Travel

Életrajz

Moskovics Iván a feleségével, Fainával kettesben lakik Ungvár központjában egy magánházban. Ezt a házat a nővére építtette, miután 1945-ben visszatért a koncentrációs táborból. Miután a nővére kivándorolt Izraelbe, Iván és a felesége költöztek ide be. A lakást rendben tartják, nagyon otthonos, kényelmes. A ház előtt van egy kis földterület, ahol néhány gyümölcsfa áll, és kialakítottak egy virágoskertet is. Iván középtermetű ember, súlyfeleslegnek nyoma sincs rajta. A járása könnyed és gyors. Egy nagyon kiegyensúlyozott és jóindulatú emberről van szó. Iván felesége a betegsége miatt nem tud közlekedni, ezért aztán a házimunka nagy részét Iván végzi. De a közösségi munka számára is talál időt. Moskovics Iván az ungvári zsidó hitközség elnöke. Az interjú idején érkezett hozzá látogatóba Dimitrij, a fia, és Henrik, az unokája. Mindketten jelen voltak az interjú alatt, és Iván szavait nagy érdeklődéssel hallgatták. Szembeötlő, hogy a család tagjai szeretik egymást, és meghatóan gondoskodnak egymásról. Amikor Iván a koncentrációs táborban eltöltött időkről mesélt, nagyon izgatott lett, és nem tudott beszélni. Kérésére röviden tértünk ki erre az időszakra, nem mentünk a részletekbe. Láttam rajta, hogy ezek az emlékek nagyon gyötrőek számára.

Édesapám szüleit nem ismertem. Mindketten Kárpátalján, Ungvár körzetében, Ungordas faluban születtek és éltek, ez akkor, 1945 előtt Magyarország területe volt. Nagyanyám és nagyapám jóval a születésem előtt meghaltak. Még a nevüket sem tudom. Édesapám családjáról keveset tudok mesélni. Nagyapám mezőgazdasággal foglalkozott, nagyanyám háztartásbeli volt. A család vallásos volt, minden zsidó hagyományt betartott. Sok gyerek volt a családban. Édesapámat Moskovics Henriknek hívták, a zsidó neve Haim volt. Édesapám 1890-ben született Ungordas faluban. Ő volt a középső gyerek a családban. Édesapám és a fiútestvérei héderben tanultak. Mikor felnőttek, édesapám és a fiútestvérei Ungvárra költöztek, hogy ott munkát találjanak. Ungváron édesapám jószággal kereskedett, felvásárolta és eladta. Hogy mivel foglalkoztak a testvérei, azt nem tudom. Nem emlékszem édesapám testvéreinek a nevére. Azt tudom, hogy házasok voltak, és voltak gyerekeik. De a részletek már kitörlődtek az emlékezetemből. Nem tudok semmit mondani édesapám lánytestvéreiről sem. A nagy honvédő háború alatt minden kapcsolat megszakadt az apám családjával, így ezeknek az embereknek a sorsáról semmit sem tudok. Az I. világháború alatt apámat behívták hadiszolgálatra az osztrák hadseregbe. Apám harcolt, megsebesült. 1919-ben, a háború után leszerelték, és visszatért a békebeli életéhez.

A nagyszüleim anyai ágon Unghosszúmező faluban laktak Ungvár körzetében. Nagyapám Unghosszúmezőn született. Jungernek Jékefnek hívták. Az 1850-es években született. A nagyanyám nevét, és születési helyét nem tudom. Gondolom, egykorú lehetett a nagyapámmal. Mi, az unokái bábikának hívtuk, ami nagymamát jelent.

Kárpátalja 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezte, aztán 1938-ig a Csehszlovákokhoz került. A cseh kormány a zsidókhoz nem csak hogy toleránsan viszonyult, de még sokféleképpen támogatta is őket. Nem volt megtiltva semmilyen foglalkozás, a zsidók bármilyen tevékenységet űzhettek. A cseh hatóság nagyon jóindulatúan viszonyult ahhoz, hogy a zsidók vállalkozói tevékenységet folytatnak, hogy állami tisztségeket töltenek be. A csehek csodálatos, kulturált emberek voltak.

Unghosszúmező kicsi település volt. A faluban kevés zsidó volt, tíz-tizenkét család. Ők tették ki Unghosszúmező lakosságának harmadát. A zsidók a faluban a nem zsidó lakosság között elszórva laktak, nem különültek el. A nem zsidó lakosság ukránokból, magyarokból, és csehekből állt. Főleg magyarul és ukránul beszéltek az emberek. A zsidók és nem zsidók közötti kapcsolat barátságos, jószomszédi volt. 1938 előtt semmiféle antiszemita megnyilvánulás nem fordult elő. A különbség az emberek között csak annyiból állt, hogy a zsidók szombaton nem dolgoztak, a nem zsidók meg vasárnap. És az ünnepeik is mások voltak a zsidóknak meg a nem zsidóknak. A többi napon mindenki dolgozott a földeken. Minden családnak saját gazdasága volt. A gyerekek is kis koruktól fogva a földeken dolgoztak, mindenkit munkára szoktattak, az emberek segítették egymást. A faluban volt egy nyolcosztályos magyar iskola. Az iskola után a gyerekek vagy valami szakmát tanultak ki, vagy a városba mentek, hogy folytassák a tanulmányaikat. A faluban nem volt sem zsinagóga, sem héder. A szomszéd faluban Gejőcön, Unghosszúmezőtől másfél kilométerre volt egy nagy zsinagóga. Ez a zsinagóga volt az egyetlen a három faluban: Gejőc, Nagygejőc és Unghosszúmező. A zsinagóga mellett volt egy héder. A zsinagógába szombaton és a zsidó ünnepek napjain jártak az emberek, hétköznap otthon imádkoztak. Egész családok mentek a zsinagógába, a gyerekeket is magukkal vitték. Az újszülött fiúkat a nyolcadik napon körülmetélték. Amikor a fiúk betöltötték a tizenhármat, bár micvát tartottak nekik a zsinagógában. Minden zsidó család nagyon vallásos volt. Mindenki szem előtt volt, mindenki tudta, mi történik szomszéd házában. Nem volt olyan zsidó, aki ne tartotta volna be a zsidó hagyományokat. Ne adja isten, hogy valaki megtudta volna a faluban, hogy a szomszédok megszegték a sábeszt, hogy valaki rágyújtott sábeszkor, gyufát gyújtott, vagy eloltotta a fényt. Mindezek tiltott tevékenységek voltak péntek estétől szombat estéig.

Édesanyám szüleinek családja helyi viszonyok között gazdagnak számított. Nagyapának volt egy boltja, ahol alkohollal és dohányáruval kereskedett. Ez volt az egyetlen ilyen bolt a faluban. Ezenkívül nagyapának volt néhány cséplőgépe, mellyel aratás után az egész falu számára csépeltek gabonát. A ház nagyon nagy és hosszú volt. A ház egy részét elfoglalta az üzlet, a többi részében lakott a család. A házban négy vagy öt nagy szoba volt. Nagyapám házában rendeztek meg minden zsidó esküvőt és közös zsidó ünnepet a faluban. A háznak cseréptetője volt. Kevés volt az ilyen ház, általában szalmával fedték be a falusi házak tetejét. A ház mellett volt egy nagy földterület. Gyümölcsfák és gyümölcsbokrok voltak ott. Ugyanott volt egy nagy veteményeskert, ahol a család részére termesztettek zöldséget. A ház mögött pajták voltak a háztájinak. Tartottak lovakat, lovak nélkül lehetetlen lett volna megművelni a földet. Arról nem is beszélve, hogy ebben az időben a faluban a lovak jelentették az egyetlen közlekedési eszközt. A nagymama tartott tehenet. Volt egy baromfiól, ahol csirkéket, kacsákat, libákat tartottak. Mindent, amire szüksége volt, a család magának teremtette elő. A földet maguk művelték, bérmunkások nélkül. A mezőgazdasági munkából a család minden tagja kivette a részét. A gyerekeket korán munkához szoktatták, alighogy elkezdtek járni. Volt egy földterület, ahol kenyérhez való búzát és kukoricát termesztettek. Ezenkívül a nagyapámnak volt egy saját erdőterülete is. A kályhákat fával fűtötték, ezért volt nagyon fontos, hogy legyen saját tüzelőanyag. Nagyapám az otthoni gazdasággal nem foglalkozott, csak az üzletben árusított, és feltöltötte az árukészleteket. Minden többi munkát a nagyanyám és a gyerekei végeztek el.

Édesanyám szülei nagyon vallásos emberek voltak. Nagyapám mindig betartotta a zsidó előírásokat és szokásokat. Otthon minden ajtónál mezuza függött. Nagyapám minden reggel annak rendje és módja szerint felvette a táleszt, a tfilint, és imádkozott. Egyszerűen öltözködött, úgy, ahogy a falvakban öltözködnek. De nagyapámnak volt egy ünnepi fekete öltönye, amit a zsinagógába vett fel. A nagyapámnak hosszú szakálla volt. Állandóan kipát viselt. Még otthon sem látta őt senki fedetlen fővel. Nagyapám még aludni is a kipában aludt. A nagyanyám kis termetű volt és vékonyka. Parókát nem viselt, a faluban nem voltak parókák. A nagyanyám mindig sötét kendővel fedte be a fejét. Az öltözéke is mindig sötét színű volt; hosszú rakott szoknyában, és zárt nyakú, hosszú ujjú blúzban járt. Otthon megtartották a sábeszt, megünnepeltek minden zsidó ünnepet. A családban jiddisül beszéltek, és mindenki jól tudott magyarul.

A családban jó néhány gyerek volt, de én közülük édesanyámon kívül csak háromra emlékszem. A legidősebb köztük Ignác volt, körülbelül 1890-ben született. Aztán egy lánygyermek következett a sorban, a nevére nem emlékszem. Ő körülbelül 1894-ben született. Aztán 1897-ben született az édesanyám, Berta. A legfiatalabb lánygyermek 1900-ban született. A nevét elfelejtettem. Ignác Gejőcön tanult a héderben, a lányokhoz pedig  házitanító járt a héderből. Írni és olvasni tanította őket jiddisül, megtanította az imákat, és minden egyéb dolgot, amit egy zsidó asszonynak tudnia kell. Amikor a lányok betöltötték a tizenkettedik életévüket, a bát micvá szertartáson estek keresztül, édesanyám bátyjának pedig, tizenhárom éves korában bár micvát csináltak. Édesanyám nővérét szabónőhöz adták tanulni. Hogy mivel foglalkozott Ignác, arra nem emlékszem. Édesanyám és a húga a gazdaságban segítettek a nagyanyámnak, a földeken dolgoztak. Mindannyian Unghosszúmezőn laktak. Nagyanyám Unghosszúmezőn halt meg 1940-ben. Unghosszúmezőn, a köztemető zsidó részlegében temették el a zsidó hagyományoknak megfelelően. A gejőci zsinagóga rabbija vezette le a szertartást.

A szüleim házasságközvetítő, sádhen segítségével ismerkedtek össze. Az esküvőt Unghosszúmezőn rendezték, anyám szüleinek házában. Az esküvőjük hagyományos zsidó esküvő volt, hüpével, ahogy szokás. Abban az időben ez nem is lehetett másként, pláne nem egy ilyen hívő ember lányának esetében, mint amilyen Ejkef nagyapa volt. A házasság után a fiatal házaspár Ungváron telepedett le. Emlékszem egy kis házra, de nem tudom, apám tulajdonában állt-e vagy sem, hogy a tulajdonostól bérelték-e a szüleim. Ott született mind a négy gyermekük. A legidősebb volt a bátyám Herman, zsidó nevén Májer, 1922-ben született. 1924-ben született a nővérem Olga, a zsidó neve Eszter. 1926-ban született Klára, zsidó nevén Hana-Gita. Én voltam a legfiatalabb, 1928-ban születtem. Ivánnak neveztek el. A zsidó nevem Mojse-Cvi. Apám jószágokkal kereskedett, anyám miután férjhez ment, háztartásbeli volt.

Két évvel születésem után a szüleim Unghosszúmezőre költöztek. Édesanyám szülei azt szerették volna, ha minden gyerekük közel lakik hozzájuk. Nem tudom, hogy a házat építette-e az apám vagy vette, de Unghosszúmezőn a családunk saját házban lakott. Nem messzire volt attól a háztól, ahol nagyanyám és nagyapám laktak. A falun keresztül egy kis folyó folyik keresztül, és a mi házunk a túlparton állt, pont szemben édesanyám szüleinek házával. Erre a házra jól emlékszem. Vályogtéglából készült, szalmából volt a teteje, ahogy a falubeli házak többségének. A házban két szoba volt és egy konyha. Kintről rögtön a konyhába lépett be az ember. A konyhából nyíltak az ajtók a szobákba, jobbra és balra. A házban volt egy éléskamra. A legegyszerűbb, deszkákból összeállított bútorunk volt, és csak a legszükségesebb: asztalok, székek, ágyak, szekrények. A ház mögött egy nagy udvar volt. Ott volt a tehénistálló, és a szénapajta, ahol a szénát tároltuk télire. Külön volt egy tűzifaraktár. A ház és a kert magas kerítéssel volt körülvéve. A kertben gyümölcsfák voltak: alma, körte, szilva, dió – ezeket mind magunk neveltük és szüreteltük. Télire lekvárt főztünk be. Volt zöldségeskertünk is. A földünk nem volt túl nagy, de elegendő volt a család szükségleteinek kielégítésére. Az egész évre való krumplit és más zöldséget magunk termesztettük. Elég volt a terület arra is, hogy szénát gyűjtsünk a jószágnak télire. Semmit sem vásároltunk, minden a sajátunk volt. Tartottunk tehenet, lovat, baromfit. Apám csak földműveléssel kereste a kenyerét. Édesanyám a házimunkát végezte, segített édesapámnak a földeken, a kertben és a veteményesben dolgozott. Mi gyerekek, egészen kicsi korunktól be voltunk fogva a mezőgazdasági munkára. Mindent mi magunk csináltunk meg, nem szorultunk bérmunkásokra. Mindenki tudta, mi a dolga, mindenki szorgoskodott. A faluban nem volt elektromosság. Este petróleumlámpát vagy gyertyát gyújtottunk. Gyertyafénynél tanultunk. Ha valamiért éjszaka az utcára kellett menni, petróleumlámpát vittünk magunkkal. Én most is szívesen laknék falun. Az egy nyugodt élet volt.

Otthon magyarul vagy jiddisül beszéltünk. Egyformán jól beszélem ezt a két nyelvet. Miután Kárpátalját Csehszlovákiának adták át, a cseh nyelvet vezették be. A gyerekeknek könnyen ment, de a szülőknek akadt gondjuk az elsajátításával. Mi, Kárpátalja lakói, szinte mindannyian folyékonyan tudunk beszélni négy-öt nyelven.

A családunk vallásos volt. Apám minden reggel felöltötte a táleszt és a tfilint, és imádkozott. Mi tudtuk, hogy imádkozás közben édesapánkat nem szabad megzavarni. Szombatonként édesapám a fiaival együtt Gejőcre járt, a zsinagógába. Körülbelül ötéves korunkban kezdtünk el a zsinagógába járni. A férfiak és a fiúk minden szombaton elmentek a zsinagógákba, a nők pedig, köztük édesanyám is, a zsidó ünnepek napjain. Édesapám még nyáron is, a nagy hőségben, a fekete öltönyét és széles karimájú fekete kalapját vette fel a zsinagógába. Édesanyám, mikor a zsinagógába ment, sötét ruhába öltözött, és sötét kendőt kötött a fejére, a fejét egyébként mindig kendővel fedte le, még otthon is.

A faluban nem volt héder. A gyerekek a héderben három éves koruktól fogva tanultak. De ilyen kis korban lehetetlen volt naponta a szomszéd faluba, Gejőcre járni, ahol volt fiú és lány héder is. Ezért a gyerekek hat éves korukig otthon tanultak. Melamedet, fogadtak nekik, aki minden nap házhoz járt hozzájuk. Nem csak hébert és jiddist tanultak, hanem a Tórával is ismerkedtek. A gyerekeket a zsidóságra is nevelték, megtanították mindarra, amit egy zsidónak tudnia kell. Megtanítottak minden kötelező imát: azt, amit a kenyér felett kell mondani, amit a tej felett, amit a víz felett, kasrutról és a hagyományokról tanultunk. Tudtuk, hogyan kell imádkozni hétköznapokon és az ünnepekkor; minden ünnepről tudtuk, hogyan kell megtartani és mit jelent. Később, körülbelül hat éves kortól, a gyerekek már jártak Gejőcre a héderbe. A héderbeli foglalkozásokon kívül apánk tanított minket, főleg a lányokat. Mindannyian tudtunk írni és olvasni jiddisül és héberül. Apám nagyon vallásos ember volt. Minden imát kívülről tudott, imakönyv nélkül, de mindig könyvből imádkozott. [A zsidó tanítás szerint, az imákat nem lehet fejből mondani, nehogy hibát vétsenek benne. – A szerk.] A családunkban minden zsidó hagyományt betartottunk: megtartottuk a sábeszt, megünnepeltük otthon az összes zsidó ünnepet.

A nem zsidó szomszédaink megértéssel fogadták a zsidó szokásokat. Szombaton átjött hozzánk egy ukrán szomszédasszony, hogy begyújtsa a kályhát, meggyújtsa a lámpákat. A faluban tisztelettel fordultak a zsidókhoz, segítették őket.

Pénteken anyám mindig egész hétre való kenyeret és sábeszre bárheszt sütött. Péntek reggel édesanyám két napra készített ételt, szombaton semmit sem lehetett főzni. A sóletet, agyagedényekben rakta be a sütőbe. Szombat ebédre vette elő az agyagedényeket édesanyám a sütőből, és azok még melegek voltak. Édesanyám valakit a gyerekek közül küldött a sajhethez, hogy az levágja a csirkét. Pénteken mindig gefilte fist ettünk, csirkelevest, és főtt csirkét. Este összegyűlt az egész család. Édesanyám ünnepi ruhában és selyemkendővel a fején meggyújtotta a szombati gyertyákat a bronz gyertyatartóban, aztán mindannyian imádkoztunk. Köszöntöttük a szombatot, és az egész család az ünnepi asztalhoz ült. Szombaton senki sem dolgozott. A mi családunkban a péntek és a szombat szent napok voltak. Szombat reggel, miután visszajöttünk a zsinagógából, apám felolvasta nekünk a hetiszakaszt a Tórából. Az első esti csillag megjelenéséig szombaton semmiféle munkát sem végeztünk, pihentünk, sétáltunk.

A mi családunk szigorúan kóser háztartást vezetett. Édesanyámnak háromfajta hétköznapi edénye volt: tejes, páros, húsos. Mi sohasem használtunk nem kóser edényt. És persze volt húsvéti étkészlet, amit egy nagy ládában tartottunk fent a padláson, és évente egyszer szedtük elő, Pészahkor. Ha Pészahkor hétköznapi étkészletet kellett használni, vagy ha új edényt vettünk, kikaseroltuk. A faluban volt egy külön kaserolásra kijelölt hely, oda járt a falu minden zsidója. A tűzön egy nagy forró vízzel teli kád volt, abba tették az edényeket, amit kaserolásra magukkal hoztak az emberek. Pészah előtt a házban nagytakarítás volt. Mindent letisztítottunk, lemostunk. Összegyűjtöttük a hámec darabokat, amik az élesztővel készült élelmiszer maradványai voltak, és libatollal egy papírra söpörtük, és az udvaron elégettük. Ha otthon kenyér vagy bármilyen gabonakészleteink voltak, átvittük őket a nem zsidó szomszédokhoz. Adtak képletes összegéert eladtuk neki, szerződéssel, mintha megvették volna tőlünk, Pészah után pedig mindent visszavettünk.Így az ünnep ideje alatt nem volt a tulajdonunkba hámeces étel. Édesanyám a sajhethoz küldött minket a csirkékkel, libákkal. Édesanyám mindig sok csirke- és libazsírt olvasztott ki, és Pészah napjain csak ezen főztünk. Pészah nyolc napja alatt nem volt otthon kenyér, csak maceszt ettünk. A maceszt magunk sütöttük: néhány szomszédasszony összegyűlt, és maceszt sütött a családoknak. Pészahra édesanyám hagyományos zsidó ünnepi ételeket főzött. Az asztalon mindig volt gefilte fis, csirkeleves maceszmetélttel, főtt csirke. Édesanyám felfújtat készített maceszból, tojásból, krumpliból. Mindig sok sütemény volt: lekváros, diós, mazsolás rétes, maceszlisztből készült puszedli, mogendovid formájúra gyúrták a húsvéti süteményeket. Édesanyám az ételt az ünnep első két napjára előre készítette el. Ezeken a napokon semmit sem szabadott főzni. Pészah első estéjén, az esti csillag feljövetelét követően édesapám levezette az első szédert. A nagyszobában állt egy asztal, ahol minden elő volt készítve a széderhez. Az ünnepi ételeken kívül az asztalon volt egy nagy tányér, melyre petrezselyem, torma, főtt tojás és egy darab csontos hús volt kitéve – mindez a zsidók Egyiptomból való kivonulásának körülményeit szimbolizálta. A keserű füvek a rabság keservére emlékeztettek. Feltétlenül ki volt rakva egy asztalra egy kis tálka, sós vízzel, ami az elhullajtott könnyeket mutatta, abba kellett mártani a petrezselymet és a tojást, mielőtt megette volna az ember. Speciális húsvéti bort vásároltak az alkalomra. Mindenkinek ki kellett innia az első széder alatt négy kupa bort. A gyerekeknek egy kis borral megszínezett vizet adtak. Apám mesélt nekünk Pészah ünnepéről, a bátyám pedig feltette neki héberül a hagyományos kérdéseket [lásd: má nistáná], megkérdezte édesapánktól, miféle ünnep ez. Édesapám felelt. Amikor kicsit nagyobb lettem, a kérdéseket én tettem fel az apámnak. Az első ima akkor kezdődött, amikor az égen még nem volt csillag, a második meg már akkor hangzott el, amikor a csillagok már feljöttek az égre. Az asztalra tettünk egy külön kupát, amiből senki sem ivott, ez a kupa Illés prófétának volt kirakva. Az udvarra nyíló ajtó tárva-nyitva állt egész este, hogy be tudjon jönni a házba.

Megünnepeltük Ros Hásáná ünnepét, a zsidó újévet. Ezen a napon a zsinagógában imádkoztunk. Amikor hazaértünk, édesanyám bárheszt, mézet, és almát rakott ki az asztalra. Ezt azért kellett megenni, hogy a következő év édes, jó legyen. Jom Kipur volt a legszentebb nap az egész évben. Ezen a napon még a legkisebb gyerekek is böjtöltek. Azalatt a tíz nap alatt, ami Ros Hásá és Jom Kipur között eltelik, mindenkinek lehetősége volt megkérnie Istent, hogy bocsásson meg neki, és bocsánatot kérhetett az emberektől is. A család minden tagjának csináltak kápóresz szertartást. A férfiaknak és fiúknak fehér kakast vettek, a lányoknak pedig fehér csirkét. Mindenkinek fel kellett tudnia mondani az imát.

A Hanukát is megünnepeltük. Ezt az ünnepet otthon tartottuk meg. Reggel zsinagógába mentünk, aztán otthon ünnepeltük a Hanukát. A gyerekeknek hanuka pénzt és pörgettyűket ajándékoztak. Édesanyám meggyújtotta a hanukagyertyákat, minden nap egy gyertyával többet. Volt egy gyertya, amit samesznak hívtak, ezt meggyújtották minden nap, és róla gyújtották meg az összes többi gyertyát, minden nap eggyel többet. Amikor meggyújtotta valaki a hanukagyertyát, három imát kellett elmondania.

Szukot ünnepén mindenki kunyhót épített, minden zsidó udvaron egy szuká állt. A szuká teteje kukoricaszárból készült, hogy átlátsszon rajta keresztül az ég. A szukában étkeztünk, ott imádkoztunk.

A legvidámabb ünnep Purim volt. A háziasszonyok sokat sütöttek, a gyerekek pedig házról házra jártak, széthordták a rokonoknak és barátoknak a finomságokat és ajándékokat. A gyerekeknek Purim előtt pénzt adtak, hogy adják oda a szegényeknek. Így tanították őket arra, hogy a szegényeknek segíteni kell. Ha Purimkor este a házba egy szegény ember érkezett, be kellett fogadni éjszakára, enni adtak neki, és amikor elment pénzzel vagy ennivalóval látták el. 

Minden faluban volt zsidó hitközség. A gazdagabb emberek segítettek a szegényeknek, élelmet, ajándékokat hoztak, főleg szombatra és az ünnepekre, megkérdezték, mire lenne szükség, hogyan segíthetnek. Akkoriban az emberek közötti kapcsolat nagyon szoros volt.

Hét éves korunkban mindannyian az állami nyolcosztályos általános iskolába kezdtünk járni a faluban. Én 1935-ben kezdtem el iskolába járni. 1918 óta az iskolában cseh nyelven folyt az oktatás. Unghosszúmezőn nem volt több 14 zsidó családnál, ezért az iskolában is kevés zsidó gyerek volt. Kicsi falu volt, és az osztályok kis létszámúak voltak. Az iskolában nem volt antiszemitizmus a tanulók között, de hát honnan is lett volna? A gyerekek mindig a saját szüleiket utánozzák, a felnőttek pedig tisztelettel viseltettek a zsidók iránt.

1938-ban Kárpátaljára visszatértek a magyarok [lásd: első bécsi döntés]. De ez már a fasiszta Magyarország volt, a hitleri Németország szövetségese. A csehek és a magyarok zsidókhoz való hozzáállásában szembeszökő volt a különbség. Eleinte nyugalom volt, aztán megkezdődött a zsidóüldözés, zsidóellenes törvényeket vezettek be. Először bevezették igazolványokat. A zsidóknak igazolást kellett bemutatniuk arról, hogy ők és az őseik tényleg itt éltek, itt születtek, hogy nem betelepülők. Az igazolványokért Budapestre kellett utazni, nem kis pénzeket kifizetni. Aztán a zsidóknak megtiltották, hogy kereskedelemmel foglalkozzanak. Az üzleteket és vállalkozásokat nem zsidóknak kellett átadni, máskülönben az állam tulajdonába kerültek [lásd: stróman]. A zsidóknak egyre rosszabb és rosszabb lett. Aztán egy törvényt fogadtak el a zsidók szabad mozgásának korlátozásáról. Az ember nem hagyhatta el annak a településnek a határait, ahol az állandó lakhelye volt. Még a szomszéd faluba, Gejőcre sem lehetett elmenni a zsinagógába. Ezzel a törvénnyel egy időben a zsidókat kötelezték arra, hogy sárga Dávid csillagot viseljenek a ruhájuk mellrészén. A falusi vezetőség elöljáróivá a magyarok olyan embereket neveztek ki, akik hűek voltak hozzájuk, hogy nyomást gyakoroljanak a zsidókra, üldözzék őket. Néhány helyi magyar fasiszta lett. Gejőcön volt egy grófi birtok, a gróf fia szimpatizált a fasisztákkal. Ez az ember úgy viselkedett a helyi zsidókkal, mint egy bűnöző, még az is megesett, hogy ő és a barátocskái lóháton jöttek be a zsinagógába. De azért zsidó pogrom nem volt. Meg kell hogy mondjam, a helyi parasztok együtt érzően viselkedtek a zsidókkal, segítették őket. Az antiszemitizmus felső, kormányzati szinten volt, a hivatalnokok között, de “lent” az emberek nem fogadták el, nem vették át.

Az iskolában magyar nyelven kezdtünk tanulni. Ez a többségnek nem okozott nehézséget, mert otthon majdnem mindenki magyarul beszélt. A magyarok alatt az iskolában bevezették a pravoszláv vallás oktatását. A zsidó diákok ezek alól az órák alól fel voltak mentve. A zsidó fiúknak tízéves kortól fogva hadi munkaszolgálati kötelezettséget vezettek be. A falutól nem messze magyar katonai kaszárnyák voltak. Ásókkal kellett oda mennünk, és koszos munkát adtak nekünk: téglákat festettünk, rakodtunk, cipeltünk.

Tudtuk, hogy 1939-től a háború dúlt. A németek megtámadták Lengyelországot, aztán 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót. Körös-körül háború folyt, de Kárpátaljára még nem ért el, nem voltak hadműveletek. Ide a háború a Szovjetunió irányából volt várható, és nem pedig nyugatról, mert a magyarok Németország szövetségesei voltak. A németek akkor jöttek Kárpátaljára, amikor a front már közeledett, 1943 végén. Voltak németek a mi falunkban is, mindent ők irányítottak, parancsokat adtak a magyaroknak, a zsidókat üldözték, de nem bántották. Ez így ment 1944 áprilisáig. 1944 áprilisában minden zsidót arra utasítottak, hogy vegyen magához egy heti élelmet és néhány holmit, és a falu főterén gyülekezzen. Sok helyi lakos megpróbált zsidókat rejtegetni magánál, annak ellenére, hogy a németek ezért kivégzéssel fenyegetőztek. Minden zsidót az iskola épületébe tereltek be. Ott mindenkitől elvették az aranyat, az értékesebb tárgyakat, aztán Ungvárra, a téglagyárba vitték őket. Ott egy gettót alakítottak ki. A téglagyár hatalmas volt. Az egész megyéből idehajtották az embereket, volt sok városi zsidó is Ungvárról. A gettóban falvak szerint helyeztek el, minden falunak egy külön helyet jelöltek ki. A szabad ég alatt laktunk. Nem biztosították a minimális életfeltételeket sem, enni egyáltalán nem adtak. Azt ettük, amit magunkkal hoztunk. Néha ismerősök, szomszédok jöttek, és a kerítésen keresztül élelmet dobtak be nekünk. A téglagyárból vittek minket munkára. Mindent ki kellett rámolnunk Ungvár zsidó házaiból, és egy raktárba hordani. Májer bátyám ebben az időben a magyar hadseregnél szolgált. A családom összes többi tagja a gettóban volt. Ott voltak a szüleim és a nővéreim, ott volt édesanyám apja és lánytestvérei. A láger őrségében magyarok is, németek is voltak.

A gettóban egy hónapig voltunk. 1944 májusában vonatszerelvényekben Auschwitzba szállítottak minket a gettóból. Mindenki magával vitte, amit tudott. Kivezényeltek a pályaudvarra, emberekkel tömött marhavagonokba tereltek minket. Az emberek fuldokoltak, voltak, akik ott helyben meghaltak, a vagonokban. Sokan nem értek el Auschwitzba, meghaltak útközben.

Auschwitzba egy ködös kora reggelen érkeztünk. Esett az eső, semmit sem lehetett látni. Csak hallani lehetett a németek hangjait, kutyák ugatását, zajt, sírást. Külön sorba állították a nőket, külön a férfiakat, külön a kisgyerekeket és öregeket. A németek elvették a gyerekeket az anyjuktól. Az öregeket és a kisgyerekeket rögtön a gázkamrákba küldték. Én nem váltam el az apámtól. Kis termetű voltam, és azt mondta valaki, hogy amikor sorban állunk, tegyek téglát a lábam alá, hogy ne nézzek ki gyereknek. A németek rám néztek, és tovább mentek. Így maradtam életben. Édesanyámat és a nővéreimet, azután, hogy külön választottak minket, többé nem láttuk. Lemostak minket és tábori csíkos ruhát adtak ránk. Barakkokba vittek minket. Ott csupasz, kétszintes fapriccsek voltak, matrac nélkül, párna nélkül, az ágyneműről már nem is beszélve. Reggel hajnalban keltettek minket. Nagyon sok ember volt a barakkban, és amikor a szűk ajtókon áthajtottak minket kifelé, az ajtónál az emberek feltorlódtak, a németek ostorral ütötték őket hátulról. Kint esett az eső, sár volt. Mindannyiunknak fél deci vizes cukor nélküli kávét adtak és két dekányi kenyérdarabot. Ez volt az egész napi étkezésünk, egyik napról a másikra. Egész nap az esőben álltunk, este visszaengedtek minket a barakkba. Átaludtuk az éjszakát, aztán reggel kezdődött az egész elölről. Minden körbe volt kerítve szögesdróttal, melybe áram volt vezetve. Az áram annyira erős volt, hogy a szögesdrótkerítést még öt méternyire sem lehetett megközelíteni. Minden reggel, amikor kimentünk, láttuk, hogy a szögesdróton sok holttest lóg. Az emberek nem bírták tovább az éhséget, a verést, a megalázásokat, és a szögesdrótra vetették magukat.  

Auschwitzban összesen öt napot voltunk. A karomon nincs szám tetoválás, nem volt idejük rám tetoválni, de adtak egy nyolcjegyű számot, már nem emlékszem, hogy mi volt az. Öt nap múlva Erlenbusch városába küldtek minket dolgozni. Szerencsénk volt, hogy munkára küldtek minket. Ott egy kőbánya volt. Édesapám és én ebben a kőbányában dolgoztunk. Megtanultunk követ fejteni, követ faragni. A köveket csillékre raktuk. Apám is a kőfejtőben dolgozott, mint mindenki más. Ott nem volt fiatal, öreg, mindenki dolgozott. Nem volt elnézés, könnyítés senkinek. Minden nap a követ bányásztuk, felpakoltuk és elszállítottuk. Ez nagyon nehéz munka volt. Reggeltől estig dolgoztunk. Gépfegyveres német katonák őriztek minket kutyákkal. Minden reggel sorba állítottak minket, és ellenőriztek. Mindenkinek volt egy saját száma. Amikor a számot megnevezték, az embernek egy lépést kellett tennie előre. Az ellenőrzés után rögtön dolgozni mentünk. Sátorokban laktunk. A dolgozóknak adtak ennivalót. Kevés élelem volt, de elég ahhoz, hogy ne haljunk éhen. A lágerban a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy nincsenek rossz népek, csak rossz emberek. Egy német tiszt nagyon együttérző volt velem. Én voltam a legkisebb, és megsajnált. Minden nap egy darab kenyeret adott nekem. Aztán elkezdtek minket egyik lágerből a másikba vezényelni. Bármekkora volt is a távolság a lágerek között, mindig gyalog mentünk. Éjszakánként mentünk, nappal az erdőben ültünk sötétedésig. Aztán tovább meneteltünk. Azt, aki a legyengüléstől már nem tudott tovább menni, helyben lelőtték, a hullákat félredobták. Esett az eső, bőrig átáztunk. A menetelések idején semmit sem adtak nekünk enni. A kenyeret, amit Erlenbusch-ban adott nekem a német tiszt, nem ettem meg mind, minden nap félretettem egy kis darabot belőle. Ezek a kenyérdarabok segítettek nekem és az apámnak, hogy túléljük az utat. Kis kenyérdarabokat törtünk le, hogy legalább valami legyen a szánkban. Így meneteltünk lágerből lágerbe. Nehéz most felidéznem az egész útvonalat. Aztán megérkeztünk Dachauba, a haláltáborba. Ott elválasztottak minket egymástól az apámmal – az öregeket és a fiatalokat külön sorba állították. A lágerben nem adtak enni, a legyengült emberek százával haltak meg. Minden reggel annyi hulla volt, hogy ezeken a hullákon keresztül jártunk! Már nem figyeltünk erre, minden érzelmünk elhalt. Most, ahogy erre visszaemlékezem, félelem kerít hatalmába. Elviselhetetlen számomra a visszaemlékezés azokra az időkre. 

A frontról semmiféle hírünk nem volt. De amikor azt láttuk, hogy sok német lágeröltözékbe, a halottak ruhájába öltözik át, elgondolkoztunk, hogy vajon miért öltöznek át. És beköszöntött az a nap, amikor őrség nélkül maradtunk. A lágerban egyetlen német sem volt. Mi, az összes fogoly egy helyen verődtünk össze, nem értettük, hogy mi történt. Aztán azt láttuk, hogy a láger felett repülőgépek köröznek. Azt hittük, hogy bombázni fognak minket, és az egész lágert megsemmisítik. Nem vettük észre rögtön, hogy a repülőgépek szárnyán nem német horogkereszt, hanem vöröscsillag van. A repülőgépekről valami tárgyak kezdtek el potyogni. Azt gondoltuk, hogy eljött az utolsó óránk. De ezek a tárgyak földet érve nem robbantak fel. Valaki odament megnézni őket, és felkiáltott, hogy élelmet dobtak le nekünk. Ezek csomagok voltak, melyekben kenyér, vaj, csokoládé volt. Az éhes, legyengült emberek az ételre vetették magukat, elkezdték a szájukba tömni. Egy ember elhúzott az ételtől, azt mondta, hogy túl sokáig éheztünk ahhoz, hogy most sokat együnk. De sokan vég nélkül ettek. Én akkor nagyon megharagudtam erre az emberre, és csak egy idő múlva értettem meg, hogy igaza volt. Akkor nagyon sok ember meghalt azért, mert túl sokat evett. Azoknak az embereknek, akik hozzászoktak, hogy beérjék olyan levessel, melyben félig rohadt káposzta úszkál, a nagymennyiségű kalóriadús étel halálosnak bizonyult. A szervezet nem tudott megbirkózni ezzel a bőséggel. Nemsokára, 1945 májusának első napjaiban a koncentrációs táborba bevonultak a szovjet csapatok. Elérkezett hozzánk a rég várt szabadság. Ez egy boldog nap volt, amire egész életemen át fogok emlékezni. Sírtunk az örömtől, csókolgattuk a felszabadítóinkat.

A felszabadulás után nem tudtam semmit a családtagjaim sorsáról. Nem láttam édesapámat sem, és biztos voltam benne, hogy meghalt. Amikor a szovjet csapatok felszabadítottak minket, úgy döntöttem, hogy elindulok hazafelé. Az utat nem tudtam, arra mentem, amerre a többi ember ment. Egy faluban leültem az utcán egy padra, hogy egy kicsit megpihenjek, és meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Felnéztem, és megláttam édesapámat! Mindketten nagyon boldogok voltunk. Onnan tovább már együtt mentünk. Nagyon reménykedtünk, hogy a családunk többi tagja is túlélte. Nem emlékszem, mennyi időbe telt a hazaút, de végül hazaértünk Unghosszúmezőre. Májer bátyám és Klára nővérem akkorra már otthon voltak. Hamarabb felszabadultak, mint mi. A családból más nem tért vissza. Tőlük tudtuk meg, hogy édesanyánk és a fiatalabb nővérem, Olga Auschwitzban haltak meg. Ugyanott halt meg Ejkef nagyapa és édesanyám lánytestvérei. Édesanyám bátyja, Ignác is Auschwitzban halt meg. Ő nagyon erős férfi volt, a faluban nem is akadt több olyan, mint ő. Ignác a legnehezebb munkát is kibírta volna, képes lett volna túlélni a lágert. De amikor a németek a krematóriumba vitték a kisfiát, a nagybátyám is vele ment a krematóriumba, nem akarta egyedül hagyni a gyerekét. Mindketten ott haltak meg.

A házunk tönkrement a háború alatt. Mindannyian Ejkef nagyapa házába költöztünk be. Még a mi megérkezésünk előtt, amikor a bátyám és a nővérem tértek vissza a faluba, a szomszédok megmondták nekik, hogy megvannak a dolgaink. Az emberek a saját házaikba hordták szét őket, hiszen senki sem tudta, visszajövünk-e. Minden szomszéd visszahozta azt, amit elvitt. Nagyon együtt érzően viselkedtek velünk, igyekeztek mindenben segíteni. A mi falunkban a háború után nem antiszemitizmust érzékeltünk, hanem jóságot és támogatást. Tudtunk arról, hogy a koncentrációs táborokat megjárt emberek a Szovjetunióban megtorlásnak voltak kitéve. De mi ezt a saját bőrünkön nem tapasztaltunk. A mi falunkban semmi sem változott a szovjet hatalomátvétellel, biztosan azért, mert olyan kicsi és észrevétlen falu volt.

Apám ismét földműveléssel kezdett el foglalkozni. A bátyám kitanulta a lakatosszakmát, aztán dolgozni kezdett. Én befejeztem a nyolcosztályos iskolát, és otthon segítettem a gazdaságban. A bátyám, miután a koncentrációs táborból visszatért, nagyon gyenge, beteges lett. Egy idő után már egyfolytában betegeskedett. Nehéz idők jártak, nem volt élelem, nem voltak gyógyszerek. Az orvosok nem tudtak segíteni neki, és 1948-ban Májer meghalt. Unghosszúmezőn temettük el a nagyanyám sírja mellett. Sajnos, amikor a faluba 1960-ban bevezették a gázvezetéket, a temetőt megsemmisítették. A sírnak nyoma sem maradt.

Az iskola elvégzése után szakmát kezdtem kitanulni. Lakatostanonc lettem egy nagy autójavító műhelyben Ungváron. Ez volt a városban az egyetlen autójavító műhely. Ungváron az emberek a háború után is nagyrészt magyarul beszéltek az utcákon. Az orosz nyelv nehezen terjedt el. Ugyanúgy Unghosszúmezőn laktunk, mint azelőtt, de én Ungváron tanultam, később ott is dolgoztam. Hajnali háromkor keltem, és két kilométert gyalogoltam a vasúthoz. Vonattal Ungvárra mentem, este pedig hazautaztam. Abban az időben nehéz volt élelemhez jutni, mindenki éhezett. Munkát is nehezen lehetett találni és szerezni. Én gyerekkoromtól fogva azon gondolkodtam, hogy milyen szakmát válasszak, hogy el tudjam tartani majd a családomat. Úgy tűnt nekem, hogy az autószerelő szakma lehetőséget ad erre. Nagyon igyekeztem megtanulni, hogy mit hogyan kell csinálni; figyeltem, hogyan dolgoznak a mesterek, hogy még jobban beletanuljak a szakmába. Tudtam, hogy készülnöm kell az önálló életemre, képesnek kell lennem magamnak megkeresnem a pénzt. Kitanultam a szakmát, és ott maradtam az autójavító műhelyben autószerelőnek.

1949-ben sorköteles szolgálatra hívtak be a szovjet hadseregbe. A katonai szolgálatot Fehéroroszországban kezdtem, aztán a távol-keletre, Vlagyivosztokba irányítottak át, a leszerelésemig ott szolgáltam. Építőszázadban dolgoztam. Akkoriban Kárpátalja lakóiban nem bíztak meg. Amiatt, hogy a második világháború alatt Magyarország Németország szövetségese volt, hátrányosan megklönböztettek minket. Csak munkaszázadokba, építőszázadokba vezényeltek minket. Repülőteret építettünk. Később a képesítésemnek megfelelő munkát végeztem - autószerelést tanítottam a katonáknak. A hadseregben négy évig szolgáltam. A katonai szolgálatom elején nem tapasztaltam antiszemita megnyilvánulásokat. Ezek 1953 elején tűntek fel, a szolgálatom vége felé, amikor az újságokban cikkek jelentek meg a gyilkos zsidó orvosokról, akik állítólag meg akarták ölni Sztálint [lásd: orvosper]. Az újságokban csupa zsidó vezetéknevű orvost soroltak fel. Az orvosper után elkezdték megkülönböztetni a zsidókat, kiemelni a nemzetiségüket.

Emlékszem 1953. március 5-re, Sztálin halálának napjára. A katonák és tisztek keservesen sírtak, nem rejtették el a könnyeiket. Nekünk, a hozzácsatolt területek lakóinak, nem okozott az esemény nagy bánatot. Mi nem Sztálin nevével nőttünk fel, mint azok, akik a szovjethatalom alatt születtek, nem éreztünk iránta tiszteletet és hódolatot. Minket, Kárpátalja lakóit egyfolytában követtek a KGB ügynökök, elég sok volt belőlük a hadseregben. Emlékszem, jóban voltam egy munkácsi fiúval. Március 5-én, mikor mindenki sírt, egy autó alatt feküdt, és valamit szerelt. Odament hozzá egy KGB ügynök és megkérdezte, tud-e Sztálin haláláról. A barátom azt felelte, hogy tud a haláláról és sajnálja is, de hát Sztálin már öreg volt. A fiút éjszaka letartóztatták, és többet nem jött vissza, többé nem tudtam róla semmit. Azon az éjszakán sok katonát letartóztattak a mi századunkból, akik sohasem tértek vissza. Szörnyű idő volt ez, egy  rossz szavadért is az életeddel fizethettél.

Sem a hadseregben, sem később, amikor visszatértem Ungvárra, nem léptem be sem a komszomolba, sem a pártba, próbáltam magam távol tartani a politikától.

Klára nővérem férjhez ment egy ungvári zsidóhoz, akit Wébernek hívtak, és a férjéhez költözött Ungvárra. Klára és a férje az anyakönyvvezetőnél jegyezték be  a házasságukat és utána otthon rendeztünk a számukra egy kis összejövetelt, és még hüpét is állítottunk nekik. Eljött a rabbi a zsinagógából és ő vezette a szertartást. Sajnos én nem lehettem ott, de a nővérem levélben mindenről pontosan beszámolt. Apám egy megözvegyült, csodálatos zsidó asszonyt vett feleségül, és másutt telepedett le. Örültem, hogy rendeződött az élete. Apám Ungváron halt meg 1985-ben. Ungvár zsidó temetőjében temettük el, a zsidó hagyományoknak megfelelően. 95 éves volt. Nagyon nehéz életet élt át, de minden egyes napjának örült. Hívő ember maradt, naponta imádkozott otthon, minden szabályt és hagyományt betartott. Élete utolsó napjáig tevékeny maradt, a földet művelte, külső segítség nélkül megvolt.

Miután leszereltem, magához vett a nővérem, Klára. A nővérem egy ruhagyárban dolgozott. A nővérem és a férje kaptak egy építési telket, és építettek rá egy házat. Egy fiuk született.

A testvérem és a férje megtartottak minden  zsidó előírást otthon. A kóserságot nem volt annyira egyszerű követni, sőt voltak évek, amikor egyáltalán nem lehetett kapni sokszor még nem kóser ételeket sem. Az ember ezekben az időkben örült, ha egyáltalán ételhez jutott. Természetesen disznóhúst semmilyen körülmények között nem fogyasztottak. Péntekenként Klára gyertyát gyújtott, és együtt vacsorázott a család. Klára férje és én ünnepeken eljártunk a zsinagógába.  Klára ügyelt arra, hogy a zsidó ünnepeken a hagyományoknak megfelelő ételek kerüljenek az asztalra.  Pészáhkor maceszt ettünk, amit eleinte a zsinagógában vettünk, majd amikor bezárt a zsinagóga, Budapestről hozattuk vagy pedig otthon sütöttük meg. Jom Kipurkor mindannyian böjtöltünk.

Klára családja egyébként a szovjet családok tipikus életét élte. Heti hat napot dolgoztak, vasárnap volt az egyetlen nap, amikor nem dolgoztak. A kisfiúk óvodába járt, a nővérem vitte minden reggel, munkába menet és hozta haza esténként, amikor jött hazafele a munkából. Együtt vacsoráztak. Vasárnaponként a nővérem a házat hozta rendbe, a férje pedig elvitte a kicsit sétálni vagy moziba mentek együtt. A szabadságukat is otthon töltötték, nem utaztak sehova.

Én visszatértem a korábbi munkámhoz az autójavító műhelybe. Aztán felvettek egy autószerelő technikumba, ott tanultam, és a tanulmányaim befejeztével megint visszamentem az autójavító műhelybe, akkor már mérnökként. A műhelyt fuvarozó vállalattá alakították át, a városban ez volt az első ilyen vállalat. Ungváron abban az időben nem volt városi tömegközlekedés. Engem bíztak meg azzal, hogy hozzam létre a városi tömegközlekedés hálózatát. Két autóbusszal kezdtünk. Az emberek még nem voltak hozzászokva a tömegközlekedéshez, és szinte senki sem szállt fel az autóbuszra, rá kellett őket beszélni. Egy ideig buszvezető voltam különböző útvonalakon, aztán brigádvezető lettem a garázsban. A legutolsó időkben a közlekedésbiztonsági osztályon dolgoztam. A közúti közlekedési szabályokat tanítottam, vizsgáztattam, a GAI-nál [Állami Közlekedésrendészeti Felügyelőség] dolgoztam. Ez egy idegfeszítő munka volt, de én szeretem. Csak a múlt évben mentem nyugdíjba, 54 évet dolgoztam le egy helyen. A munkatársaim egész idő alatt tisztelettel viszonyultak hozzám, a munkahelyemen soha nem érzékeltem antiszemitizmust.

Ungvárra költözött néhány velem egyidős falumbeli is Unghosszúmezőről. Velük jóban voltam, és a mai napig jóban vagyok. A munkahelyemen is voltak barátaim. Akik nem csak zsidók voltak. Elfogulatlan voltam a nem zsidókkal szemben. De én magam igyekeztem zsidónak maradni. A sábeszt megtartani nem tudtam, mert a szombat munkanap volt. De a nővérem családjával minden zsidó ünnepet megünnepeltem a szabályok szerint. Ungváron akkor még elég sok zsidó volt, és a zsinagógában az ünnepek alatt mindig sok ember gyűlt össze. A szovjet ünnepeket is megünnepeltük. Ezek mindig szabadnapok voltak. A munkahelyünkön arra köteleztek minket, hogy elmenjünk a felvonulásokra. A felvonulás után örültünk annak, hogy lehetőségünk van pihenni, kikapcsolódni, bár a lényegüket tekintve ezek az ünnepek május 9-edike, a győzelem napja kivételével közömbösen hagytak minket.

Én csak zsidó lányt szerettem volna elvenni feleségül, de Ungváron kevés hajadon zsidó lány volt. Aknaszlatinára, egy kárpátaljai településre küldtek dolgozni. Ott volt egy-két nagyon jó ember, zsidók, akikkel összebarátkoztam. Azt mondták nekem, hogy Csernovicban van egy ismerősük, egy jóravaló lány. Elmentem Csernovicba, és ott megismerkedtem a leendő feleségemmel. Fainának hívják, a név zsidó megfelelője Fanja. Faina a Vinyica megyében található Ozarinciben született 1937-ben. A feleségem apja, Zamvel Sisztman cipész volt, az anyja, Eszter Sisztman szabónő. A családban öt gyermek volt. A feleségem volt a harmadik a sorban. Két nővére volt, 1931-es és 1933-as születésűek, volt egy öccse, aki 1940-ben született, és egy húga, aki 1944-ben. A feleségem szülei vallásos emberek voltak, és őt is így nevelték. Amikor elkezdődött a Nagy Honvédő Háború, Faina négyéves volt. A fasiszták elfoglalták Ozarincit, és az összes zsidót Vinyica megye Sárgorod városába vitték egy gettóba. 1944 márciusában a szovjet hadsereg felszabadította a sárgorodi gettó lakóit, és a feleségem családja hazatért. Az apja testvére, a feleségem nagybátyja Csernovicban lakott, és magához vette Fainát. Faina Csernovicon járt iskolába, 16 éves korában pedig egy kesztyűgyárban helyezkedett el. Megismerkedtünk Csernovicban, és nemsokára összeházasodtunk. Ez 1958 december 7-én történt. Aknaszlatinán igazi zsidó esküvőt rendeztek nekünk, minden szabály szerint. A rabbi vezette az esküvői szertartást, csináltak nekünk hüpét. Aknaszlatinán két évig laktunk a feleségemmel, aztán visszajöttünk Ungvárra. A vállalatom kiutalt nekem egy lakást.

Két gyerekünk van: Dimitrij fiam 1958-ban született, Olga lányom pedig, akit az Auschwitzban meghalt nővérem tiszteletére neveztünk el így, 1962-ben. Jó gyerekeink vannak.

Miután Ungvárra költöztünk, a feleségem és én továbbra is követtük a zsidó hagyományokat, de már nem olyan nyíltan, mint ahogy korábban, a háború előtt. Szombatonként nem jártunk a zsinagógába. Akkoriban mindketten dolgoztunk, nem tehettük meg, hogy nem megyünk el a munkahelyünkre. A zsinagógát csak a zsidó ünnepek napjain kerestük fel. Akkoriban Ungváron több zsidó volt, mint most. Ünnepekkor sok ember volt a zsinagógában is, és az utcán is, ahol a zsinagóga áll.

Pészahra mi magunk sütöttünk maceszt. A macesz sütéséhez csak liszt és víz kell, semmi más. Még azt kell hozzá tudni, hogy a tészta összegyúrásától a sütésig nem telhet el több 18 percnél. Jom Kipurkor mindig tartottuk a böjtöt. A gyerekeket is igyekeztünk a zsidó hagyományok szerint nevelni. Abban az időben ez nagyon nehéz volt, a zsidóság bármely megnyilvánulását cionizmusnak titulálták. A cionizmus ellen pedig a szovjet hatalom kíméletlenül küzdött, akár börtönbe is csukhatták az embert miatta. Otthon a feleségemmel oroszul és jiddisül beszélgettünk, bár idővel megtanulta a magyar nyelvet is. A gyerekekkel, pedig oroszul és magyarul beszéltünk. Kóser háztartást vezetni azokban az időkben szintén nehézségekbe ütközött. Az üzletekben nem volt élelmiszer, minden szükséges dolgot csak nagy sorban állás árán lehetett megvásárolni. De azért próbáltuk tartani a kásrutot, még ha nem is olyan mértékben, mint most. A tejeset és a húsosat nem kevertük egymással, ezt szigorúan betartottuk. A piacon élő csirkéket vettünk, és a fiam elvitte a sajhethoz.

A fiam az általános iskola után Ungváron kezdett el járni a Lvovi Műszaki Főiskola általános mérnöki karára, aztán átment Lvovba, és ott fejezte be a tanulmányait. A fiam rádiómérnök. Miután befejezte a főiskolát, visszajött Ungvárra, és egy tervezőirodában dolgozott. Jól dolgozott, kitüntetéseket, jutalmakat kapott, és szabadalma van néhány találmányra. A fiam egy ukrán lányt vett el, én és a feleségem nem ellenkeztünk emiatt, a családban nincs semmiféle konfliktus nemzetiségi alapon. Szeretik egymást. Egy fiuk van, aki 1986-ban született. Az unokámat apám tiszteletére Henriknek nevezték el. A fiam egy ukrán lányt vett el, én és a feleségem nem ellenkeztünk emiatt, a családban nincs semmiféle konfliktus nemzetiségi alapon. Szeretik egymást. A fiam támogat, segít minket.

A lányom az iskola után fodrásznak tanult. Ungváron ment férjhez. A vejem egy jóravaló zsidó családból származik, jóban vagyunk a szüleivel. A lányomnak hagyományos zsidó esküvőt rendeztünk. A hüpét nálunk állítottuk fel. A lányom vezetékneve a házasságban Berman lett. A lányunknak is egy fia van, Eduárd, aki 1985-ben született. Az 1990-es években a lányom a férjével és a fiával együtt először Izraelbe, onnan pedig az Egyesült Államokba emigrált. Jól élnek, már van saját házuk. Olga egy zsidó szervezetnél dolgozik, úgyhogy tartja a hagyományokat. Fodrászként is dolgozik, parókákat készít. Hála istennek, a gyerekeimmel minden rendben van.

Amikor megkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, nekem és a feleségemnek már nem volt lehetőségünk elutazni. A feleségem súlyosan megbetegedett, elvesztette a mozgásképességét. Így hát kivándorlásra mi már nem gondoltunk. A nővérem 15 évvel ezelőtt emigrált a családjával az Egyesült Államokba. Nekem adta a házat, amit a férjével építettek a háború után. A fiam már házas volt akkor, így hát odaadtam neki a lakásunkat, mi pedig átköltöztünk a nővérem házába. Itt lakunk ma is.

A peresztrojkát, amit Gorbacsov indított el, örömmel fogadtuk. A Szovjetunió fennállása óta először nyílt lehetőségünk a külföldön lakó rokonainkkal és barátainkkal kommunikálni. Leomlott a vasfüggöny, amely elválasztotta a Szovjetuniót az egész világtól. Persze nem csak jó dolgok történtek. Anyagilag nehezebb lett a megélhetés, de megéreztük a szabadságot. Ezenkívül, a peresztrojka után vette kezdetét a szovjetunióbeli zsidóság újjászületése is. Ungváron már az 1980-as évek végén megalakult a zsidó hitközség. Én és a fiam elkezdtünk rendszeresen járni a zsinagógába. A fiam, csakúgy mint én, imádkozik, ismeri az imákat. Ungváron mindig is voltak zsidók, bár a szovjethatalom alatt mindent titokban kellett csinálnunk. Aztán amikor megindult a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, nem maradt senki, aki zsinagógába járjon. Olyan is volt, hogy még tíz ember sem gyűlt össze. és haza kellett mennünk.  [Minimum 10 felnőtt férfira – azaz egy minjánra – van szükség az imádkozásnál. – A szerk.]

Miután Ukrajna független lett [1991-ben], a zsidó élet virágzásnak indult. Kiderült, hogy én vagyok az egyetlen zsidó, aki annak rendje és módja szerint el tudja mondani az imákat. Így mindig engem kértek meg, hogy mondjam el az imákat. Nemet mondtam, mert otthon volt a beteg, magatehetetlen feleségem, akinek szüksége volt rám. Végül is megválasztottak az ungvári zsidó hitközség elnökévé. Most tanítom az embereket, elmondom nekik, hogy mit és hogyan csináljanak, hogyan imádkozzanak, megtanítom az összes zsidó szokást és hagyományt. A hitközségben az emberek nagyon jó kapcsolatban vannak egymással. Jöttek már hozzánk vendégek, rabbik Amerikából, Izraelből. Nagyon tetszett nekik, ahogy nálunk, a zsinagógában az istentisztelet zajlik.

Már nem kell félni, hogy elmarad az ima, mindig sok ember jön el. Péntek este mindenkinek adunk két zsemlét és bárheszt, hogy otthon is megünnepeljék a sábeszt. Szombaton az ima után megterítjük az asztalt, mindenki leül, és együtt eszik. A nők csak az ünnepnapokon jönnek, évente négyszer. Szereztem héber nyelvű imakönyveket, orosz és magyar fordítással. Bárki, aki szeretne, kaphat egy imakönyvet. Elmondom az embereknek, hogyan kell megtartani az ünnepeket, és hogy mit jelent egy-egy ünnep. Megtanítom nekik, hogyan kell megünnepelni a sábeszt, hogyan kell levezetni a szédert, a Tórából olvasok – azokat a dolgokat mesélem el, amiket gyerekkoromban az apám mesélt nekem. Egyre többen járnak el a zsinagógába. Olyanok is eljönnek, akik korábban nem jártak zsinagógába, akik féltek eljönni. Sok fiatal jön. Nagyon jó érzés, hogy a zsidóság immár nem fog eltűnni az öregek halálával. Összegyűjtjük a gyerekeket a zsinagógában, tanítjuk őket, az ünnepekkor ajándékokat készítünk nekik.

Az unokám is bekapcsolódik a zsidó életbe, annak ellenére, hogy a menyasszonya nem zsidó lány. Két kultúrán nevelkedik. Az unokám nem tudom, hogy volt-e valaha templomban, de a zsinagógába minden szombaton elmegy az apjával. A fiamnak van otthon egy “zsidó sarka”, ahol az imakellékeket és a vallásos könyveket tartja. A fiam is zsidó szervezetnél dolgozik, a Szochnutnál. Ő Szochnut kárpátaljai koordinátora. 1997-ben kezdett el ott dolgozni, amikor az előző koordinátor külföldre emigrált, és ő lépett a helyébe. Két nap alatt átvette a munkát az elődjétől, és azóta ott dolgozik.

1999-ben a városban létrejött a Heszed. A Heszed nagyon nagy segítség az embereknek. És a Heszed nemcsak a túlélésben segíti az embereket a mai nehéz időkben, hanem a legkülönbözőbb korú embereknek van lehetősége találkozni itt, beszélgetni egymással, különböző szakkörökben vehetnek részt, és megismerhetik a zsidó kultúrát, ami olyan sokáig át törvényen kívülinek számított. A Heszedbe egész családok jönnek el, és minden korosztály talál magának sok érdekes dolgot. A legfontosabb az, hogy a gyerekeink és az unokáink zsidóként nőnek fel, és büszkék arra, hogy ők zsidók. 

Életrajz

Édesapám lengyel származású volt, az édesanyja Lengyelországban élt. A nagypapát Grünbergnek hívták. A nagypapa meg a nagymama unokatestvérek voltak. A nagymama, azt hiszem, Berta volt. A nagyapámat nem ismertem. Jesivája [valószínűleg előjesivája – A szerk.] volt Lengyelországban, úgyhogy ő tanított. 1928-ban vagy 1930-ban meglátogattuk a nagyanyámat, Nowy Targban lakott. Ez nagyon érdekes volt. Az apám annyira készült erre az utazásra, és elmentünk hárman ugye. Nagy várakozás volt ugye, mert ott nagyon vallásosak voltak. A nagyanyám sájtlit hordott. De nekem meg a szegény anyámnak is nagyon furcsa volt, mert ott szombaton még szappannal kezet mosni sem lehetett. Az édesanyám velem titokban megbeszélte, hogy ő ezt nem nagyon szereti, de azért alkalmazkodtunk az ottani szokásokhoz. Ott nagyon folyt a zsidó élet. Fantasztikus szokások voltak ott. Pénteken olyan nagy sütés-főzés volt, hogy a huszonhatodik szomszéd is jött, főztek, sütöttek, gyúrtak. Szombat reggel elmentek a templomba, és utána rengeteg ember jött be a házba, és volt vendéglátás. Aprósütemény meg italok. Meg délután is jöttek vendégek. Én nem tudtam,  hogy miből fedezik ezeket, mert nem úgy nézett ki, hogy jómódúak. Meg ki voltak rakva pénzek, mert akkor, szombaton jöttek a koldusok. De soha egyik se vett el kettőt, csak egyet. Az édesapámnak volt ott egy húga, Elza, akinek a férje kárpitos volt, és ők is ott laktak a nagymamával. Csak kinn a kertben volt szabad neki dolgozni, mert elég porral, piszokkal járt a kárpitos munka. Az utcáról volt bejárat, és az ajtó fölött volt egy csengő, és ha valaki benyitott, akkor az megszólalt. Persze szombaton nem csengetett.

Az anyai nagyapám Neu Adolf. Nem ismertem. Azt tudom, hogy nagyon haladó szellemű valaki lehetett a nagypapa, mert az édesanyámat képezte. Az én édesanyám gyémántcsiszoló volt. A nagyanyámat viszont ismertem, mert  nálunk lakott, mikor én még kislány voltam. Kraut Borbálának hívták. Nálunk is halt meg 1922-ben. Édesanyám elmondása szerint soha nem vett be semmilyen gyógyszert. Hiába hívtak hozzá  orvost, a gyógyszert kiöntötte, a tablettát kidobta.

Anyukámék többen voltak testvérek. Volt neki egy öccse, Neu Béla, aki öngyilkos lett. Volt egy húga, aki hozzáment egy férfihez, akiről nagyon jó információkat kaptak – úgy látszik, akkor divat volt, hogy ha jött egy kérő, akkor arról információkat kértek –, csak éppen azt nem mondták róla, hogy tüdőbeteg. Megfertőzte az egész családot: a gyerekeit, a feleségét. Mindenki meghalt. És volt anyukámnak egy testvére, aki kiment Amerikába, és attól fogva soha többet nem tudtak róla.

Apám 1887-ben született. Hét évvel fiatalabb volt, mint az édesanyám. Úgy hívták, hogy Grünberg Hirsch-Leib. És ő addig járt a minisztériumba, hogy ő meg akarja magyarosíttatni a nevét, amíg aztán megengedték neki, és akkor úgy hívták őt, hogy Grünberg Herman. Ez olyan 1926 körül volt.

Az apám mesélte, hogy gyerekkorában csatlakozott vásározókhoz. Ezek a vásározók jártak át Magyarországra is. A nagynéném, Elza, is mindig járt. Volt neki egy szétnyitható standja, és amikor vásárnap volt, kirakodott. Női holmikat, pulóvereket, kardigánokat, ilyeneket árult. Nem tudom, apám hogy került ide Magyarországra. Azt tudom, hogy amikor ők 1912-ben megesküdtek, akkor ő már egy pár éve itt volt. Elég jól beszélt magyarul. Talán itt-ott lehetett érezni, hogy nem ez az anyanyelve. Például emlékszem, hogy számolni jiddisül számolt.

A neológ hitközségnél dolgozott. A főtitkár mellett volt ilyen titkárféle. Volt a hitközségen hosszú éveken át egy nagyon nevezetes főtitkár, Eppler Sándor, akit az apám nagyon szeretett. [Eppler Sándor (szül. 1890) a pesti izraelita hitközség adófelügyelője, pénzügyi főtanácsosa, majd 1924-től főtitkárhelyettese volt. – A szerk.] Eléggé be volt fogva, mert ez az Eppler egy munkamegszállott volt. Sokszor késő estig dolgozott, és az apám is ugyanúgy dolgozott benn.

Édesanyám Budapesten született 1880-ban. Elég későn, 1912-ben ment férjhez. Nehezen tudta a gyerekeket kihordani. Heten lettünk volna testvérek, de csak én születtem meg, és utánam egy kislány, aki egész piciként meghalt.

Az István út 11-ben laktunk, egy nagyon egyszerű lakásban, de erre nemigen emlékszem. Amikor négy-öt éves lehettem, az édesapám a hitközségtől kapott egy másik lakást a Rumbach Sebestyén utcában, abban a házban, amiben a templom volt. Itt csak a hitközség alkalmazottai laktak. Ott volt egy elég nagy konyha, egy elég nagy szoba, a folyosón, zárt folyosó volt, volt egy spájzszerűség. A konyhát mi átalakítottuk, és abból lett egy fürdőszobaszerűség, és a spájzból csináltunk egy konyhát. Az édesanyám nagyon szerette a régi vágású hálószobabútort: két nagy ágy volt, két éjjeliszekrény, tükrös asztal. A bútor nagyon szép volt. A konyhában olyan régi típusú konyhabútor volt, volt egy felső része meg egy alsó része, hátul volt a mozsár meg ilyenek.

Édesanyám nem dolgozott. Otthon volt, főzött, vásárolt. A Klauzál térre jártunk. Oda elvitt magával, nem nagyon hagyott otthon. A Klauzál téren volt a libás, akihez mindig ment. Nálunk csak olyan mondva csinált kóserség volt, mert vágott libát vett a Klauzál téren [Azaz: már leölt libát vett, nem pedig élőt, ahogy a vallásosabbak, akik élő libát vettek, és elvitték a sakterhoz, hogy a vallási előírásoknak megfelelően vágja le. – A szerk. Lásd még: étkezési törvények; kóser háztartás; sakter.] De azért a tejes meg a húsos nagyjából külön volt. A libából aztán csinált tepertőt meg a májat meg mindenféle finom dolgokat. Az édesanyám nagyon jól sütött-főzött. Purimra annyi kindlit [Dióval, mákkal töltött, pólyás baba alakú purimi sütemény. – A szerk.] sütött, és az apámnak mondták a kollégái, mondja meg a Karolinkának, küldjön egy pár kindlit.

Édesanyám nem volt nagyon templomjáró, és apukám sem nagyon. Pedig ő elég vallásos családból származott. Annyival tartozott a hitközségnek is, hogy hát néha elment ünnepkor. Édesanyám péntek este gyertyát gyújtott. A menü péntekenként húsleves volt, mellette a tányéron fekete retek, paradicsomszósz, ilyen-olyan szósz hússal, barhesz. A barheszt nem anyukám készítette, vettük. Úgy emlékszem, hogy édesapám szokott csinálni egy pohár borral kiddust.

Széder volt nálunk, az édesapám nagyon szép szédert tartott. Fölvette a kitlit, mert abban tartotta a szédert. Először jött az imádkozás, s akkor a két ima között volt a vacsora. Húsleves maceszgombóccal. Hosszú volt a szédereste, mert elég hosszú az ima, és az utolsó dalig mindent el kellett mondanunk. És az édesapám nagyon énekelt is. Egy-két vendég néha jött, akit meghívott az édesapám vagy az édesanyám, de inkább magunkban voltunk. Volt takarítás [lásd: homecolás], de nem olyan, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, hogy mindent összesöpörni meg minden. De volt az édesanyámnak pészahi edénye. 

Zsidó iskolába jártam a Wesselényi utca 44-be. Oda jártam egészen harmadikig [vagyis elemibe és a polgári iskola harmadik osztályáig]. Az iskolában jól tanítottak. Volt héber nyelv és irodalom. Tanultunk a Bibliából meg az imakönyveket meg különböző énekeket, imákat. Fordítottunk is, és mindenfélét kellett tudni, de hát amikor kijártuk ezt az iskolát, nem sokat foglalkoztunk vele a továbbiakban.

Akkor nagyon nagy divat volt a zsúr. Az édesanyámnak elég jó kapcsolata volt a szülőkkel, úgyhogy sok zsúrba hívtak. Csak zsidó barátnőim voltak. Minden adott volt ahhoz, hogy zsidó társaságom legyen: apám a hitközségnél dolgozott, a Rumbach Sebestyén utcai templom épületében laktunk, én a zsidó iskolába jártam. Délután a tanulás, meg jött egy-egy barátnő, így teltek a délutánok. Olvasni sokat olvastunk. Édesanyám szerette a könyveket. Később a mostohatestvéremmel, Rózsával jártunk könyvtárba. Mindig megbeszéltük, hogy ki megy a könyvtárba. Ő is szeretett olvasni, én is.

Volt egy barátnőm, aki minden évben járt Dömsödre, és egyszer-kétszer mi is elmentünk az édesanyámmal oda. Kivettünk egy szobát a vendéglősnél. Elég sok gyerek összejött ott, és nagyon jól éreztük magunkat.

Egy emeleten laktunk a samesszal  [templomszolga], annak volt egy lánya, és hozzájuk járt mindig egy varrónő. Ha kellett nekünk valami, az édesanyám szólt, hogy hozzánk is jöjjön, mert valamit kell varrni. Az édesanyám nagyon nagy súlyt fektetett arra, hogy mindig nagyon jól öltözött legyek, és volt a Király utcában egy üzlet, ahol lehetett kapni fiatal lányoknak való ruhákat, oda jártunk.

12-13 éves voltam, amikor édesanyám meghalt. Az édesapámmal maradtunk ketten. Én annyira nem bírtam az egyedüllétet, hogy sokszor bementem az irodába, ahol az édesapám dolgozott a hitközségnél, s ott lefeküdtem, és sokszor úgy vitt haza félig alva. Szóval nem volt jó, mert szegény drága anyám borzasztóan elkényeztetett. Amikor 14 éves voltam, apám újra megnősült, elvett egy elég vallásos nőt, az kezdett engem inkább a vallásra nevelni.  Matild özvegyasszony volt, két gyermeke volt, Rosner Rózsa és Rosner László. A fiú egy-két évvel idősebb volt nálam, a lány meg fiatalabb. Volt neki két testvére Párizsban, és az egyik, aki szűcs volt, az kivitette a fiút, és a fiú ki is tanulta a szűcsmesterséget. Rózsa idejárt iskolába. Aztán beiratkozott egyetemre, de megszakította a tanulmányait a háború miatt. Matild vezette a háztartást. Neki volt egy fehérnemű-varrodája, amikor még egyedül volt a két gyerekkel, és aztán is folytatta ezt. Voltak gazdagabb zsidók, akik a lányuknak komoly stafírungot csináltattak. És neki voltak hímzőasszonyai vidéken, és ő kiadta ezeket a hímzéseket. Gyönyörűeket csináltak.

Volt a Bethlen téren egy zsidó kereskedelmi, a polgári [lásd: polgári iskola] után oda jártam egy egyéves kereskedelmi szaktanfolyamra [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Ott tanultunk gyorsírást, gépírást, könyvelést. Először egy ügyvédnél dolgoztam, aki apámnak valami ismerőse volt. Utána elkerültem egy üveg- és porcelán-nagykereskedésbe, ott is az irodában dolgoztam. Számláztam, sok mindent kellett csinálni.

Az első férjem Schächter László 1909-ben született Büdszentmihályon [Szabolcs vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 7800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Jóval idősebb volt nálam. Úgy ismerkedtem meg vele, hogy dolgoztam egy cégnél, egy illatszer-kereskedelmi ügynökség volt, több külföldi céget képviselt. A főnököm zsidó volt, és ott üzletszerző voltam, jártam a budapesti illatszertárakat. És voltak olyanok, akik vidéki cégeknél dolgoztak. Úgy hívták őket, hogy ügynök. Az egyik a második férjem bátyja volt. László, a férjem szintén járt vidékre. Ők heten voltak gyerekek, öt fiú meg két lány. A lányokkal jóban voltam, és a fiúval meg, aki a férjem lett, nem, de a többi fiúval kirándulni jártunk a Hármashatár-hegyre. Aztán a két lány közül az idősebbik föltalálta, hogy jó lenne, ha mi ketten jobban megismerkednénk, és összehoztak egy találkozót az Astoria szállóban. Hát olyan nagy szerelem lett belőle, hogy nem igaz. Az esküvő a Rumbach Sebestyén utcában volt.

Lászlóék a Teréz körúton laktak egy kétszobás lakásban. A Felvidékről  jöttek, és ez a báty, aki  a cégnél dolgozott mint ügynök, ez hozta fel őket Pestre, mikor kezdődtek ott a cirkuszok. És mint a legidősebb testvér, felkarolta a többit. Ők nagyon vallásosak voltak. Az apósom odajárt a Rumbach Sebestyén utcai templomba az öt fiával. Minden péntek este. Parókát nem hordtam, de mindig kóser húst vettem. Miután egy vadonatúj kis lakásunk volt, ott nem volt probléma a kóser konyha.

Az esküvő után elmentünk lakást keresni, és a Hungária körúton meg a Stefánia úton valósággal a földből nőttek ki a négy-öt emeletes házak. És valahol ki volt írva, hogy lakások eladók. Nagyon tetszett nekünk, és leelőlegeztük a lakást. Egy nagyon aranyos kis lakás volt. Egy szoba volt, egy pici franciaerkélyes konyha, fürdőszoba, bent volt a WC, az előszoba meg egy spájz.

1942-ben esküdtünk, és jöttek a behívások, úgyhogy még jóformán meg sem melegedtünk a lakásban. Úgyhogy szegény akkor már csak táborokban volt. Ha lehetett menni látogatni, akkor én ott voltam. Akkor kiderült, hogy terhes vagyok. Sárospatakon voltak, s azt mondtam neki, hogy addig nem megyek haza, míg azt nem mondod, hogy megtarthatom a gyereket. Aztán kinn voltak Erdélyben, oda is elmentem. Mikor visszajöttek Erdélyből, volt egy papírja, hogy szállás hiányában a lakásán aludhat. És jött egy razzia a házban, és a papírral együtt elvitték 1944 novemberében. Munkára kivitték őket az országból, nem tudom, hova. Nem jött vissza.

István 1944 januárjában született. A zsidó neve Smuel ben Avrom Jantev volt. Az anyósommal volt a vita, hogy bár az anya választhatja meg a gyerek zsidó nevét, ő magának akarta ezt a jogot. Vitatkoztunk, hogy nem az én nagyapám után nevezzük el, hanem az ő nagyapja után, aztán kisütöttük, hogy mind a két nagyapa Smuel volt, s el volt döntve a kérdés. A férjem látta még a fiát. Amikor nem volt már itthon, én mindig péntek este, szombat ebédre ott voltam az anyósomnál. El is várta, hogy ott legyek. Eleinte ott laktam a gyerekkel a Hungária körúton, de aztán beköltöztettek a városba, a férjem legidősebb bátyjához. Schächter Ernőnek hívták, a magyarosított neve Sándor volt. (A háború után magyarosított.) Ő is ott a Teréz körúton lakott, mint a szülők. De csak én laktam ott a fiammal, mert neki volt az üzlete egy strómannal. Ez a stróman módos volt, és odaköltözött az Ernő a feleségével meg a kislánnyal. Ő bujtatta őket.

Akkor jött, hogy ez a Teréz körúti ház zsidó ház [csillagos ház] lett, aztán fölszámolták, és jöttek a nyilasok, hogy mindenki vigye le az udvarra a poggyászát. A házban volt egy fodrászüzlet, s ez a nő azt mondta nekem, hogy „ha akarja, én segítek magának”. Úgyhogy beraktam – volt a nagy babakocsija a fiamnak –, oda beraktam egy halom pelenkát meg amire gondoltam, hogy szükség van, és ez a nő a babakocsival együtt kivitt engem a házból. S akkor elmentem ugyanahhoz a nőhöz, ahol a sógorom volt.

Apukám, Matild és Rózsa a ruhagyűjtő században voltak a zsidó gimnáziumban. [A ruhagyűjtő századként ismert zsidókból álló században a munkások német felügyelet alatt a német hadsereg ruházatának javításával foglalkoztak. A ruhagyűjtő század mintegy 1500-2000 férfit, nőt és gyermeket számlált. A század székhelye először a Zsidó Hitközség épületében, a Síp utca 12-ben volt, majd 1944 decembere után áthelyezték az Abonyi utcai Zsidó Gimnázium épületébe. – A szerk.] A Lászlót [apja második feleségének, Matildnak a fiát] a háború előtt kiutasították Franciaországból, mert nem volt állampolgársága. Hazajött, és kivitték őt valahova Ukrajnába munkaszolgálatra, és nem jött vissza. Amikor a háború után kiderült, hogy apukámék nem tudnak bemenni a régi lakásba, mert a lépcsőház is leszakadt, betették őket valami társbérletbe, az apám azt mondta, hogy dehogy megyek én társbérletbe, hát van énnekem egy vidéki házam, akkor megyek oda lakni. Ez a vidéki ház itt Pest közelében volt, Gyömrőn. Ez egy nagyon szép családi ház volt, apa és Matild építették. A háború előtt tavasztól őszig mindig kinn voltak. Matild nagyon ügyes asszony volt, értett még a kerthez is. Ő mondta az apámnak, hogy mit kell csinálni a kertben. Kóser háztartásuk volt, és minden csütörtökön följött vágatni [azaz baromfit vágatni a sakternél] meg húsért [azaz: marhahúsért]. Gyömrőn volt egy szép kis zsidó templom, apám oda járt. Minden reggel tfilinben imádkozott.

Rózsa a ruhagyűjtő században megismerkedett egy fiúval, aki nem sokkal a háború után el is vette őt feleségül. Született egy kislányuk, Jutka. A kislány szintén Gyömrőn volt, mert Rózsi újrakezdte az egyetemet. A szerencsétlen az asztalra borulva aludt sokszor este, mert végig akarta csinálni. Az ELTE-re járt, tanár lett. Aztán 1956-ban elmentek Kanadába. Kinn meg született egy kisfiuk. Végül a mama az apámmal együtt kiment Kanadába 1957-ben vagy 1958-ban. Jóban voltunk Matilddal, én őnála kinn voltam Vancouverban. És úgy zokogott, mikor eljöttem, mert tudtuk, hogy többet nem látjuk egymást. Apukám az 1970-es években halt meg, Matild meg egy pár évvel ezelőtt.  Majdnem száz évet élt.

Amikor felszabadult Pest, elmentem megnézni, hogy mi van a Rumbach Sebestyén utcai lakással. Végül elmentem a gyerekkel Gyömrőre, apámékhoz. Volt az egyik sógornőmnek egy cipőfűző üzeme. Kérdezte, hogy akarok-e dolgozni. Lehet adjusztálni cipőfűzőket. Mondtam, hogy akarok. És termeltem neki a cipőfűzőket.

Nagyon sokáig vártam a férjemre. Az anyósom mondta, fiatal vagy, menjél férjhez. Mert végül is hány éves voltam, huszonnégy, huszonöt? A fiamnak is hiányzott az apa persze. Rózsa, a mostohatestvérem dolgozott egy sportboltban Pesten, és volt neki egy barátnője, aki erzsébeti volt, és a Kárpáti Áron, a második férjem is pesterzsébeti volt. S ezek ketten összebeszéltek, hogy engem a Kárpátival összehoznak. Az esküvő a Síp utcában volt a rabbiságon. A férjem eredeti neve Krausz volt, és 1948-ban magyarosíthatott Kárpátira. Bőrös volt, a háború előtt a Paulay Ede utcában dolgozott – ez volt a bőrös utca valamikor –, elég jól keresett. A háborúban kivitték őket Oroszországba. Összegyűltek és megkérdezték őket, hogy ki tud lószerszámot csinálni. És jelentkezett, hogy ő tud. Bekerült egy műhelybe, ahol amíg haza nem jöttek, lószerszámokat csináltak. A háború után meg a rákospalotai Bőrkonfekcióban dolgozott. A készáruraktárnak volt a vezetője.

Ő nem volt vallásos. Olyan családból és olyan helyről származott, Soltvadkertről, ahol elég vallásos zsidók voltak [Soltvadkert Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben lévő nagyközség, 1920-ban 8200 főnyi lakossal. A községben működött jesiva. – A szerk.]. De ő korán elkerült otthonról, albérletben lakott Pesten, úgyhogy ő nem nagyon tartotta a vallást. Nem is nagyon szeretett templomba menni. De azért én gyújtottam gyertyát pénteken. Meg volt péntek esti vacsora, ha nem is olyan, mint otthon. Ünnepekkor  elmentünk a templomba, és ő is jött, és megvolt a böjt [Jom Kipurkor]. Később elég beteg volt, s akkor már a böjttel is felhagyott. Én a mai napig nem főzök szombaton. És nem főzök se disznóhúst, se disznózsírral, csak olajjal főzök vagy libazsírral. És tejfölös főzelékhez sem eszem húsfeltétet. A fiamban is megmaradt minden, benne rengeteg zsidó érzés van, a gyerekeiben is. Járnak Szarvasra. A lányomat is zsidó szellemben neveltem, de nem tudom, miért, nem fog rajta az ilyesmi. De lehet, hogy én vagyok az oka, mert mikor kisebb volt, mondta nekem, hogy anyu nálunk nem volt se Hanuka, se karácsony, tehát ő egyiket sem ismerte.

Az első férjem legidősebb bátyja nem akart engem elengedni dolgozni. Valósággal revolverezett engem: „Hova akarod tenni a gyerekedet?” Segített engem anyagilag, de én akkor is akartam dolgozni.

És végül elmentem, és a budai hitközségnél dolgoztam. Irodai munka volt. Akkor még közadók módjára be lehetett hajtani a hitközségi adót. És akkor még éltek Budán gazdag zsidók. Az elöljáróság megkapta, hogy az egyes adózóknak mennyi a jövedelme. Képeztünk egy bizottságot, és behívtuk adótárgyalásra, s azt mondtuk, ha most kifizeti az adót, akkor mérsékeljük. S volt olyan, aki ott lerakta a pénzt. Elég sok minden volt, amire lehetett költeni. Volt egy konyha, ahol az alkalmazottak is kaptak ebédet, meg volt az iroda, aztán voltak a temetők Budán. Amikor összeolvasztották a budai és a pesti hitközséget, akkor a számvevőszéken voltam. Aztán elmentem dolgozni a házkezelőségre, s közben megszületett a lányom, akkor abbahagytam. Ágnes Gabriella 1953-ban született. Az egyik sógornőm egy építőipari vállalatnál dolgozott, s ezek kiadtak tervdokumentációkat gépelni. Én úgy gépeltem, hogy a kislányom tudta, hogy nem lehet hozzám szólni. Megállapodtunk a férjemmel, hogy mikor ő végez – ők elég korán kezdtek, úgyhogy csak három óráig dolgoztak –, hazajött, elvitte a gyereket a Ligetbe, és megvásárolta, ami nekem kellett. Nekem 9 óra, 10 óra körül kész lett az ebéd, és gépeltem.

A Kultúrától mentem nyugdíjba 1971-ben. Ez könyvvel, hírlappal, lemezzel, iskolai szemléltető eszközökkel, ezekkel foglalkozott. Én a könyvosztályon voltam mint bonyolító. Az NDK-ba küldtünk könyveket. A bonyolító az üzletkötő jobbkeze. Az üzletkötő megköti az üzletet, és a bonyolító lebonyolítja. A munkahelyemen elég sok zsidó volt. A vezetők is. Az igazgató is zsidó volt. A főnöknőm egy zsidó nő volt. És én mindig mondtam neki, hogy én az őszi ünnepekre akarom kivenni a szabadságomat.

A lányom külker főiskolát végzett, s először a Metrimpexnél, aztán a Konzumexnél dolgozott. Onnan eljött, amikor még tudtak fizetni végkielégítést. Azóta különböző kft.-knél dolgozik.

1956-ban majdnem elmentünk Izraelbe. A férjemnek volt egy testvére, Margit. A háborúban elvitték őket, a testvérét az édesanyjukkal meg egy pici lánnyal Auschwitzba. És az édesanyjukat meg a kicsi lányt a gázba vitték, a sógornőmet munkára. A háború után lett új családja, és azokkal ment ki Izraelbe. Együtt akartunk menni a férjem húgával, ők még megkapták az útlevelet, mi meg már nem. Elég rossz érzés volt itt maradni. Ők megérkeztek valami kezdetleges házakba egy sivatagos részen, ahol borzasztó meleg volt. Mikor megérkeztek, írtak, hogy Úristen, vissza akarnak jönni.

Egyszer elmentünk a férjemmel Izraelbe. Akkor még nem is volt diplomáciai kapcsolat, úgyhogy csak kerülő úton, nem is tudom, melyik követségen keresztül lehetett csak kimenni. És láttam, hogy ott is van gyűlölet, és annak nem szabadna lenni. Aki zsidó, legyen zsidó, és ne különböztessék meg, hogy ez európai zsidó, ez ilyen zsidó, ez olyan zsidó. Szóval az nem tetszik nekem.

Rengeteg rokon van kinn. A fiaméknak elég jó a kapcsolata az édesapja rokonaival. A Juditot [unoka] is megszerették, mikor kinn volt, mert ő ott járt az egyetemre.

Életrajz

Földi Pálné napos gazdagréti lakótelepi lakásában fogadott, a falakon festmények, egyik sarokban első világháborús vándorbot, amelybe édesapja belefaragta katonáskodásának állomásait. Marika néni mosolygós, nagyon készséges interjúalany, rendkívül színesen tud mesélni bármiről, a családjáról, a pesti világról vagy akár a gyerekkorában, a Kis Piszkosban nézett filmekről.

Én nagypolgári családba születtem mind a két részről. Az apukám szülei nagyon-nagyon gazdag emberek voltak. Apai nagypapám, Feith Péter földbirtokos volt. Bugyin volt a birtoka [Bugyi – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 2900, 1910-ben 3500, 1920-ban 3600 lakossal. – A szerk.]. Bugyin született az 1850–60-as évek körül, és ott is élt. Én őt nem ismertem, de még a mamám sem, mert pont abban az évben halt meg szívrohamban, amikor a szüleim összeházasodtak. Volt egy Móric nevű testvére, őt sem ismertem, csak apámtól hallottam, hogy Móric bácsi.

Feith Péter elvette feleségül az unokatestvérét, Feith Terézt. A nagymamám 1865 után született, Rákospalotán. Auschwitzban halt meg, kilencven éves lehetett. Ők tizenketten voltak testvérek, ez egy nagy-nagy család volt. Édesanyjukat korán elveszítették, és akkor a nagyobb lányok nevelték fel a kisebb testvéreiket. Ezt csak úgy hallomásból tudom, a nagyanyám mesélgette.

Feith nagyapámék a birtokukat kiadták bérbe, és Újpestre költöztek. Ott nagyapám vasüzletet nyitott, meg volt egy tehenészete a Tűzoltó utcában. Ezt még az apukám mesélte. Gyönyörű, ötszobás házuk volt Újpesten [Egy későbbi történetből úgy tűnik, hogy a nagyszülők ötszobás lakása nem egy önálló villában vagy önálló családi házban volt. – A szerk.]. Ott lakott az én apám is ifjúkorában. Azt aztán nagynénémék kapták, mikor a vagyont elosztották. A vasüzlet is a Weissmann Sándoré lett, azt kapta apám húga hozományba, ők vezették, az Árpád út 163-ban. Most már lebontották, mert tízemeletes házakat építettek a helyére. Nagyon sokáig ott volt a házon fölírva, hogy „Feith Péter utóda, Weissmann Sándor vaskereskedés”.

Feith nagyszüleimék kóser háztartást vezettek, az ünnepeket tartották, ők vallásos család voltak. Olyan nagy templomjárás azért nem volt, de azért tudom, hogy ott a Pészáhot megtartották, szóval a nagyobb ünnepeket. Arra emlékszem, hogy a nagy házban, Újpesten, az udvaron sátort vertek fel, mikor valami sátoros ünnep [lásd: Szukot] volt. Nekem nagy szenzáció volt. Kimentek a sátorba, feldíszítgették. Az öltözködésben nem nyilvánult meg [a vallásosság], mivel neológ zsidók voltak [lásd: zsidó öltözködési szabályok].

A nagyszüleim nem politizáltak, és apám se, mert azt hallottam volna, ha elment volna pártgyűlésre vagy valahova. Egyetlen politikai élmény maradt bennem, hogy apám mesélte, hogy mikor az első világháborúból hazajött, akkor nagyanyámék panaszkodtak, hogy ott a házban az egyik lakó, Lővi bácsi, szemtelenkedett velük, hogy majd ő megmutatja nekik, mert most vége a burzsoá életnek [Ez föltehetően a rövid életű Tanácsköztársaság alatt volt. – A szerk.]. És akkor az apám mondta, hogy majd ő lerendezi a Lővi bácsit – egy öreg zsidó volt, szegény –, és mesélte az apukám, hogy Lővi bácsi ült a vécén – ilyen kerti vécéje [azaz budija] volt –, és akkor ő odament, kirángatta a vécéből, és összeverte szegény Lővi bácsit.

Apám 1889-ben született. Egyetlen húga volt, Erzsébet. Ő 1895 körül születhetett, pár évvel volt apámnál fiatalabb. Férjhez ment egy Weissmann Sándor nevű tiszafüredi fiúhoz, mindketten Auschwitzban haltak meg [Tiszafüred  – nagyközség volt Heves vm.-ben, 1891-ben  8100 (55% evangélikus, 35% római katolikus, 8% izraelita), 1910-ben 9000, 1920-ban 9500 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyző, adóhivatal). – A szerk.]. A nagyszüleim lakásában együtt laktak a Feith nagymamával az Árpád úton. Apám gyönyörűen festett, és a lakás tele volt gyönyörű hatalmas festményekkel, amiket apám még akkor festett, amikor otthon élt, meg zongora meg minden volt. Ez egy vallásos család volt, emlékszem, hogy a nagybátyám minden reggel imádkozott azzal az imaszíjjal. Ott láttam először életemben széderestet, nagy ebédlő volt, hatalmas nagy asztal, és ott ült a család.

Nekik két fiuk volt, [Weissmann] Pál és Tibor. Tibi unokatestvérem velem egyidős volt, ő Auschwitzban maradt, tizennégy évesen vitték el. Pali idősebb volt nálunk sokkal, ő 1922-es volt. Rabbiképzőbe járt, ide, a Bérkocsis utcába, rabbi akart lenni, már másodéves volt 1944-ben. Ő már jobban el tudta rendezni az életét a háború alatt. Munkatáborban volt, meg bujkált. Aztán jött a felszabadulás, de Palinak mindenkije meghalt Auschwitzban. Megnősült, zsidó lányt vett el, Weiss Évát, talán ő még él is valahol Izraelben. Rabbi nem lehetett a Pálból, akkor már nem volt rabbiképzés, hát kitanult valami szakmát, és a Láng Gépgyárban dolgozott [Láng László 1868-ban nyitotta meg gépjavító műhelyét. Kezdetben főleg gőzgépeket gyártottak. A 20. század elejétől gőzturbinákat, az 1910-es évektől dízelmotorokat és kazánokat is gyártottak. A Láng László Gépgyár Rt. (1911) 1915-ben egyesült a Hazai Gépgyár Rt.-vel. Profilja kibővült: cukor-, szesz- és vegyipari berendezéseket, szivattyúkat, ipari centrifugákat is gyártottak. A gyárat 1948-ban államosították, majd a cég fő profilja az energetikai gépgyártás lett. – A szerk.]. Sőt a Láng Gépgyár párttitkára lett. 1956-ban, amikor kezdődött a cirkusz [lásd: 1956-os forradalom], akkor őt fölküldték a tetőre, hogy védje a gyárat, erre aztán mondta, hogy köszöni, neki ebből elege van. És akkor fogta a két kisgyerekét, és kimentek Izraelbe. Izraelben is dolgozott, szintén egy ilyen gépgyárban. Neki nem volt mérnöki képzettsége sem, nem tudom, ott miket csinált, de azt tudom, hogy sokszor utazott haza, ide, Magyarországra és Németországba. Elég fiatalon, hatvannyolc évesen halt meg, infarktusban. Van neki egy fia, 1945-ben született, az egy kibucban él Izraelben, és valamilyen képzőművész. És volt egy kislánya, annak se tudom már a nevét, az 1954-ben születhetett, mert 1956-ban, mikor kimentek nagyon picike volt. Ő férjhez ment egy nagyon-nagyon vallásos fiúhoz ott, Izraelben, sájtlit hord a kislány, és mesélték, amikor itt voltak, hogy a férje pajeszos, és egész nap a siratófalnál imádkozik. És nekik is van, azt hiszem, két vagy három gyerekük.

Apám nagy bohém volt. Gimnáziumba nem járt, az elemit elvégezte – akkor 4 elemi volt [A 6 elemi elvégzése kötelező volt annak, aki nem tanult tovább. De a 4 elemi elvégzése után át lehetett lépni középfokú iskolába (polgári iskola, középiskola). Lásd: elemi iskola / népiskola. A szerk.]. Volt Rákospalotán egy intézet, a Wagner, és odajártak az úri gyerekek, akik nem akartak tanulni, és ott kaptak valami bizonyítványt. Úgyhogy ezt sokat hallottam, amikor az anyukám mondta, hogy „te csak hallgass, te csak a Wagnerbe jártál” [Wágner Manó (1858–1929) fiúgimnáziuma volt Rákospalota első gimnáziuma, magániskolaként létesült 1892-ben, 1906-ban megkapta a jogosítványt állami érettségi bizonyítvány kiadására. – A szerk.]. Mert az én anyukám érettségizett [Édesanyja 1922 körül érettségizhetett. Lásd: az érettségizett nők Magyarországon. – A szerk.].

De az én apukám bohém akart lenni. Gyönyörűen festett, meg színész is volt. Részt vett az első világháborúban. A Pónál volt a magyar hadseregben, van egy csomó kitüntetése. Faragott egy vándorbotot is – nagyon ügyes keze volt –, bele van vésve minden állomás, ahol csak volt. Isonzo [lásd: isonzói harcok], Doberdo stb. Utána pedig, ahelyett, hogy megnősült volna, elment színésznek. Megtehette, hisz egy nagyon gazdag családnak volt az egy szem fia, s nem kellett neki pénzt keresni, mert volt. Apám körbejárta az országot, volt neki színészkönyve, segédszínész volt, díszleteket festett. Szépen énekelt, zongorázott, gyönyörű hangja volt. Földváry Gyula volt a színészneve. Págerral játszott meg a Honthy Hannával [Páger Antal (1899–1986) – az 1930-as években játszott a Magyar, a Belvárosi, a Művész és a Vígszínházban. 1944 végén külföldre távozott; 1948-ban Argentínában telepedett le, és festészettel foglalkozott, kiállításokon szerepeltek a képei. 1956 augusztusában kormányengedéllyel hazatért, a Magyar Néphadsereg Színházának, ill. a Vígszínháznak volt a tagja; Honthy Hanna (1893–1978) – operettszínésznő, legendás, egyéni stílusú primadonna. – A szerk.]. És küldte a nagyanyám nekik a nagy csomagot, és az egész társulat abból élt. Nagyon tetszett neki ez az élet, ilyen típusú fiatalember volt. De ez a család számára nagy szégyennek számított akkoriban. Úgyhogy aztán kiadták a parancsot, hogy fejezze be, és jöjjön haza, és fél évig odaadták valami lakatoshoz. Találtam is egy papírt, amelyben egy lakatosmester igazolja, hogy három hónapig tanuló volt nála az apám, és kitanulta a lakatosmesterséget.

Az anyai dédszüleim a Felvidékről származtak. Szepességiek voltak, akkor az magyar terület volt [Szepes vármegye – lakóinak száma 1870-ben 175 100 volt, 1881-ben már csak 172 900, 1891-ben pedig 163 300. A lakosságszám nagymérvű csökkenésében főleg az Amerikába irányuló kivándorlásnak volt nagy szerepe. Az 1891. évi népszámlálás adatai szerint a lakosok 57%-a szlovák, 28%-a német, 11%-a rutén és 3%-a magyar volt, hitfelekezet szerint 65% római katolikus, 13% görög katolikus, 18% evangélikus és 4% izraelita. A lakosság fő foglalkozása az őstermelésen (rozs-, zab- és burgonyatermesztés, jelentősebb állattartás) kívül a bányászat és kohászat volt; az ipar a 19. század végén indult fejlődésnek (dohánygyár, a késmárki – Wein-féle – vászon- és damasztgyárak, több fonó- és szövőgyár, műmalom, burgonyakeményítő-gyárak, sörfőzők, tengerikeményítő-gyár, papírgyárak, sok szeszgyár, nagy vasgyárak és kohók). Szepes vm. területét a trianoni békekötés csaknem teljes egészében Csehszlovákiának és kisebb részben Lengyelországnak ítélte. A vármegyét 1922-ben megszüntették. – A szerk.]. Nagymamám, Holstein Berta Budapesten született, de ő mindig azt mondta, hogy ő szepességi. Édesapja [azaz az egyik anyai dédapa], Holstein Adolf kocsmáros volt, itt, Pesten, a kilencedik kerületben laktak. Dédanyámat Ábel Máriának hívták, én az ő nevét kaptam. Az akkor ritkaság volt, hogy egy zsidó nőt Máriának hívtak.

Anyai nagyapám, Back Jakab szintén felvidéki volt. Ő 1864 körül születhetett Nyitra megyében, egy szlovák faluban. 1952-ben halt meg, közel kilencven éves volt. Back dédpapának, anyai nagyapám apjának valami tizenhárom gyereke volt. Vallásos emberek voltak, ugye. A nagyapám kisfiú volt, amikor Budapestre került. Volt neki tán hat elemije vagy négy, és akkor elküldték szakmát tanulni. És a nagyapám eljött ide, Budapestre, és bádogosinas lett. Mindig mesélte, hogy miket kellett csinálnia, takarítania kellett, meg a mesternek a gyerekeit vitte sétálni. A mesternél lakott, és megtanulta a mesterséget, de azért nemcsak dolgozni kellett, hanem még pelenkát mosni is.

De aztán tudtak polgári egzisztenciát építeni, nagyon jómódú lett. Nagyapámnak nagyon jól menő bádogosműhelye lett. A műhely gáz-vízszereléssel foglalkozott, kimentek házakhoz, duguláselhárítás, vécéfelállítás. Akkor kezdték Magyarországon felszerelni a gázbojlert. Ilyesmivel foglalkozott, és akkor ez egy nagyon menő dolog volt.

Aztán a nagyapám megnősült, elvette Holstein Bertát feleségül. Azt tudom, hogy úgy lett bemutatva a nagypapának a nagymama. A nagymamám ügyes asszony volt. Főzni nem főzött soha, de hát nem volt az a típus. Ő az üzletet vezette. És gyönyörűen beszélt németül. Rendkívül jó kedélyű asszony volt. Imádott táncolni! A nagypapa sose ment a lányaival, a nagymama vitte a lányait táncolni, bálozni, nagyon szeretett szórakozni. Színházakba járt, a kabarét szerette, a Steinhardt kabarét [Steinhardt Géza színész 1930-ban nyitotta meg a Steinhardt Színpadot, amely 1932-ig működött. Steinhardt magánszámait zsargonnyelv és meghökkentő csattanók jellemezték, politikai és társadalombíráló tartalmuk is volt. – A szerk.]. Mikor én férjhez mentem, akkor velünk is jött. Kimentünk az Állatkertbe, voltunk az Angol Parkban [A Városligetben működött a mai Vidám Park elődjeként, az 1900-as évek elején alapították. – A szerk.], a Városligetben, ilyen szabadtéri színpad volt. Nagymama jött velünk, és a kis Kabos nagyon tetszett neki [Kabos László (1923–2004) – népszerű komikus, a Pódium kabarénál kezdte pályafutását 1946-ban, 1951-től a Vidám Színpadnál dolgozott, és számos filmben játszott főszerepet. – A szerk.]. A mostani Játékszín helyén, a Körúton volt a Kis Kabaré, ott bohócműsorok voltak télen, mert télen nem volt cirkusz. Artisták is léptek fel ott abban az időben [A Kamara Varietéről van szó, amelyet 1939-ben hozott létre Sallay György, 1951–1954 között Artista Varietének hívták, majd 1954–1978 között ismét Kamara Varietének. Artista műsorokra építő kabaré-varieté jellegét 1977-ig tartotta meg. – A szerk.]. Ez 1952–55 között volt, a nagymama jött velünk mindenhova. Nagyon szeretett élni, azzal együtt, hogy egy nagyon egyszerű asszony volt.

Nagymamámnak volt egy öccse, Haraszti Samu bácsi – a Holsteint magyarosította –, aki építészmérnök volt [Az Építőmesterek Szakmai Egyesülete nyilvántartása szerint Haraszti Samu budapesti lakos 1906-ban szerzett építőmesteri oklevelet. Az építőmester az a szakember volt, aki az építkezéseknél előforduló összes iparosmunkákat irányította, ill. felügyelte. Építőmesteri bizonyítványt vagy műegyetemi oklevél birtokában két év gyakorlati építési munka után kaphatott valaki, vagy (1884 óta) állami vizsgát kellett tenni gyakorlati építészeti tárgyakból (tervezés, szerkezetismeret, költségvetés, földmértan, anyagtan /főtárgyak/ és mennyiségtan, geometria, műtörténelem stb. /melléktárgyak/). Az építőmesterség a képesítés megszerzésén kívül engedélyhez volt kötve (ellentétben az építési vállalkozással, amelyet nem kötöttek sem képesítéshez, sem engedélyhez, de a vállalt építkezéseket az építési vállalkozó csak jogosított építőmesterrel végeztethette). Magyarországon az építőmesterek jogosultak voltak tervezésre is. – A szerk.]. Tíz évig udvarolt egy kávéház-tulajdonos lányának, de az anyja nem engedte, hogy megnősüljön. És amikor az édesanyja halála után Samu bácsi végre elvette azt a nőt, akinek tíz évig udvarolt, fél év múlva elváltak. Senki sem tudta, mi történt, de többet nem nősült meg a bácsi. Egészen haláláig a nagymamáéknál lakott. Én nagyon szerettem, nagyon csinos, jóképű ember volt, nagyon büszkén mentem mellette. Mindig azt mondta, hogy karoljál belém, hadd lássák, hogy ennek a vén kakasnak milyen csinos kis csaja van! Ott ebédelt a Dohány utcában az Erzsébetvárosi Körnél [A Kör tagjai nagyrészt zsidó polgárok-kispolgárok voltak, kereskedők, hivatalnokok, lateinerek. Elnökük a politikus Ugron Gábor volt. – A szerk.]. A Kör házát ő építette, és mindig oda járt kártyázni. Azt mondta, azért építette, hogy legyen hova járjon kártyázni. Nagy kópé volt, nagy kártyás, azt tudom. Volt neki egy festőművésznő barátnője, a Sárika. Én nem ismertem, csak festményt láttam, amit Sárika készített Samu bácsiról. Igen nagy szerelemben voltak, de soha nem vette el a Sárikát feleségül. Tizennégy éves voltam akkor, mikor [Samu] meghalt. Mikor meghalt, mindig mondta a nagyanyám, hogy olyan gyönyörű a sír, látszik, hogy a Sárika ápolja, gondozza.

Nagyapám egy burzsuj volt. Emlékszem, hogy nagyon elegánsan öltözött. Politikai nézeteiről nem tudok. Kimondottan politikával nem foglalkoztak, csak olyan otthoni szinten. Párttag meg ilyesmi nem volt. Azt tudom, hogy vették a „Pesti Hírlap”-ot, az egy ilyen baloldali újság volt, apám meg az „Esti Kurír”-t vette, szóval mint általában a zsidók, liberálisak voltak [Az „Esti Kurír” délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (1921), majd a Nemzeti Szabadelvű Párt (1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve) megalapítása. – A szerk.].

Anyai nagyszüleim nem voltak vallásosak. Elmentek a Páva utcai templomba néha-néha nagyünnepekkor, de egyébként nem voltak vallásosak. De vallásos családból származtak, mert Jakab nagyapámnak zsidó neve is volt, Kobi, valami ilyen, úgy emlékszem, de nem tudom már biztosan [Zsidó neve minden körülmetélt fiúgyermeknek van. A fiúk zsidó nevüket a körülmetéléskor kapták. A zsidó nevet használták a zsinagógában, amikor valakit felhívtak a Tóra olvasásához, ezt írják bele a házassági szerződésbe, és ezen a néven utalnak a halottra a kaddisban is. – A szerk.]. Nekem ez a Páva utcai zsinagóga azért emlékezetes, mert mikor nagyünnepekkor elmentünk a nagyszülőkkel, ameddig a nagyok benn ültek, mi nagyokat rohangásztunk a kertben [A Ferencvárosi zsinagóga – IX. Páva u. 29. – Baumhorn Lipót munkája, ahol még a falfestés apró részleteit is maga Baumhorn tervezte. Az épület 1923/24-ben készült el. – A szerk.].

Nagyon sokat voltam nagyapáméknál. Ott volt a lakásuk a Tompa utcai sarkon, a Ferenc körút 24-ben. A műhelye a Tompa utcai részen volt, és fölötte voltak az ablakok, ott laktak. Minden ebéd után elment a kávéházba, a Tompa utca és Ferenc körút sarkán. Ott itta meg a kávéját, kiolvasta a napi sajtót, hazajött, és egy nagyot aludt. Nekem is kellett aludni ebéd után, mikor ott voltam a nagymamáéknál, mert a nagypapa is aludt. Lefektettek, és azt mondták, ha megmoccanok, a halál fia vagyok. Nagyon féltem, és nem mertem meg se moccanni. És aztán fölébredtünk, olyan három és fél négy között. A nagyapa akkor újra lement a műhelyébe.

Akkor már nem dolgozott, voltak neki emberei. Hogy ne unatkozzon, a nagypapa lyukas fazekak foltozását is vállalta. Ezt ő maga csinálta. Megcsiszolgatta, ahol a lyuk volt, bekente valami savval, és cinnel befoltozta. A cin mikor felforrósodott, azok a kis gömböcskék ott gurulgattak, én csak néztem áhítattal, hogy a nagypapa milyen ügyesen foldozgat. Ma már ilyen nincs. A nagymama is ott ült, ő volt a titkárnő. Az íróasztal mellett ült, volt egy nagy íróasztal telefonnal, és írta fel, hogy hova kell menni, kik jelentették be, hogy ide kell menni, oda kell menni, ez a probléma, az a probléma. És este jöttek az emberek. Voltak tanulófiúk is, akik ott laktak a nagypapánál a padlástérben. Volt egy hátsó rész, egy raktárrész, és onnan lépcsőn lehetett fölmenni a padlástérbe, ahol az inasok aludtak. Enni is kaptak, főztek egy nagy fazék gulyást, és a műhelyben elfogyasztották.

Nagyon kellemes hangulat volt a műhelyben. Sokan jöttek oda csak úgy beszélgetni. Odaálltak az ajtóba, bejöttek, beszélgettek, megtárgyaltak mindent. Én meg ott rohangáltam ki-be. Volt egy tetőfedő cserepes, motorral jött mindig. Minden nap bejött. Aztán volt egy ismerős a Gázművektől, ő is minden nap bejött. Rajta keresztül a Gázművek munkájának egy részét is megkapta a nagyapám cége. És akihez kimentek, az nem tudta, hogy a Gázművek vagy egy magáncég csinálja.

Cseléd is volt a nagymamáéknál, mindenes cseléd. Kitakarította a lakást és főzött. Csengő is volt a lakásban. Mikor kész volt az ebéd, a cselédlány csöngetett, hogy lehet menni ebédelni. De vásárolni mindig a nagypapa ment az inasokkal. Arra is emlékszem, hogy ilyen háncsszatyorral mentek, az inasok vitték a szatyrot. A nagyvásárcsarnokban vásároltak, a Tolbuhin körúton [Egykor és ma Vámház körút, közben Horthy István út, ill. Tolbuhin körút. – A szerk.]. Nagy vásárlások voltak.

Hogy valamilyen formában segítse a felvidéki rokonságot, nagyapám felhozta Budapestre egyik nővérének a négy fiát, s vállalta a teljes taníttatásukat. Weckleréknek hívták őket, úgy emlékszem. A négy fiú a nagymamáéknál lakott, és mindnek felsőfokú végzettsége lett. Illegális kommunisták voltak, és a háború után mind nagy karriert futottak be. Az egyik fiú öngyilkos lett, mert beleszeretett a nagyanyámba. A másik fiú részt vett a spanyol háborúban [azaz az 1936–39 között dúló spanyol polgárháborúban], a kommunisták oldalán [Az említett rokon feltehetően valamelyik Nemzetközi Brigádban vehetett részt, amelyik a republikánusok oldalán  a szélsőjobboldali erők, a nacionalisták ellen harcolt. A Nemzetközi Brigádokban egyébként számos közismert személyiség vett részt, például Hemingway, Orson Welles stb. – A szerk.]. Ő a háború után Franciaországba került, francia nő volt a felesége. Annak gyermekintézete volt, azt tartottak fönn Párizsban. A harmadik fiú a háború után csehszlovák nagykövetként jött ide, Magyarországra a feleségével. Benő bácsi az egyetlen [a Weckler fiúk közül], akinek emlékszem a nevére. Ő szintén részt vett a spanyol háborúban a második világháború előtt. Ő még nálunk is bujkált a háború alatt. Átszökött a cseh határon, mert a Spanyolországban vállalt szerepe miatt ott nem maradhatott már, de akkor már itt is üldözték. Nappal a Szabó Ervin Könyvtárban ült, este pedig hozzánk jött aludni. Tudom, hogy anyám a bátyámat nagyon féltette tőle. A bátyám akkor volt tizennyolc éves, és anyám nem akarta engedni, nehogy politikai eszmékkel mételyezze Benő bácsi. Végül elkapták a bácsit, azt hiszem, a könyvtárban, a sátoraljaújhelyi börtönbe vitték, politikai fogolyként ott vészelte át a háborút, és ott szabadult fel. És később ezt honorálták neki, nagyon magas politikai beosztása volt Csehszlovákiában. Bent volt a legfelső pártbizottságban. Mint nyugdíjas sokat jött hozzánk, nagyon aranyos volt. Nippeket hozott nekem ajándékba meg egyebeket. Bábokat is hozott, volt ott egy nagyon híres bábjátékos a cseheknél, tündéri bábműsora volt [Föltehetően Josef Skupa (1892–1957) 1930-ban, Pilsenben alapított marionettszínházának, a Spejbl és Hurvínek Színháznak valamelyik figurájáról van szó. (A színház ma is népszerű, 1945 óta Prágában működik S+H néven.) A két főszereplő az egymással örök nemzedéki konfliktusokat vívó apafigura (Spejbl) és a fia (Hurvinek). Történeteik között éppúgy vannak nevelő célzatú humoros történetek gyermekek számára, mint drámai történetek vagy szatírák a felnőttek számára.  – A szerk.]. Nagyon szerettük a Benő bácsit. Később meg a feleségével is meglátogatott, volt úgy, hogy két hétre is jött. Ilyenkor kivett az anyám a mellettünk lévő házban egy szobát valakitől, és ott laktak.

Négy gyereke volt a nagyapának, Zoli, Frida néni, Pali bácsi és az én anyukám, ő volt a legkisebb. Zoli tizennyolc-tizenkilenc évesen halt meg spanyolnáthában még az első világháború után vagy alatt, épp leérettségizett [A 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.].

Frida néni kilenc évvel volt idősebb anyukámnál. A Frida néni férje, Hajdú Arnold tulajdonképpen a nagymamáéknál nevelkedett. Árva gyerek volt, úgy tudom, árva zsidó gyerek, és akkor nagyon sokat jótékonykodtak a nagyanyámék. De az Arnold bácsi segített is nekik valamit a műhelyben. Ő aztán katona is volt az első világháborúban. És később nagyon tehetséges üzletember lett. A Frida nénit ígérték neki feleségnek, és tizenhat évesen hozzáadták feleségül. Nagyon gazdag ember lett az Arnold bácsi, öt háza volt a József körúton s azonkívül egy csillárboltja. A Liliom utca 33-ban laktak, egy nagy háromemeletes házuk volt, az volt a legszebb ház az utcában. Én nem tudom, honnan szedte össze a vagyonát, de volt neki. Ez a család sem volt vallásos. Még annyira se, mint nagymamáék.

A legidősebb unokatestvérem a Hajdú Zoli volt. Ő volt az első unokájuk az anyai a nagyszüleimnek, és így Zoli lett [Zoltánnak hívták az anyja spnyolnáthában elhunyt fivérét. Lásd: névadás. – A szerk.]. Érettségi után bevonult, ő volt az utolsó generáció, aki még katonaként vonult be, mert utána már csak munkaszázadba vitték a zsidókat. Úgyhogy őket is aztán átöltöztették, levették róluk a katonaruhát, csak a sapka maradt, kaptak egy sárga csillagot, és elvitték őket Ukrajnába aknát szedni [A munkaszolgálatosok nem sárga csillagot viseltek, hanem sárga karszalagot. Lásd: muszos ruházat; munkaszolgálat. – A szerk.]. Húszévesen fölrobbant egy aknával, úgyhogy ő sincs meg. Volt egy öcsikéje, Hajdú Bandi. Ez velem volt egyidős. Ő megmaradt, orvos lett, aztán 1956-ban kiment Kanadába [lásd: disszidálás].

Frida néniék bujkáltak 1944-ben. Frida néninek volt egy szerelme az 1940-es évek elejétől, a Károly bácsi, egy nagybajuszú katonatiszt, aki beleszeretett ebbe a szép zsidó asszonyba. Ez egy horthysta katona volt, nagy magyar ember. A háború alatt vagy előtt halt meg a felesége. És ő bújtatta Frida néniéket a háború alatt a konyhaszekrénye mögött. A háború után a nagybátyám, Hajdú Arnold bácsi beleegyezett abba, hogy hozzájuk költözzön ez a Károly bácsi, s ott éltek édes hármasban. Abban a házban, ami annak idején az övék volt, kiutaltak nekik a háború után egy lakást, és ott éltek. Miután Bandiék kimentek, kétszer megpróbált Frida néni is kimenni Kanadába, hogy majd ő is ott él, de nem bírt. Arnold bácsi ott halt meg, amikor először kimentek Kanadába, ott is van eltemetve. Miután Frida néni megözvegyült, visszajött Kanadából, és összeházasodott a Károly bácsival, és együtt éltek, ameddig Károly bácsi meg nem halt. Aztán az 1970-es években Frida néni megint megpróbálkozott Kanadával, de ismét visszajött. Anyám intézte el, hogy az Alma utcai szeretetotthonban lakhasson [Ortodox zsidó öregek otthona. – A szerk.]. Oda nagyon nehéz volt bekerülni, azért vették őt fel, mert a Bandi dollárban küldte a havi járulékot. Ott is halt meg Frida néni kilencvennégy évesen. Jártam hozzá látogatni.

Pali bácsit is bemutatták a feleségének, Back Margitnak. Ők másod-unokatestvérek voltak. A nagypapám apjának a testvére volt a Back Margitnak a nagypapája. A rokonságnak ez a része Felvidéken maradt a faluban. Engem a nagypapám elvitt Pali bácsi esküvőjére, ott laktunk a rokonságnál valami három hétig, mert az esküvő előtt mentünk. Emlékszem, végigjártuk a rokonokat, a faluból az összes zsidóval rokonságban voltunk. De hát én még iskolába se jártam, nem tudom, kivel milyen kapcsolatban volt. Nagyapám olyan hetven-hetvenkét éves volt abban az időben, a rokonok meg még gyerekek voltak mellette, olyan negyven-ötven évesek [A Földi Pálné által az interjúban megadott adatok alapján a nagyapa legfeljebb 69 éves lehetett. – A szerk.]. Brnóból hozták a rabbit, s a falu kis imaházában volt az esküvő.

Pali bácsi nagyapám mellett maradt a műhelyben, ő vette át később a műhely vezetését, a nagyapa pedig apanázst kapott a jövedelemből. Pali nagybátyám és családja a gettóban [lásd: budapesti gettó] vészelte át 1944-et, Pali munkatáborban [lásd: musz] is volt. De megmaradt az egész család. Pálnak négy gyereke született, de viszonylag későn. Későn is nősült, és utána vagy tíz évig nem volt gyerekük. Aztán 1942-ben megszületett Tomi, majd 1944-ben Mária, ő kis pólyás volt, és a gettóban voltak. A háború után született még két gyerekük, Iván meg Jucika. Tomi maszek volt, mosógépeket szerelt. Ivánnak bútoráruháza van. Őt most temettük néhány hónapja. Mária nagyon szép volt. Nagyon jól ment férjhez. A férje ahogy régen hívták: handlé, régiségkereskedő volt, ilyen családból származott. Kiment házakhoz, fölvásárolt értékes bútorokat, képeket, ilyesmit. Két kisfiuk született, a kicsi 14 évesen meghalt autóbalesetben.

Az anyai nagymamám 1955-ben halt meg a Rókusban, tüdőgyulladást kapott, és abban halt meg. 1952-ben halt meg a nagypapa. Az utóbbi időben sokszor veszekedtek, úgy emlékszem. Nem is veszekedtek, csak tudom, hogy voltak ilyen kis perpatvarkák.

A szüleimet bemutatták egymásnak [lásd: házasságközvetítő]. Akkor az így működött. Nagy volt a korkülönbség, mert az anyukám tizennyolc éves volt, az apukám pedig harminchét. 1921-ben esküdtek össze, zsidó esküvő volt, de azt nem tudom, hogy melyik templomban. [Ha az anyja 1904-ben született – ezt az évszámot valószínűleg jól tudja, és érettségizett –, akkor minimum 1922-ben érettségizett, tehát inkább 1922/23 körül lehetett az esküvő. És ha az apa 1889-ben született, akkor 1922/23-ban 33-34 éves volt. 15 év korkülönbség volt kettejük között. – A szerk.] Érdekes, sose mondták. De lehet, hogy a Dohányban [Dohány utcai zsinagógában]. A korkülönbség csak annyiban érződött, hogy az én apukám azt a húsz évét úgy töltötte el, hogy ő aztán nagyon élt, színészkedett, bohémkodott, nem a munkájával töltötte el azt az időt. Az anyukám viszont még kislány volt, még nem látott sokat a világból, és ő szeretett volna jönni-menni, az apukámnak viszont már elege volt. Úgyhogy mi mindenhova anyuval mentünk inkább.

A mamám, amikor férjhez ment, kapott egy lakatosgyárat hozományul. A kilencedik kerületben, az Angyal utcában volt a gyár. A gyárat apám vezette, ő – mint említettem – gyorstalpalásban kitanulta a lakatosmesterséget, mielőtt megnősült. Ez volt az apám első munkahelye, de hát szépen el is úszott, mert semmit sem értett az üzlethez, és a könyvelője meg a nem tudom, kik, elúsztatták a gyárat. És mindenki meggazdagodott aztán a végén, csak apámnak nem maradt semmije. Amikor megnősült, a szülei nyitottak neki egy üzletet is, anyám mesélte, hogy ilyen konyhafelszerelési üzlet volt Újpesten, de az is csődbe ment hamarosan. Meg aztán a nagy gazdasági válságban [lásd: az 1929-es gazdasági világválság] nagyobb vagyonok is tönkrementek. Akkor próbálkozott mindenfélével. Sokat segített az anyai nagyanyám ebben, az apai nem. Ki lett osztva, ez a tied, több követelés nincs, onnan nem kapott semmit! Hát persze, onnan voltak a házak, amiket aztán sorra eladogatott, mikor pénzre volt szükség. De a Back nagymama nagyon sokszor eltartott minket. Az, hogy tetőtől talpig fölöltöztette a bátyámat és engem, az természetes jelenség volt. Aztán meg nyitottak műhelyt apukámnak, ott, maguk mellett. Apámnak csodálatos kézügyessége volt, s aztán kinevezte magát szerszámkészítőnek, és az aranyműveseknek készített szerszámokat. Aztán az 1940-es évek elején összetársult egy ismerőssel, az én első szerelmemnek, Schwartz Mikinek az édesapjával. Ennek a Dohány utcában volt vasáru nagykereskedése, és kitalálta, hogy gyártsanak ilyen zománcos tűzhelyeket, sparhelteket. Szóval az apám ismét eladott egy házat, s vett ilyen nagy szerszámokat, esztergagép, marógép, présgép, nagyolló, mit tudom én. Berendeztek egy nagy üzemet, dolgozott ott vagy tizenöt ember.

Én 1927-ben születtem. Az anyukám foglalkozott velem. Cselédünk is volt, aki takarított, mosott, vasalt. A cselédek falusi parasztlányok voltak, Nógrádból jöttek fel pénzt keresni. Volt egy Mariska, akit Vörös Mariskának hívtunk, mert vörös volt a haja. Ő egy árvaházi kislány volt, körbeszolgálta a családot, mindig ott volt, ahol épp kisgyerek volt. A Frida néninél kezdte, neki volt legelőször gyereke, aztán átjött hozzánk, ott élt velünk, főzött, takarított, mosott, a pelenkákat mosta. Vele aztán nagyon jó kapcsolatba kerültünk. A háború után Frida néni felvette a házába házmesternek a férjét, s Vörös Mariska ott volt az én esküvőmön is.

Csípőficammal születtem, és amikor elkezdtem járni, anyám mindig nevetett, hogy ez a gyerek nem is jár, hanem gurul, de apám azt mondta, hogy valami baj van a járásával. S akkor elvittek egy nagyon híres ortopéd professzorhoz, akit úgy hívtak, hogy Horváth Boldizsár [(1897–1970) – ortopéd sebész, 1932–1963 között a János-kórház ortopéd sebészeti osztályának főorvosa. Fő kutatási területe a csípőficam kórtana, korai felismerése és a csecsemő- és gyermekkori ficamok gyógyítása volt. – A szerk.]. Ez a János-kórházban volt akkor, megvizsgált, és mondta, hogy ez bizony csípőficam, és akkor engem begipszeltek. Emlékszem erre tisztán. Két éves voltam, és emlékszem, hogy a gipszes lavór kívül olyan lila volt, és a csípőmtől a bokámig be voltam gipszelve. Akkor úgy csinálták azt, hogy kifeszítették a lábam, és begipszelték kifeszítve, hogy így helyreugrassák a csípőmet. Majdnem egy évig vagy nyolc hónapig voltam gipszben. Emlékszem, hogy cipeltek, a nagyanyámnak volt egy jól megtermett segédje, az elbírt engem a gipsszel együtt. A gyerekkocsiban sem fértem el a széttárt lábammal, hanem az apukám csinált középre egy sámliszerűséget, arra rátettek engem, és úgy ültem a kocsiban. Szegény anyukámat megnézték az utcán, s pletykálták, hogy flancol.

Amikor levették, újra kellett tanulnom menni. És az addigi mozdulatlanságtól úgy elgyengült a hasizmom, hogy kaptam egy lágyéksérvet, akkor már olyan öt éves lehettem, és befeküdtünk a nagymamával a Zsidókórházba. A nagyanyámat is operálták, gátrepedése volt, hát öt gyereket szült, és az egyik ágyban ő feküdt, a másikban meg én. Engem egy Sischa nevű nagyon híres sebészprofesszor operált, még az arcára is emlékszem. Egy nagy homokzsákot raktak a hasamra, mikor magamhoz tértem az altatásból. Nagyon szerettek engem abban a kórházban, dédelgetett az összes ápolónő. Játszottak velem, emlékszem, fociztunk meg labdáztunk, még képem is van róla.

A Maros utcai zsidó kórházban operáltak, az volt a lényeg, hogy az orvosok zsidók voltak, és kóser kaja volt. De főleg azért mentünk oda, mert nagyon jó orvosok voltak ott. Az én anyám az ilyesmikre nagyon adott, hogyha valami baj volt, akkor a legjobb orvoshoz vittek, a mandulánkat is valamilyen professzor úr vette ki, pedig csak egy egyszerű mandulaműtét volt. Ezek drága műtétek voltak. Akkoriban nem volt SZTK, csak az OTI, de hát az a proliknak volt. Mi pedig egy középosztálybeli úri család voltunk, és mindig fizetni kellett. Gondolom, hogy a Back nagyanyám fizette.

Gyerekkoromban nagyon sokat voltam a Back nagymamánál. Még Újpesten laktunk, szóval ez még nyolcéves korom előtti dolog. Arra nem emlékszem, hogy a bátyám sokat lett volna a nagymamáéknál. De akkor ő már elsős gimnazista volt. Nagyon szerettem a nagymamánál lenni, ott engem tetőtől talpig felöltöztettek, mert ott minden üzletes jóban volt a másikkal. Nagymamám bement a játékboltba, azt vette, amit akart, aztán fölírták, hogy egy baba, egy roller, egy labda, és akkor cserébe, ha meg kellett javítani ezt-azt, nagypapához fordultak. Volt a Ferenc körúton egy kis bazáros, ahol mindig kirakták a játékokat, onnan vásárolt a nagymama. Szerettem a kicsi babákat, azokkal jól lehetett játszani, a nagyobbakat nem szerettem, nehezek voltak. Aztán bementünk a Csillag cipőboltba, s nagyanyám vett szandált nekem. Boldog voltam, melyik kislány nem lett volna? Mentünk Siófokra is a nagymamával. A nagymama meg a nagybátyám jött le, mert neki volt kabinjegye. Minden hétvégén lejött, referált, és akkor engem is levittek. Én kicsi voltam, anyu félve engedett el. Nagyon jól éreztem magam. De haza is vittek hamarosan, mert begyulladt a torkom.

Az apai nagyszülőkkel is tartottuk a kapcsolatot, Újpestre is kijártunk apámmal kéthetenként a mamájához. Az akkor nagy kirándulás volt, kimenni Újpestre [Ez tehát már nyilván azokban az években volt, amikor ők már nem Újpesten laktak. – A szerk.]. Villamossal mentünk, egyórás út volt. Én szerettem odamenni, ott is voltak fiúk, hancúroztunk, játszottunk. Apám meg addig látogatta a nagymamát meg a Bözsi nénit. Mindig úgy mentünk, hogy ott ebédeltünk. Amikor meglátogattuk Feith nagymamát, adtam neki két puszit, és rohantam focizni a fiúkkal, meg játszottam. Kis aranyos, gömbölyű nénike volt. Idősebb volt a Back nagymamánál, de az egész élete más volt. Olyan nagyasszonyos volt, hosszú fekete ruhát viselt, a lábát sose láttam. Kis kontya volt, és egész vékony háló volt a haján. Szúrós nagymamának hívtam, mert mindig varrogatott, és mindig tűk voltak beszurkálva a ruhája gallérjához. Mikor puszit adott, lehajolt hozzám, mindig megszúrt valahol. Állítólag mikor pici voltam, nekem is nagyon aranyos ruhákat varrt. Arra emlékszem, hogy rétest sütött a nagymama a verandán. Volt egy hatalmas asztal, mindig ott ültünk körben. Nagy, üvegezett verandájuk volt, és ott csinálta a rétest. Nekem annyira tetszett, ahogy nyújtotta. Aztán megszórta dióval, mákkal, az abrosszal összetekerte, beborította és elvágta. Egy nagy asztalnyi volt, földarabolgatta, és be a tepsibe, ez nagyon tetszett nekem.

Sokáig Újpesten laktunk. Apukámnak volt vagy tizenhat háza, örökölte az apjától. Rákospalotán voltak a házai, és mindig eladott egy házat, és abból éltünk. Aztán megint eladott egy házat. A  Rózsa utca 24-ben voltam kisgyerek, nagy kertes ház volt, nagyon szép volt, jó volt. Nagyokat játszottunk, szánkóztunk. Itt laktam nyolcéves koromig, akkor jöttünk be Pestre lakni, a Nyár utca 18-ba. Ez egy kétszobás lakás volt. Az egyik szobában laktam én meg a bátyám, ott volt két sezlon, az ágyneműnek be volt ágyazva. Az anyukáméknak volt egy hálószobájuk, és volt egy ebédlő, ahol az apukám festményei voltak felaggatva, és ott volt a zongora is. Esténként leült a család zongorázni, emlékszem, ahogy az anyukám ült a zongoránál, és énekelt. Én is tanultam zongorázni, beírattak, amikor mentem a harmadik elemibe, és tizenhat éves koromig tanultam. Nem voltam én nagy tehetség, anyukám meg a papám kotta nélkül sokkal szebben zongorázott, mint én kottából. De akkor minden úri kislánynak kellett tanulnia zongorázni. Akkor nem érettségiztünk, nem az volt a lényeg, a lánynak elég volt, ha szerzett egy kis műveltséget, olvasott, németül tanult, zongorázott. De aztán, mikor nagyobb lettem, lett kurblizós lemezjátszónk, arra táncoltunk, és nekem az jobban tetszett, mint a zongora, úgyhogy nem nagyon zongorázgattam aztán már.

Aztán átköltöztünk a Nagydiófa utcába, a Nagydiófa utca 15-ben laktunk. Körülbelül tizenöt éves koromig laktam ott. A Nagydiófa utcában volt egy szoba meg egy alkóv [Szobaszerűen elkülönülő ablaktalan helyiség. – A szerk.]. Ennek a háznak a pincéjében volt a lakatosüzem, amiről már meséltem. Két üzlethelyiség volt, zománcozott tűzhelyeket gyártottak ott, és munkát adott vagy tizenöt embernek. Egyrészt itt dolgozott a család: a bátyám, az unokatestvéreim, akiket érettségi után nem vettek fel sehova. Aztán voltak Máramarosszigetről menekült, érettségizett zsidó gyerekek, azok is betanultak, és ott dolgoztak, amíg még lehetett. A házban sok kommunista lakott ágybérletben, és ők is apámnál dolgoztak. Az egy ilyen menedékhely lett. Apám adott nekik munkát, volt köztük két-három szakember, akik vezették ezt az egészet, és gyártották ezeket a zománcozott tűzhelyeket a Schwartzék vaskereskedésének. Ezt 1944-ig csinálták, mikor bejöttek a németek, akkor hagyták abba.

Nem jártam zsidó iskolába. Elemibe a Kertész utcába jártam, mert ott volt a lányiskola, aztán negyedik osztályban megszűnt lányiskola lenni, akkor áttettek a Kazinczy utcába, később odajárt a fiam is, abba az iskolába. Utána a Dohány utcába jártam a polgáriba [lásd: polgári iskola]. Nekem az iskolában a legjobb barátnőm keresztény volt, eszébe nem jutott, hogy zsidó vagyok. Mentem vele gyónni játékból a Rókus kápolnába. Ott volt a tisztelendő, Németh József, aki a mi iskolánkban tanította a hittant, és én is letérdeltem, és keresztet vetettem. Mentünk a szép templomokba, bazilikába, ezeket mind végigjártuk, és néztük, hogy milyen szép. Karácsonykor plafonig érő karácsonyfa volt náluk, és segítettem díszíteni, és ott voltam, és kaptam ott ajándékot. Erre én is elhatároztam, hogy én is fogok ünnepelni. Akkor már olyan tizenhárom éves voltam, kimentem a piacra, vettem egy pici fát, és földíszítgettem magamnak, mert az nekem úgy tetszett.

Sülve-főve együtt voltunk, egymás mellett ültünk. Két hosszú, szőke copfja volt, kis szende szöszke volt, én koromfekete voltam, rövid copfos, és olyan voltam, mint az ördög. Rengeteget sétáltunk, mászkáltunk, kirándultunk. Fölmentünk a Gellért-hegyre, ott volt egy nagy játszótér, ott hintáztunk, játszottunk, s utána szépen visszasétáltunk. A barátnőméknek volt Sasadon valami gyümölcsöskertjük, aztán elmentünk Szentendrére. Meg játszottunk boltost, csináltunk gyufásdobozból kis fiókos polcokat, mindegyikbe valami fűszert raktunk, meg kalaposüzletet is csináltunk, összegyűjtöttük a minyonos papírokat, abból hajtogattunk kalapokat. Babáztunk is. Persze azért a leckét megcsináltuk, úgy-ahogy. Egész nap együtt játszottunk, ugyanahhoz a tanárnőhöz jártunk zongorázni. A szülei is nagyon rendes emberek voltak, nem voltak antiszemiták. Házmesterek voltak, velünk szemben laktak, a Wesselényi utca és a Nagydiófa utca sarkán. Aztán gettósították ezt a részt, s őket is kiköltöztették, akkor elszakadtunk. Hát akkor én nem mászkálhattam hozzá többet. Ica tovább tanult, a Wesselényi utcában volt a Dobó Katalin kereskedelmi iskola, és az Ica oda járt. A háború után újból felvettük a kapcsolatot, az esküvőmön is ott volt. Sajnos beteg lett, és harmincéves korában meghalt.

Emlékszem – ez már a háború alatt volt –, színielőadásokat rendeztünk az óvóhelyen, apám festette a díszletet, színpad volt, lehívtuk az egész házat, belépődíjat kellett fizetni. Hogy mire költöttük, arra már nem emlékszem, mert ugye a mi pénzünk volt. Volt nálunk a házban egy jelmezkölcsönző, és a néni adott nekünk jelmezeket, és én valami oláh paraszt voltam, bajuszt ragasztottak nekem, én voltam a fiúszereplő.

A testvéremmel nem igazán játszottunk együtt. Először is fiú volt, másodszor négy évvel volt idősebb nálam, úgyhogy ő jól fejbevágott engem, vagy belém rúgott kettőt. Aztán később, amikor már nagyobbak voltunk, rá voltam bízva. Kimentünk együtt a házból, én mentem randira, ő meg ment a dolgára, kilenckor találkoztunk a kapuban, és fölmentünk, hogy „Megjöttünk!”, mintha együtt töltöttük volna a délutánt. Ő egy ideig a jövendőbeli férjemmel egy iskolába járt Újpesten, a Viola utcába, majd az Árpád úti Szent István Gimnáziumban folytatta a tanulmányait [A báty valószínűleg az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba járt, amely egyébként nem az Árpád úton volt, hanem az István úton. -- A szerk.].

Persze a zsidó templomba is jártam. Először is kötelező volt, minden pénteken három órakor volt ifjúsági istentisztelet. Hát elmentünk, de miért mentünk el? Mert ki voltunk csípve, fehér blúzban, sötét rakott szoknyában, és ott voltak a fiúk, s akkor nem volt koedukált osztály [lásd: koedukáció], külön voltak a fiúk, hát ottan kinéztünk magunknak fiúkat, kacsintgattunk… Meg én énekeltem a kórusban, a Dohány utcában. A zsidó ünnepekre tanultuk a dalokat. Ez főként gyerekkórus volt, de voltak aztán a nagyünnepeken felnőttek is. Együtt énekeltünk ott fönt az orgonánál, szóval nagyon szép volt. Hetente háromszor próbáltunk, de én csak olyan halandzsát énekeltem, mert én azt a héber szöveget nem tudtam, de a hangom kiadtam. Olyan tizenkét-tizenhárom éves lehettem, egy évig biztos énekeltem. És fizettek érte harminc fillért, az egy mozijegy ára volt. Az öreg fehér szakállas Donáth bácsi volt a karnagy, ő kísért harmóniumon. Utáltam, mert állandóan tapogatott, s aztán olyan elegem lett a Donáth bácsiból, hogy abbahagytam [Donáth Ede (1865–1945) – karmester, zeneszerző, 1925-től haláláig a Dohány utcai templom karvezetője volt. – A szerk.]. Hittanórára is jártam, de csak az iskolában. Még a középiskolában és a polgáriban is voltak zsidó hittanórák. Hittanórán mindenki ment a saját felekezetéhez.

Mi, gyermekkoromban nem voltunk vallásos család, de a nagyünnepeket megtartottuk, elmentek a szüleim a templomba. Az apám nem járt a Dohány utcai zsinagógába, mert volt a házban egy Weiss rabbi, aki berendezett a lakásában egy imaházat, s sokkal olcsóbban lehetett nála megváltani a helyeket, mint a Dohányban. Szombaton gyújtott gyertyát a család, de ez aztán elmaradozott [A zsidó hagyomány szerint péntek este szombat bejövele előtt gyertyát kell gyújtani. – A szerk.]. Apukámnak volt egy jahrzeittáblája, és magyarázta, hogy amikor az ő apukája meghalt, azon a táblán elő volt jegyezve, hogy melyik évben milyen napra esik az évforduló. Egy széderestre emlékszem, Újpesten a Weissmann családban. Nagybátyám tartotta, ő imádkozott, mi is meg voltunk oda híva, nagy asztal volt. Ott volt a család, a két gyerek a szülőkkel, a nagymama, mi négyen, ott volt apámnak az unokatestvére a kislányával meg a férjével. Voltunk vagy húszan. Voltunk aztán a Weissmann fiúk bár micvóján, az is nagyon szép volt. Ugyanígy a többi unokatestvérem bár micvójára is mindig elmentünk. Az én Péter bátyámnak is volt, járt előtte tanulni a templomba. Külön kellett menni, és betanították A Kis fuvaros utcai templomban [Föltehetően a Nagy fuvaros utcai zsinagógára gondol, a Kis fuvaros utcában ugyanis nem volt zsinagóga. A Nagy fuvaros utcában két zsinagóga működött: a 4. sz. házban a (jelenleg is működő) neológ zsinagóga, melyet 1922-ben alakítottak ki Freund Dezső (1884–1960) tervei alapján a Józsefvárosi Kaszinó helyiségeiből és az udvar beépítésével; vele szemben, a 3/B sz. ház első emeletén volt az Écz Chájim Egylet ortodox zsinagógája (imaháza), melyet két lakás egybenyitásával alakítottak ki. Az imaház az 1950-es években megszűnt. – A szerk.] volt neki az avatása, mint egy esküvőre, elő volt jegyezve. Nagy ünnep volt. Érdekes, a Frida néni fiainak nem emlékszem a bár micvójára. Nekünk, lányoknak nem is tudom, hogy volt; emlékszem valamire, hogy az iskolából a zsidó lányok olyan tizenhárom éves korunkban elmentünk egyszer közösen templomba, a fél templom tele volt kislányokkal, és volt csak számunkra egy istentisztelet [Az interjúalany a bát micvóról beszél. – A szerk.].

Otthon sokat beszélgetett a család, főleg történelemről – akkor másképp nevelték ám a gyerekeket, meg televízió sem volt –, én szájtátva hallgattam az apukámat, amikor mesélt nekem a háborúról meg a csillagokról meg a történelemről meg a zsidó történelemről. Sok könyvünk volt, apám nagyon sokat olvasott, arra emlékszem, meg az anyám is. És föl voltak háborodva, hogy nekem is kellene komolyan olvasni, de én nem voltam hajlandó. Aztán egyszer csak az egyik szomszédunk adott nekem egy könyvet, ilyen kis sárga ponyva volt, s attól kezdve faltam a könyveket, mindent, Courths-Mahlert meg Ohnet-t, meg Zilahy is nagyon tetszett [Hedwig Courths-Mahler (1867–1950) – német írónő, a szórakoztató irodalom világszerte elismert művelője, több mint 200 regényt írt; George Ohnet (1848–1918) – francia regény- és drámaíró. Az élet harcai c. regénysorozata (1881) nagyon divatos volt a korban. Több regényét is sikerrel színpadra vitték; Zilahy Lajos (1891–1974) – író, publicista. – A szerk.]. Beiratkoztam könyvtárba, és onnan hoztam a könyveket. Olyan tizennégy éves lehettem, s emlékszem, hogy többet aztán nem jött ki a könyv a kezemből.

A folyóiratok közül járt nekünk „Tolnai Világlapja” [lásd: Tolnai Simon] meg az „Asszonyok Divatja” vagy „Magyar Asszonyok Lapja” vagy mi volt [Földi Pálné valószínűleg a Kertész Béla főszerkesztésében 1926–1938 között, havonta háromszor megjelenő „Magyar Úriasszonyok Lapja” c. szépirodalmi, ismeretterjesztő és háztartási folyóiratra utal. (Előzményei: „Gazdasszonyok Lapja” /1924–25/, „Magyar Úriasszonyok Közlönye” /1925–26/.) Jogutódja az 1939–1944 között, Papp Jenő szerkesztésében, szintén havi három alkalommal megjelenő „Magyar Nők Lapja” című szépirodalmi, társadalmi, divat-, kézimunka- és háztartási folyóirat. – A szerk.]. Ez nagyon szép volt, mert olyan sok szép ruha volt benne, olyasmi volt, mint ma a „Nők Lapja”. Meg volt otthon „Színházi Élet” is [1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.]. De azt kaptuk valahonnan, azt hiszem.

Színházba is nagyon sokat jártunk, vittek minden héten az iskolából. Közel volt az akkori Nemzeti Színház, a Blaha Lujza téren [A Rákóczi út és a Nagykörút sarkán állt a régi Nemzeti Színház épülete, 1965-ben lebontották. – A szerk.]. Volt ott egy olyan nagy páholy, amibe tízen befértünk, és minden gyereknek ötven fillért kellett fizetni, azt hiszem. Onnan föntről, a második emeletről az összes Shakespeare-darabot megnéztük, a „Rómeó és Júliá”-tól kezdve, az „Ahogy tetszik”-ig. Meg még a „Kaméliás hölgy”-et is láttam, szóval mindent, amit akkor játszottak, emlékszem a Jávor Pálra, a Bajor Gizire, az Ungvárira, Lehotay Árpádra, Lukács Margitra, jaj de szépek voltak [Jávor Pál (1902–1959): színész, számos színházban játszott a háború előtt. 1935–1944 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1944-ben a németek Sopronkőhidára hurcolták. 1946-tól az USA-ban játszott, ahonnan 1957-ben tért haza; Bajor Gizi (1893–1951) – színésznő, 1914-től haláláig a Nemzeti Színház tagja volt; Ungvári László (1911–1982) – színész, 1933-tól haláláig a Nemzeti Színház tagja volt; Lehotay Árpád (1896–1953) – színész, rendező, színházigazgató, színészpedagógus, 1926¬–1944 között a Nemzeti Színház tagja volt; Lukács Margit (1918) – színésznő, 1937 óta a Nemzeti Színház tagja. – A szerk.].

Nagy mozirajongó voltam. Volt egy mozi szemben az iskolánkkal, a Dohány utcában, Kis Piszkosnak hívtuk, huszonöt fillérért már mozizni lehetett. Rohantam haza az iskolából, s nem hagytam élni anyámat, ameddig nem adott huszonöt fillért mozira. És igaz, hogy ez az első sor volt vagy a második, de abban az időben ott háromnaponként mindig mást játszottak. Amerikai filmek mentek, rengeteg ilyen Stan és Pan meg Rex vagy Lux vagy valamilyen testvérek, azokon is lehetett sokat röhögni. Nagyon-nagyon sok filmet és szép filmeket is láttam. És utána rohantam haza, be az Ica barátnőmhöz – szemben laktunk –, és elmeséltem neki meg a húgának, Irénnek, hogy mit láttam. És szájtátva hallgattak.

A családdal sokat jártunk kirándulni. A Hármashatár-hegyre, Zebegénybe, Siófokra, Nógrádverőcére, Pünkösdfürdőre jártunk. Volt, amikor apám nem jött, csak a nagymama, sőt a nagycsalád. Többször voltunk az Szúnyog-szigeti [Ma inkább Népszigetnek hívják. – A szerk.] Illig csárdában [Illik csárda] halászlét enni. Az nagyon tetszett nekem, mert mentünk egy darabig villamoson, valahol a Váci úton, aztán kimentünk a Duna-partra, csónakba ültünk, az Illig csónakba, és az átvitt minket a Dunán a szigetre. Ott sétáltunk, leültünk ebédelni, ettünk-ittunk. Meg kirándultunk az Ördögorom csárdába is, az itt volt valahol a mostani lakásom [Gazdagrét] környékén [Ez az egykori csárda a mai Törökbálinti út elején volt. – A szerk.].

Gyermekkoromban, emlékszem, még nagy esemény volt, amikor itt volt az olasz király, olyan kicsi, alacsony emberke volt, és mellette jött a Ciano gróf [1937-ben az olasz király és felesége három napra Budapestre látogatott. A királyi párt fényes külsőségek között fogadták, a pályaudvarról való bevonulás és a visszaút nyitott hintókon történt, és díszszemle is volt; Galeazzo Ciano gróf (1903–1944) – olasz politikus, 1936–1943 között külügyminiszter. Jelentős szerepet játszott a Berlin–Róma tengely kialakításában. 1943 februárjában apósával, Mussolinivel való sorozatos nézeteltérései miatt lemondott miniszteri posztjáról. Mussolini 1944 elején kivégeztette. – A szerk.]. Az iskolával kivonultattak minket zászlóval, ott őrjöngtünk, ott kellett nekünk ordítani. Azt se tudtuk, hogy mi az, de mondták, hogy ki van itt. Meg emlékszem, amikor a Rákóczi szobrát felavatták. És akkor itt, a Rákóczi úton vonultatták végig, és ott lengettük megint a zászlót. Meg jöttek haza valamilyen frontról a katonák [?], azokat is kellett üdvözölni, akkor oda vonultattak ki az iskolából. Biztos meg volt mondva a tanároknak, hogy hova kell az iskoláknak kivonulni. S akkor kivonultattak, azt se tudtuk, miért, mondták, hogy kiabálni kell, meg lengetni a zászlót. Aztán mi kiabáltunk, és lengettük a zászlót. Érdekes volt.

Az iskolában semmiféle antiszemita megnyilvánulást nem tapasztaltam. Nagyon rendes tanáraim voltak, egyetlenegy volt állítólag, aki antiszemita volt, de én azt nem érzékeltem, velem nem éreztette. Sőt annyira nem, hogy amikor beteg volt, az Ica barátnőmmel el is mentünk, vittünk neki virágot, és meglátogattuk. Aztán állítólag valami nagy nyilas lett belőle. Voltak még zsidó gyerekek az osztályban, de nem volt klikkesedés. Volt nekem kis zsidó barátnőm is, aranyos volt, szegény, agyon is lőtték a háború alatt, az egész családot kiirtották a gettóban, de ugyanakkor volt ez az Ica is.

Miután elvégeztem a polgárit, már nem vettek fel sehova, mert zsidó voltam [A középiskolai numerus clausus 1939-es bevezetését Karády Viktor is említi egy tanulmányában, de nem hivatkozik sem törvényre, sem rendeletre: a numerus clausus az újonnan beiratkozókat sújtotta, a felsőbb osztályokba járó zsidó tanulók megmaradhattak iskolájukban. – A szerk.]. A bátyám is leérettségizett, ő orvos akart lenni, szó sem lehetett, hogy egyetemre menjen [lásd: zsidótörvények Magyarországon], hanem az apámnak a műhelyébe ment be, és ott dolgozgatott, mert azért valamit kellett csináljon, nem nézhette a falat egész nap.

Én a Török Pál utcába akartam menni, az iparművészeti középiskolába, ez most főiskola [Az iskola Székesfôvárosi Iparrajziskola néven működött a háború előtt, ma pedig Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolának hívják, és a Magyar Képzőművészeti Főiskola gyakorlóiskolája. – A szerk.]. Divattervező szerettem volna lenni, mert nagyon szépen rajzoltam, főleg hölgyeket. A házban, ahol laktunk, volt egy ipartervező. És az egyik nyáron – akkor én már tizenhárom éves voltam – megkérdezte, hogy nyárra nem akarok-e odamenni rajzolni, illetve másolni. Volt ott egy divattervező, az megrajzolta az alakot, aztán volt egy alulról megvilágított üveglap, rá volt téve a rajz, és pauszra kellett átmásolni az alakot. Ez nekem nagyon tetszett, nagyon szép nőket rajzoltam. De előzőleg is, mindig varrtam a babáknak ruhát, tervezgettem. Akkor volt divat az öltöztetős baba papírból, és a ruha mellé, amit megvettünk, még pluszban rajzolgattam, plusz ruhákat terveztem.

De nem vettek fel az iskolába, és hát akkor mit csináljak? Mi egy házban laktunk Ságvári Endréékkel [Ságvári Endre (1913–1944) – jogász, az SZDP tagja, ifjúsági ügyekkel foglalkozott. Vezetésével ifjúmunkások 1937-ben szétvertek egy nyilasgyűlést, ezért Ságvárit 8 hónapra ítélték. Hosszú munkanélküliség után a „Népszava” szerkesztőségéhez került. 1942-től illegalitásban élt, részt vett az ellenállásban, fegyvergyűjtést szervezett. 1944-ben nyomozók lelőtték. – A szerk.]. És az ő feleségének, Magdinak a varrodájába akart anyám tanulónak adni. A feleségének a Wesselényi utcában, a szülei lakásán volt egy varrodája. Anyu szólt ennek a Magdinak, hogy nem mehetnék-e én oda legalább varrni tanulni. Én erősen kivertem a hisztit, hogy én varrni aztán nem megyek. Aztán megmagyarázták, hogy nem kell neked varrni, de kellene valamit csinálni, ha csak a saját ruhádat megvarrod, már az is ér valamit. Viszont 1944 márciusában bejöttek a németek, és az anyám nem engedett többé Ságváriékhoz.

Olyan tizenöt éves koromban elköltöztünk a Kisfuvaros utca 11-be. Ez kétszoba-hallos volt. Az akkor épült, mi voltunk az első lakók ott. Mai napig nagyon szép ház, és még mindig modern. Onnan költöztünk aztán a zsidó házba [csillagos házba], a Dob utcába. Az udvarlóm, Miki szülei abban a házban laktak. Ők szerettek engem, nagyon komolynak indult ez a kapcsolat, a helyet is a Miki papája szerezte nekünk abban a házban. A bátyám, Péter már nem költözött az új lakásba, mert elvitték munkatáborba [munkaszolgálatba], akkor már bejöttek a németek. Néha megjelent ott, de igaziból ott már csak mi voltunk hárman, anyukám, apukám meg én.

A Feith nagyszülőket akkorra már elvitték. Újpestről a Back család maradt, mert ők Pesten laktak, csillagos házban, Pali bátyámék a Viola utcában, a nagyszüleim és Frida néniék pedig a Ráday utcában. Aztán az egész Back család bevonult a gettóba [lásd: budapesti gettó], kivéve Frida néniéket, akik elbújtak.

Végül levonult a műhelybe lakni az egész Back család, édesapám, bátyám, a Back nagyszülők, Pali bácsiék meg az egész Schwartz család, Mikinek a szülei meg a gyerekek meg az anyukájának a négy testvére, ott vagy ötvenen laktak abban a pincében. Bár a műhely a Nagydiófa utcában volt, a gettóban, biztosabb volt a pincében rejtőzködni a gettón belül is. Készítettek priccseket meg szalmazsákokat, és volt mellettük egy szenespince, onnan hordtak szenet fűteni, főzni. Ott éltek abban a pincében, és ott maradtak életben; mind megmaradtak. Bár a bátyám is ott maradt volna…

A bátyámat munkatáborba [lásd: munkaszolgálat] vitték, volt Kassa körül és Erdélyben is. De még visszajött Pestre, az Albrecht-laktanyába jöttek fel vidékről, ez már 1944. decemberben volt. Karácsony előtt bevagonírozták a munkatáborosokat, akkor már azokat is elvitték. Amíg lehetett, próbálták őket a parancsnokaik megmenteni [lásd: munkaszolgálat (utolsó két bekezdés)], mert azért viszonylag emberségesek voltak, de aztán bevagonírozták és elvitték őket. Vonattal vitték őket, nem gyalog. És kivitték őket Ausztriába valahova. Úgy sejtem, Mauthausenben halt meg.

Pedig 1944 nyarán az egész család kitért. Járt az egész család a Stefánia útra, ott volt egy templom, voltak ilyen fehérruhás apácák, és odajártunk hittanórára [Fehér ruhát az örökimádók rendjéhez tartozó apácák viselnek. Ez a rend Magyarországon is működött, de budapesti templomuk az Üllői út 75–77-ben volt, nem a Stefánia úton. – A szerk.]. Nagyon tetszett nekem, érdekelt, mert addig mindig csak az Ótestamentumot tanultam, ott meg tanultam az Újat is, ott Jézusról beszélgettek, érdekes volt, de nem jutottam el a végére. Már a keresztlevelem sem tudtam átvenni, mert közben deportáltak engem is meg az anyukámat is.

Pedig meg is menekülhettünk volna, akkor járt Wallenberg körbe az autóival. Megjelent egy kis fekete autó, állítólag egy Skoda volt, és akkor jött, és elkezdett kiabálni „Weisz Róbertné meg a lánya, Weiszné, Schwarzné”, és akárki odament, nem kértek tőle semmi iratot, csak fölrakták egy teherautóra, s menekítették. Most már tudom, hogy csak úgy találomra mondta a zsidó neveket. Ott csak úgy rohangált a menet élén, és kiabált mindenféle neveket. Akkor ott a dörzsöltebbje jelentkezett. De mi nem voltunk olyanok. Az én anyukám egy úriasszony volt, eszébe se jutott, hogyha Schwartznét keresnek, akkor ő odaáll. Pedig így nagyon sokan mentek. Mert azok rafináltabbak voltak. A máramarosiak tudtak jelentkezni, azok már dörzsöltebbek voltak nálunk. Azok nagyon jól tudták, hogy kell megélni. De mi nem tudtuk, úgyhogy amikor megjelent egy plakát, október nem tudom, hányadikán, hogy a nők tizenhat évtől negyven éves korukig jelentkezzenek munkaszolgálatra, akkor mi anyukámmal elmentünk a KISOK-pályára [Randolph L. Braham szerint több alkalommal is fölszólították a budapesti zsidó nőket munkára: 1944. október 22-én minden 18 és 40 év közötti – tehát 1904 és 1926 között született – nőt; november 2-án a 16 és 50 év közötti – tehát az 1928 és 1894 között született (varrni tudó) nőket; november 3-án elrendelték a 16–40 éves női korosztály összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra”. Lásd Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.].

Onnan elvittek gyalog Isaszegre, ahol sáncot ástunk egy hétig. De akkor ott már jöttek az oroszok, úgyhogy visszahajtottak minket. Gyalog hajtottak be Isaszegről, özönlöttek mellettünk az emberek, mindenki menekült onnan, mert az oroszok akkor már Vecsésnél voltak [1944. november első hetében Vecsésen már utcai harcok voltak. – A szerk.]. Az út keserves volt, ott mentünk el Rákospalotán, ott mentünk el Újpesten, láttam a nagyanyámnak a házát, kiírva, hogy Feith Péter utóda, Weissmann Sándor, borzasztó volt, hogy engem ott hajtanak. Ők akkor talán már nem is éltek. Auschwitzba vitték őket, de mi erről nem tudtunk. Elért a menet a Dunához, s valami tutajon átvittek a budai oldalra, és onnan gyalogoltunk a téglagyárig. Aztán másnap elindítottak, s végiggyalogoltunk egészen Hegyeshalomig [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Minden nap mentünk húsz-harminc kilométert. Ez valami rettenetes volt, nekünk már ennivalónk sem volt, úgy szedtem össze a földről a penészes kenyeret, anyám odaadta az aranyláncát és fülbevalóját egy marék almáért. Esténként mindig valahol máshol aludtunk, éjjelre behajtottak minket egy-egy sportpályára. Szakadt ránk az eső, ott gubbasztottunk egész éjjel, és akkor reggel fölkelni, ébresztő, továbbmentünk, de enni csak este adtak valami meleg löttyöt – ahol adtak.

Voltam én a gönyűi halálhajón is. Az valami borzalmas volt [A nyilasok 1944. november 6-tól nagyjából november végéig mintegy 30 ezer budapesti zsidót és kb. 50 ezer munkaszolgálatost hajtottak a nyugati határszélre, főleg gyalog. Számos ilyen halálmenetnek az egyik éjszakai állomása Gönyű volt, ahol négy kikötött uszályon szállásolták el a zsidókat. Sokan a végkimerültségtől a Dunába estek, másokat a nyilasok löktek a vízbe. – A szerk.]. Megérkeztünk egyik este hullafáradtan Gönyűbe, azt se tudtam addig, hogy létezik. Uszályok állomásoztak ott, azt mondták, hogy ott éjszakázunk. És a partról a hajóra egy kábé negyven centiméteres pallón kellett fölszaladni. Nem mindenki volt fiatal, voltak ott hatvan évesek is. Közben kicserélődött a társaság, itt már nemcsak azok voltak, akiket bevonultattak, hanem azok is, akiket otthon a lakásokból összeszedtek. Ott zuhantak be tízesével mellettünk a Dunába az öreg, fáradt emberek. És nem tudtunk nekik segíteni, örültünk, hogy mi át tudtunk menni. A hajó aljában voltunk összegyűjtve, tele volt homokkal, a fejünkre folyt a víz, mert ez már a víz alatt volt, és ott aludtunk. Vagy inkább csak gubbasztottunk, mint a heringek. Se enni, se inni nem kaptunk, nem volt vécé sem. Éjjel volt, aki öngyilkos lett, volt, aki szívrohamot kapott. Szóval reggel a helyiség tele volt halottakkal. Akkor az élőket kihajtották, és indultunk tovább.

Győrben anyukámmal tettünk még egy kísérletet a szökésre, a mamám, én meg még két volt iskolatársam. Megszöktünk, elbújtunk egy kukoricásban, és ott gubbasztottunk. Egyszer csak jött egy férfi, és megkérdezte, hogy kik vagyunk. Mondtuk, hogy minekünk úgy fáj a lábunk, nem tudunk továbbmenni. Bevitt minket egy háznak az istállójába, adott tejet nekünk meg egy darab kenyeret. Levettük végre a cipőnket, megszárítgattuk a zoknit, csupa seb volt a lábam, arra emlékszem. És az istállóból jöttek valami fiatal fiúk, s mondták, hogy menjünk be oda, ahol ők vannak, mert ők is katonaszökevények. De anyám nem engedett három kislányt a fiúk közé. Nem tudom, ki árult el minket, de másnap reggel bejött egy katonatiszt, kinyitotta a pisztolytáskáját, és azt mondta, hogy most vagy fölállunk, és beállunk a sorba – mert ott naponta ment az a tömeg –, vagy lelő minket. Föltápászkodtunk, fölhúztuk újra a zoknijainkat, a cipőinket, és indultunk tovább.

És hajtottak, mint a lovakat. Ütöttek, vertek az úton, aki lemaradt, lelőtték. És már november eleje volt, végig szakadó esőben, hidegben mentünk, étlen-szomjan. Még az volt a szerencsénk, hogy viszonylag jól voltunk felöltözve, volt elég meleg ruhánk. Énrajtam például a bátyám bekecse volt és a korcsolyacipőm, egy jó masszív, magas szárú cipő. Volt egy pokrócunk is, egy lópokrócunk.

Elértünk Mosonmagyaróvárra, ott voltak már a csendőrök. Az egyik mindenáron azt akarta, hogy vegyem le a kabátomat, meg azt a pokrócot is adjam nekik, mert nekünk már arra úgysincs szükségünk. Az anyám mondta, hogy dehogy adjuk, kell az még nekünk, fázunk, és berángatott engem valami istállóba. Másnap reggel már csak Hegyeshalomig kellett menni, az már csak olyan húsz kilométerre volt. Ott végre megláttuk a vonatot, jöttek a németek, az SS-ek, és behajtottak minket, nem vagonokba, hanem kupékba, ahol ülni lehetett. El voltunk ájulva a gyönyörűségtől, és hoztak nekünk meleg ételt, tele krumplival. Nagyon örültünk, hogy most már jobb lesz, most már biztos dolgozni visznek minket. Aztán egyszer csak elindult a vonat velünk. Nem tudtuk, hova, de mindenki ült, normális állapotban voltunk. Nem hatan voltunk egy szakaszban, hanem tizenhatan, de legalább fedél volt a fejünk felett, és ültünk. Ment a vonat velünk egész éjjel, össze-vissza, nem tudom, hova, német feliratokat is láttunk, viszont reggel, mikor megálltunk, ismét csak Magyarországon voltunk, Kópházán.

Kiszállítottak, bevittek a faluba, és beraktak valami pajtákba. Másnap kihajtottak munkára, mindenki kapott egy lapátot, és elmentünk sáncot ásni. Azaz kihajtottak volna, én nem tudtam menni, mert a lábam tiszta vérhólyag volt, úgyhogy én elbújtam, megvártam, míg elmentek, s visszamentem és üldögéltem a szalmán anyámmal. Egyszer mégis csak ki kellett mennem, úgy alakult a dolog. Kaptam egy lapátot, és mondták, hogy ásni kell a földet. Hát én azt se tudtam, hogy kell azt a lapátot megfogni. Szóval ástam, s egyszer csak hátulról akkorát vágtak rám, hogy majd szétment a fejem. Megfordultam, akkor elölről. Egy bikacsökkel az SS vert, hogy nem jól fogom a lapátot. Az volt a szerencsém, hogy a bátyám vastag kabátja volt rajtam, s az felfogta az ütéseket.

Akkor elhatároztam, hogy én többet oda ki nem megyek. Olyan borzalmas dolgokat láttam ott, hogy mondtam, én még egyszer ki nem megyek. És szerencsém volt, mert valahogy átvészeltem azt a helyzetet, mert bekerültem a konyhára dolgozni. Volt ott egy kamra, tele volt kolbászokkal, hurkákkal. És elloptam egy ilyen hurkát, és este, mikor hazamentünk, az anyámmal megettük. Az valami rettenetes érzés volt, hogy ha a német észreveszi, megtapogat, hogy mi van nálam, akkor ott lő fejbe a hurkáért. Egy hétig voltunk ott vagy tíz napig, utána megint kihajtottak minket, bevagoníroztak. Nem volt víz, bűz volt, kaka volt, jajgatás, sírás volt. Három napig mentünk legalább, éjjel-nappal ment az a vagon, étlen-szomjan voltunk, ki se nyitották.

Egyszer csak megállt a vonat, kinyitották a vagont. Azt hittük, Németországban vagyunk, közben Lichtenwörthben voltunk, Ausztriában. Most, ha elmegyünk Lichtenwörthbe – mert el szoktunk menni minden évben –, az körülbelül három és fél órás út. Viszont minket három napig utaztattak. Állítólag voltunk Németországban is, csak nem kellettünk, és visszahoztak ide. Kiszálltunk a vagonból, végighajtottak egy falun, és behajtottak egy nagy épületbe, aminek üveg teteje volt. Az egyik terem tele volt már nőkkel. És ahogy ott bolyongtunk, valaki kiabált, hogy „Marika, Feith néni, gyertek ide!”. Az udvarlóm, Miki unokatestvére volt az, Edit. Összehúzódtak, és akkor mi oda leültünk a földre, a szalmára. Később kiderült, hogy ez egy valamikor működő gyár volt. Dolgozni nem kellett, csak ültünk azon a rohadt szalmán, és rohadtunk. Reggelire hoztak valami fekete löttyöt, ebédre répalevest, vacsorára kaptunk egy darab feketekenyeret. Két centi kenyeret levágtak, az volt a napi adagunk, ahhoz hozzáadtak egy ilyen kis darab lekvárt. Jéghideg vizünk volt, voltak a gyárban bádogvályúk, amikben azok a dolgozók valamikor mosakodhattak. Ott mosakodhattunk, akinek volt szappanja, azzal.

[1944.] december elején érkeztünk Lichtenwörthbe, és ott voltunk egészen április másodikáig, ameddig nem jöttek az oroszok. Kétezer-hétszáz nő volt ott, ahogy utólag megtudtam, akikből négyszázan jöttünk vissza. Egyesek éhen haltak, másokat a tífusz vitt el, mindenki eltetvesedett, mindenkinek hasmenése volt. Később már olyan tetvesek voltunk, hogy a szalmát elvitték alólunk, és a csupasz földön, a betonon ültünk. Volt vagy száz férfi közöttünk, azok voltak a parancsnokok. Kinevezte magát az egyik orvosnak, az gégemetszést csinált, szülést vezetett le, sokan belehaltak. Volt egy rohadt SS-ünk, akit fölakasztottak a végén. Bikacsökkel járt, és verte a népet. Például karácsonyeste az volt a szórakozása, hogy összeszedett tíz tizennyolc-húsz éves lányt, és jól elverte őket. Csak úgy. Mert karácsony volt. Olyan volt az egész, mint a Dante pokla. Én ezt úgy viseltem el, hogy teljesen kikapcsoltam az agyamat, nem voltam ott. Behunytam a szememet, és arra emlékeztem, amikor korcsolyáztam, meg amikor táncolni jártam, meg Mikire, arra, ahogy mentünk Mikivel a színházba, meg táncolni, meg hogy milyen ruhát vettem fel, milyen szép voltam. Azt se tudtam, hogy anyámon és a Miki Edit unokatestvérén kívül kik voltak ott a teremben, ahol voltunk. Mert úgy volt, hogy sorok voltak a teremben, úgy feküdtünk sorban egymás mellett. A sorok között volt egy út, ahol ki lehetett menni a latrinára, ami egy mély árok volt, egy deszkaléccel, és azon a deszkán megkapaszkodtál, odaültél, és ott intézted a dolgodat. Volt, aki beleájult a latrinába. Csak ültek az asszonyok, szegények, ott főztek, sírtak, otthon hagyták a gyerekeiket. Ki a férjét siratta, ki a gyerekét siratta. Hogyha nem lett volna velem az anyukám, én nem jöttem volna vissza. Ő kirángatott engem, lemosdatott a jéghideg vízben decemberben is meg januárban is. Aki nem ment ki mosakodni, az mind meghalt, megette őket a tetű. Engem is evett a tetű, de az anyukám kirázta a ruhámat, kifésülte a hajamat, aztán kirázta belőle a tetűt. Aztán én is megkaptam a tífuszt. Január közepétől egy hónapig önkívületben voltam. Úgy maradtam életben, hogy az egyik férfi, akit az anyukám ismert Újpestről, a Heks, ez volt ott a főparancsnok, hozott mindig kinint anyámnak, hogy adja be nekem.

Úgyhogy mire jött a felszabadulás, én már lábadoztam, de még menni nem tudtam. Úgy húztak ki a latrinára, időnként ki se mentek az emberek, nem volt erejük kimenni. Arra emlékszem, hogy egyszer épp vittek a latrina felé, akkor már kicsit jobban voltam, s akkor mondták, hogy maradjunk csöndben, mert már jönnek az oroszok. És lehetett már messziről hallani ágyúlövéseket. És mi boldogok voltunk. Azt mondták, hogy ne örüljünk, mert itt vannak a németek, és ha meglátják, hogy örülünk, mindannyiunkat lelőnek. Úgyhogy síri csendben ott gubbasztottunk. Senki nem mert meg se mukkanni. És egyszer csak jött ez a Heks, és ez mondta, hogy már pakolnak a németek. Aztán már legközelebb azt a hírt hozta, hogy elmentek a németek, de ne örüljön senki semminek, mert minden ugyanúgy van, mint eddig, és csönd legyen. Akkor már napok óta nem hoztak enni, mert lebombázták azt a részt, ahol nekünk főztek. Addig Wienerneustadtból  hozták nekünk a kaját, az állítólag hét kilométerre volt. Itt meg nem volt kaja, semmi. Volt valami nyers krumpli, azt kiosztották, mindenki kapott egy szem nyers krumplit. És egyszer csak éjjel hatalmas nagy lövöldözésre, ágyúzásra ébredtünk, betört az üveg tető a detonációtól, potyogott ránk az üveg. Egész éjjel ágyúztak, és reggel, nem tudom, hány óra volt, megjöttek az oroszok, kinyitották a lágerkaput, és belovagolt egy orosz tiszt. Ezek a szerencsétlen asszonyok még a lónak a seggét is csókolták örömükben! Utána bejött egy teherautó tele kajával, és az oroszok szórták le az ennivalót, kinek mi jutott. Anyám kapott egy zacskóban száraz tésztát, amit ki kellett volna főzni, meg egy üveg ecetes uborkát. Szerintem én attól maradtam életben, mert ittam annak az ecetes uborkának a levét, és az biztos kifertőtlenített.

Utána anyám mondta, hogy rögtön fölkelünk, és megyünk. Becsavarták a lábam mindenféle rongyokba, átkötözték, és anyám szerzett két botot. Elindultam én azzal a két bottal, vánszorogtam, és toltak meg húztak hárman-négyen, és kimentünk a faluba. Ott még front volt, tele volt orosz katonákkal. Tapostunk a cukorban, a lisztben, ami ki volt szórva szanaszéjjel, de mondták, hogy föl ne vegyünk semmit, mert a németeké volt, és meg van mérgezve. És akkor jött egy orosz, és intett nekünk, hármunknak, és bevitt minket egy házba. Egy öregasszony volt ott, és az orosz ráfogta a puskát, hogy adjon nekünk enni. Az öregasszony először azt mondta, hogy nincs semmije, de főtt valami a lábosban. Az orosz először odatette az öregasszonyt, hogy egyen belőle, majd mikor látta, hogy életben maradt, intett, hogy ossza ki nekünk. Aztán odament a szekrényhez, kinyitotta, a puskájával benyúlt, kiszórt mindent, és ott voltak a ruhák mögött a lekvárok. Mindegyikünknek a kezébe nyomott egy lekvárt, és mondta, hogy mehetünk tovább. Ez a ház a harmadik ház volt a lágertől. És akkor azt mondják, hogy ők nem is tudták, hogy mellettük láger volt! Mi az, hogy nem tudták, hogy mi van?! Hát nem látták, hogy minden nap szekérszám vitték el a hullákat?!

Elindultunk hazafele. Egy erdőben aludtunk, jöttek az orosz katonák, ott volt visítás, elkapták a nőket. Anyám bedugott minket egy fa alá, letakart minket, és ránk feküdt a pokrócon, ahogy le voltunk takarva. Szerencsénk volt, oda nem jöttek az oroszok. De nekem végig szerencsém volt, mert én szörnyen néztem ki. Másnap reggel továbbindultunk. Az utcán teát mértek az apácák, kaptunk teát, de messze nem jutottunk, mert én nem tudtam menni. Engem toltak, húztak, vontak. Egynapi járásra jutottunk csak, de azt is úgy, hogy talált anyám egy gyerekkocsit kidobva, és engem belerakott a gyerekkocsiba. Aztán fogtuk magunkat, és bementünk egy elhagyott házba, amit az osztrákok otthagytak, mert féltek, hogy jönnek az oroszok. Nagy veranda volt, a verandán állt az uborka meg a rumosmeggy meg a befőttek. Anyám odatett egy nagy fazékba vizet, begyújtott, minden ruhánkat levettük, azt a sok tetves, ócska rongyot, és anyám ment, és keresett tiszta ruhákat. Szóval tisztába öltöztünk, és engem befektetett az ágyba a konyhában. Hát egyszer csak bejöttek az oroszok, hogy mit csinálunk mi ott. Ölelgettek, előszedte az orosz is a fényképeit, és mutatta a gyerekeit. Hallottuk közben, hogy kint iszonyú nagy lövöldözés van, mondta is az anyám, hogy már megint mit lőnek ezek. Hát biza lelőttek egy csomó csirkét, és jöttek be, hogy az anyám főzzön nekik magyar csirkét. Na és akkor nagy terítés volt, összetolták ott az asztalokat a konyhában, engem dunyhástól kivittek a házból, kiültettek oda az asztal mellé, bebugyoláltak, és ment a nagy csirkeevés. Nagy kajálás volt. Egyszer csak elkapták az Editet, szegényt. Anyám ott rimánkodott nekik, hogy az még egy kislány, ne bántsák. De nem volt kivel beszélni, Editet elkapták, és fölvitték az emeletre. Behúzódtunk a szobába, anyukám eltorlaszolta az ajtót, mert félt, hogy őt is elkapják, ott vártunk. Egyszer csak éjjel halljuk „Feith néni, Feith néni!”, jött vissza az Edit. Anyukám csinált neki melegvizet, beleöntött egy csomó ecetet a vízbe, beleültette az Editet, ott áztatta az ecetes vízben. Ott sírdogált szegény. Anyám másnap jól leszidta az oroszokat, ahogy tudta, ezek nyugtatgatták, és hoztak egy zsák cibakot [szárított kenyér – A szerk.], egy zsák krumplit, egy zsák lisztet, és azt mondták, hogy Budapest kaput, ezt mi vigyük haza, hogy legyen nekünk mit enni. Aztán fölrakattak ezek minket egy teherautóra, és áthoztak Magyarországra. Valahol Pápa környékén raktak ki, volt ott egy kastély, ott éjszakáztunk. Éjszaka megint le akartak támadni valami orosz katonák, de anyám elkezdett ordítani, hívta a főnöküket, erre megijedtek, s elszaladtak. Másnap trojkával vitt be minket egy orosz a vasútállomásra, Ostffyasszonyfalvára [Ostffyasszonyfa]. A vonat tele volt oroszokkal, de ezek nem bántottak minket, és elindultunk Budapestre.

Valami két hétig tartott, míg hazaértünk. A külső Ferencvárosi pályaudvarra érkeztünk meg, azt se tudtam azelőtt, hogy olyan van, és anyukám lerakta mellém a batyunkat, és azt mondta, hogy ő most hazamegy, megkeresi a nagymamát vagy valakit, én csak üljek ott, majd utánam küld valakit. És ezzel anyukám meg Edit elment. Esteledett, sötétedett, én még mindig ott ültem. Jöttek ki az oroszok a vagonokból, tele volt orosz katonával mindenhol, és hoztak nekem enni, és kérdezték, hogy én mit csinálok, és én mutattam, hogy én láger, és sajnáltak. Aztán mondták, hogy én ott ne maradjak, mert le talál valaki lőni, hanem menjek be a kocsiba, ahol ők vannak. Mondtam, hogy én nem megyek oda, mert anyukám jön, és itt keres engem. Aztán már nagyon sötét volt, és láttam a messzeségben, hogy valaki közeledik. Egy sánta nő volt és egy férfi egy kisbabával. Elmeséltem nekik mindent, megsajnáltak, és elvittek magukhoz a Gubacsi útra egy nagyon-nagyon proli házba. Egy szoba-konyha volt, de nagyon rendesek voltak hozzám, főztek paprikás krumplit és paradicsomlevest, és adtak nekem is. Az ágyukba akartak fektetni, de nem akartam, mert tetves voltam. Inkább lefeküdtem a földre, és ott aludtam.

Másnap reggel egy ismerősük, egy tizennégy-tizenöt éves kisfiú vállalkozott arra, hogy hazavigyen. Rákötöztek egy lapra, aminek volt középen két kereke, és a kisfiú a nyakába akasztott egy gurtnit, és húzott engem azon a talicskán. A Mester utcában állt a járda szélén egy asszony egy kisfiúval. És a kisfiú azt mondja: „Nézd, anyu, szegény öreg néni, nem tud járni.” Fölnéztem, és az unokaöcsém volt, Back Tamás. És énrám, a tizenhat évesre azt mondták, hogy szegény öreg néni, nem tud menni! Aztán valahogy felismertek, és elirányítottak a Nagydiófa utcába, hogy ott van az apám a műhelyében. Elvitt oda a kisfiú, hát öt perc alatt az egész ház kicsődült, mert mindenki ismert, akik ott voltak. Szegény apám följött a műhelyéből. Zokogtak, sírtak. A ház második emeletén volt egy szobánk, apámmal lakott a Back nagymama és egy másik öreg néni, a Mikinek egy rokon nénije, egy Goldberger néni. Anyám nem, mert anyám csak a Frida néniig tudott menni, ezt később tudtam meg. Mesélték, hogy elindultak engem keresni valami kocsival, állítólag egész éjszaka engem kerestek, minden házba bementek, kiabáltak, hogy Marika, Marika, de nem találtak sehol.

Aztán apámék megfürösztöttek, az apám rohant az orvosért, de azt mondta az orvos, hogy ő nem tud velem mit csinálni, valószínű, hogy én már a reggelt nem élem meg. Mesélték utólag, hogy mindenki azt hitte, hogy pár napon belül meghalok. Tele voltam herpesszel, tetűvel, kisebesedve. Én akkor nem voltam normális. Teljesen szótlanul ültem, senkihez nem szóltam, hát mit beszéljek? Emlékszem, már egy hónapja, hogy itthon voltam, s még az is problémát okozott, hogy a járdára föllépjek, olyan gyenge voltam. Aztán kihullott a hajam, teljesen megkopaszodtam. A Miki szülei minden nap küldték nekem az ebédet, minden nap hozták nekem ételhordóban. Ők már tudták akkor, hogy a Miki nincs már, de én még nem tudtam. A bátyám, Péter is ottmaradt. Anyám őrjöngött, és nagyon neheztelt apámra, hogy miért engedte el Pétert. Mielőtt kivitték volna a bátyámat Németországba, még felhozták Pestre, s akkor elbújhatott volna ő is a pincében. De bárhogy is tartóztatta apám, Péter el akart menni, úgy gondolta, hogyha elviszik, megtalálhat minket kinn.

Aztán szép lassan magamhoz tértem testileg és lelkileg is. Kezdett érdekelni, hogy mi is volt. És akkor meghallottam, hogy Péter se jött vissza, meg Zolit Ukrajnában agyonverték, vagy fölrobbant aknán vagy mi [Anyai nagynénjének, Frida néninek a fiáról, Hajdú Zoltánról van szó, aki az unokatestvére volt. – A szerk.]. Elkezdték mesélni, hogy Auschwitzban mi volt. A Feith nagymama ottmaradt Auschwitzban. Az apósom mesélte, hogy állítólag látták, hogy megérkezett, még a vagonból kiszállt. Mikit munkatáborba vitték, az utolsó korosztályt, a huszonhatosokat is munkatáborba vitték. Bevagonírozták őket, és kivitték, nem tudom, hova akarták vinni, talán Jugoszlávia fele. És Kiskunhalason az egész vagont kizavarták, megásatták velük a sírjukat, egy nagy gödröt, és agyonverték őket puskatussal. Nem lőtték őket, hanem verték [Randolph Braham a következőket írja a kiskunhalasi vasútállomáson történtekről: „Az SS és magyar szekértolói 1944. október 11-én 194 munkaszolgálatost öltek meg a kiskunhalasi vasútállomáson. Valamennyien a 101/302. számú munkásszázadhoz tartoztak. Szerelvényük mellett egy másik állt, amely egy SS-alakulatot szállított. A munkaszolgálatosok leszálltak, hogy felvételezzék szűkös élelmiszeradagjukat, s ekkor támadtak rájuk a németek, valamint a nyilas érzelmű magyar vasutasok” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 1. kötet, 278. oldal). – A szerk.]. Ezt én már csak a felszabadulás után tudtam meg. Mikor hazajöttem, akkor mondták, hogy Miki nincs többé. De akkor én nem voltam normális állapotban, és nem is nagyon foglalkoztam vele, mert annyi szörnyűséget láttam, hogy olyan mindegy volt, hogy valaki van, vagy nincs, nem fogtam fel. Őket exhumálták, mind hazahozták, kint voltam a temetésen. Ott vannak eltemetve a mártír parcellában, ki is van írva, hogy Schwartz Miklós.

Így visszatekintve, számomra a háborúnak igazán akkor lett vége, amikor felszabadultam, s elindultunk anyámmal hazafele. Akkor fel se fogtam, mert gyagya voltam a tífusztól, rongyokba becsavarta anyám a lábamat, és azt mondta, hogy gyerünk, induljunk rögtön haza, nehogy visszajöjjenek ide a németek… És nem azt mondtuk, hogy elmegyünk Nyugatra, mert mehettünk volna, ott maradhattunk volna, nyitva volt minden, különösen a deportáltnak, hanem azt mondtuk, hogy hazajövünk, ahonnan minket kirúgtak. És mi mégis úgy éreztük, hogy ez a haza, ide jöttünk haza. Én most is magyarnak vallom magam.

Mikor hazajöttem, rá két hónapra találkoztam a férjemmel. Én a férjemet kétéves korom óta ismerem, egy utcában laktunk, Újpesten, és mindig néztem őket, mikor a nagypapájuk sétálni vitte a három unokáját. Ismertem az egész családot. Mindig együtt játszottunk, ők hárman voltak testvérek, mi ketten. A férjem ugyanabba az osztályba járt, mint a bátyám a Viola utcai elemi iskolában. Aztán mi elköltöztünk Újpestről, és megszakadt a kapcsolat. Ő utána a Szent István Gimnáziumba járt [Föltehetően az Újpest, István úti Könyves Kálmán Gimnáziumba járt. – A szerk.], de akkor mi már nem találkoztunk. Zeneiskolába is járt, ő is meg az öccse is, a férjem gyönyörűen csellózott, zenekaruk is volt, fel is léptek néha.

A férjemet először az Albrecht laktanyába vitték munkaszolgálatosnak. Majd mikor vitték volna ki az országból, a határon, Bozsokon megszökött. Kőszegen volt valami kolostor, oda fogadták be, mert kiadta magát erdélyi menekültnek. Volt Kőszegen egy nyilas nyomda, s oda vették fel mint bádogost. De lebukott a kolostorban, mert a papok megtalálták a holmija közt az édesanyja által becsomagolt kis imakönyvet. Nem voltak ugyan vallásos család, de az édesanyja betette a csomagjába az imakönyvet, hogy az vigyázzon a fiára. Szóval a papok átadták őt a nyilasoknak, akik bevitték Szombathelyre, és statáriális bíróság elé akarták állítani. De pont akkor jött egy légitámadás, mindenki szétfutott, és ő bekerült egy olyan csoportba, ahol magas rangú tisztek voltak, akik katonaszökevényeknek lettek minősítve. Ezek már tapasztaltabb, dörzsöltebb alakok voltak, és kiírták a laktanyára, hogy tífuszjárvány, és többet senki sem zavarta őket. (Később tiszta véletlenül a férjem munkahelyének, a Beloiannisz gyárnak egy kihelyezett telepét arra a helyre helyezték, ahol volt az a régi laktanya.) Aztán már 1945-ben, a háború vége fele, amikor már közeledtek az oroszok, az egész laktanyát kiürítették, és mindenkit elvittek Mauthausenbe. Ott viszont már csak két hetet ült, s jött a felszabadulás.

A férjemet, mikor jött hazafele a deportálásból, még az oroszok is elkapták, három hónapig volt Székesfehérváron orosz fogságban. Szerencsére volt egy zsidó parancsnoka annak a tábornak, és az a zsidó fiúkat hazaengedte, akik igazolták, hogy ők most szabadultak meg a németektől. A férjemnek, amikor hazajött, nem volt egy ruhája. Ment az úton azokban a rongyokban, amikben végigcsinálta ezt az egészet. És jött vele szembe a szomszéd, az egyik Tuba fiú, és a férjem ruhája volt rajta. És nem mondta, hogy „Pali, itt a ruhád!”. Ők voltak a közvetlen szomszédok, és miután elvitték a férjem családját, az egész házukat kirabolták, még egy párnahuzatot sem hagytak a házban. És eszébe nem jutott, hogy egy gatyát visszaadjon a férjemnek. A harmadik szomszéd, egy volt osztálytársa, az adott egy öltönyt a férjemnek, hogy ki tudjon már menni az utcára. A házukba beköltöztettek egy keresztény asszonyt az anyjával. Amikor hazajött a férjem édesapja Auschwitzból, és bement a házába, nem volt semmi bútora, ezek a földön feküdtek szalmán. Az egyik szobát visszaadta neki az a nő, a másikban meg ő lakott. Fogta az öreg a vödör vizet minden reggel, és beöntötte a szobájukba: „Jó reggelt!”, addig, míg el nem menekültek. Kiöntötte őket, mint az ürgét, és így kapta vissza a házát.

A férjem testvére Bergen-Belsenben volt, és visszajött, viszont az öccsét és az édesanyját elgázosították Auschwitzban. Az édesapjának a háború előtt volt egy üzeme, tizenöt-húsz alkalmazottal. A házában, hátul az udvaron volt egy külön épület, ott dolgoztak az emberek. Amikor hazajött Auschwitzból, próbálta azt az üzemet újra beindítani. A férjem az elején ott dolgozott, vödröket, kannákat meg teknőket csináltak, és azokat beónozták. Nagy volt az üzem, csak éppen megélni nem lehetett belőle, mert egy üzem nem tudott konkurálni a gyárakkal. Sőt, az volt, hogy a nagypapa elfelejtett adót fizetni, és annyi adóhátraléka lett neki, hogy állandóan jöttek hozzá a végrehajtók. Az öreg fölvette az auschwitzi ruháját, és egy nagy borogatást tett a fejére, és amikor jött a végrehajtó, elkezdett üvöltözni, hogy „Mit képzel maga, én ezért jöttem haza Auschwitzból, hogy maga itt zaklasson, takarodjon!”. Az a szerencsétlen úgy megijedt, hogy azt se tudta, hogy merre szaladjon.

Aztán jött az államosítás, és nem lehetett már tovább folytatni. Úgyhogy elment az öreg egy bádogos szövetkezetbe dolgozni. De hát ez neki nem nagyon tetszett, mert ő rég nem dolgozott már alkalmazottként, meg hát nem is volt olyan fiatalember már. Szóval onnan kilépett, és bérelt Újpesten egy kicsi műhelyt, különböző javításokkal foglalkozott, lábasokat foltozott, vagy amit hoztak. És ezt fenntartotta haláláig. Közben a MÁV-tól kapott valami nyugdíjat is, mert fiatalkorában, még az első világháború alatt a MÁV-nál dolgozott mint bádogos, és ott leesett valami tetőről, s ezen a címen járt neki valami nyugdíj.

Amikor a férjem [Székes]Fehérvárról hazajött, akkor találkoztunk mi. A találkozásunk teljesen sorsszerű volt. Amikor már járóképes lettem, olyan júliusban, anyukám elküldött valakihez, s a lelkemre kötötte, hogy útközben nézzek be Franklékhoz – ez volt a férjem családjának a neve a magyarosítás előtt –, az öreg nagymamához, és kérdezzem meg, hogy ki maradt életben a családból, hogy vészelték át. Fölmentem a nagymamához, aki egy kis pici öreg néni volt, vagy kilencven éves. Elmondtam, hogy én ki vagyok, és az anyukám kérdezteti, hogy mi van a Franklékkal. És akkor elkezdett nekem sírni, hogy nem tud semmit az egész családról, az újpestieket mind elvitték Auschwitzba, és ott mindenkit megöltek a gázzal. Én alig lábaltam ki a betegségből, úgyhogy nem bírtam ezeket hallgatni. Sírt, és azt mondta, hogy nincs meg senki, egyedül Pali jött haza, itt a hátizsákja, de az ő házuk is teljesen ki van rabolva, és idegenek lakják, úgyhogy valami barátoknál lakik. Annyira megsajnáltam azt a pici öreg nénit, és valami kedveset akartam neki mondani, úgyhogy megígértem, hogy mikor megyek a Weissmann Pali unokabátyámékat meglátogatni, megkeresem a Palit is. Én a Palit nem láttam már gyerekkorom óta, csak valami kedveset akartam mondani a néninek.

Délután csöngetnek nálunk. Kimegyek, és ki áll a kapuban? Frankl Pali! Egymást átöleltük, csókolgatott engem, nahát, Marika, hát a nagymama mondta, hogy ott voltál. Én akkor még olyan blazírt, közömbös voltam minden iránt. Behívtam, és az anyukámmal elkezdtek beszélgetni az újpesti ismerősökről. Akkor ők ott ketten nagyon jól elbeszélgettek, hogy ki jött vissza, kiről mit tud, mit hallott, mi történt. Utólag mondta a Pali, hogy az úgy volt, hogy a nagymamája mondta, hogy képzeld, itt volt Feith Marika, és hogy milyen szép az a kislány, és erre ő rögtön elindult megkeresni a Marikát. És az egész úton azon gondolkozott, hogyha meglát engemet, akkor illik-e nekem egy puszit adni, vagy nem illik. Amikor meglátott, rögtön döntött, mert felkapott, és nagy puszikat adott nekem. Szóval ez így kezdődött.

Rá három napra megyek az utcán, és ki fog meg hátulról, mint a Pali. Megint fölhívtam haza hozzánk, megint elkezdtek beszélgetni az újpesti dolgokról a mamával, és nagyon jól eltársalogtak. Aztán egyszer csak megjelent az újpesti unokatestvérem, a Weissmann Pali, és azt mondta nekem: „Te, Mari, te meg leszel tépve.” Mondom, „Én? Miért?” Azt mondja: „Mert idejár hozzád udvarolni a Frankl Pali.” Mondom, „Ide, udvarolni? Idejár, de nem hozzám jár, az anyuhoz jár”. Azt mondja: „Igen, de ő vőlegény, és nemsoká lesz az esküvője, és a Pali kijelentette a kislánynak, hogy nem veszi el. Visszaadták a jegygyűrűt, abbamaradt a parti.” Mondom: „És énnekem ehhez mi közöm?” Aztán mikor legközelebb feljött hozzánk a Pali, az én Palim, az anyukám rákérdezett az esküvőre. Pali meg mondta, hogy dehogy lesz őneki esküvője, mit kitalálnak. Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy akkor mégse a mamámhoz jár, hanem végül is énhozzám. Aztán meghívott az állatkerti szabadtéri színházba. A „Három a kislány”-t játszották, és Pali a végén azt mondta, hogy őneki a negyedik kislány tetszik a legjobban, és ez én voltam. Ez 1945 végén volt.

Közben a bátyám összes régi barátja, akik visszajöttek, mind feleségül akartak venni, pedig már a jegygyűrű rajtam volt. Mondtam, hogy menyasszony vagyok. „Dehogy vagy te! Velem gyere, Marika! Gyere velem!” Mindennap megjelent valamelyik fiú, ott nyüzsögtek körülöttem, és mindenki feleségül akart venni. Mind, mind, hogy pakoljak össze, és menjek velük Izraelbe [Akkor még Palesztina. Izrael Állam 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. De én akkor már szerelmes lettem Paliba. 1946. márciusban összeházasodtunk nagyon sürgősen. Még nem voltam tizennyolc éves. Persze szegény anyám őrjöngött, nem vagyok normális, iskolába menjek, tanuljak, nehogy már férjhez menjek. Az esküvőnk a nagytemplomban volt, a Dohány utcában, és gyönyörű volt. Ki volt világítva, és nagyon sokan voltak: a húga a férjemnek, anyukám, apukám, a nagymama, Frida néni, a férjemnek az apukája, és még sok-sok ismerős.

A házasságunkat a Korvin utca 3-ban kezdtük. Ez is egy érdekes történet. A férjemnek voltak Újpesten valami barátai, egyik sem volt Auschwitzban, hanem Pesten bujkáltak a háború alatt. A háború után, mivel egyiküknek sem maradt senkije, ezek a fiatalok összeköltöztek az egyik fiú, Fleischmann Andris szüleinek a házába, a Korvin utca 3-ba. Ez egy nagy családi ház volt, olyan régi ház, kifele nyíló ablakok, alacsony mennyezet. De belül volt négy szoba, hát ez is egy nagy, úri zsidó családé volt. Fleischmannéknak a háború előtt edényüzletük volt az újpesti piac környékén, vallásos zsidó család volt. Hatalmas nagy szobák voltak, három egymásba nyíló, az utcán volt hat ablak. Volt egy negyedik szoba is, szerintem a mellette levő lakáshoz tartozott, amivel összenyitották a sajátjukat, mikor a gyerekek nőttek vagy házasodtak. A háború után ebben a nagy lakásban ezek a fiatalok vagy nyolcan-tízen összeköltöztek, és együtt éltek, aztán a lányok terhesek lettek, s akkor elvették őket feleségül ezek a fiúk.

Ott éltek, és készülődtek Izraelbe, az egész társaság. Ezek a gyerekek – tizenhét-húsz éves fiatalok – egy szál maguk maradtak, hát minek maradjanak itt? Elpusztították itt az összes rokonukat, szüleiket, testvéreiket, mindenkijüket. Senkijük nem volt. Egy fényképük se! Elhatározták, hogy ők innen elmennek. Az volt a szerencséjük, hogy volt ez a nagy ház, s nem kellett a menekültszálláson lakjanak. Volt ez a szörnyű hely itt, Újpesten, ott gyülekeztek és laktak azok a zsidók, akik alijázni készültek. Ennek a társaságnak nem kellett oda beköltözni, de megjelentek ott minden nap, hogy legyenek evidenciába véve. Egyszer elvittek engem is, egy nyomortanya volt, tiszta láger, emeletes ágyakkal. S az itt összegyűlt fiatalok szervezkedtek, cionista dalokat énekeltek, s várták, hogy legyen valami lehetőség a kivándorlásra. Ez még 1946-ban volt, akkor még nem volt zsidó állam [lásd: Izrael állam megalakulása], akkor még feketén mentek ki, megtörtént, hogy hónapokig kellett várakozniuk. Felvetődött, hogy esetleg mi is kimehetnénk, de nem akartunk. Akkor már a Pali tudta, hogy él az apukája, és jön haza Auschwitzból, haza is jött az öreg októberben, pont, amikor a zsidó ünnepek voltak. És akkor megtudta, hogy a húga is jön haza. Az is valamikor október-novemberben jött haza, Bergen-Belsenből. Nekem meg majdnem megmaradt az egész Back család.

Ez a társaság, amikor kimentek, azt mondták, hogy nekünk adják a házat, hogy mi menjünk oda lakni. Mi azt rendbe hoztuk, és beköltöztünk. És amikor nekem született a kisfiam, akkor a nagymama úgy döntött, hogy hozzánk jönnek lakni. Gyurikára ő ügyelt, egész nap le se rakta. Ő dajkálta, énekeltette, tanította, a Gyurika 1947-ben született, akkor volt már másfél-két éves. Volt egy kis cselédlányunk, és ott voltam én. Körülbelül olyan két évig éltünk ott úgy, hogy miénk volt a ház, utána lakók lettünk, mert elvette az állam, mint elhagyott javakat, hiába volt nekünk papírunk, hogy ők nekünk adták. 1950-ben költöztünk el onnan.

1950-ben átköltöztünk az anyukámhoz a Klauzál utca 23-ba. Ott volt az anyukámnak egy kétszobás lakása, és a szomszédban férj-feleség, ketten laktak egy négyszobásban, gyerekük nem volt. Abban az időben négyszobás lakás nem járt két személynek, és folyton féltek, hogy betesznek oda valakit [lásd: társbérlet]. Úgyhogy elrendezte anyukám, hogy velük cseréljünk, és még adtunk nekik hétezer forintot ráadásnak. Az új lakás százhúsz négyzetméteres, gyönyörű lakás volt. Összeköltöztünk abba a nagy lakásba, és akkor a nagymama is jelentkezett, hogy ő is oda akar jönni. Az egyik szobában laktak az anyukám, apukám, a gyerekszobában lakott a nagymama Gyurikával. Gyönyörű világoskék gyerekszobabútort vettünk. Mi pedig a férjemmel a nagyszobában laktunk. A legkisebb szobában aludt a nagypapa. Úgyhogy elfértünk mi akkor nagyon szépen, együtt lakott a család. Ott laktunk ötven évig.

A férjem az elején az apja műhelyében dolgozott, vödröket, kannákat meg teknőket csináltak, és azokat beónozták. Aztán 1950-ben a férjem lelépett a papától, mert rájött arra, hogy dolgozik a semmiért. Mert többet kerestek ott az alkalmazottak, mint az én férjem, családban marad, mondta a papa, aztán úgy kellett tőle kérni pénzt.

Újpesten volt egy Vas- és Fémipari Főiskola, a férjem azt elvégezte, és technikusi oklevelet kapott [Vas- és Fémipari Főiskolának nem tudtunk nyomára bukkanni Újpesten. Valószínűleg az újpesti Általános Gépipari Technikum (1951-től Landler Jenő Gépipari Technikum) elődjében, a fémipari szakiskolában, az 1941-42-es tanévtől kezdve gépészeti tagozattal működő felső ipariskolában szerzett bizonyítványt. – A szerk.]. Azzal az oklevéllel elment az akkori Standard gyárba dolgozni mint technikus. Fölvették, kapott hétszázötven forint fizetést, az sok pénz volt 1948-ban. Ő különben három egyetemet végzett el közben, három egyetemi diplomája volt. Először is volt a technikumi végzettsége. Aztán elvégezte a műszaki egyetemet, utána két évet kellett még rátanulni neki ahhoz, hogy elektromérnök is legyen, mert gépészmérnöki diplomája már volt. Tehát elektromérnök, gépészmérnök és mérnök-közgazdász. A férjem rengeteget tanult, és meg is becsülték őt a Standardben. Ez a gyár a Fehérvári úton volt, ebből lett később a Beloiannisz. Ott dolgozott negyvenkét évig a férjem. Szép magas fizetése volt. Németül is tudott. Sokat járt külföldre is, küldték a vállalattól. Hivatalos tárgyalásokra meg gyárlátogatásokra, kiállításokra. Inkább keletre küldték, de volt Stockholmban is, Dániában, Nyugat-Németországban. Persze ez pusztán szakmai vonalon ment, nem volt ő pártmunkás. Műszaki főosztályvezető volt, nagy osztálya volt, vagy háromszáz ember dolgozott a keze alatt. Újítási, szabványosztály, nemzetközi osztály, rajz-, szerszámszerkesztés, ez tartozott hozzá, sok-sok ember. Onnan ment nyugdíjba, pont hatvan évesen, 1984 végén.

A kommunista perekkel, zavargásokkal nem foglalkoztam sem én, se a férjem, dacára annak, hogy ő párttag volt. Azt tudom, hogy annak a gyárnak, ahol az én férjem dolgozott, hazajött a zsidó igazgatója, Geiger, és azt fölakasztották, azzal, hogy kémkedett az amerikaiaknak. Hazajött szerencsétlen valahonnan a deportálásból egy szál maga, mert a családját kiirtották. A Standard gyárban amerikai érdekeltség is volt, és azért, hogy államosíthassák, hogy elvehessék az amerikaiaktól, egy nagy kémpert csináltak, és a szerencsétlen zsidó embert fölakasztották [Geiger Imre (1900–1950) – mérnöki diplomát szerzett; 1924-től az ITT és az International Standard Electric Corporation érdekeltségébe tartozó Standard Villamossági Rt. munkatársa, 1936-tól főmérnök, 1938-tól cégvezető főmérnök volt. 1947-ben helyettes vezérigazgatóvá, majd 1948. októberben vezérigazgatóvá nevezték ki. 1949. novemberben kémkedés és szabotázs koholt vádjával letartóztatták (az ügy kapcsán a vállalatot állami kezelésbe vették, majd államosították). 1950 májusában másodfokon is halálra ítélték, és a szintén elmarasztalt, a gyárat felügyelő Radó Zoltán főmérnök, minisztériumi főosztályvezetővel együtt kivégezték. – A szerk.]. Találtak ott valami régi dolgozót, az volt a koronatanú, kapott egy szochaza kitüntetést, kinevezték valami főosztályvezetőnek, és ő elment tanúskodni [Csak sokkal később, 1966-ban alapították a Szocialista Hazáért Érdemrendet. – A szerk.]. De mi ezzel nem is foglalkoztunk. Én magammal voltam elfoglalva, családom, pici gyerekeim voltak. Dolgoztunk.

A férjemet a munkahelyéről beléptették a Magyar Kommunista Pártba [lásd: KMP], annak ott, Újpesten volt egy alapszervezete, ami elég közel volt hozzánk. Mi ott nagyon jól éreztük magunkat, mert a fiatalok mindennap összejöttek, és volt egy zongora, egy nő zongorázott, mi táncoltunk és énekeltünk. És volt egy énekkórusunk, amit Forrai Miklós – az egy nagyon nagy karmester volt – vezetett [Forrai Miklós (1913–1998) –  karmester, 1941–1973 között a Zeneakadémia tanára, 1948–1978 között a Budapesti Kórus karigazgatója volt. Számtalan kottakiadvány fűződik nevéhez, és sok fontos ősbemutatót vagy magyarországi bemutatót vezényelt karnagyként. Több lemezfelvétele nyert nemzetközi hanglemezdíjat. – A szerk.]. A pártház egy nagyon szép kertes villában volt, a kertjében előadásokat tartottunk, amire a környékről bejöttek a fiatalok, felléptünk, énekeltünk, szerepeltünk. A gyárnak, ahol a férjem dolgozott, szintén volt egy zenekara, ahol a férjem csellózott, és ő kivitte az egész zenekart oda, és hangversenyeztek. Szóval akkor nagy élet volt pártban. Nagyon szívesen mentem oda, mert jól éreztem magamat. Kineveztek könyvtárosnak, pedig nem is voltam párttag. Mi nem úgy jártunk oda, hogy az egy párt. Hanem jó társaság volt, fiatalok voltunk, jól éreztük magunkat ott.

1948-ban ezzel az újpesti társasággal, akikkel együtt jártunk a pártrendezvényekre, kivonultunk május elsején, hát az nekünk nagyon tetszett! Magyar ruhát hoztak, piros pruszlik, fodros szoknya, mi mentünk az élen, a fiúk vitték a nagy zászlót. És begyalogoltunk Újpestről Pestre, és ott felvonultunk a Ligetben. Utána kaptunk virslit, meg zenebona volt, aztán hullafáradtan hazamentünk. Hát az tetszett. Gyerekek voltunk mi még, húsz évesek. Utána én nem nagyon mentem felvonulni, a férjemnek kellett felvonulni, ő ment. Én nem nagyon dolgoztam abban az időben, mert a gyerekek kicsik voltak, s így nekem nem kellett menni. Néztük inkább, vittük a gyereket, és mutattuk neki. Néztük a felvonulást, mert az érdekesebb volt, mint ott vonulgatni. Május elsején kimentünk a Ligetbe, az a gyerekeknek nagyon tetszett. Nagyon szép volt a november hetediki katonai díszszemle is [November 7. – A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben nagy pompával, katonai díszszemlével ünnepeltek Moszkvában. Kisebb-nagyobb felvonulást, díszszemlét minden településen tartottak. A legnagyobb állami ünnepnek számított a Szovjetunióban. 2004-ben eltörölték. Magyarországon 1988-ig volt munkaszüneti nap. –  A szerk.]. Azt inkább nézni mentünk, mi nem vonultunk. Van egy jópofa történet is a fiamról, olyan öt éves lehetett, akkor azért nem vonultam, mert terhes voltam a lányommal, és akkor a Gyuri az apjával ment ki a felvonulásra. Az apja fölvette a nyakába, és ő elkiáltotta magát, hogy „Már látom a Rákosi kopasz fejét!”. Hamar lekapták a gyereket onnan.

Mi együtt laktunk az anyukámékkal. Apámnak a műhelyét passzra vágták, becsukta, és akkor az anyukám elment egy fémipari szövetkezetbe dolgozni, ahol kempingbútorokat csináltak, és az anyukám valami raktárnak lett a vezetője. Az apukám viszont otthon volt, ő nem dolgozott, hanem vigyázott a gyermekre a nagymamával és a nagypapával.

Amíg otthon ültem Gyurikával, megtanultam gyors- és gépírni, hogy valamit azért tanuljak. És ezzel a nagy tudásommal bekerültem az Állami Lapkiadóhoz 1949-ben [Állami Lapkiadó – lásd: a fordulat éve]. Úgy kerültem be, hogy a férjemnek volt egy unokatestvére, Földi Laci, aki illegális kommunista volt, és nagyon sokat harcolt a pártért, és a könnyűipari miniszter helyettese lett [Földi László (1913–1978) – közgazdász, államtitkár. Betűszedő volt, 1935-ben a KMP tagja lett, 1942-ben letartóztatták és elítélték. Szabadulása után részt vett a földalatti mozgalomban. A háború után közgazdász oklevelet szerzett. 1947–49-ben osztályvezető, majd 2 évig  főosztályvezető a Könnyűipari Minisztériumban, majd a könnyűipari miniszter első helyettese, 1973–75-ben könnyűipari minisztériumi államtitkár volt. – A szerk.]. Ő volt az, aki először magyarította a nevét, s aztán mondta, hogy legyen az egész család Földi. Ez a Földi Laci szerzett nekem egy nagyon jó helyet az Állami Lapkiadónál, az igazgatónak lettem a titkárnője. Ott voltak az újságírók, nagyon jó hely volt, nagyon szerettem.

Aztán racionalizálták a vállalatot, s persze a fiatalokat rakták ki a leghamarabb. Engem nem raktak ki, hanem szereztek más munkahelyet, és áttettek a Gammába, az akkor a 6014-es hadiüzem volt. A Gammában három évig dolgoztam, 1950-től 1953-ig [Az 1920-ban alapított, és csődbe jutott Gamma Művek Rt.-t (1924-től: Budapest, Fehérvári út) 1921-ben vásárolták meg a Juhász testvérek, István (Kassa, 1894 – Budapest, 1981) és Zoltán. A vállalat kezdetben mechanikai készülékeket, műszereket, gépipari alkatrészeket gyártott és javított, valamint találmányi modellek megvalósításával foglalkozott. 1926-tól mindinkább tudományos (orvosi, mérnöki műszerek és felszerelések) és kísérleti műszerek fejlesztésére és gyártására szakosodott. Az 1930-as években kifejlesztették és gyártották a Gamma-Juhász lőelemképzőt, amely lényegében egy elektromechanikus analóg számítógép, a két világháború közötti magyar finommechanikai ipar egyik legjelentősebb terméke. A lőelemképző a cég legismertebb és egyben szimbolikus termékévé vált, több mint 1000 rendszert értékesítettek európai és távol-keleti piacokon. A cég profilja folyamatosan bővült (szerszámgyártás, fényképezőgép-gyártás, orvosi készülékek  stb.).  A háború alatt hadiüzemként működött. (Egyébként 1940-ben a Gamma termékei alkották a magyar ipari export 10%-át.) 1947-ben a vállalatot államosították. – A szerk.]. A pártirodán lettem a párttitkár titkárnője. Aztán elment szülni az igazgatónak a titkárnője, s akkor meg neki lettem a titkárnője. Az egy nagyon helyes zsidó ember volt, később a Csepel Műveknek lett az igazgatója.

Miután visszajött az igazgató titkárnője, átraktak engem a rendészetre. Csupa ávós dolgozott ott, és én voltam a titkárnőjük, de én nem tudtam, hogy ezek azok. Szóval én csupa ilyen bizalmi munkakörökben voltam. Biztos lenyomozták, hogy ki a férjem. Körbenyomozták, hogy ki vagyok. Ugye a Földi László volt a miniszter úr, a férjem meg a gyárban egy atyaisten volt, akkor annak a felesége is kellett legyen valaki. A rendészet egy rendkívül ronda hely volt, csúf dolgok történtek, nagyon szigorú dolgok, mert a Gamma katonai vállalat volt. Részt vettem egyszer egy ülésen, mert behívtak jegyzőkönyvet vezetni. Volt egy kis nő, az is valami nagy pártbizottsági valaki volt, akkor rúgták ki a pártból. Annyira sírt, hogy valami borzasztó volt! Az apja gabonakereskedő volt, és ő ezt letagadta, nem írta be az életrajzába. És akkor mondták, hogy az apja milyen kizsákmányoló, és ráolvastak mindenféle hülyeséget, meg hogy milyen lakása van. Mondom magamban, te jó isten! Ezek eljönnek a Klauzál utcába, meglátják azt a százhúsz négyzetméteres gyönyörű lakást, engem is úgy valagba rúgnak, hogy elszállok. Aztán volt egy vegyészmérnöknő, arról kiderítették, hogy meleg, és egy nővel él együtt, és kimentek a lakására, és házkutatást tartottak. Utána jöttek be, s hoztak valami pornófilmeket, amiket a nő lakásán találtak, és csámcsogtak rajta. Öngyilkos lett, s utána behozták az irodába holmiját, a függönyét és a pulóverjait ott árulták egymás közt. Vagy például a kapuban elfogtak valakit, aki a kését behozta köszörülni. Úgy kirúgták, mint a huszonegyet, és nem csak kirúgták, de meg is alázták. Szóval huszonhárom éves voltam, és ilyen rémségeket hallgattam. Nekem elegem volt már, nyugalmat akartam.

KISZ-titkár is voltam a Gammában [DISZ-titkár lehetett, mivel a KISZ-t csak 1957-ben hozták létre. – A szerk.]. Szemináriumot kellett vezetnem az ipari tanulóknak – tizennégy és tizennyolc év közöttiek voltak –, akik még nem lehettek párttagok. Azt se tudtam, mit kell mondjak, ott olvastam el. Elmondtam, hogy milyen szép jövő vár a fiatalokra, mit kell csinálni ehhez, hogy dolgozzanak [A szeminárium sajátos oktatási forma, ill. kommunikációs alkalom volt a szocializmus évtizedeiben a pártvezetés különböző szintjei és a „dolgozók” között. A munkahelyeken szervezték, többnyire munkaidő után, a részvétel – főleg a diktatúra keményebb éveiben – nemcsak ajánlatos volt, hanem kötelező is. Szerveztek szemináriumot a párttagok ideológiai továbbképzése céljával, értelemszerűen a párttagoknak (és nem csak a részvétel volt kötelező, hanem a megadott brosúrairodalom ismerete is); de szerveztek szemináriumot aktuális (kül- és bel)politikai kérdésekben való eligazításra – az ilyen szemináriumokon illett részt venniük a nem párttagoknak is. – A szerk.].

Elmondom, mit utáltam ott a legjobban. Terhes voltam, nyár volt, úgy ültem, hogy ott volt a lavórban a víz az íróasztalom alatt, abban ázott a lábam. A szemét főnöknek pedig volt egy nagy ventillátorja, az egyfolytában ment, azzal hűtötte az otthonról hozott ebédjét. Egyik nap, amikor átmentem a másik szobába beszedni a csöngető lapokat [A dolgozók jelenléti íve, amelyen beérkezésük és távozásuk pontos ideje szerepel, melyet a bélyegzőóra hitelesít. A bélyegzőóra adott ki egyfajta csengőhangot. – A szerk.], nem oltottam el a villanyt az asztalomon. Mikor visszajöttem öt perc múlva, leszidott, hogy én megkárosítom a gyárat, többet ne forduljon elő. Én erre olyan dühös lettem, hogy írtam egy cikket, és kiraktam a faliújságra, hogy a Szabó elvtárs engem letolt azért, hogy égve hagytam öt percig a villanyt, de ő a tökfőzelékét hűti a ventillátorral egész nap! De az egyik kollégám letépte, s mondta, hogy ne hülyéskedjek, mert kirúgnak.

Amikor a Zsuzsi lányom megszületett, nem volt még gyes meg gyed. 1952. október huszonhetedikén született, és nekem január elsején kellett volna mennem dolgozni. Addig tartott a szülési szabadságom [A gyes bevezetése előtt összesen 12 hét szülési szabadság illette meg az anyákat, ebből legfeljebb 4 hetet terhességük utolsó szakaszában is kivehettek. – A szerk.]. Két és fél kilóval született a kislányom, olyan volt, mint egy játékbaba. Fogtam magam, és kiléptem a munkahelyemről, és otthon maradtam vele, ameddig három éves nem lett. Akkor óvodába adtuk, és én visszamentem dolgozni. 1957 januárjában szerzett nekem a férjem valami munkahelyet a Beloianniszban. Ott dolgoztam három évig, ameddig Zsuzsi iskolába nem ment. És akkor megint kiléptem. A Gyuri már tíz éves volt, s akkor pláné otthon kellett maradnom, segíteni nekik.

A háború után is végig volt bejárónőnk, aki takarított, cipekedett, ha bevásárolni mentünk. Eleinte egy idős asszony volt, a házasságom első éveiben, aztán került egy kis parasztlány. Már nem tudom, mit fizettem neki, ötven-hatvan pengőt [Feltehetően forintot, mert 1946-tól a pengő helyett forint volt. – A szerk.], meg aztán szállást, kaját is kapott, és vagy három évig ott volt, miután a fiam megszületett. Mikor beköltöztünk a Klauzál utcába, akkor már nem jött velünk, mert ott az anyunak volt egy asszony, aki kéthetenként jött takarítani.

Nem foglalkoztam politikával. Megkérdezték volna tőlem, hogy ki a miniszter, nem tudtam volna megmondani. Nem érdekelt. Nem úgy volt, mint most – ma azért a televízión keresztül állandóan jönnek a politikai információk. Ma jobban politizálok, ma jobban érdekel. Akkor nem érdekelt, a családommal voltam elfoglalva, nem a politikával. Hallottunk a Rajk-ügyről, de hogy mit csinált, nem érdekelt, nem foglalkoztunk vele. A Rajkot véletlenül ismertem, mert egyszer voltunk szilveszterezni valami szakszervezeti bulin, és ott éjfélkor megjelent a Rajk is, és mondták, hogy itt a Rajk. Nagyon helyes ember volt. Rá egy évre, szegényt, vagy két évre fölakasztották. Hát szóval egymás közt néha beszéltünk a dologról, de nem a mi feladatunk volt eldönteni, hogy kinek van igaza.

S aztán 1956 [lásd: 1956-os forradalom]! Egyáltalán nem olyan volt az egész, ahogy most beszélnek róla. Az első két nap gyönyörű volt, addig tiszta volt a sor, mert akkor az eszméért mentek, vitték a nagy zászlókat, menjenek ki az oroszok, legyünk függetlenek. A férjem hazatelefonált az egyetemről – akkor nagyban járt az egyetemre –, azt mondja: „Hű, Mari! Mi van itt, ha te látnád! Az aulában nagy beszédeket mondanak, itt a tizenkét pont [Az 1848-as 12 pont mintájára a felkelők 1956-ban is 12 pontban foglalták össze a forradalom követeléseit. – A szerk.]. Itt valami nagy buli készül. Nem akarsz eljönni?” Mert sokszor elmentem elé, kilencig volt az egyetemen, és többször elébe mentem, s gyalog hazasétáltunk. Szóval most is fölültem a villamosra, átmentem a hídon, bementem a műegyetemre. Tele volt a nagy aula, ott ordítoztak, hogy „Nem tűrjük! Menjenek ki az oroszok!”. Te jó isten! De nem arról volt szó, hogy most a kommunistákat föl kell akasztani, hanem új eszmék voltak, ezek a követelési pontok olyan dolgok voltak, amelyeket meg akartak újítani a párton belül. Ez október huszonkettedikén volt. Hazamentünk, és másnap reggel már lövöldöztek [Földi Pálné emlékezetében kissé összecsúsznak az események. Október 23-án reggel még nem dördültek el lövések. – A szerk.]. Nem jártak a villamosok, nem ment be a férjem dolgozni, de telefonált, és mondták, hogy maradjunk otthon, nehogy menjünk. Elindult a tömeg, nagy teherautók, zászlóval. A Gyuri fiam mesélte utólag, hogy ő emlékszik, hogy apuval lementek az utcára nézni, hogy mi történik. S akkor hívták őket, és fölszálltak ők is egy ilyen nagy teherautóra, lengett a zászló az autón. Kihajtott a kocsi a Ligetbe, akkor kezdték ledönteni a Sztálin szobrot. És a fiam emlékszik, hogy ő látta az apuval, amint húzták kötéllel a szobrot [Sztálin bronzszobrát (Mikus Sándor alkotása) Sztálin 72. születésnapján, 1951. december 21-én avatták fel a Dózsa György úton, a felvonulási téren. (Az ott lévő Regnum Marianum templomot lebontották.) A hivatalos tömegdemonstrációk alkalmával a párt- és állami vezetők a szobor talapzatáról köszöntötték a felvonulókat. A szobrot 1956. október 23-án távolították el a tüntetők. – A szerk.].

De aztán harmadik nap már jött a csőcselék. Láttam az ablakból, ahogy felgyújtották a Corvin Áruházat, s vitte a nép a szajrét. Kifosztották az egész áruházat. Hogy ott mi volt! S ez csak az első napokban történt, mi lett volna később… S ez még semmi, de aztán láttam, hogy a Körúton, azért mert barna cipő volt valakin, azt mondták, hogy ávós, elkapták, és egy fára felakasztották az Aradi utca sarkán, ott előttünk [Az ÁVH-sok szürke posztó nadrágból és kabátból, szürke tányérsapkából és barna félcipőből álló egyenruhát viseltek. – A szerk.]. Te jó isten, mondtuk! Hát akkor már mi volt ott, az volt forradalom? Hát például sorban álltunk a Dohány utcában kenyérért a férjemmel – hát enni kellett, a gyerekek ott voltak –, és akkor belelőttek egy közeli szállodába, és az egész szálloda összedőlt, volt, aki ott halt meg a sorban, mert eltalálta a golyó.

Nem mentünk az utcára többet egy-két hétig. Lövöldözések voltak az utcán, s le kellett költöznünk a pincébe, mert belőttek a lakásba, pedig igazán magasan laktunk, a negyedik emeleten. Levittünk egy rekamiét meg három matracot a pincébe, és ott laktunk lent. Anyukám fönn maradt, ő főzött nekünk, és hordta le az ennivalót. Bemondták, hogy nem kell senkinek bemenni dolgozni, nem ment be a férjem se. Aztán amikor elcsitult, pár nap múlva bement a gyárba, és ott is nagy szónoklatok voltak. Megalakult valami munkásbizottság [lásd: munkástanács], kirúgták az igazgatót, meg mit tudom én, mi volt.

November negyedikéig ültünk lenn a pincében, amíg vissza nem jöttek az oroszok, és rendet nem csináltak. Mert tényleg rendet csináltak, megállt a cirkusz, már nem mertek lövöldözni. Lakott mellettünk egy kis nő, a fiai idősebbek voltak az én gyerekeimnél vagy hat-nyolc évvel, s barátkoztak A férje állítólag a soproni gettó parancsnoka volt, és felakasztották a háború után. És még ő se örült az eseményeknek. Esküszöm, ez a nő örült, amikor bejöttek az oroszok. Jaj, végre, hogy már vége lesz ennek a cirkusznak. Akkor mindenki így gondolkodott, már elegük volt ebből a lövöldözésből.

Akkor a férjem már bejárt, ő már novemberben ment dolgozni. Én januártól kezdtem el a munkát. De megmondom őszintén, nem voltunk jó véleménnyel az eseményekről. Mert biza az egésznek zsidóellenes éle is volt, mert ugye Rákosi zsidó volt, Vas Zoltán zsidó volt, Gerő zsidó volt. Kiírták a falakra, hogy „Icig, nem jutsz Auschwitzig!”. És akkor az unokatestvérem például, Weissmann Pali és még sokan fogták a gyerekeiket, és kimentek Izraelbe, mert hát a határok nyitva voltak. Paliékat az oroszok elfogták a határon, és bevitték, ezt később tudtam meg, amikor először hazajött. Szóval bevitték egy orosz parancsnokhoz, és az orosz németül kérdezte, hogy miért akarnak ők elmenni, hát itt most már rend lesz. És akkor ő azt mondta, hogy neki az egész családját kiirtották Auschwitzban, és ő nem akar újra Auschwitzba menni, mert ez van kiírva a falakra, ráfirkálva krétával, hogy „Icig, nem jutsz Auschwitzig”, és az orosz tiszt behívott két orosz katonát, és mondta, hogy kísérjék át őket a határon, és ültessék fel őket a vonatra. Szóval azért az nem úgy volt, hogy itt az oroszok mindenkit rabigába döntöttek. Hát nem volt nekünk itt semmi bajunk.

Addig dolgoztam, ameddig Zsuzsikám iskolás nem lett, akkor megint kimaradtam két évet [1960–1962], hogy segíteni tudjak neki a kezdésnél. Aztán 1962 nyarán ismét munkába álltam, mikor megtudtam, hogy négyórás munkát is lehet vállalni. Az úgy történt, hogy kint voltam egyik nap a strandon Zsuzsival, s megismerkedtem egy asszonnyal, aki négy óra körül elkezdett szedelőzködni, s mondta, hogy ő most megy dolgozni, a Csillag Áruházban dolgozik mindennap négytől nyolcig. És akkor eszembe jutott, hogy velem szemben, a Klauzál utca sarkán ott a Lottó Áruház. Volt ott egy ismerősöm, gondoltam, megkérdezem, hátha van ott is négyórás műszak. Az ismerős nem volt ott, hát megkérdeztem valakitől az osztályon. Az illető mondta, hogy lehet róla szó, mert vannak itt is négyórás műszakok, de ő nem tudja, hogy most kell-e, meg végignézett rajtam, és azt mondta, hogy azért ez nem magának való, mert mi nem tudunk olyan sokat fizetni. Én mondtam, hogy énnekem ez milyen jó lenne, én itt lakom szemben, és megpróbálnám. Leadtam a telefonszámom, hát amint hazaértem, azonnal csörgött a telefon, hogy szeretnének velem tárgyalni. Erre mondom a két gyereknek otthon, hogy maradjatok nyugton, én elmegyek dolgozni, ide szembe, a Lottó Áruházba. Elmentem, nagy sikerem volt, beraktak engem valami kombinékat árulni, eladtam én ott mindent. Úgyhogy nagy élmény volt, és fölvettek három hónap próbaidőre, és ott dolgoztam harmincvalahány évig, a három hónapból annyi lett. Az nekem nagyon jó volt, mert egész nap a gyerekekkel voltam, mire én elmentem, hazajött a férjem, meg ott volt az anyukám is. Aztán később nagyon jó helyre kerültem, mert hozzám tartozott a tárgynyeremény. A lottószelvényeknek volt egy sorszáma, amit minden hónapban kihúztak, és lehetett nyerni lakást, autót, vásárlási utalványokat. És ezt én intéztem az egész ország részére. Volt egy kis üvegkalickám, az volt az irodám, és ott bonyolítottam ezt. És ezt csináltam egészen 1992-ig.

A deportálásról a gyermekeknek nem meséltem, csak mikor már nagyobbacskák lettek. De a férjem mindig rám szólt, hogy ne meséljek, hagyjam abba. Azt mondtuk, azt el kell felejteni. Próbáltuk. Kiskorukban azt se tudták a gyerekek, hogy zsidók vagyunk, annyira nem beszéltünk ezekről a dolgokról. Nem neveltük vallásosnak a gyerekeket. Akkor nem volt hittanóra, az iskolában sem tanultak semmit a vallásról. Semmiféle zsidó hagyományt nem folytattunk. Egyáltalán nem mentünk templomba, nem volt bár micvójuk sem a gyerekeknek, akkor nagyon elegünk volt abból, hogy mi zsidók vagyunk. Anyukám minden péntek este meggyújtotta a gyertyát, de egyébként nem volt vallásos. Emlékszem, ünnepek voltak, és az anyukám gyertyát gyújtott, olyan nyolc éves lehetett a lányom, és megkérdezte tőlem, hogy „A nagyi miért gyújtott gyertyát?”. Hát mondom, „Mert most zsidó ünnep van”. Azt mondja: „És mi az a zsidó?” Én meg mondom: „Hát ez egy vallás.” „És akkor miért kell gyertyát gyújtani?” Én magyaráztam, hogy ez egy vallási szokás. Akkor bement Zsuzsi anyámhoz, és azt mondja: „Én tudom, hogy te mért gyújtottál gyertyát. Mert te zsidó vagy.” Hát az anyám, szegény, majdnem rosszul lett, és visszakérdezett: „Miért? Te mi vagy?” Hát mit tudta ő! Aztán elvittem őket a Dohány utcai zsinagógába, és megmutattam nekik, hogy hol volt az esküvőnk.

Aztán azért a gyerekeknek elmesélgettem dolgokat. Úgyhogy mire nagyobbak lettek, már azért tudtak mindent. Mert amikor elkezdtem mesélni, akkor nem lehetett abbahagyni. Hiába mondta a férjem, hogy „Hagyd már abba! Hagyd már abba!”, a gyerekek „Ne, anyu!” meg „Meséld még, anyu! És mi volt, anyu?”. Később aztán, mikor elkezdtünk külföldre járni, s elvittük a gyerekeket például Prágában a zsidónegyedbe, akkor kezdtem mesélgetni, hogy mi is az a zsidóság, meg hogy is volt a deportálás. Amikor már olyan tizenöt-tizenhat évesek voltak, megértették. Szóval nem volt tabu, de nem is volt téma. Állt a karácsonyfa, de tudták, hogy zsidók vagyunk, sőt a fiamnak zsidó barátai voltak az iskolából. Már a gimnáziumban nem annyira. De azért ott is, akivel a legjobban volt, az a két fiú zsidó volt. De nagyon jóban volt ő a keresztény fiúkkal is.

Úgy alakult az életünk, hogy a baráti körünkben sem voltak zsidók, a mi korosztályunk vagy elpusztult, vagy kivándorolt Izraelbe, Amerikába vagy Kanadába. A barátaink a férjem kollégái voltak, neki nem maradt más. Volt egy nagyon helyes házaspár, mai napig is úgy-ahogy tartjuk a kapcsolatot, hát már nem olyan szorosan. A munkahelyemen nem is tudták rólam, hogy zsidó vagyok, én meg nem dicsekedtem vele. Én nem vagyok egy olyan kimondottan zsidó típusú nő.

A rokonok közül a Back családdal tartottuk a kapcsolatot. Más rokonunk nem volt itthon, mert a Bandiék, a Frida néni családja kimentek Kanadába, Weissmannék pedig Izraelbe. A Bandival még levelezgettem, amíg élt az anyukája. Aztán ez a kapcsolat elhalványult, a feleségét nem is nagyon ismertem. Az esküvőjükön ott voltam, mert az még itt volt, és utána ők kimentek Kanadába, én azóta a feleségét nem is láttam. Amikor voltak a kárpótlási dolgok, volt itthon a lányával, és feljött hozzánk, nagy vacsorát rendeztem nekik.

Back Pali nagybátyám családjával tartottuk a kapcsolatot. Az unokatestvéreim sokkal fiatalabbak voltak, úgyhogy én voltam az eszményképük, imádtak engem, állandóan nálam voltak. A Pali nagybátyámék eredetileg 1957-ben kimentek Izraelbe, mert a feleségének ott voltak a testvérei, akik Szlovákiából mentek ki. De két év után a nagybátyám nem bírta tovább, rimánkodott, hogy ő nem bír ott élni, hogy ő vissza akar jönni. Anyám, aki mindig tudott ügyeskedni, bement a Kádár-titkárságára és elintézte valahogy, hogy az egész család visszajöhessen Magyarországra [A rendszerváltozást megelőző évtizedekben, ha valakit más úton már orvosolhatatlan méltánytalanság ért, vagy valami számára nagyon fontos problémát a korlátozott nyilvánosság miatt más úton már nem tudott megoldani, panaszával ultima ratióként Kádár János pártfőtitkár titkárságához fordult. – A szerk.]. Lakásuk persze nem volt, s mivel anyám vállalta értük a kezességet, ő kellett szállást biztosítson számukra. Úgyhogy beköltöztek hozzánk a Klauzál utcába, abba a nagy lakásba. Akkor már a nagymamáék nem éltek, apám se, úgyhogy elfértünk valahogy. Ott laktak anyám szobájában. Aztán sikerült nekik valahogy nagy nehezen lakást szerezni, és akkor elköltöztek tőlünk.

Az 1960-as években annyi változást érzékeltünk, hogy lehetett menni külföldre [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. Sokat utaztunk, nagyon szerettünk utazni a férjemmel. Olaszországba mentünk, Jugoszláviába mentünk, Olaszország–Ausztria–Németország körúton vettünk részt, voltunk Svájcban, voltunk Párizsban. Volt, amikor vittük a gyerekeket is, akkor már nagyok voltak. Tetszett Nyugat, de hát itt is megkaptunk mindent, csak más termékek voltak, nem a nyugati, hanem a keleti márkák. Persze azért, mikor kimentünk, mindig bevásároltunk. De egyáltalán nem vágyódtam ott élni.

A szocialista országokban még többet voltunk. Sokat jártunk a csehekhez, gondoltunk egyet hétvégén, s átmentünk Szlovákiába, a Tátrába, mert az közel volt. Akkor voltunk Prágában is, ott repülővel voltunk, hogy a gyerekek is repüljenek; nagyon olcsó volt akkoriban, hatszáz forint volt egy repülőjegy Prágába. A kirándulások általában nagyon olcsók voltak, szóval nem kellett rá spórolnunk, pedig jó helyeken laktunk, Prágában például az Ambassadorban, a Vencel téren [A Prága főterén található Ambassador Prága egyik előkelő hotelje, mely az 1920-as években épült szecessziós stílusban. Ma négycsillagos szálloda. – A szerk.]. Aztán a hetvenes években voltunk Moszkvában is, a barátainkkal mentünk, négyen. Befizettünk egy IBUSZ útra, és repülővel mentünk, valami ezernyolcszáz forint volt. S akkor vittek szervezetten ide-oda minket. Gyönyörű volt. És micsoda szállodában laktunk, hát az volt életem egyik legnagyobb pozitív csalódása! Olyan volt az egész, mint egy keleti hárem: aranyrácsok, kristálycsillár, süppedő perzsaszőnyegek. Valami Komszomolszka vagy hogy hívták azt a szállót, és gyönyörű volt, minden emeleten, amikor a lift megállt, volt egy nagy hall, és ott állt egy gyönyörű zongora. Gyönyörű volt, és micsoda ellátást kaptunk mi ott! Mi csak tátottuk a szánkat. Mi azt hittük, hogy valami nyomor hely. De ez egy IBUSZ út volt, nem egy kiváltságos valami volt.

Az országban is kirándultunk, voltunk Visegrádon meg Esztergomban meg mindenfele. Aztán 1969-ben vettünk egy Wartburgot [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990], aztán 1970-ben vettünk egy telket. Tehát nem volt gondunk, dolgoztunk.

Azóta megnőttek a gyerekek. Egyiküknek sem zsidó a házastársa. Megmondom őszintén, volt egy kis tendencia is ebben, hogy nem zsidókat választottak. Nekem elegem van a zsidóságomból, én árjásítani akartam a családomat. A gyerekeim házastársai nagyon rendesek, aranyosak. A fiaméknál történt meg, még mikor a gyerekek kicsik voltak, hogy Gergő unokám hazajött az iskolából, és mondta az egyik gyerekről, hogy az hülye zsidó. És akkor elkezdte neki magyarázni a keresztény menyem, hogy vegye tudomásul, hogy a zsidó az egy vallás, és elmondta, hogy az apukája is zsidó, meg a nagyiék is zsidók. A gyerek hallani sem akarta, s akkor azt mondta az anyja, hogy idefigyelj, ha még egyszer én meghallom a szádból, hogy hülye zsidó, úgy elverlek téged, hogy még, és jegyezd meg, hogyha az osztályban valaki neked azt mondja, zsidó, akkor vágd pofán. A vejeméknél még ilyen probléma sem volt.

A fiam műszaki főiskolát végzett, általános mérnök. A férjem a gyárban, ahol dolgozott, „dinasztiát alapított”, odavitte a fiát is dolgozni. Aztán a Beloiannisz megszűnt, átalakult káeftévé, Antenna Hungária Kft.-nek hívták. Ott lett a fiam a műhely vezetője. Most már az is megszűnt. Jelen pillanatban egy filmgyárban vagyonfelszámoló a fiam, leltárakkal foglalkozik, a gyárnak a vagyonával. A menyem a Parlamentben dolgozik [az egyik képviselő] titkárságán, és főiskolára jár, most iratkozott be, másképp nem kaphat fizetésemelést. Gyurinak két gyereke van.

Zsuzsa, a lányom a férjével a főiskolán ismerkedett meg. Akkor végzett a férje mint mérnök-tanár, és ott tanított a Kandóban [a Budapesti Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán] mint kezdő óraadó tanár. Volt Zsuzsinak egy matematikatanára, és az jóban volt ezzel a fiúval, akiről azt hitte, hogy zsidó. Úgyhogy bemutatta a Zsuzsinak, megtetszettek egymásnak, és elkezdtek járni, s ebből lett a házasság. Két gyerekük lett.

A Zsuzsi szintén a Beloianniszban dolgozott egy laborban, ahol az exportra küldött árukat vizsgálták, főleg amit a Szovjetunióba küldtek. Azt vizsgálták, hogy mi mennyire bírja a szállítást, mit bír ki, ilyeneket. Aztán kimaradt a munkából, mikor még a fia óvodába járt, mert a gyerek folyton beteg volt, s úgyis otthon kellett ülnie. Zsuzsinak a hallásával is volt valami probléma, mint nagyothalló le lett százalékolva, és a férje azt mondta, hülyeség, többet fogsz kapni mint nyugdíjas, mint amit a táppénzekből kapsz.

A lányuk a Balettintézetet végezte el. Most diplomázott. Markó Ivánnak a balett- társulatában táncolt már hat éve, sőt az anyukáját is beajánlotta öltöztetőnőnek, egész [2004.] januárig ott dolgozott Zsuzsi. Most nem dolgozik, de nagyon aktívan részt vesz a Nagyothallók Szövetségének tevékenységeiben. Oda bejár, ott vezetőségi tag. Azoknak van egy színtársulata, és Zsuzsit is bevették maguk közé színjátszónak. Az idén felléptek Szekszárdon a nagyothallók világnapján, Shakespeare „Szeget szeggel”-jét játszották, és Zsuzsi kapott egy oklevelet, hogy az ország legjobb nőalakítása!

A zsidó ételeket nagyon szeretik a gyermekek, azt gyakran csináltam. Sőt, a vejem vett nekem egy zsidó receptkönyvet. Sóletokat főzünk, meg sütünk flódnit. Ha valami zsidó ételt csinálok, akkor szoktam mondani, hogy ez olyan zsidósan van csinálva, például a főzelékeket cukorral meg ecettel csinálom. De nem sütök-főzök külön lábosokban [Vagyis nem választja szét a tejes és húsos edényeket, ahogy a kóser háztartást vezető vallásos zsidók csinálják. – A szerk.]. És nem kötöm az ételeket az ünnepekhez, nálunk karácsonykor maceszgombócos húsleves szokott lenni.

A szüleink a zsidó temetőben vannak eltemetve, zsidó szertartással. Apukámnak nagy temetése volt, minden olyan volt, ahogy kell, rabbi volt, kaddis volt. Az anyukámnál nem volt szertartás, mert ő úgy akarta, hogy hamvasszák el, hogy a papa mellé temethessük [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.]. Mert a papám olyan sírba lett eltemetve, amiben a nagypapája, Feith Fülöp volt, és csak úgy lehetett odatemetni az anyukámat, ha elhamvasztják. Úgyhogy az ő temetésén rabbi volt, de nem volt kaddis. Én tartom a jahrzeitot is, mindig meggyújtom a gyertyát.

1989 után mi már nyugdíjasok voltunk. A férjem elment még előtte nyugdíjba [1984-ben]. Kiszemelte az utódját, be is ajánlotta, és elment, de még bejárt öt évig, az igazgatónak valami tanácsadója volt. Aztán otthagyta az egészet, és kitalálta, hogy sós-sajtostallért fog sütni. A Klauzál utcai nagy lakásban akkor már csak hárman voltunk, az anyukám, a férjem meg én. A férjem az egyik szobát berendezte műhelynek, úgy nézett ki, mint egy patika, beszerzett öt sajtostallér-készítő gépet, és aztán két ember sütötte a tallért, egy nő meg csomagolta. Egész nagyüzem volt, csak hát erről már elkéstünk, mert ezt már akkor sokan csinálták. Amikor az anyukám meghalt, 1995-ben, eladtuk a Klauzál utcai lakást, és ideköltöztünk a lányom mellé, Gazdagrétre, hogy egymás mellett legyünk. Miután ideköltöztünk 1996 elején, abbahagyta a férjem az egészet. A gépeket eladta valakinek, az ár egy részét tallérban kapta meg, még 1997-ig a régi vevőkörét abból kiszolgálta.

Az Izraelbe való kivándorláson nem gondolkodtunk, jól éreztük itt magunkat. Én voltam Izraelben kirándulni 2000-ben a barátnőmmel, pont mielőtt a cirkuszok kezdődtek. A férjem nem akart jönni, azt mondta, hogyha ő kijön Izraelbe, akkor muszáj meglátogatnia a régi társaságát, és akiket ő húszéves korában látott utoljára, azokat nem akarja látni nyolcvanévesen. Rokonokat sem látogattam, mert az unokabátyám halála után megszakadt a kapcsolatom Weissmannékkal. Nagyon jól éreztem magam Izraelben. Sok szépet láttam, és azt annak is köszönhetem, hogy egy nagyszerű idegenvezetőnk volt. Egy erdélyi férfi, aki már húsz éve kint élt Izraelben. Szép volt, sok mindent láttunk, de például Jeruzsálemben az egyik sétát törölték, mert azt mondták, hogy ott most veszélyes, pont a belvárost és a sétálóutcát nem nézhettük meg. Sőt Netanján, mikor ott voltunk, volt egy robbantás a piacon, amit mi nem is tudtunk, mert akkor pont a környékre szerveztek kirándulást.

Most inkább vannak zsidó barátaink, mert van egy ilyen bajtársi találkozó időről időre, összegyűlnek a mauthauseniek. Ott barátságot kötöttünk nagyon sok emberrel, sajnos egyre kevesebben vannak, de mi, asszonyok is összejárunk. Van egy tíztagú társaságunk, persze vegyes, mert nem csak zsidók vannak benne. Járok a zsidó hitközség épületébe, ott szoktam találkozni ezekkel, akikkel együtt voltam deportálva. Minden hónap utolsó hétfőjén összejövünk, nagyon aranyosak ottan. Megbeszéljük a dolgainkat, és minden évben el szoktunk menni közösen Lichtenwörthbe. Én Mauthausenba is el szoktam menni, mert a bátyám ott tűnt el.

Kárpótlást kaptunk a magyaroktól, de nem valami sokat. Aztán az osztrákoktól is kaptam, mert én Ausztriában voltam. Most pedig kapom a havi kárpótlást a németektől. A hitközségtől is kapok valami életjáradékot.

Öregkoromra se lettem vallásosabb, s azt hiszem, én már nem is leszek igazán vallásos. Amikor hazajöttem a deportálásból, azt mondtam – és nemcsak én mondtam ezt –, hogy hol volt az Isten? Akkor úgy gondoltam, Isten nincsen, az egy humbug. Az isten én vagyok, mert magam teremtem elő, amiből élek, amit keresek. Hazajöttünk a meztelen fenekünkkel, kirabolva, kifosztva, és amit szereztünk, azt mindent mi szereztünk a munkánkkal. Aztán valahogy mégis azt mondom ma, hogy lehet, hogy valami célja volt az Istennek velem, hogy életben maradtam. Ha zsinagógába megyek, nem az istentiszteletre megyek, hanem a különböző rendezvényekre, például kántor hangversenyre. Amíg anyám élt, még elmentem, mert ő járt a mázkirra, meg ott voltak a nagyünnepek, de most már egyáltalán nem járok. Nekem a zsidóságom nem okozott olyan sok örömöt. Most, az utolsó népszámláláskor sem írtam be, hogy zsidó vagyok. Semmi köze senkinek hozzá [Földi Pálné a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.].

De nem tagadom le azért a zsidóságom, van hájom is, és azt hordtam is [A nyakláncon hordható kis „héj” betűről van szó. – A szerk.]. A napokban végigjártam a régi sírokat, próbáltam megtalálni a családi sírokat. Megkerestem az Ábel Mária dédmamát. Tudtam, hogy Holstein nagymama meg nagypapa egy sírban vannak, és vörösmárvány kövük volt. De nem tudtam kiszámolni se, hogy melyik az, mert közben ledőltek a sírok. Nagyon régi parcella az, másztam keresztül-kasul. Teljesen befutotta a bozót, tépkedtem a kövekről a borostyánt. És akkor egy nagyon régi kövön sikerült kitapogatni az egyik betűt, egy H-betűt, hogy Holstein. És ők voltak ott.

Simon Gonopolskiy
Odessa
Ukraine
Interviewer: Ludmila Grinshpoon
Date of interview: March 2003

Simon Gonopolskiy is a tall and broad-shouldered man with gray hair. He moves slowly and has a moderate rhythm and mode of speaking. Simon lives in a three-bedroom apartment with his son and his son's family; he has a separate room. The furniture in the apartment is from the 1980s; it is not too rich, rather moderate, typical of the intellectuals of that time and the apartment is ideally clean. There are a few bookcases, a sofa, a table and a few chairs in the living room, one carpet on the wall and another one on the floor. There is also a TV set. Sitting in this living room, Simon willingly tells me about his life and his relatives.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
My wife
Glossary

My family background

My father's father Israel Gonopolskiy was born in the late 1860s in the village of Petroverovka, Kherson province. I remember him well. He was a tall, broad-shouldered man. All men of our kinship were tall and had wide shoulders; people even said: the breed of Gonopolskiy. Grandfather Israel was a reserved and self-confident man. He wore traditional dark clothes: a black cap, a long jacket and boots. He had a big dark beard. My father told me that my grandfather was a farmer in Petroverovka. I don't think he owned a plot of land - I guess, he leased one. The family wasn't rich. There population in Petroverovka before World War I was Ukrainian and Jewish. There were no conflicts. My parents told me that during the Civil War 1, when various gangs 2 made pogroms 3, other villagers gave shelter in their cellars to the members of our family.

The name of my grandmother on my father's side was Mariam Gonopolskaya. I don't know her maiden name. She was born in Petroverovka in 1876. My grandmother was of average height, but she seemed tiny beside my grandfather. She always wore a long dark skirt and a kerchief - I don't ever remember her without a kerchief. She was a housewife and kept a kosher household. She was always responsive to the needs of others and raised her children to be sympathetic. My grandmother and grandfather had six children. They were all born in Petroverovka and finished the Russian elementary school in their village.

By the late 1920s, when agricultural cooperatives [see collective farm] 4 were organized in villages, my grandfather and his wife moved to their children in Odessa. They settled down in Moldavanka 5. I don't know what my grandfather did in Odessa. My grandparents had a room on the first floor with an entrance from the street - they lived separately from their children. There was no kitchen - just a kerosene stove in the corner by the front door. They only had the most necessary furniture: beds, a table and chairs.

Grandfather Israel was a religious man: he went to synagogue and prayed at home. He always celebrated Sabbath. I remember it well since we traditionally visited him at Sabbath. I remember very well how my grandfather put on his tallit and prayed shaking his head and bowing from time to time. There were candles burning. Grandmother Mariam made finely cut onions sprinkled with sunflower oil; with brown bread it was considered to be a specialty. When we visited them my grandmother used to give me 10 kopecks and I bought mint tablets in a pharmacy that I ate like candy. My grandfather and grandmother communicated in Yiddish, but spoke Ukrainian to me since I didn't know Yiddish. I remember that my father treated grandfather Israel with great respect. My grandfather died in 1934, when my parents and I were absent, in Odessa. He must have died of some disease since he wasn't old at all. He was buried in the Jewish cemetery.

During the Great Patriotic War 6 my grandmother was in evacuation in Penza and then Kustanai with her younger daughter Dora's family. They returned to Odessa from evacuation in 1944. They settled down in the same house where they got a room and a kitchen on the second floor. My grandmother was much cared for and it was mandatory for members of the family to visit her. Grandmother Mariam died in 1959. She was buried in the Jewish cemetery in Odessa but no Jewish traditions were observed.

My father's older sister Hanna was born in 1899. She got married in Petroverovka. Her husband's name was Joseph Spirt; he was a Jew. He was also from Petroverovka. I don't know what he did for a living. They moved to Odessa and lived in a big 25 square meter room in a communal apartment 7 in Tiraspolskaya Street in the center of town. Hanna worked at the shoe factory as a worker. Her son Ilia was born in 1926. During the war Hanna and her son were in evacuation in Kustanai with us. In 1943 Ilia was recruited to the army, finished an aviation school of gunners/radio operators and was at the front. Aunt Hanna's husband perished at the front during the Great Patriotic War. Hanna returned to Odessa from evacuation in 1944 and worked at the same factory. Aunt Hanna was a really wise woman and relatives used to ask her for advice. She was beautiful and had a fine figure. My mother and she were good friends. We visited her often. At the end of her life Aunt Hanna lived with her sister Dora. Hanna died in 1989.

Ilia worked at a butchery in Odessa after the war. He got married to a Jewish girl. Their only daughter Rita was born in the 1950s. They divorced in the 1960s. Rita graduated from the Conservatory and played in the Odessa Opera orchestra. She emigrated to the US in the 1990s. I have no contact with her. Ilia died in 2000.

My father's sister Riva was born in 1903. She went to study in Kiev to become an astronomer. The family of my father believed she committed suicide because of unshared love. This happened in 1922.

My father's brother Izia was born in 1906. He moved to Odessa in the 1920s. I don't remember what he did for his living. Izia married a Jewish girl, Rosa, but they didn't have children. In the middle of the 1930s he was recruited to the army. He became a professional military serving in air force troops. Izia perished at the front in 1943.

My father's sister Dora was born in 1910. She moved to Odessa after my father. My father managed to help her get employment at the buttery. She was a laborer. Aunt Dora was as hardworking as my father. She was soon promoted to a more qualified position. Dora got married to a Jew, Efim Mezhysko. Her husband was an officer in the Red Army. In 1938 their son Senia was born. At the beginning of the war Dora's husband was wounded. He was taken to a hospital in Odessa. Then Dora, her son and Grandmother Mariam left Odessa escorting Dora's husband to the rear. They were in Penza where Dora's husband was in hospital. After he recovered he returned to the front and my aunt, her son and my grandmother joined us in Kustanai. They returned to Odessa after it was liberated. Dora's husband perished at the front. After the war Dora worked at the bakery factory and then in the trade business. Aunt Dora died in 1991.

Dora's son Senia Mezhysko worked as a docker in Odessa port. In the late 1990s he emigrated to the US with his wife Nonna, a Jewess, his son Mikhail and his son's family. Senia visited Odessa recently and his former colleagues welcomed him cordially.

My father's youngest brother Lyonia was born in 1913. He served in the army in the middle of the 1930s. After he demobilized he got married. In two years' time he was sent by the authorities to study in a military school that he finished shortly before the war. He went to the front in the rank of lieutenant when the war began and perished at the end of 1941. It happened so that his son Alik, born in evacuation at the end of 1941 never saw his father.

Alik finished a machine-tool college and worked as an engineer at a plant. He was also head of department. He married a Russian girl called Luba. In the 1960s their son Alexey was born. He graduated from Polytechnic Institute and married a Russian girl, Ira. In early 2000 Alik moved to Germany with his family. Alik and his wife Luba get social help there and Alexey and Ira work with a Russian newspaper.

My father Nusia Gonopolskiy was born in Petroverovka in 1901. He received elementary education. My father was a tall man with broad shoulders, regular features and thick black hair. I'm afraid, I don't know anything about his life in the village.

My grandfather on my mother's side Simkha Weiser was born in Petroverovka in the 1860s. My grandmother and mother told me about him. My mother's family was wealthier than my father's. Grandfather Simkha was an intelligent man with education. He was a Talmud interpreter. I don't know whether there was a synagogue in Petroverovka. People came to my grandfather to ask advice or got together to pray. I guess Grandfather Simkha had some kind of business. My grandfather died in Petroverovka in the 1920s.

The name of my grandmother on my mother's side was Tsylia Weiser. I don't know her maiden name. She was born in Petroverovka in the late 1870s. She was a short and lively woman. She always wore a kerchief. They lived in a house with three rooms and a kitchen. I don't remember any details about the house or furniture. My grandparents kept a cow and poultry. There was a big orchard around the house. I remember visiting my grandparents with my mother. My grandmother baked bread in the oven and made buns from the remaining flour. I can still remember their taste.

My grandmother lived in Petroverovka until 1935. My mother and I spent the summer before I started school at my grandmother's home and when we were leaving we took her with us. I guess she followed the kashrut when living with us since I remember that she was selective with the food she ate. On Friday Grandmother Tsylia lit candles and, as I understand now, she went to the synagogue. Grandmother spoke Yiddish and I picked up some of the language. I remember how Grandmother Tsylia and I were stoking the stove using sunflower seed husk that was brought in sacks from the plant where my father was working. There was a special container in the oven for this husk. My grandmother and I used to spend hours adding husk to this container and she kept telling me stories about the creation of the world, Adam and Eve from the Old Testament. I understood a lot from what she was telling me. She came into our family without much fuss and she left it in the same manner. I can't remember when exactly she passed away, but it must have happened in the late 1930s and I must have been in a pioneer camp then. I know that she was buried in the Jewish cemetery in Odessa. Grandmother Tsylia had three sons and two daughters. All children finished the Russian elementary school in the village.

My mother's oldest brother Tsalia Weiser was born around 1899. He lived in Odessa at the time I remember him. He must have been a musician since I remember there was a big horn under his bed when we visited him. Uncle Tsalia died of cancer shortly before the war. His daughter Polia was born in 1919. Before the Great Patriotic War she worked at the telephone exchange center. She liked music very much and always sang when our family got together. During the war she was evacuated to Tashkent. Afterwards she returned to Odessa and worked at the same place as before. She married Misha Krutyansky, a Jew. They had a daughter, Sveta, and a son, Roman. Polia died in 1986.

My mother's brother Yasha Weiser was born in 1901. I don't remember what he did for a living before the war. He was married to a Jewish girl, Zhenia. Their son Lyova, born in 1921, graduated from the Faculty of Physics and Mathematics at Odessa University. Uncle Yasha and Lyova were recruited to the army at the very beginning of the Great Patriotic War. They both survived. Zhenia perished in Odessa during the occupation. After the war Yasha married Rosa, the widow of his younger brother Moisey, and moved to the town of Rustavi in the Caucasus. Uncle Yasha died in the middle of the 1980s.

My mother's third brother Moisey Weiser was born in 1906. Uncle Moisey worked at the confectionary factory. He was married and had two daughters, Marina and Mara. Uncle Moisey died of cancer before the war. His daughters live in Israel. I don't remember when they went there, about ten years ago or so. What they do there I don't know.

My mother's younger sister Mara Weiser was born in 1908. She got married and lived in the same building as Uncle Moisey in Frantz Mering Street in Odessa. Mara's name in marriage was Seltzer. Her daughter Riva was a few years older than I. She was a slim pretty girl and was a success with boys. During the occupation Mara and her daughter stayed in Odessa. They perished in the ghetto. We were told after the war that Riva's classmate, a Russian boy, perished with them when trying to rescue them.

My mother Rosa Weiser was born in Peroverovka in 1903. She was beautiful and had black and very expressive eyes. My mother finished Russian elementary school. She spoke fluent Russian and read a lot. My grandmother taught her how to cook and keep the house.

My mother's and my father's parents were neighbors and my parents knew each other since they were children. They had a traditional Jewish wedding in the late 1920s. The newly-weds moved to Odessa. They managed to find accommodation in the vicinity of Privoz market. My father went to work at the buttery. He was an operator of the pressing unit that pressed oil from sunflower seeds. My father was a hardworking employee and was respected by his management. He joined the Party. My mother was a housewife.

Growing up

I was born on 17th November 1927. I was named Simon after my grandfather Simkha. We lived in a small room of about 12 square meters. I remember myself standing in my cot and also my father's brother and acquaintances visiting us. I also remember my first toy: an aluminum gun with a cork that I could shoot. I remember overturning a bowl of hot borsch: I still have a scar on my neck. I didn't like borsch until I got really hungry during the war. My parents' brothers and sisters gradually moved to Odessa from Petroverovka. They stayed with us at the beginning and worked at the buttery where my father helped them to get jobs.

I remember when in 1933 my father came home and said that all communists were sent to villages to help collective farmers since they were having a hard time [The interviewee is referring to the time of the famine in Ukraine] 8. He was explaining to my mother that it was necessary to take every effort to get good crops. He left and in some time my mother and I joined him in the village of Grossulovo, Odessa region. It was fall and we went by train - I remember this was my first trip by train.

My mother had potatoes and some other food with her. When we came to the house where my father was staying and my mother asked the mistress of the house whether she could cook dinner, the mistress of the house closed the door immediately so that her neighbors didn't notice that there was food cooked. My mother peeled some potatoes and the mistress of the house didn't allow her to throw away those peels. She explained that they could be utilized, too. I remember people swollen from starvation and I also remember that people were buried without coffins. That winter was full of hardships. People ate acacia flowers in spring. I was too small to know what position my father was holding, but I remember that people treated him with respect. In summer my mother fell ill and was taken to Odessa. I stayed with my father. I remember how we went to the slaughterhouse where my father asked for a piece of meat to cook for me. In the fall of 1934 after harvesting was over we returned to the town. I remember that my father's bosses were reluctant to let him go. He went back to work at the plant, but he got into an accident and injured a joint of his finger. He began to do some administrative work.

I started school in 1936. I studied in a Ukrainian school. There were children of various nationalities at school. I remember that we didn't care about issues of nationality. My first teacher Fania Solomonovna was a very wise and reserved woman. I had no problems with my studies. My favorite subjects were geography and history. I was also good at mathematics and physics. I was fond of modeling and attended a modeling club at the Town House of Pioneers. It was housed in the former Count Vorontsov 9 Palace on Primorskiy Boulevard. It was a long way from home, but my mother didn't mind my going there alone. I liked making model planes and launch them.

My parents had the idea of teaching me music. They took me to an old Jewish musician for an audition. He listened to me and said that it might work to teach me music. However, I wasn't eager to learn to play and my parents were not too insistent and the idea faded away. I also attended a chess club at the housing department. I read a lot and was fond of science fiction and historical books. Later I became fond to meet with girls.

Boys got together to play football and the so-called 'mayalki' - pieces of fur with weight - hitting them up with a foot, at a spot behind Privoz market. There was an old Christian cemetery that was removed before the Great Patriotic War and the area was turned into a park. Winters were cold with lots of snow and we skated. We made skates from wooden bars that we tied to boots with a piece of cable. There was an asphalted street in our neighborhood - Ekaterininskaya Street. We used to jump on vehicles from behind to get a ride. There were few cars in the town. People rode coaches in summer and sleighs in winter.

I remember weddings in our neighborhood. Tables were set up in the yard. The bride's relatives used to sit on one side of the table and the bridegroom's relatives were sitting on the other side. They were joking and betting about who would eat more or who was bigger. There were many jokes, but there was no wickedness.

There were pickpockets in the Odessa of my childhood, but there were no bandits. They might have picked a purse, but I don't remember any accidents resulting in injury. There was lack of commodities in stores and there were always lines. There was hardly any construction in town and people didn't have sufficient accommodation opportunities.

So at the beginning of the 1940s we lived in the same neighborhood, but in another apartment. We had the biggest room in a three-bedroom communal apartment. The windows faced the south and in summer we had shutters on the windows for protection from extremely strong sunshine. The room was modestly furnished: there was a wardrobe, a bookcase with books in Russian, my parents' bed and my folding bed. There was a sofa where our frequent guests, friends of my parents, slept sometimes. A young girl, our relative from Petroverovka, stayed in our room when she studied at university. We got along well with the Volkovs, our Russian neighbors. We lived just near Privoz [market]. There were Russian and Jewish traders. They often spoke Yiddish, but always argued in Russian. Our neighbor Manya was an irrefutable authority in our house. She watched that everything was in order in our yard and would even reprimand young housewives that got too carried away with a chat and forgot about making lunch for their husbands, or a newly-wed spouse coming home late. Nobody felt hurt for being told off. In 1941 Manya watched that black out requirements were followed in our yard during air raids.

Since my father was a communist, he didn't go to the synagogue and we didn't observe any Jewish traditions, although we always visited Grandmother Mariam and Grandfather Israel on holidays. I didn't take any interest in the names of these holidays and nobody explained any details to me. I only remember the festive atmosphere in my grandparents' house. Occasionally my mother went to the synagogue with Grandmother Tsylia, who had moved in with us in the 1930s.

Of course, we celebrated Soviet holidays: I remember the mandatory parades on 1st May and October Revolution Day 10 to which my father took me. I remember the election campaign for the Supreme Soviet of the USSR. There was a meeting with many people involved where Khenkin, a Jew, candidate for the deputy of the Supreme Soviet of the USSR and a well-known loader in the port, made a speech.

When I studied at school New Year's celebrations were allowed. There was a Christmas Tree decorated at school, but we never had a tree at home - I guess it must have been too expensive. I remember we had many books and read a lot - fiction, historical novels. There were newspapers because my father was interested in politics. I also subscribed to 'Pioneer Pravda' ['Pioneer Truth']: I was responsible for the subscription of my classmates to this newspaper. Before the war my father made a crystal receiver and we listened to the news on the radio.

We weren't wealthy. I remember my father and I went to buy 200 grams of 'tea time' sausage and it was a luxury. My mother made jam for winter. My father and I had sweet teeth and enjoyed eating this jam secretly when mother was at work. We had only necessary clothes, but clothes weren't of any importance at that time. In summer my father, mother and I used to go to the seashore in Arkadia or Luzanovka [town beaches] for a whole day. We took our Primus stove and food with us. I had holidays in pioneer camps at the seashore several times. It was a tradition there to make a fire in the evening, swim in the sea at night when the seawater phosphoresces and so does human skin. My first outings with girls were in the camp. We went hiking and worked in collective farm fields. I took part in all activities.

The events of 1937 [during the so-called Great Terror] 11 didn't impact our family directly. But I remember how my father came home and complained to my mother that he was forced to write a report on someone, but he had no intention to act against his conscience. Shortly afterwards my father changed his job: he went to work at a felt factory where he became a foreman. The war was expected at the very beginning of the 1940s. There was a training course arranged to teach people how to act during an air raid. We, teenagers, attended it. In summer 1940 after classes were over our school was modified to become a military hospital and schoolchildren were transferred to another school in Moldavanka.

During the war

On 23rd June 1941 - the second day of the war - we saw German planes for the first time. All defense facilities were involved: antiaircraft guns and floodlights, and we could see German planes in the crossing light of these floodlights. Germans began to bomb Odessa about a month after the war began. They dropped firebombs in quadrants with typical German pedantry. These bombs weighed about one kilogram, but there were so many of them. We, boys, watched the roofs and dropped firebombs onto stones. Those bombs caused many fires when falling on roofs.

When Privoz market was set on fire we moved into Uncle Moisey's apartment in the center of the town. His family moved to some relatives in the neighborhood of Fontanka. This neighborhood wasn't bombed so often. The town was running out of food stocks. A few times I and some other boys went to the fields out of town by tram to dig out some potatoes and other vegetables. The hardest time was when Germans occupied Beliaevka where there was a water supply facility. They shut down the water supply to the town. The population received coupons for half a bucket of water per person. However, there was still no water to release despite those coupons. There was some water in wells and there were kilometer long lines near such wells. The fascists were close to Odessa. They were shelling the town. When shells were falling around people in lines, they scattered around leaving their buckets with water on the pavement.

When the threat of occupation became very definite people began to erect barricades. We, boys, also took part in it. Authorities began to give people clothes from storage facilities. My mother and I received a military uniform overcoat and boots. I remember a Cossack equestrian unit arriving at Sobornaya Square: an old man and a bunch of his relatives with weapons. They had very patriotic spirits, but there wasn't much they could contribute to the struggle: many of them perished fighting on their horses against tanks. People had high patriotic spirits: 17-year-old boys volunteered to the front. There weren't enough weapons and most often their first combat action ended in hospital at best. There was a military hospital in the town. We, boys, ran there to look at wounded patients.

My father was in a fighting battalion 12 that fought against German forces that landed in the rear. When the siege of Odessa began my father told my mother, 'Rosa, the situation is serious. I will join the army and you need to leave town'. All I know is that my father was in the Primorskaya army defending Odessa. Sometimes he came home by tram from the frontline. Trams commuted from Kulikovo Polie [a square near the railway station] to the frontline where my father's military unit was deployed. I remember him taking me to have a meal in their military canteen twice: we didn't have enough food at home. On 28th September we got tickets enabling us to board a ship. It was difficult to get to the port. My father took us there along with his sister Hanna and her son Ilia on a military truck. This took place at the beginning of October, two weeks before Soviet troops left Odessa. We never saw my father again. Later our neighbors said that he came to bring them bread several times.

Our ship left Odessa in the evening. We were bombed several times, but we survived. In two days we reached Novorossiysk [700 km to Odessa by sea] where we were accommodated in some storage facility. Later we left in eastern direction by train. An evacuation service was organized to help people evacuate at this hard time. Our trip lasted a month. We were on a freight train with benches in railcars. There were heating stoves in the railcars. When the train stopped we got boiling water, meals and even fuel for stoves. The train was bombed several times. Locomotive operators had to either speed up or pull up to avoid bombs. Every now and then the train stopped and we scattered around to hide from air raids.

I shall never forget when a plane on a low-level flight was firing at defenseless people and we could see the pilot wearing goggles. At one of the stations we saw a train with German families from Povolzhiye that were taken farther inland. The fascists bombed this train and many people perished. Such a paradox of the war! On the way we heard that the Soviet army left Odessa, although we believed it would never happen this way. We didn't have any information about my father. We didn't even have the number of the field post to write to him. My mother was very concerned, but she didn't show it.

In the fall of 1941 we arrived in the town of Kustanai in Kazakhstan [2,450 km from Odessa]. This was a distant location and the train had to get there via a railroad spur. The town was located in the steppe. There were one- storied houses. All inhabitants kept cows that provided milk for food and dung. There were two schools in town. Evacuated people were accommodated in the cultural center. My mother, aunt and I were sitting on our luggage not knowing what was going to happen.

All of a sudden a big, broad-shouldered and strong-willed woman entered the building. She went by all other people and stopped in front of us. She said, 'Get your luggage and follow me'. My mother looked at Aunt Hanna, who said, 'Lets not waste our time and go'. We picked our luggage and followed the woman: my mother, my aunt, Ilia and I. This woman had a house made from saman: bricks made from straw and clay. The house looked very poor inside. Anastasia Mikhailovna, our landlady - or Stura, as we called her - washed us since we had traveled for about a month and were dirty. She gave us food and we stayed in her house. She told us that we were supposed to be taken even farther to the steppe, to some Kazakh settlements where we would be lost for sure, not knowing the language. Stura didn't work. She had a kitchen garden and a cow. Her husband was a military guard, but then he went to the front. They had three children. We stayed in her house for some time. My mother received some allowances per my father's officer certificate. My mother and I wore those same overcoats and leather boots that we received at the storage facility in the last days of the siege of Odessa.

In about half a year Stura found a bigger apartment in a wooden house for us. Tenants and livestock stayed in the house in winter. Once a girl brought to our house an invoice for an allowance as for a family of an officer. She was holding the paper behind her back and while she was talking to us a goat chewed on the paper. The girl got frightened and burst into tears. My mother wrote a confirmation note that the goat had eaten the paper. Fortunately, the girl had no problems with her bosses.

I went to the 7th grade at school in Kustanai. It was housed in a two- storied building. There were representatives of various nationalities in my class: Russian, Kazakh and Ukrainian children. Many came from evacuated families. At the very beginning of my studies local boys decided to test my character. I had never been a brawler before, but when they called me a 'zhyd' [kike] I felt hurt. We didn't have bags and tied books together with a wire. I used this wire to fight with them and this solved the problem. They never teased me again. I finished the 7th grade at the age of 15. I was tall and broad-shouldered and went to work as an assistant worker at the woodworking facility.

After work my cousin Ilia and I took small bags with sawdust, chips and sticks home. This was fuel for the stove. Our landlords' daughter worked at the milling facility and brought bran from work. We made food from this bran. We shared everything we had and got along well with our landlords. I matured at work. I'm grateful to my mother for sending me to work. Later the factory began to manufacture spoons, saltcellars and boxes from production wastes and I learned the profession of a turner. I didn't go back to school. By that time an aviation school was relocated to Kustanai. They required technicians to repair planes. They employed the most skilled senior schoolchildren, and I was one of them. We received overalls for work and I became a motorist apprentice. Before going home from work I applied machine oil onto my face and hands to look like a mature worker. I was just a boy then.

When Odessa was liberated in April 1944 my mother wrote to the Volkovs, our neighbor tenants. They replied that we could return to our apartment. I was 17 and I was to be drafted to the army in one year's time. My mother said that when I was to be recruited she would go home to Odessa. I went to the military registry office to volunteer to the army. My mother left for Odessa. She returned to our apartment in Privoznaya Street. The Volkovs lived in the smaller room and my mother lived in the bigger passage room.

Post-war

My father didn't return from the front and we didn't receive any notification about him. My mother told me after the war, when I was in the army, that my father's fellow comrade found her. He told her that he was in the same military unit as my father. They were near Sevastopol and after Sevastopol was left to the Germans they relocated to Novorossiysk. They became friends and promised one another that in case one of them perished the other one would find his family. This man found my mother. He was a shoemaker and made my mother a pair of shoes in memory of my father. My mother said that he brought her shoes and she never saw him again. I failed to find him later. Shortly afterwards my mother received the notification that my father was missing. After the war she received a pension for my father. In the 1970s I went to the chief military archive in Podolsk where I got confirmation that my father had perished near Novorossiysk.

In the army I continued serving as an aviation mechanic in the same unit where I had worked as a civilian. I was young and suffered from hunger terribly. I remember how we marched to work at the butchery where we received a bowl of hot soup that appeased our hunger for a short while. In 1945 our military unit relocated to Novosibirsk. It was there that I got to know that the state of Israel was established in 1948. We had little information. But I was glad that at least any talks around me about Jews being poor fighters ceased.

During that time I joined the Communist Party - my faith in Stalin was still firm then. An order was issued stating that all officers that didn't have a higher education could receive it in the military unit. Evening schools for officers were opened. I obtained a permit to attend an evening school even though I was a master sergeant. I went to the 9th grade skipping the 8th grade. Pilots' wives were teachers in our school. Since I lived in a barrack I arranged a little spot for doing homework. I finished evening school in 1951. I demobilized in the rank of master sergeant in 1952.

I arrived in Odessa in 1952. My mother had a hard life. My father's pension was very small and she had to work to make a living. We were very poor. I wore my military coat for two years before I could buy a regular coat. I went to work at Kirov 13 machine tool plant. I learned several professions and was enrolled in one of the first crews of chisel workers that were known for their high qualifications. I got a raise of salary. In 1953 I entered the evening department at Leningrad Industrial Institute. I worked in shifts: one week I worked at daytime and then two weeks at night shift to be able to attend classes.

In 1952 the Doctors' Plot 14 agitated all Soviet people. I was an agitator during the election to the Supreme Soviet and many asked me whether this was true. I couldn't give an unambiguous answer. I couldn't believe this could be true and on the other hand I couldn't help believing. This was a shock. I didn't identify myself as a Jew when I was in the army, but at that period I began to feel it frequently and it hurt. I lacked information to come to the correct conclusion. We received uncorroborated information. When Stalin died we grieved and were concerned about the future. The victory in the Great Patriotic War was closely tied to the name of Stalin. When I was just a child I realized how well organized the process of evacuation had been. There was clear organization and it was at the time when Stalin ruled the country. I had respect for Stalin, although after the war I began to have questions and doubts.

My wife

I met my future wife Ella Gellerman at the institute in 1953. She was born in Kharkov in 1933. Her family lived in Kharkov before the war. Her father Jacob Gellerman was recruited to the army in the first days of the war. He perished near Leningrad in 1943. Her mother Bella Gellerman and Ella were in evacuation in Sterlitamak, Bashkiria [Russia, 2,000 km from Odessa]. Ella's sister Ania, born in Sterlitamak at the end of 1941, never saw her father. Ania graduated from a technical college in Odessa and worked at the same plant as me. In 1960 she married Valentin Bekker, a Jew, her school mate. They have a daughter called Nina. Ella's mother worked at the machine tool plant. She was a tool specialist at the central storage facility. The plant relocated to Odessa in 1944. Ella's family moved to Odessa with the plant.

They received a small room in a communal apartment. Her mother earned so little that she could hardly provide for the family. Ella went to study at the flour milling college after finishing lower secondary school. After finishing college she completed her two-year [mandatory] job assignment 15 in Odessa region. After that she got employment at the bakery in Odessa where she was a production engineer. Later she entered the machine building faculty of Odessa Polytechnic College. We rarely saw each other since we worked different shifts. We got married in 1956. We rented a corner in a room before we could afford to rent a whole room.

In 1957 the plant constructed its first apartment building for employees where we received a room in a communal apartment. We lived there for 15 years until 1972. We didn't have enough space, but at least, it was our own dwelling. It was hard to work and study, especially for my wife and we got depressed every now and then, but anyway, we graduated from the institute in 1959. This institute got the status of Odessa Polytechnic College in 1956.

Our son was born on 1st April 1960. We named him Natan after my father Nusia. It's quite common among Jews to give a name in honor of a relative that begins with the same initial letter. [Editor's note: For Jews it is common to give a child the full name of a dead relative, usually a grandparent or great-grandparent. In the former USSR, Jews instead of taking the full name of the relative, often just took the initial name.] Ella continued working and my mother helped us to look after our son. She came in the morning and stayed with her grandson the whole day. Once she fell ill, but didn't complain until the ache in her side became unbearable. When she was taken to hospital it was too late: she had peritonitis and this couldn't be helped. My mother died in 1962. We buried her in the Jewish cemetery.

Upon graduation I was promoted to the engineer's position at the design office. Later I became head of the design department that designed accessories for machine units. I was awarded two medals at VDNH [All-Union Exhibitions of Achievements of Public Economy] for my accomplishments. I'm very proud of these awards. Later I became deputy chief engineer for export operations and sometimes I traveled abroad.

We lived in Belinskiy Street close to the sea. After work I took my son to the seashore. He learned to swim and dive when he was a small boy. In summer we tried to get out of town. We sometimes rented a room at the seashore in Kryzhanovka near Odessa. I often bought cruises on the Black Sea at the plant. We went to the Crimea and Caucasus; we earned well at that time and could afford it. My family loved the beautiful nature of those regions very much. We read a lot of fiction and Soviet magazines. We had many interesting friends, mainly Jews.

We also traveled to Novorossiysk, where my father perished, but all we found there was a common grave. In 1972 we moved to another neighborhood where the plant constructed another apartment building with the so-called participation of employees. This meant that I worked at the construction site with other workers after work for a few years. We received a two- bedroom apartment and my son got a room of his own. In this same apartment building my wife's mother received a one-bedroom apartment. In some time we exchanged our apartments for a bigger one. We lived with my mother-in-law until she moved to Germany in 1990 with her younger daughter Ania, Ania's husband Valentin and their daughter Nina.

My son Natan finished school in 1977 and entered the Mechanic Faculty of Polytechnic College. Upon graduation he worked at the Research Institute of Machine and Automatic Units. He entered the post-graduate school in the Machine Building Institute in Moscow. When Perestroika 16 began this institute was closed and he worked as the director of laboratory and then as production engineer at the machine tool plant. After the plant was shut down Natan learned computer programming. He works for a private company now. He is fond of sailing. He traveled to Turkey, Bulgaria, etc. in his yacht. He traveled across the Black Sea. He is vice-president of the Odessa Sailing Federation. He met his wife Evgenia Trofimova at the sailing club. She is Russian, but my wife and I had no objections to their marriage.

Their son Roman, my grandson, was born in 1987. We live together. At the beginning Roman studied at a Russian secondary school with advanced teaching of the English language. Later his parents sent him to the Jewish school Tali. We wanted our grandson to study Jewish traditions and rituals. Besides, this school is very well equipped. My grandson was going to follow into his father's and grandfather's footsteps and after finishing the 9th grade at school he went to Primorskiy Lyceum. Roman is also fond of sailing like his parents. He went on advanced sailing trips and got into storms.

My wife worked at SKB-3, a special design office. She climbed up the ladder until she reached the position of 1st grade designer. She was a very sensitive woman. She wrote poems. Ella died in a bus accident in 2000 on her way back home from Germany where she was visiting her mother and younger sister. The bus overturned near Lvov. She didn't have outer injuries, therefore doctors paid less attention to her. She died of inner hemorrhages. I cannot forget her: she was a brilliant wife and mother. We buried her in accordance with the Jewish tradition in the Jewish cemetery in Odessa. Since then my son and I have visited the synagogue when they say memorial prayers. They regularly send us a card from the synagogue on the day of my wife's anniversary since the Jewish and Gregorian calendars are different.

Speaking about my Jewish origin and identity it has never occurred to me to forget my identity, but we knew so little. My wife took great efforts to get books about Jewish religion, traditions and history in the 1970s and 1980s. I told my son all I knew. When my son grew older he began to read books about Judaism. He has a very serious attitude towards these issues and often speaks with his son Roman about the Jewish heritage. I attend the synagogue at Rosh Hashanah and Yom Kippur. I take part in activities arranged by Gemilut Hesed. I borrow books from the Jewish library. I'm especially interested in magazines and newspapers from Israel. I hope Israel will have a peaceful future.

Glossary

Rachel Borissovna Rivkina is a modest, intelligent, and well-preserved woman. She's almost 80 years old, but she doesn't look her age; her features carry that Jewish nobleness, which can be noticed in the photos of her grandmothers and grandfathers. During the interview she keeps absolute calmness, occasionally holding back her tears, when our conversation reaches her most painful recollections. Her memory is tenacious, and her speech correct. Rachel is extremely benevolent, willingly answering all the questions, truthful, and impartial. She lives in a small two-room apartment which is well cared-for and cozy. She makes an impression of a person who has lived her full life with honor and self-respect.

My family background

During the war

After the war

Glossary

My family background

My name is Rivkina Rachel Borissovna. I was born in 1925 in Khotimsk shtetl of Mogilev district [160km north-east of Gomel, today Belarus]. My paternal grandfather's name was Nachman-Ishe Rivkin. He earned his living by repairing ironware in the shtetl. My father was born in 1887 in Khotimsk, his name was Boruch-Afroim Rivkin, and Russians called him Borukh Nakhmanovich. He studied in a cheder. In 1910, my father married my mother, Mira Yakovlevna Slutsker. She was born in 1888. She also lived in Khotimsk. My parents had six sons and one daughter, and I was the youngest. Aunt Mussya, my mother's only sister, lived with us. My mother was always busy because of the large family.

For the most part, Aunt Mussya took care of me. I remember her singing Jewish lullabies to me. She gave me a pet name, Chillinkess, an affectionate version of Rachel. I keep in memory the following lullaby in Yiddish: 'Unter Chillinkess's vigele, shteyt a klor-vays tsigele, dos tsigele iz geforn handlen, dos vet zayn dayn baruf, rozhinkes mit mandlen, slof-zhe, Chillinkess, shlof.' It means: 'Under Chillinkess's cradle stands a small white goat. The goat travelled to sell his wares, this will be your job, too. Trading in raisins and almonds. Sleep, Chillinkess, sleep.'

After Aunt Mussya graduated from a chemical technical school, she started working as a foreman in a chemical co-operative in Gomel [450km south-east of Minsk]; they produced violet ink. She didn't get married. When my mother got married, Aunt Mussya had a fiancé, Meir, who was my father's younger brother. But according to Jewish laws, blood sisters can't marry blood brothers of another family. Therefore, she parted from him.

In 1927 we moved to Gomel. Leaving Khotimsk, we sold our old house, and spent the money on the construction of a new one in Gomel. Even in comparison with modern houses, it was a large house, on Vetrenaya Street 77. In comparison with the neighboring houses, our house was very presentable: there were five rooms, and in front of the house there was a small courtyard. We had a cow, Ryabutka, a lot of hens and geese. The furniture was old: we brought it from the shtetl. As time went by, we bought new things: a cupboard, for example. My family members wore modest clothes, but they tried to dress me up, as I was the youngest, the best way. Gomel was a very clean and well-kept town.

On our street there were mainly private houses. Local residents kept order in the street, especially on the road adjacent to the houses. One half of the road had to be cleaned by the residents from one side of the street, and the second half of the road by those from the opposite side. Gomel had electricity, but not every house had running water. A water tower was situated rather far from our house, and therefore my father arranged water- supply for our house only in 1935. He engaged workers at his own expense. The houses next door had no water supply, and our neighbors came to us for water. Our relationship with our Russian neighbors was remarkably good; there were no disagreements with regards to nationality between us.

There was a radio set in our house: a large black 'plate.' I remember we already used it when my grandfather was still alive. He liked to play tricks on me, 'My dear granddaughter, tell them that I can't hear them when they are speaking, I can hear them only when they are singing.' I didn't understand so I asked him, 'Grandfather, explain please, how shall I tell them?' He replied, 'Pull out the plug from the socket and speak into its holes. They will hear you.' I felt that there was a snag in it, but nevertheless shouted into the socket, 'My grandfather can't hear you, sing please!'

In Gomel there was a very large market called Horse Market. It was situated near our house. Peasants from neighboring villages went there on carts with products and goods. My father always bought hay from the market. We had a cow and so it was necessary to store hay for the winter. The carts loaded with hay came into our courtyard, and all the children helped to move this hay to the hayloft.

In the town they organized military parades on October 1 and May holidays and we used to watch them, just like most of the Gomel citizens. I remember that we sang the song 'If a war breaks out tomorrow.' My brother Mendel, born in 1917, liked the song from the film 'Seven Hearts of Oak' very much. When my brother Haim, born in 1920, left for the army, he asked me to sing the song 'Our armor is strong and our tanks are fast' for him. He listened to me and cried. It happened on 27th May 1941.

Jewish drama groups often came to our town. My parents were true theater- lovers: they didn't miss a premiere, neither in a Russian nor in a Jewish theater. I also watched Jewish performances. In Gomel there was a large circus. All performances were put on stage there. I remember some of them: 'Tsvai Kuneleml' was a play about two people who always got into absurd situations, and 'Dutyke Shpas' which means 'Bloody Joke,' and was about a tragedy 'Overseas.' Once, an American circus came on tour to Gomel.

I also remember that one day a Jewish variety performer named Dorothy, a native of Gomel, came. She arrived with a troupe of forty lilliputians. She was an illusionist. Her brother, a peasant, lived next to our house. So he went to watch his sister's performance with all his children. He dressed them as well as he could. He worked as a loader for my father, provided for a large family, and lived in misery.

In our house there was a small library. There were books in Russian by Sholem Aleichem 2 and Mendele Moykher Sforim 3. In general, Gomel was considered to be a Jewish town. Before the war, there were several hundred thousand residents, and probably 80 percent were Jews. In Gomel there was a synagogue, but in the 1930s it was closed down, and its building was given to a military registration and enlistment office. When the synagogue was open, my father took me there with him, but I remember almost nothing. In the town there was a Jewish bath-house, and a mikveh functioned. My mother visited it together with me. But later this bath-house was also shut down.

In 1927 it was still permitted to be engaged in private business. My father organized the manufacture of rubber, i.e. a private workshop for whetting scythes. There were no hired workers: only my father, Aunt Mussya and the senior children. Later, my father closed that workshop, firstly because the taxes were excessive, and secondly he did it for the sake of his children. My elder brothers weren't admitted to the eighth grade at their school because they were the children of a private craftsman. They finished seven classes and left school for a technical school. Later they got jobs in order to gain seniority, and only after that they finished an evening school.

My father took Zussya, my elder brother, born in 1912, to Moscow, because in Gomel he couldn't find a job. Zussya lived in a small room at my father's cousin's place. He spent the nights on the floor. When they took my father around Moscow, they took him to the Svobody ploschad [Square of Freedom], and he said ironically in Yiddish, 'A dank dir far der svobodee' [Thank you for the freedom].

Before the war, Zussya worked as a manager at a soup-kitchen which belonged to the People's Commissariat of Internal Affairs, in Moscow. They persuaded him to enter the Party, but he refused. In general, he spoke negatively about the regulations of this department. In the first days of the war Zussya left for the front. He served as a sanitary instructor. Near Rzhev their front-unit was marooned. We received letters from him, when they were encircled. He wrote that food and mail to the soldiers were dropped by parachutes from airplanes. He also wrote that they killed many horses, hinting probably, that the soldiers ate horse meat so as not to die from starvation. In one of his last letters Zussya wrote that he would hardly manage to get out from this mess. Later, we received a notification that my brother had disappeared without a trace. After the end of the war I tried to find traces of him, but in vain.

My parents dressed like everyone else, they had no special Jewish clothes. Later, my father worked as a warehouse manager at a sewing manufacturing firm. In 1927 Jewish schools were still functioning. I studied at a Jewish school for a year. It was me who asked my father to take me to the Jewish school, because a teacher of this school came from the shtetl. Her name was Chaya Soboleva, she sang perfectly, and I also liked to sing, therefore I asked my father to enroll me in this school. But I managed to study there for only one year, because all the children knew the Jewish language well, and my Yiddish was very poor, though at home my parents spoke it. I remember that we studied the Jewish language and grammar. Shortly after, Chaya Soboleva left Gomel, and I felt absolutely lonely at that school. I was moved to a Belarussian school. Half of our class was Jewish, and the other half was Russian. I was on friendly terms with the Russian girls.

Our family lived a traditional Jewish life: all Jewish holidays were celebrated. We celebrated Sabbath according to the Jewish traditions. My mother didn't wear a wig, she only tied a kerchief round her head, and lit candles on Friday evenings. My grandmother wore a wig. We had a photo of my grandmother, and I asked my mother, 'What does grandmother have on her head?' And my mother answered, 'She wears a wig.' My grandmother died when my mother was a bride-to-be, and therefore it was necessary to postpone her wedding.

When my father worked as a private craftsman, he visited the synagogue every Saturday. At that time the synagogue still operated in Gomel. When he started working at a state enterprise, he visited the synagogue only on holidays, but he prayed every morning before going to work. He put on a tallit. When the Jewish holidays came, my father usually took his off days.

I liked Pesach very much, especially at the moment when Pesach plates and dishes had to be taken out from the garret. The day before the holiday, my father went around the house with a chicken feather and swept out bits of bread. During Pesach we ate only matzah. For Chanukkah, the children got some money. In general we rarely received presents, our life was hard: it was necessary to support, and dress the members of such a large family.

I remember quite well that my mother always cooked tasty meals for Jewish holidays. For Sukkot we built a sukkah in the courtyard near the back entrance. I remember that for some reason during Sukkot it was always raining. My mother carried meals into the sukkah, and the children were carefully dressed in order to keep dry. We didn't stay in the sukkah for very long and hurried back into the house, because of the rain.

It was the Soviet period, and our parents didn't explain to us the meaning of the different holidays. We perceived Jewish holidays as a national custom. My father visited the synagogue, but his children lived their own lives.

The families of my parents were religious. My mother observed the kashrut strictly until her last days. She bought vegetables at the market, and a Jewish shochet brought us meat. When we didn't have enough money to buy meat, I carried our hens to a well-known shochet.

The Jewish lifestyle was natural for me, though I was brought up according to Soviet rules. I was a pioneer 4, and so was my elder brother. That wasn't the point where our parents pressed their children down, they gave us the freedom to choose. Aunt Mussya became a candidate party member even before the war. My brother Isaac, born in 1913, also entered the Party when he was 18 years old. After he finished technical school, he studied at a flying school in Stalingrad [today Volgograd]. The only thing that my mother forbade was to eat non-kosher meals. In evacuation if someone brought a sausage, at that time we were all hungry, he ate it somewhere in the corner, keeping it on a sheet of paper.

In our class there were 40 pupils: Jews, Russians, and Belarussians. But no one had a particular dislike for Jews. My parents were nonpolitical people. I don't remember them talking about Trotsky 5 or Stalin. When my elder brothers became adults, they liked to talk about politics, especially when Isaac visited us. He was a faithful communist, and Zussya always put a wet blanket on him. He was much more sober-minded.

The first time I got to know about Nazism was from my father's elder brother, who had left for America as early as before the Russian Revolution of 1917 6. I was seven years old, when in 1933 he came to visit his brother in Gomel. During his stay I listened to his stories about American Jews who would buy nothing in German shops in protest. Probably, they began doing it after Hitler attained to power. I remember well that it happened in 1933, because that year my paternal grandfather died.

We had no troubles caused by the arrival of our American visitor. Besides, before the Molotov-Ribbentrop Pact 7, in Soviet newspapers there appeared a series of articles about impendence of fascism. I remember my brothers discussing the anti-Nazi film 'Professor Mamlock' 8. In 1939 a lot of Polish Jews fled to Gomel from the fascists after the beginning of World War II 9. These refugees told everybody about the prosecution of Jews in Poland. At that time many people had a presentiment of the war. Isaac, who visited us in Gomel traveling transiently, told my mother a week before the war began, 'Mum, if an air-raid warning happens, be sure that the war has begun. There will be no more training alarms.' And when on the early morning of 22nd June 10 the bombing of Gomel occurred, my mother said, 'Children, this is a war!'

On 25th or 26th June 1941 my brother came to us from Brest [today Belarus]. In Brest before the war Isaac worked at the Brest Communist Party Committee. In Brest his first wife perished. She worked in a district Komsomol 11 Committee, and he worked in the regional Communist Party Committee. When the bombing of Brest began, his wife ran to the Komsomol Committee to find her documents, and was killed on her way. My brother ran away from Brest, which had been besieged by fascists. He went on foot, wore out his boots and reached us barefoot. According to wartime laws, he had to register at a regional military registration and enlistment office 12.

During the war

Gomel citizens started evacuating from the first days of the war, but my mother said that she would move nowhere, until she received a letter from Haim. Haim had left for the army at the end of May 1941. And then Isaac said, 'Mum, I'll be put before a tribunal, but I'll not go to the regional military registration and enlistment office until you leave Gomel.' My mother nearly had a heart attack, but she took her son's advice. On 27th June we left.

First we arrived in Voronezh region. When the train stopped, we all saw drays and horses waiting for evacuees. They took us to the village of Sredniy Karachan near Borissoglebsk. All the evacuees were standing on the drays and looking out at the village houses, because we were told, that each family could choose a house. Many houses were empty and nailed up. Suddenly a man approached the dray where I sat, and turned the horse around. I shouted, 'Daddy, Daddy, he's taking me away!' My father was at a meeting in the center of the square. The point was that this man liked me. My father approached the man and explained that we were many: I, my father, mother, Aunt Mussya, brother Samuil and Shura, my brother Semen's bride. But that wasn't all. Aunt Mussya was a Communist Party member.

When Western Belarus was annexed to the USSR in November 1939, my aunt was sent somewhere near Brest according to the Party's permit. There she got acquainted with a woman, whose name was Khanka. When German troops attacked Belarus, this woman walked from Brest to Gomel, where we lived at that time. And when we decided to leave, we took this lonely woman with us. She was also Jewish. So we were seven in total. The owner of the dray said firmly, 'You will all live with me.' And the peasants said, 'Go with him, his house is the best in our village.' When we approached his house, we saw a wonderful garden and strong walls. The richest family in the village lived there. The owner's name was Ivan Ivanovich Khamov, he worked at a factory. His wife, Vera Andreevna, was a former devotee of Christ, and their children were already adults and lived separately.

The owners gave us their best room, and moved to a smaller one. Ivan Ivanovich promised to help us with footwear as there was black and rich soil everywhere. The owners weren't old yet, and it seemed to me that they were atheists. I saw no religious icons in the house. When the authorities started the prosecution of monks [Editors note: in the 1930s, according to the general anti-religious program of the Communist Party, they closed churches and monasteries, and persecuted ministers of religion], Vera Andreevna left her monastery, and got acquainted with Ivan Ivanovich. She won him from his wife, married him, and therefore, having changed her social status, avoided repressions. I remember them now and comprehend that they were as good as gold.

Later, Ivan Ivanovich was drafted into the army. The regiment where Isaac served was located near Voronezh. He managed to get to our village and told us that we had to leave. Sredniy Karachan wasn't situated far from the railroad, and my brother realized, that a sudden attack of German troops wouldn't give us enough time to escape. He said, 'The Germans will come here. Make preparations to leave.' We left at night, got out through the window, and I was ashamed, because we had no time to say goodbye and thank Vera Andreevna for her kindness.

Isaac took us all to Gribanovka [Voronezh region] railway station. There my father got a job at a factory. Isaac's regiment was still near Voronezh. After some time Isaac came to us again and said again, 'Leave, leave immediately!' He went to the Gribanovka military registration and enlistment office and said to them, 'I'll go to the front. I only ask you to evacuate my family.' We received seven military permits and left. I remember that we moved in a heated goods car.

From Gribanovka we moved to Tashkent [today Uzbekistan], because Iosif, my father's brother, already lived there. He had been evacuated from Moscow. Our journey was very hard, because, first of all, we were short of money. In Gribanovka we got money by selling our belongings. My mother and I used to go to Borissoglebsk by train and sell our bed sheets there. Bed sheets were in demand, and so we sold them quickly: people had no fabric at all. My father and Aunt Mussya worked in a kolkhoz 13, but they weren't paid. On the way my father didn't let us go anywhere from the train. He did everything himself: brought water, food and boiled water. I remember that at some stations they gave out bread for free. My father brought us two loaves of bread and cried like a child, 'I offered them money, but they gave me bread free of charge' and added in Yiddish, 'Azoy vey, they give me bread as if I'm a beggar.' The conditions were awful: there were no toilets in the car. During stops, people crept under the car to answer the call of nature. It was terrible. My mother had a heart condition.

At one station, the train stopped for a very long time. My mother awoke and found herself in a car packed with people: about thirty people were lying on berths. My father was sleeping, and my mother said to my uncle, the husband of Alta, my father's sister, 'Eysof, I need to go out.' He answered, 'Go out and under the car.' He helped her get out, and as soon as she left, the train started off. He tugged at my father's sleeve and cried, 'Bonya, Bonya, Mira went out!' And my father couldn't see anything without his glasses. He jumped out of the car barefoot. We were in the second last car. He shouted, 'Mira, Mira!' but he didn't see her. My mother had managed to grasp the hand-rail of the last car. The brigade-leader of that train stood there on the platform. He asked her, 'Where are you climbing to?' She explained to him that she was one of the passengers. Meanwhile, my father was running, following the train and seeing nobody under it. My mother cried out, 'Bonya, Bonya, I'm here!'

On the grass near the train there were baskets with strawberries which peasants sold to passengers, and my father, having no glasses, took it for spots of blood. However, he managed to jump onto the last platform. We were crying in the car, because we didn't know what was going on. My parents had disappeared. And as ill luck would have it, the train was moving to the next stop for a long period of time. Only when it stopped at last, my parents appeared. It's difficult to express my feelings.

On our way to Tashkent we lost Aunt Mussya. It happened in Kazakhstan at Ak- Bulak station. My father felt unwell, and Aunt Mussya said, 'I'll go and get some water.' She took a teapot and went out for water, and when she was getting past the other trains, our train started off. I shouted, 'Mussya, Mussya, Mussya!' All day long my father ran around the car, feeling guilty because usually it was he who brought us water. We couldn't sleep, and I couldn't stop crying. At midnight, the train was still moving, and Aunt Mussya knocked on the window of our platform.

Mussya was lucky to be left behind with two military women, who went by our train in a special car. They took a fast train to catch up with ours. These women took Mussya with them. We were so happy to see Aunt Mussya again. So we arrived in Tashkent. There we lived in one room at my uncle's place: 28 people. My uncle had a family, and we were seven, and then the family of Alta. The room was about 18 square meters, and we spent the nights lying on the floor along the walls. There were no beds. My brother was rather tall and our feet were very close to each other. The floor was earthen. When somebody wanted to turn over, he warned everyone, 'Hey, I'm turning!'

My father got a job as a door-keeper in a commercial soup-kitchen, and later as a supplier at 'Rodina' co-operative. At the end of 1941 the commercial soup-kitchens still functioned. My father worked every other day, for day and night work he earned one loaf of bread. In Tashkent my father became more religious. First of all, all his sons were at the front, and for some time we received no news from them. My father had a hard time.

In April 1945 our family got to know that Haim was in Buchenwald [today Germany]. We lived in Tashkent, where a lot of Orthodox Jews lived. I never met these sort of Jews in Gomel. Families of these Tashkent Jews strictly observed the Sabbath: nobody worked on Saturdays. They didn't buy milk from the Uzbeks, and if it was necessary to buy, they watched the process of milking. We wouldn't have survived if it hadn't been for the money certificates of my brothers who were at the front. [Editor's note: A money certificate in the Soviet Army was a financial document given out to a military man and members of his family during the war time for receiving money allowance.] One of them was a major, and the other a captain. When we received their money certificates, we were allowed to get meals in the officers' soup-kitchen. I used to go there for meals, which was after eight or nine stops by tram.

I had a small milk-can with me. It was very hot in Tashkent, and they filled my can with hot soup. The can became red-hot, it burned some people in the tram, and they forced me to get out. I walked, and then got on the tram again, and they pushed me out again, and I walked. That was the way I reached home with dinner.

In Tashkent, Samuil entered a branch of the Voronezh Aviation College. He had studied there for half a year, and then all the students of his course were taken to the army, to a Navigation School in Kokand [today Uzbekistan]. My parents, Aunt Mussya, Shura and I stayed in Tashkent. There I watched the last performance of Mikhoels' 14 Theater, before their tour to America. I also watched 'Freilekhs' [Joy] with Zuskin 15. Leaping ahead, I shall say that when Mikhoels was killed, many Jews were suspicious about the official version of the great actor's death.

In evacuation my father had been ill with Asian flu, and he felt really horrible. In Tashkent my mother was unwell every day: she had a heart problem and it was difficult for her to endure the Central Asian hot weather. She almost didn't go outdoors. We lived in a hostel of the Central Asian University, where there was a cool tunnel. It was some sort of a cellar. And so she used to prepare dinner for the family and go down into this tunnel to get away from the heat. All the time she waited for letters from her children who were fighting at the front. In Tashkent it was especially difficult to observe the kashrut. When Jews from Odessa [today Ukraine] arrived here, my mother used to buy one kilogram of meat for a week from them, in order to prepare Saturday meals.

In Tashkent we celebrated Pesach. In some Jewish houses they made matzah, and my mother and Aunt Mussya went there to help. We couldn't afford to buy flour; therefore we bought corn and went to a mill for milling. And one year, I remember, they made matzah at our home, on the stove in the kitchen. The process lasted for two days: it was very difficult to make matzah of high-quality. I remember the constant feeling of hunger.

Aunt Mussya worked at the Tashkent Chemical factory where they made soap. There Aunt Mussya was admitted to the Party. As a Party member, she was frequently sent to pick cotton in Bukhara region [today Uzbekistan]. It was always hard to part with her, but what a pleasure it was, when she came back: she brought a lot of food. My aunt was a representative of the Regional Party Committee, and the local authorities gave her food presents: melted butter, cotton-seed oil, and corn meal.

The first year in Tashkent I didn't study, I was to either work at a factory or enter a technical school to get a profession. I decided to get advice from Mendel and wrote a letter to him. I received his answer. I still have his letter. In his letter Mendel addressed our parents, 'Don't permit her to start working. The war will end some day. Let Rachel finish school and then enter a college.' And I decided to go on studying at school. I was in the eighth grade.

The local people treated Jews unkindly. The Uzbeks repeated every minute, 'Tashkent is mine, I'm the master.' Before the arrival of evacuees, the Uzbeks, in general, didn't know who Jews were. But in Tashkent there were a lot of Russians, who had been exiled there before the war. It was from the Russians that they learned to offend Jews. They called us 'Jillya': that was 'Zhid' [an offensive way to call a Jew in Russia] in the Uzbek language. In evacuation I improved my Yiddish, because in our presence the Uzbeks spoke only their native language, and Jews, to provoke them, spoke only Yiddish.

In 1942 we received a notification about Zussya's death. In July 1944 another notification was received: it was about Mendel's death. We kept it from our parents. It happened the following way. It was necessary to go to the regional military registration and enlistment office to re-register officers' certificates. Aunt Mussya also received a certificate from Mendel, but at that time she wasn't able to go there and asked me to go instead. The manager of the financial department told me, 'It's good Mussya Yakovlevna hasn't come. Mendel Borissovich has been killed.' I cried, 'Tomorrow my parents will come here to receive their certificates. If my mother gets to know that her second son is gone, her heart will break.' I was sobbing so painfully that they decided to call the chief. He ordered his subordinates not to show Mendel's documents to my parents when they came. The employees of the regional military registration and enlistment office hid Mendel's documents so meticulously that when these documents were required for putting his name on a memorial board of the College, where he studied, they couldn't find them.

I took this notification and went to a girlfriend, because I couldn't return home. I was still crying. I asked her, 'Ida, what shall I do?' She answered, 'Tell your mother that you have a toothache, and that's why you are crying.' When I went home, my mother started to apply lotion on my teeth. Aunt Mussya returned from her work. I said, 'Mussya, let's go for a walk.' I told her everything. My aunt was a party member and always had her party card with her. We went into the courtyard and she put this notification inside her party card. Ten days later, my mother had to go to the regional military registration and enlistment office to receive money according to the certificate, which was 400 rubles. We had a relative in Tashkent. Mussya and I went to him. He said, 'Don't worry, I shall give 400 rubles every month and you'll take the money to your parents.' But it was necessary to undersign the certificate.

My uncle was skillful in forging signatures. And so, every time, when it was necessary to receive money according to the certificate, I went to him and he forged Mendel's signature. My mother probably felt something was wrong because when she looked at the forged signature, she used to repeat, 'Oh, something is wrong with this signature.' And at this moment my hands and legs trembled. This went on until New Year's Day. The next year we didn't receive Mendel's certificates. Up to the end of their lives my parents thought that their son was missing. We deceived them all their lives. This weight still sits heavily in my heart.

Mendel had a wife: Raissa Mariamova, a Jew, she lived in Kazan. During the war my brother got a ten-day leave. He went to Kazan, and they got married there. They had no children. After the end of the war we sent to Kazan Mendel's personal belongings: watches and something else.

We lived in Tashkent till 1945. They wanted to enroll my father too, though he was already fifty years old. We changed many residences, we lived under dreadful conditions, because rent prices were exorbitant and we didn't have enough money. Sometimes we lived in houses with the warning: 'This house is dangerous for residing, its roof can collapse.'

I'd like to tell you about the destiny of my brother Haim. His military unit was sent to Western Ukraine or Western Belarus, I don't remember exactly. I remember, that he had mentioned Ossovets Fortress, where they were located. My brother hadn't been attested yet, when the German troops captured that settlement. The commanding officers offered the soldiers to run away. Haim was captured by the fascists. He borrowed the name of his Russian friend Sergey Maslov. He didn't look like a Jew. As a prisoner of war, he was taken to the concentration camp in Buchenwald 16. Haim said that every year on 12th December, he exchanged his portion of bread for a cigarette. He smoked that cigarette in memory of me. 12th December is my birthday, and that was the way he congratulated me.

Among the Russian prisoners there was a person, a scoundrel, who blackmailed Haim. He used to tell him, 'I know a lot about you.' But none of the prisoners betrayed him. In April 1945 the prisoners were transported from Buchenwald to Dachau 17. On the way Haim and two of his friends broke off the floor in their car and escaped from the moving train. Later, while roaming around, they ran into a Soviet military unit.

At the beginning of May 1945 we received a telegram from Haim saying that he was alive. We immediately informed Isaac, who was a commissar of the regiment. It turned out that the commissar of the military unit, where Haim was caught, was Isaac's friend. He helped Haim, and Haim managed to avoid examination by the People's Commissariat of Internal Affairs. In September 1945 he was demobilized. He returned to Gomel, and there security services started to call him for night interrogations, trying to find out how a Jew had survived in a concentration camp.

During the Holocaust our family lost many relatives. In Khotimsk my father's brother, Moses, perished with his wife. The parents of my father's cousin were lost, and also his cousin. She was married to a Russian. She had a small child, who was brought to Khotimsk during the summer. A Russian woman, a neighbor wanted to save this child, but she was also shot. All the members of my future husband's family were lost: his father, mother and two siblings. They lived in Klimovichi shtetl of Mogilev region [today Belarus]. In Klimovichi there was no ghetto. The fascists separated its Jewish population: men, and women with children, lived separately. Then the men were forced to dig graves. Before the fathers' and brothers' eyes, the women and children were shot, and then the men were shot, too. Gheisha, my mother's brother, was lost in Novozybkov. He was a member of a partisan party.

After the war

After the end of the war our family returned to Gomel. The city was in ruins; our house was burned down in 1943. We knew about it when we were in Tashkent: Mendel wrote about it. A military unit, where his comrade served, went through Gomel, and he informed Mendel, that the house on the opposite side of the road remained safe, and our house had been burned down. Neighbors told us they saw the Rivkins' piano burning on the road. At first we lived at Semen's house. He worked as a chief engineer at the machine- tool factory named after Kirov 18. They placed at his disposal a room of eleven square meters, his wife and two-year-old daughter lived with him. And then we came along: me, my parents, and Aunt Mussya.

When the factory administration got to know that the parents of their chief engineer came to him and were impelled to live in one room, they gave my brother a two-room apartment: a room of 20 meters, and another of ten meters. We occupied the larger room. When my father asked who was going to live in the second room, Semen answered, 'Dad, the factory lacks living space. I can't occupy two rooms. We will all live in one large room.' My family members decided to build a house. The small room was empty until the arrival of Fridman, a metal turner of high class. He hadn't made up his mind to start working, because the factory director told him that they had nothing for lodging. Then Semen said, 'Why do you say we have no place for lodging? In my apartment there is a spare room of ten meters.' So the second room was occupied by this turner and his family. The apartment was turned into a communal apartment 19.

When Fridman's sister and wife arrived, it was finally decided to build a house. Isaac returned to Gomel. He was still unmarried. In 1945, after finishing school I entered the Gomel Pedagogical College. I had already passed the exams in Tashkent, because I was going to enter the Tashkent Pedagogical College. My examination marks were good and were accepted in the Gomel College. Generally speaking, I wanted to enter a medical college, but in Gomel there were no colleges of that kind, and my parents told me that they would never let me go to Minsk alone. I cried for a whole week. It's necessary to say that after the end of the war in Gomel, there was an anti-Semitic state of public opinion. Gomel was practically burned to ashes during the battles.

After their return, Jews quickly built new houses. It caused feelings of envy and enmity. So, the Novo-Vetrenaya Street, where we lived, was named Tashkent Street by the Russians. Another street, where many Jewish families built new houses, was named Wall Street. We hired workers to build our house, and my father and brother assisted them.

In my college there were also many anti-Semites. Many students lived in Gomel during the occupation and absorbed the fascists' anti-Semitic propaganda. In our group, for example, there studied a woman who had worked for the Germans as an interpreter. She was recognized by the mother of a student: when she saw her, she cried broadly in her face, 'You, German freebee!' After that, this former interpreter was expelled from the college.

After the end of the war, Aunt Mussya continued to work at the chemical enterprise, she was the workshop manager. In 1947 I got acquainted with my future husband, Isaac Samoilovich Ryvkin. He was seven years older than me. He was a professional soldier, technician-lieutenant, and Communist Party member. He joined the Party at the front. He fought at the Leningrad and Moscow fronts. Isaac was awarded a Medal for the Defense of Leningrad, and a Medal for the Defense of Moscow. My husband was religious, but we didn't observe Sabbath. On Jewish holidays he went to the synagogue, but without me.

In 1948 we got married. The wedding ceremony was in accordance to the Jewish tradition, under the chuppah. We did it to meet the wishes of my husband and parents. There was no rabbi at our wedding, the ceremony was conducted by a shochet, and there was no synagogue in Gomel. The wedding ceremony was carried out in our courtyard. The chuppah was made from a canopy and four poles. We signed the ketubbah: a marriage certificate. The ceremony was carried out on a point of order, as my father remembered a lot, and my husband grew up in a religious family. Our Russian neighbors weren't invited to our wedding, only our relatives. One of the English language teachers got to know about our wedding from somewhere and asked my friend, 'Is it true that there was a Jewish wedding at the Rivkins?' I felt uncomfortable in her presence and refused to meet her anymore.

After demobilization, my husband left for Leningrad, where his elder brother lived. Later in 1948, I arrived in Leningrad. When in 1948 the State of Israel reappeared 20, my husband was 'on cloud nine' with happiness. We lived on Bolshaya Moskovskaya Street, near the Vladimirsky square. We had an eleven meter room in a large communal apartment, where there were nine more rooms. All our neighbors were Russian. We were the only Jews there. Our relations with the neighbors were normal. We had no incidents regarding nationality problems.

I continued my studies via correspondence in the Gomel Pedagogical College. I graduated from it in August 1950, and in November of that year my son Mark was born. According to my husband's wish our son was circumcised, but it didn't take place in our apartment. By the way, one of the participants of the circumcision ceremony denounced to security services. This man, also a Jew, worked for my husband as his assistant. At that time my husband worked as a workshop manager at Primorsky industrial complex.

In 1951 he was arrested by the KGB 21. KGB trumped up great cases apparently connected with 'Zionistic plots,' taking into account the increasing anti-Semitism level of state authorities. Large amounts of people, about thirty, were arrested, and all of them were Jews. After my husband was released, he never talked to me about the reasons of his arrest.

In our communal apartment there lived a person who worked in 'Bolshoy Dom' [Big House - this was what Leningradians called the large grey building where the NKVD 22 Department was situated]. He told us that our house had been shadowed; and my husband also felt like he was being watched. I don't exactly remember, but it seems to me, they were accused of the creation of an 'Anti-Soviet Jewish organization.' Our neighbor who worked in the KGB told me after the arrest of my husband, 'I'll get Sasha out. I'll get some help from our guys.' The Russian neighbors in our apartment called my husband Sasha. Later he came and said, 'I can do nothing, there is a large group there. If Sasha was the only one charged, maybe I could do something for him. But now I have been advised to keep away from this case.'

My husband was arrested on 3rd May 1951 in my absence. At that time I was living in Gomel with my five-month-old son. Isaac took us to Gomel at the end of April and then returned to Leningrad to work. He was arrested at work and I knew nothing about it. Whenever he got back to Leningrad, Isaac always sent me a telegram notifying me that he had arrived safely. And that time I got no telegram. I made a long-distance call to my brother, 'I didn't receive a telegram from Isaac. What's the matter?' And my brother answered, 'I can't talk to you. I have a toothache.' I understood him at once.

When I went back with Mark and Aunt Mussya, we decided to stay at my elder brother's place, because the door of our room had been sealed up. Both my brothers and Aunt Mussya didn't believe that Isaac was guilty. He had served in the army for seven years. The KGB workers had left their telephone number, so that I could call them. I called, and by the appointed time two KGB workers appeared, opened our apartment and asked, 'Where does your husband keep his weapons?' I answered, 'Earlier my husband was a military man, and now he is a civilian and has no weapons.'

They said that during their previous search they found Isaac's hunter's certificate. I answered that my husband was a hunter, but he didn't have a weapon. All his things were confiscated; they also took away the ketubbah, our marriage certificate, and the documents in regard to my son's circumcision. My things and documents weren't touched.

For a long time they didn't accept any parcels for my husband. When I asked for a reason, a KGB worker answered, 'Your husband doesn't co-operate during interrogations.' My husband was sentenced to ten years of labor in Vorkuta by the famous 'Court of Three' [Editors note: in Russian 'Troyka' - it was a special commission, which substituted normal courts. Troykas were empowered to pass sentences according to their personal opinions] in 1951.

Before he was deported, I unexpectedly got permission to meet him. I took a parcel to the notorious prison 'Kresty,' and there they suddenly informed me about the meeting with my husband. I was taken aback: I was alone, without Mark. He was at a dacha 23 in the suburb of Leningrad; I wanted to show Isaac our son. But I was told, that probably at night many prisoners would be sent out and possibly it was my last chance to see my husband. Certainly, I went there to meet him.

Our meeting reminded me of an episode from 'Voskressenie' [1899, Resurrection] by Tolstoy 24: two prison-bars, on one side were prisoners, and on the other were their relatives, and there were jailers walking between us. My husband's hair had been shaved off. He immediately asked me, 'Where is our son?' I asked him, how many years he had to stay imprisoned. He answered, 'Ten.' At that moment I felt sick, and he said, 'Don't be afraid dear, this is the shortest term they could give.' Our meeting lasted ten minutes. His last words were, 'Everything will be fine, take care of our son.' So I left, keeping his words with me. Later, I started to make complaints and took forward petitions about a second hearing of the case. My husband's brother was a lawyer. It was he who advised me to write letters to the Supreme Court and General Office of the Public Prosecutor.

The Doctors' Plot 25 occurred when I was in Gomel. It was terrifying to see these sinister articles in the newspapers, feuilletons with anti- Semitic cartoons. But in Gomel there were no pogroms. Soon after Stalin's death, I was permitted to see my husband in the camp. I will never forget the day of Stalin's death: 5th March 1953. At that time I lived in Gomel, I understood nothing and took his death as a terrible misfortune for the whole country, and for me personally. Gomel was full of black flags. I also cut my black skirt to make a flag. I wrote to my husband, who was in his camp, describing the country in sorrow. After his return he said, 'I was ashamed to read your letter.'

In contrast to me, my father seemed to understand a lot more. I remember an episode which took place during the Doctors' Plot. My father usually prayed in his bedroom, but that day he went out to the dining-room in his tallit and said in Yiddish, 'They attacked Jews, but they won't get away with it.' In Yiddish, country means 'melukhe.' And my father repeated with bitterness again and again, 'Such a melukhe!' Mark was a little boy and he asked me, 'Mum, what is grandfather talking about? Who is 'melukhe'?' And I answered, 'She's a bad woman.'

In September 1953 I got permission to visit my husband in the camp. Mark was two years and eight months old then. Our family council decided that I should go there with my child. David, my husband's elder brother, who lived in Moscow, went with us. Immediately after our arrival in Vorkuta, carrying my luggage with me, I went to the administrative department of the Vorkuta labor camps: they were a part of the Soviet Gulag 26 system, which was situated in the center of the city. So carrying my luggage and child, I went there. When I showed them the letter from Moscow, the employees started running and bustling, asking me, 'And who is your husband?' They probably, thought that Isaac was 'a high-ranker.' I was surprised.

Then they found my husband's personal file and were amazed, 'How did you manage to get such a sanction?' I answered, 'I wrote complaints to Moscow.' They gave me an order for hotel accommodation, and told me that I could go to mine no. 40 to visit my husband. My visiting time was two hours. I had to reach that mine by bus. I left my belongings in the hotel, but my husband's brother had no place to stay. We took the bus and went to the mine. On our way, patrols stopped us several times, let us through and immediately informed by phone, 'The captain's wife is coming with her child.' They gave us a 'green light' everywhere. The patrol soldiers probably thought that I was the wife of the chief of that mine. When we arrived at the mine, I saw watch-towers around it and soldiers on the sentry.

All that time, my brother-in-law stood aside, and at that moment he disappeared somewhere. So I stood alone with my child, carrying a heavy suitcase. I had taken along food. It was cold in September, and everything was already covered with snow. The mine was situated rather far away, and on my way there it was necessary to jump over drains. I took Mark, carried him for a certain distance, left him there, went back and dragged the suitcase. And so on and so forth. Suddenly, a soldier from the watch-towers said, 'Hey, woman, don't be afraid, no one will take your suitcase here.' But nevertheless I was afraid that the suitcase would be lost, and so I continued and reached the mine.

When I showed the papers at the mine, they also started running around and became nervous. They had never arranged visits to political prisoners before. A lot of people came to look at me: the situation was strange. I was standing and waiting, and the officers were running about, probably preparing a room for our meeting. And at that moment I saw a woman, probably a prisoner without a guard, filthy and dirty. Her child was also dirty, wearing rags, and lacerated gumboots.

Mark stood beside me well-groomed, wearing a fur coat, beautiful fur-cap, and an elegant scarf. As for me I was also dressed decently: expensive coat with an astrakhan collar. At that moment one of the officers said to that woman, 'Get away with your bastard, now you see the way children of normal people are dressed.' She got hold of her son and disappeared. I wished the earth would swallow me up, with shame.

At last we were let into the meeting room; one of the guards had still been washing the floor. He asked Mark, 'Does your mum wash the floor the same way?' And my son answered, 'My mum doesn't wash the floor, we have Anya to do it.' Anya was our relative. And at that moment I saw my husband, running towards me. He made a move towards me, but the prison guard ordered at once, 'Don't hurry up, sit down.'

Our meeting happened in that room with a guard keeping watch over us. My husband embraced me and our child. I opened my suitcase, and started to take out food. Suddenly an officer entered the room, 'The bus leaves in half an hour, and there will be no more transport today. You have to go now.' I was dumbfounded, 'I have permission to spend two hours with my husband, I have just arrived, and we haven't even talked to each other.' He answered, 'The warden has permitted you to visit your husband tomorrow.'

It was hard to talk in the presence of a guard watching us. I spoke mainly about our relatives, their health status, because during the period of my husband's absence, my father had an insult to the brain. And the officer hurried me up, 'Faster, faster, or you will miss the bus!' I left and got onto the bus. An employee of the mine accompanied us, and David masked that we were acquainted. When we arrived, the employee carried Mark to the hotel. I was afraid, that the boy would cry, but everything turned out all right. The employee opened the room for me, and stayed with us for some time. He had probably been ordered to do so. I said, 'Excuse me, but I have to put my boy to bed.' Only then he left.

There were two beds in the hotel room. As soon as my son fell asleep, a woman walked in. She was probably on a business trip or a private eye. She took the second bed. I went out of the room to talk to David and explained to him that the next day I was going to have a second visit to my husband. He said, 'I have no place to spend the night.' I replied, 'Come to our room late at night.' At about 1am, he entered very quietly. That woman was already sleeping, and David put his leather coat on the floor and prepared to sleep. I lay without batting an eyelid, and because David coughed, I also started coughing, and all the time I was afraid that it would wake that woman. David left at dawn.

In the morning the woman asked me, 'It seemed that at night a man was coughing.' I calmed her, saying that it was me who had had an attack of cough. I went to the mine with the first bus. We were together for one hour, and again in the presence of a guard. All the time my husband held our son in his arms and talked to him. Mark had waited for this meeting very anxiously. During his father's imprisonment, I had showed him photos of his father and read him his letters. Mark also wrote letters, he simply scribbled something in my letters, to his father.

I hadn't only told Mark that my husband was in the army, but I had told everybody else: I couldn't confess to my husband's arrest. I couldn't find a job, and it was necessary to fill in a special form. When we entrained to go to Leningrad, Mark suddenly asked, 'Why didn't dad wear a name-plate?' He thought that his father was a military man. I was puzzled, I said, 'You probably didn't notice it.' But he insisted, 'He had no name-plate.' We drew him away from this dangerous topic somehow. My second meeting with my husband happened the next year, in 1954. I went there alone. At that time we were allowed to spend two days together in the special room for meetings.

At that time visits of relatives were already permitted and there were a lot of wives who had arrived expecting meetings with their husbands. I remember the Ukrainian women, the wives of Bandera 27 band members. So, we had to stand in a queue. During my stay at the mine his friends came to us very often to eat, listen to the news from outside, and just to look at a civilian.

My husband was rehabilitated in 1956 28 by one of the first circuit courts in Vorkuta. When they rehabilitated him, he already lived in exile. My husband underwent the most arduous trials, when he worked in the terrible cold. Later, he managed to finish courses for technical inspectors and checked the quality of coal right in the mine before it was loaded into the tubs. As my husband was a Jew, it was especially dangerous for him, because in the mine there were a lot of Ukrainian Bandera band members and also German prisoners of war. One day a Bandera band member called him 'Zhid.' My husband immediately struck him on his head with a miner's lamp. Later, the Bandera band members laughed at their fellow worker, 'Zhid struck you on your head!'

Immediately after rehabilitation, Isaac received a room in a new house on Aviatsionnaya Street. So our family's life began again. It was very difficult to get a job. He managed to find one in a purchase department of a military unit in Leningrad.

I went to work in a polyclinic as a registering clerk with the salary of 37 rubles per month, because the Regional Education Department refused to place me in a job of a teacher. They also refused to employ me as a school librarian. I worked there for a year and a half. Later, using my personal connections, I found a vacancy in a department of Glavleningradstroy, a Leningrad Building Organization. In this department there worked both Russians and Jews. All of them were very nice to me. Later, I bettered myself and started working as an engineer-economist. I remember that for half a year, a Jew with a PhD, worked with us. All of us were surprised, because our department didn't carry any research work. Only later we got to know that he had immigrated to Israel, and had worked for the company only to get a good reference.

My husband took the victory of Israel in the Six-Day-War 29 of 1967 with great enthusiasm. He discussed details of the war with my brothers. However, they being members of the Party regarded Israeli problems warily. Probably it could be explained by the fact that my brothers were persons in high positions: Isaac was the director of a factory producing crockery in Gomel, Semen was the chief engineer at the Kirov factory in Gomel, and Samuil was the chief engineer at the 2nd Moscow factory, producing watches. After my husband's return from the labor camp, he never joined the Party. In general, his camp experience taught him not to get involved in any political activities.

When Mark grew up, my husband always pulled him up for speaking something 'anti-Soviet,' 'Mark, times have changed.' When in the USSR Jews started to leave for their historical native land, I understood quite well that if our family left for Israel, it would interfere with the interests of my brothers and their families. That is why I didn't want to leave, and my husband understood. All his relatives had left.

Our son was growing up, he knew little about Jewish life, but he saw his grandfather praying and putting on a tefillin and tallit. My husband also had a tallit. At home we had a siddur. In Gomel my son never came across any anti-Semitism. As far as Leningrad is concerned, I don't know as he never complained. My grandfather was pretty tactful regarding religion: he always prayed in a separate room. At the mathematical school where Mark studied, there were many Jewish children and among the teachers there were Jews. So during his studies he didn't face any anti-Semitism.

Our son entered the Leningrad College of Telecommunication, named after Bonch-Bruevich, and graduated in 1970. He was a very good student. In the process of assignment, the dean characterized my son as an excellent specialist and offered the commission members to send him to one of the defense industry enterprises. But a representative of that enterprise objected, 'No, we can't invite him. He lives too far from us.' And we lived only a stone throw away from that organization. Then that person started talking nonsense about their branch in Petrodvorets, but the college teachers insisted. When Mark called me and said that he got that job in 'Pentagon,' that was the way we called that organization, my whole world turned upside down.

All the relatives of my husband had already left the country by that time. Samuil's brother-in-law was highly connected in Moscow, and he did something for my son, so that he could leave that enterprise. Several times Mark was asked in their staff department, who petitioned for him in Moscow. But my son told them nothing. At last he was informed that he was permitted to move on to another job, and do it immediately without taking an off. He found a place in another organization: 'RudGeoPhysics.'

He got married in late 1988, at the age of 37. My daughter-in-law is Russian. In 1936 my elder brother Zussya married a Russian woman from Yaroslavl region. Her name was Fasta, but we called her Fanya in the Jewish way. And it was a real tragedy. My father's sister questioned him, 'How could you allow it?' When Zussya got married, my mother went to Moscow, where he lived. After their talk my brother wanted to commit suicide, because he felt guilty having disobeyed his parents. However, it was a false alarm: she appeared to be a person of excellent qualities. In 1938 twins were born to them. They weren't circumcised. One son died, and the second one lives in Moscow at present. Before his marriage, we talked a lot to our son regarding the problem of choosing a bride. But it happened.

Our son informed his father about his wedding the day before. As for me, I had a presentiment that my boy was going to marry someone. It seems to me that our son knew our possible reaction; therefore he told us nothing beforehand and placed us before an accomplished fact. There was no wedding ceremony. There were no scandals, only my silent tears. It seems to me that my daughter-in-law visited our house for the first time, when their daughter was already born. My husband was already sick at that time.

Now Mark is interested in Jewry more, than he was when he was younger. Earlier he never spoke Yiddish, and now he tries to. Since he was six years old, he visited Gomel in summer time, and my parents spoke only Yiddish, and so he remembered some words. He doesn't visit the synagogue.

I have a granddaughter, Ira, who's 14 years old. When she was born, my daughter-in-law had no wish to baptize her. By the way, when the girl was on a visit to her maternal grandmother and grandfather's in Novgorod region in the summer, they frequently asked her, 'Why aren't you baptized, why don't you have a godfather?' She came to me with this question, and I said, 'My dear! You have a lot of relatives, why do you want a godfather?'

At present my granddaughter is very interested in Jewish life. In general she is more interested in Jews than Russians. When she watches television or reads newspapers, she frequently asks us, 'Is this person a Jew? Is it a Jewish surname?' After my husband's death in 1990, I visited the synagogue several times and took my granddaughter with me. I don't know how to pray. Ira was in the synagogue with me during Rosh Hashanah. My husband was buried according to the Jewish rites. A coffin with his body was brought to the synagogue. At the Jewish cemetery the minyan was headed by Rabbi Levitis. I remember that the rabbi didn't speak Yiddish, only Russian.

At present many relatives of mine live in Israel and America. Semen's grandson left for Israel for studies: at first he studied at a technical college, but later he started observing every Jewish ritual, gave up his studies and entered a yeshivah. At present he's already married, but still goes on studying.

Only I and my son's family stay in Russia. I receive assistance from the Hesed 30 Avraham Jewish Welfare Center. They give me medicines; and the EVA organization brings me food packages every month, because my pension is small.

My brother Isaac left for Miami, USA, after Perestroika 31 in 1990, and his daughter immigrated three years earlier. My brother didn't want his daughter to leave, but she didn't obey. He took it so hard that after her departure he went into an apoplectic condition. But nevertheless, later, he also left according to the family reunion program. In his letters he was very impressed about the hearty welcome he received there. The authorities gave him a very good furnished apartment, with a television set and refrigerator, free-of-charge. He died in 1998. I have been invited to visit both Israel and America, and they are ready to pay the expenses, but I can't do it because I'm rather old and sick.

In the middle of the nineties, when Jews began to leave Gomel, my brother Haim also wanted to immigrate, but said, 'If Chillinkess goes, then I'll go, too.' He loved me very much. My son doesn't want to immigrate to Israel or Germany. In 1973 when Mark graduated from college, our relatives from America came to visit us and offered to make an invitation for us. But at that time I refused to go: I was afraid to cause trouble for my brothers. We were afraid, possibly having in mind the arrest of my husband. When in the seventies a relative of my husband immigrated from Riga [today Latvia], Isaac went to Moscow to see him off, because at that time all emigrants left the country via Moscow. After that my husband went to visit my brother in Moscow, and he made his way from the airport circuitous, being afraid of being followed. The first question he was asked by my brother was, 'Did you come directly to me?' And my husband calmed him down, explaining that he was sworn to secrecy. My brother and his wife were law-abiding Soviet people, and took immigration to Israel as it was suggested by the Party propaganda. 

Glossary:

Mikhail Gauzner
Odessa
Ukraine
Interviewer: A. Beiderman
Date of interview: February 2003

Mikhail Gauzner lives in a beautiful house, built in the middle of the 19th century and famous in Odessa. The sculpture of two mythical Atlas with the globe - the main element of its decoration -became one of the symbols of the city. Mikhail's father, once the chief engineer of one of the city's biggest plants, was given the large apartment in this building. The plate with his is still affixed to the door. There are a lot of books in the apartment - a sign for a cultured family in the former USSR. The furniture is from the 1960s and rather old. Mikhail turned out to be a very friendly man. He is ready to speak about his past recalling small details about his parents, his daughter and himself. He knows much less about his ancestors. I also met Mikhail's wife Berta. She was glad to see me and brought coffee to the room.

My family background
Growing up in wartime
My school years
My wife Berta
Our daughter Elena
Glossary

My family background

My great-grandfather on my mother's side was named Haim-Shmul Kurland. He was born about 1860 in a Jewish settlement of present-day Vinnitsa region, the name of which I don't know. He owned a pharmacy in the settlement and was deeply respected both as a professional and as a very devout person. My great-grandfather had three children born in this settlement: one son, Naum, and two daughters, Boba and my grandmother Maria. My great- grandfather and his children moved to Odessa in the middle of the 1920s. Being a widower, he lived with the family of his daughter Boba. He was old and stopped working.

My great-grandfather was a religious person. I can't say whether he went to the synagogue, but at home he prayed, put on his tallit and tefillin. In 1941, when the Great Patriotic War 1 started, he flatly refused to leave Odessa. He was very old and said, 'One has to die at home'. We are unaware of the circumstances of his death. The neighbors said after the war that 'he vanished, like all of yours.' Naum, Boba and their families survived the Great Patriotic War in evacuation. After the war all of them returned to Odessa. Boba died in the 1950s. Naum worked until a very old age at a pharmacy and died in the 1960s. Naum's daughter, Zhenya, is my only relative who still lives in Odessa.

My grandmother on my mother's side, Maria Vainshtein, nee Kurland, was born in 1886. After getting married my grandmother moved to Tomashpol, in present-day Vinnitsa region. My grandfather, Moisey Vainshtein, was born in 1880 in Tomashpol. He was the manager of a sugar factory. The people who brought sugar beet to the plant and worked at the plant were mostly Russians and Ukrainians. They treated my grandfather with great respect and called him 'our Moshka'. The extent of his religiosity is completely unknown to me. Most likely, he observed all traditions and laws required of a Jew; as for me, religion seemed to be a certain moral pivot in his life.

In Tomashpol my grandfather's family lived in an allocated apartment at the works. My grandfather certainly wasn't a poor man. When gangs 2 entered the settlement during the Civil War 3 and started pogroms 4, the men took a stand in front of his apartment and said, 'Leave Moshka alone. Moshka is a good man, you must keep him out of it.' And really, neither him nor his family were ever disturbed although the regimes constantly changed in Tomashpol. My mother told me about this when I was a boy.

My grandparents had four children: Asya, Mark, Boris and my mother Riva. All of them were born in Tomashpol. They had a nurse, either a Polish or a Ukrainian woman. They affectionately called her Darunya. Darunya was part of the family. She and my grandmother brought up the children and ran the household. Theirs was a large, united family; children were raised austere, without over-indulgence. The girls started working as bookkeepers at the plant accounting department from their earliest years. I know that the boys didn't go to cheder.

My grandmother can't have been very religious because my mother didn't receive religious education. In the middle of the 1920s my grandfather was brought to Odessa to be examined by the doctors. He must have had cancer but the word wasn't uttered in those days; they just said: swelling or gastric inflammation. My grandfather died in 1924 at the age of 44, in Odessa. He was buried in the Jewish cemetery in Lyustdorfskaya Street. My widowed grandmother Maria was left with four children and with neither occupation nor any means of living. They moved to Odessa to some distant relatives. They didn't receive the promised support from their relatives and were in dire straits at first. As far as I remember, my grandmother Maria lived with the family of her older daughter Asya. I remember that my grandmother was a very beautiful, stately woman with curly, black hair and lively eyes. But these are just general, fragmentary impressions of a five- year-old boy. During the Great Patriotic War my grandmother evacuated to the town of Andizhan [3,500 km from Odessa, in Uzbekistan] with Aunt Asya's family. She died of typhus in evacuation in 1943, at the age of 57.

My mother's older sister, Asya, was born in 1908. Aunt Asya didn't receive any special education; she worked as a bookkeeper before the Great Patriotic War. She was married to Solomon Shevelyov. Solomon came from the family of Odessa 'bindyuzhnik' [Odessa slang for 'heavy truck driver']. He was one of the young Komsomol 5 members, who became party members afterwards and sincerely believed in communist ideals. He was a mechanical engineer. He had a one-year-old daughter from his first marriage, Rosa, whom my Aunt Asya, his second wife, raised. Rosa loved Asya dearly and respected her; she took her as her real mother even when she got to know that she actually wasn't.

During the Great Patriotic War Aunt Asya, her husband Solomon and Rosa evacuated to Andizhan. Solomon had severe rheumocarditis before the war and thus wasn't recruited to the army, although he longed to. My aunt was pregnant. After she gave birth to her son Victor in April 1942, Uncle Solomon went to the front in June. Uncle Solomon was a political instructor throughout the war, was severely wounded, and became a Great Patriotic War invalid of the 1st grade. He was seriously ill all his life after the war and underwent numerous operations. He walked with crutches with a special device to tighten the leg because it wouldn't bend. He was seriously ill, and his wife no longer worked because of this. Uncle Solomon died in the 1970s. Aunt Asya died in 1986. Her daughter Rosa went to Israel in 1990 where she still lives with her daughter and son-in-law, and three grandchildren. My aunt's son Victor graduated from the Faculty of Letters at the Roman-German Department of Odessa University, he is an English translator. Victor and his family left for the USA in 1989; he lives in Boston now.

My mother's brother Mark was born in 1912. Mark served his army term in the Pacific Ocean Navy. After the service he stayed in the city of Sovgavan in Khabarovsk region, at the Pacific Ocean seafront. He got married to a Russian girl and they had two children. Mark worked as a sales manager of a defense industry plant throughout the Great Patriotic War. He lived in Sovgavan until the end of his days. He died in 1970.

My mother's younger brother, Boris, was born in 1918. During the Great Patriotic War he was a Red Navy man. He started his service in the suburbs of Odessa, with the seafront artillery battalion. He was wounded and shell- shocked. After the war he was a worker, lived in Odessa, and married a Jewish woman. In 1989 they went to the USA, to New York, where he died in 1999. Boris' son Aleksandr lives in Brooklyn with his wife and son and is in the insurance business.

My mother, Riva Gauzner, nee Vainshtein, was born in Tomashpol in 1909. She didn't receive religious education. She studied at secondary school. From the age of 14 she earned her own small income by working at the accounting department of the sugar factory where her father was the manager. I know very little about her life in Tomashpol. I remember what my mother told me about her friend, Wanda, a Polish girl. My mother considered Wanda her closest friend until her marriage, although they didn't meet for years in a row, only corresponded. My mother also remembered two of her schoolmates. I remember them because one of them, Zaltsman, became the director of the Chelyabinsk tank plant, and the people's commissar of the tank industry during Stalin's regime. And the other one, Tolya Levin, was a gifted violinist, one of Professor Pyotr Stolyarskiy's pupils. [Editor's note: Pyotr Stolyarskiy was a violin teacher in Odessa and one of the founders of the Soviet Violin School.]

After my maternal grandfather's death and my family's moving to Odessa, my mother started working as a bookkeeper in order to help my grandmother. Later, she finished a bookkeeping course and became a bookkeeper. My mother dressed very modestly but was an extremely beautiful girl.

My great-grandfather on my father's side was named Josef Gauzner. He lived in Zvenigorodka, Podolsk province. In our family album are photos of my great-grandfather, taken in Odessa in the 1900s. There is also a photograph of my great-grandmother Gauzner, taken just at that time. It's a pity but I don't know her first and maiden name. Judging from the photos they must have been wealthy people. They are well dressed; my great-grandmother wears well-combed hair and jewelry. I guess that my great-grandfather somewhat helped in setting up my grandfather David Gauzner's dry goods store.

I remember my grandparents on my father's side very well. My grandfather David Gauzner was born in Zvenigorodka in 1881. Unfortunately I don't know where he studied. In our family archives there are still several postcards that my grandfather had written to my grandmother, 'To Mademoiselle Sofia Khasileva, Kalyus.' All of them are written in Russian, in smart handwriting, grammatically perfect, which indicates my grandfather's good education. How they got acquainted, I can't say, but such a loving pair as those two, who spent more than 50 years together, I've never seen. My grandparents got married in 1903. After the wedding my grandfather moved to Mogilyov-Podolsk where he owned a dry goods store.

Following the October Revolution of 1917 6 they eloped, so to speak, from being persecuted by the authorities for being bourgeois people. They moved to Odessa in the 1920s and settled down with some relatives. Grandfather David put an end to his business activities. Along with his best friend, an undergraduate smatter physician, he created some device to produce long- playing gramophone needles that didn't go blunt as quickly as conventional ones. My grandfather worked as a metal craftsman and found a market for those needles. The dirty part of his work was creating the device. When he came home his hands reeked of kerosene. He washed himself in the kitchen, snorting, and there was a huge pool of water around him. My grandfather had poor hearing, personal conversation was thus hampered, and perhaps because of this, or maybe, due to his trait of character, he was keen on books. He visited the city library once a week, on Friday, with an avoska [a Russian string bag, avoska literally means 'just in case']. And he brought the bag back, filled with books in Russian, and read. My grandfather only had two hobbies: his work and his books.

I only knew my great-grandparents on my father's side, Solomon Khasilev and great-grandmother Khasileva, from photographs taken in Odessa in 1903. Judging from the photos they are from the same society circle as my great- grandparents Gauzner were. They lived in Kalyus, Podolsk province. It was there where my grandmother Sofia Gauzner, nee Khasileva, was born in 1883. She had an older brother, Yakov Khasilev, who lived a very long life. He died in Odessa in 1953. Unfortunately I don't know what he did for a living.

My grandparents always lived with us. Grandmother Sofia was one of the most adored and beloved persons in the whole world for me. She was a housewife, but what a brilliant one! She was an exceptionally organized person, very strict, accurate and composed. I remember that she was magnificent in cooking sour sweetbread with red sauce; and the hamantashen she baked for Purim were simply delicious! She told me the story of Haman and Mordecai and what the meaning of hamantashen was. And the boy I was then, I bit off Haman's 'ear' and said, 'Now he gets what he deserves!'

As far as I remember, my grandparents didn't observe any Jewish traditions. It never occurred to me to ask if they prayed or believed in God. Outwardly nothing was manifested. At home they spoke Russian and changed to Yiddish when they wanted to hide something from me. Maybe they spoke to each other in Yiddish when they were in their room. I guess Yiddish was their native tongue when they were still children and lived with their parents. But once they became immersed into the life of such a civilized and international city as Odessa, they changed to Russian. There wasn't a single book in Yiddish at home, as far as I remember. My paternal grandparents went into evacuation with us, and returned home to Odessa after it was liberated. As far as I know, my grandparents had three children: Ezekiil, Tanya and my father Yakov.

My father's older brother Ezekiil was born in 1906 in Mogilyov-Podolsk. He was nicknamed Yuzya in the family. He was a laborer, and a very kind, unpretentious man. I remember how Uncle Yuzya used to dandle me on his lap and throw me up into the air. His relations with my father were normal, well-balanced. Uncle Yuzya got enlisted to the army in 1941 and perished at the front. I don't know if he had a family.

My grandparents had a younger daughter, Tanya, who was born in 1910. She died of either typhus or diphtheria when she was ten, before my grandfather's family moved to Odessa in the 1920s.

My father, Yakov Gauzner, was born in Mogilyov-Podolsk in 1907. He wrote in his biography that he had completed a secondary school; this must have been when he was still in Mogilyov-Podolsk. Then my father graduated from Odessa Machine-Building Technical School and started working as an engineer at some plant. Very soon he was recognized as an organizer, him being a born leader. While working at the plant he graduated from the evening department of Odessa Industrial Institute [today's Polytechnic Institute] as a mechanical engineer. Before the Great Patriotic War he worked as a mechanical shop superintendent at Odessa's well-known Kinap Plant [cinema equipment producing plant]. My father got acquainted with my mother around 1930, at some friend's party.

My parents were special for having no national prejudices when it came to choosing friends, and didn't have the habit of our people to create purely Jewish families. My father's milieu in Odessa, to use his words, was 'absolutely international'. One of my father's closest friends, Misha Ekelchik, was a Jew, and another one, Alyosha Maydanyuk, was Ukrainian. Alyosha, one of my father's co-students, became the instructor, and later the head of the industrial department of the Odessa regional party committee. He was arrested in 1937 and disappeared [during the Great Terror] 7.

Growing up in wartime 

I was born on 3rd June 1936 in Odessa, in the maternity hospital in Kulikovo Pole [city square near the railway station]. We lived on the third floor of a house in Lanzheronovskaya Street in the city center. It was a rather dark, dull apartment, but a large one. There were four rooms, a kitchen, and a restroom. Two rooms had windows; the other two were dark. Both my grandparents' bedroom and our room - I stayed with my parents - had windows with a look out over Lanzheronovskaya Street. The rooms were furnished with old furniture. I remember a huge dining table. There was also a cute little table on bentwood legs, with a marble table-top, on which I often hit myself.

I went to the kindergarten in Vorontsov Lane, not far from our home. My mother always worked very hard and couldn't stay with me all the time. She worked as a bookkeeper at the house-managing office. But in the hours she could spare for me, she was my dearest one. We never ever had pets in our house. My father suffered from a rare phobia: he was afraid of birds, of their wings clapping. He would suddenly become unreasonably terror- stricken. Wishing to play a trick on him once, some of his friends brought in a sea-gull. My father's eyes went white; he jumped onto the windowsill of an open window and said, 'If you don't take it away at once, I'll jump out of the window.' Our pre-war life was rather modest; I don't remember any noisy dinner parties, although my parents' relatives and friends visited us often.

When the Great Patriotic War started, the plant where my father worked was evacuated. However, my father was left behind with a group of workers, and they organized the production of mine housings at the machine shop, which was necessary for defending Odessa. About a month after the war began, in the middle of July 1941, Odessa started to be bombarded. There was a bomb shelter in the basement of our house. I remember how the older boys ran out into the streets after a night air raid to collect bomb fragments. I remember the bomb fragment with torn edges they gave me to play with. I remember how the mothers of those boys stormed out from the shelter and pulled them back in. When Odessa was bombarded excessively, and one of the bombs exploded somewhere nearby, in our street, my mother said, 'If it's our destiny, let us perish all together.' My mother and I moved into the little room beside my father's office at the plant and lived there until our evacuation.

My family, that is my father, my mother, me and my grandparents, was evacuated from Odessa, along with the last escapees, at the end of September or the beginning of October 1941. A huge departing crowd gathered in Tamozhennaya [Customs] Square, in front of the entrance to the port. I remember a blue sky, the bright sun, and the shriek of the siren - a raid commenced. The Germans threw bombs down onto the port, the ships, and when they ran out of bombs, they fired at the crowd in the square with machine- guns. There was horrible panic, people cried, wounded ones fell down. Uncle Boris, my mother's younger brother, who was seeing us off, took me into his arms and drew me inside some entrance. After the raid was over, Uncle Boris and I went looking for my parents and grandparents for a long time. The steamship we had to leave on, in order not to become a target for the bombers, hastened to lift its anchors and maneuvered to escape into the open sea. The steamship, it must have been named Lenin, exploded on a mine. Almost everybody on board perished. So, that German raid saved our lives. After a while my father got tickets for another vessel; it was named Kamenets-Podolsk. We settled in a hold where it was very stuffy, over- crowded, and there was no drinking water. 'Our' steamship was lucky to pass the mine fields, it escaped the air raids, and we finally arrived in Mariupol [Azov Sea port].

From Mariupol my family went by railroad in a heated boxcar to Yoshkar-Ola [1,600 km from Odessa]. The whole group of evacuated people was housed in the exhibition hall of the former Museum of Regional Studies, which, to me, a five-year-old boy, seemed simply enormous. About forty people lived there. Living space for individual families was partitioned off with sheets hanging down from ropes. Under these living conditions it was no surprise that I got membranous pneumonia. The illness was severe. There was actually no medicine, and the available treatment was insufficient. The doctors gave up their attempts to heal me.

My mother told me that the winter of 1941 was very severe. They told her that there was a local doctor, a very old and experienced one. If not him, no one would be able to save me. They gave her the address. With difficulty, late at night, she found a wooden house on the outskirts of the city. She knocked on the door. The doctor's wife opened the door and said that the doctor himself was ill and wouldn't see anybody. And she closed the door in front of my mother. In despair, my mother kneeled on the icy threshold and started praying. She couldn't explain to me afterwards who it was she was praying to, but still she prayed. After a while that woman opened the door again and said, 'Stand up.' An elderly doctor came out wrapped up in a woman's shawl, and went with my mother to see me. Somehow he managed to cure me. How exactly, I don't know...

We lived in a small flat in Yoshkar-Ola until 1944. I actually didn't see my father during that time. He was busy at the plant day and night. It was a fusion of the Leningrad Optical Engineering Works and Odessa Kinap Plant, which also produced optics. The plant manufactured tank ordnance gun sights. Like all the plants associated with the People's Commissariat of Armament it was supervised by the infamous Laurentiy Pavlovich Beriya 8. My father, who was present at the meetings in the director's office, told me that quite often he heard Beriya shouting, 'Where are the sights? Penal battalions - that's where you'll go!'[Editor's note: Penal battalions were subdivisions of the Soviet Army to which people were sent for punishment during the war. They were used at the most dangerous frontlines, basically sent to sure death.]

Soon my father was appointed superintendent of the engineering shop, which was under intensive construction. The work stopped neither at day nor at night. He came home from time to time, had a nap for several hours and returned to the plant. It was my father who made sure the work in this shop went ahead, and it was for that reason that he received the 'Order of the Red Banner of Labor' in 1943. I still have the issue of the Izvestiya newspaper, which published the names, patronymics, and family names of people awarded an order. Anti-Semites would be horrified: there are so many Jewish names, patronymics, and family names; about half of them, I'd say.

My father joined the Communist Party by the end of 1943, after the victory of the Soviet Army at Stalingrad. Afterwards he told me: 'Before the war I never shared the communist ideals, I was a non-party engineer. But during the war I understood that the Party was that very force, the only one that could organize resistance to Hitler, and bring victory.' This was at a time when he couldn't imagine himself not being in the Party any more. He often told me that during the Great Patriotic War, as an official person, he never confronted any anti-Semitism directed against him.

In 1944 we moved to Sverdlovsk [2,300 km from Odessa], where my father was appointed chief engineer at one of the hugest optical-mechanical device plants within the People's Commissariat of Armament. The plant manufactured aerial cameras, devices to obtain intelligence data from air as well as objective data on the bombarding and attacking results. It's difficult for me to judge what and how much my father did, but there's this one episode I can tell you about.

General Headquarters issued an order: for a specified number of enemy planes brought down, and tanks bombed, a pilot received the title of 'Hero of the Soviet Union', for such and such a number - 'Order of Lenin', for such and such a number - Order of the Red Banner of Battle, and so forth. It was stipulated that the results of bombing could solely be proven by the aerial photographs. The cameras were obsolete, so the pilots had to go further down to get sharp photos. The plane losses immediately increased.

The marshal of aviation, Vershinin, the head of the Air Force, issued an order by which he absolutely prohibited to go down under a specified level. Once photos were brought to him, which clearly depicted the result of the bombing. Instead of awarding the pilot, he ordered to reduce him to the ranks. He assumed that it was due to the fact that the pilot was flying too low, that the photos were so accurate. However, he was told that the pilot had not violated his order and that those photos were shot with cameras from the prototype batch of the Sverdlovsk plant, at the height designated by the rules. The marshal requested the inference of the Air Force Research and Development Institute. They confirmed. After that Vershinin ordered to recommend the plant workers for governmental awards. My father received the 'First Degree Order of the Great Patriotic War'. This award was only assigned to fighting officers partaking in battles.

My first recollections of Sverdlovsk are connected with temperatures of minus 40(C. It was Artillery Day, and we went to the main square to watch the salute. My nose was frost-bitten. Our first apartment in Sverdlovsk was in an old, wooden two-storied building with squeaking floor boards. It had two rooms. There was a toilet inside the apartment, but it wasn't a water- closet. The laundry was dried in the yard, but because of the severe weather conditions it froze, kind of turned to stone.

My school years

My grandfather David worked at the same plant as my father. He wasn't a locksmith any more; he was a warehouse executive. My grandmother and mother didn't work. In 1947 my father received a large three-bedroom apartment with all comforts in a newly-built house. One room was for my grandparents and one for my parents. I slept in the living room.

I started school in Sverdlovsk in 1944. I could already read fluently in Russian and was rather good in writing, but only in print letters. I had taught myself. I studied in the 1st grade for about a month and then I was transferred to the 2nd grade. I finished primary school in 1946. From 1946 to 1949 my closest friend was Dodik Kopilevich, a Jewish boy with brilliant talents, of subtle intellect. Simply, a superb, smart boy. Dodik's family was very needy; his father had gone to the front and perished. His mother was left alone with three small children. My father was chief engineer at the plant, and we had no problems with food. My mother tried to pep up Dodik, but he was a proud boy and on various pretexts tried to escape her attempts. We prepared for lessons, skied and went to the cinema together.

I never saw Dodik again after we left Sverdlovsk in 1949. Then, in 1964, many years later, I was returning from work in Odessa, it was pouring with rain and I noticed a soaked figure wandering across the yard, water dripping from his hat. It was twilight already. He addressed me with the words, 'Don't you remember by any chance ...' and stopped. I said, 'You're looking for somebody?' And he answered, 'For you.' The man turned out to be Dodik. He graduated from Sverdlovsk Polytechnic Institute, became an atomic fuel expert and worked in the closed Chelyabinsk-40 settlement. [Secret town, called only by its postal code, one of three major facilities east of the Ural, which produced material for Soviet nuclear weapons.] He had pursued a career up to the position of superintendent at a huge shop, so on the materialistic side of things everything was okay with him, but he wasn't allowed to go abroad.

Other than that, I remember the afternoon of New Year's 1948. My friend and classmate Igor and me went skiing across the railway embankment into the nearby forest to get a fir-tree, armed with a kitchen knife and a rope. We hadn't told our parents. We got lost in that forest and wandered around in the snow until twilight. Then somebody crossed our path and helped us to find our way out of the forest. Well, we did manage to cut a fir-tree with a blunt knife and dragged it back home on our shoulders. It was a quarter to twelve. When we finally fell into the room, covered in snow, my father was pacing up and down the room, and my mother was in despair. It was one of those rare occasions when my father left the plant early in order to celebrate the New Year. We were only saved from being scolded because my parents still wished to celebrate the New Year and were hurrying to a party.

From 1947 on, my father started to send his applications to the Minister of Armament, Mr. Ustinov, for being transferred to Odessa, to get his former post. It took long until he let him go. It wasn't until 1949 that he managed to transfer to Odessa Kinap Plant as a chief engineer. The head of the central administration, Mr. Polonskiy, helped my father. After we moved to Odessa they gave my father the apartment in which I still live now. I, my grandparents and my mother followed my father soon after his departure. My first impressions were from the winding - as I named them - trees in the square around the Opera House, with the knotty, bent trunks and the bright azure colored sea. I had a feeling that I had arrived home. It must have been stimulated by the fact that my parents always spoke about Odessa with such aspiration, with such caress. There weren't that many ruins any more in 1949. In the five years that had passed since the liberation of Odessa many houses had been restored. There were ruins behind our house, where I would run to and play with the boys after classes.

It was in Odessa where my father encountered anti-Semitism for the first time, when he came to the regional party committee and introduced himself to the head of the industrial department. The latter said, 'We didn't invite you here. We have our national cadres.' My father was in a fury, hurried to the plant, called Moscow, Mr. Polonskiy, the head of the central administration. A day or two later, my father was invited to the secretary of the regional party committee, who apologized for his colleague. My father began to work. He usually arrived home at ten at night, sometimes at eleven. He was hardly ever at home on holidays.

By the end of 1951 a commission from the State Control Ministry arrived at the plant. There was such a ministry during Stalin's regime, headed by Mekhlis, a Jew by the way. He was appointed one of Stalin's 'watchdogs'. Stalin empowered him to interfere with the work of any administration. All of a sudden, the director of the plant became 'ill', and my father met that commission and answered all their questions. As a result of this commission's work, my father was dismissed - groundless. He phoned Mr. Polonskiy in the central administration. The latter said that my father should not worry - justice would be restored. But when my father came to Moscow, he found out in Mr. Polonskiy's reception-room that a co-worker, who was also a Jew, had been dismissed, too. My father couldn't find a job anywhere.

It was the end of 1951 - the campaign against 'cosmopolitans' 9 was in full swing. My father was well acquainted with the directors and chief engineers of most of Odessa's machine-building plants. Some of these executives wouldn't accept him on various pretexts. Others would pat him on the shoulder but say that they couldn't employ him. Some of them would turn away when they met him in the street and wouldn't exchange greetings. In the beginning my father didn't understand that this behavior was connected with the anti-Semitic campaign. But when he got to know that the majority of Jews working as chief engineers or directors at Odessa plants had been dismissed, he realized that it was state anti-Semitism.

I remember another episode in connection with that period: We had a relative in Moscow, Lazar Schlaine. He had been a Komsomol member since 1920, and started off as a blacksmith's assistant in the forge shop of an automotive plant in Moscow. Later he became the superintendent of the blanking shops at the same plant. He was arrested in 1952, in the party bureau premises where he was summoned to on a party routine pretext. Lazar was exiled to the uranium mines, without a right to correspond and with no medical support. His family was deported from Moscow. He returned in 1953, soon after Stalin's death, an aged, tired man without a single tooth. When I was a student at Odessa Polytechnic Institute he was teaching me practical skills at the automotive plant. I remember him saying, 'Stalin was unduly informed. It makes no difference, the Party is right. Jump as you may, but the Party was okay'. I asked him, 'Uncle Lazar, how can that be?' And he answered, 'You don't understand. The communist idea is so superb that outlay is quite probable.' And, you know, he wasn't a narrow- minded man!

A few months after my father's dismissal the chief engineer of the Polygraphmash Plant, a Russian called Ivan Sinyavskiy, whom my father didn't know, called him up and offered him a job as the plant's chief manufacturing engineer. Surely, my father was happy. Later Ivan Sinyavskiy was transferred to the automated foodstuff processing machinery plant. He took my father with him to be the superintendent of the technical department, and afterwards the chief manufacturing engineer. My father worked there until his retirement.

In 1949, when we returned to Odessa, I entered the 7th grade of a school near my home. It was a boys' school then. I studied with great interest and was engrossed in Komsomol activities. I was also a leading character, just like my father. I could be youthfully irreconcilable, which I regretted later on. I was the Komsomol organizer of my class and a member of the school Komsomol committee. I organized all the cultural work. While in the 8th grade, I was recommended to the post of the school Komsomol leader. It was then that my Jewish friends said to me for the first time, 'Mikhail, don't you meddle with this. You won't be approved by the district committee.' And, at that point, I recalled my father's past experience. I had a feeling that anti-Semitism only existed in adult life and that we, youngsters, were spared of it. I wasn't elected, of course.

In those years I was on friendly terms with Mark Voloshin, a Jew, son of the very well-known surgeon in Odessa; Garik Divinskiy, also a Jew, and Garry Lorber, a Jew who got fascinated with religion and, after trying all known religions, dwelt upon Russian Orthodox Christianity. My other friends were: Felix Kogan, Yura Feldshtein and Mosya Vergilis, who had survived in the Odessa ghetto. I made friends with Russians, too: Oleg Malikov, Vitya Lutsenko and Alik Chaika. Among us one was valued for his human qualities and not for his nationality.

When Stalin died on 5th March 1953, my grandfather David Gauzner, who could hardly be suspected of love for the Bolshevik party [the Communist Party], cried and said to me, 'Mikhail, what's there ahead? You see, everything may go topsy-turvy without the man. And we'll have it served right upon us.' He was afraid of sedition because they always beat the Jews in troubled times. My father's reaction was ambiguous. On the one hand, he had survived the period of the struggle against 'cosmopolitans' and had no illusions left as to the attitude of Stalin's regime towards Jews. On the other hand, he was a product of his age. My father had survived the war under the guidance of the most potent organizers, and considered Stalin a superb organizer and creator of that machinery. I was the Komsomol organizer of my class at the time, and we organized a guard of honor in front of Stalin's portrait with a black crape band. I watched particularly that nobody would stir things up because it would be committing sacrilege. Well, we were like that in those times.

I finished school with a golden medal in 1953. I dreamed of becoming a doctor. Yakov Voloshin, my friend Mark's father, more than once caught me in the act of looking through the medical books in his study, and, being aware of my dream, would talk me out of this and told me the great secret - the words of Ivan Deineka, the late rector of Odessa Medical Institute, 'I will have as many Jews at my institute as there are employed in the underground works in the mines of my native Donetsk. [Editor's note: Mining was not a typically Jewish profession in the USSR.] Mark also finished school with a golden medal and entered the Medical Institute. But Yakov Voloshin, the leading Odessa surgeon, had to go to be received by Deineka and ask humbly for his son.

Hence I decided to follow into my father's footsteps and entered Odessa Polytechnic Institute - without exams because I had a golden medal. Many of my Jewish friends could enter Odessa Polytechnic Institute - anti-Semitism wasn't as severe there, although it was 1953, the time of the Doctors' Plot 10. As far as I remember, the doctors were released in June, and we were admitted in August. The institute was relatively liberal, mostly due to its rector, Victor Dobrovolskiy. Studies were very easy for me. I was greatly attracted by the public activities. I was a member of the Komsomol bureau of my year, later of the department and finally of the institute. In my undergraduate years I was elected to the Komsomol committee bureau of the institute and was responsible for organizing activities. I also led the Komsomol meetings. By the way: the identical head of organizational activities at Odessa Medical Institute was my closest, now late friend Victor Leshchivker. He was also a Jew, and later became a splendid surgeon in Odessa, and assistant-professor at Odessa Medical Institute. When I was in my senior year, the party organizer of the institute told me to write an application to the Party and promised his recommendations. I answered that didn't consider myself apt. It was a lame excuse - I just didn't want to join the Communist Party.

In 1958, after graduating from the institute, I went to work at the design office of the radial drilling machine-tools plant and found myself in excellent fellowship, headed by a Jew called Boris Bromberg - the leading designer, whom I consider my No. 1 teacher. He was a brilliant engineer, an erudite and very interesting person. Our curator was deputy chief designer Mikhail Nadol, also a Jew. The chief designer was a Jew called Fridrich Kopelev, a very well-known person in the machine-tool industry. The greater part of my accomplishments is due to science I studied under the guidance of my teachers. I wasn't a born engineer, but I always found interest in what I did. I would walk to work, murmuring songs. I jumped out of bed, sat at the desk and started drawing something with haste. The answer to a problem would come to me in my sleep. It meant that my brain worked non- stop. I liked work, I found it very interesting. When I was working for my second or third year, the secretary of our department party bureau invited me and suggested that I wrote an application to the Party. My answer was the same, 'I consider myself unapt.'

My wife Berta

I got acquainted with my future wife, Berta Kelshtein, in 1961 when I was 25, and she was 22. We got introduced to each other by a mutual friend. It was a brief encounter in the street that resulted in nothing. A year later, I spent time with this same friend and came back from a tourist walking tour. Following habits, our tourist company went to the seafront Zhemchuzhina Restaurant in Arkadia in the evening. I met Berta again there. [Editor's note: Arkadia is a well-known Odessa beach, a recreation place.] We stayed late into the night and danced. Night. Moonlight across the sea. I walked her home; it was three in the morning. Deep inside I knew for sure - I was in love. Three months later, on 5th August 1962, we got married.

My wife was born in Zhytomyr in 1939. Berta finished school with a golden medal and entered the Department of Mathematics at Odessa Pedagogical Institute. In 1962 she graduated and worked for a year at the Molodaya Gvardiya [Young Guard] Republican pioneer camp. Later she was employed by the most popular physical-mathematical school. She looked young for her age and was very beautiful. When she peeped into the classroom the pupils thought she was a freshman. But she never had problems with discipline: her pupils always loved and obeyed her.

Berta's father, Haim Kelshtein, and her mother, Mirrah Schuper, were in the same year at Odessa Medical Institute, graduated in 1938 and got designations to Zhytomyr. He was a surgeon; she a therapist. Soon her father was appointed head of the city's public health department. In 1939, when Bessarabia 11 became part of the USSR, he was appointed head of the public health department of the Dniester River basin region. The family moved to Bendery. When the war started, he volunteered for the front although he didn't need to because he was a cardiac invalid. He perished at the front in August 1941, in the suburbs of Voznesensk. He wasn't far from the vanguard position operating on a wounded one when an air raid by German planes started. He ordered the physicians, who assisted him, to hide in the shelter. When they returned they saw that the wounded one was alive, but that the surgeon was lying there, dead.

The details of his life's end only became known to Berta's mother after the war. She was traced by her husband's colleague, who told her about it. Berta and her mother were evacuated to Volga River region, to Starotimoshkino in Syzran district, Ulyanovsk region. Her mother worked as a doctor. After Odessa was liberated, they returned to the city. In 1947 Mirrah got married for the second time, to Yakov Geiler, a construction engineer. Their son Mikhail was born in 1949. It's very hard for all of us to speak about him. Mikhail was a brilliant mathematician. He died in a car accident at the age of 23. Yakov Geiler treated his adopted daughter superbly; he was an exceptionally kind and very caring person. When he became aware of the fact that we were going to get married, he gave Berta a savings book with money he had put aside for her over the years.

After the wedding we settled down with my parents and my grandmother; my grandfather had died in 1960. Both my parents and Grandmother Sofia accepted Berta with all kindness. The whole family used to gather in our apartment, any pretext was good enough, be it Soviet holidays, or family holidays connected with special dates, or whatever. Family holidays were always very welcome and celebrated very cordially; we anticipated them because it was a very pleasant pastime for everyone.

I vividly remember my grandmother's last birthday. It was on 25th April 1965; she turned 82. She actually had no friends of the same age left. We reminded all our relatives not to forget to come to us on that day. Everyone gathered in the sitting room, around the table, laid by my mother and Berta, everybody was waiting for grandmother. And then, the door of her room opened and she came out. I still see her before me now, wearing a black polka-dotted dress with a white turn-down collar; her regal appearance, her hair tightly knotted at the back of her head. A queen came out! She sat down at the head of the table, smiled and joked. She was toasted to, she listened attentively, reacted lively, and then she asked me to pour her beloved vermouth into her liqueur-glass, smiled and said, 'My dearest, I'm very grateful that all of you came to congratulate me, I'm very pleased. It's especially precious because it is for the last time.' There was a sudden silence. I told her, 'What are you talking about, Granny?' She said, 'Mikhail, my mother died at 83. My sister died at 83. My brother died at 83. We, the Khasilevs, live until we are 83.' She died in late September 1965. She was only confined to bed for a month before her death.

Our daughter Elena

Half a year later, in 1966, a daughter was born to Berta and me - our only child, Elena, the light of our life. Everyone in the family, that is my parents, my wife's parents, and me and my wife, dearly loved her. When Elena was still small, my longtime friend, Garry Lorber, came to our home and asked permission to look at her. He stood over the cradle for a long time and then he uttered, 'Mikhail, what a complicated life this girl will have. But afterwards it will be okay.'

To our regret, Elena's childhood really wasn't a cloudless one. When she was in the 2nd grade scoliosis in the third stage was diagnosed. All our attempts to organize the necessary medical treatment remained unsuccessful. I was advised to take her to Moscow, to the Moscow Traumatology and Orthopedy Institute where I got to know Israil Kohn, a Jew. He was the leading specialist in the conservative treatment of scoliosis in the Soviet Union. I took Elena to him for treatment twice a year. Sometimes she stayed in Moscow at our friends' for a month. She also underwent treatment in the Crimea twice, for half a year each time. I still worship the people who worked there. With what care they treated the children, how they pitied them, and how they tried to brighten up their lives! I could tell tales without end. Elena wore a corset and slept in a plaster bed to which I bandaged her so tightly that there were red spots all over her back in the morning. Elena's whole life was scheduled according to the treatment. I played the role of a 'severe dictator', prohibited everything that could interfere with the treatment. Owing to the qualified treatment and all our efforts, Elena had fully recovered by the end of the school year.

Despite Elena's illness, we spent every summer, with the exception of two years when my daughter was at the spa, traveling around by car. I constructed a rigid bed for her on the back seat of our car, which we bought in 1971. We traveled across Ukraine, the Baltic states, Belarus, around Moscow, the Caucasus and the Crimea. We traveled all over the European part of the USSR. These travels were a delight to all of us, but Elena was particularly happy about them. You see, in her childhood she knew neither how to play in the yard, nor how to ride a bicycle, nor school parties, nor dancing. She always read a lot and had a good knowledge of Russian and foreign literature. We always subscribed to several literature- and-art magazines and exchanged opinions on the latest literary novelties. We tried not to miss guest performances by the metropolitan theatres that visited Odessa every summer from the 1960s to the 1970s.

I became the leading designer of the radial drilling machine-tools plant in 1962 and held the position until 1980. In my active life as a designer- constructor I often had to go with a mission either to achieve agreement over our designs or to set up the machine-tools manufactured at our plant in companies. These included Kamsk automobile works, and some large Moscow plants, Kostroma, Kazan and Yaroslavl. And I could continue enumerating: I have about two dozen patent certificates. Our body of authors has seven patents in the leading capitalist countries: USA, Japan, France and Germany. I have some publications in scientific magazines, but I never occupied myself with science as such.

In late 1985, when I was returning home in the evening, I fainted while driving the car. When I came to myself, the car was standing close to the kerb, the motor was running, and my head was on the steering wheel. Somehow I managed to get home and drive the car into the garage, but I couldn't close the garage door any longer. I was brought to hospital; it was an infarct. When I was allowed to work again my doctor, a Jew, told me, 'Please consider that you need less strenuous, less nerve-racking work. We'll write you a letter stating that you need to be transferred to a more quiet position.' I was compelled to change from the active constructing design to the customers' service. Just then, in 1986, my father died, and three years later my mother passed away. They were buried in the Jewish cemetery in Slobodka 12, but not in accordance with Jewish traditions.

My daughter Elena always showed interest in her origin, just like any curious child, but in terms of genealogy, not nationality. I first explained nationality issues to her when she was in the 8th or 9th grade and we started to discuss her future profession. She longed to be a doctor. To this I objected that she would never become a doctor because it was almost impossible for a Jew to enter Odessa Medical Institute. She was silent for a long time because she had never encountered anti-Semitism in her life before. Then she said, 'Daddy, if I can't be a doctor, it's all the same to me, what I will be'. I started taking her with me to the plant to get her acquainted with my profession.

When Elena finished school with a golden medal, we sent her application to the electro-technical department of Odessa Polytechnic Institute. The papers only stayed there a fortnight. Once, in the middle of July, when I returned from work Elena declared to me and my wife that she had withdrawn the papers from Odessa Polytechnic Institute and submitted them to Odessa Medical Institute. I used the last argument I had left and asked, 'Elena, what will you tell your schoolmates if you aren't admitted to the institute?' She got indignant and replied, 'Why should I not be admitted, I will enter, and if not, my friends will know the reason!' Well, there was little I could add; I didn't have any arguments left.

The first exam was physics. She was being put out mercilessly. She was just beginning to answer, and they said, 'Miss, you are not answering the question.' She was taken aback and said, 'How can that be? I just answered this very question.' 'You are so sure. Well, proceed.' She spoke some more words, and was interrupted, 'Miss, why did you start there? Is it correct to start there?' She said, 'Tell me what I have to start with, and I'll start with exactly that.' And when the examiners told her the next time, 'You are wrong', my daughter answered, 'You feel I'm wrong? Have you got a red pencil? Mark the spot in my synopsis please, and write 'wrong'. They said, 'What for?', and her reply was, 'I hope my draft won't be destroyed and I will appeal to the selection committee. I'm sure this is right.' Elena left the physics exam with a white face and blue lips but with a 'four' mark - she had succeeded over the preconceived opinion of the examiners. All her exams were like that. In the end she entered the therapeutic department. She was a magnificent student, and throughout the six years of her studies she never once experienced any bad treatment due to anti-Semitism.

Elena married a Russian man called Alyosha Kobelev in 1986. He also graduated from Odessa Medical Institute and is a neuropathologist. Their son Pavel was born in 1987. After her graduation in 1988 Elena started working at Odessa Cardiology Center. In the late 1990s she was assigned to the highest doctor's category. Today she is the leading doctor of the Cardiology Center. Our grandson Pavel is a 9th grade pupil of the Second National Ukrainian Grammar School where my wife holds the chair of natural and mathematical sciences. She has a Soros' 13 teacher diploma. The diploma is awarded according to the mathematics students' questionnaire results. Besides, Berta has received George Soros grants twice.

My wife and I visited Israel in 1997. I understood that it was a completely unique place, I don't know if there's another one like it on earth. It has a very special flair, especially Jerusalem. We were in Jerusalem twice, but only on flying visits because we stayed in Holon with a friend of mine who had invited us. We traveled all over Israel with my friends and relatives. I heard from them that every bush and every tree in that country had been planted by human hand. And there I felt that I was one with that heroic people, that I belonged to the Jewish people. I have to admit that I wasn't overcome by religious inspiration, it was rather the spirit of these heroic, proud people that managed to create their own state and restore national independence.

I'm afraid but I didn't notice any special way of Jewish life being revived in our city, Jewish cultural and Jewish community life included. I've always been very distant to all this. The theme wasn't among my interests. But I've never been an antagonist so far. When I was still at work, although I had already been a pensioner for several years, all my Jewish colleagues advised me to enlist to the Gemilut Hesed charity center. To that I answered that I wasn't a pauper. I still worked and as little as we were paid, I didn't feel I had a right for charity. I have hearing difficulties, and they started tempting me, 'They give you a perfect, imported hearing apparatus. They give you perfect English eyeglasses.' I still wouldn't conform.

In 2000 I quit work because of my serious illness: lung cancer was diagnosed and they suggested that one lung should be removed. My daughter said, 'It will never happen until we are a hundred percent sure.' She and her husband took me to the oncology center in Kiev twice. Elena came up with a probable diagnosis, an alternate one. And she proved to be right - it was tuberculosis. I was congratulated on this... And that was when I did turn to Gemilut Hesed because the treatment was prolonged and expensive. I'm indebted to them for the help they rendered.

Glossary

Életrajz

Kappel Zoltán Kolozsvár Grigorescu nevű lakónegyedében él egyedül, egy háromszobás tömbházlakásban. Lakása egyszerű, megkopott. Ismeretségünk elején, 2005-ben, erőteljes, életvidám személynek ismertem meg. Azóta, 2006 tavaszán hosszú betegség után elhunyt a felesége. Kappel Zoltánt láthatóan megviselte a tragédia. Fizikai állapota rohamosan megromlott, kedélytelen, összetört. A hitközségi menzán étkezik, ez jelenti szinte egyetlen kapcsolatát a külvilággal. Emellett rendszeresen jár a pénteki istentiszteletekre. Gyermekei külföldön élnek, évente egyszer látogatják meg.

A dédszüleimről nagyon röviden tudok mesélni. Az apai dédapámat úgy hívták, hogy Kappel Noé. Valamikor az első világháború előtt született, de pontosan nem tudom, mikor. Még a nagyszüleim születési évét sem tudom. Talán ő [a dédapa] volt Désen vagy [Vasasszent]Egyeden a magyar dohányjövedékek vezetője [lásd: trafikjog (dohánytőzsde)]. Igazából nem tudom, mit jelentett ez akkor. Az első világháborúban érdemeket is szerzett. Máskülönben, úgy emlékszem, a szüleim azt mondták róla, hogy nagyon vallásos ember volt. Ortodox zsidó volt, és nagyon fontos, hogy nemcsak ortodox, hanem askenáz is. Az askenáz az német zsidó. Nagyon tisztelték, és a kor szokása szerint jártak hozzá tanácsokért is. Én személyesen nem ismertem őt. Az édesapám és a nagybátyáim beszéltek róla. Nagyon büszkék voltak arra, hogy a régiek közül volt valaki híres a családban. A dédapám úgy volt ismert, mint Erebn Najách ven Szentje Zsutje. Szentje Zsutje Szentegyedet jelent, oda valósi volt [Vasasszentegyed – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 1910-ben 1000 főnyi román és magyar lakossal. Trianont követően Romániához került. Ma: Sântejude, Kolozs megye. – A szerk.]. Én csak annyit tudok, hogy így volt híres, hogy Erebn Najách. Ez jiddisül van. A Najách Noét jelent, az erebn határozza meg pedig, hogy ténylegesen nem közember, hanem valami rabbiféle lehetett. Tehát ez azt jelenti, hogy legkevesebb középvégzettséggel rendelkezett. A középvégzettség annak idején a zsidóknál, ha tanult, akkor tizenhárom-tizennégy éves korától számítható [Kappel Zoltán föltehetően nem a közoktatásról beszél, hanem a héderben szerzett végzettségről. – A szerk.].

Annyit tudok, hogy amikor gyerekkoromban zsidó iskolába jártam, akkor volt nekem egy tanítóm, sajnos már nem jut eszembe, hogy hívták. Hát akkor azt is rabbinak nevezték, én lehettem úgy nyolc-kilenc éves. Nagy szakálla volt. Egyszer csak tanulás közben, azt kérdi tőlem, hogy hogy hívnak engemet. Mondtam én neki, hogy Najách vagyok. A Najáchot ő valahogy másként mondta, már nem emlékszem, mert nagyon furcsán mondta. Na és akkor azt kérdi: „Kappel Najách?” „Igen.” Azt mondja: „Kitől kaptad ezt a nevet?” Mondom én: „A dédapámnak a neve.” És ő megszeppent, hogy én Kappel Najáchnak vagyok az unokája. S jött akkor a sakter is, aki ugyancsak ott volt körülöttünk, mert ott volt a sakteráj, ahol vágatták a majorságokat. Egy fiatal szakállas pasas volt, és mondja neki a tanító, hogy én Kappel Najáchnak vagyok az unokája. Mind a ketten csodálkoztak, de többet nem kérdeztek, és nem is mondtak semmit. Később megtudtam, hogy a tanító az Átjáró utcában lakott Szentegyeden, ugyanott, ahol Kappel Najáchnak is volt a háza, amit – nem tudom, miért – később dédapám reáhagyott. Szegény volt a családja az én tanítómnak.

Dédapám [Vasasszent]Egyeden lakott, de azután Bethlenben, majd ott halt meg [Betlen (Bethlen) – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 1891-ben 2300 lakossal, 1910-ben és 1920-ban 3100 román, magyar és német ajkú lakossal; mint járási székhely több közigazgatási intézménnyel rendelkezett (szolgabírói hivatal, járásbíróság, telekkönyv, kir. közjegyzőség, adóhivatal); volt vasútállomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása. A községben takarékpénztár, mezőgazdasági népbank és tejértékesítő szövetkezet működött. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Én kíváncsiságból, ezelőtt vagy huszonöt évvel elmentem Bethlenbe, mert tudtam, hogy ott élt. Egy zsidóhoz mentem, ketten-hárman lehettek még ottan zsidók. Mikor mondtam, hogy úgy hívják, hogy Erev Najách, akkor azt mondta nekem: „Ismerem, hogyne, hallottam róla. Jöjjön velem, megmutatom, hol van a sírja.” Na és akkor elvitt oda az illető, és megmutatta a sírt. Hát annyi év után még egy ház is összeromlik, alig lehetett ráismerni a sírra. Nem tudtam, hogy ő hogyan ismerte meg a dédapám sírját. A többi dédszülőmről semmit nem tudok. A nagyszüleim közül is az apám részéről tudok csak inkább beszélni.

Apai nagyapám, Kappel Mihály [Vasas]Szentegyeden született. Kolozsváron lakott, és kereskedelemmel foglalkozott. A Kolozsvár melletti Kidéből Kide – kisközség volt Kolozs vm.-ben, 1910-ben 800 főnyi magyar és román lakossal. Trianon után Romániához került. Ma: Chidea, Kolozsvártól 26 km-re, északra fekszik. – A szerk. vette el nagyanyámat, Rosenfeld Rózát. Annak idején nem Kidén, hanem a tőle néhány kilométerre délre fekvő Gyulán Kolozsgyula, románul Giula vezették be a születéseket, így a nagyanyámét is. Nagyapám ott ismerkedett meg a Rosenfeld családból való nagyanyámmal, majd a házasságuk után Kidére költözött. Volt ennek a nagyapámnak hét gyermeke, ezek között van az apám, apámnak az ikertestvére, még két lány és három bátyja.

Édesapám, Kappel Móric 1896. március tizenötödikén született, Kidén. Édesapám után született még két leány. A lányok is ikrek voltak, és apámnak is volt egy ikertestvére. Amikor az édesapám és a lányok is megszülettek, meghalt az anyjuk, az én nagyanyám. Ez valamikor 1912 körül lehetett [Az interjú során kiderült, hogy inkább 1906 körül történhetett ez. – A szerk.]. Ekkor a hét testvérből már csak négyen éltek otthon, a többiek már nagyobbacskák voltak, és mindegyik elhelyezkedett az ország különböző településein.

Az apámat Kolozsváron a Rosenfeld család vette magához. A férfit Rosenfeld Móricnak hívták, és édesapám anyjának volt a testvére. Móricról annyit tudok, hogy suszter volt, és két gyereke volt. Ezek dúsgazdag emberek voltak falun, és aztán eljöttek ide, Kolozsvárra lakni. Itt is elég jó házban laktak, ami a sajátjuk volt. A feleségét Klári néninek hívták. A lányuk nevére nem emlékszem már, viszont tudom, hogy most kint él Izraelben. A fiukat Zoltánnak hívták, ugyanúgy, ahogy engemet. Ők nevelték fel édesapámat, aki aránylag elég jó zsidó vallási nevelést kapott tőlük. Megtanult imádkozni, igyekezett szombaton nem dolgozni. Később is betartotta a zsidó szabályokat, amelyeket akkor, mikor én gyermek voltam, kevés zsidó tartott be.

Édesapámnak az ikertestvérét Kappel Sándornak hívták, és Désen lakott. Azt hiszem, gyümölcskereskedelemmel foglalkozott ott. A fiát Kappel Dezsőnek hívták, három-négy évvel lehetett nagyobb nálam. Munkaszolgálatban halt meg. A nagynénémre nem emlékszem, nem jött hozzánk sohasem. Sándor elég meleg lelkű ember volt. Néha eljött hozzánk látogatni, és éreztem mint gyerek, hogy szeretettel kérdezősködik, és örvend nekünk.

A következő testvér Kappel Samu három-négy évvel lehetett nagyobb, mint édesapám, tehát valamikor 1892-ben vagy 1893-ban született. Erről is csak annyit tudok mondani, hogy Kolozsváron laktak. A mai Tanítók Házánál, a Tordai úton volt neki szódavízgyára. A lakása is ott volt a gyár mellett. Gyárnak nevezték, még akkor is, ha hárman-négyen dolgoztak csak, és még neve sem volt. A „munkások” a családból kerültek ki. Samu feleségét Rézi néninek hívták. Ez egy zsidó név, Reizlnak ejtették ki annak idején. Nagyon vallásos, ortodox zsidó emberek voltak, négy gyerekük, két lány és két fiú volt. Az egyik fiút Kappel Martinnak hívták, mi Martyinak szólítottuk. A másik pedig Kappel Vilhelm volt. Tehát két Vili unokatestvérem volt. A lányok közül Teréz volt a nagyobb, ő 1921-ben, vagy 1922-ben született. Manci, a negyedik gyermek jóval fiatalabb volt. Samu meghalt még a holokauszt előtt, itt van eltemetve, Kolozsvárt. A feleségét és gyermekeit deportálták, egyedül Teréz jött haza közülük. Teréz miután hazajött, nagyon hamar férjhez is ment. A férje szabó volt, a nevére nem emlékszem. Teréz a háború előtt inkább zenével foglalkozott, nem volt állandó munkahelye. De hát nem tudott kiteljesedni mint zenész, mert jött a deportálás, utána pedig gyereket szült, és háztartásbeli maradt. A fia most úgy ötven éves lehet, de semmit nem tudok róla. Valamikor az 1950-es években kiköltöztek Izraelbe, de hogy melyik városba, már nem tudnám megmondani, pedig egyszer voltam is náluk látogatóban. Lehet, hogy most is élnek, nem tudom.

Apám Herman nevű testvére Besztercén élt. S annak sok gyermeke volt, nagyon szegényen éltek. Herman harcolt az első világháborúban, az osztrák–magyar hadseregben, és rokkantan jött haza [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Nagyon le volt rokkanva, úgyhogy kapott támogatást az államtól. Nem tudom, milyen nyugdíja lehetett, de nehezen tudtak megélni belőle. A fiai közül Kappel Dezsőt ismertem közelebbről. A zsidó neve Duvad Duvid volt. 1922-es születésű volt, és Kolozsvárra jött szabóinasnak, itt tanulta ki a mesterséget. Apám segítette, amennyire tudta. Ez az ember 1940-ben Mesilemmel, a fiútestvérével elment Moldvába. Tudták, hogy az oroszok vissza fogják kapni Romániától Moldvának egy részét [Besszarábiát], és ők odamentek, hogy az Oroszország fennhatósága alá kerülő részen legyenek. Sikerült nekik, és az oroszok ottan őket olyan bánásmódban részesítették, mint akik a fasizmus elől menekültek. Egy ideig nagyon nehéz körülmények között tartották őket. Táborban, elszigetelve voltak valahol Oroszországban. Én ezeket csak a második világháború befejezése után tudtam meg, mikor hazajöttek meglátogatni minket. Mind a ketten Oroszországban alapítottak családot. Hermannak még volt három leánya, akik közül egyet idegenek neveltek, mert annyira szegények voltak.

Apám leánytestvérei közül Ilonka Besztercén élt. Varrodája volt, tizenketten, tizenhaton dolgozhattak nála. Őt deportálták, és nem jött haza. Két lánya volt: Ráhel most Izraelben él, a másik pedig itt, Kolozsváron ment férjhez, a fia orvosit végzett. 1949-50 körül elment, azt hiszem, Németországba, de pontosan nem tudom, hogy hol van, és mit csinál.

A másik lánytestvért úgy hívták, hogy Róza. Ő már 1918-ban elment Kidéből Pestre, és ott ment férjhez, keresztény emberhez. Valami Virágnak hívták a férfit. És amikor a magyarok bejöttek Észak-Erdélybe [lásd: „Magyar idők” (1940–1944) ], akkor tudom, hogy ez a Róza elment Párizsba a férjével. Ott éltek egészen halálukig.

Rosenfeld Jakab volt a legnagyobbik bátyja apámnak. Pékséget működtetett Nagyváradon, és ott nősült meg. Nagyanyám családnevét, a Rosenfeldet viselte, valószínűleg azért, mert a nagyapám nem ismerte el gyerekének. Jakab magas rangú tiszt volt, kitüntetett ember. Még emlékszem, az Aranykönyvben  is szerepelt a neve A Hegedüs Márton által szerkesztett albumra gondol: A magyar hadviselt zsidók aranyalbuma az 1914–1918-as világháború emlékére. Budapest, 1941. – A szerk.. Azoknak a magyar katonáknak, akik az első világháborúban részt vettek, készítettek egy Aranykönyvet. A felesége nem tudom, ki volt, és róla se tudok sokkal többet, mint, hogy eldeportálták, és többet senki vissza nem jött a családjából. Még a vagyonával sem tudom, mi történt.

Nagyanyám halála után nagyapám újranősült, és Besztercén telepedett le. Itt mészárosként kereste a kenyerét. A második feleségétől, kinek nevét nem tudom, három gyermeke született még: Szidi, Helén és Izsák. Ők voltak apám féltestvérei. Az első házasságból származó három kisebb gyermeket is együtt nevelték fel.

Szidi, a legnagyobbik Besztercén született. Túlélte a holokausztot, és miután hazajött, férjhez ment valakihez megint. Nem is olyan rég, vagy nyolc-tíz évvel ezelőtt halt meg. Apámnál tíz évvel lehetett fiatalabb. Nagyon rafinált nő volt. Azért emlékszem rá, mert amikor hazajött a deportálásból, követelte a Kappel vagyonnak egy részét. Azt a házat szerette volna megszerezni, ami Kappel Noé nagyapámé volt. A deportálás előtt szegény asszony volt, gyenge kicsi bérházban laktak az akkori férjével. Most pedig odajött apámhoz, és követelte, hogy mondjon le az ő részéről, mert nekünk már van házunk. Akkor az apám szó nélkül lemondott, anélkül, hogy nekem egy szót is szólt volna. A szüleim nem voltak kapzsi természetűek. Még volt egy unokatestvérem, Konrád, az is lemondott Szidi javára. Szidivel inkább édesapám tartotta a kapcsolatot, édesanyám nem szerette, mert furcsa nő volt. Ezért nem szerettem én sem. Nem éltek a szüleim a legjobb viszonyban. Anyám egy nagyon szép nő volt, de tizenhárom évvel volt idősebb, mint az apám, és ezért féltékeny is volt az apámra. Aztán amikor baj volt otthon, akkor apám mindig ehhez a testvéréhez ment el. Éjszakákat töltött a házon kívül. Vagy Szidinél volt, vagy máshol, ezt nem lehet tudni.

A másik nagynénémet úgy hívták, hogy Helén. Ő is Besztercén született, majd Kolozsvárra jött. Én Kolozsváron ismertem meg. Helén nagyon meleg lelkű nő volt, velem szemben is. Nagyon későn ment férjhez. Német nyelvet tanított egy zsidó család gyermekeinek, akiknek Kolozsváron kenyérgyáruk volt. Ez volt az ő foglalkozása addig, ameddig férjhez nem ment valamikor 1937 és 1940 között. Hozzáment egy magyar férfihez, Mikó Józsefnek hívták. Vasesztergályos volt a mestersége. Nagyon szépen éltek együtt, de saját gyerekük nem volt, csak egy fogadott. A bécsi döntés [lásd: második bécsi döntés] környékén, valószínűleg közvetlenül 1940 után elmentek Magyarországra, és ott telepedtek le. Egyiküket sem deportálták. A férfi magyar volt, Helén pedig a Mikó családnevet viselte, és valószínűleg nem derült ki, hogy ő zsidó. Körülbelül húsz éve haltak meg.

A harmadik testvér Izsák volt. Valamikor 1910 körül született. Velünk egy utcában laktak, az út túlsó felén. Kicsi, szép házuk volt, amit az apám épített nekik. Izsákot 1941-ben elvitték munkaszolgálatra, és csak 1948-ban jött haza orosz fogságból [lásd: zsidók szovjet hadifogságban]. A feleségét Helénnek hívták, mint az egyik nagynénémet. Volt egy fiuk, a Vilike, akit Izsák testvére, Helén nagynéném magához vett Magyarországra, amikor Izsákot munkaszolgálatra hívták. Neki nem volt gyereke, és nem is akarták, hogy Kolozsváron Vilike szem előtt legyen, és esetleg őt is munkaszolgálatra vigyék. Azt hiszem, vagy egy évig volt ott. Aztán hogy hogyan derült ki a gyerek zsidó származása, nem tudom, de a rejtegetés miatt a nagynénémet felelősségre vonták. Valahogy tisztázták a dolgot, a gyereket pedig nagy nehezen hazaengedték Kolozsvárra, azt hiszem, 1942-ben vagy 1943-ban. Vilikét és az anyját deportálták 1944 tavaszán.  Egyikük sem jött haza, mind a ketten meghaltak. Izsák, mikor 1948-ban hazajött, se gyerek, se feleség. Én ekkor már itthon voltam, már meg is voltam nősülve. Ő munkába állt, a vasgyárban dolgozott, galvanizálómester volt. Újranősült, egy zsidó nőt vett el. Szerénkének hívták. Különösebb kapcsolatban nem voltam a feleségével, csak azt tudom, hogy ő is deportálva volt. Gyerekük nem született. Alig két évre rá, ahogy férjhez ment a nagybátyámhoz, lebénult mind a két lába. Nem bírt járni, ágyhoz volt kötve. A nagybátyám dolgozott, és az otthoni dolgokat is elvégezte. Így élték le az életüket, ameddig aztán vagy tizenöt évi házasság után nagybátyám hirtelen meghalt. Megmaradt Szerénke nagynéném, akinek ugyan volt testvére, aki vigyázott rá, de az is aztán két-három hónap múlva meghalt.

Édesapám, Kappel Móric gyermekkora nagyon keserves volt. Már tízéves korában elkerült otthonról, miután meghalt az anyja, nagyapám első felesége. Vele együtt a többi testvére is szétszóródott, és ki itt, ki ott nyomorgott. Apám Kolozsvárra jött, és péknek tanult. Kábé négy-öt elemije és ugyanennyi Talmud-Tórája volt. Aztán jött a háború [az első világháború], és elvitték katonának. 1914-ben ő pont tizennyolc éves volt.

Frontszolgálatot végzett, megsebesült, majd hazajött. Ennél többet nem tudok erről, apám nem mesélt a háborús élményeiről. Hazajövetele után egy-két évre, 1920-ban, meg is nősült. A korban szokás volt a házasságközvetítőn keresztüli házasodás, de a szüleim ezt nem vették igénybe. Apám elvette anyámat, mert zsidó nő volt, anyám pedig csak azért ment hozzája, mert bizony már harmincöt [harminchét] éves volt, és tovább már nem válogatott. Feltette magában, ha még egyszer lesz egy férfi, aki el akarja venni, azonnal hozzámegy. Így ment az apámhoz feleségül. Ezt mondogatta szegény anyukám mindig, nyugodjék. Édesanyám halála után édesapám kiköltözött Izraelbe, Rhison LeCionba.

Édesanyám szülei nem kolozsváriak voltak, és nem is környékbeliek. Valahonnan Felvidékről jöttek Kolozsvárra, és az Eperjes utcában laktak. Anyai nagyapámat Klein Lébnek hívták. Ezt onnan tudom, hogy mikor édesanyám meghalt, akkor fel kellett írni az apja zsidó nevét is, és apám a Léb nevet írta fel. Nem tudom, hogy a nagymamám mikor született, és már a nevére sem emlékszem. Ő engemet nagyon szeretett, nálunk lakott. Mikor az apám elvette feleségül az anyámat, akkor a nagyszüleim, anyám részéről, hozzánk költöztek. Itt haltak meg Kolozsváron, a két világháború között.

Édesanyám 1883-ban született a Felvidéken, de már Kolozsváron nevelkedett fel. Néhány elemit végzett, és kitanulta a varrást. Varrónő volt a mestersége, és meg is élt belőle elég jól. Mesélte, hogy mikor még Felvidéken laktak, ott az volt a szokás, hogy a nagy grófi családok varrónőt fogadtak, aki aztán ott volt egy egész éven keresztül. Minden varrnivalót, függönyt, fehérneműt, ami volt, meg kellett csináljon. Ezen felül pedig rendelésre is varrt ez alatt az egy év alatt a családnak. Édesanyám konkrétan nem említett egy ilyen grófi családot sem, amelyiknél szolgált. Így lett nagylány belőle. Kolozsváron nem dolgozott senkinél, hanem otthon vállalt munkát, ameddig férjhez nem ment.

Édesanyám lánytestvére, Klein Pepi egy évvel talán hamarabb ment férjhez. A férje, Gajzágó Márton örmény származású magyar ember volt. Édes gyerekük nem volt, fogadott gyermeket tartottak, akit Gajzágó Lajosnak hívtak. Nagybátyám orvosi műszerész volt, és nősülés után önállósította magát. A Deák Ferenc utcában volt neki egy elég nagy műhelye. A nagybátyám át kellett térjen zsidónak, mert a nagyszüleim nem egyeztek bele abba, hogy édesanyám testvére hozzámenjen egy keresztényhez. Az áttérési procedúrának külön rendje van. Egypár hónapig tart, míg valaki felkészül abból, hogy mit kell csináljon egy családos zsidó férfi. Hogy hogy kell megtartani a szombatot. Meg kell tanulni elolvasni héberül pár imát. Megtanulja, hogy a szombat mindig pénteken este áll be, és ekkor ünnepi vacsorát kell tartani, és imát mondani. A régiek szerint a vacsora a csillag feljövetele után kezdődik meg. Manapság már órára mennek a dolgok. Meg van határozva minden héten úgy, ahogy az ősz beáll: mindig egy félórával, tíz perccel hamarább áll be a szombat, majd jön a nyár, amikor mindig később. Mikor a szombat beáll, akkor gyertyát kell gyújtani, és a zsidó férfi egy imádságot kell mondjon az egész családjának. Szokás, hogy megáldja a gyerekét, ráteszi kezét a fejére, és mond egy imát. Az ima jelentését még a legtöbb zsidó se tudja, Gajzágó is kellett mondja, de ő sem értette.

A szüleim kezdetben a Györgyfalvi úton laktak, albérletben. Édesapám pékségben dolgozott mint pék, édesanyám pedig otthon vállalt munkát. A nővérem, Kappel Sári ebben a lakásban született, 1922. április tizenhatodikán.

Sárit megelőzően, 1921-ben vagy 1920-ban született még egy testvérem, aki pár napos korában meg is halt. Sári nagyon gyenge fejű leányka volt, ez a valóság. Verekedős volt, fiúkkal verekedett, még engemet is megvédett, ha szükség volt rá. Még a barátaimmal is verekedett, akiktől én féltem, ő megverte őket. Két évvel volt nagyobb nálam. Csak öt elemit végzett, mert nem volt feje hozzá. Akkor kidobták az iskolából, ez a valóság. Nem tanult, nagyon rossz magaviselete volt, és nem félt a tanítóktól. Kerülte az iskolát, tekergett az órákról. Aztán legutoljára az volt a baj, hogy amikor a tanító beszélt, és mondott valami érdekeset, akkor Sári hangosan sziszegni kezdett: „tsz-tsz, hjűű.” Majd akkorát fütyült, hogy a tanító ki is zavarta az osztályból. Férfifodrásznak tanult. Egy keresztény fodrászhoz szegődött be tanulni, majd három év gyakorlat után felszabadult, és önállóan dolgozott.

Sári vagy három héttel utánam jött haza a deportálásból. Az érdekes az, hogy Kolozsvárt kevés ilyen család volt, mint a miénk, hogy mind a négyen, ahányan voltunk a családban, hazajöttünk. Édesapám, édesanyám s a testvérem is. Ilyen nem volt, hogy egy család teljes egészében hazajöjjön.

A nővérem, mikor hazajött, tovább folytatta a mesterségét. 1946-ban férjhez ment egy zsidó pasashoz, de nem éltek a legjobb viszonyban. Goldfried Ervinnek hívták a férjét. Két gyerekük volt. Sári egyik gyerekét úgy hívták, hogy Goldfried Hary, a leánykát pedig Erika. A gyerekek közül a fiúcska meghalt autóbalesetben, a leányka valahol él, már én sem tudom, hol. Kiköltöztek Izraelbe, és ott rövidesen el is váltak egymástól. Karkurban laktak. A válást követően Ervin meghalt. A nővérem leánykája olyan lett, mint az anyja. El is ment a háztól, és valahol külön él az anyjától. Amikor elmentem Izraelbe, akart velem találkozni. Találkoztunk is, s panaszkodott az anyjára. Nem volt mit tanácsoljak neki. Külön élt már tizenhét éves korától, elment a háztól. A nővérem is él, de már nagyon öreg. Nyolcvannégy éves, és már a fiaim sem tartanak vele kapcsolatot, nagyon egy furcsa nő. Én sem vagyok kapcsolatban vele. Nem levelezünk, mert az első házasságom alatt voltam nála látogatóban, és megromlott a viszony közöttünk.

1923 körül a szüleim elköltöztek a Galamb utcába, és ott születtem én, 1924-ben. Nem volt még saját ház az sem. Bérben laktak ott is, és mikor én négy éves voltam – ez azt jelenti, hogy kábé 1928-ban –, leköltöztünk az Írisz-telepre, a saját házunkba.

A Galamb utcát nyolcvan százalékban zsidók lakták. A Papp utcától négy utcával van lennebb, nekimegy a Szamosnak. Egy olyan nem tudom, milyen utca volt, egy emeletes ház sem volt abban az utcában. Kicsi, kulipintyószerűségek voltak. Szegényebb zsidó negyed volt. Gazdag emberek nem nagyon éltek ott. Mi a Galamb utcában a 34. szám alatt laktunk. Fával fűtöttünk, de volt villany bevezetve a házba. Azt hiszem, az egész lakásunk egyszoba-konyhából vagy két szobából állt. A konyha az első részen lehetett, a frontra nézett. A tulajdonos egy vallásos zsidó pasas volt, Marmorsteinnak hívták. Azt hiszem, hátul talán még volt két-három szobája, amiben ő lakott. Az udvaron még egy másik zsidó család is lakott. A férfi fogtechnikus volt, de a nevét nem tudom.

Annak ellenére, hogy külvárosnak számított, 1928-ban azért költöztünk le az Írisz-telepre, mert a szüleim saját házat akartak. Vettek egy szoba-konyhát itt, és beköltöztek, hogy ne kelljen házbért fizetni. Akkor aztán lassanként édesapám kezdett építeni. Egy egész parcellát beépített. De mind szoba-konyhákat csinált: nekünk elöl volt kétszoba-konyhánk, aztán csinált egy pékséget és még egy szoba-konyhát. Ennyi volt az ő házuk az egész életükön keresztül. Kínlódtak, mert óriási kölcsönt vettek fel a banktól, mert csak ilyen formán tudtak saját lakást építeni maguknak.

Emlékszem, hogy az Írisz-telepre a villanyt gyermekkoromban vezették be. Addig az utcánkban nem volt villany. Víz se volt, csak kutak voltak az utcákon. A mi házunkhoz elég közel volt a kút, de mi aztán ástunk saját kutat az udvarunkon. Máskülönben is, muszáj volt, mert pékségünk volt, és vízzel kellett dolgozni. Sok vízre volt szükség, s akkor kútból vederrel merítették a pékségbe is a vizet. Nekünk gyerekként nem kellett segítenünk a pékségben. Apám alkalmazott egy-két segédet, s nemsokára aztán kiadta bérbe a pékséget, ő pedig munkahelyet keresett, hogy tudja a banknak fizetni a tartozásokat. A pék, aki kivette a pékségünket, ott lakott az udvarunkban. Fizette a házbért a lakásért, s fizette a pékségért is. Az érdekes az, hogy édesapám ugyancsak egy kenyérgyárba ment el dolgozni mint pék.

A szüleim olvasottak voltak. Anyukám modernebb szemléletű volt, mint édesapám. Édesapám, mivel faluról származott, visszamaradottabb volt. Mind a ketten ortodox zsidó családból származtak. Édesanyám vallásos volt. Szerette, tartotta a vallást, sokszor láttam imádkozni. Jó memóriám van, és emlékszem a jiddisül mondott imádságaira. Tudtam, mit mond, tehát értettem is az imák szövegét. Hálát adott a jóistennek, hogy megadta a szombatot. Mindezt jiddisül mondta. Na, ezt én édesanyámtól annak idején hallottam. Nem tanított ezekre engem meg, csak hangosan mondta az imákat, miközben az asztal meg volt terítve, és akkor én annyiszor hallottam, hogy benne maradt az agyamban, és még most is tudom.

Édesanyám megtartotta rendesen az ünnepeket. Szabadidejében délutánonként összeült néhány szomszédos zsidó nővel, és vallásos dolgokról beszélgettek. Volt egy, aki nagyon értett a dolgokhoz, és az magyarázgatta. Édesanyám is és a többiek is örvendve mentek át a szomszédasszonyhoz, aki nekik elolvasta a vallási könyveket, és megmagyarázta az értelmét. Mindenki hozzászólt, elmondták, amit tanultak otthon a szüleiktől. Egymás között ők is tanítgatták egymást. És elmesélték, hogy mit és hogyan kell ünnepelni.

Az én szüleim otthon magyarul és jiddisül is beszéltek. Az ő szüleiknek az anyanyelve a jiddis volt. Apám és anyám főleg akkor beszéltek egymás között jiddisül, ha nem akarták, hogy mi, gyerekek értsük azt. Akarva-nem akarva, mi így tanultuk meg a jiddist.

Édesapám a szombatokat megtartotta, nem ment dolgozni szombaton, vasárnap dolgozott inkább. Olyan helyre ment, ahol felvették úgy, hogy vasárnap volt szükség rá. A kenyérgyár tulajdonosa zsidó volt, és édesapámat felvették úgy, hogy szombaton legyen szabad, de dolgozzon vasárnap. A kenyérgyár neve Familia volt.

Minden héten, naptárszerűen, péntek este áll be a szombat. Tehát péntek este, mikor már lement a nap, és kezd feljönni a csillag, akkor áll be a szombat. Manapság már pontosan meghatározzák, hogy hány perckor áll be a szombat, és mikor megy ki. A szombat estét is pont úgy megünnepelik a zsidók, mint a péntek estét. A szombati gyertyát a zsidóknál a feleség gyújtotta meg minden alkalommal, és ha valami volt a feleséggel, akkor a leány kellett meggyújtsa. Nálunk is így történet. A gyertyagyújtáskor anyám mondott egy rövid imát. Ez a gyertya a szombatnak a megünneplésére lett meggyújtva.

Szombaton a zsidó családban speciális ételek nincsenek, csak, úgymond, megszokott ételek. Ezeknek az összetétele nagyon változik, attól függően, hogy milyen tájegységről van szó. Máramarosban egész másként esznek, mint Felvidéken. Hát aztán egy ilyen városban, mint Kolozsvár, már volt tyúkhús. Az egy olyan szinte kötelező dolog volt. Tyúkhúst ettek szombatonként, de a tyúkot nem lehetett akárhogy levágni, azt el kellett vinni a sakterhez vágatni. Az ennivalókat édesanyám készítette el. Pénteken délelőtt mentünk el a tyúkkal, én is vittem tyúkot levágatni a sakterhez [lásd: étkezési törvények; sehita]. Levágták, és akkor anyám a rituális szertartás szerint elkészítette. Abban nem volt szabad, hogy vér maradjon, ki kellett áztatni [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. A vallás követelte azt. A vallás szerint a vér vad, az állatok vérétől az embernek külön kell válni, és a vértől őrizkedni kell, mert az életet jelent. A keresztények a disznónak a vérét fogják fel, mikor disznóvágás van – ez nem jellemző a zsidóknál. Ha pedig marhahúst használunk, akkor azt is sóban kell egy-két óráig áztatni, hogy vér ne maradjon benne. Na most már a tyúk elkészítésénél nem lehetett leforrázni azt, pedig sokkal egyszerűbb lett volna benyomni a forró vízbe, és akkor lejön a tollú róla. Forrázás nélkül kellett a tollút kitépni. Felbontani is csak meghatározott helyen lehetett: vagy a hátán, vagy a hasán.

Zsidó ételek voltak még a különböző tésztafélék, a bárhesz – kalács, a csulent – csollent, ejer mecibl [ejer-cibel, Eier mit Zwiebel] – az tojásoshagyma-keverék és az úgynevezett false fis. Ez a false fis azt jelentette, hogy hamis hal. Krumpliból volt csinálva és tojásból, és nem tudom, még miből [A false fis általában darált tyúkhús, apróra vágott hagyma, zsemle, zsír, tojás és különböző fűszerek hozzáadásával készül. – A szerk.]. Ezeket szabad volt enni. Mert megvolt a szabály, hogyha valaki zsidó [ember] tejest evett, akkor nem volt szabad egy félóráig vagy egy óráig húsost egyen. Ha húsost evett, mondjuk, ebédre, akkor hat órát vagy három órát nem volt szabad egyék tejest [A húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnemű fogyasztása között el kell telnie bizonyos időnek. Hogy mennyinek, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.]. Voltak olyan ételek, amelyeket parvnak [parve, páros] neveztek. Ilyen volt a [kóser] hal is. Ez után lehetett tejest enni, mert nem számított húsos ételnek. Más ételek nem jutnak eszembe, mert nagyon rég volt, mikor én még kósert ettem [lásd: páros ételek]. A szüleimnél kóser háztartás volt, és tiltották nekünk, hogy tréflit együnk. Egy idő után viszont mi, gyerekek már nem tartottuk be. A nehéz anyagi körülmények miatt 1940 után már a szüleim sem tartották be a kóser étkezést.

Tizenhárom éves korban a zsidó fiúk felnőttnek számítanak, a lányok pedig tizenkét éves korukban. Ez a fiúknál a bár micvó és a leányoknál a bát micvá. A bár micvóra engem egy nálunk lakó jesiva bóher készített fel. Megtanított imádkozni a tfilemmel [lásd: imaszíj (tfilin)]. A tizenhárom éves zsidó gyermek már kellett tudjon tfilemmel imádkozni. A tfilem tulajdonképpen egy, a homlokhoz és a kézhez szíjjal odaerősített négyszögletű kis skatulyából áll. Párhuzamosan ezzel, a szokásos felnőtt imádságokra is tanított. A bár micvókor drását [lásd: dróse] kell tartani. Drásának a templomi szónoklatot hívják. Erre is ő tanított meg engemet. Körülbelül félórányit tarthatott az én templomi beszédem, és arról szólt, hogy mit tanultam, és mit ígérek én a felnőtteknek, a templomba járó zsidóknak: becsületes leszek, megtartom a vallásomat, templomba járok, és nem dolgozom szombaton. Meglehetősen nehéz volt, mert jiddisül kellett elmondani, és én a jiddis nyelvet csak a héderben és a szüleimtől hallottam néha otthon. A barátaimmal már magyarul beszéltünk. A bár micvóm alkalmából csupán egy kis családi összejövetel volt, különösebb ünneplés nélkül. Nem hoztak ajándékot. Eljöttek, és inkább apámmal foglalkoztak, vele volt beszélnivalójuk. A nővéremnek a bát micvája még ennél is szerényebben zajlott le. Elment a templomba és kész, otthon nem is volt semmilyen ünnepség. A lányok bát micváját nem volt szokás megünnepelni Kolozsváron, legalábbis én nem tudok róla.

Na mostan, a leányok nem sokat tanulnak, legalább is nálunk a leánytestvérem nem tanult majdnem semmit, nem is sokat tudott. Én pedig tanultam, mert apám nagyon akarta, és nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljak. Én viszont szerettem futballozni, úszni gyerekkoromban. Már hétéves koromtól sem lehetett engem fékezni sok mindenben. Tizenhárom éves koromban azt mondta apám: „Na fiam, mától kezdve nagykorú vagy, megcsináltuk az ünnepélyt, a szertartásokat, és mától kezdve a bűneidért te felelsz. Énnálam megtanultad, hogy mit kell, mit szabad csinálni, és milyen a zsidó élet. Mostantól kezdve én többet felelősséget semmiért nem vállalok. Eddig köteleztelek, hogy gyere velem a templomba, most már azt csinálsz, amit akarsz.” Egy hét múlva én nem jártam többet templomba. Néha-néha ünnepeken még elmentem, de még ünnepekre sem nagyon jártam már. Sári, a testvérem is már tizennégy éves volt, elment mesterséget tanulni, és aztán többet ő sem ügyelt a vallási előírásokra. Fodrászatot tanult, és hát szombaton volt a legnagyobb forgalom, és lassan ezek a dolgok a családból elmaradtak.

A vallási ünnepekre csak töredékesen emlékszem. Otthon minden nagyobb ünnepet megültünk. A Ros Hásánával kezdem, mert Ros az a fej, a Hásáná az az év, és ez az első ünnep az évben. Tulajdonképpen ilyenkor édesanyám is jött a templomba. A nők elkülönítve imádkoztak, de áthallatszott a férfiaktól minden, és látni is lehetett a férfiakat [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Másra nem emlékszem.

A Ros Hásánát a Jom Kipur követte. A legtöbb zsidó csak e két alkalomkor járt templomba. A Jom Kipur tulajdonképpen a bűnbánat ünnepe. Azon a napon nagyböjt volt. Gyerekek voltunk még, nekünk elég volt, ha tíz óráig böjtöltünk, de ahogy nagyobbak lettünk, úgy egyre hosszabb ideig kellett bírni. Úgyhogy lassan-lassan, tizenhárom éves korunk előtt vagy egy-két évvel már egész nap böjtöltünk, s egész nap a templomban voltunk [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. A Purimra nem emlékszem.

A zsidóknál a húsvétot újévnek is nevezik, mert a zsidók akkortól kezdik számítani az életüket [A Pészahnak valóban több neve van: nevezik a tavasz ünnepének, nevezik a szabadság ünnepének, és nevezik a macesz ünnepének (a Tóra következetesen ennek nevezi). Végül „Pészahnak azért nevezik, mert ez a neve annak az áldozatnak, amelyet Niszan hó 14-én minden családnak be kellett mutatnia. A szó jelentése: elkerülés, s arra a csodára utal, amely az egyiptomi elsőszülöttek halálakor történt Izrael gyermekeivel” – azaz hogy őket elkerülte. Újévnek azonban nem nevezték. Niszan hónapját szokták a Hónapok elejének nevezni az Egyiptomból való kivonulás emlékére, és innen kezdi számlálni a Tóra a hónapokat. (Forrás: A zsidó élet törvényei). – A szerk.]. A húsvét volt az a nap, amikor a zsidók kivonultak Egyiptomból Izraelbe. A családunkban a húsvétot addig, ameddig szombaton is nem kezdtünk dolgozni, megünnepeltük, azután aztán többet nem.

A húsvétnak komoly szertartása van. A gyereknek, aki még nem tizenhárom éves, de az után is, mikor már nagy, és már meg is nősült, vallási kötelessége, hogy elmenjen az apjához, és vele tartsa meg a húsvéti ünnepet [A szédereste fontos része a gyermek által feltett szertartásos kérdések megválaszolása. Ez az ideális helyzet a tórai "add tudtára fiadnak" (Exodus/Semot 13,8) vers alapján. Nem kötelezettség, de szokás, hogy a nős gyermekek is a szülőkkel töltik a szédert. – A szerk.] Azt úgy hívják, hogy szédereste. Úgy emlékszem, hogy vacsora előtt a családfő megáldja a gyerekeit. A széder tulajdonképpen abban rejlik, hogy összeül a család. Kenyér nincsen, a lakás ki van tisztítva a kenyértől. Az ünnep előtt a házat meg kell tisztítani a hámectől, hogy ne maradjon kovász a lakásban [lásd: homecolás]. Pászka van kenyér helyett, és az asztal meg van terítve. Az ételek között van sós víz, akkor van egy másik étel, ami alma keverve dióval, s tudom is én, mivel. Ilyenkor, mikor Pészah este van, akkor az a kötelessége a fiúgyermeknek, még ha megnősült is, hogy hazajöjjön, és feltegyen az apjának négy kérdést [má nistáná]. Jiddisül kellett mondani: „Négy kérdést kérdek tehát: Mivel különbözik ez a húsvéti este a többi estétől?” „A pászka is miért pászka?” A második kérdés az, hogy „miért eszünk sósan, és miért eszünk pászkát?”. A harmadik kérdés, hogy „miért ülünk mind kényelmesen?”. A negyedik kérdés, hogy „miért eszünk mindenféle keserű vagy sós, édes ételeket?”. Miután a legnagyobbik fiúgyermek befejezi a kérdéseket, az apja kezdi mesélni, hogy „szolgák voltunk a mi őseinknél” [„Rabszolgái valánk hajdanta Fáraónak Miczrájimban…” (Hagada, 1896-os kiadás, Király Izor fordításában). – A szerk.], és hogy milyen keserves életet éltünk [A négy kérdést a legfiatalabb fiú szokta föltenni az apjának. A kérdések pedig: „Minden más éjjel ehetünk kovászost és kovásztalant, ez éjjel pedig csakis kovásztalant? Minden más éjszaka élvezhetünk bármiféle zöldséget, ma éjjel csupa keserűt? Minden más éjjel nem kell bemártanunk egyszer sem, ez éjjel pedig kétszer is? Máskor lakomázhatunk akár egyenesen ülve, akár neki dőlve, ez éjjel pedig csakis neki dőlve?”(Uo.) – A szerk.]. Hogy tulajdonképpen a zsidók, mikor el kellett menjenek Egyiptomból, és negyven évig kóboroltak, a kivonuláskor gyorsan vették, amijük volt, és csinálták a tésztát. De nem volt idejük, hogy megsüssék azt, és a hátukra vették a lapotyát, és a hátukon sült meg. Elmeséli az egész zsidóság életét, hogy Mózesnek milyen feladatai voltak ebben az időben, és hogy a zsidók negyven évig gyalogoltak, addig, ameddig az Ábrahámtól megígért földre jutottak. S akkor a családfő külön elmeséli ezeknek a jelentőségét, hogy most mit eszünk, és miért esszük. S akkor aztán mondja, hogy „azért iszunk sós vizet, hogy jusson eszünkbe az az idő, mikor izzadságunk csorgott, és sós volt a leve az izzadságnak”. Akkor, a dió és az alma eszükbe juttatja a zsidóknak azt, hogy milyen életük is volt Kappel Zoltán a hároszetre utal, amely a habarcsot jelenti, amellyel a zsidók az egyiptomi építkezéseken dolgoztak. – szerk.. Este tizenkét óráig tart, ameddig elmeséli ezeket a dolgokat. Ebből áll az egész húsvét, az első és második estét így ünneplik. A szokás az volt, hogy a pészahi edényeket egy külön ládában tartottuk, és amikor a Pészah elmúlott, azt felvittük a padlásra, és a másik évig le volt lakatolva a láda. Hát ezekre emlékszem.

A Pészahon kívül van még a Sávuot, ez a pünkösdnek a megfelelője. A pünkösd nem olyan rendkívülien nagy ünnep. Az csak annyiban ünnep, hogy el kell menni a templomba és imádkozni.

A Szukot tulajdonképpen megemlékezés a zsidók negyvenévi barangolásáról. Nyolc napig tart, és ezek a zsidó családok sátrakat készítenek erre az időszakra. Mi is állítottunk sátrat. A díszítésével anyukám foglalkozott. Az apám, úgy emlékszem, hogy kukoricaszárakat tett össze, és nádat tett fel a tetejére, és beborította. S amikor ezt megcsinálta, édesanyám díszítette ki a falakat. A tojáson két lyukat csinált, egyiket az egyik végére, a másikat a domborúbb felére. Ezen a két lyukon keresztül – kicsi lyukak voltak – kifújta a belsejét a tojásnak. Ezután a tojások oldalát is kilyukasztotta, és madárfigurákat csinált belőle. Színes papírokat hajtogatott össze legyezőformájúra, s ez lett a farka a madárnak. Azt hiszem, kenyérbélből vagy lisztből készített madárfejet, és az lett a madarak feje. Cérnára felfűzte, és ezzel díszítette fel a sátrat. Úgy emlékszem, ilyenkor mindig a sátorban ebédeltünk.

Hanuka ünnepén volt egy trenderlinek nevezett játék. Ez tulajdonképpen a pörgettyű. A trenderlin betűk voltak: a halb, az Háj [Heh] volt, ganz, az G betű volt. Gimelnek nevezték héberül ezt a betűt. És az S betű, az Sien [Sin] volt, a stell. A negyedik betűre már nem emlékszem [A negyedik betű a Nun. – A szerk.]. Ha a pörgettyű a ganznál állt meg, akkor az egész pénzt, ami összegyűlt, elvehette az, aki pörgetett. A halb azt jelentette, hogy csak a felét vehette el. Ha stell volt, akkor viszont kellett pénzt betegyen. Ez egy olyan játék volt, amelyikkel pénzt nyerni is lehetett. Ilyen játékokat játszottunk mi.

Édesanyám nem viselt parókát, sem kendőt, de a vallásos nők viseltek. Én parókát a szomszédasszonynál láttam. A zsidó vallásosoknál a nők kopaszok kellett hogy legyenek. Voltak még a rituális mosdások is. Például akkor, mikor valaki halotthoz nyúlt, kötelező volt a kezet leönteni háromszor. Egyik kezet háromszor és a másik kezet is. Ennyi volt a mosdás, de ezt meg kellett csinálni. Szombaton, mikor templomba mentek, ugyancsak meg kellett mosdani. Ezek mind rituális törvények. A vallásosak betartották, mások tisztábbak voltak, mint a vallásosak, mert azoknak volt fürdőszobájuk és szappanuk is. Édesanyám rendszeresen járt mikvébe is, de természetesen soha nem mesélt magáról a mikvéről.

Itt látom magam előtt majdnem minden nap az Írisz-telepet és a gyerekkori barátaimat. Az utcánkban még négy zsidó család lakott. Volt nekem egy nagybátyám, az Izsák, aki az apámnak volt az öccse. Ott lakott az utcánkban, a velünk szemben lévő oldalon, kicsi szoba-konyhában. Izsák, miután hazajött a katonaságból, megnősült. Kolozsváron nem volt senkije, s akkor az apám segítette. Apám csinálta neki a házat. Volt egy másik, egy pék, ott lakott az is a családjával. A pék udvarában lakott a harmadik zsidó család, a negyedik pedig mi voltunk.

Azt is meg kell mondjam, hogy nem szabad egy zsidó olyan helyre költözzön, ahol nincs legalább tíz zsidó. Mert annyi zsidóra van szükség ahhoz, hogy istentiszteletet tartsanak [lásd: minján]. Addig nem hallgatja meg az Isten azt, aki imádkozik, csak ha tízen vannak. És ha nincsenek tízen, mondjuk, nem lett meg a tíz, akkor ki kell nyitni a Tórának [a tóraszekrénynek] az ajtaját, hogy a Tóra tartsa a helyét egy embernek. Ha csak nyolcan vannak, akkor egy fát kell tenni a templom bejáratához. Az jelzi, hogyha csak nyolc van, akkor ezt is elfogadja az Isten. Na aztán, a Béla bácsi, az szegény most a „főrabbi” [Müller Benjáminra, a kolozsvári hitközség vallási ügyekért felelős elöljárójára gondol, a Centropa készített vele is interjút – A szerk.], és nagyon sokszor nem vagyunk tízen, és jönnek a rabbik, jönnek kontrollba: „Hát mi van, hát így tartják, hát így történik, hát így vigyáznak az izére, hát ezért veszik a nagy fizetést, elhanyagolják a hitet, hát csúfolkodnak velünk?!” S aztán a Béla sokszor felmérgelődik, s azt mondja a rabbinak: „Idefigyeljen, főrabbi – megmondta nyíltan, azért szeretem én, mert egyenes ember, azt mondja –, ezért nem én vagyok a hibás.” Azt mondja: „Ha maga a főrabbi, akkor vonja felelősségre a Jóistent, ő akarta így, nem én öltem meg a zsidókat. Nincs honnan többet, van három, az egyik beteg, a másik így, úgy, én nem tehetek róla, én nem csinálhatok zsidókat.” Szóval vannak ilyen érdekes, fonák dolgok.

Az Írisz-telepen tizenöt-húsz percre lehetett a zsinagóga vagy imaház a lakásunktól. Ottan vagy tizenketten-tizennégyen mindig összegyűltünk. De nagy területről, mert mi is mentünk vagy tizenöt percet, a túlsó oldalról is jöttek. Ez ott volt a külvárosban, a harmadik-negyedik utcában tőlünk. Az imaház tulajdonképpen egy Neufeld nevű kereskedő házában volt berendezve. Volt egy fűszerüzlete és egy kocsmája, ami jól ment neki, s aztán mindenfelől jöttek a zsidók hozzá, a templomba. Tehenei is voltak, volt vagy húsz tehene, és tejet hordott a zsidóknak. Pénzért persze.

Az imaházunk akkora volt, mint egy kisebb szoba. Padokat tettek, egy padban hat ember fért el egymás mellett. Körülbelül hét pad volt, tehát negyvenkét ember fért be szorosan. De nem jött mindenki. Volt olyan tizenöt ember, akik jöttek hétköznaponként is templomba. Volt még egy asztal, ahol az előimádkozó [kántor] imádkozott, háttal a hívőknek. Azonkívül volt még egy másik asztal, amelyikre a Tórát tették rá, hogy olvassanak belőle minden héten. Az előimádkozó kivette a tóraszekrényből a Tórát, elvitte az asztalhoz, rátette, és olvasott belőle. Hosszú ideig fennállt az imaház, mindaddig, ameddig 1941-ben bejöttek a magyarok. Jött az első törvény a zsidók ellen [Észak-Erdélyt 1940. augusztus 30-án, a második bécsi döntéssel csatolták vissza Magyarországhoz. A zsidótörvényeket azonban majd csak 1941. március 26-27-én terjesztették ki Észak-Erdélyre. Ekkorra már meghozták a második zsidótörvényt is. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], s akkor egy magyar ember érkezett, nem tudom, honnan, hogy ellenőrizze a zsidó templomot: hogyan zajlik az imádkozás, nehogy valamit csináljanak a zsidók. Valószínűleg csendőrféle lehetett. S akkor aztán – ez a magyar rendes volt máskülönben – eljött a templomba, neki ez volt a feladata. S akkor én gondoltam, máskülönben is lehettem már tizenhárom-tizennégy éves [Kappel Zoltán 1924-ben született. – A szerk.], hogy én mától kezdve nem megyek a templomba. Én nem megyek, hogy a magyarok leskelődjenek utánam, s nekem úgysincs türelmem. Máskülönben is, a körülmények olyanok voltak, hogy énnekem már kellett menni dolgozni, és nem tudtam olyan helyre menni dolgozni, ahol szombaton szabadnapom lett volna. Én komolyan vettem a dolgot, elmentem, megpróbáltam, hogy dolgozzak. Ekkor nekem a templom mint olyan megszűnt. Nem jártam többet rendszeresen.

Én nem nagyon néztem ki zsidónak, és nagyon jó barátságban voltam a keresztény szomszédokkal. Sőt én nyolc-kilenc éves koromban futballcsapatot is csináltam. A futballcsapatban volt két román fiú és én. Volt még két zsidó fiú egy másik családból. Na még azok is eljöttek a csapatba, és csináltam egy futballcsapatot. Egészen tizenhat-tizenhét éves koromig működött, főként magyar fiúkból állt. Külön bajnokságban nem vettünk részt, viszont gyakran szerveztünk utcák közötti mérkőzéseket. Nagyon sok hasonló csapat volt. Gyerekcsapat voltunk, nem volt felszerelésünk sem. A végén két katolikus fiút el is vittek tőlünk egy erősebb csapathoz, a Kolpinghoz, ahol már dresszük is volt a játékosoknak. A Kolping a Katolikus Legényegylet csapata volt. Jó barátom volt mind a kettő. Gábor Bélának hívták az egyiket, szegény, hastífuszban halt meg, tizennyolc éves korában. A másikat nem tudom, ki volt.

Kirándulni nem jártunk a családdal. A szomszédból eljöttek az asszonyok néha anyámhoz, ez volt minden kikapcsolódás. Főleg a péknek a felesége járt hozzánk. Az minden szombaton összehívta az asszonyokat, azt a három-négy zsidó asszonyt, aki volt, s elővette az imakönyvet, és tanította őket, megbeszéltek dolgokat. Addig, ameddig ez a nő nem került oda a pék férjével együtt, addig ilyent nem csinált anyám, nem járt másokhoz, vagy másokat nem hívott össze. Később, még a háború előtt a pék és a családja elment Palesztinába.

Nálunk nem volt neológ senki, és apám is ragaszkodott az ortodoxiához. Nekem tetszett volna, hogy áttérjek neológnak, mert világiasabb, modernebb volt. Az apám nem viselt szakállat, s a testvérei közül egyik se, nagyapám viszont igen. Gyerekkoromban vagányságból, azt hiszem, és mert tetszett nekem, hogy másnak van pajesze, a fodrásznál én is pajeszt hagyattam. Hat-hét éves lehettem ekkor, és egyedül engedtek el a fodrászatba. A fodrász zsidó volt, Orhán Dezsőnek hívták, és hozzánk közel lakott. Mondtam a fodrásznak, hogy „tessék hagyni nekem pajeszt”. „Kérlek szépen”, válaszolt, és megnyírt kopaszra, a fülemnél pedig pajeszt hagyott. Amikor hazamentem, apu visszazavart: „Azonnal vágasd le, ne csinálj cirkuszt!” Visszamentem, és levágattam. Azután soha nem viseltem pajeszt, az unokatestvéreim, Kappel Samu fiai viszont igen.

Engem először is a zsidó iskolába írattak be. Az Írisz-telepen laktunk, és legalább majdnem egy jó fél órát kellett menjek az iskoláig. Az iskola a Papp utcai templomhoz volt közel. Ez egy ortodox zsidó templom volt, és az iskola is oda tartozott a hitközséghez. Az iskola hivatalos iskola volt: délelőtt a román elemi oktatás szerint jártunk, délután pedig a vallási iskolát jártuk. Ez mind ugyanabban az épületben volt, és egy volt az igazgatójuk is. Négy-öt osztályos elemi lehetett, minden évfolyamnak külön hittanórája volt.

A délutáni iskolában az ábécével kezdtük, az alef bajsszal alef-bész. Így hívják héberül az ábécét. Mikor iskolába kezdtem járni, én már jól tudtam ezeket, mert engem már négyéves koromtól otthon taníttatott apám. Hozott egy pasast hozzánk, aki odajárt templomba az Írisz-telepi imaházba. Ez egy tizennyolc éves férfi volt, Grosznak hívták. Eljött Kolozsvárra valahonnan, nem tudom, honnan, és itt élt. És itt beszélt mindenféléről a zsidóknak, vallásról főleg, amiért mindenhol adtak neki egy napig ellátást. És mi is adtunk egy napot neki, majd egy darabig nálunk is lakott. Cserében tanított engem, s azonkívül ő evett napokat más zsidó családoknál. Reggel felkelt, s akkor két órát velem foglalkozott, majd este, mielőtt lefeküdt, megint velem foglalkozott. Addig lakott nálunk, ameddig elvitték katonának a román hadseregbe. Én lehettem akkor már vagy hat-hét éves, s akkor már aztán következett az iskola. Vele teljesen megszakadt a kapcsolat, utána nem találkoztunk. Mindenesetre nagyon könnyű volt nekem az iskola. Mások akkor kezdték tanulni a betűket, és én már sok mindent tudtam.

Délután csak kimondottan vallási oktatás folyt, kiegészítve héber nyelvvel. Bibliai történeteket tanultunk, megtanultuk az ünnepeink jelentőségét. Például megmagyarázták, hogy mi az a Ros Hásáná, milyen kötelességei vannak a zsidónak évente. Át kell gondolni azokat a dolgokat, amiken keresztülment, és a hibákat, amiket elkövetett, és minden embertől köteles bocsánatot kérni, akikkel szemben az évben hibázott. Azt tartják, hogy nem az Isten kell megbocsásson, hanem az, akit megbántottál. Ez a zsidóknál szokás is volt, hogy összevesztek, s aztán várták, hogy jöjjön a Ros Hásáná, hogy kérjenek bocsánatot egymástól. Ez nekem nagyon tetszett, hogy ilyen érdekes formái vannak a vallásnak. Én nem is bántottam meg nagyon senkit. Azért mégis mondtam ott benn a templomban imát, hogy bocsásson meg a jó Isten, hogyha valakit megbántottam. És tőlem sem kért bocsánatot senki se, és nem is voltam olyan helyzetben, hogy kelljen [A Ros Hásáná és a Jom Kipur közötti tíz nap a bűnbánat tíz napja. Ezeken a napokon nem csak az imákban vannak bűnbánó betoldások, hanem meg is kell keresni azt, akit megbántottunk, és bocsánatát kérni. Legkésőbb a Jom Kipur előtti napon. – A szerk.].

A vallástanáraim között volt egy Goldner nevezetű nagyon jó modorú ember. Volt egy Fuchs, annak már felsőfokú tudása volt. Akkor volt egy Marmorstein tanító, akinek az udvarában laktunk a Galamb utcában. Az is ott tanított a héderben. Akkor volt egy vörös szakállú Kepecs, és Goldnernél is tanultam. Goldnerrel kezdtük a tanulást, neki volt a legalacsonyabb végzettsége. Engemet az első félévben már Goldner átadott, és átkerültem egy Sámuel nevezetűhöz. Sámuel, aki látta, hogy jól haladok a tanulással, egy óra múlva átadott a magasabb szinten oktató Kepecsnek. Ez a Kepecs egy olyan rebbe volt, aki már felsőfokú iskolát csinált. Kényelmes ember volt, és sokszor elaludt az órákon. Nekünk meg jól esett, hogy elalszik, és nem kell hogy tanuljunk. Hatalmas zajt csináltunk mindig, de úgy is aludt. S ettől kezdve elment a kedvem a tanulástól, de azért tanultam én tovább, ameddig kellett. Különben sajnáltam, hogy elkerültem a Goldnertől, őt nagyon szerettem.

A hétéves elemi iskola után elmentem szakiskolába. Akkor tanultam meg a mesterségem. Román fémipari tanonciskola volt. Három évet jártam oda, és a három év után aztán felszabadultam. Ekkor már, 1941-ben, magyar világ volt. A Vasipari Részvénytársaságnál dolgoztam, egészen, ameddig jött a deportálás. Voltak magyar, zsidó és román osztálytársaim is, vegyesen.

Volt nekem egy velem egyidős barátom ottan, egy román. Azért volt barátom, mert egy gyárban dolgoztunk. Nagyon erős pasas volt, és verekedős. A szülei nem Kolozsváron éltek, ő egy inasotthonban lakott. Ebben az időben nagyon sokan jöttek be faluról, és abban az otthonban laktak mind. Közülük sokan legionar legionárius kölykök voltak, és ő is az lett. Verekedni szeretett, s aztán mikor jöttek ki a zsidók az iskolából este, akkor aztán a kapunál megvárták őket, és nagy verekedések voltak. Majdnem mindig megverték őket. Na de aztán egy időben kiderült, hogy én is zsidó vagyok, nem nagyon dicsekedtem vele. S egyszer meg akartak verni, s akkor odajött ő, hogy „Te, hogyha kezet teszel rá, aztán nem tudom, mi lesz veled”. Ezzel megúsztam a verést is, és már többet engem nem is bántottak, nem is foglalkoztak velem. Akkor jöttek a magyarok is Lásd: „Magyar idők” (1940–1944). Megcsinálták nekem az ellenőrző könyvecskémet. Valószínűleg tévedésből – mert az Isten nagyon velem volt végig, akármilyen kommunista is voltam egész életemben, hittem az Istenben –, véletlenül beírták, hogy református vagyok. Na most már a helyzet az volt, hogy mikor mentünk hittanórára, a kapunál be kellett mutatni az ellenőrzőt. Én miután református lettem véletlenül, a rabbi és a református pap is ugyanabban az órában tanították a hittant. S akkor nem volt problémám a hiányzással. Sajnos elvesztettem az ellenőrző könyvem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna reája, hogy mutassam meg, hogy nem vagyok zsidó, hanem református vagyok. Ha az a könyvem meglett volna, megszöktem volna nagyon hamar a munkaszolgálat alól.

Kérem szépen, a leventeoktatás [lásd: Levente-mozgalom] már megkezdődött a szakiskolában. Nekem véletlenül egy nagyon rendes tanárom volt, Studicska Nándornak hívták. Jó, mutatós, rendes, becsületes ember volt. Először be akart vinni a kórusba, de mondtam, hogy nekem nincs hangom, zenehallásom sincs. Jöjjek el öt órára, és akkor elmentem. Belátta, hogy nem oda való vagyok. Akkor eltelt vagy egy hónap, kettő, és akkor megint mutatott nekem valami képeket. Mutatta, hogy ő Temesváron, ahol volt eddig, ottan csinált egy gőzmozdonyt a segédfiúkkal. Hajlandó vagyok-e egy hasonló mozdonynál segíteni? Hogyne. Na azt mondja, igen, akkor ő beszél a gyárral, ahol dolgozok, ad nekem rajzokat is, anyagot is, ha kell. Menjek be hozzá a műhelybe, és akkor megbeszéljük azt, hogy milyen dolgokat bíz rám. Az összes esztergályos munkát én végeztem a mozdonyon. Volt képem is róla, de azóta ki tudja, hol lehet. Voltunk összesen vagy nyolcan-tízen, akik csináltuk a mozdonyt: lakatosok, hegesztők, bádogosok, esztergályos voltam én egyedül. Na és aztán olyan mozdonyt csináltunk, hogy mikor bevégeztük, akkor készítettünk egy nagy tablót a mozdonnyal, akik kollaboráltunk.

Mikor hazajöttem, a háború után a belügynél [Belügyminisztériumnál] dolgoztam. Erről nem szívesen mesélek. Valahogy tudomást szereztem arról, hogy Studicska Nándor nyilas. Na és aztán egyszer hagytam ezt a fülem mellett elmenni, másodszor is. Nem volt nyilas, tudtam én. Aztán elmentem a parancsnokhoz. Megmondtam, kérem, énnekem tanárom volt ez az ember, rendkívül jó szakember volt, és nagyon becsületes ember, nem az, akinek mondják. Valaki ellensége van neki. Megmutatták a képét. „Ez az?” Mondom, „Ez az”. Azt mondja, menjek és nézzem meg, mert ez az, akit ők mondanak, ez le van verifikálva [le van ellenőrizve], biztos, hogy nyilas. Hát mit csináljak, elmentem az iskolába, és amikor elmentem az igazgatósághoz, láttam, hogy a tabló még ott van, és én is rajta vagyok. Bemegyek, mikor megláttam Studicska Nándort, hát majdnem összeestem, de azért odamentem. Nekem nem lehet beadni, hogy ez nyilas lett volna, olyan rendes ember volt, s én beleláttam a lelkébe. S odamegyek, köszönök neki, és olyan kedvesen fogad. „Tanár úr, kérem, ösmer engemet, emlékszik reám?” Azt mondja nekem:  „Én nem emlékszem magára, mert összetéveszt engem valakivel.” Mondom: „Hogyhogy, tanár úr, hát diákja voltam?!” Azt mondja: „Az öcsémmel.” Nos, akkor tudtam meg, hogy ez tényleg nyilas, és ő nem az, akit én akartam védeni. Az én tanárom keresztnevére pedig rosszul emlékeztem. Na és akkor még beszéltem vele, és érdeklődtem, hogy hogy van, és mondtam neki, hogy azon a tablón, ami kint van, azon én is rajta vagyok stb. Beszéltem, és elmentem a belügyhöz. Megmondtam, hogy igazuk van, mert nem ő az én tanárom. Csak azért védtem, mert azt hittem, hogy az én tanáromról volt szó.

A tanárom, Studicska leventeőr volt. Amikor levente voltam, a zsidókkal ő foglalkozott. Az olyan rendes, becsületes ember volt, de megbízták ezzel a feladattal, és elvégezte. Kivitt minket a Hójába dolgozni, de nem csinált velünk semmit [A Hója 500 m magas, erdő borította domb Kolozsvár nyugati szélén. – A szerk.]. Segéd voltam, és akkor kellett járni hetenként gyakorlatra, szolgálatra. Ez olyan fél katonaság volt, premilitárok voltunk. A zsidókat aztán a magyarok különválasztották, és munkára vitték őket. Odajártam minden héten egy napot. Segéd voltam, szombati napon jártam dolgozni, a leventeoktatás helyett mint munkaszolgálatos. Ez tartott addig, ameddig megkezdődött a gettózás.

A Hójában csináltunk egy sípályát. Emlékszem, egyszer egy fa kidőlt, miközben dolgoztunk. Mind széjjelszaladtunk. De az egyikre ráesett, és az meg is halt, úgyhogy ez maradt az eszemben. Azonkívül még nemcsak ezt csináltuk, ameddig ott voltam, hanem a város fellegvári oldalát is mi raktuk rendbe [Fellegvár – Kolozsvár belterületén, a belvároshoz közel eső domb. A dombon eredetileg, a 18. században erődítmény állt. – A szerk.]. Ottan földcsuszamlások voltak, és ottan is csomó ház eldőlt. Na oda is elvittek, hogy a környéket tegyük rendbe, a romokat takarítsuk el. Mikor ez is megvolt, akkor elmentünk a mai sportcsarnok környékére dolgozni. Ottan dolgoztam a legtöbbet. Itt más parancsnokunk volt, Barthának nevezték. Már nem csak fiatalok voltak, hanem a kolozsvári zsidóság majdnem ötven százaléka itt dolgozott. Csak a parancsnokok voltak keresztények.

Ez a Bartha nagyon korrekt ember volt. Az emberek nem nagyon akartak dolgozni, mindenki lógott. Megmondta, hogy nem tudom, hány taliga földet kell egy személynek elhordania naponta, és utána az mehet haza. Hát, sok volt, most már nem emlékszem. Talán harminc talicskát kellett vinni, elég hosszú helyen. A Sportcsarnok melletti részt, mondhatnám, hogy a zsidó fiúk csinálták. Gödrös, rossz út volt egészen a Babeş park bejáratáig. És ott, a Szamos-parton, a Malomárok melletti részen dolgoztunk 1943-ban [A kolozsvári Malomárok a Kis-Szamos mesterségesen kialakított ága. A város nyugati részének szélén ágazik el a Kis-Szamosból, és a keleti külvárosnál tér vissza a folyóba. – A szerk.]. A fiúk is, akik lapátoltak, lógtak. Én a talicskát választottam magamnak, pedig nem határozták meg, hogy ki mit csináljon. De akik lapátoltak, azok is majdnem semmit sem csináltak, nagyon lusták voltak. Én azok között voltam, akik be is fejezték egy óra alatt a munkát. Mindig, amikor már félig töltötték a talicskámat, akkor mondtam, hogy jó, elég. Így nagyon gyorsan el tudtam vinni annyi talicska földet, amennyit kellett. A másik szombaton, amikor ismét mentünk, akkor is szaladgáltunk gyorsan a félig töltött talicskával, de a Bartha ott ült a közelben, és vagy két fiúval beszélgetett. Látta, hogy szaladok oda és vissza. Azt mondja az egyik lapátoló, hogy „Fiú, várjál, töltsük meg a talicskádat, mert figyel Bartha!”. Megtöltötték a talicskámat, és azzal is szaladtam, s mikor odaértem, megállított. Megnézi, „Jól van, mehetsz”. De azt nem mondtam, hogy ez az első talicska, ami tele van. Tovább szaladtam, s aztán két óra múlva most is hazamentem. A többiek még déli tizenkét órakor ott voltak, mert nem igyekeztek. Kevesen igyekeztek, hogy menjenek haza hamarabb. Hát voltak ötön-haton, több nem volt, azok úgy tizenegy órára befejezték. Volt egy leányka, akinek udvaroltam. Igyekeztem elmenni, hogy ne ottan veszítsem az időm.

Zsidó leánykának udvaroltam. Futóbajnoknő volt Kolozsvárt. Úgy hívták, hogy Breimon Gizi, és szegényke, 1943-ban meghalt, tüdőgyulladásban. A Haggibornál futott. Nagyon-nagyon jól futott sokáig, de gyenge és éhes családból származott. A szülei nem tudták táplálni, ahogy kellett volna, s gyenge volt. Én még udvaroltam neki betegen is, úgyhogy a temetésén is egész végig ott voltam.

Úgy emlékszem, valamelyik tánciskolában ismerkedtünk meg Gizivel. Kolozsváron több ilyen iskola is működött. Wieder Olga tánciskolájába főként zsidó társaság járt. Akkor volt egy Meister Sári tánctanár, ugyancsak zsidó. Volt a Horváth Elza, az magyar tánctanár volt. Oda is jártam elég sokat. Én jártam vagy három-négy tánciskolába. Nem rendszeresen jártam, hanem alkalmakként. Néha rendeztek koszorúestéknek nevezett táncestélyeket is. Jámbor bácsihoz is jártam, aki híres öreg tánctanár volt. Jámbor bácsi nem volt zsidó, keresztény volt. A Posta háta mögött volt a tánciskolája, az Óvárban. Úgy hívták azt a helyet, hogy Óvár. És szegény, mindig kihúzta magát. De a fekete kabátja már barna volt az elkopástól. Nála meg kellett tanulni nem csak a rendes tangót, foxtrottot, hanem még a régi francia négyest is, amit már nem járt senki. Annál tanult édesanyám is táncolni, a nővérem is oda járt, és én is nála tanultam meg. Én már tizenhárom éves koromban mentem a nővéremmel és édesanyámmal, aki a nővéremet gardírozta. Én nagyon szerettem táncolni.

Én a zsidó életbe nem nagyon kapcsolódtam bele fiatalkoromban. A cionisták ellen sem volt kifogásom. Elmentem egypárszor a rendezvényeikre, de valahogy nem tetszett nekem a dolog. Sőt, az apám is haragudott, tiltott tőle. Azt mondta: „Ide figyelj, fiam, minek kell neked cionistának lenni? A cionizmus azt hirdeti, hogy munkára nevel. Te dolgozol. Téged nem kell megnevelni a munkához, megnevelnek ott, ahol dolgozol. De ha te dolgozol, és megtanulod a mesterségedet jól, akkor megélsz itt is, nem kell neked elmenni Palesztinába.” Nem tiltott, de ez volt a nézete.

Az édesapám magyarnak tartotta magát, mint olyan. Az első világháborúban ő a székely hadosztálynál volt toborzó, s mint ilyen jó magyarnