabadították fel a tábort. Egy orosz nő vitt engem el. Akiről látta, hogy még lehet belőle ember, azokat szedte ki, és vitte el, nem csak engemet.

Én nem jöhettem haza mindjárt a lágerból, mert annyira tönkre voltam menve, hogy egy orosz nő, Ritának hívták, ő vitt el Pestre. Rita egy bevonult orvosnő volt. Pestről Jászberénybe és Jászberényből Máramarosszigetre mentem. Mivel Jászberényben nem kaptam meg azt a kezelést, amit ő elvárt, elvitetett Máramarosszigetre, a gyűjtőtáborba. Azonban hogy mikor és hogyan kerültem oda, azt nem tudom. Jászberényben átadott engem egy orosz főhadnagynak, akit Silbermannak hívtak. Nem tudom, hogy zsidó volt-e vagy sem, nem beszélt róla.

Silberman kísért el Máramarosszigetre, együtt jött velem a vonaton. Arra már emlékszem, kicsikét már kezdtem észhez térni. Harminchat kilót nyomtam. Máramarosszigeten volt egy láger, állandóan egymillió fogoly tartózkodott, magyar katonák, németek, hadifoglyok… , ők voltak itt. Onnan szortírozták, hogy ki megy Szibériába, ki megy ide, ki oda. A részlegek el voltak kerítve tüskésdrót kerítéssel, de biztos volt ott több zsidó is, nem csak én. Hasonló volt, mint a láger, csak avval a differenciával, hogy ott adtak mindennap enni burizst. Ez olyan árpa, amit ha megfőztek, akkor szétfakadt [A burizs étkezési célra használt nyers, hántolt búza. – A szerk.]. Abból adtak mindenkinek, úgyhogy éhen nem kellett ott meghalni. Azt adták reggel, délben, azt adták este. Burizsnak hívták. Máramarosszigeten a lágerban, amikor lóhúst kaptunk enni, akkor az ünnep volt. A döglött lovakat nem ásták el, hanem levágták, és hozzákeverték ehhez a burizshoz. Akkor örült mindenki, hogy van benne egy kis hús is. Az oroszok vigyáztak ránk, az orosz katonaság.

Bekerült az orosz táborba egy tizenhat-tizenhét éves magyar fiúgyerek. Ott volt az utcán, amikor szedték össze az embereket. Létezett egy kvóta, hogy mennyi embert kell a lágerba elvinni. Mentek az utcán, és szedték, hogy legyen meg a létszám [lásd: málenkij robot]. Nem beszéltek róla, de volt. A gyerek elkezdett sírni. Kérdem, miért sírsz, ki bántott? Mondja: „Az az orosz ellopta a késemet.” Szlovákul magyaráztam az egyik orosznak, mi történt. Mondja a tolvajnak: „Add ide a kést!” „Nincsen.” „Add ide a kést, addig…” „Nincs nálam.” A zsebében volt a kés. Elővette, és odaadta a gyereknek. A katona kivette a pisztolyát, és lelőtte a társát. Az egyik orosz a másikat. „Itt van, Sztálin azt mondta, hogy nem szabad a fogolytól semmit elvenni! Te elvetted tőle, nem vagy katona, mert a Sztálin ezt mondta.” Ennyire fanatikusak voltak. Sokan azt gondolták, hogy amit a Sztálin mondott, a jó Istenke súgta meg neki.

Bent a lágerban volt egy részleg, ahol kezelték a betegeket. Rita intézte el, hogy engem ott gyógyítottak. Ismert vagy megismert egy zsidó családot, akik gyógyszertárosok voltak, és onnan hordott orvosságot meg ennivalót is. Amikor már annyira magamhoz tértem, hozott nekem reggelit, ebédet, vacsorát. Ott állt, amíg meg nem ettem, nehogy akik ott feküdtek, elvegyék tőlem. Aztán kivitt engem oda a gyógyszerészekhez. Azok is zsidók voltak, csak visszatértek. Azok aztán törődtek velem nagyon. Tőlük kerültem vissza. Silberman egészen Budapestig kísért. Azokat a hadifoglyokat, akik már teljesen tönkrementek, azokat küldték haza, hogy ne ott haljanak meg Oroszországban. A hetven-nyolcvan százalékuk otthon halt meg, és nem az orosz lágerban. Ebben olyan taktika is lehetett náluk, hogy hazaengedik a foglyokat. Hát csak ilyeneket engedtek haza, akiket már semmiféle munkára nem tudtak használni, mert annyira tönkrementek a fronton. Budapestről aztán egészen Komáromig a vonat tetején utaztam, mert úgy tömve volt a vonat, hogy nem volt hely. Úgy októberban, ősszel mentem el a lágerból.

Amikor visszakerültem Dunaszerdahelyre, nem tudtam, hogy ki él, s ki nem. Honnan is tudhattam volna, akkor még nem volt mobiltelefon, se ilyen telefon, és írni se lehetett, mert akkor a posta se működött mindjárt a háború után. Mikor megjöttem, találkoztam az ismerősökkel, megérdeklődtem, hogy ki van otthon. Mondták, hogy három lánytestvérem megjött, megmutatták, hol laknak. A lányok persze nem tudták, hogy megérkeztem. Elmentem oda. Még ágyuk se volt szegényeknek. Akkor aztán össze kezdtem szedni ágyakat. A házban nem volt semmi berendezés. Abban a házban, ahol a testvéreim laktak, ott az oroszok lovakat tartottak. Ki lett takarítva, hát amennyire ki lett takarítva, és azt a lakást adták akkor.

Az első pénzt nemsokára megkerestem. Ahogy Komárom [Komarno] felé megyünk, van egy malom. A malmost Kuczinak hívták. A szülei Léva mellett, Nagykálnán laktak. Bent voltak még az oroszok, és hallottam, hogy ez a Kuczi a szüleihez küldene Nagykálnára egy pár lovat és egy disznót. A szülei ott gazdálkodtak, de a lovaikat elvették az oroszok, ezért akarta nekik elküldeni. De nem tudott találni senkit, aki elvinné. Elmentem a Kuczi után, hogy elmennék velük. Itt állok minden pénz nélkül, nem akarok senkitől se kérni. Jaj, nagyon örült neki. Mondtam, írja föl a falukat, hogy melyiken megyek keresztül, mert soha az életemben nem voltam Nagykálnán. Jó, jöjjek egy óra múlva, és fel lesz írva. Jöttem egy óra múlva. Estefelé befogtuk a lovakat, megetette őket, és elindultam. Azt mondta, hogyha az oroszok elveszik esetleg a disznót, ne csináljak gondot belőle. Háború után van, sok az orosz itten, éhesek. Ők is úgy voltak, hogy hol kaptak enni, hol nem. Egész éjjel mentem, csak egyszer álltam meg etetni, itatni egy óra hosszig. A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy Nagykálnára jól megyek-e. Igen, csak menjek. A falu elején már vártak, mert megtelefonálták a községházára, hogy már elindultam. Elvittem a disznót és a lovakat. Reggel úgy öt óra-fél hatkor már Nagykálnán voltam. Rögtön lefürödni küldtek, enni és lefeküdni. Rendesek voltak.

Vonattal akartam visszajönni. Délig aludtam, pihentem, hogy majd vonattal elmegyek vissza. Vonat? Csak holnap tíz óra felé megy a vonat. Hát elindultam vissza gyalog. De földutakon hamarabb is el lehet jutni vissza, ezért aztán azon mentem. Nádszegen jött egy ember lovas kocsin, és az engemet elvitt egész Csallóközkürtig, onnan gyalog haza. Ez volt az első pénz, amit kerestem. Kuczi nagyon gavallér volt. Azt mondta, hogy menjek el másnap. Adott kenyérlisztet, mindenféle lisztet, ne hagyjam elfogyni, csak menjek nyugodtan, hogy mindig fog adni. Egy darabig nem is mentem, és maga jött, hogy miért nem jövök lisztért, hogy csináljak magamnak pénzt belőle. Hát a testvéreim adtak is el belőle. Ebből meg takarításból, házimunkákból, vasalásból tartották el magukat. Akkor még nem villanyvasaló volt, hanem szenes.

Az első munkahelyem, ahol állandó fizetést kaptam, a Löwinger Fülöp zsidónál volt. Tollal, bőrrel, ilyesmikkel kereskedett. Nagymagyaron nagyon sok a cigány, java százalékuk olyasmikkel foglalkozott, hogy biciklikkel járták a falukat, és felvásárolták a holmikat, amiket aztán a Löwingernél leadtak. Én vettem át. Valameddig nála dolgoztam.

Aztán Dunaszerdahelyre mentem dolgozni, a lekvárgyárba, de ott nemcsak lekvárt, hanem kompótokat is gyártottak. Fel is vettek. Akkor nem voltak raktárok, pár vagon konzervet az udvaron tároltak. Az igazgató Horváth nevezetű volt. Az lesz a feladatod, hogy egy amerikai gyártmányú autóval addig mész, amíg nem találsz olyan raktárokat a falukon, ahol ezt az árut tárolhatnánk. Innen el kell vitetni, mert ennek a hetven százaléka itt kint meg fog romolni. Vásároljuk a gyümölcsöt, a cukrot és a munkát, és itt kint tönkremegy. Hajtásim nem volt, jogosítványom, de vezetni tudtam. Egyszer beültem az autóba, és tudtam. Több faluban találtam ilyen helyiségeket, egy hónapon belül kiürült az udvar, mindent elhelyeztem. Akkor még dohányt is termeltek. Csallóközkürtön volt egy nagy dohányszárító, de ott a dohányt már nem termelték. Megbeszéltem, kiadták, és pár vagon áru elment. Akkor nem kellett félni, hogy betörnek. Deszkából épült, be volt zárva, de senki nem bántotta.

A konzervgyárban, ahogy megkezdődik a cseresznyeszezon, sok munkaerő kell. Jött a meggy, a barack és a többi gyümölcsök, akkor kellett a munkaerő, és sokat kellett felvenni. Amikor a szezon vége volt, akkor meg el kellett az embereket bocsátani. Felvenni könnyű volt az embereket, mert mindenki örült a munkának. De amikor el kellett bocsátani, akkor ez rettentő csúnya, undorító munka volt. Mindenkinek külön személyesen megmondták, hogy ez szezonmunka, és ha vége, akkor innen menni kell, mégis elég sok akadt, aki ezt nem tudta megérteni. A gyárban csak kevés munkás maradt, a raktárban meg ilyesmiknél. Az embernek az akaratán kívül is a sok ember előtt rossznak vagy kellemetlenné kellett tettetni magát.

Ott dolgoztam, nagyon kevés [duna]szerdahelyi volt a gyárban alkalmazásban. Nagyudvard, Mad, ezekből a községekből jártak be. A nemzeti bizottságok is közben kezdtek megalakulni, és más igazgató is került a gyárba. Behívatott, hogy kapott a párttól meg mit tudom én, a járástól ilyen felhívást, hogy dunaszerdahelyieket mint képviselőt a nemzeti bizottságba tegyenek. Mondom, engemet hagyjatok békén. De hát elég [duna]szerdahelyi van itten, talán tíz-tizenkettő, akik mivel idősebbek, azokat már nem. Neked kell, így meggyőztek. Akkor betettek Dunaszerdahelyen képviselőnek.

Jött a funkció, beosztás, mást javasoltak elnöknek, titkárnak, alelnöknek. Az egyik, aki elvállalta a titkárságot, az utolsó percben lemondta, hogy neki megvan a szakmája mint borbély. A magyarországi áttelepült Sever lett az elnök, Németh az alelnök, én meg a titkár annak dacára, hogy nem akartam.

Nem egészen négy évig voltam a városi képviselőség tagja. Aztán jöttek a választások, és engem is javasoltak, mert sok mindent csináltunk [Duna]Szerdahelyen – házelosztás, építkezések… Nem az én ügyességem, de akkor kezdett alakulni a város, és megadták a lehetőséget, persze nem azért, hogy lángész lettem volna. Egy másik párttitkárt tettek ide. Behívatott, hogy neki lakás kell. „Miért nekem mondja, én nem vagyok lakásbizottság, én nem adok senkinek, ott van a bizottság.” „Te fogod intézni!”, kemény diktátor volt. Kinézett magának egy lakást, az állatorvosé volt az a ház. „Kirakatni!” Mondom, én erre a funkcióra nem jelentkeztem, nem akartam elvállalni. „De neked muszáj kirakni, én oda akarok menni!” És behívatta a járási ügyészt, hogy együtt kell csinálnunk. Nem volt más kiút. Itt volt „komunálny podnik”, aki a várostisztítást végezte, odarendeltük a lovas kocsikat, fölrakatni az állatorvost, és ki vele a Mihályfalu kolóniába. Akié volt a ház, megsúgtam neki, hogy menjen föl a kerületi nemzeti bizottságra, és azt is megmondtam, hogy kihez. Adja be a panaszt, hogy magát a saját házából kirakták. Azok lejönnek, és rendet raknak. Rögtön ment a legközelebbi vonattal Pozsonyba. Másnap már itt is voltak: „Milyen jogcímen, Kugler, a saját házából?!” Valamit megtudott, így le lettem váltva a nemzeti bizottság titkárának funkciójából. Ő leváltatott. Számít ez, elmegyek vissza a gyárba dolgozni. Akármilyen munkát, amit kapok, azt elvállalom. Betettek raktárosnak. Örültem neki, nem kell rosszat csinálni. Nem tetszett nekem ebben a funkcióban.

A nemzeti bizottsághoz tartoztak a jéerdék [lásd: JRD] is. A jéerdével is törődni kellett. [Duna]Szerdahelyen a jéerdé mindenféle összeszedett népségekből állt, talán ha tíz olyan ember akadt, aki földműveléssel foglalkozott. Akik földművesek voltak, azok elmentek Pozsonyba dolgozni meg máshová, gyárakba. Szedett-vedett emberekkel szövetkezetet csinálni… Azzal is törődni, mert az elnök Magyarországról települt át ide, és azt tartotta, hogy fütyülök rá, van nekem nagy udvarom, a kertem két hektáros, ott kitermeljük a zöldséget, megélek én abból, nem kell nekem elnöknek lenni. Ezért rám szakadt sok minden, ami nem… úgyhogy menekültem onnan. Szóval mást is kellett csinálni, mint ami a beosztásom volt.

Már a konzervgyárban dolgoztam, szerettem azt a munkát. Voltak ilyen kártyák, itt kiment az áru, bement az áru, csak vigyázni kellett, és nem volt probléma. Jöttek két vagy három nap múlva a kerületi pártbizottságból, behívattak. Jelen volt a vezető párttitkár is és a Kugler elvtárs. „Te nem nemzeti bizottsági funkciót érdemelsz, hanem leszel a járási Vöröskereszt titkára.” Mondom: „Ezt nem, nekem megvan a munkám! Mit akartok tőlem? Szálljanak már le rólam! Én nem kértem funkciót, nekem megvan a munkám!” „Nem, neked annak kell lenni!” Győzködtek olyan két-három órát, aztán felküldtek Pozsonyba a kerületi Vöröskereszt titkárához, az megkérdezte, hogy miért akarok a járási Vöröskereszt titkára lenni? „Én nem akarok lenni, engem ide küldtek.” „Az kettő, hogy akarok-e lenni vagy küldenek. Akkor az leszel.”

Abszolút fogalmam se volt róla, hogy mi az a Vöröskereszt. Nem is akartam menni. Valamennyire ugyan kellett volna, hogy ismerjem, de nem volt hol. A járási bíróság elnöke, a doktor Kubík, aki a járási Vöröskeresztnek volt a tiszteletbeli elnöke, ő tanított meg engem arra, hogy mi is a feladata a Vöröskeresztnek. Szívből-lélekből, díjmentesen végezte a munkát hosszú éveken keresztül. Később már sok mindenről egyedül kellett döntenem, és meg kellett tanulnom sok mindent. Nem azt mondom, hogy tudtam, de megtanultam. Így voltam én a járási Vöröskereszt titkára hét vagy nyolc évig.

Pénzügyi dolgokat is intéztem, tagsági ügyeket, híradókat kellett szervezni. Egészségügyi csoportokat szerveztünk, akikkel gyakorolni jártunk, ezt az orvosok végezték, de az én irányításommal. A Vöröskereszt járási elnökségének doktor Kubík volt az elnöke, én voltam a titkár, a kórház igazgatója pedig az alelnök. Hetven százalékban az orvosok voltak ebben az elnökségben, ami fantasztikus előny volt, nem a járási Vöröskeresztnek, hanem az egész ország részére. Minden orvos hétfőtől péntekig minden este orvosi előadásokat tartott. A szlovák falukba szlovák orvosok jártak, a magyar falukba magyar orvosok. Doktor Dóka, a kórház igazgatója a legtöbbet járt ki.

Az előadások az elsősegélyadásról szóltak. Annyian jártak, hogy sokszor nem fértek el a kultúrházban az emberek. Behívattak a kerületre, hogy két községben még nincs abszolút szervezet, hogy ezt meg kell szervezni. Volt egy orvos, doktor Baltazár. Mondtam neki, gyere ki velem Medvére, ott még nincs Vöröskereszt szervezet. Már voltam kint többször, de valahogy nincs a nemzeti bizottságon akarat. Kimegyek én, annyit tudok magyarul. Az előadás olyanra sikeredett, mint a vidámszínház. Humoros előadást tartott, nem fértek el a népek az iskolában. Rögtön megszerveztük a vezetőséget. Kilencven tag jelentkezett. Doktor Baltazár nem tudott magyarul. Ott, Medvén megtanult magyarul, és magyarul tartotta az előadást.

A másik községben is sikerült, ott doktor Regőczi, a női prímář [főorvos] volt. Mondom neki, hogy szeretném, ha kijönne oda. Két napig hirdették, hogy jön doktor Regőczi, női orvosprímář, aki tud, jöjjön el az előadásra. Fantasztikus, hogy mennyi ember jött el. Rögtön sikerült. Meglett a helybeli vezetőség, tagság, és be lett jelentve, hogy a dunaszerdahelyi járásban nincs olyan község, nincs olyan tanya, ahol ne lenne Vöröskereszt szervezet. És volt Prágában ilyen országos Vöröskereszt kongresszus a hetvenes években. Doktor Kubíkkal voltunk ottan, azon a kongresszuson. Mi öt kitüntetést vettünk át, mint a legjobb járás az országban. Hát a Kubík örömében nem tudta, hogy mit csináljon.

Olyan hét vagy nyolc évig maradtam a Vöröskeresztnél. Azért mentem el, mert annyira a szívemen viseltem már, hogy elkezdtem hétfőn reggel fél nyolckor, és befejeztem este tizenegy órakor vagy féltizenkettőkor, mert minden este volt vagy gyűlés, vagy orvosi előadás. Úgyhogy a családot nem sokat láttam. Tanyákra is jártunk ki, egészségügyi filmeket vetítettünk. Két egészségügyben képzett nővérrel jártunk. Vetítettük a filmet, és a nővér magyarázta a népnek. Mindig két helyre mentünk. Olyan helyekre mentünk főleg, ahová az orvosokat nem volt érdemes kivinni, tanyákra, oda mentünk ilyen filmekkel. Az egyik nővért letettük az egyik tanyán, a másikkal elmentem a másik helyre. Végeztünk, akkor elmentünk vissza érte, és gyerünk haza.

Egy évig ment a vita, mert nem akartak elengedni a kerületről, hogy inkább adnak rendkívüli jutalmakat, meg mit tudom, miket, csak hogy maradjak. A Jednota igazgatója, a Házi már nagyon hívott két éve, hogy menjek oda, mert az, aki ottan van, az alkoholista. Annyi veszekedés után végre lesz helyette valaki, az alkoholistát pedig meneszti. Ad neki olyan beosztást, hogy azt nem fogja vállalni. Végre amikor elengedtek, elmentem a Jednotába dolgozni. Nagyon rendes volt a Házi. Vitt magával mindenfelé, magyarázta, hogy mi a Jednotának a feladata, küldetése és a beosztásomnak a fő feladatai. Azt a munkát nagyon megszerettem a Jednotánál. Jó kollektíva volt. Minden egyes vezetőnek volt úgynevezett dozorný výbora [felügyelőbizottsága], és oda kellett kimenni ezeknek a gyűlésekre. Ezt nekem kellett beosztani. Ha valaki azt mondta, hogy nem megyek ki, akkor jó, nem kötelező kimenni, de nem javasoltam se odmenára [jutalomra], se semmire. Így aztán kimentek, ilyen fegyver volt a kezemben. Megszerettem ezt a munkát, jó kollektíva volt, olyan volt, mint a család.

A közelben volt itten ilyen tanyavilág, a Jánostelep mezőgazdasági üzem és Lapogós. Egy intézet, ahol negyvenkét lakó élt. Akadt köztük normális, és volt közöttük olyan… Az egy tanyavilág ottan. Engemet javasoltak, hogy én legyek ott vezető, mert az akkori vezető, akinek hentes volt a szakmája, az fütyült rá. Annak fontosabb volt az üzlete Ekecsen. Az intézet el van hanyagolva, ott se a lakókkal, se semmivel nem törődnek, minden tönkrement. A lakókat nem lehet széjjel engedni, mert nincs hova tenni az embereket. Behívatott a járási nemzeti bizottság elnöke, hogy kiveszünk a Jednotából fél évre. Hát betettek oda mint igazgatót.

A feleségemmel, Klárával itt, Dunaszerdahelyen ismerkedtem meg. Klára budapesti származású volt. A háború után elkerült a húgával Lévára, de ott nem tudott elhelyezkedni. Hallotta, hogy itt van rá lehetőség, azért idejött, és el is helyezkedett. Én pedig éppen ahhoz a borbélyhoz jártam nyiratkozni, és úgy ismerkedtem meg vele. Az esküvőt 1949-ben vagy 1950-ben tartottuk meg Dunaszerdahelyen. Két fiunk született, Ferenc és Vilmos. Vilmos Pozsonyban él három családjával. Ferenc egyedülálló. Dolgozik mint tánckoreográfus.

Amíg munkába jártam, nem volt nagyon sok szabadidőm. Dunaszerdahelyen volt futballcsapat, és minden héten kint voltam a mérkőzésen, de a színházat is szerettem. Akkor még játszottak színdarabokat. Komáromból is jöttek, de itt is volt egy színjátszó csoport, volt rá lehetőség. A demokrácia elvette az emberek kedvét, most már nincsen semmi. Hát van színdarab Dunaszerdahelyen? Nincsen. Énekkar van, ezt is a kultúrház szervezi, hogy járnak ki a községekre, városokba. Olyan húsz-huszonkét tagja van. De nem pénzért csinálják, hanem hobbiból.

Én nem akartam kivándorolni, volt munkám, kerestem. Annak dacára, hogy újonnan kellett kezdenem, annyit kerestem, hogy meg tudtam belőle normálisan élni. Nem ittam, nem dohányoztam, és nem csavarogtam, így senkire nem kellett rászorulnom. Saját magam fönntartottam, és akkor mindjárt fogadalmat tettem, hogy nincs az a sok, és nincs az a kevés, ami el ne fogyna. Minden hónapban betettem a bankba ötven-száz-kétszáz koronát, hogy legyen rezervám, hogy legyen mihez hozzányúlnom.

A háború után a hitközség életében annyira vettem részt, hogy mindig elmentem, amikor volt valami ünnep, ha valaki meghalt, ha imádkozni kellett. Sőt az is előfordult, hogy volt egy ember, alkoholista, és ott, ahol volt a zsidó templom, azzal szemben van egy vendéglő. Amikor ment a vendéglőbe, akkor meglátott, hogy megyek a templomba. Ment másnap a Ferenceihez, ő volt a vezető párttitkár: „Olyat mondok neked, hogy kinyúlsz!” „Mi az?” „Láttam a Brandlit, hogy a templomba ment!” Azt mondta a Ferencei: „Mi rosszat csinált avval? Ő legalább a templomba ment, de te meg a kocsmába jársz, ő meg nem jár kocsmába, és nem potyázik úgy, mint te, hogy ottan fizessenek neked, hogy te ingyen szlopálj. Azt meg senki nem mondta rá, hogy kocsmába járt, és hogy fizessenek neki, mert inni akar! Avval semmi hibát nem csinál, hogy elmegy a templomba. Te csak törődjél magaddal, ne avval, hogy ő elmegy a templomba!” Ferenceinek az egyik tanácsadója bent volt, amikor ez történt, és már másnap elmondta, hogy mi volt. Én végettem mondjanak, amit akarnak. Engem ha hívnak, akkor megyek. Addig, amíg egészségem van, addig nekem nem kell félnem, mert aki dolgozni akar, az meg tud élni.

Amikor visszajöttem, még háromszor behívtak katonaságra. Mikor visszajöttem, soha többé még katonasapkát se akartam látni, nem még uniformist. Itthon voltam egy évig, és csak kaptam behívót Liptovský Mikulášra. Nem lehet mondani, hogy nem. Liptovský Mikulášon beöltöztettek, onnan elvittek Oremlázra. Oremláz ez olyan hegyes vidék. Éjjel elég gyakran esett az eső, gombát jártam ki szedni. Annyi gombát szedtem, hogy mindig hoztam haza két-három kilót. Itt kiképzőtábor volt azoknak, akik magyaroknál ilyen hadi intézményeken voltak beosztva, azokat átképezték a régi Csehszlovákiában mint csehszlovák katonát. Három hónapig voltam katonaságon, de minden kéthétben lehetett kapni szabadságot. Péntektől hétfőn reggelig. A munkahelyről elengedtek, nem lehetett probléma, mert rendelet jött arról, hogy a rendes fizetést kell adni, és a katonaságon pedig a rendes zsoldot. A fizetésem, amit kaptam, ment a bankba. Először 1946-ban voltam, aztán negyvenhétben Libaván, harmadszor Szeredben. Libaván és Oremlázon sokkal jobb volt, mint Szeredben. Ott nem volt olyan szigorúság.

1948-ban az események [lásd: Slánský-per] engem abszolút nem érdekeltek. Engemet csak egy érdekelt, hogy munkám legyen, és tudjak úgy keresni, hogy senkire ne kelljen rászorulnom. Abban az időben rengeteget ismertem, akiket elhurcoltak. Aki nem akart menni, azt kényszerítették. Voltak emberek, akik nagyon jól érezték magukat, gazdálkodtak, foglalkoztak. Mindenki, aki dolgozni akart, az megtalálta a formáját a megélhetésnek, és annyira jobban tetszett az a korszak, mint a mostani korszak, mert akkor nem volt maffia, illetve nem volt becsapás, nem becsapás, mert az más, mint amikor valakinek az életére törnek. Az életükre ugyan nem törtek, de megfogták az embereket, mert nem tetszett az arcuk, és azért elvitték őket Csehországba. És elég sokat elvittek, kisebb embereket, akik nem jöttek többé vissza. Visszajöhettek volna, mert a Gottwaldék, amikor belépett, neki az volt az első dolga, hogy ezeknek az embereknek megadta az egyenjogúságot, egyenjogú állampolgárnak kellett tekinteni őket. Akadt, aki… elég sokan visszajöttek, de aki ott a cseheknél jobban meg tudta keresni a kenyerét, mint itt a síkságon, az nem. Bekerültek az üzemekbe, meg ilyen helyen dolgoztak. Ott a kereseti lehetőség olyan húsz-huszonöt százalékkal volt jobb, mint itt, Szlovákiában.

Az 1968-as év [lásd: Prágai tavasz] már jobban érintett, akkor csúnya politika volt, a nézetgyűlölet kora. A Beneš-korszak is ronda volt, amikor elhurcolták innen az embereket Csehországba. Amikor az oroszok bejöttek, nem tetszett. Attól tartott a nép, ugyanis olyan hangulat uralkodott, hogy az itteni vezetők nagy részét leváltják, és az oroszok fogják elfoglalni a helyüket. Ilyen hírek keringtek az emberek között, félelmet keltettek az emberek lelki világában. Az egzisztenciájukat féltették.

A kommunizmus alatt nyíltan nem volt antiszemitizmus… Akadtak olyanok, hogy nem azért léptek be a kommunista pártba, mert ideológiailag meg voltak győződve, hogy az jobb, mint más, de hogy érvényesülni tudjanak. Az, aki benne volt a kommunista pártban, azt nem tudták kirúgni, mert a kommunista párt megvédte. Mondhatom, hogy a hatvan-hetven százaléka ezért lépett be. Megfizette minden hónapban a tagsági díjat, amikor valakinek útban volt, akkor a kommunista pártnak ezt le kellett tárgyalni, hogy nem talált olyasmit, akkor hagyjátok békében, hagyjátok békén.

Az 1989-es fordulat [lásd: Bársonyos forradalom] után a nép nagy része mind félt, mert tudatában voltak az emberek, hogy csak az oroszoknak lehet köszönni azt, hogy innen a németeket kiverték. Ezt mindenki tudta, mert evvel foglalkoztak. Ha az oroszok nem csinálják, akkor a németeket a nyugati államok nem tudták volna kiverni, és nem is akarták. Ez volt az ideológia vagy mondás. 1989 nem tetszett, főleg az itten élő magyaroknak, mert olyan hangulat volt itt, hogy a magyarokat… Volt ilyen jelszó, hogy a magyarokat a Dunántúlra. Az akkori politikusok terjesztették ezt a hangulatot. A népség mit tudott terjeszteni?!

Magyarellenes akciók, tüntetések is voltak Dunaszerdahelyen. Ezek a szélsőséges erők, én nem is a fiatalokat okolom, mert azok még nagyon fiatalok voltak, és ezeket könnyű volt felhergelni. Mentek az emberek a vonatban, és kidobták őket, hogy a magyarok nem utazhatnak a vonatban. Ez 1989 után volt. Nem a fiatalokat okoltam, hanem azokat, akik erre hecceltek. Akkor volt egy ünnepély Bratislavában, sokan megjelentek ottan, és nyíltan kiabálták, hogy „Maďari za Dunaj!” A baloldali párt szervezte meg, a Weisék ezt az ünnepélyt, ők voltak akkor a kommunista párt vezetői. Állítólag, nem tudom én, csak azt tudom mondani, hogy ez mind a Mečiar szervezése volt. Legjobban neki voltak útban itt ezek az emberek, a Mečiarnak és a bandájának.

Ez a magyarellenes hangulat pár évig tartott. Most már teljesen megnyugodott, rendben van, ma már nem hallani ilyen szavakat. Fekete ruhában, kopaszra vágott fiatalok randalíroztak az utcákon. Jöttek ide is, Megyerre, Komáromba [Komarno], és provokáltak. De csak akartak, mert az itteni nép kitért előlük, és nem hagyta magát kiprovokálni.

Az utóbbi tíz évben Dunaszerdahelyen nem érezni antiszemitizmust. Magam sem találkoztam sehol antiszemitizmussal, de lehet, ha betöltöttem volna egy kicsikét magosabb pozíciót, akkor lehet, hogy hallottam volna. Nem volt rá lehetőség, mert az a pár zsidó, aki visszajött, annak is a nyolcvan százaléka Izraelba meg ahova tudott, elment.

Izraelba először a testvéremhez mentem ki. Mindegyik testvéremhez közel álltam, nem volt differencia, nagyon szépen voltunk, de talán a leggavallérabb az Eszti, akit Katinak neveztek el. Annak hozzám így anyagilag több érzése volt. Írt nekem, hogy szeretné, ha kimennénk Izraelba. Beadtam a kérvényt, és vissza lettem utasítva, hogy nem lehet. Megföllebbeztem, megint visszautasítottak. Dunaszerdahelyen volt egy csendőr, akivel néha ebédre jártam, ott is ismertem meg. Ő jött oda hozzám. Elkerült Bratislavába, ő lett valaminek, nem tudom, minek a főnöke. Én ezt megtudtam, és felmentem hozzá a papírokkal, hogy már kétszer vissza lettem utasítva, mit javasol, hogy lehetne elintézni, mert szeretnék kimenni. Azt mondja, nekem nem kell javasolni, mert én intézem ezt. Nem tudtam? Hát miért kell nekem tudni? Nem kell nekem mindent tudni. Üljek le, majd ő visszajön. Jó egy órát vártam, jött, hogy menjek be. Mehetek Izraelbe.

Olyan húsz, huszonöt éve is lehet már. Így tudtam elintézni, hogy ki tudtam jutni. De mindenhez az életben nem csak akarat kell, hanem legalább annyi szerencse is. Én megismerkedtem egy prágai mérnökkel az után, mikor a repülőre felszálltam. Ő mondta, hogy prágai mérnök, és hogy ki akar vándorolni a családjával Izraelba, megy körülnézni. Összebarátkoztunk nagyon. Odaadta, hogy milyen telefonon hívjam Izraelban, mert ott szokott lenni valamilyen rokonánál. Visszafelé hajóval jöttünk. Akkor még a hajó nem jött egyenesen, hanem körben, fantasztikus körutat kellett csinálni. A hajóállomáson találkoztunk, és ott maradt velem egész végig, mellettem. Nagy segítségemre volt, mert se a hajón nem ismertem ki magam, még talán nem is találtam volna el a helyre, mert mink lent aludtunk. Én nem szerettem lent aludni, inkább látni szerettem volna. Ő jött velem, inkább tolmácsolt, és ő beszélt. Kikötöttünk Nicosiában [Ciprus], egy napunk volt. Reggel öt órakor kötött ki a hajó, és tizenegykor indultunk a vonattal. Egész nap ott hagytuk a csomagjaikat, ő intézett el mindent. Annyi mindent láttam, mert mutogatta és magyarázta nekem. És a hülye fejemmel a címét nem kértem el tőle. Felültem a vonatra, és egészen Bécsig jött a vonat. Akkor kint voltam Izraelban három hétig.

Először voltam kint, de akkor még Ber Seva csak fele nagyságú volt, mint ma. Katinak még megvolt a vendéglője, ott a vendéglőt Miszadának hívják – étkezde. Azért ott hagyta, és jött velem. Rá olyan három-négy évre, van itt egy család, annak is kint van az egyik testvére, jött hozzám. Hogy lehet menni száz dollárért tíz napra Izraelba, hogy ő megy, hogy akarok-e menni repülővel. Akarni akarok, de nincsen száz dollárom. Elmentem, és telefonáltam a testvéremnek, Esztinek. Akárhonnan, szerezzél pénzt, mondta, én kifizetem az utat, csak gyere. Akkor együtt mentünk ki. Ő ment valahova Tel-Aviv mellé, engem meg vártak a röptéren, és mentem Ber Sevába. Arra akarok kilyukadni, hogy mondja ennek az Irmának, hogy száz dollárért el tudott jönni a bátyánk ide. Azt mondja, örülök neki, de nekem nincsen ötven dollárom. Hát akkor én fizettem az utat neki, mondja Kati. Négy napig maradtam ott náluk, aztán elmentünk az Irmához. Azt mondja, aludjál itt nálunk egy-két napig. Nem, ha neked nincs ötven dollárod arra, akkor csak nálam alszik. Hozom az ötven dollárt, most már nem kell. Így tudtam kijutni, és körülnézni Izraelban.

Izraelba is csak a fiam miatt akartam megint kimenni, én valójában nem is akartam kimenni. Nem is volt egyszerű dolog engemet arról meggyőzni. Fogalmam sincs, hogy a fiam miért akart kimenni, talán azért, mert a kultúrházban dolgozott, de átmeneti időszakra nem kapott pénzt arra, hogy tudjon valakit alkalmazni. Aztán mint magánember járt ki pár faluba táncot tanítani, és abban az átmeneti időszakban nem is tartottak rá igényt. Azt hitte, hogy őt majd díszkapuval fogják várni, és úgy fogják üdvözölni, hogy elment oda élni. Jugoszláviában is dolgozott. A feleségem meghalt, én egyedül maradtam, így rá tudott szedni, hogy több mint egy évig mindenféle módon… elvitt oda, Jugoszláviába is magával. Érdekből.

Nekem az a gondolatom jött, hogy ott, Izraelban él három testvérem. Kettő, akik a háború után kimentek, és a harmadik a Cili, aki itt lakott Komáromban [Komarno]. Anyagilag egyik testvérem se segített minket, amikor 1998-ban mi is kimentünk Izraelba. Lakást és munkát azonban szereztek. Persze csak olyan munkát, amit egyetlen izraeli sem vállalt volna el. A fiam először fél évet semmit nem csinált, csak járt, úgy mondják, nyelvet tanulni. Én rá voltam kényszerülve, amikor meghalt a felségem, hogy megtanuljak főzni. Ezért is ragaszkodott hozzá a fiam, hogy menjek ki vele, mert az ottani koszthoz, élethez szokni kell. Itt az anyja azt főzte, amit akart, amire neki volt gusztusa. Ő ezt tudta, hogy én is meg tudom főzni, ezért is akarta, hogy menjek vele ki. A testvéreim intézték el, hogy ezerhétszáz sékelt, szociális segélyt kaptam. Ebből ezerkétszáz sékelt kellett fizetni. Abból, amit az izraeli államtól kaptam, nem tudtam volna ott eltartani a fiamat is, ha nem tudtam volna mellette keresni. Én ott rabszolga voltam. Kimondottam a rabszolgája voltam a fiamnak. Nem volt ott semmi magánéletem. Esetleg elmentem hol az egyik testvéremhez, de nem gyakran, nehogy engem istenítsenek: „Istenem, már megint itt van!”

Nagyon nehéz volt ott nekem, nem tudtam a nyelvet, de az ottani lakók negyven-negyvenöt százaléka orosz. Én valamennyit beszélek oroszul. Nem azt mondom, hogy tudok oroszul, de valamennyit beszélek. És arra az élet megtanított, hogy soha ne mondjak olyat, ami nem fedi a valóságot, mert a másiknak is van esze. Mindig, mielőtt lementem az üzletbe, tudtam, hogy mit akarok, akkor megkértem valakit, hogy írja le, de ott olyan nyolcvan százalékban önkiszolgálók vannak. Megyek, meglátom, és beteszem a kosárba. A piacon ezeknek a beduin araboknak az ötven-hatvan százaléka beszél oroszul. Lehetett. És aztán valamit akartam, megkérdeztem, mi a neve, és elolvastam, hogy mit akarok, az üzletben is ezt csináltam. Akartam venni, mit tudom én, tyúkot, hát nem tudom se oroszul, se szlovákul, de fel volt írva. Ha olyasmi volt, amit nem tudtam, mindig megkérdeztem attól, aki tudja, és felírtam. Így tudtam létezni.

Cecilka 2004-ben halt meg. Ott voltam még a temetésen, sőt nem csak a temetésen. Bekerült a kórházba. Mindennap bementem a kórházba. Onnan kitették egy elfekvőbe, mondjuk, itt ilyen panziófélébe. Azon a részlegen a tehetetlen fekvőbetegeket ápolták. Oda került be, én naponta reggel fél kilenckor ott voltam nála, és vittem neki a húslevest, bele egy kis tésztát és sárgarépát. Ezt vittem neki minden nap. Nem minden nap főztem a húslevest, hanem két napra. Tovább nem is lehetett főzni, mert hiába volt a hűtőben, akkor is meleg volt. Délben megjött a sógorom, kábé egy órakor, neki a fiának kellett főzni. A fia ivott, a felesége meg kidobta. Ő főzött neki. Jött oda, és felváltott. Most én mentem főzni a fiamnak. Másnap pedig mentem a kórházba. Körforgalom volt, amíg a testvérem meg nem halt. Minden nap ott voltam mellette. 2004-ben jöttünk vissza.

A németektől kaptam kárpótlást. Az államtól? Kár róla beszélni. Jött ilyen kormányrendelet, lehet, hogy az ENSZ-től jött a nyomás, hogy akinek a hozzátartóit elhurcolták, akkor azoknak kell adni. Olyan bürokráciát csinálnak, hogy ezeknek a Noé idejében kellett volna születni. Kaptam egy nyomtatványt. Nem én töltöttem ki. Van itt egy iroda, ahol evvel foglalkoznak. Elvittem oda, megfizettem, hogy töltsék ki, mert én nem értek hozzá. Úgy, ahogy kérték, ahogy előírták a szervek, kitöltötték, és ajánlva elküldtem. Itt, [Duna]Szerdahelyen ismernek, a polgármesteri hivatal vagy a közjegyző igazolja, hogy tényleg elvittek minket. Szó nélkül leírták, lebélyegezték. Kértek ilyen igazolást, hogy elhurcolt voltam. Azt is elküldtem. Kérték a szüleimtől a születési igazolványt a pihent agyúak. A szüleim Dolný Stálon születtek. Az egyik ismerőssel elmentem, hogy ezt és ezt felkeressük, mert máshogy nem töltheti ki. Hétfői nap volt, hogy pénteken hívjam fel őket. Pénteken felhívtam, megtudtam, hogy itt nincsenek vezetve. Amikor az anyám meg az apám született, akkor még nem vezettek anyakönyvet, hanem a papok vezették vagy egy megbízott személy, aki ezt csinálta. Alistálban kábé száz zsidó család élt, a zsidóknál a zsidó pap, akit úgy hívtak, hogy sámesz, az vezette. A németek vagy a nyilasok az összes papírt megsemmisítették, akkor honnan tudják igazolni, hogy elhurcolták? Nem volt elég az, hogy a dunaszerdahelyi hitközség igazolta, hogy mikor vitték el a szüleimet, és hogy nem jöttek vissza. Anyámnak a születés, apámnak a nevét, hónapot, mindent, hogy mikor vitték el, ez nem volt elég nekik. Állandóan valamit kitalálnak, hogy ne kelljen kárpótlást adni. Csak a németektől kaptam, itt még nem.
 

Életrajz

A nagypapát nem ismertem. Az apai nagypapa nevét se tudom. Azt tudom, hogy Bánffyhunyadon éltek, Erdélyben [Bánffyhunyad – nagyközség, Kalotaszeg központja volt Kolozs vm.-ben (szolgabírói székhely, járásbíróság, közjegyzőség), 1891-ben 3700, 1900-ban 4500, 1910-ben 5200 lakossal, jelentős marhavásárokkal. Iskolák: polgári fiúiskola, felső leányiskola. A trianoni békeszerződést követően Romániához került. Lakóinak száma 1920-ban 4900 fő volt. – A szerk.]. Rabbi volt. Az apukámnak az anyját ismertem, Waldmann Hanna volt a neve. Krasznáról származik a nagymama [Kraszna – nagyközség volt Szilágy vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság), 1891-ben 3300 lakossal. A trianoni békeszerződést követően Romániához került. – A szerk.]. Az 1870-es években születhetett. Ő mindig [Bánffy]Hunyadon maradt, csak vendégségbe ment Kolozsvárra később hozzánk. Nagyon vallásos asszony volt. Mindig azt mondták neki, hogy a bajmelpiser [A ’bojml’ jiddisül étolajat jelent, a ’pisen’ pedig azt, hogy pisilni. – A szerk.], az azt jelenti, hogy olajat pisilt, olyan vallásos volt. Ezt így mondták jiddisül. Ez a Bábika – így hívtuk őt – mindenkit téríteni akart, hogy vallásos legyen, és a fiatalokat állandóan kritizálta, hogy legyenek vallásosak. Borzasztó volt. Sájtlija volt, mindnyájunkat tanított imádkozni reggel meg délben, mondtuk a bróhékat [lásd: áldások]. Magyarul nem is tudott, csak jiddisül. A holokausztban halt meg szegény, elvitték Auschwitzba. Akkor lehetett úgy hetven éves. Miután meghalt az első férje, az én nagyapám, hozzáment egy sakterhez, de neki sem emlékszem a nevére. Itt laktak, Bánffyhunyadon, saját házat vittek. Nem voltak túl gazdagok, hanem rendes zsidó családnak számítottak, normális körülmények között éltek. A nagymama főzött, volt egy kis segítsége. Az édesanyámat nagyon szerette, volt neki négy menye, és azt hiszem, őt szerette a legjobban. Azért volt nálunk nagyon sokat.

A Lőb nagypapának és a Bábikának négy gyereke volt. A legidősebb, az édesapám volt. Lőb Kálmánnak, héber nevén Zálmánnak hívták, és 1894-ben születhetett Bánffyhunyadon. Utána jött Nátán, mi csak Nóténak hívtuk otthon. Pár évvel volt fiatalabb apukánál. Aztán volt a Cháim és utána a Dávid – Dovid. Mindannyian jártak héderbe, rabbifélék voltak, mind jesivába is jártak Krasznára, sok-sok évet. Az egy nagyon vallásos család volt, és kicsit jobb módúak is voltak, segítették a fiúkat a tanulás ideje alatt. Mindannyian Talmud hóhemek voltak. Más iskolába nem is jártak, csak ide. Kereskedők lettek aztán. Cháimnak lisztesboltja volt, Dovidnak kocsmája meg kiskereskedése, Nátánnak pedig egy kis szatócsboltja. A feleségeik mind háziasszonyok voltak. Nátán feleségét Goldénak hívták, ők [Bánffy]Hunyadon laktak, legalább hét gyerekük volt. Jóban voltunk egymással mint gyerekek, de aztán már nem tartottuk a kapcsolatot. A rokonság nagyon összetartott, amíg normális idők voltak. Ros Hásánákor a templomban együtt voltunk mindig, meg meg voltunk híva egymáshoz sábátkor. Aztán mind elpusztult 1944-ben. Cháimnak volt a felesége Cilla. Neki is sok gyerekük volt. Emlékeszem Hédire, Ráhelre, és volt még több fiú és még legalább két lány. Ezek mind [Bánffy]Hunyadon laktak. Csak Ráhel élte túl a holokausztot. A Dávidnak a felesége Rifka volt. Annak volt szintén négy vagy öt gyereke. Azok nagyon szerencsétlenek voltak. Azt hiszem, az utolsó gyereknél tébécét kapott a feleség meg a férj is, és meg is haltak, és maradtak a gyerekek a nagyszülőkre.

Ez a három család nagyon-nagyon vallásos volt. A férfiaknak mind volt szakálla, pajesze. Strámlit nem hordtak, kaftánt sem, nem voltak haszidok. Biberkalapjuk volt. Amikor nem dolgoztak, állandóan otthon tanultak. Az asszonyok meg parókát hordtak, hosszú ruhát mindig, fekete harisnyát, nyáron is. A férfiak naponta eljártak a zsinagógába, a nők csak nagyünnepeken inkább. Az unokatestvéreim közül a fiúk mind héderbe jártak. Az természetes volt.

Elég sok zsidó volt [Bánffy]Hunyadon. Sok kereskedő volt. Azokat ismertem is, Alberték meg Panethék, ezek gazdagok voltak. A Panethék egyébként egy rabbicsalád volt, eredetileg Désről származtak [lásd: Paneth Ezékiel]. Velük jóban voltunk. Itt, [Bánffy]Hunyadon textillel kereskedtek. A zsidók és a nem zsidók jó kapcsolatban voltak a háború előtt. Nem éreztük azt, hogy mi zsidók vagyunk. A régi Osztrák–Magyar Monarchia idejében nem volt semmi ilyen ellentét.

Miután mi elköltöztünk [Bánffy]Hunyadról, a nagyobb ünnepeken vagy mi utaztunk, vagy ők jöttek hozzánk. De a négy testvér, a fiúk nagyon jól megvoltak egymással. Anyagilag hasonló helyzetűek voltak. Mi voltunk, mondjuk, a legszegényebbek, aztán jöttek a Dávidék. Nátánék Cháimékkal nagyjából egyformák voltak. De mind a négyen nagyon támogatták a nagymamát. „Mama liebé”-nek hívták. Picike asszony volt a nagymama, s a fiúk akkorák voltak, hogy alig fértek be az ajtón. És úgy tisztelték az anyjukat azok a fiúk! Ha a nagymama csak egy szót szólt, arra mind a négy azonnal ugrott. Ő volt a kapitány. A nagymama például ment és ellenőrizte, hogy elég kóser-e a háztartása. Benézett a konyhába is. Nagyon megkritizálta, ha véletlenül az a szivacs nem ott volt, vagy az a rongy nem oda volt téve, a tejes meg a húsos oldalra.

Az anyai oldalon egy egész májsze [jiddis: ’történet, mese’] van, elölről kell kezdeni. Az édesanyám szülei valószínű, hogy a pogromok elől menekültek Palesztinába Oroszországból. Onnan származnak. Ez még valamikor az 1880-as évek elején történhetett. A nagypapa rabbi volt és sakter. Ávrám Jichák Zev Zipnek hívták. Pajesze volt, strájmlit hordott, és kaftánban járt. Palesztinában Jeruzsálemben laktak, később pedig Tibériásban, haszidok voltak. A nagymamát Ráhel Zipnek hívták. Egy gyerekük már volt, a nagynéném, akit úgy hívtak, hogy Szárá Zip. Az anyukám, Rifka Lea Zip Tibériásban született 1896-ban. Az anyukám és a nagynéném között tizenöt év korkülönbség van. A nagynéném mikor tizenhét éves lett, a szülők vissza akartak jönni Európába, a Monarchiába, mert a nagypapának lett egy trachomája [Ún. „egyiptomi szemgyulladás”, gennyes, ragályos idült kötőhártya-gyulladás. – A szerk.], amit ott nem tudtak kezelni. Meg kellett műteni a szemét. A nagynéném semmi esetre sem akart velük jönni, mert ő ott nőtt fel; ő egy nagyon tudós asszony volt. Mit tehettek a zsidó szülők, nem hagyják ott a tizenhét éves lányt, hoztak egy sádhent, és férjhez adták a lányukat egy nagyon szép emberhez, Goldenberg Mórichoz, aki Romániából alijázott Palesztinába.

Jeruzsálemben összeházasodtak, és aztán elköltöztek Alexandriába, Egyiptomba. A nagynéném kitanulta a szülészetet, és Alexandriában szülésznő lett, a férje, a nagybácsi sakter volt. Nagyon jól bevált nekik ez az élet, jómódban voltak. Született egy lányuk és három fiúk. A lányuk, Cipóra avagy Paulina gyönyörű nő volt. És férjhez adták ezt is tizenhat éves korában egy nagyon gazdag emberhez, Nadlerhez, aki csokoládégyáros volt Alexandriában. Ez híres Egyiptomban a mai napig. Mindenki ismerte, aki Egyiptomból jött. Nagyon gazdagok voltak. Volt még három fiuk [Goldenberg Móricékról van szó, azaz az anya nővérének, Szárának a családjáról. – A szerk.], az egyik, Joszef orvos lett, Párizsban tanult, s a másik fiú Cvi volt, a harmadik nevére nem emlékszem.

Az egyik nővérem, Rella járt is a nagynénéméknél, Száráéknál Alexandriában. Volt egy gyönyörű nagy házuk. A szombatot tartották, de utaztak szombaton. Azt mondta Szárá, hogy nem bűn utazni, mert nem ő vezeti a villamost. Modern nő volt. Haja volt, nem hordott parókát. Zsinagógába jártak. Nagy zsidó közösség volt Alexandriában. Sok nyelven beszéltek, spanyolul, arabul. Amikor jött a Nasszer, el kellett menekülniük Egyiptomból [Gamal Abdel Nasszer (1918–1970): egyiptomi politikus, tábornok. A monarchiát 1952-ben megdöntő forradalom vezetője, és az Egyiptomi Köztársaság első elnöke. Arab szocializmus néven nagyszabású gazdasági és társadalmi reformokat kezdeményezett. – A szerk.]. A lányuk elment Irakba. A pénzüket Svájcba és New Yorkba mentették át. A bácsi és a néni is Izraelben halt meg. A zsidó vallás szerint Izraelben kell eltemetve lenni. Ez az 1950-es évek elején történt.

Visszatérve a nagyszülők történetéhez: megházasították Szárát, felültek a hajóra, és visszajöttek Ausztriába vagy Magyarországra [Tulajdonképpen nem „visszajöttek”, hiszen ők Oroszországból mentek Palesztinába. – A szerk.] a kétéves Rifkával. 1898-ben visszatelepedtek Európába. A nagypapa szemét meggyógyították Bécsben vagy akárhol, és akkor jöttek Magyarország felé. Itt is voltak valamilyen rokonok. A nagypapa talált magának egy sakterságot vagy rabbiságot, és a kétéves anyukámék Derecskére költöztek. Az Debrecen mellett egy falu [Derecske – nagyközség volt  Bihar vm.-ben (járási szolgabírói hivatal,  járásbíróság), 1891-ben 8300, 1910-ben 9300 lakossal. – A szerk.]. Anyukámnak innen származik a születési bizonyítványa, mert Palesztinában nem volt még regisztrálva a születési dátum, és mint magyar állampolgár lett ő Derecskén bejelentve. A sors érdekessége az, hogy az édesanyám itt járt iskolába, elvégezte a polgárit is, majd kitanulta a varrást. És amikor tizenhét éves lett, eszükbe jutott a szülőknek, hogy ők már ötven évesek, vissza kell menni a Szentföldre meghalni. Ötvenéves korban már ők öregeknek gondolták magukat. És az édesanyám nem akart velük menni. Hát persze kiházasították. Hívtak egy sádhent, ugyanúgy csinálták, mint a másik lányuknál, és az édesanyámat férjhez adták. Ő itt maradt, és a szülők visszamentek. Leveleztek egymással jiddisül, merthogy ők csak jiddisül beszéltek otthon is. Az anyukám jiddisül tudott írni is, olvasni is. De ő magyarul is perfekt volt.

Az édesanyám tudott imádkozni rendesen, egynyelvű héber imakönyvet használt. Nagyon vallásosan nevelték, de ő már nem volt fanatikus. Neki már volt világi nevelése is. Ő már nem akart ilyen környezetben élni. A nagymama mégis azt akarta, ha férjhez adják, nagyon vallásos emberhez adják. Az volt a legfontosabb, hogy vallásos legyen, akihez hozzáadják. Talán még azt is nézték, hogy tanult legyen a Talmudban. Szegény anyukát férjhez adták, és ők elmentek. Az édesanyám akkor látta apámat először, amikor az esküvő volt. Ekkor ez volt a szokás. [Bánffy]Hunyadon volt az esküvő 1912-ben [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Ez a házasság elég tragédia volt az édesanyám életében. Hiszen ő egy modern nő volt, az édesapám pedig egy kis melamed. Tanító volt, aki kisgyerekeket tanított a héderben. Nagyon pici fizetése volt, és jöttek a gyerekek egyre-másra. S nem volt miből megélni, az édesanyám elő kellett vegye a varrástudományát. Az apám olyan ember volt, aki tényleg csak a tanulásnak meg a vallásnak adta magát, a család, azt a jó Isten megsegíti – mondogatta. Állandóan tanult, amikor otthon volt. Talmudot tanult, Rásit olvasott, és persze a Hümest is mindig tanulmányozta. Amikor tanult, nem lehetett szólni hozzá. Akkor azt tiszteletben kellett tartani. Arra is emlékszem, amikor a legkisebb öcsém hazajött a héderből, akkor kihallgatta minden szombaton a szidrát, és magyaráztatta is meg minden. Arra is emlékszem, hogy le is kellett neki fordítania héberről jiddisre. Otthon anyukámmal magyarul beszéltünk, apukámmal csakis jiddisül, nem is tudom, hogy ő tudott-e egyáltalán magyarul. A szülők is jiddisül beszéltek egymással.

Anyukámnak nagyon sokat kellett dolgoznia. Tudom mint felnövő gyerek, mindig éjjel dolgozott, én is vele virrasztottam. De betartotta a vallási előírásokat, szabályokat, szóval nem volt köztük feszültség, ő mindent úgy csinált, ahogy azt elvárták tőle. Abban az időben nem volt úgy, hogy elválunk, ha nem tetszik valami. Akkor az volt, hogy férjhez ment, egy életre szól egy házasság, az egy szentség. Anyuka azt akarta, hogy a gyerekek tanuljanak, mert ugye ezek a vallásosak-fanatikusak nem voltak azon, hogy tanuljanak világi dolgokat. Őket csak a vallási tanulmányok érdekelték. De anyuka azt akarta, hogy minden gyerek tanuljon, legyen szakmája, és azért dolgozott éjjel-nappal, hogy rendesen öltözzünk, tanulni tudjunk. Még zongorázni is taníttatott minket. Varrt a tanároknak, és ennek fejében tanulhattunk mindenfélét.

Hat testvérem volt. A legidősebbet úgy hívták, hogy Paula Ráhel, ő 1913-ban született Bánffyhunyadon. Ott is járt iskolába. Nagyon szorgalmas, nagyon rendes lány volt. Itt most el kell meséljek egy másik történetet is közben. Az anyukám elutazott 1927-től 1929-ig Palesztinába [Mint a későbbiekben kiderül, Alexandriában töltötte ezt a két évet a nővérénél. – A szerk.], s akkor mi otthon maradtunk. Ekkor már hatan voltunk gyerekek, és ő volt a legidősebb, nagyon sok dolgot kellett csinálnia, és neki segített sokat a következő testvérem, Rella. Paula nagyon nem szeretette apám anyját, a Bábikát, akire rábíztak minket, és aki erre az időre be is költözött hozzánk. S Paula elment a Dovidékhez, apám testvéréhez, akik Stănán [Az egykori Szilágy vm.-ben lévő Felsőnyárló község román neve. – A szerk.] laktak, és volt egy üzletük, és segített nekik az üzletben meg otthon is. Szegény következő nővéremet, Rellát úgy fogta be a nagymama, hogy még iskolába sem járhatott. Mesélte később, hogy megszökött az iskolába éjjel. Nagyon jó tanuló volt, és nem volt hajlandó kimaradni, de apukánk akkor sem tett semmit, csak tanult és imádkozott, mindent ráhagyott a Bábikára.

Visszatérve Paulára, amikor anyukám visszajött 1929-ben, akkor haza akarta hozni onnan a családból, és látta, hogy ez a lány beteg. Vizsgálták jobbra-balra, és kiderült, hogy tébécés. Lett egy kavernája, és tíz évig kínlódott evvel a betegséggel, szanatóriumba be, szanatóriumból ki. Volt egy tüdőszanatórium Kolozsváron, fent valahol a hegyen, s én vittem neki, emlékszem, mindig ételt. Sőt megengedték, hogy szalonnát is egyen. Azt mondták, hogy jó a tüdőnek, és eltekintettek ebben az esetben a kóserségtől. 1940-ben halt meg. Nagy csapás volt számunkra. Zsidó temetése volt. Apuka mondta utána a kádist, és ültünk hét napot [lásd: gyász, süve], és jöttek látogatóba, és nem volt szabad főzni, a szomszédok hoztak ételt. Csak annyit mondhatok, a legdrágább, a legjobb ember volt ez a Paula. Csupa báj, csupa kellem, jószívű.

A következő testvérem volt a Rella, ő 1917-ben született. Vele vagyok a legszorosabb kapcsolatban a mai napig. Ott járt elemibe [Bánffy]Hunyadon. Miután befejezte az elemi iskolát, Kolozsváron a Tarbutban [lásd: Tarbut Kolozsváron] tanult. Tizenhat éves koráig tanult, és utána ki akarta tanulni a fűzős szakmát, de egy évig volt egy üzletben, ahol fűzőket csináltak meg eladtak meg minden, s nem ültették a géphez, csak kifutó volt, be kellett hogy vásároljon a főnökasszonynak, és úgy döntött, hogy ő ezt tovább nem csinálja. És akkor anyukától megtanult varrni. Varrt pár évig, és akkor elment egy műhelybe praktizálni. Rella a Mizrachiba járt akkor, meg már előtte is. Nagyon aktív volt, és csapatvezető lett. A mozgalomban élt, még egyszer táborban is volt, ami igazán nagy dolog volt ekkoriban.

Amikor anyuka hazajött Egyiptomból, mondta, hogy ha az egész családot nem is tudja kivinni, de Rellának szerzett egy kapcsolatot. Egy nővel megbeszélte, akinek kézimunkaüzlete volt Jeruzsálemben, hogy küld neki egy meghívólevelet, mert akkoriban csak úgy nem lehetett bemenni. És tényleg, elküldte a certificate-et [angol: igazolás], és Rella ki is ment 1935-ben teljesen legálisan. Először egy hónapot töltött Egyiptomban, és utána ment Jeruzsálembe, és ennél a nőnél lakott egypár hónapig, de ez egy nagyon vallásos nő volt. Írta, szegény, mindig, hogy mennyire rosszul érzi ott magát. Szerencsére ez a nő özvegy volt, és közbe sádhenoltak neki, és férjhez ment egy rabbihoz, s akkor már nem maradhatott nála tovább. Akkor bérelt magának egy szobát, vett egy Singer varrógépet részletre, és varrt. Megismerkedett a leendő férjével, egy magyar férfival, Bilitzer Sándorral, és 1937-ben megtartották Jeruzsálemben az esküvőt. Írt nekünk levelet, és küldött egy képet is, amin tett egy kalapot magára, hogy lássák itthon, hogy vallásos. Pedig akkor már nem is volt vallásos egyáltalán, csak apukát akarta megnyugtatni.

Rella férje debreceni vallásos családból származott, és orvosnak tanult Bécsben, de miután kiment Palesztinába, kitanulta a vízvezeték-szerelést. Kislányuk született 1945-ben, Ruti. Hathetes volt a gyerek, amikor Rella férje gondolkodás nélkül, igazi hazaszeretetből bevonult a Zsidó Brigádba, és ott volt vagy öt évig. Védte a hazát, kivívta a függetlenségét [A független Izrael állam 1948-ban jött létre. – A szerk.].  Azt tudom, hogy 1945-ben mint katona átjött Budapestre félig illegálisan, egy angol repülőgépen, hogy megnézze, ki maradt életben a családjából. Mert nem tudtunk akkor még semmit az itt maradottakról. Itt találta az egyik húgát, aki kommunista volt, és hamis papírokkal bujkált a háborúban. Ő intézte a papírjaikat, és küldte ki nekik, hogy megkapják a beutazási engedélyt Magyarországra. 1951-ben visszajöttek, azóta ők itt élnek. Akkor már két lányuk volt, mert időközben megszületett a Kati is. Rella bölcsődékben dolgozott, intézményvezető is volt hosszú éveken keresztül. Sándor már meghalt. Ha hazalátogatok, mindig Rellánál lakom. Azt hiszem, nem bánták meg, hogy hazatelepültek, bár ezt azért nem lehet egyértelműen mondani.

A két lánytestvérem után jött ez első fiú, a Cvi, magyar nevén Herman. Ő 1918-ban született. Cvi nagyon vallásos volt. Héderbe járt. Aztán anyukánk ragaszkodott hozzá, hogy szakmát tanuljon, így tanulta ki a trikotázs szakmát, szóval a kötést. És aztán dolgozott egy olyan üzemben. Őneki volt pajesza gyerekkorában, és ciceszt is kellett hordjon. Így élt Kolozsváron, majd 1938-ban elhatározta, hogy elhagyja az országot. Már akkor jöttek a románok, a vasgárdisták [lásd: Vasgárda] Kolozsvárra, felégették a templomokat, összetörték a zsidó boltokat. Cvi azt mondta akkor, hogy ő elhagyja az országot. Persze nem lehetett menni Palesztinába [lásd: brit mandátum Palesztinában], az angolok uralkodtak, nem engedték be, és akkor illegálisan elment, és valahogy 1939-ban megérkezett Rodoszba. Azt hiszem, Törökországon keresztül ment. És akkor kijutott Izraelbe [Palesztinába]. Akkor még nőtlen volt, Izraelben nősült 1939-ben, pesti lányt vett el, Dórit. A családban engem hívtunk aztán Dórának, őt pedig Dórinak. Sajnos a lánykori vezetéknevére most nem emlékszem, de nagyon jóban voltunk és vagyunk is. Rella ott volt az esküvőjükön, de mi még mindannyian Kolozsváron éltünk akkor. Én velük már csak a Soá után találkoztam, kint, Izraelben. Herman elhagyta a vallást, aztán később megint visszatért hozzá. Most megint nagyon vallásos ember. Modern vallásos ember. Horgolt kipája van. Netanján laknak. Két gyerekük van, egy fiú és egy lány. A lány nagyon vallásos, igazi ortodox, nyolc gyereke van. A fiú kevésbé, neki három gyereke van. Szorosan tartom velük a kapcsolatot.

A következő testvér a Patyu volt, Lőb Márton, a zsidó neve Mordecháj volt. Ő 1920-ban született. Ő is pajeszos volt, vallásosnak volt nevelve. Aztán kijött a vallásból. Ő volt az otthon, aki megmondta apukának a véleményét. Meg is verték többször. A Cvi, a másik bátyám, neki volt esze, úgyhogy ő nem mondta meg, hogy mit csinál szombaton. Azt mondta, hogy a sálom [az otthoni béke] végett, amit elvártak tőle. De Patyu olyan volt, hogy nem tudott hazudni, megmondta az igazat, szegényt annyiszor megverték, de nagyon jó fiú volt. Emlékszem, hogy elment valahová nyaralni, és hazaírta, hogy „csókolom a drága anyukát, a kicsi Mártonka csókolja”. Ilyen szeretet volt benne. Ő üvegcsiszoló lett, és otthon lakott tizennyolc-tizenkilenc éves koráig. 1938-ban bevonult mint katona, és aztán ott munkaszolgálatos lett. Először Hódmezővásárhelyre ment, és a végén hallottuk, hogy Borban volt, Jugoszláviában [lásd: bori rézbányák]. Olyan fiú volt, hogy meg tudott élni a jég hátán is. Hallottuk azután, hogy vitték őket 1944-ben gyalog Pestre, és onnan akarták vinni Auschwitzba [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók első csoportja (kb. 3600 fő) szeptember 17-én indult el Borból, a második csoport (2500 ember) két nappal később. Embertelen körülmények között hajtották őket Szentkirályszabadjára (Veszprém vm.) (útközben több száz embert legyilkoltak), ahonnan a flossenburgi, a sachsenhauseni vagy az oranienburgi, a második csoport életben maradt tagjait  pedig a buchenwaldi és a flossenburgi koncentrációs táborba deportálták (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.]. Ő megszökött, illetve meg akart szökni, és lelőtték. Ezt hallottuk kolozsváriaktól, akik ismerték őt.

A következő testvér a Helén volt, Sulámit héberül. 1923-ban született. Ő volt hozzám a legközelebb, mert köztünk nem volt túl nagy korkülönbség. Nagyon gyenge idegzetű volt. Mi együtt voltunk a holokausztban egy ideig.

Ezután született meg a kicsike öccsünk, Izsák Zév, magyarul Vilmos volt. 1930-ban született. Az a kisfiú olyan gyönyörű volt, hogy azt gondolták, hogy kislány, mindenki megcsodálta. Mondtam neki, mikor hazajött az iskolából. Az utcán olvasott könyveket, bement a vécébe, hogy apuka ne lássa, és ott is olvasott. Mindenféle könyveket olvasott. Elmúlt bár micvó, a drága, kicsi, gyönyörű öcsém tizenhárom és fél éves volt, amikor deportálták. Egy kaptafára vittek a nyilasok a németekkel kollaborálva, és persze a bal oldalra vitték. És a szülőket is [lásd: szelektálás]. Mind azonnal elpusztult. Nem tudok erről többet beszélni.

Én 1926-ban születtem, még [Bánffy]Hunyadon. Anyuka 1927-től 1929-ig Egyiptomban volt. Még élt az anyja Jeruzsálemben; a nagypapa hamarabb meghalt. És élt a nővére, Szárá, ott lakott Alexandriában, és ők meghívták, és ott volt két évig. Én nagyon kicsi voltam, amikor elment, úgyhogy nem emlékszem erre, mint ahogy arra sem, hogy milyen gyakran írt nekünk. Gondolom, azért időnként leveleztek apukával. Az biztos, hogyha írtak, akkor jiddisül csakis. Kint is jiddisül beszéltek a rokonok egymással. Anyuka tudott varrni, de ez volt az ő balsorsa talán. Első nap, mikor megérkezett Egyiptomba, már egy csomó munkát szereztek neki, és két évig ott varrhatott, de hogy pénzt adjanak, amiért eredetileg ment, hogy kihozza a családot, hogy segítséget szerezzen vagy kölcsönt, olyanról szó se lehetett, hanem hogy ő keresse meg. Mit lehetett megkeresni varrásból, annyit, hogy hat gyereket ki lehessen vinni?! Szegény varrt, varrt, és két év után az édesapám megunta, hogy már nincs itthon, és írt neki, hogy jöjjön haza, mert már a nagymama nem bírja, és ez így nem megy tovább. Ő letette a tűt, mindent, egyik napról a másikra otthagyott mindent, megint levágatta a haját, és hazajött. Aztán folytatódott az élet úgy, ahogy azelőtt volt.

Mikor az anyukánk hazajött Palesztinából, 1929-ben elköltöztünk Kolozsvárra, egy kicsit mégiscsak kulturáltabb környezetbe. A gyerekeit másképp akarta ő nevelni, mint ott a faluban. Több lehetőség volt Kolozsváron mégis. Kolozsvár volt a fővárosa Erdélynek mindig. Kolozsvár cionista város volt, és nagyon-nagyon kulturális. Volt magyar színház, opera és egyetem – ez egy nagy dolog volt –, bibliotékák és klinikák voltak, botanikus kert. Gyönyörű szép város volt valamikor. Anyuka eljárt a színházba, apuka persze sosem ment vele. De anyuka természetesen parókában járt ki, otthon pedig kendőt kötött. Egyetlen egyszer növesztette meg a haját, mikor Egyiptomban volt. Szegény, ott egy kicsit felszabadultabban élhetett.

Apuka, mikor Kolozsvárra költöztünk, nem tudott melamedként dolgozni tovább, így elment a közeli zsinagógába gábájnak, zsinagógai mindenesnek. Így aztán egész nap bent volt a templomban, és naponta kétszer imádkozott. Sameszi feladatokat is ellátott. Emlékszem, hogy anyukám küldött mindig a templomba, hogy adjon pénzt apuka. Ez egy ortodox templom volt, egy igazán vallásos. Középen volt a bimá. Volt egy külön kis karzat a nőknek [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Én nem mentem csak ünnepekkor, anyukámmal.

Kolozsvárott a ház, amiben laktunk, az Árpád úton volt. Nem volt fürdőszobánk és vécénk sem a lakásban. Teknőben fürödtünk. Két szoba volt s egy nagy konyha, abban volt a varroda, és volt egy spanyolfal, ahol próbáltak, akik jöttek anyukához ruhát csináltatni. A konyhában volt egy olyan asztal, amit ki lehetett nyitni, ott szabott anyuka. Volt egy dívány a konyhában, amit ki lehetett nyitni, és voltak szalmazsákok. Azon aludtunk, egymás hegyén-hátán. Az egyik szoba ki volt adva nagyobb részben, mert kellett a pénz.

Héber óvodába, majd iskolába jártam Kolozsváron [A kolozsvári héber óvoda a neológ hitközség óvodája volt, amely az 1910-es évek végén jött létre, és a deportálásokig, azaz 1944-ig működött. A héber iskola a hitközség hétosztályos elemi iskolája volt. A neológ és az ortodox hitközségnek is volt ilyen iskolája Kolozsváron. Az elemi iskola is 1944-ig működött. – A szerk.]. Persze románul tanultunk ott is. Volt hittanóra, és megtanultuk az egész históriát [a zsidó nép történetét]. Azt magyarul, nem is tudom már, miért. Románul az iskolában kellett tanulni, de különben otthon és az egész társaságban mindig magyarul beszéltünk. Persze a zsidó iskolában tanultunk németül. Ami meghatározta a gyerekkoromat, hogy Kolozsvár egy nagyon cionista város volt. Anyukám azt akarta mindig, hogy az összes gyerekek menjenek ki Izraelbe [Palesztinába]. De apuka hallani sem akart róla. A rabbik azt mondták, hogy nem elég vallásos az élet ott, és hogy nem a messiás hozta létre az új településeket. Ilyen marhaságot! De a rabbiknak nagy tekintélyük volt, fanatikusan követték őket. Mi már az iskolában az első osztályból be voltunk szervezve a cionista mozgalomba. Bekerültem az első osztálytól a Hanoár Hacioni mozgalomba [lásd: Hanoár Hacioni Romániában]. Minden héten vagy kétszer-háromszor voltak gyűlések. Nagyon sok mindent tanultam ott, könyvekről beszélgettünk. Emlékszem Bialik-verseket fordítottak nekünk [Cháim Nahman Bialik (1873–1934): orosz zsidó költő, aki főleg héber nyelven írt regényeket, vidám dalokat és vázlatokat. 1924-ben Tel-Avivba költözött, és könyvkiadót alapított. Mind könyvkiadóként, mind saját műveiben a hászkála, a zsidó felvilágosodás eszméjét igyekezett terjeszteni. – A szerk.]. Palesztináról volt szó, énekeltünk, arra vágytunk csak, hogy tudjunk indulni Izraelbe.

Persze apuka nem tudhatta, mert ez nem volt vallásos mozgalom. A nővérem, Rella járt még a Mizrachiba, az vallásos csoport volt. Amikor befejeztünk négy osztályt, mentünk a Tarbutba [lásd: Tarbut Kolozsváron]. Ez egy nagyon jó iskola volt. Kolozsváron sok zsidó lakott nagyon, nem tudom pontosan, mennyi, de azt tudom, hogy volt neológ és ortodox hitközség is. Mi az ortodoxhoz tartoztunk, de a neológ iskolába járhattunk. Otthon mindvégig ortodox kislányok maradtunk. Apukám például nem engedte volna, hogy rövidben járjunk, de mi jártunk. Azért, mert anyuka azt mondta neki, hogy „Apuka, te nem adsz elég pénzt, nincs elég pénzem, hogy csináljak nekik hosszút”. Apukám nem engedte, hogy magyar könyveket olvassunk, mert az gój dolog. De persze mi olvastunk állandóan. Anyukámnak megvolt Jókai Mórtól a „Fekete vár” [1892-ben megjelent regény. – A szerk.], Pestről jött nekünk a „Színházi Élet” [„Színházi Élet” – 1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.], a „Délibáb” [A Tolnai Lapkiadó képes hetilapja volt (színház, film, illusztrált rádióműsor) 1927–1944 között, Tolnai Simon, Paizs Géza, Bibó Lajos és Tolnai Sándor szerkesztésében. – A szerk.], a „Képes Krónika” [1919-ben indult katolikus –szépirodalmi, művészeti és társadalmi –¬ hetilap, a Központi Sajtóvállalat adta ki, Zigány Árpád szerkesztette. – A szerk.]. Mi nagyon felvilágosultak voltunk mindenről anyukám révén, úgy nevelt bennünket. Apukám persze mindezekről nem is tudhatott, de nem volt nehéz eltitkolni, mert úgyis mindig csak a tanulmányaira meg az imákra figyelt.

Volt egyszer egy eset, jártam a mozgalomba, s mentem az utcán, fiúkkal jártunk, diskuráltunk, s apukám jött, és meglátott engem két fiúval. Esküszöm, emlékszem, hogy adott egy olyan pofont, mint annak a rendje. Egy másikra is emlékszem, amikor jött ez a nagyanya Bánffyhunyadról Pészahkor, ott volt nálunk, és volt a mozgalomban egy nagy váádá [héber: ’értekezlet’]. A apukám megtudta egy másik lánytól ezt. Az összes barátnőm, majdnem mindegyik vallásos családból volt, de jártak ide is. De az apák általában nem tudták. S akkor megtudta az egyik lánynak az apja, hogy mi odajárunk a mozgalomba, emlékszem, eljött hozzánk, s keresett bennünket, s olyan verést kaptunk, mint annak a rendje. De aztán jártunk tovább.

Nagyon jó volt ez a társaság a mozgalomban, sokat tanultunk. Vitatkoztunk, de persze a legfőbb dolog volt, hogy jönni Izraelbe [Palesztinába]. Sokat énekeltünk, amikor lágerbe kerültem, avval felbuzdítottam az ezer lányt, hogy túl kell éljük, ami van, mert utána jó lesz: „Izrael dalra fel, bizalommal szálljon az ének. El ne hagyd most magad, boldog lesz még az élet, fölvirrad hajnalod, addig élsz, míg szíved remélhet, Izrael, dalra fel, boldog lesz itt még az élet.” A másik az volt: „Ne búsulj, ne sírjál, bús Izrael, elmúlik ez az élet. Büszkén viseld el ezt az időt, lesznek még szép napok.” Szóval ez tartott fenn engem, hogy muszáj megérkezzek Izraelbe, mert ez volt gyerekkorban is, anyukánk erre nevelt: Muszáj megérkezni Jeruzsálembe.

Emlékszem, hogy Stănán voltam nyaralni a zsidó iskolával a Margit-villában. Az egész négy elemivel elmentünk oda nyaralni. Egy gyönyörű szép hely volt. És az éneket sose fogom elfelejteni, midőn hazajöttünk, mit énekeltünk. Hogy „Közeleg az idő hazatérésre, itt hagyjuk a Margit-villát örökre. Az erdő fái búsulnak, hogy nem hallják többé a gyermekzajt. Közeleg az idő hazatérésre, itt hagyjuk a Margit-villát örökre”.
 
Azért mindezek ellenére az ünnepeket nagyon szerettem. A péntek este volt az egyik legkedvesebb ünnepem. Apuka elment a templomba a fiúkkal. Persze apám minden nap ment zsinagógába kétszer is. Apám szombaton kikérdezett minket, bár minket, lányokat ritkábban, a fiúkat szinte minden héten. Kellett imádkoznunk minden reggel, csak nem mindig tudtuk, mit imádkozunk. Meg kellett áldani a kenyeret meg mindent. Kellett étkezés előtt és után és kézmosáskor. És arra is emlékszem, hogy ha valami friss [primőr] gyümölcsöt ettünk, arra is imádkoztunk [lásd: áldások (étkezéshez kapcsolódóan)]. Ezeket anyuka is betartotta, ezek szokások voltak.

Amíg a férfiak a templomban voltak, anyuka elkészült. Anyuka nagyon sokat dolgozott, kellett segítsünk. Hal volt és húsleves és hús, kompót, minden volt. És persze imádkoztunk az asztalnál is. És péntek este mi mindig magyarul beszéltünk, s apukám azt mondta zsidóul, hogy „lekóved sábesz kajdes, recitíren kinderlekh” [jiddis: a szent szombat tiszteletére elmondják a gyerekek… – A szerk.]. Mi, amikor ettünk, a könyveket eldugtuk, s olvastunk magyarul, de hogy apukám ne lássa, az asztal alatt. Aztán énekeltünk péntek este zmireszeket. Ezeket nagyon-nagyon szerettem. Volt egy ének, a kállói rabbi megengedte, hogy magyarul is lehessen énekelni; ez volt a „Szól a kakas már”: „Szól a kakas már, majd megvirrad már, zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár.  De micsoda madár, zöld a szárnya. Zöld a szárnya. Kék a  szárnya, engem mindig odavár.” Ez volt a vágyakozás Izráel után. Ez az érdekes, hogy az összes imákban benne volt a Cion utáni vágyakozás, hogy vissza kell térni Izráelbe. Azt mindig imádkozták, s közben a rabbi lebeszélte a családokat, hogy kimenjenek. Meg tudtak volna menteni csomó zsidót, hogyha másképp állnak hozzá.

Visszatérve a szombathoz, anyuka mindig gyújtott gyertyát [péntek este], annyit, ahány gyerek volt, és két gyertyát gyújtott a halottak után. Másnap [szombaton] nem lehetett főzni, ezért sólet volt, amit már pénteken elvittünk egy pékhez. Akkor mindig volt ejer mit cvibel, tojásos hagyma [Tojásos hagyma (cibel vagy ejer-cibel) – kemény tojás villával összetörve, annyi liba- vagy kacsazsírral, hogy kenhető legyen. Egy nagyobb vöröshagymát reszeltek bele, és megsózták, esetleg pirospaprikát is kevertek bele. Lehetett dúsítani maradék kacsa- vagy libamájjal vagy főtt krumplival. – A szerk.]. Anyuka egy időben sütött kenyeret és bárheszt is. Nagyon finom volt. A húst a kóser mészárszékben vásároltuk. A tejet hozták haza, szintén kósert, kannákban. De mindig volt egy kislányka, aki nálunk dolgozott, segített például bevásárolni és takarítani. Kellett ilyen segítség, mert anyukám dolgozott – reggeltől estig. Sokszor már majdnem beállt, emlékszem, a péntek, és az utolsó pillanatban kellett mindent megcsinálnia, hogy készen legyen.

Az egyébként nagyon jellemző volt, hogy sábeszkor meg ünnepekkor, akármilyen szegény család voltunk is, kellett az asztalra kalács, bor meg a legjobb ételekből. Egész héten nagyon nehezen voltunk, bableves volt meg köles, lencse, krumpli, de ünnepkor nem lehetett érezni, hogy én szegény vagyok vagy gazdag. És mindig volt egy szegény, akit meghívtunk az asztalhoz. Apuka a templomból hozta, akinek nincs otthona vagy özvegy, és mindig jöttek jesiva bóherek. Volt minden héten egyszer, róluk mondták, hogy teget [napokat] esznek. Ez azt jelentette, hogy a tanulmányaik alatt minden nap másnál ebédeltek.

Szükeszkor [Szukot] mindig töltött káposzta volt [Természetesen nem sertés-, hanem marha- és libahússal készítették. – A szerk.]. Csináltunk szép sátort [szukát] az udvaron. Ros Hásánákor mindannyiunknak kellett menni a templomba, kellett imádkozni. Jom Kipurkor mindenki böjtölt, nekünk, lányoknak tizenkét éves kortól kellett, a fiúknak pedig a bár micvójuk utántól. Hanukakor apuka gyújtotta a gyertyákat, és mi trenderlivel játszottunk. Ha jöttek a rokonok, kaptunk hanuka-geltet [hanuka-pénzt], de ez igazán nagyon kevés pénz volt, de azt a keveset édességekre költöttük.

A Pészah volt az egyik legfontosabb ünnepünk. Pészahkor kaptunk mindig ajándékot, kellett minden új. Ilyenkor kaptunk mindig új ruhát, cipőt. Húsvétkor cipőt is kaptunk. Rellának, a nővéremnek van egy története, olyan tizenkét éves lehetett, amikor az anyukám adott pénzt, s elküldte, hogy vegyen a négy testvérének cipőt. Egy kis retikül volt nála. Kiválasztotta, ami kellett, felpróbáltuk mindannyian, s amikor ki akarta fizetni, nem találta a táskáját. A pénzt a táskával együtt elvitte valaki. El lehet képzelni, hogy milyen helyzetbe került szegény, se pénz, se cipő, egy ilyen szegény családban ez borzasztó volt. Egy kicsivel később a szomszédok, akik ott voltak szintén a boltban, hazamentek hozzánk, és elmondták a szüleinknek, hogy mi történt. Hogy Rella nem tehet róla. És mire mi öten hazamentünk, már nem volt haragvás, meg sem vertek bennünket. Még a ruházkodásról mesélve: anyukám varrt, éjjelenként varrta meg a családnak a ruháit. De mindig új ruhánk, új cipőnk volt. Mi nagyon-nagyon szegények voltunk, de ez nem látszott rajtunk soha.

Emlékszem egy pészahi történetre, amit Rella nővérem mesélt nekem sokszor. Még [Bánffy]Hunyadon éltünk – ez abban az évben történt, amikor az anyuka Egyiptomban volt –, a Bábika leküldte Rellát a patakhoz, hideg március volt még, hogy lesúrolja a gyúrótáblát meg a teknőket, amiben kenyeret sütöttük, hogy ne maradjon semmi homec a házban [lásd: homecolás]. Amikor visszajött szegény, majdnem meg volt teljesen fagyva. Napokig nem tudta használni a kezeit.

Amire már én magam is emlékszem a pészahi készülődésekből, hogy mindig volt nagytakarítás, úgy, hogy az egész lakást, mintha festettünk volna, rendeztük. Kipakoltunk az udvarba minden bútort, minden fiókot ki kellett súrolni, minden sarkot, hogy ne maradjon homec, ne maradjon kenyérmorzsa sehol. A szalmazsákokat újratöltöttük. Volt külön edény a padláson egy ládában elpakolva, minden külön. Az nagyon szép volt; a húsvéti edény cserépből volt. Amúgy általában gránittányérok voltak, úgy emlékszem, meg fazekak meg mindenfélék. Szédereste apuka kitlibe öltözött, meg párnákkal volt kibélelve a széke, amin ült. Ezek kellettek a támaszkodásra. És megvolt a macesz, és külön neki a smire macesz, apukám csak azt evett. Ezt a templomból hozta magának. Olvasta a Hágádát szépen, és magyarázta mindig. A legkisebb fiú pedig mondta a má nistánát. És aztán jött a húsleves, a pohár borok szépen sorban. Emlékszem, hogy a Hágádá le volt fordítva magyarra, apám vette két fillérért. De ő persze jiddisül magyarázott, és olvasta a lósn koydest [jiddis: szent nyelv, azaz héber], mert ő azt is kitűnően ismerte. Mindig voltak vendégek is széderestére.

A második világháború kitörése előtt nekem nem volt semmi zsidógyűlölettel kapcsolatos élményem A Cvi bátyámnak volt, de én nem éreztem egész idő alatt semmit. Nem számított, hogy az ember magyarul, románul vagy jiddisül beszél-e. Nagyon jó volt a kapcsolat a nem zsidókkal. Két udvar volt, ahol laktunk az Árpád utca 65. szám alatt, a fele nem volt zsidó, a fele zsidó volt, de a legnagyobb harmóniában éltünk. Nem volt semmi probléma, amíg nem jöttek be a magyarok 1940-ben. Mindenki beszélt akkor is románul, magyarul, hisz akkor is Erdély volt azért.

1940-ben bejöttek a magyarok Erdélybe [lásd: második bécsi döntés]. Nagy felvonulások voltak. Az én szüleim azt gondolták, hogy azok a magyarok fognak bejönni, akik voltak a Ferenc József idejében; hogy a régi Monarchia lesz, ami nagyon liberális volt, és ahol adtak jogokat mindenkinek, zsidóknak, nagyon jó élet volt. Mindenkinek olyan jogokat adtak, mint a saját népüknek. És örömmel várták, hogy jöjjenek be a magyarok. De sajnos pont az ellenkezője történt. Ahogy bejöttek, rá egypár napra apukám bement egy trafikba, cigarettát akart vásárolni, és mondta annak a nőnek, aki árult, hogy szegény Munteanut is elvitték, pedig rendes ember volt. Mivel apukám vallásos ember volt, meg lehetett ismerni, hogy zsidó. Ez a Munteanu fakereskedő volt, és apám jóban volt vele. Megtörtént tehát ebben az időben, hogy aki nem volt magyar származású, azt a magyarok elhurcolták. És véletlenül ott volt egy magyar szakaszvezető civilben, és miután apukám ezt mondta, kivitte apukámat, és toszogatta a Szamos mellett, mert mi ott laktunk a közelben. Az udvaron, ahol laktunk, volt egy mészáros, az rögtön bejött anyukához, és azt mondta, „Lőb néni, szaladjon, mert viszik az urát”. Én kislány voltam, rögtön szaladtam anyu után, és láttam, hogy viszik a Szamos mögé, és szaladtam utána. Mivel anyukám nagyon bátor asszony volt, ment apukám után, és mondta: „Mondja, kérem, hova viszik a férjemet?” Azt mondja: „Lelövöm, hogyha tovább beszél!” Anyukám nem törődött vele, és továbbmentünk. Ahogy bejöttek a magyarok, csináltak az Árpád úton egy hadtestparancsnokságot. És a hadtestparancsnokságig mentünk, ott már nem engedtek be. Azután hazamentünk. Körülbelül másfél óra múlva hazajött szegény apukám, összecibálva a szakálla, és össze volt verve véresre. Akkor már láttuk, hogy itt már nincs jó kezdet. De azért mégsem gondolta volna az ember, hogy mi fog történni, halvány fogalma sem volt az embernek!

Azután én és a testvérem, Sulámit, felmentünk Pestre 1941-ben egy virágkertészetbe. Kőbányán voltunk és dolgoztunk. A MIKÉFE-ben elkezdtünk egy hachsarát. A hachsara az Izraelbe [Palesztinába] való kimenést készítette elő. Ezért jöttünk fel Pestre, éreztük, hogy jobb lenne nem itt maradni. 1943-ban megmenekült egypár ember Lengyelországból, gyerekek is és felnőttek is. És csináltak egy szemináriumot a hachsara keretei között Balatonbogláron ezek a lengyelek, és megmondták, hogy nagyon félnek, és megjósolták, hogy ugyanaz fog történni, ami történt Lengyelországban, Csehszlovákiában, Németországban, hogy majd deportálni fogják a zsidókat. Mondták ott a szemináriumon, hogy ők kiugrottak a robogó vagonokból, ami vitte őket Auschwitzba, és így megmenekültek, és Magyarországra lehetett még menekülni.

A Joint segített, adott pénzt, és elbújtatták az embereket. Ebben segítettem én is mint cionista mozgalmi ember. Volt egy Farkas Kálmán nevű zászlós, egy nagyon helyes, rendes keresztény ember [Farkas Kálmán megkapta a Világ Igaza kitüntetést. – A szerk.]. Neki volt egy villája a Rózsadombon, és az bújtatta ezeket a lengyeleket lent a pincében. Én mivelhogy én nem egészen zsidónak néztem ki, mert azt mondják, hogy a zsidók fekete hajúak, meg hosszú orruk nőtt, én meg világos bőrű és zöld szemű vagyok, engem vettek fel, mintha én lennék ott a bejárónő, vezetném a háztartást stb. Ott voltam ebben a villában, és egy pár hónap múlva, hogy beköltöztünk, egyszerre csak reggel korán csengetnek, és bejött két detektív. Én ágyban voltam, nem tudom, hat óra volt. Én be voltam jelentve, hogy én itt lakom, mert mi már szereztünk idejekorán keresztény iratokat 1943-ban. A városházán szereztük, úgy, hogy kikerestünk születési anyakönyvi kivonatokat, és egyszerűen elvettünk adatokat. Ez úgy történt, hogy a cionista vezetőink már mindent előkészítettek nekünk, és egy adott időre be kellett mennünk, és akkor ott választhattunk magunknak új azonosságot. A nevem Horváth Erzsébet volt. Farkas Kálmánt keresték a csendőrök, ő előjött, és mondta, hogy itt van ez a kis Horváth Erzsébet, ő az én házvezetőnőm. Így mentett meg. A szomszédok, úgy látszik, hogy feljelentették ezt a Farkas Kálmánt, látták biztos, hogy éjjel jönnek is, mennek is, szóval feljelentették, és kihallgatták. Azt mondja: „Figyeljen, Erzsike, engem elvisznek”. Én akkor nem tudtam, hogy őt viszik a Sváb-hegyre, ott volt a főhadiszállása a németeknek [A Majestic nevű sváb-hegyi panzióban, a Karthauzi u. 4. szám alatt voltak Eichmann irodái, és itt volt a székhelye   a Gestapo magyar megfelelőjének, az Állambiztonsági Rendészetnek is. Négy részlege közül az egyiknek a feladata (Koltay László irányítása alatt) a német megszállást közvetlenül követő időben a politikailag megbízhatatlannak tartott elemek (zsidók és nem zsidók) utáni hajtóvadászat volt. – A szerk.], de ezek persze magyar detektívek voltak. És azt mondta – „Erzsike, vigyázzon” – volt egy kutya – „vigyázzon rá, majd visszajövök egypár nap múlva, és minden rendben lesz.” És már vitték is, én már láttam, hogy itten baj van.

Volt egy Bucsinszky kávéház, valahol talán a Teréz körúton, Pesten, és ott találkoztak a cionisták [Bucsinszky kávéház (Erzsébet krt. 30.) – Nagy Lajos 1936-ban megjelent „Budapest nagykávéház” című könyvének „modellje”, az  1930-ban megszűnt Angol kávéház helyén (valaha, a 19. század utolsó éveiben ennek tulajdonosa volt ifjabb Vanek József, Rejtő „modellje”). Főként a művészvilág képviselői látogatták, ún. "művészkávéház" volt, törzsvendég volt itt  Nagy Lajos, Rejtő Jenő, Szerb Antal, Bálint György. – A szerk.]. Gyűlések voltak időről időre, de ez volt az egyetlen alkalom, hogy elmentem ilyen gyűlésre. Ez valamikor 1944 februárjában lehetett [Biztosan később volt, hiszen a németek 1944. március 19-én vonultak be Magyarországra. – A szerk.]. Csak azért, mert már nem éreztem magam biztonságban ott a villában. És elmondtam, hogy mi történt, és volt egy doktor, aki szintén vezető volt, és azt mondta: „Figyeljetek ide, lesz most kedden illegális alija Bukaresten keresztül, előbb Temesvárra, onnan a határ, és azután vonatra ültök, és megérkeztek Erec Izráelbe, Palesztinába.” Én rögtön vállalkoztam, mert láttam, hogy én is már veszélyben vagyok, mert biztos kihallgatás lesz, és akkor megtudják, hogy lengyeleket bújtattunk, és hogy nekem hamis papírjaim vannak. Kérdezték, „Te akarsz alijázni?”. Mondtam, hogy igen. Akkor engem választottak, én voltam az egyetlenegy magyar ajkú, és volt egy negyven év körüli cseh asszony. Mi voltunk ketten nők, a többiek lengyelek voltak: gyerekek és férfiak tízen. Megadták nekünk az útirányt, hogy felszállunk Budapesten az első osztályú vonatra, és Zomborra fogunk menni, és ott vár bennünket egy paraszt. Ez az asszony kapott pénzt, hogy mikor megérkezünk Zomborra, ő fog hozni egy nagy kocsit, és visz bennünket Temesvárra, ott volt a magyar–román határ.

Emlékszem, éjszaka volt, mentünk bokrokon keresztül. És végül megérkeztünk éjszaka Zomborra, egy kis faluba. Eltelt egy negyedóra, egyszerre csak hallom a kutyaugatásokat, és azt, hogy „Hölgyeim és uraim, vegyék tudomásul, hogy önök a foglyaink!”. Hideggé vált a vér a szívemben, mert mindenre gondoltam, csak erre nem. És rögtön jöttek, és azt gondolom, hogy azt gondolták, hogy kémek vagyunk, ami még rosszabb, mint zsidónak lenni. És rögtön tettek ránk – életemben először és utoljára – bilincseket, és vittek bennünket a főkapitányságra ott, Zomboron, éjszaka. Magyar csendőrök fogadtak bennünket. Mondom, csak én értettem meg, hogy miről van szó, csak én meg ez az asszony – ő is tudott valamennyit magyarul –, és rögtön mentek, és csináltak kutatást, vertek bennünket, és mondták, hogy most már Szegedre fognak bennünket vinni, ott van a kémelhárító. Fogalmam sem volt soha életemben, hogy ott van egy kémelhárító. Aztán jól megvertek bennünket, és kutattak, és elvették mindenünket. Közben nekem be volt írva a bejelentőlapba, hogy én Horváth Erzsébet vagyok, és Farkas Kálmánnál abban a villában, ott lakom. Azt mondta nekem az, aki megnézte a bejelentőlapot: „Maga duplán van vádolva azért, mert akarja tudni, hogy ezzel a Farkas Kálmánnal mi történt? Ő a Gestapóban van a Sváb-hegyen. És aki vállalta azt, hogy lengyel menekülteket bujtasson, arra halál vár. És maga is részt vett ebben, konspirált vele.” Szóval igazam volt, minden kiderült már eddigre.

Elvittek bennünket Szegedre, a kémelhárítóba. Betettek, persze a nőket külön, a férfiakat külön. Először is megállapították, hogy zsidók vagyunk-e. A férfiakról rögtön megállapították, hogy zsidók. Akkor azok külön voltak, mi pedig ott voltunk a gyerekekkel, meg ez a cseh nő meg én. A cseh nő meg kellett írjon egy levelet ennek a parasztnak, hogy megérkeztünk Zomborra, hiszen mi nem találkoztunk vele, de azt kellett higgye, hogy minden rendben van velünk, és minden oké, és hogy jöhet a többi csoport. Mert csak az volt a bűnünk, hogy meg akartunk menekülni, el akartunk menni Izraelbe [Palesztinába], ahol ugye élt már az egyik testvérem. Akkor kezdődtek a kihallgatások. Először elvitték a lengyeleket, és amikor visszajöttek a cellába, szét voltak verve egészen, és azután elvitték őket. Én nem tudtam akkor, hogy hova viszik, azt sem, hogy megölik őket. Mindenkit kihallgattak. Ez a cseh nő, mivelhogy ezt a levelet odaadta annak a parasztnak, látta, hogy itt egész társaságok fognak jönni Pestről megint, merthogy állítólag minden rendben van, és biztonságban vagyunk. Nem tudta a lelkiismeretére venni, és fogta magát egy éjszaka, vett egy harisnyát, és felakasztotta magát. Elkezdtünk kiabálni, szörnyű volt, őrület, rögtön jöttek az őrök, levették és elvitték. A másik nap bevittek engem kihallgatásra, akkor már csak tényleg én beszéltem magyarul, és azt mondták, hogy maga biztos tudta, hogy ez öngyilkos akart lenni, és hogy miért hagytam. Mondom, én nem tudtam semmiről.

Volt egy Varga nevezetű a vonatban, amikor mentünk Pestről az első osztályon, de nem foglalkoztam vele. De láttam, amikor volt a kihallgatás, hogy ott volt az az ember, szóval már Pestről elárultak bennünket; én megismertem azt a férfit, aki bennünket követett. Besúgó volt, egy áruló. Bevittek oda, a kihallgatószobába, és jött egy detektív és egy rendőr, és volt egy gumibotja, és elkezdték verni a fenekemet meg a talpat. Úgy látszik ez lehet a legérzékenyebb pontja az embernek, és kérdeztek mindent, amit én mondok, hogy igaz-e. Érdeklődtek, hogy hol találkoztunk Pesten, és kik voltak azok, akik intézték ezeket a csoportokat. Akkor én mondtam, hogy hogy és mint, de neveket nem mondtam. Illetve csak a fedőneveket, hiszen csak azokat tudtuk amúgy is. Akkor azt mondja az a detektív: „Maga miért akart más lenni, mint a többi?” Miután már megtudták, hogy nem vagyunk kémek, hogy zsidók vagyunk, azt mondja: „Miért akar maga más lenni, mint a többi hittestvérei? Miért indult maga el, miért nem maradt a többi zsidókkal?” Fiatal lány voltam, volt merszem, mondom, „Ha önnek lenne alkalma, hogy megmentse az életét, nem igyekezne mindent megcsinálni? És összevissza csak az a bűnünk, hogy át akartunk menni a román határon, mert onnan mentünk volna Bukarestbe, Bukarestből mentünk volna Constanţába, és onnan ki Palesztinába”. Állt és nézett az a detektív, nem tudta elképzelni, hogy hogy volt nekem merszem mondani azt, miután jól összevertek. Volt egy váróterem ott a kapitányságnál, és ott volt egy csomó német SS és a magyarok, detektívek, és mondták németül: „Diese Herren und Frauen warten auf erhängen zu sein.” Ami magyarul azt jelenti, hogy ezek a hölgyek és a férfiak, várják, hogy felakasszák őket. Ilyenkor azt gondoltam, hogy ez egy detektívregény, vagy hogy álmodom, nem hittem, hogy ez tényleg mind igaz, ami velem történik, mintha álmodnék egy rossz álmot. Miután jól megvertek és kihallgattak engem, visszamentem a cellába. Közben azokat a lengyel állampolgárokat már mind elvitték Auschwitzba, ezt azután tudtam meg. Ott lehettünk a Csillag börtönben úgy hat hétig. Volt ottan egy csomó politikai fogoly is, keresztények is.

Azt mondták nekem: „Elvisszük magát vissza, Pestre, és elvisszük a főkapitányságra. Ezeket a dolgokat, amiket mondott, ha ez nem igaz, akkor agyon fogjuk verni, meg fogja látni.” Ez valamikor tavasszal lehetett. És megint bilincsbe tették a kezemet, és vittek vonaton fel Pestre. Az volt a szerencse, hogy a főkapitányságra vittek, de ottan nem voltak ilyesmik, de aztán elvittek a Mosonyi utcába, az volt a gyűjtőtábor, összegyűjtöttek embereket az utcáról, mindenhonnan, tudták, hogy zsidók, és összegyűjtötték őket. Ott egypár napig voltunk, és akkor kitereltek bennünket közel a Dunához, és odahoztak Pest környékéről egy csomó embert, zsidót, és én láttam a saját szememmel, hogy dobták be a magyarok a Dunába az embereket, és utánalőttek [A nyilasok által véghezvitt vérengzések (többek között a zsidók Dunába lövése) csak az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvétel után történtek. – A szerk.] Saját szememmel láttam ezt. Mondták ezek a szerencsétlen emberek, hogy amikor hozták őket még a falukon keresztül, álltak kinn a vidéki parasztok, és tapsoltak, és örültek, hogy elviszik őket. Ezek a magyar parasztok akkor már tudták jól, hogy a zsidó vagyonokat majd elvehetik. Persze az ékszereket is mind elvették a magyarok, mindent, ami volt, úgyhogy maradtak semmi nélkül. Mármint az a néhány szerencsés, aki visszajött a felszabadulás után a lágerekből vagy munkaszolgálatból, annak semmije nem maradt, és nem is kapott vissza semmit sem.

Még tavasz volt, úgy május lehetett, amikor elvittek egy pályaudvarra, és betettek bennünket egy vagonba, kábé hetvenen voltunk, és az volt a szerencse, hogy voltak egy csomóan benne csehszlovákok, fiatalok, cionisták, akik tele voltak élettel, és akik tudták azt, hogy meg lehet még talán menekülni Szlovákián keresztül. Akkor még adták nekünk a tanácsot, hogy amikor Szlovákián keresztül haladunk majd – úgy látszik, ezen az útvonalon ment Auschwitzba a vagon –, akkor le lehet majd ugrani éjszaka, a társaik pedig eldugtak fűrészeket meg ilyesmi, hogy el tudják majd vágni a vagonajtókat, és aki tud, az majd kiugorhat akkor a robogó vagonból. Mi voltunk, pestiek, ottan öten-hatan. Amikor Szlovákián keresztül ment a vagon, elaludtam éjszaka, lehetséges, hogy ez volt a szerencsém, és kora reggel, mikor felkeltem, láttam, hogy hűlt helye a közeli barátoknak, akik ott voltak. Szörnyen odavoltam, gondoltam, hogy íme, most lett volna egy alkalmam, hogy mentsem az életemet. És azután rá egy-két napra megérkeztünk Auschwitzba. [Sok más elfogott, túszként letartóztatott zsidóhoz hasonlóan ezeket a cionistákat is a Mosonyi utcai kisegítő toloncházba, majd a kistarcsai internálótáborba vitték, és innen valamelyik korai (talán az április 28-i) szállítmánnyal deportálták Auschwitzba. A déli határsávban, Zombornál fogták el, ott a zsidók elszállítása (Szegedre) már május 26-án megkezdődött, így arról is lehetett információja. – A szerk.]

Akkor még nem tudtam, hogy mi történt a vagonban. Megérkeztünk Auschwitzba, rögtön ez a Mengele, az orvos, egy fiatal jóképű ember volt, bal, jobb, bal, jobb; én azt gondoltam, hogy mindenkit visznek bal oldalra, a krematóriumba. Amondó voltam, mert ugye ahogy a lengyelek mesélték, pont úgy volt. És akkor vittek bennünket, levettek mindent rólunk, vittek bennünket fertőtlenítőbe. Ott, Auschwitzban volt két fertőtlenítő. Úgy látszik, volt egyik a gáz, és egy rendes, valódi fertőtlenítő. Szerencsémre engem vittek a rendes fertőtlenítőbe, jobb oldalra. Levettek mindent rólunk, és adtak valami rongyokat ránk. És nem volt szabad csak egy dolgot felvenni. És levágták a hajunkat, és mindenünket leborotválták. Emlékszem, Kolozsváron volt a Trefort utcában a bolondokháza, hát azok néztek úgy ki. Mindig levágták a hajukat, és tették őket csíkos ruhákba. De nekünk nem csíkos ruhákat adtak, hanem csak egy dolgot lehetett felvenni, egy zsákot, alatta nem lehetett semmi.

Úgy két-három nap múlva találkoztam a barátnőmmel, aki kiszökött még az úton a vonatból, egy nyíregyházi lány volt, csak Pesten voltunk együtt, ott ismertük meg egymást. Kérdem, mi történt. Azt mondja, tudod, mi történt? Éjszaka, hogy kiugrottunk, meg volt beszélve, hogy aki megmarad, azokkal összejövünk, ott volt egy falu, és volt pénz a fiúknál, hogyha valami történik. Leugrottak, az egyik lánynak, szegénynek összeloccsant a feje, egy villanyoszlopba ütötte be a fejét, egy másiknak eltört a keze, neki nem történt semmi baja. Megbeszélték, hogy bemennek a faluba, és kell hozni orvost. Volt pénzük, és volt egy paraszt ottan, és adtak egy csomó pénzt, hogy hozzon orvost. Persze a paraszt hozta rögtön a Gestapót. És ez a nő megbeszélte, ez meg volt egy fiú, hogyha elkapják őket, öngyilkosak lesznek, elvágják az ereiket, volt is valami éles szerszámuk elbújtatva neki. És fogta magát, és elvágta az ereit. De rögtön jöttek azután a németek, és mondták neki, hogy ő fiatal, megmentik, és elviszik munkatáborba. Szóval összesen kettő-három, ha menekült, mert a többiek meghaltak ott.

Két-három napra rá, hogy Auschwitzban voltam, először bekerültem a cseh lágerbe, azt mondták, hogy ez a cseh láger azelőtt családi láger volt, itt együtt maradhattak a  családok, a gyerekek [lásd: családi tábor Auschwitzban]. Az eredeti lakóit a lágernek persze már elvitték biztosan gázkamrába, és akkor voltunk kábé vagy ezer lány ott egy barakkban összetömörítve, mint a heringek, és reggel vagy ötkor fel kellett keljünk, zahlappel. Ez azt jelenti, hogy lássák, hogy valaki nem szökött-e meg éjszaka. Voltak szlovák lágeresek, ezek is zsidók voltak, de nagyon kegyetlenek voltak, mert már ott voltak három éve [A szlovák zsidók deportálása 1942-ben kezdődött, 1942. március 25. és október 20. között 57 szerelvényt indítottak 57 752 emberrel (19 szerelvény egyenesen az auschwitzi haláltáborba indult). Lásd: deportálások Szlovákiából. – A szerk.], és azért voltak olyan kegyetlenek, mert csak úgy tudtak megmaradni. Szóval kurucoknak tették őket. És azért tudtak megmaradni, mert kaptak enni bőségesebben, mint mi. És ők már olyanok voltak, mint a kövek. S mondták nekünk, „Amikor mi már nagyban szenvedtünk, ti még Budapesten mentetek moziba meg ide-oda”. Mondom, „Én nem vagyok hibás azért, hogy sajnos ez történt, hogy ilyen sok évekig annyi sok áldozat van, és olyan keményen kell dolgoznotok”.

Ott voltak férfi lágerek is. Politikai foglyok is voltak külön meg oroszok. Villanydrót választotta el egymástól a részeket. El volt választva az egyik láger a másiktól. Aki megfogta azt a drótot, elvillanyosodott. És jött egy férfi, aki a munkavezető volt, és németül tudott beszélni, de orosz volt, meglátott engem, és azt mondta nekem, hogy „Te leszel itten a munkavezető, kell itten fertőtleníteni”. Ahogy hozták a dolgokat mindenkinek, takarókat, és azokat is, akik elhozták, kellett fertőtleníteni. És mondta, hogy itt vannak a többi lányok, ők is menjenek dolgozni. Aztán pedig akart velem kikezdeni, csókolni, persze titokban. Mondtam neki: „Figyelj ide, én ezt nem engedem, hogy engem csókoljál, otthon, ha egy fiú udvarolt nekem fél évig, akkor megengedtem.” „Figyelj ide – mondta nekem –, te nekem tetszel, és nekem van itt hatalmam. Én már itt vagyok régóta, és van mindenem, kenyerem, cigaretta (cigarettáért lehetett venni kenyeret), és én foglak téged segíteni. Én kiválasztottalak téged.” Nekem volt annyi lélekjelenetem, hogy amikor bevitt engem egy waschraumba, és kezdett ölelni, és meg akart erőszakolni, azt mondtam neki, hogy én ezt nem engedem semmi pénzért. Azt mondja: „Hogy lehet, ezer ember, millió csinálja ezt?” Akkor én azt mondtam, hogy akkor én leszek az ezeregyedik, aki viszont nem fogja ezt csinálni. Volt lélekjelenlétem, pedig vihettek volna rögtön a gázkamrába. Szerencsém volt, valaki bejött, és hamar elszaladtam. És nézett utánam, nem hitt a szemeinek. De aztán békén hagyott.

Közben beválasztottak az életben maradók közé, és megcsinálták a tetoválást. Aki még jól nézett ki, az megkapta a tetoválását [Auschwitzban a munkára kiválasztott foglyok karjára számot tetováltak. – A szerk.]. Még egy nyamvadt kis tetoválást sem akartak feleslegesen megcsinálni. Beválasztottak a konyhába. Nagyon nehezet dolgoztam, de legalább volt ott mit enni, és nem volt szelektálás, mert előtte minden nap szelektálás volt. Aki egy kicsit beteg volt, vagy valami baja volt, rögtön vitték el. Azt láttuk, hogy aki dolgozott, és a konyhában volt, az nem ment szelektáláson keresztül. Egy jó pár hónap múlva, amikor ott voltam, jöttek, és kérdezték, hogy ki akar menni ide-oda. Gondoltam magamban, én nem fogok jelentkezni. Ha kiválasztanak, megyek, ha nem, nem, mert mindig féltem, hogy visznek oda, a krematóriumba. Mindig éjszaka vitték, felöltöztették szépen, és zenével kísérték, bizony, bizony, zenével, sőt magyar lány, sok budapesti volt, aki hegedült [Auschwitz I-ben és más táborokban is gyakorlat volt, hogy „megnyugtatásul” zenét játszottak a raboknak. Tudunk Birkenauban a gázkamrák tőszomszédságában játszó zenekarról is. Arról azonban, hogy a halálba indulókat „kiöltöztették”, nincs adatunk. – A szerk.]. Ők is részt vettek ebben a cirkuszban. Zenével, hogy gondolják azt, hogy nem oda viszik.

1944 novemberében feloszlatták a konyhát, és akkor azt mondták, most elviszünk titeket, mit tudom én, hová [1944 novemberében megszüntették Auschwitzban az elgázosítást, és igyekeztek eltüntetni a nyomokat. A munkaképes rabokat továbbra is küldték transzportokban más táborokba. A létszámcsökkenés miatt válogathatták be az (egyik) konyhán dolgozókat is a transzportba. – A szerk.]. Betettek bennünket egy vagonba, csak kenyeret adtak, és adtak valami fehér köpenyt, és vittek bennünket Dachauba, ami München mellett van. Amikor oda megérkeztünk, mindenkitől érdeklődtünk, nem tudtuk, mi történt még a szülőkkel, hiszen én nem mentem együtt a szüleimmel. Én Pestről mentem, őket pedig Kolozsvárról hozták, és érdeklődtünk mindig, hátha ismerték, hátha tudják; persze senki sem tudta. December volt, amikor bekerültünk a lágerbe, Dachauba, szörnyű volt. Térdig érő hó. Nyolc kilométert kellett menni havat pucolni ilyen magas hóban, és facipőnk volt. Nyolc kilométert menni oda, és nyolc kilométert vissza. Volt, aki nem jött vissza egyáltalán, mert megfagyott. Elmentünk vagy kétszer-háromszor, amíg majdnem megfagytunk. Azután pedig már ezt nem csináltuk, hanem választottak ki megint egy csomót, hogy a konyhára menjen krumplit pucolni. Ott is vagy nyolc kilométert mentünk, de mégis bementünk egy meleg helyre, és mégis volt mit együnk, és nyolc kilométert vissza. Körülbelül vagy három hónapot átéltünk, azt a nagyon nehéz telet, és akkor megint fogtak minket, és vittek Bergen-Belsenbe.

Ott is betettek barakkokba. Ezren voltunk összesen a barakkokban. Kezdtem dolgozni egy szövőszéken, amin rongyokból lehetett különböző szőnyegeket csinálni, és ottan találkoztam egy kolozsvári lánnyal, és volt egy testvére is, és megbeszéltük, hogy együtt leszünk egy barakkban. Közben már úgy látszik, jöttek az oroszok meg az amerikaiak, úgy látszott, hogy már kezdett vége lenni a dolognak, és akkor már nem adtak se enni, se inni [Bergen-Belsent a brit hadsereg szabadította föl. – A szerk.]. Mindenki fertőződött tífusszal, volt hasmenésünk, úgyhogy betegek lettünk. Közben jött a felszabadítás.

Ez idáig semmit sem tudtam a szüleimről. Amíg megtudtam, hogy mi történt az én drága szüleimmel, addig idő telt el. Emlékszem, amikor vittek bennünket Auschwitzból először Dachauba s azután Bergen-Belsenbe, én mindenhol kérdeztem, hogy hátha valaki látta őket, hátha valaki tud róluk. Mondtam az apám nevét, hogy kolozsváriak. Azért akkor már sejtettem, hogy lágerbe vitték őket is, de hogy mi történt velük pontosan, azt nem, de miután én voltam a lágerben, én voltam Auschwitzban is, sajnos pontosan tudom, hogy mi történt velük.

Mi már annyira megkövesedtünk, hogy nem tudtunk már semmiről, hogy mi van. Amikor volt a felszabadítás, hoztak konzerveket, amit ettünk az üres gyomorra, és persze még jobban kaptuk a betegségeket, egyik napról a másikra haltak meg az emberek. Idő nem volt, hogy vigyék kórházakba, nem is volt igazi kórház, kaszárnyákból csináltak kórházakat. Egyik pillanatról a másikra láttuk, hogy még beszél a szemben lévő lány, a másik pillanatban már meghalt. Ezzel a kolozsvári lánnyal még volt egy kis erőnk, megbeszéltünk, ha meg akarunk menekülni, próbáljunk egyedül. Nem tudtunk járni, csak négykézláb, mint az állatok. A harmadik emeletről – mert háromemeletes priccseink voltak – mentünk, és lekászálódtunk a két kezünkkel meg a lábunkkal, és kimentünk, és amit ott láttunk, nem is tudtuk felfogni. Emberi végtagokat, kezeket, lábakat, akik mind meghaltak a tífusztól, és amit a németek halomba hordtak. Ahogy mentünk ki kúszva, egyszer láttunk egy kis barakkot, és rá volt téve egy vöröskereszt, akkor odakászálódtunk, és szerencsénkre volt egy magyar ember ottan, és rögtön bevett bennünket, adott nekünk krumplicukrot, és rögtön hívta a vöröskeresztet, a kórházat. Mi már majdnem végelgyengülésben voltunk, és rögtön vittek a fertőtlenítőbe, megmosdattak, tele volt minden tetvekkel meg kosszal és a hasmenés, szörnyű volt, és azután bevittek egy kórházba.

A kórházban adtak szulfátot, az jó volt a hasmenés ellen. Láttam, hogy ez a barátnőm napról napra jobban van, meghízott szépen, húsz-huszonöt kiló lehetett akkor már körülbelül, és nagyon csodálkoztam, hogy ő ilyen jól néz ki. Közben a svéd kormány elhatározta, hogy menedéket adnak ezeknek az embereknek, akik átélték a lágert, és a betegeknek főleg, akik tífuszban szenvednek. Úgyhogy fogták azokat, akik betegek voltak, hajóra tettek bennünket, és vittek Svédországba. Megérkeztünk Helsinborgba, az a portja [angol: ’kikötő’] Svédországnak. És vártak bennünket ott svéd nurse-ök [angol: ’ápolónő’]. Akkor a német nyelv volt a világnyelv, mindenki beszélt németül, és kérdezték tőlünk, hogy mit csináltunk mi, milyen bűnt követtünk el, hogy koncentrációs lágerekben voltunk. Mit csináltunk? Öltünk, gyilkoltunk talán?

Ők nem tudták elképzelni, hogy valakit csak azért, mert más vallású vagy zsidó származású, azért el akarják pusztítani. Bevittek bennünket karanténba. Csináltak iskolákból karanténokat. Aki beteg volt, rögtön vitték kórházba, mint ezt a barátnőmet, és aztán meghalt szegény, mert neki az volt a baja, hogy az éhségtől felfújódott a hasa, és szegény ezért nézett ki olyan jól! Felhizlaltak bennünket a svédek, nagyon szépen fogadtak, meghívtak a lakásukba. Ott voltunk egy évig, dolgoztunk, és jöttek Izraelből [Palesztinából] kiküldöttek, hogy aki akar jönni – nem lehetett jönni Izraelbe, mert az angolok voltak ott, és nem engedtek be, de hátha lehetséges illegálisan bejutni [Palesztina brit mandátum volt, és az angolok éves bevándorlási kvótát állapítottak meg, amitől sem a háború alatt, sem utána nem voltak hajlandók eltérni. Ezért megpróbáltak minden bevándorlókat szállító hajót elfogni, és az utasokat Ciprusra internálták, ahonnan minden évben csak bizonyos számú embert engedtek legálisan bevándorolni Palesztinába. – A szerk.]

Egy év múlva feltettek bennünket repülőgépre, és elvittek Belgiumba, Brüsszeltől húsz kilométerre. Ott volt egy elhagyott kastély, és ottan találkoztunk egy csomó fiatal, és nyolc hónap múlva mondták, hogy „Vegyetek egy-egy hátizsákot, mert viszünk benneteket Marseille-be, Franciaországba, és ottan vár a Theodor Herzl hajó, és megyünk Palesztinába. Nem biztos, hogy meg fogunk érkezni, az angolok, nem engednek be, és ez illegális, de megpróbáljuk”. Felszedtük a cókmókunkat, ami nem volt túl sok, és megérkeztünk oda, voltunk vagy háromezren, mint a szardíniák. Három emeletes volt a Theodor Herzl hajó, és mi voltunk a legalacsonyabban. Felmentünk a fedélzetre, hánytunk, de azért táncoltunk és énekeltünk, mert volt bennünk remény, hogy meg fogunk érkezni. Nem tudom, hány napot tartott az út, vagy négy napot. Szerencsésen megérkeztünk 1946-ban Haifára. Haifán volt egy bátyám, a Herman meg a nővérem, a Sulámit. Amikor Auschwitzban voltam, az adott erőt, hogy tudtam, hogy ő Jeruzsálemben van, és az volt az álmom, hogy én muszáj megmeneküljek, muszáj elérnem a nővéremet.

Mikor megérkeztem Haifára, úgy láttam, hogy mindenki ismeri egymást. És mondtam, hátha ismerik a bátyámat is. Persze senki sem ismerte. De rögtön jöttek az angolok, feljöttek a hajóra, és könnygázt eresztettek ránk, hogy senki se tudjon ellenkezni, és mi leterültünk a földre, és beraktak bennünket kis csónakokba, és vittek Ciprusba. Direkt felállítottak ott táborokat, hogy ne tudjunk jönni Izraelbe. Megint egy ilyen helyre kerültünk, megint voltak drótok, persze nem úgy, mint a lágerben, de vigyáztak ránk, barakkokba tettek bennünket, de persze sokkal jobb volt a helyzet, és vártuk, hogy tudjunk megérkezni Izraelbe.

Izraelből jöttek sliáchok [cionista szervezetek küldöttei – A szerk.], és így eltelt az idő. Ott voltam egy évig, nem engedtek be az angolok. A végén megadták az ENSZ-engedélyt Izraelnek, hogy egy zsidó nemzeti otthont építsen. Ez 1947-ben volt. Mikor ezt meghallottuk, elkezdtünk táncolni, és boldogok voltunk. De akkor még nem engedtek jönni. Mert közben mi történt? Hogy kitört a háború, az arabok megnyitották ellenünk a háborút Izraelben [lásd: 1948-as függetlenségi háború Izraelben], és a férfiakat nem engedték, hogy jöjjenek, mert az angolok tudták, hogy harcolni fognak az arabok ellen, és csak a családos embereket engedték gyerekekkel. 1948 júniusában végül, amikor megalakult végre az állam, megadták az engedélyt, hogy megérkezzem ide, Izraelbe. Akkor az angolok bent voltak még vagy három hónapot.

Tel-Avivban volt egy nővérem, Sulámit, nála voltam úgy három hónapig. Az ő története a következő: vele nem voltam már együtt Pesten 1943 után. Ő a MIKÉFE-n maradt. És volt egy Kasztner nevezetű, az is kolozsvári volt, de nagy ember volt, a parlamentbe is bejárhatott, és újságíró is volt. Ez a doktor Kasztner kollaborált az Eichmann-nal [lásd: Kasztner-vonat]. Azt mondta, ő megmentett valami ezer, nem tudom, ezerötven embert, de azok mind gazdagok voltak, és sok pénzt fizettek. Ha valakinek nem volt pénze, azt nem vette be. Ezt a csoportot a Vöröskereszt által elvitték Svájcba, de előbb voltak három hónapot a Vöröskereszt égisze alatt Bergen-Belsenben. De azoknak persze nem vágták le a hajukat, ott emberi módon bántak velük. És Sulámit egész véletlenül odakerült, mert volt egy barátnője, aki lemondott, az egy gazdag lány volt, és ő ment a helyére az ő nevében. Ez 1944-ben volt, valamikor kora ősszel. Három hónapig voltak Bergen-Belsenben, onnan kerültek Svájcba, Zürichbe. De ő nagyon gyenge idegzetű volt, és miután megtudta, hogy mi történt a szülőkkel, kapott egy sokkot, egész életére szegény idegszanatóriumokban volt. Beteg a mai napig, úgy fizikailag, mint lelkileg. Az utóbbi időben lelkileg jobban van, de fizikailag nehezen bírja. Lett neki azért családja. Egy magyar emberhez ment hozzá, már ott kint, Izraelben.

Sulámit lakása egy nagyon kicsike lakás volt, nehéz viszonyok voltak. Azután pedig egy barakklakásba kerültem, olyan volt, mint ma egy konténer. Ottan volt egy férfi, akié volt az a ház, és az mindig mondta nekem: „Dóra, én be akarok magának mutatni egy kolozsvári férfit, nagyon rendes ember, nehéz munkát végez és egyenes, és akkor lesz közös téma, Kolozsvár.” Miután egy évet voltam lágerben, és utána három évig tartott az alijám, most már akartam élni egy kicsit, nem akartam én még férjhez menni. De aztán mégiscsak megismerkedtem 1949-ben Blum Lacival, aki már az első találkozásunkkor mondta, hogy bizony belém szeretett. Én nem hittem neki, naiv voltam nagyon.

A Laci története pedig ez: 1915-ben született Kolozsváron. Az ő családja is vallásos volt, de nem olyan nagyon fanatikusan, mint nálunk. Az anyja lúdpiacon dolgozott, tollakkal kereskedett, és náluk is úgy volt, hogy ő tartotta el a családot. Ők négyen voltak testvérek. Mindenkijét elvitték, és megölték [A lánytestvére életben maradt, az egyik fiútestvére eltűnt, a másikat lelőtték a nyilasok Budapesten. A szülők elpusztultak. – A szerk.]. Ő munkaszolgálatban volt a magyaroknál, románoknál is. Ő soméros volt [lásd: Hasomér Hacair Romániában], igazi baloldali, és ő is mindig ki akart jönni Erec Izraelbe. Azt mondták neki, hachsarára kell mennie, és hogy valami nehéz munkát kell hogy kitanuljon, mert arra van itt szükség Izraelben. És így tanulta ki a rézöntést.

Van egy munkaszolgálatos története: egyszer terelték az osztagát Ferihegyre, és ottan dolgoztak, és aztán jött egy bomba, szőnyegbomba, és a szakaszvezetők el akartak rögtön vagy négyen valahova menni, egy gödörbe. És mondták: „Büdös zsidók, ne menjetek oda!” Nem akarták engedni, mert ők mentek oda, és ők valahol elbújtak, és miután vége volt a bombatámadásnak, hűlt helyük volt, megdögöltek ottan. Utána volt Ukrajnában szörnyű körülmények között. Ott iszonyúan magas hóban vagy négyen meneteltek, és a Wehrmachtok azt, aki nem ment, lelőtték. És lukas cipőkben havon mentek, és volt közöttük egy sakter, az nagyon vallásos volt, nem evett semmit, csak kenyeret vagy azt se, és csak cipelt egy Tórát magával. És mikor már alig tudott járni, kézen fogták, és elkezdte énekelni ezt az éneket, hogy „Áni máámin” (én hiszek) „beemuná slémá” (tiszta hittel), akkor meg fog segíteni az Isten, és át fogjuk élni ezeket. Ez benne van a Tórában [„Áni máámin beemuná slémá beviát Hámásiách, veáf ál pi sejitmáhmeáh, im kol ze ácháke lo bechol jom sejávo”, azaz „Teljes hittel hiszek a Messiás eljövetelében, s ha késlekedik is, ennek ellenére várom minden nap az eljövetelét.” Ez Maimonidész tizenhárom hittétele közül a tizenkettedik. Vannak, akik ezt el szokták mondani a hétköznapi reggeli ima végén, illetve eléneklik a sábáti
asztalnál. – A szerk.]. Mikor ezt mesélte Laci, esküszöm, hogy könnyeztünk mindig. Hogy mennyit jelent pszichológiailag. Pont úgy, amint én énekeltem a lágerben az ezer lánynak.

Akkor még nem volt vége a háborúnak, s ők megszöktek az alakulattól, és mentek gyalog, nem volt mit enni, de útközben találkoztak egy orosz csoporttal, és volt egy „provodnyik”, az a vezető oroszul. És azt gondolták az oroszok, hogy „nyemci”, azazhogy németek, s azokat rögtön lelövik. De azt mondták, nem, ők zsidók. Az, aki volt a fő, azt mondta nekik, hogy „gyertek ide be”, nem tudom hányan voltak, négyen-öten. Bejöttek, és megkérdezte tőlük zsidóul, hogy „vu zey lebn?” [jiddis: ’hol laknak?’] Nem hitték el. Mesélte, hogy őneki is a feleségét meg a családját megölték, nem tudom, hová valósi volt, Oroszországból, és úgy mondta nekik: „Nyet zsidih v’Evrope”, nincs zsidó Európában. S adott nekik egy passt [angol: ’engedély’], mert nem lehetett utazni, nem volt vonat, nem volt akkor semmi, csak autókra felkapaszkodtak. Mindenesetre haza akartak menni, nem tudták pontosan, mi történt. Szegény Laci még reménykedett, gondolta, hátha valaki hazajött. Amikor megérkezett Kolozsvárra, megy a házhoz. Persze minden ki van rabolva, és persze nem zsidók vannak ottan. A szomszédok ott voltak, s van egy kisfiú, azt mondja: „Anyu, gyere hamar, mert visszajöttek a büdös zsidók!” Úgy kezdődött. Laci nős volt azelőtt. A felesége gyönyörű perzsaszőnyegeket szőtt. Laci tudta, hogy a felesége odaadott szőnyegeket a szomszédoknak, amikor ő már a katonaságnál volt. És szólt azoknak, hogy adják vissza. Nem akarták visszaadni, de féltek a rendőrségtől, és nagy nehezen visszaadtak egy szőnyeget.

Egy évig voltunk Tel-Avivban. Laci dolgozott, nagyon nehéz munkát végzett, rézöntő volt. Én pedig dolgoztam egy cipőüzletben. És akkor olvastuk az újságban, hogy épül Petah Tikva környékén egy új negyed, és oda befizettünk. Egy fél évig tartott, amíg meglett a ház. 1950-ben megesküdtünk, és rá egy hónapra másállapotba kerültem, és megszületett a fiam, akit Jákobnak neveztünk. A férjem családjából vettük a nevet, a férjem apját hívták így. És utána vagy öt évvel lett egy kislányom, az Ráhel volt, a nővérem után kapta a nevét. Megtanultam héberül, de otthon mindig magyarul beszéltünk, az én fiam is tud nagyszerűen magyarul, pedig ott született, de persze azért izraeli akcentussal beszél. A lányom kevésbé tud magyarul, neki azért már az ivrit az első nyelve egyértelműen.

Én rögtön a gyerekeknek elmeséltem mindent, amin keresztülmentünk, mert nem tudtam magamban tartani, de nagyon sokan voltak, akik nagy traumában voltak, nem akarták, hogy a gyerekek lelki életét megsértsék, és ők nem mesélték el. De én elmeséltem, úgyhogy a gyerekek már gyerekkortól tudták, amin keresztülmentem. De persze közben rendes családi életet éltünk. A hatnapos háború után, 1968-ban kimentünk Amerikába, Clevelandbe, Ohióba, mert a férjemnek ott volt a családja, és akartunk egypár évet ott lenni. A Petah Tikva-i lakást kiadtuk, mert nem tudtuk, hogy mire megyünk. Nagyon szerettük Izraelt, de a helyzet miatt, hogy rosszabb volt az anyagi helyzetünk, így kellett dönteni. Először Laci volt, aki ment. Kimentünk, és Lacinak jó állása lett. Amerikában apartmanokban laknak az emberek, minden három hónapban költöznek, azokat ki kell festeni minden lakó után. És Laci nagyon szépen keresett ezzel a festéssel. Amerikában is minden péntek este meggyújtottuk a gyertyát, zmireszeket énekeltünk. A gyerekeink mindent tudnak a vallásról. Kóser háztartást vezetek. De használtunk elektromosságot szombaton, és utaztunk is. De aztán Laci volt az, aki nagyon vágyott vissza. Nem tudta először is megszokni a nagy távolságokat; órákig kellett utaznia a munkába. Én dolgoztam valami három hónapot, de azt mondta a Laci, „inkább ne dolgozz!”, nem is érte meg, kerestem egy dollárt óránként, és hozzátették az adót a férj keresetéhez. Ő egy nap alatt megkeresett annyit, mint én talán egy hónap alatt.

A fiam ott volt öt évet, megcsinálta a BA-t [főiskolai végzettség], és aztán azt mondta, hogy „Anyu, apu, én Izraelben születtem, nekem kötelességem menni az armyba [angol: ’hadsereg’]”. Ez volt 1972-ben. Akkor ment is vissza Erecbe [Izraelbe]. 1973-ban sajnos kitört a Jom Kipur-i háború [lásd: 1973-as arab–izraeli háború], ami szörnyű volt, és nem tudtunk semmi híreket tőle kapni. Gondoltuk, hogy nem fogják őket rögtön a sűrűjébe vinni, mert addig ő még csak kis gyakorlatokon vett részt. Persze ők voltak az elsők, akiket vittek a háborúba. De szerencsére visszajött onnan sértetlenül. És amikor hazajött, rá négy hónapra, akkor telefonált Amerikába, és elmesélte, hogy mi történt. Sajnos nagyon sok barátját már az első napon elkapták, és megölték az arabok. Nem voltunk erre előkészülve. Utolsó pillanatban – Nixon volt akkor az elnök, és Kissinger volt a védelmi miniszter [Henry Kissinger (1923), az Egyesült Államok 56. külügyminisztere (1973–77 között) Nixon és Gerald Ford elnöksége idején nemzetbiztonsági tanácsadó volt (1969–1975 között). – A szerk.] –, utolsó pillanatban kinyitották a NATO-ban a fegyvereket, és küldtek Izraelbe fegyvereket, hogy meg tudjuk menteni magunkat. Azután mi is visszajöttünk Izraelbe.

Aztán hazajött a lányom. Megcsinálta a BA-t [főiskolai végzettség] még ott, Clevelandben, és elment a jeruzsálemi egyetemre. Ez volt 1975-ben, és 1976-ban hazajöttünk mi. A fiam, amikor hazajöttünk, megnősült, és azután a lányom is férjhez ment, és azután elment, és megcsinálta a mastersét [egyetemi végzettség] Amerikában, és utána megcsinálta a Columbia Egyetemen a doktorátusát pszichológiából. Most kinn él Kaliforniában, San Franciscóban, a legszebb hely a világon, azt mondják. A fiam Tel-Avivban él.

A gyerekeim kevésbé tradíciótartók, mint én, ők már igazi izraeliek. Biztos vagyok abban, hogyha otthon vannak, nem gyújtanak gyertyát. Talán böjtölnek, a lányom biztosan. A fiam már modernebb. De ha itt vannak nálam, itthon mindent megcsinálnak.

Hat évvel ezelőtt, mikor itt volt a fiam velünk, Magyarországon, együtt elmentünk Kolozsvárra egy napra. A Laci, ahogy volt neki alkalma, mindig kereste a szülőket. Ott Kolozsváron is kérdezősködött, kereste a nyomokat, híreket, az emlékeit. Nagyon nehezen dolgozta fel a szülei elvesztését. Szinte depressziós volt. Soha nem nyugodott meg.

Még nincs egy fél éve, hogy meghalt a férjem. Ötvenhárom évet nagyon szépen éltünk. A férjem után ültünk süvét mindannyian. Hét napot kell ülni. Amikor beteg volt, én is nagyon sokat szenvedtem vele, elsősorban lelkileg. Éjszaka állandóan felköltött, „Menjünk haza”, azt mondja. Mondom, „Hova haza?”, mondom, „Ez a mi hazánk, Izrael”. Azt mondja, nem, ő akarja az anyját, az apját látni.

Vannak gyönyörű unokáim, a lányomnak van egy fia és egy lánya, és három fia van a fiamnak. A fiam gyerekei közül a középső fiú a katonaságnál van, az elsőszülött az egyetemen van, és a kisebbik tizenhét éves, egyelőre még iskolába jár. A gyerekek nagyon érdeklődtek, látták ezeket a számokat a karomon, és kérdezték, hogy mi az. Mivelhogy lengyel apósa van a lányomnak, az a varsói gettóban volt, neki is van tetoválása. A gyerekek érdeklődtek, és mesélte rögtön, hogy mi volt a gettó, és hogy mi volt Auschwitz. Aztán látták nekem is, és aztán mi is mindent elmeséltünk nekik.

Azért akarom ezt elmondani, hogy tudja meg a magyar nép. Én tudom, hogy nem azok csinálták ezt, akik ma élnek, és ők nem tehetnek a történtekről, de a nagyapjuk lehet, hogy akkor fasiszta volt vagy nyilas [lásd: nyilasok]. Azért kell ezt tudni mindenkinek, fiatalnak, öregnek, hogy isten őrizz, hogy még egyszer ilyen megtörténjen! Sosem fogom tudni elfelejteni, visszatekintek a szüleim képére és az öcsém képére, aki tizenhárom éves volt, mikor elvitték. És milyen szörnyű halállal haltak meg az én szüleim meg a testvéreim, azonkívül a többi hatmillió zsidó is, és a nem zsidók is, akiket így elpusztítottak. Ezt csak azért akarom mondani, hogyha nem segítettek volna azok népek, ahol mindezek a szörnyűségek történtek, akkor nem tudták volna megcsinálni a németek ezeket a szörnyű krematóriumokat és a szörnyű öldökléseket. De az a szerencse, hogy én átmentem mindezen, és lett nekem egy nagyon szép családom. A legdrágább gyerekeim vannak és unokáim, és én boldog vagyok.

Rita Razumovskaya
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Nika Parhomovskaya
Date of interview: November 2003

Rita Semenovna Razumovskaya is an active and positive-minded woman. Her laugh is so sincere, that you want to laugh together with her. Despite of that she had quite a hard life: the Great Terror 1, the Leningrad Blockade 2, the death of her husband, and responsibility for the children, whom she had to raise alone, and when those children were grown up, besides all the usual house chores she had to give her time to numerous pets. Nowadays Rita Semenovna lives together with her daughter Olga and three cats in an excellent three-room apartment. However, despite her age, you can catch her at home very seldom: she frequently goes to concerts, to museums and visits her friends.

My family

Childhood

Attitude to judaism

Life under the communist regime

During the war

After the war

Husband and children

Recent years

Glossary

My family

My maternal great-grandmother was called Zlata Naumovna Bam, first she married some Strunsky and took his name, and later she married some Troinin, who was living in Moscow. There were rumors that he wasn’t her husband legally, and after all, he was her relative. Anyway, the family name Troinin is a famous Jewish family name. His brother was some big shot, a politician, at a time when there was no such anti-Semitism in Russia.

So she had two husbands. Grandmother’s father was the first one; he was called Strunsky. I don’t know where my great-grandmother lived together with Great-grandfather Strunsky, perhaps, in some Jewish borough. I didn’t meet either one of her husbands, but I remember her very well, because she lived with my family on Vasilievski Island, on Siezdovsksaya line, in the house number 27, apartment 20. She was pretty old, and I was surprised how she could keep all her beauty, even though she was more than 80 years old. She was tall, stately, gorgeous, powerful and not kind at all. She didn’t like little children, including us, her great-grandchildren. She was interested only in our origins: she liked that we were nice and gifted, and since I was very slim and strong, she always pinched me and said, ‘Here you can see our roots!’

I don’t know anything about my great-grandfather Strunsky, but my great-grandmother was very religious. I remember her always praying: she put on some special traditional cloth; I don’t know what it was. In the cupboard she always had matzot, and we, the children, stole it, both because we liked matzah and also because we wanted to see what our great-grandmother would do. Also she read some Jewish book all the time, and we understood nothing in it. She spoke Yiddish more than Russian. And, thanks to her, I still remember some Yiddish expressions.

I know that my great-grandmother and great-grandfather on the side of my mother’s father, the Perels, were quite rich people. I heard a legend that in the bathroom they had golden seats on the toilet, because they were so rich! But I don’t know when, where and doing what kind of things, they became so rich. I don’t think that they were merchants. Maybe, they lent people money, because nobody mentioned any profession. They were not people who produced anything. They made money from money. Long before the [Russian] Revolution 3 they ruined themselves, and my mother’s father, Efim Perel, lost all their money, playing cards, and after it happened, he killed himself. He died very young.

Granny wasn’t like my great-grandmother, her mom, she was completely different. Grandmother was very small, she didn’t even reach my ear, and she was very merry, easy-going, an impossible coquette. I remember that even when she retired, she used lipstick. She always had her own life, as a young woman, she found herself in an artists and actors’ circle, she was friends with Shalyapin 4, and he carried her on his shoulders and called her ‘my little humming-bird.’

At home Grandmother was called Bertha Lvovna Perel 5, and her Jewish name was Beila Leibovna. And my mother had a document, where she was called so: ‘Sima – Serafima, daughter of Chaim – Efim, Shmaim – Semen Perel’. So I translated this text in the following way: Sima [Serafima] – that is my mother’s name. Daughter of Chaim [Efim] – her patronymic was Efimovna. And Semen – that was the name of her grandfather, my paternal great-grandfather.

Mother never saw her father. He was a passionate gambler and killed himself just the same year my mother was born. He was my grandmother’s first husband, and when he died, she married a singer, who sang together with Shalyapin. His name was Zakhar Matsin, and Grandmother had a double family name: Perel-Matsin. Matsin was a friend of Dvoritchin, who ‘worked’ together with Shalyapin – he was some kind of manager, and Grandmother was in this company too. But she didn’t understand anything of music, not at all. In any case, she was a curious woman, and they just had fun with her. I mean that they liked to spend time with her, to relax together and have fun.

She said that she got married at the age of sixteen. I don’t think this was true… I know that all her life she concealed her real age. Sometimes she said that she gave birth to my mother as a fourteen-year-old girl, and sometimes confessed that she was almost sixteen then. So you could never find out the truth. I think, that everything was normal, and she gave birth to her child just like the others did, as a twenty-year-old woman. So due to my grandmother’s reserved character they wrote on her grave some absolutely false dates. If you believed them, you would think that she gave birth to my mother at the age of ten, or something like that. My grandmother was buried at the Jewish cemetery called Preobrazhenskoe. My younger sister still takes care of the grave and the tomb. And the grave, though pitiful now, is preserved.

Grandmother happened to find herself in Petersburg [later Petrograd, Leningrad, today St. Petersburg] very easily. She was a doctor, a dentist, because Jews usually became dentists, or medical attendants and midwives. It seems to me, that doctors were allowed to live outside of the Pale of Settlement 6, including Petersburg. So she worked as a dentist all her life. She differed from others, because she could pull out teeth very well. And everyone knew her because of this skill. Even though she was a very small woman, she could do it deftly and without any pain. And it is remarkable that she became a dentist, a doctor, because it was quite unusual for women to become doctors!

Grandmother was an only child, which was rare for a Jewish family. Apparently, there were no ‘Jewish features’ – in the traditional meaning of this phrase – in her nature and character, she was completely Russified. She didn’t know any Yiddish, absolutely none at all. And she never wore Jewish clothes. She didn’t observe any traditions or go to the synagogue.

My mother was never told anything about her father; she and my grandmother didn’t like to talk about him. Maybe, the reason was that he played cards and lost all his fortune… They said only that he was an idler and killed himself at a very young age.

As for my father’s mother, Rebecca Kiselgof, I must say that I never saw her, because she died of tuberculosis as a young woman. My paternal grandmother was a ‘shinkarka’; she kept a ‘shinok’ [‘tavern’ in Russian] somewhere near Vitebsk [today Belarus]. That was even before the [Russian] Revolution. I know only that Grandfather Aron Kiselgof was much older than she, however, I have no idea what he was, perhaps, he was a craftsman or maybe he helped his wife to run this tavern.

I saw my paternal grandfather once in my entire life, when he came to Leningrad a long time before the Great Patriotic War 7. I don’t know where he came from, I was very little then, I was only seven or eight years old. I had just started school. I remember him quite vaguely, but, of course, he shocked me with his unusual appearance. That was a real Jew, as if he’d just stepped out of Dürer’s engravings [Dürer, Albrecht (1471-1528): famous German engraver, painter and mathematician]. He was in payes, very handsome and striking.

To tell the truth, I heard rumors that he wasn’t the real father of my father. The wife of one of my father’s brothers, Zinovy, said that my father was a bastard, and it was a big family secret. Nobody knew about it, and just before Guta Grigorievna died she told us about it, because Zinovy was dead already. Anyway, Grandfather died before the Great Patriotic War started. I know nothing about my grandfather’s brothers and sisters. But I guess they had a big family in Belarus.

I know that my father, Semen Aronovich Kiselgof, was born not far from Vitebsk, in Babinovichi [a borough in Vitebsk province], and that he was born in 1893. Father was a child, when his mother died. And his elder brother, Zinovy Kiselgof, lived in Petersburg, he was seventeen years older. So Father moved to Petersburg before the [October] Revolution, and Zinovy raised him and even replaced a father for him.

My father played the violin, he graduated from the Conservatoire with excellent grades. At home we had violins made by Amati [famous Italian violin maker of the 17th century], Father played them and I still remember him playing. He played mainly classics, he liked to play Paganini [Niccolò (1782-1840): Italian virtuoso and composer of the 19th century], and as a matter of fact he had quite a large repertoire.

My parents could have got to know each other only in Piter [common name for Petersburg]. They got to know each other after the Revolution, but they never told me when exactly they met. I know only that they knew each other not very long, only half a year, before they got married. Mother told me how he proposed to her: ‘Simocka [short and tender name for Serafima], let’s live together!’ I guess that they were from the same circle and both were very virtuous. They got married in 1921, and I don’t think that there was a wedding ceremony, either Jewish, or Russian. They just registered their relations officially, since they were very poor.

My mother was born in 1897. She graduated from a gymnasium [high school] with some medal: either gold, or silver [a distinction]. She not only told me about her school, she even showed me its building. This school was situated on Petrograd side, on Bolshoy Avenue, between Grebezkaya Street and Lev Tolstoy square. It used to be a famous gymnasium, located in a three-story house of a pale yellow color. She told me that they studied foreign languages a lot, and her friend Julia Vladimirovna Shishova spoke wonderful French, while my mother understood it, but never spoke it, because she didn’t have enough practice. At this gymnasium many girls from quite noble families studied, however, there were some Jews in their class too, and they didn’t go to Christian lessons [they taught Russian Orthodox religion in pre-revolutionary schools].

Mother grew up in the house of her stepfather, whom she hated very much. She was afraid of him so much, because he tried to molest her, even though she was just a little girl and, finally, she had to leave her home. I don’t know if her mother knew about it, maybe she guessed.

After the Revolution they proved to my father, that the winning proletariat doesn’t need any art, it needs economics instead, and so he began to learn the new profession in some of Leningrad Institute, and became an engineer/economist. That’s why he had two university degrees. But I remember that when I was ten or twelve, he still played the violin in the cinema, which was situated on Sredny Avenue of Vasilievski Island, later it housed some club named after Uritsky [a revolutionary, killed in Petrograd in 1918], and today the Theater of Satire is situated there. Probably, he studied at some extra-mural courses, and then he began to work at ‘Mechanobr’ [big factory in Leningrad]. He didn’t play the violin any more and worked as an engineer five or six years before World War II started.

My mother was absolutely non-musical, she didn’t have a good ear for music, and I’m just the same. But I inherited the love for music from my father. At home he played frequently, and my mother didn’t ever protest. But when my mother started to rock the children to sleep, he always shouted: ‘Sima, don’t sing!’ She sang completely wrong, out of tune.

There was nothing Jewish in my father’s character, and probably due to this reason his relatives thought that his father wasn’t Jewish. I can’t guarantee this for sure, and, to be honest, it is none of my business; I’m absolutely indifferent to this fact. Father was very silent, shy, and he loved fishing. As a matter of fact, he was quite a handsome man, women liked him, but he wasn’t a playboy, and didn’t pay attention to them. As a father, he was very tender; he pampered my younger sisters and had wonderful relations with my mother. Mother was very clever, a very reserved and closed person. And, just like Dad, she was unjust: she could love unworthy people, but without any reason, without any explanation, for example she didn’t like my friend, and that was it. She had unreasonable loves and affections.

Mother taught Russian and literature. She graduated from the History and Philology Faculty of Leningrad University, she studied after the Revolution, and she finished her studies when I was little. Mother was a teacher her entire life, first, it seems to me, in a regular school, and later only in an evening one.

Mother did everything very diligently. When she started to do something, she learned very diligently and studied this new issue for a while, and then, finally, she could do it! Anyway, she was one of those people, who have ‘bad hands.’ She couldn’t sew; she poked the needle wherever it was possible. And Father, on the contrary, was very practical, despite the fact that he was a musician. So my mother never learned to sew and darn.

She couldn’t choose the right clothes, although she was such a beauty! She considered this beauty her great misfortune. Her stepfather’s advances made such a strong impression, influenced her so much, that she was afraid of men, and thought that beauty was a sin, and after all she tried to convince me that I was ugly, because she didn’t want me to repeat her life. Of course, I wasn’t ugly, on the contrary, I was a very nice girl.

Mother was an only child, and Father had a brother and a sister. Father’s sister Elizabeth lived near Vitebsk, in Babinovichi. She was easy-going and liked to talk, she was very nice and had a wonderful voice, she sang very well. I saw her, because she came to visit her brothers in Leningrad – I think, she came twice or even three times. She was a doctor, and her husband was a doctor too, and they didn’t have children. They were religious people, Elizabeth sang Jewish songs, tried to keep kosher and observed Sabbath. I guess, they celebrated holidays and, perhaps, prayed everyday. 

My father’s brother, Zinovy Kiselgof, in his youth played concertino and was busy with social work. My uncle was a member of the Bund 8, the organization, which became the base for the Communist Party. He lived in Petersburg almost his entire life, and I can’t guess, why the authorities let him live here, why they didn’t forbid that. After the Revolution he was headmaster of a Jewish boarding school on the Tenth line of Vasilievski Island. There they taught not only orphans, but also those, who didn’t live there and came to study only, because it was quite a famous school. Uncle, of course, wasn’t a Zionist in the real meaning of this word, he didn’t dream about the establishment of the Jewish State, but he supported the propaganda of Jewish culture. He lived in the school building; he had two rooms and a kitchen, where children were not allowed.

Uncle was married to sisters, Jewish sisters, naturally. And that happened due to the following reason: according to Jewish traditions, you can’t marry the younger sister, if the elder one isn’t married yet. So as a matter of fact he married the younger one, Rebecca, and officially he was registered with the elder sister, Guta Grigorievna. And then the younger sister died, and he stayed to live with the elder one.

They had a daughter, she was called Rosa, and she was mentally disabled. She had a nice childish face, but despite of this, she was a complete fool, she frequently sat and sorted cereals. She didn’t live very long; she died at the age of eighteen. And the younger sister, the beautiful one, gave birth to another daughter: Ludmila – Jewish name Lea. She was normal, but very pampered and full of feeling of self-appreciation, and all her life she was busy in the field of social work only. 

First my parents lived on the Petrogradskaya side, on Grebetskaya Street, and there I was born. We lived there all together: me, Dad, Mom and Granny. Later my great-grandmother came to live with us too. But in 1924, when I was two and when the flood [the very last famous flood in the city, many inhabitants and buildings suffered from it] happened, we moved to Vasilievski Island. I remember this flood very well. I wasn’t frightened, but we ran home – together with Mom or the baby-sitter – we found out that we were the last ones. On our gates there were such chains, and the ‘dvornik’ [the man, who takes care of the yard] closed them the moment we arrived.

Anyway, this flat on the Petrogradskaya side was quite dark, and in 1924 we moved to the house on the corner of Siezdovskaya line and Sredny Avenue. Later there was a café on the first floor of this building for a long time, and above this café you could see the balcony, where I spent my entire youth. We lived in a huge communal apartment 9; as a matter of fact, those were two flats with different entrances, only the kitchen and the corridor were common. There was a very interesting staircase. This building was built at the end of the 18th century, and the stairs were built in the wall, almost as in ancient Orthodox churches, there were no stairwells. The stairs led to the gallery, paved with stone blocks just like the street. We also had huge windows, looking over the yard. When you stood on the third floor of this gallery, the angel from the Church of Saint Catherine [one of the oldest Catholic churches in Russia] seemed to be very near. I remember this angel with the cross from my early childhood.

We had three rooms. One of them was huge, something like thirty square meters. And the only entrance to the room, where I lived together with my sisters – it was about eighteen square meters – was from this huge first room. There was also a small room, my parents’ bedroom. Their windows went straight out on Sredny Avenue and there was a wonderful view out of those windows of the city, roofs of the buildings and the Neva River. The apartment was a very good one; my parents chose it on their own: in those times the authorities gave apartments for free. And Father liked this particular one. My granny lived in the large room; her part was separated off with shelves. She had her own place, and she didn’t let anybody in.

In the same apartment a worker’s family lived together with us. I don’t remember their family name, but I know that they all were sick with tuberculosis. And in some small room there lived Sonya Krivoshey, a former student of Zinovy Aronovich. She wasn’t quite normal [mentally], but she was very kind, and even during the blockade [of Leningrad] she was the only one, who gave her food to others. Finally she died of hunger.

Grandmother never invited her friends, and my great-grandmother didn’t either. Father’s male friends were not seen at our place either. Therefore my mother had friends over; her best friends were a Russian woman and a Jewish woman. They studied together with my mother in gymnasium, and later they frequently came to visit us. This Jewish woman lived in Moscow; her name was Frieda Davidovna Chernomordikova. In times of Lenin 10 she was the secretary in Smolny [building of Smolny Institute for noble girls, where during the Revolution the Bolshevik headquarters was located], and later she became a guide and a secretary of Shelgunov [one of the oldest members of the Communist Party], the blind Bolshevik. Frieda lived her entire life together with her brother and his family. She was a surprisingly kind person, she was very clever and kind, but she wasn’t used to everyday life. When she was old, she switched the primus [stove] on according to written instructions only. ‘Genya, where is my instruction?’ Genya, her brother, brought the instruction; she opened the paper, put on the glasses and began to read… The second friend, Julia, was a bit less intelligent, even though she was from a noble family. She washed me and was my tutor when I was a child and later she raised me. 

Childhood

I was born in Leningrad on 20th March 1922. My parents first wanted to name me Rebecca after my grandmother [Father’s mother], but Mother said, ‘No, that isn’t a nice name, and there is no need to stress her Jewish nationality’ 11. So they decided to name me Rita, this wasn’t short for Margarita, this was the full name. And then for a while I had to explain to everyone that I’m only Rita, nothing more. My parents read this name in one of Ibsen’s 12 plays.

I went to the kindergarten, and this is the most terrifying memory of my childhood, that was such a horror! I was extremely shy, absolutely asocial, and I was afraid of my German teacher. As a result, I spoke German as well as Russian, absolutely fluently, but I cried, asked not to be left alone with her and sat in the corner, being angry, so my parents preferred to get me out of this kindergarten. Since this time they employed numerous baby-sitters. There were plenty of them, and they were changing all the time. Grandmother didn’t pay any attention to our upbringing, she continued both to work and participate in social activities. My parents worked a lot too, and to tell the truth, nobody raised me.

Among our amusements I remember how we drove ‘veikas.’ ‘Veiky’ are horses during the Pancake week, there is such a Russian tradition, more heathen than Russian Orthodox, and some ribbons were put into the horses’ manes. All that took place when I was a little girl.

I went to school at the age of eight, and I went to the Jewish school for three long years. They made fun of me there, because I was dressed awfully. The point was not that my parents had a bad taste or were poor. We were not a poor family. Mother worked two jobs, and Father earned money too, we had housekeepers, and we ate well, and it was quite cozy at home. We never had anything splendid, didn’t go to Torgsin stores 13, but we lived quite well. Of course, we borrowed money, everyone did, and sometimes the money was gone before the salary was paid, but it was so usual for those times that nobody was shocked by it.

No, the point was that my mother considered me very beautiful, however she always said that I wasn’t, she even called me ‘my ugly one’ or something like that. So they dressed me with the purpose to hide this beauty in some striped or checked trousers, and, coming to school, I hid them. There was a staircase, and near this staircase stood a trunk, under the stairs, but not close to the wall. I put those trousers far behind this trunk, so nobody could see them. And I remember this horror very well. And after all I was someone, who ‘came in’ and didn’t live with these pupils all the time. I mean they were staying there all the time and had a chance to make friends while I was coming from time to time only, and, perhaps, they were jealous of me because I had a family and home, and most of them were orphans.

Besides, I was the niece of Zinovy Aronovich, and his students were afraid of him to death, because he was a very strict and severe teacher. Everybody ate together, and I, as someone with privileges, was sent to the kitchen, where his wife fed me, not Rebecca, who never could do anything, but the other one [Guta], who was a very skillful housewife, she also tried to raise me. I was afraid both of this feeding and teaching, it was necessary to eat everything, and I couldn’t, and finally, when I came back from this kitchen, students would make fun of me and laugh.

At school we all studied Yiddish, and somehow all pupils spoke Russian with very strong Yiddish accents. So my parents decided that it would be hard for me to live in the USSR if I spoke with an accent. This was no good! And they transferred me to another school, on the Fifth line of Vasilievski Island. It was the former famous gymnasium Schaffe, they taught German over there, and since I spoke with a strong Yiddish accent, the German teacher hated me. I got bad grades for German, even though I knew this language no worse than my classmates. Then this German teacher left, and another one came and she started to give me excellent grades and called me the ‘tail of a comet,’ meaning that I was at the tail, in the shadow of the best pupils. Finally this was the school where I graduated from.

At school we learned Russian, Literature, Mathematics, Physics, Chemistry, German and Geography. There we had even Astronomy lessons and our astronomy teacher was Maria Abramovna Linnik, a Jew. Her husband was a world-famous scientist, academician, and their daughter studied in our grade too. I was friends with her for a while, I’ve been to their place, and later she helped me to find a job at the Hermitage. Then History was my favorite subject. Our history teacher was Olga Grigorievna, she had graduated from the Sorbonne [Paris University] long ago, she was an intellectual woman, and her origins were among Petersburg pre-revolutionary noblemen. She taught in a very interesting way, very well. For a while I was friends with her daughter Tatiana, even though it was more competition than usual friendship.  

I also had a very good friend called Irina [Ludvigovna Knaut], but Tatiana for no reason became jealous about this friendship and started to break us up. And finally she succeeded, and we didn’t communicate for many years. By the way, Irina later took care of our history teacher, Tatiana’s mother, when she became old and sick. And it took for her quite a while to understand who Tatiana was, what she was. And I understood it much earlier and stopped any relations with her.

Apparently, I had many friends, I even had a boyfriend in the tenth grade [last grade in Soviet school], Alexander Guriev, nowadays he looks very old. And even though I was very unsociable, I had to communicate on some business and friendships started. I had the nickname ‘the ambulance’; maybe I had many friends due to this reason. I didn’t pay any attention, if they were Jews or not. I didn’t even think about this question, and I had no interest in this topic.

In my free time I read. Read, read, read… And now I continue to do the same, thank God, I still have good eyes. Father didn’t read too much, and Mother was keen on reading. She read more because of her job, mostly Russian classics, and she was a good teacher, very methodical and pedantic. As for me, I liked Dickens most of all, and my favorite book was ‘The Life and Adventures of Nicholas Nickleby.’ When I was reading this book, I decided that my husband should be called Nicholas too. So it happened. I also liked Mayne Reid, Jules Verne, and I read a lot about various adventures. I didn’t like love stories; they even made me angry.

I wanted to study music very much, but my dad didn’t want that. He said, ‘Your ears aren’t good enough for music.’ Even though I’m able to distinguish human voices, I can distinguish the play of one violinist from the play of another, and I can even differentiate between some conductors, which I know well. Anyway, obviously I have an interest in music and I get strong emotional impressions from the music I listen to. In my childhood, when guests came to visit – and at home they loved to celebrate children’s birthdays – Father amazed the children, he played the violin for us, and I remember us dancing, accompanied by his playing.

When I studied at school, I danced very well. I had been naturally given grace, I had good proportions, and my uncle wished to make a ballerina out of me. So he tried to prove to my father that I was very small, very light, but Father insisted on his own point of view. Dad thought that the winning proletariat needs economics, and he, the violin player, isn’t needed, so I won’t be needed, as a ballerina. Later the same uncle decided that I should be a writer and a poet. Who didn’t write poems, being young? I did too. So my parents tried to convince me to apply for philology, and I was keen on history, perhaps, not history itself, but archeology. I was interested in excavations, so-called ‘field work.’ When I was in the fifth grade, my parents put me in the group of art lovers, attached to the Hermitage. And till the last grade I participated in this group, and I had well-seen love for the theory of art, but since I thought this subject didn’t have any perspectives at all, I finally chose archeological studies.

It seems to me, that I was a pioneer 14. And I was a Young Octobrist 15 too. However, I never went to pioneer camps! I was too independent, they called me ‘down with the power of the parents.’ My parents first raised me so I wouldn’t think that I was nice, and then they started to push me, trying to change my strong character. I had my own friends and my own views; I knew what was good and what was bad. And when they noticed that they couldn’t influence me, they just let the things go in the way they were supposed to go.

We had splendid vacations. Those were the best memories of my childhood. Near Luga [small town 180 kilometers south of Leningrad] there is a railway station, formerly called Preobrazhenskoe, today it is called Tolmachevo. It’s paradise there. You can breathe wonderful air there, and I haven’t seen such beauty anywhere else. So frequently, from year to year, as long as I can remember, we rented a dacha 16 there. I remember that we went there by train. There was some steam, and all that… The train was very loud. And also I remember how the owner met us at the station with the horse, riding a ‘brichka’ [kind of cab], which they used before the trams ever appeared, with two wheels and some cover. So he met us and rode eighteen kilometers to the village called Bolshie Izori. Ships crossed the Oredeg River; in those times it was a wide and beautiful river.

Our preparation for our time at the dacha was a separate point; this was something really sacred. We took food, a full case of cereals, all that was packed, and Father participated too, it would have been impossible with no men, and finally we left solemnly. For us, the children, it was something special, and we grew up in this village. We left just after the school vacations had begun. Mother had two months vacations [teachers in the USSR had longer vacations than all other civil servants]; she went there together with us. Father was interested only in fishing, and he didn’t want anything else in his life. He asked for vacations, and when he didn’t have such a possibility, he came for the weekend only, and walked eighteen kilometers on foot, I remember that once I ran all those kilometers very fast together with him, he was even surprised, but it happened when I was an adult and we were late for the train. I was seventeen then, I think.

I have two sisters. One of them, Galina, is five years younger than me, she was born on 24th February 1927, and the second one, Irina, was born in 1938, when our mother was forty-two. I remember that I was studying in the tenth grade, and they called me out of lessons, because my sister Irina was born, and I wasn’t happy about it. When Galina was born, I asked my parents to take her away, to take her back. They named one of my sisters after some woman called Galina, whom my father liked, as a young man – maybe, he had some secret love story, I don’t know exactly – and why they named my second sister Irina, I have no idea. My sisters went to another school, which was situated on Volkhovskoy Road.

Compared to me, my sisters were married many times. Galina was married twice, and Irina is married for the third time now. Her first husband was Russian, and the second one was a Jew, a real Jew, a nationalist. And Galina’s second husband was a Jew too, and the first one was Russian. Galina became a Math teacher, and Irina is an engineer. Galina always had an idée fixe that she is better than all other people around, that she deserves a better life than she has, that everybody is an ungrateful pig and that when she was born, humanity got something gorgeous. Anyway, we don’t get on well; we can’t communicate in a normal way, we even can’t say ‘hello’ to each other, feeling friendly. Galina also is making up stories all the time; she is a person you can’t believe. Fortunately, my relations with Irina are much better; nevertheless we don’t see each other too often. Galina has two daughters – and grandchildren and great-grandchildren too, while Irina gave birth to two sons, who have their children too.

Attitude to judaism

Our family was absolutely non-religious. Only my great-grandmother prayed, but even she didn’t go to the synagogue, the synagogue was closed, and it was impossible to go there 17. I can’t say that my father was completely, totally Russified, because he was under a very strong influence of his brother Zinovy and in some sense Zinovy was a Zionist. But even though Father had some kind of national identity, he, as well as my mother, was an atheist. They never observed Jewish traditions or celebrated holidays, not at all. They would clean the house and wash the floors on Saturdays! They never spoke Yiddish or Hebrew. They spoke only Russian, and, after all, Mother taught Russian and Literature.

There was the following situation. In some families they spoke Yiddish, observed traditions, but nobody talked about nationality until 1936-1937. However, in the 1930s the authorities suddenly recalled that there is such a nationality, not a completely normal one, but they didn’t bother anybody, didn’t discharge people for being Jewish. During the Great Patriotic War there was no Jewish question, but, to tell the truth, in those times the slogan ‘Beat the Yids [kikes]’ appeared, and children started to make fun of their Jewish mates. However, when I was a little girl, I felt nothing like that, there was no anti-Semitism.

Jews were separated into two groups: some forgot that they were Jewish, since it didn’t play any important role in everyday life, and others remembered that they were Jewish. And that could be seen in statements such as: ‘He plays the violin well, that means that he is Jewish,’ or ‘He is a great mathematician, that means he is a Jew.’ In our family we didn’t have such attitudes, even though Zinovy Aronovich liked such things, and liked them very much. However, it wasn’t vulgar, he did it elegantly, and there existed some families, where it was awful, even horrible, this emphasis. I knew such families. In my opinion, it is just the same as anti-Semitism. And it aroused the same emotions.

There were such Jewish families before the Great Patriotic War, and when the Doctors’ Plot 18 started, and the troubles began, the number of those families only increased. In the 1950s there were a lot of families, where they said that Jews were the best, and that they were God’s Chosen People, that they made the [October] Revolution, and that’s the only reason to like this Revolution. I knew a lot of people saying: ‘Bolsheviks organized the [October] Revolution, and Bolsheviks were mainly Jews, that’s why this Revolution is a good one.’ Those people annoyed me so much! 

I don’t remember any anti-Semitic incidents at school. After all, I don’t look Jewish. My sister Galina looked Jewish, but she didn’t suffer from anti-Semitism either. But in the queues people often addressed me and tried to develop the theme of ‘how awful Jews are.’ Usually people thought that I was Russian, not Jewish, I can’t even guess why. Sometimes it happened so: a Russian woman stands nearby, she has an absolutely Russian face, and somebody tells me: ‘Look, this is a kike.’ And I found myself in such situations quite often, even now the same thing happens sometimes. Since the times of horrible Socialism this thing has stayed and we can’t get rid of it at all.

Life under the communist regime

We didn’t ever discuss Hitler’s coming to power in 1933 19. I don’t know if they liked Stalin at home, but all political conversations at home were stopped the same moment they started. Mother was very timid in this sphere, she was afraid of everything, and my father was very silent and never talked. Neither of them joined the Communist Party. And as for me, I talked about politics a lot with my school friend Irina and her boyfriend, whom she had a bright love story with. He was much older than her; Irina and I both were sixteen. Later, in 1938 he was arrested for some anti-Soviet poems and because he was a dissident. Finally they exiled him 20, he was a prisoner for five years, or even less and then he married some local girl from Siberia – or wherever he was. He wrote Irina tender letters, explaining he had to marry, but I think she never forgave him.

In 1937 the Soviet authorities arrested my uncle Zinovy. They arrested him due to the reason that he was an ‘active participant of the Bund.’ They arrested him and held him for eleven months, demanding to name other people, who were members of the Bund. So they let him out with broken bones and damaged lungs. He came to us, because during the arrest they broke everything in his apartment. About two weeks later he died, and then local authorities closed his Jewish school, because in 1937 no Jewish school could exist any more.

At first I didn’t have any doubts about what was going on, I didn’t doubt that all this was right and all right, about the science of great ‘Lenin, Marx, Engels, Stalin.’ I was a clever girl, and the History teacher always liked me, I always understood what I was talking about and she recommended me to Komsomol 21. And just before I was supposed to join the Komsomol, the authorities arrested my uncle. And they wanted me to say during the joining procedure that I didn’t consider my uncle my relative any more, and that we weren’t friends, and had no connections, and that I refused to be his niece. I replied, ‘Why should I believe you, not him. I’ve known him for a while, for my entire life, know him as a sincere Communist, and now I have to denounce him only because you tell me to do so. I will not!’ Then they said, ‘We won’t let you join the Komsomol.’ And I said, ‘Fine, I don’t need it.’

Later they let my uncle out, and proposed me to join the Komsomol again. And I said then, ‘I don’t want to. I will not join it.’ My parents had a hysterical fit. And they explained all that with my friendship with my pal Irina and her lover, with their influence. But ‘down with the power of parents’ insisted in my own opinion and I didn’t join the Komsomol.

In the pre-war years Mother was always afraid, and she had all reasons to be frightened. Just at the time they arrested my uncle, her student from the school for adults, Nina Knyazeva, started to take additional lessons. This Nina suddenly fell down and said, ‘Please take the medicine out of my pocket.’ And when they tried to take out her medicine, they found either my father’s photo, or some red notebook. It seems to me that those fainting fits were fake: she wanted only that somebody would take things out of her pocket. At first they thought that she carried my father’s photo because she liked him. But what did she carry my uncle’s photo for? So, it was more likely that she wanted to show that she collected information, that she was a spy, that it was necessary to be polite to her, otherwise she would inform on us, and Father would be arrested too. And that was an awful horror at home, in our family. Everyone was frightened, my parents didn’t fight or argue, but my mother was such a coward, so she panicked and was afraid of talking and so on…

My parents pushed me to enter the Philology Faculty. They said that I was a poet, I was a writer, and I didn’t want such a career, not at all. Finally I applied for philology [all those events took place in 1939]; passed the exams, even though before the war it was hard to apply too, because they started to pay attention to your nationality. I finished school with all excellent grades, so I didn’t have to go in for an interview; I automatically passed because I had excellent grades. Then the war started, they called up the boys [Rita means total mobilization] and I was transferred to the History Faculty, where many places were vacant. I transferred from the Philology Faculty, where we had an awful competition, to the History Department, where they didn’t have any competition at all. So finally I did what I always wanted to do.

During the war

We met the beginning of the war [22nd June 1941] near Luga, at our dacha. Father went as a volunteer to the Leningrad Home Guard at the beginning of summer; he was in a partisan unit, which acted in the so-called ‘Oranienbaum corner.’ This unit was bombed completely, and only two people stayed alive: my father and the head of their unit, Korablev. Father took the injured Korablev, carried him to Leningrad, which was under the blockade. Those events took place in October or November of 1941.

So Korablev survived, and not long ago, walking my dog, I met a woman, who lived in the nearby house and walked her dog too. She is an open person, an easy-going woman, so she started to talk about her father and mentioned that he used to be a head of the partisan unit. Finally, I found out that her father was that certain Korablev, whom my father saved. Later we became very close friends. She even saved my life, when my dog died and I was in a very deep depression. Some time ago she became a nun.

I remember that when Father came back to blockaded Leningrad – we came back from Luga at the very beginning of July – we went to find ‘tyapki’ together. On the outskirts of the city, which the Germans hadn’t reached yet, some kitchen gardens were preserved, and the harvest, not taken away, was still there. And I have no idea why, but some cabbage roots were left in the earth, they were called ‘tyapki.’ Our trip took place at the beginning of November, the roots were frozen, and people collected them and then ate them.

Besides, reading somebody’s memories of the blockade, I notice that people lie a lot. They lie so much, that it is really surprising. Nobody, for example, remembers the soup, made out of yeast, and that was the main food. For some reason in Leningrad there happened to be a lot of yeast, and they made soup out of yeast and served it in cafes and all kinds of diners. As for eating dogs and cats, I can’t recall such facts: I think they died a long time before anybody could have decided to eat them.

My father died of starvation on 18th January 1942; he was only 49. Before he died he understood what was going on in his country, he understood everything and about ten minutes before his death he pronounced, ‘Shame on me, I was an idiot!’ Two weeks after my father died, my great-grandmother died too. She was 86. Father was buried in a coffin in the common grave in Smolensky cemetery, where they buried people in the first year of the Leningrad Blockade. We took his dead body to the cemetery and asked some gravediggers to bury him first; we gave them some bread I think. However, we didn’t wait for his funeral, because it could take three or five days, and we were very weak. And as for my great-grandmother we drove her dead body on the sledges to the morgue and left her there.

I stayed in Leningrad together with my mother and sisters till March 1942. I built defenses and stood on the roof, when Germans threw bombs down. I even have a medal for ‘Defending Leningrad.’ I also studied at university. When I transferred to the History Faculty, my studies became very interesting and I made a couple of friends. That was the second year and during the blockade we continued to go to lectures. From home I went to the university on foot, passing small and narrow roads and ways. The building of the History Faculty used to be a big store, a selling court, and under the arches numerous dead bodies lay in straight rows. And I remember that I even stumbled on people, still alive, who fell and couldn’t rise. I fell down once too, but somebody was going to the lecture and helped me to get up.

I felt total indifference towards everything. I didn’t even know why I continued to go to lectures, but I remember that Professor Tolstov read ancient Russian literature, and when we arrived – we were four girls – he said, ‘Well, my Lomonosovs [Lomonosov was a famous Russian scientist of the 18th century], let’s start.’ I suppose that those certain lectures helped me to survive: they advised us to lie down and preserve our energy, but this wasn’t right. It was necessary to move, to do something, to make something, and only such things, such behavior could save you. Passive waiting and thoughts about food – that was the real way to death.

First Nina Knyazeva, this girl, who fell down and was considered a spy, wanted to evacuate us. She announced that she would take us away from Leningrad, asked if I knew how to use a parachute and jump with it, even though she knew very well that I’d never seen a parachute in my entire life.

Later Mother exchanged Father’s violins for bread, and sold some of the things we had to unknown people. They took some paintings, and a sofa, because it was some rare furniture. We had plenty of paintings at home, because during the Revolution Father bought those paintings, which the proletariat was supposed to cut into small parts. We had even Kustodiev’s works [famous Russian artist, known for his paintings of merchants’ everyday life]. They collected all that and took it away, and then they didn’t come back. Mother, of course, was grief-stricken, but then we found out that it was our luck. Those people loaded people together with their stuff in one car, and took them on the ice of Lake Ladoga , and there the car turned out to be ‘broken.’ They took the things and furniture and left the people on the ice. So we were lucky not to die there.

We were evacuated in March 1942 on the Road of Life 22. We all left together, a large group of relatives: me, my mother, sisters, grandmother, Zinovy Aronovich’s daughter and a cousin of Mother’s father, Nina Lvovna Perel. She was a friend of my mother, they had good relations. Her brother had dated my mother, but my Mom didn’t want to marry him because she didn’t want what she considered incest. This Nina Lvovna was married to her cousin or some other relative, that’s why she didn’t have children, she was afraid of giving birth to ugly beings. On the way Nina Lvovna got spotted typhus, and they took her from the train in Sverdlovsk [big city in Ural, today Ekaterinburg], where her brother Semen lived – soon she died there.

We continued on our way and finally arrived at the station Inskaya, where there was a separator and where they offered necessary support to hungry people, coming from blockaded Leningrad. There they tried to feed us very little and very seldom so we could get used to food. Half of us died on the way: they got a ration 23 just when we passed the station Kabona. This ration included a cookie – one half was ordinary and the other one made out of chocolate – black bread, and a piece of sausage. And no one said we shouldn’t eat all this food at once, we had to divide it into small parts and eat the small pieces only, otherwise our stomachs couldn’t take it. I was lucky: I ate only the cookie, and didn’t have any stomach troubles. Then we all had this spotted typhus: Mother, Grandmother, Ludmila, I, little Galina, and even four-year-old Irina. However, I didn’t suffer and got healthy very soon. So did all my relatives, none was sick too long.

In Inskaya they started to divide us and direct us for work, and we happened to find ourselves in Ust-Tarka [small town in South-West Siberia, on the Om River], which is situated not far from Tatarsk [town in Siberia, 150 kilometers from Omsk]. They needed teachers over there, and we went to this place. On the way Grandmother got appendicitis, and when we arrived in Ust-Tarka, naturally, we called for a doctor. Doctor Karl Rottermel was a German, who was arrested and banished to Siberia because of his nationality. He rode a horse on his own and took my grandmother to the hospital, which was 30 kilometers away. There he performed the operation and sewed with ordinary threads, because he didn’t have the surgical ones. Later he took my grandmother back and took care of her together with his wife. Granny survived and in evacuation she worked as a dentist too. She was still full of energy. She died in Leningrad, after they came back from evacuation, in 1946, from cancer. She was buried at the Jewish cemetery.

Mother worked at school, and we lived near this school, in a special separate room. Mother bought a cow and a place to keep this cow, and one teacher who was courting her, taught her to milk it, and step by step she learned how to get the milk. We had our own food, and we weren’t hungry. I worked in Zagotskot [government economic agency for the provision of meat], where they prepared the meat, I was a bookkeeper. Their office was situated on another embankment; it was necessary to cross the river Om. The river was very wide, and there were no bridges. There was only a rope, and under this rope there was a boat, which wasn’t fastened. You sit in this boat and, pulling this rope with your hands, go to the other bank. When the water was high, this rope went into the water, and when the weather was dry, you had to stand on your tiptoes on the bench of this boat to touch the rope. As I was a very small girl, of course, all this was pretty hard to do. But I had to go to the other bank. And in winter I had to cross the frozen river, covered with ice. It was more than three kilometers of walk.

Life was very interesting. Siberians have a very unusual character, and that was a new experience for me. For example, there I rode cows and bulls, and those bulls understood only slang, only so-called rude words. They would never react to usual words and demands. And Siberian rude words were completely weird from our point of view. Finally I found out that rude words in Siberia were the necessary part of everyday language, even the main part of it, but if you said ‘damn!’ for example, they would look at you like you did something wrong. So I had to learn it quite quickly. Also they are brave and somewhat naive people, straight-minded, but very creative. Most of them seemed to be easy-going and nice people. 

A bookkeeper, a former front-man, whom I worked with, was a very clever and unusual person. Once he saved me: I happened to get into a snowstorm and fell into the river, and I lost my keys from the cash-desk. And if he hadn’t helped me, if he hadn’t secretly ordered another set of keys, I would have been put on trial and sent to jail. So I have very good memories of this person. But finally his wife got jealous of me, and his daughter wanted to kill me. So somebody advised me that if I wanted to stay alive, I’d better leave. So I had to go. I decided to go to university [Leningrad University was situated in Saratov, it was in evacuation too]. All that happened at the beginning of 1943.

Among the school teachers there was a wounded man, who came from the front. So I went together with him, acting like I was his wife – even though I didn’t intend to marry him – because it was safer like that. It was very hard to find a train, because you couldn’t buy a ticket or whatever you needed, and for those, who were demobilized it was much easier. I went with him to Saratov [big town in Volga region, was situated far away from the frontline], there he announced that he was together with his wife, because he wanted to get a separate room, and he got what he wanted. And I ran away to the campus, to my university friend, and we slept in one bed.

By the way somebody stole my passport, so I didn’t have any documents, I was alone, I had myself only. But finally I made all the necessary documents. They needed a passport girl, who was responsible for placing people into the campus. And I just came. And my pal shouts: ‘Look, she is my wife.’ So I made up the list of those, who were supposed to be placed into this campus building and put my name there too. I have such a family name that it is hard to understand if it is male or female [in Russian the family name Kiselgof doesn’t have a gender, unlike most other surnames]. So I brought this list to the passport girl, and she stamped them: ‘registered,’ and didn’t compare them to real passports. So she stamped all the passports and then took a list, which I made, and stamped it too, and I was included in that list too, of course. She asked only, ‘Did you show me the passport of this guy, Kiselgof.’ And I replied, ‘Of course, I showed it.’ So now I had the registration 24, and if you had the registration, you could get a new passport.

I studied in Saratov till 1944. I was writing letters to my relatives, they wrote me too, but Mom never supported me – while she sent money or food to Galina, who was studying at the Institute of Optics and Mechanic, which was evacuated to some town in Volga, I don’t remember which one exactly.

Then the university was re-evacuated, and I was evacuated too, together with my class. In Leningrad I had no place to live, so I moved to the campus building on Mytninskaya Street. But I couldn’t stay there for a long time, because people drank a lot over there, there was such a mess, and I didn’t like such things from my very childhood. They finished by taking their clothes off, and running, all naked, with fox tails on their backs, obviously they thought it was fun. But I didn’t; it was something weird for me. I’d rather read a book, or listen to music.

I couldn’t go back to our apartment, because it wasn’t empty, somebody occupied it. All our furniture was taken out and given to the ‘dvornik.’ So for a while I lived at my school friend Irina’s, till our friend Tatiana made us argue. Then I met the mother of my ex-fiancé Alexander, Vera Alexeevna Gurieva, and she offered me to live together with her. She had only an eight-square-meter room in a communal apartment in the building, standing just near our house. So we lived together. My school teacher, Linnik, gave us some wood to warm it up.

Alexander was fighting during the war, he was taken prisoner, they told me that he was killed, but I didn’t tell his mother. She had got a notification that he was just lost and didn’t send any information about him to his military unit. Anyway, Alexander came back in a couple of years, he said that after he had been taken prisoner, the Soviet authorities put him in jail too, and he worked as a coalman. There he got married. We still have very friendly, warm relations, we are almost like relatives, and it was him, who turned my attention to music, he made a music lover out of me. And he became a geologist under the influence of my husband.

During the war not only my great-grandmother and father died, but also Father’s sister Elizabeth together with her husband. The place, where they lived [Babinovichi], happened to be occupied by the Fascists. And I heard different stories about what took place over there, somebody told me that the Germans murdered them horribly, tied them to the trees and tormented them. I listened to the radio, and there was information about something like that, but I couldn’t understand if it concerned my aunt or not, because they said the name of the place and said that Fascists murdered a doctor assistant and his wife, but didn’t mention any family names. Anyway, after the war was over, I never heard of them, or of this place, and it seems to me, there is no village called Babinovichi on the map any more. [Editor’s note: According to the contemporary maps of Vitebsk region, the village of Babinovichi doesn’t exist any more.]

After the war

In 1945 besides studying I was working. Then the rector of Leningrad University was a certain Mr. Vosnesensky and he liked all kinds of pomp, and they announced on the local radio that university students repaired destroyed buildings. Really, we shoveled the fragments, sometimes we found hands, legs, even heads sometimes, and repaired the houses, and I was a plasterer of a very high qualification.

The mother of Alexander Guriev introduced me to her pal Nicolas Razumovsky, whom I married a bit later. He was much older than me, and I know that my own mother got to know him, when I wasn’t even born yet. So Vera Alexeevna introduced him as the only man among her male friends, whom she wasn’t in love with. He started to court me, we talked a lot, and apparently those were more friends’ than lover’s relations. But Guriev’s mother didn’t like it, she decided that I was young and he was old, and that was no good. Anyway, she didn’t say anything, but the jokes and conversations started.

Suddenly I met Nina Knyazeva, who offered me to live at hers, on the corner of Nevsky and Liteiny Avenues, in the house, where the famous perfume store ‘Siren’ is located, on the fifth floor. She earned money due to speculation; somebody brought her butter and yeast from Mordovia [autonomous republic in Volga region], and she sold it and didn’t suffer from hunger. So I lived at hers for a while, and Nicolas came to visit me over there too.

Nicolas was born in Vyatka [big town in Middle Volga region]; he studied in Kazan [big town on Volga, capital of Tatarstan]. He graduated from Gorny Institute, and taught there, while being a student. He discovered a couple deposits of copper. In pre-war times Nicolas was a professor, and during World War II he was evacuated to Sverdlovsk and worked at some secret factory.

We decided to marry; the marriage took place on the same day, when Berlin was captured, on 2nd May 1945. Just after this event I moved in with my husband. He came to Leningrad with the Gorny Institute, he was a professor then. For two years we lived on the campus on Maly Avenue, my son was born there. Then we got an apartment on the Fifteenth Line, where thereafter our common family life took place.

My relatives only came back from Siberia in 1946; I even had a chance to go there to visit them. They came back to the same apartment, but only to one room. Before the war they had three rooms, but now they got only one, so they had to live there. Mother didn’t work after the war. She didn’t marry again, despite the fact that she was very beautiful even at 60, and men were courting her. At the end of her life she became crazy: 20 years of ordinary schizophrenia, and then sclerosis too. This was very long and terrifying. She lived then at my middle sister’s, who was married already and lived in Leningrad, on Varshavskaya Street. My younger sister didn’t want to stay with her, and so my middle sister took in our mother. She died in 1993. When she became crazy, she called some unknown male names. Perhaps, she had had some life dramas. Mother died at the age of 96. She was buried at a Russian cemetery, called the Nothern cemetery.

I graduated from the History Faculty of Leningrad University in 1946, and I didn’t work for two years, because they wouldn’t take Jews for a job [cf. Campaign against ‘cosmopolitans’ 25]. I had a work assignment 26 for the Hermitage, but first I was pregnant, then I had maternity leave, because I gave birth to a child, and when it was over, they didn’t let me work at the Hermitage. Since my husband was a professor, he didn’t want me to work, he desired me to baby-sit our son, but I didn’t like doing this. So I found a part-time job in the City Guide Bureau and I had to guide excursions to Kunstkamera [the oldest Museum in Russia, was founded by Peter the Great as a ‘museum of surprises’], but it didn’t last too long.

In 1951 they discharged all Jewish staff at once. They explained it with ‘decreasing the quantity of staff,’ and they dismissed 18 persons. Among those, who were employed in Kunstkamera, they dismissed three people: me, Emil Evseitch Fradkin and one young woman with the family name Dushkevich. Before this discharging it was necessary to complete different papers and documents, proving that we were the worst in the entire museum.

So the non-stop auditions began. They wanted to test me on the subject ‘Origin of man,’ which was the most difficult topic; they chose it on purpose. The head of the department, Professor Ekimov, tested me on his own and only a wonder saved me. I included a citation by Engels 27. Ekimov had forgotten everything by Engels, whose work he had read a long time ago, and thought that it was my own ‘unsuccessful’ sentence. He began to say that it wasn’t clever, that it wasn’t right. When I replied that it was a quotation by Engels and even showed him, where I took it from, he couldn’t write that I wasn’t professionally skilled, otherwise everybody would have made fun of him. So the final reason for my dismissal was the ordinary ‘decreasing the quantity of staff’ and if he had written that I wasn’t professional enough, this would have been the end of the story.

First we went to the place, where there was a horrible judge with her face all painted with awful make-up, in a short skirt and with some fox on her shoulders. Emil’s pal, a very experienced lawyer, explained to us how to behave. Before the process itself I went in, tried to act like a complete idiot, just as if I had fallen from the sky, and said, ‘I came to get some advice, personally, without a crowd. They dismissed us, and I want to know if it makes any sense to apply to a court, because I don’t think, it was legal. I’m considered one of the best guides, and Emil fought in the war and got many medals.’ She replied, ‘Maybe, they had an order to clean up the staff.’ I tried to act again and said, ‘And what for? I have a very good questionnaire. I was never arrested or banished. And my parents are honest Soviet people. And Emil is a hero, he has medals.’ Here she couldn’t take this comedy any more and said, ‘Get away from here, it is unreasonable to go to the court and does not make any sense.’

Two assessors of the People’s Court, who sat in the same room, heard this entire scene. And when during the process they came to the sentence: ‘Do you trust these judges and assessors?’ we answered no, because ‘the decision was made long before the process started.’ I said that I had seen the judge and she explained that it doesn’t make sense for we would never win this case. So finally they decided to move this case to another court.

In another court we happened to meet an honest and noble judge, quite an old woman with an unhappy tired face, in dark clothes. And she judged us properly; she invited the witnesses and finally decided that our head must invite us back for work. Then we came back, and in a month they dismissed us again due to ‘decreasing the quantity of staff.’ So it continued: first they dismissed us, and then the court decided that we should get our jobs back.

Finally, Emil decided to go to Voroshylov 28 to get a hearing. So we collected some money and he was queuing for three long days there. And the last day, when the interview time was just over, he was the last one in this queue, so he wasn’t let in and that detail saved his life, because everyone who came to Voroshylov because of this question [dismissal due to Jewish nationality] was arrested the next day.

Only when the doctors were rehabilitated, they stopped discharging us. Later I happened to get a place in Kunstkamera, Museum of Anthropology and Ethnography, but my Jewish origins always impeded me. I wanted to be involved in scientific research, not to be a guide. As a matter of fact I did the job of scientific-technical staff, then of the so-called junior scientific staff – almost full-time – with all the necessary articles published and so on. Plus I worked as the senior specialist in methodic; I trained guides in the different fields and themes, so I worked for three people, and got a salary as if I worked for one.

Of course, I could have changed the situation, if I had joined the Communist Party. Some of my colleagues told me, ‘Just do it, a Jew can join the party without any problems.’ But I didn’t want to. So I retired when I was 60, but then for ten more years I worked in the Hermitage as a guide.

My husband wasn’t a Communist or party member, he couldn’t help me, he had his own problems, and he had to retire earlier than he wanted to: he was too popular a lecturer and professor, and other teachers were jealous of him, and there were scandals and some kind of competition. As for Communism, he was a great fan of Bolsheviks 29 in the pre-Revolution time, but soon he understood he wasn’t right and in the 1930s somehow he acted like he wasn’t a Communist any more, he said he never joined the Party, and they believed him.

When Stalin died, we understood nothing, of course, it wasn’t a great grief, but still I wasn’t glad, not at all, maybe I even cried. How could we have imagined that he was a dictator, perhaps worse than Hitler, who after all didn’t touch his own people, the Germans, while this man killed everybody? But we thought then that somebody wanted to organize the deportation of Jewish people 30, and Stalin would save us. So if he died, the authorities would organize the deportation for sure and nobody would defend Jews. Anyway, the discrimination lasted for years, perhaps, for ten more years. What can I say if in Brezhnev’s 31 times we felt it too? Only in Gorbachev’s 32 era it became easier to live. 

Of course, some of my friends and pals emigrated. But I think that everyone is able to choose a place to live, a certain land, where one feels better. My best friend Vladimir from Balaschicha [small town, 10-15 kilometers from Moscow] left for America: he didn’t wish to go, but his second wife, whose daughter went there, wanted to follow her child. He was Jewish, he always stressed that he was a Jew, even though he wasn’t a Zionist, and his wife acted like she was Russian her entire life. So, just like one of my pals said – ‘young people will adapt and older ones won’t be able to cope with their new life and will die’ – Vladimir died there.

The same happened to Bella, the wife of the famous writer Raevsky. Their daughter wanted to go to America, and they didn’t want her to go, so they went to the Embassy and asked for her visa to be refused and so on. Finally, she left, Raevsky died here, in Russia, and Bella followed her daughter and died two years later, even though she’d been a very healthy woman. And I know exactly that I wouldn’t like to live in another country, just because abroad they don’t have Russian literature, Russian music, and Russian art.

The daughter of Zinovy Aronovich had a son, my nephew. He was called Zinovy too: because they had a cult of this Zinovy Kiselgof in his family. He had the unique ability to count in his mind: he could find the square root in one moment or to multiple whatever three-figure number by a four-figure number. He studied brilliantly, and with great difficulties he got a chance to enter the most prestigious Institute, despite of the ‘percentage norm’ [i.e. unofficial quotas for Jews in universities], it seems to me, this was the Electromechanical Institute. I remember that this Institute was named after Ulianov-Lenin. So he graduated from this Institute with excellent grades and couldn’t find a job. He was born in 1944; it means that those events took place in the 1960s. They lived then in Volkhovskoy Road, on Vasilievski Island. Later they moved to another, very good apartment, I’ve never been there, because we were not friends with Ludmila, my cousin.

A pal of Zinovy, his schoolmate, immigrated to America. Those were the times when Soviet authorities exchanged Jews for wheat, sometime at the end of the 1960s, beginning of the 1970s. So he called Zinovy to America, and my nephew went there, having a job appointment already. He didn’t work in his professional field; he became a commercial traveler. However, in five years he was rich. He owned two villas. He married a girl, whom he met and got to know on the airplane, she was an immigrant too. He had two children in America, and he died approximately three years ago in Israel. He went there together with some of his partners, and then this man came back and said that Zinovy had drowned. Zinovy wasn’t such a man to go in the water for no reason, he wouldn’t risk that. He never got drunk, and it wasn’t the swimming season… So I think this is quite a strange story.

Zinovy came back to Russia twice, and the first time he came, when it was still forbidden 33. So he came as a tourist. He couldn’t even visit his relatives and his mother, who was ill. And Zinovy did the following: everyone went to Kighi [open-air museum of wooden architecture, situated in the Russian North], and he ran away, caught a taxi, came home and sat at home, not leaving. Then they ordered a taxi again and he came to the airport just as if he had come from Kighi. And when he came for the second time, it was allowed, and he didn’t hide. He invited his baby-sitter, a Russian woman, who raised him and whom he adored, to America and she stayed to live there.

Husband and children

My husband, Nicolas, was an unusual, outstanding person, a professor of geology. I never knew his parents, but he told me a lot about them, even showed me the photos. He comes from a family of heritage priesthood of the Russian Orthodox faith, he was an absolutely Russian man. Both his mother and father were the first ones in their families, who were not church people. His mother was a midwife, and his father was a Zemsky [local authority] manager; he died in the Leningrad blockade. This man was a big playboy and a liberal, while his mother was very religious, almost a fanatic.

When I met him, Nicolas was a widower. His second wife, Eugenia Victorovna Voinova, died in 1940. She was a geologist, and some encephalitis tick bit her. When I lived together with Nicolas on the campus, we lived there together with his daughter Nathalie and his sister, who was a singer and an awful woman with a horrible personality. I must say his first wife Elena Emilievna was a very nice and pleasant woman, we were pals, she came to visit and we communicated even after my husband’s death. She was a professor, a very intellectual woman, and very strong at the same time. After all, she gave birth to his four sons! But still Nicolas preferred his wife’s assistant Eugenia Victorovna and fell in love with her. And finally he got divorced and married his wife’s colleague and best friend.

My friends called Nicolas ‘a gift for young ladies,’ as he could do everything at home, he could do whatever you wanted: he was good at repairing things etc. Also he had wonderful manners and he made very funny jokes. He was a kind and open person, but not a simple one. People usually thought that Nicolas was a Jew. For example, a Jewish dressmaker lived in our house, and neighbors thought that they were very alike and told my husband: ‘When will my trousers be ready? What, they aren’t ready yet? So be careful, I’ll beat you.’ Sometimes they even beat him and they called him a kike, and they never thought that I was Jewish. From time to time in the store people addressed me, pointing at some Russian woman: ‘Look at this kike, shame on Jews, they all are guilty.’ My husband died in 1966 of a heart attack, he was ill for twenty minutes only. He was then 72, and as for me, I was 44.

My husband had four children from his first wife: Andrei, Sergey, Ivan, who was killed during World War II, on the front, and another child, who died in childhood. His second wife gave birth to his daughters Nathalie and Vera. I raised Nathalie, but she never liked me and we were not such big friends. I know that she is healthy and alive, but that’s all I know about my stepdaughter.

My elder son Alexei was born in 1946 in Leningrad. He has only a high school education, and then he became a car mechanic. He tried numerous jobs, now he is a businessman: in Opochka [town in Pskov region, 500 kilometers from Leningrad] together with his elder son, also called Alexei, he builds hotels and houses. He is married to a Russian girl, his schoolmate; he was eighteen when he got married. His wife never worked, now she is deeply immersed in the Russian Orthodox religion. They studied in the same class, and suddenly he decided to marry her, my husband said that our son ‘went for seed’ [i.e. by getting married early he stopped developing and would reproduce]. And really, Alexei, the elder son of our son has three children, my great-granddaughter is eleven and she goes to the fifth grade. My younger grandson Denis, the second son of my son Alexei, is a programmer; he lives in Leningrad and has two sons too. So far I have five great-grandchildren. My grandchildren are ‘earth people’; they live in Russia and don’t want to leave.

My daughter, Olga lives together with me. She was born in 1951, graduated from Gorny Institute, and all her life she worked in her professional field, first in ‘Gipronikel,’ then in ‘Lenkompriroda’ [local Leningrad Committee of protecting nature] as an ecologist. Now she is trying hard to organize her own firm, she wants to work in the field of ecological tourism. Besides, my daughter is very musical, and my son too. They sang very well, and they have a good ear for music, even if not pitch-perfect. So they both have a good ear for music, although I never taught them to sing and so on. Perhaps, it’s because of my father, or maybe, because of their own dad.

My daughter suffered from her Jewish nationality. She applied for the university, and only one exam was left. That was Physics. So when the exam started, somebody came in and, pointing a finger at my Olga, proposed: ‘Let’s examine this girl.’ They began to ask Olga such questions, that she even didn’t understand their content. Naturally, she got the worst grade. She came home, crying.

I told this story to my best friend, Larissa Anatolievna Popugaeva, who first discovered the Yakutsk diamonds, and she was well-known among geologists and in the university too. So she put on her Order of Lenin 34 and went to Leningrad University, to the head of the Geology Faculty, whom she knew very well. I stood behind the door and listened to what they were talking about. And he asked, ‘Why didn’t Olga say that she is a daughter of this certain Razumovsky?’ Finally, they ordered one more examination for her, and when she came, the examiner insisted: ‘Nobody called me.’ Olga didn’t understand what was going on. She said, ‘I demand you to examine me one more time.’ So she got the same difficult questions and the same bad grade. And just the moment she left this room, the ring followed, because the head of the faculty was late with this call.

Later I asked some specialist in the field of physics to answer those questions. Those questions were taken from the program of the fifth year of university, from some special part of physics. So Olga had to apply to Gorny Institute, where the admittance wasn’t finished yet, and where everybody knew her father – he was a famous scientist, one of the first, who used Mathematics to understand Geology, he discovered a scientific law, named after him.

She passed Physics, got a ‘five’ [the best grade in the Soviet educational system] and entered the first year. She studied at the evening courses, and in her free time she worked as a cleaner in this Institute. Later I found out that that year they took more Jews, than they were supposed to, they recovered the ‘percentage norm’ and tried to cut the number of the undesirables, according to external factors and the way people looked. They noticed Olga, because she has dark curly hair. 

Of course, my children knew that they were Jews, from their very birth. I never lied to them or hid this fact from them. What for? Olga couldn’t apply for the university, and in the 1970s someone beat up Alexei, perhaps, not even thinking or guessing that he was Jewish. So at home we talked about it, we had such conversations, but I don’t remember that we ever mentioned Jewish traditions.

I never went to restaurants, thought what a shame! I went there for the first time in my entire life, when I was forty, when I was an adult, not a very young woman any more. I went there without my parents or husband. The point is that the first husband of my middle sister Galina was quite a drunkard and a man who liked going out, and he called me up to go to the restaurant. I didn’t like it at all.

We didn’t react to the Israeli wars 35 36. We didn’t have any relatives there. However, I’m always for Israel, because I’m against Arabs! I don’t mean I’m against them as a people, but I think they aren’t right fighting the Israelis and saying: ‘This is our land.’ I’ve never been to Israel, I didn’t have such an opportunity. I would love to go there as a tourist, but I would like to take a trip to France or Italy too – unfortunately, I never traveled to any foreign country.

Recent years

After 1989 the situation changed for the better. Democratization is good, it is right. I think that it won’t be worse than it used to be. In Soviet times we lived in the atmosphere of lies and hypocrisy, we couldn’t be sincere and honest with our pals, we were afraid of everything. I don’t want those times to return and I hope it will never happen! 

I continue to communicate with my sister Irina. She is retired already, but she still works for the First Medical Institute: constructs different equipment, for example she made a tool to measure the composition of blood. There are quite a few such tools, but her tool is cheaper and more exact. People buy it with pleasure, even though there is no industrial production.

We are dacha neighbors. My daughter built this dacha not far from Gatchina [small town 50 kilometers from Leningrad], in Siverskaya. She started it ten years ago. The cottage looks nice; we have two verandahs, a kitchen, and a couple of rooms. In the upper story we have a stove, which is a fireplace at the same time. I like the nature around, these are interesting historical places, and here many noble families lived. The air is very clean, you can breathe it with pleasure, the river Orlinka is clean too and there are very many cranes in the neighborhood. We grow tomatoes, cucumbers and strawberries there. We plan to organize ecological tourist routes in this region, and I’m ready to provide excursions there, because I love those places.  

Irina is very easy-going; it is easy to influence her. Her husband is an artist, and she is attached to him. They are very good hosts, they like guests, and they always have some company, even very ordinary ones, and some of their guests behave like they are homeless.

Irina has two sons: Stanislav and Nicolas. Nicolas was named after my husband. Nowadays he works in Putin’s guard. He began his career as an investigator, then he was an operation commissioner, usually it is just the opposite, but he had such an irregular career because he stammered. And he stammered, because my mother, who wasn’t really healthy in those days, raised him. So he is handsome, strong and volitional. He looks like a hero, just like a movie character. Besides, he worked together with Kivinov [contemporary Russian writer, author of detective stories, has been an investigator of the criminal investigation department] in the so-called ‘killing department.’

Irina’s other son, Stanislav, is a very unhappy and sick person, his life wasn’t really successful. At first he took care of his old and sick grandmother – my mother – then he married a woman, whose mother went crazy. So all his life he spent together with crazy women, and now he reached the final point himself. Even though he is clever, his only disadvantage is his weak character. I don’t have contact with Nicolas and Stanislav a lot, but I’m a big friend of Elena, the daughter of my sister Galina. She lives nearby, not far from us; she has a daughter and two grandchildren, which means that Galina is a great-grandmother already.

In our family no Jewish holidays were celebrated, but we celebrated some of the Russian Orthodox holidays. One of my pals baptized my children, Olga turned to mystics. It happened in the late 1980s, we had hard times here in Russia, the economy collapsed, the country was destroyed, people didn’t know how to live and were looking for some mutual support. The Russian Orthodox Church started to increase its activities, and many people became very religious, including my daughter. She was attracted by this idea of mutual exploration, that’s what I mean when talking about ‘mystics.’ She’s been to Israel together with the Russian Orthodox mission. I never was an atheist, I believe in life after death, and I want to meet my daughter after our death,. I’m not a church person, and my daughter is a church person, I mean that she observes traditions and prays.

I like matzah and other Jewish meals. My children also like matzah, eat it with pleasure, of course, they know it’s some kind of Jewish food. Food was the only thing among all traditions, which we knew and observed. I cooked gefilte fish very well; some time ago my pal taught me how to cook ‘kichelach,’ which is Jewish cookies, so I even bake Jewish cookies at home.

I never chose my friends because of their nationality. Among my friends there are some Jews, but I never asked them how much Jewish blood they have. For example, my friend Nicolas Kotelnikov, the singer, he sings Jewish cantor songs, in my opinion he is a quarter-Jewish, his manager Mikhail works in Hesed Abraham 37 and is half-Jewish, which means that one of his parents was a Jew. I currently get packages from Hesed, sometimes I go there, once I’ve been there to a conference, about my uncle Kiselgof.

Once I came to visit one of my pals, she was a Jew, and was married to a Jew. So the conversations about Karl Marx, being Jewish, and almost Tchaikovsky being Jewish, started. They meant only that all people, who were famous for doing something, were Jews. It was very unpleasant. And if I would try to say ‘no,’ they would argue with me! I also had a friend, Emil, he is dead now. He thought the same as them, but he was more intelligent, but we sometimes argued too. I think that all nationalities have their own advantages and disadvantages, and our people don’t differ, we aren’t worse and we aren’t better than all others. Emil wasn’t agreeing with this point of view, even though it wasn’t his idée fixe. And I lost my last self-control, that’s why we argued about the Jewish role in the world history very emotionally, I would say passionately.

Jewish culture isn’t my culture, I grew up among Russians and Russian culture, I live due to this culture, Israel isn’t my country, not my people; I have no sense of national identity, I can’t consider myself Russian, because I’m Jewish and I even paid dearly for it, but I can’t think that I’m Jewish either, because I don’t know the language, I don’t share national feelings, I feel like I’m a cosmopolitan. And Israel is a state, which is built on national principles. Where I was born, there I’ll die.

Glossary:

Életrajz

Vereckei Lászlóné (Marika) egyedül él a nyolcadik kerület, egykori Tisztviselő elepén. Lakása nagyon tiszta, és rendezett, a szobák elegáns stílbútorokkal vannak berendezve. Számtalan tárgy emlékeztet zsidóságára, az ajtó mellett háziáldás, a konyha polcán menóra a családi gyűjteményből, szédertál az asztalon. A könyvespolcon az orvosi könyvek mellett számos Izraellel és a zsidósággal kapcsolatos könyv is megtalálható. Marika nagyon kedves asszony. Reggeli találkozásaink alkalmával meleg illatos pogácsával és teával várt, igen nagy kedvességgel. Nagyon nagy pontossággal és bizalommal segítette az interjú elkészítését. A családi írásos és fotó hagyaték, amit nagy gondossággal őriz, nagymértékben segítette a család történetének még alaposabb megismerését.

A családom történetén gondolkodva, azon tűnődtem, hogy mindegyiknek az élete olyan jellemző volt, a magyar és közép-európai zsidóságra. Zsidónak és egyben magyarnak tartották magukat, és amikor hadba kellett menni, a férfiak fentartások nélkül vonultak be katonának. A magyar hazáért harcoltak, és pl. a trianoni békeszerződés hatása, őket is szomorúsággal töltötte el. Szinte mindenki a családból kereskedő lett, és a nők is tevékenyen részvettek az egzisztencia megteremtésében.

Az apai nagyszüleimről csak a családi emlékezet útján tudok mesélni, mert mindkét nagyszülőm jóval születésem előtt meghalt. Mivel a család igen erősen őrizte a családi történeteket, így én is sok mindent hallottam a szüleimtől, az apai nagyszüleimről.

Az apai nagyapámat Goldgruber Sámuelnek hívták. A Tolna megyei Pakson [Paksra a német telepítésekkel egy időben érkeztek az ortodox zsidó hitközség alapítói, akik cseh, lengyel és német területekről, valamint 48 magyarországi helységből származtak. A város földesurai ingyen bocsátottak telket a rendelkezésükre, zsinagóga, kórház, fürdőház és temető céljára. A 19. század végé a lakosság csaknem 12 %- a volt ortodox zsidó, Bonyhád mellett Paks lett a megyei zsidóság központja. - A szerk] született 1836-ban. Nem tudom, mikor került Pálfára, de az élete nagy részét ott élte le. Arra már nem emlékszem, hogy hányan voltak testvérek. Magyar zsidónak tartotta magát. Az 1848-as szabadságharcban tevékenyen részt vett. A magyar haza iránti hűség és tisztelet egyébként az egész családban jellemző volt, később apám is boldogan vett részt mindkét világháborúban. A magyar zsidók a Habsburgok alatt igen nagy szabadságot élveztek. Nagyapám, neológ vallású volt, mint a Goldgruberek általában. Járt templomba, pénteken gyertyát gyújtott, és a nagyobb ünnepeket megtartotta.

A nagypapának volt egy kocsmája és egy mészárszéke Pálfán. A kocsma az csak addig létezett, amíg nagyapám élt, 1907-ig. Akkor halt meg, ott Pálfán 71 éves korában, tüdőgyulladásban. Az Arany János utcában laktak, és a saját házában volt a kocsma és a mészárszék is. Amikor meghalt, a kocsma megszűnt, és az Áron nevű fia örökölte meg, és vitte tovább a mészárszéket. Azt nem tudom, hogy mekkora zsidó közösség élt Pálfán, de imaház az volt, zsinagóga az nem. A nagypapát nagyon szerették a faluban. Azt tudom, hogy mindenkivel jóban volt, a gyerekeket nagyon szerette, és mesélt a szabadságharcos élményeiről. Obsitos történeteket mesélt általában. Szép magas ember volt, szőke hajjal. Nem hordott kipát, pajesza sem volt. 

Klein Amáliát vette feleségül 1867-ben, ő volt az én apai nagymamám. A nagymamám is Pakson született 1846-ban, és Pálfán halt meg 1918 körül. Az esküvő még Pakson volt. Mindketten Pakson laktak, később kerültek Pálfára. Annak ellenére, hogy Pakson jelentős ortodox közösség élt, mégis a pálfai nagymama, szintén neológ volt, akárcsak nagyapám. Szigorúan háztartásbeli volt, időnként a kocsmában és a mészárszékben segítkezett a nagypapának. Hat gyereke volt, akik mellett nem igazán volt ideje a háztartáson kívüli munkára. Mikor a férje meghalt, ő vette át fiaival a mészárszék irányítását, és így aktívan bekapcsolódott, a mészárszék munkájába. Otthon kóser háztartást vezetett. Ez azt jelentette, hogy nem ettek disznóhúst, sakternél vágatták a baromfit, és általában a húsokat. Nem keverték a zsírost a tejessel. Cselédlányt is tartottak, mert szombaton nem gyújtottak lámpát. Mindig volt olyan falubeli lány, aki segített nekik. Ez nem a klasszikus értelemben vett cselédkedés volt, mint ami pl. Budapesten volt divat a második világháborút megelőzően. Nem aludtak például ott a háznál, hanem aki éppen ráért a faluból, és már ismerték, az jött segíteni. Abból nem volt gond, hogy kóser háztartást kellett vezetni, megtanulták azt a parasztlányok. Az ünnepeket mindig megtartották. A szombatot például, amikor nem gyújtottak lámpát. A sátoros ünnepeket is ünnepelték, ilyenkor csináltak sátrat Pálfán, az udvaron. A nagypapa és a fiai építették fel a sátrat. Házi áldás is volt a bejárati ajtófélfán. Nálunk is volt Pesten, a háború előtt, amikor én gyerek voltam. Én már azonban csak a mészárszéket ismertem.

A pálfai ház egy nagy, tornácos ház volt. Anyámék a nagyszülők halála után is rendszeresen jártak le Pálfára, hiszen nagyon sok rokon élt ott 1944-ig. Így voltam én is jó párszor anyámékkal, ezért tudok a házról is mesélni. Amikor levittek anyámék kiskoromban, nem volt villany, hanem petróleumlámpával világítottak. A tornáchoz két lépcső vezetett fölfelé. A kocsma akkor már nem volt meg, csak a mészárszék működött. Az volt az érdekes ebben a mészárszékben, hogy nem volt kóser. Én úgy tudom, hogy ennek semmi különösebb oka nem volt. Ez természetes volt nekik. A nagypapa idejében nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nem volt-e kóser, csak azt, hogy később már biztos nem volt az. A disznóhúst is feldolgozták Azért olyan nagy disznóvágás persze nem volt ott, az is biztos. A háború után viszont, már isteni hurkákat és kolbászokat csináltak az én unokatestvéreim is. Azt gondolom, hogy ha kóser lett volna a mészárszék, nem lett volna nagy a forgalmuk, a helyiek nem vásároltak volna tőlük.

Hátul voltak a mellékhelységek és a szobák. Elöl volt a bolt. Volt a boltnak felirata, de már nem tudom a nevét. A nagypapa árult, nem ő dolgozta fel a húst. Voltak segédei, később pedig a fiai segítettek, a hús feldolgozásánál. A segédek is zsidók voltak. Korábban, a kocsma is elöl volt. A nagyapám idejében a kocsma és a mészárszék párhuzamosan működött, és a mészárszék volt a „kisebb”. WC, fürdőszoba természetesen nem volt, csak kinti WC. Mosókonyha volt a ház hátsó részén, ott volt lehetőség a fürdésre. Volt egy kád, és abban mosakodtunk, meg persze teknőben. Hallottam a régiektől, és mi is még így csináltuk, hogy lavórban mosakodtak. Egyszer egy héten mindig. Pénteken volt a rituális tisztálkodásnak mondott tisztálkodás, a mikvében. A nagypapa járt rendszeresen. A nagymamának is ugye kellett, mert anyám nővére nagyon vallásos volt. Nem valószínű, hogy volt Pálfán mikve, de Pakson biztos volt. A nagymama nem hordott parókát, kontyban hordta a haját, és kendővel bekötötte, amikor imádkoztak például. Én már nem nyaraltam náluk, hanem minden évben lementünk oda jahrzeit-kor, Jóm Kippur előtt. Anyáméknál nagy divat volt, az ún. kever avot, ami a meghalt elődök sírlátogatását jelentette. Minden évben a halottakért imádkoztunk ilyenkor. Lementünk néha, Új év előtt is. A pálfai nagyszülők magyarul beszéltek, de tudtak németül is.

Hat gyerekük született: Bernát, Áron, Berta, Hermina, Eszter, Simon. Korban is így következtek egymás után. Bernát volt a legidősebb, majd Áron következett. Utána született Berta, majd Hermina. Utána Eszter és végül Simon. Az apám Goldgruber Simon, volt a legfiatalabb. Áron és Bernát ottmaradtak Pálfán, a többiek fölkerültek Budapestre.

Goldgruber Bernát ott maradt Pálfán. Kereskedő lett. A feleségét nem tudom, hogy hívták, de mindkettőjüket deportálták és meghaltak. Volt egy fiuk, aki följött Budapestre, Gonda Sándornak hívták, és volt egy lányuk is, akit szintén deportáltak. A nevére nem emlékszem.

Goldgruber Áron vitte tovább a pálfai mészárszéket.  Az Áron felesége egy Teréz nevű igen különleges zsidó lány volt, egy rabbi lánya. Nem volt szép, de nagyon okos volt. Őket biztos sadhenolták. Rendkívül művelt volt, remekül beszélt németül. Nem tudom pontosan, hogy hova valósi volt, csak sejtem, hogy simontornyai volt. Áron elég primitív volt hozzá. Szült három gyereket neki. Dezső (Dolli), Sanyi, és Lajos volt a nevük. A Sanyi örökölte a házat később. Közülük a Dolli volt nagyon értelmes, ő örökölte anyjától ezt a jó eszességet. Nem volt családja. Később egy állami üzletben dolgozott, mint szervező.

A Lajos viszont jó asztalos lett. Keresztény felesége volt, és két lányuk született. A lányai még élnek itt Magyarországon, mert az egyik korábban élt Németországban.

Teréz néni nagyon helytállt, annak ellenére, hogy ez a vidéki élet nem neki való volt. Rendkívül művelt, városias asszony volt. Ezt a három fiút, nagyon nehezen tudta kordában tartani, és nem tudta őket iskolába járatni. Érdekes, hogy nem a vallás volt nála az amit megtartott, hanem a műveltség. Neológ rabbi volt a papája. Azt nem tudom, hogy hol volt a rabbi. Őket deportálták, csak a két fiú élte túl, Dolli és Lajos.

Sándor, nem tudott igazán szakmát választani. Apám nagyon szerette, mert nagyon dolgos volt, és nyitott neki egy kocsmát később, Budapesten a 9. kerületben. Tudott kapni iparengedélyt 1936-ban, még a zsidó törvények előtt. Itt volt egy évig, és kitanulta a szakmát, és nagyon szépen ment az üzlet. Elvett egy zsidó lányt 1938-ban, nekik is kocsmájuk volt Kispesten, mármint a szülőknek. Később föladták ezt az üzletet, és nyitottak Kispesten egy másikat. Jöttek a 40-es évek.  Nem igazán ment a bolt, és úgy döntöttek, hogy vissza mennek Pálfára. És hazamentek Pálfára, hogy meghaljanak, onnan deportálták őket.

Goldgruber Eszter férjhez ment egy Berger nevű textilkereskedőhöz. Nagyon jómódú lett, már itt Budapesten. Őket is valószínűleg sadhenolták. A férje is vidéki volt, úgy jöttek fel együtt Budapestre. Jellemző egyébként az egész Goldgruber családra, hogy akkor lettek igazi kereskedők, amikor a fővárosba kerültek. A Nefelejcs utcában vettek házat. Ott akkor már volt egy textilraktár, és tulajdonképpen textil nagykereskedők lettek. Két gyerekük született. Az egyik meghalt a Rebeka, nagyon szép lány volt. A másik volt a Tibor, aki most halt meg. Ő műanyag feldolgozással foglalkozott. Lánya orvos lett, és kiment Izraelbe.

A Goldgruber Hermina az egy Kaufmann Albert nevezetű fiúhoz ment férjhez, akinek ajtó, ablak és épületfaanyag raktára és házbontási vállalata volt, az V. ker. Ügynök utca 28-ban.  Volt egy lánya Aranka. Noe Ervin volt a férje, és a Fiumei úton laktak.

Goldgruber Berta férjhez ment, egy Breier Ferenc nevű férfihoz. Az 1930-as években igen nehezen tudtak megélni, és Feri bácsi sokmindennel foglakozott, hogy el tudja a családot tartani. Volt rövidáru ügynök, öveket, zoknikat, férfi nadrágtartókat árult. Dolgozott egy cupringer irodában is, ahol cselédeket közvetített ki házakhoz, majd könyvügynök is lett. Két gyerekük született. A Sanyi, aki a Corvin Áruháznak volt a vezetője, és a Bözsi, aki férjhez ment egy Schwartz nevezetűhöz. Ingatlantulajdonosok voltak, ebből éltek.

Apám volt Goldgruber Simon Wolf, aki 1889-ben született Pálfán. 1945-ben változtatta meg a nevét Gömörire. Apámnak szőke bajsza és szemöldöke, zöld szeme, és fekete haja volt. Igen jó katona hírében állt. Apámat behívták katonának, és az első világháborút végigszolgálta. 1909- 1910 tartalékos törzsőrmester volt a 69. gyalogezrednél. 1910- 1913 között tényleges katonai szolgálatot, 1914-1918 között pedig hadiszolgálatot teljesített. Harcolt Piavén, és az orosz fronton is. Nagyon sok kitüntetésben részesült, például ezüst vitézségi érem, bronz vitézségi érem, vasérdem keresztkoronával, Károly csapat kereszt és sebesülési érem. Az első világháború alatt két ízben megsebesült, 1914-ben és 1916-ban. Különböző kórházakban illetve a 69. ik gyalogezred üdülőjében gyógykezelték. Isorzónál nagy sebesülést kapott. Úgy volt, hogy a lábát le kell amputálni. Meg is maradt ott egy nagy mély nyom a lábán. Lövést kapott, és akkor azt mondta, hogy ő öngyilkos lesz ha amputálják a lábát. Kérte, hogy próbálják meg kivenni a golyót, mert nagyon gennyes volt a seb. Apám még az Osztrák-magyar Monarchiában, nagyon jól megtanult németül. Többször mesélte, hogy jókat derült azon, hogy a faluból elvitt, katonának besorozott fiúk, az istennek sem tudtak megtanulni németül. Ő a katonaságnál viszont igen.

A Goldgruber testvérek közül a fiúk, mind kitanulták a kocsmáros és mészáros mesterségeket. Nem volt erre iskola, hanem elszegődtek egy-egy kocsmáros vagy mészáros mellé segédnek, és így tanultak bele a szakmába. Persze otthon nagyapámtól is tanultak egy csomó mindent. Az összes fiútestvér, kereskedő lett tulajdonképpen. Az Áron ugye mészáros lett, apám meg kocsmáros. Apám isteni fejszámoló volt, ez egy adottság volt nála, és lenézte azokat, akik erre nem voltak képesek. Végigszolgálta az első világháborút, és közben megismerkedett anyámmal. Anyám nővére Pálfára ment férjhez, egy textilkereskedőhöz, úgyhogy ők tulajdonképpen ott ismerkedtek meg. A háború alatt, nagyon aggódott anyám érte. Amikor visszajött összeházasodtak 1919-ben. Együtt jöttek már föl Pestre Pálfáról, de még ott ismerkedtek össze

Hogy a nagyszüleimet sadhenolták-e, azt nem tudom. A Schiller nagymamát nem kellett sadhenolni, mert ő egy nagyon talpraesett ember volt, mindig tudta, hogy mit akar. Nekem az az érzésem, hogy a mamámat sem sadhenolták, de biztos vagyok benne, hogy a többi Schiller lányt viszont igen, mert egyik sem helybéli fiúval jött össze.

Az anyai nagymamám Schiller Vilmosné Kohn Regina, aki 1850-ben született, 16 évesen férjhez ment Csornára egy idősebb kocsmároshoz. Őt Schlesinger?- hívták. Nagyanyám kitűnő háziasszony volt, és segített is neki a kocsmában, és szült neki három gyereket. Schlesinger Károly, Hermina, és Júlia volt a nevük. A Schlesinger nagypapa korán meghalt, és nagymamám újra férjhez ment nagyapámhoz, Schiller Vilmoshoz, aki 1855-ben született Süttörön [Süttör, Sopron vm., kapuvári járás, 203 ház, 1341 magyar lakos, katolikus.- A szerk.] Ő a győri malomnál dolgozott, főkönyvelő volt. A malom pénzügyi dolgait csinálta tulajdonképpen. Üzleti ügyekben utazott is pl. Boszniába. Liszttel kereskedett. Három gyerekkel vette el nagyanyámat, és utána nagyanyám még szült hét gyereket. A második házasságból született: Arnold, Jenő, Viktória, Lenke, Blanka, Antal, Lajos. A Schiller nagymamát 93 éves korában deportálták Győrből, Bergen-Belsenbe. Valahol útközben meghalt. A nagymamám volt egyébként, a család krónikása, mert ő mindent tudott és számontartott a családról.

A győri nagypapa az meghalt mielőtt én születtem volna, 1928-ban. Ő is neológ volt. Tartotta az ünnepeket, zsinagógába is járt Győrbe. Nem hordott kipát, nem volt pajesza. Nagyon jól tudott nyelveket, németül nagyon jól tudott, és beszélt szerbül és horvátul is, de hogy honnan tudott, azt nem tudom. Héberül imádkozni tudtak a nagyszülők, olvastak is, de nem beszéltek. De a nagymama kóser háztartást vezetett. Ők Győrben, a Király utcában laktak. Én náluk nem voltam, mert amikor én születtem, a nagyanyám Győrben az egyik lányánál lakott már, a Lenkénél. Amikor nagyapám meghalt, akkor költözött a Lenkéhez. Ő egy szabóhoz ment feleségül, nem volt túl jómódú. Őket látogattam meg. Vele jóban voltam, mert apám minden évben egy hónapra fölhozatta hozzánk Pestre.

Károlyra én már csak akkor emlékszem, amikor kocsmát nyitott. Győrben éltek. Károly nagyvilági életet élt, gyakran átment fiákerrel Bécsbe szórakozni, különböző esti mulatókba. Kiment a nagy világválság alatt Brazíliába, hogy esetleg valamilyen üzletbe belefogjon, de később visszajött, mert nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. A feleségét Seres Irmának hívták. Úgy nevelte a lányait, hogy Svájci bentlakásos iskolába adta őket. Erzsi, Lili, és Manci volt a nevük. Az egyik lánya a Manci, férjhez ment, pont akkor, amikor a németek bejöttek Budapestre. Hozzáment egy görög hajótulajdonoshoz. Ők rögtön ezután kimentek Amerikába. A Lilinek csemegeüzlete volt, de ő is kiment Amerikába később. Az Erzsi is ott él, neki a férje jószágizgató volt, egy földbirtokon még itt, a háború előtt. A lányok végül a szülőket is kivitték Amerikába.

A Júlia, vénkisasszony maradt, és nem tudom, hogy hogyan, de trafikot nyitott. Az akkor állami monopólium volt, az ital és a dohány is. A trafik Budapesten volt, és ő azt egyedül vezette. Egyedül jött föl, mint vénkisasszony Budapestre. Júlia öngyilkos lett, én már nem ismertem. Anyámék azt mesélték, hogy a szomorú vasárnap dallamára, lett öngyilkos. Nem tudom biztosan, de volt valami szerelme és ez egy homályos történet volt a családban. Ismerte a Seres Rezsőt is, de nem vele volt a szerelmi kapcsolat, csak szerette hallgatni a zenéjét. Egy katonatiszt volt a szerelme. Valószínűleg az első világháborúból szedte össze. Nagyon jóban volt anyámékkal, mert akkor ők már itt voltak.

A hét testvér közül Arnold volt a legidősebb. Egyébként az első házasságból született testvérek és a Schiller testvérek között nagyon jó volt a viszony. Segítették és szerették egymást.

Arnold feleségét Irénnek hívták. A lányukat Schiller Katalinnak hívták, aki hozzáment egy Szívós Elemér nevű zsidó fiúhoz. Szegeden éltek. Onnan deportálták őket Ausztriába, de nem tudom, hogy hova. Arnold unokája, a Gyuri, a háború után kiment Izraelbe. Nagy cionista volt, és egy kibucban élt, és ott egészen kiváló munkát végzett. Haifa közelébe ment. Mikor elhagyta ezt a kibucot, és egy másik kibuc vezetőségébe került, vett magának egy mosavot, egy földbirtokot, akkor kivitette, a családot. Az anyjáék, visszajöttek Szegedre a deportálásból. Textilmérnök volt a papa papírgyárnál, ők disszidáltak Bécsbe, nem tudtak itt megmaradni. Elegük volt ebből a mindenféle üldöztetésből, és ott egy konfekció műhelyt hoztak össze. Egész jól éltek, de aztán ők is kimentek Izraelbe, a Gyuri rábeszélte őket. Aztán meghalt a Gyuri is.

A Jenőről keveset tudok, rövidáru, úri és női divatüzlete volt, Szombathelyen, az Erzsébet királyné utca 9. sz. alatt. Gyereke nem volt. Az én időmben már nem nagyon volt kapcsolat velük. A felesége nagyon szuverén egyéniség volt, tudomásom szerint szivarozott. Paulának hívták, és egy nagyon jópofa, nagyszájú nő volt. Én már nem ismertem, csak anyám mesélt róla. Őket nem deportálták, mert addigra ők már meghaltak.

A Viktóriáról sokat lehet mesélni. Szombathelyen ment férjhez, Berger Márton nevű zsidó emberhez. Viktória, egy nagyon szép és szexis nő volt. Mártonnak a gyomrával volt baj és elég korán meghalt.

Már közben Viki néni megismerte vitéz doktor Sághy Rusa Bélát, aki alispán volt Sopron megyében, de valamilyen ügy miatt eltávolították. Valahogy megingott a posztja. Nem lehet pontosan tudni, hogy mi volt ez az ügy. Béla bácsi egy dzsentri családból származott, és ő volt az egyik legkedvesebb nagybátyám. Ők még Szombathelyen ismerkedtek meg. Amikor a Viktória megözvegyült, akkor hozzáment. Béla, egy rendkívüli ember volt. Mikor feljöttek Budapestre, neki rendezni kellett a dolgait, munkát kellett szereznie. A Zeneszerzők Szövetségének lett az elnöke, mikor Budapestre jött. Stipendiumokkal, szerzői jogdíjakkal foglalkozott. Ez az 1930-as években volt. Először Viki jött föl Pestre egyedül, míg ő rendezte a dolgait, és a Bakáts téri kórházban lett gondnok, gazdasági ügyintéző, később vezető. Közben följött Béla is és összeházasodtak. Az Akadémia utcában laktak, és Béla bácsi nevére vette a Vikinek a lányát Mártát, aki 1906-ban született.  A Berger Mártontól két gyereke volt. Volt egy fiú a Gyuri, de ő korán meghalt gyerekként, nyirok daganata volt. A Márta életben maradt, és ő jött föl vele Budapestre. Béla bácsi nagyon szerette a Vikit, és nagyon jól éltek. Óriási problémája volt azonban Béla bácsinak az, hogy zsidó nőt vett feleségül. Nem is álltak jóformán velük szóba, a család kitagadta az örökségből is. Nagyon szokatlan dolog volt az akkor, hogy zsidót vett feleségül. Ő katolikus volt egyébként. A Béla családja egyébként vagy Szombathelyről vagy Sopronból származott. Anyámnak Viktória, a legkedvesebb testvére volt, és nagyon sokat jártak össze, már itt Budapesten. Márta a lánya, az egy zsidóhoz ment hozzá, egy Pallós Imre nevű fiúhoz, aki tőzsdézett. Pallósék hárman voltak testvérek, egy lány, és két fiú. A lány aki a legidősebb volt, az hozzá ment egy magyar származású, de riói pacákhoz, és mikor meghalt a mama, akkor a papa kiment a lányához, és ott olyan üzleteket csinált, hogy nagyszerűen éltek.

Miután a Márta zsidóhoz ment férjhez, ki volt ugyan térve, de zsidónak számított. A Viktória néni nem számított annak, és a Béla bácsi, akinek sok ismerőse volt, meg rokona, azt mondta, hogy semmi baj, majd ő elbújtatja. Talált is egy helyet. Imrét a férjét, behívták persze munkaszolgálatra. A Mártának ki kellett költöznie a saját házából, oda ahova a Béla bácsi elrakta, és akkor már mi is itt költöztünk, és anyám el akart menni Viki nénihez, hogy valami családi értéket vigyen el hozzá, hogy rejtse el. Éppen akar menni hozzá, és Anti bácsi az egyik testvér a hét közül, jön őrjöngve a lépcsőn, hogy a Viki meghalt, öngyilkos lett. Megölte magát gázzal. Beleőrült abba, hogy ő magát megmentette, és a lányát meg a család többi tagját, nem tudta. Rajta kívül a családunk minden tagja megélte a háború borzalmait, hol a gettóban, hol pedig valamelyik koncentrációs táborban. Ez a tragédia mély bélyeget nyomott ránk aztán később is. A Béla bácsinak sikerült az Imrét is kimenteni a munkaszolgálatból, a Mártát is megmentette, és járt hozzánk a zsidó házba látogatni. Anyám minden vasárnap főzött neki. Amíg mi a zsidó házban voltunk a Nefelejcs utca 50-ben, Béla bácsi elég gyakran jött hozzánk látogatóba, és azt mondta nekünk mindig, és a Mártának is, hogy Bözsikém, mert anyámat Blanka helyett így hívta, én csak addig élek, amíg tudom, hogy a gyerekeket megmentettem. Eljött a felszabadulás, Mártáék megérkeztek az Akadémia utcába, és a Béla bácsi nagyon örült, odaadta nekik az összes dolgot, amit elrejtett a családnak, meg nekünk is az ékszereket, és azt mondta, hogy ő csak eddig akart élni. Másnapra meg volt beszélve, hogy anyámék oda mennek hozzá, de Béla bácsi sehol nem volt. A lakásban találtak egy levelet, amire az volt ráírva, hogy Viki után mentem. Volt egy Duna uszoda velük szemben régen, és Béla bácsi belevetette magát a Dunába, pedig isteni úszó volt Viki néni 1944 júniusában lett öngyilkos, a Béla bácsi pedig 1945 februárjában.

Márta visszament a Szemere utcai lakásába, amit korábban el kellet hagynia. Imre kiment rögtön Rióba az apjához 1948-ban. Márta nem ment, volt neki egy másik barátja is, de esze ágában sem volt kimenni. Aztán végül is kiment, de visszajött. Egy évig volt kint, itt halt meg 1989-ben. Óriási tragédia volt ez a családban. Nem lehetett ezt földolgozni. A Béla bácsi azt megtudta csinálni, hogy egy évig tartotta magát, úgy hogy a Mártáék megmentésért élt. Fantasztikus ember volt egyébként. Művelt volt, és rendkívül jóérzésű.

Lenkéről, nem tudok sokat. Férje szabó volt, Winkler Lajosnak hívták. Győrben éltek és ő vette magához a nagymamámat. Ő vette magához, egy pár évre rá, amikor a nagymama férje meghalt. Szabó volt a Lajos, és szerény körülmények között éltek. A házban volt a műhely, és három szobájuk volt. Sajnos nem tudom, hogy mikor halt meg. Volt egy gyerekük a Kata, aki sokszor nyaralt velünk Nagymaroson is. Deportálták őket Bergen-Belsenbe vagy Dachauba. Kata, Lenke és Lajos meghaltak. Anyám mondta, hogy a Katit magunkhoz vesszük ha visszajön, de nem jött vissza.

Antal nagyon tehetséges volt. Óriási érzéke volt a képzőművészethez, és a szőnyegekhez is. Harcolt az első világháborúban is. 1922-ben nősült, Zinger Olgát vette feleségül. Az Olga Sopron környékéről származott. Utána följöttek Budapestre, és itt laktak a Népszínház utcában. Anti bácsi, nem tudom, hogy hogyan, el kezdett rögtön egy Radó nevű régiségkereskedőnél dolgozni. Amikor feljöttek Pestre, Anti bácsi nagyon sokat kínlódott szegény, mert Radóéknak nem ment jól. Éheztek, adósságaik voltak. Anyámék is segítették őket abban az időben. Ez a nagy világválság idején volt. Ezért ő kiment a Károllyal, a nem édes testvérrel az 1930 –as években Brazíliába, Rióba. Kávéval akartak kereskedni. Rióban nem volt sokáig. Visszajött, mert nem jött össze a dolog. Később már azonban, nagyon jól ment neki

Volt egy gyerekük az Éva. Olgát anyám nem szerette, mert nem dolgozott, nem segített, nagyon meghízott. Inkább csak nyávogott. Anyám lenézte azokat az embereket, akik nem vettek részt a család keresetében.. Nem ápolta a lányát. Olga beteg volt, és a háború alatt meghalt. Éva, a lánya nem találta meg a helyét, sem a munkában, sem a családban. Cukros volt ő is. A férje is otthagyta később. Amíg Anti bácsi élt, addig az Évát segítette, és ő mindig segítségre várt. Magától nem tudott létezni. Pedig okos volt, vegyész lett belőle. Mindig elverte a pénzét. Rossz természete volt nagyon. Elvitték a háború alatt, de visszajött. Feketebárány volt a családban. Antal később becsüs lett. A háború után a Bizományi Áruházban, és az Ernst múzeumban dolgozott. Vezetője is volt egy időben. Kiállításokat, aukciókat rendezett. Neki saját gyűjteménye is volt, amit később ki is állított. Emlékszem, ha mi venni akartunk egy bútort, mindig kikértük az ő véleményét. Járt kávéházba, én úgy emlékszem, hogy a Nagymező utcában a Moulin Rouge alatt volt egy kávéház. Ott találkozott művészekkel, pl. a Hermann Lipóttal. [Festő, grafikus, Munkácsy-díjas (1952), érdemes művész (1964).Már első éves növendékként karikatúrákat rajzolt a Kakas Márton és a Borsszem Jankó c. élclapok számára. Mint karikaturista a Harag álnevet használta 1928-tól 1946-ig számos kiállítást rendezett. Többnyire tájképi környezetbe helyezett aktkompozíciókat, tájképeket, portrékat festett. Nagyobb gyűjteményes kiállításai az Ernst Múzeumban voltak (1920, 1924, 1954). Nagyon sok könyvillusztrációja és újságrajza jelent meg különböző hazai és külföldi lapokban. Az 1910-es években a Vasárnapi Újság, az 1930-as években a Pesti Napló rajzolója volt.- A szerk.] Bekerült ebbe a művész társaságba. Az Almási grófokkal is kapcsolatba került. Pl. Almási Gézával. Amikor kitelepítették az Almásiakat, őt kérte meg az Almási Géza, hogy segítsen a bútorait, képeit eladni. Amikor visszajöttek, akkor az Ernst Múzeumban volt ismeretségük, és így beprotezsálták Anti bácsit végül, fixen oda. Rengeteget olvasott, és képezte magát, teljesen autodidakta módon

Másodszorra is megnősült, Ziegler Arankát vette feleségül. Az egy nagyon jó házasság volt. Nagy szerelem volt az Arankával. Nagyon kiegészítették egymást.

Így érte a felszabadulás, és folytatta a szakmát. Igazi “selfmade man” volt. Tekintélye volt a szakmában. Az Ernst Múzeumnak volta becsüse és aukcióvezetője hosszú évekig. Olyan tekintélye volt a szakmában, hogy az hihetetlen. És ezt a tudást és ezt a szakértelmét, ami elsősorban szőnyegre, porcelánra, bútorra terjedt ki, saját maga szerezte mindenféle iskolázottság nélkül.

A második felesége Aranka, és a lánya Lili, tartották az első házasságból született lányával a kapcsolatot.  Az Éva és a Lili jóban voltak, és az Aranka néni is sokat segített neki.  

Az Arankával ők úgy ismerkedtek meg, hogy a Fillér utcában laktak. A Fillér utcai egy másfél szoba–hallos öröklakás volt. A Fillér utcai házban lakott egy ugyanilyen egyszoba–hallos lakásban az Anti bácsi a feleségével, meg a lányával. Az Antalnak a felesége, az Olga 1944 februárjában meghalt, és tulajdonképpen a pincében ismerkedtek meg, amikor a bombázások voltak, és lementek a pincébe. Többször le kellett költözni a pincébe, áprilisban is, meg valamikor nyáron is [Az első Budapest elleni bombatámadást 1944. február 2-ára tervezték, de a rossz idő miatt elhalasztották, s így csak április 3-án került rá sor. Az amerikai légierő Dél-Olaszországban fölszállt 450 bombázója és 157 vadászgépe támadta a ferencvárosi pályaudvart és a repülőgépgyárat. Az amerikaiak nappali bombázásai mellett az angol légierő éjszakai támadásokat hajtott végre. Április 13-án ismét 535 amerikai gép támadta Budapestet, célpontjuk a repülőgépgyár és a repülőtér volt. Júniustól országszerte az olajfinomítókat támadták a szövetségesek, Budapest ellen június 2-án intéztek nagy erejű támadást, a célpontok egyebek mellett a Weiss Manfréd Művek és a Shell Olajfinomító, a Duna-parti, a rákosrendezői és a nyugati rendező pályaudvarok voltak. – A szerk.]. És kialakult az Antal és az Aranka közt egy szimpátia. Egyidősek voltak, az ötvenes éveik elején voltak. Ez egy igazi szerelemféle lett, olyannyira, hogy már egy házba költöztek, a csillagos házba a Dohány utcába. Aztán ők [1944] szeptemberben összeházasodtak. Hogy milyen körülmények között, azt nem tudom.

A Lajos textilkereskedő volt Sopronban. Éppen akkor jött föl Budapestre, amikor a németek bejöttek. Jött a Károly lányának az esküvőjére, akinek pont ezen a napon volt az esküvője. Visszafelé, amikor hazafele utazott, elfogták a csendőrök a vonaton. Mindenkit leszállítottak, és soha többet nem tudtunk róla. Hiába kutattunk utána, nem tudtunk meg semmit. A felesége nem jött az esküvőre. Őt deportálták, és nem jött vissza. Gyerekük nem volt.

Anyámat Schiller Blankának hívták. Győrben született 1894-ben. Neológ vallású volt, négy elemit végzett. Jóval idősebb nővére volt nála a Hermina, aki nem volt édestestvére. Hermina a férjével Herzog Józseffel Pálfán lakott, aki kereskedő volt. Hermináék nagyon vallásosak voltak. Mivel nem volt gyerekük, úgy döntöttek, hogy anyámat magukhoz veszik, és kistafirungolják. Anyámék sokan voltak, így a nagymamának ez nagy megkönnyebbülés volt, hogy Hermináék magukhoz vették anyámat. Mennyi volt a korkülönbség közöttük azt nem tudom, de sok volt, és Hermina, mint lányát nevelgette anyámat.  Megállapodtak a nagymamával, hogy ők fogják kistafírozni és férjhez adni. Anyám, Győrbe járt iskolába. Amikor anyám elkerült Pálfára, nagyon jól élte ezt meg, mert a testvére és a sógora gyerekének fogadták be. Ezt nem anyám döntötte el, de azt hiszem, hogy azért megkérdezték tőle. Olyan tizenéves lehetett ekkor.

Anyám megélte azt Pálfán, hogy jöttek a kommunisták, azok között persze zsidók is voltak, akik fölégették a kereskedőknek, meg gazdagabb parasztoknak a házát. Ez, 1918. novemberében volt. Aztán jöttek a különítményesek, meg a katonák, és hát a zsidókat irtották. Anyám mesélte, hogy fölgyújtották a házukat, és elszedték a vagyonukat. A különítményesek lőttek is. Büdös zsidók, erre hivatkoztak. Anyámnak így veszett oda az egész stafírungja. Erről még egy bizonyítványt is kiállított a pálfai helyi tanács akkor.

12 évig élt anyám Pálfán, és itt ismerkedett meg apámmal, és egymásba szerettek. Anyám szőkés vörös volt, és nagyon szép. Budapestre már együtt jöttek föl.

A papám is, és a mamám is polgáriba járt, más végzettségük nem volt. Nem tudták a szülők fizetni akkor az iskolát. A fiúk bementek különböző kereskedők mellé, és ott tanulták meg a szakemberek mellett mesterséget.

A papám nagyon tevékeny életet élt. Az élete egy részét, pontosan nyolc évet, a háború töltötte ki. Ezzel is szerencséje volt, mert a német megszálláskor ő ezért kapott kivételezettséget. A Horthyék ezt megcsinálták, hogy az első világháború kitüntetett zsidó katonáit kivételezésben részesítették. Ez azt jelentette, hogy ugyan gettóba vittek minket, meg mindenhova, de később vették el az üzletét, és kapott egy kis „slajfot”. A fiát, azonban nem tudta megmenteni, meghalt sajnos munkaszolgálatban. Mikor apám a katonaságtól leszerelt, és az első világháborúban szerzett harci érdemeiért tudott kapni különféle kedvezményt, így kiváltotta az iparengedélyt, hogy kocsmát tudjon nyitni. Mint katona került föl Pestre, és itt volt neki az egyik testvére, az Eszter, ő segítette az elején. Eredetileg is, az volt a terve mint katona, hogy ha leszerel, akkor nyit egy kocsmát. Abban az időben ezek állami monopóliumok voltak. Hadi érdemeire való tekintettel kapott apám Iparengedélyt és forgalmi engedélyt, italmérés és dohányárusító üzlet nyitására.

1924-ben az első kocsmáját a Szív utcában, a 7. kerületben nyitotta meg. Utána pár évre rá kinézte magának a 8. kerületben a Práter utcában azt a kocsmát, amit aztán 1928-ban nyitott meg, és egészen a haláláig azt vezette. A németek 1944-ben elvették a kocsmát, de apám 1946-ban megnyitotta újra. 1949-ben államosították. Ma a kocsma helyén gyógyszertár van.

Itt Pesten a Práter utca 29-ben, volt tehát a híres a Goldgruber kocsma. Apám nagyon szigorú volt, a kocsmában nem lehetett részegnek lenni. Sem a kocsmában, de részeg embert be sem engedett a kocsmába. Híres volt ő a környéken nagyon. Nagyon szerette a borokat, és értett is hozzá. Volt Kispesten egy pincéje. Mindig megvett egy egész szüret termést a parasztoktól, az Alföldről, a homoki borvidékről. Gombos Béla szőlősgazdával volt sokáig kapcsolata, aki Tápiószele Gombostanyáról szállította a bort. A külföldi borokhoz nem értett, de egyébként egy jó szakember lett. A röviditalokat a Zwacktól vette. Mindig a képviselőjével tárgyalt. A pezsgő a Törleytől, a sör a Dréhertől jött. Éjjel-nappal nyitva volt a kocsma, szombat, vasárnap is. A zsidósága miatt csak akkor zárt be, mikor nagyünnepek voltak. Például Újév, Jóm Kippúr. Hanukkakor nem zárt be, húsvétkor igen. Volt fölirata a kocsmának „ Goldgruber-sör, bor”. A kocsmát apám nagyon kiépítette, mert volt ott egy külön asztaltársaság is. Volt egy külön szeparált része a helységnek, ahol ülő vendégek is voltak. Abrosz is volt az asztalon, hivatalnokok és kispolgárok jártak oda. Voltak állóvendégek is, akiket a pultnál kiszolgáltak.  A pult előtt volt két asztal, ahova leülhettek ezek is. Ezek az asztalok nem abrosszal voltak leterítve, hanem eternittel. Nagyon sokan vittek a jó házi borokból. Nem zsidó vendégkör volt, mert ezen a Práter utcai környéken, inkább kishivatalnokok laktak és dolgoztak. Enni itt nem lehetett, csak pogácsa volt, meg pacsni, amit apám a pékségből hozott. Anyám segített a kocsmában apámnak, a kasszában volt.

A kocsmárosság jómódot jelentett. Sok munkát is, de a szüleim jól éltek. Ez, egy jó polgári státusz volt. Sokszor mondta apám, hogy ő egy jó adófizető. Színházba is jártak rendszeresen, sokat a Nemzetibe. Élőben nézték Jávor Pált, Bajor Gizit és a kor nagy színészeit. Nekünk ez egy különleges adottságunk volt, mert a Bandi a bátyám színésznek készült. A Vígszínházba is jártunk nagyon sokat.  Somlai Artúr, Róth Sándor, ezek mind ott játszottak akkoriban. A Lackner bácsihoz is jártunk, láttam élőben a Ruttkai Évát. Apám imádta az Operett Színházat is. Az Operába nem volt olyan gyakori, hogy jártunk volna. Az hogy rendszeresen jártunk színházba, az azt jelentette, hogy kéthetente mentünkA papám, hogy a fia meghalt, nem tudta feldolgozni, és szívinfarktust kapott. 1952-ben halt meg. Apám az olyan hazafi volt, a háború már kitört és hallottuk a szörnyűségeket, akkor apám azt mondta, hogy ezt a Horthy nem fogja engedni. Hitte azt, hogy nem fogja engedni a magyar zsidókat elpusztítani és kitelepíteni. Magyarnak tartotta magát. Hazafias magyarnak, sírt a Trianonért, és nagyon szerette a hazáját

Én, Goldgruber (Gömöri) Mária 1930-ban születtem Budapesten. A zsidó nevem Mirjam bas Blumele. Akkor már, a Práter utcában laktunk. A Bakáts téren születtem, ahol anyám testvére, a Viki néni dolgozott. Apámnak akkorra már teljesen konszolidálódott a helyzete, mert amikor följöttek Pestre először, egy pár évig nagyon nehezen mentek a dolgai. Az első lakásunk és egyben a kocsmája a Szív utcában volt, a hetedik kerületben.  Sokat küzdöttek ott a Szív utcában. Ott is laktak, úgy ahogy később a Práter utcában is. Körülbelül 1928-ban kerültek a Práter utcába. Először egy kétszobás lakásban laktunk, aztán átköltöztünk egy háromszobásba, de ez a költözés a házon belül történt. A kocsmát bérelték apámék, ami a ház aljában volt. Azt mondták nekem a szüleim, hogy a születésemmel, igazi szerencsét hoztam nekik. Mire én megszülettem, apámék már polgári jólétben éltek, konszolidálódott a helyzetük. Tíz évvel később születtem, a bátyám után. Olyan “napsugár” voltam nekik. Mert később is, ami kijutott nekik, a viszonylagos jólét, a háború alatti borzalmak szerencsés, szenvedés nélküli átvészelése.

Én két évig jártam, egy Német Birodalmi óvoda nevű, magánóvodába, a Tompa utcába. Alice tantéhoz, és Elsihez, ők voltak az óvónőim. Nem igazán tudtak magyarul, talán az Esi egy kicsit tudott. Vegyesen voltak ott gyerekek, vallási felekezettől függetlenül. Azért jártam oda, hogy németül tanuljak. Anyu családjának nagy része, a Győriek, jól tudtak németül. Egyébként az édesapám rokonsága is valamennyire.  Négyéves koromtól jártam oda 1934-36 között. Nagyon jó óvoda volt. Füzetbe rajzoltunk emlékszem, meg papírkivágásokat is csináltunk. Abszolút nem érdekelte őket, hogy zsidó vagyok-e, vagy nem, ott ez nem volt szempont.

Volt egy német tantim is, mert anyám nem ért rá velem foglalkozni a kocsma miatt. Mindennap jött délután, egy-két órára. Ez már az iskola alatt volt. Egy soproni nő volt, elég primitív, nem tudta a névelőket helyesen mondani. Német anyja volt azt hiszem, és német állampolgár is volt. Neki ez egy jó állás volt. Megérte neki Budapestre jönni. Kapott rendszeresen fizetést. Egy rokonánál lakott itt Pesten. Nagyon szerettük egymást. A háború után följött hozzánk meglátogatott, egész sokáig volt vele kapcsolatunk. Akkor már férjnél volt, és egy fodrász volt a férje.  Itt volt fodrászüzletük a Rákóczi tér körül. Meg kell mondanom, hogy amikor komolyan kezdtem foglalkozni a némettel, akkor láttam hogy nem mindig beszélt helyesen. A nyelvtant nem tudta. Német anyanyelvű volt, akcentussal beszélt magyarul. Körülbelül 6 éves korom óta tanított 1940-ig.

Vigyázott rám, és németül is beszélt velem. Elvitt sétálni, meg játszott velem. Aztán a Mária Terézia téren, a mai Fazekas gimnázium helyén volt egy elemi iskola. Három féle osztály volt akkor ott, volt egy fiú, egy lányosztály, és egy vegyes. Elemi Mintaiskola volt a neve.  Ez azt jelentette, hogy mi, különleges pedagógiai program szerint tanultunk. Például egy különleges zsinórírást tanultunk. Én a lányosztályba jártam. Nagyon jó iskola volt. Ez azt jelenti, hogy 1936- 1940 között jártam ide. Voltak barátnőim is, például a Dvihallik Zsuzsi. Akkor már kezdődött a gyerekek között is az antiszemitizmus. Addig jártunk zsúrba, nem volt gond. Egyszer csak az egyiknek a mamája kijelentette, hogy ezt a zsidó lányt, mármint engem, többet nem hívhatod meg. Ez egy másik barátnő volt, és akkor mi sem hívtuk többet őt hozzánk. A Dvihallik Zsuzsi ő nagyon rendesen viselkedett. És akkor összeszorítottak minket, volt hat zsidó kislány az osztályban. Azokkal jártunk így össze. Ez így rendben volt, csak amikor első gimnáziumba kerültem, és jöttek a zsidótörvények, és a gimnáziumban a numerus clausus volt. Ami itt azt jelentette, hogy voltunk 32-en az osztályban, és abból ketten voltunk zsidók. Ez a Zrínyi Ilona leánygimnázium volt, a Práter utcában. Én oda jártam. Apám mindenféle protekcióval fölvetetett, hivatkozott a kitüntetéseire, meg ilyesmi. Két első osztály nyílt akkor. Egyikben volt két zsidó lány, a másikban pedig egy sem. 1944-ben negyedikes gimnazista voltam, és tiszta kitűnő lettem, és Pelsőczy tanárnő nagyon megdicsért, és mondta, hogy milyen jó tanuló vagyok, bár zsidó. Ez sok mindent elárult. Minden jót kívántunk egymásnak és hamarabb befejeződött az iskola. Amikor 1945-ben újra kezdtük, a másik kislány nem jött. Miután meghaltak a szülei, kiment egy cionista mozgalommal Palesztinába.

Most találkoztam egy három évvel ezelőtt Dvihallik Zsuzsival, egy angol tanfolyamon. Azóta nem volt kapcsolatunk, és itt egyszer csak megláttam őt. A Dvihalik Zsuzsival az történt, hogy nagyon vallásos volt a mamája. Katolikusok voltak. A Zsuzsi egy nagyon szorgos rendes lány volt. Most árulta el nekem, hogy az ő édesanyja, nagyon elzárkózott a zsidóktól. Érdekes módon a papája nem. Ő pedig éppen ezért, mindenáron zsidóhoz akart feleségül menni, mert ő ezt nem bírta elviselni. Ezt most mondta el nekem. Végül zsidóhoz is ment feleségül.

Az elemi négy év volt, és a gimnázium nyolc. 1948-ban aztán leérettségiztem. A legkedvesebb barátnőm, nem iskolatársam volt, hanem a házban lakott, Sebes Magda volt a neve. Ő is zsidó lány volt. 

Apám imádott kirándulni, amikor csak tehettük mindig kirándultunk. Ez persze főként nyáron, a nyaralás alatt volt jellemző. Nagymarosra jártunk nyaralni rendszeresen. Úgy jártunk, hogy egész nyarakat töltöttünk lent. Sváboktól vettük ki a házat, nagy barátságban voltunk velük. Általában egy-két hónapra vettük ki. Lementünk teljes háztartással, és akkor volt háztartási alkalmazottunk, ő is jött velünk. A papa vitte addig itt Pesten egyedül a kocsmát. De apám mindig lelkesen le is jött, és akkor mindig mentünk valahova kirándulni. Nagy turista volt. Egész társaságok mentek vele ilyenkor, Zebegénybe, Nagymarosra, Visegrádra. Ezek általában zsidó családok voltak, akkoriban nem nagyon barátkoztunk nem zsidókkal.

A nagymarosi svábokkal, nagyon jó volt a kapcsolatunk. Azokat később kitelepítették. Nekik is volt egy lányuk Marika, és nagyon sokszor jött hozzánk. Tőlük béreltük a házat. Ez a Trip család, egy nagyon nagy család volt.  Ott lakott a nagymama és az egész generáció. Nagy gyümölcsösük is volt, emlékszem. Parasztok voltak, gazdálkodtak, de iparos is volt köztük. Az egyik családtag asztalos volt.  Minden évben tőlük vettük ki a házat, egészen 1939-ig.

Sok zsidó család nyaralt velünk Nagymaroson, akik nagyrészt kereskedők, iparosok voltak. A Fuksékra és a Weiszékre emlékszem, a későbbi férjem szüleire. Volt ott egy isteni strand, és gyönyörű nyaralóhelyek.  Bandi a bátyám, mindennap átúszta a Dunát. Én ott tanultam meg úszni. Volt egy csodálatos strand, és esténként bálok voltak. Bandi szavalt ott gyakran Adyt, Petőfit. Vegyes társaság volt, nem csak zsidók.

Anyámék már nem voltak kóserek. Holzer bácsira emlékszem, ő egy sváb kereskedő volt, mi tőle vásároltunk. De volt Nagymaroson kóser bolt is, lehetett ott mindent kapni, mert volt, aki kóserül főzött ott is. Ezek a nyarak nagyon jót tettek anyáméknak. Vonattal mentünk mindig le, borzalmas, nagy utazókosarakkal. Anyám ott, nagy befőzéseket rendezett. Tettünk el baracklekvárt, szilvalekvárt, mert a ház végében nagyon nagy gyümölcsösök voltak. Rendszeresen ott főztünk be, és hoztuk föl a befőttet Budapestre. Volt olyan is, hogy föl is adtunk a vonattal. Később autóval szállítottuk, mert apám kocsit vett. Ezt az autót még a háború előtt vette, 1935 körül. Vezetni nem tudott, de volt egy söfőrje a Tokaji bácsi, aki nem a mi sofőrünk volt, csak elszerződött időnként apámhoz. Akkor apám kocsival jött le. Később a Bandi vezette ezt az autót. Fiat 1500-as volt, emlékszem. Ez akkor nagy szó volt, autót venni.

A családból az idősebbek még jártak Abbáziába is nyaralni. Például az Anti bácsiék, anyám testvére és családja, jártak egy időben.

Később a Balatonra is jártunk, ott is nagy társaságok jötte össze, nemcsak zsidók. Volt katonazenekar, szalonzenekar, tánc is volt, strandvendéglők voltak emlékszem. A Bandi oda velem, már egyedül járt. Jártunk Balatonlellén és Szárszón is. 1941-ben a Bandi katona volt, akkor már anyuék nem mentek nyaralni. Engem meg beadtak, egy Baár Károly nevű zsidó gyerekorvos szanatóriumába nyaralni. Az én korombeli és idősebb zsidó gyerekek jártak oda. Volt egy rendkívül intelligens felesége, aki nagyon sokat foglalkozott velünk. Nagyon jó társaság volt. Két hetet töltöttünk itt. Ez 1941-42- ig volt. Akkor már háborús hangulat volt és teljes bizonytalanság. A szüleim nem voltak ilyen zárt visszavonult zsidók. Szabad emberek voltak, azt legalább is azt hitték.

A bátyám Goldgruber Arnold 1920-ban született. Bandi zsidó neve Slajme ben Simon volt. A Bandi színész akart lenni, de az Akadémiára nem vették föl, a zsidótörvények miatt. A testvéremnél, hogy ő tehetséges, elég korán, még kamasz korában jelentkezett. Ő az Aranyosi féle Kereskedelmi iskolába járt. Először a Vörösmarty Gimnáziumba járt, és utána átment oda, ez egy magániskola volt az Alkotás utcában. Nem csak zsidó iskola volt. 1939-ben érettségizett, de már csak egy magántanárhoz tudott járni. Bárdos Artúr tanította őt a Belvárosi Színházban. Nagyon tehetségesnek tartotta őt. Bandi a Goldmark teremben tartott szavalóversenyeket, és próbált ismeretségre szert tenni, azért, hogy Párizsba kimehessen tanulni. Ez nem sikerült neki. Közben segített apámnak a kocsmában. Bandi megszerezte a gépkocsi vezetői engedélyt, és így apámat vitte vidékre is, ahol bort vásároltak. Bandit 1940-ben elvitték munkaszolgálatra. Ő azzal az első munkaszolgálatos csapattal ment el, akik katonaruhában vonultak be, sárga karszalaggal. Kőszegre vitték. Onnan jött még hír róla. Rengeteg keresztény barátja és ismerőse volt apámnak, és különféle papírokkal apám utána is ment, de nem tudta megmenteni. Kivitték őket az orosz frontra, és apám elékísérte még oda is őt. A Don partján halt meg a bátyám. Berezovkán halt meg, 1943-ban.

A Práter utcai ház, egy körfolyosós, nagyon rendezett bérház volt. A háziúr nagyon szigorú volt. Olyan kötelezettségek voltak, hogy ki kellett festetni a lakást, minden két három évben. Nagyon nagy rendet kellett tartani. Mi a második emeleten laktunk. A mi lakásunk három szobás lakás volt. Fürdőszobánk is volt.  Nem bojleres, hanem szénkályhás.  Henger alakú tartályban melegítettük a vizet. Szép volt a fürdőszoba, úgy emlékszem. Egy szép tükrös szekrény volt a falon, volt benne egy szennyespad, amire rá lehetett ülni. Nem volt csempézve, hanem olajjal volt a fal bekenve. Volt még természetesen egy kád a fürdőben, és egy mosdó. A WC külön volt.

Volt cselédszobánk, amiben volt egy ágy, egy szekrény és egy falicsap. Testvéremnek, a Bandinak, külön volt a szobája, az egy udvari szoba volt. A lakásban két szoba volt még, azok az utcai fronton voltak. Az egyik az a nappali volt. Ebben volt egy fekvőhely, ahol én aludtam, és a szüleimnek külön volt egy háló. Ez a szoba a fürdőszobára nyílt. Akkor ez volt a divat. Amikor a bátyám meghalt, akkor én költöztem a szobájába.

Zongorázni is, és táncra is jártam, de ide már később. Zongorázni Varjas Anna zongoraművésznőnél tanultam, aki ott lakott a szüleivel a Práter utcában. Jó ismerőse volt apámnak, így kerültem én hozzá. Ő is zsidó volt. Elég sokáig, kb. 6 évig zongoráztam. Amikor elkezdtem, még elemista voltam. Erste Produktív Genossenschaft zongorám volt. Táncolni Petris Brúnóhoz jártam, de már csak a felszabadulás után. Nyelveket is tanultam, anyámék erre nagyon nagy hangsúlyt fektettek. Legtöbbet azonban franciát tanultam, egy magántanártól. Egy tanárnő tanított franciára, egy privát tanárnő. Hetente egyszer jött hozzánk. Nála négy évig tanultam, aztán jártam tanfolyamra is. 1952-ben vizsgáztam le franciából. A franciát nagyon szerettem a Bandi miatt, mert ő Franciaországba szeretett volna kimenni, Párizsba. Ez egy dédelgetett álma volt. Istenien megtanult franciául. Moliére nyelvezetét is nagyszerűen beszélte. Neki is volt tanára. Ő egyébként született nyelvtehetség volt. Mindenből majdnem megbukott, de a franciát imádta. És ezért én is imádtam, és tanultam is. A francia nyelv a legszebb a világon. Hogy angolt a háború előtt kezdtem-e, erre már nem emlékszem. Érettségizni angolul érettségiztem, ezt az iskolában tanultam, de volt magántanárom is. Jártam az angol követségre is, de aztán ez valahogy kiderült, és ez rossz pont volt. Figyelték, és aztán már nem jártam. Az első gimnáziumban mi latint és németet tanultunk.

Minden iskolában voltak papok, akik vallást oktatattak. Amikor a katolikus gyerekek hittant tanultak, akkor mi a rabbival hébert és zsidó vallást. Hetente egyszer volt hittanóra. A héber már az elemiben elkezdődött. Nem tanultam meg persze. Olvasni igen, de írni nem nagyon tanultam meg.

A testvéremmel nekem nagyon jó volt a kapcsolatom. Én fölnéztem rá, ő pedig “kegyes” volt hozzám. Én rengeteget nyávogtam, mert időnként fölszokott pofozni, de nagyon jóban voltunk. A karácsonyt azt úgy tartottuk, hogy minálunk nem volt karácsonyfa, de volt bejgli sütés, és ajándékozás is volt. Aztán én már később tartottam, karácsonyfát is csináltam a gyerekeknek.

A Hanukkát ünnepeltük minden évben. Apám gyújtotta meg a gyertyát, és utána játszottunk. Ajándékokat kaptunk. Trenderlivel játszottunk, meg kártyáztunk. A trenderli egy kockajáték volt, számok voltak rajta. Aki többet dobott, az kapott bizonyos mennyiségű cukorkát. Promincli volt a neve. Sok édesség is volt ilyenkor. A felszabadulás után is ünnepeltük, de nem ilyen mértékben, mint amíg Bandi is velünk volt. Fánkot is sütöttünk. Anyám sütötte. Amikor a nagymama jött hozzánk, mert minden évben nálunk volt egy-két hónapot, akkor mindig anyám neki adta ki a feladatot hogy süssön fánkot, meg túrósbatyut. 

Széderestén, mindig hívtunk más családtagokat is. Mi is tartottuk a férjemmel később is. Nálunk időnként voltak 25-en is. Gyerekkoromban mindig jöttek azok a rokonok, akik egyedül voltak vagy nem tartották ezt az ünnepet. Másik nap, meg mi mentünk másokhoz. Jellegzetes ételek voltak a maceszgombóc leves, főtt hús tormával, ami marhából volt. Aztán volt a kígerli. A nyers krumplit le kellett reszelni, maceszlisztet és tojást adtak hozzá, majd kisütötték. Édességek is voltak. Például a macesztorta. Liszt helyett maceszlisztet használtak. Ez olyan volt, mint a piskóta, lehetett bele diót is tenni. A maceszt megdarálták, és krémmel megtöltötték. Diót, meg frissen érett gyümölcsöket, is tettek bele. Volt egy másik édesség, amit nagyon szerettünk, ez volt a macebrat. A maceszt borba beáztatatták, csináltak egy cukros tojásos keveréket, piskótaszerű tésztát, mert maceszlisztet is kevertek bele, és borral beáztatott maceszt féltenyérnyi nagyságúakat, megtöltötték és zsírban kisütötték, és az nagyon finom volt.

Sátoros ünnepekkor, nagyon régen apám állított sátrat a Práter utcában, de mi már később nem.

Két cselédlányunk volt, akikre én is emlékszem. Vellai Juliskának hívták azt, aki korábban volt nálunk. Ócsai lány volt, azt hiszem 1939-ben vagy 1940-ben ment el tőlünk. A Juliska tipikusan vidéki lány volt, jellegzetes ócsai népviseletben járt. Juliska két-három szoknyában járt, időnként fölpróbáltam az alsószoknyáit. A Juliskától hallottam az első szellemtörténeteket. Például, hogy a temetőben megjelentek a szellemek, meg szerelmi történeteket a faluból, hogyan lettek öngyilkosok, meg ilyesmiket. Nálunk sem vette le ezt a viseletet. Abban volt otthon is. Volt hétköznapi és ünnepi ruhája. Volt a réklije, pruszlikja, amit időnként én is felvettem. Különböző anyagokból. Otthonra nem hordott alsószoknyát. Amikor kimenője volt, akkor kiöltözött. Ment a Ligetbe, meg korzózott.  Volt udvarlója is. Élveztem én is őket. Körülbelül hat évig szolgált nálunk. Juliska cselédközvetítőn, a cupringeren keresztül került hozzánk. Nagyon fiatalon került hozzánk, olyan 13-14 évesen. Ő nem tudott főzni, anyámmal főztek közösen. Azért jött föl Budapestre, hogy gyűjtsön a stafírungra. Vásárolt is magának. Családi okokból haza kellett mennie, és nem jelentkezett a háború után. Anyám még megkereste, de nagyon rosszul élt, már a felszabadulás után. Mindenes volt nálunk. Juliska 3-4 éves koromban jött, és elment tőlük olyan 10 éves koromban. Nagyon szeretett nálunk, és mi is nagyon szerettük. Nagyon szorgalmas volt.

Azután jött egy másik lány, ő felvidéki volt, Galántáról. Sipeki Mariska, őt ajánlotta valaki. Valaki a családból ismerte az ő családját, és így került hozzánk. Ő idősebb volt olyan 20 év körüli. Ő már főzni is tudott. Ő nem járt viseletben, hiszen Galánta nem is volt falu. Imádtuk őt is. A Városligetbe jártak vasárnaponként a barátaival, meg a katonákkal szórakozni. Jó volt a családdal a viszonya neki is. Volt egy udvarlója a Mariskának, egy csendőr. Neki nem volt bő szoknyája. Megvolt őrülve a moziért. Egyszer megnézte az „Elfújta a szél” című filmet, és teljesen oda volt. Mariska olvasott is, és kijárta a nyolc elemit is. A felszabadulás után elsők között jött minket megnézni, hogy mi van velünk. Nagyon szomorú volt, amikor elvittek minket. Sokáig tartottuk a kapcsolatot vele. Őt ez a holokauszt dolog nagyon fájdalmasan érintette. Tisztába volt a történelmi dolgokkal, viszonylag olvasott volt. 1944-ben el kellett mennie. Ő tényleg nagyon szeretett minket, és nagyon szomorú volt, hogy a német megszálláskor neki el kellett mennie. 1941-ben már behozták azt a rendeletet, hogy cselédek nem dolgozhatnak zsidóknál. Mariska 2-3 évig volt nálunk. Ő már főzni is tudott. Volt egy nagy szerelme, még onnan Galántáról. Nem Budapesten ismerkedett meg vele. Időnként följött a fiú, és akkor találkoztak, teljesen megvolt őrülve érte. Teljes lojalitással volt irántunk. Később én megvettem neki magyarul az Elfújta a szelet, amikor lefordították magyarra. Ez már a háború után volt. Nagyon boldog volt. Nem tudom mi lett vele aztán. Talán 1948-ig volt kapcsolat vele.

A cselédekkel jól bántak a szüleim. Kaptak fizetést, meg ajándékokat, de szigorúak voltak anyámék velük. Anyámék nagyon igazságosak voltak. Tanítottuk pl. mosakodni és tisztálkodni is őket. Mosakodni nem, de fürödhettek a fürdőszobában. Volt egy cselédszobánk, és ott egy lavórban mosakodtak. Volt ott egy vízcsap is. Minden héten egyszer megfürödhettek. Nem tudom, hogy milyen nap fürödtek, talán a hét végén. Enni, nem ettek együtt a családdal. Mi bent ettünk az ebédlőben. Amikor apám nem volt otthon, akkor kint ettünk a konyhában, és akkor a cseléd is velünk evett, de amikor apám otthon volt, akkor a szobában ettünk. Anyuék általában keveset voltak otthon. Nekünk gyerekeknek, meg kellett adni a tiszteletet nekik is. A cselédek segítettek takarítani, főzni, mosni, bevásárolni.

Anyám tartotta a cselédek miatt a karácsonyt. Vett nekik ajándékot, és bejglit sütött, és fenyőágat csinált. Nem tudom, talán kendőt kaptak a cselédek.

Volt mosónőnk is. Havonta egyszer volt a nagymosás. A házban, volt mosókonyha a padláson. Ott voltak a mosóüstök és teknők, és itt mostak. A mosónőt ajánlották ismerősök. Azok mind pestiek voltak, nem vidékről jöttek. Budapest külső kerületeiből jöttek általában. Ő nem számított cselédnek. A mosónők a mosókonyhában főzték ki a ruhákat, ágyneműket nagy üstökben. Igazán csak abban segítet a cseléd, hogy segített a ruhát fölvinni, vagy fölvitte neki az ebédet. Havonta egyszer, mindig hétfőn volt a nagymosás, nem tudom hogy miért. Enni nem jött le, hanem a cseléd fölvitte neki az ebédet. Abban az időben a mosókonyhák nagyon rendesen fel voltak szerelve.

Volt varrónőnk is, meg naponta jött egy fodrásznő is. Anyám nem annyira szerette a varrónőt, mert egyrészt tudott foltozni, másrészt ő csak “jó” varrónőnél varratott. Ágyneműt és a foltozást inkább ő megcsinálta, így a varrónő, nem volt sokáig nálunk. A fodrász mindennap jött, volt az ún. napi fésülés, de volt hogy ő ment a fodrászhoz.  Később bérletet vett egy fodrászüzletbe, ami ott volt a Práter utcában. A fodrász nem volt zsidó, csak a varrónő. Kozmetikushoz nem járt.  Pedikűröshöz és manikűröshöz is járt. A pedikűrös az házhoz jött, de a manikűrt a fodrásznál csinálták. Volt telefonunk, és rádiónk is.

1938-ban behívták apámat munkaszolgálatra, néhány hónapra. Ez valami kísérlet volt, hogy hogyan lehet ezt az első világháborúban harcoló korosztályt munkaszolgálatra felhasználni. Közben pedig apáméknak a zsidótörvények értelmében magyar állampolgársági igazolást kellett beszereznie. Kivételezettséget lehetett kapni az első világháborúban való részvétel illetve eredmények miatt.

Elérkezett 1944. Március 19-én megtörtént a német megszállás. Horthy kinevezte a Sztójay kormányt és hagyta, hogy a csendőrség nyárra az összes vidéki zsidót gettóba zárja és deportálja. A budapesti zsidókat intézményesen nem deportálták, különböző címen sokan mentesítést is kaptak. De voltak Pest környékén különböző táborok felállítva, ahonnan később deportáltak zsidókat. 1944 júniusára a pesti zsidóknak csillaggal jelölt házakba kellett költözniük. Kijárási tilalom volt. 1944. október 15-16-án a kormányzó átadta a hatalmat a nyilasoknak, ekkor a zsidókat egy nagy gettóba tömörítették. Nyilas különítményesek összeszedtek zsidókat és legyilkoltatták őket, vagy a Dunába lőtték.

Apámat az egyik nap elvitték gyalogmenetben a nyilasok az egyik téglagyárba, de nem tudom, hogy melyikbe. Nekünk a kocsmában volt egy segédünk a Fazekas Józsi, ő járt hozzánk látogatóba. Nem volt zsidó, nagyon rendes fiú volt. Amikor elvitték a téglagyárba, mi szereztünk neki vatikáni védettséget, schutzpassnak hívták.  A házban egy férfi intézte ezt, és ez a segédfiú azt mondta, hogy ő elmegy a Goldgruber úrért. És ez történt, és így nem deportálták apámat, és végig együtt voltunk. Utána már a védett papírral beköltöztünk a védett házba. Mi júliusban költöztünk el, a csillagos házba, apám testvérének, az Eszternek a házába, amit csillagos háznak jelöltek ki, a Nefelejcs utcában. Eszter férje és leánya egy pár évvel korábban betegségben meghaltak, és ő a fiával akit behívtak munkaszolgálatra itt lakott. Az egyik szobába mi költöztünk, a másikban pedig Kaufmann Albert bácsi és leányáék laktak, aki apám unokatestvére volt. A bútoraink és egyéb holmiink egy részét el tudtuk itt helyezni, a többi a Práter utcai lakásban maradt egy szobában lezárva. A katolikus egyház akart segíteni itt a környék zsidó lakóin úgy, hogy ki akartak téríteni bennünket és különféle tanfolyamokat szerveztek. Nem tudok róla, hogy valaki is közülünk kitért volna akkor. Amikor a zsidóházban voltunk, volt egy vatikáni vallási mozgalom, ami elterjedt ott a zsidó házban. Aki kitér az majd bizonyos előnyökhöz jut, védettséget kap. Jöttek haza hozzánk is. Katolikus papok küldték ezeket a követeket. Én azt mondtam, hogy nem, szó se lehet róla.  És a Laciék ugyan védettek voltak, de ott is terjesztették ezt. És anyósom az ortodox, elment egy ilyen gyűlésre. De nem sikerült őt kitéríteni. A Nefelejcs utcai ház házmestere sokat segített a nagynénémnek, és a ház lakóinak. Októbertől azonban a nyilasok naponta vittek el embereket a csillagos házakból. Ott voltunk egy hónapig, és onnan elvittek bennünket a nyilasok egy szép reggel. Sorba állítottak, és elvittek minket a gettóba. Ahogy vittek minket a gettóba, apámat megállította egy nyilas. A házból sokan szereztek maguknak nyilas ruhát, így menekültek meg. Őrült tömeg ment, hozták a különböző helyekről a zsidókat, és a Klauzál térnél odajött egy nyilaskaraszalagos katona, mert soroltak mindenkit, hogy hova menjen, és odament apámhoz egy, és azt mondta, hogy ez a szép szőke lány nem zsidó. Azt mondta az apám, de hiszen ez az én lányom. Hova akarja, hogy elvigyem, elviszem ahova akarja- mondta. Apám persze hallani sem akart róla. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez egy mentőosztag volt, vagy tényleg nyilas.

Nagynéném, és Kaufmannék maradtak a csillagos házban. Novemberre azonban mindenkit a gettóba hajtottak. Mi a Kazinczy utcai fürdő mellett levő házba mentünk, ami a fürdő tulajdonosáé volt. Egy ismerősünk lakott ott. Mikor Budapest ostroma elkezdődött, lementünk a pincébe. Itt találkoztunk azzal, hogy a ház pincéje átjárható volt a fürdőével, ahol hullahegyek voltak felhalmozva, mert nem tudták hová temetni a halottakat. A mi pincékben szökött munkaszolgálatosok is lejöttek, szegények tetvesek voltak, és mi is megtetvesedtünk. Élelmet a közös konyháról szereztünk. Anyámnak még volt abból, amit behoztunk a hátizsákokban, pl. Planta tea, baracklekvár és cukor, ezt megosztottuk az ottlevőkkel természetesen. Január 18-án megjelent az első két orosz katona a pincében. A németeket keresték, nem tudták, hogy ez gettó, de legtöbben azt sem tudták, hogy mi az. Örömujjongással fogadtuk őket, nem nagyon tudták, hogy miért. A visszajött munkaszolgálatosok már bontották a gettó falait, és 5-8 nap múlva nekiindultunk a romos állat és emberhullákkal teli pesti utcáknak, és hazaindultunk először a Nefelejcs utcába, aztán a Práter utcába. Megrázó út volt ez. Apám ment előre, a házmester és néhány régi lakó fogadott bennünket. A volt lakásunkba erdélyi menekülteket telepítettek, akik először megijedtek, mikor megláttak, de látták, hogy nem bosszúvágyból vagyunk itt. Ott maradhattak velünk addig, amíg nem tudtak másik lakást szerezni. Egy szoba be volt zárva, abba hagytuk a holmijainkat, amit nem tudtunk elvinni a csillagos házba. Szerencsére nem nyúltak a lakók hozzá. Ők az udvari szobába mentek, mi meg a másik kettőbe. A konyhában anyámmal együtt főztek. Apám szerzett be élelmet. Vidékre vonat tetején utazott, és ruhaneműért cserélt és hozott némi élelmet. Mikor Budapest fölszabadult, apám kezdte az üzletet, és a pincét is rendbe tenni. Gyalog kijárt Kispestre is, és ott is a régi házmester jó embere volt neki. A környéken sokan ismerték apámat, és sokat segítettek egymásnak. Fazekas Józsi is jött dolgozni, mi is segítettünk, amit tudtunk egymásnak. Ekkor apám kezdett utána nézni Bandinak, a testvéremnek, és a vidéki rokonságnak. Szomorú híreket kaptunk mindenhonnan. Az 1945-46-os évek voltak a nagy viszontlátások és szomorú halálhírek évei. 1949-ig pedig jó néhány budapesti és deportálásból visszajött rokon kivándorolt Amerikába, Dél- Amerikába, Izraelbe.

A zsidó törvények apámat is sújtották volna, az ipart vissza kellett volna adnia. Állami monopólium volt abban az időben az alkohol mérés. Akkor írta ő a különböző kérelmeket. Egészen 1944-ig kapott kedvezményt Az italmérést nagyon szigorúan ellenőrizték. 1945 minden szörnyűsége mellett az újjászületés, az életbemaradás éve volt. Lelkesek voltunk és tevékenyek, vége lett a szörnyűséges háborúnak.

Amikor bejöttek a németek Budapestre, apám Kispestre ment éppen a borospincéjébe, és igazoltatták. Apám valahogy ügyeskedett és megúszta, de nem tudom, hogy hogy csinálta. Apám üzletét államosították, ill. az államnak felajánlani kényszerült, amelyet a semmiből ismét felvirágoztatott. Cserében állást kért a Közelbisztől, melyet megkapott, és Kispesten egy nagyobb vendéglőt vezetett. 1951-ben államosították a Kispesti házát is. Apám 1952-ben halt meg szívinfarktusban. Nem tudta feldolgozni azt, hogy a fiát, Arnoldot elvitték. Őt nem tudta megmenteni.

Anyám amikor a kocsma megszűnt, elment dolgozni az ún. Alkalmi Áruházba, ahol pénztáros volt. Sok helyen volt ilyen bolt abban az időben. Ő a Rákóczi úti boltban volt. Olcsó, leértékelt holmit árultak ott. Konfekció ruhát, fehérneműt, ruházatot, de edények is voltak ott. Cipőt is árultak. Az anyám 75 éves korában, májrákban halt meg.

A férjem édesapjának kocsmája volt a mostani Horváth Mihály téren, akkor Mária Terézia tér volt a neve. Apámék jó barátságban voltak az ő családjukkal. Apósom Weisz József volt, 1948-ban lett Vereckei, akkor magyarosította a nevét. Gyerekkoromban, amikor Nagymaroson nyaraltunk, pár házzal laktak ők arrébb. Sokat játszottunk együtt, marokkóztunk, kártyáztunk mi gyerekek. Egyszer azt mondta a későbbi férjem, mert én nagyon csaltam, főleg a marokkóban, meg meg is sértődtem. És akkor azt mondta nekem, hogy soha nem venne el engem feleségül, mert én állandóan csalok.  Ez úgy közszájon forgott később a családban. Öt évvel volt idősebb nálam.  A férjemmel nem volt aztán olyan igazi kapcsolatom sokáig. A lánytestvére az Éva, is odajárt a Zrínyi Ilona gimnáziumba. A fölszabadulás előtt, őt sem vették föl az egyetemre. Numerus nullus volt. Aztán bevonult munkaszolgálatra, és az apjának a 75 százalékos rokkantsága mentette meg őt is, meg a családban sokakat, mert nekik nem kellett csillagot hordaniuk, és nem kellett bezárniuk az üzletüket. Kivételezett volt, ami azt jelentette, hogy meghagyták a kocsmáját, ott maradhattak a lakásukban, de a férjemet elvitték munkaszolgálatra, és érettségi után nem vették fel az egyetemre. Otthon maradhattak, gettóba sem kellett menniük. Ez volt az a csalétek és őrület hogy az apámék annyira bíztak Horthyékban és a rendszerben.  Apósom elvesztette a karját az első világháborúban, és így nem kellett az üzletét bezárni. Családot, barátokat bújtatott.  Apósom nagy népszerűségnek örvendett a környéken az egyszerű emberek körében, senki nem jelentette fel, inkább segítettek neki, a családtagok megmentésében. Az üzlet pincéjében bújtatta például a fiát és két munkaszolgálatos bajtársát, mikor azok megszöktek. Sőt anyósom két unokatestvére is ott bujkált. Anyósom főzött nekik, és segített az élelem beszerzésében is.

Weisz Gizella volt az anyósom, Glázer volt a lány neve. Az apja az Alföldről, Kisújszállásról származott. Galíciai zsidók voltak eredendően. Parasztzsidók voltak. Anyósom édesapja később, asztalosműhelyt nyitott. Bár jiddisül beszéltek egymás között, de magyarul is beszéltek, és anyósom és három fiútestvére magyar községi iskolába jártak. Ortodox szokásaikat mindenki megtartotta, kivéve anyósom, aki egy neológ fiúhoz ment feleségül. Apósom a héber dalok helyett, inkább a magyar nótákat részesítette előnyben.

Apósomék szintén olyan asszimilánsok voltak, minta a Pálfaiak. Valószínűleg Németországból származtak. Neológok voltak. A családjuk még beszélt héberül. Apósom 1949-ben feladta az üzletét, és portásként helyezkedett el a Háztartási Boltnál. 1973-ban halt meg veseelégtelenségben.

Apósom és anyósom jó házasságban éltek, férjemen kívül egy lányuk is született. Érdekes találkozás volt az övék. Anyósomék ortodoxok voltak, és innen kezdődtek a bonyodalmak. Tartotta anyósom a vallást, amennyire lehetett, mert mit lehetett egy neológ kocsmáros férjjel tartani? Kóser háztartást azonban vezetett. Parókát már nem hordott. Mikvébe se járt, de lány korában valószínűleg igen. Rengeteg konfliktus volt ebből a kapcsolatból. Nem akarták a szülők apósomhoz adni anyósomat. Elmentek a szülők ezért a csodarabbihoz. Nem tudom, hogy melyikhez, a családban úgy hallottam, hogy egy nyírségi rabbihoz. Hát hogy most mit csináljanak. Hát a csodarabbi azt mondta, hogy próbálják megtéríteni a férjet. De hát ebben nem tudott segíteni, sőt anyósom nagyon szerelmes volt. A Gizi néni már itt született Budapesten. Volt két fiú testvére is. Anyósom papája még kaftánban, kalapban, és kipában járt. Pajeszt nem hordott. A Teleki téri ortodox imaházba jártak imádkozni.

A férjem Vereckei (Weisz) László nem lett ortodox, de a neológ hagyományok szerint minden szokást megtartott. Ő volt a családban az, aki sokkal nyitottabb volt. Sokat olvasott. A nagy találkozás az úgy volt, hogy én kezdtem nagylány lenni. Szegeden 1945-ben megnyílt tavasszal egy keresztfélév az orvosi egyetemen. Ő akkor lement Szegedre az orvosi egyetemre, ahol nagyon sok budapesti fiú volt, zsidók zömmel. Akkor nekem volt egy udvarlóm. Ott lakott a házban a Práter utcában, Szemző Gyuri a papájával. Apja újságíró volt, és a háború alatt a gettóban meghalt. Anyámmal véletlenül találkozott ott, és segített őt beszállítani a Wesselényi utcai kórházba, de ott meghalt. Zsidó volt ő is. Gyurit elvitték Borba, és Borból gyalog hazajött. Radnótival együtt volt. Nálunk kopogott, 1945 februárjában. Márciusban már együtt ünnepeltük a születésnapomat. Voltak itt rokonai, a Szent István körúton, és hozzájuk ment. Nagyon ragaszkodott hozzám. Gyuri is lement Szegedre, és találkozott Laciékkal, és akkor mesélt rólam, és egyszer, amikor a Laci följött Pestre, hozott a Gyuritól levelet. Nem volt akkor még posta, és azt mondta, hogy ő akkor innen el sem megy. Nagyon akart velem járni, és öt évet udvarolt nekem. Gyurival jó barátságban maradtunk, annak ellenére, hogy a Laci lecsapott a kezéről. Aztán kiment Argentínába a rokonaihoz. Szeretett volna engem is kivinni, de én nem mentem.

Férjem testvére az Éva, későn ment férjhez Klein Frigyeshez. Az egyik szülője nem volt zsidó, hanem sváb katolikus családból származott. Beiratkozott ő is az orvosira, de nem végezte el. Ő aztán később pénzügyi vonalon helyezkedett el. Ő pénzügyi előadó lett a Vegytervnél. Él még, régen nem dolgozik már.

Az esküvőnk 1951-ben otthon volt, mert nem nagyon lehetett járkálni templomba, úgyhogy haza hoztuk a hüpét. A Nagyfuvaros utcai zsinagóga főrabbija és mindkettőnk hittantanára adott össze minket.

Apósomék föladták a Horváth Mihály téri lakásukat, és vettek a Tisztviselő telepen egy házat, melybe mi is beköltöztünk. Laciék itt laktak a nyolcadik kerületben, egy nagy házban, és az állandó kiigényelés veszélye fenyegetett. Ide költöztek 1946-ban, ők nem kezdték újra a kocsmát. A Gizi néni bátyja is hozzásegítette őket, hogy itt a Tisztviselő telepen vegyenek házat, a Bíró Lajos utcában. Aztán a mienk lett, most is a mienk. A Gizi néniék 1948-ban kiköltöztek ide, és kezdték kiigényelni a házukat, mert nem volt meg, az egy főre jutó négyzetméter. Ide vettek gyorsan egy orvost albérletbe, és később egy nővért is. Altató nővér volt, ma is van kapcsolatom vele. Menteni kellett a házat. Végül idejöttünk az anyósékhoz. 25 nm-re volt jogosult egy ember. Egy orvosnak járt még egy másik szoba. Akkor igényelhettek lakásnélküli emberek lakást, és akkor a tanácstól adtak egy beutalót és beköltöztek idegenek, szó nélkül, a tulajdonos engedélye nélkül.

Az anyóssal nem volt túl jó a kapcsolatom. Anyós halál féltékeny volt, a férjem pedig anyafüggő. Ennek ellenére, a férjem nagy tudója volt a család összetartásának. El se tudta volna képzelni a férjem, hogy nincs együtt a család. Mindenkit tudott kezelni. De mikor meghalt, akkor mindenki “föltámadt”. Ez egy kertes ház volt, nagyon nagy. Erre költöttük a keresetünket, és mindenki ott lakott. A gyerekeink is ide születtek. Ez egy családi bázis volt. Én költöztem csak most el, amikor a férjem meghalt. De csak két utcával arrébb. Most a házban a gyerekeim laknak. Anyagilag sem bírtam fenntartani ezt a nagy házat. Miután én eljöttem, közben a sógornőmnek meghalt a férje, és ő visszaköltözött. Átadta az ő házát a fiamnak. Az Éva és a lányomék laknak most itt. A fiam is itt lakik közel. Kétszintes nagy ház, több lakással. Mindenki közel van.

Amikor már apám nem élt, anyám akkor elcserélte a lakását ugyanabban a házban egy kisebbre. Anyám meghalt 1968-ban, apósom 1967-ben, anyósom 1965- ben. Mi a férjemmel itt maradtunk.

A férjem először a Rókus kórházban volt belgyógyász és kardiológus. 1951-ben került a Rókusba. Innen fiatal korára való tekintettel be akarták a Honvédséghez hívni, de ő nem fogadta el ezt a munkát. Akkor a Rókusból ezért el kellett mennie. A lakóhelyünkön, a Tisztviselőtelepen az egészségügy szocialista átszervezésekor megüresedett egy belgyógyász állás, és ezt elvállalta. Körzeti orvos lett. Eleinte rövid ideig a saját rendelőjében látta el a betegeket, de rövid idő múlva a Mávag Kolóniában a mentőállomás mellett körzeti orvosi rendelőt hoztak létre. Az 1970-es években pedig létrejött már a Ganz Mávag Rendelőintézet, ahová átkerültek a körzeti orvosi rendelők. 1954-ben a körzeti orvos állása mellett üzemi orvos is lett, a Magyar Rádió üzemorvosa. Tulajdonképpen elégedett ember volt, mert szerette a hivatását, és sok megbecsülés és elismerést kapott az emberektől a körzetben, és a rádióban is. Nagyon szerették. Jellegzetes és közismert alak volt a kerületben. A háború után egy használt női kerékpáron kerekezett el fekvő betegeihez, amelyre később Dongó-motort szereltetett. 1956 után, az akkor NDK- ban kapható Mopedet használta. Az 1960-as évektől aztán már autóval járt. Férjem volt a jó zsidóorvos. Ezen a környéken magas rangú tisztviselők laktak. Itt zsidók nem nagyon voltak. Azt mondták itt, hogy az orvosok között is vannak jó zsidók. Keresztény köztisztviselők laktak itt túlnyomórészt.

Újévre új ruhát kaptunk, és mi is később a gyerekeknek mindig vettünk egyet. Anyósom ragaszkodott ahhoz, hogy az unokáknak ő vegye meg. A Galamb utcában volt egy gyerekruha szalon, és mi ott, csináltattunk a fiamnak öltönyt az őszi ünnepekre, és azt anyósom akarta mindig megvenni. Sőt anyám is vett magának újruhát. Aranka néni is tartotta a vallást. Anyósom nagyon dolgozott azon, hogy ortodoxok legyünk, de Laci nem hagyta, de ő imádkozott, csak velem nem tartatta be. Pénteken pl. soha nem mentünk sehova. Disznóhúst nem ettünk. Én nem is nagyon főztem, mert anyósommal laktunk, ő főzött. Közös konyhánk volt. Anyám sokat segített neki, átjött szinte mindennap. Jól főztek. Sóletet, sült húsokat, töltött borjút. Kóser mészárszékről szerezte be a húst. Saktertől, meg a Kazinczy utcában volt kóser mészárszék, és ő mindig oda ment. Anyám nem vett kóser mészárszékből. Férjem sokat imádkozott, ő tanult és szépen tudott. Járt rabbihoz gyerekként. Ő tartotta a szédert és tudta is, az imarendeket. Az anyós és após között volt konfliktus, de após győzött. Pl. após evett az üzletben szalonnát, és anyósom persze tudta. Nagy bajok voltak ebből, de ez egy szerelmi házasság volt. Az én időben már nem járt mikvébe. Nagyon tisztaságmániás volt. Volt cselédlánya. A külön mosogatást megtanulták a lányok. Nem szabadott egybemosni a dolgokat. Mi nem tartottunk kóser háztartást. A Práter utcában volt egy zsidó mészáros, de nem volt kóser. Mi sem ettünk azonban disznót a férjemmel.

A Pészahot a lányomnál még megtartjuk, én segítek a jellegzetes ételeket megcsinálni. A szédertálra kitesszük a jellegzetes ételeket. Olvassunk a Hagadából magyarul, az unokám mondja az imát héberül, és leírtam neki magyarul. A vejem és a menyem is részt vesz az ünnepen. Azelőtt a Kati a lányom, elvitte őket Ros Hasanakor templomba. Én már nem böjtölök, hosszúnap előtt. Gyerekkoromban szerettem böjtölni, akkor mosakodni se szabad, meg fogat mosni se, nehogy víz érjen minket, és én ezt gyerekként nagyon szerettem. Birsalmát megtűzdeltünk szegfűszeggel és vittük a templomba anyáméknak hogy szagolják, mi meg gyerekek, ott randalíroztunk a templomban. Miután a férjem meghalt már nem csinálok nagyon sok mindent az ünnepekkor. Egyszer-egyszer elmegyek templomba. Karácsonyfát akkor kezdtem állítani, amikor Andris, a fiam lehetett olyan tíz éves. Közben tartottuk  a Hanukát is. Persze anyósom olyankor be se jött hozzánk, amikor karácsonyfa volt. Hogy a gyerekek örüljenek, akkor vettünk ajándékot.

Az 1950-es években elterjedt az antiszemitizmus itt is cionista címszó alatt, azonkívül a sztálini orvosperek ismeretében. 1948-ban megjelentek Bibó István és egyéb önvizsgálati kiadványok, de nem közölték őket. A Rákosi időszak csak osztályharc szemléletet fogadott el, és hallgattak a zsidó kérdésről. Nem tudták elemezni marxista módon a zsidó múltat, ezért mindent elhallgattak és Izrael szerintük agresszív politikát folytatott. A zsidó közösség eközben nagyon tönkrement. A templomaink lepusztultak, a zsidók szegények, szomorúak és reményvesztettek lettek. A Dohány utcai templom állapota is mutatja például a magyar zsidók helyzetét, a rendszerváltás hajnalán majdnem összedőlt. Most a felújítás után látszik, hogy a magyar zsidóság ismét élő, színes közösség. A templom most turisztikai látványosság, és fesztiválok színhelye.

1955-ben megszületett első gyermekünk a fiú, és 1963-ban a lány. Boldog voltam. Közben olyan szakmát is kezdtem, és az idegen nyelveket, németet, angolt, franciát továbbtanultam.  A külkereskedelemben helyezkedtem el.

1956-ban megint új életet kezdhettünk. Anyám még a Práter utcai lakásban lakott, de október 24-én átjött hozzánk, hogy együtt legyünk. November 2-án ment haza és mire november 4-én bedübörögtek a szovjet tankok, már a pincéjébe költözött lakótársaival együtt.  A lakásuk előtt felrobbantottak a forradalmárok egy szovjet tankot, és nagy zűrzavar volt náluk. Mi is a pincébe költöztünk kisfiammal együtt. Nálunk nem voltak harcok, de hallatszottak a lövöldözések. Nagyon aggódtunk anyámért, mert férjem a mentőktől értesült az ottani eseményekről. Az egyik nap aztán mentőautóval elhoztuk anyámat. A kevés megmaradt rokonságból és sokan barátaink közül úgy döntöttek, hogy nem maradnak itt, és elhagyják az országot. Ki teherautóval indult, ki vonattal a határnak. Éjszakákon át viaskodtunk, hogy menjünk, vagy maradjunk, de úgy döntöttünk, hogy maradunk, egyrészt a családunk miatt, másrészt pedig reménykedtünk, hogy változások lesznek itt is végre. Férjem nagybátyjáék elmentek Ausztriába. Náluk lakott közös takarítónőnk, aki ekkor hozzánk költözött, és hűséges segítőnk maradt haláláig. Csorba Jánosné Juliska, 35 évig takarított nálunk. Juliska Vecsésről származott.

Engem nem vettek föl az orvosi egyetemre, sem a textilmérnöki egyetemre. Azt gondoltam, hogy javítok a helyzetemen, és szövőszakmunkás leszek, és beiratkozom a textilmérnöki egyetemre, mert ez a káderhelyzetemen javít. Ezek voltak életem nagy megalkuvásai. Elmentem szövőtanulónak, és ez egy évig tartott. És szövőszakmunkás lettem. Három műszakban dolgoztam, és nagyon szerettek. És az igazgatóúr azt mondta, hogy én még mindig nem vagyok jó káder és költözzem el otthonról és költözzek be az ipari tanulóotthonba, akkor majd ajánlanak, hogy vegyenek föl az egyetemre. Hát én meg mondtam hogy nem. A Soroksári úton volt a szövőgyár. Apám, mikor hatra mentem reggel, egyszer „megőrült” és azt mondta, hogy hagyd ezt a marhaságot. És nem engedett oda. Én mondtam hogy csak addig, míg fölvesznek, de persze nem vettek föl. Akkor elkezdtem műszaki rajzot tanulni. Ez is csak egy év volt. És elhelyezkedtem a Technoimpexnél. Katonatisztek dolgoztak ott, és térképeket rajzoltak. Nagyon jó társaság volt. Én itt is megmondtam, hogy zsidó vagyok, meg mindenhol. Nem voltam elég opportunista. Itt, ennél a vállalatnál volt egy munkatárs, aki kifejezetten fajelmélettel foglalkozott, és megállapította a fejformámról, hogy nem vagyok zsidó. Kérdezte, hogy apám hogy nézett ki. Azt mondta, hogy te nem vagy igazi zsidó, biztos a nagyanyám megcsalta a nagyapámat. Nagyon jóba voltam vele ettől függetlenül. Műszaki számításokat végeztem itt a Technoimpexnél. A könnyűiparba akartam azonban később elhelyezkedni, és átmentem 1970-ben Hungarocoophoz. A könnyűiparban, a konfekcióiparban dolgoztam, mert nagyon szerettem. Főleg német területen dolgoztam. Önálló üzletkötő voltam. És nagyon jóba voltam a németekkel. Bérmunkát csináltunk. Nagy divatcégeknek dolgoztunk. A németek nagyon jó partnerek voltak. Pl. a Betty Barclaynak is, mi dolgoztunk. Magyarországon nem lehetett kapni persze ezeket a ruhákat, mi csak csináltuk. Nem voltak üzletek. Snitteket, feldolgozási utasításokat kaptunk, ami alapján a ruhaanyagot, a szövetkezeti üzemekben dolgozták fel. Az ő technikusaik pedig mindig jöttek eligazítást tartani. Rabszolgamunka volt tulajdonképpen, de nagyon szép volt. Én ártárgyalásokra jártam, és tulajdonképpen, nagy szabadságot kaptunk. Az elkészült ruhákat vitték aztán ki. Meg kellett szervezi az üzemeket. 1985 –ben leépült a cég, és önállósították magukat egyes üzletkötők. Akkor teljesen lerobbantak ezek a varrodák. A megrendelők pedig elmentek a Távolkeletre. Jártam sokat külföldre, vittük a kollekciókat. Aztán később a cégengedélyével lehetett árulni is. Akkor alakultak az S modell boltok. Ott lehetett kapni ezeket a ruhákat. Sok helyen voltak műhelyek, Békéscsabán, Gyulán, Sárospatakon, Sárváron, Sopronban, Pécsett. Ezek szövetkezeti üzemek voltak, nem államiak. Itt már nem volt antiszemita megnyilvánulás. A németekkel is ez téma volt, mert én ott is megmondtam, hogy zsidó vagyok. Fölmerültek ilyen kérdések is, és tényleg mondhatom, hogy a németek szembe néztek a történelemmel. Ezek mind nyugatnémetek voltak. Zsidó kollégáim többen voltak, a főnököm is az volt például. Ő egy remek üzletember volt. Volt angol és francia érdeklődés, de igazán a németekkel és az osztrákokkal tudtunk dolgozni.

Összefoglalva, ipari tanuló, és szövőszakmunkás lettem, a Magyar gyapjúfonó és Szövőgyár Nemzeti Vállalatnál (1949-51). Utána műszaki rajzoló és technikus lettem, a Távvezetéképítő Vállalatnál (1951-53),  majd műszaki adminisztrátor lettem a Villamoshálózati Fejlesztő és Tervező Vállalatnál (1953-54). Voltam előadó a Nehézipari Minisztérium Országos Villamosenergia Felügyeletnél (1954-59), bonyolító a Magyar Gépipari Külkereskedelmi Vállalatnál TECHNIMPEX (1959-68). Üzletkötőként dolgoztam a Vegyberendezések Export- Import Vállalatánál KOMPLEX (1968- 1970), és voltam üzletkötő a Hungarocoop Magyar Szövetkezet Külkereskedelmi Vállalatnál (1970- 1986), innen mentem nyugdíjba. A nyugdíj után még dolgoztam ipari összekötőként, a Skála World Trade (Skála Coop) vállalatnál. Itt 2001-ig dolgoztam.

A férjem éjjel-nappal dolgozott, de nagyon jó volt vele a kapcsolatom. Sokat utaztunk, minden három évben lehetett menni akkor külföldre. Sose társas utazással, hanem egyénileg mentünk. Általában vonattal mentünk, csak később autóval. Négyszer voltam Olaszországban, Szicíliától kezdve Toscánáig, bejártuk az országot. Ez az 1960-70 –es évek volt. Kezdtük Csehszlovákiával, nagyon szerettük Prágát. Jugoszláviát nagyon szerettük, a tengert és Krk szigetét. 1962-ben csak én kaptam útlevelet, és elmentem Franciaországba, Párizsba. Régen kimentek a Laci családjából rokonok, és én hozzájuk mentem. Ők is Glázerek voltak. Anyósom unokatestvérei voltak. Magyarul beszéltek, de a feleségek már franciák voltak.  Ők adtak nekem pénzt kölcsön, és két hétig ott voltam. A Gare de Nord környékén laktak. Örök vágyam volt, hogy eljussak egyszer Párizsba. Voltak vágyaim, és a gyerekekkel elmentünk Angliába és Franciaországba, később Spanyolországba, és ott találkoztam egy barátnőmmel, aki 1956-ban ment el Kanadába.  Egy évig mindig tervezgettem az utakat. Utána néztünk mindennek, hogy mit akarunk megnézni. Budapestről Bécsbe mentünk, és onnan mentünk tovább, a kiszemelt uticélra. Volt olyan is, hogy ott a helyszínen béreltünk autót. Egyszer voltunk Ibusz úttal Görögországban, az 1970-es évek végén. Én elmentem a Katival a lányommal  Izraelbe is, 1984-ben, még az intifáda előtt.

Bennünk nem merült fel az, hogy elmenjünk Izraelbe. De a fejünkben állandóan ott motoszkált a gondolat. Rokonok mentek ki a háború után, amikor a nagy toborzások voltak, meg 1956 után. Itt volt a család, és nem akartuk itt hagyni őket. De mindig megtárgyaltuk otthon, főleg akkor, amikor családtagok, ismerősök elmentek. Éjszakáig tartó politizálások voltak. A férjem nem akart repülni, félt, és ő így Izraelben sem volt. De kíváncsi volt mindig, és a férjem sokat olvasott Izraelről. A rokonok, Tel Avivban laknak, az ő rokonságából, nekem Jeruzsálemben lakik egy rokonom, az Arnold bácsi unokája.

Én egy- két évig nagyon lelkes voltam és örültem hogy élek, és azt gondoltam, hogy a kommunizmus fogja megszűntetni az antiszemitizmust.  Belekapaszkodtam a DISZ-be, és teljesen meg voltam győződve, hogy a szocializmus az egyetlen igazságos rendszer, mely megszünteti a társadalmi igazságtalanságot. Mikor a Rajk per volt, nagy válságba kerültem, és akkor viszont minden kiderült nekem. Apám azt mondta, hogy addig leszel kommunista, amíg én el tudlak tartani. Mi a férjemmel rossz káderekké lettünk minősítve, és nem is vettünk részt pártmunkában. Egyébként apám szociáldemokrata volt. Járt is ilyen helyekre, és hozzá is járult rendezvényekhez a kocsmájában. Amikor a szociáldemokrata párt megszűnt, apám kulák lett, mert kocsmáros volt.  Én pedig egy kuláknak voltam a lánya, és nem vettek föl az egyetemre, mert egyéb származású lettem. Kiábrándultam lassan. Mindenhol a fejemre ütöttek. A férjem, meg eleve nem szerette ezeket a “hőbölgéseket”. Baloldali érzelmű volt, de soha nem lépett be a pártba. Az egyetemisták közül voltak zsidó és nem zsidó gyerekek, akik megkísérelték egzisztenciális okokból fölvetetni magukat, de nem vették föl őket, és sokan ezért elmentek a szüleiktől. Új életet akartak kezdeni.

Antiszemita megnyilvánulásokat én úgy tudtam elkerülni, hogy rólam mindenki tudta, hogy zsidó vagyok. Nem voltam semmilyen izmussal elfogult. Abban a reményben, hogy új társadalom fog felépülni meghasonulás nélkül tudtunk tovább élni itt. Mindenképpen baloldali, liberális érzelmeim voltak, nemcsak zsidó szempontok miatt, hanem szociális okok miatt is. Nem politizáltunk, tettük a dolgunkat. Én szőke voltam, nem voltam igazi zsidó.

A zsidók nem akartak provokálni, és a zsidók igyekeztek nem zsidóknak látszani. A fiúkat nem metélték körül.

A nagyünnepeket tartottuk a férjemmel. A Pészahot, Ros Hasanát, Hanukkát. Mezuze nem volt az ajtónkon, sőt anyósom se tette már ki. Én nem tartottam kóser háztartást. Gyertyát sem gyújtottam. Szombaton, ha dolgozni kellett, akkor dolgoztunk. Jártam rendszeresen maszkírra, ami a halottakért való ima. Én a Dohány utcai zsinagógába jártam, meg a Nagyfuvaros utcába. A nagyünnepekkor elmentünk mindig imádkozni. A gyerekeknek is zsidó identitásuk van. Az unokák még nem tudják, hogy mik legyenek, de nagyon érdeklődnek. A gyerekeim házastársai, már nem zsidók. A fiamnak még volt bar micvája. Salgó László volt a mi rabbink, a Nagyfuvaros utcában.

Én még eljárok a Magyar Zsidó Kulturális Egylet rendezvényeire. Egyházi adót fizetek, járatom a Szombatot, az Újéletet, a Múlt és Jövő folyóiratokat, és az Erecet is időnként.

A családomat izraelita hagyományok között temették. Mindenki ott van a Kozma utcai temetőben. A Laci szülei, az ortodox temetőben vannak eltemetve. A zsidó temetőben volt egy rombolás és a férjem sírját is lerombolták 2003-ban. Ígértek kártérítést, de nem kaptunk. A mai napig nem kapták el őket.  Én halott mosdatáson nem voltam. A férjemmel egészen a haláláig vele voltam, gyomorrákja volt, sokat kínlódott szegény. Rajk Tamás temette, 2002-ben.  A kozma utcai temetőben van anyám és apám is, és Lacit is oda temetettem. A Dohány utcában mi nem vettünk meg családi helyet. Apámék a Páva utcai imaházba jártak anno.

Életrajz

A 88 éves Nemes László derűs kedélyével és elképesztő memóriájával kápráztatja el hallgatóját. A nem túl jó környéknek számító VII. kerületi Munkás utcában lévő két és félszobás lakás jellegét a minden helyet kitöltő könyvespolcok és könyvek adják meg. Kell is a hely a tizenegyezer kötetes könyvtárnak, amelyet halála utánra felajánlott a VII. kerületi önkormányzatnak.

Már apai dédapámat is, aki 1830 körül született, Nemesnek hívták, Nemes Lázárnak. Ez a legnagyobb ritkaság a zsidóknál, mert II. József idején, amikor a zsidók rendes polgári családnevet vettek fel, akkor német neveket kellett felvenni [lásd: zsidó vezetéknevek]. II. József ugyanis németesíteni akart. Édesapám szerint ennek kétféle magyarázata lehet. Az egyik az, hogy valamelyik ősünk egy nagyon magyaros érzelmű erdélyi főnemesnek volt a házi zsidaja, és az ura valahogy elintézte, hogy magyar nevet vehessen föl. A másik variáció pedig az, hogy valamelyik ősünk szombatos lehetett, és a szombatosok házasodtak zsidókkal. Hogy mivel foglalkozott, azt nem tudom. Annyit tudok róla, hogy az 1848-as szabadságharcban honvéd volt. Erősen magyar érzelmű volt, mindig csizmában és magyaros ruhában járt. Ezt édesapám mondta, ő még ismerte a nagyapját, Lázárt. A feleségéről csak annyit tudok, hogy a neve Haja volt. Hogy hány gyerekük volt, azt nem tudom, nem is hallottam nagyapám esetleges testvéreiről.

Nagyapám, Nemes Izsák (Iczig) 1859-ben született Magyarláposon [Magyarlápos – Szolnok-Doboka vm., az 1910-es népszámlálás adatai szerint 2700 fő volt a lakosok száma, 1920-ban 2400 fő. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a lakosok száma szintén 2400 fő volt, és nem egészen 30%-uk, 717 fő volt zsidó. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Apám születési anyakönyvi kivonatában az áll, hogy Nemes Izsák, fiákeres, de gyerekkoromban többször voltunk ott, és láttam, hogy nagy istállója volt, lovakkal, tehenekkel. Azt hiszem, nem is annyira fuvaros volt, inkább lovakat és teheneket nevelt és adott el. Emellett lehet, hogy fuvarozott is. Elég jómódúak voltak. Nagyapám is nagy magyar volt. A húsvéti szünetben, Pészahkor lejártunk hozzájuk látogatóba, és ilyenkor mindig becsukta az ablakot meg a spalettát, hogy ne hallják a románok az utcán, és elszavaltatta velem a „Talpra magyar”-t, meg elénekeltette a magyar himnuszt. Nagyon odavolt, hogy elcsatolták őket Magyarországtól. A nagymamát ez kevésbé érdekelte, ő inkább vallásos volt. Nagyapám is tartotta a vallást, rendes szédereste volt mindig, templomba járt, de igazán vallásos a nagyanyám volt, aki nem is beszélt jól magyarul. Jiddisül jobban beszélt. Nagyapámmal is jiddisül beszélt, de a nagyapám nem tudott igazán jól.

A nagyanyám, Szmuk Czize 1861. december másodikán született, Máramarosszigeten. Apja Szmuk Chajim Szrul, anyja Jente. Cili nagymama hozzám nagyon kedves volt, de – úgy mondták – egy kicsit fukar volt. Az ő nyakában lógott a szekrény kulcsa, amiben a pénzt tartották. Miután mindig Pészahkor voltunk ott, az afikóment mindig nekünk, a három fiúunokának kellett megkeresni. Amikor megtaláltuk, kaptunk valami ajándékot. Később nagypapa mindig odajött hozzánk, és azt mondta, majd ha lement az ünnep, akkor elmegyek veletek a játékboltba, és veszek nektek valami sokkal szebb játékot, csak a nagymamának meg ne mondjátok. Mindig vett, de arra már nem emlékszem, hogy mit. Csak arra, hogy el kellett dugni, nehogy a nagymama megtudja.

Anyagilag egy jómódú paraszt életszínvonalán éltek. Egy nagy udvar volt, két szoba és konyha egy földszintes, tornácos házban. A plafonon fagerendák voltak. A háznak volt egy utcai frontja egy utcai szobával, de a bejárat oldalt volt, az udvarról. Egypár lépcső vezetett a tornácra, és onnan bejutottunk a konyhába. A konyhából nyílt jobbra és balra a két szoba. Az udvaron volt még lóistálló, tehénistálló, mögötte lekerítve egy kert gyümölcsfákkal és veteménnyel, ami lement egészen az Iza partjáig. Fürdőszoba nem volt, és 1929-ben, amikor utoljára voltam ott, még nem volt vízvezeték. Kimenni a budira kellett, a vizet a kútról hozták. Húsvétkor mindig ott jött össze a család, ott találkoztam a [máramaros]szigeti és a szabadkai unokatestvéremmel. Egyszer éppen vendégségbe készültünk édesapám ottani kollégájához, egy orvoshoz. Új ruhát kaptam húsvétra, fehér zoknit, fekete lakkcipőt, és amikor a mamám rendesen fölöltöztetett, kiküldtek, hogy amíg ők is felöltöznek, addig játsszak egy kicsit az udvaron. Az istállóból a trágyalé egy óriási emésztőgödörbe folyt, a tetején fából készült rács volt, és korhadt volt a fa, leszakadt alattam. Nyakig merültem a pöcegödörbe. Bevittek a házba, a ruhámat kidobták, és a konyhában az édesanyám lecsutakolt egy óriási lavórban. A máramarosszigeti családi életről sokkal többet nem tudok. Csak arra emlékszem, hogy a nagynénémékhez, akinek a férje Salamon tímármester volt, nem szerettem menni, mert borzalmasan büdös volt a tímárműhely.

1929 után már csak apám látogatott le Máramarosszigetre minden évben, mert ezen is spórolni kellett. A nagyapám, Nemes Izsák egyszer volt nálunk, Pesten látogatóban, és egyszer a nagyanyám is külön.

Nemes Izsáknak öt gyereke volt. A legidősebb Helén, akinek a férje, Salamon Izsák elég jómódú tímármester volt. Tizenegy élő gyerekük volt. A legidősebb majdnem édesanyámmal volt egyidős, a legfiatalabb egy évvel volt fiatalabb nálam. Többségüket elvitték Auschwitzba. Két unokahúgomról tudom, hogy megmaradt, ez egyikkel még találkoztam is 1967-ben, Montrealban. Akkor már nagyon idős volt. A legfiatalabbal pedig – ma már sajnos ő sem él – még tíz évvel ezelőtt találkoztam Izraelben.

A második gyerek volt az édesapám, Dávid. A harmadik Regina, aki néhány évvel volt édesapámnál fiatalabb. Férjhez ment egy Komlós (Katz) Vilmos nevű máramarosszigeti zsidó emberhez, aztán Pesterzsébetre költöztek. Vilmos bácsi a járásbíróságon volt egészen alacsony beosztásban, segédtiszt vagy tisztviselő. Nagyon szorgalmas ember volt, még vasárnap is körmölte az iratokat otthon. Négy gyerekük volt. A legidősebb Laci, érettségi után a csepeli Weiss Manfréd gyárban volt tisztviselő. A következő Gabriella, nagyon szép lány volt, férjhez ment egy Grósz nevű pesterzsébeti zsidó emberhez, aki az ottani harisnyagyárban volt valamiféle művezető. Én még ismertem, nagyon rokonszenves, értelmes, kedves ember volt. Egy vagy két gyerekük volt. A harmadik gyerek Miklós, nálam pár évvel idősebb, jól futballozott, és ennek révén kapott állást a csepeli Weiss Manfréd gyárban, mert a csepeli futballcsapatban játszott. A legfiatalabb Ilona volt. Ebből a nagy családból senki nem élte túl a háborút, mindet elvitték Auschwitzba, és kivétel nélkül meghaltak.

A negyedik volt József, aki Máramarosszigeten lakott, a nagyapámék melletti telken volt a házuk. Körülbelül ugyanazzal foglalkozott, mint a nagyapám, csak nagyobb léptékben. Úgy tudom, exportált is szarvasmarhát például Görögországba, és sokat utazott. Elég jó módban éltek. Neki három gyereke volt. A legidősebb 1921-ben született, őt is Lászlónak hívták, ő most Izraelben él. Az egyik lány Manyi, a másik René, ő 1930-ban született. A nagybátyám, József még 1940-ben meghalt, a feleségét és a két lányt Auschwitzba vitték. Csodával határos módon életben maradtak, és kivándoroltak Izraelbe. A fia munkaszolgálatosként megúszta. A háború után Bukarestben elvégezte a közgazdasági egyetemet, feleségül vett egy bukaresti zsidó lányt, aki vegyészmérnök volt, és 1961-ben kimentek Izraelbe. Ma is Ramat Ganban élnek, ott született fiuk, Nemes Ayalon, aki három gyermekével a közeli Givatayimban lakik.

Az ötödik Gizella, aki egy Földes Jakab nevű felvidéki zsidóhoz ment férjhez közvetlenül az első világháború után. Pár évig Budapesten éltek, aztán Szabadkára költöztek. A nagybácsimat ott gyilkolták meg 1944-ben. A nagynénémet és a lányát, Kittyt elvitték Auschwitzba, de visszatértek. A fiúk Földes Gyuri, aki velem egyidős volt, még közvetlenül a háború előtt kiment Angliába. Glasgow-ban elkezdte a műegyetemet, de amikor kitört a háború, jelentkezett repülősnek. A Royal Air Force-ban szolgált. A háború vége felé, még mint repülős kikerült Kanadába. Ott megismerkedett egy ottani zsidó lánnyal, akit 1945-ben feleségül vett. Gyuri nem tudta kiheverni a háborút, a bevetéseket, és hogy a barátját mellette lőtték le. Az egyetemet már nem folytatta, biztosítási ügynök lett, és ivott. 1970-ben halt meg. Gizella nagynéném és Kitty Auschwitzból hazament Szabadkára. Kitty 1947-ben férjhez ment, majd 1948-ban a nagynénémmel együtt kivándoroltak Kanadába. Három gyerekük volt, de semmit nem tudok róluk, mert teljesen megszakadt velük a kapcsolat.

Nagyapám 1937-ben halt meg Máramarosszigeten, Cili nagyanyám pedig 1944-ben, Auschwitzban.

Az édesapám, mielőtt iskolába került, járt héderbe két évig, ezért később kezdte az elemit, és húszéves korában érettségizett. Elég korán elkerült hazulról, a négy elemit még Máramarosszigeten végezte, utána Debrecenbe ment gimnáziumba, és ott érettségizett. Nem tudom, melyik gimnáziumban. Érettségi után beiratkozott Pesten az orvosi egyetemre. Ő volt az egyetlen gyerek a családban, aki egyetemet végzett. Pesten albérletben lakott. Közvetlenül az első világháború előtt végzett, de az utolsó vizsgát nem tette le. Nem katonának vitték el, hanem úgynevezett járványorvosnak. Mesélte, hogy a kárpátaljai kis falvakban az ő feladata volt a falusi lakosokat beoltani különböző járványok ellen. Nem nagyon hagyták magukat beoltani. Kocsival járt, és egy csendőr kísérte mindig, hogy kényszerítsék az embereket az oltásra. Amikor véget ért a háború, ledoktorált. A Bakáts téri kórházban a híres nőgyógyász, Frigyesi professzor mellett dolgozott mint segédorvos [Frigyesi József (1875–1967) – orvos, szülész-nőgyógyász, 1929–1948 között egyetemi tanár, a budapesti I. sz. női klinika igazgatója, 1945–1947 között az egyetem rektora volt. Az Orvosegyesület, a Nőorvos Társaság elnöke volt (MÉL). – A szerk.]. Frigyesi nagyon elégedett volt vele, szerette volna ott tartani a kórházban, de a fehérterroros, a Horthy bevonulása körüli időkben mint zsidót nem tudta [lásd még: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Megpróbálta, de nem sikerült. Édesapám ott ismerkedett meg édesanyámmal is, akinek a sógora a kórházban valami gondnokféle volt. 1919-ben házasodtak össze.

Attól kezdve, hogy édesapám kikerült a Bakáts téri kórházból, csak magánpraxisa volt, ami sanyarú kenyér volt. Látszatra jó polgári körülmények között éltünk, mert ahhoz, hogy privát orvosként dolgozhasson, fönn kellett tartani egy rendelőt, és kellett egy várószoba. Akkoriban megkívánták, hogy az orvosnál egy rendesen berendezett szalon legyen várószobaként. Mert milyen orvos az, aki az előszobában ülteti le a betegeket? Úgyhogy egy négyszobás lakást béreltünk a Rákóczi út 63-ban, a volt Otthon Áruházzal szemközti házban. Ott is születtem, mert a szülést apám vezette le. Érettségimig vagy még az után is az volt a legnagyobb gond a családunkban, hogy elsején meglegyen a lakbér. Mert az nagyon sok volt. Nem éltünk rosszul, nyaralni is mentünk, engem rendesen ruháztak, szóval jó polgári szinten éltünk, de napról napra. A lakásban volt egy várószoba, egy rendelő, egy ebédlő, egy hálószoba és egy cselédszoba. Cseléd mindig volt, mert nem illett, hogy a doktorné nyisson ajtót, és ő engedje be a betegeket. Nekem soha nem volt külön szobám, az ebédlőben volt egy rekamié, azon aludtam, és az ebédlőasztalon csináltam a leckémet. A nagy tálalószekrény egy része volt a szekrényem, ott voltak a könyveim és a játékaim.

Anyai ágon a legkorábbi felmenők, akikről tudok, dédszüleim, Apfel Fülöp és Benedek Katalin. Dédanyám Koroncón született 1851-ben, és Budapesten halt meg 1936-ban. Jól beszélt németül, mert Bécsben járt elemibe, közben rokonoknál lakott. Nyilván járt magyar iskolába is, mert amikor én már gimnazista voltam, és Kemény Zsigmondot meg Eötvös Józsefet olvastam, akkor a dédmamám mindig mondta, hogy én is ezeket tanultam. Még emlékezett is rá, beszéltünk is róla. De számolni németül számolt magában. A férje, Apfel Fülöp Szombathelyen volt órás és ékszerész. Az első világháború előtti években felköltöztek Pestre. Azt hiszem, itt már nem dolgozott, nem volt üzlete. Aztán az első világháború alatt az összes pénzükön hadikölcsönt [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában] jegyeztek, ami az utolsó fillérig elúszott. Fülöp dédapám 1919-ben halt meg. Dédmamám odaköltözött a nagyszüleimhez, és gyakorlatilag ők tartották el. Mesélték, hogy a dédmamám nagyon spórolt, mert nem volt külön pénze, és nem akart folyton pénzt kérni a nagyszüleimtől. Ő még vallásos volt, a pesti nagyszüleim már nem. A maximum az volt, hogy Jam Kipurkor [Jom Kipur] böjtöltek. Dédmamám egy ideig péntek este még gyertyát gyújtott [lásd: péntek esti gyertyagyújtás]. Aztán később, a nagyszüleimnél az egyik szobában volt egy olyan csillár, amiben gyertya alakú égők voltak, és akkor dédmamám, hogy spóroljon, a csillár alatt mondta el a péntek esti imát. Azt mondta, hogy modern korban élünk, a Dohány utcai templomban [lásd: Dohány utcai zsinagóga] is villanygyertyák vannak, akkor miért ne lehetne itthon is a villany gyertyatartó alatt a péntek esti ima.

Nagyapám László Lipót Érsekújvárt járt gimnáziumba, utána Pozsonyban egy-két évig jogot tanult, de nyilván nem fejezte be, mert doktori címet nem használt [Pozsonyban a 19. század utolsó harmadában, amikor a nagyapa jogot tanulhatott, nem jogi egyetem, hanem (királyi) jogakadémia működött. A jogakadémiákon nem lehetett doktori szigorlatot tenni, elvileg tehát a nagypapa akár be is fejezhette a tanulmányait. – A szerk.]. Valamikor az első világháború előtt magyarosítottak Lőwingerről Lászlóra [lásd: névmagyarosítás]. A házassága előtti időkről mesélik, hogy mindenfélével foglalkozott. Volt egyszer egy szabósága. Ő maga nem volt szabó, csak vett egy szabóságot, és annak volt a főnöke. Egy időben kávéháza volt az Aréna úton. Aztán azt is eladta. Amikor én a háború után megismertem, bankban dolgozott. A Pesti Kereskedelmi Bank egyik fiókbankjának volt az igazgatója. Akkoriban anyagilag is jól álltak. Eredetileg ők laktak a Rákóczi út 63-ban lévő négyszobás lakásban, és amikor édesanyámék összeházasodtak, átadták nekik a lakást, azt hiszem, berendezéssel együtt. Szépen volt berendezve, zongorával, mindennel, ami egy ilyen polgári lakásban illett. Ők hárman (akkor már a dédmamám velük lakott) a Baross utcába költöztek egy viszonylag modernebb ház négyszobás lakásába. Amikor a nagyapám elérte a nyugdíjkorhatárt, nem nyugdíjat kért, hanem egyben az egész befizetett pénzt. Akkoriban volt a nagy tőzsdézés, és azt mondta, hogy ő ért a tőzsdéhez, inkább megforgatja azt a pénzt. Addig forgatta, amíg az utolsó fillérig elúszott. Teljesen elszegényedtek, úgyhogy a hetvenegynéhány éves nagyapámnak ingatlanügynökként kellett talpalnia mindenfelé, bemutatni a vevőknek a házakat. A négyszobás lakást megtartották, de két szobát már kiadtak albérlőknek.

A Pesten lakó nagyszüleimnél gyakran megfordultam, mert egy ideig a velünk szemközti házban laktak a Rákóczi úton. Szinte minden nap fölszaladtam hozzájuk. Nagyapám sokat olvasott, sok könyve is volt, megvolt neki „A világirodalom klasszikusai” teljes sorozat, hatvan kötet. Születésnapra meg más ajándékozási alkalmakkor könyvet kaptam tőlük, egy-egy kötetet abból a sorozatból.

Hogy nagyapám mikor született, azt nem tudom. 1943-ban halt meg Budapesten. Nagyanyám, Apfel Malvin Szombathelyen született, valamikor az 1870-es években, és 1944-ben halt meg a Csengery utcai csillagos házban, azt hiszem, gyomorrákban. Volt három gyerekük. A legidősebb, László Ella 1895-ben született Budapesten, tizenhat éves korában kikeresztelkedett, és hozzáment Telegdy Zahariás István mérnökhöz, aki az első világháborúban a haditengerészetnél volt tartalékos tiszt. Mesélték, hogy Horthy hajóján volt hadnagy, de ez nem segített rajta a háború után, amikor nem volt állása. Ella második férje az ugyancsak katolikus Kölber Jenő volt. Az apjáé volt a Kölber-féle kocsigyár, amely hintókat készített. Jenőt úgy nevelték, hogy ő lesz a vagyon és a gyár örököse [„Magyarországon a kocsigyártás fénykorát egyértelműen a Kölber testvérek kocsigyára jelentette. Az 1784-ben alapított gyárat, ahol tökéletes munkamegosztásban együtt dolgoztak bognárok, kovácsok és nyergesek, vagyis lószerszámkészítők, már fennállása idején is legendák övezték” (Szerényi Albert Gábor: Gondolatok a hazai kocsigyártásról, www.pointernet.pds.hu/ujsagok/nlmfo/nlm200010/nlm2000102.html). – A szerk.]. Az öreg Kölbernek a háború után mondták a barátai, hogy itt az autó, térjen át vagy autógyártásra, vagy autókarosszéria-gyártásra. Erre azt mondta, hogy „Ugyan kérem, úriember Magyarországon mindig Kölber-hintóval fog járni. Az autó csak egy múló divat”. Tönkre is ment a gyára. Az egyik telepen már csak hat munkás lézengett, de még tíz igazgatósági tagja volt a cégnek. Kérdezték az ismerősei, hogy miért nem küldi el az igazgatókat. Erre azt mondta, hogy úriember az igazgatóit nem küldi el. Szóval tökéletesen tönkrementek. A nagybácsim, Jenő semmihez sem értett, de kiválóan bridzsezett, kiválóan teniszezett, és amatőr ügetőhajtó volt.

Egyébként nagyon rendes ember volt. Egyáltalán nem zavarta, hogy a család zsidó. Egyszer még egy széderestére is eljött a nagyapámékhoz, ott ült ő is kalapban. Valamikor 1935 körül, a felesége már nem élt, feljött hozzánk, és mondta, hogy doktor Weis Istvánt kinevezték az OTI vezérigazgatójává [Weis István (1889–1973) társadalomtudós  – 1932-től 1936-ig volt az OTI vezérigazgatója – A szerk.]. Neki gyerekkori jó pajtása, felmegy hozzá, és egészen biztos, hogy tud állást szerezni az édesapámnak. Két nap múlva újra eljött, elmesélte, hogy beszélt Weis Istvánnal, mondta neki, hogy a sógora kitűnő nőgyógyász, és szeretne az OTI-nál elhelyezkedni. Weis István mondta, hogy természetesen, a legjobb állások közül választhat, semmi akadálya nincs a dolognak. A beszélgetés végén a nagybátyám megjegyezte, hogy még egy dolgot el kell mondania, azt, hogy a sógora zsidó. Mire Weis István: akkor sajnos szó sem lehet róla. Pedig akkor még nem is voltak zsidótörvények. Jenő időnként próbált ezzel-azzal foglalkozni, de nem volt semmilyen valódi foglalkozása. Az utolsó foglalkozása az volt, hogy egy gazdag nagynénitől örökölt egy négyemeletes bérházat a Rákóczi úton. Akkor kidolgozott egy csalhatatlan szisztémát, Ellával elutaztak Monte Carlóba, és az utolsó fillérig elvesztették a pénzt. A nagynéném akkor már nagyon beteg volt, és hamarosan, 1934-ben meg is halt. Jenő valamikor 1938 körül újra megnősült. A feleségével még voltak is nálunk. Valahol vidéken éltek, és amikor a Felvidéket visszacsatolták [lásd: első bécsi törvény], akkor Kassára költöztek, mert a felesége egyik rokona ott került valami nagyon magas állásba. A háború után egyszer még találkoztam vele, megadta a címét, de amikor egy kicsit később kerestem, már nem találtam nyomát.

Másik nagynéném, László Ilona 1897-ben született, Budapesten. Négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett, utána szabás-varrást tanult, és egy olyan jogosítványt is szerzett, hogy ő is taníthatja. Nemrégiben került a kezembe egy végbizonyítvány, ami feljogosította, hogy elemi népiskolában szabás-varrást tanítson. Ilyet egyébként anyám is szerzett. 1918-ban Ilona hozzáment Vértes Jenőhöz, aki kórházi gondnok volt a Bakáts téri kórházban. Apám és anyám az ő révükön ismerkedtek meg. Ilona a háborúig abból élt, hogy varróiskolája volt az Andrássy úton, és rendkívül jómódú volt. A lakásukban volt egy teremszerű nagyon nagy helyiség, ott volt egy hosszú asztal, ott tanultak a lányok és az asszonyok. Emlékszem, hogy a villamosok ablaka fölött voltak ilyen kisebb hirdetések, és ő mindig hirdetett: „Úrilányok, úriasszonyok szabás-varrást megtanulhatnak Vértes Jenőnénél.” 1919-ben megszületett a lányuk, Vértes Edit. Ilona és Jenő házassága nem volt jó, a háború után elváltak, és Ilona férjhez ment egy Selmeci László nevű művirágkészítő jómódú kisiparoshoz, akinek a felesége és a kislánya Auschwitzban pusztult el. Ilona a felszabadulás után, nyugdíjazásáig a Wesselényi utcai ruhaipari szakiskolában tanított, annak mintaüzemét vezette [Az iskola az iskolák államosítása során, 1949-ben megszűnt Dobó Katalin Felső Kereskedelmi Leányiskola (1940-től: Kereskedelmi Leányközépiskola) utódintézménye, ahol 1958-ig szakmunkásképzés (többek között ruhaipari szakmunkásképzés is) folyt, majd a Munkaügyi Minisztérium 15. sz. Vámos Ilona Szakmunkásképző Intézete költözött a Wesselényi utca 52. szám alatti épületbe. 1969-ig nappali szakközépiskolai oktatás is folyt az iskolában. – A szerk.]. 1969-ben halt meg Budapesten, zsidó temetőben van eltemetve. A lánya, Edit még a háború előtt katolizált. Ő az egyetlen ismerősöm, akinél ez őszinte volt, és belülről fakadt. Az ő katolizálása előttem teljesen világos. Főleg akkor lett világos, amikor a halála után rendeznem kellett a hagyatékát, és megtaláltam gimnazista korabeli naplóit. A szülei házassága megromlott. Ezután a nagynéném elég szabados életet élt, majd megtalálta igazi szerelmét, egy textilgyári igazgatót, akinek viszont beteg volt a felesége, és a beteg feleségétől nem akart elválni. Később, halála előtt beszélgettünk erről Edittel, és azt mondta, hogyha az anyja elvált volna, és hozzáment volna ahhoz, akit igazán szeretett, akkor neki semmi kifogása nem lett volna ez ellen. Ez a helyzet viszont őt nagyon taszította. Valami morális megnyugvást keresett, és úgy érezte, hogy a zsidó vallásban nem találja meg. Ezenkívül rajongott egy-két gimnáziumi tanárnőjéért, akik a harmincas évek hazafias szellemében nevelték a lányokat. Ez vitte őt a finnugor nyelvészet felé is. Amikor jöttek a keményebb idők, nem volt hajlandó föltenni a sárga csillagot, azt mondta, hogy ő nem zsidó. És nem maradt otthon a szüleinél, hanem keresztény barátaihoz költözött, akik bujtatták. Aztán valóban finnugor nyelvész lett, a tudományok doktora, a debreceni egyetem finnugor tanszékének vezetője. 2002-ben halt meg [„2002. augusztus 11-én, 84. életévében elhunyt az uralisztika hazai nesztora, az osztják nyelv kimagasló kutatója és nagy hagyatékainak feldolgozója, a nyugat-szibériai mitológia egyik legkitűnőbb ismerője, több külföldi nyelvtudományi társaság tiszteleti és a Finn Tudományos Akadémia külső tagja, professor emeritus. Vértes Edit 1919. május 31-én, Budapesten született […] A kis Editnek két-három éves korától német nevelőnője volt, és már gyermekkorában szinte egyformán beszélt németül és magyarul. Még talán tizenkét éves sem volt, amikor már franciául is jól tudott. […] Szüleinek házassága azonban nem volt igazán harmonikusnak mondható. Talán ez is hozzájárult a gyerekkorához képest túlságosan is komoly, később főként a tudományos munkájára koncentráló természetéhez. […] Az Andrássy úti Mária Terézia gimnázium tanulójaként szüleitől mindazt az anyagi támogatást megkapta, amit az iskola többnyire középosztálybeli, részben felsőbb osztálybeli növendékei megkaptak: megfelelő taníttatást, nyelvtanulást, külföldi utazást, de ő ennél többre vágyott. A családi élet meghitt, bensőséges melegére. […] Ez a kielégületlenség vitte őt bizonyára már 15-16 éves korában az Isten-keresés, a hazai és külföldi katolikus templomokban érzett áhítat, a mély vallásosság felé. […] 1937-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–olasz–művészettörténet szakára. Szüleinek kívánságára mindezt hamarosan felcserélte ugyan a matematika–fizika szakkal, de egyidejűleg rendszeresen hallgatott a bölcsészkaron is finnugor, magyar és általános nyelvészeti előadásokat. 1942 júniusában a természettudományi karon kapott középiskolai tanári oklevelet, a következő év decemberében viszont nyelvészetből doktorált: finnugrisztikából főtárgyként, magyar nyelvészetből pedig melléktárgyként. A bizottság tagjai Zsirai Miklós, Laziczius Gyula és Pais Dezső voltak. […] Ezután négy évig, 1941–1945-ig Szentendrén a katolikus tankerületben tanított, majd pedig hat esztendőn keresztül különféle fővárosi középiskolákban. […] 1951-ben a Központi Fizikai Kutatóintézet akusztikai és ultrahang csoportjában az érthetőségi vizsgálatok nyelvészeti feladatait kutatta, vagyis nyelvészeti statisztikai munkálatokat végzett. A következő évben az MTA Nyelvtudományi Intézetének finnugor osztályára került. Kandidátusi értekezését 1958-ban védte meg, majd 1976-ban nyerte el az akadémiai doktori fokozatot. Harminckét éves kutatóintézeti tevékenységet követőn, 1984-ben kinevezték a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem finnugor nyelvtudományi tanszéke tanszékvezető professzorának. 1989-ben vonult nyugdíjba” (Zaicz Gábor – Csepregi Márta: Vértes Edit emlékezete, A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai, 82. szám). – A szerk.].

Édesanyám családja lány korában jómódú polgári életet élt. Tanult zongorázni, volt egy bécsi Stingl zongorájuk, ami aztán ránk maradt. Németül olyan középfokon tudott, ami otthon ráragadt, és amit a polgáriban tanult. Polgári után tanult szabni-varrni, gyerekkoromban a ruháimat mind ő szabta és varrta. Teniszezett, úszott, és mesélte, hogy különösen a diaboló játékban volt jó [A Révai Nagylexikona a következőképpen írja le a diaboló nevű játékot: „a XIX. sz. elején Kínából Franciaországba származott játék. A játékszer csúcsával egymásnak illesztett kettőskúp; fémből, ebonitból v. fából készítik. E kettős kúpot két botocska között kifeszített zsinóron görgetik ide-oda, a két botocska hirtelen szétfeszítésével feldobják a magasba, s ismét a zsinórra ejtik. Játsszák egyesben, de társaságban is.” – A szerk.]. Jártak színházba, főleg operettekhez, a Király utcában a Király Színházba, kábé a Csengery és a Vörösmarty utca közötti részen volt [A Király Színház 1903-ban nyitott (Budapest hetedik színháza volt), Beöthy László igazgatásával és a „Rákosi-dinasztia” (Beöthy édesanyja, Rákosi Szidi, valamint a nagybátyja, a „Budapesti Hírlap” főszerkesztő-tulajdonosa, Rákosi Jenő és a nagynénik: Csepreghyné Rákosi Ida és Evváné Rákosi Márta) tőkéjével s Rákosi Szidi színiiskolájának egykori növendékével, Fedák Sárival mint vezető színésszel. A színház műsorán főleg operettek szerepeltek. A Király Színház 1939-ben zárta be kapuit (de Beöthy már 1924-ben lemondott a színház vezetéséről) (Alpár Ágnes írása nyomán, „Népszabadság”, 2003. november 6.). – A szerk.]. Látszik a fényképeken is, hogy a László lányoknak szép és rendes ruháik voltak. Volt kutyájuk, rendszeresen utaztak nyaralni, általában a Balatonhoz, de többször voltak Abbáziában, ahova a polgárság felsőbb rétege járt [Az 1900-as évek elején Abbázia a Monarchia egyik legnagyobb üdülőhelye volt az Isztria-félszigeten, pár kilométerre Fiumétól, a tengerparton. 1918-ban Olaszországhoz került, 1943-tól a Független Horvát Államhoz, 1945-től Jugoszláviához tartozott, 1991 óta a független Horvátországhoz tartozik (Opatija). – A szerk.]. Grado volt a bécsi polgárság nyaralója [Grado – osztrák kikötő- és fürdőváros volt az Adriai-tenger partján, a 19. század utolsó harmadában kezdett divatos fürdőhellyé válni. 1918 óta Olaszországhoz tartozik. – A szerk.], Abbázia a pesti polgárságé. Édesanyám lány korának utolsó tíz évében a család abban a Rákóczi úti lakásban lakott, amit később átadtak a szüleimnek.

Nagyapám nem politizált. Eleinte apám sem. Arra emlékszem, hogy amikor kitört a spanyol polgárháború [lásd: Franco], és én valami olyasmit mondtam, hogy jó, hogy Franco és a királypártiak gátat vetnek a kommunista és szocialista előretörésnek, akkor az édesapám rám nézett, és azt mondta: „Mondd, téged már teljesen meghülyítettek abban az iskolában?” És akkor azt mondta: „Beszéljünk egy kicsit a politikáról.” Apám a „Pesti Napló”-t járatta, ami egy polgári liberális újság volt. Tizenöt-tizenhat éves koromtól már én is rendszeresen olvastam a „Pesti Napló”-t [lásd: Az EST-konszern]. Apám a választásokon a Rassay-féle szabadelvű pártra szavazott. Rendszeresen járt kávéházba, és ott több lapot is elolvasott.

A polgári élethez hozzátartozott a kávéház. A környéken több is volt. A Luther utca és a Rákóczi út sarkán, ahol most egy Match van, volt a Népopera kávéház, oda járt az édesapám [A Budapesti Negyed 1996. évi 2–3. száma közöl egy 1912. évi listát a budapesti kávéházakról (Magyarországi szállodák, vendéglők, korcsmák és kávéházak címtára az 1912. évre. Szerk. Zsovák Károly, Budapest, 1912), amely szerint (1912-ben) a Népopera kávéház (tulajdonosa vagy bérlője: Weisz József) a VIII. Népszínház utca 33. szám alatt működött. Úgy tűnik, az 1920-as évekre Weisz József a Rákóczi út 59-be, a Rákóczi út és Luther utca sarkán lévő épületbe helyezte át kávéházát, vagy ott is nyitott egyet.– A szerk.]. Később, amikor 1928-ban vagy 1929-ben újra megnyitották az átalakított Palace szállót, akkor a Palace kávéházba járt rendszeresen [A Palace szálló 1911-ben nyílt meg (az épületet Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte), mai külsejét lényegében egy 1923-as átalakítás után nyerte el, 1928-ban pedig egy újabb nagyobb átalakítást végeztek az épületen – nyilván az ezt követő megnyitásról van szó. (Egyébként a szálloda a Hotel Palace Szálloda Részvénytársaság tulajdonában volt egészen 1958-ig, akkor államosították.) – A szerk.]. §§Reggelire otthon csak egy pohár meleg tejet ivott, utána lement a kávéházba, ott rendesen megreggelizett, és átnézte az újságokat. Ezenkívül ott találkozott kollégákkal, barátokkal. Sőt, még a pacientúrája egy része is onnan származott, az ottani barátok és ismerősök feleségei, mert ő szülész-nőgyógyász volt. Ha egy páciens ragaszkodott hozzá, hogy a szülést ő vezesse, akkor valamelyik magánszanatóriumban kibérelte a műtőt és az asszisztenciát.

A kávéházból tíz óra körül elindult meglátogatni a fekvő betegeit, mert általános orvos is volt, mai szóval háziorvos. Gyalog ment, messzebb lakó beteghez esetleg villamoson. Aztán egy-fél kettőre hazajött. Az iskolából sietnem kellett haza, mert szeretett időben ebédelni. Ebéd után, körülbelül kettőkor megint lement a kávéházba, ott itta meg az ebéd utáni feketéjét, beszélgetett az ismerősökkel, barátokkal. Három órára hazajött, mert kezdődött a rendelés, ami hivatalosan ötig tartott, de volt úgy, hogy este végzett. Ameddig jöttek betegek. Vacsora után a szüleim majdnem minden este elmentek valahova. Főleg amíg kisgyerek voltam, tehát ők fiatalabbak voltak. Színházba, operába vagy kávéházba, ahol ilyen családi barátokkal találkoztak, römiztek. Ha szükség volt partnerre, akkor az édesapám is beült, de nem volt nagy kártyás. Később bridzseztek. Viszont volt édesapámnak egy szenvedélye, a lóverseny. Nem járt ki, mert az drága volt, de a városban számos fogadóiroda volt, mint ma a lottóirodák, ott lehetett fogadni. Kis tétekben játszott. A kávéházi társaságban volt sok zsoké is, ők adták a biztos tippeket, amik általában nem jöttek be. De a nyereség és a veszteség nagyjából kiegyenlítette egymást. A tippeket egyébként nem csak „kapta”, de rendszeresen olvasta a „Turf” című lóversenylapot is, amelyben a heti programon kívül a lovak és lovasok korábbi eredményeit, esélyeit is megírták, és persze a lovak korát, származását, trénereit és egyéb vonatkozó pletykákat is.

Édesanyám egy napja úgy telt, hogy reggel fölkelt, elkészítette édesapám meleg tejét és az én reggelimet. Amikor elmentem az iskolába, akkor elment bevásárolni a Teleki téri piacra, de nem a cseléddel, hanem egyedül. Ő cipelte. Sportos volt, később, 1949-től, tehát ötvenöt éves korától még evezett is. A feleségemmel vettünk egy használt kílbótot, édesanyám is kijárt a Rómaira a csónakházhoz, és pillanatok alatt megtanult evezni. 1965-ben adtuk el a csónakot, addig evezett. Szóval délelőtt vásárolt. Emlékszem, hogy a volt Örkény patika (A Rákóczi út és a Körút sarkán lévő gyógyszertár eredetileg Örkény István apjáé volt) mellett egy Meinl üzlet volt, úgyhogy finomabb dolgokért, kávéért oda ment. Akkor még nem volt ott árkád. Aztán a cseléd segítségével megfőzte az ebédet. Együtt megebédeltünk, utána olvasott, rádiót hallgatott, este pedig elment apámmal. Amikor tizenöt-tizenhat éves voltam, akkor már ritkábban jártak el, egyrészt anyagi okok miatt, másrészt már fáradtabbak voltak.

A társasági életük úgy nézett ki, hogy egyrészt voltak családi összejövetelek. Apai részről nem nagyon voltak rokonaim Pesten. Egyedül Pesterzsébeten édesapám legidősebb nővére, Komlósné, de a távolság miatt velük ritkábban jöttünk össze, két hónapban egyszer. Általában mi mentünk, mert ők sokkal nagyobb létszámú család voltak, mi voltunk a mozgékonyabbak. Anyám testvéreivel viszont nagyon szoros volt a kapcsolat. Ella második férjével még Ella halála után is tartottuk a kapcsolatot. Ilona és édesanyám között pedig különösen szoros testvéri kapcsolat volt. Aztán volt néhány orvoscsalád. Édesapám legjobb barátja egy doktor Smoling Jenő nevű keresztény orvos volt, azt hiszem, évfolyamtársak voltak az egyetemen. Velük rendszeresen összejártunk. Honvédfőorvos volt, magánpraxisa is volt az Üllői úti lakásában. Elég jómódúak voltak, a Sváb-hegyen volt egy villájuk nagy kerttel, nyáron gyakran voltunk ott. Amikor több család összejött, a férfiak beszélgettek, az asszonyok kártyáztak, eleinte römiztek, később bridzseztek. A barátok között az orvosokon kívül volt magántisztviselő, kereskedő, nagyrészt zsidók.

Én 1920-ban születtem. A szüleim arra nagy súlyt helyeztek, hogy lehetőleg mindent megkapjak, ami az akkori felfogás szerint és az ő polgári felfogásuk szerint szükséges volt az életben. A nyelvtanulást fontosnak tartották. Hároméves koromtól német nevelőnőm volt, aki ott is lakott. Hogy hol, arra nem emlékszem, de nem hiszem, hogy a cseléddel egy szobában. Talán kis koromban velem aludt az ebédlőben. Addig volt nálunk, amíg első elemibe nem kerültem. Elég jól meg is tanultam németül. Eléggé vallásos volt, úgyhogy megtanított német imákra és vallásos dalokra. Édesapám megtanított a S’má Jiszróélra [Smá Jiszráel]. Úgyhogy lefekvéskor elmondtam először németül a Miatyánkot [Miatyánk (Pater noster) – a kereszténységnek, az összes keresztény felekezetnek legszentebb imája. Az Újszövetség szerint maga Jézus tanította meg rá az apostolokat. Szerepel – bár némileg más-más formában – Máté és Lukács evangéliumában egyaránt. – A szerk.], Vater unser, utána pedig a S’má Jiszróélt. Nyolcéves koromban kezdtem tanulni zongorázni. A polgári családokban a megkívánt műveltséghez tartozott, hogy tudjon az ember egy kicsit zongorázni. Ha társaság van, és táncolnak, jó, ha valaki tud zongorázni. Valamennyire haladtam, mert a zenét mindig szerettem, de a gyakorlást rettenetesen untam. Tízéves koromban föllázadtam. Azt mondtam, ennek semmi értelme, hogy nyaggatnak a zongoratanulással. Zongoraművész úgysem leszek. Ezzel az energiával inkább megtanulnék még egy nyelvet, mondjuk, a franciát. Szüleim elgondolkodtak, és azt mondták, hogy tulajdonképpen igazam van. Abbahagytam a zongorát, és kezdtem franciát tanulni. Volt a családnak egy ismerőse, aki a Sorbonne-on tanult, és francia nyelvórákból élt. Ő járt hozzám hetenként kétszer.

Volt korcsolyabérletem a Műjégpályára, ami elég drága volt, de volt úgynevezett másodnapos bérlet, ami minden második nap volt érvényes, páros és páratlan napú. Én páros napút vettem, mert a barátaim páros napokon jártak. Az első évben még az édesanyám is kijárt velem, ő is korcsolyázott, aztán a másodiktól kezdve egyedül. Először csatos korcsolyám volt, aztán tizenöt éves koromban kaptam egy hokikorcsolyát.

Első elemibe a Lázár Piroska-féle magániskolába jártam, ami a Személynök (ma Balassi) utcában volt. Lázár Piroska Beregi Oszkárnak, a híres színésznek volt a felesége. Ez tulajdonképpen egy magán lánygimnázium volt, de volt egy osztatlan négyosztályos elemi is, ahova vegyesen jártak fiúk és lányok. A négy osztály egy teremben volt, mint a tanyasi iskolákban. Ezt rettenetesen utáltam és untam, mert amíg a többiekkel foglalkoztak, az ember csak ült. Ráadásul én már ötéves koromban megtanultam írni és olvasni. Úgy kerültem oda, hogy az édesapám a lánygimnáziumi részben egypár évig egészségtant tanított. Mivel úgyis majdnem minden nap be kell mennie, mert órája van, járjak oda elemi iskolába. Egyetlen ottani osztálytársamra emlékszem, Szabolcsi Miklósra [(1921–2000) – irodalomtörténész (József Attila életműve, a magyar és az európai avantgárd), egyetemi tanár. – A szerk.]. Második elemibe beírattak a Protestáns Országos Árvaház Szegényház téri (ma Rózsák tere) nyilvános elemi iskolájába. Ez volt a lakásunkhoz legközelebb lévő elemi iskola. Nagyon jó elemi iskola volt. Emlékszem, az igazgató bácsi, Brocskó Elemér is tanított minket. Ott már persze osztott tanítás volt, de együtt a fiúk és a lányok. Lehettünk az osztályban harmincan, abban volt két árva gyerek, akik bennlakók voltak. Körülbelül a harmada az osztálynak zsidó gyerek volt. Tudtuk egymásról, hogy ki zsidó, mert a hittan mindenkinek külön volt. A mi hitoktatónk egy nő volt. Elemiben olyan barátaim, akikkel külön összejöttünk, még nem voltak. Egy fiúra emlékszem, Soltésznak hívták, annak is orvos volt a papája, talán egyszer-kétszer följött hozzánk, születésnapon. Én is voltam náluk. Ő is zsidó volt.

Gimnáziumba a Tavaszmező utcába jártam. Oda úgy kerültem, hogy a szüleim szerettek volna beíratni a Trefort utcai, akkor úgy hívták, Mintagimnáziumba [A Trefort utcai iskolát 1872-ben alapították, kifejezetten a leendő középiskolai tanárok számára szervezett gyakorlóiskolaként, Kármán Mór elgondolásait követve. A Mintagimnázium 1887-ben költözött a Hatvani (ma: Kossuth Lajos) utcából a Trefort utcai, Bobula János tervezte épületbe. Az iskola (fennállása óta változatlanul gyakorlóiskola) 1957–1991 között Ságvári Endre nevét viselte, 1991 óta Trefort Ágoston nevét viseli. – A szerk.]. A Trefort gyakorlóiskola volt, és az volt a híre, hogy a legszínvonalasabb és legjobb. Tiszta kitűnő voltam, de helyhiány miatt nem vettek föl. Pótbeíratással sikerült elintézni, hogy fölvegyenek a Tavaszmező utcai Zrínyi Miklós reálgimnáziumba [1894-ben kezdődött a tanítás a VIII. ker. Tavaszmező utcai állami főgimnáziumban (amely 1921-től viselte a M. Kir. Áll. Zrínyi Miklós nevet). Az iskola 1924–1934 között reálgimnázium volt, az 1935/36-os tanévtől egységes gimnázium. Az 1949/50-es tanév végén megszűnt. – A szerk.]. Mint nyolcadik kerületi lakos oda tartoztam. Én sajnáltam, mert szerettem volna rendes gimnáziumba menni [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák], ahol elsőtől van latin, később görög. Itt görög nem volt, latin pedig csak harmadiktól. Elsőtől volt kötelező német, azzal nem volt problémám. Ötödiktől volt a második modern európai nyelv, és valahogy úgy alakult, hogy a másik két párhuzamos osztályban francia volt a másik nyelv, az én osztályomban olasz. Nagyon megörültem, hogy legalább megtanulok olaszul is. Mire leérettségiztem, addigra jól beszéltem németül, elég jól beszéltem franciául és olaszul.

A Zrínyi egy kicsit rossz hírű iskola volt, kicsit proli iskolának tartották. Oda – ahogy akkoriban mondták – mindenféle elemek gyerekei könnyebben bekerültek. Rengetegen voltunk, ugyanis az 1920-as, háború után született évfolyam nagyon nagy létszámú volt. Három párhuzamos osztály volt minden évfolyamon. Elsőben hatvanöten voltunk az osztályban, ebből negyvennégyen érettségiztünk. A tízéves érettségi találkozónkon, 1954-ben már csak huszonketten éltünk a negyvennégyből. Az osztály egyharmada volt zsidó. Az igazgatónk, Lengyel Miklós [1878–1952, irodalomtörténész. – A szerk.], ennek a pulóveres Lengyel Lászlónak a nagybátyja, aki az udvar szélén álló külön villaépületben lakott, felvilágosult szellemű, demokratikus érzelmű ember volt. Nem tűrt volna az iskolában például nyílt zsidózást. Egy-két kivételtől eltekintve nem is volt. Volt egy matematikatanárunk, aki nyíltan soha nem zsidózott, de voltak megjegyzései. Például az egyik kövérebb zsidó gyereknek azt mondta, hogy biztos a sok libamájzabálástól vagy ilyen kövér. Később el is küldték az iskolából. Aztán volt egy Szentirmay nevű tanárunk, aki lelkes szocialista volt. Otthon nagy könyvtára volt, és a jó tanulókat meghívta a lakására, könyveket adott nekik kölcsön. A háború után hallottam, hogy nagy nyilas lett belőle. A gyerekek között egyáltalán nem volt zsidózás a nyolc év alatt. A hittantanáron kívül egy tanárunk volt, akiről tudtuk, hogy zsidó. Németet tanított, Osztern Salamonnak hívták, és kiváló orientalista volt. 1919-ben egyetemi tanár lett, 1919 után büntetésből visszarakták középiskolai tanárnak. Már közel járt a nyugdíjhoz, halálosan unta a gimnáziumi tanítást, időnként elaludt óra közben [Osztern Salamon Pál (1879–?) – orientalista, számos értekezése jelent meg magyar és német folyóiratokban, munkatársa volt a „Huszadik Század”-nak és az „Ethnographiá”-nak. – A szerk.].

Valahogy úgy alakult, hogy a nem zsidó gyerekek is egymás közt barátkoztak, és a zsidó gyerekek is. De azért mindig volt egy-kettő, aki egy-egy évben vagy néhány évre a mi társaságunkhoz csapódott. Például volt egy osztálytársunk, Antalffy Gusztáv, később vitéz Antalffy Gusztáv, akivel nyolc évig együtt jártunk. Az apja valamelyik minisztériumban magas rangú tisztviselő volt, méltóságos úr [lásd: megszólítások, címzések a két világháború között Magyarországon]. Ez a Guszti több zsidó gyerekkel is összejött privátim, és jó viszonyban volt.

Harmadik gimnazista koromtól mint jó tanulónak, mindig volt tanítványom. Ettől kezdve nem kaptam zsebpénzt, tehát a mozit, csokoládét ebből kellett fedeznem. Úgy adódott, hogy a tanítványaim sose zsidó gyerekek voltak, és nagyon jó viszonyban voltam velük is, a szüleikkel is.

A legszorosabb baráti kapcsolatom első gimnáziumtól kezdve Szántó Istvánnal volt. Ketten voltunk végig kitűnőek, egymás mellett ültünk nyolc éven keresztül a középső sor második padjában. Ő is zsidó volt, az apja szabómester volt. Az első két évben még a Váci utcában volt boltjuk, tisztes jómódban éltek, aztán kezdődött a gazdasági válság [lásd: nagy gazdasági válság], eladták a Váci utcai szabóságot és a lakásukat, és egy szerényebb lakásba költöztek a Ráday utcában. Ugyancsak végig jó barátságban voltam Túri Istvánnal. Ő is zsidó fiú volt, nekik mosodájuk és tisztítójuk volt, viszonylag jómódúak voltak. Az unokabátyja műegyetemi hallgató volt, építészetet tanult. Nagyon szegények voltak, kicsi és sötét lakásuk volt az Akácfa utcában, ahol nem tudta elkészíteni a rajzait, nem tudott tanulni, úgyhogy Túri barátoméknál készítette a rajzait, és ott tanult majdnem minden délután. Később úgy hívták, hogy Határ Győző [Gyoma, 1914 – London, 2006 – író, költő, műfordító].

Ezenkívül még egy jó barátom volt, Tatár Imre, aki később a „Magyar Nemzet”-nél volt újságíró. Ma már csak mi ketten vagyunk életben az osztályból. Vele két évig cserkészek is voltunk. A mi iskolánknak nem volt cserkészcsapata, és a legtöbb csapatba zsidó gyerekeket nem vettek föl. Volt egy zsidó cserkészcsapat, a Kiss József csapat, amelyik a Bethlen téri templomhoz tartozott, és volt a KERAK cserkészcsapata. Mivel a KERAK-ra többségében zsidók jártak, oda felvettek zsidó gyerekeket is. Ott voltunk mi cserkészek [Az 1920/30-as évek fordulóján 8 zsidó cserkészcsapat működött az országban, számuk az 1930-as években tovább emelkedett. Lásd: cserkészet. – A szerk.]. Két év után rettenetesen untam a cserkészetet, jobbra át, balra át. Azért, mert a parancsnok azt mondja, hogy hátra arc, nekem most meg kell fordulnom?! Ráadásul akkoriban már szívesebben mentem kirándulni olyan társasággal, ahol lányok is voltak. Úgyhogy kimaradtam a csapatból.

Hetedik gimnazista koromban barátkoztam össze az egyik osztálytársammal, akivel elsőtől együtt jártam. Akkor találtunk egymásra, akkor jöttünk rá, hogy teljesen azonosan gondolkodunk, és egy igazi férfibarátság fejlődött ki. Reichberger Jánosnak hívták, kitűnően hegedült, verseket írt. A Teleki téren volt kocsmájuk. Az apja eredetileg banktisztviselő volt, és az 1920-as években elbocsátották. Akkor valamelyik jómódú rokonuk, akinek több kocsmája is volt, átadta neki a Teleki téri kocsmát. Jancsi az elsők között volt, aki a munkaszolgálatban eltűnt 1942-ben. Aztán volt egypár jó barátom, akik a Barcsay utcai gimnáziumba jártak [lásd: Madách Imre (Barcsay) Gimnázium], velük főleg a Műjégpályán találkoztam. Erről soha nem beszéltünk, de azt hiszem, hogy mind zsidó volt.

Tizennégy éves koromig, tehát 1934-ig a Rákóczi út 63-ban laktunk, akkor átköltöztünk a Népszínház utcába egy nagyon szép, négyszobás lakásba. De ott is mindig az volt a gond, hogy elsejére meglegyen a házbér. De azért semmiben nem szenvedtem hiányt. Gyerekkoromban előfizették nekem „Az Én Újságom” című gyerekújságot [„Az Én Újságom” tekinthető az első irodalmi értékű magyar gyermeklapnak (Móra Ferenc is sokszor publikált benne), Benedek Elek és Pósa Lajos indította 1889-ben. 55 éven át jelent meg, egészen 1944-ig. Benedek Elek kiválása után Pósa szerkesztette a lapot, majd halála után, 1914–1936 között Gaál Mózes író. – A szerk.]. Arra is figyeltek, hogy viszonylag egészséges életet éljek. Nagyon jó koszt volt nálunk, édesanyám kitűnően főzött. Mindig volt cseléd, aki a cselédszobában lakott. Rendelési óra alatt ő nyitott ajtót, ő takarított, fűtötte a cserépkályhákat, felhordta a fát és szenet, bár amikor nagyobb lettem, én is hordtam föl a pincéből. Volt a konyhában egy nagy úgynevezett szenesláda, abban volt a tüzelő. Együtt főzött anyámmal, ő mosogatott. A cselédlányok nem váltakoztak sűrűn, sokáig volt nálunk egy-egy, az utolsó például tizenhárom éves koromtól húszéves koromig.

Gyerekkori nyaralások többnyire olcsó, parasztházakban bérelt szobában voltak, saját háztartással, olyan kispolgári „nyaralóhelyeken”, mint Nagymaros. Anyagilag jobb években néha nem túl drága balatoni panziókban is, Balatonbogláron vagy Siófokon. Az íratlan törvények, szokásjog alapján kialakult „előkelő”, nem zsidó nyaralóhelyek, mint Balatonföldvár, Tihany, Balatonfüred szóba se jöhettek. 1926 után, amikor Földesék Szabadkára költöztek, többször voltunk a vendégeik. Mindig csak édesanyámmal nyaraltunk, mert apám fix állás nélküli, magánpraxist folytató orvosként nem engedhette meg magának a nyaralást. Hétvégén – ha nem is mindig – lejött egy-két napra. A nyaraló asszonyok férjeit hozó, akkori tréfás nevén „bikavonatnak” nevezett vonaton jött. A tengerhez soha nem jutott el.

1935-ben egy teljes nyarat töltöttem Passauban, a náci Németországban. Ide úgy kerültem, hogy apám a kávéházban találkozott egy német fiatalemberrel, aki kétségbeesetten elmondta, hogy néhány napra Budapestre jött, ám a pályaudvaron ellopták a bőröndjét, és abban volt a pénztárcája, az útlevele, az iratai, a Passauba szóló retúrjegye; egy kevés aprópénzen kívül semmije sem ma­radt, itt, a szállodában előre lefoglalt szobáját sem tudja kifizet­ni. Apám megsajnálta, hazahozta. A fiatalember már az első napon táviratozott a szüleinek Passauba, és természetesen elment a német követségre is az ello­pott úti okmányai miatt. De hát, mint kiderült, Németország­ban az idő tájt szigorú devizagazdálkodást vezettek be, ponto­san már nem emlékszem az összegre, de tíz vagy húsz márka volt a legnagyobb összeg, amit kiküldhettek az országból. A kö­vetségen vagy konzulátuson sem intézték viharsebesen az ügye­ket; egy szó, mint száz: több mint két hónapig volt a vendégünk a fiatalember. Elutazása előtt nem győzött hálálkodni, és a szülei nevében is meghívott, töltsem náluk a nyári vakációt. Aztán megérkezett a meghívólevél. Csupa kedvesség, csupa hálálkodás. Hogy a fiuk mennyi szépet és jót beszélt rólunk. Hogy mindent elmondott rólunk. És, természetesen, nagy szeretettel és örömmel várnak engem a nyá­ri szünidőre.

1956-ban nyáron egy hónapot Olaszországban töltöttem. Kétszáz magyar diákot hívott meg az olasz kormány egy hónapos táborozásra. Száz egyetemi hall­gatót és száz középiskolást, többnyire olyanokat, akik az iskolá­ban olaszul tanultak. Indulás előtt egyenruhát is kaptunk, külö­nös fantáziával összeállítottat: krémszínű inget és buggyos golf­nadrágot, s hozzá a magyaros jelleget a Bocskai-sapkába tűzött toll biztosította. Díszlépésben vonultunk be a másfél napos vonato­zástól kissé bepiszkolódott és gyűrött egyenruhánkban Ostia, a római tengerpart számunkra kijelölt táborába, a Campo Ungheriába. A tábor kapujában egy elegáns olasz főhadnagy fasiszta üdvözlésre emelt karral köszöntette a bevonulókat. A sátrak­ban kényelmes vaságyak voltak, és a fogkefétől meg a tornacipőtől a keki színű tábori ruháig vadonatúj felszerelést kaptunk. A cso­magok nyomtatott feliratán kissé elcsodálkoztunk: Fasci italiani all'estero – külföldi olasz fasciók, vagyis fasiszta egységek vagy szervezetek, ez állt minden darabon. Másnap megláttuk a két szomszédos, a mienkéhez teljesen hasonló diáktábort is: a Campo Austriát és a Campo Albaniát. Mussolini szövetségesei vagy remélt hídfőállásai Közép-Európa és a Balkán felé. De akkor erre, persze, még nem is gondoltam. Csak a váratlanul ölembe pottyant tengerparti nyaralást élveztem, Itáliát, Rómát, ahová mindig is vágytam: a Colosseumot, a Forum Romanumot, a Szent Péter székesegyházat és benne a Pietát, a Vatikáni Múzeum csodáit, Michelangelo Mózesét a San Pietro in Vincoliban, a Trevi-kutat, az emberek szapora beszédét, az utcaseprőt, aki munkája köz­ben nem azt dalolja, hogy „Tenyeremen hordom…” [Márkus Alfréd és Harmath Imre slágere. – A szerk.], hanem: „La donna e mobile” [Népszerű ária Verdi Rigoletto c. operájából. – A szerk.]!

Az 1930-as évek második felétől egyre nehezebb lett az anyagi helyzetünk. Kevesebb lett a páciens, egyre nehezebben lehetett megélni a magánpraxisból. Ezért édesanyám is megpróbált valamilyen módon pénzt keresni. 1935 körül valamilyen biztosítónál vállalt pénzbeszedői állást. Talán negyedik nap, ahogy jött le egy lépcsőházban, kificamodott a bokája, és akkor úgy döntött a család, hogy ezt ne csinálja. Akkor megtanulta a kesztyűkészítést. Emlékszem, beáztatta a nyers bőröket, és az ebédlőasztalon nyújtotta, szárította, mielőtt kiszabta. Egypár hónapig próbálkozott ezzel, de ez sem vált be. 1936-ban azt találta ki, hogy gyerekeket nyaraltat. Ez valamennyire be is vált. Balatonvilágoson kibérelt egy kétszintes villát, amiben körülbelül nyolc szoba lehetett. Szerződtetett egy német nevelőnőt, egy szakácsnőt, és úgynevezett gyerekpanziót nyitott a nyári hónapokban. Hivatalosan, engedéllyel, adózva. A következő évtől Siófokon folytatta. Két csoport volt. A kicsik és a nagyok, akik tulajdonképpen a barátaim voltak, akiknek a szülei dolgoztak, és azt akarták, hogy a gyerekük nyaraljon. Ez a hely olcsó is volt, megbízható is, ahol vigyáztak az erkölcseikre. Volt olyan gyerek, akit egy hétre vagy két hétre fizettek be, volt olyan, akit egész nyárra. Voltak keresztény gyerekek is, de a többség zsidó volt. Ez a nyaraltatás bevált, 1943-ig ment, és aztán még a háború utáni egy-két évben is csinálta anyám. Amikor tovább nem lehetett, akkor elvégzett valami üzemélelmezési tanfolyamot, és elhelyezkedett a Péterffy Sándor utcai kórházban az élelmezési irodán. Később ő lett az irodavezető, onnan ment nyugdíjba. Aztán mint nyugdíjas a Szentkirályi utcában, a bentlakásos ápolónőképző intézetben volt élelmezésvezető hatvanöt éves koráig. Az élelmezésvezető készíti el az étrendet, szerzi be az anyagokat, adja ki a konyhának és ellenőrzi a főzést.

1938-ban leérettségiztem, felvételiztem az orvosira, ahova természetesen nem vettek föl [„Hivatalosan” csak a második zsidótörvény – lásd: zsidótörvények Magyarországon – vezette be ismét a numerus clausust az oktatásban, de már 1938-ban is működött a diszkrimináció. – A szerk.]. Beadtunk egy kérvényt a Pécsi Egyetemre is, oda se vettek föl. Amikor leérettségiztem, többen mondták, hogy gondoljam meg, nem kellene-e katolizálnom, és akkor tovább tanulhatnék. Akkoriban sok barátom és volt iskolatársam kikeresztelkedett. Tudtam, hogy csak azért csinálják, hogy felvegyék őket az egyetemre. Én ugyan soha nem voltam vallásos, de csak azért, hogy felvegyenek az egyetemre, nem akartam feladni azt a lelki közösséget, amiben éltem, és belépni egy másikba, amiben ugyanúgy nem hiszek. Gondolkodtam külföldi egyetemen, de annyi pénzünk nem volt, és akkor már sehova nem engedtek be pénz nélkül. És akkor Ilona nagynéném barátja, aki a Filatorigátnál lévő Filtex textilgyárnak [Filatori Textilgyár, Egyesült Magyar Filatori-gát–Pestszentlőrinci Textilművek és Tessutó Rt.] volt a kereskedelmi igazgatója, azt mondta, hogy tanuljam ki a textilfestő szakmát. Felvettek textilfestőtanoncnak. Az igazgató ismerősünkkel megbeszéltük, hogyha a gyárban összetalálkozunk, akkor elmegyünk egymás mellett, mintha nem is ismernénk egymást. Különben privátim összejöttünk vele. A tanonciskola alól fel voltam mentve, mert egy érettségizettnek nem kellett tanonciskolába járni. De leventére [lásd: levente-mozgalom] kellett járnom, amit rettenetesen utáltam.

Reggel hétre jártam a gyárba. Akkor még autóbusz nem járt arra, a Körúton mentem, villamoson a Margit híd budai hídfőjéig, onnan HÉV-vel Filatorigátig, és onnan gyalog. Nyolc órát voltam a gyárban, onnan ki Újpestre. Ugyanis közben beiratkoztam Újpesten az Állami Textilipari Szakiskolába, ahol érettségizettek számára szerveztek egyéves textilkémiai tanfolyamot. Minden délután hattól kilencig volt a tanítás, szombaton pedig kettőtől estig. Elvégeztem a tanfolyamot, bizonyítványt is kaptam. Itt a hallgatók negyede lehetett zsidó. A gyárban az óbudai munkások többsége nyilas volt. Hangosan beszélgettek egymás között arról, hogy majd ha elkergetjük ezeket a zsidó urakat, akkor más világ lesz. Nyilván sejtették, hogy érettségi után miért mentem oda inasnak, de személy szerint semmi atrocitás nem ért. Csak hallgatnom kellett a szöveget. A gyár kémiai laboratóriumában dolgozott egy Medve nevű nagydarab, mackós fiatalember, végzett kémiatanár. Majdnem minden reggel együtt utaztunk a HÉV-en, és valahogy összebarátkoztunk. Reggelenként a HÉV-en elővettük az újságot, én a „Pesti Napló”-t, ő valamelyik nyilas újságot, és tréfásan odaszólt, hogy „Na, mit hazudnak a zsidók”, mire én, hogy „Add ide az újságodat, hadd nézzem, mit hazudnak a nyilasok”. A háború után soha többé nem találkoztam vele. A gyárban ugyanúgy dolgoztam, mint a többi munkás, csak nekem kezdetben mutatták, mit hogyan csináljak. Nem próbáltak kitolni velem, rendesen megmutatták, hogy kell bekötni az anyagot, kinyitni a csapot, melyik színhez milyen festék kell. Két évre szólt a szerződésem, de másfél év múlva adódott egy lehetőség, hogy kiutazhatok Palesztinába.           

Az egész egy véletlenen múlt. 1940. február huszonötödikén, vasárnap délelőtt mentem ki a Műjégpályára korcsolyázni, és az Andrássy úton találkoztam a volt hittantanárommal, Kohlmann Nándorral, aki egyébként a Vasvári utcai zsinagógának volt a rabbija. Mondta, hogy Szlovákiából átküldtek egy vagy két tucat biankó diákcertifikátot, amelyek palesztinai bevándorlásra érvényesek. Eredetileg szlovákiai zsidó diákok részére küldték, de akkor már a Tiso-kormány [lásd: Jozef Tiso; Szlovákia (1939–1945)] nem engedte kiutazni a zsidó diákokat. Hogy ne vesszenek kárba, átcsempészték a certifikátokat Magyarországra, viszont a lejáratuk március harmincegyedike. Addig meg kell érkezni Palesztinába. Ha tudom vállalni, hogy március harmincegyedikéig odaérek, akkor ő segít szerezni egyet. Természetesen nem mentem korcsolyázni, hanem rohantam haza, elmondtam a szüleimnek, akik azt mondták, hogy semmi ellenvetésük, és segítenek. Ez óriási dolog volt részükről. Egy szem gyerek voltam, a világban már háború volt, mégis elengedtek. Ezért örökké hálás vagyok a szüleimnek. Orvosi egyetem ugyan nem volt még Palesztinában, kettő közül lehetett választani: vagy a jeruzsálemi egyetem, ahol bölcsészeti szakok voltak, vagy a haifai Technion, vagyis műegyetem. És akkor úgy gondoltam, hogy inkább az építészet felé vonzódnék, tehát a haifai Techniont választottam. Be kellett fizetni egyévi tandíj árát és az útiköltséget. Nem emlékszem, mennyi volt, de a szüleimnek annyi pénze nem volt, és a jómódú Ilonka nagynéném segített ki. El kellett intézni az útlevelet, ami nem volt könnyű, de akkoriban voltak úgynevezett kijáró ügyvédek. Édesapám talált egy ilyet, és elég borsos áron két héten belül hozta nekem a kivándorló útlevelet. Erre egy nagy „K” volt rányomtatva, és visszajönni nem lehetett vele. A román átutazó vízumot könnyen el lehetett intézni.

Március huszadikán indultam a Keletiből, éjszaka Bukarestben aludtam, másnap reggel indult a vonat Constanţába, ott hajóra szálltam, és Isztambul meg Pireusz érintésével huszonötödikén Haifára értem. Isztambulban egy napig állt a hajó, de csak az első- meg másodosztályú utasokat engedték kiszállni, úgyhogy csak a fedélzetről láttam Isztambult. Pireuszban viszont kiengedték a harmadosztályú utasokat is. Akkor bementünk a városba, felmentünk az Akropoliszra, küldtünk haza képeslapot.

Haifán nem várt senki. Hárman, Révész András, Fenyő Tibi és én leültünk a kikötőben egy lépcsőre. Sok csomagunk volt, mert sokat lehetett vinni. Egyszer csak megállt előttünk egy teherautó, és egy szakállas bácsi felajánlotta, hogy nála lakhatunk. Később kiderült, hogy volt egy kis szállodája a Karmel-hegyen, és így szerzett lakókat. Nagyon olcsó volt a panzió.

Palesztinában a gazdasági viszonyok nagyon rosszak voltak, nagy volt a szegénység. A mezőgazdasági termelés monokulturális volt, a citrusfélékre épült, amit exportáltak. Miután 1940 nyarán Olaszország is beszállt a háborúba, a Földközi-tenger hadi terület lett, megszűnt a citrusfélék exportja. Ez teljes gazdasági összeomlást jelentett az akkori Palesztinában. Hegyekben állt a narancs, és fillérekbe került. Egy fiatal mama úgy vásárolt, hogy kérek két kiló narancsot és egy almát a gyereknek.

Mindegyikünknek volt valami ismerőse vagy rokona, és másnap külön-külön nekivágtunk, megkeresni őket. Nekem volt egy távoli rokonom, az édesapámnak valami unokatestvére, akit személyesen nem ismertem, de akinek két felnőtt fia kint volt. Az idősebbik Bolognában végzett orvos volt, a fiatalabbik Brünnben [Brno] végzett textilmérnök. Mivel illegális hajón mentek ki, nem tudtak a szakmájukban dolgozni. Megtaláltam őket, és rögtön befogadtak harmadiknak az albérleti szobájukba.

Reggelit és vacsorát otthon kotyvasztottunk, lecsót vagy tojást, ebédet pedig az úgynevezett munkáskonyhán ettem, amit a szakszervezet tartott fönn. Kis adagot adtak, vacak volt, de nagyon olcsó. Akkoriban a szegényebb konyhákban nemigen volt tűzhely, se gáz-, se villanytűzhely, hanem egy primusznak nevezett pumpálós petróleumfőzőn főztek. Egy nagyobb család konyhájában két-három primusz volt. Egyébként érdekes, hogy miközben sanyarú körülmények között éltek, sok tekintetben modernebb volt az élet, mint az 1930-as években itt, Magyarországon. Például nálunk még vájdlingban mosogattak. Ott rögtön ránk szóltak a háziak, hogy nem higiénikus ugyanabban a vízben öblíteni, mint amiben elmosod a tányért. És nem törölték el, hanem felakasztották, hogy lecsöpögjön és megszáradjon. Én 1940-ig Budapesten nem találkoztam csemegeüzletben hűtőpulttal. Ott pedig mindenütt hűtőpult volt. Miközben többszobás lakásokban több család nyomorgott együtt, elektromos hűtőszekrény mindenütt volt. Otthon jégszekrény volt, amibe naponta hozta a jeges a jeget.

Az egyetemen azt javasolták, hogy ne rögtön kezdjem el, csak majd novemberben, és addig tanuljak meg héberül. Hazulról minden hónapban küldtek öt fontot, ami hol megjött, hol nem. Öt fontból nagyon szerényen egy hónapig meg lehetett élni. Ezenkívül mindenféle alkalmi munkával próbálkoztam. Egy rövid ideig éjjeliőr voltam egy építkezésen. Egy időben légyirtó szerrel meg tisztítószerrel házaltam, aztán csokoládéval meg óvszerrel, de nem nagyon ment. Ráadásul nálam rosszabb kereskedelmi ügynök nem volt. Amikor becsapták előttem az ajtót, akkor föllélegeztem, hogy hál’ istennek, nem kell elmondanom a szöveget. Egy idő múlva valakinek a javaslatára Molnár Sanyi barátommal átmentünk Jeruzsálembe ügynökösködni, mert azt mondták, hogy az arab óváros még szűz terület, és már nincsenek zavargások. (Érdekes volt, hogy az évtizedek óta tartó zavargások a zsidók és az arabok között, abban a pillanatban megszűntek, amikor a háború kitört, és az angoloknak arra volt szükségük, hogy a hátországuk nyugodt legyen.) Csokoládét és színes óvszert árultunk. A csokoládét úgy kellett árulni, hogy kettétörni, a felét megenni, hogy lássa az arab, hogy nem akarjuk megmérgezni, és a másik felével megkínálni. Venni nem vettek, de egy idő múlva elfogyott a mintakollekció, úgyhogy megszűnt ez az üzlet. Az óvszert pedig a kutya se vette. Engem egy rövid időre fölvettek egy étterembe pikolónak, mert volt egy fekete szmokingnadrágom, amit otthonról hoztam. Terítettem és leszedtem az asztalokat, hordtam az italt. Két hét után kirúgtak, mert az öltözőből ellopták a fekete nadrágomat, és a nélkül nem dolgozhattam. Akkor megtudtuk, hogy egy fiatal magyar házaspár, akik egy háromszobás lakás egyik szobájában minden engedély nélkül kis magyar vendéglőt működtettek, átadja az üzletet nem túl nagy lelépésért, mert a férj állást kapott valahol. Molnár Sanyival és Nánási Lacival, aki jobb körülmények között élt, mint mi, mert valami Amerikában élő rokona küldött neki pénzt, átvettük az üzletet. Nánási Laci barátunk kifizette a lelépési összeget. Csatlakozott hozzánk egy pesti férfi, aki régebben jött egy illegális hajón, és kitűnően főzött. Az egyik szobában albérlők voltak, akiket örököltünk, a másik szobában laktunk mi, és a harmadik szobában volt négy asztal négy-négy székkel. Szóltunk az ismerőseinknek, azok is szóltak a barátaiknak meg magyar diákoknak, és így jöttek a vendégek. Engedély híján cégtáblát nem tehettünk ki. Nagyon olcsók voltunk, egy hónap múlva már tizenöt-húsz állandó ebédvendégünk és tíz-tizenöt vacsoravendégünk volt. Pénz nem maradt, de volt fedél a fejünk fölött, és volt mit ennünk. Azt ettük meg este, ami megmaradt.

Itt voltam egészen addig, amíg az egyetem kezdetére vissza nem mentem Haifára. Itt öten laktunk egy albérletben: Fenyő Tibi, Sarlós Laci, Révész Bandi, Karsai Ervin és én. Elkezdődött az egyetem, ösztöndíjat nem kaptam, nekem kellett eltartani magam. Menza volt az egyetemen, de arra nem emlékszem, hogy az benne volt-e a tandíjban. Mindenesetre elég szegényes volt.

Mint a diákok nagy része, mi is beléptünk a Haganába [A Hagana földalatti zsidó katonai szervezet, amely 1920-ban jött létre a brit mandátum alatt álló Palesztinában. Fő tevékenysége a zsidó telepesek és a zsidó tulajdon védelme volt, de a telepes mozgalmat is segítette új telepek létrehozásában, valamint szervezte zsidók illegális bevándorlását is. – A szerk.]. Jártunk kiképzésre, lőgyakorlatra. 1941 tavaszán a Hagana vezetősége a közvélemény és feltehetően a Hagana tagsága többségének a véleményét is figyelembe véve úgy határozott, hogy jelen pillanatban, amikor Nagy-Britannia az egyedüli hatalom, amelyik fegyveres harcban állt a hitleri Németországgal, a legfontosabb a Hitler elleni harc. Akik ezzel egyetértenek, önként jelentkezhetnek az angol hadseregbe. Elhatároztuk, hogy mi is bevonulunk. Május tizenötödikén írtuk alá a szerződést a hadsereggel. Sarafandon, Tel-Avivtól délre volt a legnagyobb palesztinai angol katonai bázis, ott általános alaki kiképzést kaptunk, és megtanították a gépfegyver alkatrészeit és kezelését. Ez körülbelül másfél hónapig tartott, és akkor Gederára vittek minket. Ott folytatódott a kiképzésünk, és megalakult a századunk, a 740-es Artisan Works Company, egy általános műszaki alakulat. Ebben a században körülbelül háromszázan lehettünk, együtt voltunk arab önkéntesekkel. Körülbelül egyharmada volt arab, a többi zsidó. Egy angol őrnagy volt a parancsnokunk, a tisztek zsidók voltak, a tisztesek között voltak arabok is. A feladatunk hídépítés, lövészárokásás, gépfegyverfészek-építés. Az arabok és a zsidók között semmi súrlódás nem volt. Itt voltunk körülbelül 1941 szeptemberéig, akkor átvittek minket Szíriába. Szíria francia mandátumos terület volt, és a szíriai adminisztráció a vichyi kormányhoz tartozott, ezért ott német bázisok és német repülőbázisok is voltak. Ezeket kellett onnan kifüstölni. Szinte az első szövetséges csapatokkal vonultunk be. Voltak köztük angolok, ausztrálok, és voltak már a De Gaulle-féle szabad francia csapatok is. Damaszkuszig vonattal vittek, onnan teherautóval. Az első éjszakát Palmirában töltöttük, ahol német repülőtámadás ért bennünket. Mi is lövöldöztünk puskáinkkal a repülőkre, nyilván egyet sem találtunk el, de jó érzés volt, hogy csinálunk valamit. Onnan Deir ez Zorba mentünk, ott voltunk másfél hónapig. Onnan az én szakaszom átkerült az Eufrátesz melletti Rakkára, ahol egy kompot kezeltünk, mert híd nem volt. Később egy palesztin építési vállalkozó hidat épített, és mi felügyeltük a munkát. Ezenkívül gépfegyverfészkeket építettünk. Itt voltunk 1942 tavaszáig, majd Damaszkusz mellé kerültünk egy táborba. Ott feloszlatták a századunkat, és attól kezdve nem is voltak többé arab–zsidó vegyes századok. Fenyő Tibit és engem Izmailiára, a Szuezi-csatornához vezényeltek, egy úgynevezett transit campbe azzal, hogy ott kapjuk meg a következő beosztásunkat. Innen Kairótól délre, egy Tura nevű helységbe kerültünk. Itt a Nílus partján egy meredek fal volt, abban egy barlangrendszer, benne egy nagy angol katonai bázis. Ott volt egy térképész bázis is, oda küldtek minket kiképzésre, mert akartak alakítani egy palesztinai zsidó térképész századot. Részint rajzolókat, részint földmérőket, részint nyomdászokat képeztek ki. Nem egyszerű térképrajzolók voltunk, hanem úgynevezett air surveyor draftsmanek, mert a légierőtől kaptuk a fényképeket, egymást részben fedő képsorozatokat, és abból kellett megrajzolni a térképeket. 1944 nyaráig voltunk Egyiptomban. Amikor a németek megszállták Magyarországot, akkor kihirdették, hogy akiknek a szülei Budapesten rekedtek, azok bejelenthetik szüleik adatait a Szochnutnál, és soron kívül kapnak beutazási engedélyt Palesztinába. Kaptunk erre néhány napi eltávozást, elmentem Jeruzsálembe, és megadtam a szüleim adatait. Soha nem érkezett meg a szüleimhez a beutazási engedély. Mások szüleihez sem, akikről tudtam, hogy küldtek nekik.

Egyiptomi szolgálatom idején ismerkedtem meg valamennyire a kommunista ideológiával, a Palesztinai Kommunista Párt századunkban szolgáló és a katonaságnál tiltott, tehát illegális propagandamunkát végző néhány tagjával. Az egyik magyar barátommal sokat beszélgettem, és adott olvasnivalót is. Faltam a könyveket: regényeket, emlékiratokat, történelmi és politikai tanulmányköteteket. Gorkij híres regénye, „Az anya” volt az első könyv, amit a kezembe adott. Aztán Hewlett Johnsonnak, Canterbury érseki helynökének két könyvét is ol­vastam, az egyiknek „A világ szocialista hatoda”, a másiknak „Szov­jethatalom” volt a címe. Hát hogyan ne fogott volna meg az a lelkesedés, amellyel nem akárki, hanem egy keresztény főpap szá­mol be a földünk egyhatodán immár létrejött szocialista rendről, amely, szerinte, éppen a kereszténység igazi szellemét, a krisztu­si tanítások lényegét: az emberek egyenlőségét, a szeretetet, az önzés, az egyéni és csoportérdekek fölé emelkedés lehetőségét valósította meg! Az öreg pap elragadtatott fejezetekben szá­molt be a cárizmus alatt elnyomott kisebb-nagyobb népek kultu­rális és gazdasági felemelkedéséről, a kétszeresen elnyomott nők felszabadulásáról és teljes egyenlőségéről, a forradalom óta kifejlődött új embertípusról: az erős, vállalkozó kedvű munká­sokról, parasztokról és értelmiségről. Az irodalom és a művészet virágzásáról. Meg a szinte semmiből kifejlesztett modern, nagy­szerű nehéziparról.

Akkoriban olvastam Joseph Daviesnek a háború után Magyar­országon is ismertté lett könyvét, a „Moszkvai jelentés”-t [Joseph E. Davies: Moszkvai jelentés, Anonymus Irodalmi és Művészeti Intézet, Budapest, 1945]. Ez a Joseph Davies, amerikai jogász, diplomata, Roosevelt elnök régi barátja és bizalmasa 1936 és 1938 között volt az Egyesült Államok nagy­követe Moszkvában. Az elnöknek és az amerikai külügyminiszternek küldött jelentéseiben Davies részletesen be­számol Radek [Karl Radek (1885–1939) – szovjet politikus, 1915-től Lenin munkatársa, 1931-től az „Izvesztyija” szerkesztője. 1937-ben a második nagy moszkvai koncepciós perben tíz évre ítélték, a Gulagon halt meg. – A szerk.] és társai, valamint Tuhacsevszkij [Mihail Tuhacsevszkij (1893–1937) – orosz, majd szovjet katonai vezető, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, jelentős szerepe volt a szovjet tisztképzés megszervezésében, később a Vörös Hadsereg modernizálásában. 1935-től a SZU első öt marsalljának egyike. 1936 májusában letartóztatták, 1937-ben koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték. – A szerk.] és a Vörös Had­sereg több más vezetője peréről. Radekék hat napig tartó tárgya­lását végig is ülte, és mint régi jogász a bírósági eljárás alapossá­gát és korrektségét emeli ki, még az ügyészét, Visinszkijét is [Andrej Visinszkij (1883–1954) – a SZU legfőbb ügyésze volt 1935–39 között, a nagy moszkvai koncepciós perekben a vád képviselője. A büntetőeljárásban a kényszerítő eszközök szerepét hangsúlyozta, és a vádlott beismerő vallomását bizonyító erejűnek nyilvánította. (1949–53 között ő volt a SZU külügyminisztere.) – A szerk.]; meg­döbbenti, hogy a vádlottak – csupa régi forradalmár – mind elis­merik a bűnösségüket, azt, hogy Trockij intencióinak megfelelően s a német fasiszták érdekében a párt, az állam és a hadsereg erejének aláásására szövetkeztek, olykor a vádakra ők maguk még rá is licitáltak.

A barátom egymás után adta a kezembe az angol Balol­dali Könyvklub, a Left Book Club kiadványait, irodalmi, törté­nelmi, közgazdasági tanulmányokat, könyveket a spanyol polgár­háborúról, a spanyol nép elárult és magára hagyott harcáról [A Left Book Club 1936-ban alakult meg Victor Gollancz (1893–1967; kiadó és ahogy ma fogalmaznánk: emberi jogi harcos) vezetésével, a háborús években 1500 vitakörbe szervezetten mintegy 57 ezer főnyi tagsága volt. Célja a közvélemény felkészítése volt arra, hogy szembenézzen a növekvő náci fenyegetéssel. 1948-ig működött. Fennállása alatt kb. 250 kötetet adott ki – elsősorban politikai irodalmat, de megjelent kiadásukban néhány szépirodalmi mű is. – A szerk.]. Azt hiszem, ennek a könyvklubnak a kiadványai közt volt az a kötet, amelyben egy angol szerző kifejti, hogy a zsidókérdés megoldása, akárcsak minden nemzeti­ségi kérdésé, csakis a nemzetek közti ellentétek megszüntetése, csakis a szocializmus, a kommunizmus lehet [Valószínűleg George Sacks: „The Jewish question” című könyvecskéjéről van szó, melyet a kiadó 1937-ben jelentetett meg. – A szerk.]. Mint ragyogó pél­dát említette a könyv angol írója a zsidók megváltozott helyzetét a Szovjetunióban, az oroszországi szörnyű pogromok egykori hazájában, ahol most teljesen egyenjogú szovjet polgárok lettek, akár zsidónak, akár orosznak, akár ukránnak vagy bármi más nemzetiségűnek érzik és vallják magukat; de ha zsidóként, zsidó környezetben, sőt, zsidó országban akarnak élni, letelepedhet­nek a végtelenül nagy Szovjetunió részükre átadott távol-keleti területén, Birobidzsánban, a szocialista zsidó autonóm terüle­ten, ahol a szocialista nemzetek testvéri közösségében békésen, háborítatlanul, saját kultúrájukat és hagyományaikat megtart­va, továbbfejlesztve, boldogan élhetnek. Még fényképek is voltak a könyvben a birobidzsáni zsi­dók boldog életéről, bőkezűen támogatott kultúrájáról.

Hozzáju­tottam Pálóczi-Horváth György Angliában kiadott, angol nyelvű könyvéhez is, az „In Darkest Hungary”-hoz [Pálóczi-Horváth György (1908–1973) – publicista, író. A „Pesti Napló” munkatársa, majd külügyi rovatvezetője a lap megszűnéséig (1939). 1939-től Bajcsy-Zsilinszky Endre hetilapjának, a „Független Magyarország”-nak volt külpolitikai szerkesztője, de 1940–41-ben Teleki Pál felkérésére a „Magyarország” című kormánylap külpolitikai rovatát is szerkesztette. 1943 tavaszán Isztambulban vett részt a Kállay-féle kiugrási kísérlettel kapcsolatos tárgyalásokon. 1945-ben Londonba ment, és az angol rádió magyar osztályán dolgozott. 1947-ben hazatért, belépett a Magyar Kommunista Pártba. A Magyar Rádió idegen nyelvű osztályát vezette (1948–49), 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, 1954-ben rehabilitálták. 1956 végén Londonban telepedett le (MÉL). – A szerk.]. Az író nevére jól emlékeztem, odahaza sokszor olvas­tam érdekes és okos cikkeit, tudósításait a „Pesti Napló”-ban, amely­nek apám is előfizetője volt. Döbbenetes élmény lett számomra a könyv elolvasása. Arról a Magyarországról, a háború előtti korszak Magyarországáról szólt, amelyben éltem, s amelyet, úgy látszott, mégsem ismertem eléggé. Az elmaradottságról, a nyo­morról szólt, a politikai elnyomásról, a hárommillió koldus Ma­gyarországáról.

A kommunista párt, amely hivatalosan Angliában is, Pa­lesztinában is legálisan működött, a hadseregben nem szer­vezkedhetett, nem folytathatott semmiféle propagandát. Ezért illegális sejteket alakított. Belekerültem az illegális pártmunkába, konspirációba. Olyannyira tartottam magam a konspiráció szabályaihoz, hogy Sarlós Laci barátomnak se mondtam el semmit. Annál na­gyobb volt a meglepetésem és örömöm, amikor a sejtünk számomra első összejövetelén, egy kairói görög vendéglő eldugott, hátsó helyisé­gében őt is megpillantottam. Ő is új fiú volt a társaságban. Ezek az összejövetelek tulajdonképpen szemináriumok voltak. Olvasnivalókat kaptunk, előadásokat tartottak nekünk a második front [A II. világháború idején Németország kétfrontos háborúba kényszerítése érdekében kialakított második (az első a szovjet front volt)  európai hadszíntér elnevezése. A végleges döntés a teheráni konferencián született meg 1943 novemberében, a normandiai partraszállás pedig 1944. június 6-án kezdődött meg. – A szerk.] megnyi­tásáról, a kommunisták szere­péről az európai ellenállási mozgalmakban, a pártépítés elméletéről és gyakorlatáról, a tervgazdaság előnyeiről a kapitalista termelés anarchiájával szemben, a történelmi materializmusról, Sztálin könyvéről, a Szovjetunió Kommunista Pártja rövid történetéről [lásd: „Rövid tanfolyam”]. Egyszer megjelent az összejövetelünkön egy angol őrvezető is, mosolygós, piros arcú fiú. Arról beszélt, hogy az ala­kulatok többségében nincsenek elvtársaink, legalábbis nem tu­dunk róluk, nincs kapcsolatunk velük, nincs, aki megmagyaráz­za a katonáknak, hogy nem elég legyőzni a fasiszta hadsereget, egy új Angliáért kell harcolniuk, együtt a gyarmatok elnyomott, kizsákmányolt népeivel; hiszen ha fennmarad a toryk és hűsé­ges kiszolgálóik uralma, a háború után minden kezdődik elölről megint: a gazdasági válságok, a munkanélküliség, a nyomor.

Mindvégig volt bennem egy alapvető kisebbségi érzés, valami bűntuda­t, ami abból eredt, hogy nem tudtam, eléggé elszánt, elég­gé szilárd kommunista vagyok-e. Tudok-e igazán szakítani a kispolgári múltammal, ­úri gyerek voltommal? Hiszen amikor a sejt vezetője arra utasított minket, hogy a zsúfolt kairói villamoson tegyük fel a bakancsos lábunkat a szemközti ülésre, és így két helyen terpeszkedjünk, hadd gyűlöljék még jobban az imperialistákat az egyiptomiak, én, a mellettem álló állapotos arab asszonyra nézve, gyáván és gyengén, mégis levettem a lábamat a padról – hadd üljön le szegény. 1943-ban közölték velünk a századunkban lévő „elvtársaink”, hogy a Palesztinai KP tagjai lettünk.

1944 nyarán átvitték a térképész századot Olaszországba. Tarantóban szálltunk partra, és onnan haladtunk fel észak felé. Leghosszabb ideig a Siena melletti Santa Colomba nevű faluban állomásoztunk. 1945 augusztusában közölték, hivatalosan, parancsban is, hogy a brit hadseregnek azok a kato­nái, akik több mint négy éve szolgálnak tengeren túl, vagyis kül­földön, soron kívül két teljes hónapra hazautazhatnak. Python­nak, óriáskígyónak nevezték ezt a hosszú szabadságot. Az általá­nos öröm helyett énnekem ez a hír csak szívfájdalmat je­lentett. Hová utazzak két egész hónapra? Vissza, Palesztinába? Kihez és miért? Még messzebb Budapesttől, amikor itt vagyok, szinte a szomszédban? De hát Magyarországot nem az angolok és az amerikaiak szállták meg, hanem a Vörös Hadsereg, ami­nek tulajdonképpen örülnöm kellene, de az most mégis más világ, oda nem kaphatok eltávozást.

Kihallgatást kértem a századparancsnokunktól. Sir! – kezdtem angolul, majd, szinte akaratlanul magyarra váltottam (ugyanis miskolci születésű jeruzsálemi mérnök volt), és nem túl katonásan, a következő, szinte üzleti ajánlatot tettem neki. Lemondok a nekem járó két hónapos szabadságról, ha elküld Bécs angol megszállási övezetébe, és ott háromhetes eltávozást kaphatok. Rendben van, mondta. A jövő héten úgyis egy teherautó-rakomány térképet kell Bécsbe küldenünk. Magát is beosztom a csoportba. Bécs­ben átadják a térképeket, majd ott, a tábor parancsnokától kér­jen három hét eltávozást. A negyedik hét végére pedig itt legyen. Aztán sokkal halkabban hozzátette (nem volt buta ember): „És ha eljut véletlenül Budapestre, érdeklődje meg, mi lett a családommal. Megadom néhány pesti ismerősöm címét.”

Bécs egyik külvárosában, egy lebombázott, kifosztott, szinte lecsupaszított gyártelepen volt az a központi térképraktár, aho­vá a szállítmányunkat el kellett juttatnunk. A kocsink másnap reggel indult vissza Sienába, én pedig kitöltöttem egy Bécs területére érvényes, három hétre szóló szabadságos levelet, és jelentkeztem a tábor parancs­nokánál, egy dél-afrikai angol alezredesnél. Elolvasta az előre kitöltött űrlapot, majd végigmért. „Honnan tudhatom, hogy valóban jár magának most az a három hét szabadság?” – kérdezte szigorúan. „Hogyan írhatom ezt alá?” „Megbeszéltem Sienában a századparancsnokommal. Nyugodtan aláírhatja alezredes úr, az én felelősségemre.” „Oké” – mondta, hiszen, ha egy gentleman állít valamit, még ha csak közlegény is az illető… és alákanyarította a nevét.

Egy lépéssel tehát megint előbbre jutottam. De most mi lesz? Kivettem néhány napra egy szobát valamelyik félig-meddig ép házban, valahol a piac környékén. Onnan indultam másnap felderítő útra. Harmadnap megtudtam: a bécsi kele­ti pályaudvarról, az összebombázott Ostbahnhofról minden reg­gel hétkor egy szovjet katonai szerelvény indul Budapestre. Hajnalban kimentem a pá­lyaudvarra. A romos peronon óriási nyüzsgés, szovjet katonák, orosz vezényszavak. S ott állok köztük egyedül, angol egyenru­hámban. Az egyik vágányon hosszú szerelvény áll, kormos, ütött-kopott termes kocsik. „Budapest?” – kérdeztem. „Da” – bólintott egy gyerekképű orosz kiskatona. Szó nélkül felszálltam a legközelebbi kocsiba. Milyen gyanútlan voltam akkor még! Szívemben éltek a híradók felejthetetlen képei: Találko­zás az Elbánál! [Utalás Grigorij Alekszandrov 1948-ban készült szovjet háborús filmjére. – A szerk.] Az amerikai és orosz katonák első kézszorításai, az első ölelések. A közösen kivívott győzelem. Honnan is tudhattam volna az elhurcolt Raoul Wallenbergről, Szolzsenyicinnek és annyi más volt hadifogolynak, a szovjet állam saját embereinek tragédiájáról, a Szibériában, a Gulagon eltüntetett tömegekről?

Valami azért mégis birizgálhatott belülről, valami titkolt, talán még önmagam előtt is szégyellt aggodalom, mert úgy gondol­tam, fölösleges lenne, ha elárulnám, hogy magyar va­gyok. Fölösleges komplikáció: magyarul beszélő angol katona itt, a Magyarország felé tartó szovjet katonavonaton – túl sokat kel­lene magyarázkodnom, ki vagyok, miért akarok Budapestre utaz­ni… Egyszerűbb, ha csak angolul szólalok meg. Jóformán el se helyezkedtem, máris elindult döcögve a szerel­vény. Senki egy szót sem kérdezett tőlem. Csak mosolyogtunk egy­másra, összeölelkeztünk, s egymás vállát veregettük. Én angol ciga­rettát adtam körbe, ők kenyérrel, kolbásszal, pálinkával kínál­tak. Az egyik egy érmet mutatott a mellén: Berlin – mondta büszkén. Én a zubbonyom tarka kitüntetésszalagjaira böktem: Afrika, Itália. Majd kinyílt a vagonátjáró ajtaja, nagyon kikent, kifent, na­gyon szabályos öltözékű, zöld tányérsapkás katonák léptek be a termes kocsiba. Dokument! Dokument! – fordultak sorban min­denkihez. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Aztán kihúztam a zub­bonyom zsebéből a piros fedelű angol katonakönyvemet. Bri­tish Military Mission (Angol katonai misszió) – mondtam, magam is meghökkenve a merészségemtől. Mert tudtam, hogy ilyen misszió valóban működik Budapesten. És már dugtam is vissza a zsebembe a könyvecskét, angol cigarettát kínáltam, kezet ráz­tunk, egymás vállát veregettük.

Hamarosan a magyar határra értünk. A vonat megállt. És odakinn szaladgálás, hangzavar, nők, férfiak, gyerekek, vitatko­zás, kiabálás – és mindez magyarul! Hato­dik éve nem hallottam ilyet! Össze­szorult a szívem, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. De most már nem árulhatom el magam. Csak ültem, közömbös arcot erőltetve magamra. Sötét volt, mire befutottunk a Déli pályaud­varra.

Tizenhét napot töltöttem Budapesten. Az első éjszakán hajnalig ültünk anyámmal egymással szem­közt, a régi ebédlőasztalunknál, és beszélgettünk. Új szavakat. fogalmakat kellett megtanulnom: szőnyegbombázás, védlevél vagy Schutzpass, sárga csillag, zsidóház, csillagos ház, védett ház, nyilasház, Dunába lőtték. Meg: davaj csaszi [Ezekkel a szavakkal vették el az emberek karóráját a szovjet katonák. – A szerk.], málenkij robot. Anyám elmesélte, hogy Ilonával először a csillagos házban voltak, aztán egy ismerősüknél bujkáltak hamis papírokkal mint erdélyi menekültek, Törökbálinton. Az ismerős a két nőt vállalta, de a férjeket nem merte. Édesapámat a legjobb barátja, doktor Smoling Jenő bujtatta. Ilona férje pedig a gettóban vészelte át. Édesapám a felszabadulás után két héttel halt meg, a szíve vitte el.

Anya a két hét alatt tíz évet fiatalodott. Tele volt megint tett­vággyal, mint a régi időkben. „Nem maradhatnál itthon, ha már úgyis itt vagy?” – kérdezte. Én csak a fejemet ráztam. Nem vagyok hős, de tisztességgel vé­gigszolgáltam a háborút, nem fogom szökevényként befejezni. Megvárom, amíg leszerelnek, és akkor hazajövök.

A tizenhetedik nap estéjén kimentem a Déli pálya­udvarra, és felszálltam a tudomásom szerint Bécsbe induló szovjet katonavonatra. Két magyar nő is utazott a kocsiban, az egyik orosz tiszt ismerősei. Elejtett szavaikból kiderült, hogy ez a vonat nem Bécs­be, hanem Sopronba megy. Jóságos ég, onnan hogyan jutok át Bécsbe? Azt az utat nem ismerem! Éjfél után értünk Győrbe. Hirtelen elhatározással leszálltam. A pályaudvar romhalmaz, egyetlen, váróteremnek nevezett he­lyiség van nyitva, odabenn, mint szardíniák a dobozban, egy­máshoz préselve ülnek, fekszenek rongyokon, zsákokon vagy a földön az emberek, sűrű, zsíros a levegő, gomolygó füst, bűz, kia­bálás, nyögés, harákolás, horkolás. Itt-ott verekedés robban ki, indula­tos kiabálás, ütések hangja hallatszik. Időnként orosz katonák jönnek be, körbefürkésznek, nőket ráncigálnak ki a teremből a romok közé, visítás, ordítás, infernális jelenetek. Egyszer mintha puskalövést is hallottam volna.

Amint hajnalodott, kimentem a város szélére, át a hídon, a bécsi országútra. És rövidesen arra jött egy szovjet katonai te­herautó. A vezetőfülkében barátságos képű orosz fiú ült egye­dül. Intettem. „Vienna?” – kérdeztem. „Da” – bólintott, és maga mellé muta­tott az üres ülésre. Felkapaszkodtam, és megkezdődött a szokásos némajáték. Kézfogás, vigyorgás, váll­veregetés, Hitler kaputt. Ennyi elég, minket, bajtársakat ez össze­köt. A határnál megint egy zöld tányérsapkás. Dokument! Elre­begem az addig bevált varázsigét: brit katonai misszió; egyik kezemben a katonakönyvem, a másikban az utolsó meg­maradt csomag angol cigarettám, azzal megkínáltam, és már mehettünk tovább. Amikor Bécs külvárosában, valahol Schwechatnál megpillan­tottam az első villamost, megállítottam az orosz kocsit, gyorsan leszál­ltam.

1946. május tizenkilencedikén szereltem le. Ott kellett leszerelni, ahol az ember bevonult. Tehát vissza kellett mennem Palesztinába, és Sarafandon, ugyanabban a base depotban szereltem le, ahol annak idején a kiképzésünk is volt. Öt év és tizenkilenc napot töltöttem a katonaságnál.

Nem volt semmiféle érvényes iratom, csak egy 1940-ben kiadott és 1941-ben érvényességét vesztett kivándorló útlevelem. A katonaság után fölvehettem volna a palesztinai állampolgárságot, sőt ha elutaztam volna Angliába, ott fölvehettem volna az angol állampolgárságot. Mint leszerelt katona még valami ösztöndíjat is kaptam volna, hogy egyetemi tanulmányokat folytathassak. De én és a barátaim lelkes kommunisták voltunk, és elhatároztuk, hogy mindenképpen hazajövünk. Miután nem akartuk az ottani állampolgárságot, és így útlevelet sem tudtunk kiváltani, kaptunk egy úgynevezett laissez passét. Ez egy olyan utazási igazolvány volt, amiben csak a nevünk volt, az, hogy tartózkodási helye Palesztina, állampolgársága magyar. Kiderült, hogy elindulni is nehéz lesz, mert iratok és működő konzulátusok híján átutazó vízumot sem lehetett szerezni sehova. A Palestine Postban hirdették az induló hajókat, bejártunk az utazási irodákba és a hajózási vállalatok irodáiba, de a laissez passéval nem voltak hajlandók jegyet adni.

Közben élni kellett. Megpróbáltunk dolgozni. Mint leszerelt katonák kicsit jobb helyzetben voltunk, mert a századunkban sokan voltak régi ottani lakosok, akik segítettek. Én például egy időben egy régi katonatársamnál, aki földmérő volt, kaptam figuránsi munkát. Aztán valakinek a révén bekerültem a palesztinai földmérő hivatal, a Survey of Palestine haifai irodájába próbaidős térképrajzolónak. Ez egy nagyon kényelmes állás volt. Én Magyarországon a szocialista időkben rengeteg olyan munkahelyet láttam, ahol nagy lógás folyt, de az semmi ahhoz képest, ami ott volt. Unalmamban egy nap egy negyed órát dolgoztam, és a főnök el volt tőlem ragadtatva, hogy milyen szorgalmas vagyok. Annyira megtetszett neki a szorgalmas munkám, hogy kábé másfél hónap múlva lelkesen közölte, hogy véglegesít. Erre én rettenetesen megrémültem, mert attól tartottam, hogy ha most állami állásba kerülök, akkor nem fognak kiengedni. Úgyhogy abban a pillanatban, amikor ő örömmel közölte, hogy véglegesítettek, azt mondtam, hogy nagyon szépen köszönöm, de nem fogadhatom el, mert folytatom a tanulmányaimat a Technionon. Úgyhogy elvesztettem ezt a kitűnő állást.

November közepe táján találtunk egy panamai zászló alatt hajózó görög hajót, amely Genovát érintve Franciaországba ment. Ők nem törődtek azzal, hogy milyenek az irataink, és vannak-e átutazó vízumaink. Azt mondták, hogyha kifizetjük a jegy árát, akkor fölvesznek. A többi a mi dolgunk. A legolcsóbb fedélközi jegy többe került, mint egy rendes hajón az első osztály. Pénzünk volt, mert a katonaságnál a zsoldunkat soha nem adták ki teljesen, hanem valahány százalékot visszatartottak, és azt a leszereléskor kaptuk meg egyben.

Senkinek nem szóltunk, mert a barátaink úgy tekintették az ilyesmit, mint itt a szocialista időkben a disszidálást. A megadott napon kimentünk a kikötőbe. A kikötő bejáratánál angol őrség állt. Én mentem elöl, én beszéltem vele. Kérdezte, hova megyünk. Mutattam neki a katonakönyvemet, hogy leszerelt angol katonák vagyunk, magyar állampolgárok, vége a háborúnak, haza akarunk menni. De hát nincsen sehova vízumotok. Így nem lehet fölszállni a hajóra. Erre megkérdeztem tőle, tud-e franciául. Mondta, hogy nem. Nézd, ide az van írva, hogy laissez passer. Ez azt jelenti, hogy let him go. Ezzel el kell engedned, aztán hogy hova megyek, vagy beugrom a tengerbe, azzal már nem kell foglalkoznod. Erre elnevette magát, mi pedig fölszálltunk a hajóra. Szörnyű hajó volt. A tisztek görögök voltak, a legénység a világ minden tájáról származó társaság volt, és a tisztek korbáccsal hajszolták a legénységet.

Megérkeztünk Genovába. Velünk volt Sarlós Laci a feleségével, Zsuzsával, Révész András, Balassa Pál a feleségével és egy Grósz Feri nevű fiú, aki nem azt íratta be a laissez passéjába, hogy magyar állampolgár, hanem azt, hogy hontalan. Miután kikötöttünk, fölszállt az olasz határőrség vagy vámőrség embere. A barátaim engem küldtek előre, mert én tudtam olaszul. Odaadtam a papírjaimat, mire mondta, hogy magának nincs olasz vízuma. Mondtam, hogy csak egy átutazó vízumra van szükségem. Mivel ismertem az olaszországi viszonyokat, rögtön megkérdeztem, hogy mennyibe kerül. Megmondta az árát. Mondtam, rendben van, ő pedig beleütötte a stemplit a laissez passéba. A többieknek is megcsinálta, de a Grósz Ferinél megmakacsolta magát. Hontalanokat nem engedhetünk be az országba. Másnap reggel indult a hajó tovább, addig kellett valamit csinálni.

Mi, többiek kiszálltunk, bementünk a rendőrségre, megkérdeztük, hogy mit lehet csinálni. Azt mondták, hogy semmit. Jártuk az utcákat, és embereket szólítottunk meg, elmondtuk a problémánkat, és kérdeztük, hogy tudnának-e segíteni. Ránk esteledett, bementünk egy étterembe vacsorázni, és a pincért is megkérdeztük, tud-e valamit tanácsolni. Erre mondta, hogy van itt egy Burger nevű magyar konzul. Adott egy telefonkönyvet, megtaláltuk Burger úr nevét és címét. Sarlós Lacival ketten elmentünk hozzá. Egy kedves idős zsidó bácsi volt, éppen vacsoráztak. Mondta, hogy ő valóban tiszteletbeli magyar konzul volt régen, de a harmincas évek végén mint zsidótól megvonták a címet. De azért vacsora után, késő este vette a kabátját, és eljött velünk a kikötői rendőrségre, ahol voltak még kapcsolatai és ismerősei. Bement, majd kijött ragyogó arccal, egy papírral. Megvan a barátjuk átutazó vízuma, de azzal a feltétellel, hogy egy héten belül igazolnia kell a magyar állampolgárságát. Most kiszállhat a hajóból, de itt kell maradnia a kikötő melletti szállodában, és naponta jelentkeznie kell a rendőrségen.

Grósz Feri ugyan illegálisan ment ki, de volt egy régen lejárt útlevele. Ezzel elmentünk Rómába, a követségre. Rómában követség ugyan nem volt, de néhány képviselő még működött mint ügyvivő. Gondoltuk, magunknak is intézünk valamit, nehogy később Jugoszlávián keresztül legyen probléma a laissez passéval. Életemben ilyen hivatalban nem jártam. Az íróasztal úgy volt elhelyezve, hogy a tisztviselő az ajtónak háttal ült. Mi nem láttuk őt, ő nem látott minket. Mondtuk, hogy a fasiszta Magyarországról menekültünk, öt évet szolgáltunk az angol hadseregben, és most szeretnénk hazamenni. A vállán keresztül elétettük a lejárt útleveleket. Hátra sem fordult, meg sem nézte, kik vagyunk. Rendben van, mondta. Isten tudja, hogy maguk közül valamelyik nem lesz-e egy héten belül a főnököm a külügyminisztériumban. Érvényesítette az útleveleket, és megadta az igazolást is Grósz Ferinek, hogy magyar állampolgár. Visszamentünk Genovába, ahonnan továbbutaztunk Triesztbe. Trieszt akkor még bizonytalan státuszú nemzetközi zóna volt, mert a jugoszlávok is és az olaszok is igényt tartottak rá, és angol fennhatóság alatt állt. Egy angol ezredesnél kellett jelentkeznünk a továbbutazás engedélyezésére, aki le akart minket beszélni. Elmondta, hogy a jugoszlávokkal az a megállapodás, hogy csak csoportosan engedik át a határon a hazatelepülőket., tehát meg kell várni, amíg egy húsz-huszonöt fős csoport összeáll. A csoportot ők hivatalosan átadják a jugoszlávoknak a határon.

Átadtak. A határon lévő jugoszláv katonák között volt egy, aki beszélt magyarul. Mondtuk neki, hogy hazatérő antifasiszták vagyunk. El voltunk ragadtatva a sapkájukon lévő vörös csillagtól. Fölszállítottak bennünket egy vonatra. A csomagjainkat külön betették egy tehervagonba. Megérkeztünk Zágrábba, leszálltunk, és abban a pillanatban jugoszláv katonák vettek körül bennünket feltűzött szuronyos puskával, és elindították a csoportot a város felé. Tiltakoztunk, mondván, hogy mi tovább akarunk utazni Magyarországra, és a csomagjainkat le akarjuk venni a vonatról. De senki nem tudott magyarul, és bevittek minket egy szögesdróttal körülvett táborba, ahol belöktek egy rettenetesen túlzsúfolt barakkba. Kiderült, hogy ez egy hazatelepülő tábor, ahol ellenőrzik, hogy ki volt usztasa vagy kollaboráns. Kihallgatást kértünk a tábor parancsnokától. Egy Polák nevű kommunista volt a táborparancsnok, aki jól beszélt németül. Azt mondta, hogy azért hoztak be minket, mert a csomagunk lemaradt, és meg kell várni a csomagunkat. Körülbelül egy hétig voltunk ott szörnyű körülmények között. Együtt férfiak és nők, verekedések, lopások, rettenetes latrina, és olyan kevés ennivalót adtak, hogy szinte éheztünk. Egy hét múlva marhavagonba raktak bennünket, kaptunk egy fél kiló kenyeret, egy darab sajtot és egy fegyveres kísérőt. Két napig tartott az út, és megérkeztünk Szabadkára. Szabadkán leszállítottak, sorba állítottak minket, és bevittek egy táborba. Mondták, hogy másnap reggel mehetünk tovább Magyarországra. Akkor én már az édesanyámmal való levelezésből tudtam, hogy Gizella nagynéném és a lánya túlélte Auschwitzot, és visszamentek Szabadkára. Üzentem nekik egy táborbeli magyar alkalmazottal. Pár órán belül megjelentek egy konflison, és rengeteg ennivalót hoztak. Másnap reggel szuronyos puskás katonák megint kivittek minket a vonathoz, és felraktak egy tehervonat utolsó kocsijába. Röszkénél lekapcsolták a vagonunkat, a mozdony meglökte, és ezzel a lökéssel begördültünk Röszkére. Leszálltunk, bementünk az állomásfőnökhöz, hogy tovább akarunk utazni Budapestre. Rendkívül barátságtalan volt, de azért megengedte, hogy a váróteremben éjszakázzunk. Másnap Szegedre utaztunk, és ott átszálltunk a Budapestre menő vonatra. 1946. december huszonnegyedikén este megérkeztem a Nyugati pályaudvarra.

A következő probléma az volt, hogy mit csináljak. Eredetileg orvos akartam lenni. Édesanyám mondta, hogyha beiratkozom az orvosi egyetemre, akkor vállalja, hogy eltart. De akkor már huszonhetedik évemben voltam, az egyetem legalább öt év, harminckét évesen lennék kezdő. Az édesanyámtól sem várhatom, hogy ennyi ideig eltartson. Ráadásul azóta már kialakult egy olyan vágyam, hogy újságíró és író legyek. Ezért úgy döntöttem, hogy beiratkozom a Pázmányon a bölcsészetre. Akkor még úgy ment, hogy bemutattam az érettségi bizonyítványomat, és 1947 januárjában beiratkoztam. Keresztféléves lettem. Lukács Györgytől [Lukács György (1885–1971) – filozófus, esztéta] kezdve Szalai Sándorig mindenféle számomra érdekes stúdiumot fölvettem. Közben megpróbáltam valamit dolgozni. A szüleim egyik régi ismerősének volt egy ismerőse az MTI-nél. Mondta, hogy keressem föl az illetőt, hátha ott kaphatok valami állást. A távirati iroda akkor még együtt volt a rádióval. A Bródy Sándor utcában, az utcai fronton, az első és második emeleten volt az MTI, a fölső traktus és a hátsó rész volt a rádióé. Be is mentem hozzá, a rádióhallgató osztályon dolgozott. Akkoriban alig jöttek távirati hírek Nyugatról, és ezen az osztályon a munkatársak ültek a rádió előtt, leírták a híreket, és ebből állították össze a napi híranyagot. Kipróbáltak, és mivel akkor még jól beszéltem angolul, franciául, olaszul és németül, alkalmasnak találtak. Az ismerős ismerőse bemutatott Ortutay Gyulának, a rádió és az MTI elnökének. Nagyon barátságos volt, mondta, hogy fölvennének, de egy akadálya van: koalíciós időket élünk, és pártok szerint lehet felvenni a munkatársakat, hogy meglegyen a megfelelő arány. Mondtam az Ortutaynak, hogy én a kommunista párt tagja vagyok. Erre azt mondta, hogy most szociáldemokratát vehetnek föl, arra van üresedés. Ha átlépek a szociáldemokrata pártba, másnaptól már ott dolgozhatok. Mondtam, hogy nagyon kedves, köszönöm szépen, de én nem véletlenül vagyok a kommunista párt tagja. Nekem ez a meggyőződésem, nem tudok kilépni, és belépni egy másik pártba.

Közben írtam egy cikksorozatot a közel-keleti politikai helyzetről. Valaki ajánlotta, hogy menjek el a Partizánszövetség (akkori hivatalos neve: Magyar Partizánok Bajtársi Szövetsége) lapjának, az „Igaz szó”-nak a szerkesztőjéhez, Fazekas Györgyhöz, őt biztosan érdekli egy cikksorozat erről a témáról [Fazekas György (1914–1984) – újságíró, 1931 és 1942 között különböző miskolci lapok újságírója volt. 1942-ben internálták, majd kivitték a keleti frontra munkaszolgálatosként. Átszökött a Vörös Hadsereghez. 1946-tól az „Igaz Szó” szerkesztője, 1948-tól a „Szabad Nép” újságírója. Mint Nagy Imréhez közelálló személyt, 1955-ben kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából. Az 1956. októberi forradalom idején Nagy Imre mellé állt, ezért 1956 novemberében letartóztatták. 1957-ben 10 évi börtönbüntetésre ítélték, melyből 4 és fél évet letöltött, s 1961-ben amnesztiával szabadult. 1963-ban kapott állást áruházi propagandistaként, 1964-től a „Kirakat” című szaklap újságírója, 1968-tól 1974-ig a „Magyar Hírlap” olvasószerkesztője volt. – A szerk.]. Fölvittem hozzá, elolvasta, nagyon tetszett neki, le is közölte. Ez után a rádióból felkértek, hogy adjak egy interjút a közel-keleti politikai helyzetről. Ez persze úgy történt, hogy én írtam a kérdéseket és a válaszokat is, aztán valaki felolvasta a kérdéseket, én pedig elmondtam a válaszokat..

Közben lett volna egy másik állás is. Itt egy kicsit visszamegyek a múltba, hogy érthető legyen a dolog. A Népszínház utcában, ahol a szüleim laktak, a mi emeletünkön lakott egy zsidó család, akikkel bizalmas viszonyban voltunk. Az asszonynak voltak rokonai a Felvidéken, Losoncon. Amikor a Felvidéket visszacsatolták Magyarországhoz [lásd: első bécsi döntés], akkor a losonci unokaöccse, Steiner István, aki nálam egy évvel volt idősebb, feljött Pestre, és ott lakott. Nagyon összebarátkoztunk. Ő volt az első ember életemben, akiről tudtam, hogy kommunista. Csehszlovákiában ugyanis legális volt a kommunista párt. Steiner Pista később munkaszolgálatos lett, átszökött az oroszokhoz, és jelentkezett a csehszlovák légióba [Nyilván a csehszlovák önálló tábori zászlóaljról van szó. Lásd: Svoboda. – A szerk.]. Amikor Magyarországhoz közeledett a front, akkor szükség volt magyarul beszélő emberekre, ezért átvette őt a szovjet hadsereg. Budapestre már mint szovjet hadnagy érkezett. Aztán megalakult a magyar demokratikus hadsereg, és Pista barátomat, akit akkor már Serényi Pistának hívtak, átvették. Amikor 1946-ban hazajöttem, ő már őrnagy volt a Katonapolitikai Osztályon [Honvédelmi Minisztérium, röviden: Katpol. – A szerk.]. Találkoztunk, és azt mondta, hogy ilyen emberekre lenne szükség náluk, régi megbízható kommunistákra, akik több nyelven beszélnek. Nem lenne-e kedvem hozzájuk menni? Mondtam, hogy rendkívül megtisztelő, de én újságíró szeretnék lenni, és már leadtam egy-két cikket is. Mondta, hogy azért fölvisz a főnökéhez, beszéljek vele. Föl is vitt, bemutatott egy Vértes nevű ezredesnek, aki a Pálffynak volt az egyik helyettese [Vértes Imre (1905–1986) – gyógyszerész. 1942-ben a frontra került. 1943-ban átszökött a szovjet csapatokhoz, s a magyar partizánszázad parancsnoka lett. 1951-ben mint ezredes a Hadtörténeti Levéltár parancsnoka. 1953-ban bebörtönözték, 1956-ban rehabilitálták, ezt követően haláláig a szakmájában dolgozott (MÉL) A Magyar Életrajzi Lexikon nem tartalmaz semmilyen információt Vértes Imre 1945–1951 közötti éveiről. – A szerk.]. Vértes egy órán keresztül beszélgetett velem a múltamról, a családomról, a katonaságnál töltött időmről. Akkor még nem ismertem azt a kifejezést, hogy lekáderezés. A végén azt mondta, hogy tökéletesen megfelelnék nekik, tekintsem úgy, hogy föl vagyok véve. De náluk is van bürokrácia, beletelik még néhány hétbe vagy akár hónapba, amíg ez keresztülmegy a parancsnokságon és a pártközponton.

Közben megjelent a cikksorozatom az „Igaz Szó”-nál, és lement az interjúm a rádióban. Egy vagy két nappal ez után üzenetet kaptam, hogy Vásárhelyi Miklós, a „Szabad Nép” külpolitikai rovatvezetője kér, menjek föl hozzá. Fölmentem, és mondta, hogy a külpolitikai rovatban szükség lenne olyan emberre, mint amilyen én vagyok. Mondtam neki, hogy a szívemhez ez áll a legközelebb, de már felvettek a Katpolra. Erre azt mondta, hogy nem te fogod eldönteni, nem is én, hogy mi a fontosabb. Majd a Párt eldönti. Rögtön átvitt a párt sajtóosztályára, ami akkor még egy épületben volt a „Szabad Nép”-pel. Ott is beszélgettek velem, és azt mondták, hogy fölterjesztik az ügyet a pártközpontba.

Pár nap múlva telefonált Vásárhelyi, hogy menjek be hozzá. Közölte, hogy megjött a pártközpontból a döntés: a „Szabad Nép” külpolitikai rovatához kerülök. Ez volt 1947 februárjának a végén. Másnap fölmentem Vértes ezredeshez, és elmondtam neki, hogyan döntött a párt. Vértes tudomásul vette, és kérdezte, nem tudnék-e magam helyett valakit ajánlani, aki ugyanúgy megfelelne, mint én. Sarlós Laci barátomat ajánlottam. Föl is vették. Néhány hónap múlva a feleségét is fölvették a honvédséghez polgári alkalmazottnak. 1950 elején aztán Lacit is letartóztatták, és a feleségét is letartóztatták. Lacit 1955-ben engedték ki, és később rehabilitálták. A feleségét, akit ítélet nélkül tartottak Kistarcsán, már 1954-ben kiengedték. Itt, Kistarcsán tartották vád és ítélet nélkül a feleségeket, a Szálasi feleségétől kezdve a szociáldemokrata és kommunista vezetők feleségeiig [A Sarlós család történetét részletesen lásd a Sarlós Lászlónéval készült életútinterjúban. – A szerk.].

Vásárhelyi egy rendkívül okos ember volt, az egyik legokosabb ember, akivel életemben találkoztam. Kirítt a szerkesztőségből a nagypolgári háttere révén. Másképp öltözködött, mint a többiek, könnyedebben vette a dolgokat, nagyvonalú volt és vagány. A nagyvonalúságára jellemző, hogy talán két hete lehettem a „Szabad Nép” szerkesztőségében, amikor mondta, hogy nem tud lemenni a külpolitikai rovat tördelésére éjszaka, mert színházba megy, csináljam meg én. Ez kényes feladat volt, mert ott kellett eldönteni, hogy milyen friss hírt kell még betenni, vagy ha kevés a hely, mit kell kihagyni. De azért színház után bejön, megnézi, mit csináltam. Bejött, megnézte, mondta, hogy nagyon jó, fog ez neked menni. Ezt kétszer-háromszor megismételte, és negyedik alkalommal azt mondta, hogy színház után nem ér vissza, majd felhív telefonon, és bediktálom, milyen hírek jöttek, mit csináltam. Felhívott, beolvastam. Rendben van, mondta. Legközelebb megint így alakult, mondta, hogy majd telefonál, de nem telefonált. A híranyag hosszú volt, a nyomdászok sürgettek, hogy valamit húzzak ki. Aznap a hírek között volt egy, hogy lemondott Dean Acheson, a vad antikommunista külügyi államtitkár (aki később négy évig külügyminiszter is volt [Dean Acheson (1893–1971) – 1949–1953 között volt az Egyesült Államok külügyminisztere. – A szerk.]). Gondoltam, államtitkárból annyi van, mint égen a csillag, kihúztam ezt a hírt. Másnap dél körül bejön a szobába Vásárhelyi, és mondja: „Gyere ki a folyósóra, majd hallasz valamit.” Odavitt a főszerkesztői szoba ajtaja elé, és hallottam, hogy a Révai üvölt: „Ki az a barom, aki kihagyta, hogy lemondott Dean Acheson? Az összes lap megírta, csak a Szabad Nép nem.” Vásárhelyi nem mondta meg, hogy én voltam, magára vállalta.

A lapnál akkor már ott volt Fehér Klára, aki országos hírű riporter volt. Én már Palesztinában megismertem a nevét, mert 1945 után anyám néha küldött nekem könyveket és újságokat, köztük „Szabad Nép”-et is. A szerkesztőségben megismerkedtünk, megkedveltük egymást. 1947 végén már eldöntöttük, hogy összeházasodunk, és 1948 tavaszán volt az esküvőnk. Akkor kaptunk itt, ebben a házban a második emeleten egy kétszobás, összkomfortos lakást. Klári, akinek riporterként több ideje volt, járkált, és keresett üres lakást. Még nem voltak államosítva a bérházak, viszont még egy háborúból megmaradt rendelet értelmében csak az elöljáróság jelölhette ki a bérlőket. Tehát az elöljáróság utalta be a lakót, aki a házbért a háziúrnak fizette. Megtaláltuk ezt a lakást, amiben addig Klári egy ismerőse lakott, aki nagyobb lakásba költözött, mert a férje államtitkár lett. Bementünk a hetedik kerületi elöljáróságra, mert akkor még így hívták a tanácsot, és kiutalták a lakást. Abban, hogy ez ilyen könnyen ment, talán volt szerepe annak, hogy mind a ketten a „Szabad Nép”-nél voltunk.

Kaptunk ötezer forint bankkölcsönt a Dunavölgyi Banktól. Az volt a kommunista párt bankja. Még kérdezték is, hogyan fogjuk visszafizetni ezt a hatalmas összeget. Mennyi a fizetésünk? Nekem ezeregyszáz, Klárinak ezerhétszáz forint fizetése volt, ami akkoriban nagy fizetésnek számított. A bankkölcsönből vettünk egy úgynevezett kombinált szobabútort, amit elosztottunk a két szobában [A lakberendezés nagyjából az 1970-es évekkel kezdődő időszakában egyre elterjedtebbé váló tömeg lakberendezési cikknek, a szekrénysornak volt az elődje az ún. kombináltbútor-típus. Egyik darabja volt a „kombinált szekrény”, amely egyetlen darabban kívánt több funkciót is kielégíteni: volt akasztós része (esetleg külön kétajtós szekrény formájában, amely azonban szervesen hozzá tartozott a „másik egységhez”) és polcos tárolórésze (ruhás szekrény funkció), lehajtható ajtóval ellátott része ünnepi porcelán tárolására (kredenc funkció), elhúzható üveglappal fölszerelt része nippek és egyéb csecsebecsék „kiállítására” (vitrin funkció), nyitott polcos része könyvek (könyvszekrény funkció), kisebb egysége italneműk tárolására (bárszekrény funkció). Ezt a bútortípust a kislakás-építkezés tömegessé válásával, az 1920-as évektől kezdték gyártani. – A szerk.]. A családtól rám maradt egy nagy tálaló, abból csináltattam egy íróasztalt. Konyhabútort a Teleki téren vettünk, és még maradt pénzünk egy használt rádiógramofonra.

1949. május végétől kéthetes szabadságunkat a galyatetői nagyszállóban töltöttük, és ott ért minket a hír, hogy Rajkot letartóztatták [lásd: Rajk László; Rajk-per]. Galyatetőn főleg pártkáderek üdültek, és óriási riadalom támadt a körükben. Nem véletlenül. Volt egy csoportképünk, amit az üdülés alatt csináltak, és később, amikor Klárival nézegettük, megállapítottuk, hogy több mint a felét felakasztották. Mi mint hithű, sőt hívő kommunisták meg voltunk győződve arról, hogy ilyet nem lehet kitalálni, ebben biztos van valami igazság. Nem tudtunk elképzelni ekkora hazugságot.

Amikor hazajöttünk Galyatetőről, este bementünk egy presszóba, ott volt a Pálóczi-Horváth György, odajött, átölelt, jaj, de örülök, hogy látlak, mert azt hallottam, hogy letartóztattak. Én is örülök, mondtam, mert én meg azt hallottam, hogy téged is letartóztattak. Őt aztán egypár nap múlva tényleg letartóztatták. Galyatető után rendesen bementem dolgozni a „Szabad Nép”-hez, és senki egy szót sem szólt. Két hét múlva a szerkesztőségi titkárnő, Vigyázó Piroska szólt, hogy ne is menjek a szobámba, hanem rögtön menjek be a pártközpontba, és keressem meg XY elvtársnőt, a nevére már nem emlékszem, mert hívatott. Bementem. Az elvtársnő egy nagyon merev, barátságtalan nő volt. Semmi okot nem mondott, csak annyit, hogy az elvtársak úgy döntöttek, hogy az elvtárs ezentúl nem a „Szabad Nép”-nél fog dolgozni, hanem a most alakult Könyvhivatalban, aminek Vértes György elvtárs az igazgatója [1948-ban államosították a nagy könyvkiadókat, s ezekből öt nagy állami kiadó alakult (Athenaeum, Révai, Franklin, Hungária, Új Magyar Könyvkiadó N. V.). Tevékenységük összehangolására alakult meg 1948-ban az Országos Könyvhivatal, amely egyben a cenzúra székhelye volt: a kéziratot be kellett nyújtani a hivatalnak, csak úgy jelenhetett meg, ha minden lapon ott volt az engedélyező pecsét. 1949-ben alakult meg a Népművelési Minisztérium (élén Révai József állt), az Országos Könyvhivatal is a minisztérium keretei között működött, illetve később beleolvadt. Határ Győző ekként írt róla: „Mi is volt hát az a »rosszemlékű« rettegett, elátkozott Könyvhivatal? A pártállam könyvégető szerve – persze, mutatis mutandis nem máglyára hajigálták az osztály/rendszer/szovjetellenesség bűnében elmarasztalt könyveket, hanem zúzdába küldték. Helyesebben a »bűnösség« csökkenő arányában kategóriákat állítottak fel: 1. zúzdába vele, de azonnal; 2. raktáron tartandó, zúzdai továbbításra; 3. titkos, zárt gyűjteményben, lakat alatt tartandó, melynek kulcsa Rákosi Pajtás lajbizsebében vagy a kultúrhiénák páncélszekrényében van – Révaitól lefele; 4. titkos, zárt gyűjtemény a sorsa, melynek hollétéről csak az tudhat, aki oda engedélyezheti a marxizmusra felesketett tudományos kutató behatolását; 5. zárt, de nem titkos gyűjteményben porosodik, melyről párttitkári engedéllyel a búvárkodó lefújhatja a port – ám használat után vissza kell raknia… 9. a könyvraktár hátsó pincéjében, vizenyőszivárgás fölött tárolható, de egyelőre nem forgalmazható – – – és így tovább” (Határ Győző: Életút II., www.irodalmiakademia.hu/.../muvek/html/HATAR/). – A szerk.]. Menjek el Vértes György elvtárshoz, és tőle megkapom a beosztásomat. Felületesen ismertem Vértest, elmentem hozzá, és mondtam neki, hogy a pártközpontból XY elvtársnő küldött azzal, hogy mától itt fogok dolgozni [Vértes György (1902–1976) – író, szerkesztő, könyvtáros. 1936–37-ben szerkesztette a „Gondolat” c. folyóiratot, a KMP legális orgánumát. A lap jelentős szerepet játszott a Márciusi Front létrejöttében. 1937-ben háromévi fegyházbüntetésre ítélték. 1944-ben részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945 után a SZOT sajtóosztályát vezette, 1949-től az Országos Könyvhivatal elnöke, 1952-től 1971-ig az Országgyűlési Könyvtár igazgatója volt. – A szerk.]. Rám nézett, azt mondta, hogy már találkoztunk a „Szabad Nép”-nél, nincs nekem ellened semmi kifogásom, de nincs rád semmi szükségem. Bementem a szerkesztőségbe, Vásárhelyi nem volt benn, talán éppen Párizsban vagy New Yorkban volt az ENSZ-nél, tudósítani. Először Betlen Oszkárhoz mentem be, mert őt ismertem a legjobban [Betlen Oszkár (1909–1969) – újságíró, történész, 1951–1954 között volt a „Szabad Nép” főszerkesztője, az MDP Központi Vezetőségének póttagja volt (1951–56). 1957-től haláláig az MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének tudományos munkatársa volt. – A szerk.], ő volt Klári főnöke, és nagyon szerette Klári riportjait. Párszor volt is nálunk látogatóban. Egyszer elkapott, hogy én mint régi kommunista vigyázzak Klárira, mert kispolgári családból származik, és esetleg elcsúszik ideológiailag abba az irányba [Ezeket a jó tanácsokat akkoriban, a negyvenes évek végének egyre komorabbá váló légkörében célszerű volt megfogadni. A „kispolgári” a leküzdendő régi világ, gondolkodásmód egyik szinonimája volt, és veszélyes lehetőségeket rejtett a megbélyegzés, alkalmasint a kommunista oldalról jövő politikai antiszemitizmussal is párosulva. Standeisky Éva idézi Rákosi szavait: „Rákosi Mátyás »nyomatékosan aláhúzta – írja a Népművelési Minisztériumot szervező Losonczy Géza a betegeskedő miniszternek, Révai Józsefnek 1949 júliusában –, hogy óvakodjunk az ’ügyes kispolgári zsidó intellektuelektől’. Ezekkel – mondotta [: ti. Rákosi :] – legalább ugyanannyi bajunk lehet, mint azokkal az értelmes munkásokkal, akiket be fogunk hozni – azzal a különbséggel, hogy míg a munkáskádereknél néhány évi keserves-verejtékes munka az esetek többségében meg fogja hozni a maga gyümölcseit, addig az előbbi kategóriánál soha nem tudhatjuk, hogy mikor válnak belőlük kémek, és mikor teszik tönkre erőfeszítéseinket éppen a pártvonal végrehajtása ürügyén«” (Standeisky Éva: A kommunista polgárellenesség, in Budapesti Negyed, 8, 1995/2. szám). – A szerk.]. Betlen azt mondta, hogy ha a pártközpont ezt mondta, akkor ez van, majd megmondják hova fogsz kerülni. Betlen Oszkár akkor csak főmunkatárs volt, 1956 után lett főszerkesztő, de valahogy lehetett tudni, hogy ő sokkal több, hogy fontos személy a pártban. Egyébként a háború előtt Csehszlovákiában volt egy kommunista lap szerkesztője, mint kommunistát vitték el a németek, és négy évig volt Auschwitzban [Betlen 1939 és 1945 között megjárta Dachaut, Buchenwaldot és az auschwitzi koncentrációs tábort. – A szerk.]. Ott egy kicsit deformálódhatott a lelke. Akkor bementem Horváth Mártonhoz, és ő volt az egyetlen, aki emberi hangbon beszélt velem [Horváth Márton (1906–1987) – politikus, szerkesztő. 1935-ben a „Vasas” c. szakszervezeti ellenzéki lap szerkesztéséért 12 évi börtönre ítélték, 5 évet le is töltött. 1941 végétől az illegális „Szabad Nép” munkatársa és egyik szerkesztője. 1942 tavaszán másokkal együtt ismét letartóztatták, és 12 évi börtönbüntetésre ítélték, 1944 márciusában büntetését megszakították. 1945–1950 között a „Szabad Nép” felelős szerkesztője, 1945–1956 között tagja az MKP, majd MDP Központi Vezetőségének, időnként (pót)tagja a párt Politikai Bizottságának, 1950–54-ben a „Szabad Nép” szerkesztőbizottsági tagja és az MDP KV agitprop osztályának vezetője, 1954-től 1956 októberéig ismét a „Szabad Nép” felelős szerkesztője. 1956-ban minden politikai tisztsége megszűnt. – A szerk.]. Azt mondta, nézd, meg kell érteni, hogy most, amikor Rajk elvtársról is kiderült, hogy az imperialisták ügynöke, az éberség fokozott szerepet kapott a pártban. Ez rád biztosan nem vonatkozik, én meg vagyok győződve róla, hogy te teljesen tiszta vagy. Ne félj, ezek a dolgok idővel elcsitulnak.

Anyagilag elég nehéz helyzetbe kerültünk, mert Klárinak a szíve miatt azt javasolta az orvos, hogy hagyja abba a riporterkedést, és 1947 nyarán kilépett a „Szabad Nép”-től. Akkor kezdte írni az első ifjúsági regényét. Nekem se volt fizetésem. Átmenetileg a VIT sajtóosztályán kaptam munkát, amit Kende István vezetett [Világifjúsági Találkozó (VIT) – Az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista  és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek nemzetközi szövetsége által szervezett fesztiválsorozat. Az elsőt 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten. A politikai cél az volt, hogy az egyre erősebb hidegháborús légkörben a Szovjetunió növelhesse és demonstrálhassa befolyását az ifjúság körében. Eleinte kétévente szervezték, 1959-től háromévente, 1968-tól ötévente szervezik. Mai neve: Világifjúsági és Diáktalálkozó. – A szerk.]. A naponta több nyelven megjelenő bulletin francia, angol és német változatát kellett szerkesztenem. A sajtóosztályon ideiglenesen dolgoztak az újságírók, akik elsején bementek a munkahelyükre, és felvették a fizetésüket. Nekem meg nem volt sehonnan fizetésem. Bementem a főnökhöz, mondtam, hogy nagyon kínos helyzetben vagyok, lakbért kell fizetnem, enni is kell valamit, a feleségem sincs már a „Szabad Nép”-nél. Akkor kiutalt nekem a VIT sajtóosztályának a keretéből ötszáz forintot. A következő hónap végén ez megismétlődött. A VIT-nek már vége volt ugyan, de akkor kezdődött Pesten a DIVSZ-nek, a Demokratikus Ifjúsági Világszervezetnek a kongresszusa, és ott is kellett valami bulletint szerkeszteni. Amikor ennek is vége volt, megint behívtak a pártközpontba, és a kellemetlen elvtársnő közölte, hogy most indul a „Nők Lapja” című képes hetilap, annak leszek a főmunkatársa. Körülbelül hat hétig voltam a lapnál, amikor megint behívtak a pártközpontba, és közölték velem, hogy az elvtársak úgy gondolják, nem jó, hogy én külpolitikusként a „Nők Lapjá”-nál vagyok, ezért az MTI-nél leszek külpolitikai turnusvezető. Ezt csináltam körülbelül két hétig, amikor behívott az MTI párttitkára. Ne haragudjak, nem nézték meg jól az önéletrajzomat, és hát én is tudom, hogy mi van a múltamban. Ez nem személyemre szóló gyanakvás, de az elvtársak úgy gondolják, mégsem helyes, hogy ilyen helyen dolgozzak. Menjek be X elvtárshoz vagy elvtársnőhöz a pártközpontba, ő majd megmondja, hol fogok dolgozni. Megmondta: a „Friss Újság” [1947–1951 között megjelent napilap. – A szerk.] külpolitikai rovatvezetője lettem. Már harmadik hete voltam a „Friss Újság”-nál, amikor 1949 decemberében behívtak a Révai-féle Népművelési Minisztérium újonnan alakult Filmfőosztályának a vezetőjéhez, Kende Istvánhoz. Kende közölte velem, hogy a MOKÉP-nél a múlt héten sajnos az egész vezetőséget le kellett tartóztatni, mert kiderült róluk, hogy kémek és imperialista ügynökök [A magyar filmipar és filmforgalmazás államosításakor (1948) létrehozták (a) a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalatot (többször is átszervezték, 1959-ben létrehozták a Hunnia Filmstúdiót és a Budapest Filmstúdiót, majd a kettőt összeolvasztották „Magyar Filmgyártó Vállalat /MAFILM/ néven) és (b) a Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalatot (MOKÉP; a Népművelési Minisztérium alá tartozott). A MOKÉP lett – és volt 1989-ig – az egyetlen központi filmkölcsönző és -forgalmazó vállalat, de mozija nem volt. – A szerk.].

Ez azért már nekem is sok volt. Kezdetben Klárival olyan hülyén jóhiszemű hívők voltunk, hogy nem tudtuk elképzelni, hogy minden hazugság. Hiszen annak idején olyan könyveket olvastam angolul, mint a canterburyi érseki helynöknek, Hewlett Johnsonnak a könyve a Szovjetunióról vagy Roosevelt elnök régi barátjának és bizalmasának, Daviesnek a „Moszkvai jelentés”-e. Ezért aztán sokáig nem tudtunk, és nem akartunk kilépni abból a hitből, amire az életünket tettük. Mindig magyarázatokat kerestünk, és egy ideig találtunk is. Amikor például Sarlós Laci barátomat 1950 januárjában letartóztatták, és a felesége is eltűnt, abban biztos voltam, hogy nem lehet angol kém. De olyan helyen dolgozott, ahol a pártba is befurakodott ellenséges elemek, a lebukott közvetlen főnökei őt is felhasználhatták valamire, nemcsak akaratán, de tudtán kívül is. Visszaélhettek a bizalmával, éppen a jóhiszeműsége miatt válhatott az eszközükké. Vagyis szubjektíve ártatlan ugyan, és bizonyára ártatlan a felesége is, de ténylegesen, tehát objektíve mégis bűnössé vált. Más magyarázat egyszerűen nem lehetséges! Ezt próbáltuk elhitetni magunkkal, de ez már nagyon nyögvenyelősen ment. Teljesen meg voltunk zavarodva. Akkortól kezdve állandóan vártam, hogy mikor jönnek értem. És akkor mindent tisztázok, hiszen én tudom, hogy semmi bűnt nem követtem el, tiszta a lelkiismeretem, és akkor azt fogják mondani: köszönjük, elvtárs, minden rendben van, menjen haza, végezze továbbra is becsületesen a munkáját. Tulajdonképpen jó lenne minél hamarább túlesni ezen.

Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Klárinak két lánytestvére volt. Márta nevű húga, aki kitűnő matematikus volt, de a numerus clausus miatt csak a háború után, estin tudta elvégezni az egyetemet, a Rákosi titkárságán dolgozott. Mi szinte vallásosan hittünk a párt igazában, de a mi hitünk semmi nem volt Márta hitéhez képest. Ő élete végéig nem hitte el, hogy itt bűnöket követtek el. Személy szerint is rajongott a Rákosiért, aki a közvetlen beosztottjaival egy charmeur volt. Aztán Mártát a Rajk-per idején kirúgták az állásából és a pártból is. Ugyanis a kihallgatásán Szalai Andrástól kérdezték, hogy ez vagy az a dolog mikor volt [Szalai András (1917–1949) – vasesztergályos, kommunista politikus. Tagja volt a két háború közötti illegális kommunista mozgalomnak, tevékenységéért 1933-ban börtönbüntetésre is ítélték. Kiszabadulása után Budapesten a Vörös Segély munkatársaként dolgozott. 1942-ben ismét letartóztatták, és kétévi fegyházbüntetésre ítélték, majd munkatáborba vitték. 1944-ben szabadon engedték, ekkor a „Szabad Nép” szerkesztőségének munkatársa lett. 1945-től kerületi pártvezető, majd a pártiskola elvégzése után a Központi Vezetőség káderosztályának helyettes vezetője lett. 1949-ben letartóztatták, koncepciós per végén halálra ítélték, majd kivégezték. – A szerk.]. És azt válaszolta, hogy ez akkor volt, amikor be akartam menni Rákosi elvtárshoz, de nem tudtam, mert Rajk elvtárs volt bent nála. Erre a kihallgatója megkérdezte, honnan tudja maga, hogy ki volt bent a Rákosinál. „Megkérdeztem a titkárnőjétől, Fehér Mártától, és ő mondta, hogy most ne menjek be, mert éppen bent van nála Rajk elvtárs.” Erre Mártát azon a címen, hogy fecsegett, azonnali hatállyal kirúgták az állásából, és kizárták a pártból. Mellékesen Szalai a Központi Bizottság tagja volt, ő volt a pártközponton belüli pártszervezet titkára, tehát a lehető legtermészetesebb dolog volt, hogy a titkárnő megmondja neki, miért nem mehet be Rákosihoz. Márta férje éppen pártiskolán volt, és küldött a már állapotos feleségének egy táviratot, hogy „Ha a pártnak nem kellesz, nekem se kellesz. Menj haza”. Márta még ezek után is, haláláig meg volt győződve, hogy minden igaz volt, hiszen lám, ő csak fecsegett, ezért csak kirúgták, de nem csukták börtönbe. Megérdemelte, hogy kizárták, mert nem lett volna szabad fecsegnie.

Bennünk ilyen fanatikus hit nem munkált, de mi is sokáig próbáltuk magyarázni a dolgokat. 1952-ben azonban már egyre rosszabbul éreztük magunkat, és éreztük, hogy itt valami nem stimmel. De még mindig próbáltunk hinni abban, hogy talán lehet ezt jobban is csinálni. Voltak hibák, de nem biztos, hogy minden hazugság. Akkor 1953-ban jött a cionista perek korszaka, egyre jobban féltem, mert annyit sejtettem, hogy ha ezeket a szálakat bogozzák, akkor óhatatlanul én is látókörbe kerülök, mint aki Palesztinából jött haza [Az 1953-as letartóztatási hullám a szovjetunióbeli, zsidók elleni koncepciós perek magyar megfelelőjének előkészítését szolgálta, nem a cionizmussal függött össze. Lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon. – A szerk.]. Jóval később tudtam meg, hogy abban az időben már rólam is elkezdtek érdeklődni a Lapkiadó [Vállalat] igazgatójánál meg a MÚOSZ-ban [Magyar Újságírók Országos Szövetsége]. Ha Sztálin akkor nem hal meg, ezt már nem úsztam volna meg. Aztán jött a Nagy Imre-kormány, akkor abban kezdtünk hinni, hogy a szocializmus eszméje mégiscsak nagyszerű, és talán lehet – ahogy később a csehek nevezték – emberarcú szocializmust csinálni. Ebben hittünk és reménykedtünk. Aztán 1954-ben a „Szabad Nép”-ben láttam egy három- vagy négysoros kis hírt, ami úgy szólt, hogy Noel Fieldet a bíróság bűncselekmény hiányában szabadlábra helyezte [Noel Haviland Field 1904-ben született Londonban, Svájcban nőtt fel, de amerikai állampolgár volt. 1921-ben tért vissza az USA-ba, a Harvardon végezte tanulmányait, majd a külügyminisztériumba került. Itt szervezte be egy német emigráns házaspár szovjet hírszerzőnek. 1936-ban Genfbe költözött, és a Népszövetségnél dolgozott, majd egy unitárius segélyszervezet képviselőjeként támogatott különböző antifasiszta emigránscsoportokat. Közben 1938-as moszkvai látogatása során titokban felvették a kommunista pártba, s a Kominternnél tartották nyilván mint párttagot. Rajk Lászlóhoz soha semmi köze nem volt, nem találkoztak egymással, nem is hallottak egymásról. Fieldet 1949 májusában tartóztatta le az ÁVH (lényegében elrabolta Prágában), és azzal gyanúsította, hogy az amerikai titkosszolgálat beszervezett ügynöke. Lényegében Szőnyi Tibor ellen konstruáltak hamis vádat Field felhasználásával, fizikai és lelki megtörésével. Bíróság elé nem állították, 1954 novemberében szabadult (Részletesen a Field-ügyről lásd: Varga László: A Rajk-per hátterében. Ferenczi Edmond és Noel Haviland Field, www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/szovegek_evk2000/varga.htm). – A szerk.]. Felordítottam, Klári megijedt, hogy valami bajom van. Hazugság volt minden, ordítottam. Ez a kis hír világosított föl: ha Noel Fieldet fölmentik, akkor minden hazugság volt. Ugyanis én nagyon alaposan ismertem a Rajk-perről kiadott „Kék könyv”-et [Rajk László és társai a népbíróság előtt, Budapest, 1949], mert – ez is a kor furcsa ellentmondásai közé tartozik – miután kirúgtak a „Szabad Nép”-től mint megbízhatatlan kémgyanúsat, kijelöltek az angol kiadás nyelvi kontrollszerkesztőjének. Az angol nyelvű „Kék könyv” címe: „László Rajk and his Accomplices Before the People's Court”. A belső címlapon alul: Budapest, 1949. A következő oldalon az impresszum: RESPONSIBLE EDITOR AND DIRECTOR OF THE PRINTING PRESS: FERENC KOLTAI. BUDAPEST PRINTING PRESS. Egyéb impresszum a könyvben nincs. Ugyanezzel a szöveggel jelent meg magyarul, németül és azt hiszem, szerbül és oroszul is. A német változat címe: „László Rajk und Komplizen vor dem Volksgericht” (évszám nincs a belső címlapon, úgy látszik, a kapkodós munka következtében lemaradt) impresszuma: Verantwortlich für den Verlag und Leiter der Buchdruckerei: Gyula Janka. 1357. Buchdruckerei Stephaneum, Budapest. Emlékezetem szerint a könyv szerkesztése a minisztertanács elnökségében (a Parlament épületében) történt, de valamiképpen belefolyt a munkába vagy ellenőrzésébe a sok nyelven kitűnően beszélő Boldizsár Iván, akkori külügyi államtitkár is. Az egész munkálat főnöke Losonczy Géza, aki akkor, úgy emlékszem, miniszterelnökségi államtitkár volt [1948. decembertől volt miniszterelnökségi államtitkár, ekkor, 1949 őszén már a Révai József vezette Népművelési Minisztérium politikai államtitkára volt /1951-ig/. – A szerk.]. (Azt hiszem, néhány hónappal később, talán 1950 elején, lett a kevésbé fontos Szépirodalmi, vagy akkor talán még az államosított Révai néven működő könyvkiadó vezérigazgatója, röviddel megelőzve a letartóztatását [1951-ben tartóztatták le, és koncepciós perben 15 év börtönbüntetésre ítélték. – A szerk.].) Még egy apróság: Rákosi megparancsolta, az idegen nyelvű kötetek legyenek készen az ítélethirdetés utáni nap reggelére, hogy az elutazó külföldi tudósítók kézhez kaphassák. A nyomdászok (ezek szerint nem egy nyomda nyomdászai) azt mondták, akárhogy sietnek is, ez lehetetlen. Rákosi Vásárhelyi Miklóst küldte a nyomdászokhoz azzal az üzenettel: "Nem fontos, hogy siessenek, a börtönben lesz majd bőven idejük, hogy befejezzék a munkát." A könyvek az itélethirdetés utáni reggelre elkészültek.

Szóval, a „Kék könyv”-ből az derült ki, hogy Noel Field volt a kulcsfigura, minden szál az ő kezében futott össze. Ha Noel Field ártatlan, akkor az utolsó szóig minden hazugság volt. Ettől a pillanattól kezdve nem hittünk, de még mindig reménykedtünk a Nagy Imre-féle „emberarcú szocializmusban”. Ez a reményünk 1956. november negyedikéig tartott. Láttuk, hogy a népek önrendelkezésének sokat hangoztatott jelszava is hazugság. Akkor elhatároztuk, hogy ebben többé nem veszünk részt.

Visszatérve a MOKÉP-hoz, ahol az egész vezetőséget letartóztatták. Kende közölte, hogy én leszek a propaganda főosztály vezetője [Kende István (1917–1988) – történész, egyetemi tanár, 1946–49-ben az MKP agitációs-propaganda osztályának munkatársa volt. 1949–56-ban a Népművelési Minisztérium főosztályvezetője, 1957–60-ban rovatvezető a „Népszabadság”-nál, 1960–1963 között a Külügyminisztériumban dolgozott, 1963-tól 1977-ig pedig a Közgazdaságtudományi Egyetemen. Tagja volt a Béke Világtanácsnak. Kutatóként a harmadik világ történetével, később a II. világháború utáni nemzetközi erőviszonyok alakulásával foglalkozott. Számos könyve jelent meg. – A szerk.]. Mondtam neki, hogy én nem értek a filmszakmához. „Moziba szoktál járni?” – kérdezte. Mondom, néha. Az elég, mondta. Körülbelül abban az időben, amikor a MOKÉP-hez kerültem, fejeztem be az első regényemet, és leadtam az államosított Athenaeum kiadónak, aminek Haraszti Sándor volt az igazgatója [Haraszti Sándor (1897–1982) – publicista, kritikus, politikus. 1919-ben a KMP utasítására Bécsbe, innen 1921-ben Jugoszláviába emigrált, újságíró volt. 1929-ben hazatért, és bekapcsolódott az illegális KMP tevékenységébe. 1930-tól az erdélyi „Korunk” pesti szerkesztője. 1945–48 között a „Szabadság” c. napilap szerkesztője, majd az MDP KB Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője, 1949-től az Athenaeum Könyvkiadó igazgatója. 1950-ben koholt vádakkal letartóztatták és halálra, majd 4 évi siralomház után életfogytiglani börtönre ítélték. 1954-ben rehabilitálták. 1956. október végén a „Népszabadság” főszerkesztője és a párt Intéző Bizottságának tagja. November 4-én Nagy Imre csoportjával a jugoszláv követségre menekült, majd Romániába internálták, 1958-ban Budapesten hatévi börtönre ítélték. 1960-ban amnesztiát kapott, s 1980-ig az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségében dolgozott. – A szerk.]. A könyvemet Erdős Péter szerkesztette. Mellesleg később Harasztit is lecsukták, Erdős Pétert is lecsukták [Erdős Péter (1925–1990) – jogász, menedzser. Zsidó származása miatt 1944-ben Borba, onnan a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. A háború után egy évet Svájcban, szanatóriumban töltött. Hazatérése után a „Szabadság” és a „Szabad Nép” munkatársa, majd 1949-től a „Magyar Nap” szerkesztője. Később az Athenaeum Kiadóban lektor, illetve párttitkár. 1950-ben kémkedés vádjával letartóztatták, három évet töltött Kistarcsán magánzárkában. 1953-ban csatlakozott a reformokat támogató pártellenzékhez. 1956 februárjában ismét letartóztatták, Rákosi-ellenes izgatásért első fokon másfél év börtönbüntetésre ítélték, másodfokon azonban felfüggesztették büntetésének végrehajtását. 1956. október 22-én a Közgazdaságtudományi Egyetemen tartott gyűlésen provokáció veszélyére hivatkozva a jelenlévőket megpróbálta lebeszélni a tüntetésről, 23-án a rádió épületében tartózkodott, ahol sikertelen kísérletet tett az utcai tüntetők lecsillapítására. November 4-én a jugoszláv katonai attasé lakásán kapott menedéket, ahol november 18-ig tartózkodott. 1957 januárjában országos körözést adtak ki ellene, ekkor önként feladta magát. A Legfelsőbb Bíróság 1958 augusztusában egy év hat hónap börtönbüntetésre ítélte. 1968-tól a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat jogtanácsosa, sajtóosztály-vezetője, a PR Menedzser Iroda igazgatója volt, a Hungaroton munkatársa, a legismertebb könnyűzenei menedzser volt (1956.mti.hu/Pages/WiW.aspx?id=594). – A szerk.]. A MOKÉP-nél az én főosztályom csinálta az összes filmmel kapcsolatos propagandakiadványt, tartotta a kapcsolatot a sajtóval, én hagytam jóvá a plakátokat. Később át kellett vennem az úgynevezett Filmfőosztály vezetését is. Ez döntötte el, hogy melyik filmet melyik moziban tűzik műsorra. Hivatalból tagja voltam a filmátvételi bizottságnak. A minisztériumban volt egy házi vetítő, ahol levetítették a külföldről küldött filmeket, köztük egy csomó nyugati filmet is, és a filmátvételi bizottság döntötte el, hogy átvesszük-e a filmet vagy nem. Egyszer például láttunk egy remek francia filmvígjátékot, dőltünk a röhögéstől, Révai a könnyeit törölgette. A vetítés után, valaki megkérdezte, ugye, milyen nagyszerű volt, Révai elvtárs, akkor ezt átvesszük? Mire Révai azt mondta: Természetesen nem.

Feladataim közé tartozott a heti filmhíradók ellenőrzése is. Minden délelőtt végig kellett néznem a házi vetítőben két munkatársam és olykor-olykor a vállalati párttitkár és az új vezérigazgató társaságában a híradót [A televízió előtti világban a moziban a film előtt ún. filmhíradót vetítettek, amely az adott hét különféle eseményeit tartalmazta. Friss híradót természetesen csak a bemutató mozik vetítettek, az utánjátszó mozikban csak másodlagos frissességű híradóban részesült a nagyérdemű. – A szerk.], és kivágatni belőle azokat a részeket, amelyekben, még ha csak valamilyen ünnepség elnökségében ülve vagy ismeretlen emberek, utcai járókelők között is, de látható volt olyan személy, akit az előző nap óta letartóztattak. A mind gyakoribb lebukásokról az újságok többnyire nem is írtak, vagy csak jóval később számoltak be, ám nekünk mégis tudnunk kellett, kik azok, akiket a közönség a moziban már nem láthat, akik már nem létező személyek. Rejtélyes pletykák, suttogások, kiszivárogtatások révén, de valahogyan mégis eljutottak hozzánk ezek az információk. És tévedni nem volt szabad!

Voltak életveszélyes pillanataim is. 1950 őszén mutatták be a „Sztálingrádi csata” című szovjet filmet [Az 1949-ben bemutatott filmet Vlagyimir Petrov rendezte. – A szerk.], és a Fővárosi Főügyészség fasiszta propaganda miatt vádat emelt ellenem. Konkrétan amiatt, hogy fasiszta jelvényeket terjesztek. Ugyanis mindenütt a városban megjelent a film plakátja, amit – ha jól emlékszem – Reich Károly [(1922–1988) – grafikusművész] csinált. A plakát egy feldúlt csatateret ábrázolt, középen volt egy útjelző tábla, aminek egyik nyilára Sztálingrád volt írva, és abban az irányban távolról látszott egy romos és égő város, a másikra nyílra, hogy Berlin, és a pózna tetején egy szétlőtt német rohamsisak, amin egy horogkereszt látható – ezt minősítette az ügyészség fasiszta jelkép nyomtatásban való terjesztésének. A plakáton alul mint felelős kiadó, az én nevem volt. Ha az ügy bíróság elé kerül, és ott kiderül, hogy ez a Nemes László volt angol katona, akinek már a barátját is letartóztatták, akkor semmi nem ment meg a lecsukástól. Az volt a szerencsém, mint később megtudtam, hogy minden kultúrával kapcsolatos ügyet fölterjesztettek Révaihoz, és ez az ügy is az asztalára került. Na most Révairól sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy hülye lett volna. Amikor elolvasta, egy vastag ceruzával áthúzta az egészet, és ráírta: „Ez egy marhaság”. És ha Révai elvtárs valamire azt írta, hogy ez egy marhaság, akkor az ügyészség ejtette az ügyet.

A MOKÉP-nél majdnem egy évig, 1950 végéig maradtam. Akkor behívtak a minisztériumba, és közölték, hogy az induló „Irodalmi Ujság”-hoz kerülök főmunkatársnak. Főszerkesztő Illés Béla lesz, a helyettese Molnár Miklós. Egyszer megkérdeztem tőle: „Mondd, Béla bácsi, hogy jutott eszedbe, hogy engem az Irodalmi Ujsághoz kérjél?” Azt válaszolta, hogy Horváth Márton mondta neki, ha akar egy jó munkatársat, akkor vegyen oda. Az „Irodalmi Újság”-nál pár hónap múlva olvasószerkesztő is lettem. Ezt csináltam évekig, és 1956 tavaszán alkotószabadságot kértem, mert akkor kezdtem írni az „Eltűnt Európa” című regényemet. Így a forradalom előtti hónapokban már nem jártam be a szerkesztőségbe. Aztán a forradalom után megszűnt az „Irodalmi Ujság” [Az „Irodalmi Ujság” a Magyar Írók Szövetségének irodalmi és művelődéspolitikai hetilapja volt, 1950–56 között Magyarországon (főszerkesztő: Illés Béla), 1957–1962 között Faludy György szerkesztésében Londonban, majd 1989-ig Párizsban jelent meg, Méray Tibor szerkesztésében. – A szerk.].    

1956 után nagy nyomás nehezedett ránk, hogy lépjünk be az MSZMP-be, főleg Klárira, aki nagyon ismert ember volt. Mi azt mondtuk, hogy nem, nekünk ebből elegünk volt. Persze nem durván utasítottuk el, csak olyanokat mondtunk, hogy elhatároztuk, hogy mi csak írók akarunk lenni. Nekem fölajánlották, hogy a „Népszabadság” külpolitikai rovatvezetője lehetek, de visszautasítottam. 1957. február elején éppen az „Eltűnt Európa” című regényem befejezésén dolgoztam Visegrádon, amikor Klárit behívták a Gyorskocsi utcába [„A forradalom előtt a Gyorskocsi utcában (Fő utcában) működött az államvédelem vizsgálati osztálya, ugyanitt volt az ávó börtöne, és itt működött a kiemelt ügyekben eljáró különleges bíróság. A forradalom leverését követően a rendőrségen belül létrehozott politikai nyomozó főosztály örökölte meg az épületet. Itt tartották fogva a legfontosabb elítélteket, itt folytak az ő kihallgatásaik, és a bírósági tárgyalások is – ugyanúgy, mint 1956 előtt” (server2001.rev.hu/oha/oha_browse_lexicon.). – A szerk.]. Egy százados elé került, aki elé tett egy papírt. Nézze, mondta, ezen a papíron két oszlop van. Az egyik oszlopban azoknak az íróknak a neve van, akiket sajnos éppen tegnap kénytelenek voltunk letartóztatni. A másik oszlopba felírtuk azoknak a nevét, akiket különböző állásokba kell elhelyezni. Ön választhat: lehetne a „Nők Lapjá”-nak a főszerkesztője, és még néhányat mondott, de erre már nem emlékszem. Magán múlik, hogy melyik oszlopba kerül a neve. Csak annyi kell, hogy belépjen a pártba. Klári azt mondta, ne haragudjon, én nem akarok belépni, nekem már többször volt szívizomgyulladásom, meg új könyvet kezdtem írni, és nem akarok a napi újságírásban részt venni. Erre azt mondta a százados, hogy ugyan, ne áltassuk egymást, én tudom, miről van szó. Ne meséljen nekem ilyeneket. Klárit agyát hirtelen elöntötte a méreg. Tudja, miért nem akarok belépni? Azért, mert én már nem hiszek ebben. Erre a százados: „Kit érdekel, hogy maga miben hisz, nekünk a maga nevére van szükségünk.” Erre az egész beszélgetésre azért a politikai rendőrségen került sor, mert Novobáczky Sándor ügyében kellett tanúvallomást tennie, aki azt állította, hogy nem lehetett ott valahol, mert akkor velünk ebédelt a MÚOSZ éttermében [Novobáczky Sándor (1924–1989) – 1946-ban szerzett jogi diplomát. A Pénzintézeti Központban dolgozott, majd a Magyar Nemzeti Bank személyzeti vezetője lett. 1949–1952-ben a Vörös Akadémián politikai gazdaságtant tanított. 1952-ben került a „Szabad Nép”-hez (ipari rovat, majd külpolitikai rovatvezető), 1953-tól a szerkesztőbizottság tagja. 1954 októberében a „Szabad Nép” pártszervezetének taggyűlésén támadta a lap szerkesztőinek és a párt vezetésének politikáját, 1955 áprilisában elbocsátották, mert nem értett egyet az új szakasz végét jelentő márciusi párthatározattal. 1956 nyarától a „Magyar Nemzet” munkatársa volt. Nevét széles körben ismertté az „Irodalmi Ujság”-ban 1956. október 6-án megjelent „Különös emberek” című cikke tette, amelyben az öntelt kommunista funkcionáriusokat karikírozta ki. 1957 januárjában letartóztatták, októberben tíz hónap börtönbüntetésre ítélték cikkéért. Kiszabadulása után a Corvin Áruház propagandistája. 1959-től a „Népsport” szerkesztőségében dolgozott, 1963-tól a „Magyarország” című lap munkatársa, majd rovatvezetője volt (server2001.rev.hu/oha/oha_display_biography.asp?id=2924&lang). – A szerk.]. Ezt gyorsan elintézték, és a százados ezzel folytatta, amiről az ember úgy gondolta, hogy inkább a pártközpontba való téma. De hát ez egy cég volt.

Ezután Klári lejött hozzám, Visegrádra. Teljesen ki volt borulva, hogy most mi lesz. Beszéljük meg, hogy mit csináljunk, belépjünk vagy ne lépjünk be. És akkor abban állapodtunk meg, hogy nem lépünk be. Én még egy olyan bombasztikus érvet is mondtam, hogy gyávaságból nem fogunk belépni. Aztán nem történt semmi, és valahogy leszálltak rólunk. Állásunk persze egyikünknek sem volt, de anyagi gondjaink nem voltak. 1957-ben megjelent Klárinak „A földrengések szigete” című fantasztikus regénye, amivel valami pályázati díjat is nyert, aztán 1958-ban bemutatták a „Nem vagyunk angyalok” című vígjátékát, aminek nagy sikere volt. Tizenegy országban és Magyarország összes színházában játszották. 1958-ban megjelent az „Eltűnt Európa” című regényem, 1959-ben kezdtem fordítani Eric Knight „Légy hű magadhoz” című könyvét. Nem mondom, hogy fölvetett bennünket a pénz, de nem voltak anyagi gondjaink. Esztékánk az Irodalmi Alap tagság révén volt, sőt az Irodalmi Alapnak minden honoráriumból annyit vontak le automatikusan, hogy az valami nyugdíjalapot is jelentett, aminek révén ma is kapok nyugdíjkiegészítést [Az 1957-ben létesült Irodalmi Alap célja az írók anyagi támogatása. Az Alap 1968-tól beolvadt a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjába, amit a kormány 1992-ben megszüntetett, és egyidejűleg létrehozta a Magyar Alkotóművészeti alapítványt. – A szerk.]. Csak arra kellett vigyáznom, hogy ne veszítsem el a nyugdíjjogosultságot. Mert öt év kihagyással az ember elvesztette.           

Amikor eljött volna az állás nélkül töltött öt év vége, akkor barátok segítségével sikerült félállásban elhelyezkednem a „Képes Magyarország” című idegenforgalmi lapnál. Bejárnom sem kellett, csak írtam minden számba valami kis cikket. Egy évig csináltam, és akkor kiléptem. Aztán a következő öt év leteltének közeledtével megint ugyanott, ugyanezt csináltam egypár hónapig. A következő öt évek letelte előtt a Népművelési Propaganda Iroda „Múzsák” című múzeumi folyóiratánál csináltam ugyanezt kétszer. Amikor ötvenöt éves lettem, arra gondoltunk, hogy a nyugdíj előtti utolsó öt évben nem ártana egy olyan állás, ami egy kicsivel magasabb fizetéssel jár, és 1976 elején elmentem a „Nagyvilág”-hoz olvasószerkesztőnek [Nagyvilág” – 1946–48 között irodalmi és művészeti folyóirat, 1957-től az élő világirodalom folyóirata. – A szerk.]. Itt voltam 1980-ig, amíg nyugdíjba nem mentem.

Sarlós Lacival való kapcsolatunk alakulása számomra a mai napig fáj. A felesége már 1954-ben szabadult. Rettenetesen örültünk, kérdeztük, hogy mit tudunk segíteni, és ő elég hűvös volt. Az volt benne, hogy amíg ők börtönben meg internálótáborban szenvedtek, nekünk könyveink jelentek meg, Klári kitüntetéseket kapott. De ezért össze-összejöttünk, és segítettünk, amit hol elfogadott, hol nem. Ez persze előbb kezdődött, és semmi köze nincs a politikához, de a két asszony között kezdettől fogva nem volt jó a viszony. Persze Zsuzsát is értettük, ő az internálásban jobban összebarátkozott a sorstársaival, akikkel együtt volt. Vártuk, hogy majd ha Laci kijön, helyreáll a régi barátság. Amikor Laci 1955-ben kikerült, éreztünk benne egy kis sértődöttséget. Azért összejártunk. Például 1956-ban, ha valaki vendégségbe ment a barátjához, akkor vitte magával a pizsamáját és a fogkeféjét is, mert este nem lehetett már kimenni, így egyik este itt aludtak nálunk. Megvolt tehát a barátság, de egyre furcsább lett. Ők inkább azokkal barátkoztak, akikkel együtt voltak a börtönben. Egészen furcsa helyzet alakult ki, mert az egyik fő lökés, ami minket eltávolított a párttól, az volt, ami velük történt. Ugyanakkor ők voltak azok, akik valamennyire beilleszkedtek az akkori nomenklatúrába, és Laci 1961-ben visszalépett a pártba. Időnként találkoztunk, de az a régi, igazi barátság tulajdonképpen megszűnt.

A hatvanas években írtunk négy útikönyvet. Sokan azt hitték, hogy a kiadó költségére mentünk. Mi mindig a saját pénzünkön mentünk, és a könyveken a költségeknek kábé az egyharmada jött be. 1964-ben társasutazással Tokióba mentünk az olimpiára. Amikor ezt valaki megtudta a Táncsics Kiadóban, megkértek bennünket, hogy írjunk útirajzot. Ez lett a „Gésák, pagodák, titkok” [1965]. Aztán a többi is a Táncsicsnál jelent meg. 1967-ben, a világkiállítás évében Gizella nagynéném küldött meghívólevelet és repülőjegyet Kanadába. Ebből lett az „Irokézek és felhőkarcolók” [1968]. A repülőjegy árát persze visszaadtuk egy itt élő rokonának. Akkoriban ezt úgy nevezték, hogy forintkiajánlás. 1968-ban IBUSZ társasutazással mentünk a román tengerpartra, és ebben volt egy egynapos isztambuli utazás, ami után megírtuk a „Mecsetek, basák, efendik”-et [1970]. 1969-ben annak az orvosnak a fia, aki apámat bujtatta, meghívott Ausztráliába azzal, hogy idős, egyedülálló, nyelvet nem beszélő édesanyját vigyük ki és hozzuk haza. Az ottani magyarok között ugyanis illendő volt legalább egyszer „kivitetni a mamát”. Utána a mamának forintban, havi részletekben visszafizettük a repülőjegy árát. Ebből az utazásból lett a „Hozzál nekem kengurut!” [1971].

1960-ban megvettük az első autót, egy Moszkvicsot [1960-ban mintegy tizenegyezer embernek a tulajdonában volt személyautó (az 1972-es statisztikai zsebkönyv szerint 1960-ban 100 háztartásra 1 darab személygépkocsi jutott.). Lásd: autóellátottság Magyarországon. – A szerk.]. 1961-ben európai körútra mentünk, Ausztria, Svájc, Olaszország. A kocsit mint egy teherautót megpakoltuk konzervekkel és kétszersülttel. A következő évben el akartunk menni Görögországba. Ugyanis Klárinak Bulgáriában bemutatták egy vígjátékát, és onnan járt honorárium. Gondoltuk, hogy felvesszük Bulgáriában a pénzt, és onnan átmegyünk Görögországba, de nem kaptunk útlevelet. Aztán az egyik nap találkoztunk a Hungária kávéházban Kovács Judittal, akit még abból az időből ismertünk, amikor a „Nők Lapjá”-nak volt a főszerkesztője. Kérdezte, hogy mit csinálunk a nyáron. Mondtuk, hogy szerettünk volna Görögországba utazni kocsival, de nem kaptunk útlevelet. Tudjátok, mit, mondta, a férjem megszerzi nektek az útlevelet, ha elvisztek minket is. A férje a Minisztertanácsnál volt valami magas állásban, egy-két hét alatt megszerezte az útlevelet, így eljutottunk Görögországba.

Valamikor a hatvanas években azok az öröklakás-tulajdonosok, akik nem laktak benn a lakásukban, visszaigényelhették az öröklakásukat. A mi lakásunkat is visszaigényelte a volt tulajdonos. 1964-ben bementünk az OTP-hez, hogy vennénk lakást. Kérdezték, hogy mik az igényeink. Mondtuk, hogy két dolgozószobára és egy lakószobára lenne szükségünk. Mennyi pénzük van, kérdezte az ügyintéző. Mondtuk, hogy kábé ötvenezer forint. Mire ő: ez bank, nem jótékonysági intézmény. Ezzel a lakásügy egy időre lekerült a napirendről. Egy idő múlva a tulajdonos elkezdett zaklatni minket, felhívott telefonon, hogy mikor költözünk már el. Mondtuk neki, hogy szívesen megvennénk, de amennyit mi ajánlottunk, az neki kevés volt. Nem volt hajlandó a lakott lakás árán eladni, csak azon az áron, mintha beköltözhető lenne. Annyi pénzünk nem volt. Ügyvédet küldött a nyakunkra, de aztán ez is elaludt. A rendszerváltás után már nagyon agresszívan lépett fel, és több évre visszamenőleg követelte tőlünk az IKV által megállapított és a szabadpiaci lakbér közötti különbséget. Beperelt minket, és még Klári életében volt két vagy három tárgyalás, amit mindig elnapoltak. Aztán 1995-ben, a Horn-kormány idején jött egy rendelet, hogy aki harcolt a fasizmus ellen, az megkapja az úgynevezett Nemzeti Ellenállásért Emléklapot. (Én már az 1980-as évek közepétől tagja voltam az Antifasiszták és Ellenállók Szövetsége angol tagozatának. Még Sarlós Laci szólt, hogy lépjek be. Volt szovjet tagozat, angol tagozat, francia tagozat, attól függően, ki hol vett részt a fasizmus elleni háborúban. Kaptam valami igazolást is, amivel egy kis nyugdíjkiegészítés is járt.) Az Emléklapot a kerületi polgármester adta át. Az átadó ünnepségen a polgármesterasszony körbejárt, beszélgetett az emberekkel, hozzánk is odajött, és kérdezte, hogy van-e valami problémánk. Elmondtuk a lakásproblémánkat, és azt mondta, hogy megpróbálnak segíteni. Több hónapig nem történt semmi, és akkor véletlenül megtudtuk, hogy a házunkban az egyik negyedik emeleti lakást árulják. Beszéltünk a tulajdonossal, és mondta, hogy négy és félmilliót kér. Annyi pénzünk nem volt, szóltunk a polgármesterasszonynak, hogy van ez a lehetőség, mit lehetne csinálni. Pár hét múlva kaptunk egy levelet, hogy az önkormányzat kulturális bizottsága úgy döntött, hogy írói munkásságunkra való tekintettel megveszik a lakást, és életünk végéig bérbe adják nekünk. Ez a lakás nyolcvanhárom négyzetméter, két és félszobás, van hall, konyha, spejz és fürdőszoba, benne a vécével.

1996-ban meghalt a feleségem, Fehér Klára. Én teljesen egyedül maradtam, mert gyerekünk sajnos nem volt. Szerettünk volna mindig, de nem jött össze. Egy orvos azt mondta, ha nem együtt lennénk, külön-külön mindkettőnknek lenne gyereke, de így valami nem jön össze. Barátaim fölkaroltak, meg-meghívtak, hogy ne legyek egyedül. A második feleségemmel, Katikával úgy ismerkedtem meg, hogy 1983-ben kéthetes társasutazáson voltunk Egyiptomban, amin ő is ott volt a férjével. Első nap ők egy kicsit későn jöttek le a reggelihez, és amikor Klári meglátta, hogy tétován álldogálnak az ajtóban, szólt nekik, hogy gyertek ide, itt van még két hely. Annyira összebarátkoztunk, hogy a két hét alatt mindenhova együtt mentünk. Kiderült, hogy Pesten is közel lakunk egymáshoz, itt is összejártunk. Amikor Klári meghalt, sokan írtak nekem, Katikától is kaptam egy nagyon kedves levelet. Felhívtam, kezdtünk összejárni. Katika már korábban, 1991-ben megözvegyült. Később össze is házasodtunk.

2002-ben meghalt az unokanővérem, Vértes Edit, akinek én voltam az egyetlen örököse. Örököltem a Normafa úton lévő villalakását, amit eladtam, és a pénzből csináltam két alapítványt, egy Fehér Klára Irodalmi Díjat és egy Vértes Edit Díjat fiatal finnugor kutatók segélyezésére. A maradék pénzből pedig megvettem az önkormányzattól ezt a lakást. Edit jelentős tudományos könyvtárát pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek adtam.

Minthogy 1943-tól mindinkább a kommunista ideológia hatása alá kerültem, és mivel 1948-ban Izrael megalakulásában nagy, szinte döntő szerepe volt az ENSZ-ben a Szovjetunió, név szerint Carapkin szovjet megbízott „igen” szavazatának az angolokkal szemben, természetesen én is örömmel vettem tudomásul. Amikor az arab államok megtámadták Izraelt, akkor a „Szabad Nép”-ben megjelent cikkemnek azt a címet adtam: „Vigyázat, olajos a próféta zászlaja!”

Az 1967-es „hatnapos háború” idejére már rég kiábrándultam a Szovjetunió és a kommunista pártok politikájából, és teljes egészében elutasítottam az „izraeli agresszor” hivatalos álláspontot. Feleségemmel együtt igyekeztünk kitérni a provokatív próbálkozások elől, amikor írásokra kértek föl.

Először 1967-ben voltam a feleségemmel együtt kábé egy hónapig Izraelben. Másodszor Klári halála után, 1997-ben, majd a második feleségemmel 2005-ben és 2007-ben.

Nemes László megjelent szépirodalmi művei:

Két világ – regény, Athenaeum Könyvkiadó N.V., 1950

Tiszta szív – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1953

A fölösleges ember – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955

Eltűnt Európa – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958

Gyávaság – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962

Szeretni nem elég – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965

Dallam a falon túl – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967

Egyetlen édes életünk – kisregény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969

Bilincsek – kisregény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969

Mélyhűtött szerelem – fantasztikus regény, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1970

A jószándék kövei – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972

Szerencseszerződés – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977

Hérosztrátoszok kora – regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983

Légüres tér – regény, Tevan Kiadó, 1995

Szólnék a pillanathoz – elbeszélések, Ulpius-ház, 2001

Menekülők – regény, Háttér Kiadó, 2005

Kinek a bűne? – elbeszélések, Z-füzetek, 2007

Fehér Klárával közösen írt útirajzok:

Gésák, pagodák, titkok, Táncsics Könyvkiadó, 1965

Irokézek és felhőkarcolók: utazás a kanadai világkiállítás körül, Táncsics Könyvkiadó, 1968

Mecsetek, basák, efendik, Táncsics Könyvkiadó, 1970

Hozzál nekem kengurut! Táncsics Könyvkiadó, 1971

Rozalia Akselrod
Kiev
Ukraine
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: April 2002

I, Rozalia Yakovlevna Akselrod, was born in the town of Khorol, Poltava region, on 8th July 1919. I will soon turn 83. At that time my parents lived in Khorol from where they also both came. My father was Yakov Davydovich Akselrod, born on 8th April 1885. My mother was Yevgenia Solomonovna Akselrod, nee Weber, born in March 1885. When she was born she was given the Jewish name Genya, but when she received her passport, she was registered as Yevgenia there.

The life of my relatives

Move to Kharkov

My school days

Great Famine and Great Terror

Leaving Kharkov after the outbreak of the Great Patriotic War

Settling in Kiev after its liberation

Returning to Kharkov

Anti-Semitic campaigns and life after Stalin's death

My family and my son's life

Life in independent Ukraine

Glossary

The life of my relatives

I never knew my grandparents on either side of my parents. My family left Khorol when I was about one year old. That is why I can tell you only a few things that I know about them from the words of my parents.

My grandfather, Solomon Weber, my mother’s father, came from Warsaw. He was born in the 1850s. Back in Warsaw he had a family with a wife and two children. He was called up to serve in the Tsar’s Army for 25 years here in Ukraine. His family was left in Warsaw. I don’t know how my grandfather found himself in Khorol, but he met my grandmother when he was still a soldier. In Khorol they got married. I think their wedding corresponded to all Jewish laws, with a chuppah and a rabbi. I know practically nothing about my grandmother, not even her name. I only know that she was two or three years younger than my grandfather. We have a medallion with a picture of my grandparents. Grandfather had a large beard, no head covering and long blond hair. In the picture Grandmother is wearing a black scarf on her head. Her face does not look Jewish at all. She looks much younger than Grandfather.

The Weber family had nine children. The oldest was Sonya, who was born in 1876. She moved to America in 1903. In about a year after coming to America, she ranked second at the New York Beauty Contest and soon after that she married a very rich man. After the revolution 1 we lost all communications with her and I know nothing more about her.

Then two more sisters were born: Masha in 1877 and Yelya in 1878. Both of them moved to live in Paris in 1907. There, in Paris, in 1909, they married two brothers, Jewish, by the name of Gertsberg. Their husbands were photographers and owned a photo studio. Yelya had a son who died at a very young age from peritonitis. He was a philosopher, a Sorbonne graduate. My mother had a book on philosophy written by him. It was printed in France and sent to us by the author. Masha had a son and a daughter of whom I know nothing. In the 1930s, all communications with the sisters was interrupted, because of the political situation in the USSR 2. I can tell you nothing more about them.

In 1879, Aunt Fenya was born. The family of my mother’s parents spoke little about her because they believed she committed two great sins. At the age of 17 Aunt Fenya was baptized at a Christian church. At that time she no longer lived in Khorol. I don’t know where exactly she lived. After being baptized she studied at a medical college and then worked as a nurse. She was never married but she had a child out of marriage. When the child grew up, when he reached 13 or 14, she sent him to Paris, to her sisters. That’s all I know about her; our family had no relations with this aunt. We terminated our relationship after she got baptized. She became a stranger to our family. She herself took no effort to keep in touch with her sisters or parents. She realized that her relatives wouldn’t understand any excuse for what she did.

The Uncle Misha was born in 1881. I knew him. Uncle Misha was a teacher of mathematics and music. He played violin very well. He died at a young age, in the 1930s. He was paralyzed for several years before he died. He had a daughter, Betya, and a grandson, Misha. His grandson was deputy director of a research institute for construction in Kharkov. Now he lives in Germany.

There was also Uncle Abram, born in 1882, who spent his whole life in Kharkov working at the factory of artistic products as a molder. He died in 1961. Uncle Abram had two daughters, Lyusya and Rosa. Lyusya now lives in Israel, while Rosa died in 2000. None of his daughters had children. 

Then Uncle Lyulya was born in 1884. Uncle Lyulya lived in Moscow. All his life he worked as an accountant at a battery farm. He had one son, who worked at a railway company. Uncle Lyulya died in the late 1960s.

In 1885, my mother was born, and in 1886 – Aunt Tanya, the last child in the family. Aunt Tanya got married at a very yearly age and did not work. She had a daughter called Lyalya. None of them is alive today. Aunt Tanya died in the late 1960s.

The family of my grandparents kept Jewish traditions. On holidays they went to the synagogue. At home they celebrated Jewish holidays. Unfortunately, my mother never told me anything about this in detail.

My mother had no education. Grandfather believed a girl should learn to be a good housewife. At that time married women did not work in Jewish families. My mother learned to sew underwear. All her life, whatever she did, she did very well. She became so famous in her profession that she got orders for sewing underwear for the local landowners. Mother worked like this until she got married. After getting married she told herself, ‘That’s it, I will never work again.’ And she never did. My mother had a clear mind and firm character by nature.

I know a little about the family of my father, Yakov Akselrod. Father told me that his mother was a very good woman. Both Jews and Gentiles in Khorol loved her. When in 1916 Grandmother died from tuberculosis, the whole town came to the funeral ceremony. I am not sure but I guess it was a traditional Jewish funeral and they followed all rules and rituals. Grandfather David was a pharmacist in Khorol; later he owned a drug store.

The Akselrod family had five sons and two daughters. The oldest son was David, born in 1880. David got married in the early 1900s and moved to live in Western Ukraine with his wife. Grandfather felt very lonely after the death of Grandmother and a year later, in the summer of 1917, he moved to live with David and his family. David and his father worked in their own pharmacy. David had a young son. But unfortunately, in the 1920s, gangs were raging all over Ukraine 3. I don’t remember exactly whether it was Petliura’s 4 gang or somebody else, but they murdered the whole family: Grandfather, David, his wife and his young son.

After David my father Yakov was born in 1885. After my father, Abram was born in 1887. He left Khorol and lived in Kharkov all his life. He worked at a mill and injured his hand badly. His hand was amputated and Abram, with only one hand left, became a carpenter. He made furniture. He had a lot of orders. Abram died in 1962. He had no family.

Iosif, born in 1988, also left Khorol and lived in Kharkov. All his life he worked as a barber. He had two wives, and the first one was Russian. From her he had a daughter called Dora, who is now living in Israel. Iosif died in the late 1960s.

After Iosif two sisters were born: Fenya in 1889 and Malochka in 1890. After they finished high school, they both moved to Kharkov. Fenya worked as a bookkeeper. She had two sons. In 1951 Fenya died from cancer. One of her sons is now living in Germany and the other in Australia.

Malochka [Malka] was the favorite of the family. She had a very cheerful nature. Soon after moving to Kharkov she married a merchant and became a housewife. They had a son. When their family went into evacuation, her husband fell in love with another woman and stayed with her. From evacuation Malochka returned to Kharkov together with her son and lived with him to the end of her life. She worked as a secretary and then as a bookkeeper. Malochka died in 1975.

The youngest child in the family was Mulya [Mikhail], who was born in 1892. Mulya followed in his father’s footsteps and became a pharmacist; after the Revolution he was the chief of the central pharmacy. He lived in Kharkov. Mulya was loved by everyone. He had a lot of friends and acquaintances; even people he did not know turned to him for help. Mulya never refused to help anyone. His daughter Polina is still living in Kharkov and works as a doctor. Mulya died in the late 1970s.

All children received secular education. All seven finished high school in Khorol and then got professional training. I don’t know how religious that family was. According to my father, his parents celebrated Jewish holidays and Sabbath. There was a synagogue in Khorol but I don’t know how often my grandparents and their children attended it. I know for sure they attended the synagogue though. My father even kept his tallit from those times. Later my father gave up religion and joined the Communist Party. When I finished school we dyed this tallit in red and sewed a beautiful costume for me. I take it as a sin now, but at that time we were all brought up as atheists; besides, I had nothing else to wear.

Father finished the carriage-making college in Khorol. He was a highly qualified carriage-maker. I think I still have his graduation diploma from that college somewhere. After graduation in 1903 my father left Khorol and spent four years abroad. He went to Argentina, France, Spain, and England to improve his skills and work with famous carriage-makers. In 1907 he returned to Khorol. He often joked that nowhere in the world he could find somebody like my mother, only in Khorol, and that’s why he stayed in that town. Father went to the same college again to acquire another profession. This time he acquired the profession of a wheelwright. This profession was considered a more difficult one than carriage-maker.

A lot of Jews lived in Khorol. They spoke a mixture of Yiddish and Ukrainian to each other and to their Gentile neighbors. Until their very old age my parents talked to each other in that mixture.

There was no anti-Semitism in Khorol at that time. There were no pogroms that were raging around Russia. All neighbors were friends. Jews and Gentiles helped each other. My parents never heard the word ‘kike’ there.

On 20th January 1910, my parents got married. I don’t know what kind of wedding they had, they never told me about it. In 1910 my elder sister Maria was born and in 1919 I was born. My parents also had a son, who was born in 1913, but he died as a baby. I don’t know where exactly in Khorol my parents lived at that time. In 1918, my sister Maria went to a Ukrainian school.

My parents welcomed the October Revolution. They were ordinary people and believed what they were told about the rule of workers and peasants. They were told that their lives would be better than under the tsar, so they hoped for it. I don’t know whether they took any part in the revolution. Father said he distributed leaflets. But there were practically no changes in Khorol after the revolution; people continued to live as they did before and raised their children.

With the beginning of the Civil War 5, gangs began to come to Khorol. The gang of Denikin 6 came, for instance. Our family ran into them twice. One time we ran directly into them. There was a landowner in Khorol. I don’t remember his name now. During pogroms he always gave refuge to Jewish families. So, when Denikin’s soldiers came to Khorol again, this landowner threw a great ball at his house and invited all officers of Denikin’s gang. On the upper floor music played and guests danced, while in the basement several Jewish families sat as quiet as possible. I was the only baby there. And when I began to cry, somebody pressed a pillow upon my face to suppress my crying so that I wouldn’t reveal our whereabouts. Since that time I have had problems with breathing.

Another incident took place after we left Khorol. Denikin’s gang entered the town and ordered all the Jews to come to the main square. They said those who would not come would be brought by force. My father’s younger brother Iosif went to that square too. By that time he had been married; his wife was a Russian woman, whom we loved very much – Aunt Antonina or Tosya. She was a beautiful woman. So, Aunt Tosya went to that square together with Iosif. A Ukrainian neighbor passed by, saw her and cried, ‘Tosya, why did you come here? You are Russian!’ An officer of Denikin’s gang heard that, approached Aunt Tosya, kissed her hand and wanted to lead her away from the square, but Aunt Tosya told him she wanted to share the destiny of her dear husband: whatever they wanted to do with him, the same they could do with her. When the officer heard that, he bowed to her and led both her and Iosif away from the square. A lot of Jews were shot in that square on that day.

Our dear Aunt Tosya died at a very young age – she only turned 34. She fell ill with tuberculosis and it could not be cured. It was in 1938. Some time later Iosif married for the second time. My family did not welcome his second wife, so we lost communications with him.

Move to Kharkov

In 1920, our family moved to Kharkov. I was one year old. In the beginning we lived in Sadovaya Street, but then we moved to Yaroslavskaya Street, into a good house. This house is still there. Yaroslavskaya Street is in downtown Kharkov. First we lived on the first floor. But I had pneumonia almost every two months. The doctor told my parents that I needed a lot of sunshine, while that apartment was a little dark. So, my parents changed it for a good apartment in the same house. It was a communal apartment 7, with neighbors. There were two rooms in it: 27 and 20 meters, and a huge balcony, maybe 25 square meters. In that communal apartment lived our family, my father’s sister Malochka and my mother’s brother Abram with his daughter Lyusya.

There was also a neighbor living there, a Ukrainian woman by the name of Antonina Sergeyevna Lukashuk. First she lived alone and later she gave birth to a son. I remember her bringing him, newly born, home from the hospital. And now he is a professor at the Moscow Academy of Sciences. Our relations with the neighbor were friendly. We had good neighbors in the yard too. In our house lived Jews, Russians, and Ukrainians. We all were friends and nobody cared who belonged to which nation.

My father made all the furniture in our apartment with his own hands. He was a carpenter/cabinetmaker. I don’t remember everything we had in the apartment, but I remember a royal piano, which was very big and good. We often had a lot of guests who had to sleep on it because of lack of space. My father also kept his carpenter’s bench in his bedroom because he had no separate workshop. So, some guests also had to sleep on this bench.

I did not go to kindergarten. I stayed home with my mother. I had no babysitter but my mother spent a lot of time with me because she had a housemaid to help her around the house. We had large rooms, and she cleaned them, cooked and washed. My mother’s character was strict. I don’t remember her hugging or kissing me. But she cared. She did her best to provide for us.

The material life of our family was hard in the beginning. Mother sewed nightgowns and bed sheets for us. After getting married, she did not work outside the house. She took good care of herself. She was really smart. She believed nobody outside the family should know about the family’s affairs. No neighbor ever heard from her about our difficulties. ‘Everything is fine, thank you,’ she would always say. My mother liked theater. When father was a member of the Kharkov city council, they had a box in the Opera Theater and my parents went to see every play. They also spent vacations together.

She was a very good mother because she never humiliated us, nor yelled at us. When I think of her, I may not feel the love of a daughter, but I sense great respect to her. My sister and I had freedom but under her control. My mother had a rule – not to buy anything bad. She said it was better to buy a little bit of something, but this something should be good. When I went to the market she told me, ‘Don’t buy anything cheap!’ I would buy the best apples, even if I could afford only two of them.

My father’s character was softer than that of my mother. If one of us got sick, it was father who gave us medicine, pet us on the head or told us fairytales. I can say that our father and mother traded their family roles. But their relationship was very good. At that time my father worked in the economy. He realized that he lacked serious education and so he entered the Kharkov Construction Institute. But when they began to study higher mathematics, Father saw that he could not understand a thing – and he quit. He did not regret it. After that, he was the director of the School of Factory and Plant Training for Hairdressers.

My school days

After we moved to Kharkov, my sister went to the third grade of a Russian school, and I went to the first grade of a Ukrainian school in 1927. At our school boys and girls studied together – a rare case at that time. When I was in the second grade, I went to a music school, which was not far from our house. I did not let my parents know I went there. I passed exams and began to study there. However, I did not study there for too long, only for three years, and then I quit music.

My favorite subject at school was mathematics. I was good at it. I did not have any bright talents, neither was I one of the best students. But I was a good one, and I was loved at school. We had a singing club at school, which later turned almost into an opera studio. We staged operas. I remember singing several roles in different operas. 

I remember the ceremony of joining the pioneers 8. It took place at a printing house where we were taken from school. There we repeated the oath of a young pioneer, ‘I, a pioneer of the USSR, in front of my comrades promise that I will firmly fulfill the commandments of Lenin…” I remember it as if it was yesterday. I was an active pioneer, the chairman of our pioneer unit. I was also an active Komsomol member 9. In those years Komsomol meetings were usually held at somebody’s houses. As a rule, our Komsomol meetings took place at our house.  

At school we always celebrated all revolutionary holidays. At home we celebrated them too. But the holiest day for our family was 20th January – the anniversary of my parents’ wedding. It was celebrated 59 times. And my father died before celebrating the 60th anniversary of their wedding. It was in 1970, while father died in 1969. It was our main holiday every year. We invited many guests to celebrate it with us. We did not celebrate any Jewish holidays, but Passover. On Passover, we bought matzah and cooked traditional food: fried eggs with matzah and chicken. It was just a family dinner with traditional Jewish food. Nobody said a prayer, or lit a candle and there was no traditional seder. 

Great Famine and Great Terror

I remember the famine of 1932–1933 10. I remember not only the feeling of hunger but also dead bodies in the streets. The bread store was not far from our house. There were constantly long lines for bread. When we went out of our house we always saw several dead people in the street. I remember it very well. I cannot say that our family suffered much from hunger. But there was great famine in Ukraine, and it was horrible. I will never forget those dead bodies.

I also remember stray children in 1929. They were orphans, whose parents had died. These children were always hungry with very poor clothing. In some places of the city the authorities wanted to pave the streets with asphalt, so there were big pots with tar in the streets, and this tar was being heated all day long. And at night, these homeless children climbed into the pots with leftovers of hot tar and slept there, in warmth.

The well-known commune of Makarenko 11 was located in Kharkov. Makarenko was a teacher who organized a school for homeless children. It was called a commune. When I later worked in the ‘Knowledge’ society, I organized a cycle of lectures entitled ‘Heroes of Makarenko’s Books.’ I invited former homeless children who finished Makarenko’s school and they shared stories about their life in the commune and after it. Many of them said the commune was their salvation. Among these people there were judges, doctors, directors of plants etc.

When I was still a student, repressions started 12. A Jewish man, Professor Pletskis taught Russian literature at our school. He was a bright teacher. He was arrested when we were still students. Later we learned that he was shot. I don’t know what kind of charges against him led to his execution. But at that time even an innocent joke or a word might have had most severe consequences. Perhaps he dared to read a story by one of the repressed writers to his students. People were arrested every day and every day they were removing books by writers that might have been popular and favored by the authorities a day before. One couldn’t even whisper the name of such an author after he was repressed.

In 1937 I finished school and entered the Foreign Languages Institute. Now I believe it was my mistake. I should have become a lawyer or a doctor according to my abilities. When I was already working I often spoke in court as a public advocate. It was a custom at the time. And I did very well. But languages, they are not my field of interest. Anyway, I passed exams easily and entered the French department. Just like at school, I joined the Komsomol committee of the Institute and sang at the institute’s club. 

We did not have many Jews at my department. Besides me, there was only one more girl, a very gifted student, Mira Kaplan. But at other departments there were many Jews. I don’t know the reason. I guess it was a mere flow of things and coincidences and no ethnic tensions.

Repressions continued. They did not touch upon my family. At the institute Komsomol meetings became very frequent. We often condemned ‘the enemies of people’ 13, that is, our co-students. It was scary. Sometimes such meetings lasted up to 2 or 3am. The best students were expelled from the Komsomol and from the institute. Then the KGB 14 arrested them. We did not even suspect that what we heard about their fault was lies. We believed everything we were told and voted unanimously for their expulsion. This is the greatest tragedy in life. Today, when I begin to sum up my whole life, I realize that every time I raised a hand at such a meeting I committed my heaviest sins.

At the institute I met my future husband, Alexander Serikov. I met him during a dance. Sasha was a student of the English department. He was four years older than me – he was born in 1915 – but he studied only one year ahead of me. In 1940 we got married. We had no wedding. We simply went to his relatives to Yeisk. His mother was a Hungarian Gypsy, and his father – a Cossack 15. His father was arrested and shot in 1938. Both Sasha and I could have suffered from that as well, but Sasha chose to keep it a secret. Thus, nobody in the institute knew that his father had been arrested. After his death he was rehabilitated 16.  

My parents received Sasha very well. They had no problem that he was not Jewish. By that time, my sister had been married for the second time and her husband was also Russian. Her first husband was Jewish, a guy from Khorol by the name of Yosya. My parents knew him and his family very well. My sister lived with him in Balakleya, Kharkov region. Then she met Nikolay Drogichinsky, fell in love wit him, divorced Yosya and married Nikolay. It was in 1933, and in 1934 their daughter Valya was born. My parents loved Nikolay very much, and he loved them too. Even when he and my sister also divorced and Nikolay lived in Moscow, every time he would come to Kharkov, he always visited my parents and brought flowers and candies. 

In 1941, I graduated from the Institute. On 20th June, I was given my diploma, and on 22nd June, the Second World War [cf. Great Patriotic War] 17 began. We learned about it on the radio, from Molotov’s 18 and then from Stalin’s speeches, at noon on 22nd June. Kharkov was not bombed yet; our lives were quite peaceful. But I remember the day when we learned about the war – it was the most horrible day of my life.  

We had a big backyard with good cellars for keeping foods. So, we used these cellars for bomb shelters. I was the chief there. I directed people where and when they should go to hide from bombs. I remember the first bombing raids. I think bombing raids on Kharkov began on 3rd August.

Leaving Kharkov after the outbreak of the Great Patriotic War

Evacuation from Kharkov began in the middle of August. My sister, her husband and daughter lived in the military town of Dongus, Russia. It was Chkalov region and now it’s Orenburg region. Nikolay worked there. They had a two-room apartment. My father decided we should go to live with them. At the end of August we left. It was unexpected for me, especially because my husband, Sasha, went to say goodbye to his mother and sisters before his call-up to the war. So, I had to go without him. We took a lot of things with us, even Mother’s sewing machine. The most interesting thing is that we sent it all with the luggage train, and it arrived safely about three months later.

My parents and I went together on a freight train. It was hard. We bought some foods and went to the toilet at the stations where the train stopped. Everyone understood that it was not a time for complaining. We were simply rescuing our lives. It took us two or three weeks to get to Dongus. The train was not to stop at that train station because Dongus was a military town and civilian trains never stopped there. But the machinist, on father’s request, slowed the speed of the train and we could get off.

We settled with my sister’s family. First only the six of us lived in their two-room apartment, then Mother’s young sister Tanya and her daughter joined us. At that time people’s attitude to the living conditions was simpler than today’s.
About a month later I began to work as a bookkeeper at a plant. Then I began to work at a local school, teaching the French language. I also gave private lessons of French to the military. My lessons took place in the evenings. My father was also working, so we had food cards and we were not too hungry. But I was pregnant at the time and I was hungry all the time. Most of all I wanted to eat something sweet. So, Aunt Tanya and I would run to the Officers’ House, buy some tea with a piece of sugar, drink the tea there and take the sugar home with us. Aunt Tanya also exchanged our clothes for food. She also exchanged Mother’s sewing machine for so much food that it ‘fed’ us for a whole month.

We kept corresponding with my parents’ relatives. Almost all of them evacuated safely. Only Aunt Fenya, mother’s sister, was killed. She lived at the old people’s home. Its inhabitants were evacuated on a ship, which was bombed by the Germans. My husband Sasha could not find me through the official service of search for the evacuated. Since Dongus was a military town none of its residents was on the list of the evacuated. But at that time I was also writing to mу friend from the institute who was evacuated to Khasavyurt. Sasha was a military translator who by luck was sent to Khasavyurt to work. There he met that friend of mine who gave him my address. Thus, he began to write to me too.

On 7th May 1942, I gave birth to a son, Sasha. Nikolay was given a cart at his work, on which he brought me to the hospital at three o’clock at night. There was no light, only a wick-lamp. The delivery was difficult, but my son was born healthy, weighing 4.2 kg. At the hospital I was nursing one more baby, whose mother had no milk. And on 18th August, my sister gave birth to her son Igor.

Settling in Kiev after its liberation

After the liberation of Kiev, at the end of 1943, Nikolay was transferred to work in Kiev. My sister and their children went with him. In April 1944, Nikolay sent a special invitation for us to come to Kiev. This time, the four of us went on the train, including my two-year-old son. There were rare bombing raids on our way.

Nikolay got a three-room apartment in Malozhitomirska Street, in downtown Kiev. We settled with them. My sister, Nikolay, Valya, Igor, my mother, father, my son and I lived there. Then Nikolay’s mother joined us. 

Sasha returned to Kharkov. We no longer lived together but remained friends until his death. In Kharkov Sasha was soon appointed the chief of the foreign languages chair of the Medical Institute. By the way, the famous surgeon Alexander Shalimov was his student. Later, when Sasha was diagnosed with stomach cancer, Shalimov – the best-known and talented surgeon in Ukraine – did the surgery on him. Sasha died on 23rd October 1982 in Kharkov.

In Kiev I worked as the Komsomol chief of the ‘Arsenal’ plant, then as the Komsomol chief of the Kiev conservatoire. But we did not stay in Kiev for long. The owners of our apartment came back. Nikolay and Manya got another apartment. We were left in our previous one, in an eight-square-meter room. We decided to move to Kharkov. It was in 1945. But our Kharkov apartment was not returned to us because nobody of our family fought at the front. There was such an order. So, we changed our room in Kiev for a 14-square-meter room in a communal apartment in Kharkov. In this room we lived up to 1961: Sasha, I and my second husband Semen of whom I will tell you later. From the middle of the 1950s, Igor, Manya’s son, lived with us in that room too.

Back in evacuation, in 1944, I became a candidate for the Communist Party. I wanted to join the Party very much; I believed every honest person should do that. But when we moved, my documents got lost. I received the copies only in 1948. Then I joined the Party in Kharkov. By the way, I got recommendation to the Party from Semen Naumovich, the director of the school I was working at and my future husband.  

Upon arrival in Kiev we learned about the Babi Yar 19 tragedy. We learned about it from newspapers, but it was nowhere mentioned that Jews were shot in Babi Yar. Every newspaper wrote about the shooting of Soviet civilians. None of our relatives was killed in Babi Yar. We added this event to the list of the fascists’ atrocities.

Returning to Kharkov

My favorite city, Kharkov, suffered much from the war. The center of this city was totally destroyed. Captive Germans worked with construction garbage and bricks. The city began to revive step by step, together with our lives. We were hungry; there were not enough food products or clothes. But after the victory we were full of optimism and lived with the hope for a better life. My father was appointed director of the factory for sterilization of hairdresser tools. Father worked there until retirement on pension. He also invented several new ways of sterilization of tools and received certificates for his inventions.

I went to work at school, teaching French. There, at school, I met my future husband. Semen Naumovich Litmanovich was the director of that school and a teacher of mathematics. He was its director even before the war. He was the youngest school director in Ukraine. Semen was born in 1913. He did not remember his parents. Very early he became an orphan and he grew up in the Jewish orphanage outside Nikolayev. Semen told me that in childhood he could speak only Yiddish. During the war Semen fought at the front and then returned to school.

We lived together for several years and officially registered our marriage only in 1974 before moving to Kiev. Semen easily entered our family. He had very good relationships with my parents and my son. Although, my parents loved my first husband more. Semen’s character was not very simple, but his main characteristics were decency and the feeling of duty. Semen loved my son Sasha very much and took care of him even after Sasha got married and had his own family.

In 1949, my son Sasha went to the Ukrainian school where I was working. But he found it boring to study there because he was ahead of his peers in development. In 1951, I was transferred to work at the Institute of Doctors’ Advanced Training. After his fourth grade I transferred Sasha to another school, a school for gifted children, which he finished successfully. He was never the best student in every subject. He liked physics and mathematics and paid absolutely no attention to humanities. However, he loved poetry very much. While in school, Sasha also studied at the theatrical studio at the Pioneers’ House. Its leader tried to persuade him to enter the Theatrical Institute. Sasha also liked painting. He was very good at painting and as strange as it may sound, this skill helped him a lot in his studies in the Aviation Institute. I tried to support Sasha in everything and let him choose his way independently.  

Anti-Semitic campaigns and life after Stalin’s death

From the events of those years I remember the Doctors’ Plot 20 and fight against cosmopolitanism 21. All the victims in this fight were innocent. But I realized it only later, in 1956, after the 20th congress of the Communist Party 22. Before that, we continued to believe that our country just had so many enemies.

In 1953, Stalin died. We cried very sincerely. I worked at the Institute of Doctors’ Advanced Training. I heard the news of Stalin’s death on the radio and my first thought was, ‘What is going to happen to us?’ Not to us as Jews, but to us all, the Soviet nation? We cried a lot. Later, when Khrushchev 23 unmasked Stalin’s cult, when we learned about the crimes of our authorities, my worldview began to change. But it was only the beginning of this comprehension. Much more about those times we learned during perestroika 24. I remained a member of the Communist Party, but I felt very ashamed of letting people deceive me for so many years. In 1990, I quit my Communist Party membership with no regret.

The creation of the State of Israel 25 did not influence us at all. I can’t say that we even thought about it. It was simply outside of our lives.

My family and my son’s life

In 1959, Sasha finished school and entered the Kharkov Aviation Institute. There was a very good physics teacher there, and Sasha got fond of theoretical physics. After his third year of studies at the Aviation Institute, he passed exams to University, the theoretical physics department, and was accepted to the third year there. For one year Sasha studied in both universities, and then he decided he would like to study at the Moscow Institute of Theoretic Physics, whose diplomas are highly regarded worldwide. Sasha entered that institute too.

There, he met Irina, who studied at the same institute. When they got married, Sasha was a sixth-year student and Irina – a fifth-year student. Irina came from the town of Izhevsk, Udmurtia. When Sasha graduated from the institute and Irina was a sixth-year student, in 1967, she gave birth to their son Igor. She went to her hometown for delivery, stayed there for two months and then returned to Moscow to finish her studies. She did not take any vacation from the university. 

In 1961, we received a two-room apartment. But Sasha soon moved to Moscow, so only the four of us lived there. I worked as a lecturer at the ‘Knowledge’ society and as a consultant in universities and research institutes. Soon, my parents began to get ill with different diseases. My husband and I were working, so we hired a woman who cooked for us and took care of my parents. My father died in 1969. My mother died in 1972. Both of them died in full consciousness, without any sclerotic phenomena.

Many people say that after the war anti-Semitism grew stronger, even at the official level. Neither I nor other members of my family experienced it. I worked at an ideological job, my father occupied a very high administrative position, my husband was a school director. My son was registered as Russian in his birth certificate, but in every form he wrote that his mother was Rozalia Yakovlevna Akselrod – a typical Jewish name, which clearly showed my nationality. None of this hindered him in life. Sasha graduated from the institute and entered a post-graduate course in Kiev, in the Theoretical Physics Institute under the Academy of Sciences. His scientific leader was Academician Davydov. At the age of 38 Sasha was awarded the title of Ph. D. People said he was very gifted. I guess he was.

My grandson, Igor, lived in Izhevsk till the age of three. Then, in 1970, he was brought to Kiev. Sasha immediately received a two-room apartment. But he and Irina both worked and it was hard for them to take care of the child. My husband and I lived in Kharkov until Igor had to go to school. By that time we both had retired on pension. Semen decided that we had to help raise Igor. So, in 1974 we moved to Kiev.

Igor was a difficult, unbalanced child. But he was very independent. For instance, without telling anyone, he passed exams to enter a mathematical school, the eighth grade. But he was not accepted there because he was registered with the nervous diseases clinic. However, without any help, he entered the physics and mathematics department of the University. Igor did not really like to study because he liked working independently. This boy just could not do something he was not fond of. He wanted to do only what he believed was necessary. He always saw the purposefulness of his parents and followed their example. Igor transferred from this department to the department of cybernetics. He and his three friends accomplished a project for an American company. Upon completion of this project, this company sent an invitation to work to all four of them. So now, Igor lives in California. Recently he got married – his wife is a Chinese girl from Hong Kong. May they be happy.

In the 1970s, Jews began to move to Israel. I never condemned those who were leaving but I could never understand why they were leaving. I think, every person should determine for his or her life what he or she needs. I have lived all my life in this country; both good and bad times in my life are linked with Ukraine. Here are the graves of the people who were dear to me – my parents, my husband, and my son. Here is where I want to die too.

In 1986, a great grief befell our family. My husband Semen died. Sasha and I buried him in the common, not the Jewish, graveyard. Irina could not come to the funeral because she was in Izhevsk. And in 1998 another grief came into our family. Sasha was diagnosed with stomach cancer, just like his father. The operation was made by Shalimov, the same surgeon who had operated his father. But the operation did not help, and in 1998, Sasha died. He was only 56 years old.

In 1999, a two-day symposium was organized on the subject of his works. Many scientists from other cities attended it. One academician told me, ‘I understand how hard it is for you now. But you are a happy mother. Thank you very much for giving us such a wonderful scientist as your son. Thank you.’ I can’t say that my loss became lighter after that, but I am glad that the memory of my son lives on in his works. 

Sasha is gone for four years now. I continue to live with Irina. She does not want to get married again. She says, ‘There will be no one like Sasha. Why should I get something less?’ For me, Irina is everything now. I certainly cook for her and look forward to her coming home every day. And while I give her something to eat or do the dishes, she shares with me what projects she is working on. She is now the chief of the Department of the State Committee for Information and Communications. I know this subject well, and she shares with me because she sees that it is the main thing to me. We eat and watch TV together and then go to the kitchen and talk until one o’clock in the morning. It is very important to me. Because it is easier to get irritated with each other than to understand each other. I don’t see myself as being her dependent. We simply live together as close people do. 

Life in independent Ukraine

Since the beginning of Ukraine’s independence I believe life in Ukraine has become better. The attitude toward Jews has been radically changed, not only at the official level, but also at the household level. I am very grateful to the Jewish community and Hesed 26 for the help they constantly provide to me in every field of life. Unfortunately, I don’t go out of the house too much for health reasons and I can’t attend lectures or concerts. It is becoming harder for me to read too. I only watch TV sometimes. But I know from people’s stories that they organize some very interesting events. In general, I like the way Hesed has it organized. This organization helps us survive. I get free food, eye drops, glasses. I am very grateful to the people who are doing this good thing.

I would not have repeated much of what I have done in life. But I would like many things repeated in my life: I had good parents, good husbands, good children and a very good daughter-in-law. I believe this is the main thing for me. I have never believed in God. I’ve never observed Jewish traditions or holidays. Regretfully, I don’t know them and I’ve never felt like following them anyway. This may be wrong, but I can hardly change anything now. This is the way our generation is in this country. We’ve lived a normal decent life. My grandson is also very good. And now I am expecting a great-grandson. When I look back at my life, I say to the God in whom I don’t believe, ‘Thank you, God, for everything you have given me!’

Glossary

Életrajz

W. J.-nét Schönberger András pécsi főrabbi révén ismertem meg, de sokszor láttam már őt azelőtt is péntek esténként és nagyünnepeken a Pécsi Hitközség épületében vagy a zsinagógában. Csinos, derűs asszonynak láttam, mindenkivel beszélgetett, és úgy tűnt, fontos szerepet tölt be a Pécsi Hitközség köreiben, jelenléte tiszteletet kíván. Másfél éve, 2006-ban egy nyári délutánon látogattam meg először. Belvárosi lakásában egy kellemes, fényes szobában fogadott. Kényelmes családi otthon: hintaszék, rengeteg rejtvényújság, festmények és családi képek a falakon. Kapott egy számítógépet, amin – büszkén mutatta – használja az internetet is. Férjével és vele hármasban körbeültük a kis kerek asztalt, és hosszan meséltek. Főleg Zs. asszony beszélt, de sokszor együtt pontosították az emlékeiket. Határozott stílusban mesélt, de a történetekhez fűzött kommentárjai sokszor inkább tépelődőnek mutatták.

A dédszülőkre nem emlékszem, a nagyszülőkre igen, őket ismertem, mindegyiket. Amikor elvittek, akkor voltak édesanyám szülei hatvanhat és hatvannyolc évesek, és én tizennyolc éves voltam. Tehát nagyon jól emlékszem rájuk – az anyai nagyszüleim Pécsen is laktak. Édesapám szüleire kevésbé emlékszem, ők nem pécsiek voltak.

Édesapám tizenkét éves volt, amikor meghalt az édesanyja. Édesapámnak nevelőanyja volt. Alacsony kis nő volt. Valamilyen Évának hívták, a vezetéknevére nem emlékszem. Ők sokkal idősebbek voltak az édesanyám szüleinél. Édesapám 1896-ban született. Falun laktak, valahol Baranya megyében, talán Máriakéménden [Máriakéménd – kisközség volt Baranya vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben (ekkor: nagyközség) 1300 német lakossal. – A szerk.]. Olyan nyolc-kilenc éves lehettem, ameddig tudtuk tartani a kapcsolatot [1925-ben született. – A szerk.], mert utána rögtön kezdődött a zsidókérdés [lásd: zsidótörvények Magyarországon], tehát ebbe az időbe nem fért bele az, hogy jobban megismerjük egymást. És akkor még nem volt az utazás sem olyan, mint most, sokkal nehézkesebb volt.

Édesapámnak az édesapja, V. Ignác mészáros volt, a felesége nem dolgozott, csak a háztartás körül. Édesapámék hatan voltak testvérek: három édes- és három féltestvér, mert nevelőanyjuk volt. Tehát az édestestvérei: Sándor, a bátyja és Juliska, a nővére, a féltestvérei között volt egy öccse, Izidor és két húga, Ilonka és Bözsi.

Édesapám nővére, Juliska és annak a férje Pécsváradon éltek [Pécsvárad – kisközség volt Baranya vm.- ben, 1891-ben 3000 főnyi, 1910-ben 2800, 1920-ban 1600 német és magyar lakossal; járási szolgabírói hivatal székhelye, járásbíróság. – A szerk.]. Ott nem volt gyerek. Bőrkereskedésük volt. Ővelük elég sokszor találkoztunk, a férj neve K. Lajos volt. Amikor jött Pécsre bevásárolni, mindig eljött hozzánk. Olyan helyes ember volt, úgy emlékszem rá, mintha most lett volna, tényleg. Göndör haja volt, és el volt választva oldalt. Gyűrűje is volt. Szerintem én Juliska nénire hasonlítok. Nem a természetem, alkatilag inkább. Kicsit olyan kardos menyecske volt, de rendes volt. A férje is nagyon helyes, nagyon rendes volt, mindig jókedvű volt.

Édesapám idősebb bátyjáék, Sándorék Mohácson laktak, velük nem tartottuk annyira a kapcsolatot, a többiekre viszont jól emlékszem.

Édesapám családjából mindenki meghalt a deportálásban az idősebbik húga kivételével. Illetve az öccse hazajött. Nála voltam Mohácson két hónapig, a háború után. Aztán ő kiment Izraelbe [Palesztinába?]. 1976-ban még adtam fel levelet, de akkor olyan világ volt, hogy nem lehetett nagyon levelezni – pláne Izraellel. És akkor úgy megszakadt a kapcsolatunk. Amikor 1992-ben voltam kint Izraelben, ott találkoztam egy nővel, aki ismerte, és ő mondta, hogy meghalt. Egy vadidegen, aki soha nem látott engem, odajött, rám nézett, és azt mondja: ,,Te V. lány vagy?” Mondom: ,,Igen. Hát, honnan…?” Azt mondja, mert teljesen hasonlítok a nagybátyjukra. Én azt hittem, hogy elájulok. Hogy milyen dolgok vannak!

Az idősebbik húga, Iluska férjnél volt. Nagyon helyes férje volt. György volt a neve, pék volt. Nálunk ismerkedtek össze, mert nagyon sokat volt nálunk, a Citrom utcában. Itt, a Rákóczi úton dolgozott a pékségben, a Zsolnay-szobortól visszafelé egy kicsit a város felé – már nem áll az a ház. Később Pécsváradra költöztek, és ott már önálló pékségük volt.

Ott születtek a lányok is, az ikerlányok, Györgyi és Zsuzsi Velük mi nagyon jóban voltunk. Még az egyik ikerlány, Zsuzsi esküvőjén is ott voltunk, sajnos már ő már meghalt, most három éve, a másik még él, itt lakik, Pécsen. Ilonka néni nála lakik. Kilencvenhat éves. Telefonon szoktam vele beszélni, néha fölhívom, teljesen lehet vele beszélni. Ilonka néni nem volt deportálva, mert keresztény volt a férje.

Édesapámék vallásosságáról nem tudok sokat, de biztos, hogy vallásosak voltak, mert megkaptam a nagypapám imakönyveit és a táliszát [tálesz]. Az az, amit a nyakra tesznek a templomban, amikor imádkoznak. Őneki elég sok imakönyve volt.

Az anyai nagyanyám (lánykori nevén D. Cecília) valahol a Balaton környékén született. Mindig mondta, hogy hova valósi lány, de nem emlékszem. Volt egy bátyja, aki Kaposváron lakott, nem emlékszem a nevére. Voltam is náluk. Két fia volt, és ott mind a kettő hazajött [a deportálásból]. Az egyiknek született egy lánya, az is deportálva volt, és szintén hazajött, most ott él, Kaposváron. Tavaly voltak itt nálunk, telefonon beszéltem vele, mert nem egészségesek egészen ők se.

Édesanyám édesanyja varrónő volt. Az édesanyám, R. Ilona is varrónő volt, csak más típusú, mert a nagymama idejében más volt az egész kereskedelem, és voltak olyan üzletek, ahova ő bedolgozott. Úgy mondták akkor, hogy bedolgozó volt. Férfiingeket és női kötényeket varrt. Tehát ő, azt lehet mondani, hogy szalagmunkát végzett, az én édesanyámnak pedig nőiruha-szalonja volt otthon, az egyik szobában. Felsőruhát, kabátot, ilyesmit készített. És ő már lányokkal dolgozott, volt segéd és tanonc is.

A anyai nagypapám, R. Lipót kereskedő volt, Pécsen volt üzlete. Rövidáruval kereskedett. Szikár ember volt, aki idős korában – lehet, hogy ezt őtőle örököltem – keresztrejtvényt fejtett nagyon sokat. Úgy emlékszem rá, akkor még tintaceruzával fejtették a keresztrejtvényt. Úgy tudom, hogy körülbelül egy évig Amerikában dolgozott a nagypapa. Nem tudom, mikor. A bátyja is ott volt, de ő ott is élt. Ezt tudom, mert amikor hazajöttem, akkor a bátyja levélben felkeresett, csak én nem kerestem vissza. Hol is voltak? Azt hiszem, Los Angelesben. És mintha egy nővére is lett volna a nagypapának. De tényleg… nem tudom.

Volt még egy öccse a nagypapának, R. Móric. Föltehetőleg a bőrgyárban dolgozott, mert abban a házban lakott, ahol a bőrgyári munkások. Így is hívtuk, hogy „bőrgyári ház” – az most a Rózsa Ferenc utca. Voltam is náluk, a feleségére jól emlékszem, Szerénnek hívták. És nekik is volt két lányuk, Annus és Róza, és úgy emlékszem, hogy volt egy fiuk is, de arra nem esküszöm. A lányokat azért tudom, mert ők a templomi kórusban énekeltek, nagyon szép hangjuk volt [A zsinagóga kórusa az 1930-as évek elején többször is szerepet kapott a város életében. 1933-ban a salzburgi és oberammergaui játékok mintájára rendezett ünnepi hét során az egyházi és világi énekkarok között fellépett a zsinagóga kórusa is, a hét egy másik eseménye a zsidó templom hangversenye, ahol Ernster Géza főkántor és a templom kórusa héber dalokat adott elő. 1934-ben alakult meg a hitközség Goldmark Károly ének- és zenekara, melynek művészeti irányítói Bőhm Emil és Mangold Rezső voltak (Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története). – A szerk.].

Az édesanyám, Ilona 1905-ben, Szentlőrincen született [Szentlőrinc – kisközség volt Baranya vm.-ben, 1891-ben 1800, 1910-ben 2700, 1920-ban 2600 lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság. – A szerk.]. Két öccse volt, Kálmán és István. Nem sok korkülönbség volt közöttük, olyan három év, egykorúak voltak viszonylag. Az édesanyám nagyobbik öccse, Kálmán kirakatrendező volt többek között. Maszek volt, bár akkor még nem úgy hívták, hogy maszek, tehát önálló kirakatrendező volt. Igény szerint csinált kirakatokat. Művészember volt, igen. Színházban is táncolt, nagyon szépen. Volt arról is egy kép, azt tudom, hogy orosz ruhában volt, valami kozák szerepben akkor éppen. Szólótáncos volt.

Arról nem tudok, hogy a nagyszüleim hogy kerültek Pécsre, de arra tisztán emlékszem, hol éltek, amikor én már éltem, hiszen mi együtt is laktunk. Ahol most az Uránia mozi van [Hungária krt. – A szerk.], annak a helyén, abban a házban laktak. Hatalmas nagy ház volt az, átnyúlt a másik utcára. Háromrészes udvara volt. Arra teljesen tisztán emlékszem, annyira, hogy ha újságban olvasom, hogy meghalt valaki onnan, tudom, hogy ki az.

Az udvarokon több lakás volt, több család lakott ott. Két oldalon voltak végig lakások, és az utca felől is volt egy lakás. Az első udvarban középen volt egy tömb, abban hárman laktak, aztán volt egy domb, és alatta ott volt a másik udvar. A lakások végig sorakoztak a két oldalon. A harmadik részben, ott már csak egy lakatosműhely volt. Mi kétszobás lakásban laktunk, de volt egyszobás lakás is, ott egyedül lakott valaki. Tudom, Benigna volt a keresztneve, és emlékszem rá, hogy nagy fülbevalói voltak. A másik család meg a Károlyiék voltak – ott két fiú volt. Az asszonyra nagyon jól emlékszem, a haja fonatban fel volt tűzve, mint egy korona, mint a régi képeken. Az egyik fiú – egyidős voltam vele – rendőr lett. Amikor hazajöttem, találkoztam vele. Károlyi volt a vezetékneve. Sok gyerek volt a házban. Hatalmas volt az az udvar, amin mi is játszottunk.  

Avval szemben volt egy családi ecetgyár. Akkor maszekok csinálták az ecetet, Schmidték. Az ő fiuktól, Lacitól kaptam meg később azokat a fényképeket, amiket [annak idején] magammal vittem a gettóba, és otthagytam. Három nő volt náluk, Lacinak a nagymamája, az édesanyja és a Juci, nem tudom, hogy húga volt-e vagy nővére. Édesanyám varrt nekik. A Schmidt néni erősen sánta volt egyik lábára, úgyhogy mindig átüzentek, és akkor édesanyám ment próbálni meg fazont választani a divatlapokból. Arra is emlékszem, hogy jelmezt is csináltak a Jucinak, lepke jelmezt: egy pántot a homlokára, amin volt egy csáp, amit valahogy gyönggyel és flitterrel varrtak ki. Erre emlékszem, ilyen őrültségekre.

A nagymamáék később átmentek a Majláth utca elejére lakni. Az ott a Zsolnay-szobornál van. Ott van az a palota – palotának mondták azt a sarokházat: a Zsolnay-palota –, és ott ment befelé ez az utca. Akkor Siklósi út volt, de most Bajcsy-Zsilinszky utca, ami összekötötte azt a részt [A Zsolnay tér Pécs központi részén található, közel a vonatállomáshoz. A környéket teljesen átépítették, a régi Majláth utca mára megszűnt. – A szerk.]. Nem tudom, hogy meddig laktak ott, hány évig. S akkor mentek megint egy nagyobb házba, de megint csak a Majláth utcába. Az egy szoba-konyha volt és egy spejz. Akkor még nem nagyon voltak fürdőszobás lakások.

Sok zsidó család volt ott, a Majláth utca 25-ben. A házigazda zsidó mészáros volt, ott volt üzlete. Lusztigék laktak ott, az Irmáék laktak ott, a nagymamáék és még a Prágerék. Meg a Feinék laktak ott. Sok gyerek volt ott, az egyik fiú velem járt iskolába.

Zoli bohóc egy nagyon híres zsidó származású bohóc volt [A külföldön is híressé vált artista, törpe, eredeti nevén Hirsch Zoltán, Dombóvár, 1885 – Auschwitz, 1944 v. 1945. – A szerk.]. Zoli bohóc nővére ott lakott, nagyon szerette a nagymamát. A Zoli bohóc külföldön is fellépett, tényleg híres volt. A férjem találkozott is vele, törpe volt, és nagyon híres ember lett, de annak előtte a bádogosszakmát tanulta. A férjem mesélte, hogy Zoli bohóc beleállt a kádba, és alig látszott ki a kádból, úgy kalapálta – akkoriban pléhből csinálták a kádakat.

Nagyon szerettem a nagymamáékhoz menni, olyan hangulatos volt. Akkor még gáz meg ilyesmi nem volt, hanem csikótűzhelyek voltak. Volt egy ilyen doboz, ott volt a sütő. Mondjuk, egy méter magas volt az eleje, lábakon állt, és a főzőrészen karikák voltak, azt vasplatninak mondták. Ajtaja volt külön, és nagyon érdekes volt, mert el kellett találni, hogy az ember hogyan akar sütni, mit akar sütni. Más volt, ha kicsit előrébb tette a fát vagy hátrább; ha pirulnia kellett az ételnek, jobban megrakta. A tűzhely tetején almát sütöttünk. Azóta sem ettem olyan finom almát, mint a sült savanyú alma, télen. Más típusú almák voltak azok: jó savanyú, hatalmas almák. Nagyon finom illata volt, a belseje megpuhult, és a héját az ember lefejtette. Nem gyújtottunk villanyt, a karikákon világított ki a tűz, és úgy beszélgettünk a nagymamával mindig. Ez nagyon-nagyon hangulatos volt.

A nagymamáéknál bent volt a lakásban a víz, de a mellékhelyiség az udvarban volt. Vécék voltak külön építve, angolvécé volt már a Szigeti úton is. Volt egy hatalmas szederfa, és ott volt a vécé mellette, egy különálló épületben. A víz meg rendes vezetékes volt mindenhol – ez azért város volt, és mi viszonylag a város közepén laktunk, nem a külvárosban. A Majláth utcában, ott bal kéz felől egymás mellett rendes angolvécék voltak. Közös vécék voltak azok, a házé. Akkor nem volt mindenkinek külön, két vagy három volt egymás mellett, és volt talán hét-nyolc lakó körülbelül az egész házban. Ott nem volt még fürdőszoba, azok még régi házak voltak. Lavórban meg teknőben mosakodtunk, akkor még ritkaságszámba ment a fürdőszoba. Úgy kellett külön melegíteni a vizet. Volt mosófazék horganylemezből, tíz-tizenöt literes. Még amikor a nagyobbik fiam született – sőt még a kisebbnél is –, még akkor is olyan mosófazékban főztem ki a pelenkákat meg a ruhákat.

Édesanyám szülei nem ortodoxok, de vallásosak voltak. Nagypapának megvolt a helye a nagytemplomban. Amikor az 1980-as évek elején az ide érkezett rabbival, Deutsch Lászlóval rendbe tettük a zsinagógát, és összeszedtük a háború előttről ottmaradt imasálakat és imakönyveket, akkor még emlékeztem, most már nem emlékszem, hol ült a nagypapa.

Lujzi néni meg a Poldi bácsi a nagymamának vagy a nagypapának voltak a rokonai, és mindig bejöttek az ünnepekre. Olyan igazi falusi, nagyon idős emberek voltak. Nagy bajusza volt a Poldi bácsinak, Lujzi néni meg egy alacsony kis asszonyka volt, olyan sipítós hangja volt, és fekete csipkekendője volt, azt tette mindig a fejére. Olyankor mindig túrós deklit [lásd: túrós delkli] sütött a nagymama meg kalácsot. Hosszú kalácsot. Ezekre annyira emlékszem, az egész lakásban olyan isteni finom vaníliaszag terjengett.

A nagymama egyébként nem teljesen kóser háztartást vezetett, de libazsírral főzött, ezt tartotta. Nem választotta külön a tejeset a húsostól például a mosogatásnál, mert az az igazi, de ahogy főzött, tejfölt nem használt, mert az is hozzátartozik a kósersághoz, hogy zsíros ételekbe nem teszünk tejfölt, mert a zsír meg a tejes együtt az nem kóser [lásd: étkezési törvények]. Tehát mondjuk, a tökfőzeléket meg a zöldbabot se tejföllel csinálta.

A nagymamám maga tömte a libákat, és ő vágta is. Akkor piac volt, ott árultak libákat: sovány libát, tömnivalót. Azt megvette fiatalon, és megtömte. Nagymama nagyon értett hozzá, hogy hogyan kell. Két-három liba vagy kacsa volt. Voltak a házakban fáskamrák, és volt egy elkerített rész, ott voltak ezek az állatok. A Majláth utca 25-ben is volt valamilyen alagsor, és ott is volt ilyen elkerített rész, valami rácsszerűség is volt az ablakon. De szárnyasból nem volt több háromnál sohasem. S akkor annak megvolt az ideje, hogy mennyi idő alatt hízik meg, s akkor azt levágta, és utána újrakezdte. Fogalmam sincs, hogy meddig, de megvolt, hogy hány hétig kellett tömni, és tudta, hogy hogyan, mit kell neki adni, hogy nagy mája legyen – ő értett hozzá. Nyáron tömte a libákat, és a zsír, az megvolt egész télen, egész évre. Volt ilyen kő véndő: az egy mázas kerámia, hatvan centi magas, tizenkét-tizenöt literes, hasas, és egy kis pereme volt. Nem is tudom, mivel kötötték azt le, talán födő volt rajta. Abban tartották a zsírt.

Na, én is megpróbáltam egyszer tömni, mert láttam nagymamát, hogy csinálta, és a háború után, mikor fiatalasszony voltam, vettünk egy libát. Én tömtem, tömtem, már minden ujjam sebes volt, mert megharapta – gúnár volt –, és amikor már nem tudom, mióta tömtem (két vagy három hete), soványabb volt, mint mikor elkezdtem. Úgyhogy én nem tudtam tömni, pedig hát láttam, hogy a nagymama hogyan csinálta. Leült, és betette az állatot a térde alá. Ki kellett feszíteni a csőrét, és beletömni a beáztatott kukoricát. És tudom, fokhagymát is tett bele, hogy jobban emésszen, sőt még rézpénzt is, fillért, bizony azt is, mert az az emésztéshez kellett. Volt, hogy egy kis zsírt is tett hozzá – annyira tudta, hogy csuda. Azt hittem, tudom én is, és nekiálltam tömni. Soha többet. Jaj, úgy harapott az a dög!

Én még háború után is vágtam libát. Lehetett kapni libát készen a piacon, nem soványt, pecsenyelibának mondták: fiatal liba, ami nem volt annyira megtömve, nem volt annyira zsíros. Azt le lehetett sütni, és nem volt annyira zsíros. Több munka volt vele, mint most, hogy az ember csak megveszi. Azt le kellett vágni, megpucolni, a libát meg a kacsát…

A nagymama idejében a kacsát meg a libát a tolla miatt is vettük, tollat is fosztottam – kellett a dunyhába. Külön fosztottuk a felső tollát, és az alsót is, amit pihének hívnak – olyan nagyon kis puha –, azt is külön szedtük. Abból sokkal több kellett egy párnába, mint a másikból, mert jobban összeeshetett; az olyan könnyű, olyan puha volt, hogy csuda.

A nagymama egyedül tartotta fenn a háztartást, nem volt külön segítsége. Külön-külön laktunk, külön háztartás volt, de ha nagyobb munka volt, akkor együtt csináltuk. Például volt a paradicsombefőzés, az egy borzasztó munka volt. Ötven-hatvan kiló paradicsomot befőztünk. Akkor ahhoz sok üveg kellett. A paradicsomot úgy vettük a piacon nagy vesszőkosárban. Még azelőtt, a háború előtt a Kossuth téren volt a piac. Én nem is tudom, hogy hogyan tudtuk hazavinni, ha jól emlékszem, amikor sokat vett az ember, akkor haza is hozták a falusiak. És akkor az egy külön munka volt, előtte kimosni az üvegeket, leborogatni, hogy kimenjen a víz belőle, s akkor a paradicsomot megmosni, kivágni a közepét, megfőzni… Volt egy ilyen katlan: egy üst. A miénk sárgarézből volt, abban főztük a paradicsomot. De nem mondom, az tiszta paradicsom volt. Ha nálunk volt a befőzés, akkor a nagymama jött hozzánk segíteni, ha pedig nála, akkor mi mentünk.

Nem fűszereztük a paradicsomot, csak úgy natúr tettük el – az mindig elállt. Kézzel lett átpasszírozva, még mindig van egy ilyen passzírozóm. Először héjában meg kellett főzni, míg összepöndörödik a héja, akkor kicsit hagytuk hűlni, mert olyan melegen nem lehetett belenyúlni. Először a passzírozófával kezdtük passzírozni, aztán azt újra fel kellett főzni, miután átpasszíroztuk. Nem dugó volt akkor, hanem marhabéllel lett lefödve, azt lehetett kapni szárazat, ami aztán be lett áztatva, és amikor a paradicsom be lett öntve az üvegekbe, akkor az úgy rá lett téve és melegbe betéve, hogy megdunsztolódjon, és a tető is úgy rászáradt. Egynapos, nagy munka volt, de még én is nagyon sokáig tettem el paradicsomot, amíg családi házban laktunk. Aztán, amikor panelbe mentünk, ott már nem, de még ott is főztem be.

A nagymamáék mindent elraktak. Még cukorborsót is tett el, meg zöldbabot, mindenféle befőttet. Akkor még nem volt mélyhűtő, jégszekrény. Mi is mindent elraktunk télre. Ahogy kezdődött a gyümölcsök szezonja – a cseresznye, a meggy… ahogy sorba jöttek, úgy raktuk el mindig, és akkor egész télen volt. Akkoriban télen nem lehetett friss zöldséget kapni. Akkor nem volt zöldpaprika meg ilyesmi télen. Alma volt meg káposzta, savanyú káposzta, semmi más.

Zöldségfélét még raktunk el homokba is. Azt tettem el, még úgy öt-hat éve is. Ládába homokot kell tenni, és szépen sorban lerakni a zöldségeket, hogy ne érjenek egymáshoz. Teljesen száraz homokban az úgy eláll, hogy nem szárad ki. Sárgarépát és fehér gyökeret lehet így elrakni.

A szüleim találkozását édesanyám sokat emlegette. Ősz volt, szilvaérés. Ő szilvát evett, és amikor édesapám odament, megkínálta szilvával. Utána meg sört ivott. És így találkoztak. Édesapám a Kis Király utca sarkán lévő hentesüzletben dolgozott. A Kiskirály utca ott van, ahol az Uránia mozi. Ha azon fölfelé megyünk, akkor a bal sarkán volt egy mészáros, és édesapám ott dolgozott. Ott mint segéd dolgozott édesapám. Édesanyámék ott laktak a Szigeti úton, és talán édesanyámnak valamiért oda kellett mennie a mészároshoz, ez tisztázatlan, de az biztos, hogy mikor találkoztak, édesanyám szilvával kínálta meg, és sört ivott. Ezen mindig nevettünk, hogy ez aztán jól összeillik, a szilva meg a sör.

1923-ban, december ötödikén esküdtek. Édesanyám tizennyolc éves volt. Az esküvőjükről van is egy fénykép: a régi módi olyan volt, hogy a fejdíszen volt két kis mirtusz dísz. Fátyla volt, befödte egészen.

Nem tudom, hogy édesanyámék esküvője itt volt-e a zsinagógában. De emlékszem gyerekkoromból egy másik esküvőre. Mi az hogy! Akkor már tíz-tizenegy éves voltam [Tehát 1935 körül lehetett. – A szerk]. Mohácson volt az esküvő, az édesanyám kisebbik öccse, István esküdött. A másik, Kálmán nem volt nős. Az, szegény, akkor akart megnősülni, amikor behívták munkaszolgálatra, de akkor már ez abbamaradt, nem nősült meg. Nagyon nagy esküvő volt. És tudom még azt is, hogy milyen ruhám volt, még az anyagra is emlékszem, olyan hamvas színe volt, kicsit sárgás, mint a barackvirág – egész halvány barackrózsaszín. Selyem volt, és kis félcentis kockák voltak rajta. Ugyanaz a szín, csak egy kicsit kidudorodott, és valamilyen fodor volt rajta – hát hogyne emlékeznék! Arra emlékszem, hogy a vőlegénynek és a menyasszonynak, Pistának és Nusinak külön terítettek, mert azt hiszem, az esküvőig nem szabad együtt enniük, és az első közös étkezésük az esküvő után van. Úgy emlékszem, nekik külön terítettek egy szobában, és ott ettek először. Nevelt lány volt a nagynénim, de volt két testvére. Emlékszem a nevelőanyjára is és a két testvérére is. Egyikük, Ella szőke volt, Ilona meg barna. Pécsre jött férjhez az Ilona, és a Citrom utcában laktak ők is, hátul az udvarban. Voltam náluk. Rosszak voltak a szemei szegénynek, kicsit félre álltak. Nem volt az a kimondott szépség, de nagyon jó lélek volt. Úgy emlékszem, gyereke is született. Ellával nem tudom, mi történt, biztos elvitték. Ennyit tudok.

Édesanyám akkor kezdett el varrni, amikor elköltöztünk a nagymamáéktól a Citrom utca 8-ba. [Belvárosi sétálóutca, ma is Citrom utcának hívják. – A szerk.]. Akkor én olyan hat-hét éves voltam. A Citrom utcában volt egy különálló kis ház az udvarban, és mi ott laktunk. Már lebontották. Mikor elkezdték bontani, akkor elmentem és megnéztem. Az egy viszonylag kicsi lakás volt. Úgy volt, hogy volt egy nagyobb szoba, és egy kisebb, és volt még egy konyha. A kisebb szobában varrt édesanyám, mert akkor már varrt gőzerővel, és én is ott aludtam. Öt évig laktunk ott. Olyan kis virágos udvar volt.

Emlékszem a házinénire is, volt két felnőtt lánya, Irma és Kamilla, Joó Kamilla. Irma egy tisztítóshoz ment férjhez, a nagypostával szemben. Most egy turkáló van a lakásuk helyén. De még voltam nála én a háború után is. Kifőzdéje volt a Joó néninek. Olyan jó kövér asszony volt, olyan kis kontya volt neki, úgy emlékszem rá, hogy csuda. Nem is tudom, hogy volt-e férje.

1936-ban költöztünk el, mert tudom, azon a nyáron volt az olimpia [Berlini olimpia. – A szerk.]. Akkor már kezdődtek ezek a háborús dolgok. A rádióban hallottuk a németországi híreket, és mindenki félt a háborútól, hogy mi lesz. Akkor még nem lehetett tudni semmit.

Utána mentünk a Munkácsy utcába [Ma is Munkácsy utca, Pécs belvárosában található, közel a zsinagógához. – A szerk.], ott laktunk három-négy évig. Az egy nagy U alakú épület volt. Egy falépcsőn lehetett felmenni az emeletre, ott is volt két lakás. A fölöttünk lévő lakáshoz volt egy fa terasz, ahova ki lehetett állni, és zöld futónövény volt rajta. Ez egy nagyon nagy udvar volt. Ebben a házban nem volt utcai lakás.

Az utcáról, ahogy szembeálltunk a kapuval, jobb kéz felől egy cipészműhely, bal kéz felől pedig fűszerbolt volt. Ahogy bemegyünk, jobb kéz felől volt egy kis folyosó, ott lakott a cipész a feleségével meg a lányával. A cipész lánya két évvel fiatalabb lehetett, mint én. Vele együtt játszottunk. Azt tudom, hogy zsidóhoz ment férjhez. Néha, nagyon ritkán még találkozunk. Ő se fiatal már. A fűszeresék is zsidók voltak, Blauhorn volt a nevük. Két lányuk volt, az egyiknek szintén varrodája volt. Nagyon jó nevű volt. Szegény lány púpos volt, kár volt érte. És volt egy testvére, egy nagyon szép teremtés, én nem is tudom, hogyan, de az itthon maradt. Férjhez ment egy volt katonatiszthez. Már rég meghalt. Szóval a szülőknek volt fűszerüzletük, az egyik lánynak meg varrodája a Munkácsy utca 5-ben. Nekünk nem volt konkurencia a lány varrodája, ott a házban is volt még egy varroda, és az se volt konkurencia. Mindenkinek megvolt a maga vevőköre. Édesanyámhoz túlnyomórészt zsidó asszonyok meg lányok jártak. Ez akkor úgy ment, hogy szájról szájra terjedt a híre. „Hogy nézel ki, ki varrta, én is megyek oda.” Édesanyámnak sok munkája volt mindig.

Négy zsidó család is lakott a házunkban. A lenti családot a férjem ismerte, Garai volt a nevük. Volt két lányuk, az egyik, Ilus énekelt a templom kórusában. Nagyon szép hangja volt. Az emeleten az egyik lakásban voltak a Walterék, de előttük még lakott ott egy másik család, Kohnék, rokonaim voltak valahogy szegről-végről, sok gyerekük volt, nyolc vagy tíz. Még talán most is él valaki belőlük. Volt kettő, aki süketnéma volt, szegény, és az egyik visszajött a deportálásból. Süketnémán! De már nem hiszem, hogy él. Idősebbek voltak nálam. A fölöttünk lakók egy idős házaspár volt. Nina néni, László volt a vezetéknevük, és nyomdász volt a férje. Nem volt gyerekük, későn kerültek össze. Régi szerelem volt, csak a szülők akadékoskodtak… szegény Nina néni mindig mesélte. Nagyon szerette az öcsémet, sokszor fölvitte, hogy játsszon nála. Talán érdekes a néni testvérének a lánya, Klári, zongoratanárnő volt, és őt vette el a Martyn festőművész. Most már nemigen ismerik a Martyn festőművészt, de Pécsen elég ismert volt [Martyn Ferenc (1899–1986) – festőművész, Rippl-Rónai József tanítványa, a párizsi Abstraction-Création csoport tagja (1926 és 1940 között Párizsban élt), tagjává választotta a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) csoport, s 1929-ben az ő meghívásukra mutatkozott be a Tamás Galériában. 1945 után egyik megalapítója volt a Galéria a Négy Világtájhoz nevű kiállítóhelyiség köré csoportosuló Elvont Művészek Csoportjának. Számos irodalmi mű illusztrátora. Plasztikával és kerámiával is foglalkozott. – A szerk.] Egyébként én a Klárival együtt voltam deportálva.

Az udvar közepén volt egy fehér rózsafa. Másfél méter magas volt, minden évben bekötöztük télre. Porcelánrózsa volt, gyönyörű szép. Elég nagy kert volt, háromszögletű, és kicsit gömbölyödött előrefelé. A mi bejáratunk tiszta üveg volt, hét sor volt egymás mellett, s nagyon magas is volt. Jó sok munka volt megpucolni azt a sok üveget. Ott volt a varroda tulajdonképpen az előszobában – nagy volt, el lehet képzelni, mi minden elfért benne. Annak az egész eleje üveg volt, úgyhogy nagyon világos helyiség volt. A másik oldalról nyíltak a szobák – két nagy szobánk volt –, a konyha meg a spejz. Két varrógépünk volt. Az egyik, az, amin én varrtam, még mindig megvan. Volt egy asztal, amin édesanyám szabott, az nagyon jó volt, mert előtte volt egy függöny egész fölig, ahol egy polc volt, ahova az anyagok be voltak téve, amit hoztak. Mert két hónapra előre is annyi munkája volt, hogy el kellett raktározni azokat az anyagokat. És volt egy próbababa, volt egy vasalódeszka – és jó meleg volt mindig. És a másik szobában, ami az én szobám volt, állt egy toalett-tükör, ott próbáltak mindig, az külön szobában volt.

Ott se volt fürdőszoba – ezekben a házakban nem volt fürdőszoba. Azokban a házakban, amiket 1938–39-ben kezdtek el építeni itt, a Bajcsy-Zsilinszky utcán, ott már volt fürdőszoba. Akkor azok nagyon modern lakásoknak számítottak. Más beosztásúak voltak. A gáz is ritkaság volt – ezek már újabb kori dolgok.

A Munkácsy utcai lakásban laktunk, amikor megszületett az öcsém. Ott született a lakásban, még később is ismertem a bábanőt, akinél szült édesanyám. Akkor én, tizenkét évesen még nagyon kislány voltam, úgyhogy az utolsó időben, mikor várta édesanyám a babát, akkor a nagymamáméknál aludtam. Azt soha nem felejtem el, hogy éjjel zörgött édesapám az ablakon, hogy „Mama, jöjjön” – mert akkor még magázták, és akkor nagymama felöltözött, és elment, és reggelre megvolt a baba. Júniusban született, június huszonhatodikán, és akkor decemberben beteg lettem, skarlátnak mondják, úgyhogy mentem a nagymamához, nem lehettem otthon, mert varroda is volt, meg az öcsém is ott volt, és akkor a nagymamánál voltam, és ott betegeskedtem hat hétig. És tudom, hozták le kocsival, olyan piros volt a pofija, nem volt szabad közel menni, de azért láttam. Szép kisbaba volt, nagyon.

Sokat segítettem a babázásban, tulajdonképpen mikor a fiam megszületett, akkor amit ott tanultam, abból éltem, mert nem volt senki, aki adott volna tanácsot vagy segítséget. Úgyhogy azért az sokat számított. Az öcsém harminchétben született, hét éves volt, amikor elvitték. Tizenhárom év volt közöttünk. Az édesanyám az ő kezét fogta Auschwitzban, mikor utoljára láttam őket. Édesanyám akkor harminckilenc éves volt.

Mi szegények voltunk. Persze megvolt mindenünk, a kétszobás lakás rendesen be volt rendezve, rendes, normális életet éltünk volt – de nem voltunk jómódúak. Édesapám is, édesanyám is dolgozott azért, hogy rendesen meg tudjunk élni. Mindenünk megvolt, nem volt anyagi gond: rendesen öltözködtünk, rendesen kosztoltunk, jártunk moziba, színházba, de a nyaralás… nem is lehet nyaralásról beszélni, mert ez akkoriban nem volt jellemző, hogy az emberek nyaralni mennek. Ez egyáltalán nem volt. Szó se volt olyanról. Az, hogy valaki nyaralni ment, az borzasztó nagy szó volt. Volt a Balaton – ami nagyon is a kiváltságosoké volt – vagy Abbázia, az meg különösen. De oda nagyon kevesen tudtak Pécsről menni. Szóval rendesen megéltünk, de akiknek üzletük volt, szerintem még azok sem voltak hű, de milyen gazdagok. Talán azoknak egy kicsit más volt a lakásuk, több ékszerük volt, mondjuk – de úgyis le kellett adni, úgyhogy nem maradt meg semmi. Teljesen mindegy, mi volt háború előtt. Én soha nem szerettem az ékszert, most se hordok. Úgyhogy rendesen, normálisan megéltünk, dolgoztunk, és megtanultuk, mi az a munka.

Édesanyámnak nem állása volt, ő otthon dolgozott, önálló varrónő volt. Akkoriban nők nem nagyon mentek állásba. Ha az ember bement egy üzletbe, ott csak férfi kiszolgáló volt, én nem emlékszem, hogy egy nő is lett volna. Nagyon nagy ritkaság volt az, még a hivatalban is férfiak dolgoztak. Édesanyámnak tényleg nagyon sok kuncsaftja volt. Sok divatlap volt nálunk, nagyon szép anyagok, estélyi ruhák – báloztak akkor még. Egyszer volt egy bál a Nádorban, arra Amerikából jött tizenegy nő [A Nádor Szálló 1902-ben épült, Schlauch Imre pécsi építész tervei alapján. Sokáig Pécs legreprezentatívabb szállodája volt, szerves része Pécs történelmének. 1988-ban zárták be az épület leromlott állapota miatt, felújítása azóta is folyik. – A szerk.]. Édesanyám ismerte a Nádorban az egyik szobaasszonyt. Ezek a nők csak egy hétig voltak itt, és akartak ruhákat csináltatni, úgyhogy mi éjjel-nappal varrtunk, mert az az asszony odahozta édesanyámhoz őket. Egyre emlékszem, aki csíkos piros ruhát varratott. Sokszínűt, de piros volt a fő szín benne, és egész enyhén csíkos flokon – ez egy se nem vászon, se nem selyem anyag –, és abból estélyi ruhát… Mondtuk, nem igaz, de őneki olyan kellett, ő vette meg az anyagot, és édesanyám ment fel a Nádorba próbálni neki – éjjel-nappal varrtunk, az valami őrület volt. De azon túl is – ez csak egy mozzanat volt – nagyon sok estélyi ruhát varrt, flitterrel, gyönggyel…

Édesanyám is járt bálba annak idején, neki is voltak estélyi ruhái. Volt egy fekete, aminek az ujjai hosszú mandzsettában végződtek… Bő ujja volt, és ami most is divat, az ujja vékony anyagból volt, és zöld flitterrel volt az egész kivarrva valamilyen mintával. Egy sima ruha volt, csak az ujja volt vékony anyagból. Aztán volt fekete velúrbársony szoknyája, és egy kívül kötős blúza volt hozzá (az volt akkor a divat), egy testhezálló, hosszított blúz. Az olyan volt, mint egy frakk: hátul lelógott. De nem testhez simuló, hanem harangos volt, és apró fehér pettyek voltak benne: különböző nagyságú, de mind apró volt, mint a lencse meg egy picit nagyobb. Mintás, hosszú ujjú ruhája is volt. Dirndlije is volt, mint az osztrákoknak: pettyes felsőrész, ráncolt szoknya… Aztán volt, hogy a szoknya anyagából volt a felsőrész ujja, volt olyan, hogy vállpántos volt, és fehér blúz volt alatta buggyos ujjal és egy szögletes köténnyel, az is meg volt ráncolva, és hátul egy nagy masnival megkötve. A kötény divat is volt, az utcára is hordták: volt szögletes kivágással, de volt a legkülönbözőbb fazonokkal: széles vállpánttal, hátul keresztbe vállpánttal, vagy úgy volt, hogy hátrajött az anyag, amiből a szoknya is van, volt, hogy fodorral feljött a nyakba, vagy simán és csak így megkötve, és volt a „farkasfog”, olyannal is volt díszítve. Volt, hogy a kötény más színű volt, teljesen elütő szín, mondjuk, egy kék mintáshoz egy zöld kötény s egy fehér blúz…

Akkor általában derékban elvágottak voltak a ruhák, és övvel hordták. Akkor is volt válltömés, nagy válltömések voltak, csak nem lehetett kapni, azt úgy készítettük. Volt ilyen szürke vatta, abból varrtuk össze. Kosztümök is voltak – nem sokban különböztek a mostani kosztümöktől –, rendes fazonnal, gombolással ugyanúgy, mint most. Az is divat volt, hogy fehér gallért és fehér mandzsettát tettünk a ruhákra. Egyenes ujj és rá egy mandzsetta, vagy volt, hogy kiállt és gombbal összefogva… szóval a legkülönbözőbb fazonok voltak. Buggyos ujjú ruhák voltak, hosszú ujjúak keskeny mandzsettával vagy széles mandzsettával. A saját anyagából behúzott gomb nagyon divatos volt, és különböző nagyságú gombok voltak. Voltak ilyen iparosok, gombbehúzók. Mikor az ember elment egy ilyen gombbehúzóhoz, akkor volt egy karton, amire rá volt varrva, hogy milyen gombfajták vannak, és milyen nagyok. Voltak laposak, és voltak domborúak – majdnem, mint egy gömbfej –, de a legkisebbtől az egész nagyig voltak. Voltak keretes gombok: a közepén volt anyag, és egy fémkeret volt körül, az fogta meg az anyagot – volt sárga, volt fehér, volt ezüstszínű. Volt, hogy szögletesen vagy háromszögletűn látszott ki az anyag, vagy volt, hogy egy négyszögletes gomb szögletein ilyen picikén látszott ki az anyag…

A gombbehúzás külön szakma volt. Ezt egy fémből készült prés csinálta, aminek volt egy kis széle fölfelé, mint egy kis teknő. Abba tűrték be az anyagot, azt oda rátették, a préssel lenyomták, megszorították, és készen volt a gomb. Éppen tegnap dobtam ki egy ilyen gombot – valami régi ruhán volt, és eldobtam. A fém, az nem látszott, ha olyat választott az ember. Nagyon sok férfiruhán is saját anyagából volt készítve a gomb.

A legtöbb helyen azsúroztak is. Ahhoz külön szerkentyű kell, az a hímző-varrógép volt, amit rendesen lábbal hajtottak. De kézzel is azsúroztunk. Mi tanultunk az iskolában is azsúrozni.

A gyerekek pedig matrózruhában jártak. Sötétkék szoknya és csíkos blúz volt a hétköznapi viselet, és ünnepekre volt sötétkék blúz vagy fehér blúz. A sötétkék blúznak fehér gallérja volt és fehér mandzsettája, a fehér blúzon pedig sötétkék gallér és sötétkék mandzsetta volt. És még fehér sújtás is volt rajta. Matrózgallér volt rajta hátul, azon körbe volt rávarrva bizonyos távolságra valami olyan kidudorodó, keskeny kis szalag, és elöl volt egy masni. Nem is tudom, hogy akkor jártunk-e más ruhában. Sötétkék rakott szoknya volt, bizony, szó se volt nadrágról! Az volt az első nadrágom, amit Németországban kaptam, nem is volt nekem más. Nem szeretem különben a nadrágot, nem hordok, jó, van, aki szereti, máson csinos, de én nem szeretem.

Gyerekkoromban én is a varrásban voltam benne. Olyan korán tudtam gépen varrni, hogy a babámnak gépen varrtam ruhát. Még a Citrom utcában laktunk, olyan nyolc-kilenc éves voltam. Akkor még nem villany varrógép volt. Lábbal hajtós, tehát az nem volt olyan veszélyes. De varrtam. Emlékszem, volt egy porcelán fejű babám, az nagyon szép volt. Porcelánból volt a feje, és valódi haj volt a haja. Most már nem is lenne célszerű, mert kényes volt ám az. Az törik. Nyugodt gyerekek voltunk, emlékszem, rengeteg gyufásskatulya volt, és azzal játszott az öcsém, meg cipősskatulyából csinált vonatot. Engem Uzsának hívott, Uzsa.

Rengeteget olvastam, kezdve attól, hogy amikor elemibe jártam, volt egy gyerekújság – nem tudom, mi volt a címe, azt tudom, hogy azt járattuk –, meg volt olyan, hogy [Magyar] Úri Asszonyok Lapja, az is járt édesanyámnak. Még meg is van az abrosz, amit ajándékba adtak: egy olyan sárga abrosz, mi hímeztük ki, édesanyám meg én.

Sokat, sokat olvastam. Akkor nem vettünk könyvet, hanem könyvtár volt, és a könyvtárba voltunk beiratkozva. Először a Jókai téren volt, aztán a Városház közben, és onnan mindig váltottunk ki könyvet; szóval nagyon sokat olvastam, az akkori kornak megfelelő könyveket, az akkori divatos írókat. Például most volt a tévében a Cronin „Réztábla a kapu alatt”, akkor volt a… a valamilyen csillagok is, azt is a Cronin írta [Cronin: Ezt látják a csillagok], akkor volt a Vaszary író… [Vaszary Gábor (1897–1985) – író újságíró. A két világháború közötti időszak keresett szerzője könnyed, elegáns humoros stílusa Magyarországon és külföldön is széles olvasótáborra talált. 1947-től Németországban, majd Svájcban élt. – A szerk.]. Móriczot is olvastam, Jókait is olvastam.

Különórára németre jártam. Tudtam én németül, tanultuk az iskolában is, de én még pluszban is jártam. Akkor azt kellett tanulni, az volt az idegen nyelv. Tánciskolába polgári [lásd: polgári iskola] közben jártam. Be lehetett iratkozni, és akkor oda jártunk. Olyan táncokat tanultunk, hogy tangó, foxtrott, keringő. Most újra visszajönnek ezek. Ezek rendes társastáncok, nem olyan, hogy szembeállunk, és csak úgy mozgunk. Ez olyan kikapcsolódás volt.

Az iskolatársaim közül voltak, akikkel szorosabban tartottam a kapcsolatot. Ugyanúgy, mint most, elmentünk egymáshoz. Akkor még nem volt ilyen, hogy a fiatal lányok egyedül mentek volna valahova. Akkor még a tizenévesek nagyon kislánynak számítottak. Az iskola is sokkal szigorúbb volt az öltözködésben is meg a magatartásban is: meg volt szabva, hogy mit lehet csinálni és mit nem. Moziba se volt szabad például elmenni, külön engedélyt kellett kérni az iskolában, és ha megadták, el lehetett menni, ha nem, akkor nem. Egy fiúval nem lehetett végigmenni az utcán egy tizenhárom-tizennégy éves lánynak, mert az tiltva volt, az iskola tiltotta. Egy valaki volt, aki végigment egy fiúval, igaz, el is vette az a fiú jóval később, de ez akkor még egy gyerekszerelem volt. Azt tudom, hogy botrány volt belőle, ki akarták csapni, ha jól emlékszem. Szóval sokkal jobban meg voltunk szorítva, nem volt ilyen nagy társadalmi élet. Volt tánciskola, strandra lehetett menni, de külön voltak a fiúk és külön a lányok, tehát csak akkor lehetett menni, amikor a lányok mehettek.

A Balokány volt a strand [1933-ban Dulánszky Jenő tervei szerint építették. A Balokány strand és park a pécsiek közkedvelt pihenőhelye volt. A Zsolnay-gyárral szemben található. 1993-ban zárták be. – A szerk.], és volt még a Hullám [Strand és uszoda a mai Szendrey Júlia utcában, Pécs belvárosi részén. Ma is üzemel. – A szerk.]. A Balokány szép volt, az akkori kornak megfelelő. A kapu eozinnal volt kirakva, gyönyörű nagy lapokkal, a díszítést lelopták [Az eozin jellegzetes, a Zsolnay-kerámiákon alkalmazott színjátszó színezőanyag. – A szerk.]. Nagyon szép nagy medencék voltak, kettő. Elöl volt egy, meg hátul, a tó felé, és füves rész volt a kettő között, tribün is volt. Szép parkja volt, nagyon rendben volt tartva, és volt egy tó, halastónak mondták, de ott nem voltak halak szerintem soha. Nem tudom, hogy megvan-e még a tó, vagy van-e benne víz, de a strand, az teljesen tönkrement. Be is van zárva.

A nagyobbik fiunk úszó volt, és sok úszóversenyt nyert ott a Balokányban. A Kovács, aki tanította a nagyobbik fiamat úszni, külföldre is járt, híres hátúszó volt, nagyon sok nemzetközi versenyt nyert. Azt soha nem felejtem el, amikor volt egy purimi ünnep és a nagyobbik fiam énekelte a „Hegedűs a háztetőn”-ből, hogy „Ha én gazdag volnék…”, zongorakísérettel, és a Kovács ott állt mellette, és olyan büszkén mondta, hogy én tanítottam úszni, az én tanítványom… és veregette a vállát, mintha ő tanította volna énekelni – pedig hát az úszás meg az éneklés egész más.

A nagymamáékkal minden héten egyszer találkoztunk. Hét közben is mentünk néha, de arra emlékszem, hogy vasárnaponként jártunk kirándulni. Csomagoltunk kis uzsonnát, és azzal indultunk útnak. Akkoriban voltak még ilyen kis kerthelyiségek a Mecsekben, ahol élő zene volt – nagyon kellemes volt. A Dömörkapunál volt egy, aminek Kakukk Csárda volt a neve, még most is megvan, csak már más a jellege. A Hűvösvölgybe is nagyon sokat mentünk, meg a Tettyére – az akkor is Tettye volt [Ma is közkedvelt városi park Pécsett, a Mecsek oldalában. – A szerk.]. És bizony gyalog mentünk, akkor nem is volt busz, csak villamos volt itt Pécsen. Szóval megvolt egy szakasz, ameddig elgyalogoltunk nagymamáékkal, s akkor ott meguzsonnáztunk, zenét hallgattunk, és visszajöttünk.

Akkor nem volt még ilyen nyaralókultusz, mint most. Édesanyám minden évben lement Harkányba az egyik varrólány, Margit rokonaihoz, azoknál lakott mindig. Vasúton ment, mert akkor nem volt autóbusz. Volt, hogy én is mentem vele egy-két napra, és volt, hogy én addig nagymamánál voltam, vagy a mami jött hozzánk dolgozni.  

Jó kapcsolatom volt anyukámmal. Akkor más kapcsolat volt anya és gyerek között, mint most. Akkor nem voltak olyan problémák tizennyolc éves korban sem, mint most vannak sokkal előbb. Gyerek voltam. Mindig arra törekedett, hogy szépen öltöztessen, és nagyon sokat jártunk színházba, moziba. Ketten mentünk, édesapámat nem érdekelte, ő olyan magának való volt inkább. Az öcsém meg még kicsi volt akkoriban – ő 1937-ben született –, úgyhogy ő szépen lefeküdt, és otthon maradtak apukámmal.

Egy héten kétszer-háromszor is mentünk moziba, ha nem egyikbe, akkor a másikba. A Perczel utcában volt az Apollo mozi, a Munkácsy utcától, ahol laktunk, egy lépésre volt. Azon kívül volt a Kert mozi [Pécs, Felsőmalom utca 23. Park mozinak hívták a háború után. – A szerk.], oda is jártunk sokat, és volt még az Uránia, az kicsit messze volt. Az Urániát közben hívták Petőfi mozinak is, de most nemrégen visszacsinálták Urániára. Volt olyan hét, hogy két-három új film is volt. Akkor fillérekbe került a mozi. Emlékszem, a Park moziban volt, hogy kilógott a sor az utcára, annyian álltak mozijegyért. Akkor nem volt televízió, akkor nem is sportoltak így az emberek, most annyiféle elfoglaltság létezik, hogy nem igaz. Egész más, csöndesebb élet volt. Voltak amerikai filmek is, nagyszerű színészek voltak, a Greta Garbo meg a Spencer Tracy, csodálatosakat játszottak. Ó, akkor olyan filmek voltak, hogy volt, hogy végigsírtuk. Ó, de hány olyan volt, hogy hangosan sírt az egész mozi. Azért, mert más lelkületük volt az embereknek. Akkor meg tudtak hatódni egy szomorkás történeten. Például volt a „Két fogoly”, még – azt hiszem – Bajor Gizi játszott benne [Székely István 1937-ben készült filmje Jávor Pállal és Bajor Gizivel a főszerepben. Bajor Gizi (1893–1950) – a Nemzeti Színház tagja volt; Jávor Pál (1902–1959) – számos színházban játszott a háború előtt. 1935–1944 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1944-ben a németek Sopronkőhidára hurcolták. 1946-tól az USA-ban játszott, ahonnan 1957-ben tért haza. – A szerk.]. Zilahy Lajos írta, és arról szól, úgy nagyjából, hogy fogoly lesz a fiú, és a lány elmegy Oroszországba, hogy megkeresse – ez még az első világháború –, és találkozik vele, de nem tudja, hogy ő az. Nem tudja, hogy ő az, akit keresett, az a férfi, nem ismeri meg. Erről szól az egész, de sokkal bővebben. Volt vígjáték, volt dráma, általában majdnem minden vígjátékban volt zene. Én már csak hangosfilmeket láttam. Az akkoriak, a Szeleczky Zita [Szeleczky Zita (1915–1999) – színésznő, a Nemzeti Színház ösztöndíjas, majd rendes tagja volt (1936–1941), majd a Fővárosi Operettszínházban és a Madách Színházban játszott, 1944 őszén ismét a Nemzeti szerződtette. 1945-ben elhagyta az országot, a Népbíróság elítélte háborús magatartása miatt. Ausztriában, Olaszországban élt, 1948-ban Argentínába költözött, 1951-ben megalapította az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat, s föllépett emigráns német színházak előadásain is. 1962-ben az USA-ba költözött. 1949–1974 között a világ magyar településeit látogatta önálló műsoraival. Számos magyar és olasz filmben szerepelt a II. világháború előtt (Magyar Színházművészeti Lexikon). – A szerk.], Tasnády Fekete Mária, az volt szépségkirálynő [(1911–2001) – 1931-ben lett szépségkirálynő, ez után tűnt föl filmszínésznőként, Radványi Géza filmrendező felesége volt, 1948-ban férjével elhagyta Magyarországot. – A szerk.], nagyon szép nő volt, és volt a Lázár Mária [(1895–1983) – színésznő, 1921 és 1944 között rendszeresen szerepelt a Vígszínházban, a Magyar Színházban stb. – A szerk.].

A rádiót is sokat hallgattuk. Akkoriban még nem lehetett kapni üzletben [Többféle rádiókészüléket is lehetett vásárolni az üzletekben, már az 1920-as évek közepétől. Lásd: rádiózás. – A szerk.]. A mi első rádiónkat, amit a németeknek leadtunk, édesanyám kisebbik öccse készítette, ő állította össze; egész komoly rádió volt – ő nagyon értett hozzá. Ez a nagymamáéknál volt, mikor még együtt laktunk. Ez a rádió olyan másfél méter magas volt, és lábakon állt, nagyon szép lábai voltak. Csövek voltak benne, olyanok, mint egy villanyégő, csak krumpli alakúak és ezüstösek voltak. Még nem csavarós volt, hanem be kellett dugni, úgy, mint a konnektort. Meg volt szabva, hogy melyik csövet hova kell dugni.

Akkor még csak egy adó volt, viszont nagyon jó műsorokat adtak. Közvetítettek színházból színdarabokat, és éttermekből élő zenét. S akkor úgy suttogták, hogy most ez jött be, most az jött be, most elment a másik oldalra… mi meg hallgattuk. Ez helyszíni közvetítés volt, nem úgy volt, hogy fölveszik, és később leadják. Mi meg ültünk a rádió mellett, és vagy kézimunkáztunk, vagy varrtunk. Ha édesanyámnak sok munkája volt, este is kellett varrni, akkor úgy csináltuk, hogy kézimunka legyen, és hallgattuk a rádiót: a Honthy Hannát [(1893–1978) – operettszínésznő, legendás, egyéni stílusú primadonna. – A szerk.] és operetteket. De sokszor komoly dolgokat is közvetítettek este. Volt egy bizonyos műsorszerkezet, délben például vagy cigány zene volt, vagy szalonzene: nem tánczene, hanem slágerek – nagyon kellemes volt, tényleg nagyon jó zene volt. Még most is éneklik, hogy „Odalenn délen, ott élni de szép…” – a Nagykovácsi énekelte, az is egy zsidó énekesnő volt, nem olyan régen halt meg [Nagykovácsi Ilona (1910–1995) – előadóművésznő. Rákosi Szidi Színiiskolájában végzett. A Royal Orfeum, majd az Andrássy úti Színház, ill. a Terézkörúti Színpad tagja, ahol 1936-tól Ady-dalokat is énekelt Kurucz János megzenésítésében. A Zeneakadémián és a Vigadóban koncerteket adott. 1945 után tagja volt a Pódium Kabarénak, 1954-ben a Vidám Színpadnak, majd kávéházakban énekelt. Torontóban halt meg. – A szerk.]. A „Kék Duna keringő”-t [Johann Strauss] nagyon szerettem, azt most is játsszák. Az akkori slágereket hallgattuk sokat, meg a magyarnóta-énekeseket. Most is hallani magyarnóta-énekesekről, de azért nem olyan nevesek, mint akkor. Például volt a Cselényi [Cselényi József (1899–1949) – színész, aranykoszorús magyarnóta-énekes. – A szerk.], Heim József, Fekete Pál [(1900–1959) – énekes (tenor), 1945–59-ben az Operaház magánénekese volt. – A szerk.], ő táncdalokat énekelt, Kelli Anna [Kelly Anna (1919–1965) – énekesnő, előadó-művésznő, 1940-től lépett fel táncdalokkal, operettrészletekkel. Mintegy 60 lemezfelvétele készült a Pátria Lemezgyárban. – A szerk.]. Ezeket kiadták lemezen is. Akkor még gramofon volt, fölhúzós gramofon.

Akkoriban nem éltünk nagy társadalmi életet. Azt hiszem, úgy volt, hogy nem is kerestük mi másnak a társaságát. Dolgoztunk, és színházba, moziba, kirándulni jártunk – a családon belül. Kártyázni is jártunk, de csak családon belül. Azzal a nagybátyámmal, aki nős volt, velük jártunk össze, és römiztünk. Ők itt laktak nem messze, ezek olyan családi találkozások voltak.

A városban se volt más, csak a villamos és néha egy-egy autó meg sok lovas kocsi, fiákerek. A Széchenyi téren volt az állomásuk a városházzal szemben, ott, ahol most a buszmegállók vannak. Ott állt körülbelül négy-öt fiáker, ha valaki akart, akkor beleült és mehetett. Taxi is volt, de az nagyon kevés, és én nem is tudom, hogyan lehetett akkor taxit rendelni, mert telefon is kevés volt. Csak úgy lehetett, hogy valaki kiment, és leintette. Talán ott álltak a Széchenyi téren. Erre nem emlékszem teljesen, de tudom, hogy milyen irányjelzőjük volt: egy nagy kör, piszkos fehér színű volt, és abban egy nyíl, avval jelezték, hogy merre mennek. Később meg olyan is volt, hogy kicsapódott egy tárcsa, és akkor az jelezte az irányt. Régi filmekben még néha lehet látni.  

Akkor körülbelül hetvenezer lakosa volt Pécsnek, és most körülbelül kétszázezer van [2001-ben 162 000 lakosa volt Pécsnek. – A szerk.]. Négyszezer-ötszáz zsidó volt [Az adatokhoz lásd a Pécs szócikket. – A szerk.]. A város minden részében laktak. Akkor még kisebb volt Pécs, az Uránváros, Kertváros, ezek még nem voltak a része [A szocializmus időszakában épült lakótelepek. – A szerk.]. Akkor külvárosnak nevezték még a bányarészeket, ott nem laktak zsidók, mert ott bányászok voltak: Gyárváros, Meszes… Meszesen kimondottan bányatelepek voltak, bányászlakások. Ott azért nem laktak zsidók.

Teljesen átváltozott Pécsnek az arculata. Rengeteg házat lebontottak, és megépültek az emeletes panelházak. Régen sok kisebb, földszintes ház volt nagyobb udvarral, és több lakó volt minden házban, és ezáltal, hogy több lakó volt egy házban, az emberek jobban tudtak érintkezni – nem csak tudtak, érintkeztek is egymással. Természetes volt, hogy beszélgettek egymással. Más volt a kapcsolatuk az embereknek, talán azért is, mert nem egymás fölött laktak, hanem egy szinten, inkább lenn. Mert az emelet, az zártabb, az már elválasztja egy kicsit az embereket.

Itt a városban nem mindenhol voltak kövezett utak. Ahol a nagymamáék laktak, az se volt lekövezve: járda volt, de sáros volt. Aszfalt se volt még talán, azt csak később csinálták meg. A Fő utca, a Széchenyi tér meg a Rákóczi tér, ezek voltak leaszfaltozva. Úgy lehet mondani, hogy voltak olyan utcák, amik ilyen apró zúzalékkővel voltak kikövezve. De azért túlnyomórészt aszfaltos volt.

Nem voltunk mi annyira vallásosak, de az ünnepeket mindig nagyon szigorúan megtartottuk. Például nagyon nagy dolog volt az őszi ünnep akkor [Az Újévre gondol, lásd Ros Hásáná. – A szerk.]. Mindig új ruha, új kalap mindenkinek, akkor nagyon elegánsan kell fölöltözni. És reggelihez mindig túrósbukta, kuglóf volt, és belengte az egész lakást a vaníliás illat, nagyon szerettem. Most is szoktam sütni különben, a férjem nagyon szereti az ilyen túrósbatyut. Édesapám kivett a zsebéből minden pénzt, azt tudom. Azt mondta, ilyenkor pénz nincs, se üzlet, se semmi. Ezt mindig, mindig megcsinálta. Hát szeretném látni most azt, hogy ki rakja ki a zsebéből a pénzt!

Az ünnep előtti nap csak délig ment a varroda. Utána takarítás, főzés, sütés, gyertyagyújtás, templomba menés. A szombatra nem emlékszem, de tudom, hogy édesanyám péntek esténként mindig gyújtott gyertyát [lásd: péntek esti gyertyagyújtás].

Akkor még a nagytemplom tele volt pénteken is. Még annyian voltak itt, hogy a nagytemplomon kívül a kistemplom is tömve volt. A kistemplom az, ahol most a kidus szokott lenni. Akkoriban a fiataloknak tartották ott az istentiszteletet. A nagytemplomban volt kórus és orgona. Az orgonista olyan barna bőrű férfi volt, Mangoldnak hívták, a Rákóczi úton lakott, azt is tudom, melyik házban [Mangold Rezső – a Pécsett 1934-ben megalakult Goldmark Károly ének- és zenekar művészeti irányítója Bőhm Emil mellett (Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története). – A szerk.].  

Pécsen egyébként neológ közösség volt. Héberül imádkoztak, de magyarul tartották a beszédeket. Csak magyarul beszéltünk, akkor nem volt divat a nyelvtanulás. Héberül vagy jiddisül sem beszéltünk. Pécsen ez egyáltalán nem volt szokás. Szerintem senki sem beszélt héberül – még most sem talán –, csak a rabbi meg aki kint volt Izraelben. Az iskolában héberül tanultuk az imákat. Otthon nem tanultuk a vallást.

Volt egy rabbi, egy főrabbi, a Wallenstein [Wallenstein Zoltán (1898–1944) – rabbi. Budapesten és Németországban tanult, 1921-ben avatták bölcsészdoktorrá és rabbivá. 1920-tól a komáromi hitközség rabbija, 1923-tól pécsi főrabbi. – A szerk.]. Nagy szónok, nagyon nagy tudású ember volt: magas, erős. Őneki is volt fia, nem jött vissza. A felesége visszajött, de Pestre. Wallenstein rabbi itt halt meg Pécsen, ő nem lett deportálva. Úgy emlékszem, hogy levágták a lábát, úgyhogy ő biztos, hogy nem lett deportálva [Valóban nem deportálták, 1944 első hónapjaiban súlyos betegség támadta meg, Budapesten kezelték, csak néhány hónappal élte túl a pécsi zsidók deportálását, 1944 szeptemberében halt meg Budapesten, itt is temették el. – A szerk.].

A kántort Ernster Dezsőnek hívták. Csodálatos hangja volt, operaénekes is volt. Már meghalt, régen. Svájcban élt. Mindig hazajött, ameddig élt, minden évben. Harkányba ment, és eljött Pécsre is, mindig a Nádor Szállóban lakott. Világhírű énekes volt, a New York-i Metropolitanben is énekelt [A (fő)kántor Ernster Géza volt. Fia, Ernster Dezső is énekelt alkalmanként a pécsi zsinagógában, de természetesen nem ő volt a főkántor. Ernster Dezső (Pécs, 1898 – Zürich, 1981) – operaénekes (basszus). A Deutsche Oper am Rheinnél (Düsseldorf, Duisburg), majd Grazban énekelt. A harmincas évek végén a Berlini Operaház művésze volt, majd néhány évig Budapesten élt. 1946–1959 között a New York-i Metropolitan Operának, 1959–1966 között a düsseldorfi és zürichi Operaháznak a tagja volt. Dalénekesként is kimagasló volt. – A szerk.].

És volt egy – úgy mondtuk – kisrabbi. Krémernek hívták [Krémer Móricot mint frissen végzett teológus bölcsészdoktort („A bibliai álmok agádája. Adalék a bibliai exegézis fejlődéséhez”, Budapest, 1932) 1935-ben választották a főrabbi mellé rabbi-vallástanárnak. Később ő töltötte be a hitközség főtitkári tisztségét is. 1944-ben őt is deportálták. – A szerk.]. Mi akkoriban a zsidó palotával szemben levő házban laktunk – most már nincs meg az a ház –, úgyhogy pont odaláttunk az ő erkélyükre. Én sokszor láttam őket, az egy annyira aranyos házaspár volt. Volt egy kislányuk is. Őket is elvitték.

A hitközségen kívül nem nagyon voltak zsidó intézmények a városban. Volt az iskola, és volt, ahol vágták a baromfit, a sakterség. Megvan még mindig az a hely, csak nem használják: ott van a templom alatt, ahogy szemben állunk a templommal, jobb kéz felől, ott volt a lejárat. Voltam ott, amióta hazajöttünk, azóta is láttam. Valami raktárnak ki volt adva, de nem lehet használni semminek sem, mert bizonyos biztonsági előírások vannak most már mindenre. Még emlékszem rá, hogy a nagymama is vágatott ott. Ott volt előtte a baromfipiac, ahogyan szemben állunk a templommal, a jobb oldali utcában, a Tímár utcában. Két oldalon álltak, ott árulták a baromfit, s ott mindjárt be lehetett vinni és levágatni. Bent volt egy épített medence és kampók, és mikor levágták a baromfit, oda akasztották. Istenem, úgy vergődtek ott azok a szegény állatok! – de ez a vallási előírás [„A sehita – a kóser vágás – követelménye a Noé fiainak adott micvából, valamint a dögevés tilalmából ered (lásd: étkezési törvények): fogyasztás előtt tehát az állatot le kell vágni, de a levágás nem egyszerű leölés, hanem az állat fájdalommentes, kínzás, kegyetlenség nélküli levágása, egyben úgy, hogy vére akadály nélkül elfolyhassék. A sehitának, a rituális vágásnak ezt a két követelményt kell maradéktalanul kielégítenie.” – A szerk.]. Egy nyisszantással kellett elvágni, tehát annyira éles kés kellett, hogy az el is vágja a bőrét. És aki ezt csinálta – az a bizonyos sakter a Marmenstein volt –, annak értenie kellett hozzá.

És még volt a nőegylet ott, ahol most a Bóbita Bábszínház van. Az olyan volt akkor, mint egy nagy bálterem, és ott tartották mindig a purimi bálokat is. Meg a tánciskola is ott volt, oda jártunk táncolni. Ez a nőegylet sem tartozott a hitközséghez, ez egy városi dolog volt. De akkor oda mentünk. Én nem tudom, miért volt nőegylet a neve annak az épületnek [A nőegyletről mint épületről beszél, valójában működött nőegylet úgy is, mint intézmény a zsidó hitközségen belül. – A szerk.]. Minden bál ott volt, mert nem volt Pécsen annyi hely, hogy bált lehetett volna tartani, és az viszonylag nagy terem volt. Volt olyan, hogy a közalkalmazottaknak a bálja, kereskedelmi alkalmazottaknak a bálja, volt ott tűzoltóbál, egy télen nagyon sok bál volt.

Volt zsidó iskola, elemi. A mostani imateremben volt az iskola. Oda jártunk, ott tanították meg nekünk a hébert, ott tanultunk olvasni meg fordítani. Négy osztály volt, fölső osztályok már nem voltak. Elsőben tanított a Feszler bácsi, neki volt egy felesége, a Márta néni, nagyon szép asszony volt, ő is tanított, azt hiszem, harmadikban. Volt egy lányuk, sajnos nem jött vissza, az egy évvel idősebb volt, mint én. Másodikban a Klári néni tanított, Sebő Klári néni, negyedikben meg a Danczinger. Írni-olvasni tanultunk, meg számolni. A hittant a Schwartz Sámuel tanította.

Volt héber ábécés könyvünk, és fordítani is tanultunk imákat. Teljesen folyékonyan tudott mindenki olvasni negyedikre. Utána is jártunk hittanra, és mindenki tudott rendesen olvasni héberül. Csak a nyomtatott betűket tanultuk meg, az írott betűket nem. Volt tornaóra is kinn, az udvaron. Ugyanez az udvar volt, így nézett ki akkor is, le volt betonozva teljesen. Volt a szlöjd, a kézimunkaóra [Szlöjd (svéd) – svédországi minta alapján bevezetett kézügyességi foglalkoztatás volt a második világháborúig az elemi iskolákban: különféle anyagokból (papír, fa, agyag, fém stb.) önálló munkával meghatározott tárgyat kellett készíteniük a tanulóknak. – A szerk.]. Az egyik feladatra nagyon emlékszem: volt egy speciális színes papír, amibe előre csíkok voltak vágva, abba kellett befűzni egy másik lap csíkjait, így kis színes papírterítőket csináltunk. Minden nap, amikor még elsős elemista voltam, az Urániától jártam gyalog oda-vissza. Kicsi volt a forgalom, egyedül járhattam iskolába. Azért nem csekélység onnan a Fürdő utcába bejönni, kábé húszperces út.

A hitközség rendezett Purimkor bálokat. Valahol van is egy fényképem, tudom, balerina voltam. Istenem. Halvány lila szoknya volt rajtam, ami egy nagyon behúzott, ezüst szalaggal volt beszegve, és a fölső része is ezüst anyagból volt. A hajamban is pánt volt. Csodálatos volt.

Polgári iskolába oda jártunk, ami most a Janus [Janus Pannonius Gimnázium], fönt a Mária utcában. Ketten mentek tanulni az apácákhoz. Azok érettségiztek is, akik oda mentek. Az apácák által működtetett iskola a székesegyházzal szemben volt, lent, az alsó Sétatéren. Oda fekete harisnyában és magas szárú cipőben jártak, az valódi zárda volt. Oda vették föl ezt a két lányt. Az egyik visszajött, de már ő se él. Más nem érettségizett senki közülünk. Négy polgárit végeztünk. Tehát az első négyet a zsidó iskolában végeztük, a másik négyet a polgáriban; az megfelel a mostani nyolc osztálynak.

Onnan jártunk el hittanra úgy, hogy amikor volt a keresztény hittanóra, mi szépen lesétáltunk a Fürdő utcába, megtartották a zsidó hittanórát, aztán visszamentünk. Azt hiszem, kétszer volt egy héten. Később, amikor ott végeztünk, viszonylag szétszóródtunk. Azt hiszem, én vagyok már csak egyedül ebből a korosztályból, korombeli nincs senki.

A legkülönbözőbb zsidó szakmák voltak ebben az időben a városban. Volt sok orvos, ügyvéd, és volt sok kereskedő, üzlettulajdonos. Mindenféle iparos is volt: fodrász, szabó, pék, bádogos… Salamon Laci volt lakatos. Minden szakma megvolt, és üzlete nagyon soknak volt. Sok zsidó üzlet volt a Király utcán és a Rákóczi úton is. Porcelán, rőfösüzlet, rövidáru, kézimunkaüzlet, cipőbolt (nem is egy), írószer, kalapos…

Most képzeletben végigmegyek a Király utcán: illatszertár, a Wéber, itt lent volt a sarkon, ahol most egy könyvüzlet van. Utána a Bruckerék voltak, aztán a Glantz, a Sugár, ő volt a kalapos, aztán jött a Kőrösi és Nagy, a rőfös, és aztán a porcelánbolt, a Steiner. És utána megint volt a Bruckeréknak egy üzlete ott, a színház mellett. Nem tudom annak a nevét. Pedig egy nő a Bruckeréktól visszajött – nem tudom, hogy a lánya vagy a felesége volt-e. Utána volt a Franklék méteráruboltja, mellette volt a Weisz fűszeres, és még volt a festéküzlet, körülbelül így jöttek sorban. Egy-kettő volt, aki nem, a többi mind zsidó volt. Hogy fodrász volt-e zsidó, arra nem emlékszem, de borbély volt: Weisz Jóska. Ő pécsi volt, a felesége, Olga nem volt pécsi. Itt laktak, a Jókai téren.

Ezek inkább üzletek voltak, de például a Franklék ott laktak abban a házban, ahol az üzletük volt. A Király utca 24. utcai részén volt egy rőfösüzlet, elég nagy volt, és az emeleten laktak a tulajdonosok – kettőé volt, két testvéré.

Kárpitos is volt zsidó, bútorüzletes is volt, a Friedman bútoros meg a másik, a férjem rokona, a Fuchs. Itt, a Rákóczi úton volt a Friedman – mekkora bútorüzlete volt! Meg a Frankfurteréknek is bútorüzletük volt – ők kisiparosok voltak, ők csinálták a bútort, azt hiszem.

Kályhás is volt, cserépkályhákat készített: a Friedrich testvérek. Ők sütötték a pászkát háború előtt, a Friedrichék. A Siklósi utcában volt a boltjuk. Akkor nem ilyen pászka volt még, hanem nagyobb és kerek. És vékonyabb, bizony, nem ilyen vastag, mint a mostani, fele ilyen vastag sem volt. Ők sütötték, és náluk lehetett kapni. Édesanyám rétest csinált belőle. Boros vízzel meglocsolta, és akkor az megpuhult, és rendesen tölteléket tett bele. Emlékszem, körülbelül ilyen nagy [kb. 30 cm átmérőjű], kerek volt a pászka. Voltam ott, és csak homályosan emlékszem, de valami vaslapon sütötték. Csak náluk lehetett pászkát kapni. Nem úgy volt, mint most, hogy innen hozzák meg onnan. Nem nehéz csinálni, csak gépek kellenek hozzá. Most Pestről hozzák a pászkát. Csak ez vastag, nem azt mondom, hogy rossz, csak vastag.

Mikor kislány voltam, nem volt olyan, hogy mi szeretnék lenni, maga az élet adta, hogy kiből mi lett. Mikor tizenhárom-tizennégy éves voltam, már nem lehetett tovább tanulni [azaz: 1939 körül; lásd: zsidótörvények Magyarországom]. Mindenki az én korosztályomból ipart tanult: fodrász, kozmetikus, varrónő… Adott volt, hogy az én édesanyám varrónő, tehát én is az leszek. Először vége lett a négy polgárinak, akkor elmentem két évig tanoncnak – ipari tanulónak mondják most. Máshol tanultam varrni, nem itthon, mert nem engedte édesanyám, azt mondta, hogyha majd valami nem tetszik, odaadom a másik lánynak, és azt nem lehet, mindent meg kell tanulni. Úgyhogy idegen helyen tanultam meg varrni, jártam két évig minden nap. És amikor fölszabadultam – úgy mondták, hogy fölszabadul az ember, miután levizsgázik –, akkor segéd lettem, és otthon maradtam.

Én délelőtt főztem, takarítottam, mert azt mondta édesanyám, hogy mindent meg kell tanulni, és milyen igaza volt. És amikor kész voltam a konyhában, megmosakodtam, átöltöztem, és varrtam. És ha a helyzet úgy adta, ha nagyon sok volt a munka, akkor még este is varrtunk, tíz óráig, éjfélig – édesanyám meg én. Akkor még nem voltam egészen tizenhat éves, mert novemberi vagyok, és júniusban végeztem. Érdekes, múlt héten láttam egy régi magyar filmet, nem tudom, mi volt a címe, a Muráti születésnapjára újították föl, és ott az egyik színésznő varrónőt játszott, és úgy vitte haza a ruhát, ahogy mi akkor [Muráti Lili (1914–2003) – színésznő. Rákosi Szidi színésziskolájában tanult. 1932-től a Művész Színházban, a Belvárosi Színházban, a Magyar Színházban, majd 1934-től 1941-ig a Víg- és a Pesti Színházban, majd az Andrássy Színházban szerepelt. 1945-ben férjével, Vaszary Jánossal külföldre ment. 1947-ben Spanyolországban telepedtek le. 1950–1963 között saját társulattal járta a spanyol színpadokat. Az említett film címe valószínűleg „A kölcsönadott élet”. – A szerk.] Vállfára volt téve a ruha, és be volt takarva egy anyaggal, és így vittük haza végig a városon. Vigyázni kellett, nehogy leérjen. A jó ég tudja, hány ruhát vittem én is így haza. És akkor borravalót adtak, húsz fillért. Nem mindenki, de annak megvolt az értéke. Egy szelet csokoládét nyolc fillérért lehetett kapni.

Azok a lányok, akik édesanyámnak segítettek, segéd- és tanulólányok voltak. Egyszerre két tanuló és két segédlány dolgozott az édesanyámnak. Édesanyám mester volt, letette a mestervizsgát, de nekem nem volt értelme, hogy letegyem, meg azt hiszem, kellett is valamennyi gyakorlati idő, nem tudom, hány év, öt vagy tíz. De aki segéd volt, mint én, annak nem kellett szabni tudni, csak varrni.

Nagyon jóban voltam a segéd- és tanulólányokkal. Ez egy baráti társaság volt. Család volt mindig, akik ott dolgoztak. Mindig változott a létszám, mert a tanulólányok két évig voltak, aztán fölszabadultak, segédek lettek, volt, aki elment, akkor másik jött megint, úgyhogy nem is tudom tényleg, hányan fordultak meg így nálunk. Egy-egy alkalommal elmentük együtt kirándulni vagy strandra, például Harkányba. Harkányt soha nem szerettem a szaga miatt, kénes szaga volt, de lementünk, mindegy, közel volt, vonattal lehetett menni. S ezzel a társasággal megmaradt a kapcsolat valamennyire. Mikor a deportálásról hazajöttem, akkor is találkoztam velük. A legtöbben keresztények voltak.

A politika nem volt otthon téma. Akkor nem politizáltak az emberek, ezt ki merem jelenteni. Senki nem politizált. Hogy az újságok mit írtak, azt nem tudom, de így, mint most, ahogy politizálnak az emberek, az biztos, hogy nem volt. Éppen azért éltek nyugodtabban, az biztos.

Akkor nem volt a vallás probléma, legalábbis a mi körünkben nem foglalkoztak az emberek annyira avval, hogy milyen vallású valaki. A szomszédokkal jóban voltuk. Kiültünk az udvarra délben vagy este egy fél órára, s akkor ott beszélgetett mindenki mindenkivel. Ott jó közösség volt, nem ilyen elhatároló, mint most itt, ezekben az emeletes házakban. Jó volt. Az iskolában is csak összemelegedtünk evvel-avval, elmentünk egymáshoz játszani. Akik a zsidó iskolába jártak, persze jobban ismerték egymást, a zsidó lányok mindig jobban összetartottak. De nem különböztették annyira meg, hogy zsidó vagy nem zsidó, ilyen nem volt.

Nem emlékszem rá, hogy gyűlölet lett volna. Ha volt, akkor az talán az egyetemistáknál bukott ki inkább [1937 februárjában egyetemista bajtársi csoportok numerus clausust követelve először csak három napig tüntetőleg távol maradtak az előadásoktól, majd több napon át tüntetéseket szerveztek zsidóellenes jelszavakat kiabálva. Végül, február 24-én, az egyetem avatási szertartásán három orvosdoktorjelöltet és öt nézőt véresre vertek, több zsidó kereskedő boltjának a kirakatát, valamint a hitközség épületének és a zsinagógának az ablakait is bezúzták. A tüntetést végül lovas és gyalogos rendőrök oszlatták szét (Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története, 105–106. oldal). – A szerk.]. De az is a németekkel kezdődött, meg a rendeletek miatt, hogy nem vették fel egyáltalán a zsidókat, és akik benn voltak, azokat meg kitették.

1936-ban, már akkor beszéltek róla – akkor a Citrom utcában laktunk, és ott már volt rádió –, hogy az olimpián valami kecmec már volt a zsidókkal [Gretel Bergmann, a korszak egyik kiemelkedő német atlétája például nem indulhatott az olimpián zsidó származása miatt. – A szerk.]. 1937–38-ban meg már kezdődött az egész. 1938–39-ben már kezdtük érezni, hogy probléma van [1938 márciusában fogadta el a parlament az első zsidótörvényt. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Például amikor voltak ezek a visszacsatolások [lásd: első bécsi döntés], akkor a Széchenyi téren mindig voltak ilyen nagy hepajok a visszacsatolások miatt. Akkor új nyári iskolai egyenruhát kellett készíteni nekünk, és azt mondta az osztályfőnökünk, hogy a zsidó lányoknak nem kell, mert azok úgyse vonulhatnak ki semmilyen ünnepségre, úgyhogy nekünk nem is volt. Az az egyenruha világoskék volt fehér farkasfoggal, elöl magyaros zsinóros résszel. Nekünk már nem volt. Tehát már akkor mellőzve lettünk.

A hitközség udvarából nyílt egy lejáró. Nem egészen alagsor volt az, de pár lépcsőt le kellett menni, és abban az időben ott volt, hogy összejöttünk, fiatalok. Nem olyan vidám, de szóval amolyan kis összejövetelek voltak. Egy kicsit táncoltunk, egy kicsit beszélgettünk, de nem tartott olyan sokáig, mert nem volt célszerű, de ott egypárszor azért összejöttünk addig, ameddig itthon voltak a fiúk. Aztán behívták őket munkaszolgálatosnak.

Azt lehet mondani, hogy nem volt fiatalságom, mert már tizennégy éves koromban elkezdődött…, 1939-ben. Úgyhogy mi nem mentünk ki sehova. Mentünk színházba, moziba édesanyámmal, de nem volt már olyan zsidó élet, legalábbis tudomásom szerint. Néha jöttek a munkaszolgálatosok haza – egyedül ünnepkor engedték őket a családjukhoz [Úgy emlékszik, a nagyobb zsidó ünnepeken hozták haza a munkaszolgálatosokat. – A szerk.]. A templomhoz vitték őket, ott találkoztak az asszonyokkal a templom mellett, az udvarban. Akkor kezdtük el érezni, hogy valami nincs rendben. Nem engedték őket haza, csak odahozták őket. Tudom, odamentünk az Irmával, gyerekkori barátnőmmel, aki az édesanyámnál dolgozott, amikor már a Havas Lacit, a jegyesét is behívták. Irma, szegény, sírt, mert nem tudta, hogy mi van vele. Tizenhat-tizennyolc évesek lehettünk. Akkoriban ilyen fiatal lánykák amúgy sem mászkáltak, de akkor mindenki még visszafogottabb lett.

1944. március tizenkilencedikén kellett elkezdeni a sárga csillag viselést [1949. március 19. Magyarország német megszállásának a napja; a Sztójay-kormány március 31-én rendelte el április 5-től kezdődően a sárga csillag viselésének kötelezettségét. – A szerk.]. Utána lehetett hallani, hogy ezt vittek el, azt vittek el, mert nem volt rajta sárga csillag. Például volt egy ismerős a Király utcában, akit így vittek el. Volt ott egy könyvüzlet, és ő ott volt eladó. Bement az üzletbe, a kabátján volt csillag, bent levette a kabátját, valaki közben bejött, ő kijött, és a ruháján nem volt sárga csillag, úgyhogy rögtön elvitték onnan az üzletből. Nem is jött vissza. Az a Lusztig mészárosnak volt a lánya.

1944-ben mi ott laktunk a zsidó palotával  szemben, a Munkácsy utcában, úgyhogy mikor a németek jöttek, mi rögtön láttuk. Kimentünk a kapun, és szemben ott állt egy német katona.

Gettóba kerültünk. A gettó a vasúti bérház [mai Mártírok útja] és környéke volt. Körül volt véve az egész kerítéssel. Van ott egy emléktábla, azzal szemben laktunk, amikor a gettót létesítették, akkor Báró Bánffy Dezső utca volt a neve, igen, oda kellett leköltözni. Nem lehetett mást vinni, mint mindenkinek egy fekhelyet, egy szekrényt, ahány ember, annyi széket, egy asztalt és nagyon kevés holmit. Ott az udvarban, a Munkácsy utcai házban több zsidó család lakott, és egy család lakásába lett minden beraktározva, az összes holmi, négy zsidó család holmija, úgyhogy jó tömött volt, mert mindegyik olyan két-három szobás lakás volt. 

Május-júniusban voltunk a gettóban. Voltam két napig egy bolgárkertészetben – ott tényleg bolgár emberek voltak a kertészek –, és ott egyelni kellett, vagyis minden második palántát kiszedni. Csak két napig bírtam, mert úgy felégett a hátam, hogy tiszta seb voltam. Szörnyű volt. Nem mentem többet. Édesanyám és édesapám konyhát vezetett ott lent a bérház aljában. A mosókonyhában voltak berendezve konyhák, ott szervezett közétkeztetés volt, annak lehet mondani.

Aztán odamentem én is dolgozni. A mi lakásunk, ahol a nagymamáékkal laktunk, egy szoba-konyha volt: ők laktak a konyhában, mi a szobában. Volt egy mosókonyha, ott édesanyámnak a kisebbik öccse lakott a feleségével. Ő se volt munkaszolgálatos, mert beteg volt, és nem vitték el.

Reggel édesapám mindig felkelt előbb, hogy begyújtson édesanyámnál is a konyhában, hogy mire ő megy reggel, legyen ott meleg víz, vagy ami kell. Egyik reggel jön vissza, hogy valami baj van, mert csendőrökkel van körülvéve a gettó. Akkor már nem is ment vissza a konyhába. Nekünk kellett először kimenni a lakásból, mert ott motoztak meg mindenkit. Alul a nőket, az alsó lakásban. Mindenkit meg is motoztak, mielőtt elvitték, hogy véletlenül se vigyen valamit magával, s fenyegettek, hogy akinél találnak aranyat… de az aranyat, azt réges-rég le kellett adni bankba [lásd: zsidótörvények Magyarországon], meg a rádiót is le kellett adni [lásd: „Zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”], amikor a németek bejöttek. És mondták, hogy ha ezt találnak, akkor agyonlőnek egy embert, ha azt, akkor tíz embert, hát el lehet képzelni… És össze kellett szedni a holminkat: egy váltás fehérneműt, egy váltás ruhát és egy kabátot, mást semmit nem volt szabad, se élelmet, semmit.

Estefelé valamikor átvittek minket a Lakics laktanyába. Mindenhonnan odahozták az összes zsidót, aki Pécsen fellelhető volt, legyen az akármilyen beteg, kórházban fekvő, lehet, hogy aznap szült, de akkor is odavitték – még az idegklinikáról is odavittek mindenkit. Ott a lovakat kivezették, minket meg arra, ami ott volt, mindenre rá. Ez Péter és Pálkor volt, vagyis június huszonhatodikán, tehát olyan hét hetet voltunk a gettóban, utána a Lakicsban voltunk négy napig. Az az orvosi egyetemmel szemben volt, a sarkon, azt az épületet azóta már régen átalakították. Most üres.

Emlékszem, ott volt az Ernster, aki akkor volt a főkántor, és a fia is, avval voltunk egy ilyen boxban. Enni nem adtak rendesen, egyszer például kaptunk egy darab véres hurkát [Kétszeresen is tilos az étkezési törvényeket betartó zsidók számára: a vér fölhasználása és a sertés miatt. – A szerk.]. El is dobta mindenki akkor, rögtön. A szomszéd épületben lévő katonáktól kéregettünk még ételt, azok adtak valamit. Egy hét múlva egyik nap széjjelválasztották a férfiakat és a nőket. Fogalmunk se volt, hogy minek, de egy napig külön voltunk, s akkor összeengedtek minket megint. Másnap körülbelül harmincöt-negyven fok lehetett. Akkor vittek az állomásra. Vittek? Hát mentünk. Akkor vagoníroztak be, s akkor vittek bennünket Auschwitzba. Azt az utat, amin mentünk az állomásra, azért hívják Mártírok útjának, nem is tudom, azelőtt milyen utca volt.

Nem tudtuk, hogy hova visznek, senki nem tudott semmit. Víz, minden nélkül… se élelem, se vécézés, semmi ilyen… Egy vödröt raktak be minden vagonba. Annyi hely volt, hogy egy ekkora csomagunk volt [mutatja: mint egy futball-labda], az épp elfért. Hogy mi történt a vagonban, azt tulajdonképpen nem lehet tudni, mert tudjuk, mekkora egy vagon, és olyan nyolcvan ember volt bent. A kis motyónkon tudtunk ülni, vagy épphogy felállni, az ablak, az be volt szögesdrótozva, úgyhogy ott még kinézni se lehetett. Amíg vittek bennünket, és láttunk kis házakat útközben, akkor mindig azt beszéltük, hogy milyen jó lenne, ha az egész családot oda vinnék. De senki nem tudott semmit. Azt tudtuk, azt hiszem, amikor kivittek az országból bennünket, mert néztük a feliratokat, és láttuk. Volt, aki ott szült, volt, aki ott halt meg, nem lehetett tudni, hogy a vagonokban mi történt, annyira zsúfolva voltak az emberek. Levegő se volt. Voltak, akik mondták, hogy most meghalt valaki, és annak mennyi hely kell, mert azt le kell fektetni – még ilyen problémák voltak.

Éjjel volt, mikor Auschwitzba értünk. Kinyitották a vagonajtókat, és le kellett szállni a vagonból. Amikor leszálltunk, akkor a férfiakat és a nőket külön állították. Akkor már ötös sorban kellett állni, mert Németországban az ötös sor volt a rendszer. Előttem volt édesanyám, a nagyanyám, az öcsém – fogták az öcsém kezét –, és nem tudom, még ki. Édesanyámat rögtön a másik oldalra küldték. Harminckilenc éves volt.

Ott volt egy dombos rész, oda vittek föl minket, de először fürdőbe. Nem volt víz az úton, és el lehet képzelni, hogy mindenki rettenetes szomjas volt. Ahova bevittek bennünket, ott voltak hordók vízzel. Nagyon rossz szaga volt, de ittuk. Kiabáltak, hogy ne igyuk, mert az fertőtlenítős. Hát mi ittuk, mit csináljunk, de nem lett semmi bajunk. Utána lekopasztottak bennünket: föltartott kézzel, nullás géppel, hajat le – itt-ott, mindenhol, teljesen.

Később megértettük, hogy miért nem maradhatott meg a hajunk, mert mit csináltunk volna, akkor ott mindenki megtetvesedik, igaz? Mert annyi víz nem volt, hogy igyunk, nemhogy mosakodjunk, nem beszélve arról, hogy a nőknél vannak bizonyos havi ciklusok. Amikor odaértünk, még volt, akinek volt, utána megszűnt. Egy évig nem volt – nekem pont egy évig; akkor, amikor hazajöttem, akkor kezdett utána. Volt valami az ételben, és valami nagyon erősnek kellett lennie, hogy az megszüntette. Ez is, mondjuk, érthető, mert mit csináltak volna ott ennyi nővel? Ezt is jól kidolgozták…

A fürdő: meleg víz tus, utána ki vizesen, adtak egy inget fehér vászonból, vállpántja volt – olyan volt, mint most a trikók, csak egy hosszú vászoning, szegény nagyanyám hordott olyat. És még egy szoknya és egy blúz, amit kaptam. És úgy ki kellett menni az éjszakába. Semmi más fehérnemű, csak egy ing és egy ruha… se megtörölközni, semmi. Az forró víz volt, amit ott engedtek. Auschwitzban hidegek az éjjelek: ködös, hideg. 

Kihajtottak bennünket, és fölvittek valahova, ahol azok voltak, akik már régebben ott voltak – mi majdnem az utolsó csoport voltunk, utánunk már csak egy jött. Bolondítottak bennünket: adatokat vettek fel, mi a foglalkozásunk stb.… Mondták, hogy fogunk találkozni a szülőkkel, és majd együtt fogunk dolgozni – hát ebből semmi az égvilágon nem volt igaz. Számot is kaptunk, attól a pillanattól kezdve nem létezett név. Mondták, akik már régebben ott voltak, és ott ólálkodtak egypáran, hogy mindent együnk meg, amit adnak, de mindent, akármi legyen az, mert másképp nem tudjuk túlélni.

Aztán rájöttünk, hogy ez mit jelentett. Betereltek bennünket egy barakkba, aminek a közepén volt egy folyosó, és jobbra-balra nyíltak szobák. Nem olyan barakkok voltak, mint a „Sorstalanság”-ban, mert azok ezekhez képest még fényűzőek voltak, mert ahol mi voltunk, ott nem is volt víz. Egyáltalán nem volt víz az egész területen – mosakodni se, meg inni se. Néha lajtkocsi hozta a vizet, de ahhoz nem lehetett hozzájutni, ott mindig nagy tülekedés volt. Annak a blúznak, amit kaptam, volt egy olyan része, ami hozzá volt varrva, úgy hívják seszli, én azt téptem le, s amikor esett az eső, akkor azt úgy beletunkoltam a vízbe és a számba csöpögettem, ez volt az ivás [A seszli (német: Schösschen), a derékban vágott kabátokon, blúzokon a derékvonal alatt lévő, lefelé bővülő, csípőt takaró rész, amit külön szabnak. – A szerk.]. Úgyhogy arra nagyon vigyáztam, arra a rongyra. Az szerencse volt, hogy volt egy keskeny kis patak a barakk mögött, és elég sokat esett az eső, úgyhogy egy kis víz azért mindig volt benne. Ez volt.

Este úgy aludtunk, hogy leültünk, lábakat széjjel, s közé ült valaki, és akkor így lefeküdtünk egymásba, annyi hely volt csak a szobában. Lent a padlón, mert padlós volt azért a szoba. Takaró nem volt. Volt, hogy kiabáltak, hogy vedd ki a lábadat a számból. Éjjel kimenni a barakkból nem lehetett, ha valakinek valami dolga volt, a barakk végében voltak ledobálva edények egy kupacba, abba belecsinált, másnap kimosták, és abba adták az ételt. Mikor esett az eső, akkor bokáig álltunk a vízben bent, a barakkban is, mert nem volt a tetőn semmi, csak deszka.

Minden reggel és este ötös sorba kellett állni. Megszámoltak bennünket, ez volt az a bizonyos cellappel [Zahlappel (német): létszámellenőrzés – A szerk.]. Ötös sorba kellett állni tízezer nőnek, aki ott a B-lágerban volt, és akkor leolvastak minket, hogy hányan vagyunk. Ott álltunk, álltunk három-négy óra hosszat, ha esett, ha fújt. Ha felsütött a nap, akkor rettenetes hőség volt, de mi csak álltunk, s akkor reggel hoztak ilyen cirokból főtt valamit. Abból ittunk, az volt a reggeli, de nem nagyon mertünk inni, mert nem lehetett a sorból kilépni, ha valakinek valami elintéznivalója volt. Tehát nem sokat ittunk, két-három kortyot. Amikor vége volt a cellappelnek, nem lehetett bemenni a blokkba, vissza a szobába. Akármilyen idő volt, kint kellett maradni.

Délben kannákban hozták az ételt (hasonlóak voltak a tejeskannákhoz), vagyis nekünk kellett érte elmenni, én is voltam egyszer így. Borzalmas volt: néha olyan dohos volt, hogy kinyitotta és visszacsapta a tetejét a nő, aki osztotta. Megint ötös sorba kellett állni, és egy edénybe öt embernek, amit bemértek, meg kellett fogni és egymás után inni belőle. Soknak a szárazságtól és az erős naptól kisebesedett a szája, és nagyon csúnya sebes lett, ők is ittak, és utána akkor nekem is kellett. Nagyon keveset tudtunk inni. Jó volt a sor végén lenni, mert aki először ivott, annak a hígabb ment, nem volt nagyon sűrű különben se. Ez volt az ebéd. Vacsorára egy ilyen vékony szelet szögletes, kenyérnek nevezett fűrészporos valamit adtak, aminek a külseje is borzalmas volt, és csípett, egy evőkanál lekvárt – az még jó volt, mert el tudtuk nyalogatni, de hát nagyon híg volt – vagy egy szelet kvarglit, ami egy sajt: rettenetes szaga volt, rettenetesen sós és akkora volt, mint egy nagyobb gomb. Ez volt a vacsora, de inni nem volt mit.

Voltak vizsgálatok is, hogy nincs-e valakin valami kiütés, mert a járványoktól nagyon féltek. Egyszerre mindenki levetkőzött, s akkor győztük egymást nézni: nincs rajtad valami, nincs rajtad valami? Mert akin volt, azt elvitték, elkülönítőbe ment. Soha többet nem láttuk. Az utolsó előtti barakk volt a mienk, mellettünk volt a revír, a kórház. Azon az oldalon, ahol én voltam, rá lehetett látni. Volt, hogy sípoltak, hogy bloksper [Blocksperre (barakkzárlat)], akkor mindenki be a blokkba, jött a teherautó. Megállt a kórháznál – ugyanolyan barakk volt amúgy, mint a mienk, csak kórháznak volt berendezve: három emeletes ágy volt bent –, lenyitották a teherautó hátsó részét, és akit, gondolom, úgy láttak, hogy nem bírja, meztelenül fölrakták, utána a hullákat, és akkor az elment. És akkor azt nem lehetett látni többé. Egy ismerősömnek az édesanyját is így vitték el. Szegényt, láttuk, amikor oda fölrakták.

Június, július, augusztus, majdnem két hónapig lehettem Auschwitzban. Aztán jöttek a válogatások, hogy kit vigyenek el munkába. Mindig megvolt, hogy melyik barakkból kellett menni. Egy hangárszerű épületben volt a válogatás, amit megint a Mengele vezetett. Mondjam azt, hogy olyan szerencsém volt, hogy bekerültem egy ilyen transzportba? Volt olyan, hogy egy mama a fiatalabb lányával ment, az idősebb ott maradt. Ezeket ismertem is, hazajött mindegyik, csak külön voltak. Nem tudtak egymásról semmit. 

Ravensbrückbe vittek el minket, ez körülbelül augusztus elején lehetett. Amikor odaértünk, az egy kész cirkusz volt. Éjjel kellett kiszállni a vagonból, és az úton leültünk. Másnap reggel, mikor kezdett világosodni, borzasztó nevetés mindenhol… mi és a nevetés, ugye? Hát az történt, hogy salakon voltunk, és mindenki tiszta fekete volt. El lehet képzelni, milyen a salakra lefeküdni, hogy néztünk ki! Szóval nem igaz. Aztán fürdőbe vittek, és ott kaptunk már egy tiszta ruhát. Az már egy csodálatos valami volt. Letusoltunk, és ágyak voltak, igaz, hogy ketten feküdtünk egy ágyban, de ágy volt. És akkor mindenki kapott egy bögrét, és abban valami lisztes valami volt. Az mennyei dolog volt, mert egyedül ittam azt az izét egy csészéből. Viszont ott sokan haltak meg, mert annyira legyengült a szervezetük Auschwitzban, hogy még ezt a kosztot se bírták. Állandó hasmenés volt, abban sokan meghaltak. Ott három hétig voltunk, augusztus végén és szeptember elején. Szeptember elején kerültünk ki Türingiába, Coburg bei Neustadtba [Nyilván Neustadt bei Coburgról van szó, ami Észak-Bajorországban van, nem Türingiában, de lényegében Türingia határán. A buchenwaldi koncentrációs tábor egyik altábora volt itt, ahol a Kabel- und Leitungswerke AG-nál dolgoztatták a foglyokat. – A szerk.].

Egyébként mi aztán jó sokára voltunk Türingiában üdülni, mert pont ott, ahol dolgoztam, ott volt ilyen csereüdülés. Akkor még volt Kelet- és Nyugat-Németország [lásd: NDK – NSZK]. Megkérdeztem, hogy mit tudnak arról, hogy hol van Coburg bei Neustadt. Kérdezték, hogy miért, s mondtam, mert kíváncsi lennék rá, mert hallottam róla. S azt mondták, hogyha nem lenne ilyen ködös idő, akkor oda lehetne látni. Ezek szerint mi akkor lent voltunk a határon, és a későbbi kelet-németországi részen voltunk. Hogy mekkora hely, arról fogalmam sincs, mert a városban vagy faluban nem voltunk. Mi csak a gyárban voltunk, úgyhogy nem tudok a helységről semmit. Siemens-gyár volt ott, ennyit tudok, és egy láger.

Ott dolgoztunk, kábelt javítottunk, tizenkét órában, de még akkor se tudtuk, hogy mi lesz velünk, semmit nem tudtunk. Mindenkinek csak a túlélés volt, hogy nekünk igenis haza kell menni, és mindig azt beszéltük, hogyha hazamegyünk, mit fogunk főzni. Hogy akkor olyan vastagon kenem a vajat a kenyérre, hogy húha!

Négyszázan voltunk magyarok, akik itt dolgoztunk, de nem tudom, hogy hányan voltunk pécsiek. Felvidékiekkel meg szegediekkel, nem is tudom, kikkel… pestiekkel voltunk együtt. Ott volt egy mama, akinek volt egy tizennégy éves meg egy tizenhat éves lánya, azokat az utcán fogták el, és úgy hozták el őket Pestről.

A fele szoba ment nappal dolgozni, a fele éjjel. Akik éjjel dolgoztak, azok nappal aludtak. És ez volt a borzasztó, mikor beteg is voltam, mert mindig sötétben voltam.

Mikor odakerültünk, egy hajszálvékony drótot össze kellett illeszteni, fogalmunk se volt, hogy miért, s aki össze tudta illeszteni, azt külön tették; harminc-harmincketten, ha voltunk. Egy külön szobába tettek minket. Egy másik gyárrészlegbe vittek el, ahol ilyen vékony drótot – karikákban volt kötegenként – vas orsóra kellett fölsodorni. Ha elszakadt, össze kellett forrasztani. És megtanították, hogyan kell azt széjjelszedni, összehegeszteni, vulkanizálni, szóval ezeket csináltuk. Ott nem voltunk sokáig, talán egy hétig. Voltak oroszok is meg olaszok, és ők nem engedték, hogy ott dolgozzunk. De egy nagyon rendes német mester volt, ott járkált közöttünk. Az, amikor evett – hát őnekik se volt sok –, mindig egy kicsit levágott nekem a kenyeréből, és mondta, hogy ezt egyem meg. El lehet képzelni, hogy néztünk ki. A hajunk, mint a tüske, soványak voltunk. 

Nagyon beteg lettem ott a lágerben, tüdőgyulladásom is volt, mellhártyagyulladásom is volt, s akkor énnekem hat hét kiesett ebből. Decembertől január közepéig voltam beteg. Gyógyszer nem volt, talán ha három aszpirin, úgyhogy negyvenfokos lázzal voltam két hétig. Volt egy lengyel doktornő, aki nagyon rendes volt, mert azt mondta, hogy csak egy hete vagyok beteg, de akkor én már hatodik hete beteg voltam. De azután mégis vissza kellett menni mindjárt dolgozni.

Közben január végén hírt kaptam édesapámról, hogy 1945. januárban Magdeburgban volt [lásd: magdeburgi táborok]. Onnan tudtam meg hogy az egyik SS-kommandós, aki élelmet hozott, amiből főztek, az egyik papírzsákról letépett egy fecnit, ahol nevek voltak felsorolva, s azon az édesapám neve is ott volt. Úgyhogy ő ott volt Magdeburgban. Később az is kiderült, hogy halt meg. Szegény, beteg volt. Katona volt az első világháborúban, és ott szájlövést kapott, úgyhogy nem volt foga. Az egyik fele teljesen össze volt roncsolódva a szájának, úgyhogy csak nehezen tudott enni. Őt ezért nem is vitték el munkaszolgálatba. Behívták, de nem tartották bent, mert nem tudott enni. Pontosabban tudott enni, csak keményet nem, otthon meg lett válogatva, hogy mit eszik, de munkaszolgálatnál… hát az más volt. Ő negyvenhét éves volt akkor, amikor elvitték. Általában előbb behívták az ilyen korúakat. Egyvalaki jött vissza azok közül, akik ott voltak vele, az Ilonka férje, a Weisz Lajos, és ő mondta, hogy éhen halt szegény, de ezt csak később tudtam meg.

A kábelgyárban nem volt csoda: fabarakkban voltunk, és ruha, az bizony nem nagyon volt, amit az ember magára szedjen. Fa bakancsban voltunk, a gyárban volt a kábeleken valamilyen széles szalag, azzal tekertük be a lábunkat, úgy emlékszem. Hét hónapig voltunk ott a gyárban. Hatalmas nagy terem volt. Óriási. A kosztról ne is beszéljünk: marharépaleves volt, legtöbbször héjában főtt krumpli, de még annak is örültünk. Nem is tudom, hogy reggeli, vacsora mi volt.

Április hetedikén abbahagyatták a munkát, és utána csak rakodtunk a gyárban és az udvarban. Akkor jöttek, mint később megtudtuk, az amerikaiak. Ahogy pakolásztunk ott a gyártelepen, akkor láttuk, hogy tulajdonképpen nemcsak mi voltunk ott, hanem még sokan. Az egy nagy telep volt. Nem érintkeztünk ott senkivel, úgyhogy azt addig nem tudtuk. Akkor adtak egypár kifőtt krumplit, három-négy szemet meg egy darab kenyeret és egy evőkanál kristálycukrot. Ez volt az útravaló. S akkor három hétig meneteltünk német felügyelettel. Na, akkor már a fatalpú cipőm volt. Egyben volt ez a fatalp, és egy ilyen kemény… szóval bakancs volt. Faluról falura vittek, és végül egy helyen otthagytak bennünket fent, a szudéta határon.

Összeálltunk öten, hogy na, most valamerre megyünk, és akkor láttuk, hogy a húszas út Pilsen felé visz, és elindultunk Pilsenbe. El lehet képzelni, abban a merev fatalpban… Neustadt bei Coburg lent van egészen délen, és onnan végig gyalogoltunk Pilsenig Csehországba [Neustadt bei Coburg és Pilsen között légvonalban is legalább 175–200 km a távolság. – A szerk.]. Szóval szép kis buli volt. Öten mentünk. Kéregettünk, mert enni nem volt mit. Mondtuk, hogy magyar menekültek vagyunk, azt, hogy zsidók, azt még nem mondtuk meg, mert akkor az a rész még nem volt felszabadítva. És mindenhol adtak enni: reggel egy darabka kenyeret, tejet, este levest vagy krumplit vagy ilyesmit.

Egyik helyen, közel Pilsenhez mondták, hogy menjünk el a polgármesterhez – mert ott már akkor falun is polgármester volt –, mert ott vannak már magyar menekültek. Odamentünk, és az iskolában svábok voltak, kitelepített németek. Nem mondtuk meg, hogy kik vagyunk. Ott voltunk egy hétig. Lengyel katonák is voltak ott, várták az amerikai csapatokat, azoknak dolgoztam: varrtam nekik, főztem nekik, ilyesmi. Németül tudtunk velük beszélni, és öt napig elláttak bennünket bőségesen. Babgulyás volt meg húskonzerv meg mindenféle jó. Azt el lehet képzelni – egy hónapnyi gyaloglás után ilyen ellátás!

Az amerikaiak május hetedikén jöttek. Ez egy dombos rész volt, és láttuk, hogy jönnek dzsipek és négerek. Volt az amerikai katonák között egy ungvári férfi, aki tudott magyarul, úgyhogy mikor odajöttek a polgármesterhez, neki megmondtuk, hogy kik vagyunk, mert el akartak vinni minket is, mert onnan a németeket elvitték. Mondták, hogy itt van tizenkét kilométerre egy láger, ahol foglyok vannak, és azt felszabadították, mert a németek körbeöntözték benzinnel, és fel akarták gyújtani, és hogy átvisznek bennünket ebbe a lágerba, mert ott van ellátás. Tehát odamentünk saját akaratunkból. Ott erdélyi magyar nők voltak, és francia férfiak és olaszok és oroszok, tehát az egy nagy hely volt.

Utána ott voltunk még egy hónapig. Innen Pilsen nem volt nagyon messze, tíz-tizenkét kilométerre. Ott már az ellátás nagyon jó volt, a francia meg az olasz fiúk főztek. Ott jó volt viszonylag, csak azt nem tudtuk, hogy mi lesz velünk, mert csak voltunk, voltunk…

Sok erdélyi zsidó nő volt ott, főképp Brassóból [Amennyiben jól emlékszik, és valóban brassóiak voltak a táborban, őket nem Brassóból deportálták, hiszen Brassó Dél-Erdélyben lévén, nem került vissza a második bécsi döntéssel Magyarországhoz, Romániából pedig a németek nem deportálták a zsidókat. De mint oly sokan, nyilván ők is visszamentek Észak-Erdélybe, ahonnan aztán deportálták őket. – A szerk.], Kolozsvárról, Nagyváradról, és ők csináltak egy önkormányzatot: összeállt három vagy négy nő, és ők szervezték a tábor életét, mert az amerikai katonák osztogattak ételt, reggelit, ebédet, vacsorát, de valahogy azt össze kellett tartani. Egyszer, mikor séta után mentem vissza a táborba – ott már lehetett, szabadon voltunk, bár amerikai őrség mindig volt –, mondták ezek a nők, hogy keresnek, mert Pilsenbe el akarnak vinni dolgozni, mert úgy ismertek meg egy hónap alatt, hogy én elég felelősségteljes vagyok – pedig még csak tizennyolc éves voltam [W. J.-né 1925-ben született. – A szerk.].

Pilsenben egy szállodát nyitottak amerikai színészeknek, akik mentek különböző állomásokra előadást tartani a katonaságnak. Hétemeletes nagy épület volt. Oda kellett személyzet a konyhába meg takarítani. Oda mentem el, és ott megint voltam egy hónapig. Ez kimondottan egy szállodaépület volt. Lent volt a földszinten a konyha, ragyogó tiszta volt. Ketten voltunk egy szobában, és azok után, amit előtte átéltünk, elegáns volt nekünk nagyon, mert hófehérben feküdtünk, és puha takaró is volt.

Ez 1945 nyarán volt. Amikor odamentük, üresen állt az épület, csak a színészek voltak ott, mert akik előtte ott laktak, elmenekültek. Nem lehet tudni, hogy kik voltak, de az biztos, hogy az összes holmijukat otthagyták. Ruhákat, bőröndöket, mindenfélét. Onnan lett nekünk ruhánk. Kiborították egy szoba közepére az összes bőröndöt, és ilyen csomókat csináltak. Mindenből egy-egy jutott mindenkinek – ahogy épp jött –, aztán magunk között elcseréltük, akinek amekkora kellett. El lehet képzelni egy hétemeletes szállodában, ha nem is volt tele, de azért volt holmi. Azt tudom, hogy elég magas volt a cipőm sarka. Én soha nem tudtam magas sarkú cipőben járni, de akkor igen. Az cipő volt! Előtte egy olyan bakancsom volt, aminek egy teljesen merev fadarab volt a talpa.

A főnökünk egy nagyon helyes valaki volt. Kopasz volt. Volt egy hölgy, aki angolul és németül beszélt, ő volt a tolmács. Különben nem tudtuk volna, hogy hogyan kell az ételeket elkészíteni, mert egész más jellegű ételek voltak, olyanok, amiket itt, Magyarországon még nem is lehetett látni. Azért az Amerika volt, és hol volt Magyarország hozzá: kész kenyerek meg húsok meg sonkák meg befőttek… Lényegében csak melegíteni meg sütni kellett, sonkát narancslével öntöztünk meg, úgy sütöttük, rengeteg kávét főztünk nagy fazekakban. Sok, nagyon sok étel volt. Mindenki meghízott ott hirtelen akkor. Én csak a konyhában voltam, még azt se tudom jóformán, hogy hány vendég lehetett. S tán nem is foglalkoztunk ott vele, olyan hirtelen szakadt ránk ez a más világ, hogy nem törődtünk vele. Lubickoltunk benne, hogy most ehetünk, ihatunk, amit csak akarunk, minden jót. Szabadon járkálhattunk, mentünk mindenfelé. De nem emlékszem a városra, Pilsenre. Hirtelen ránk szakadt ez a jólét, nem foglalkoztunk azzal, hogy erre nekünk később emlékezni kéne.

A többiek, akikkel együtt dolgoztunk, mind magyarok voltak. Volt egy szentesi testvérpár, a többiek mind Erdélyből valók voltak. Senkivel nem maradt meg a kapcsolat. Nem voltak ezek olyan komoly kapcsolatok, nem olyan világ volt a háborúban, hogy az ember azt keresse, más gondok voltak. De akkor ott jóban voltunk, jó volt a hangulat, az természetes. Egyre emlékszem, a Nóti Ilonára, a Nóti Károly unokahúga volt [Nóti Károly (1892–1954) – író, kabarészerző, de írt operetteket, vígjátékokat és filmszövegeket is. – A szerk.]. Őneki volt egy kétéves gyereke, és elvették tőle a táborban. Mindig mesélte… Egy fiatal teremtés volt, nagyon helyes, az ő arcára emlékszem. Olyan kis szerényke volt.

A főnökünk németül is beszélt, így tudtam vele egy kicsit értekezni. Mesélte, hogy az édesapjának szállodái vannak Amerikában, és hogyha valaki akar, akkor kiviteti Amerikába. Én eljöttem, hárman jöttünk el, nem is tudom, mi lett azokkal, akik ott maradtak.

Aztán egy hónap után az egyik nap jöttek fel, hogy engem keresnek. Mondom, ki keres engem Pilsenben. Ki ismer engem? És öt pécsi férfi volt, az egyik éppen a Danczinger tanítónak az egyik fia. Pécsi nőket kerestek, és azért kerestek meg engem, mert a vezetéknevem V. [V. a lánykori vezetékneve. – A szerk.], és volt egy szövetkereskedő, akinek szintén V., tehát ugyanaz volt, és annak volt egy lánya, és úgy látszik, elmentek a városházára érdeklődni utána, és ott be voltam jelentve, és így megkerestek. Azt hitték, hogy az ő lánya dolgozik ott. Az ő lánya ugyan csak tizenegy éves volt akkor, de akkor azt nem lehetett tudni… El lehet képzelni, hogy nem volt maradásom.

Szóval mikor ez az öt férfi jött, akkor már nagyon szerettem volna hazajutni. Nem tudtam semmit arról, hogy ki jött haza, mi lehet itthon. Kiderült, hogy az egyik brassói nőnek az unokaöccse szervezett transzportokat Dachauból Romániába – kísért haza túlélőket, és azt mondta, jó, eljöhetek, de egész úton nem szabad egy szót szólni, mert magyar vagyok, és az román transzport. Akkor otthagytam az egészet, és elindultam haza. Vagonban utaztam. Elhoztak egész Pozsonyig. Onnan már magam sem tudom, hogyan mentem, mert se pénzem, se semmim nem volt.

Felszálltam egy vonatra, nem tudom, hogyan, máig se tudom, mert se iratom nem volt, se semmim, és mégis felszálltam, és elmentem Pestre. Világos volt, nappal volt, arra emlékszem. Pesten volt egy gyűjtőhely, nem tudom, hogy mi annak a neve, meg az utcát se. Ott várták, hogy ki jön. Mindenhonnan jöttek haza a deportáltak, volt, aki már sokkal előbb érkezett. Ott töltöttem egy éjjelt, szalmazsákon, matracon aludtam, és másnap jöttem haza.

Este hat órakor indult a vonat Pestről, és másnap éjjel két-három órakor értem Pécsre. Akkor nem ilyen menetrendek voltak, és annak a vonatnak nem volt ablaka se, meg semmi. Jött, jött meg megállt. Akkor nekem nem volt se pénzem, semmim, de akkor már volt egy papírom, mert Pesten adtak egy igazolást, hogy megjöttem, a nevemről, meg hogy hol voltam. Az egyik állomáson leszálltam inni, és ott egy olyan ismerősnek tetsző férfi volt, és hát egyedül voltam, megszólítottam, hogy pécsi-e. Kiderült, hogy igen, és bemutatkozott, mert még a nevét se tudtam. Csak arcról volt ismerős – el lehet képzelni, korábban behívták már munkaszolgálatra, szóval nem is ismerhettem lényegében. Ahogy beszélgettünk, kitűnt, hogy a feleségével együtt voltam deportálva, és a kábelgyárban is együtt voltunk. Úgy dolgoztunk ott, hogy szemben ültünk az asztaloknál, és aki a hátam mögötti asztalnál ült, az volt az ő felesége. Ez még egy háború előtti szerelem volt. Mind a kettő korábban hazajött, vagyis a nő is korábban hazajött, mint én. Egyébként voltak olyanok is, akik későbben jöttek haza, sokkal későbben, nem is tudom, hol voltak: Finnországban, Svédországban… Úgyhogy ez a férfi meghívott, hogy hozzájuk menjek. Hát hova mentem volna? Éjjel két órakor értünk be, nem is tudom, hogy hova mentem volna, sötét is volt meg minden. Azt soha nem felejtem el, hogy milyen volt fürdőszobában megfürödni egy év után, amikor az ember ott hideg vízben meg vályúban mosakodott.

Ott voltam náluk egy napig, aztán elindultam. Megkerestem az édesanyám egyik volt segédlányát, Margitot – őt nem vitték el, mert szerzett egy keresztlevelet. A férje katona volt, de meghalt. Volt egy kisfia. Nála voltam egy ideig, utána elmentem Mohácsra, ahol a nagybátyám lakott, édesapámnak az öccse (V. Izidor). Nála voltam talán hat-hét hétig, de nem tudtam megszokni Mohácsot. Én azelőtt is voltam egyszer-kétszer, talán többször is, de nekem ott annyira nem volt jó.

Emlékszem, mikor döntöttem el, hogy visszajövök Pécsre. Szeptember eleje volt, a Széchenyi téren mentem végig, és az a sok diák… akkor kezdődtek az iskolák. Akkor azt mondtam, én nem maradok Mohácson – visszamentem, és már jöttem is Pécsre. Nem volt holmim, nem volt semmim, ugyanoda mentem vissza, akinél akkoriban laktam, mikor hazajöttem. Ő szívesen fogadott, ő is egyedül volt. Azt mondják, hogy a honvágynál rosszabb nincs. Az egy betegséggé tud fajulni, hogy valaki haza akar menni. Szóval hazajöttem Pécsre szeptemberben, és elmentem egy varrodába varrni – valamiből azért kellett élni.

Zavaros idők voltak azok. Az ember hazajött, és nem talált senkit, nem talált semmit. Semmink nem volt, csak az, amiben hazajöttünk: amiben ott dolgoztunk, az a szürke vászonnadrág és egy kabát vagy zubbony, aminek a hátára egy nagy piros kocka volt festve. Próbáltam utánajárni, hogy a régi holmik közül esetleg valamit megtalálok, mert az, ami le lett raktározva, azt széjjelhordták, nem lehet tudni, hogy kik. Visszamentem a régi házunkba, megnéztem. Oda, a lakásunkba beköltöztek. Azt mondták, egy-két hétre rá, hogy elvittek bennünket, már bementek a lakásunkba lakni. Holmit se nagyon találtam, semmit jóformán. Volt itt egy kis üzlethelyiség, itt, az Irgalmasok utcájában, ahova beraktározták az elhagyott lakásokban talált tárgyakat. Üveg holmik, porcelán, ilyen edényfélék voltak ott. Ott megtaláltam egy kávéscsészét, egy pezsgőspoharat, egy szószos csészét és egy leveses tálat, ami biztos, hogy a mienk volt. És még volt nekünk egy kis fedeles edényünk, olyan, mint egy mélytányér, csak kisebb, és annak a teteje is meglett, bordó széle van. Ezeket találtam meg, különben semmit.

A gettót is széjjelhordták. A háború előtti fényképeim is úgy vannak meg, ami van egypár darab, hogy egy ismerősünk, a Schmidt Laci (a nagymamáék szembe szomszédja a Szigeti úton) visszament a gettóba körülnézni – munkaszolgálatos volt, és hamarabb jött haza, mint én –, és nem tudom, hogy hol találta meg a képeket, de megismert bennünket, és mikor hazajöttem, akkor ő adott egypár fényképet.

Aztán olyan is volt, hogy mentem az utcán, és szembejött velem a tavaszi kabátom valakin. Megkérdeztem, hogy hol vette. Azt mondta, meg tudja mutatni a kiskönyvben – annak idején egy kiskönyv volt, amibe beleírták, hogy az ember mit vásárolt. Én meg mondtam neki, hogy nem kell megmutatni, mert ezt az édesanyám varrta, és olyan volt, hogy ezt nem lehet utánozni, olyan jel volt rajta. Az ujjában másképp ment egy csík, mert kicsit csíkos anyag volt. Soha semmit nem kaptam vissza.

Fiatal voltam, de akkor nem olyan volt a fiatalság, mint most, még gyerekek voltunk jobbára. A háború előtt jobban szülői felügyelet alatt voltunk, meg az iskola felügyelete is arra szoktatott inkább, hogy ne éljünk szabad és önálló életet, mint most a fiatalok. Én is hazajöttem, itt álltam egy szál magamban, és nem volt, aki valamiről is tanácsot adjon, vagy segítsen. Előtte ott voltak a szüleim, ők segítettek mindenben, ők irányították tulajdonképpen az életemet. Nem csak én, senki nem volt annyira önálló ilyen fiatal korban. Az ember hazajött, és akkor mindenről egyedül kellett dönteni és gondoskodni.

Jóformán a nulláról kellett mindent kezdeni. Pokrócból lett szoknya meg kabát. Akihez hazajöttem, segített, hogy valamivel boldoguljak, de más segítség nem volt. És mondom, pokrócból kellett kabátot készíteni, én nem is tudom, hogy cipőt honnan szereztünk. Harisnyám se volt, térdzokniban jártam télen is. Minden elveszett. De mi elég korán összekerültünk a férjemmel.

A Fürdő utca 1-ben, a rabbi lakással szemben volt egy étkezde, a Joint tartotta fönn. Hogy hol főztek, nem is tudom, talán lenn a konyhában, ott volt a konyha lenn, a régi részen [A hitközség Fürdő utcai épületének az udvaráról nyílik egy helyiség, két teremmel meg egy konyhával. Még az 1990-es években is tartott ott rendezvényeket a hitközség. – A szerk.]. Ebben az étkezdében ismertük meg egymást a férjemmel. Azt mondta, megsajnált, mert nem volt harisnyám. Térdzoknim volt, azt Pilsenben, az amerikai katonáktól kaptam. Kockás, nagyon szép gyapjú térdzoknik voltak, és abban voltam decemberben is. Hát honnan szereztem volna harisnyát? De nem fáztam, megedződtünk, a hideg vizet is annyira megszoktam már. Amikor áprilisban ott a hegyekben gyalogoltunk, nem számított, hogy hol, ahol egy kis víz volt, rögtön mosakodtunk. Ott még hó is volt. Amikor hazajöttem, én hónapokig nem bírtam meleg vízben mosakodni. Ezért soha nem voltam tetves. Ez nagyon nagy szó volt, mert az fertőző volt.

A férjemet a háború előtt nem ismertem, de érdekes egybeesés, hogy az édesanyám bátyjával, Kálmánnal volt munkaszolgálatos. Ez úgy derült ki, hogy a férjem Oroszországból küldött egy levelezőlapot az első feleségének, és azt Kálmánnal rajzolták egy fakéregre. Azt az épületet ábrázolja, ahol akkor éppen voltak. És az az érdekessége, hogy ez a képeslap visszament hozzá a frontra, hogy nem kézbesíthető. És utána végig hazahozta, úgyhogy még most is megvan. Nem tudom, hogyan tudta, mert egy babszemet nem lehetett náluk megtartani, de így volt. Ez teljesen egyedi, ilyen nem létezik, a hátuljára rá van pecsételve: „Gettóban lakik, nem kézbesíthető.” Negyvennégy májusában érkezett, akkor pont a gettóban voltunk. Ebből is kitűnik, hogy a gettóban semmiféle postai forgalom nem volt. A férjemtől tudtam meg azt is, hogy édesanyám öccse, Kálmán Sopronba menet halt meg, és a soproni országút mellett temették el.

A férjem második felesége vagyok. Volt egy kislánya, Éva, akit a feleségével, Ibolyával együtt elvittek – ők nem jöttek vissza Auschwitzból. Én és a férjem először az anyakönyvi hivatalban, aztán templomban [zsinagógában] is esküdtünk, de nem fehér ruhában – hol volt akkor fehér ruha? –, kosztümben voltam. Édesanyámnak volt egy fekete kosztümje, nem is tudom, hogy maradt az meg. Valakinek biztos odaadták, és attól visszakaptam valami csoda folytán, mert nemigen adtak vissza semmit. A férjem első feleségének volt egy szürke nyúlszőr kalapja, olyan nagy szélű, és abban esküdtünk a templomban. Zoldán rabbi esketett minket, kántor, annak a fia most Amerikában kántor. Szokott jönni Pécsre. Elhagyta a magyar nevét, úgyhogy nem tudom. A kántor Rosenberg Ernő volt, no de a fia, az már nem Rosenberg. Csodálatos hangja van neki is, már volt, hogy itt koncertet adott. Nagyon helyes ember.

Hát igen, nem is nagyon volt esküvő a háború után. Schweitzeré [lásd: Schweitzer József] volt a templomban, másra nem is nagyon emlékszem. Ezek fehér ruhásak voltak. Hát kik esküdtek volna? Mikor hazajöttünk, akkor gyorsan mindenki összeházasodott. Nincsenek is pécsi zsidó házaspárok most már, akik pécsi születésűek; ide úgy jöttek vidékről sokan. És akik háború után születtek, gyerekek, ott bizony már több a vegyes házasság, sőt alig-alig van más.

A háború után cserekereskedelem volt, mert a pengő nem ért semmit [lásd: feketézés, cserekereskedelem; millpengős korszak]. A férjem édesapjának már volt üzlete, és ő valamennyit vissza tudott szerezni belőle. Férfiruha-üzlet volt. Oda hoztak be élelmiszert, és ott ruhára cserélték. A Király utca végén volt. Még megvan a ház, de teljesen át van alakítva, úgyhogy most más üzlet van ott.

A férjemnek volt varrógépe, mert az megmaradt, mert ott a házban, ahol laktak, a Puturla utcában, ott nem vitték el a holmikat, pedig volt több lakó is. A fáskamrába rakták el, és ott megmaradt. Tehát megvolt a kezdéshez valamennyi bútor és ágynemű meg ilyesmi, mert nekem abszolút semmim se volt. Nem volt könnyű. Az első feleségének volt egy világosszürke kiskosztümféle ruhája, amit leraktak oda, abban jártam, arra emlékszem. Varrtam magamnak akkor is.

Volt egypár fiatal, aki háború után szervezetten kiment Izraelbe Pécsről [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Ott férjhez mentek, megnősültek, később is még hallottam róluk, de nem tudom, hogy valaki él-e még. Mi is gondoltunk rá tulajdonképpen egyszer. Három házaspár volt, nagyon jóban voltunk, és azt terveztük, hogy együtt kimegyünk. Aztán azt mondta a férjem, hogy a nyelvet nem tudjuk, itt is kell dolgozni, ott is kell dolgozni, nem megyünk. Azok kimentek, az egyik nő itt volt nálunk négy éve körülbelül. A férfi már régebben meghalt. Az a pár ott maradt, a másik hazajött. Nemrégen halt meg az asszony, a férfi az már régen, 1968-ban, azt hiszem. Ők nem tudták megszokni… Nem tudták megszokni a klímát, úgyhogy hazajöttek.

Talán én megszoktam volna, de csoda tudja, kötődünk Pécshez. Az ember itt született, és ez nagyon sokat tesz. Az ismerős utcák, ismerős arcok nagyon fontosak. Szerintem ahhoz külön adottság kell, hogy egy másik országot meg tudjon szokni valaki. Először is kell egy nagy eltökéltség, akarat… talán még alaptermészet is. Ráadásul Izraelről nem is lehetett semmit tudni. Csak hát mindenki elveszett itt, és sokan nem akartak ilyen helyen élni tovább, ahol ez előfordulhatott; azt is lehet mondani, hogy nem éreztük magunkat biztonságban. Ez egy olyan lelkiállapot, amit nehéz megmagyarázni: mikor az embernek mindenkije elveszik, és hazajön, és lényegében a nagy semmi veszi körül, csak pár ismerős van… Nagyon kevesen jöttünk vissza, azok is elszóródtak a világban.

Kötődöm Pécshez, pedig nem sok jó dolog történt velem itt. Én mindig azt mondom, hogy amikor végigmentem Pécsen, és láttam egy ismerős arcot, az mindig jó érzés volt. Még ha külföldön van valaki, és meghall egy magyar szót – ha vadidegen, még akkor is szól hozzá, nem? Mikor Pécsen végigmentem – egy olyan év után, amilyenen keresztülmentem olyan fiatalon –, nekem mégis nagyon jó érzés volt, hogy ismerős. Jó volt látni az ismerős utcákat, ismerős üzleteket.

A háború után én nem dolgoztam mint varrónő. A férjem igen, neki volt szabósága. Amikor már együtt voltunk, üzletünk volt, férfi készruhaüzlet, ott dolgoztam. Ötvenig volt meg a bolt, utána megszüntettük, és otthon dolgoztunk – úgy, mint édesanyám valamikor –, akkor így voltak az iparosok általában. Egy szoba arra volt, hogy ott dolgozzon a férjem – én meg segítettem neki.

Ameddig megvolt az ipara, kellett adót fizetni, kellett adóbevallást csinálni. És rengeteg volt az adó, és nem lehetett fönntartani, nem lehetett úgy megélni belőle. Nem tudtunk annyit dolgozni, pedig én is segítettem. Otthon volt a szabósága, én kézimunkát csináltam, amit kellett – ő géppel, én kézzel.

1952-ben le kellett leadni az ipart, és nem folytathatta tovább a mesterségét. Az egy kicsit nehéz volt. Akkor került a Merukerhez, a ruházati bolthoz, és ott kapott hétszázharminc forint fizetést, az volt az alapfizetése. Azután állásban volt végig. A Meruker férfi-női készruhaüzlet volt: az egy bolthálózat volt. Akkor egy kicsit nehezebb volt, mert nagyon-nagyon nem jól fizettek. Fillérekre volt felosztva minden varrás fázis: három fillér, hét fillér… Az ilyenből tevődött össze, hogy hány zsebet kellett aznap megcsinálni, és annak a különböző fázisaiból.

Én abban az időben a fiaimmal voltam otthon, Gy. 1947-ben született, L. 1953-ban. Ez egy nagyon nehéz időszak volt. A terhesség alatt kellett a vitamin, rengeteg karalábét ettem, nem azért, mert szeretem a karalábét, hanem vitaminnak. Meg sárgarépát ettem nyersen, mert akkor nem volt narancs, nem volt banán, az még sokkal később se lett különben [A déligyümölcsimport az 1956-os forradalom után indult meg, a jóléti intézkedések részeként. – A szerk.]. Mikor gyerekem lett – maga az, hogy terhes lettem, az egy nagy csoda volt, mert mint mondtam, egy évig nem menstruáltam –, egyedül voltam olyan értelemben, hogy senkitől se kérhettem tanácsot, tehát úgy csináltam a dolgokat, ahogy én otthonról hoztam, ahogy emlékeztem. Én tizenhárom éves voltam, amikor az öcsém született, tehát akkor már megtanultam, hogy milyen egy gyerekkel bánni. Nem is tudom, hogyan csináltattam neki egy kis pólyát meg kis ingeket, készen nem is nagyon lehetett kapni. Június közepén született, nagy gyerek volt, három kiló kilencvennel született. Nem sokáig volt pólyában, mert amikor egy hónapos volt, tudom, csináltam neki ilyen kis játszónadrágot. Most már nem divat a gyerekeknek, akkor spílhozninak [spielhosen] mondták, ami németül játszónadrág: itt gumi, itt gumi a derekán és vállpántja van. Világoskék alapon fehér pöttyös volt. Az volt az első, de én sokat varrtam később is rugdalózókat meg kisingeket meg pizsamát meg ilyesmit.

Édesanyám családjából szinte senki sem jött vissza, egyet tudok, hogy az anyai nagyanyám testvérének az unokája él. Ők kaposváriak, de egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot. Édesapáméktól csak a legkisebb öccse, Izidor jött vissza. Ő aztán kiment Izraelbe. Édesapám idősebbik húgát, Iluskát nem vitték el, mert keresztény volt a férje, úgyhogy ők életben maradtak. Velük tartottuk is a kapcsolatot. Voltunk is az egyik ikerlány, Zsuzsi esküvőjén Pécsváradon, 1954-ben.

A nagyobbik fiam már hét éves volt akkor. Ő is jött. Nagy falusi esküvő volt, százharminc személyes. Arra emlékszem, hogy egyedüli rokon lényegében én voltam, mert más nem élt, és emlékszem, mikor mindenkinek bemutatott: rokonom, rokonom, rokonom, de az a sok, az mind a vőlegénynek a rokona volt, úgyhogy a lányos családból én voltam a zászló, a rokon. Azt tudom, hogy rengeteg sütemény volt, és nem csak sütemény, falusi lakodalomban szokott lenni húsleves, főtt hús, paradicsommártás… Előtte meg, amikor még csak úgy gyülekeztek az emberek, volt egy vesszőkosár, az ki volt bélelve abrosszal, és tele volt kaláccsal. Pék volt a menyasszony édesapja, és ők sütötték. Különböző kalácsok voltak ott fölszeletelve, rengeteg volt: mazsolás meg kakaós. Azt is tudom, hogy volt töltött hús, nagyon szerettem, és rengeteg torta volt. Volt egy külön szoba, ahol a polcokon volt a torta, abból se tudtunk enni, mert olyan sok volt. Éjfélre meg friss rétest sütöttek a pékségben. És melegen szolgálták fel. Rengeteg étel volt, győzték elcsomagolni, ami maradt, mert őrület, mi volt.

Az első lakásunk az volt, ahol a férjem lakott az első feleségével, a Puturla utcában. Onnan egy családi házba költöztünk, ami a Zsolnay-gyár felé volt, de nem sokáig laktunk ott, csak egy évig. Egy elég kicsi családi ház volt udvarral. Utána mentünk egy olyan helyre, ahol huszonhárom évig laktunk. Az is családi ház volt bent, a városban, a mai Rózsa Ferenc utca – akkori Malom utca – és a Liszt Ferenc utca sarkán. 1948 augusztusában költöztünk oda, és 1972-ben jöttünk el onnan. Ez a ház egy nagyon szép kertes részen volt: kertes házak voltak mindenhol. Most már kicsit megváltozott az a környék, akkor még kisebb házak voltak arra. Nem kertváros volt, hanem a belváros egy nyugodtabb része. Akkor még az utcánk mellékutcának számított. Nem volt forgalom. Három szoba volt, és az egész ház a miénk volt. A kertben először szőlő volt, mikor odaköltöztünk – de azt kivágtam. Voltak még gyümölcsfák: volt egy nagy diófa, kajszifa, körte, szilva, cseresznye, és még virágok is voltak. Az udvar közepén volt egy földhalom – gruppnak mondják, ami tele volt ültetve virággal, és mi még körülültettük bukszussal, az egy olyan apró levelű növény, amit koszorúkra szoktak tenni, mert nem szárad el hamar, ha levágják. Ezt a virágágyat később megszüntettük, hogy a gyerekeknek legyen hely, és akkor csak az udvar szélén volt virág. Konyhakert nem volt, ott volt három percre a piac, ahol most a buszpályaudvar van. Volt egy fehér kutyánk, Csöpi. Szegényt elgázolta egy mentőautó. Egyszer Pesten voltunk, és mire hazaértünk, addigra… Nyitva felejtették a kaput, és kiszaladt. Aztán lett egy másik kutyánk, az is Csöpi lett.

Családos népek laktak arra, sok egykorú gyerek volt – kábé húsz, és persze jártak át hozzánk. Majdnem egy kis óvoda volt a házunk. Itt nagyon nagy élet volt. Például a gombfoci… Volt, hogy nem lehetett megmozdulni a lakásban, mert gombfutballoztak. Néha még az udvarban is. Volt egy Gombfoci Egyesület, a férjem annak tagja volt [Pécsett máig működik a Gombfoci Egyesület. – A szerk.]. Volt olyan is, hogy fönt gombfociztak Pesten, a Rádió Márványtermében. Azt nem tudom, hogy közvetítette-e a rádió, de Vitray is nagy gombfocis volt, azt tudom. Egyszer gomboztak is vele. Szóval egész komoly csapatuk volt. Mentek Erdélybe, Debrecenbe… ahol rendeztek ilyen versenyeket. Még az angol rádió is csinált riportot. Nagy csoda volt, hogy apa és a két gyerek.

Először gomb volt tényleg, utána már különböző korongok voltak: valahogy összeragasztották plexivel. Akkora kis labdák voltak, mint egy Kalmopyrin. Elefántcsontból voltak a labdák. Reszelték mindig a gombokat meg a labdát is, hogy jobban el lehessen lőni. De nem kézzel lőtték, hanem sleca volt. Puha műanyagból volt, azzal kellett lőni [Nevezték nyomópálcának vagy snecának is. – A szerk.], és mikor elröpült, az volt a jó, azt megkeresni… Érdekes, soha nem hallottam egy nőről sem, aki gombfocizott volna.

Aztán azt a házat lebontották városrendezési okokból ,és akkor panelba mentünk; borzalom volt, de ott is ki kellett bírni. Nem volt nagyon választás, mert nem is volt nagyon szabad lakás vagy családi ház, és nem is volt idő, hogy az ember megfelelőt keressen. Szeptemberben szóltak, hogy lebontják a házat, és december elején már kellett költözni. Ez 1972-ben volt. És december végén már bontották a házat. Nem mondták, hogy mi lesz ott. Akkor építettek felüljárót, és valami lehajtó vagy felhajtó ágat akartak csinálni, de aztán nem lett belőle semmi. Azóta is üresen áll a házunk helye. Egyébként nemcsak a mienket bontották le, hanem még egyet, ami fölöttünk volt. Katonaság volt majdnem közvetlen mellettünk, az az intézmény is megszűnt, most már rendőrség vagy nem tudom, mi van ott.

Egy összeget kaptunk kártérítésnek, és azt mindjárt átutalták az új lakásra, úgyhogy mi nem részletre kaptuk, mint a többiek, hanem megvettük. Jóformán elcseréltük egy panelra. Egy újabb építésű ház volt ez Uránvárosnak a város felől eső részén, az első tízemeletes épületek között, ahogy az ember kiér. Ott laktunk, onnan pedig már ebbe a belvárosi lakásba költöztünk.

Gy. 1953-ban ment iskolába, és 1960-ban mentem én el dolgozni. Kevés volt a pénz, amit a férjem keresett, úgyhogy mondtam, hogy elmegyek dolgozni én is. Előbb fizikai munkát végeztem: közétkeztetés volt a vállalatoknál, és ott ebédkiosztó voltam. Aztán egy kis ideig portás voltam – édes Istenem, de rettenetes volt az, amikor éjjel egyedül voltam! Azt nem sokáig csináltam. Nagyon közel volt ahhoz, ahol laktunk, három házzal odébb, de volt, hogy éjjel három órakor kellett felkelni, úgyhogy talán két hónapig csináltam. Aztán egy cukorkaüzletbe kerültem, az nagyon-nagyon szép volt, azt nagyon szerettem. Egy nagyon aranyos nő volt ott, szegény, azóta már elment, ő is vitt oda engem, ő akarta, hogy menjek oda. Olyan négy hónapot dolgoztam ott. Közben elvégeztem egy alapfokú könyvelési tanfolyamot, aztán elvégeztem egy középfokú könyvelési tanfolyamot, és öt évig voltam könyvelő. Utána átmentem a társadalombiztosításhoz dolgozni, és onnan mentem nyugdíjba 1981-ben. Tizenkilenc és fél évig voltam ott.

Tehát úgy, mint szakma, én soha nem varrtam a háború után. Én soha nem szerettem varrni, soha. Pedig a mai napig is én varrom a ruháimat, meg a családnak mindent az estélyi ruhától a menyasszonyi ruháig – a kisebbik menyemnek én csináltam a menyasszonyi ruhát. És még most is varrok.

Soha nem volt az, hogy mi szerettem volna lenni, ezen soha nem gondolkodtam. Hozta az élet, hogy ezt csináltam. Sok tapasztalatot szereztem az állásomban, sok emberrel foglalkoztam, nagyon sok mindent megtanultam.

A legjobban a cukorkaüzletben éreztem magam. Nem az édesség miatt, hanem ott olyan jó volt a hangulat. Olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz – a színházzal szemben. Egy kicsike kis üzlet volt; ott volt egy pult, és éppen csak be lehetett jönni. De ott tényleg nagyon-nagyon kedvesek voltak a vásárlók is. Volt, hogy hoztak kis dobozokat, üveg meg porcelán bonboniereket, hogy tessék ezt nekem telerakni csokoládéval, de amit maga gondol, azzal. Valakinek vitték ajándékba, és nem akarták üresen vinni. Az ember kiélte a díszítési hajlamát. És amikor kiraktam, akkor hálálkodtak: jaj, nagyon szép, köszönöm szépen. Hát ilyen egy üzlet volt, Stühmer üzlet volt, ez egy régi márkanév [Stühmer Frigyes (1843–1890) – 1868-ban alapította meg cukorka- és csokoládégyárát egy Szentkirályi utcai kis cukorkaüzletből, amelyet kibővített, és korszerű gépekkel látott el. A vállalat Párizsban elosztó telepet, Abbáziában lerakatot tartott fenn, és 1941-ben már több, mint 60 üzlete működött szerte az országban. Az 1948-ban államosított gyárból fejlődött ki a későbbi Budapesti Csokoládégyár (MÉL). – A szerk.].

Aztán amikor előadó voltam a társadalombiztosításnál, akkor rettenetesen sokat kellett dolgozni, sokat kellett túlóráznom is. Itt már pénzről szólt a munka, ezeket csináltam: előkészíteni nyugdíjakat, meg az időket összeszedtem, ki mennyit dolgozott, meg a táppénzeket meg a családi pótlékokat, ez már felelősségteljes munka volt. Itt törvénykönyvből kellett dolgozni – törvényeket kellett betartani, szabályokat betartani –, ellenőriztek állandóan, szóval ez már nehezebb volt.  

1973-ban nyertünk egy autót. Akkor voltak ilyen autónyeremény-könyvek, ötezer forintért vettünk egyet. Az autónyeremény-könyvbe be lehetett tenni öt- vagy tízezer forintot, és akkor az nem kamatozott, hanem bizonyos időközönként, egy évben egyszer [Évente egyszer sorsolták az ötezer forintos, kétszer a tízezer forintos betétkönyveket. – A szerk.], úgy tudom, kihúzták, mint egy sorsjegyet. És kihúztak, de az akkor egy nagyon nagy szám volt. Kihúztak egy Zsigulit nekünk. Nagyon nagy szám volt, majd megettek, olyan féltékenyek voltak. Hát én nem tehettem róla. Akkor az nyolcvanezer forint volt. Az nagyon nagy szám volt. Emlékszem, a munkahelyemen, úgy fél egy, egy óra fele hívtak a telefonhoz, a férjem keresett, és mondta, hogy nyertünk egy autót, mondtam, hogy nincs április elseje. Úgy emlékszem, ahogy ezt mondtam. De, mondta, tényleg nyertünk, és akkor elmentünk a bankba, igen, és azt mondták, hogy igenis, maga nyerte. És volt egyvalaki, szegény, már nem él, az annyira haragudott rám, mert neki egy számmal odébb volt. Hogy miért a mienket húzták ki, és miért nem az övét?! Ilyen emberek voltak akkor. Hát erről aztán nem lehetett tenni. Akkor tanult a kisebbik fiam vezetni. Még szó se volt kocsiról, de megtanult vezetni, húszéves korában. Még nem tudta hazahozni a kocsit, mert akkor még nem volt meg a vizsgája, de volt egy ismerőse, aki lehozta. És akkor még arról beszéltünk, hogy milyen színű legyen. Hol volt még ilyen színválaszték… Azt tudom, hogy magyaráztam, hogy nehogy szürkét válasszatok, mert az annyira koszos szürke volt, olyan egér szürke, mondtam, nehogy olyant, mert az nem látszik meg rendesen, ahogy megy az országúton, meg sehol, és karambolveszélyes. Hát erre nem volt másmilyen színben. Nem számít, nagyon jó kocsi volt. Nagyon jó volt.

Amikor a fiam bevonult katonának, el kellett adni, mert akkor minek legyen nálunk, hát senki sem tudta akkor használni. És mikor leszerelt, akkor vett egy zöldet, igaz, akkor is vagy szürke, vagy zöld volt. Olyan sárgás zöld volt, most már nincs olyan színű, de az is nagyon jó kocsi volt. Jók voltak ezek a Zsigulik. A zöld, az Lada volt, az sokáig megvolt neki. Az volt az érdekes, hogy akkor már udvarolt a feleségének, akkor ment el az autóért, de a lány nem tudta, melyik az, és mondta, fúj, de ronda ez a zöld kocsi…

1968-ban utaztunk először. Abban az időben háromévenként lehetett csak külföldre menni [Azaz: nyugatra. Az európai szocialista országokba évente lehetett betétlappal utazni. Lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél. – A szerk.]. Kelet-Németországba mentünk, az Északi-tengerhez, a Rügen-szigetek mellett voltunk. Szép volt.

Később, 1992-ben voltam Izraelben is, de oda csak én mentem a családból. Szervezett úton mentünk. Ez egy olyan csereutazás volt. Jöttek Pécsre Izraelből, és utána mi mentünk oda. Városi szervezés volt, huszonnégyen mentünk összesen, abból tizenhatan szakmai alapon: konzervgyártók, mérnökök, vizesek Harkányból, a fürdőtől… A hitközségtől nyolcan voltunk csak, ezeket ismertem. Üzemeket néztünk, volt, ahol paradicsompürét csináltak, volt, ahol barackot tettek el, tehenészetben is voltunk. De voltunk máshol is azért. Voltunk a Genezáret-tónál is. Ott volt valamilyen üdülőtelep, és onnan minden nap valahova mentünk. Nagyon-nagyon jó volt, tényleg. Érdekes volt. Rengeteg mindent láttunk.

Más szemmel néztük, mint mások, akikkel együtt voltunk, nem zsidók. Az a gondolat tetszett nagyon, hogy te jó ég, hány évvel ezelőtt éltek itt emberek, ezek között a romok között. A régi, az egy olyan különös érzés tényleg az embernek. Például nagyon megmaradt az emlékezetemben egy óriási színház. Az egész nézőtér gömbölyűen ki volt rakva kövekkel, és megvolt még a színpad is. Mondták, hogy most is tartanak ott előadásokat. Nagyon sok mindent láttunk, nagyon szép volt.

Sajnos az 1950-es évek és az azutáni helyzet nem engedte meg a vallás gyakorlását. Templomba, amikor különböző ünnepek és összejövetelek voltak, el-elmentünk.

A vállalatnál, ahol dolgoztam, nem éreztem hátrányát, hogy zsidó vagyok. Kevesen voltunk zsidók, de voltunk azért. Mindenki tudta a másikról, ez csak természetes volt. De ott se lehetett dicsekedni vele. Azért volt, hogy nagyünnep volt, böjt volt, és muszáj volt dolgozni mennem, mert olyan időszak volt, mondjuk, zárás volt. Böjtöltem. Kérdezték, miért nem eszem. Ó, elrontottam a gyomromat, nem tudok enni. És kész, le volt tudva. Úgyhogy voltak ilyen dolgok, ezeket nehéz megoldani.

És a gyerekek is abban nőttek föl. Tulajdonképpen a keresztény papok is el voltak egy kicsit téve, és tudom, hogy az is befolyásolja a gyerekek gondolkodását, mert mi úgy nőttünk fel, hogy különböző vallások vannak, és tudtuk, mi az, hogy pap. A vallás egy hovatartozást jelentett, és az a mi gyerekeinkbe nem nevelődött bele. Más az, hogyha tudja, hogy ünnep jön, megtartják az ünnepet, tudja, hogy annak az ünnepnek mi a jelentősége, mert mindegyiknek van valami.

Mi a Schweitzer rabbi idejében már, azt hiszem, hogy a nagyobb ünnepeket tartottuk. Tartottuk a kapcsolatot a hitközséggel. A gyerekeim tizennégy éves korukig bizony jártak templomba, bár micvójuk is volt. Viszont amikor középiskolába került a nagyobbik fiam a nyolcadik osztály után, akkor azzal kezdte az osztályfőnök, hogy ugye, gyerekek, senki nem jár hittanra. S akkor elmondtuk a Schweitzernek, aki éppen nálunk volt, mert járt hozzánk. Azt soha nem felejtem el, azt mondta, hogy nem lehet a gyereket az iskola ellen nevelni, ő megérti, ha nem jár – mit lehetett csinálni?

A férjem is, amikor a ruházati boltnál dolgozott, nem lehetett bezárni a boltot és otthagyni. Ünnepkor elment a templomba, az természetes, de szombatonként nem tudott elmenni [A munkavállalók ötnapos, heti negyvenórás munkarendjét egy 1981. áprilisi minisztertanácsi határozat írta elő. Néhány éven át a kéthetenkénti szabad szombat előzte meg. Az iskolákban az 1970-es évek közepén kezdték bevezetni a kéthetenkénti szabad szombatot, és 1982-re lett általános a heti öt tanítási nap. – A szerk.]. A körülmények hozták, hogy hogyan lehetett élni. Az embernek volt az állása, és hiába, nem lehetett menni. Nehéz világ volt, nagyon nehéz. A vallás, az hatodrendű kérdés volt annak idején, mert senki ezzel nem foglalkozott.

Schweitzer rabbi nagyon közvetlen ember, és nagyon rendes volt velünk mindig. Mindenki csak rajongva beszél róla. És a beszédei olyan tisztán, érthetően szóltak. Furcsa, hogy ezt mondom egy beszédre: de szórakoztatóan beszélt. Mindent lehetett érteni, magával ragadta az embert, egy pillanatra sem lehetett nem odafigyelni. Nagyon-nagyon rendes ember, és az ő szíve is idehúz még. Itt volt az esküvője, harminc évig volt Pécsett. És mindenkit ismert személyesen. Bizonyos fokig még mindig aktív, amennyire az egészsége és mozgása engedi. Mikor fönt voltunk egyszer Pesten, a rabbiképző templomában, péntek este, odajött hozzánk külön, és üdvözölt bennünket. Még ha jól tudom a szószékről is mondta, hogy üdvözli a pécsieket…

1981-ben mentem nyugdíjba, és utána kezdtem el a hitközségben többet segíteni. Amíg dolgoztam, nem nagyon lehetett volna. Egy pészahi vacsora előtt behivatott a rabbi – emlékszem, levelet küldött, hogy „Nagyságos Asszony!”… akkor még úgy tituláltak –, hogy segítenék-e az előkészületekben. Úgyhogy elmentünk segíteni. Akkoriban Hanukán, Purimkor, szédervacsorán is nagy műsor volt, és nagyon sokan voltak. Rengetegen, százharmincan általában voltunk egy-egy ilyen rendezvényen. Volt, hogy Kaposvárról is jöttek. És bizony, még teríteni, tálalni segítettünk ezeken a rendezvényeken. Odaálltam a nagy lábos elé, és mertem, nem volt csekélység, meg segítettünk fölszolgálni a forró levest. Nagyon finom vacsorákat főztek, ott egy nagyon jó szakács volt. Széderkor húsleves maceszgombóccal, kétféle mártás volt mindig a főtt húshoz, krumpli. Általában tormamártás meg paradicsommártás volt. A mai napig én is ilyen vacsorát csinálok itthon, csak már nem megyünk a közös széderre, már legalább öt éve nem voltunk. Akkor mindig mi készítettük el a széderhez való tányérokat tojással meg ami kell, meg ami arra a kistányérra kell, a rajcesz [lásd: hároszet], alma reszelve és dió van benne meg bor… ezt mind mi készítettük elő mindenkinek külön.

A nőtagozat is akkor alakult úgy, hogy volt egy fiatal rabbi, aki most Újpesten van, a Deutsch László. Laci, aki ugyanannyi idős, mint az én kisebbik fiam – ő mondta, hogy itt mindig volt nőegylet, csináljunk egy nőegyletet. És csináltunk egy nőegyletet, és már huszonöt éve én vagyok az elnöke. Igen, én is jubilálok lassan. Meg aki a pénztárosnőnk – mi együtt kezdtük.

Nem is tudom már, hány éve kezdtük azt, hogy mikor jött a Purim, a Hanuka, a fák ünnepe [lásd: Tu Bisvát], akkor mi sütöttünk – az nem volt csekélység: százhúsz emberre, százharminc emberre… Süteményt sütöttünk. Azt el lehet képzelni, hogy nem egyfélét sütöttünk, mondjuk, Purimkor volt, hogy megsütöttünk kétszáznyolcvan darab kindlit. Az valami őrületes nagy munka volt. A kindli, az egy vajas tészta. Hosszúkás alakú, diós vagy mákos, egymásra van hajtva a két széle, megcsipkedve a teteje. Pesten árulnak készen is, még a Ruszwurmnál is lehetett kapni ilyent [Ruszwurm: patinás cukrászda a Budai Várban. – A szerk.]. Szóval a nőegyletben ilyet sütöttünk, meg még hozzá piskótatekercset valamilyen krémmel, diós pitét és még a megmaradt fehérjéből is valamit, valami kis püspökkenyeret és még egy kis pogácsát, úgy öt-hatszáz darabot. Az azt jelentette, hogy mondjuk, csütörtök-pénteken jóformán egész nap – három, fél négy, négy óráig – sütöttünk, s akkor vasárnap délelőtt bementünk kilenc órára, mert pogácsa mindig kellett, és az csak frissen jó, úgyhogy frissen sütöttük. Oda már kevesebben mentünk, de hét közben öten-hatan-heten mindìg voltunk. Két tűzhely volt. Még lent voltunk a régi teremben és konyhában, jobb volt, mert ott gáztűzhely volt, és azt mindenki nagyon jól tudta használni.

Purimkor mindig volt, és még most is van egy félórás-egyórás műsor: énekelnek, ilyesmi. Utána régen kiadagoltuk a sütit tálcákra, és úgy kiraktuk az asztalra. Hanukakor is valami kis műsor szokott lenni, általában egyórás kis műsor: ének, zene, ilyesmi.

Azelőtt itt péntek este a kidusokat nem a hitközség adta, hanem egyes személyek. Igen, és hú, mit hoztunk ki belőle, az nem igaz! Szendvicset csináltunk meg édességet; bementünk egy délután, és elkészítettük. Mindig volt valami alkalom: vagy születésnap, vagy házassági évforduló. Öt-hatszáz forintból nagyon sokat tudtunk kihozni, mindenfélét. Először csak kekszeket, de utána már egy kis szendvicset csináltunk. Igyekeztünk kóser módon készíteni.

Ezek a rendezvények a hitközség épületének a földszinti részeiben voltak, a Goldmark-teremben. A háború előtt itt összejövetelek voltak a zsidó fiataloknak. A Fürdő utcai kapun vagy a Munkácsy utcai kapun, a sarokház bejáratán kellett bemenni az udvarba, és onnan nyílt ez a két helyiség. Két nagy terem volt, egy jó nagy konyha, két gáztűzhely volt ott. De sokat sütöttünk meg, de sokat csináltunk ott… Az első rész az imaterem volt a háború után. Egybe lehetett nyitni a két termet, ilyen csuklós szerkezet volt – majdnem kiesett mindig, milyen rossz volt az, nehéz volt kinyitni! Kinyitottuk, ha rendezvények voltak, és akkor egyben egy ilyen „L" alakú terem volt, annak a végében volt a konyha lent, ott egypár lépcső. De sokszor megjártam!

A péntek esték a Schweitzer idejében még a nagytemplomban voltak. Azon gondolkodom, hogy utána már nem a nagytemplomban volt, úgyhogy a nyolcvanas években már nem. Nem a rezsi miatt, hanem mert az volt a probléma, hogy nagyon kevesen voltunk. Annyira kevesen voltunk – két emelet a nagytemplom, meg alul is az a nagy térség –, hogy mindenkinek rossz érzés volt. Ennek már húsz éve, és azóta nagyon sokan meghaltak. Akkor még sokkal többen voltunk, de mégis kongott a templom. Az őszi ünnepek még most is ott vannak kétszer: a Ros Hásánát és a Kol Nidrét is ott tartják. Én már akkor mondtam, amikor még a Feri volt az elnök – dolgoztam másfél évig ott az irodában –, hogy ne ott tartsák ezeket az estéket se, mert borzasztó rossz érzés mindenkinek. Megkérdeztem (pedig akkor még többen voltunk, volt, hogy nyolcvanan, nyolcvanöten), hogy ne legyenek-e inkább az imateremben, akkor még Goldmark-teremben, azok az esték is, de azt mondták, hogy azt nem lehet, mert igenis kell használni a zsinagógát. Az a mi templomunk, és kell használni. De aztán egy idő múlva mégis a Goldmark-teremben kezdtük tartani az istentiszteleteket is. Körülbelül olyan hét éve, hogy visszakaptuk a régi zsidó iskola épületét. Mikor visszajöttünk, azt elvették, államosították, mint sok más egyházi épületet. A Délszláv Nyelvű Iskola és Kollégium működött benne. Rettenetes állapotban volt, amikor visszaadták. Soha nem tudom elfelejteni, amikor odamentem, hogy ott, ahol most a konyha van, ott az imaterem mellett, az egy tusoló volt. Azt hittük, soha nem lesz semmiből semmi, de gyönyörűen helyrehozták, és azóta ott tartjuk az istentiszteleteket és a rendezvényeket.

Csak kétszer használjuk: szeptemberben és még van a mártír megemlékezés. Néha azért eljönnek sokan, de különben azt nem használják.

Nagyon kevesen vagyunk, így nincs értelme. Volt mostanában olyan péntek, hogy hét nő volt össze-vissza, és mondjuk, tizenegy férfi. Van, hogy számolom, megvan-e már a tíz péntek este. Nem tudnak jönni az emberek: idősek, betegek, nehezükre esik a járás, az első emeletre felmenni, az meg még egy plusz. A nőegylettel a közös sütést tavaly hagytuk abba. Már nem lehetett folytatni, nekem az orvos már három éve mondta, hogy hagyjam abba, mert ez azért nagy gond volt: összeszedni, hogy mit süssünk, a hozzávalókat összekészíteni, összeszedni a jó népet, hogy ki jön segíteni… El lehet képzelni, hogy egy süteményt mennyi ideig tart megcsinálni, és csak piskótatekercsből hatot-hetet sütöttünk. Három vagy négy nagy gáztepsivel sütöttünk, mindig mást – az munka. Úgyhogy tavaly mondtam, hogy nem csináljuk tovább, mert mindenki már nyolcvan körüli – inkább túl, mint innen, és aki innen van, annak is fáj a lába…

A nőegylet, az működik még olyan értelemben, hogy minden hónap utolsó szerdáján összejövünk ott a hitközségben, és akkor egy nagy traccspartit csapunk, de olyat, hogy nem halljuk, ha még valaki csönget. Az idő függvénye, hogy mennyien jövünk, de általában, normális körülmények között tizenhatan-tizennyolcan. Nyugdíjas mindenki, és mindenki nagyon jól érzi magát ott, és örülnek, hogy összejövünk.

Természetesen csak nők vannak. És erre azt mondták, hogy én nagyon büszke lehetek, hogy ennyi nőt össze tudok hozni. És eljönnek, és telefonálnak, hogy meg lesz-e tartva, és összejövünk… Mert úgy van, mi már úgy vagyunk, hogy örülünk, hogyha látjuk egymást, és hogy még olyan állapotban van valaki, hogy el tud jönni. Mert már mindenki lefelé megy. A betegség velejárója az öregségnek. Beteg… hát az is egy tág fogalom, hogy beteg. Fáj a lába, fáj a háta, fáj a dereka… ez nem olyan betegség, ez egy természetes valami.

Az őszi ünnepekkor is megvan, mit szoktuk enni. Mi a húslevest szoktuk maceszgombóccal ebédre, és vacsorára valami mártást eszünk a leveshúshoz, másnap meg nem eszünk savanyút a húshoz, hanem kompótot, azért, hogy megédesítsük vele az elkövetkező évet [vagyis Ros Hásánákor]. Általában almát, körtét, szilvát, pár szem szőlőt, fehérszőlőt, pirosszőlőt teszek bele, hogy olyan jól nézzen ki. Ez így van, nem tudom, mióta, amilyen régre csak vissza tudok emlékezni.

Én egyébként nem tartok kóser konyhát, de vannak olyan dolgok, amire azt mondja az ember, hogy ez zsidósan van főzve. Az egyik például az – más is csinálja –, hogy amibe teszek ecetet, abba teszek egy csöpp cukrot is, hogy ne legyen olyan vad. Éppen ma volt zöldbabfőzelék nálunk, és most már talán inkább egészségügyi kérdés, de nem tettem bele tejfölt. Már huszonöt éve csak olajjal főzök, de ennek is egészségügyi oka van. Sütésnél meg van a kindli, az csak zsidó háztartásban van, meg a flódni. Ezek tipikusan zsidó ételek. A maceszgombóc is ilyen. Azt már a menyeim megtanulták, most vasárnap is azt csinált a menyem, maceszgombócot, az egész család borzasztóan szereti. Ilyen hagyományos dolgokat inkább, amik a zsidó konyhában fordulnak elő. De most már messze vagyunk attól, hogy kóserságot tartsunk.

Nem vallásosak a gyerekeink, inkább úgy mondanám, van valamilyen zsidó érzés bennük. Ezt nehéz megmagyarázni. Talán az, hogy tudják, min mentünk keresztül, és hogy elveszett az egész család, és hogy mi ezt kibírtuk. Az, hogy csonka családban nőttek fel.

A hitközségen ki van téve egy vers, amit a nagyobbik fiam írt a deportálásunk ötvenéves évfordulójára. Ő néha ír verseket, ez olyan hangulat nála. Mindig írt. Egyébként bridzsel, ő egy országosan elismert bridzselő. És a fia is ír verset, a tízéves fia, az is nekifog néha – csuda pofa. A többi unoka már nagy, már dolgozik mindegyik. Egyik Pesten van, építész egyetemet végzett, a másik is végzett egyetemet, már fölnőtt fejjel, most grafikus, van egy, aki számítógépes rendszergazda, ő is főiskolát végzett, és ott van még a fiatalabb – az is jó magas, üti a százkilencven centit –, ő most végzett környezetvédő mérnöki szakon, és még ráhúzott egy évet, hogy meglegyen a tanárija is. Nem akar tanítani, csak elvégzi azért, hogy meglegyen. És a kicsi – az most megy első gimnáziumba – tíz éves, ő matematikus akar lenni. És tényleg, hála isten, nyeri a versenyeket: matematikából meg szövegértésből országos versenyre is ment. De mikor össze kell adni, mennyi három meg kettő, akkor gondolkodik, az iskoláját neki! A legfantasztikusabb példákat meg mindent megold, számítógépezik, bridzsel ő is, mint az apja.

Néha kimegyek a [zsidó] temetőbe. Ha családtagok nincsenek is, csak egy unokatestvérem, de ismerős nagyon sok van ott. Édesanyámnak július huszonnyolcadikán volt a születésnapja, és akkor mindig vettem nagy halom virágot, ötven szálat, akkor kimentem, és az ismerősök sírjára mindig letettem egy-egy szál virágot. Nem vázába. Tavaly volt először, hogy nem mentem ki, meg hát idén is borzasztó meleg volt. Majd bepótolom, megyek megint. De az akkor is úgy volt, hogy sohasem tudtam, hogy hányan vannak, először vittem hét szálat, aztán rájöttem, hogy rengetegen vannak, akik elmentek és ismerősök. Nagyon sokan, és van akinek senkije nincs. Egyáltalán. Gyerekük se volt, senki.

A családi háttér hiányzott az életünkből. Mi mindìg magunkra voltunk utalva. Mikor a nagyobbik fiam olyan tizenhárom éves lehetett, hazajött az iskolából, hogy „Édesanyám, milyen az, ha valakinek nagymamája van?”. Mit mond az ember egy tizenhárom éves gyereknek? A kisebbik fiam is mondja nem is olyan régen, hogy olyan furcsa őneki, amikor mondják, hogy a húga vagy a nővére vagy az unokatestvére, hát ő nem tudja, hogy milyen az. Jó, hát egy bátyja volt, de az nem olyan. Egészen másfajta életet éltünk, mint egy… hát teljes, mondjuk úgy, hogy normális család. A mi családunk is normális, hála Isten, de azért mégis más. Igen, mert nekik a gyerekkorukból ez kiesett.

Nagyon foglalkoztatnak ezek a visszaemlékezések. Van egy könyv, nemrégen jelent meg, „Sós Kávé” a címe [Sós kávé. Elmeséletlen női történetek, szerk. Pécsi Katalin, 2007. – A szerk.]. Nagyon érdekes, én úgy kaptam kölcsön egy barátnőmtől, Sommer Magditól. Nagyon jól ismertük egymást, és ő leírta a deportálását egy könyvben. Kapott belőle tiszteletpéldányt, és odaadta nekem, hogy olvassam el. Nagyon érdekes, nők írták, nőkről szól, sok, nem tudom, hány visszaemlékezés van benne. Mindenki bővebben leírta a történetét, a könyvben pedig kiragadott részletek vannak mindegyikből. A legtöbb tulajdonképpen pestiekről szól, akik most külföldön élnek, és védett házakban voltak a háborúban. De ahány ilyen kis részlet, mind más, hiába, hogy egy helyen történt majdnem mind.

Ki tudja, meddig élünk, de nem is nagyon lesz, aki elmondja ezeket a dolgokat, az életünket. Most is vannak olyanok, akik hallani sem akarnak, és egyáltalán nem beszélnek róla, és mi azon vagyunk a férjemmel együtt, hogy igenis el kell mondani. Kevesen vannak, akik törődnek az egésszel, és ébren akarják tartani az emlékét. Ezért voltam hajlandó erre az interjúra. Az egész az olaszokkal kezdődött [Egy olasz vendégtanár, Luigi Fusani író és rendező tevékenységére utal, mellyel a pécsi Soának állít emléket: Fusani 2005 márciusában kiállítást szervezett a Leöwey Klára Gimnáziumban „Pécs, 1944” címmel, 2006-ben pedig elkészült a szerző Soával kapcsolatos saját élményeit feldolgozó narratív színházi produkciója („Pécs, 1944”), melyet azóta is iskolákban, színházakban és magánlakásokon adnak elő. Fusani a kutatás közben W. J.-nével is beszélgetett, ez a darabban külön fejezetként jelenik meg. – A szerk.]. Velük beszélgettünk először, nagy meglepetésemre, a „Könnyek könyvé”-ről és a holokausztról [A könyv először 1949-ben jelent meg a pécsi hitközség kiadásában, a pécsi és a baranyai zsidóság deportálásának ötödik évfordulóján („Megíratott e könyv, a könnyek könyve, elkövetkező nemzedékek számára, hogy megőriztessenek közösségünk vértanúhalált szenvedett fiainak és lányainak nevei…”). A könyv 3022, a deportálás és a munkaszolgálat során elpusztult ember nevét sorolja föl. – A szerk.].

Életrajz

Schosberger Pál nyugdíjas építésvezető, emellett azonban egész életében azon dolgozott, hogy információt gyűjtsön a zsidókról és életükről a Vajdaságban, ott, ahol élete nagy részét töltötte. A második világháborúban sok családtagját elveszítette. A háború után fölismerte, hogyha szeretné megőrizni mindazoknak az emlékét és örökségét, akiket elveszített, kemény munka vár rá. Ezért éveken át gyűjtötte az információkat a családjáról, és mind a mai napig igyekszik újabb adatokat találni. Ez az ő öröksége fiának, unokáinak és dédunokájának. Feleségével, Ágnessel él a város központjában. A városnak ezt a részét főként zsidók lakták, de ma itt találhatók a főbb boltok és kávézók. A nappalijukban ülünk, ahol rengeteg a zsidó dísztárgy, amelyek közül jó néhány a családé volt, és a háború után találták meg őket újra.

A Schosberger család Schossbergből, vagyis Sasvárról [Nyitra vm.] származik. Erre a környékre a tizenhetedik században jöttünk III. Károly hírhedt 1726-os törvénye, a Familiantengesetze után [lásd: Családalapítási rendelet] [Ezek szerint a család valójában a tizennyolcadik század során került a Felvidéktől a délvidékre. – A szerk.]. A családunk már kilenc generáció óta Újvidéken él, beleszámítva a dédunokámat, Filipet is.

Az első információ a családomról ükapámról, Schosberger Ábrahámról van, aki 1779-ben született. Nem tudom, hogy hívták a szüleit, de úgy gondolom, ők is Újvidéken éltek. Az 1808-as népszámlálásnál Ábrahámot kiskereskedőként (latinul: sacarisus) jegyezték be, akkoriban így nevezték a házalókat. Ábrahám felesége, Feith Fáni Bugyiról való [Bugyi – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 2900, 1910-ben 3500, 1920-ban 3600 lakossal. – A szerk.]. Érdekes, hogy a két család között (Schosberger és Feith) négy generáción át kötöttek házasságot. Ábrahám és Fáni gyerekei Móric, Nátán, Lázár és Cili.

A szabadságharc alatt, Újvidék 1849. június másodikai megtámadásakor egy gránát eltalálta azt a házat, ahol Ábrahám lakott, és végzett vele. Minthogy akkor Ábrahámot nem tudták temetőben eltemetni, a családja beletette egy mosóteknőbe, és a fás csűrben temette el. Fáni ükanyám a családjával együtt Bugyira menekült a szüleihez, és ott maradt körülbelül egy évig. Amikor aztán a család visszatért Újvidékre, a néhai Ábrahámot exhumálták, és eltemették az újvidéki zsidó temetőben. A sírkövén egy kancsó van, a levita nemzetséghez való tartozása jelképeként [A leviták, Lévi törzsének tagjai a mózesi törvény szerint nem kaptak földet, de ők látták el az ókori Izraelben az adminiszt­ratív feladatokat, továbbá a Szentély (Templom) körüli szolgálatot: Áron papi leszármazottai (kohének) végezték az áldozati szertartást, a többi levita pedig énekesként, zenészként és kiszolgáló személyzetként működött. Ma már csak jelképes szerepük van a vallásban: közvetlenül a pap után hívják föl őket a Tórához, és ők mossák meg a papok kezét a papi áldás előtt. A sírköveken kancsó jelöli a léviták sírhelyét. – A szerk.].

Dédapámat apai ágon Schosberger Móricnak (Mór, Mózes-Leb) hívták. 1822-ben született, Újvidéken, de vannak olyan dokumentumok, amelyek szerint 1828-ban. Apja [Ábrahám] halála [1849] után Móric Bugyira ment, és ott maradt három évig. Nem sokkal Bugyira való megérkezése után megismerkedett Feith Rozáliával, akit 1850 májusában feleségül vett. Miután visszatért Újvidékre, Móric kereskedő lett, és az 1875–1880-as adókönyvekből megtudtam, hogy adót és különadót is fizetett. Újvidéken halt meg 1896. november tizedikén, és az újvidéki zsidó temetőben temették el.

Van róla dokumentum, hogy Schosberger Rozáliának [Schosberger Móricné Feith Rozáliának, az apai dédmamának] volt egy törvényes gyermeke, a gyermek nevét azonban nem jegyezték be, de valószínűleg Rozáliának hívták, mivel ő született Bugyin 1853-ban. A gyerekeik Regina, Rozália, érdekes, hogy a lányt ugyanúgy hívják, mint az anyját, hiszen ez a névadási szokás nem gyakori a zsidóknál [lásd: névadás], Adolf, Fülöp, Leopold, Flóra és Gizella. Két halva született gyermekük is volt (1868 és 1869).

Móric aktív volt a zsidó körökben, azaz különböző szervezetekben. Benne volt a Hevra Kadisa vezetőségében 1885–1888 között, a neve szerepel a tisztségviselők között. Nem tudom, mennyire voltak vallásosak, Újvidék soha nem volt olyan vallásos, mint más helyek, Péterréve vagy Petrőc például [Mindkét település Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség volt, Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz kerültek. – A szerk.]. Ezek voltak a nagyon vallásos helyek ezen a környéken. De azért jártak zsinagógába, megvolt a saját helyük, és szerintem minden zsidó ünnepről megemlékeztek. Ugyanúgy öltözködtek, mint mások Újvidéken, azt tudom, hogy a dédapámnak volt szakálla, de nem volt pajesza. Móricnak volt két öccse, Nátán (róla csak ennyit tudok) és Lázár, aki 1830-ban született, meg egy húga, Cili, aki 1837-ben született.

Dédanyám, Feith Rozália 1829-ben született Bugyin. Az ő szüleiről nem sokat tudok, csupán annyit, hogy az apját Feith Józsefnek hívták, és hogy 1804 körül született. A lányánál tett egyik látogatása során megbetegedett, tüdőgyulladást kapott, és Újvidéken halt meg, 1874-ben. Akkor körülbelül hetven éves volt. Rozália 1904. március tizenegyedikén halt meg, szintén Újvidéken. Voltak testvérei, de nagyon keveset tudok róluk. Bugyin éltek. Fülöp volt a legidősebb, ő 1831-ben született, Ignác 1834-ben, Márk 1840-ben és Áron, a legfiatalabb testvér 1844-ben.

Nagyapám [Schosberger Adolf] testvére, Schosberger Fülöp Újvidéken született, 1859-ben. Mozgássérült volt, az egyik lába rövidebb volt; emlékszem, meg volt kicsit emelve a cipője. Sérült volta miatt Adolf nagyapa védelmét élvezte, később pedig az egész család támogatását. Ötvösnek és órásnak tanult. A Gajeva utca 5. számban élt és dolgozott, ami a város központjában van, ahol főleg zsidók laktak. Ebben a lakásban négy szoba volt, amiből az egyiket műhelynek használta, ott javította az órákat. 1885-ben feleségül vette Keller Jankát, aki Conopljáról származott [Csonopla (Csonoplya) – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 5100 német, magyar és szerb, 1910-ben 4500 német és magyar lakossal, 1920-ban 4800 lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Mindig is beteges volt. 1905-ben született egy fiuk, Kis Marci. Janka sajnos fiatalon elhunyt, 1919-ben; az újvidéki zsidó temetőben temették el. Fülöp újraházasodott, és Kohn Reginát vette el (akit mi Fanni néninek hívtunk). Fannit 1944-ben Auschwitzba deportálták, és nem jött vissza.

Kis Marci elvégezte a gimnáziumot, és belépett a ‘Schosberger Adolf’ céghez. Lelkiismeretes, rendes fiatalember volt. Aktívan részt vett a Juda Makkabi sportklubban [lásd: Makkabi Jugoszláviában], ahol aztán titkár lett. 1937-ben feleségül vette Holländer Blankát (születetett 1915-ben). Blanka egy állatorvosnak, Holländer Móricnak volt a lánya. Egy évvel később született egy lányuk, Judit. Az 1942. január huszonharmadiki vérengzés [lásd: újvidéki vérengzés] során mindannyian elpusztultak, kivéve Holländer mamát. Holländer mama ott volt az esküvőmön; később kiment a fivére után Amerikába, és ott is halt meg.

Apai nagyapámat Schosberger Adolfnak hívták; 1855-ben született Palánkán [Bács-Bodrog vm.]. Nem világos számomra, miért ott született, valószínűleg a bombázások után [Az 1849. évi eseményekre utal. – A szerk.] nehéz volt az élet Újvidéken, úgyhogy a család erre a környékbeli helyre költözött egy kis időre [miután visszatértek Bugyiról], aztán visszatért Újvidékre.

Adolf nagyapa feleségül vette Feith Gizellát Bugyiról, 1888 körül; ez volt a fiatalemberek harmadik generációja a Schosberger családban, akik a Feith család lányaival házasodtak. A Futoska utca 28. szám alatt laktak, szemben a zsinagógával [Ma Zsidó utca, Újvidék központjában. – A szerk.]. A ház doktor Rudolf Grubi háza volt, aki közismert zsidó orvos volt Újvidéken. A ház emeletes volt; ő lakott az emeleten, mi pedig az egész földszintet elfoglaltuk a jobb oldalon, az utca felé. Rengeteg szobánk volt, azt hiszem, négy vagy öt. Fürdőszoba nem volt; abban az időben Újvidéken nem volt vezetékes víz, de a hálószobában volt egy fülkeféleség márvány csempével, porcelán lavórral és egy kancsóval, itt mosakodtunk meg reggelente. A vécé a hallból nyílt, de ott sem volt folyóvíz. Voltak cselédek a háznál, volt egy asszony, aki a nagyanyámnak segített, és voltak férfi alkalmazottak, akik a nagyapám vállalatának raktáraiban dolgoztak. Érdekes, hogy bár a nagyapám és nagyanyám anyanyelve a magyar volt, az üzleti könyveket németül vezették, nem tudom, miért, de így volt. De az itteni emberek általában szerbül és magyarul beszéltek.

Adolf nagyapa – felmenőihez hasonlóan – üzletember volt, de könyvelőként kezdte. Állítólag saját irodája volt 1896 körül a Wilson téren [Ahol ma a főposta van. – A szerk.], 1904-ben pedig megalapította saját üzletét, amit úgy hívtak, hogy Schosberger Adolf bizományi ügynöksége. A cég hosszú ideig ott volt a Futoska utca 28-ban volt, ahol laktak is. Ahogy a gyerekek befejezték az iskolát, beálltak apjuk cégéhez dolgozni. A saját üzletén kívül Adolf nagyapa társ volt Fülöp ötvös- és órásüzletében is. Az üzletben társ volt a sógoruk, Krausz Sámuel (Gizella húguk férje) .

Apám anyja, [Feith] Gizella csendes asszony volt. Bugyin született 1868-ban; apját Fülöpnek, anyját Pepinek hívták. Az esküvő után Újvidékre költözött, és vezette a háztartást. Nem ismertem a testvéreit. Nagyapámnak és nagyanyámnak három fia volt, József, Jenő (Eugén) és Martin, meg egy lánya, Paula. Gizella nagymamát és lányát, Paulát 1944. április huszonhatodikán Auschwitzba deportálták; ahonnan nem tértek vissza [1944. április 26-án a délvidéki zsidók gettóba tömörítése kezdődött meg. Auschwitzba deportálásuk – átmeneti szabadkai, majd bajai gettó után – májusban történt meg. – A szerk.].

1924. május tizenötödikén, amikor a cég teljes gőzzel működött, nagyapám belépett az irodájába, ahol az alkalmazottak éppen az iratszekrényeket tették át valahová. Segíteni akart a cipekedésben, és amint nekikezdett volna, holtan esett össze. Az újvidéki zsidó temetőben temették el, a családi kriptában. Én voltam az egyetlen unoka a temetésen; négy éves voltam akkor. Emlékszem, hogy a cég egyik alkalmazottja vitt el a temetésre a kocsiján. A temetési menet a házunktól indult, volt egy lovas kocsi, a rabbi gyalog jött a temetőbe; ugyanabba a zsidó temetőbe, amit ma is használnak. Érdekes, hogy Paula néni második férje, Hochberg Jakab valójában kohen volt, a kohaniták pedig nem léphetnek be a temetőbe, ezért a kripta mellett lebontották a kerítés egy részét, és ő így nézte végig a temetést, kintről [A kohének – papok, Áron főpap leszármazottai – vezették a Templom fennállása idején az áldozatok bemutatását. Ma csupán az a szerepük a szertartásokban, hogy elmondják a papi áldást, és őket hívják föl elsőként a Tórához. De ma is be kell tartaniuk néhány, még a Templom fennállása idején, a papi méltóság védelmére megállapított szabályt: a kohén nem vehet feleségül sem elvált asszonyt, sem olyat, aki csak áttért a zsidó hitre; nem érinthet holtat, sőt nem is kerülhet holttest közelségébe, nem is tartózkodhat egy fedél alatt egy halottal. – A szerk.].

Adolf nagyapa halála után fivérei vették át a cég irányítását, ami ekkor még ugyanazon a helyen volt. A cég csak 1927-ben költözött át egy új épületbe, ami a Karadzic utcában volt. Ez a ház ma is a család tulajdonában van. Új irodák voltak, egy raktár és lakások is. Gizella nagyanyám haláláig ott lakott.

A Hevra Kadisánál megjelenik Adolf nagyapa neve 1891-ben mint az igazgatótanács tagja, a zsidó hitközségben pedig 1907-től egészen haláláig aktív volt, ő intézte a vallási és zsinagógával kapcsolatos ügyeket. 1923-ban Grüner Bernát székesfehérvári kántorral kellett tárgyalnia, és fölkérnie, hogy jöjjön el Újvidékre főkántornak. Mivel nagyapám hirtelen halt meg 1924-ben, utódainak nem sikerült Grüner kántort Újvidékre hozniuk, mert végül Zágrábba ment. Érdekes, hogy Grüner kántor unokája, Mirjám, Josip fiamhoz ment feleségül, és 1973-ban Újvidékre költözött. A mai zsinagóga középső bejárata fölött van egy felirat: Schosberger Adolf és Gizella [Schosberger Adolf felesége, szül. Feith Gizella]] neve szerepel az adományozók nevei között, akik támogatták a zsinagóga építtetését.

Tudom, hogy az ünnepeket megtartották, és szombatonként nagyanyám gyakran maga köré gyűjtötte az összes unokát sóletre a Karadzic utcai házunkba. Mindannyian a hátsó szobában ültünk; volt egy nagy ovális asztal, csak Hochberg Iván (apám húgának, Paulának és Hochberg Jakabnak a fia) nem ebédelt, csupán nézte, mert apja szerint a nagymama konyhája nem volt elég kóser. Az én kedvenc menüm a sólet volt sült libával és mellé birsalmakompóttal és utána valami süteménnyel desszertnek.

Apám nagyobbik öccse, Jenő (Eugén) 1891-ben született. Kereskedelmi iskolát végzett. Az első világháborúban az olasz fronton volt, ahol repesztalálat érte. Egy ideig nem tudott beszélni, de fölépült, és az orosz frontra küldték, ahol háborús kitüntetést kapott bátorságáért. Törzsőrmesteri rangja volt. Irkutszkban volt hadifogságban. Miután hazatért, újra beállt a céghez, és 1922-ben feleségül vette Fürst Lilit, aki 1903-ban született, és 1954-ben halt  meg. Két lányuk volt: Mira és Vera. Mira 1923-ban született, ma Párizsban él. Van egy lánya, Claire és egy unokája, Julien. Két doktorátusa van, az egyik pszichológiából, a másik pedagógiából; most már nyugdíjas. A húga, Vera 1927-ben született. Híres zongorista volt Újvidéken és zongoratanár. Soha nem ment férjhez. 1972-ben halt meg.

Jenő vezette a Schosberger Adolf céget. Jenőnek érdekeltsége volt egy építkezési cégben is. A megszállás alatt Pestre költözött a családjával, és épített egy kétszintes házat. A Kasztner-vonaton a családjával Bergen-Belsenbe vitték, ahonnan Svájcba mentek, és túlélték a háborút. A háború után visszatért Újvidékre, és különböző cégeknél dolgozott haláláig.

Apám kisebbik öccse, Martin 1897-ben született. Löwenberg Herminát (1901) vette el feleségül. Martin szintén a családi cégnél dolgozott. Amikor elkezdődött a második világháború, Martint munkaszolgálatra vitték, és 1943-ban, Ukrajnában elpusztult. Felesége betegségben halt meg Budapesten, 1943-ban. Volt egy fiuk, Jenő, aki 1924-ben született, Újvidéken. Jenő 1948-ban kivándorolt Izraelbe a feleségével, Lackó Verával. Izraelben vámterületen dolgozott, utána pedig egy ideig az amerikai nagykövetségen. Két gyereke van, Eliézer és Ofra, és öt unokája. Jenő 1995-ben halt meg, Izraelben.

Apám nővére, Paula a Karadzic utcában lakott Gizella nagymamával és a családjával. Paula első férje, Goldstein Emánuel 1918-ban elhunyt betegségben. A második férjét Hochberg Jakabnak hívták, mi Jaksi bácsinak neveztük. Négy gyerekük volt: György, Iván, Kornélia (Nusika) és Gréta. György nagyon fiatalon meghalt. A rokonainál volt látogatóban, Temerinben, skarlátos lett, és meghalt. Nagyon jóképű fiú volt. Iván nem jött vissza a holokausztból; Gréta és Nusika Budapesten élt. Gréta már meghalt; Nusika most is Budapesten él. Paula nénit és Jakabot Auschwitzban gyilkolták meg.

Anyai nagyapámat Feith Gábornak hívták. A családjának rengeteg földje volt Bugyiban, de nagyon sok volt a gyerek is. Nagyapám nem akart a család terhére lenni, úgyhogy felment Budapestre. Építőmesternek tanult.  

Nagyon gazdag ember volt; harminchét háza volt, autója és egy lovas kocsija, amit szállításra használt. Gábor nagyapa a rákospalotai zsidó hitközség elnöke volt, ami ortodox hitközség volt. Épített ott egy zsinagógát a fiával, Miksával. A zsinagóga ma is áll, könyvtárként használják [Föltehetően a Régi Fóti út 77. szám alatti zsinagógaépületről van szó, amely 1927-ben épült, s amely ma az Országos Széchenyi Könyvtár raktára és műhelye. Egyébként Feith Gábor építette 1912-ben a rákospalotai Vigadó épületét is. – A szerk.].

Nagyon szerettem Gábor nagyapához látogatóba menni. Amikor gyerek voltam, mindig magával vitt az építkezésekre. Eleinte az autójával mentünk, amit később valami miatt eladott. Emlékszem, egy nagy Fiat volt, aminek kívül volt a sebességváltója. Többnyire akkor mentünk az építkezésre, amikor az alkalmazottak reggeliztek. Nekem ez nagyon tetszett, és mindig velük akartam enni. Odaültem közéjük, ők pedig megkínáltak az ennivalójukból. Később nagyanyám egy kistáskába csomagolt nekem kenyeret, kóser szalámit és uborkát, én szalonnát is akartam, de ő nem adott.

Gábor nagyapa feleségét Szidóniának hívták, mi Szidinek becéztük. Ő Weiner lány volt. Az irodában segített mindenféle adminisztratív munkában. Míg ő az irodában dolgozott, nagyapám egyéb tennivalóit intézte az irodán kívül. Egy nagy, hat- vagy hétszobás házban laktak. Ha jól emlékszem, két cselédjük volt és egy kocsisuk. Az üzletben is voltak alkalmazottaik, így nagyanyámnak nem volt más dolga, mint a konyhai munkát felügyelni, mert a házban minden szigorúan kóser volt. Öt gyerekük volt: Pál, Miska, Paula, Beska és Mancika.

Emlékszem a gyerekkoromból a széderre Szidi nagyanyámnál. Mindig hozzájuk mentünk, Rákospalotára. Általában anyámmal és az öcsémmel mentem, apám csak ritkán jött velünk. Az egyik szobában volt egy nagy kredenc, ahol a peszáhi edényeket tartották. Természetesen ezeket az edényeket csak Peszáhkor használták. A szédert egy nagy szobában tartották, az ebédlőben, és az egész család összegyűlt ilyenkor. Nagyapa vezette a szédert. Elrejtették az afikóment is, úgyhogy mi, gyerekek aztán az egész házban kereshettük. A Chád gádjá dalocskával, ami egy kecskéről szól, fejeztük be az ünnepi vacsorát. Általában én mondtam a má nistánát, és az öcsém, Dodika meg az unokatestvérem, Jancsika keresték az afikóment.

Édesanyámnak volt egy fivére, Pál; anyám azt mondta, hogy nagyon okos volt. Arról volt híres, hogy keresztrejtvényeket és találós kérdéseket fejtett meg, és mindenféle díjakat is nyert. Egy nap azonban agyhártyagyulladást kapott; valószínűleg agydaganata volt, de erről semmit nem tudok. Középiskolás korában halt meg; tizenhét vagy tizennyolc éves volt. A rákospalotai új temetőben temették el; sok évvel ezelőtt ellátogattam a sírjához. Utána neveztek el engem Pálnak.

Mihály, anyám másik fivére, vagy Miska bácsi, ahogy én neveztem, gimnáziumba járt, és három szakon végzett: mérnöki iskolát, építészeti iskolát és közgazdasági iskolát, háromszoros mérnök volt [A Közgazdaságtudományi Kart csak az 1934/35-ös tanévtől tagozták be a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetembe, de csak nem sokkal előtte, 1920-ban állították föl. Addig a felső kereskedelmi iskolákban lehetett kereskedelmi jellegű (középfokú) tanulmányokat végezni, ill. a Budapesti Kereskedelmi Akadémián, amely kétéves képzési idővel tulajdonképpen az ország első gazdasági-kereskedelmi főiskolája volt. Életkoránál fogva a nagybácsi inkább ezek valamelyikében tanulhatott közgazdaságot, nem a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. – A szerk.]. Volt egy törvénytelen lánya, Ella. Ella anyja nővér volt, akivel Miska bácsi az első világháborúban ismerkedett meg. Amikor nagyanyám tudomására jutott a gyerek születése, elvette az anyjától, hazahozta, és odaadta egy rokonának, egy tanárnak, akiknek nem lehetett gyerekük, hogy neveljék föl Ellát. Fölnevelték, és amikor felnőtt, akkor tudta meg, hogy Miska bácsi az igazi apja. Ella később férjhez ment, és Spanyolországban élt.

Miska bácsi aztán megházasodott. A feleségét Antóniának hívták, de mi Tóni néninek hívtuk. Éppen akkor halt meg Tóni néni, amikor látogatóban voltam Budapesten, 1956-ban. Később Miska bácsi feleségül vette Tóni néni barátnőjét, akit Annának hívtak. Nem sokkal ezután Anna beteg lett, és élete hátralévő részét ágyhoz kötve töltötte. Miska bácsi 1975-ben halt meg, nyolcvanöt éves korában.

Anyám egyik húga, Beska egy Lukács Rudolf nevű bankárhoz ment feleségül, akinek saját bankja volt, igazán gondtalan életet éltek. Budapesten laktak egy nagy lakásban. Beska néni Auschwitzban pusztult el; a férje rákban halt meg, még mielőtt elkezdődött a háború. Két fiuk volt, Pista és Jancsika. Pista már meghalt, de még ott volt Josip fiam esküvőjén. Jancsika Kanadában van, de nem tudom, mi van vele, sajnos nem ír.

A másik húg, Mancika volt a legkevésbé vonzó a lányok közül. Orvostudományt tanult, de az anatómiaórákon mindig elájult, úgyhogy fölhagyott a tanulmányaival. Nem volt végzettsége. Hajnal Ervinhez ment feleségül, aki finom úriember volt. Emellett még nagyon vallásos is volt; minden reggel felvette a tfilint. A műszaki könyveken kívül csak vallásos könyveket olvasott. Ervin építőmérnök volt, és vasútnál dolgozott. A háború alatt végig a vasutaknál volt, nem vitték el, nem is internálták, amit így utólag nem is igazán értek. Mancika néninek nem voltak gyerekei. Mindketten túlélték a második világháborút; Ervin bácsi rákban halt meg, 1956-ban. Mancika néhány évvel fivére, Miska bácsi után halt meg.

Mancikának és Ervinnek volt egy története. A lakásukban volt egy hivatalos telefonvonal, mert Ervin a Vasúti és Közlekedési Minisztérium tanácsadójaként dolgozott. Egyik nap hazaszólt, hogy néhány napig nem jön haza. Mancika néni nem tudta, mit tegyen. Amikor pár nap múlva hazajött, megkérdezte tőle, „Na, hol voltál?”, mire Ervin azt felelte, „Ne is kérdezd, Berlinben voltam, Horthy kormányzó vonatát kísértem Berlinig”. Egy rendőrfelügyelő, egy mérnök és ő mint vasútépítő mérnök felügyelték a vonatot, hogy minden rendben legyen útközben.

Anyám családja vallásos volt. Szombaton gyertyát gyújtottak [lásd: gyertyagyújtás], az ünnepeken elmentek a zsinagógába, a konyhájuk kóser volt. Nagyapám nem viselt kipát az utcán, csak otthon, a hitközségen és természetesen a zsinagógában. A családban minden gyereknek zsidó esküvője [lásd: házasság, esküvői szertartás] volt. Azokban az időkben az esküvőket nem a zsinagógában tartották, hanem általában kint, a zsinagóga vagy a ház hátsó udvarában, hüpe alatt [Egyes ortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.]. Csak később jött divatba, hogy az esküvőt a zsinagógában tartsák.

Apámat Schosberger Józsefnek (zsidó nevén Jicháknak) hívták, de mindenki csak Jóskának szólította. 1889-ben született, Újvidéken. Ő volt a legidősebb fiú. A zsidó elemi iskolába járt, aztán ott, Újvidéken a magyar gimnáziumba. A magyaron kívül, ami az anyanyelve volt, beszélt szerbül és németül. Elvégzett négy év gimnáziumot és két év kereskedelmi iskolát [A későbbiek alapján úgy tűnik, hogy érettségije volt, tehát mindenképpen elvégezte a nyolcosztályos középiskola felső négy osztályát, és mivel nem tudott latinul, valószínű, hogy nem gimnáziumba, hanem reáliskolába járt. Lásd: gimnázium és egyéb középiskolák. – A szerk.].

Az érettségi után Boszniába ment, hogy kitanulja a fakitermelés szakmát. Ott dolgozott az erdőben az úgynevezett baraberikkel [Különböző területekről érkező munkások, akik munkát és jobb megélhetést kerestek. – A szerk.]. Itt valami gépfűrészfélével vágták föl a fát. Ha betettek egy rönköt, a fűrész táblákra vágta.

A telepen dolgozókat egy területi orvos hetente egyszer megvizsgálta. A munka természete miatt sokszor voltak betegek, illetve nagyon gyakoriak voltak a sérülések. Az orvos úgy gondolta, hogy apám kitanulhatná az elsősegélydobozban levő szereket, és ezekkel kezelhetné a munkásokat. Mivel apám nem tudott latinul, az orvos minden gyógyszer latin neve alá odaírta a magyar vagy szerb megfelelőt is. Így tudta, mit használjon, ha valaki megvágta magát; még a szifiliszes sebeket is kezelte. Megvolt a maga módszere: fogott egy hosszú botot, a végére tett egy darab vattát, és jódba mártotta. A jód kiégette a szifilisz okozta sebet, ami aztán kiszáradt. Ez a módszer persze nem gyógyította meg a szifiliszt, de könnyített magán a betegen.

Apámat is behívták a seregbe; a lovasezredhez rendelték. Addig apám lovat csak kocsi előtt látott. Itt kefélnie, ápolnia kellett a lovakat, megnyergelni őket, és természetesen lovagolni is meg kellett tanulnia. A lovasságnál piros nadrágot és kék inget viseltek. A katonai kiképzésért felelős tizedesnek valami miatt a bögyében volt az apám. Amikor a katonák lovagoltak, mintegy „véletlenül” rá-ráhúzott apám lábára az ostorral, és mivel a nadrág piros színű volt, nem látszott, hogy vérzik. Egyszer, miközben a lovat kefélte, a tizedes fogta a kefét, és mellbe vágta vele az apámat. Aztán egyszer, egy gyakorlat során a tizedes miatt apám lova nekiütközött a kerítésnek, és apám eltörte a lábát. Miután fölépült, belevetette magát a lovaglásba, és a legjobb lovas lett az egész ezredben. Apám nagyon erős ember volt, ezenkívül tanult, szép kézírása volt. Mikor ez kiderült, írnokféle lett az ezrednél. Megkapta az első csillagját, aztán a másodikat, majd a harmadikat, míg a tizedesnek továbbra is csak két csillagja volt. Ezek után nem bánthatta többet apámat.

Három évet szolgált a katonaságnál. Ez alatt az idő alatt minden zsidó ünnepet meg tudott tartani, nem imádkozott ugyan minden nap, de eljárt a zsinagógába. Épphogy befejezte a katonai szolgálatát, amikor kitört az első világháború, és neki azonnal vissza kellett mennie az ezredhez. Először a galíciai frontra került, utána az olasz frontra. Tüzér volt, és több háborús kitüntetést is kapott. Tudom, hogy kettőt a bátorságáért. A legbüszkébb egy Károly-keresztre volt [lásd: rendjelek, kitüntetések]. Összesen hét háborús kitüntetése volt.

1918-ban az olasz fronton befejeződtek a harcok, kitört a forradalom. A katonák elhagyták a frontot, és hazatértek. Fehér krizantémot [őszirózsát] tűztek a sapkájukra, amit forradalmi krizantémnak neveztek. Aztán a magyar hadsereg megkezdte a visszavonulást Magyarország felé. Apám Budapestre ment a hadsereggel. Ott Horthy katonái azt énekelték neki: „Erger, berger, Sósberger, minden zsidó gazember.” Ekkor úgy döntött, otthagyja a katonaságot.

Édesanyám, Paula 1895-ben született, Újpesten. Először elvégezte a zsidó elemi iskolát, utána a híres Veres Pálné Polgári Leányiskolába járt. Aztán elvégzett egy mérnöki szakközépiskolát. Titokban elvégezte a Montessori akadémiát, ahol iskolán kívüli nevelést tanult (A rendelkezésre álló információkból úgy tűnik, hogy a Veres Pálné Láníygimnázium volt és nem polgári iskola. Kérdés,  hogy polgárit végzett-e vagy mégiscsak ezt a gimnáziumot?  Mérnöki szakközépiskola’ nem létezett, az előtanulmányoktól függően tanulhatott valamilyen iparostanonc-iskolában vagy polgári után valamilyen felső ipariskolában, de a 20. század első évtizedében nők általában nem tanultak felső ipariskolákban. Nem találtunk a forrásokban ’Montessori akadémiát”, ennek esetleg nem tudja a nevét magyarul? Magyarországon 1912-től foglalkoztak Montessori pedagógiájáva. 1913-tól volt egy Montessori-rendszerű óvoda, 1928-tól 1941-ig pedig iskola Budapesten. Elképzelhető, hogy voltak tanfolyamok, ahol oktatták a Montessori-pedagógiát, de a Magyar Montessori Egyesület maga csak 1932-ben alakult meg- A szerk..) Újvidéken ő volt az első, akinek olyan végzettsége volt, amivel a gyerekeket az iskolán kívül oktatni lehetett. A Montessori módszert használta, ami akkor nagyon modernnek számított, de ma is alkalmazzák [Maria Montessori (1870–1952) – a nevét viselő reformpedagógiai koncepció megalkotója. Alapelve: a gyermek maga végezzen el mindent, ami fejlődését elősegíti, önmaga alkossa meg képzeteit, fejlessze érzékszerveit, építse fel személyiségét. – A szerk.].

Nagyon ügyes volt. Mindig mindenfélét csinált, rajzolt, kézimunkázott, különféle dekorációkat készített fából, gobleineket csinált, vázákat készített és díszített. Imádtam segíteni neki; vettem például egy sima vázát, befestettük feketére, és valamilyen más színnel figurákat rajzoltunk rá. Utána lelakkoztuk, és nagyon szép lett.

A szüleim ismerték egymást, mivel rokonok voltak. Miután apám otthagyta a katonaságot, fölkereste a rokonait, a Feith családot. A rokonok marasztalták, mert jól jött egy férfi a háznál, mivel az ő saját fiuk akkor még nem jött vissza a seregből. Apám jóba lett a Feith lányokkal, Paula és Jóska valahogy egymásba szerettek, és anyám közölte a szüleivel, hogy feleségül akar menni Jóskához.

Az esküvő Budapesten volt, és mivel még tartott a háború, az apám családja nem tudott elmenni az esküvőre [Az első világháborúnak ekkor már vége volt, ekkoriban a Tanácsköztársaság alatti események zajlottak. – A szerk.]. 1919-ben házasodtak össze, egyházi és polgári esküvő is volt. Egy darabig Budapesten éltek, apám egy kávéházat vezetett, ami Gábor nagyapa tulajdona volt. Aztán, azt hiszem, négy év múlva, az újvidéki nagyapa hazarendelte Jóskát.

Én Budapesten születtem a Zsidó Szeretetkórházban [Szeretetkórház – a XIV. Amerikai út 57. szám alatti épület „alapításakor (1911) a Chevra Kadisa Szeretetháza (Gyógyíthatatlan Betegek Otthona) volt, 75 ággyal, az első világháború alatt a Vöröskereszt tiszti kórházának adott helyet, 1919 óta pedig egyik részében jól felszerelt szanatóriumot tartottak fenn, 60 ággyal (Szeretetkórház)”. Az épületet Lajta Béla tervezte (Frojimovics, Komoróczy, Pusztai és Strbik: A zsidó Budapest, II., 666. oldal). – A szerk.]. Jom Kipur előestéjén születtem 1920. szeptember huszonegyedikén. Gábor nagyapám tíz kilométerre lakott a kórháztól, és a születésem utáni napon – Jom Kipurkor – elgyalogolt a kórházba, hogy lásson. Nem laktunk sokáig Budapesten. A Ferenc József hajóval mentünk Újvidékre anyámmal, ez volt az első utazás, amire emlékszem. Hosszú ideig tartott az út Pesttől Újvidékig, de nagy móka volt. Amikor megérkeztünk, apám már várt ránk, és integetett nekünk. Előbb jött Újvidékre, mint mi, hogy mindent előkészítsen az érkezésünkre. Kocsival mentünk a házunkhoz. Három vagy négy éves lehettem akkoriban.

Újvidéken először a nagyanyáméknál laktunk. 1927-ben költöztünk át a saját házunkba, ami egy nyilvános fürdő és a katolikus temető közelében volt. Még ma is ez az egyik legszebb ház. Öt szobája volt, és az alagsorban is volt jó pár szoba. Volt fürdőszobánk, a legmodernebb fürdőszoba saját vízvezetékkel: volt egy automata tartály, ami magától töltődött fel. A vizet tűzifával kellett fölmelegíteni, mert bojler nem volt [Illetőleg ezt a megoldást hívták fatüzeléses bojlernek. – A szerk.]. A fürdőszobában volt bidé és mosdó. A házban központi fűtés is volt, vagyis padlófűtés koksszal; volt telefonunk, rádiónk, szóval a mai szinten fölszerelt ház volt. Voltak cselédeink: egy asszony, aki főzött, egy fiatal lány, aki a takarításban segített, és egy ideig volt egy dada, amíg az öcsém kicsi volt, de ő később elment. Volt kertészünk, és volt egy asszony, aki mosott és vasalt.

Rózsák és más virágok voltak a kertünkben, sok-sok virág. Jó kisfiú voltam, mindig vittem haza valamilyen virágot. A Futoska utcában, a zsidó iskola közelében volt egy magbolt, ahol mindenféle magokat vásároltam, hol ibolyát, hol meg retket. Volt egy saját kertem, a saját virágmagjaimat ültettem el, vagy éppen retket termesztettem.

Amíg ebben a házban laktunk, addig a barátaim: Vermes Tibor, Iric Mandika, a Lemberger gyerekek mind a közelben laktak. Együtt jártunk a zsidó elemi iskolába. Sokat pingpongoztunk és fociztunk. Az iskolában is együtt voltunk, meg otthon is, délutánonként. Később összebarátkoztam Berkovics Mikivel. A szüleinek volt egy nagy gyára, a Prva Jugoslovenska Kemicka Fabrika, ahol szappant, kölnit, Idol cipőkrémet és ki tudja, mi mindent gyártottak. Együtt jártunk tánciskolába, moziba, színházba. Egy darabig szerelmes voltam Miki húgába. Az első szerelmem azonban Bianka volt első elemiben. Szépen balettozott, és az egész osztály szerelmes volt belé. Bianka ma Izraelben él, Askelonban, és nyolcvanhárom éves.

Voltak barátaink a családon kívül is, de nem emlékszem rájuk. Főleg a rokonokkal jártunk össze. Gyakran összejöttünk az újvidéki rokonokkal, Heredékkel, a többi Schosbergerrel, nagyapám sógoráékkal, Krauszékkal, Rosenzweigékkal; ők mind Schosberger lányt vettek feleségül.

Amíg a Futoska utcában laktunk, ott volt a szomszédban a boltos Neubauer i sin [Neubauer és fia (szerb)]. Német volt. Vegyesboltja volt, és mindig ott vásároltunk. Volt egy könyve, amibe beírt mindent, amit vettünk, és a hónap végén kifizettük. Jó viszonyban voltunk vele. Ennek a Neubauernek volt egy fia. Egyszer vettem valami cukorkát, és találtam benne egy számot. Megkérdeztem tőle, hogy mi ez, mondta, őrizzem meg a számot, mert nyerhetek vele egy órát. Akkortól kezdve elkezdtem vásárolni ilyen cukorkát, és gyűjtöttem a számokat, míg végül megvolt az összes. Elment a gyár főirodájába, ahol ezeket a cukorkákat gyártották, és kaptam egy zsebórát. Elég nagy volt, és nagyon büszke voltam rá.

Miután átköltöztünk a házba [a szülők saját házába, 1927-ben], a Jelisaveta Marberger boltba jártunk. Állítólag ez a Jelisaveta távoli rokonunk volt. Volt egy férje, az Aladár. Ez a bolt a mai Zelecnika utcában volt. Telefonon megrendeltük, amire szükségünk volt, és egy férfi kihozta az árut biciklivel. A Postanska utcában volt egy kóser hentesüzlet, amit Marer, Évike Marer barátunk nagyapja vezetett. Ott vettük a húst. A zsinagóga hátsó udvarában is volt egy sakter. A fősakter Fleischman Simon volt, ő tanította és készítette föl a gyerekeket a bár micvóra is.

Az öcsémet Schosberger Adolf Armandnak hívták, Adolfnak a nagyapám után, az Armandot pedig anyám találta ki, hogy ne csak Adolf legyen. Mi nem hívtuk sem Adolfnak, sem Armandnak, hanem Dodinak vagy Dodikának, még az iskolában is a becenevén hívták, és csak nagyritkán a rendes nevén. 1926-ban született, Újvidéken.

Öt éves voltam, amikor elkezdtem az első osztályt, és akkor már tudtam szerbül. Magyar és német volt az anyanyelvem, nem tudom, melyiken kezdtem el először beszélni. Szerbül itt tanultam meg. Anyámat is tanítottam szerbül, mielőtt magánórákat vett volna egy tanártól. Le kellett vizsgáznia szerbből, történelemből és földrajzból, hogy honosíthassa tanári diplomáját.

Dodika is a zsidó elemibe járt, aztán gimnáziumba; miután azt befejezte [Úgy tűnik, nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályának elvégzéséről van szó. – A szerk.], elkezdett egy műszaki iskolát, de nem tudta befejezni a harmadik osztályt, mert kitört a második világháború. Nem voltam itt, amikor elkezdődött a háború, de azt hiszem, lehetett iskolába járni akkor, de ő meghalt az 1942-es vérengzés alatt. Tizenhat éves volt.

Egyszer volt egy érdekes eset az öcsém nevével. Minden nyáron nagyapám irodájában dolgoztunk. Elkezdtem összerendezni az archívumot, el kellett olvasnom minden levelet, betenni a megfelelő dossziéba, és ugyanez volt Dodika dolga is később. Később, amikor már a főiskolára jártam, ha nem volt előadás, a cégnél dolgoztam. Mindenfélét csináltam, elmentem a bankba, hogy beváltsam a csekkeket, sőt még a vámot is én fizettem be. Később Dodika vette át a feladataimat. Egyszer elment a bankba, és a tisztviselő megkérte, hogy írjon alá valamit. Schosberger Adolfként írta alá, mire a tisztviselő mondta neki, hogy ne a cég nevét írja alá, hanem a sajátját. „De az én nevem Schosberger Adolf”, felelte.

Évente egyszer elmentünk Budapestre, anyám családjához; ezenkívül Dodika, az anyám és én egyszer elutaztunk hármasban a tengerpartra, Crikvenicába. Többször nem utaztunk együtt, de én jártam táborozni. Ezek nem zsidó táborok voltak. Bentlakásos iskolába is jártam Bledbe [Bled városa ma Szlovéniában található. – A szerk.] aminek a vezetője Legetics középiskolai tanár volt. Nem volt semmi különleges program. Együtt voltunk, úsztunk a tóban; többször is voltam ott. Ez is olyan nyaralásféle volt.

Miután Újvidékre költöztünk, anyám csak velem és Dodikával foglalkozott. Amikor már Dodi is nagyobb volt, anyám elkezdett jótékonysági munkával foglalkozni. Ő volt az egyik legaktívabb nő a zsidó hitközségen, a női szekcióban, a Makkabiban, a WIZO-nál. Ő szervezte és irányította az újvidéki zsidó kulturális közéletet, hangversenyeket, bálokat, táncesteket, teadélutánokat szervezett. Még megvan az újság, amiben azt írták: „A mi híres Schosberger Paulánk szervezte az eseményt.”

A bár micvóm 1933-ban volt. Fleischman Simon, a házán [kántor] készített föl a bár micvóra. Szeptember hónapban volt. Az egész családom ott volt, még Feith nagyapám is eljött Budapestről. Először a család kohen tagját, Hochberg Jaksi bácsit hívták föl a Tórához, apám a bal oldalon állt, aztán Jenő és Martin nagybátyám következett, majd én voltam, aki a máftirt mondta. Új öltönyöm volt, nagyon ideges voltam, ennek ellenére szépen elénekeltem, amit kellett. Ezután doktor Kis Henrik rabbi tartott beszédet, megáldott, és gratulált nekem. Anyám és a nagynénéim végig a karzaton voltak [Nők az ortodox zsinagógában nem vegyülhettek a férfiak közé, ráccsal vagy függönnyel elválasztott karzat ott volt számukra fönntartva. Az általuk látogatott zsinagóga – mint az alábbiakban lesz róla szó – neológ zsinagóga volt, nyilván nem volt sem rács, sem függöny, csak karzat a nők részére. – A szerk.]. Otthon ünnepi ebéd volt, délután pedig eljöttek a barátaim. Sok ajándékot kaptam.

A zsidó elemi után a Kralj Aleksandar gimnáziumba jártam. Ez klasszikus állami fiúgimnázium volt (négyosztályos gimnázium), latint és franciát tanultam. Imádtam nyelvet tanulni. A franciatanárom mindig megdicsért, azt mondta, én vagyok a legjobb tanítványa.

Két évig jártam a Friedman Intézetbe. Szinte minden nap elmentem az iskola után. Ez egy magánintézet volt, fizetni kellett érte. Két épülete volt, az egyikben a hálók voltak a bejáró diákoknak, a másikban pedig az osztálytermek, ahol tanultunk. Nem minden diák volt zsidó, és nem voltak zsidó tantárgyak. Közismereti óráink voltak németül vagy franciául, doktor Friedman és a felesége tartotta. Nagyon híresek voltak ezek az órák; azt mondta például, hogy „Ma, Újvidéken keresztül Olaszországba megyünk, vonattal”. Tudnunk kellett, milyen helységeken megyünk át, milyen országban milyen pénzt használnak. Tehát ilyen általános műveltségi dolgokat is tanultunk.

A gimnázium után műszaki főiskolára jártam, építészeti szakra. Apám nagyon sokat segített: szépen tudott rajzolni, és ha tintával kellett rajzolni valamit, megcsinálta helyettem. Minden lehetséges eszközt megvett nekem, volt két rajzasztalom, egy az iskolában, a másik pedig otthon. Imádtam az ábrázoló geometriát, a szaktárgyakat, szépen tudtam rajzolni, bár tintával apám jobban tudott.

Újvidék nagyon szép város volt, akárcsak ma, de sokkal kisebb volt, mint ma. Az én időmben volt egy villamos, amit 1911-ben létesítettek, és 1958-ban szüntették meg. Azelőtt volt egy lóvasút, amit két ló húzott, mint egy omnibuszt. Később lettek fiákerek, sőt autók is. Voltak parkok, egyesek még ma is léteznek, a Dunavski és a Futoski és az úgynevezett Artejski Park. Az utcák sárga klinkertéglával voltak kikövezve, de volt olyan is, ahol aszfalt volt, és olyan is, ahol nem volt aszfalt. A központot csinosan rendben tartották.

Mivel Újvidéken a házakban nem volt vezetékes víz, a felnőttek általában a nyilvános fürdőbe jártak fürödni. Mi, gyerekek otthon fürödtünk egy kis fémlemezből készült kádban, amibe bele lehetett ülni, de a lábunk kilógott. Apám és anyám addig járt a fürdőbe, amíg el nem készült a házunk, ahol már volt folyóvíz. Újvidéken volt egy mikve, a zsinagóga hátsó udvarában, de a szüleim nem voltak olyan vallásosak, úgyhogy oda nem jártak.

A zsidó hitközség neológ volt. Újvidéknek akkor körülbelül hatvanötezer lakosa volt, talán még több is. Közvetlenül a második világháború előtt volt a legnagyobb létszámú a zsidóság, körülbelül négyezer-háromszáz zsidó volt Újvidéken. Voltak köztük bevándorlók is, akik Hitler uralma elől menekültek Ausztriából, Csehszlovákiából és Lengyelországból. Volt egy nagy zsinagóga, ami 1909-ben épült. Nagyon szép volt, volt benne orgona, és működött benne vegyes kórus is [Az orgonát „az ortodox zsidók azért nem engedik be templomukba, mert hajdan, a jeruzsálemi Szentélyben volt víziorgona (ez akkoriban nagy csodának számított), és mióta a Templom elpusztult, annak emlékére nem használnak orgonát” (Raj Tamás). Más források szerint a bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban, ezek egyike a munka: szombaton mindenfajta munkától tartózkodni kell, márpedig az orgonabillentyűk nyomogatása is munka, tehát tilos. Ezért az ortodoxia szemében botrány az orgona a zsinagógában, a neológia szemében viszont a reformok jelképe. (Magyarországon egyébként a nagykanizsai zsinagógában építettek először orgonát, 1845-ben.) – A szerk.]. Érdekes, hogy csupán 1888-tól kezdve engedélyezték a vegyes kórust a zsinagógákban, és azt is csak a neológokban.

A főrabbi doktor Kis Henrik volt [Kis Henrik az Ugocsa vm.-i Veresmarton született 1882-ben, 1912-ben avatták bölcsészdoktorrá, 1914-ben rabbivá. Előbb Muraszombatban, majd 1910-től Újvidéken volt rabbi (Magyar Zsidó Lexikon). – A szerk.]. A budapesti rabbi szemináriumon végzett, és a filozófia doktora volt. Az 1930-as években még egy rabbi jött Újvidékre, doktor Mordehaj Zilber. Ő lengyel volt, és szintén a filozófia doktora. Tanult volt, és sok nyelven beszélt, leginkább a főrabbinak segített, és héber- meg történelemórákat tartott a gyerekeknek. A zsidó hitközségnek hét vallási tisztségviselője volt. A főimádkozó Fleischman Simon házán volt, volt még néhány segítő az imához, meg a samesz, akit Kaufmannak hívtak, és cilindert hordott. Volt két szolga, akik takarítottak, és rendben tartották a zsinagógát, ők nem voltak zsidók. Az egyik kezelte a fújtatót (a villamosítás előtt), a lábát használta, hogy levegőt fújjon az orgonába.

A tisztségviselőknek, a zsidó hitközség és a Hevra Kadisa elnökének megvolt a helye a zsinagógában. Ők a rabbitól balra ültek, külön, tiszteletbeli helyeken. Jobbra két gabe ült, ők közismert újvidéki lakosok voltak. Nekik az egész istentisztelet alatt cilinder volt a fejükön, míg a rabbi és a főkántor, valamint a vallási személyzet selyem- vagy bársonytalárt viselt – nagyon díszesen voltak öltözve.

Újvidéken volt egy zsidó óvoda is. Anyám alapította az 1930-as évek elején, saját költségén. Ez volt az első és egyetlen zsidó óvoda Újvidéken. 1935-ben, a Zsidó kultúrotthon megnyitása után az óvoda beköltözött a kultúrházba, és ekkor a hitközség át is vette. De az óvodát továbbra is anyám vezette; Simerling Hanna] miután visszatért Palesztinából – azt hiszem 1937-ben vagy 1938-ban, mert maláriás lett –, segített anyámnak a foglalkozásokon. Volt még egy lány kisegítő, aki kivitte a gyerekeket a vécére, segített nekik kezet mosni, olyan dadusféle volt.

Jól ismerték az óvodát, a zsidó gyerekek mellett nem zsidók is voltak. Rajzoltak, zsidó dalokat tanultak, szobrot készítettek agyagból. Az egész óvodát kisgyerekeknek szerelték föl kis asztalokkal, székekkel, sőt még kis mosdók és vécék is voltak. A gyerekeknek volt egyenruhájuk, fehér ruhácska kék széllel és egy kék mógen Dóviddal a bal oldalon, a gyerekek nevét pedig a ruha zsebére írták rá. A gyerekek gyakran készültek előadással az ünnepekre, Hanukára, Purimra, amit előadtak a hitközség tagjainak. Egy-két előadásnak még a címére is emlékszem: „Adriai éjszaka”, „Gyerekek konferenciája” meg az „Erdei álom”. Ezek nagyon egyszerű kis színdarabok voltak, amikben még a legkisebb gyerekek is részt tudtak venni. Időnként mi is szerepeltünk az öcsémmel.

A zsidó elemi iskola volt a legjobb iskola a városban, kitűnő tanárokkal, nagyon modern épületben, a városban például a miénken kívül egyetlen iskolában sem volt angol vécé és víz. 1909-ben alapították [A Magyar Zsidó Lexikon a következőket írja: „1905-ben elhatározták, hogy … új templomot, iskolát és székházat építenek Baumhorn Lipót műépítész tervei szerint. … Pap Ignác főrabbi 1909 nyarán avatta fel a monumentális épületet.” A szerk. ]. A zsinagóga mellett épült, és mindig is itt volt [Ma az épületben balettiskola működik. – A szerk.]. Az iskola igazgatója Boros Mihály volt, aki vallásos tárgyakat tanított. Az elején szinte minden tanár zsidó volt. Később csak néhány zsidó tanár volt, és nem zsidó szaktanárokat is alkalmaztak.

Ez volt az egyetlen zsidó iskola Újvidéken, és volt egy különlegességünk: szombaton nem volt tanítás, de minden szombaton istentisztelet volt a gyerekeknek a másodikosok termében. Abban az osztályban volt egy kis áron kódes [lásd: frigyszekrény], amin volt egy páróhet. Szombaton kinyitották az áron kódest, és kivettek belőle egy kis Tórát. Meir levette a ruhát és a selyemszalagot, amibe a Tóra be volt csomagolva, és kitette az asztalra, ahol fölolvasták. Az istentiszteletet Boros Mihály vezette. Fölolvasott a Tórából, aztán fölhívta a kohent, lévit, slisit, reviit, hamisit, sisit és a máftirt [Héber: harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, befejező. A szombati istentiszteleten ebben a sorrendben hívják fel az imádkozókat a Tóra olvasásához. – A szerk.]; mindnyájan gyerekek voltak, akik fölmentek a Tórához. Az istentisztelet végén a Tórát visszacsomagolták: a hágber ismét a magasba tartotta, és a galila felöltöztette, majd visszatette az áron kódesbe [A hágbáhá az, aki fölemeli a Tórát a Tóra-olvasás végén, és körbemutatja a közösségnek, a gelilá pedig, aki összetekercseli és felöltözteti. – A szerk.].

A családom vallásos volt, de nem ortodox. Otthon kóser konyha volt, az anyám nagyon szigorúan betartotta a szabályokat [lásd: étkezési törvények], megtartottunk minden zsidó ünnepet, és zsinagógába is jártunk. Sábeszre anyám gyertyát gyújtott, és szombaton mindig elmentem apámmal a reggeli imára. Jom Kipurkor az egész család böjtölt, napközben pedig a zsinagógában voltunk az istentiszteleten.

Újvidéken csak rövid ideig léteztek gettók, valamikor 1748 körül. Amikor Újvidék szabad királyi város lett, ezzel együtt arra is jogot kapott, hogy kialakítson egy zsidó gettót. A Zsidó utcát kikiáltották gettónak, és azoknak a zsidóknak, akiknek a város más részében volt házuk, ott el kellett adniuk, és a városnak ebben a részében vásárolhattak másikat, de ez nem tartott sokáig. Ezt az utcát lánccal lezárták este hatkor. De a zsidók már az 1800-as években is mindenfelé laktak Újvidéken, bár a boltjaik főleg a [zsidó (szerb)] utcában voltak [Ma is így hívják, és Újvidék központjában található. – A szerk.].

Az első világháború után új állam alakult, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, és az új államot néhány kivétellel a zsidók is elfogadták. Akik pedig nem fogadták el az új kormányt, Újvidékről átköltöztek Magyarországra. Nem nagyon ártottuk magunkat a politikába, kivéve Kovács Bódogot, a Magyar Párt elnökét [A Centropa készített interjút Kovács Bódog unokaöccsével, Teodor Kovaccsal (Kovács Tivadar). – A szerk.]. Érezhető volt akkoriban a cionista szervezetek megerősödése, és később, az 1930-as években a revizionistáké is. Mi a Hasomér Hacairban, a Tehelet Lavanban [Baloldali cionista szervezet, aminek jugoszláviai szervezetét Újvidéken 1937-ben alapították. – A szerk.] vagy a Kadimában [lásd: Kadima Jugoszláviában] voltunk. Ez a baloldali beállítottságú cionista közepet jelentette.

Emlékszem a katonai felvonulásokra, minden évben volt felvonulás a városban. Szeptember hatodikán, a koronaherceg, Péter születésnapján a jugoszláv hadsereg vonult fel katonazenére. A Dunavska utcától indultak [Újvidék főutcája. – A szerk.], elvonultak az első hadsereg főhadiszállása mellett, ahol a hadseregparancsnok üdvözölte a felvonulást. Nagyon érdekes volt nekem. Volt katonazene, néhány katonai teherszállító katonákkal, és persze ott volt a tüzérség, de csak teherautók voltak, tankok nem.

Emlékszem a király újvidéki látogatására. Ez 1934 tavaszán volt, ősszel pedig meggyilkolták a királyt [lásd: I. Sándor].  Mi, középiskolás diákok az első sorban álltunk. Egészen közel voltam hozzá, nem voltak katonák, csak egy-két rendőr és mi, gyerekek. Közvetlenül az Apolló mozinál álltam, amikor a király megérkezett egy nyitott Packarddal, amin védőüveg volt. Mellette ült a dunai regionális egység kormányzója, elöl pedig a szárnysegéd. Miközben jött, integetett nekünk, és katonásan üdvözölt bennünket, mi pedig azt kiabáltuk, hogy „Éljen a király, éljen a király”, és voltak zászlóink is, amiket lengettünk. Aztán a király bement a Városházára, valamilyen ülésre, majd fölszentelte az Ifjú Kereskedők épületét. Kijött az erkélyre, rengeteg ember volt lent, és tapsoltunk meg kiabáltunk, hogy „Éljen a király”.

1934 októberében a királyt megölték. Anyámnak az volt a szokása, hogyha valamilyen hírt hallott, azt mondta: „Hát lehetséges ez, tényleg lehetséges?” Az öcsémmel pont akkor hallottuk meg anyámat, amikor elkezdte mondani, „Mit mondtál?”, mi pedig: „Lehetséges ez, lehetséges?” De azért láttuk rajta, hogy valami komoly dolog történt, ő pedig azt mondta: „Gyerekek, ez nem vicc, megölték a királyt!” Megijedtünk, hogy most mi lesz. De Dodikával nem fogtuk föl a helyzetet. Egész éjszaka katonák masíroztak a ház előtt. Az összes újvidéki kaszárnyából a Mileticeva utcai központi kaszárnyához mentek a katonák, ahol fölesküdtek az új királyra. Másnap reggel mindenütt puskával és szuronnyal fölszerelt katonai rendőröket láttunk, ők őrizték a Városházát és a katonai épületeket, a pénzügyi intézet előtt pedig zöld egyenruhás fináncok (pénzügyőrség) álltak őrt. Ez így volt egészen a temetésig, amire körülbelül két héttel később került sor Belgrádban.

Én a Kralj Aleksandar gimnáziumba jártam, eleinte mi is viseltünk fekete karszalagot. De az iskolánk jelvénye, az A1 ott volt a sapkánkon Aleksandar király koronájával, úgyhogy vettünk fekete tüllt, és azzal takartuk le a jelvényt.

A gimnáziumban volt egy nagyon kellemetlen tanárom, Bozidar Prvanovicnak hívták, és szerb nyelvet tanított nekünk. Az érettségi előtt ez a fickó agyongyötört. Negyedikben lediktált egy olvasmánylistát, hogy mit kell a karácsonyi szünetben elolvasnunk. Amikor hazaértem, és mutattam otthon a listát, anyám kézen fogott, és elvitt a Matica Srpskába [1826-ban Pest-Budán alapított szerb irodalmi és művelődési társaság. Székhelyét 1864-ben a szerb szellemi központtá fejlődött Újvidékre tette át. A társaság tudományos és kiadói tevékenységgel is foglalkozik. – A szerk.], ahol valaki segített megtalálnunk az összes könyvet. Mindent elolvastam, amit feladtak. Nem is csináltam mást a szünetben, csak olvastam.

Apámnál szabály volt, hogy mindent, amit az iskolában olvastam vagy írtam, keménykötésű füzetekbe kellett jegyzetelnem, ami aztán olyan volt, mint a szentírás. Úgyhogy az összes könyvről leírtam minden lényegeset a füzetbe. A szünet utáni első órán bejött ez a Prvanovic, és rögtön engem kérdezett, hogy olvastam-e valamit a szünetben. Én azonnal elkezdtem fölolvasni a címeket a listáról; ő meg persze nem hitte el, hogy mindet olvastam. Fölolvastatta velem a naplót. Bármiről kérdezett, a teljes olvasónaplóm ott volt leírva a füzetemben. Hármast adott,  és nem is volt hajlandó jobb jegyet adni, pedig mindent tudtam, amit csak kérdezett. Azt hiszem, antiszemita volt, de nem tudom, hogy milyen volt a többi zsidó diákkal. Németet is tanított. Folyékonyan beszéltem németül, de ebből is mindig hármast, nagyritkán négyest kaptam. A többi diákkal nem viselkedett így. Emlékszem, amikor kirándulni mentünk, azt mondta, én fizessek be többet a kirándulásra: „Ti, Schosbergerek gazdagok vagytok.” A többi tanárral nem volt semmi gondom.

Minden középiskolás diák egyben tagja volt az iskolai sportszervezetnek. Részt vettünk minden iskolai versenyen, amiket a mai stadionban rendeztek meg, akkor ez Karadjordje atlétikai pálya volt. A Vojvodina és a Juda Makkabi sportklubok tulajdona volt. A Falcon felvonulásokat rendezett falcon zenével [Falcon volt a jugoszláv nemzeti sportszervezet. – A szerk.]. Átvonultunk a városon, nagyon divatos egyenruhánk volt piros inggel, az iskolai sapkával, amibe egy tollat tűztünk, a fiatalabbak pedig rövidnadrágot viseltek, piros inget és sajkacát [Egyfajta jugoszláv katonai sapka. – A szerk.] piros béléssel. A legkisebbek is ilyen egyenruhát viseltek, sajkaca helyett kerek sapkával, aminek fekete és piros volt a közepe. Ezután bemutattunk néhány csoportgyakorlatot, talajgyakorlatot, aztán pedig jöttek a lányok és a fiatalabb fiúk gyakorlatai a karikákkal és botokkal.

Bélyeget gyűjtöttem, zongoráztam, imádtam síelni, és teniszeztem. Aktív voltam a Juda Makkabi sportklubban is. Itt először vívni tanultam, később pedig tornázni kezdtem. Esténként partikra, Makkabi-bálokra és cionista előadásokra jártunk.

Berkovics Mikin kívül jó barátom volt Fredik Ernő. A szüleinek volt egy kiskereskedése, ahol postai és gyűjteménybe való bélyegeket is árultak. Szinte minden nap fölmentem hozzájuk, aztán együtt mentünk el valahova. Eleinte táncolni jártunk, rendszerint a fiú- és lánygimnáziumba, később aztán kávéházakba, bárokba, éjszakai klubokba jártunk.

1933-ban a Mileticeva utcába költöztünk, mert apámnak pénzügyi nehézségei adódtak, és el kellett adnunk a házunkat. Egy olyan házba költöztünk, amit az egykori Kamila kávéház helyén emeltek. Korábban a Kamila volt az újvidéki írók és bohémek találkozóhelye. Az épületet Cocek Nándor újvidéki építési vállalkozó építette Feith Mihály építész tervei szerint. Az építész ott lakott nálunk, és néha Gizella nagymamánál ebédelt a Karadzic utcában. Több rokonunk is ott lakott ebben a házban: Kellerék (ma Rehovotban élnek), Kálmánék, doktor Szántó és a családja, Schosberger Manó (Kis Marci –a családjával. Még több lakó is volt, de rájuk nem emlékszem.

Mi egy négyszobás lakásba költöztünk a földszinten; a bejárat után egyből az ebédlőbe léptünk, amit azzal az ebédlőbútorral rendeztünk be, ami a házunkban volt, ez egy úgynevezett újnémet stílusú bútor volt, amit anyám az apjától kapott nászajándékba. Az ebédlőből lehetett belépni a nappaliba. A nappali bútora mahagóniból készült szecessziós stílusban, volt ott egy nagy könyvszekrény, apám íróasztala, a szoba közepén pedig egy kerek asztal állt négy karosszékkel. A földön perzsaszőnyeg volt. Ebben a szobában volt egy Lauberger és Gross-féle zongora is. Ezt Budapestről kaptuk, a többi bútort pedig Eduard Krausnál vettük.

Dodikával közös szobánk volt; minden bútorunk zöld volt. Nekem zöld vaságyam volt, Dodika pedig egy zöld heverőn aludt. A szobában állt egy cserépkályha. Az ablak előtt volt két zöld színű munkaasztal paddal. Később aztán ide került a rajzasztalom. A negyedik szoba a szüleim hálószobája volt, és volt fürdőszoba, de a vécé külön volt. Az ebédlőből lehetett átmenni a hallba is, onnan pedig a konyhába és a spájzba. A lakáshoz tartozott még egy cselédszoba, de annak külön bejárata volt, az épület előteréből. Ez egy kicsi szoba volt, amiben egy ágy meg egy szekrény fért el.

Rengeteg könyvünk volt, egy részét még anyám hozta a családi könyvtárból, de mi is sok könyvet vásároltunk. Voltak ott külföldi írók, magyar írók, lexikonok, különféle történelmi könyvek. Elolvastam például a legvastagabb könyvet, a női anatómiáról. Kiskoromban egyszer anyám levette magának ezt a könyvet a polcról, én meg elcsentem, és titokban olvasgattam.

Hitler németországi hatalomra jutásával itt nem voltak nagy változások. Emlékszem, hogy a helyi németek egy helyen gyűltek össze, ez az épület még ma is megvan. A háború előestéjén fölfegyverkezve behúzódtak ebbe az épületbe. Itt működött a rádióállomásuk is. Csak néha láttuk őket. Egyszer fölvonultak itt, ahol ma a szlovák templom áll [Masaryk utca. – A szerk.], a fiataljaik itt találkoztak. Fekete rövidnadrágot viseltek, fehér inget és fehér zoknit.

Amikor befejeztem az iskolát, munkába álltam. Tizenkilenc éves voltam. Az első munkahelyem a „Soman i Bauer” cégnél volt, akik műkövet gyártottak, ott tanultam ki a szakmát, dolgoztam a műkőkészítésen, illetve homlokzatok kialakításán meg egyéb, építkezéssel kapcsolatos dolgokon. Utána beálltam Rajh mérnök irodájába, terveket rajzoltam újra meg újra. Később aztán egy elég nagy belgrádi tervezőiroda alkalmazottja lettem, ahol a királyi udvarnak és a minisztereknek dolgoztunk. Ez egy nagy lehetőség volt, kezdtem megismerni a szakmát és az embereket is. Az 1941. március huszonhetedikei puccs után a főnököm azt mondta, jobb lenne, ha hazamennék, mert háború lesz. Azonnal hazamentem, és csatlakoztam a polgári védelemhez. Április hatodikán kitört a háború Jugoszláviában, amikor Németország megtámadta Jugoszláviát [1941. március 27-én Dragiša Cvetković kormányát katonai puccsal megbuktatták, eltávolították Pál régensherceget, és nagykorúvá nyilvánították II. Péter királyt (1934–1945). Az új kormány megtagadta a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás (március 25.) ratifikálását, és április 5-én barátsági és együttműködési egyezményt kötött a Szovjetunióval. A március 27-i katonai puccs után Hitler elrendelte Jugoszlávia megszállását: ehhez Horthy kormányzótól a német csapatok átengedését kérte, és azt, hogy a magyar csapatok kapcsolódjanak be a hadműveletekbe (1940. december 12-én Belgrádban Magyarország örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával). Ennek fejében Németország elismerte a Jugoszláviával szemben az első világháborút lezáró békeszerződések óta fennálló területi követeléseket. Április 6-án a Wehrmacht Magyarország és a volt Ausztria irányából megtámadta Jugoszláviát. (Április 10-én kikiáltották a Horvát Államot, ezután, április 11-én Magyarország is bekapcsolódott a Jugoszlávia elleni hadműveletekbe: elfoglalta a Bácskát, a Baranya-háromszöget, a Muraközt és a Muravidéket.) – A szerk.].

Újvidéken soha nem éreztem antiszemitizmust, a munkahelyemen sem volt semmilyen problémám abból, hogy zsidó vagyok. A megszállók megjelenésével azonban elkezdődtek a bajok, mi, zsidók mindenütt, minden helyen megkülönböztetettek és kirekesztettek voltunk. Sok törvény volt, amivel korlátoztak bennünket. Az első törvény az volt, hogy zsidók nem vásárolhatnak ingatlant, a második, hogy nem kereskedhetnek semmilyen áruval, a harmadik, hogy nem járhatnak iskolába, a negyedik, hogy nem dolgozhatnak ott, ahol akarnak, vagyis egyáltalán nem volt munkájuk [Zsidóellenes rendelkezéseket már 1940-ben is hoztak, de a német megszállás után a zsidókat sújtó rendelkezések sora jelent meg Jugoszláviában is. Lásd: zsidótörvények Jugoszláviában. – A szerk.]. Aztán anyám megalakított egy kis csoportot a Zsidó Kulturális Központban, ott ugyanis volt telefon. Azok a tagok, akik munka nélkül maradtak, hozzá fordultak, ő pedig megpróbált szerezni nekik valamilyen munkát. Szerbek is jöttek munkásokat keresni hozzá. Én kőműves lettem, és Haim Ervin barátommal dolgoztam együtt, aki szakmája szerint nyomdász volt. Házak renoválásán segédkeztünk. Mindenki azt csinálta, amit tudott, olyan munkát vállalt, amilyet talált, nem válogattunk. De ez nem tartott sokáig, hamarosan megkezdődtek a behívások munkaszolgálatra, ez ugye kényszermunkát jelentett.

Amint megérkeztek a megszállók, köteleztek bennünket, hogy nagy összegű kártérítést fizessünk a magyar hadseregnek, hogy miért, azt nem tudom [Braham szerint Bajor Ferenc, a város katonai parancsnoka azzal az indokkal vetette ki a váltságdíjat, „mert nem járultak hozzá a magyar ügyekhez a jugoszláv megszállás alatt”. Eredetileg 48 órán belül kellett volna átadniuk a pénzt (Braham: id. mű, II. 51. oldal). – A szerk.]. Az újvidéki zsidóknak összesen ötvenmillió aranydinárt kellett összegyűjteniük, ennyi pénz azonban természetesen nem volt. Amikor Jenő nagybátyám meghallotta, azt mondta: „Újvidéken nincs ennyi pénz”, és ez volt az igazság. Én voltam a legfiatalabb tagja annak a csoportnak, amelyik a pénzt gyűjtötte. A zsidó hitközség tagjaitól harminchétmilliót gyűjtöttünk össze, részben pénz, ház, kötvény, részben bankszámla formájában. A lényeg, hogy harminchétmillió dinárt fizettünk azért, hogy ne dobjanak ki Újvidékről, át a Dunán, az usztasáknak. Azt tudtuk, hogy az usztasák azonnal legyilkolnának.

Amikor először hívtak be minket munkaszolgálatra, hat hétig tartott a munka Újvidéken. Minden nap hattól délután négyig fizikai munkát végeztünk: a Dunánál a kikötőben voltunk rakodómunkások, aztán volt repülőtér kipakolás, területrendezés és területtisztítás. A katonák és a tisztek folyamatosan cukkoltak és kínoztak bennünket. Például volt, hogy a katonák elkaptak valakit, és kétórás kikötésre ítélték. A kezét a háta mögött összekötözték, és valamire föllógatták úgy, hogy a lába épphogy súrolta a talajt. Maximum tizenöt percig lehetett bírni, utána elájult az ember. A katonák ekkor letették a földre, leöntötték vízzel, és miután magához tért, kezdték elölről az egészet. Megverni soha nem vertek meg bennünket.

Amikor letelt a hathetes munkaszolgálat, apám irodájába mentem dolgozni, de kezdtek ott is rosszul bánni velem, néhány korábbi alkalmazott, akik nem ismertek, valószínűleg ők mindenkivel rosszul bántak. Végül ismerősök tanácsára Pestre mentem dolgozni. Miska nagybátyámnál laktam. Pesten akkor még lehetett dolgozni, úgyhogy délelőttönként építkezéseken dolgoztam, este pedig a rokonaimmal, Pistával és Jancsikával voltam, mindenhová elmentünk, annyit mulattunk, amennyit csak bírtunk.

A családom egy darabig még megvolt itt, Újvidéken; nem mehettek ki az utcára, és nem jelenhettek meg nyilvános helyen [A kijárási és a gyülekezési tilalom nem csak a zsidókra vonatkozott, hanem minden újvidéki lakosra, de csak 1942 januárjában. Újvidéken gyakorlatilag rendkívüli állapotot vezettek be. „Elrendelték a kijárási tilalmat este 6 és reggel 8 között, …; rendkívüli eseteket (…) leszámítva, senki vasúton el nem hagyhatta a várost; senki a városba be nem léphetett, …; minden üzletet zárva kellett tartani, kivéve az élelmiszerboltokat, amelyek reggel 8-tól este 6-ig tarthatnak nyitva; tilos minden közlekedés, …; tilos rádiót hallgatni; minden templomot, imaházat zárva kell tartani; tilos a klubok látogatása vagy magánszemélyeknél tartott összejöveteleken való részvétel; az ablakok legyenek csukva és elfüggönyözve” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, I. 176. oldal). – A szerk.]. Anyám otthon maradt, nem vezethette az óvodát, ahol eddig dolgozott, tehát már nem is dolgozhatott. A végén meg is semmisítették az egészet.

Októberben megkaptam a behívót, hogy jelenjek meg a katonaságnál. Amint megjelentem, azonnal beosztottak az ötödik munkaszolgálatos zászlóaljhoz Hódmezővásárhelyen, és ettől kezdve, 1941. október tizenharmadikától egészen a háború végéig munkatáborokban voltam. Különböző táborokban voltam Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján, Észak-Magyarországon, az elfoglalt korábbi Csehszlovákiában [vagyis Kárpátalja Csehszlovákiához került részén], Baján. 1943 júniusában hajóval deportáltak Szerbiába, a bori bányába, és itt maradtam a háború végéig, körülbelül másfél évet [lásd: munkaszolgálat (musz). Borról lásd még: Csapody–Pavic]. A tábor német irányítás alatt állt, az őreink magyar katonák voltak. Itt voltam ugyanazon a helyen a legtovább. A TODT szervezetnél dolgoztam, körülbelül hétezer zsidó volt ott Magyarországról és a magyarok által elfoglalt területekről.

Tudtam kommunikálni a családommal, amíg életben voltak, 1942. januárig. Voltak ilyen rózsaszín [tábori] levelezőlapok, amit egyszer-kétszer egy hónapban lehetett küldeni, ha volt kinek. Az elején, amikor Magyarországon voltam, és a szüleim még éltek, kapcsolatban voltunk. A szüleim és az öcsém 1942. január huszonharmadikán haltak meg az újvidéki vérengzés alatt.

Az újvidéki vérengzés három napig tartott. A házunkból mindenkit meggyilkoltak a vérengzés alatt, mégpedig a házunk előtt, az utcán. Csupán két kisbaba menekült meg, Kerényi Sándor és Goldstein Gyurika. A szolgálók párnába rejtették őket, és így menekültek meg. Később rokonok vették őket magukhoz. Gyurika először újvidéki rokonokhoz került, aztán Budapestre, Miska nagybátyámhoz. Itt élt 1956-ig, amikor Amerikába ment. Betegségben meghalt, nem tudom, mikor.

A vérengzés három napja alatt Újvidéken tilos volt mindenféle gyülekezés, nyilvános helyen is, az otthonokban is. Minden bolt bezárt; a városban nem működött a közlekedés, a telefonvonalakat elvágták, és tilos volt rádiót hallgatni. Az első két napon körülbelül húsz embert öltek meg. Sajnos, a magyar hatóságok kevesellték az áldozatok számát, úgyhogy elrendelték a folytatást. Így az utolsó napon a vérengzés a Mileticeva utcából indult, abból az utcából, ahol laktunk. Az egész családomat meggyilkolták a ház előtt, ahol laktunk, csakúgy, mint az utca összes többi lakóját. Aztán a magyar katonák fogták a holttesteket, és a Dunába dobták őket. Azon a napon mínusz harminc volt Újvidéken, és a Duna be volt fagyva. Az emberek nagy részét elhajtották az otthonukból, és a dunai strandon mészárolták le őket. Négyesével kellett fölsorakozniuk: férfiaknak, nőknek, gyerekeknek. Megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és aztán arra kényszerítették őket, hogy a nagy lékhez menjenek, amit a magyar katonák vágtak a jégbe. Aztán lelőtték őket, és a holttestüket a jég alá dobták. Ezeket szemtanúktól tudom. Ma nyolcszázhuszonnyolc olyan zsidó áldozatról tudunk, aki az újvidéki vérengzésben halt meg [Braham az alábbi „statisztikai összegzést” közli a délvidéki (Újvidék, Óbecse /200 fő, köztük kb. 100 zsidó/, Szenttamás, Zsablya /itt kb. 1400 embert gyilkoltak le/, Csurog /kb. 1800 áldozat, köztük mintegy 100 zsidó/, Boldogasszonyfalva, Gyurgyevo-Mozsor, Sajkásgyörgye, Titel /35 zsidó Titel 36 főnyi zsidó lakosából/, Temerin, Tündéres, Dunagárdony) vérengzésekről: „A délvidéki vérengzéseknek 3309 személy esett áldozatául, köztük 141 kisgyerek, 299 asszony s öreg. Az áldozatok között 2550 szerb és körülbelül 700 zsidó volt. Egyedül Újvidéken 879 embert gyilkoltak le, köztük 53 nőt és gyereket, 90 idős személyt. Az újvidéki áldozatok sorában volt 550 zsidó, 292 szerb, 13 orosz …, valamint 11 magyar” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, I. 174–186. oldal.) A 3309 fő a bíróság elé állított 15 magas rangú tiszt tárgyalásán szerepelt az áldozatok számaként. Más források szerint ennél sokkal-sokkal magasabb volt az áldozatok száma. – A szerk.].

Az újvidéki közeli rokonaim közül tizennégyet öltek meg (kilencet az újvidéki vérengzés során), és még húsz további rokont. Ez összesen harmincnégy ember a családomból, aki a második világháborúban pusztult el. Az újvidéki vérengzés után nem maradt ott egyetlen rokonom sem, akinek írhattam volna. Csak Miska nagybátyámnak és a nagyanyámnak írtam Pesten. Nagyanyám 1944 áprilisáig Pesten maradt, amikor a lányával [özv. Lukács Rudolfné Feith Beska] együtt Auschwitzba deportálták őket (Budapestről nőket ekkoriban ritkán deportáltak Auschwitzba, hacsak nem internálták előbb őket. 1944 áprilisában a kistarcsai internálótáborból kerülhettek budapesti lakosok Auschwitzba, vagy esetleg olyanok, akiket a német megszállás napján, az utcán összeszedtek, és így kerültek toloncházba stb. Rákospalotáról 1944 nyarán deportálták a zsidókat.- A szerk.) Miska nagybátyám és a nővére, Mancika Pesten maradt valamilyen spanyol házban, ami a spanyol nagykövetség védelme alatt állt; a spanyol nagykövetség kibérelt egy házat azoknak, akiknek spanyol papírjaik voltak. A nagybátyám, a családja és a nagynéném valahogyan szereztek ilyen papírt, és nem vitték el őket. A követség emberei gondoskodtak róluk, úgyhogy nem nagyon jártak ki. Több zsidó menekült meg így [Angel Sans Briz, aki 1944-ben spanyol nagykövet volt Budapesten, Madridhoz folyamodott a Budapesten lakó spanyol zsidók megmentése ügyében. 500–700 menlevelet adott ki, és jóváhagyta több tucat spanyol ház létesítését Budapesten. A háború végére több mint 3 ezer zsidó menekült meg a spanyol követség papírjaival. – A szerk.].

Emlékszem a felszabadulásom napjára, ami 1944. október harmadikán volt a bori bányában. Mivel építésvezetőként dolgoztam ott, a németektől engedélyt kaptam arra, hogy mozoghassak a táboron kívül. Ez egyfajta igazolvány volt. Szeptember végén a táborban nagy fejetlenség uralkodott, mert a katonák első csoportja elhagyta már a tábort Fölmértem hogy többé nem fogják megengedni, hogy elhagyjam a tábort, úgyhogy magamhoz vettem az irodából, ahol dolgoztam, a hamis igazolványokat és más dokumentumokat is. Amikor kiléptem az irodából, az őr megállított, átkutatott, és megtalálta a papírokat. Fogdába kerültem, de szerencsére a hadbíró már nem volt ott, visszament Magyarországra. A katonák a börtönben normálisan bántak velem. Az utolsó napon átvittek Gailbe, ami a táboron belül volt.

Farkas Juda barátomat néhány olasszal együtt szintén ebbe a táborba küldték munkára, ők törték fel az ajtómat, és eresztettek ki. Utána Juda barakkjában rejtőzködtem; a barátok rejtegettek egy ágyban. Miután a hadsereg elhagyta a bori bányát, a tábor más lakóival együtt átvettük a tábor irányítását. Aztán, amikor a tábor kigyulladt, sikerült elmenekülnünk a tűz elől, és szétszóródtunk a városban. Jelentkeztem az első szembejövő partizánegységnél, mivel voltak barátaim a partizánoknál, ők elhelyeztek az egyik partizánegységnél, ahol azonnal partizán lettem, és néhány nap múlva a partizánegység vezetőihez hívtak. Attól kezdve a vezetőségnél maradtam, és különféle munkákat végeztem. A hadseregben tiszt voltam, és még tíz évig ott maradtam.

Farkas Juda és az öccse, Mendi nagyon jó barátaim voltak. Ugyanazokba a munkatáborokba küldtek engem, ahová őket is. Mindketten Adán születtek, ugyanabban a városban, ahová a feleségem való. Juda velem volt a partizánegységnél is. Juda ma már a rokonom, mert feleségül vette a feleségem unokahúgát. Ma Izraelben élnek.

Amikor a háború után először mentem vissza Újvidékre, emlékszem, azonnal vissza akartam menni Belgrádba, a hadsereghez. Újvidékre egy katonai dzsippel érkeztem. Váratlanul összefutottam egy barátommal a táborból. Nála maradtam néhány napra. Lassacskán találtunk néhány ismerőst, akik meséltek a történtekről, de a rokonaim közül senkit sem találtam. A lakásunkat kifosztották; idegenek laktak benne.

Az újvidéki emberek nagyon rendesen viselkedtek velem, meghívtak a városházára, és fölajánlottak egy lakást vagy házat, de más házát vagy lakását sem fogadhattam el, amikor nekem megvolt a sajátom. Később, amikor áthelyeztek Újvidékre, katonaként sikerült visszaszereznem a házunkat, először csak egy részét, aztán egyre többet és többet, míg végül visszakaptam az egész házat. Ez a Karadzic utcai ház [Vagyis az a ház, ahova a Schosberger cég is költözött 1927-ben, és ahol az apai nagymama is lakott. – A szerk.], és erősen kétlem, hogy valaha is visszakaptam volna, ha nem lettem volna a hadseregnél. A család tulajdonát széthordták, csak a bútor néhány darabját találtam meg, de sem a szőnyegeket, sem a zongorát, semmi ilyesmit.

A háború után a barátaim főleg zsidók voltak, elsősorban azok, akik visszatértek a zsidó hitközségbe, de volt néhány nagyon jó barátom, aki nem volt zsidó. Főként a munkahelyemen ismerkedtem meg velük, és még ma is jóban vagyunk. A zsidó barátaimmal leginkább a zsidó hitközségben jártunk össze; itt megtartottunk minden zsidó ünnepet, a nem zsidó ünnepek közül pedig csak a szilvesztert. Voltak olyan barátaink is, akikhez eljártunk látogatóba, vagy ők jöttek hozzánk, vagy együtt mentünk hangversenyre, moziba, színházba vagy előadásokra.

A második világháború után Újvidék főrabbija doktor Kis volt. Amikor elkezdődött a háború, visszamenekült Budapestre. A háború után egy időre visszatért Újvidékre. Utána visszament Budapestre, ahol a lánya élt, és ott is halt meg. Azóta nincs itt rabbink, de az ünnepi és a sábeszi istentisztelet megtartották azok a tagok, akik tudták, hogyan kell vezetni. A háború után Újvidékről sok zsidó vándorolt ki Izraelbe, úgyhogy mivel nem volt már elég résztvevő, az istentiszteletet inkább a zsidó hitközség nagytermében tartottuk meg.

Az ünnepeket ma is a hitközségen tartjuk; meghívunk egy házánt Belgrádból vagy Szabadkáról, néha eljön egy belgrádi rabbi is, néha pedig az egyszerű, hagyományos módon ünnepelünk. Általában a gyerekek a gyerekklubból összeállítanak egy darabot, ami megfelel az adott alkalomnak, vagy pedig úgy ünnepelünk, hogy tartunk egy előadást az ünnepről.

A feleségemet Schosberger Ágnesnak, becenevén Ágikának hívják [A Centropa Schosbergerrel Ágnessal is készített interjút. – A szerk.]. Adán született 1926-ban [Ada – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 11 100 (81% magyar, 19% szerb), 1900-ban 12 100 (82% magyar, 18% szerb; vallásfelekezet szerint 79% római katolikus, 16% görögkeleti, 4% izraelita), 1910-ben 12 500 (84% magyar, 16% szerb) lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A Neuberger családból származik. Ágika apját Neuberger Miksának hívták, édesanyját Brandeis Bertának. Miksa üveg- és porcelánkereskedő volt. Ágika családja ortodox zsidó család volt. Kóserül étkeztek, nagyon vallásosak voltak, és rendszeresen eljártak a zsinagógába. Megtartották az ünnepeket, péntek este gyertyát gyújtottak, sütöttek bárheszt, és az üzletük zárva volt sábeszkor [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

Amikor elkezdődött a [második világ]háború, Ágika akkor fejezte be a középiskolát [Mint a Schosberger Ágnessal készített interjúból tudható, a polgári iskolát fejezte be. – A szerk.]. A háború alatt Csehszlovákiában volt táborban [Schosberger Ágnes Strasshofban, ill. különböző ausztriai munkatáborokban volt. – A szerk.]. Mikor a katonai szolgálatomat töltöttem Nišben, a katonai főparancsnokságon megismerkedtem Jelena Viculinnal, született Hoffmann lánnyal. Az adai rabbi lánya volt, és az én Ágikám barátnője. Ő hozott össze minket. Először Belgrádban találkoztunk, a Moszkva hotelben. Azonnal összebarátkoztunk, és Ágika hamarosan meghívott Adára, és nem sokkal utána el is jegyeztük egymást.

1948-ban házasodtunk össze, Adán. Reggel megesküdtünk a városházán, és közvetlenül ebéd előtt volt vallásos esküvőnk is hüpével [lásd: házasság, esküvői szertartás], a házuk hátsó udvarában. Egy előimádkozó vezette a szertartást, nagyon sok ismerős volt az esküvőn, olyanok, akik még a második világháború előttről ismertek minket, és voltak új ismerősök, barátok is. Elég nagy esküvőnk volt.

Ágika egész életében háztartásbeli volt. 1950-ben megszületett Josip fiunk, ekkortól kezdve csak vele foglalkozott.

Néhány barátom kivándorolt Izraelbe. Ágikával mi is gondolkodtunk rajta. Jelentkeztünk is, de a katonaságtól nem kaptam engedélyt, úgyhogy nem tudtam elmenni. Miután otthagytam a katonaságot, valahogy elmúlt az ideje… Nagyon sajnálom, hogy nem mentünk ki Izraelbe. Különben pedig Ágika édesanyja, nagynénje és nagybátyja is velünk lakott; ők már idősek voltak, nem akartak elmenni Újvidékről. Nem tudták elhagyni a szülővárosaikat, Adát és Óbecsét.

Mindvégig kapcsolatban maradtunk a barátainkkal Izraelben, és gyakran meglátogattuk őket. A feleségemmel néhány évente elmentünk Izraelbe, amennyiben találtunk szállást, és pénzünk is volt az utazásra. 1990-ben a Jad Vasem múzeum meghívott, és kitüntettek egy díjjal, az Arany Menórával, amit a korábbi években végzett munkámért kaptam. Adatokat gyűjtöttem a holokausztban elpusztult vajdasági zsidókról és a zsidó életről Szerbiának ezen a részén. Körülbelül tizenkilencezer zsidót öltek meg a Vajdaságban, és 1989-re körülbelül tizenötezerről volt adatom. Mára még hosszabb ez a lista. Számomra ez volt a legnagyobb díj a zsidó munkámért. Még egy díjat kaptam a munkámért 2001-ben, azért, hogy a vajdasági zsidó életről mentettem meg adatokat. Ezt a díjat Újvidék városától  kaptam, és a polgármester adta át.

Először 1972-ben jártam Izraelben. A vajdasági zsidók hivatalos delegációjával voltam. A látogatás apropója az újvidéki és vajdasági vérengzések harmincadik évfordulója volt. Nagyon hivatalos volt, Izrael Állam elnöke fogadott bennünket, és a Knesszetbe is ellátogattunk. Utoljára 1993-ban voltunk Izraelben, amikor az unokáim, Eli és Dina egy évig Izraelben laktak, és mi meglátogattuk őket. Jó viszonyban voltunk a konzullal, és később a jugoszláviai izraeli nagykövetséggel is. Meglátogattak itthon is, és fölkeresték a hitközséget is.

A jugoszláviai hivatalos politika negatívan ítélte meg az izraeli háborúkat. Mi, vagyis a Jugoszláviai Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetősége, aminek én is tagja voltam, próbáltunk javítani ezen. Nahum Goldman gyakran eljött, neki jó kapcsolatai voltak Tito marsallal is, és rajta keresztül igyekeztünk jobb kapcsolatokat teremteni Izraellel [Nahum Goldman (1894–1982) közreműködött a Zsidó Világkongresszus megalapításában (1936), ő volt végrehajtó testület első elöljárója, majd éveken át volt a szervezet elnöke. – A szerk.]. A diplomáciai kapcsolatok egyoldalú felmondása Izraellel azonban nem nagyon érintett minket, folytattuk a munkát, egyszerűen csak éppen nem volt nagykövetünk Belgrádban, csak Budapesten, Bécsben és Belgiumban kaptunk vízumot.

A háború után még tíz évig a katonaságnál maradtam. Katonai projekteken dolgoztam, katonai berendezéseket építettem. A katonaságnál töltött időszak után a Neimar építési vállalatnál dolgoztam, Újvidéken, öt évig. Itt építésvezető voltam, elég jó állás volt. Később fölkértek, hogy vállaljam el az újvidéki posta (PTT) építési osztályának vezetését. Huszonnégy évig voltam osztályvezető a PTT-nél, míg nyugdíjba nem mentem.

A családomban mindenki annyira volt vallásos, mint én. Apámnak megvolt a helye a zsinagógában, vele párhuzamosan, fölötte [vagyis a karzaton] volt az anyámé; én apám mellett ültem. Leginkább a nagyünnepeken mentem zsinagógába, néha péntek este is, de szombaton csak nagyon ritkán. Később is végig aktív voltam, talán az újvidéki zsidó hitközség legaktívabb tagja. Tíz évig én voltam a hitközség elnöke, 1964-től 1975-ig, és negyven éven át voltam a Jugoszláviai Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetőségi tagja.

Soha semmilyen pártnak nem voltam tagja, és nem vettem részt a politikában. A kommunizmus időszakában voltak gondjaim abból, hogy zsidó vagyok. El akartak bocsátani a postától, gondolom, a miatt, hogy a hitközség elnöke is voltam. De panaszt tettem, és akkor elhalasztották a döntést. Végül is, továbbra is a hitközség elnöke maradtam, és megtarthattam a munkámat is.

Amikor a régióban elkezdődtek a politikai változások, már nyugdíjas voltam. 1981-ben mentem nyugdíjba. Közben több könyvet is írtam, amit a kormány támogatott, és segített kiadásukban. Az újvidéki zsidóság történetéről írtam, és írtam egy könyvet a vajdasági zsinagógákról is. Minden könyvemet kiadták, és elismerést is kaptam.

Sajnos, a kommunizmus bukása nálunk nagyon problematikus volt. 1989-ben egy önkényes kormány jött, ami semmivel sem volt jobb, sőt inkább rosszabb volt, mint az elődje. 2000 előtt a helyzet nagyon rossz volt. Sokakat behívtak katonának, a frontra küldték őket, esztelen háborúkat vívtak, sok ember vesztette életét és vagyonát, de mi megint kibírtuk, és túléltük.

A zsidó hitközség éjjel-nappal dolgozott, sok segítséget kaptunk, és néha mi is tudtunk másokon segíteni. Igen kellemetlen volt, nehéz, az emberek inkább elmenekültek Jugoszláviából, nem akartak háborúba menni, mert nem tudták, miért harcolnak, nagyon rossz volt. Sajnos az ilyen zavargásokban mindig akad valaki, aki előáll az antiszemita eszmékkel. Antiszemita műsorok jelentek meg a televízióban. Ez ellen mindannyian (magamat is beleértve) küzdöttünk. Aztán ahogy rendeződött a helyzet, megritkultak az ilyen műsorok. De nagyobb volt itt az antiszemitizmus az utóbbi tizenkét évben, mint az előző ötven évben. Például a könyvesboltokban még mindig lehet kapni antiszemita könyveket… Tito rezsimje alatt volt Izrael-ellenesség, de nem volt antiszemitizmus, bár az Izrael-ellenesség ugyanaz, mint az antiszemitizmus, csak más formában, hiszen nem ellenünk, itt maradt zsidók ellen irányult.

A kommunizmus bukása után sok zsidó visszatért a hitközséghez. Én személy szerint soha nem haboztam, mindig zsidónak vallottam magam. A háború alatt, a táborokban, a háború után, a kommunizmus alatt és utána mindig is zsidó voltam, a zsidó hitközség aktív tagja.

Amíg én voltam a zsidó hitközség elnöke, háromszáz tagunk volt, ma már több mint hatszáz van. A zsidó élet Újvidéken ma sokkal pezsgőbb, mint azelőtt volt. Ez azért van, mert felnőtt egy új generáció, amelyik átvette tőlünk a kezdeményezést. Meg vagyok velük elégedve, mert nagyon aktívan, optimistán dolgoznak, a zsidó emberek identitását próbálják fenntartani. Sajnos nincs sok lehetőségünk a vallási nevelésükre, hiszen nincsen vallástanárunk, és az egész országban egyetlen rabbink van csak.

Életrajz

Rác András festőművész Fillér utcai műteremlakásában él feleségével. Zsóka és András mindig nagyon kedvesen fogadott. A budai bérház negyedik emeleti lakásában számos értékes tárgy emlékeztet Erdélyre, a szülőföldre. A festett bútorok, a népi cserépedények, valamint a művész mozaikmunkái jól megférnek egymás mellett. Igazi „művész” hangulat fogadja a lakásba érkezőt, festőpaletta, festékek, a mozaikkészítés alapanyagai, ecsetek stb. számos dolog emlékeztet arra, hogy itt festőművész él. András májustól októberig a régi szentendrei művésztelepen alkot. Munkáit most kezdik igazán felfedezni, amit a művész egyáltalán nem bán. Legfontosabb egyéni kiállításai: 1967, Műcsarnok, Bp.; 1969, G. Lambert, Párizs; 1970, G. Le Rempart, Brüsszel; 1973, Perrins G., London; 1975, Szekszárd; 1977, Győr; 1979, Jurisics-vár, Kőszeg; 1981, Pécs; 1980, Dorottya G., Bp.; 1981, 1982, 1983, G. Preuss, Hamburg; Salon für Abstrakte Kunst, Hotel Reichshof; 1981–85, Városi kiállítócsarnok, Nebbiensches Gartenhaus, Frankfurt am Main; 1989, Művésztelepi Galéria, Szentendre; 1992, VizualArt Galéria, Bp.; 1995, Németvölgyi úti iskola, Bp. Rendszeresen részt vesz kollektív tárlatokon, legutóbb: Őszi tárlat 2000, a Szentendrei Régi Művésztelep kiállítása, Művésztelepi Galéria, Szentendre. Köztéri művei többnyire beépített mozaikok: üzletház (Dunaújváros); Nagy Lajos király úti lakóház (Bp.); Bukarest úti autóbusz-pályaudvar (Bp.); munkásszállás (Pécs, Uránváros); Iskola (Miskolc); autóbusz-pályaudvar (Balatonalmádi); Kálvin téri üzlet (Bp.); repülőtéri iroda (Budaörs); megyei önkormányzat (Ózd); sportcsarnok (Békéscsaba).

Az apai nagyszülőkről sokat nem tudok. Erdély déli részéről, Karánsebesről származtak [Karánsebes (románul Caransebeş, németül Karansebesch) – rendezett tanácsú szabad királyi város volt Krassó-Szörény vm.-ben (1881-ig Szörény vm. székhelye), 1891-ben 5500 lakossal (55% román, 35% német, 7% magyar), 1910-ben 8000 (49% román, 30% német, 8% magyar) lakossal. Görög keleti püspökség, járási szolgabírói hivatal, kir. törvényszék és járásbíróság, kir. közjegyzőség, püspöki teológia székhelye, továbbá kereskedelmi és iparostanonc-iskola, a 20. század elején görög keleti tanítóképző, állami főgimnázium nagy internátussal, állami polgári fiú- és leányiskola, kereskedelmi szaktanfolyam. A város ipari létesítményei: parketta-, hordó-, kaptafa-, tégla- és fűrészgyárak. Trianon óta Romániához tartozik, lakosainak száma 1922-ben 7600 fő volt. – A szerk.]. Nagyapámat Róth Adolfnak hívták. 1852-ben született, és 1932-ig élt. A nagypapa 1927 körül került Aradra. Előtte végig Karánsebesen élt. Foglalkozását tekintve fakereskedő volt. Úgy tudom a családi elbeszélésből, hogy tönkrement. Öregkorában Aradon élt egyedül. Külön lakásban lakott, és a szüleim tartották el. Illetőleg azért beszálltak a fiai, a Róth fiúk is. Ernő, Józsi meg Zsiga biztosan. Az aradi házat apámék bérelték neki. Adolf nagypapa nyolcvannégy éves korában halt meg Aradon [Ha a születési és a halálozási évszám korrekt, akkor 80 éves volt, amikor meghalt. – A szerk. ]. Ott is van eltemetve, valószínűleg a zsidó temetőben. Hét éves voltam, amikor meghalt, így sok emlékem nincs róla. Apuval, amikor egyszer együtt meglátogattuk, ült egy fotelban, nem is állt föl, és egy hosszú pipa volt a kezében, ami egészen a földig ért, azt szívogatta. Nem emlékszem rá, hogy nézett ki, csak nekem mint gyereknek borzasztó öregnek tűnt. Ami a vallást illeti, én úgy érzem, hogy a család nem volt nagyon vallásos. A nagyünnepeket megtartották, de ez az egész apai családra jellemző volt, hogy nem nagyon voltak vallásosak, és kóserek sem voltak tudomásom szerint. Lehet, hogy volt egy-két kóser dolog, de mi ezt nem vettük észre. A nagypapa magyarul és németül beszélt. Amikor leveleztek apuval, akkor sokszor németül írtak. Egymás között azonban inkább magyarul beszéltek.

A nagymamáról semmit nem tudok. Apám halotti anyakönyvi kivonatából tudom, hogy Hercz Rozália volt a neve. Hogy mikor született, nem tudom, én sosem találkoztam vele. Csak annyit tudok, hogy 1913-ban meghalt. Mindenesetre tíz gyereke volt, és a tíz gyerek közül édesapám volt a legfiatalabb.

Édesapámat gyakorlatilag az egyik testvére, Gizi néni [Róth Gizella] nevelte, aki a legidősebb volt a Róthok közül. Giza néni apunak a kedvenc nővére lett élete végéig. Apu volt a legfiatalabb, és Giza néni még ott, Karánsebesen vette magához. Kiskorától nevelte, mert a nagypapa tönkrement, nem tudták eltartani a sok gyereket. Hogy férjnél volt-e akkor már Giza néni, azt nem tudom. Giza néni az 1920-as évek elején került Temesvárra, amikor én olyan három-négy éves voltam, akkor ő már Temesváron volt. Temesváron Giza néni egy lisztüzletet vezetett. Lisztet és terményeket árult zsákokban. Kis boltocska volt, olyan öt-hat méteres helyiség, ami két részre volt osztva. Az első részben volt egy pult, ott adagolta a lisztet Giza néni, meg ott volt a kassza is. Voltak kis zsákok is, meg edényben is volt áru. A nagy zsákoknak volt egy külön helyiség a hátsó részben. Akik bejöttek, kis tételben vettek. Háziasszonyok jöttek nagyrészt, akik a főzéshez vették a lisztet. Nagyon jellegzetes szagok voltak, emlékszem. Giza néni egyedül volt ebben a lisztboltban. Szerettünk odajárni az öcsémmel, mert akkor játszhattunk a lisztekkel. Ez még messze a háború előtt volt, az 1930-as évek elején lehetett. Ott nem éreztük azt a gazdasági krachot, ami az egész világon megjelent [lásd: 1929-es gazdasági világválság]. Nem tudom, hogy a bolt a háború után működött-e még.

Ahogy én emlékszem Giza nénire, egy kedves asszony volt, kicsit „formás”. Jó körülmények között élt egy kétszobás lakásban. Mivel apám pótanyja volt, úgy gondolta, hogy minket is istápolhat, különösen apám halála után. Giza néniék nagyon zsidók voltak. Azt hiszem, hogy egy kicsit nehezteltek is ránk, hogy nem zsidó nőt vettünk feleségül. Gizi néni férje egy Rosner nevű zsidó ember volt. Két gyerekük született, Margit és Pál. Margit férje Hugó Grünfeld volt. A Hugóéknak volt egy fehérneműüzletük Temesváron. Zsebkendőt meg női fehérneműt árultak. Nem tudom, hogy mi lett ezzel az üzlettel. Margitot jól ismertem, azoknál voltunk az ostrom után, és nekik még jelentőségük lesz a történetemben. A holokausztot túlélték. Tudtommal Hugó bácsi Izraelbe került Margittal együtt, és kivitték Gizi nénit is. Ez az 1950-es években lehetett, és Haifán telepedtek le. Pálról csak annyit lehet tudni, hogy 1932-ben meghalt. Én úgy tudom, hogy öngyilkos lett.

Róth Ernő született másodiknak, és 1932-ig élt. Terka néni volt a felesége, aki 1970-ben halt meg. Ernőt én nem ismertem, de azt tudom, hogy ügyvéd volt Bukarestben. Két gyerekük született, László és Lili. László 1912-ben született, és 1988-ban halt meg. Román Laci néven élt, és ő is ügyvéd volt, szintén Bukarestben. Ő úgy élte túl a deportálást, hogy volt egy német származású barátnője, akivel együtt élt. Laci Bukarestben maradt élete végéig. Feleségét Cellának hívták, és 1989-ig élt. Lili 1920-ban született, még él. Férje, Weiss Imre 1912-ben született. Temesváron élnek. Nekik egy gyerekük van.

A testvérek közül a harmadik Róth Zsigmond volt. Ő 1878-ban született, és 1951-ig élt. Brezoiban (Vâlcea m.) élt a családjával, meglehetős jómódban. Dél-Erdélyben a hegyekben sok Róth volt. A felesége Sallai Vilma volt. Vilma néni 1887 és 1976 között élt. Ők végig Romániában éltek, Brezoiban. Nem lett bajuk a háború alatt [lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; Zsidó Statutum Romániában; Zsidótörvények Romániában]. Egy lányuk volt, Marga. Hogy mi volt a foglalkozása, azt nem tudom. Doktor Horovitz Fülöphöz ment feleségül. A férj 1965-ben meghalt, és Marga másodszor is férjhez ment. Az első házasságból született egy lányuk, aki háromszor ment férjhez. Ők Romániában vannak.

Zsiga bácsit jól ismertem. Apámmal ők nagyon jóban voltak. Brezoiban volt egy faipari üzem, annak volt az igazgatója. Ez egy nagyon nagy üzem volt. Oda szállították a fát, és ott a telepen dolgozták fel. Az üzemnek volt egy része, ahol faipari gépeket javítottak. Amikor én ott voltam, ott kellett „dolgoznom”. Apu azt akarta, hogy szakmákat is ismerjek meg, és tanulmányozzam az elektromosságot. Ott tanultam meg például összekötni vezetékeket, konnektort szerelni meg ilyesmiket. Nem nagy lelkesedéssel csináltam, de megértettem, hogy ezt is tudni kell. Gondolom, apám azért forszírozta ezt, hogy legalább lássam, hogy az emberek hogy dolgoznak. Apám nagyon fontosnak tartotta azt, hogy az ember szociálisan érzékeny legyen, és több mindent tudjunk. Úgy emlékszem, hogy kétszer voltam ott. Egy-egy alkalommal tíz napig voltunk ott. Zsiga bácsi mindig küldött egy hatalmas nyitott kocsit értünk. Az autó vissza is vitt minket, és a fruli [fräulein] kísért. Borzasztó előkelőnek tartottuk ezt. A gyáron kívül volt egy nagyobb, több szobás ház, ahol Zsiga bácsiék laktak. Volt egy szép nagy kertjük is. A fatelepen voltak kisebb, huszonöt-harminc négyzetméteres vendégház jellegű házikók. Akkor ott laktunk öcsémmel és a frulival. Nagyon kellemes volt, ciripeltek a tücskök, erre nagyon emlékszem.

Róth Józsefről és Róth Emilről keveset tud a család. Valószínűleg Temesváron éltek, ezt csak régi fényképekből gondolom. Nem tudom, hogy mivel foglalkoztak. Józsi örökbe fogadott egy zsidó fiút. Schück Gyulának hívták a fiút hivatalosan, így is használta, nem vette fel a Róth nevet. Józsi bácsival én még találkoztam, de Emilt nem ismertem. Schück Gyula később Pesten élt, és nagyon sokat segített nekem.

Róth Izsó 1886-ban született, és 1925-ig élt. Izsóék, azt hiszem, Temesváron éltek, de nem tudom, hogy mivel foglalkoztak. Felesége Reisz Piroska volt, aki 1894-től 1982-ig élt. Egy családi legenda szerint Izsó tönkrement, ez vagy igaz, vagy nem, és bánatában kivitte a temetőbe Piroska nénit meg Jancsi fiát, és ott öngyilkos lett. Le akarta lőni Piroska nénit is, és az egyik szemét kilőtte. Jancsi fiuk 1923-ban született. A Jancsit jól ismertem, többször járt nálunk. Bukarestben élt 1970-ig és aztán kivándorolt a feleségével, Börcsök Eszterrel együtt Németországba, és akkor ő elvette a Hella-Annit, aki Frankfurt mellett él, és időnként jön Budapestre. Ő tiszta német. A családunkra egyébként az a jellemző, hogy nem volt az szempont, hogy zsidó társat válasszanak maguknak. De mi azért továbbra is zsidónak érezzük magunkat. Ő elég sokat van együtt a frankfurti „gettóval”, az ő ismerősei mind romániai és magyarországi zsidók. Jancsinak van egy fia az első házasságból,  Marcel-André, aki 1958-as születésű. Marcel nagyon szimpatikus, és Frankfurtban él.

Róth Ödön 1888-ban született, és 1953-ig élt. Két felesége volt, az első Piroska, a második Helene Wagner. Gyerekük nem volt. Ödön bácsival sokat találkoztam, ő viszonylag fiatalabb generáció volt már. Ödön ügyvéd volt Bukarestben. Ő volt az, akivel kapcsolatban maradtam akkor, amikor végleg Magyarországon maradtam. Segített anyagilag, hozott nekem a háború után egy kabátot is. Ez a kapcsolat a háború előtt nem volt ilyen szoros. Gondolom, Ödön bácsi apám halála után feladatul tűzte ki, hogy engem támogasson.

A kilencedik gyerek Róth Sophie volt, őt sem ismertem, csak hallomásból [Sophie a fölsorolásban a nyolcadik gyerek. Végül is nem tudjuk, hogy Rác András apjának nyolc vagy kilenc testvére volt-e. – A szerk.]. Nerner Zsigmond volt a férje, akitől két gyereke született. A lánya Renée, akinek három férje volt, és gyereke nem volt. A fia, István egy Clara nevű hölgyet vett feleségül. Michaela lányuk 1946-ban született.

Az anyai nagyszülőkről egy kicsit többet tudok. A nagymama Regina néni [Velesz Regina] volt. Ők a szlovákiai Bagotán laktak [Bagotta (Bagota) – kisközség volt Komárom vm.-ben, 1891-ben 1071, 1910-ben 1300 magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Az anyai nagyapám, Deutsch József gazdálkodó volt. Volt egy birtokuk, azt nem tudom, hogy saját volt-e, vagy bérelték, de teljesen úgy éltek, mint a kisnemesek. Egész biztosan béresekkel dolgoztatták meg a földet. Ők jómódban voltak, és adtak is erre. A család dzsentri módjára élt, és törekedett is arra, hogy a dzsentri életmódot utánozza.  Nagyon adtak az „úri” viselkedésre. Igen jó modort és viselkedést kellett anyáméknak elsajátítaniuk. Mind a három gyereküket taníttatták, jó iskolákba küldték [Nem világos, miért beszél Rác András három gyerekről. Anyjának három testvére volt, vagyis a családban négy gyerek nevelkedett. – A szerk.]. A jómódból kifolyólag tudták a gyerekeiket külföldön taníttatni, és azt hiszem, hogy náluk ez presztízskérdés is volt. Anyám fiatalkorában megfestette ezt a birtokot, pontosabban a kertet. Ez az egy emlék maradt meg Felvidékről. Anyám egyik testvére, Lóránt Pista bácsi egyszer, még a háború előtt, kocsival eljött hozzánk, és ővele meg apuval hárman mentünk Kolozsvárról Szlovákiába. Akkor elmentünk Bagotára is, de nem emlékszem rá. Amikor később visszamentem, sose találtam meg a falut.

A nagypapámnak nagy bajusza volt, ezt családi képekről tudom, mert én soha nem találkoztam vele. 1850 körül születhetett, és 1918-19-ig élt. A nagyszüleim eredetileg nem voltak keresztények, de úgy éltek, mint a keresztények. Azt hiszem, hogy még a nagypapám kikeresztelkedett. Próbáltak megszabadulni a zsidóságtól, és úgy nevelték a gyerekeiket is. Ez abban nyilvánult meg, hogy az evangélikus vallás alapján megkeresztelték őket. Tudtommal anyám fiútestvéreit nem metélték körül [lásd: körülmetélés], és semmilyen zsidó szokást nem tartottak. Héberül nem tudtak olvasni, és nagyon vigyáztak arra, hogy ne számítsanak zsidónak. A család felvette a Lóránt nevet, ami egy kikeresztelkedett név, de azt nem tudom, hogy mikor. Mi sokat erről nem beszéltünk, de én úgy tudom, hogy anyám, amikor megismerkedett apámmal, betért a zsidó vallásba, és zsidónak tartotta magát, noha a szokásokat továbbra sem tartotta.

A nagymama alacsony volt és vékony, fehér hajú természetesen. Mindig nagyon gondosan öltözött, és mindig nagyon nett volt. Nagyon finom nő volt. Borzasztóan adott arra, hogy az ember jól viselkedjen és tudjon szépen enni, és nagyon szabályosan kellett mindent csinálni Regina néninél. Minket, unokákat is próbált így nevelni. Tudniillik ő aztán együtt élt a szüleimmel, amikor a szüleim összeházasodtak, tehát az 1920-as évektől. Mindig ott volt, ahol mi laktunk. Őt is a szüleim tartották el. Elvben jó volt a kapcsolat vele, de olyan nagyon azért nem szerettünk hozzá járni. Nem rajongtunk érte, de nem volt különösebb konfliktus sem vele. Aradon együtt laktunk, ott egy nagy lakásunk volt, és neki volt egy külön, szeparált rész kialakítva. Amikor Kolozsvárra költöztünk, akkor ő külön lakásban lakott. Hetente egyszer legalább meg kellett őt látogatni. A szüleim forszírozták ezeket a látogatásokat természetesen. Ilyenkor mindig nagyon finom kuglófot sütött. Kolozsváron kétszobás kis lakásban lakott, pár utcával arrébb tőlünk. Egy többemeletes ház volt ez, és emlékszem, hogy volt egy kis balkonja, onnan le lehetett látni egy szombatos [lásd: szombatosok] gyülekezetre, és mi mindig nagy érdeklődéssel néztük őket. A gyülekezet mindig a szabadban imádkozott. Volt egy ideiglenes háztartási alkalmazottja is Kolozsváron, erre is emlékszem. Ő segített neki vásárolni, főzni, mosni, takarítani. A „grósziék”, mert mi így hívtuk őt, meglehetős társadalmi életet élhettek Bagotán. Többször hallottam, hogy anyámmal beszélték, hogy például Érsekújváron kivel voltak barátságban. Oda jártak társadalmi életet élni, de erről többet nem tudok. A nagymama főleg németül beszélt, magyarul nem is tudom, hogy mennyire tudott. Biztos tudott valamennyire, hiszen magyar környezetben élt, de én soha nem hallottam őt magyarul beszélni. Pedig szerintem Bagotán is magyarok között élt. Velünk csak németül beszélt. Azt azért nem mondhatom, hogy egyébként szigorú lett volna. A nagymama 1938 körül halhatott meg.

A Lórántéknál négy gyerek volt. Lóránt Ernő volt a legidősebb, ő ügyvéd volt Pöstyénben. Ernő nem nősült meg, én még Pöstyénben találkoztam vele [Pöstyén – Nyitra vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 7400 főnyi, túlnyomórészt szlovák ajkú lakossal. Jelentős gyógyfürdőközpont volt, kénes hévizei és iszapja világhírű. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Elég hamar meghalt, 1937 körül.

Lóránt István nagyon jó nevű orvos volt Prágában. Állítólag Benešt is kezelte, és úgy nevezték őt, hogy „magent Lóránt”. Többször jöttek Kolozsvárra látogatóba. Pista bácsinak már akkor volt kocsija, egy Praha típusú autó. Később Londonban élt a családjával. 1938-ban összegyűlt nálunk Kolozsváron a Lóránt család, még élt Regina néni is, és megbeszélték, hogy az egész család kivándorol Dél-Afrikába, és Pista bácsi azért ment Angliába, hogy ezt előkészítse. 1939-ben ment ki, de aztán már nem tudott visszajönni. Az egész háború alatt Londonban dolgozott orvosként. A felesége szudétanémet volt, Gréti tantinak hívták. Volt egy fiuk, a Pityu, azok ott maradtak Prágában, a háború miatt már nem tudtak kimenni. Mivel Gréti néni nem volt zsidó, ők ott Prágában viszonylag normális körülmények között átvészelték a háborút. Kellett őket ugyan anyagilag támogatni, a szüleim is küldtek pénzt nekik, de nem lett semmi bajuk. A háború után Pista bácsi után mentek Angliába. Pista bácsival 1960-ban találkoztam újra. Amikor Pista bácsi meghalt 1970 körül, a felesége és a fia az ő feleségével kimentek Amerikába, most is ott élnek. Gréti tanti természetesen már meghalt, körülbelül tizenöt éve.

Lóránt Gyula Budapesten élt. A felesége Lili néni volt, aki nem volt zsidó. A háború alatt ezért nem lett bajuk. Az Alkotás utcában laktak. Gyula ügynök volt, sertéssel foglalkozott. Vidékre járt, és onnan vásárolt nagy tételben disznót a parasztoktól. Budafokon volt egy lerakata. Gondolom, hogy onnan adta tovább a kiskereskedőknek. Volt egy házuk a Balatonon, Siófok mellett, azt hiszem, Balatonújhelyen. Ott nyaraltam is többször. Volt egy lányuk, Zsuzsinak hívták. Gyula a háború alatt eltűnt itt Pesten. Az ostrom alatt elment vízért, és soha nem láttuk többet. A Zsuzsi unokahúgom Boston mellett él. Neki Amerikában született kínai férje van. Bécsben szoktunk még időnként találkozni.

A negyedik testvér volt anyám, Lóránt Erzsébet. Anyám B. Lóránt Erzsébetnek írta magát, mert a főiskolán volt egy másik Lóránt Erzsébet, és így különböztette meg magát, tehát ő volt a bagotai Lóránt Erzsébet. Anyám vékony és nagyon jó alakú nő volt. A feje nem volt olyan nagyon szép, de szép szeme volt, és elég erős orra. A haja sötét volt. Elegánsan öltözött, mindig vigyázott arra, hogy jól nézzen ki. Kalapot hordott és fátylat, erre mint gyerek nagyon emlékszem. Sokszor járt ebben.

Anyám 1899-ben született, de hivatalosan ő mindig azt mondta, hogy 1900-ban született, Bagotán. Az első világháborúig élt a Lóránt család ott egyébként. Utána a család szétszéledt. Édesanyám Münchenbe került, Gyula bácsi Budapestre, Pista pedig Prágába. Anyám Érsekújváron járt iskolába, azt hiszem, négy elemit végzett ott. A gimnáziumot Budapesten végezte az úgynevezett Erzsébet Intézetben [lásd: Erzsébet Nőiskola]. Jobb családból való lányoknál ez így illett, hogy intézetbe menjenek, és így anyámat Budapestre küldték. Ez anyagi kérdés is volt, de úgy látszik, hogy jól éltek, mert ezt fontosnak tartották. Hogy miért nem egy közeli városba ment? Valószínűleg azért, mert nem volt elég előkelő. Ők adtak erre, hogy bizonyos nívó fölött vannak, és hogy hol taníttatják a gyerekeket. A fiúkat nem tudom, hogy hol nevelték, de ez náluk is fontos volt, hogy lehetőleg jó iskolába járjanak.

Anyám festőművész volt. Hogy mikor jelentkezett nála az, hogy tehetséges, azt nem tudom, de van egy pasztellem tőle, ami még a bagotai kertben készült. Pista bácsi volt anyámnak a nagy támogatója. Pista bácsi nagyon szorgalmazta, hogy festő legyen, ami a családban nem váltott ki nagy lelkesedést. Akkoriban a nőknél természetes volt, hogy finom nevelést kapnak, és mondjuk, zenét vagy festészetet tanuljanak, mert az így illett. Azt akkor nem mérlegelték, hogy miből fog megélni. Anyám tizennyolc éves lehetett, amikor kikerült Münchenbe. Ott járt a Főiskolára [az Akademie der Bildenden Künstére − A szerk.]. A müncheni évekről nem tudok sokat. Azt hiszem, Pista bácsi intézte el ezt a müncheni iskolát. Az iskola csak pénz kérdése volt, és nem a tehetségé. Anyu annyira nem strapálta magát. Mivel rengeteg művészettel kapcsolatos könyve volt, ő pontosan tudta, hogy mennyit ér a tehetsége. Ő ezt aztán nem tartotta fontosnak. Nem akart nagy festő lenni. Négy évet tanult Németországban még a házassága előtt. 1922 körül ment férjhez.

Apámat Róth Marcellnek hívták. A régi papírok szerint Mór volt a hivatalos neve, de mindig a Marcellt használta. Karánsebesen született, 1892-ben. Ott járt elemi iskolába. A polgárit nem tudom, hol végezte [Orvos apja nyilvánvalóan nem polgári iskolát végzett, hanem gimnáziumi érettségit szerzett. – A szerk.]. Valószínűleg azt is ott vagy a környéken. Apám orvos volt, sebész. Apu családja elég szegény volt, de borzasztóan támogatták a testvérei, főleg a Giza néni. Az orvosi egyetemet több helyen végezte. Egy időben Lóránt Pista bácsival még Prágában is tanult, de a tanulmányait Budapesten fejezte be. Prágában természetesen németül tanult, hiszen a német is anyanyelve volt. Az első világháborúban katonaorvos volt Galíciában. Ott nagyon magas kitüntetést kapott, azt hiszem, Mária Terézia rendet [lásd: rendjelek, kitüntetések]. Nekem egyszer megmutatta nagy nehezen. Sose beszélt róla, nem viselte. Annyit tudok, hogy egyszer elfogták az egész lazarettet (kórház) az oroszok, de valahogy kiszabadultak. Végigcsinálta a háborút, és utána a Magyar Vörös Hadseregben volt orvos, 1918 után [A Magyar Vörös Hadsereg a Tanácsköztársaság (lásd ott) fegyveres ereje, felállítását 1919. március 22-én rendelték el, augusztus 6-án feloszlatták. – A szerk.]. Apám egyébként nagyon baloldali volt. A román hadsereg elfogta, és egy internálótáborba került valahol Bihar megyében, 1919-ben. Abból a táborból szabadították ki a testvérei, utána rögtön Kolozsvárra ment. Abban az időben az erdélyi nagyvárosok – mint Kolozsvár, Temesvár vagy Arad – minden szempontból nagyon nívós életet biztosítottak sokak számára. Abban az időben „divat” volt ezekben a városokban élni. Szerintem apám számára ez is vonzó lehetett, meg valószínűleg itt ajánlottak neki munkát. Rokonunk Kolozsváron abban az időben nem volt. Kolozsváron apu elég hamar, 1920 körül, magántanár lett a kolozsvári orvosi egyetemen. Ő volt az első magyar kisebbségi magántanár az egyetemen. Zsidó is volt és magyar is.

A Róthok mind jómódúak voltak, és aput ezért le is sajnálták, ezt a németül írott levelekből láttam. Apám nem csinált vagyont. Akkor az orvosok jómódban voltak, de apám ilyen szempontból nem tartozott közéjük. Ingyen gyógyított, és nem fogadott el pénzt a betegektől. Én a családi kapcsolatokból annyit vettem észre, hogy a Róth és a Lóránt család nem nagyon kedvelte egymást. A Róth családnak a Lóránték túl keresztények voltak, a Lórántéknak a Róthok pedig túl zsidók. A Róthoknak a Lóránték túl nagyképűnek tűntek. Ezt soha nem fogalmazták meg, de érezni lehetett. Apám régi levelezéséből azt vettem észre, hogy például a Róthok soha nem említik a Lóránt családot, de még anyut se. Pedig anyu nagyon kedves volt velük, amikor ott voltak. Szerintem volt ebben a zsidósággal kapcsolatos dolog is, mert a Róth család kimondottan zsidó volt. Valamennyire ez érződött anyu és apu között is, de nagyon szerették egymást. Én ezt akkor is éreztem, amikor egyszer összegyűltek nálunk Lóránték, 1941-ben. A Lóránték közül Gyula bácsival voltunk közelebbi kapcsolatban, a Róthok közül Zsiga bácsi és Giza néni állt közel hozzánk.

Anyám és nagymamám, Régi néni úgy kerültek Romániába, hogy édesapám az első világháború után sokat találkozott a Lóránt családdal. Azt hiszem, hogy apám még a prágai évei alatt került kapcsolatba először Lóránt Pista bácsival az orvosi egyetemen. Ő vitte el apámat egyszer Bagotára, ahol éppen anyám is otthon volt, így ismerkedtek meg. Amikor összeházasodtak, a szüleim Kolozsváron telepedtek le, és természetesen a nagymama is. Én Kolozsváron születtem, a Kötő utcában, 1926-ban. A Főtér után az első párhuzamos kis utcácska volt a Kötő utca. Ez egy bérház volt, összesen két szobánk volt. Én oda születtem, de a szüleim rögtön utána Aradra költöztek, mert apám ott kapott állást egy szanatóriumban. Tehát itt még egy évet sem éltem le. A testvérem, Róth György 1928-ban született Aradon. Amikor megszülettünk, anyám teljesen abbahagyta a festést. Anyu festékeit én használtam később, azokat nekem adta. Amíg én kisgyerek voltam, akkor még időnként szobrászkodott. Emlékszem, egy öreg bácsi járt hozzánk modellnek, és nagy agyag ülőfigurát csinált róla. Az öcsém születésével azonban már azt is abbahagyta.

Az aradi szanatórium egy magánszanatórium volt, Windholz szanatóriumként volt ismert Arad-szerte. Az alapító Windholzék zsidók voltak. Az egész szanatórium a Windholz családé volt. A szanatóriumot az 1920-as években alapították. Hogy hogyan került a hitközséghez, erről részleteket nem tudok [Az aradi zsidó hitközség tulajdonában volt a Therápia szanatórium, amelyet átalakítottak kórházzá. Tucatnyi köztiszteletnek örvendő kiváló orvos – Háber, Hersch, Kállai, Radó, Reich, Róna, Róth, Singer, Téthi, Újhelyi, Waldmann, Windholz stb. – dolgozott itt az 1948-as államosításig (Vágvölgyi Lajos: „Az aradi zsidóság múltjából és jelenéből”, Múlt és Jövő, 7.). − A szerk.]. Én is feküdtem ott, mert ott vették ki a mandulámat. Ez egy nagyon szép szanatórium volt. A Windholzéknak volt két gyerekük, akikkel én jóban voltam. A Péter volt velem egyidős, a Tamás idősebb volt. Gyerekkoromban sokat játszottam velük.

Aradon két helyen laktunk. Az első egy nagyon szép, de kisebb lakás volt, viszonylag közel a Maroshoz. Ott volt egy udvar, és alattunk egy román család lakott. Összeismerkedtem velük, mert ott volt egy velem egykorú gyerek, Mircea. Onnan négy-öt éves koromban elkerültem egy másik aradi lakásba, ami egész közel volt a hídhoz. Egy bérháznak az egyik emeletén laktunk. Ez egy nagyon szép tágas lakás volt. Négy szobánk volt, és a lakás hátsó végében lakott a „grószi”, Regina nagymamámat hívtuk így. A szalonban négy hatalmas könyvszekrény állt, ami tele volt könyvekkel. Festmények is voltak a falon egy-két nagybányai festőtől [lásd: Nagybányai művésztelep. Ezek a képek a háború alatt eltűntek a budapesti lakás pincéjéből. Apám nagyon szerette a bútorokat és a népi cserepeket. Volt egy jelentős bokálygyűjteménye, és gyakran vásároltak anyámmal a korabeli vásárokon. Fürdőszobánk is volt, nem is egy, hanem kettő. Nekünk külön kis fürdőszobánk volt az öcsémmel.

Nekem volt egy német fräuleinem, aki egy újaradi sváb asszony volt. Az igazi nevét nem is tudom, mert mi csak frulinak hívtuk. A frulival egy szobában laktunk. Ez a fruli borzasztó erélyes és szigorú volt. Szerintem még anyám is félt tőle. Engem nagyon megnyomorított, ami egész életemre kihatott. Az öcsémet jobban szerette, mint engem, mert ő akkor már ott volt nálunk, amikor az öcsém született. Borzasztóan féltem, de rengeteget tanultam is tőle. Egyrészt németül, úgyhogy hatéves koromban már gót betűket tudtam írni németül [A gót betű a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.], meg énekelni is tanított, meg meg kellett tanulnom biciklizni, korcsolyázni meg úszni. Nagyon hasznos volt, de én borzasztóan utáltam. Hétéves koromig, amíg Aradon éltünk addig volt velünk ez a fruli. Amikor Kolozsvárra kerültem, a szüleim megint fölvettek valakit, de én megmondtam nekik, hogy nem vagyok hajlandó vele lenni, annyira utáltam a frulit. Sajnos nagyon szégyellem, de kiutáltuk az öcsémmel. Volt cselédlányunk is Aradon. Ketten voltak, magyar lányok, de a nevüket nem tudom. Viseletben nem jártak, de részletesen nem emlékszem rájuk. Később Kolozsváron egy házaspár cselédkedett nálunk. Ők székelyek voltak, Dani és Berta.

Otthon magyarul és németül beszéltünk. A frulival csak németül beszéltünk. A szüleimmel inkább magyarul, de előfordult hogy időnként németül is, különösen addig, amíg a grószi is élt. Jobb módban éltünk, mint az átlag. Ugyan nem volt kocsink, és a lakást is béreltük, de például volt a lakáshoz közel egy kert, ami apuék tulajdona volt. Abban az időben apámék sokat utaztak. Voltak Olaszországban, Törökországban (Isztambulban), Ausztriában. Ezekre a helyekre mindig vonattal mentek. Nem éltek úgy, mint az akkori orvosok. Sok pénzt költöttek könyvekre, nagyon szép bútoraik voltak, meg ránk, gyerekekre költöttek sokat. Nyelveket és zenét is tanultunk. A klasszikus német, francia és angol szépirodalom teljes palettája megtalálható volt nálunk. Emellett művészettörténeti könyvek, főleg német nyelven, és természetesen orvosi, sebészeti könyveink is voltak, hiszen apám folyamatosan képezte magát. Mi, gyerekek rengeteg német nyelvű ifjúsági regényt olvastunk.

Az 1920-as években Aradon fantasztikus élet volt. A művészeti könyveket, amik akkor megjelentek Európában, Aradon rögtön meg lehetett kapni. Német, francia, angol könyvek. Nagy művészeti és társasági élet is folyt. Mi csak magyarokkal, vagyis zsidókkal jártunk össze. Apám szabadkőműves volt, de erről én sokat nem tudok, és csinált a munkásgyerekeknek nyaralóközpontot az aradi szigeten. A megnyitóra engem is elvitt. Ez egy faépület volt, ahol nyaralhattak a szegény gyerekek, nagyon szép volt. Csak magyar gyerekek jártak oda. Románokkal nem nagyon volt kapcsolatunk.

Ahogy én rekonstruálom most a dolgokat, ez a szanatórium tönkremehetett 1933 körül. Apám kért kölcsön erre a szanatóriumra a testvéreitől, amit aztán nem adott meg. Erről részleteket nem tudok, csak apám levelezéseiben olvastam, amit a testvéreivel folytatott − egyébként németül leveleztek egymással −, hogy a kórházra kért kölcsön, amit nem adott meg, és ezt a testvérei többször is felróják neki a levelekben. Azt, hogyha a kórház a hitközségé volt, miért kellett mégis pénzt belerakni, pontosan nem tudom. Nem nagyon beszéltek a szanatórium pénzdolgairól, de valami ilyesmi lehetett az oka annak, hogy később elkerültünk onnan. 

Hét évig éltem Aradon. Még Aradon elkezdtem elemi iskolába járni. Ez román iskola volt. Sima elemi iskola volt, állami természetesen, nem magán. Oda csak hetekig jártam, mert aztán elköltöztünk Kolozsvárra. Kolozsváron is román iskolába jártam. Apám mindenben a legjobbat akarta nyújtani nekünk. A román iskolák abban az időben színvonalasabbak voltak, ezért döntöttek úgy, hogy román iskolába járjak. Persze azt is gondolták, hogy megtanulunk még egy nyelvet, és akkor még senki nem gondolta, hogy nem Romániában fogunk élni. Én addig nem tudtam románul, legfeljebb egy-két szót. Az iskolában viszont nagyon gyorsan megtanultam. A kolozsvári iskola a tanárképző főiskolának volt a gyakorló iskolája. A Gyulai Pál és Lázár utca sarkán volt Kolozsváron. Kétemeletes nagy iskola volt ez. Négy évig jártam ide. Főleg román gyerekek jártak oda, kevés magyar és zsidó gyerek is volt ott. Zsidózás volt rendesen, engem is megvertek többször. Egyszer ott hajkurásztak engem mint zsidót az iskola folyosóján, de a román tanító bácsi szigorúan közbelépett.

Utána egy román gyakorló gimnáziumba jártam, a Farkas utcában. Nagyon erős iskola volt, humán műveltséget adott elsősorban. A román iskolák teljesen a francia rendszer szerint tanítottak. Magyar gyerekek is voltak ott, viszonylag kevés, azok is inkább zsidók voltak. Az osztályban négy magyar gyerek volt, abból egy nem volt zsidó. A tanárok viszonya a magyar, illetve a zsidó gyerekhez teljesen semleges volt. Egyszer volt egy megjegyzés, hogy bezzeg a zsidó gyerekek folyton üzletelnek. Különben nem. Általában mi voltunk a legjobb tanulók. Mandula Gyuri, Czitrom Gabi és egy Deutsch Laci nevű fiú voltak a barátaim ott. Ők is zsidók voltak, így voltunk mi barátok. Az utolsó kettővel még most is szoktam beszélni. A Laci a mi utcánkban lakott, a Gyulai Pál utca 2-ben.

Két házzal laktak arrébb a mi lakásunktól, a köztünk levő házban pedig egy ortodox zsidó család lakott. Eléggé cikiztük őket, mert elég furcsán éltek szerintünk. Mi nem tartottuk a zsidó életet. Tudtuk, hogy zsidók vagyunk, és hogy annak vannak hátrányai, ezt úgy tudtam meg leginkább, hogy amikor mentem az inasunkkal, a Danival sétálni, ő magyarázta, hogy például a húsvét veszélyes időszak, mert akkor nagyobb a zsidóellenesség. Ilyenkor vannak a pogromok. Valahogy így magyarázta. Akkor én kilenc éves lehettem. A közelben volt egy ortodox zsinagóga, aminek az udvarán sokszor sok ember lakott, azt hiszem, hogy Galíciából jöttek, nagyon ortodox zsidók. Amikor ott sétáltunk, akkor mondta ezeket nekem a Dani. Akkor még ebből nem sokat értettem. Később már kezdtem megtudni, hogy miről is van szó.

Zenét is tanultam. Először zongorával kezdtünk az öcsémmel. Egy nagy zongoránk volt, nem tudom pontosan, milyen típusú, de nagy zongora volt, és anyám is zongorázgatott. Szegő Julival énekeltünk, főleg Bartókot. Ő személyesen is ismerte őt. Amikor Bartók Kolozsváron koncertezett az 1930-as években, egy ismerősünknél lakott, a Kepichéknél. Kepichék is zsidók voltak. Egy nagy házuk volt, és anyu és még valaki beöltöztek szobalánynak, hogy reggel ők vihessék be a reggelit Bartóknak. Így látták Bartókot, és ez nagy dolog volt nekik. Én aztán csellót kezdtem tanulni. Egy román embernél tanultam, aki az Operában volt csellós. Én mentem mindig hozzá. A testvérem maradt a zongoránál. Nekem volt egy kis csellóm. Zongorázni rövid ideig zongoráztam, azt már Aradon elkezdtem.

Ott kezdtem a franciát is, amit folytattam Kolozsváron is. Ott volt egy nagyon jó franciatanárom, persze magán tanár. Madi néni volt a neve, svájci francia volt, aki Kolozsváron élt, magyar zsidó volt a férje. Öngyilkosok is lettek elég gyorsan, mert a férjét el akarták vinni 1944-ben. Később elkezdtem angolt is tanulni. Az angoltanár eredeti angol volt. A Dobó Feriéknek volt két lányuk, és őhozzájuk járt ez a Marjorie nevű angol nő. Ő csak angolul beszélt a lányokkal. És aztán hozzáment Kolozsváron egy fogorvoshoz, Guzner Miklóshoz, aki szintén zsidó volt, és Marosvásárhelyre költöztek. Ott volt a Guzner egyetemi tanár, és két gyerekük volt, Ricsi és Miki. Ők ma Angliában élnek, de tartom velük is a kapcsolatot. A Marjorie-tól tanultam meg igazán az alapokat. Nagyon szigorú volt, de azért nem annyira, mint a fruli. Hetente kétszer mentem nyelvet tanulni, zenét egy héten egyszer tanultam. Később nem folytattam a nyelvtanulást, de már akkor elég jól megtanultam. Németül tudtam a legjobban.

A hittant öt évet tanultam. A hittant a neológ zsinagóga rabbija, Klein Salamon tartotta. Hetente egyszer iskola után mentünk többen a neológ zsinagógába. Héberül nem tanultunk, csak a Bibliáról beszélt nekünk a hittantanár. A ciceszt föl kellett venni, és héberül és magyarul kellett imádkoznunk. A nagyünnepeken kötelezően zsinagógába kellett járnunk. Ehhez apám is ragaszkodott. De én nagyon elleneztem a vallást. Engem inkább a klasszikus görög vallás érdekelt. A görög istenek meg ilyesmi. Mind a ketten körül vagyunk metélve, ez nem is volt apáméknak kérdés, hogy ezt ne tegyék meg. Nekem van zsidó nevem is, Joszef. Az öcsémnek bár micvója is volt, nekem viszont nem. Ebből nagy vita volt otthon, mert én nem voltam hajlandó erre. Kijelentettem, hogy nem akarom, hogy bár micvóm legyen, nagyon harcias voltam. Apám ragaszkodott volna, hogy bár micvá legyek, de hagyta magát lebeszélni. Az öcsém akarta, és neki Kolozsváron volt.

A szombatot és a pénteki gyertyagyújtást mi nem tartottuk. A házunkon nem volt mezüze, semmi. Széderestét mi nem tartottunk, de egyszer engem meghívtak. Otthon nem volt semmi. Hanuka sem, sátoros ünnep sem. Azt csak akkor figyeltem meg, a kerítésen túl, amikor a Deutsch Lacival néztük a szomszédjainkat. Nagyon tetszett nekem a sátor, emlékszem. Kóserül sem főztünk. De az étkezésben valamennyire mégis megnyilvánult, hogy zsidók vagyunk, hiszen például sóletet főztünk, maceszgombócot is. Anyám nem főzött, azt a cseléd csinálta, ő csak inkább mondta, hogy hogyan és mit csináljanak. Zsidó ételek kerültek tehát az asztalra. Persze én akkor nem tudtam, hogy mi az, hogy zsidó étel. Disznóhúst is ettünk, sőt nagyon is kedveltük. Mi csak a külvilág miatt vettünk arról tudomást, hogy zsidók vagyunk. Apám csak nagyünnepeken ment imádkozni, a zsidókórház udvarán volt egy imaház, és apám odajárt. Emlékszem, ott voltam én is egyszer-kétszer vele. Hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] biztos, egyszer még böjtöltem is. Anyu egyáltalán nem tartotta magát zsidónak. Az, hogy mi zsidók voltunk, egy társadalmi helyzet volt, nem vallás.

Mi teljesen magyar életet éltünk. Az iskolán kívül román társaságunk nem volt. Csak az iskolában használtuk a román nyelvet. Kolozsvár is akkor teljesen magyar volt. A családunk csak magyarokkal, pontosabban zsidókkal barátkozott, vagy olyanokkal, akik eredetileg zsidók lehettek, de sokan közülük kikeresztelkedtek. Apám és a baráti társasága elsősorban magyarnak tekintette magát. Apám természetesen tudatosította bennünk, hogy mi zsidók vagyunk. Azt is elmondta, hogy van többféle zsidó, neológ és ortodox. Az ortodoxok szigorúan betartanak különböző szabályokat.

Apu nagyon belénk nevelte azt, hogy amit az ember vállal, meg kell csinálni. Nem beszélhettünk csúnyán. Egyszer csúnyán beszéltem az inassal, és nagyon letolt, hogy ezt nem szabad. Apu szerint getlemanként kell viselkedni. Sokat adott arra, hogy jól tanuljunk. Egyszer, amikor még román iskolába jártunk, akkor trimeszterek voltak, és egy négyest hoztam haza román történelemből, ami nagyon rossz jegy volt, mert tízes volt a legjobb jegy. Apu megnézte, és azt mondta, hogy „te szaros”, és én majdnem elájultam, mert tőle ilyeneket sose hallottam. Alig tudtam bevánszorogni a gyerekszobába. Mindenesetre utána igyekeztem tanulni, nehogy megint ilyet mondjon.

Gyerekkoromban vagy maradtunk otthon nyaranta, vagy volt egy osztrák eredetű nő, nem tudom a nevét, aki gyereknyaraltatást szervezett valahol Erdélyben, általában fürdőhelyen. Én kétszer voltam így nyaralni, de a helyre már nem emlékszem. Ilyenkor mindig vonattal utaztunk. Kábé húsz-harminc gyerek nyaralt itt egyszerre. Egy nagy házban laktunk, volt egy nagy kert, és sokat mentünk fürödni. Hárman voltunk egy szobában, és emlékszem, volt egy borzasztó élményem, egy macska volt éjjel az ágyamon.

A szülők Budapestre is hoztak, és a Balatonhoz is, mert anyám rokonságának volt ott háza Siófok mellett, Balatonújhelyen. Akkor a rokonokkal voltam ott, de a szülők nem jöttek. Vonattal mentünk. Többnyire ez úgy volt, hogy először megálltunk Pesten pár napra, és úgy mentünk tovább, de volt, hogy egyenesen mentünk le. Emlékszem egy ilyen hazajövetelre, integettek, és én meg nyafogtam, hogy bezzeg ők meg mennek a strandra. Ez már a 1930-as évek vége, 1940 körül volt. Egyszer volt olyan is, hogy a szülők fölraktak Kolozsváron a vonatra, és azt mondták, hogy Pesten majd várnak az állomáson, és Pesten nem vártak. Valami félreértés történt. Én meg beültem egy taxiba, mert tudtam a Gyuláék címét, csak kifizetni nem tudtam. Ez a magyar időkben volt már [lásd: „Magyar idők” (1940–1944); második bécsi döntés]. Háromszor voltam így én a Balatonon. Az öcsém is jött természetesen. Két vagy három hetet töltöttünk ott. Ez egy családi nyaraló volt, a Lóránt Gyuláéké volt. Egy villa volt nagy kerttel. Egyemeletes volt, és sok szoba volt benne. A kertben volt egy szaletli, és a lányokkal, a Zsuzsával és az unokahúgaival, a Schüller lányokkal nagyon jó színdarabokat adtunk elő a felnőtteknek. Gyula bácsi felesége főzött, meg a Schüller mama. Ők a Gyula feleségének a rokonai voltak.

Apám Kolozsvárott, a zsidókórházban dolgozott, ami egy nagyon jó kórház volt. Összejárt Sebestyénékkel, akik kimondottan zsidók voltak, én a fiaikkal voltam jóban, bár jóval idősebbek voltak nálam. Gyuri volt az idősebb, és a Miki volt a fiatalabb. Sebestyénék nagyon gazdagok voltak, és azt hiszem, hogy ők támogatták pénzügyileg a kórházat. 1927-ben létesült Sebestyén (Smil) Dávid és neje nagy adományának köszönhetően a kórház. Az épülete 1929 őszére készült el [A kolozsvári zsidókórház – „Sebestyén Dávid és Neje Zsidó Közkórház”. 1929-ben alapították. Alapítása részben Glasner Akiba főrabbi nevéhez is fűződik. Ő javasolta a dúsgazdag Sebestyén Dávidnak (1815–1930) és nejének aranylakodalmukon, hogy tegyenek adományt létrehozására. Sebestyén Dávid és neje telket és nagy összegű pénzadományt ajánlott fel. 1929-ben Devecseri Emil mérnök tervei szerint nőgyógyászati-sebészeti, 1931-ben belgyógyászati-gyermekgyógyászati részleget építettek. Az orvosok többsége még a magyar egyetemi klinikák tanszemélyzetéhez tartozott, s 1919 után magánrendelőkben, szanatóriumokban dolgozott. Itt dolgozott dr. Goldberger Ede európai hírű bőrgyógyász; dr. Fenichel Mór belgyógyász; dr. Haas Marcell sebész, a breslaui egyetem tanársegédje; dr. Roth Marcell a román sebészeti klinika docense stb. Az intézményben a zsidó betegeken kívül keresztényeket is kezeltek, és igen magas volt azoknak a száma is, akiket díjmentesen gondoztak (Lőwy Dániel: „A Kis Szamostól a Potomacig. Kolozsvár egykori zsidó szellemisége és a Dunaposta asztaltársaság”, in Dávid Gyula és Veress Zoltán (szerk.): Kő, bronz, buldózer – Láthatatlan és újra látható emlékműveink. Stockholm, 2004, 123−139. old.). – A szerk.]. Apám szervezett a zsidókórházban egy nővérképzőt. A zsidókórházban elvben nincsenek nővérek, mint a keresztény kórházakban, de ő nővérképzőt szervezett fiatal zsidó lányok számára. A pontos nevét nem tudom, mi csak viccesen Ester-schwesternek hívtuk. Ott nevelték őket. Ez egy furcsa dolog, mert később a Maros utcai zsidókórházban keresztény nővérek is voltak, ami egyáltalán nem volt jellemző.

Nagy kulturális életet éltünk. A folyóiratok közül az „Új Kelet”, és a „Korunk” járt. Nekem járt egy francia lap, a „Benjamin” 1939 körül. Az egyenesen Franciaországból jött. Moziba nem jártunk, de a kolozsvári Operában voltam, és a Magyar Színházban is többször. A zsinagóga mellett volt egy terem, a Goldmark Terem, ahová anyámék lemezt hallgatni jártak, természetesen klasszikus zenét [lásd: Goldmark]. Apáméknak nagy társasága volt, akikkel gyakran mentek el vacsorázni, és ők is jöttek hozzánk. Általában ezek mind zsidók voltak. Apám barátai voltak a Dobóék és a Szegőék is. Ők is zsidók voltak. A Dobó Feri ügyvéd volt, a felesége a kolozsvári főtéren egy nagy könyv- és írószerüzletet vezetett „Lepage” néven, ez egy nagyon híres bolt volt akkoriban [Lepage könyv- és papírkereskedés – Lepage Lajos könyvkereskedőtől 1911-ben átvette Dobó Lajos, akitől Dobó Ferenc örökölte. „A világ minden tájáról beszerzett tudományos és szépirodalmi művekkel látta el vásárlóit.” Könyvkiadással is foglalkozott (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon). – A szerk.]. Nagy irodalmi életet éltek, ismertek egy csomó magyar írót, Benedek Marcellel voltak jóban, és általuk mi is [Benedek Marcell (1885–1969) – irodalomtörténész, műfordító, Benedek Elek fia. Budapesten élt, de a német megszállás idején családja származási helyére, az erdélyi Kisbaconba menekült, 1947-ben költözött vissza Budapestre. – A szerk.]. Szegőéknél a férj, Imre szintén ügyvéd volt, a felesége pedig zenész, énekes, népdalkutató. Szegő Júliának hívták, és ő tanított minket aztán később zongorázni is [Szegő Júlia (1900–1987) – romániai magyar dalénekesnő, zenepedagógus és folklorista. Tanulmányait a budapesti Zeneművészeti Főiskolán (ének) és a kolozsvári Tudományegyetemen (szociológia, lélektan, néprajz) végezte. 1945-től a kolozsvári magyar  zenekonzervatórium tanára (egy ideig igazgatója), 1949-től a bukaresti Folklór Intézet kolozsvári osztályának vezetője; népzenegyűjtő-utakon járt Erdélyben és Moldvában. Több könyv szerzője, ill. társszerzője. – A szerk.]. Apámék tagjai voltak egy Hellas nevű regattaklubnak is. Ez egy csónakklub volt a Maros partján. Egy nagy épületre emlékszem, ott tartották a csónakokat. Ha nem is kifejezetten a sport céljából jártak oda, de arra jó volt, hogy az ottani értelmiségi csoport csónakázzon, és egyben találkozzon is. Apámék is rendszeresen jártak evezni.

Apám szerintem részt vett a cionista mozgalomban, mert érkeztek haza Palesztinából képes könyvek, beszámolók a zsidó egyetemekről meg a kibucokról meg ilyesmi. Azt hiszem, pénzzel támogatta apám valamelyiket. A prospektusokat még én is láttam. Biztosan volt konkrét szervezet, amit támogatott, de mi arról sokat nem tudtunk. Lehet, hogy apám gondolkodott azon, hogy Palesztinába kimegy, de nem volt ez olyan komoly. Anyu biztos nem ment volna vele. Otthon ez egész biztos téma volt, de nem előttünk, gyerekek előtt.

1939-ben a Sebestyén Gyuri, a nagyobbik Sebestyén fiú, csinált egy zsidó úszóegyletet. A sportegylet már 1920-tól létezett, de nem volt úszószakosztálya. Ezért a Sebestyén Gyuri alapított egy úszórészleget. A zsidó neve Haggibor volt. Ez egy baloldali egylet volt, mert a Sebestyén Gyuri illegális kommunista volt. Nem volt különösebben ismert. Kolozsváron volt egy park, egy román királyról volt elnevezve, és ott volt egy nagyon jó sportuszoda, oda jártunk. Az általános sportegyleten belül működött ez az úszóegyletet. Ő tanított meg versenyszerűen úszni. Tudtam már jól, és mellúszásban és pillangóban versenyeztem. Ez egy rövid életű dolog volt. Összesen hárman voltunk az egyletben. Czitrom Gabi hátúszó volt. Vele voltam a legjobb barátságban az úszáson kívül is. Az apja a Román−Olasz Banknak volt az igazgatója, később Magyar−Olasz Bank lett. A Fő téren laktak, és nagyon sokat jártam hozzájuk. Én tulajdonképpen a feleségével voltam először jóban, és a Gabi rajtam keresztül ismerte meg a feleségét. A Gabival később is jóban maradtam. Most Párizsban lakik, és ha Párizsban vagyok, többnyire ott lakom náluk. 1956-ban disszidáltak a feleségével [lásd lejjebb]. Mandula Gyuri, aki akkor már kint volt Németországban, segített nekik ebben. Ő üzletember volt. A határon várta őket. Egy évig istápolta őket Németországban.

Fura gyerek volt ez a Mandula Gyuri. Velünk járt egy osztályba. A szülei Kolozsváron nagyon jómódban voltak, az Erzsébet úton laktak, az egy olyan Rózsadomb-szerű helynek számított. Én nem szerettem odajárni hozzájuk, mert nem voltak kellemesek. A szüleim ismerték őket, de nem jártak össze. Ők tartották a vallást valamennyire. A szülei kijutottak először Kubába, és nagyon ügyes kereskedők lettek ott is. Gondolom, ott volt kapcsolatuk, mert Kolozsváron déligyümölccsel kereskedtek. Nem volt boltjuk, hanem volt Kolozsváron egy lerakatuk. Erre azért emlékszem, mert egyszer mi, gyerekek citromot tisztogattunk ebben a raktárban, amiért még pénzt is kaptunk. Ha jól emlékszem, 1942 körül mentek el. A  gyerekek is velük mentek. A Gyuri papája Kubában halt meg, de a család visszajött Németországba. Ott én még találkoztam velük.

Ez a sportegylet még a román idők utolsó évében, 1939-ben lehetett, mert aztán 1940-ben megszüntették. 1940-ben bejöttek a magyarok, és akkor átmentem a Kolozsvári Munkás Sportklubba (KMS), annak a színeiben úsztam. Nagyon jól ment a mellúszás, úgyhogy ott, bár még nem voltam ifi sem, mégis ifi bajnok lettem 1941-ben. Nem a saját nevemen, mert Róth néven nem lehettem. Valamilyen magyarosabb nevet kellett fölvennem, azt hiszem, Lóránt András néven versenyeztem.

1939-ben én még román iskolába jártam. Nagyon román volt. Nem volt szabad magyarul beszélni, de mi azért beszéltünk, és ezért büntetés is járt. És jött 1940 [lásd: második bécsi döntés]. Utólag ez már egy kicsit furcsa, de mi nagyon lelkesedtünk a magyarok bevonulásakor. Czitrom Gabiéktól néztem a bevonulást, mert ők a Főtéren laktak. De utána elég nehéz idők jöttek váratlanul. 1940-ben a református gimnáziumba kerültem mint ötödikes. Ez egy jó iskola volt, ezért adott apám ide. Ott egy évig voltam elég nehéz körülmények között, mert akkor volt Kolozsváron egy erős antiszemita vonulat. A Jud Süss című filmet akkor hozták be, ami az osztályban elég kellemetlen hangulatot eredményezett [Veit Harlan 1940-ben készített hírhedt antiszemita propagandafilmje, amely Lion Feuchtwanger német író 1923-ban írt „Jud Süss” c. regénye alapján készült. A filmet 1941-ben mutatták be Magyarországon. – A szerk.]. Verekedések is voltak. Ezt mondtam az apunak, és akkor kivett onnan, és a hatodikat a kolozsvári zsidó gimnáziumban jártam, amit Zsidlicnek neveztek. Antal Márk volt az igazgató, aki apámnak jó ismerőse volt. Bankok számára készített valószínűség-számításokat. Nekem és öcsémnek tanított magánúton is matematikát remekül. A mai napig neki köszönhetem, hogy megtanított egy csomó mindenre. Mindmáig érdekel a matematika. Nagyon jó iskola volt. Volt egy nagyon jó magyartanárunk, Goitein tanár úr, aki kitűnen értett a magyar irodalomhoz. Ő ott lakott hozzánk közel az Eperjes utcában, és néha meghívott párunkat hozzá teára. Mi nagyon büszkék voltunk erre. Ha jól tudom, őt is elgázosították.

1942-ben eljöttünk Kolozsvárról Budapestre. Ez azért is történt, mert a zsidókórház, ahol apám dolgozott, nehéz anyagi helyzetbe került már 1941-ben. A dél-erdélyi részekből kiestek a páciensek, pedig az volt a gazdagabb rész. A kórházakban csökkentették a létszámot. Apu előrejött. Itt a Maros utcában volt egy elég ortodox zsidókórház [A XII. Maros u. 16. szám alatt volt a budai Hevra Kadisa 1931-ben épült, jól fölszerelt kórháza. – A szerk.]. Annak az igazgatója volt Balkányi, nem tudom a keresztnevét, aki a Hollán Ernő utcában lakott, és aput fölvette. Az egész Hollán Ernő utcai bérház a Balkányié volt. Ez egy négyemeletes ház volt. Az egyik lakás üresen állt, és azt kiadta apámnak. Ő nyáron jött el, szeptemberben mi jöttünk utána. Bútorokat és könyveket is hoztunk, de újakat is csináltattunk.

1942 nyarán falun dolgoztam, mert volt arra lehetőség, hogy nyári munkát vállaljunk, és cséplési ellenőrnek szegődtem. Ez azt jelentette, hogy a cséplőgép mellett kellett ülni, és fölírni, hogy hány zsák volt ebből vagy abból. Ez Szajol mellett volt egy faluban az Alföldön. Pestről lementem, és akkor ott laktam. Két-három hétig voltam ott. 1943-ban Szeged mellett egy nagybirtokon, a Pallavicini birtokon dolgoztam. Ott egy bérlőnél laktam és dolgoztam. Az is zsidó volt, Basch volt a neve. Ők voltak a bérlők, és nekem felügyelnem kellett a kapálást meg ilyesmi. Ott laktam náluk, és pénzt is kaptam. Többen voltunk akkor ott fiatalok, főleg zsidók. Nagyon megdöbbentett engem akkor, ahogy a cselédség ott lakott [lásd: uradalmi cselédség]. Hosszú nagy házakban több család lakott ott nagyon egyszerű körülmények között [A 20. század elején indult meg a cselédlakások építése az addigi istálló-színvonalú, egy légterű cselédszállások helyett: ezekben a házakban általában két családnak jutott egy konyha, amelyből kétoldalt nyílt egy-egy szoba, ahol együtt élt az egész család. Más helyiség rendszerint nem is tartozott a cselédlakáshoz. Egy-egy tipikus cselédházban több ilyen egység volt egymás mellett. – A szerk.]. Ide apám küldött, hogy tapasztaljam meg, hogy milyen a vidéki élet. Mi persze „úri” körülmények között laktunk, egy külön házban, nem úgy, mint a cselédek.

Amikor átmentünk Budapestre, az itteni református gimnáziumban, a Lónyay utcában jártam a hetediket [Lónyay utcai Református Gimnázium – 1859-ben nyitotta meg kapuit. Tanári kara már a kezdetekkor is kiemelkedő egyéniségekből állt. Az 1888–1943 között a Lónyay utca 4-ben működött, 1943-ban korszerű, nagyobb iskolát építettek a Lónyay utca 33–35-ben. 1952-ben az iskolát államosították. – A szerk.]. Apámnak itt volt ismeretsége, valahogy elintézte, hogy felvegyenek, mert akkor már zsidókat nem nagyon vettek fel. A testvérem már nem ide járt, őt már nem tudta ide felvetetni. Ez egy egész jó iskola volt, és én az osztálytársakkal is elég jól kijöttem. Én voltam az egyedüli zsidó az osztályban, illetőleg volt két kikeresztelkedett. Ott nem éreztem azt, hogy zsidó vagyok. Voltak ugyan viták, de verekedés nem volt. Elég jól tanultam. 1944-ben ez a gimnázium átköltözött kicsivel arrébb, és én már ott érettségiztem, sárga csillaggal.

Azt, hogy antiszemitizmus van, én már gyerekkoromban megtapasztaltam. Akkor még sok mindent nem fogtam föl ebből. Igazán apámék tragikus halála ébresztett rá, hogy mi az, zsidónak lenni. 1944. március tizenkilencedikén bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Az egy nagy „buli” volt. Mindenesetre jártunk tovább az iskolába, és sikerült leérettségiznem. 1944-ben hamarabb befejeződött az iskolaév. Háború is volt, és tudtam, hogy be fognak hívni. Be is hívtak, de először csak pesti munkára. Munkaszolgálatra itt Pesten, a Kálvária téren kellett gyülekezni. Aztán kaptam egy hivatalos behívót Jászberénybe, ami úgy június környékén lehetett. És onnan aztán Pusztamizsére vittek minket [Pusztamizse a Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben lévő Jásztelek község külterülete volt. – A szerk.]. Ott állt össze a századunk. Több század is volt ott. Itt találkoztam Karinthy Cinivel [Karinthy Ferenc (1921–1992) – író]. Ő nem a mi századunkban volt.

Ott osztottak szét minket. A mi századunkat Wajand századnak hívták, úgy hívták ugyanis a főhadnagyunkat. Ez egy érdekes század volt. Négy szakaszból állt, és a mi szakaszunk volt a fiatal szakasz, csupa tizenhat-tizennyolc éves volt itt. A többi három szakaszban idősebbek voltak.  Pusztamizséről aztán vonattal elvittek minket Kisilvára. Ez Beszterce-Naszód mellett van [Kisilva Beszterce-Naszód vm.-ben volt, a második bécsi döntést követően átmenetileg visszakerült Magyarországhoz. – A szerk.]. Ott egy barakkos német munkatábor volt. Mi egy úgynevezett vap század voltunk, a 333-as, ami azt jelentette, hogy vasútépítő. Minket mindig oda vittek, ahol vasutat kellett építeni, átépíteni vagy szétbombázott vasútállomásokat újjáépíteni. Kisilván mozdonyházat építettünk. Ott van egy viszonylag keskeny vonal, ami átmegy Bukovinába. Ez egy fontos útvonal volt, mert azon vitték ki a németeket Ukrajnába, de azon is hozták őket vissza, amikor a vereségek voltak. Úgyhogy nagyon fontos dolgokat csináltunk nekik. Ezt a mozdonyházat a román időkben később megtaláltam. Mondtam is, hogy milyen jót építettünk akkor a románoknak. Síneket is építettünk, ami nagyon nehéz munka volt.

Ott nagyon kellemetlen volt barakkokban lakni, és nagyon sokat kellett dolgozni, sokszor hétvégén is, de néha ha a vasárnap szabad volt, akkor azzal kellett foglalkozni, hogy szétszedjük a barakkokat, és lángszóróval végigtakarítsuk, ugyanis tele volt tetűvel, poloskával meg mindenfélével. Emeletes priccseken aludtunk, amin szalma volt. Ez nagyon rossz volt. Latrina volt, oda jártunk a szükségünket végezni. A koszt borzasztó volt, de nem éheztünk annyira. A mellettünk levő barakk úgynevezett ukis barakk volt. Ez azt jelentette, hogy olyanok voltak ott, akik már voltak Ukrajnában munkaszolgálaton, és visszajöttek. Ők aztán meséltek, hogy mi volt ott. De csak „vidám” dolgokat mondtak, hogy például hogyan tudtak életben maradni, oroszoktól kaját szerezni meg ilyenek. El voltam azért rendesen kenődve. Ők mesélték azt, hogy az egyik úgy jött haza, hogy egy vödröt vitt. Kérdezték, hogy hová megy, ő azt mondta, hogy vízért. Az egyik tiszt megnézte a vödröt, és jól elverte őket, mert a vödör lyukas volt.  De azért sokan hazajöttek. Ezektől az ukisoktól sokat tanultunk.

Nekem azért szerencsém volt, mert a második szakaszból odajött egy ember, olyan negyven év körüli, és azt mondta, hogy rokonok vagyunk. Schück Gyula, aki apu egyik bátyjának, Józsinak a fogadott fia volt. Sokat segített nekem, sőt amikor később Pesten éltem, egy időben nála is laktam. Csak az szomorított el nagyon, hogy nem tudtam, hogy mi van otthon. De aztán később levelezni is lehetett. Nehezen, de valahogy lehetett. És én rájöttem, hogy nem érdemes lógni, mert jobban eltelik az idő, másrészt nekem is jót tesz. Volt egy haverom, a Messer Gyuri, akivel sokat beszélgettünk, és munka közben matekoztunk. Valahogy eltelt az idő.

Wajand százados furcsa ember volt, és nem vetette meg az alkoholt sem. Vasárnaponként, még Kisilván, időnként összegyűjtött minket, és hegyi beszédeket tartott. Tök részegen nyugtatott minket, akkor már lehetett tudni, hogy a németek kikészültek. Ott hallottunk például a normandiai partraszállásról. Ott hallottunk a Hitler elleni merényletről, és láttuk a visszavonuló németeket is. Főként vöröskeresztes vonatok voltak ezek. Tudtuk, hogy ez már a vég kezdete, de a százados megnyugtatott minket, hogy mi ezt már nem fogjuk megélni. Csinált kultúrműsort is. A faluból összeszedett embereket nézőnek. Volt közöttünk egy operaénekes is, Ney Bandi [Valószínűleg Ney Dávidról van szó, aki 1905-ben született, és 1945-ben halt meg Hörschingben. 1929-ben az Operaház szerződtette  (hőstenor). 1939-ig számos Wagner-opera szerepét alakította. 1942-ben munkaszolgálatra hívták be (MÉL). – A szerk. ]. Ő Georges Bizet „Gyöngyhalászok” című operáját énekelte. Meg mindenféle darabokat előadtunk. A százados nem volt igazán rosszindulatú. Az egyik keretlegény nagyon kellemetlen ember volt, szeretett néha puskatusozni. Akkor jöttem rá, hogy engem a világon nem tud megbántani senki, maximum a puskatus. Sok cigány volt a keretlegények között. Ők följöttek Pestre Kisilváról. Elmentek a szülőkhöz, és pénzért hoztak nekünk csomagot. A végén a keret tagjai is érezték, hogy elég zűrös a helyzet, és békén hagytak minket.

Akkor már augusztus volt, a románok átálltak, és jöttek az oroszok Dél-Erdély felől. Minket valamikor szeptemberben fölültettek egy vonatra. Nem volt túl kellemes, mert marhavagonokban utaztunk. Azt nem mondták, hogy hova visznek, de aztán rájöttünk, hogy a Délvidékre visznek. Akkor ott voltunk Újvidék és Szabadka között valahol. Vonaton laktunk, és onnan úgy jöttünk el, hogy októberben kaptunk egy partizántámadást − szerencsére mi a vonaton voltunk. A partizánok megtámadták a pályaudvart. Nagy lövöldözés volt, és egy lovas partizán robogott végig a peronon, és a vonatot kihúzták a pályaudvarról, ahol éppen ebédeltünk. A németek akkora már elmenekültek onnan, de ott volt a raktáruk, amit aztán mi „megdolgoztunk”.  Remek kajákat szereztünk. Éppen egy konzervet nyitogattam, amikor hirtelen elindult a vonat, így sokan le is maradtak róla.

Én azt hiszem, azért voltam a vonaton éppen, mert sebesült voltam. Nagy köveket kellett legurítani a vagonokból, ahhoz volt egy vasszerszám, azzal tudtuk ezeket a köveket legurítani. Egyszer az egyik rúd visszacsapódott és a kezemen egy egész mély sebet vágott. Volt ott egy zsidó ápoló, aki nem volt ugyan orvos, de valahogy segített, de erre már nem emlékszem pontosan. Ezért egy darabig nem dolgoztam. A vonat elindult észak fele. Kiskunfélegyházánál az egyik keretlegény azt mondta, hogy ki ne dugjuk a fejünket, mert itt éppen nagy zsidóirtás folyik [Föltehetően nem Kiskunfélegyházáról, hanem Kiskunhalasról van szó. Randolph Braham a következőket írja a kiskunhalasi vasútállomáson történtekről: „Az SS és magyar szekértolói 1944. október 11-én 194 munkaszolgálatost öltek meg a kiskunhalasi vasútállomáson. Valamennyien a 101/302. számú munkásszázadhoz tartoztak. Szerelvényük mellett egy másik állt, amely egy SS-alakulatot szállított. A munkaszolgálatosok leszálltak, hogy felvételezzék szűkös élelmiszeradagjukat, s ekkor támadtak rájuk a németek, valamint a nyilas érzelmű magyar vasutasok” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 1. kötet, 278. oldal). – A szerk.]. Azon drukkoltunk, hogy ne tudják meg, hogy kik vannak a vonaton. Onnan is továbbmentünk, és a Csepel-szigetre értünk, ahol amerikai repülők megtámadták a vonatot. Kimentünk ott egy rétre a vonatból, gépfegyvereztek is, nem találtak el senkit, de kilőtték a mozdonyt, úgyhogy a mozdony fölrobbant. Ez október tizenharmadika volt. Szerencsénk volt, mert mindenki túlélte.

Akkor felhoztak Pestre. Onnan este elindultunk gyalog. Hajnalban értünk a Soroksári úthoz, ahol szétengedtek minket. Azt mondták, hogy mindenki mehet, ahova akar. Holnap ekkor itt és itt találkozunk. És akkor hajnalban betotyogtam a Hollán Ernő utcába. Nagy izgalom lett, tudniillik aludt az egész család. Teljesen váratlanul megérkeztem. Másnap délben jött a proklamáció [lásd: Horthy-proklamáció], én éppen az utcán voltam, és a rádió ordította. Hazamenet hallom, és nagy örömmel újságolta anyám, de délutánra már tudtuk, hogy a nyilasok átvették a hatalmat [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Délutánra apám mondta, hogy jobb, ha visszamegyek a századomhoz. Megtudtam, de már nem tudom, hogyan, hogy a századom körlete a tizenharmadik kerületben van. Ott volt egy papírgyár, és én oda visszamentem. Ott aludtunk papirosokon, mert nem volt ágy. Onnan jártunk ki gyalog a ferencvárosi pályaudvarra dolgozni, és este vissza. A keretlegények kísértek minket folyamatosan. A hangulat akkor már nagyon más volt. Az oroszok már közeledtek.

Az öcsém Pesten volt munkaszolgálaton. Csicskás volt egy rendőr mellett. Azt már nem tudom, hogy hogy került az öcsém ide. Mindenesetre ügyes volt, és szerzett egy levelet, hogy apám és anyám az esti kijárási tilalom ellenére sárga csillag [lásd: kijárási tilalom Budapesten; sárga csillag Magyarországon] nélkül kimehessenek az utcára.

Aztán kiderült, hogy a századunkat ki akarják vinni Németországba. Erre aztán többen azt mondtuk, hogy azt már nem! Én akkor leléptem apám segítségével, mert kapcsolatban tudtam vele maradni. Kimehettünk ugyanis a körletből. Nem jöttem haza, hanem apámmal találkoztam az utcán. Akkor apám mondta nekem, hogy van most egy hely, ahová el tudna vinni. Megbeszéltünk egy időpontot apámmal, és akkor én leléptem. Apám hozott egy nagykabátot, mert rólam bűzlött, hogy munkaszolgálatos vagyok, és kalapot is hozott. Fölhozott a Bogár utcába, itt volt Sztehlo Gábornak az otthona. Ő egy evangélikus lelkész volt, aki némi svájci segítséggel gyerekotthonokat szervezett. Olyan gyerekeket fogadtak be, akiknek deportálták a szüleit, vagy akiket a szülők beadtak oda, hogy legalább a gyerekeket ne deportálják. Ez egy elég bátor dolog volt. Abszolút illegális, és az egyház nem túlzottan támogatta. Utólag hallottam, hogy féltek ettől. Ő nem félt. Sztehlo akkor olyan negyvenöt éves lehetett. A felesége a Csöpi néni volt, és két kisgyereke is volt. Az Ildikó lehetett olyan tíz éves, a Baksi meg nyolc-tíz. Ők is egy ilyen otthonban laktak, a Lorántffy Zsuzsanna utcában. Körülbelül harminckilenc ilyen otthon volt. Ezek többnyire zsidó villákban voltak. Nagyon szép villa volt mindegyik, amit a tulajdonos azért adott oda Sztehlónak, hogy ő akkor vigyázzon rájuk.

Apám tehát fölvitt hozzá az öcsémmel együtt. Azt már nem tudom, hogy apám honnan tudott erről. Ott volt egy nővér, aki szintén zsidó volt, csak kikeresztelkedett, és ő aput nagyon tisztelte. Éva volt a neve. Lehet, hogy rajta keresztül tudott erről a lehetőségről. A Bogár utcai villa egy család magánvillája volt. Többemeletes villa volt, legalább nyolc szoba volt benne. Volt egy nagyon szép könyvtár is, ahol persze gyerekek aludtak, és én sokat olvastam akkor. A háznak nem volt pincéje, csak egy alagsora, ott volt egy kazán, azzal fűtöttek. Az otthont egy magyar nő vezette, aki svájci állampolgár volt, aztán két hét múlva elment. Olyan negyven-negyvenöt gyerek volt ott, főleg kicsi gyerekek. Én ott már nagynak számítottam. Hárman voltunk nagyobbak, többek között Oláh Gyuri, aki most Nobel-díjas Amerikában [Oláh György (Budapest, 1927) – magyar származású amerikai vegyész. A Műszaki Egyetemen tanult és tanított. 1956-ban hagyta el Magyarországot, előbb Kanadában, majd az Egyesült Államokban dolgozott. 1994-ben kapta meg a kémiai Nobel-díjat. – A szerk.]. Az volt a dolgunk, hogy segítsünk a konyhán, és a kicsi gyerekekkel kellett foglalkoznunk. A gyerekekkel egész jól megvoltam. Már november közepe volt, de a gyerekeket még kiengedhettük a kertbe, de vigyáznunk kellett, hogy ne csapjanak nagy zajt, mert nem messze onnan lakott egy nyilas újságíró.

Közben voltak olyan vicces dolgok, hogy jöttek nyilasok ellenőrizni. Bevonultunk a spajzba, és a szalmazsákok alatt bujkáltunk, és azok leültek a konyhába kvaterkázni a nővérekkel. Úgyhogy nagy izgalom volt, de nem történt semmi, csak arra emlékszem, hogy az egyik gyerek elkezdett a zsák alatt remegni, és nevetési görcs jött ránk. A kicsiket nem bújtatták el, ők úgy számítottak, mint menekültek Erdélyből és Kelet-Magyarországról.

Szemben velünk volt egy német parancsnokság. Ők többször is jóindulatúan érdeklődtek irántunk. Hivatalosan nem tudták, hogy zsidók vagyunk, legalábbis úgy tettek. Mi elég sok némettel jöttünk össze, sose tudtunk meg, hogy mit tudnak rólunk, de a lényeg az, hogy sose bántottak minket, inkább segítettek, ha kellett. Valahogy nem féltünk tőlük úgy, mint a nyilasoktól. Nem tudták, hogy mi zsidó gyerekek vagyunk, vagy nem akarták tudni. Hivatalosan vöröskereszt otthonnak számítottunk, de az akkor nem sokat jelentett, mert a Maros utcai kórház is annak számított. Még azt is tudom, hogy a Sztehlo kapcsolatot tartott egy Karl Lutz nevű emberrel [lásd: svájci diplomaták embermentő tevékenysége]. Az otthon a svájci Vöröskereszt védelme alatt állt.

Jött az ostrom [lásd: Budapest felszabadítása], mi ott voltunk az öcsémmel a Bogár utcában, és az utcából láttuk az egészet. Karácsonykor még Sztehlo föl is jött a karácsonyi ünnepségre, színdarabot csináltunk egy Karinthy-novellából, amit karácsonyeste adtunk elő. „Visszakérem az iskolapénzt”, ez volt a novella címe. Sztehlónak nagyon tetszett az előadás. Később a pincében vasárnaponként összegyűjtött minket, és beszélgettünk. Nem volt közös ima, és ő sose valláskodott. Később sokat beszélgettem vele, és ő el is mondta, hogy neki nem célja, hogy megtérítsen minket. Őneki megvolt a hite, és nagyon hívő volt. Ő ezt úgy élte meg, hogy mindenkin segít, aki bajban van. Később a kommunizmusban is próbált segíteni. Nagyon közvetlen ember volt, és nem félt. Olyan rettenetes bajba kerülhetett volna, hogy nem csak őt ölik meg, hanem a családját is, de szerencsésen megúszta a nyilasokat. Nagyon tiszteltük és szerettük. Később aztán sokat voltunk együtt, mert az orosz front majdnem a mi házunk elé ért tulajdonképpen.

Az ablakból néztük a harcokat, egészen addig, amíg be nem lőttek egy gránátot oda. Volt ott velünk egy néni, akinek az apja is ott volt, és őt találta el egy gránátszilánk. Az öcsém már akkor elhatározta, hogy orvos lesz, és próbált ezen a bácsin segíteni, de nem tudott. Rettenetes állapotban volt. Német segítséggel elvittük őt egy kórházba. Szereztünk egy hordágyat, és németek mutatták az utat a kórházig. Aztán a kórházban meg is halt szegény. Akkor levonultunk a szuterénbe. Ott volt egy nagyobb terem, ahol a gyerekeket elhelyeztük, és mi is ott voltunk.

A földszinten már ott voltak a németek, vittem is nekik teát. Egyszer szóltak a németek, hogy most tűnjünk el innen, mert jönnek az oroszok, és itt nagy harcok lesznek. Az oroszok a szomszéd villában fölállítottak egy lángszórót. Ez már újév után volt. Elhatároztuk, hogy elmegyünk. Én később láttam azt a Bogár utcai villát, teljesen romokban volt, úgyhogy jobb, hogy eljöttünk onnan. Egy éjjel megfogtuk a gyerekeket, mindegyiknek kockacukrot adtunk a zsebébe, ruhát nem tudtunk vinni, és elindultunk a Lorántffy Zsuzsa[nna] utcába. Itt lakott a Sztehlo a családjával, de egyébként ez is egy ilyen otthon volt. Itt már voltak néhányan. Nem volt a két utca távol egymástól, de nagy kerülővel tudtuk csak megközelíteni. Le kellett jönnünk egészen a Szilágyi Erzsébet fasorig. Aztán eljöttünk a Széll Kálmán térig, aztán föl a Fillér utcán. A frontok között mentünk. Németek kísértek minket, mit sem sejtve, hogy mi kik vagyunk valójában. Még azon röhögtünk, hogy az egyik német nyakába vett egy kisgyereket, aki olyan Kohn Móric volt, hogy az nem igaz. Minden gyereknek megmondtuk, hogy egy hangot ne adjanak ki a szájukon, amit a gyerekek be is tartottak. Akkor ez egy nagyon félelmetes dolog volt. Folyton lőttek a legkisebb hangra is.

Egész éjjel meneteltünk. Nem is mentünk rögtön a Sztehlóhoz. A gyerekek egy része a Légrády-villába ment, de nem mindenki tudott oda bejutni, úgyhogy egy részünk a Baár-Madasban maradt, mert ott egy szükségkórház volt, és beengedtek minket [Bővebben erről –– részben szintén egy Rác Andrással készült interjú nyomán – lásd: Miklya Luzsányi Mónika: Hogy véget érjen a sötétség. Dokumentumok Sztehlo Gábor gyermekmentő munkájáról a II. világháború idején, Harmat Kiadó, Budapest, 2003. – A szerk.]. Beraktak egy szobába, ami mellett a szülőszoba volt, úgyhogy nagy kiabálások voltak. Az igazgató mondta, hogy meg ne moccanjunk, mert az emeleten SS-ek vannak. A kórház vezetője részéről ez egy nagy bátorság volt. Ott nagyon pocsékul éreztünk magunkat, és elhatároztuk, hogy elmegyünk. Én egyszer megpróbáltam a kórházból kimenni, és a lépcsőn ott feküdt egy emberi kéz. Gyorsan visszamentem. Rengeteg akna volt szanaszét az utcákon. Eltartott pár napig, míg végül is át tudtunk jutni a Sztehlóhoz. Egy csoport még ott maradt a szükségkórházban, és később ők is átmentek egy másik otthonba.

Az ostrom olyan volt, hogy két-három napig még az orrunkat sem lehetett kidugni. Aztán pár napig csend volt. Házról házra mentek a dolgok. Csendesebb napokon azért ki lehetett menni. Sztehlónál volt egy-két németországi menekült is, hogy hogyan kerültek oda, nem tudom. Elég sokat dolgoztunk, mert a kicsi gyerekeket el kellett látnunk. Vizet kellett hozni folyton. A villának volt hátul egy garázsa, ott folyt víz. Nekünk oda kellett mennünk vízért. Mindenki a pincében lakott az ostrom alatt. Az öcsém rém ügyes volt, mécseseket csinált, ez valamit világított a pincében. A németek raktára a Scitovszky-villában volt, ami akkor az angol nagykövetség volt, később a japán nagykövetség lett. Az egyik vödörben petróleumot találtunk. Mikor mentünk visszafelé, egy német mellettünk ment el, és mi izgultunk, hogy megérzi a szagát. Ilyenkor az embert olyan röhögési roham fogja el. Akkor valahogy rengeteget röhögtünk. Nekünk nem volt sárga csillagunk.

Kovai Lőrinc is megjelent a rémes feleségével és a gyerekével. Ő kommunista volt, ő is jöhetett Sztehlóhoz. Azért jött jól nekünk Kovai, mert tudott oroszul, és Sztehlo úgy gondolta, hogy hátha szükségünk lesz az ő nyelvtudására [Kovai Lőrinc (Szentpétervár, 1912 – Budapest, 1986) – író, műfordító. Orosz-lengyel származású, anyja második házassága révén került Magyarországra 1920-ban. 1938-ban lett történelem szakos tanár. 1941-ben a „Népszava” munkatársa lett, részt vett a Történelmi Emlékbizottság munkájában, többször letartóztatták. 1945-ben a „Szabad Nép” alapító tagja, 1948-tól írásaiból élt (MÉL). – A szerk.].

Még az ostrom alatt az egyik nyugalmasabb napon följött édesapám. Német sisak volt a fején, amin mi persze nagyon jól szórakoztunk. Meg akart minket nézni. Tudta, hogy hol vagyunk. Ott ültünk hárman Sztehlóval. Kérdeztük tőle, hogy mi van a kórházban. A szüleim ugyanis beköltöztek a kórházba, amikor a házunkat csillagos házzá nyilvánították. De mindenünk a lakásban maradt. A dolgok egy részét, a bútorokat, zongorát, képeket le tudták vinni a pincébe. Apámnak volt valami aranypénze, amit rejtegetett, ezt később én kaptam meg. Volt ott egy házfelügyelő, aki nagy nyilas lett, és nagyon ellenséges volt. Anyámnak is kellett sárga csillagot viselnie, mert árjának csak az számított, aki bizonyítani tudta, hogy a felmenői sem zsidók. Anyám nem is próbálkozott ezzel, de ő nem sokat járt ki.

Apám mondta, hogy a kórházba is bejárnak a nyilasok, de egyelőre békén hagyják őket. Sztehlo kérdezte, hogy meddig fog ez tartani. Apám irtó optimista volt, és azt mondta, hogy ez már nem tarthat nagyon soká. Sztehlo felajánlotta neki, hogy anyámmal jöjjön ő is oda hozzá, hiszen a mi Hollán Ernő utcai lakásunkba addigra valaki már beköltözött. Apám azt mondta, hogy nem jöhet, mert sok orvos elmenekült, és nagyon sok a sebesült és a beteg, és neki vissza kell mennie a kórházba. Amikor neki tennivalója volt, akkor azt ő tette. Ezért is nem gazdagodott meg. Megmenekülhetett volna, de neki a kötelesség többet számított. Ez egy nemes gondolat volt, de hát… Két napra rá az öcsém lement a kórházba, és egy órával később jött vissza teljesen kikelve magából, hogy szerinte apuék már nincsenek [Bár a kórház a Nemzetközi Vöröskereszt felügyelete és védelme alatt működött, 1945. január 11-én betört az épületbe egy nyilas csoport, és az ott tartózkodó 92 pácienst, orvost és ápolónőt megölték. A helyszínen egy ápolónőnek sikerült megmenekülnie. Forrás: Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, II. 234. oldal. „A zsidó Budapest” (Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória és Sirbik Andrea, Budapest, 1995, II. 486. oldal) szerint az esemény január 12-én történt.  – A szerk.]. Azt mondja, hogy a kapuban egy nyilas őr állt. Kérdezte tőle, hogy te mit akarsz itt. Gyuri szerencsére gyorsan kapcsolt, és azt mondta, hogy sebesült van a házban, és orvost keres neki. Menj el innen, mert itt már nincsen orvos, mondta a nyilas. Gyuri valahogy mégis bejutott az udvarra, és az ajtóból látta, hogy a hallban ülnek a nyilasok a nővérekkel. Akkor már tudta, hogy mi a helyzet. Valaki a padlásablakból látta őket, hogy fölásatták velük a gödröt, és belelőtték őket. A Göncz Árpád a szomszéd utcában lakott akkor, és azt mondta, hogy látta, ahogy dobálják ki az ablakból a betegeket. Azt beszélték, hogy a keresztény nővérek közül adta fel valaki a kórházat. Tudtuk, hogy a keresztény nővéreken kívül mindenkit megöltek. Később azt olvastam, hogy négy keresztény nővért is megöltek. A szüleim 1945. január huszonegyedikén haltak meg a Maros utcai vérengzésben [T. L. ápolónő visszaemlékezése: „1939. évben léptem be a Maros utcai kórház szolgálatába. A sárga csillag viselésének elrendelése után bent is laktam az épületben. A német katonaság több ízben megtekintette a kórházat, minthogy azonban túl kicsinek találták, meghagyták eredeti rendeltetésének. Időközben sikerült megszereznünk a Nemzetközi Vöröskereszt védlevelét is. Ennek következtében természetesen  a mi kórházunk is ostromnak volt kitéve a bemenekülők részéről. Október 17-én nyilas csoport jelent meg az épületben és fegyverrejtegetés címén házkutatást tartottak. Ez alkalommal még a betegeket nem bántották, csupán a személyzetet terelték ki az utcára, majd rövid idő múlva visszaengedték az épületbe. November vége felé történt, hogy a rendőrség az összes alkalmazottakat, orvosokat, ápolónőket stb., továbbá a járóbetegeket bevitte az őrszobára azzal, hogy a csoportot beszállítja a gettóba. Később úgy értesültünk, hogy valaki telefonált Friedrich Bornnak, akinek közbenjárására ezúttal még visszatérhettünk a kórházba. Kórházunk eredetileg csupán 60−70 személy befogadására volt kontemplálva, ezzel szemben az akkori létszám 115 volt a személyzettel együtt. A személyzet tagjai között keresztények is voltak, így többek között Jankovics Róbertné sz. Szabó Erzsébet ápolónő is, akinek besúgására történt az alább elmondott tragikus eset. Január 12-én történt. Aznap éppen élelmiszert voltam vételezni a budai Vöröskereszt raktárában. Déli 1 óra felé érkeztem vissza a kocsival, és éppen a sofőrt akartam kifizetni, amikor megállt az épület előtt egy teherautó, melyből mintegy 40 pártszolgálatos, gépfegyverrel felszerelt nyilas szállt ki. Megjegyzem, hogy a kórház épülete körül mindenütt német katonaság volt katonai állásokban elhelyezve, SS-ek is, a front kellős közepén voltunk. A nyilasok berontottak az épületbe, üvöltöztek, partizánok után kutattak, majd összeterelték a ház minden lakóját. Rájuk parancsoltak, hogy felsőruháikat, cipőiket, ékszereiket rakják le, majd kizavarták őket a hallból az udvarra és ott hátulról lövöldözték le a szerencsétleneket. Két anyát, akik kisbabájukat tartották karjukon, keresztényeknek vallva magukat, meghagyták. Dr. Roth Marcell igazgató-főorvos, Dr. Farkas és még többen az orvosok közül itt lelte halálát. Közben megkérdezték tőlem, hogy keresztény vagyok-e, és igenlő válaszomra különállítottak azok közé, akikről egyelőre elhitték, hogy nem zsidók. Ezt a csoportot azután (velem együtt tíz embert) elvittek a pártházba, a Németvölgyi út 5. szám alá. Egy napig tartottak itt bennünket bezárva, és másnap − fentemlített ápolónő besúgására − elvittek bennünket a budai vízművek telepére. Sötét éjszaka volt már; felállítottak bennünket és sortüzet adtak ránk, utána természetesen otthagytak. A sors kifürkészhetetlen akarata folytán engem nem talált el a golyó. Leestem, és így engem is halottnak hittek, otthagytak. Eltávozásuk után feltápászkodtam, és bemenekültem egy ismerős villába. Itt húzódtam meg február 12-éig, Buda felszabadulásáig. A Maros utcai kórház halálos áldozatainak száma az utóbb említett kilenc emberrel együtt 93 volt” (www. degob.hu). – A szerk.].

Sztehlo borzasztó rendes volt, mondta, hogy maradjunk nála, ő apánk helyett apánk lesz. Teljesen le volt ő is törve. Tovább tartott az ostrom, én pedig középfülgyulladást kaptam, és időnként följöttek a németek teázgatni. Sztehlónak többször föl kellett menni a várba, ahol szintén volt egy otthon, és ott volt élelem és ruha is. A németektől kapott olyan járgányt sofőrrel, ami úszni is tudott, az vitte föl Sztehlót az élelemért. Borzasztó út volt. Amikor beteg voltam, a németek mondták, hogy jönnek a fölszabadító csapatok. Akkor voltak a nagy harcok a Balaton mellett. Egyszer megkínáltuk őket konzervvel, és az egyikre rá volt írva, hogy Weiss Manfréd, és akkor mérgesen a falhoz vágta a német a konzervet, hogy zsidó ételt ő nem eszik. Az utolsó napok már nagyon nehezek voltak. Vízért nem tudtunk elmenni, és a havat melegítettük föl, hogy legalább mosakodni tudjunk. A kert mindig tele volt hullákkal. Az oroszok már a mellettünk levő házban voltak. És az utolsó éjjel a németek nem jöttek le a szomszéd villából. Reggel az oroszok bedobtak egy kézigránátot a folyosóra.

Jöttek az oroszok, akik főleg tisztek voltak. Mi a Kovait szerettük volna, ha tárgyal velük, de ő teljesen váratlanul eltűnt. Volt egy orosz katona, aki tudott románul. Minket, fiúkat mindjárt elvittek ágyút tologatni, ami nem volt veszélytelen. Mondták, hogy toljuk valahova, a németek kezdtek lőni minket, egyikünk meg is sebesült. Estig ott kellett ücsörögni a hóban. Rólam rögtön leszedték a bakancsomat és az órámat is. Adtak egy félcipőt, ami a nagy hóban igen „kellemes” volt. Éjszaka vittek el. Órákat álltunk ott egy villa előtt, senki nem szólt hozzánk, de én leléptem. Addigra rájöttem, hogy az ember nem él meg, ha nem ügyeskedik. Elkaptak mások, azok elvittek egy másik villába, ahol egy asztal mellett már ült egy csomó ember. Volt egy orosz őr, aki megszólalni sem engedett. Nem tudtuk, hogy mi lesz. Éjjel kezdtek minket egyesével behívni, és egy tolmáccsal kikérdezni. Nekünk mondták, hogy elmehetünk. Mi mondtuk, hogy éjszaka hova menjünk, megint elfog egy másik társaság, de ők mondták, hogy tűnés. Végül is elértünk haza. Közben Sztehlóék átköltöztek a Pasaréti útra. Sztehlót is elvitték az öcsémmel együtt. Sztehlo fölvette a reverendát, amit az oroszok, gondolom, a pópa miatt tiszteltek, és hazaengedték az öcsémmel egyetemben. Mi – nem tudom, hogyan, de – megtudtuk, hova mentek, és végül is odajutottunk. Mindenféle orosz katonai csoportok között mentünk keresztül, sok helyen szekerek és lovak is voltak, ahol harmonikáztak, és orosz táncokat táncoltak. Minket békén hagytak.

Egy-két napra rá Sztehlo elintézte, hogy kaptunk egy villát a Völgy utcában, ez a Széchenyi-villa volt, és oda átmentünk gyerekestül, mert rengeteg gyerek volt. A gyerekek ordítottak az éhségtől. Egyszerűen nem volt mit enni. Volt az oroszok között egy tiszt, aki zsidó volt. Ő minden nap bejött, és ölébe ültette a gyerekeket, megsimogatta őket. Kiderült, hogy az ő családját Ukrajnában kiirtották. Mondta is, hogy a kozákok vannak olyan rémesek, mint a németek. Egyszer hozott egy lovat. Ez január vége felé volt. Mi mondtuk, hogy levágni nem tudjuk, de fölszabdalni tudjuk. És akkor a revolverével lelőtte a lovat, mi meg fölvagdostuk. Levest főztünk belőle, meg fasírtot csináltak a lányok. Kenyerünk nem volt. Volt nem messze tőlünk egy orosz konyha. Az egyik fiúval átmentünk, hogy segítünk a konyhán, és ezért hátha adnak kenyeret az oroszok. Ott is egy borjút kellett fölvágni. Délután kapták a parancsot, hogy indulás a Balatonra, és gyorsan segíteni kellett fölpakolni a kocsira. Nekem többek között egy nagyon könnyű zsák jutott, és amikor kinyitottam, láttam, hogy cigaretta van benne. Ez akkor valuta volt. Kicsit megdézsmáltuk persze.

Később szánkókkal mi, nagyobb fiúk bejöttünk a Moszkva térig [akkor: Széll Kálmán tér], és szereztünk valami élelmet. Akkor már a németek lerohanták az Ostrom utcát. A Moszkva tér tele volt hullával. Engem megint elkaptak mint németet. Egy katona lefogott, és minden fánál le akart lőni. Az öcsémet és a többi gyereket elengedte. Engem mindig németnek néztek. Akkoriban már nem izgatta magát az ember ezen. Folyton hullák között jártam. És azon gondolkodtam, hogy olyan fiatal gyerekek is be voltak sorozva a németeknél. Szörnyű volt, ahogy vittem a szánkót, néha azon gondolkodtam, hogy ez a német hulla még nálam is fiatalabb. Ez az orosz elvitt egy villába, ahol kikérdeztek, és elengedtek. Az öcsém nagyon félt, hogy elveszít akkor.

Így teltek a napok, és közvetlenül a felszabadulás után Temesvárról üzentek a Róth rokonok, a Giza néniék, a lánya és a férje, Hugó, hogy lesz egy teherautó Temesvárra, és üzenték, hogy az öcsémmel szálljunk föl rá. Már nem tudok rá visszaemlékezni, hogy ez az üzenet hogyan jutott el hozzánk. Az az igazság, hogy addigra már nem csak testileg, de lelkileg is nagyon el voltunk csigázva, különösen az öcsém. Elbúcsúztunk Sztehlótól − éppen március tizenötödike volt −, és az öcsémmel elindultunk a Hollán Ernő utcába, de nem volt híd, csak Budatéténynél az oroszok csináltak egy hidat [lásd: Budapest felszabadítása; pontonhidak]. A lakásban már lakott valaki. Azt mondták, hogy elvihetünk mindent, amit akarunk, de mi nem vittünk el semmit. Megtaláltuk végül is ezt a teherautót, ami Szegeden keresztül elvitt minket Temesvárra. Az ottani rokonok megúszták az egészet [lásd: Zsidó Statutum Romániában; zsidótörvények Romániában; zsidók Észak- és Dél-Erdélyben]. Romániában, aki le tudta fizetni a kellő embert, azt nem vitték el. A baksis nagy úr volt.

Temesváron a Giza néni lányának a férjéhez mentünk. Nagyon jól bántak velünk, tejben-vajban fürösztöttek minket, és még a fehérneműnket is „csináltatták”, nem vették. Ez így értékesebb volt. Minket persze gyereknek tekintettek, és ez engem időnként nyomasztott. Ők nagyon nagy békében és harmóniában éltek. Én már akkor megmondtam, hogy festő akarok lenni, de erről szó sem lehetett. Kértek, hogy menjek egyetemre, és legyek építész. Nekem ez annyira nem tetszett, és egy mendemonda alapján megtudtam, hogy fog menni egy autó Kolozsvárra, és én elmentem Hugó bácsiéktól. Mondtam az öcsémnek, hogy jöjjön ő is, de ő ott maradt. Nekem akkor már megvolt az érettségim, neki még nem, és neki amúgy is nagyobb szüksége volt a rokonokra.

Kolozsváron a Dobóéknál laktam addig, míg meg nem hallottam, hogy megy vonat Magyarországra. Fogtam magam, és fölültem rá. Ez 1945 júliusában volt. A vonat Nagyváradig vitt, ott leszálltam, és találtam egy vonatot, ami Debrecenbe ment. Vagy a tetején utaztam a vonatnak, vagy az ütközőn. Debrecenben az oroszok lekapcsolták a vonatot. A pályaudvaron aludtam, és másnap kaptam egy vonatot Pestre. Persze a vonat tetején utaztam, ahol elaludtam, mert éjjel nem nagyon tudtam a pályaudvaron aludni. Az övemmel odakötöttem magamat a vonathoz, hogy ne essek le. Közben zuhogott az eső. Reggel arra ébredtem, hogy a Keletiben vagyok, és a cipőm és a hátizsákom is megvolt, ami nagy szó volt akkor. Igen ám, de hova menjek? Emlékeztem, hogy a Schück Gyuszi a Thököly úton lakik, odagyalogoltam, és gondoltam, megkérdezem, hogy lakhatnék-e nála. Nagy örömmel fogadott.

Pesten egyébként mindenki fölkarolt. Az ismerőseim általában zsidók vagy kikeresztelkedett zsidók voltak, akik megúszták a borzalmakat. Például Sárközi Márta, aki Molnár Ferenc lánya volt és Sárközi György felesége. Györgyöt elvitték [Sárközi György (Budapest, 1899 − Balf, 1945) – költő, elbeszélő, regényíró, műfordító. 1917-től a „Nyugat” állandó munkatársa volt, 1919-től 1938-ig az Athenaeum könyvkiadónál mint lektor dolgozott. A népi írók mozgalmának egyik vezetője volt. Ő indította el a falukutató írók „Magyarország felfedezése” c. szociográfiai könyvsorozatát. Jelentős szerepe volt a Márciusi Front szervezésében és vezetésében. 1936-ban vette feleségül Molnár Mártát, Molnár Ferenc leányát. – A szerk.]. A Mártánál is laktam. Márkuséknál is, akik apám barátai voltak, és a Szalay utcában laktak. Ahhoz, hogy pontosan elmondjam, hogy kik voltak a Márkusék, a Sárközi Mártához kell, hogy visszatérjek. Márta anyját Vészi Margitnak hívták, Vészi József lánya volt [Vészi József (1858–1940) – író, újságíró, szerkesztő. 1877–93 között a „Pester Lloyd” parlamenti rovatát szerkesztette, 1894-től a „Pesti Napló” főszerkesztője, 1896-ban megalapította a „Budapesti Napló”-t, mely többek között Ady műveinek a „Nyugat” megindulásáig a legfontosabb fóruma volt. 1913-tól közel három évtizeden át főszerkesztője volt a „Pester Lloyd”-nak. 1927-től a felsőház tagja (MÉL); Vészi Margit (1885–1961) – újságíró, előbb a „Pester Lloyd”-nak, majd „Az Est”-nek a munkatársa. Még a második világháború előtt külföldön telepedett le (MÉL). Sárközi Györgyné Molnár Márta (1907–1966) – szerkesztő, író, műfordító. Molnár Ferenc író és Vészi Margit hírlapíró leánya. 1946-tól 1949-ig a „Válasz” c. folyóirat kiadója és egyik szerkesztője, az általa alapított Fehér Holló Kiadóvállalat vezetője volt (MÉL). – A szerk.]. Vészi másik lánya volt a Lenke néni, aki Márkus Andornak volt a felesége. Én meg a lányuknak udvaroltam, az Annának, akit később a legjobb barátom, Czitrom Gabi vett el [Anna Mark (Márkus Anna) (sz. 1928) – festőművész, 1956 és 1959 között Németországban, 1959-tól Párizsban él. 1964 óta több mint harminc önálló kiállítást rendezett franciaországi, németországi és svájci galériákban, 1990 után Magyarországon is állított ki. – A szerk.]. Andor bácsi a Magyar­−Angol Banknak volt az igazgatója. Zsidók voltak, de nem tartották a vallást. A Sárközi Márta jómódú lett, mert amikor Molnár Ferenc meghalt New Yorkban, akkor kapott pénzt, de már előtte is. Márta pénzt adott a Dérynek meg olyanoknak, akiket bebörtönöztek, azokat támogatta.

Én a fejembe vettem, hogy fölvételizek a Képzőművészeti Főiskolára. A temesvári rokonok megint jelentkeztek, és azt üzenték, hogy segítenek továbbra is, ha a Műegyetemre megyek. Beiratkoztam tehát oda, és jártam is egy negyedévet. De rájöttem, hogy ez nekem nem megy. Egyedül a matematika ment. Otthagytam az iskolát, és megüzentem, hogy nem csinálom tovább. Egyszer Ödön bácsi volt Pesten, és ő tudott arról, hogy a szüleimet exhumálták, és egy ingyen sírba temették a Kozma utcában. El is mentünk ketten villamossal, és meg is találtuk a sírjukat. Megvan most is a mártírparcellában, és én oda csináltam egy mozaikot.

A Róthokkal való kapcsolatomat azonban én saját hibámból lezártam. Én mindig független szerettem volna lenni a családtól, nem szerettem, ha beleszólnak az életembe. És úgy éreztem, hogy nincs nagy szükségem rájuk. A Schück Gyuszi segített, időnként persze azért még küldtek ezt-azt a rokonok is. Talán azért, mert még mindig reménykedtek, hogy nem lesz belőlem festő. Mivel öcsém Romániában volt, és őt támogatták, gondolom, nekem is ezért segítettek. A Lóránt családból a Pista bácsi már Angliában volt akkor, és onnan küldött nekem egy öltönyt, mert nekem semmi ruhám nem volt.

Először egy gépkocsiszerelő műhelyben dolgoztam, és 1946-ban sikerült beiratkoznom a főiskolára Bernáth Aurél [(1895–1982) – festő, grafikus, művészpedagógus] segítségével. 1942−43-ban jártam az ő szabadiskolájába, nem volt olyan nagy véleménnyel rólam, de azért felvett. A főiskolán volt menza és egy kis ösztöndíj is.

Sztehlónál is laktam a Hűvösvölgyi úton. Volt az 1940-es években egy amerikai film, a „Fiúk városa”, ami arról szólt, hogy egy amerikai városban egy pincében összegyűlnek árva fiúk, és ez nagyon tetszett nekünk [Ez a film (illetve a cserkészmozgalom) ültette el az ostrom alatt a Sztehlo otthonban bujtatott idősebb fiúkban a gyermekköztársaság gondolát, melynek célját az 1946 februárjában elfogadott alkotmányból ismerjük. "A Gaudiopolisz Ifjúsági Állam célkitűzése: Krisztus evangéliumának szellemében társadalmi korlátokat megszüntetve önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő gyakorlatilag ügyes, elméletileg képzett magyar embert nevelni." Az önkormányzat jelmondata – „munka nélkül nincs élet” – összekapcsolta a munkaiskolát a gyermekköztársasággal, amely fő szervezője, nyilvántartója volt a műhelyekben és azon kívül folyó munkának (www.sztehlo-gabor-alapitvany.hu/kivolt.htm). – A szerk.]. Sztehlo mondta is, hogy szeretne a háború után csinálni egy ilyen otthont, ahol nemcsak zsidó gyerekek vannak, hanem háborús árvák is. Volt a fejünkben egy gondolat, hogy a gyerekek önmagukat fogják kormányozni, és ez nagyon tetszett nekünk. Mit ad isten, Sztehlo kibulizta, és a Weisz Manfrédéknak volt egy villájuk a Hűvösvölgyi úton, és azt megkapta, azt is svájci segítséggel, és megcsinálta ezt az otthont. Az egyház nem nagyon támogatta ezt az ötletét sem. Bármikor ott aludhattam és ehettem. Aztán kivettem egy albérletet a Nyúl utcában.

Amikor főiskolás lettem, nem jártam be sokat az első évben. Akkor az úgy ment, hogy a mester körül voltak a tanítványok, modell után rajzoltunk. Nekem Berény Róbert [(1887–1953) – festő] és később Fónyi Géza volt a mesterem [Fónyi Géza (1899–1971) – festő, főiskolai tanár, 1930–1938 között abbahagyta a festést, rajztanár volt a budapesti Kölcsey gimnáziumban, 1938–1945 között a műegyetem rajztanára, 1947-től a Képzőművészeti Főiskola alakrajztanára volt. Cementbe ágyazott mettlachi csempe felhasználásával a mozaikművészet újszerű alkalmazását valósította meg (MÉL). – A szerk.]. Én már akkor nagyon szerettem absztraktozni, Vajda Lajos volt a nagy ideálom [Vajda Lajos (1908–1941) – festő. A Kassák Lajos szerkesztette „Munka” konstruktív művészeihez csatlakozott. 1930–34 között Párizsban Léger-nél tanult. „Művészete a magyar avantgarde piktúra legegyénibb terméke. Racionalista szerkezeti elv és szürrealisztikus vizionáriusság egyesült művészetében” (MÉL). – A szerk.]. Tudniillik 1942-ben jártam egy magán művészettörténeti kurzusra, Mándy Stefka volt a vezetője [Mándy Stefánia (1917–2001) – költő, művészettörténész, műfordító. – A szerk.]. Ott megismertem a modern művészetet és Vajda Lajost. Ez egy fura festő volt, zsidó volt, és a Vajdaságból jött [Vajda Zalaegerszegen született, 1927–31 között a Képzőművészeti Főiskolán tanult, 1930–34 között Párizsban élt, 1934 után többnyire Szentendrén. Nem volt vajdasági kötődése. Gyermekkorában családjával Zalaegerszegről a Belgrád melletti Valjevóba költözött, és ott járt német nyelvű elemi iskolába és gimnáziumba, kb. hat éven át (Kozák Gyula közlése). – A szerk.]. Akkor senki nem ismerte el. Szentendrén is dolgozott egy ideig. Vajda tüdőbeteg lett, és meg is halt. Első kiállítását még láttam, és nagyon szerettem. Én tulajdonképpen utánoztam őt. Persze a technikát is meg kellett tanulnom, és a perspektívát is. Közben Izbégen [Szentendrével összeépült település, már a 20. század elején is Szentendre városrészének számított. – A szerk.] az egyik ismerős családnak volt háza. Egy kollégával egész télen ott laktunk, és festettünk. Patakban mosakodtunk meg ilyesmi. Ez 1947-ben még volt. Csináltunk Szentendrén egy művésztelepet egy elhagyott épületben. Szentendrén 1928-ban alakult meg eredetileg a művésztelep, amelynek tagjai elsősorban Barcsay Jenő [(1900–1988), festő], Czóbel Béla [(1883–1976), festő], Vajda Lajos, Korniss Dezső [(1908–1984), festő], Ámos Imre [(1907–1944 vagy 1945 /koncentrációs tábor/, festő] voltak. Szentendre 1945 után is megmaradt művészvárosnak, napjainkig számtalan művész fordult meg itt, a jelentősebb alkotóknak önálló múzeuma is nyílt (például Barcsay, Czóbel, Vajda). Páran még közülük Párizsban élnek. Nagyon jó élet folyt ott. Volt egy mecénásunk. A szentendrei főtéren volt egy divatáru-kereskedés, annak a tulajdonosa segített néha anyagilag. A művésztelep ma is létezik. Én májustól októberig oda levonulok minden évben, alig várom, hogy odamehessek.

Aztán csak visszatértem 1947-ben a főiskolára, mert akkorra kaptam kollégiumot, csak közben 1948-ban bejött a reform [lásd: a fordulat éve]. Ez azt jelentette, hogy át kellett venni a szovjet módszert. Állandóan ott kellett lenni az órákon, és ceruzával kellett gipszfejeket rajzolni. Rémes volt. Addigra már elkezdtem mozaikot csinálni pár kollégámmal, mint például Jánossy Ferenc [(1926–1983) – festő, grafikus. 1945-től a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi Istvánnál, majd Fónyi Gézánál és Kmetty Jánosnál tanult mozaik szakon. – A szerk.], Hegyi György [(1922–2001) – festő, mozaikművész, 1946–50 között a Képzőművészeti Főiskolán Berény Róbert, Barcsay Jenő, Fónyi Géza tanítványa. – A szerk.]. Az úttörővasút egyik megállójánál besegítettem a mozaikrakásban, és ez nagyon megtetszett nekem. Két-három kollégánkkal megpróbáltunk egy mozaikosztályt létrehozni kint az Epreskertben [1063 Budapest, Kmety György u. 26–28. – A magasabb szintű művészképzés megteremtésére a 19. század utolsó évtizedeiben életre hívott I. és II. számú Festészeti Mesteriskola, valamint a Szobrászati Mesteriskola létesítésével egyidejűleg a főváros a Sugárút mellett, az ún. Epreskertben kijelölte egy művészkolónia helyét is, és szorgalmazta neves művészek letelepedését. A magyar képzőművészet jeles alkotói indultak innen útjukra, vagy készítették alkotásaikat az Epreskertet körbeölelő műtermes villákban. A mesteriskolák vezetőinek (Benczúr Gyulának, Lotz Károlynak és Stróbl Alajosnak) epreskerti műterme kizárólag az oktatás szolgálatában állt, ahol a művészjelöltek együtt dolgoztak a mesterrel. Az epreskerti mesteriskolák és műtermek 1921-től „beolvadtak” az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolába. Az Epreskert jelenleg is a Magyar Képzőművészeti Egyetem része. – A szerk.]. Akkor Bortnyik Sándor [(1893–1976) – festő, grafikus] volt a rektor, aki a szocreál stílust képviselte, és a titkár Biró Lajos, akinek a felesége volt Ratkó Anna, az egészségügyi miniszter [Nem Biró Lajosról, hanem Biró Károlyról van szó. – A szerk.]. Mindenki félt Birótól és a feleségétől, és gondoltuk, hátha megszabadulunk tőlük. Fónyi Géza tanárunk, akkor már csinált mozaikot, nem volt neki új ez a dolog, és elvállalta a mozaikosztály vezetését. Mi ketten Hegyi Gyurival voltunk nagyon jóban. Ő is zsidó volt, sokat dolgoztunk együtt később is. Ebben a mozaikosztályban remekül megéltünk. Kaptunk helyet a Derkovits-kollégiumban, aztán később az Andrássy úti kollégiumba kerültem. Már reggel hétkor ott voltam az Epreskertben, este hatig. A pedellus nagyon utált, mert félt a Birótól. Fegyelmezetlenségnek tartotta ezt az egész mozaikdolgot. Szereztünk anyagot a mozaikhoz Róth Miksa családjától [Róth Miksa (1865–1944) – üvegfestő. „Különleges színű és fajtájú üvegek előállításával nemzetközileg elismert színvonalra emelte a magyar üvegfestészetet. … Munkássága kezdetben a historizmus, később a szecesszió szellemét tükrözte. Dekoratív festészettel is foglalkozott” (MÉL). – A szerk.]. A családja még élt, és a Nefelejcs utcában volt a műhelye és a hagyatéka. A munkáimban új technikákkal is kísérleteztem, például az epoxigyantát nemcsak a mozaik kötőanyagaként használtam, hanem festményeimnek alapanyaga is lett.

A főiskolán kaptam ösztöndíjat, és konszolidálódtam sok szempontból. A kollégiumban egy szobában aludtunk vagy húszan, de ez engem akkor nem zavart. Pénzem persze nem nagyon volt. A főiskolán mindenféle újdonságokat csináltam a mozaikon belül, mert nem tetszett az a módszer, ahogy addig tanították. Én még a főiskolán vettem fel a Rác nevet. Ez 1950-ben volt. Én magyar festő akartam lenni, és úgy gondoltam, hogy jobb, ha magyar nevem van. A Róth név nagyon németes hangzású név volt, és a háború alatti borzalmak valahogy arra késztettek, hogy ha meghallják a Róth nevet, ne rögtön azt mondják rám, hogy ez is zsidó.

A főiskolán aztán voltak problémáim, mert én párttag voltam addig a kommunista pártban. 1945-ben léptem be, apám hatására, aki nagyon baloldali volt, és ha bosszantani akartuk, akkor azt mondtuk neki, hogy szocdem. Nagyon sok könyve volt a Szovjetunióról. Mi nagyon baloldali módon nevelkedtünk, és ez nálunk természetes volt, hogy baloldaliak legyünk. A budapesti ostrom után, amikor visszajöttem Pestre, találkoztam egy másik muszos [lásd: munkaszolgálat] társammal, Wiener Jóskával, aki Németországból is vissza tudott jönni, és aki már a háború előtt illegális kommunista volt. Azzal valahogy összekerültem, és az ő révén léptem be a pártba, ő javasolt többek között engem is párttagnak. 1948-ban kirúgtak a pártból, mert burzsoá értelmiséginek számítottam. Ez akkor úgy volt, hogy revízió volt az országban [Az MDP Politikai Bizottsága 1948 szeptemberében hozott határozatot a párttagság felülvizsgálatáról, és 1949 márciusáig tagzárlatot rendelt el, amelyet aztán júniusig meghosszabbítottak. – A szerk.], és a főiskolán is volt egy revíziós bizottság, ami főiskolásokból állt. Azok behívtak, és én szokásom szerint elkezdtem velük vitatkozni, főleg a szocreálról meg ilyesmiről. Ennek az lett az eredménye, hogy visszaminősítettek tagjelöltté, ami gyakorlatilag a kirúgást jelentette. A főiskola párttitkárával elég rosszban voltam, vele is vitatkoztam, nem bírtam befogni a számat. Mindenestre akkor alapítottuk a mozaikosztályt, és így kikerültünk a főiskola Andrássy úti központjából. Akkor jött be a szovjet reform, de az Epreskertben nagyon szabadok voltunk. A szocreált elfogadtuk természetesen, de egész másként dolgoztunk. Nagyon kellemes életem volt akkor.

1951-ben diplomáztam egy mozaikkal. Átengedtek, bár Bernáth állítólag morgott. Ezzel vége lett az ösztöndíjnak, a menzának és a kollégiumnak is. Nagyon zűrös korszak jött, és akkor a Schück Gyuszi rokonom megint befogadott. Ő kimondottan zsidó volt, azt hiszem, még templomba is járt. Legalább húsz évvel volt idősebb nálam. Tébécés lett, sokat volt szanatóriumban is. Egyszer öngyilkosságot is megkísérelt, mert nehezen viselte a betegségét. Gyógyszert vett be, de szerencsére a gyógyszer nem hatott. Én akkor pont vele laktam a Thököly utcai társbérletben, és hallottam, ahogy éjjel nyög, hogy nem hat a gyógyszer. Értesítettem a testvéreit, és sikerült őt megmenteni. A betegsége folytán több szanatóriumban is gyógykezelték, így került le Pécsre, ahol megismerkedett az egyik ápolónővel, aki özvegyasszony volt két gyerekkel. Kialakult köztük egy szimpátia, és egy öregkori házasság lett belőle. A házasság után Gyuszi ott lakott a felesége házában, nem jött vissza Budapestre. Pécsen is halt meg, és ott is van eltemetve. Haláláig tartottuk vele a kapcsolatot. Egy végtelenül kedves és segítőkész ember volt. Szóval a Gyuszi szerzett nekem egy társbérletet a Thököly út 84-ben. A másik szobában egy nagyon egyszerű proletár család lakott, akik nagyon rendesek voltak velem. Egy kis szobában laktak négyen, és befogadtak engem. Náluk étkeztem, mosott rám a Teri néni, aki még most is él. Volt egy gyerekük, Marika. Fűtés nem volt, volt ott egy kályha, de fám sose volt. Voltak baráti családok, ott vacsoráztam, és csak este mentem haza. Egész jól megvoltam. Akkor senkinek nem volt semmije. Engem fölvettek a Képzőművészeti Szövetségbe 1953−54-ben. Az óriási dolog volt, mert akkor kaptam vajjegyet. Igényeink nem nagyon voltak. Nem éreztem magam nagyon rosszul.

Hegyi Gyuri barátommal, akivel együtt végeztük el a mozaikosztályt, szereztünk valamilyen munkát. És olyan munkákat csináltunk, hogy mások munkáit raktuk ki, mint például a festő Barcsay Jenő vagy Hincz Gyula képeit [Hincz Gyula (1904–1986) – festő, grafikus, az Iparművészeti Főiskola tanára, majd 1958–63 között igazgatója volt. – A szerk.]. Ők terveztek mozaikot, de nem értettek hozzá, és akkor mi raktuk ki, és ebből is szereztünk nemcsak pénzt, hanem anyagot is. A megrendelő a magyar állam volt. Egy újpesti uszodát csináltunk akkor, meg egy tizenkettedik kerületi művelődési házat. Akkor én csináltam egy nagyon szocreál mozaikot a felszabadulás ötödik évfordulójára, amit a Képzőművészeti Alap megvett, vagy adott rá pénzt, már nem emlékszem. 1954-ben valahogy kaptam munkát, egy mozaikot kellett csinálnom. Négyen csináltuk a Nagy Lajos király úti nagy szocreál épület falára, és ott én is kaptam egy falfelületet, és a társbérlőimet raktam ki. Mezőgazdaságot kellett ábrázolnom. Kenyérszelő nőt csináltam, ez volt a Teri néni.

Miután én katona nem voltam, egy utólagos behívást csináltak, és Budaörsre kellett bevonulnom három hónapra. Ez még mielőtt elutaztam volna Erdélybe, akkor volt, 1955 nyarán. Altiszteket neveltek ott. A reptéren voltunk, bombákat kellett pakolnunk. Ezzel le is tudtam a katonaságot.

Az öcsém ott maradt Erdélyben, és Marosvásárhelyen az orvosi egyetemre járt. Egyszer el tudott jönni még Pestre, de aztán már nem. Úgy-ahogy leveleztünk, próbáltam útlevelet szerezni, de egészen 1955-ig nem sikerült [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Akkor kaptam útlevelet, és 1955 decemberében érkeztem egy éjjel Marosvásárhelyre. Gyuri várt az állomáson. Nős volt már, volt egy gyereke, Andrisnak hívták, aki később meghalt. Gyuri felesége nem volt zsidó. Később, a második sem. Télen Zsögödre mentem Nagy Imre festővel, aki akkor nagyon ismert volt [Zsögödi Nagy Imre (1893–1976) – festő, grafikus]. Zsögöd Csíkszereda mellett van, és neki ott volt háza. Nagyon hideg tél volt, mínusz harminc fokok voltak, de én odamentem festeni. Aztán visszamentem [Maros]Vásárhelyre. Hónapokat töltöttem ott, de amikor kitört itt a forradalom, én már megint Pesten voltam. Ha jól számolom, 1955 decemberétől 1956. június végéig voltam Erdélyben.

Akkor visszajöttem, de közben megismertem Zsókát (Keresztesi Erzsébet), a feleségemet. Marosvásárhelyről Kolozsvárra mentem, és a Dobó Feriéknél laktam. A Feri bácsi unokája egy óvodában tanult, és néha elkísértem Feri bácsit, Zsóka meg ott volt óvónő. Először segítettem egy vonatot felállítani a gyerekeknek, így kezdődött. Akkor kezdtem többet lenni már Zsókával, és még akkor megbeszéltük elvben, hogy összeházasodunk. Zsóka családja Abrudról, másik része Meggyesről származott. Ő két fiútestvérével és az anyjával lakott Kolozsváron. Az anyja egyedül nevelte őket. Laci testvére meghalt, Zoli most Szentendrén él. Ők katolikusok, de Zsókának ez soha nem okozott gondot, hogy zsidó vagyok. Az apja elég magyar érzelmű volt, de ő nem élt velük. Lehet, hogy a család nem rajongott ezért a kapcsolatért, de velem ezt nem éreztették. Zsóka pedig végig kitartott mellettem. Őt jobban megérintik a mostani antiszemita megnyilvánulások, mint engem. Ő szokott jobban felháborodni sokszor egy-egy újságcikk kapcsán. Zsóka járt egy katolikus közösségbe, de amikor megtudták, hogy zsidó a férje, nem rajongtak nagyon érte. Ott is hagyta őket.

1956 nyarán visszajöttem Pestre, a társbérletbe. Ha volt pénzem, akkor én is beszálltam, de azért nagyon bizonytalan volt minden. Nem volt igazán munkám. Nagyon akartam mozaikozni. Zsókával leveleztünk, és egyszer átjött, mert voltak itt rokonai Rákosszentmihályon. Egyszer eljött hozzám, és én elkísértem a HÉV-hez, és amikor hazamentem, nagy ordibálást hallottam a Felvonulási térről, éppen akkor fűrészelték a Sztálin szobrot [lásd: 1956-os forradalom]. Persze odamentem. Nagy tömeg volt ott, és jöttek a teherautók, és mondták, hogy mennek a Rádióhoz, és én fölszálltam. Nekem ez egy óriási élmény volt. Ugyan nem voltam már párttag, de baloldalinak tartottam magam, és hirtelen nem tudtam, hogy mi történik, és kíváncsi voltam. A forradalomkor rájöttem, hogy sokan nem azok, mint ahogy azt addig gondoltam. Meghívtak taggyűlésekre a Szövetségbe a mostani Fészek-klubba. A kommunista pártnak a taggyűlése volt ez, fel is szólaltam, de persze lehurrogtak. Pár hónappal később már forradalmi gyűlést tartottak ugyanott, és ugyanezek a palik rémesen forradalmárok voltak. Szóval elkerültem a Rádióhoz, és figyeltem. Nem féltem, harminc éves voltam, egyedül voltam, családom nem volt, ebben a korban az ember nem fél. Mondjuk, nem mentem oda, ahol nagyon lőttek. De én már az ostromkor kitapasztaltam, hogy hogyan vigyázzon az ember a bőrére.

Hazamentem, de minden nap bementem a városba. Persze azért ha valaki rám üvöltött volna, hogy zsidó, pláne hogy ávós, akkor ott helyben fölakasztanak. Sárközi Mártához mentem föl, ővele mentünk ide-oda, meg a Márkuséknál is voltam a Szalay utcában. Az volt az érdekes, hogy az osztálytársaim mind pincékben bujkáltak, én meg azzal vágtam föl, hogy kenyérért álltam sorba. A házban esténként összegyűltünk az alagsorban, és hallgattuk a Szabad Európa rádiót. A Nyugatinál volt egy láda, ahová mindenki bedobhatott pénzt, senki se őrizte, nekem ez nagyon imponált. Ez már november elsején volt. Néhány villamos már járt, és nagyon sok kirakatot kitörtek. Sztrájkok voltak. Volt egy üzletvezető Zuglóban, aki egy közértet vezetett. Ő azt mondta, hogy ő már kinyitna, most már viszonylag jó idő van. És kérdezte, hogy nem segítenénk-e neki az üzletét rendbe tenni. Másnap öten-hatan elmentünk Zuglóba, ott rendeztük az üzletet.

A volt társbérlők közben elköltöztek, mert az óbudai téglagyárban dolgoztak, és ott voltak kisebb barakkszerű lakások, oda elköltöztek. Egyszer én is elmentem oda meglátogatni őket, és akkor nagyon mondtam nekik, hogy most már béke lesz meg minden, és akkor Imre – így hívták a férfit – kivitt a barakk elé, és fölmutatott a Hármashegyre, és mondta: „Látod azokat a fényeket, Kázmér?” Hogyha mérges volt, vagy ki akart nevetni, akkor Kázmérnak hívott. Mondtam neki, hogy látom. „Azok mind oroszok”,  mondta. Csak figyeld meg azt a nyugodt békét, amit ti itt a városban gondoltok. És igaza volt. Én persze nagyon bíztam benne, hogy béke lesz. November negyedikén arra ébredek ott a Thököly úton, hogy nagy ágyúzás van. Lerohantam az utcára, és akkor mondták, hogy az oroszok megtámadtak. Én akkor ott álldogáltam, és kimentem a Stefánia útra, és láttam az egyik épületnél egy csomó embert olaszul beszélni. Ott volt az Olasz Nagykövetség. Odamentem, és megkérdeztem franciául, hogy kik ők. Ők meg magyarázták, hogy ők olasz újságírók és tévések, és tegnap érkeztek, akkor a legnagyobb béke és nyugalom volt, most meg mit csináljanak, itt háború van. Én mondtam nekik, hogyha valaki hajlandó velem jönni, én szívesen bekísérem őket a városba, és megmutatok mindent. Arra gondoltam, hogy a propaganda úgyis mindent elmismásol, és gondoltam, lássák saját szemükkel.

Nem nagyon akartak, de egy közülük, egy Vittorio Mangili nevű milánói újságíró és tévés jól beszélt franciául, és akkor két-három napig bementünk a városba, ott filmezett, amit tudott, este mindig visszahoztam őt [Mangili az olasz rádió milánói munkatársa volt. Október 28-án érkezett meg Budapestre Bécsből, és 28−31 között naponta ingázott a két főváros között, hogy anyagait továbbítani tudja, hiszen Magyarországon hírzárlatot rendeltek el. – A szerk.]. Egyszer véletlenül összejött Bibó Istvánnal. Mert akkor vittem a városban, és a belvárosban a Szalay utcában laktak a Márkusék, és fölmentünk, gondoltam, leülünk egy kicsikét, és iszunk egy pohár vizet. Ott beszélgettünk, és hirtelen megjelent Bibó Pista, éppen jött a Parlamentből. Ő akkor miniszter volt, és Márkuséknak nagy barátja volt. Én nem mertem megmondani a Vittoriónak, hogy itt van egy miniszter, mert féltem, hogyha elkapnak, és ő elmondja, hogy kit látott, akkor Pista bácsinak lesz baja belőle. Sokat találkoztam én a Bibóval. Vittorio nem tudta pontosan a nevemet, mert folyton igazoltattak, én meg gondoltam, hogy jobb, ha nem tudja a nevemet. Ez azért érdekes, mert ő évekkel később, a forradalom negyvenéves évfordulójára eljött megint Pestre. Keresett engem, de úgy, hogy „hol vagy, Lajos?”. Írt a „Magyar Hírlap”-ban egy újságcikket „Lájos jelentkezz” címmel [Magyar Hírlap, 1996. október 3. − A szerk.]. Ez 1996-ban volt. Nem is én, hanem a feleségem, Zsóka olvasta, és rájöttünk, hogy engem keres. Bementem akkor az Olasz Intézetbe, hogy megkérdezzem, tudnak-e valamit Vittorióról. Azt mondták, hogy tudnak, ha várok egy kicsit, akkor mindjárt jönni fog. Tényleg jött, és nagy összeborulás volt. Ő nem csak a forradalom miatt jött, hanem egy nemzetközi jótékonysági szervezetnek is tagja volt. Él még, és azóta is levelezünk. Karácsonykor szoktunk lapot írni, és elküldte a filmet, amit ő csinált. Milánóban egyszer meglátogattam.

Zsóka kint volt Rákosszentmihályon a forradalom alatt, de semmilyen kapcsolatot nem tudtunk létesíteni. Egyszer elmentem Hegyi Gyuriékhoz, harcok voltak, de már csendesedtek. Mit ad Isten, valahogy odatelefonált Zsóka, nekem akkor nem volt telefonom. Akkor megbeszéltük, hogy odajön hozzám.

Hivatalosan 1957-ben házasodtunk össze. Andor bácsi és Márta voltak a tanúk. Semmilyen egyházi szertartás nem volt, hiszen Zsóka katolikus. Nem volt templomi esküvő. Ettünk egy nagyon finom citromos süteményt a Gerbeaud-ban, a Vörösmarty téren. Andor bácsi meghívott, ez volt az esküvőnk. Márta rögtön befogadta Zsókát. Elköltöztünk a Márkusék lakásába, tudniillik Márkus Andorék a Czitrom Gabival és Annával próbáltak disszidálni.  Lenke néni még a forradalom előtt elment a fiához, nem is jött vissza. Ez úgy történt, hogy látogatóba ment ki egyedül, mert a férje nem kapott útlevelet, és közben kitört a forradalom, és nem tudott visszajönni. Andor bácsi itt maradt a lányával. Azt mondták, hogy elmennek december elején, és menjünk az ő lakásukba, a Szalay utcába. De elsőre nem sikerült a disszidálás, és visszajöttek. Másnap megint elindultak, és akkor sikerült. Akkor mi már ott maradtunk. A második disszidáláskor csak a fiatalok mentek el, de azt mondta Andor bácsi, hogy költözzünk oda az egyik szobába, legalább nem lesz egyedül. Andor bácsi 1958-ban kapott útlevelet, és akkor elment Angliába. Nálunk soha nem merült fel, hogy elmenjünk az országból. Utólag nem is értem, hiszen szinte minden jó barátom elment. Az 1960-as évek végén is lett volna rá lehetőségem. Nyelveket is tudtam, de én magyar festő akartam lenni.

1958-ban egyedül maradtunk a Szalay utcában. Ez egy nagyon szép lakás volt. Két szoba, hall, konyha, fürdőszoba. Csak sok volt a svábbogár, ez nagyon kellemetlen volt. Amikor a gyerekek megvoltak, akkor már kicsinek bizonyult. A nagyobbik szobát használtam én festésnek. Zsóka is elkezdett közben dolgozni. Először is megkapta a magyar állampolgárságot. Hivatalosan kértük a román nemzetgyűlést, hogy magyar állampolgár lehessen. Választ nem kaptunk a román követségen. Ő akkor már dolgozott a fővárosi tanács óvodájában. Ott megtudta, hogy ha a szülei Nagy-Magyarországon éltek, akkor megkapja automatikusan. Beadtuk a Belügyminisztériumba a kérelmet, és pár hét alatt megkapta 1957-ben. Később aztán estin elvégezte a Gyógypedagógiai Főiskolát, így lett gyógypedagógus. Először a Gát utcában volt egy iskola, József Attila szülőházával szemben, és hosszú éveket ott volt. Szellemileg sérült gyereket tanított ott. Nagyon jól csinálta, értett is hozzá, és szerette is. Később átkerült a Tolnai Lajos utcába, onnan ment nyugdíjba. Közel ötven évig csinálta ezt. Ez egy nagyon fárasztó dolog.

Egész 1977-ig ott laktunk a Szalay utcában. Közben többször mentünk Erdélybe. Én meg maradtam szabadúszó. Egy ideig Hegyi Gyurival együtt dolgoztunk. Volt egy időszak, amikor linómetszeteket csináltunk a Képcsarnoknak, vagy mozaikreliefeket csináltam. Közben utazgattam. 1960-ban én már utaztam Párizsba, pont a Czitromékhoz. Később a Zsókával együtt kaptunk útlevelet, mint kiderült azért, mert a Szalay utcai lakás közel volt a Belügyhöz, és a portásnő utólag mesélte el, hogy folyton jártak utánunk érdeklődni, hogy utazunk-e vagy nem. Szerintem bíztak abban, hogy kint maradunk, és marad egy jó lakás üresen. 1977-ben költöztünk ide. Ez a lakás Z. Gács György nevű iparművésznek volt a műteremlakása [Z. Gács György (1914–1978) –  festő, iparművész, egyetemi tanár]. Ő ezt a lakást műteremmé neveztette ki. Akkor az volt a szabály, hogy műteremlakásban csak képzőművész lakhatott. Nem volt a Művészeti Alapé, de ők nevezték ki a lakókat. Amikor én bementem hozzájuk, akkor ezt adták nekem, a Z. Gács György, máshova költözött.

A testvérem idegsebész lett, amit nagyon szeretett csinálni. 1981-ig Marosvásárhelyen élt, sokszor voltunk náluk, nyaraltunk a hegyekben meg a Fekete-tengernél. Ők is jöttek sokat Budapestre. Gyuri sokkal felnőttebb volt, mint én, és sokkal Róthabb. Őnáluk a gyerekek mindig rendre voltak tanítva, fegyelem volt, tanulni kellett, ahogy ez régen a Róthokra is jellemző volt.

Gyurinak sikerült valahogy eljutnia Németországba. Volt egy házi szekusa [lásd: Securitate], aki állandóan járt hozzá. Mi szerettük volna, hogy Pestre költözzenek, de azt valahogy a felesége nem nagyon akarta. Gyuri hiába adott be útlevélkérelmet, nem kapta meg, és végül valahogy rábeszélte a szekust, hogy engedje ki, ő vissza fog jönni. Aztán megkapta az útlevelet. Nekem akkor már voltak Németországban kiállításaim, éppen Frankfurtban, és az ottani magyarok vagy zsidók, akiket ismertem, elő tudták Gyurinak készíteni a terepet, és segítettek. Az iratait én vittem ki neki. Kiment, és kint maradt. Ő mint német mehetett ki, Róthnak hívták, németül jól tudott, a németek ezért engedték be, és ezért tartották ott. Először egy kisvárosban egy kórházban egy harmadrendű állást kapott, ahhoz képest, hogy ő már akkor jó nevű orvos volt [Maros]Vásárhelyen. De ő még akkor nem akart kint maradni. Aztán a német hatóságok elvették az útlevelét. Egyszer behívták, és azt mondták, hogy az útlevelet nem kapja már vissza.

A gyerekek akkor az anyjukkal voltak. Én többször látogattam akkor őket, és próbáltam Gyurit helyettesíteni. Gyurinak nem volt könnyű dolga. Meg is mondták neki, hogy mint idegsebész nem dolgozhat, mert ez egy olyan szakma, ahol úgy összetartanak az ottaniak, hogy maguk közé senkit nem engednek be. De lehet ideggyógyász. Letett valamilyen vizsgát, de ő imádta a sebészetet. Kölnben később nyitott egy ideggyógyászati magánrendelőt. Persze úgy, hogy óriási kölcsönöket kapott, de nagyon jól ment neki. 1983-ban sikerült a második feleségének is kimennie. Nagyon nehéz dolga volt, mert a szekus rámászott, de végül őt is kiengedték. Ez Gyurinak óriási segítség volt, mert akkor a rendelőben Marika volt a segédje, de volt két német segédje is. A gyerekek közben megnősültek még Romániában. Gyuri fia, Péter mérnök lett, és egy német cégnek a menedzsere. Először átjött Pestre, most Bécsben van. A másik fiú, Zoli sebész lett.

Mivel nekem több barátom és rokonom élt főleg Németországban, sokat utaztunk ide. Természetesen Erdéllyel is tartottuk a kapcsolatot. Zsuzsi unokahúgommal rendszeresen találkoztam Bécsben, és voltam Svájcban is.

Nálunk kiderült, hogy nem lehet gyerekünk. Én megvizsgáltattam magam, és azt mondta az orvos, hogy én vagyok a hibás. Zsókával megbeszéltük, hogy örökbe fogadunk gyerekeket. Volt egy nagyon jó árvaház, ott volt a Rajk-gyerek is [Rajk László letartóztatása után feleségét, Rajk Júliát is letartóztatták (1949), és 1950-ben az MNDSZ-beli tevékenysége („hibás nőpolitika”) miatt ötévi fogházbüntetésre ítélték. Négy hónapos gyermeküket, ifjabb Rajk Lászlót a Lóczy úti csecsemőotthonban helyezték el, nevét Kovács Istvánra változtatták, születési dátumát meghamisították. – A szerk.]. Itt csecsemők voltak csak. Odamentünk, és ott kiválasztottuk a Balázst, ő 1967-es születésű, és 1968-ban került hozzánk. Aztán úgy éreztük, hogy kéne egy testvér, és akkor megint onnan, Gergőt fogadtuk örökbe. Persze akkor más volt a nevük. Balázst megkereszteltük. Sárközi Mártának volt egy ismerőse, aki szerzetes volt, akkor ez tilos volt, de keresztelhetett, és otthon megkereszteltük. Később Gergőt is. Mivel a gyerekek biztos, hogy nem voltak zsidó származásúak, nekünk ez természetes volt, hogy megkereszteljük őket. A fiaimmal nagyon sok gondunk volt. Ami az én zsidóságomat illeti, akkor mondtam ezt meg a fiaimnak, amikor egyszer Balázs tanítónője üzent nekünk, hogy Balázs szekrényében egy német katonai repülőgép fotója van kivágva egy újságból. A gyerek gyűjtötte a repülőgépek fotóit, mert imádta, és nem tudta, hogy ez tulajdonképpen milyen gép. Akkor viszont mindent elmondtam nekik a zsidóságomról, meg arról, hogy mi folyt itt a második világháború alatt a zsidókkal. Nem tudom, hogy ők ebből mit értettek meg, de többet erről nem beszéltünk. A Balázs a Richter Gyógyszergyárban dolgozott vegyésztechnikusként. Egy buta autóbalesetben meghalt. A járdán gázolták el, harminc éves volt. Gergő 1971-ben született. Ő villanyszerelő. Van négy gyereke: Dani tizennégy éves, Evelyn tizenegy, és van még egy kétéves ikerpár testvérük is, Gabi és Marci.

A barátaim azok maradtak, akikkel még Kolozsváron gyerekként megismerkedtem. Haláláig tartottam a kapcsolatot Sárközi Mártával, Schück Gyuszival, Hegyi Gyurival.

Én zsidónak tartom magam, sőt büszke vagyok rá, de vallásos nem vagyok. Nem ért engem különösebb antiszemita megnyilvánulás, de azért mindig érzem a távolságtartást. Ez az egész felnőttkoromra érvényes. Ha egy társaságba kerülök, mindig rögtön tisztázom, hogy zsidó vagyok, és nem bánom. A szüleim szempontjából persze nagyon bánom, hogy ez úgy alakult, de azért ez nem egy szomorú dolog, hogy zsidó vagyok. A zsidók állandóan analizálnak, nekem ez a munkám során is fontos. Jártam Izraelben, mert csináltam ott egy mozaikot, de nem kívánkozom oda. A Hegyi Gyurinak vannak ott rokonai, ő nagyon zsidó volt egyébként. Gyuri már sajnos meghalt. Egyszer kapott egy megbízást, egy zsinagóga külső falára egy mozaikot tervezett. A téma is megvolt, Jákob létrája. Jákob álmát úgy kellett megoldani, hogy ne legyen figura benne. Szerintem nagyon jó lett. Ez Tel-Avivban volt, 1989-ben. Emlékszem, hogy kint hallgattuk, hogy Ceauşescut kivégezték. Tíz napot töltöttünk kint. Hétvégén elmentünk Gyuri rokonaihoz Észak-Izraelbe, egy kibucba. Dalia volt a neve [A Dalia kibuc ma is létezik, Haifától 30 kilométerre fekszik. – A szerk.]. Ott körülvittek minket, és meséltek. Nagyon tetszett minden, és büszke voltam rá, hogy zsidó vagyok, de soha nem akartam kint maradni. Az ortodox zsidók nagyon zavartak, és nagyon ellenszenvesek voltak nekem. Izraelben egy magánlakásban laktunk, de nagyon megkértek minket, hogy vigyázzunk a kóserségre. Amire mi nem tudtunk vigyázni, mert vittünk kolbászt.

Mint művész sikeresnek érzem magam. Nekem nagyon fontos, hogy festő lettem, ezt egy mesterségnek tartom. Néha a guta üt meg, mert sosem érem el azt, amit szeretnék. Ha nem csinálom, akkor az a baj. Sikerem sose volt, mert nem sikerült sose azt csinálnom, amit kellett. Valahogy túl absztrakt voltam, most meg túl figurális vagyok sok szempontból. De mindig azt csináltam, amit akartam, és ez egy óriási dolog. Előnye, hogy egyedül dolgozik az ember. A mozaik néha kollektív munka, de nem függtem főnöktől, és ez óriási előny volt. Most beindult, van egy galéria, amelyik foglalkozik velem. Én nem bánom, hogy ez ilyen későn jött. Májustól leköltözöm Szentendrére, a művésztelepre. Ott nagyon jól lehet dolgozni. Zsóka is velem jön. Van ott egy kis szoba. Ameddig nincs túl hideg, addig ott vagyok, szeptember-októberig. Alig várom, hogy kimehessek.

Ella Perlman
Riga
Latvia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: July 2005

Ella Perlman gave this interview at the Rahamim Social Center in the Latvian Society of Jewish Culture 1 after a choir rehearsal. Ella has been with this choir for over ten years. She is a petite lady with nicely cut, grayish hair. Ella is very genial and friendly. She has a charming smile brightening up her face. I felt like I’d known her for years, when talking to her. Ella is very elegantly dressed. She makes her own clothes. Her clothes, jewelry and make-up are well-matching. She looks young for her years. Although Ella has poor health, including heart problems and the related complications, she leads an active life. She sings in the choir, takes part in various Jewish activities, goes to the synagogue, attends a sports club in the Latvian Jewish community and goes to exhibitions. Ella is a good conversationalist and a very interesting person. She radiates optimism. Ella told me she was lucky to have met so many good people in life. Is it not that her very presence makes people better?

My family

Attitude to judaism

During the war

After liberation

Marriage and children

Life after the fall of communism

Glossary

My family

My father’s family came from Jelgava [about 50 km from Riga], a town in Latvia. My grandfather’s name was Zalman Greenfeld. He was born in Jelgava in 1875. All I know about my grandmother is that she was my grandfather’s first wife. In this marriage they had two sons. My father, Hershe Greenfeld, was born in 1900, and his younger brother, given the Russian name of Max [see common name] 2, was born in 1902. If my memory doesn’t fail me, his Jewish name was Mendl.

My grandmother died very young, soon after Max was born. After the required period of mourning my grandfather remarried and moved to Liepaja [about 200 km from Riga]. My grandfather’s second wife Ella, whose name I was given, raised my grandfather’s children. My grandfather had three other wives after my grandmother’s death, but none of them lived long, somehow. My grandfather was a tailor. I don’t mean to say that he was like those many tailor guys in Jewish towns, having to alter clothes several times. No, he was a real good tailor. He made new clothes for his wealthy clients.

Liepaja was a Jewish town within the Pale of Settlement 3. Its population was Jewish and German, for the most part. The Russian and Latvian population was smaller. The majority of the Jewish population were craftsmen, but there were also Jewish lawyers, doctors and tradesmen. There were many wealthy Jews in Liepaja. They owned houses, shops and stores. There was a synagogue and a Jewish cemetery in Liepaja. Residents of the town communicated in German, for the most part, even when Russian was the state language.

My grandfather was religious. I believe all Jews, irrespective of their wealth or skills, belonged to the Jewish culture. The wealthy and the poor alike observed Jewish traditions, went to the synagogue and celebrated Jewish holidays. My father’s family also observed Jewish traditions. They celebrated Sabbath and Jewish holidays at home, went to the synagogue and followed the kashrut.

My father and his younger brother studied in cheder. They also finished a Jewish general education school. Then they went to study for a vocation. My father became a barber’s apprentice, and later he worked in his tutor’s barber shop. Max studied the jeweler’s profession. He became a very skilled jeweler, and even opened his own shop. They both lived in Liepaja.

My mother’s family lived in Jaunjelgava [about 80 km from Riga], a small town in the north of Latvia. During the tsarist regime Jaunjelgava was located within the Pale of Settlement and there were many Jews living there. I didn’t know my maternal grandfather. His name was Zalman Westerman and he came from Jaunjelgava. This is actually all I can tell you about him.

My grandmother, Haya Westerman, was born in Birzai [about 100 km from Riga], Lithuania, on the border with Latvia. My great-grandmother died at childbirth, and my grandmother was raised by her relatives. I don’t know how my grandmother happened to get to Latvia where she met my grandfather. Perhaps, their marriage was prearranged, and my grandmother moved to Jaunjelgava after the wedding.

They were a religious Jewish family and observed all Jewish traditions. My grandfather owned a bakery and an inn where rafts men were customers. They rafted wood down the Daugava River. My grandmother helped him with cooking for the customers. 

There were six children in the family. My mother’s sister Sheine was the oldest. Then came Yakov. Liebe was the third child in the family. My mother Hana was born after her. I don’t know Mama’s exact birth date. All I know is that she was born in the late 1890s. There was also a boy, born after Mama. Mama told me he drowned in a well in infancy. The last child was Dora. I don’t know what kind of education Mama, her brother and sisters got. I think it might have been a Jewish elementary school. At least, they knew sufficient Hebrew to read a prayer. They spoke Yiddish in my mama’s family.

My grandmother and grandfather were religious. They celebrated Sabbath and Jewish holidays at home. My grandfather went to the synagogue on Sabbath. Yakov joined him, when he reached the proper age. On Jewish holidays the whole family went to the synagogue, including my grandmother and the daughters. They strictly followed the kashrut. I guess this was the common Jewish way of life in Jaunjelgava. In such small towns Jews followed traditions and, living in small communities, knew each other well.

When World War I began, the tsar ordered the deportation of Jews from the Baltic Republics, including Jaunjelgava, to Russia. The tsarist government had no big trust in Jews. Mama and her family were deported to Penza [Russia, about 600 km from Moscow]. Her older sister Sheine was married to Hershe Shmakovich, a Jewish man from Riga, at the time, and they had two daughters: Taube and Sara. Mama helped her to take care of the children. My grandfather died in Penza in 1915. They stayed in Penza for three years, and when the revolution began in Russia [cf. Russian Revolution of 1917] 4, the family managed to return to Latvia. They decided against going back to Jaunjelgava, and settled down in Riga. After the revolution the Pale of Settlement was cancelled, and Jews were allowed to live in any towns or cities they wanted.

My father also moved to Riga about that time. He saved some money, sufficient for opening his own barber’s shop. My father was hoping to have a good business in a bigger town, but unfortunately, it didn’t work that way. He may have been a skilled barber, but he was a poor businessman. He went bankrupt a few years later. My father went to work for Borowskiy, who owned a barber’s shop, and did much better than before.

During World War I Mama’s brother Yakov Westerman volunteered to the front. He served in the Latvian army and fought for the independence of Latvia, which was established in 1918 [cf. Latvian independence] 5. Yakov was awarded an Order of Lačplesis, also called a Bear Order, for his courage on the battlefield. This was an honorable award. There were only few awardees in Latvia, and they were much honored. In 1935 my uncle was awarded a plot of land in a mountain forest for his service to Latvia.

Grandmother Haya remarried. She had known her second husband, Mendl Gordon, before she married my grandfather. Gordon also came from Birzai. He was very much in love with my grandmother. When he heard she was engaged, he went to America looking for a better fortune. I don’t know how he was doing there, but when he heard from an acquaintance of his that my grandmother had become a widow, he went to Riga to propose to her. Mama told me that all the children were convincing Grandmother to give her consent to this marriage. Gordon was a good and kind man, and they all liked him. Besides, Grandmother was not that old to yield to grief.

Mama was a shop assistant, and my father did his shopping in this store. He must have liked her, coming to the store more and more often. They got to know each other and got married in 1924. They had a traditional Jewish wedding. Mama told me that Grandfather Zalman Greenfeld and Papa’s younger brother Max attended their wedding. After the wedding my parents rented an apartment. Mama quit her job after getting married.

I was the first child in the family. I was born in the maternity department of the Jewish hospital in 1926. My sister and both brothers were also born in this hospital. I was named Ella after my paternal grandfather’s second wife, who raised my orphaned father and his brother. My sister Joheved was born in 1928. In 1933 my brother Ber was born. His Russian name was Boris. My youngest brother Lipman was born in 1937. We still have a little silver spoon that was given to Lipman, when he was born. His name was engraved on it.

Boris had his brit milah at home. This was a big ceremony, and my father invited his friends and acquaintances. When Lipman was born, Mama had to stay in hospital a little longer, and Lipman had his brit milah in the hospital. I remember that many people attended the ceremony, including Borowskiy, my father’s employer. He was a nice and intelligent man. His wife was a dentist at the Jewish hospital Bikkur Holim 6.

My younger brother didn’t live long. When he was three months old, Mama had mastitis. She had to go to the hospital, and so did Lipman. The hospital was quite at a distance from home, and Mama had to change trams. Lipman caught a cold on the way. It developed into pneumonia. When Mama was released from the hospital, she still went there to look after my little brother. She fed him from a bottle. Once Mama returned home very happy. She said Lipman had a good appetite and should be recovering, but that very night he felt worse and the doctors failed to rescue him.

After Lipman died, we moved into the house where Mama’s sister Dora, her family, and Grandmother with her husband Gordon, whom we loved dearly and called ‘Grandfather,’ lived. Dora’s husband, Robert Haitman, who was born in Riga, was a foreman at the chocolate shop of a confectionery factory in Riga. Dora used to work at this factory before getting married. In 1927 Dora’s son Meishe was born.

I loved Grandmother Haya dearly, and often visited her. I remember playing with my cousin Meishe. They always had a chocolate bear on the table. The factory employees were given a big discount on factory products and Uncle Robert often brought chocolates home. Grandmother told us fairy tales and read stories from the Bible. We spoke Yiddish at home and learned German and Latvian playing with children in the yard.

Our apartment was on the fifth floor of a five-storied house. We had three rooms, a big living room and a kitchen, one children’s room, and there was also one little room where relatives and guests stayed during their visits. Mama’s sister Liebe and her family lived in the apartment on the same floor. Liebe’s marital name was Monchnik. Liebe’s husband Mikhl Monchnik was a shoemaker. Liebe was a cook at the canteen in the Jewish school. They had four children: the older daughter Fani, the sons Zalman, Abram and the younger Motl, who was almost the same age as me.

Mama’s older sister Sheine also lived in Riga. Besides the older daughters Taube and Sara she had two sons: Menahem, born in 1922, and Zalman, born in 1924. Sheine was a housewife. Her husband and older daughters worked. Uncle Hershe was a butcher, Taube was a dressmaker, and Sara worked at the confectionery. Menahem, the older son, died from tuberculosis, when he was in his teens. Zalman was an active Zionist 7, and immigrated to Palestine in the early 1930s.

My father’s brother Max Greenfeld, his wife Gusta and daughter Meriam also lived in Riga. Max was a well-to-do jeweler, and the family was wealthy. Max always gave us jewelry that he made himself on my mother’s, my sister’s and my birthday. I remember a nice silver chain with a magen David that I received from my uncle. I always wore it.

In the mid-1930s Dora and her family moved to Palestine. Their daughter Sara was born one year before they left. In Israel their son Alik was born. After Dora left, my grandmother and grandfather moved in with us. Life was hard: the family was big, and only my father worked and provided for the family. My parents and all children shared one room, my grandmother and grandfather lived in another room, and we had tenants renting the third room from us. These tenants were people coming to Riga looking for a job. We always had two to three tenants. This was our additional income, however small the amount was. It goes without saying that we only had Jewish tenants. When we, the children, grew older and could no longer share one room, my grandmother and grandfather found an apartment on our street. We visited them every day, and Grandmother was always happy to see us. 

Attitude to judaism

Our family observed Jewish traditions. On Friday morning Mama made food for two days. She baked challah and rolls for Saturday, and left a pot with chulent in the stove to keep hot till the following day. In the evening Mama and Grandmother, at the time when she was still living with us, lit candles and prayed over them. Then the family sat down to dinner. There was challah, chicken broth and gefilte fish on holidays.

We followed the kashrut, and Mama even kept utensils for meat products and those for dairy products in different cupboards not to be mixed. We also had separate utensils for Pesach. They were only used once on this holiday and then stored in the cupboard till the time came again. If special utensils were not enough, additional ones needed to be koshered. Mama had a big zinc plated tub, where utensils were put and water and ash was placed. They were kept there for some time before they were boiled. After this procedure utensils could be used at Pesach.

The apartment was thoroughly cleaned before Pesach. Breadcrumbs were collected. I remember Grandfather Gordon looking for chametz, sweeping them into a wooden spoon with a goose feather. Then they were wrapped in a cloth and burned in the kitchen stove. We had a black cast iron stove and the pipe connected to the chimney. Mama used to buy thin wood log bundles from a Jewish vendor. The thin logs were less expensive. After burning the chametz we could get the Pesach dishes and cover the table with a white table cloth. We only ate matzah through all the days of the holiday. There was not a single breadcrumb at home on Pesach. Mama and my aunt cooked a lot of delicious food on a holiday. They always made beigelech, aingemahtz, that is, radishes cooked in honey, and imberlach, a delicacy of carrots with orange zest. On Pesach they always made beetroot kvas. There was also gefilte fish, chicken broth and matzah puddings with eggs.

We also had seder at home. Grandmother and Grandfather visited us. Aunt Liebe and her family also visited us at times. My father and grandfather, wearing white clothes, reclined on cushions [Editor’s note: according to the Jewish tradition the eldest man in the family, the one who conducted the seder, was supposed to recline on something soft (usually pillows were used for that), which was the embodiment of relaxation and exemption from slavery]. My grandfather conducted the seder. He broke matzah into three pieces, and hid one between the cushions. One of the children was to steal this piece of matzah, and then request ransom for it. My brother posed the four traditional questions to my grandfather.

There was a dish with all traditional Haggadah products: bitter greeneries, salt water, horseradish and grated apples. On Pesach all drank red wine, and the children also had a little wine poured into their little wine cups. A big glass of wine was placed in the center of the table for Elijah the Prophet. We recited prayers and sang Pesach songs.

We also celebrated other Jewish holidays at home. On Yom Kippur we always conducted the kapores ritual, using money instead of live chickens. Later the money was given to the synagogue for the poor. My parents fasted 24 hours according to the rules. The children were allowed to skip fasting, but we always asked Mama to allow us a half-day fasting. We were eager to feel like real Jews. On Rosh Hashanah Mama cut apples and served them with honey.

On Sukkot we had meals and prayed in the sukkah in the yard. Most tenants in our house were Jews. They made a stationary case for the sukkah in the yard, and it took no time to make a sukkah from tree branches and decorate it with flowers and ribbons. There was a table and chairs placed inside, so that all tenants could use it. On Chanukkah Mama lit another candle each day in the chanukkiyah, which was her dowry. On Chanukkah all guests of the house gave small change to the children. The total amount was sufficient to buy sweets or a little toy.

On holidays our parents always took us to the synagogue. We particularly liked the Simchat Torah holiday. It was a joyful and merry holiday. We had special flags, and each flag was stuck into an apple. I always felt excited, when the Torah was taken out. I still have this feeling.

Besides Jewish holidays, we also celebrated our family members’ birthdays and our parents’ wedding anniversaries. We also visited our relatives. When there were going to be many guests, we had celebrations in Aunt Sheine’s apartment. They had a big apartment, and our large family got together there. We were very close. We all loved our grandmother and supported her. Yakov, my parents and Mama’s sisters gave Grandmother monthly allowances. It was just occasionally that I heard about it. They didn’t do it ostentatiously, but they honored their parents and always supported them.

The boys had their bar mitzvah, when they turned 13. It was a big ceremony. A boy was told to approach the Torah for the first time at the synagogue, and then he put on tefillin and tallit. Since that moment he was considered to be a grown up man, and could take part in the minyan like adult men. In the evening there was a party for friends and relatives. I attended the bar mitzvah of my cousins Zalman Shmakovich and Zalman Monchnik. Even my father’s sister, living in Johannesburg, [South] Africa, visited Zalman Monchnik’s bar mitzvah. I was told to read the excerpt from the Torah about the destruction of the temple in Israel. I was ten years old, but I remembered this moment for the rest of my life.

The Jewish life in Riga was rather active. There were a few Jewish publishing houses issuing a number of newspapers and magazines. The Jewish boys, who wanted to earn some money, rushed to publishing houses to take newspapers to sell them. They even competed in who was selling more. There were books in Yiddish and Hebrew. There were Jewish hospitals, elderly and ill people’s shelters and children’s homes. There was a Jewish vocational school where children from Jewish families could learn a vocation for free.

There were a number of charity societies. I remember a courier collecting donations for poor brides coming to our house. Girls were given money to buy a wedding dress and pay the wedding party expenses. Some organizations collected second-hand clothes and shoes for the poor. There were many Jewish stores. In some stores needy people could pay for things in installments with no interest charges. There were many good things done for the poor.

There were small and big Jewish stores. I remember two haberdashery stores in our street. One owner was a man and the other owner was a lady. When the man saw a customer heading to his competitor’s store, he would start pulling him/her by his/her sleeve to his store. Shop assistants from a clothes store on Mariyas Street appealed to pedestrians: ‘Come in and keep buying! You’ll get a discount!’

There were a few Jewish schools in Riga. Some taught in Yiddish and others taught in Hebrew. We went to the school where subjects were taught in Yiddish. The son of the rabbi of Rezekne [a city 242 km east of Riga] was the director of this school. We started school from a preparatory class. My aunt Liebe worked as a cook at this school. My cousin brothers and sisters also studied in this school, and we used to go to school together in the morning. This was a general education school, but we also studied religion and traditions and had Hebrew classes. I can still remember the Hebrew I studied at school. I can read, though I do not understand all words. We had to say a prayer before classes.

At school we received textbooks free of charge, and also, had free lunches. Aunt Liebe was a terrific cook, and we liked the food at school. I was a lively girl. I liked classes of physical education most of all. I was thinking of becoming a teacher of physical education, when I grew up. I was very fond of exercises on rings and bars. Every other day my school friend Basia Solomon, four classmate boys and I went to the Maccabi [World Union] 8 gym where we had gymnastics classes. We had a school uniform. My school friend’s grandfather made uniform berets for the school. It was a black velvet beret with a white ribbon on one side. We wore these berets shifting them to one side a bit. My younger brother wanted a beret, and my parents ordered one for him, though he didn’t go to school yet.

We had celebrations at school. We had no classes on Jewish holidays, but we had parties on children’s holidays. School children gave concerts, and our parents attended them. There was a buffet and games. I also remember the song festival. This holiday was celebrated in Latvia in spring. Choirs from all over the country arrived in Riga and gave concerts in the park on the bank of the Daugava River. School choirs also gave concerts. Our school choir also took part in this holiday. Vendors were selling sweets, rolls and toys. At school we received files with coupons, for which we could get these treats for free. The expenses were covered by the Jewish community. I also remember vendors selling hot dogs. They were pork sausages, and at school the coupons for hot dogs were removed, so that none of us got tempted by this non-kosher food. We had kosher sausages with us. Aunt Liebe made a cranberry drink that we also took with us. The last song festival for schoolchildren took place in spring 1941.

My sister and I helped our mother about the house. In the morning Mama told me what I was to buy at the market after school. I always went to the market, when Mama did, and she showed me how to choose the products to buy. I knew the best vendors to buy meat, sauerkraut or vegetables from. The vendors also wanted to sell the best they had to the children, for them to have no problems at home about whatever they bought. On my way home I used to stop to look at the house being constructed nearby. Workers climbed steep ladders with a board loaded with bricks on their back. Looking at this house nowadays brings back the memories of those days. 

On Saturday my parents didn’t do any work at home. On Sunday Mama usually did the laundry. My father’s customers, who wanted a shave or a haircut at home, made his additional earnings. In the summer, Sunday was a day off. Sometimes my father and the children went to the beach on the Daugava River. He was a good swimmer and taught us to swim. Mama also went with us every now and then.

During summer vacations Aunt Liebe went to work as a cook in the summer camp for young people in the vicinity of Riga. Young people had training in agricultural activities, preparing to move to Palestine. This was a camp of Betar 9, an organization for young people. Aunt Liebe’s sons also stayed in this camp in the summer, and we visited them on Sundays. All children went to camps in the summer. All Jewish organizations for young people had camps: Betar, Maccabi and Hashomer Hatzair 10. They were called children’s colonies.

We went to the colony at the Riga seashore. Everything was very well organized. We were assigned to units. Each unit had a tutor and teachers. If the weather was agreeable, we went to bathe in the sea in the morning. We had a big basket with sandwiches with us. We were not even hungry enough to eat them. After the swim we had lunch back at the camp, and then it was time for an afternoon nap. Those, who didn’t feel like taking a nap, were allowed to read a book quietly. After this nap time we had afternoon tea and went to the forest where we picked flowers and berries and played. Then we returned to the camp and had classes. We recited poems, drew and did handicrafts. When we didn’t go for a walk, we played or went to the gym. It was fun.

I remember Hiva and Gerta, the teachers. Hava taught us to embroider, knit and sew. I liked it. Once, my brother, my sister and I fell ill with mumps in the camp. We were taken to the special medical quarters, where the camp doctor looked after us until Mama came to take us home. When we recovered, we were allowed to stay another month in the camp to compensate for the days of our illness. So, we lived a good life before the establishment of the Soviet regime [cf. Annexation of Latvia to the USSR] 11, a much better life than what was described in the Soviet mass media later.

Hitler came to power in Germany in 1933, but then I was too young to have any understanding of what was going on. All I remember is that in the late 1930s a boat with Jewish refugees from Austria and Germany arrived in Latvia. No other country wished to accept them. President Ulmanis 12 accepted all Jewish refugees, and also, issued Latvian passports to them. Therefore, I’m rather critical of the statements that strong anti-Semitism was demonstrated during the rule of Ulmanis. Would an anti-Semite help Jewish refugees? No, he would have sent them to die in fascist Germany without giving it much thought.

I don’t think Jews lived badly during the rule of Ulmanis. My distant relative’s husband took part in the war for independence of Latvia, like my uncle. He died in 1938, and the government had a gravestone installed on his grave. ‘To a defender of Latvia’ was engraved on the gravestone. Jews and non-Jews, veterans of the war for liberation, were buried in the same way then.

I remember Soviet troops coming to Riga in 1940. My cousin was in hospital at the time, and I went to visit him. On my way back I saw tanks on the streets of Riga. The faces and clothes of the tank men were dust-covered. The tanks drove slowly, and boys ran after them climbing on their armor. People threw flowers to the tank men. People had no concerns about the annexation of Latvia to the Soviet Union. All they knew about life in the USSR was what they read in newspapers or heard on the radio.

Besides, before these events, President Ulmanis had addressed the people with the appeal to stay quiet. He finished his speech saying, ‘Stay where you are, and so will I.’ However, he didn’t keep his position for long. The Soviet regime arrested and killed Karlis Ulmanis, but this was still ahead of us, and nobody could tell what it was going to be like. We believed the Russians would protect us from German invasion. I remember how upset I was about not knowing the Russian language.

Shortly after Latvia was annexed to the USSR, election to the Seim [Latvian Parliament] took place, and the communists came to power in Latvia. There was a ban on any other party. All political leaders of pre-Soviet Latvia and many Jewish religious activists were arrested in the course of the first year of the Soviet power. Most of them perished in Stalin’s camps [cf. Gulag] 13. However, the life of our family didn’t change, except that my parents received Soviet passports instead of their Latvian passports that they had before. My father kept working in the barber’s that no longer belonged to its previous owner. Mama was a housewife, and we studied at school. This was a Jewish school, only the new regime appointed a Jewish communist woman to be the new director. Religious classes were cancelled and the prayer before classes was no longer allowed.

We became pioneers [cf. All-union pioneer organization] 14 at school. We didn’t quite understand what this was all about, but we knew this was the right thing to do at the time. There was a Palace of pioneers established and I went in for gymnastics there. I was doing well and became a member of the Latvian team to participate in the children’s sports event in Moscow in summer 1941. However, this was not to happen due to the war.

Many of my father’s clients were Soviet officers. My father could speak some Russian, and maybe for this reason they preferred him to other barbers. My father told us what they had talked about. We found their views weird. They were shocked by the plenitude of goods in our stores, while we found this only natural. If there is nothing in a store that means that the store is bankrupt. They were surprised there were continuous exhibitions in our parks and they were free for the most part. The officers’ wives believed embroidered and laced night gowns to be evening gowns that they wore to parties at the Officers’ House. This may sound funny, but this was true. Officers had money in the Soviet Union, but they could hardly buy anything for this money. This was the first time in their life that their wives saw what night gowns might be like.

During the war

My father heard on the radio about the attack of Germany on the Soviet Union on 22nd June 1941 [cf. Great Patriotic War] 15. Mama, remembering the escape of Jewish refugees to Latvia, insisted that we left promptly. She used to say that the annexation of Latvia to the Soviet Union gave us a chance to survive by fleeing to the rear of Russia where the German army couldn’t reach us. My father was more optimistic about the situation, saying that Germans had already been in Latvia in 1915, and did no harm to the Jews. He was sure that the Germans were only going to fight the Bolsheviks 16, and had nothing against the Latvian population. However, he didn’t really argue with Mama.

Many of our relatives shared my father’s opinion. Taube, Mama’s sister Sheine’s older daughter, immigrated to Palestine in the 1930s. She got married there. Her marital name was Psafka. When Taube got pregnant, she came to her mother in Riga. She stayed another year in Riga before she went back to Palestine with her son. Shortly before the war Taube visited her parents again. She was with her son. Sheine’s other daughter Sara was single and worked as a shop assistant in a store. Sheine’s family bluntly refused to go. Sheine’s husband’s parents stayed in Riga during World War I. They were telling people how loyal Germans were to Jews. They were sure that however hard Germans persecuted Jews in their own country, this wasn’t going to be the case in other countries.

My father’s brother Max didn’t want to leave Riga either. He was a skilled jeweler and was sure that he was going to do much better, when the Germans came to Latvia. Mama’s brother Yakov and his wife also decided to stay. Grandmother Haya and her husband Gordon refused to evacuate. They said they were too old to move elsewhere, and they feared evacuation much more than staying in Riga and the fascist regime. Only Mama’s older sister Liebe agreed with Mama and believed it was best to leave Riga.

Meanwhile, we were still in Riga. Grandfather Zalman Greenfeld, who came from Liepaja to visit his sons in Riga, died before the Germans came to the town. He was buried at the Jewish cemetery in Riga. Bombings began two days after the war began. They were most frequent at nighttime, though the Germans used to drop bombs during the day, too. The air warning was on and we had to go to the bomb shelter. There were a few Jewish families living in our house. One was Rabbi Katz and his family. The owner of the house was a Jewish man. There were two Latvian tenants: the janitor of the house and a tenant, whose surname was Kalnynsh.

One night we didn’t go to the bomb shelter. My cousin was ill and couldn’t go with us, and we didn’t want to leave him alone. However, we didn’t stay in our apartment either. We spent the night in our neighbor’s apartment on the first floor. That night we saw two young Latvian guys wearing military uniforms in the yard. They were looking into the windows on the first floor. They were probably looking for Jews. Then they climbed into Kalnynsh’s apartment through the window, and we knew it was time for us to escape.

In the morning we went to the railway station to get train tickets. At first we were thinking of going to Moscow where we had distant relatives, but there were no tickets available. We went back home, packed our luggage and went back to the railway station. Aunt Liebe’s family and Aunt Sheine’s younger son Zalman went with us. There was a train at the platform, but no boarding was announced. We decided to board the train anyway and take whatever there was ahead of us. Nobody asked us for tickets. Some time later the train started without any announcement of departure. We were lucky to leave Riga a few days before German forces occupied it.

We left on 28th June. We had little luggage to travel light. Fortunately, 28th June was a cold and rainy day and Mama told us to wear warm coats. This served us well later. Mama had some extra underwear and a change outfit for each of us. She also took rings and earrings that Uncle Max, Father’s brother, had given us. He gave my sister and me golden earrings on the occasion of finishing elementary school. Also, I had earrings from my grandmother. Mama had some jewelry as well. We had gold and silver, but we had lost our home. My father had a small suitcase packed with his instruments. He said that as long as he had his instruments we were not going to lack food. Even on the train he had clients that wanted a shave every day. I don’t know whether he charged them or not.

There was a severe air raid in Pskov, and a bomb hit the last carriage of our train. We were told to board freight carriages. Air raids were frequent. When German planes were there, the train stopped and all passengers scattered hiding around. The most critical hardship was lack of water. It’s far more difficult to have no water than to have no food. When the train stopped people rushed looking for a puddle or a pond. We sucked this water in through handkerchiefs.

I had never left Latvia before. When our train crossed the Russian border, and when we were already in Belarus, it was enough to look out of the window to know that we were no longer in Latvia. How different Russian villages were from Latvian ones! Those were half-ruined huts, overrun with weeds, and what huge contrast they made to tiny cottages and well-groomed farm fields in Latvia. It was very sad to leave Latvia without knowing, when we were going to see it again.

I don’t remember the name of the village we lived in through the first few months in evacuation. I remember a big, sooty hut where a woman and her many children lived. We were accommodated in her house. Two young guys from Jaunjelgava joined us on the way. Their surname was Mikhlson. They were accommodated in the house with us. I remember Mama and Aunt Liebe making bread in the oven.

Sometime in September our men were recruited to the Soviet Army 17. They were my father, Mikhl Monchnik, Liebe’s husband, their older son Zalman, my cousin Zalman Shmakovich and the Mikhlson brothers. There were only women and children left. However, our men returned. When recruitment officers found out they were Latvian, they were sent back. [Editor’s note: The Soviet regime did not trust those who lived in the areas that were annexed to the USSR. In particular, it restricted their freedom of movement. They were not supposed to be close to the border to prevent them from escaping from the country].

The news spread across the village promptly, and we felt the hatred toward us. We were forced to leave the village. The locals were saying that our men bought off their release from the army, when their husbands and sons were dying at the front, having no money to pay. My parents realized that the situation was dangerous and decided to go to Penza, where Mama’s family lived during World War I. We managed to catch a train in that direction, but we never reached Penza. Uncle Mikhl got off the train, when it stopped, to buy some food and missed the train. We had previously agreed that if one of us missed the train, the others were to get off at the next station and wait. The next station was Perm [about 1100 km from Moscow]. We stayed in the evacuation point in Perm waiting for Mikhl, and it took us quite a while, until finally we were sent to the kolkhoz 18 Shirokiy Log, Badyn district, Perm region. We took a boat going down the Kama River, went as far as Osa, where we crossed the river and got to the kolkhoz village on horse-drawn wagons.

When we were crossing the river on a boat, my father’s suitcase with the instruments fell into the water, and my father was very upset. He hoped very much to support us doing his job. However, when the chairman of the village office heard that my father was a barber, he found a hair-cutting machine and gave it to my father. My father could work now. Uncle Mikhl was a good shoemaker, and he also had sufficient work in the village.

We worked in farm fields. We came from a town and were no good at farm work, but we learned how to work with reaping hooks or manage the horses. I remember Mama and me working at the cropping, harvesting crops and then making sheaves. We had scratches from the straw, they were sore and painful. After the harvesting we were sent to work with a threshing machine. Mama threw sheaves into the threshing machine, and I led the horses in circles to keep the threshing machine working. Then we worked at a big, wooden fanning machine.

Every morning we covered a few kilometers to get to work. I went to the stables to get the horse and go to the threshing machine. I led the horse by the bridle rein, when one day I thought, ‘Why not ride the horse?’ I tried to climb on the horse’s back, when it hit me on my stomach with its hoof. Fortunately, it was not too bad. However, since then I feared going to the stables, and asked somebody to take the horse out of there before I took the bridle to ride the horse. When the field work was over, I learned spinning. Some villagers kept sheep and brought me sheep wool. I spun the wool, dyed the yarn and learned to knit. I received food products for my work.

Mama worked at the kolkhoz barn yard. She shoveled the grain to keep it from rotting. The crew leader was a kind woman. She knew how hard it was to provide for a big family. The villagers were Tatar people for the most part, but Luba, the crew leader, was Russian. After work she told Mama to put grain into her mittens to cook it for the children at home. We starved and ate anything we could. When a horse died, it was not buried. It was cut into pieces, and villagers cooked them to eat.

The first spring in the village was particularly bad. The three of us picked sprouts growing through the snow. Mama made soup from them. It was just this grass and water. We didn’t even have salt. This soup caused much pain in the stomach. It was impossible to eat it, but we couldn’t help eating it. At least, it filled the stomach for some time.

We had to do something. I saw beggars coming to the village, and villagers gave them something. My brother and I went to other villages. Beggars in Russian villages begged saying ‘for Christ’s sake’ crossing themselves. I knew it was sinful for Jews to cross themselves, but then we would have got nothing, if we didn’t. We begged saying ‘for Christ’s sake’ and crossing ourselves, and in the evening I prayed begging the Lord to forgive my brother and me for this sin. The Lord did forgive us and helped us to survive.

Life improved after this spring in 1942. In the spring we were given a plot of land to make a vegetable garden. The soil was loamy, but it wasn’t too bad to grow vegetables. The carrots were so big; I’ve never seen carrots this big ever since. Growing vegetables took a lot of effort, but there were so many vegetables that they were sufficient to get us through the winter. We had potatoes and onions, made sauerkraut in barrels and pickles. We picked mushrooms in the woods and dried them for the winter. We feared hunger no longer and felt more confident.

At first we were accommodated in the house of a local tenant, but later we were accommodated in a vacant house. There was more space for us, but now we had to think about the wood to heat the house. The temperatures dropped to minus 50. I went to the woods to cut trees. I cut a tree, chopped it up and took it home on sledges. We made plank beds, and when it was too cold, we slept on the Russian stove 19 bench.

We heard that the Latvian division 20 was established. My cousins and the Mikhlson brothers went to the military office. They were recruited to the army. My father was over the military age and volunteered to the Labor army 21. Aunt Liebe and her family moved to Badyn, the district town 25 kilometers from our village. There were four of us left: Mama, my sister Joheved, my brother Boris and I. Life was hard, but we knew there was nobody to help us and we had to take care of ourselves. Mama baked bread in the Russian stove. She made brew in a tub, and then made dough. Then she had to bake the loaves. There was a special wooden shovel to put the loaves into the stove and take them out of there. We had heavy cast iron pots that we could only handle with special holders. It was hard to learn things about living in the village, but when we did, things started improving.

Mama was a good housewife. She even used potato peels to make soup. There were many bird cherry trees around. We dried the berries, milled them into powder, and Mama made jelly drink from it. We used everything we had at hand. However, there was no rescue from hunger. Joheved was a weak and sickly girl. She was constantly ill and kept coughing. Mama was concerned about her developing tuberculosis. Fortunately, we had neighbors that had evacuated from Leningrad. It was a family. The husband was a party activist, and was appointed the second secretary of the district party committee in the district town. He helped Mama to make arrangements for my sister to go to the children’s health center for evacuated children from Leningrad. The children were provided with food, medications, and there was a school at the center. 

There was no school in our village, and we had to cover a few kilometers going to school in another village. We had no shoes. My brother wore birch cortex baste shoes. We didn’t have any cloth to give him to wrap his feet and he had his feet rubbed sore and had to stay home. We treated him with whatever we had at hand, but it didn’t work. I had to take my brother to the local medical office where the doctor’s assistant treated him. That man from Leningrad that helped Mama to make arrangements for my sister to go to the health center suggested that Mama sent my brother to the children’s home where he would be provided with food and could go to school. My brother didn’t stay there long. All the children had lice. The food was far from being good. The personnel of the children’s home stole food products from the children.

My brother ran away from the home and told the story to our acquaintance from Leningrad. The audit confirmed everything he said. The employees involved in violations were punished, but my brother bluntly refused to go back to the children’s home. He said he’d rather starve with us than go back to the home. He was given valenki boots [warm Russian felt boots] in the children’s home, and now he could go to school in the district town. I couldn’t attend school. I had to go to work to help my mother provide for the family.

My brother and I shepherded the kolkhoz cows. We were promised to be given milk for our work every day, but they didn’t keep their promise. I was afraid of milking cows. Cows might kick or hit you with their horns. There were a few goats in the herd. My brother used to hold them while I milked them. My brother and I drank some milk, and brought the rest of it home. Probably, if it hadn’t been for this milk, we wouldn’t have survived. 

Occasionally Mama visited Aunt Liebe in the district town, and they visited us at times. Uncle Mikhl was a shoemaker. Their older daughter Fani was a skilled dressmaker. Before Latvia was annexed to the Soviet Union she worked for the wealthy owner of a garment store. Her master sent her to Paris to purchase fabric and latest designs. During the Soviet regime Fani continued working in the garment store. She made clothes for local customers. Their older son Zalman was in the army. Their middle son Abram was retarded due to meningitis in infancy. He was not subject to military service. Their younger son Motl, who was the same age as me, fell ill with pleurisy, when we were in the kolkhoz. He needed medications and good food, and Fani worked from morning till night to provide these for him. She didn’t have good food herself, giving whatever she had to her brother. When Fani became too weak, she was taken to hospital where they determined she had tuberculosis. She managed to bring her brother to recovery, but nobody could help her. There were no medications, good food or warm clothes.

Then another sorrow hit the family. Uncle Mikhl, while working at the shoemakers’, talked to other employees, and once he mentioned that life in Latvia had been much better before the Soviet times. Somebody reported on him and he was arrested. There were investigations and then a trial. Fani died on the day of the court sitting. My uncle was sentenced to five years in the Gulag. Motl was regimented to the army, and my aunt was left there with Abram. Liebe sent Abram to talk to us and convince us to move to the district center. Mama was reluctant to leave the kolkhoz. We already knew people and they knew and supported us. They were Tatars, for the most part. We learned to speak some Tatar. We also knew our ways with getting food. We grew vegetables and had goat milk.

However, Mama did want to give Aunt Liebe a hand, and we decided we should move in with them. Abram and I went to the town, and Mama and the younger children were supposed to join us later. The kolkhoz promised to provide them with a wagon. Abram and I were to walk 25 kilometers to the town, but this wasn’t the worst thing about getting there. It was in spring, and the flood had washed away the bridge across the river. I had to cross the river as deep as above my waist, and the water was ice cold. The Lord helped me and I didn’t fall ill.

A few days later Mama, my sister and brother arrived. We had to start our life from scratch. Mama and I worked at the local factory. In winter we tousled the wool that made the material for making felt boots. In summer Mama worked as a janitor at the factory. Life was very hard. Abram cut wood at the lumber storage. He suggested I went to work with him. We went to the wood where he cut trees, and I was to pull them to the road. The snow was deep and the tree trunks were heavy. This was hard work. It was more difficult than cutting those trees. In summer we went to work at our vegetable garden. We had to cover 25 kilometers to get there. At times we were lucky when somebody gave us a ride on a wagon or in a tractor. When the weather was agreeable, we stayed overnight in the woods near the vegetable garden.

I remember a postman walking along the streets in Badyn at night. The women ran out into the streets and stood stock still wondering if he would pass by or bring them a letter or a death notification. We also looked forward to letters from the front. Zalman sent two or three letters before we received a notice that Private Zalman Monchnik had perished in action near Leningrad in November 1942. Motl sent his last letter from Poland in 1944. He wrote that the Germans were retreating, the Red Army was chasing the enemy away and the war would be over soon. We never heard from him again. No letter or death notification.

My father also wrote us letters. After serving some time in the Labor army he volunteered to the front. He wrote brief letters, but at least we knew that he was alive. This gave us hope. We kept writing letters to our relatives in Riga, but never heard back from them. We tried to search for them through the evacuation bureau, but they responded they were not in their records. We had no information about them, but we were hoping for the better.

My cousin brother Abram also received a subpoena to the army. He wasn’t fit for military service, but he had to prove this and had to go to the medical commission. He had to go to another town some 90 kilometers from our district center. My aunt was very concerned about this trip, since he was her only surviving child. I accompanied Abram to the town. The trip took us a few days. We stayed with Tatar families overnight. The medical commission acknowledged that Abram wasn’t fit for military service. Abram and I went back home.

We kept track of the news from the front. When we heard that the Soviet forces reached Latvia, we rejoiced. We hoped that it wasn’t going to be long before we could return home. On 9th May 1945 we heard on the radio that Germany had capitulated and the war was over. Everybody was happy, greeting each other, but this happiness was mixed with sorrow and tears for those, who never lived to see this day. We were waiting for news from my father, hoping to go back home together, but there was nothing from him. We finally left, hoping that my father would find us.

There were other tenants living in our apartment. They had no information about our family. Fortunately, our former neighbor Kalnynsh was still there and he knew about our relatives. Kalnynsh told me that my father was alive, though he was an invalid. He was severely wounded in his leg in battles for Latvia. After the hospital my father returned to Riga and spent a night at the Kalnynsh apartment. He left the morning after, telling Kalnynsh that he wanted to be no burden to his family.

Kalnynsh also told me that my uncle Hershe Shmakovich returned from the [Riga] ghetto 22 and lived in his apartment. We went to see my uncle. He was there alone. His family had died in the ghetto. He was also in the ghetto with his family, including his daughter Taube and her two-year-old son, who had come from Palestine to visit the family. Sara, Hershe’s second daughter, was killed by Latvians before the Germans came to Riga.

Uncle Hershe was in the ghetto. Able-bodied men were separated from women, children and old people. Prisoners of the ghetto were killed in the Rumbula forest 23. They were to walk there, and if somebody fell exhausted they were killed on the way. The Germans needed specialists. They needed food, clothes and needed people to fix those. They were in need of shoemakers, tailors and barbers. My uncle was one of them. My uncle worked as a butcher. He didn’t only cut meat, but also made sausages and smoked meat. He was also the best at making salt meat. I’ve never had such delicious salt meat as he had made. He made salt beef for holidays. He took brisket meat and tongue, rubbed them with salt and garlic and added some saltpeter to make it pinkish.

These workers were kept in separate quarters that were guarded. They were taken to work on trucks. Later they were kept in the Salaspils 24 camp for some time, and from there they were taken to a ‘Dulag’ in Liepaja from where prisoners were sent to concentration camps in Germany. [Editor’s note: ‘Dulag’ is an abbreviation of the German word ‘Durchgangslager’ meaning ‘transit camp.’]

The prisoners of the ‘Dulag’ were liberated by the Soviet Army in Liepaja on 8th or 9th May 1945. My uncle told me about this day. Prisoners were allowed to move around the camp without restriction, but then, when the Soviet Army was already near Liepaja, there were many more armed guards in the camp. Somebody told my uncle that when the Russians broke through to the town, the Germans were going to kill the inmates of the camp. My uncle knew it was time to escape. He ran to the kitchen where Latvian cooks worked and asked them to shelter him. They were probably afraid of the Germans and the Russians and told him to go away.

My uncle ran into the basement of a wooden hut in the camp quarters. The basement was filled with water, but Hershe was too scared to leave it. He stood in the water as deep as up to his throat a whole night. He got so weak before morning that he was almost fainting. He thought he was going to drown in this basement. He went out of the basement and saw a soldier wearing a camouflage uniform. He asked him, ‘Are you our soldier?’ The soldier replied that he was a Soviet soldier and gave my uncle a cigarette. Hershe was safe.

The Germans didn’t have time to kill the other inmates of the camp and they were also liberated by the Soviet army. My uncle and Zalman Shmakovich, who served in the Latvian division, were the only survivors of their family. Zalman demobilized in 1946 and returned to Riga. Grandmother Haya and her husband Gordon died in the ghetto. My father’s brother Max Greenfeld, his wife Gusta and their daughter Meriam were in the ghetto and then killed in the Rumbula forest.

My mother’s brother Yakov Westerman’s sons Zalman and Nohum left Riga with other Jewish guys. They managed to get to Russia and volunteered to the front. They were wounded, but they survived. Zalman lived in Riga for the rest of his life, and Nohum immigrated to Israel in the 1970s. He has passed away [in the year 2000]. Yakov and his wife died in the Riga ghetto. Other Jewish tenants of our house were also killed. The majority of the Jewish population of Riga was killed by the Germans.

My uncle was the only tenant in his apartment. He wanted us to stay with him. He lived in one room, gave Aunt Liebe and her family one room, and then we stayed in another room, and his friend Iosif Perlman stayed in a little room that was meant for housemaids. Iosif, like my uncle, was taken to the ghetto to work for the Germans. 

We found my father at a home for invalids in the vicinity of Riga. I went to see my dad. When I saw him, taking an effort to walk, I hugged him and started crying. I asked him why he didn’t write us and told him that we were happy that he survived, even if he was badly injured, but he was alive and that was what mattered. I spent two days with my father. The personnel was kind to me. I had meals at the canteen and I was allowed to stay there overnight, before my father and I could go home.

Uncle Hershe got married. He met his second wife Gita after the war. Gita lived in Riga before the war. She was married and had two children. She evacuated with her children, when the war began, and her husband went to the front. In evacuation Gita heard that her husband was dead. She had lost her husband, and my uncle had lost his family during the war. They got married, and Gita and her children moved in with my uncle. She was a nice lady and we became friends with her.

After liberation

We were very poor and even starved at times. My father received a low pension of an invalid and Mama didn’t work. I was the only one to work, but I had no vocation. Since my father was an invalid of war, the chairman of the district social security office helped me to get a job at the invalids’ garment shop [cf. artel] 25, making shirts for men and children. Each employee was responsible for a single operation. I sewed cuffs on sleeves. It wasn’t too hard, but this job required accuracy and attention. It didn’t take me long to learn. This wasn’t the best paid job, but then each kopeck counted. I joined the Komsomol 26 in this shop.

I was eager to study. I had finished six grades of the Jewish school before the war. There were no Jewish schools left after the war. They became Russian schools. My Russian was poor. I learned to speak it during evacuation, but I could hardly write in it. So, instead of going to the seventh grade, I had to go to the fifth grade of a Russian evening school. My sister and brother also went to the fifth grade, and so it happened that we were in the same grade, with the only difference that they went to the daytime school.

I liked school. My favorite subject was mathematics. I was the first to solve any problem in my class. My teacher of mathematics always praised me. History was very difficult. I had problems remembering dates. My sister and brother finished eight grades of the Russian general education school. My brother also went to a music school. He went to the class of brass instruments at the Palace of pioneers. My brother’s music teacher recommended my brother to go to the music school. Boris learned to play the clarinet and the piano. I studied two years and had to quit school after getting married.

Sometime later I quit work in the invalids’ shop and became an apprentice at the garment factory. It didn’t take me long to learn the profession. A very nice lady was the forewoman of the shop. She had no children, and treated me like her daughter. She cooked at home and brought me lunches. The factory provided free lunches to its employees. In fall, employees helped farmers with the harvest. This was a good time. We were young and went to swim in the Daugava River or had dancing parties after work.  

After the war we observed Jewish traditions. However difficult life was, we celebrated all Jewish holidays at home according to the rules. There was no place to buy matzah, so we made it ourselves, and later we accepted orders from others. My uncle and his wife Gita, our family and Iosif Perlman were involved in the process of matzah baking. We made plain matzah or egg matzah. People brought us flour and eggs and then came back to pick their matzah. Mama and Gita made the dough and this was the most difficult part. Someone rolled the dough, someone made little holes with a wheel and another person was responsible for the baking. Each person was responsible for an operation. We had our clients for whom we made matzah for years.

Mama also made special wine for Pesach for our family and for others. This took a lot of effort. My brother always helped her. First he had to beat raisins in a bag that he hit with a stick. Mama had special cloth bags for this purpose. Then these raisins were placed in bottles, and the bottles were left for fermenting. When the wine was ready, it was to be filtered several times through special paper filters. The wine turned out delicious, and our clients were very happy with it. Nowadays special wine for Pesach is sold in stores, and I can assure you that Mama’s wine was no worse.

We started preparations for the holiday in advance. Gita worked and came back home late. Mama and Aunt Liebe spent their days cooking. We were a big family and needed lots of food. They made gefilte fish, forshmak from herring and beetroot kvas drink. There were no sweets in the stores, and Mama and Aunt Liebe made pomerantzn. This required a lot of effort. They cooked ground carrots with sugar, watching it to keep it from burning, added ginger, cinnamon, zest, honey, raisins and eggs. When sugar turns into caramel, the mass is scooped onto a dish and cut finely when it gets dry. It took a lot of time, but it was worth it. I used to make it for my daughters. They also made strudels and puddings. We did our best to make it a holiday.

We also celebrated Victory Day 27 on 9th May. This was the biggest holiday for all of us. If it hadn’t been for the Soviet Army, there would have been no survivors, and we knew it well. On Jewish holidays we went to the synagogue. Of course, the Soviet authorities didn’t appreciate such activities. It was common knowledge that party members weren’t supposed to attend the synagogue. It became known at work and they were sure to have problems. As for common people, this was no problem. Only two of eight synagogues in Riga operated after the war. One of them was also closed sometime later. On holidays there wasn’t an inch of room inside and outside the synagogue. Soviet holidays were just additional days off for us. We celebrated them at work and went to parades. We couldn’t help going, since the management wouldn’t have given us bonuses, and they made up a significant part in our family budget. 

When we returned to Riga, we continued correspondence with Mama’s sister Dora, who was living in Palestine. We sent her cards before holidays or wrote letters. They wrote to us about life in Palestine. My cousins wrote me how they were building this country, bringing soil onto the bare, stony slopes to plant trees on them. They planted eucalyptus trees on swamps, draining them and turning them into fruitful land. They wrote about the attacks of the Arabs and told us about their friends that were killed. It goes without saying that we were very happy, when in 1948 Israel was officially recognized.

Marriage and children

I knew my uncle’s friend Iosif liked me. He was the same age as my father, born in 1901, and I thought he was an old man. However, some time passed and my relatives and Iosif’s relatives started telling me to marry him. Life after the war was very hard, and I knew it would be less difficult, if I had a husband like him. Of course, I was thinking of having a younger husband and having more in common with him, but circumstances forced me to sacrifice my youth and marry Iosif Perlman, who was 25 years older than me.

I didn’t regret it. Iosif was a good husband. He cared about me and helped me with everything. He went shopping with me, didn’t allow me to carry heavy things and stood in lines to buy food. There were always lines in Soviet stores. He was a very kind and caring man.

We got married in 1948. We had a chuppah in my uncle’s apartment and had a traditional Jewish wedding. Mama and my aunt did their best cooking. We only invited our relatives, but there happened to be a lot of them. We celebrated our wedding and then lived together in the little room in my uncle’s apartment.

Iosif was born in the town of Saldus [100 km from Riga], Latvia, in 1901. His father’s name was Leizer Perlman, and his mother’s name was Braine. I don’t know what his father did for a living, but his mother was a housewife. There were seven children in the family. I don’t remember his older brother’s name. He moved to Palestine in the late 1910s. Then there were the daughters, Sofia and Mary, sons Henrich, Benno, Zvi and my future husband, Iosif, the youngest in the family. Their family was a religious Jewish family. The boys studied in cheder till the age of 13, when they had their bar mitzvah. All the children finished a gymnasium.

During the tsarist time Sofia and her father moved to Moscow, Russia. Sofia was going to enter [Lomonosov] Moscow [State] University 28, and her father went with her to support her there. However, they had no opportunity to return to Latvia due to the revolution in Russia, when Latvia became an independent state in 1918. Residents of Soviet Russia weren’t allowed to travel to Latvia or even correspond with their relatives [as it was dangerous to keep in touch with relatives abroad] 29. They stayed in Moscow and didn’t see the rest of their family before 1940, when Latvia was annexed to the Soviet Union. Iosif and his brother Henrich went to visit them there. My husband’s older brother Zvi and his family moved to Africa in the 1930s. Benno and Henrich were married and Mary got married as well. Henrich wife’s maiden name was Yakobson. Their daughter was born in 1933, and in 1936 they had a son.

Iosif was regimented to serve in the Latvian army after finishing the gymnasium. He told me that soldiers lived in barracks, but Jewish soldiers were allowed to go home on Saturday. After the army he entered the Electric Engineering Faculty of Riga University, where he studied radio equipment and telecommunications. In the summer students had practical training at enterprises. Iosif had his training at the Union radio factory in Riga for two years in a row. The factory produced radios and telephone equipment. Iosif finished the university course, but he never defended his diploma. However, he was a good specialist and had a relevant job.

When the war began, Iosif’s family didn’t want to evacuate. Henrich, his older brother, went to the Territorial Army, and from there he joined the Latvian division. The rest of the family ended up in the ghetto: Iosif’s mother, his sister Mary and her family, Henrich’s children, Henrich’s wife and two children and Benno and his family. Iosif’s father, Leizer Perlman, died in Moscow in 1941, shortly before the war began. He was buried in the Vostriakovskoye Jewish cemetery in Moscow. The rest of the family have no graves. There is only a memorial at the place where they were shot.

Iosif was taken to the Salaspils camp, and some time later he was sent to a work camp where he met my uncle Hershe. Iosif did electric engineering work in the camp: he installed telephone lines, electric wires and radio communications. I know little about this period in his life. The memories were too hard, and he didn’t talk much about this period. He told me a little bit, when we went to the memorial opening ceremony at the former Salaspils concentration camp area. When Iosif returned to Saldus from the camp, he heard that his family had been killed. He didn’t want to stay in his empty family house and moved in with my uncle. His older brother Henrich survived at the front and returned home. He heard about the tragic end of his family and went to his sister in Moscow. Henrich died in 1958, and was buried near his father Leizer’s grave in the Vostriakovskoye cemetery. 

Our first daughter was born in 1949. We gave her the name of Bertha, and her Jewish name is Braine after my husband’s mother, who had died in the ghetto. We were still living in this little room of about six square meters. There was no space even for a child’s bed, and our daughter slept on a chair. When my brother was regimented to the army, we put our daughter’s bed in my parents’ room. My maternity leave lasted one or two months. I wanted to nurse my little baby, and I quit my job. I went back to work, when my daughter turned three.

I went to work as a knitter at the Mara knitwear factory. Our shop specialized in gloves. I was to knit fingers on the knitting machine. My sister also went to work there. Our Jewish identity didn’t affect our employment. I’m sure this was an issue for doctors, engineers or key managers, but this fact didn’t matter for workers. However, after the war anti-Semitism was apparent. Even in the streets people could curse or hit a Jewish person, or even call him/her ‘zhyd.’ This wasn’t expressed by the Latvians, but by the Soviet people that had moved to Latvia after the war.

Routinely anti-Semitism was particularly strong shortly before Stalin died, during the period of the Doctors’ Plot 30. It was clear that this campaign was directed against Jews. There were rumors that Jewish people were to be deported to Birobidzhan 31 in Siberia. This might have been the case, if Stalin had not died in March 1953. Many people cried after him, but for the most part they were those who had come from the Soviet Union. Latvian people weren’t so emotional about it. Of course, they didn’t express how they actually felt about this, but in truth, neither my relatives, nor I felt any sorrow. We remembered life in Latvia before its annexation to the USSR, and the comparison was not in favor of the Soviet regime.

In 1954 my second daughter was born. We named her after my grandmother Haya-Genia, and her Russian name was Yevgenia. We called her Zhenia affectionately. I didn’t quit work after she was born. I left breast milk with my mother to feed her. Mama also took the baby for walks. However, some time later I realized I had to look for a new job. We worked in shifts at the factory, and this wasn’t very convenient. I went to work as a seamstress at the garment shop. I was to sew on sleeves. This was a difficult task, but I managed all right.

My husband and I observed Jewish traditions. We spoke Yiddish and Russian at home, and our daughters knew both languages since early childhood. I wanted my daughters to speak their own language. So many Jews, particularly those, who came from the USSR, couldn’t speak their language. I’m very proud of knowing how to read, write and speak Yiddish. Speaking your own language is so much joy!

We celebrated all Jewish holidays at home. Our daughters knew everything about each holiday and what was to be cooked. I understood they might not apply this knowledge in the future, but I thought they had to know things. On Yom Kippur we fasted. Even when I was pregnant and breastfed the babies, I fasted. The Jewish law allows ill people and pregnant women to refrain from fasting, but I wanted to follow the rules.

My sister and brother lived with us. My brother was good at music and wanted to continue his musical education after school, but life was hard, and he had to go to work. However, he played at the amateur orchestra in the evening and practiced playing at night. He was recruited to the army and served on the Soviet/Chinese border where he played in the regiment orchestra. He had one leave during his service. After his service in the army, Boris returned to Riga and went to work. In 1957 he married a Jewish girl from Riga. Her name was Ada. She was born in 1936. They had a traditional Jewish wedding with a chuppah at home. Their older daughter Tsilia was born in 1959, and Tatiana, Taube in the Jewish manner, was born in 1963.

My sister Joheved married Semyon Katz, a Jewish man, in 1955. Their only son Zvi was born in 1961. After a short while she divorced her husband. She worked and raised her son, and we provided her with assistance. When my brother and sister got married, they moved out. My husband, my daughters and I stayed with my parents in our apartment. We all gave money to our parents. This is the way it should be.

My father died in 1956. We buried him at the Jewish cemetery in Riga according to Jewish traditions. After he died, Mama felt worse and worse. We were hoping she would recover, but this was not the case. My husband arranged for her to go to a health center, but she only felt worse there. I took Mama back home. Sometime later her doctor said she needed an operation and had to go to the hospital. I quit my job and spent all the time by her bedside.

After the surgery the surgeon told me that they saw they could do nothing to help my mother, when they cut her open. Mama didn’t know about it. She was sure the surgery was a success and she was going to recover. I spent all nights beside her, watering her lips, when she asked for water. When Mama was released from hospital, she was feeling much better. She used to sit in the park for a long time.

After my father died, Mama received a small pension. She didn’t have to pay for her food eating with us, but she needed pocket money to buy some sweets or even have a new dress made for her. She had known her dressmaker since before the war. My brother and I gave her allowances, so that she could enjoy little things. She died in 1963. We buried her beside our father’s grave. 

In 1957 my aunt Liebe and her family moved to Israel after her husband returned from the Gulag. Emigration to Israel wasn’t allowed in the Soviet Union, but Jews could go there from Poland. Aunt Liebe’s husband Mikhl Monchnik came from Poland. The family was allowed to move to Poland. From there some time later they moved to Israel. Her son Abram was married. His older daughter Tsilia was born in the late 1940s, and his younger son was born in 1950. They all live in Israel. My aunt and her husband have passed away, and my cousin already has great-grandchildren. We corresponded with my aunt and she sent us pictures. At that time we could never believe that they would be able to visit us.

My sister and her son also moved to Israel around the late 1960s. A couple of years later my brother and his family also moved to Israel. It took them some time to settle down there. Joheved was a manicurist, and her son studied. They liked their new life. My brother went to work at the leather goods factory and his wife also found a job. Their daughters received an education and got married. They are doing well. In 2001 Taube, my brother’s younger daughter, died. She left two children, the younger of them was under one year of age.

I was thinking of moving to Israel as well. I knew our daughters would have a good future and prospects there. I was also young enough to start life from scratch. My sister sent us an invitation letter. Only relatives could invite the rest of their family to justify the departure. This was called ‘for the purpose of reunification of families.’ However, my husband couldn’t finally make up his mind. He agreed to what I was telling him, that we were to be all right, but he didn’t dare to make this step. He was afraid that if we were refused the permission for departure, we wouldn’t be able to find a job here. He was also concerned about living in a new country. He was afraid of everything. Perhaps, it was his age, or maybe it was the impact of the ghetto and concentration camps that made him so uncertain. So we delayed and delayed our departure till we stayed in the USSR for good.

My husband was well-respected and valued at work. He was the chairman of the trade unions and he was responsible for distribution of lodgings and tickets to resorts. We shared a little room all together. My husband’s enterprise was building a house for its employees and I asked my husband to apply for an apartment. He replied that there were other people having no place to live whatsoever. Other people were receiving apartments, but we stayed in this little room. The only thing my husband did for us was that he obtained tickets to pioneer camps for our daughters. Nobody could make him ask for something for himself. He would have rather died than asked for benefits for himself. This was what he was like.

I took another job. I went to work as a presser and then a seamstress at the knitwear shop. There was a choir in this shop and I joined it. I liked singing since I was a child, even though I’ve never studied singing. I’ve always sung Jewish and Latvian songs. I’ve preserved this love of singing.

My husband and I did our best to raise our daughters to know they were Jewish. They knew Yiddish, Jewish traditions and religion. They studied in a Russian general education school. My older daughter didn’t want to continue her education after finishing the tenth grade. She went to work. She became an apprentice at the stock factory. She worked there before getting married.

Our daughter married Andris Tzelmale, a Latvian man. My husband was very upset about Bertha’s future marriage. Of course, we wanted her to have a Jewish husband, but this wasn’t the main thing about the marriage. There are good and bad people, and it’s also true about Jewish people. What mattered about my daughter’s choice was that she was happy. I’m happy that my daughter made the right choice. My son-in-law has made a good husband and a caring father, and also, he’s treated my husband and me well. He is always willing to help and support me. I love him dearly. Whatever has happened in my life, I’ve met great people. I am grateful to God for this.

Bertha and Andris have three sons. The oldest, Arvid, was born in 1972, the second, Philip, was born in 1977, and Robert was born in 1985. Our older grandchildren have finished their studies and go to work. The younger one is finishing the gymnasium this year and will decide what he wants to do. Young people have great opportunities. I’ve helped my daughter to raise her children. This is a hard job. I love my grandchildren, and they love me.

Our younger daughter Yevgenia entered the College of Commerce after finishing eight grades of the gymnasium. She studied well, and after finishing her studies she was offered a job in Riga during the job distribution [cf. mandatory job assignment in the USSR] 32. She worked as senior shop assistant and liked her job. She married a Jewish man. She also kept her maiden name, Perlman, after getting married. In 1988 her daughter was born. She gave her the name of Hana after my mother. My granddaughter’s Russian name is Anna.

They lived with us. We spoke Russian with our granddaughter, but when we wanted to talk in confidence, we switched to Yiddish. So it happened that our granddaughter could understand and even speak Yiddish before going to school. We sent her to a Latvian school. My daughter thought that if the girl was going to live in Latvia, she had to know the language and history of the country. When my daughter decided to move to Israel, Anna went to the fourth grade of a Jewish school. Before moving to Israel she had a good command of Hebrew. It was a good start. Now Anna can speak fluent Hebrew. 

Life after the fall of communism

At first I didn’t care about perestroika 33. I wasn’t interested in politics and didn’t believe the promises made by Soviet politicians. Then I saw that many things in our life were changing for the better. There was openness and newspapers wrote about the things that could have been only mentioned in a whisper and to close people before. During the Soviet rule there was a ban on religion. During perestroika the authorities stopped persecuting people for religious rituals. People could go to the synagogue or church without fear. The most joyful event for me was that we were allowed the opportunity to correspond with relatives and friends living abroad and there was no censorship, and we were also allowed to travel to other countries. I always wanted to go to Israel and I always knew that it could never become true. I prayed to God that He give me a chance to see Israel, and maybe my prayers have reached Him. 

I’ve been to Israel twice. It’s a wonderful country. I made my first trip there in 1996. My brother’s wife was to turn 60, and I wanted to be there on this day. When our plane was approaching Tel Aviv and I saw the country through the window, I couldn’t hold back the tears of joy. This was probably the biggest joy in my life. I stayed a month that time. I went on tours all over the country.

I’ve been to all places I read about in the Torah and the Bible. I was in Kesar where I saw the huge amphitheater with stone seats. I was in the Rotshield Park and I was amazed that all the text on signs was written in English, Hebrew and the Braille script for blind people. I was amazed at how they care about blind people and other people with physical handicaps. There are access ramps for paralyzed people moving in wheel chairs. One can tell that the country takes care of its residents, and this was a new and happy thing to know. I was given a tree leaf in the park and I brought it home. It is very dry, but it reminds me about those happy days.

I also visited Israel another time, when my daughter was already living there. I’m sorry I can’t go there again. On 18th January 2006 my granddaughter Anna will turn 18, and I would like to be with her on this day. However, my health condition keeps me from traveling. I follow the events in Israel. Unfortunately, our country is surrounded by enemies, and citizens of the country face danger every day. I always pray to God to give peace to this beautiful country, and to ensure that the people of Israel are wealthy.

Another good thing started during perestroika. The Jewish life began to revive, and this was very important for me. The Latvian Society of Jewish Culture, which was actually a Jewish community, was established. From the first days we knew how we needed it. There is a Jewish choir at the community, and I went there the moment I heard about it. Many people there didn’t know the language or Jewish songs. We had to recall the rhymes and search for them step by step, and we also sang the tunes for the accompanier to pick up the tune, until finally our choir generated a rather sufficient repertoire. We give concerts in the community, tour Latvia and have good receptions everywhere.

I went to Liepaja with the choir. This is the town of my childhood and my father’s home town, and also, my grandfather lived here. Then I went there for the second time. I attended the opening ceremony of the memorial to the Jewish victims. The memorial is grand and beautiful. In the community I found a book with the names of Jewish victims. There are quite a few people with the Greenfeld surname. They must be my father’s relatives. I counted eleven relatives, who died in Liepaja during the Holocaust. I didn’t know them, and their names don’t ring a bell to me, but they were all Greenfeld: Wolf, Mendl, Esther, Lumen, Rosa, Izia and others.

In 1991 the Soviet Union fell apart, and all former Republics, including Latvia, became independent countries [cf. Reestablishment of the Latvian Republic] 34. I have no regrets about the breakup of the USSR. Each country should live as is best for its people. I think that in the Soviet Union we all lived like in a huge shared [communal] apartment 35, where everything happened as Moscow dictated.

Why does Russia complain that Russians are persecuted in Latvia? They came here uninvited, and they forced the Baltic countries to be annexed to the USSR, and now they oppose the requirement that Russians have to study the Latvian language. How can it be otherwise? Can they live in the country without knowing its language? They should have no bad feelings about the fact that each country wants to have its own apartment and life, and it does not appreciate uninvited guests.

However, I don’t agree with the aggressive nationalism directed against anybody, who is different than you are. Once I was in a bus with my neighbor. She moved to Latvia after the war. She had lived in Belarus and was in captivity in Germany during the war. She doesn’t know Latvian and she will probably never learn it, considering her age. We spoke Russian and one passenger commented loudly, ‘You’re in Latvia, and you are supposed to speak Latvian here.’ I replied that we were free to speak any language we chose. He shifted his attention to me and told me rudely to get out to Israel. I replied that I would go when and where I wanted, and that I didn’t need his permission and that his hands were in Jewish blood up to his elbows, if he dared to say this to me. I felt hurt.

I speak good Latvian and I think I am supposed to know the language of the country I live in, but was this of such significance for my father and my relatives, who gave away their lives and health to protect Latvia from fascists? I think this is a sensitive issue and it requires a flexible approach. But what is important is that one shouldn’t judge people and not look for enemies.

In the early 1990s my husband started feeling ill and weak. He couldn’t go out and stayed at home reading the Torah. When I had to go out, I left food for him. I had to care about him, as if he were a child. I bathed and fed him and helped him to put on his clothes. I wouldn’t have managed, if my daughter and son-in-law hadn’t helped me. He died in August 1997, two months before his 96th birthday.

However, there is a record of his story. Shortly before my husband died a journalist from Moscow visited us. She videotaped my husband’s story about his life in the ghetto and concentration camps for the Spielberg Fund [USC Shoah Foundation Institute for Visual History and Education], to have it for future generations. After my husband died we received a videotape of my husband’s interview from America. My older grandson made copies of this video for us.

We buried my husband at the Jewish cemetery in accordance with the Jewish tradition. Our rabbi conducted the ceremony. The men gathered for a minyan requiring at least ten men. We made an engraving on my husband’s gravestone in three languages: Hebrew, Yiddish and Latvian.

I’ve lived alone after my husband died. My older daughter Bertha, her husband and sons often come to see me. My friends visit me. I participate in the Jewish life in Riga, and I find it very interesting. I go to the synagogue every day. It’s become a necessary thing for me. I’ve made quite a few friends in the community. I have friends in the choir, in the gym and those I talk to, when we get together with our rebetzen. I often see her. She is a wonderful lady. She’s arrived here from Israel with her son and husband. We recently celebrated the 10th anniversary of their life in Riga, Latvia. She tells me stories about the history and traditions of the Jewish people. She’s established the ‘Jewish Mom’ society. She invites Jewish people from all over the world. We discuss whatever Jewish news we’ve read in newspapers and share all kinds of news. Thanks to this society I read Jewish newspapers and magazines from France and the USA.

When our rebetzen heard that I could read in Yiddish, she gave me a magazine. I read each and every page of it and found it very interesting. Our rebetzen made arrangements for me to have this press delivered to my home. Once I knew that a Jewish magazine was published in France, I wrote to this magazine in Paris, and they also arranged for me to receive it at home. I enjoy reading these newspapers a lot. They write about the life of Jews all over the world. I’ve read in these newspapers that nowadays many non-Jewish Americans study the Jewish language. It’s the same here. There are non-Jewish students at the Department of Judaic Studies at the Latvian State University. I’m very happy about it. The more people learn the Jewish history and Jewish traditions, the less anti-Semitism will exist. This is what I believe.

I look forward to our choir rehearsals. Each meeting is a holiday for us. Old and ill people sing in the choir, but when they start singing, they look young and happy. One lady in the choir is blind. She is 86, and her daughter takes her to the choir rehearsals. The daughter also sings in the choir. Both have beautiful voices. Both attend all rehearsals. Some of those I started singing with have passed away. Old age and diseases have no mercy. However, we are like one family. We visit and support people, if they fall ill. We also remember the deceased ones. When I visit my husband and parents’ graves, I also bring flowers to put them on the graves of our deceased choir members. Many of them had no relatives left to visit their graves.

The Rahamim social center supports me a lot. They pay my heating bills during the heating season. They also provide medications that are very expensive here. I also have medical insurance for free. The synagogue bought me two trips to the recreation center. I had free treatment and massages there. This is all very important, considering that my pension is not sufficient to cover all expenses. It’s also very important for me to know that I’ve not been abandoned and that there are people remembering and caring about me.

I observe Jewish traditions at home. We celebrate Jewish holidays in the Jewish community, but I also celebrate them at home. I go to the synagogue and then my daughter, her husband and their sons visit me, and we sit at the festive table. I light candles and pray on Friday.

I read a lot about the Holocaust. It’s scary to read about it, but I believe, people should know and remember, or it may be repeated in the future. On 4th July we go to the memorial at the place where fascists burnt the choral synagogue with many Latvian Jews inside. This is the day of mourning and memory. Old people and young people come there. The memory goes from generation to generation.

Glossary:

Margarita Farka
Russia
St. Petersburg
Interviewer: Zinovy Chereisky
Date of interview: November 2002

Margarita Farka is a short, petite woman looking really young for her age. 

She has black hair with hardly any gray streaks, bright dark eyes and pleasant features. 

She is dressed neatly and elegantly. Her appearance is lively.

She speaks and behaves rather emotionally, but inevitably with an air of dignity. 

She is a good storyteller and a very pleasant person to deal with.

She lives in a cozy three-room apartment on the ground floor of an old house situated on a quiet street of Petrogradskaya side [one of the central district of the city]. 

Part of the sitting room, where the interview took place, represents an improvised study of her husband, a prominent biologist. Her elder daughter Lilyana lives with them. 

• Family and childhood
• During the war
• Life in Leningrad and Albania
• After the second marriage
• Glossary

• Family and childhood

I preserved pictures of my forefathers, my maternal great-grandfather and great-grandmother, though I have never seen them in my life. I know that my great-grandfather Chaim Grienblatt and my great-grandmother – I don’t remember her name – were born in Belarus, not far from Orsha [Orsha is a town in Vitebsk region, located in the north-eastern part of the Belarus Republic, 700 km south of St. Petersburg]. Their children were also born there: sons Iosif, Boris and Solomon and daughters Gitl, Feiga and Frida. Gitl Chaimovna Grienblatt, my grandmother, was born in 1893.  

My grandmother’s younger sister Feiga, whose common name was Fanya 1, was born in Orsha in 1899. In 1924 she moved to Leningrad [today St. Petersburg] and entered the First Medical Institute. In 1929 she was assigned 2 to work as a doctor in the Urals. [Editor’s note: This had nothing to do with anti-Semitism: it was a common system in the USSR to send university graduates to work in some remote region of the country by ‘assignment.’] Some years later she returned to Leningrad, where she lived till the end of her life.

Feiga was considered a person subject to the draft. [Editor’s note: In the USSR women with secondary and higher medical education were registered at the military Committee and were subject to the draft in wartime]. When in 1939 World War II broke out, she was summoned to military service. She took part in the ‘liberation’ of western Ukraine 3 and later in the war with Finland 4. Thus, she participated in the war since 1939. She served in the ‘medsanbat’ [medical sanitary battalion] attached to a military airdrome during the war with Germany. She was in the war from 1941 to 1945 5, obtained the rank of a major of medical service and was awarded for service in battle with the Order of the Red Star 6 and the Order of the Patriotic War 7, and various medals. 

Grandmother’s parents lived in Orsha almost all their lives. I was told that they were religious people observing traditions: the kashrut, Sabbath, celebrating traditional holidays and attending the synagogue. In 1941, when the Great Patriotic War broke out, they managed to evacuate to Sverdlovsk region in the Urals, at the very last moment before the Germans arrived. [Sverdlovsk region was set up in 1934 in the Middle Urals, about 2,000 km east of St. Petersburg; in the 1930s/1940s large defense, machine-construction and metallurgical plants were built there, which played a very important part during the years of the Great Patriotic War.] They were provided lodging in a village. They could not work in the kolkhoz 8 because of their age and health, that is why they lived very poorly. They died of starvation, as a matter of fact, in 1942. They were buried there, at a common rural cemetery. 

My maternal grandfather, Berko Nisonovich Shaposhnik, was born in 1881. He also came from Belarus, he and Grandmother were distant relatives. Apart from the above-mentioned ones, I don’t know any other relatives in Belarus. My grandparents both studied in a Jewish religious school. They spoke mostly Yiddish with each other. Later Grandmother learned Russian rather well, spoke without an accent and could write rather correctly. Grandfather spoke Russian with a shtetl accent till the end of his life and often used grammar cases incorrectly.

They moved to Kiev [today Ukraine] from Orsha in approximately 1910. Grandfather was a qualified tailor and Grandmother was a housewife. Their family was not religious, they did not observe any traditions and did not perform any ceremonies. In his youth Grandfather was a member of the Bund 9, a social-democratic organization, which consisted mostly of Jewish craftsmen. During the first years of the Soviet power he was once even elected delegate in the Municipal Council. Financially, though, they were an average family.

My mother, Eidel Berkovna Shaposhnik, was born in 1912 in Kiev, and her brother, my uncle Miron, was born in 1918. My mother finished a common Soviet high school and entered the Conservatoire. Soon she met my father, married him and quit the Conservatoire.

My father, Miron Naumovich Kopeikin, was born in 1904 in the town of Belaya Tserkov [100 km south-west of Kiev]. I know almost nothing of Father’s family or relatives. I know that Father had brothers, rather old people. There were several of them. I remember Uncle Victor, who served in the army. I don’t remember anything else about their family. My father studied in cheder and later finished a Rabfak school 10. He continued his education at the correspondence department of the Institute of Electrical Welding Equipment and worked as an engineer at the Kiev Water Supply Station. 

My parents got married in Kiev in 1933. Their marriage was a common-law one, without any synagogue or traditional ceremonies, as was typical for the USSR at that time. Mother didn’t change her last name. Many Soviet Jews of the elder generation, who were born in small shtetls before the Revolution 11, gave themselves adapted names in common life in order to make communication easier. Thus, Mother was called Yevgeniya Borisovna among her colleagues at work and by neighbors at home. Children of my generation and, moreover, later generations, were given names, not differing from those of the rest of the Soviet citizens. To call children Naum, Ruvim, Isaac, Rakhil or Revekka meant subjecting them to additional threat of anti-Semitism at school and in the yard.

I was born in Kiev in 1934. I got the name Margarita. We lived together with my maternal grandparents and my uncle Miron. Besides, my great-grandmother, the mother of my maternal grandfather, lived with us too. Father’s relatives also lived in Kiev, but separately from us. His father was a very old man.

We lived relatively close to downtown Kiev. We lived in a communal apartment 12, which consisted of seven rooms. Russians, Karaims 13 and a Jewish family lived in that apartment. We had two rooms in that communal apartment. We were great friends with our Jewish neighbors. They all spoke Russian, as well as everyone in our family. And with the rest of the neighbors we were on normal terms and there was no animosity or fights, at least, I don’t recall any. I was raised at home and played with children in the yard. I don’t remember any manifestations of anti-Semitism at that time.

Our family was not religious, including my grandparents, we all wore common clothes, Grandfather didn’t wear payes or a kippah, we didn’t observe any ceremonies or attend the synagogue. Since my grandparents often spoke Yiddish to each other, I understood Yiddish and still do, though I never spoke it. Grandfather worked as a cutter at that time in a tailoring atelier, Mother was a controller in a Savings bank department and Father worked as an engineer at the Municipal Water Supply Station. 

• During the war

When early in the morning on 22nd June 1941 the war with Germany broke out, we hid in the bomb shelter. I remember that first bombing of Kiev on the first day of the war. The Germans approached Kiev swiftly. We hesitated for a long time, whether we should leave or not. Right before the war my little brother Anatoly was born and Mother did not want to leave because of the baby. Finally we decided to leave, but Father remained in Kiev. He worked at the Kiev Water Supply Station, which was considered a strategic object. He was released from army enrollment and given ‘reservation,’ since he was to blow up the Kiev Water Supply Station, if the Germans came. Thus he stayed in Kiev. My great-grandmother, the mother of my maternal grandfather, stayed with him, because she could hardly walk by that time; she was very old and didn’t leave the house. 

As we were able to find out later, Father and all his relatives, who had stayed in Kiev, perished. The last letter, dated 1st September 1941, we received from him en route. The Germans executed them all by shooting in Babi Yar 14. Great-grandmother was betrayed by our neighbors, the Karaims. She also perished. A great many Jews, who stayed in Kiev, perished in Babi Yar.

We left Kiev in August 1941 on board the last steamship along the Dnepr River. Mother, her brother Miron, my grandparents, my little brother Anatoly and I left together. We headed to the town of Stalino [largest industrial center in Donbass in the Eastern part of Ukraine; it was called Yuzovka until 1924, now it is called Donetsk]. The family of Uncle Victor, Father’s younger brother, lived there. He was a military officer and his family lived there.

We sailed along the Dnepr on board the steamship. We were bombed often, especially when the steamship passed under bridges. The bridges across Dnepr were also bombed. It was terrifying. Finally we reached Dnepropetrovsk [today Ukraine] and got onto a train, which brought us to Stalino. We lived there for about two weeks in the family of my father’s younger brother. Soon the Germans began to bomb Stalino and we had to move somewhere else. We had no other relatives.

I remember very well, that we passed Rostov-on-Don on 1st September in 1941. I was to go to school, to the first grade on that date and I was upset that it didn’t happen. We were taken off the train soon and sent to work in a kolkhoz not far from Rostov-on-Don. All our family went there on a cart, drawn by oxen. When we arrived there, we found out that there was no water source in the village. They only had rainwater collected in basins. Mother refused to stay there, as she had a baby. So we were sent further.

We left Rostov by train in an open car. The cars were two-story, divided in two, without a roof. I could see everything, since we sat on the second story. The train didn’t get under bombing, but we had enough of other difficulties. Besides, there was no toilet. Mother breast-fed the baby. Almost all evacuated women had small children too. It was absolutely unknown, for how long that train would stop at the station or when it would leave. I still remember the fear of being left behind. Finally, we reached the station of Mineralnye Vody [town and large railroad junction in the south of Stavropol territory, at the foothills of the Northern Caucasus].

We rented a room from a woman in Mineralnye Vody. Grandfather began to work as a tailor. We lived there for two months, until the end of October. Soon the German planes began to bomb the station heavily, as it was a significant railroad junction. The bombings were terrible. Once several troop trains with children and refugees were bombed. It was absolutely horrible, a real nightmare. Grandfather worked as a tailor in an atelier near the railroad station. He survived by miracle. After that bombing we decided to move further to the East. 

We reached Makhachkala [a town and port on the Caspian Sea, at the foothills of the Northern Caucasus, the capital of Dagestan Republic] by train. There were huge lines of people there, who wanted to cross the Caspian Sea on board a steamship. We had the right to do so, some privilege, as Mother had a baby. We spent several nights outside in the street, waiting for the steamship. One of the local Russian women pitied us and we spent some nights at her place. Finally on board a steamship we crossed the Caspian Sea and got to Turkmenistan [one of the Soviet Republics in the south-west of Central Asia, an independent state since 1991]. We disembarked in the town of Krasnovodsk, a port on the eastern coast of the Caspian Sea. Today’s Turkmenistan, which obtained independence, calls this town Turkmenbashi, in honor of the Turkmen President.

We moved to Kazakhstan from Krasnovodsk [Soviet Republic in the Central Asia steppes, an independent state since 1991], to Alma-Ata [a town in the south of Kazakhstan, at the foothills of the Zailiysky Alatau mountain range, was the capital of Kazakhstan until 1995]. This town is not the capital of today’s independent Kazakhstan and is now called differently – Almaty. At first we spent the nights at the railroad station. Later we were provided with lodging on the outskirts of Alma-Ata. We were given a room in a barrack. Mother got a job as an accountant at the tobacco factory. The work was very hard and the payroll was very low. The money was earned for the family mostly by Grandfather, who constantly took tailoring orders.

I fell sick with measles there and my brother Anatoly died of diphtheria when he was two years old. He survived all the terrors of our travel and when our life in evacuation became more or less settled, he died. It happened in 1943. 

Mother’s brother Miron evacuated together with us to Alma-Ata. He was young but he had very bad eyesight. He was not subject to the army draft, but was considered capable of working. We could have all been sent to a kolkhoz to work, since one member of the family – Miron – was capable of working. That is why he left for Siberia. He hoped that he would be accepted as a volunteer to the army there. But he was not. He settled in the town of Biysk, got married – I know nothing of his wife – and lived there until the end of the war. After that they moved to Moscow.

I began to go to school in Alma-Ata in 1942. I started my studies in the middle of the school year and I had to catch up with my classmates. I faced anti-Semitism for the first time at school and ‘got it in full.’ The attitude to children was bad there, especially to those who were evacuated from Russia, especially Jews. Anti-Semitism was rather widespread and children displayed it in offensive conversations, sneers and importunate annoyances. 

Boys and girls studied separately at school at that time, but there were not enough classrooms. There was only one school building in the district. Boys studied in the first shift and girls came for the second shift. On their way to school girls had to pass through a line of boys, who stood outside after their classes had finished. They harassed us rather rudely. Perhaps it was their way of flirting. Al least it was a torture for me. The boys were Russian; there were not that many Kazakhs there. 

I cannot say that I was beaten up. Only one boy beat me there once. Later I found out that he lived in our barrack and, besides, was a year younger than myself. I was angry and next time we met, I hit him on the nose so hard that he bled. His mother later came to sort out the situation with my mother. I became friends with that boy in the end. Mother earned little, and the main breadwinner in our family was Grandfather, who earned money by sewing and always had orders.

As for the climate, I mentioned already that Alma-Ata is located in the south of Kazakhstan, on the foothills, so the climate in this region is temperate: summers are not very hot and winters not very cold but pretty mild, especially as compared to the sharply continental climate of the steppe regions of the country.

We lived in Alma-Ata until the end of the war. We didn’t know anything about my father during the war. Mother was looking for him for a long time and finally received an official paper saying that he had been arrested by the Gestapo in Kiev and had perished. We don’t know where he was buried.

• Life in Leningrad and Albania

In May 1945 the war ended. Mother wanted to go home to Kiev very much, she left for Kiev and I stayed with my grandparents. Mother tried to find our relatives, our apartment and belongings in Kiev. But there was no trace of our relatives. They all perished. Our rooms in the communal apartment were occupied by strangers. There was nowhere to go back to. Mother didn’t know what to do.

My grandmother’s sister Feiga, who lived in Leningrad at that time, wrote a letter to my mother. She wrote that since there were so few left of them, they had to get together. Mother went to Leningrad. Aunt Feiga lived in a communal apartment in a small room of 14 square meters. With great difficulty she managed to get a permission to register her sister in her room 15. It was very difficult. They started to live together with my mother. I stayed in Alma-Ata with my grandparents for several years. 

1950 was the year I turned 16 and it was time for me to get my passport. The citizens of the USSR got a registration stamp into their passports according to the place where they lived. Based on the regulations of the day, registration in big cities in the USSR, like Moscow and Leningrad, where supply of food and economic goods was much better than in the rest of country, was restricted. In 1949 I went to visit my mother in Leningrad in order to get registration at the moment of obtaining my passport. Mother and Aunt Feiga made a lot of efforts in order to change their 14-square-meter room for a bigger one. Almost everybody lived in communal apartments at that time, in very constrained conditions. Several more years were spent in efforts to find an appropriate option. We found a big room of 26 square meters, divided by a partition, with the help of a broker. The partition didn’t reach the ceiling, but there remained an illusion of two rooms. After that my grandparents came to Leningrad. We began to live in a new communal apartment all together in this very divided room. Mother and Aunt Feiga lived in one room and my grandparents and I lived in the other one.

Four other families lived in our apartment. Two Russian families of two brothers, total drunks, remained in my memory. One of the brothers was good-natured: he beat only his wife and treated my mother rather well. The other one got drunk seldom, but was very malicious. He got drunk, lay down on the rug under our door and expounded his attitude to us: to all Jews in general and to my grandfather, grandmother and mother in particular. At that time my very old grandfather was the only man in the family. He was God knows how old and he was not able to defend us. We had to tolerate all that boorishness. We had good relations with other families in the apartment and we were friends with all other women-neighbors.

I finished high school in Leningrad, managed to finish the tenth grade. There was no anti-Semitism at school, the relations with my classmates and teachers were just fine. When my classmates came to visit me, my grandmother always treated them to something delicious. I studied well, but I wasn’t an excellent student. I did not get a medal [distinction].

After school I decided to enter the Electrical Engineering Institute named after V. I. Ulyanov-Lenin [LETI]. It was in 1951. The Soviet propaganda was conducting a battle against ‘bowing to the West,’ trying to establish the ‘priority’ of Russia and the USSR in all sciences. The teachers warned entrants during consultations, ‘Do not say ‘Voltaic arc’ by any means, it was renamed into ‘Petrov’s arc.’ They repeated that endlessly. I got a question about that arc at the examination. I called it ‘Voltaic arc,’ as if hypnotized, and got a ‘satisfactory’ mark. All in all, I got a lot of ‘satisfactory’ marks in the entrance exams, which was absolutely undeserved, in my opinion.

They simply didn’t want to admit me to this prestigious Institute. Stalin was still alive. There existed a secret, though strict entrance rate for Jews at the Institutes. Jews were not accepted to the best Institutes, especially to the University, at all. The same happened with acceptance to work. There was a popular joke about a personnel department manager, who said, ‘Those Jews, who study at Institutes or work, are our Soviet Jews; but those Jews, who try to find a job or enter an Institute, are Yids.’ In reality, it was not a joke, but a principle of personnel policy of that time. 

Anti-Semitism was very strong after the war 16. It didn’t really have an impact on our family, but it was impossible not to notice it being displayed. Take as an example, Aunt Feiga, who played an important part in my fate. She was a lonely person; she didn’t have a family of her own. She assisted us all her life. I owe her so much. Feiga lived a long life, almost throughout the 20th century, but she faced difficulties exactly in those years. 

After demobilization in 1945 when Aunt Feiga returned to Leningrad she worked on Vassilyevsky Island as the head of the Therapeutic Department in a hospital. When the Doctors’ Plot 17 started in 1953, we were very much afraid that she would be arrested or fired. Many Jewish doctors were treated like that at that time. Fortunately, she was simply dismissed from the position of a department head and made a common physician. Probably, the hospital management respected her and her services. After Stalin’s death she was soon appointed head of the department again. Unfortunately, not all Jews survived like that the persecution in those years. 

Having failed to enter LETI, I submitted my papers to the correspondent department of the Forestry Engineering Academy named after S. M. Kirov. I was admitted to the Faculty of Mechanics and Technologies, from which I graduated in 1956. It was at the academy that I got acquainted with my husband-to-be, Ismail Farka. He came to the USSR to study from Albania, which was considered a country of ‘people’s democracy’ at that time, like Poland, Hungary, Bulgaria and other USSR allies. The governments of those countries sent young people to study in the USSR, often such students were talented and promising. We fell in love with each other. I married him when I was an undergraduate student.

Ismail was not a Communist. He was an excellent student at school and finished school with a golden medal. He was a very talented man. He got excellent marks at all subjects at the academy. During the war his aunt hid Albanian guerillas-anti-fascists. Owing to his aunt’s guerilla secret address and his own talents, Ismail obtained the opportunity to study in the USSR, but he had no right to choose either an institute or a profession. He went to study where he was assigned to.

Ismail had a religious Muslim family. He was an atheist, but his family observed the Ramadan fast and did not eat pork. His family kept Muslim traditions. His parents were at first terrified when they found out about our marriage. His mother wrote to him that all their relatives would turn away from us, that it would be ineffable horror. However, when he wrote to his relatives about the birth of our daughter, all their protests stopped. A child was sacred for them. I gave birth to our child in Leningrad in 1956. We called her Lilya – full name Lilyana – at home. 

I lived at the dormitory with Ismail in a separate room. When he was an undergraduate, he asked the embassy for permission to stay in the USSR, but he was refused. When he graduated from the Institute and defended his final thesis, he had to go back to Albania. I remained in Leningrad for several months, working as an engineer at the factory of musical instruments named after A. V. Lunacharsky. Later I obtained a visa and the year after I went to my husband together with our child. It was in 1957. 

I was met and welcomed cordially in Tirana, Albania. All relatives were very glad to see both me and our daughter. His mother treated me very well. When she was asked, ‘Is your daughter-in-law Russian?’ she usually replied, ‘No, she is from Leningrad.’ I honestly don’t know why she answered that way. My husband Ismail worked in the town of Elbasan and came home only for Saturday and Sunday. His parents had a house of their own on the outskirts of the town.

Since Ismail was not at home during the whole week, I had to go validate my papers together with his father. I did not speak Albanian at that time yet. I was asked about my nationality at one of the institutions. I said that I was a Jewess. Thus his father found out about my Jewish origin. The information did not really influence the attitude of my husband’s relatives toward me. By the way, during World War II many Albanians, both Muslims and Christians, behaved decently toward local Jews, saved them from the Nazis, as compared to the neighboring Christian Greece, where almost the entire Jewish population perished.

I lived in Albania for four and a half years. At first I lived in Tirana and worked as a construction engineer at a mechanical plant. Later I was chief power engineering specialist at a wood-processing combine in the town of Elbasan. My husband worked as chief engineer of that combine. Our daughter Lilyana attended a kindergarten. It was difficult for her at first, but soon she learned the Albanian language. 

Soon the relationship between Albania and the USSR became complicated and developed into a critical conflict. I faced a dilemma: to stay or to go back home. I had to decide for myself and for Lilyana, since Ismail would not have been let out of the country. No one forced me to leave. When I appealed to the Embassy of the USSR about our future life, I was told that I should have thought about it earlier, before I had gotten married. There were many such mixed families. We tried to find out if there would be a plane to Moscow. But we were told that there was no information. We hesitated for a long time, went to talk to an acquaintance of ours, the Secretary of the Plant’s Party Committee. By the way, Ismail was a member of the Albanian Workers’ Party. Finally Ismail made a final decision – Lilyana and I had to leave for the USSR. After the relations between the USSR and Albania were broken, there was no telephone or post connection between the countries, and for a number of decades Ismail and I knew nothing about each other!

Many years later, when we met after more than three decades, Ismail told me that it was the wisest decision in his life. Soviet wives, who stayed with their husbands, were arrested and imprisoned for eight to ten years. Ismail was also thrown into prison, since he refused to divorce me officially. He was told, ‘You don’t want to divorce, which means that you hope that the relations with the USSR will improve.’ He stayed in prison for more than twelve years, besides, he was tortured. During the following meetings with Ismail I understood that it was a very painful subject for him, so I tried not to ask more questions about it.

I returned to Leningrad with Lilyana in 1961, to our communal apartment, where all our relatives lived. Upon arrival I got a job as a construction designer at the ‘Elektrik’ plant and in 1965 I was transferred to the VNIIESO Institute [institute of electrical welding equipment], where I continued to work until retirement. After that there was a short break in my working career, and later I worked for seven years as a teacher in a Jewish kindergarten in St. Petersburg, starting from 1995. By the way, some people, especially those who survived the war, keep calling the city Leningrad rather than St. Petersburg 18.

Mother worked as a controller in a Savings Bank department. She became a very nervous and touchy person. By the age of 30 she lost her husband and her baby and was absolutely lonely in her further personal life. Unfortunately, such was the fate of many women of her generation. As she grew old, she developed strong tremor, her hands were shaking. It was necessary to help her with everything, even to take off the pans from the stove. In spite of her nervousness, she got on very well with strangers. Her colleagues and our neighbors treated her very well. She lived until the age of 63 and died in Leningrad in 1975. 

Grandmother helped with the household until the end of her life. She died in 1965. Grandfather worked as a cutter in an atelier in Leningrad and also did some additional work at home. However, his sight began to worsen, he started to spoil orders and we prohibited him to work. He couldn’t live without working and tried to go to the library and help about the house. He lived a long life and died in 1974. All my relatives were buried at the so-called Jewish section 19 at the Yuzhnoye [Southern] cemetery in Leningrad – though they were not religious people, as many Jews in Soviet times.

When I returned, the Repatriation Committee helped me to get in line for improvement of living conditions. Once I received a phone call about an apartment. Thus I got a separate one-room apartment with my daughter Lilyana. 

Several years after my return home, there was still no connection with Albania and no hope for the restoration of diplomatic relations with it. I knew nothing about Ismail and had no chance to learn anything. So I applied to the court in Leningrad, stated my situation, and the court passed a resolution on my divorce. Thus I had a ‘one-sided divorce.’After second marriage

• After second marriage

In 1969 I got married for the second time. My second husband is a Jew; his name is Izyaslav Moiseyevich Kerzhner. He was born in Dnepropetrovsk in 1936 and got a Jewish name at birth – Yeguda. A child with such a name could not have lived in Russia, he would have been tormented. So later his parents changed his name to a Russian one, Izyaslav. His parents were office workers; they were not religious people and their income was pretty average.

As a schoolboy Izyaslav was already keen on Biology and compiled collections of insects. But in the 1950s state anti-Semitism in Ukraine was the strongest in the USSR, and for this reason he was able to enter the Biological Faculty of a university only in the neighboring republic of Moldova, in Kishinev [capital of Moldova, former Soviet republic]. Later on, when the department of entomology was liquidated in that university, he moved to the Biological Faculty of Leningrad State University with great difficulties, as he had to pass extra exams, and then he graduated from Leningrad State University successfully. We first met in a group of friends. He was divorced and had no children from his previous marriage. Soon we got married and in 1974 our daughter Olga was born.

My aunt Feiga helped me once again. In the 1960s, a decree on the improvement of living conditions for women-front-line-soldiers, who did not found a family, was issued, and she got a separate apartment. As a result of a complicated exchange of apartments and my husband’s room, we received a separate three-room apartment on Vyazemsky Avenue, where I still live together with my husband and daughter Lilyana, after Aunt Feiga died in 1994. 

Our generation is referred to as ‘the generation of the 1960s.’ We literally snatched the novel by Ilya Erenburg 20, ‘Thaw,’ which was published after Stalin’s death. The title of this novel was symbolic indeed, and it anticipated the ‘thaw’ of the political climate in the USSR at the end of the 1950s. Later we were very much carried away by the story by Alexander Solzhenitsyn 21, ‘One Day in the Life of Ivan Denisovich.’ We were very glad to see that poetry by Osip Mandelshtam 22, Nikolai Gumilev 23, Marina Tsvetaeva 24 and prose by Isaac Babel 25 and others came back from oblivion. [The interviewee enumerates ‘worshipped’ Russian men of letters of the 20th century, whose works developed the cultural wealth of the Soviet intelligentsia of the 1960s/1970s].

Most of these writers and poets were victims of Stalin’s repressions. The poet Nikolai Gumilev, for example, who was one of the leading representatives of Acmeism, a literature trend of the beginning of the century, was shot as a participant of a counter-revolutionary plot. He was rehabilitated posthumously in the 1990s. The poet Osip Mandelstham and writer Isaac Babel were illegitimately repressed and killed, and the poetess Marina Tsvetaeva, who returned to the USSR after 17 years of immigration in 1939, committed suicide. We used every opportunity to listen to the western radio stations from behind the ‘Iron Curtain.’ It was a pleasure to breathe some fresh air of ‘freedom.’

Between the 1960s and 1980s there was no connection with Albania. I knew nothing about Ismail or about his fate. When in 1989 democratic changes started in Albania, I managed to get some information about Ismail. In 1989 he visited me in St. Petersburg with his wife and daughter. We saw each other after such long a parting. They spent more than three months in St. Petersburg. I found out that he didn’t know anything about me either. He also got married for the second time. His wife is an Albanian, she is a Christian. Their daughter is my younger daughter’s coeval: she was born the same year, in 1974. In the 1990s Ismail was appointed Ambassador to Czechoslovakia and later to Denmark. In 1993 I visited Prague with our daughter Lilyana following his invitation. Later Lilyana visited him there with my younger daughter Olga. At present Ismail lives in the USA with his family and works there. He obtained American citizenship as a person, repressed by the Communists.

Many of our friends emigrated to Israel, but for our family it was difficult. First of all because my husband had a very interesting job, which he loved and which was an essential part of his life. He would not possibly have found such job in Israel because of his age, lack of language knowledge and so on.   

My elder daughter Lilyana finished a school with thorough English study and later graduated from the Faculty of Biology of the Leningrad University. She now works at the Cytology Institute of the Russian Academy of Sciences. She doesn’t have a family of her own and lives with me and my husband. 

My younger daughter Olga graduated from the Electrical Engineering University, the former LETI, where I tried to enter once unsuccessfully. She met her husband-to-be there and married him. In 1996 their daughter Alexandra was born, my granddaughter.  She attends a Jewish kindergarten. Olga worked in that kindergarten as a cook, when she studied at the university. Olga’s husband Alexey Kulin is Russian. We have very good relations with him and his parents. However, his relatives, especially the grandmother of my son-in-law, expressed certain discontent with the fact that Sasha [affectionate for Alexandra] attends a Jewish kindergarten. My son-in-law is an expert on computer technologies. He works as a manager in a large company. They live separately from us. 

Mikhail Gorbachev 26 coming to power and the beginning of perestroika 27 brought about vigorous development of Jewish cultural, social and religious life throughout the country and in our city in particular. Jewish schools, kindergartens, community and cultural centers were established. And, having finished working as an engineer in 1995, I started working as an educator in one of the Jewish kindergartens and have worked there with great pleasure for seven years. At the moment, since my daughter Olga and my son-in-law have too much work, I help them to bring up my granddaughter Alexandra and to prepare her for entering the high school next year. 

At present my husband is a famous scientist-entomologist. He is one of the oldest employees of the Zoological Institute of the Russian Academy of Sciences, where he holds the position of the Chief Research Officer. He is a Doctor of Biological Sciences, a Professor, a magazine editor, a member of an International Commission on Zoological Nomenclature, a member of the Russian Entomological Society Presidium. As a participant of scientific expeditions and conferences, he has been to many countries, including the USA, Mexico, Cuba, Mongolia, many states in Western Europe. His friends and colleagues invited him to visit Bulgaria, France and Germany, where I traveled together with him. I am really content with my life.

• Glossary:

Irina Golbreich
Riga
Latvia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: July 2005

This interview with Irina Golbreich was conducted in the social center of the Jewish community of Riga 1. The community has become a second home for many people. This is what Irina said, speaking from her heart. Irina is not too tall. She has curly, chestnut-brown hair. Her face wears the expression of shyness and kindness. Perhaps, for this reason many people call her affectionately Irochka. Irina worked as a school teacher and I’m sure her students were lucky to have her as their teacher. Irina is a soloist of the Jewish choir at the community. She’s been with the choir since 1994, when it was established. I’ve been at a concert of the choir and I was very much impressed. The choir sang Jewish songs, and they sang through their heart. The choir is like a family, and each of them feels like a member of the family. This family helped Irina to go through the dramatic loss in her life, when her husband died a year earlier.

My childhood and family

During the war

After the war

Life in the free Latvian republic

Glossary

My childhood and family

My father’s family lived in Daugavpils [150 km from Riga], Latvia. My grandfather Naum Mikhelson was born in Daugavpils. I don’t know his date of birth. I don’t know my grandmother’s name or where she came from. My grandfather was a grain dealer, and my grandmother was a housewife. The family was big. My grandmother had twelve children, and ten of them survived. I knew five of them besides my father. My father Boris [common name] 2, Jewish name Ber, Mikhelson, was the youngest child. He was born in 1904. I don’t know the dates of birth of his brothers or sisters. I only remember their names. My father’s brothers were called Leib and Isaac Henrich, and his sisters Yevgenia, Alexandra and Emma. They lived in Riga, and I happened to know them. They must have had Jewish names as well, but I don’t know those. My father may have told me about the others, but I don’t remember anything about them.

I traveled to Daugavpils only once, and I can’t describe the town. My father told me there was a large Jewish community in the town. There were a few synagogues, a cheder and a Jewish cemetery.

My father’s family was very religious. My grandfather had a beautiful voice. He was a chazzan at a synagogue in Daugavpils. The family observed all Jewish traditions. The family celebrated Sabbath and all Jewish holidays. My grandfather and his sons went to the synagogue on Saturday, and on holidays the whole family went to the synagogue. The sons studied at the cheder, which was mandatory for Jewish boys. At 13 the sons had their bar mitzvah, the coming-of-age ceremony. My father’s family spoke Yiddish.

All children received secular education. I know no details, but they must have studied at the gymnasium [grammar school]. At least, my father did. After finishing it he entered the Agricultural Faculty of Riga University. He moved to Riga and rented a room. Anti-Semitism in Latvia was strong at the time. One lecturer told my father that he might study at university and graduate from it, but there was little chance he would find a job. Perhaps, his words affected my father so that he never finished his studies. He quit university and took a course for amateur radio engineers. After finishing the course he went to work as a radio engineer. Besides repairing radios, he also modified them.

My father’s brothers also moved to Riga. It was easier to find a job in a bigger town. Leib and Henrich were shop assistants and clerks. They were single. One of my father’s sisters finished a course for medical nurses. She specialized in obstetrics. She worked as an obstetrician nurse at the Jewish hospital 3 in Riga. She was well valued at her work. Alexandra was single. Emma and Yevgenia were housewives after getting married. They had Jewish husbands. I remember Emma’s marital name. She was Rozhevskaya. My father’s other brothers and sisters moved to other towns and countries. My father told me that one of his brothers, a dental technician or a dentist, lived in London. This is all I know about them. My father’s parents died in the late 1920s or early 1930s. They were buried at the Jewish cemetery in Daugavpils.

Yakov Rozenblit, my maternal grandfather, came from Odessa 4, southern Ukraine. He had graduated from Odessa University before getting married. He was a chemical engineer. He must have been very intelligent, if he managed to get a higher education in Russia, being Jewish. There was a quota for maximum five percent Jewish admission 5. My grandfather must have had many merits to have overcome this barrier.

My grandmother Henrietta came from Riga. I don’t know how they met, but they did and got married. I know that after getting married they lived in Odessa for some time. Their three children were born in Odessa: Mama’s older brother Solomon, sister Esphir and my mama Rachil, born in 1905. Mama told me her family moved to Riga after World War I, probably before the Soviet Russia officially recognized the independence of Latvia 6. In Riga they lived with my great-grandfather. I don’t know whose father he was. Mama told me that my grandfather and great-grandfather wore black clothes and had beards.

My great-grandfather was deeply religious. My grandfather and grandmother were not so fanatically religious, but they observed Jewish traditions. They celebrated Sabbath and Jewish holidays at home. On holidays they went to the synagogue. The children received primary Jewish education. At least, they knew Jewish traditions and religion. However, the family focused on secular education. My grandfather believed that only an educated person could become successful. He arranged for it that his son and daughters had higher education. They were all very cultured. My grandfather had a big library, and the children studied music and foreign languages. They often went to theaters and concerts. They spoke Yiddish, German, as many people did in Riga, and a bit of Russian.

Solomon, the oldest son, graduated from the Law Faculty of Riga University. Esphir and Mama studied at the Conservatoire. Esphir was a violinist, and Mama was a pianist.

In 1920 Latvia gained independence. There wasn’t as much anti-Semitism there as in tsarist Russia, and the Jewish quota was cancelled.

I don’t know what caused my grandmother Henrietta to move to Lithuania, where she had some relatives, in the 1920s, while Grandfather Yakov and Uncle Solomon moved to the Soviet Union. Anyway, my grandmother and grandfather separated. My grandfather Yakov and Uncle Solomon moved to Moscow. Solomon went to work as a lawyer. He married a Jewish girl from Moscow. In 1926 their daughter Yudith was born. My uncle and his family lived in Leningrad for some time, but then they moved back to Moscow.

My parents corresponded with them. They wrote each other with long intervals until finally this correspondence came to a complete end. Later I found out that the Soviet regime didn’t appreciate its citizens having relatives abroad or corresponding with them 7. Apart from everything else, Latvia was a bourgeois country, and this correspondence might have had sad consequences for my uncle. Fortunately, he managed to avoid repression [Great Terror] 8 in the Soviet Union in the 1930s and in the postwar years.

My aunt Esphir also left Latvia. I knew about her from what Mama told me and also, from her letters and pictures that she had sent before the war. She moved to Paris, France, where she got married and had a son. His name was Michel. She divorced her husband, and her son stayed with her. 

After finishing the Conservatoire, Mama worked as a teacher at a music school. 

My mother’s cousins, my grandmother’s sister’s children, also lived in Riga. Mama and her cousin sister were very close and often visited each other. My father and mama’s cousin brother [Boris] were also friends. My father often visited his friend, and so my parents met at the home of Mama’s cousins. Their surname was Genkin. My parents got married in 1930. I don’t know if they had a traditional Jewish wedding. My father’s parents had passed away, and Mama’s parents had moved away. My parents were not too religious. However, I have no information in this regard whatsoever.

My parents rented an apartment. This house is still there. It wasn’t destroyed during the war. This was where I grew up and from where we evacuated. My father was a foreman at the Kolibri knitwear factory in Riga. Mama was a music teacher. I was born in 1934, and I was the only child in the family. I don’t know why my parents gave me the name of Irina. Mama never told me, and I never asked. There is no one left to tell me now.

Our family spoke Russian in my childhood. Russian is my mother tongue. When my parents didn’t want me to understand the subject of their discussion, they switched to Yiddish. They didn’t teach me Yiddish. When I was born, Mama took maternity leave for some time to breastfeed me. Later she went back to work. I had no nanny. Perhaps, my parents couldn’t afford it. My father’s sisters Emma and Yevgenia were more than willing to take care of me having no children of their own. Mama took me to one of them before going to work in the morning and picked me up after work. My aunts took me to the town park, read me fairy-tales and played with me. Later my parents hired me a Latvian nanny. She was a very kind woman. I was attached to her. She spoke German, and I picked up German pretty soon. She stayed with us till my parents sent me to a private kindergarten. Our tutors spoke Russian and German with us. I didn’t attend the kindergarten all the time. At times I stayed with my father’s sisters.

My parents were not religious. They didn’t celebrate Jewish holidays. My father didn’t go to the synagogue. My father’s older sisters observed Jewish traditions, and we visited them on Jewish holidays. However, I guess, for my parents this was more of a tribute to family traditions, rather than attachment to Jewish traditions. We also celebrated our birthdays in the family. I remember this.

My parents took a great interest in life in the Soviet Union. My father often listened to radio programs about the Soviet Union and read all relevant newspaper articles. He told Mama and me that the Soviet Union was the country of equality and fraternity, where all ethnic groups, however small they were, had equal rights, and there was no oppression, and that the very idea of the country was in internationalism. These were attractive ideas, and my parents believed in them. I was just a child, and the Soviet Union was like a fairy-tale country where all dreams came true.

My parents also talked about Germany. Mama, in particular, hated the Fascist regime. She said that Germans, formerly a very civilized nation, turned into beasts killing and torturing people that were different from them. Mama often talked about Germany after it attacked Poland 9. I didn’t care about Germany at the time. It was far away, and I was sure it had nothing to do with our country.

In 1939 military bases [Annexation of Latvia to the USSR] 10 were established in Latvia. I have dim memories of this period of time. All I remember is that Mama organized a music club for the children of the Soviet Consulate employees. Mama was eager to visit her father and brother in Moscow. She requested the Consulate’s approval of her trip, but they refused her. Mama had no idea why.

In 1940 Latvia was annexed to the USSR. I remember how the Soviet forces came to Riga. There were tanks and trucks with the military wearing Soviet uniforms, moving along the streets. People standing on sidewalks greeted them, waving their hands and throwing flowers. My parents and I also went there. I was shouting greetings with the others and waved my hands at the passing tanks and trucks. I remember the feeling of admiration generated by the powerful capacity of the Soviet Army 11.

My parents were for the annexation of Latvia to the Soviet Union. They never joined the Party, but they believed that life would be better in Soviet Latvia, that discrimination would be eliminated, and people would be equal and free. They were not alone in their faith. However, I don’t think our life was different during the Soviet regime. We lived in the same apartment, and my father worked at the same factory, which already belonged to the Soviet people. I went to the same kindergarten. There were no improvements, but things were not getting worse either.

Some time later some disastrous and bizarre events started happening. However, they didn’t affect our family, though some of our relatives suffered from them. The first one was Mama’s cousin Boris Genkin. After Latvia was annexed to the Soviet Union, he went to Moscow to visit his relatives. He spoke poor Russian and had an accent. He was arrested on the charge of espionage. The investigation was prompt, and the trial lasted no longer than some minutes. Boris wasn’t even given the floor in court. He was convicted for espionage and sent to the Gulag 12.

His elderly parents, Grandmother’s sister, and her husband, had no idea where their son was for a long time. Then it was their turn. They were wealthy and owned a two-storied house. Actually, this was all the property they had. They were forced to leave their home, and on 14th June 1941, when deportation 13 of enemies of the people 14 from Latvia began, they were sent into exile to Siberia.

Their daughter was married. Her family name was Dembo, and she lived with her husband. She and her family were not affected by these actions. We couldn’t understand how two old people could be enemies of the Soviet regime? How could they pose a threat to it? People couldn’t understand things about the deportation, and this made it even more frightening, but at least, people knew about it, while Mama only got to know about Boris after the war, when we returned to Riga.

During the war

On 22nd June 1941, the war 15 began. The radio announced that Hitler’s army violated the Non-Aggression Treaty 16 and crossed the border of the USSR. My father listened to the radio and then told Mama what he had heard. Mama was busy doing routine things at home. My father told her that the Soviet Union was a big and strong country, and that the Red Army would beat the Germans in no time. I remember these words. My father had an indisputable authority with me, and I was sure that Mama had no grounds for worry.

German Air Forces started bombing Riga. It was particularly bad at night. I remember the banshee howl. We dressed in haste, running to the air raid shelter in the basement of the house across the street from our house. For the most part, there were old people, women and children in the shelter. Men stayed outside to put out fires from the bombs. Then there was all-clear banshee, and we could go home. At times we had to run to the air raid shelter two or three times per night. Somehow I remember night air raids. This was an enigmatic show with some kind of gleaming balloons in the sky.

Mama insisted that we evacuated. She knew that the Germans were killing Jews and was very scared. My father, on the contrary, was quite optimistic. He comforted Mama, telling her that if the Red Army had been successful fighting against German forces in Poland, they would have no problem defeating them in their own land. Mama didn’t give up. On 20th July Mama’s former student called us, telling us that there was some vacant space in her car, and we could join her to leave. My mother failed to reach my father at work. She also called my father’s sisters and brothers trying to convince them to join us, but they refused. They believed that the Germans were not as bad as the Soviets and were resolute about staying. None of them survived. They perished in Riga during the German occupation. I don’t know if they were killed in the Riga ghetto 17 or in the Rumbula forest 18.

Mama packed in haste, took Alexandr Dembo, her cousin’s son, and we left not knowing where we were heading. On our way we picked up some other people, and had to throw out some suitcases to vacate some space. All we had with us was what fit in the patchwork fabric bag. She knew that she could only take what she could carry herself. We reached Valka [on the Latvian-Estonian border] where I saw a German plane with a swastika on its wing for the first time in my life. It was flying low. I was told it was a bomber. It dropped bombs near the railway station. Fortunately, it didn’t destroy the railroad track, and we managed to catch a train. There were only three carriages, but all we cared about was getting out of there.

Mama was worried about my father, who stayed in Riga, fearing that we wouldn’t find him. Later we found out that my father evacuated shortly after we did. He left for Cheboksary a few days before the Germans occupied Riga. My father was 36, when the war began. In Cheboksary my father decided to volunteer to the front instead of waiting till he was regimented. The military office sent him to the Latvian division 19.

The three of us reached Rostov of Yaroslavskaya region [about 1200 km from Riga]. In early winter the Germans advanced significantly, and we had to move on. The children’s home of Rostov was also to evacuate to the rear of Russia. Mama knew she wouldn’t be able to support two children, and she sent Alexandr to the children’s home. He had a chance to survive there.

In Rostov we rented a room from an elderly couple. Our landlord often reminded us that we had to move on, because the Germans were advancing. Once Mama asked him why they intended to stay, and he replied that they were Russian, and the Germans would do them no harm, while we had to leave, being Jews. Of course, these discussions had their effect, and also, many families were leaving Rostov. We headed to the Ural. We arrived in the village of Ailino of Cheliabinsk region [about 3000 km from Riga]. The Germans never reached Rostov, and we could have stayed, but who could have known that then…

Life in Ailino was very hard. It was a small village with few streets, and old shabby huts. Many people evacuated there, and it was hard to find any accommodation. It took us some time before Mama managed to find accommodation. It was a house with two rooms. The landlords were in one, and another room was divided into two parts with a big Russian stove 20. There were two families living in them. One was a woman with two daughters, and the other woman had a son and a daughter. All children were older than me. These women’s husbands were at the front. The hut was packed, and looking back, I don’t really know how we managed there. The winter was cold, and none of us had blankets. All of us, eight people, slept on the stove bench. It was large, but not wide enough for eight people. The children stayed there during the daytime. We had no warm clothes till Mama somehow managed to get two cotton wool coats.

There wasn’t enough food. Mama couldn’t find a job. She had 200 g bread coupons 21 issued to the unemployed. It was just one slice of bread. It was bread with sawdust in it, underbaked and heavy. This was all the food we had. There were potatoes, cereals and milk sold at the market, but we had no money or clothes to trade for products. We were starving. It was hard till a Russian boarding school evacuated to Ailino. Its director sympathized with Mama and hired her as a tutor or an attendant. She was provided with some food there. Anyway, Mama tried to leave whatever food we had to me, and all she had was boiled drinking water. She developed dystrophy and was swelling.

Some time later Mama was allowed to take me to the boarding school. We were allowed to accommodate there. It solved two problems that we had: food and accommodation. The food we were provided with was rather miserable. We were given some skilly and cooked cereal. The children were weak, and the school suffered from epidemics. Many children were dying. I fell ill with measles. I stayed in hospital for a long time. After I was released from hospital I caught pneumonia. There were no antibiotics or any medications whatsoever available. Mama was told there was little chance that I would survive. Mama spent all her free time with me. I survived, and Mama decided we should move to a town where she could have more opportunities to find a job. We moved to the town of Satka in Cheliabinsk region.

My father found us when we were still in Ailino. He met a woman from Riga in Cheboksary, and she had corresponded with another family staying in Ailino, who wrote her that Mama and I were in the village. My father started writing to us from the front. We received these triangle letters with a field mail censorship stamp on them. There were no envelopes or stamps, the letter itself was folded into a triangle, and the address was written on the blank side. It was strange that the mail worked, and we received letters regularly. We knew that my father was in the Latvian division, but we didn’t know the location. Mama and I listened to the radio and knew that there were casualties in the Latvian division. We were so happy to receive another letter from my father. It meant that he was there and safe.

Life in Satka was far better than in Ailino. This was a small industrial town. There was Magnezit, a huge plant, manufacturing fire-proof bricks and fire-proof materials for blast furnaces. It owned a few kindergartens for the children of employees of the plant. Mama went to work as a music teacher in a kindergarten. She taught children music, singing, conducted a choir and prepared concerts in the kindergarten. Mama liked this job. I went to the same kindergarten. I was eight and had to go to school, but Mama told me she would teach me herself, and there were three meals provided in the kindergarten. This was a sufficient argument for me after the hunger in Ailino, though I was looking forward to going to school. We shared a room in the kindergarten with Mama’s colleague, who also had a daughter. The girl and I were the same age.

In 1943 my father joined us. He was wounded in his leg at the front. His bone was fractured, and the sinews were torn. He was provided with first aid in the field hospital and then sent to a rear hospital. My father stayed in a few hospitals and had several surgeries. He developed gangrene, and the doctors were thinking of amputating his leg. My father was at death’s door, but fortunately, the doctors helped him. His leg was shorter and curved, but he didn’t lose it. My father was strong and healthy, and he managed it well. However, he was demobilized from the army. A medical commission acknowledged that he wasn’t fit for further military service. He joined us and life became better.

My father went to work at the Magnezit plant. I don’t remember what kind of job he had. Veterans of the war were well-respected at work. My father was promoted. Mama and I were the family of a veteran. We received coupons for clothes and also, received a shared three-room apartment 22. There was a family in each room. Besides our family, there was a single woman in one room and a Jewish family from Poland. Their surname was Schtasberg. The father was raising three sons, whose mother had died. The neighbors got along well. Local residents were also good to us, and we felt quite at home.

In September 1943 I went to the first grade of the local Russian school. There were four to five pupils, evacuated from their home town, in each grade. There were five in my class, and two of them were Jewish like me. This was the first time I felt I was different from others. Our teachers treated us all right, but some of my co-students demonstrated that I was Jewish and different from the others. Local children had straight hair. I had curly hair and I was continuously teased. I wouldn’t say there was anything hostile about it. We played together a lot, but every now and then someone blabbed something indicating that I didn’t belong there. Besides, this only happened at school. My neighbor children and I got along well. I don’t know whether my parents faced any anti-Semitism. At least, they never mentioned it in my presence.

Another thing I remember about our life in Satka is that my father went to a village and brought a lot of cabbage. My parents cut it with long knives, and I was to add salt to it. We made a big barrel of sauerkraut and placed it on the balcony. It turned out very delicious. We also treated our neighbors and acquaintances to it.

I heard about the end of the war incidentally on 8th May 1945. I was passing through a yard where the children were playing and shouting, ‘The war is over! The war is over!’ I rushed home to tell my mother and our co-tenant lady. They just thought it was another children’s talk, but the next day the end of the war was announced on the radio. We had a black radio dish in the kitchen. It was never turned off. Everybody was happy that the war was over and we could go back home.

After the war

My father was the first to go to Riga to arrange some accommodation for us. Mama and I waited till my father notified us that it was time for us to come home. We went via Moscow and stayed there a few days to visit Mama’s brother Solomon and my grandfather. Uncle Solomon and Grandfather had not seen Mama for a long time, and they had never met me before. The reunion was very emotional. My uncle met us at the railway station, and we went to his home where we met his wife and daughter. The adults couldn’t stop talking after having not seen each other for so long. My uncle’s wife and her daughter, who was a few years older than me, spent much time with me. They showed me around Moscow. There was much destruction, but the city was beautiful, anyway. A few days later we left for Riga.

My father received a nice four-room apartment in the center of the town. Some time after we arrived, he was told that four rooms for one family were way too much, and that the authorities were planning to accommodate another family with us. At that time Mama’s cousin Dembo’s family returned from evacuation in Siberia. Mama had given them information about their son, and his mother found him at the children’s home and took him with her. He was in evacuation with his parents. They were staying with us looking for an apartment, but when Mama heard that there was another family to be accommodated with us, she decided that it was better to have her cousin living with us rather than some strangers whom we didn’t know. The Dembo family needed an apartment anyway, and Mama had them registered as tenants at this address 23.

This was how they stayed with us. Each family had two rooms, and we shared the kitchen, bathroom and the fore room. We got along well. Alexandr studied at an art school and became a good artist in due time. My parents went to work. Mama worked as a piano teacher at the music high school. She worked there till she retired. My father worked as a foreman at the factory.

When we returned to Riga, my parents heard about the terrible destiny of my father’s family, who perished in the ghetto. I don’t think mass media disclosed this information about the Riga ghetto, mass shootings of Jews in the Rumbula forest or the Kaiserwald concentration camp 24 during the war. At least, my parents had not heard about it until after we returned to Riga. They were so distressed and shocked. My grandmother Henrietta, who was living in Lithuania after my grandfather had moved to Moscow, also perished. She was one of many Jewish people, whom the Fascists exterminated shortly after they invaded Lithuania.

Mama’s sister Esphir survived. She stayed in Paris after the German army occupied France. Her son Michel was in the French army. My aunt’s French neighbors gave her shelter during the German occupation. They saved her life. Perhaps, a number of people knew she was hiding there, but they never gave her away to the Fascists. After the war my aunt stayed in Paris. Her son Michel returned from the front. Unfortunately, a few years after the war he died tragically in a car accident.

This is all the information I have about my aunt. We didn’t correspond with her. Latvia was a Soviet republic, and residents of the USSR faced severe risks corresponding with their relatives living abroad. There were persecutions after the war as well, and it was dangerous to correspond with people from capitalist countries. The very fact might have been sufficient evidence for a conviction for espionage.

Now people often say that in 1940 the Soviet Union occupied Latvia and that this was a military crime. However, I do think that for many Latvian Jews this happened to be their rescue, since if Latvia hadn’t belonged to the Soviet Union when the war began, Jewish families wouldn’t have evacuated to Russia, which was a chance to survive. We would have stayed in Latvia as well and would have shared the destiny of those Jews, who didn’t want to evacuate and perished.

Also, after we returned to Riga, we learned that extermination of Jews was not merely the fault of the Germans. Latvian residents also had their share in what was happening. I studied in a Russian school. There were Russian, Jewish and Latvian students at school, but I faced no expressions of anti-Semitism at school.

My parents didn’t observe any Jewish traditions after we returned to Riga. They were not religious before, and when Latvia was annexed to the Soviet Union, the Soviet authorities struggled against religion 25 and national traditions. We celebrated Soviet holidays at home: 1st May, 7th November 26, Victory Day [on 9th of May] 27, 8th March, International Women’s Day. We also celebrated New Year and the birthdays of members of our family.

The attitude of my parents towards the Soviet regime changed. Feeling rather optimistic in 1940 and believing that our life would improve, after deportation in 1941 they probably started wondering whether what they believed in was true. The majority of those who were deported were women, old people and children. How could they possibly be enemies of the Soviet rule? Were the Genkin, two old people, who died from life hardships and severe climate in exile in Siberia, enemies of the people? I believe this was when my parents’ attitude started changing. After the war they were no longer adamant supporters of the Soviet rule. Postwar events only strengthened this attitude of theirs. However, we had no choice and there was no alternative to adjustment to the Soviet rule.

In 1948 the period of trials against cosmopolitans 28 started in the USSR. Of course, it wasn’t so massive in Latvia, but there were occurrences of this kind. My father’s friend Boris Peker lived in the same house where we lived. They often met and talked. One day my father heard that Boris was arrested by the NKVD 29. My father was very concerned. He had many books about the history of the Jewish people. The Soviet regime also intended to exterminate the national self-consciousness, besides struggling against religion. So this kind of literature was banned. I remember my father burning these books. He told me to discuss this with no one. He also explained that the Soviet authorities didn’t only forbid reading these books, but also, it wasn’t allowed to keep them at home. It was dangerous to discuss politics, dangerous to tell jokes. Everything was dangerous.

Boris Peker was released after Stalin died [1953]. He visited us, and I remember my parents asking him what the charges against him were. He replied that at interrogations he was asked whether he was acquainted with a rabbi. I don’t remember the name of the rabbi. His interrogators also asked Boris whether he was involved in the activities of an anti-Soviet society, and whether this society had relationships with any foreign organizations. Boris said that these questions made him laugh, and this reaction must have clearly indicated that he wasn’t involved in any such activities. However, he was kept in jail for quite a while. This had an impact on his health condition. He used to be a strong man before he was arrested, but after he was released he suffered from severe hypertension for the rest of his life.

The period of the Doctors’ Plot 30 was also rather disturbing. It didn’t affect our family, but there was the feeling of growing anti-Semitism. Mama’s cousin was a children’s otolaryngologist. Once she told me that some parents refused to show their children to her, and when she asked them about the reason, they explained that Jewish doctors were writing out wrong prescriptions on purpose. This was stupid, but my aunt was very much upset. My parents had nothing to do with medicine, but they were very unhappy about what was going on.

I studied in a Soviet school where I became a pioneer 31 and joined the Komsomol 32. For me Stalin was an idol like for many other Soviet children. I took seriously everything the newspapers wrote about Stalin: ‘Friend, teacher and chief…’ I believed this was true. Stalin was an integral part of our life. There were his portraits everywhere, posters with Stalin’s quotations. He was everywhere, and had a total presence in our lives.

After finishing school I passed entrance exams to the Faculty of Natural Science and Chemistry of the Riga Teachers’ Training College. I was worried about my results since Jews were not quite welcome at higher educational institutions at the time, but I passed my exams successfully and was admitted to college. A few of my co-students were also Jewish. Our lecturers didn’t make any distinctions between their students. Their attitude toward us was objective. There were a few students, who didn’t conceal their bad attitude towards the Jewish people. This was undoubtedly the influence of their families and family education. They were Latvian students and some were newcomers from the USSR. However, the common attitude toward us wasn’t bad.

In March 1953 Stalin died. This happened when I was already a student. We were told to gather in the conference hall for the mourning meeting. I was sobbing and so were other students and lecturers. It was a tragedy for me. I sincerely didn’t know how we were going to live on without our wise chief. At this time uncle Solomon from Moscow was visiting us, and I kept saying, ‘What’s going to happen? How are we going to live on without Stalin? Who will rule the country? My uncle tried to comfort me, but it was a waste of effort. The world seemed to have collapsed and be lying in ruins.

After the Twentieth Communist Party Congress 33, where Khrushchev 34 spoke about Stalin’s crimes, the world collapsed for the second time. I believed Khrushchev, since everything he talked about had happened before our eyes. It was just like a veil had been cast on our eyes and we couldn’t shake it off. We didn’t dare to compare the facts and think about this. However, this was the biggest disappointment I had in my life, the disappointment in the idol.

Upon my graduation I received a job assignment 35 to the general education school of the Marta collective farm near Riga. This area belongs to Riga now. I lived at home and took a bus to work. I worked as a teacher of natural science and chemistry for a year before I was offered a job in Riga. I worked in this school till I retired. I wouldn’t say that everybody treated me well. People are different. However, I faced no anti-Semitism at work.

I got married in 1957. I met my future husband Aron Golbreich through his aunt, who was Mama’s friend. Mama had met her before the war. Aron was born in the town of Beshenkovichi, Vitebsk region, Belarus, in 1921. It was a Jewish town, one of many in Belarus. Aron’s father’s name was Solomon, and his mother’s name was Hena. The family had four children, and Aron was the youngest. I didn’t know the others. Aron had finished school before the war. He was going to continue his studies at college. Aron and his brothers were recruited to the army. Aron was the only survivor. His parents perished, when Fascists occupied Beshenkovichi.

Aron’s only relative, his aunt, lived in Riga with her family. She was a dentist. She convinced Aron to move to Riga. He graduated from the Faculty of Physics and Mathematics of the Riga Teachers’ Training College and worked as a teacher of physics and mathematics at school. His aunt suggested to my mother that they introduce him to me. She told Mama he was a nice guy. Mama asked my consent, and I said I didn’t mind. Why not? I liked Aron, and I think Aron liked me as well. We started seeing each other and some time later he proposed to me.

We had a common wedding. Jewish weddings were not popular at the time. It’s different nowadays. When Latvia became independent 36, Jewish traditions were restored, and nowadays there are many Jewish weddings arranged. It was different at our time. Besides, Aron was a party member. He joined the Party in the army at the front, and he couldn’t have had a Jewish wedding even if he had wanted to.

In 1958 our only son Alexandr was born. My husband wanted to give him the name of Solomon after his deceased father, and call him Sasha affectionately. I was against it. Giving him the name of Solomon in those years meant destining him to continuous teasing by Russian and Latvian children. So, I said that if we were going to call him Sasha then why didn’t we give him the name of Alexandr? So we did.

Our family was no different from many other families. My husband and I went to work. Our son went to school. The job of a school teacher takes much time and effort, and we spent less time with our son than we wanted to. Our son took a liking to reading. Perhaps, it helped him to compensate for the lack of his parents’ attention. When my parents retired, they could spend more time with Alexandr, and he liked visiting them. We spent summer vacations at the Riga seaside. We also liked traveling across the USSR. Sometimes we visited my relatives in Moscow. My grandfather died in the late 1950s. My uncle Solomon and his family always gave us a warm welcome.

Alexandr was good at mathematics and exact sciences. He had the highest grades in these subjects at school. Our son studied well. He took part in various Olympiads in mathematics and physics, and was awarded prizes. Before finishing school, Alexandr knew where he wanted to continue his education. He entered the Faculty of Physics and Mathematics of Riga University. This happened during the period of Brezhnev’s rule 37, a hard period for Jewish people, when anti-Semitism was demonstrated at the state level and the authorities took no efforts to conceal it even for decency purposes. Perhaps, my son’s numerous diplomas he had been awarded at the Olympiads helped him to avoid entrance problems, at any rate he successfully passed his exams and was admitted to Riga University. As a student, our son was also involved in scientific activities.

Upon graduation from university our son was issued a job assignment to the Institute of Organic Synthesis in Riga. He was a scientific worker [research fellow]. Later he wrote and defended a candidate’s thesis 38. In Soviet times scientific work was funded by the state, and this funding was sufficient. My son had good perspectives at work. He had authority and was involved in a number of scientific developments.

After the breakup of the Soviet Union [in 1991] Latvia became independent, and it no longer focused on scientific developments. Scientists were underpaid, and often their salaries were delayed. The funding of new developments was terminated, there were no budget allocations for the necessary equipment. Many scientists, including Alexandr, started looking for jobs abroad. Alexandr worked in Germany for six months, and six months in France before he moved to America in 2000. He promptly adjusted to life in America and found a job that he likes. He lives in Chapel Hill, North Carolina. He calls me two to three times a week. We have long conversations. My son tells me what happens in his life and asks me how I am. Alexandr is a very caring and loving son. Unfortunately, he has no family of his own.

In the 1970s large numbers of Jews were moving to Israel. This was actually the only possibility for the Soviet Union to move to another country. Many of our friends and acquaintances left at that time. We knew they were leaving to have their children grow up free people, having their rights respected, to never know the feeling of being treated as people of the second or third rate. These people were moving to their historic Motherland. This was a brave move on their part. We knew it, but we did not dare to make this move. We supported those who were leaving. Things were not easy for them. Authorities took every step and effort to make their life complicated.

We corresponded with our friends in Israel and were happy for their successes. None of them regretted taking this decision. We were probably very inert. It was difficult to take this decision and to make this decisive step in life. Besides, my parents were old and suffered from hot weather. I couldn’t leave them, or take them with us where they would suffer from the hot climate, and I would be to blame for their suffering and would be able to do nothing about it. So we stayed.

However, we never lost interest in watching news from Israel. During the Six-Day-War 39 and the Judgment Day War 40, we watched the course of military actions and were worried about Israel. We were on the side of Israel, and felt happy about its military successes. The official Soviet mass media deployed a wide-range anti-Israeli campaign calling Israel an aggressor and invader. The bigger Israel’s victories were, the stronger the hysteria was.

There were other sources of information besides Soviet radio programs. We listened to the Voice of America 41 and other Western radio stations. This was not appreciated, but there was hardly one Jewish family that didn’t listen to these radio broadcasts. To eliminate interferences, my father adjusted the circuit in the radio and the broadcasting quality improved

I wish I had visited Israel and seen this beautiful country. However, this dream was not to come true. It was impossible to travel before perestroika 42, and later, when it became possible, we didn’t have enough money. Besides, I wasn’t that healthy. 

I was enthusiastic about perestroika at first. I had a hope that these promises of a better life would not remain mere promises and that life would change. There was finally some freedom of speech, and people were no longer afraid of the all-powerful KGB 43. There was freedom of the press, and people didn’t have to listen to foreign radio stations any longer. Our newspapers published everything one would want to read about.

Also, people were allowed to travel and no longer needed the approval of district party committees, correspond with their friends and relatives living in other countries and invite them to visit us. People resumed their freedom of religion. There was no longer a ban on religion, and people had the freedom of choice. For those, who were born in Latvia and remembered life in Latvia before it was annexed to the USSR, this was a return to normal life, though for those who were born in the USSR and never knew a different life this was something new and different.

These changes brought optimism and faith in the future. It’s a pity the outcome was different from what we expected. Our standards of living were impetuously dropping, prices of necessary food products and goods were growing dramatically and the shelves in stores were empty. Many people were complaining about life. This finally resulted in the breakup of the Soviet Union. Perhaps, this was historically justified and inevitable, but I wish this country still existed. It was a powerful state that could resist any aggression while now our countries are small and isolated and are unable to defend themselves.

Life in the free Latvian republic

It goes without saying that I didn’t like everything about the Soviet Union. Our rights and freedoms only existed on paper. They were stated in the Constitution, but we could never enjoy them in real life. However, the ideas were good. If the Soviet Union had followed the Constitution, the basic law in any country, rather than the guidelines of the Communist Party, our life would have been very different. I think, they should have preserved that great and powerful state and changed whatever impeded our life. It would have been good.

During perestroika the Jewish life in Latvia began to revive. In 1988 the Jewish cultural society was officially registered. In recent years it has significantly grown and strengthened. Jews finally felt themselves to be Jewish. My husband Aron returned to Jewish life. He read many books about the history of the Jewish people and their religion. Aron knew Hebrew in his childhood. He restored his knowledge to read the Torah and prayers. Aron went to the synagogue on Sabbath, and on Jewish holidays he and I went to the synagogue together.

We observed Jewish traditions at home. On Friday evening I lit candles and prayed over them. On Saturday my husband went to the synagogue. I stayed at home, but I did no work at home. I left whatever chores I had for Sunday. On Saturday my husband and I read aloud and visited our friends or went for a walk. We celebrated Pesach, Rosh Hashanah, Yom Kippur, Chanukkah and Sukkot, the biggest Jewish holidays, at home. We just couldn’t follow all traditions strictly, but we did our best.

Mama died in 1987. We buried her at the Jewish cemetery in Riga. However, we didn’t arrange a Jewish funeral. In 1993 we buried my father beside Mama’s grave. My husband died in 2004. His funeral was a traditional Jewish one. This was my husband’s wish, and I followed it.

In 1991 Latvia became independent. I think there are positive and negative factors in it. Let me start with the negative ones. During the Soviet rule, pensions were sufficient to cover all the necessary expenses. We could pay our bills and buy sufficient food. Even small pensions were sufficient to live on them and save some money for summer vacations, clothes and medications, while current pensions are hardly enough to cover utility costs. It’s impossible to live on the remaining amount.

Jews are fortunate to have the Jewish community covering some of their expenses. It delivers food packages. Poor people are provided meals in the community on Saturday. The community provides necessary medications, covers some utility expenses, particularly heating costs during the cold season. I can’t imagine how I would manage, if it were not for the community. It’s not only about all the provisions. We have the community, the place where we can come and feel at home. This is very important for all people, but it has a particular significance for older and lonely people. I met many friends in the community, and it helps me to bear my loneliness after my husband died.

We celebrate Jewish holidays and birthdays in the community. Knowing that someone is thinking about you is very important. Newspapers and magazines are too expensive for many of us, and the community provides these. Our community does much to keep the memory of all Jews, who perished in Latvia during the Holocaust. There were gravestones installed at the locations of mass shootings of victims of Fascism, and also, there is an on-going search of such locations.

Anti-Semitism still exists, even with independence in Latvia. I face it every now and then. However, the most important thing is that there is no governmental anti-Semitism. Routinely anti-Semitism can be managed. Our community takes an active part in it. The facts of expressions of anti-Semitism become known and talked about, and this means that the community protects us.

There are two choirs in our Jewish community. One is Shofar, and the second one is Rahamim. The Shofar members are younger, and Rahamim is attended by older people like me. I joined the choir in 1994. Since then the choir has become a part of my life. We sing Jewish songs in Yiddish and Hebrew. Only few singers know the languages, and the others, like me, just learn the words off by heart. All members of the choir are fond of Jewish music and Jewish songs, and this common activity has made us friends. Our choir is one big family. We need each other and we care about one another.

The Rahamim social center, with Hana Finkelstein at its head, provides significant assistance to our choir. We have a room for rehearsals, and the center also took care of costumes for our concerts. We sing in the community, and our choir is also welcomed at the Jewish communities in other Latvian towns. We tour the country, and always many people come to listen to our songs. We sing for them, and we know that they need our songs. When I sing, I see the enlightened expressions in the audience. I know that what we do is very important. This gives me additional strength.

Glossary: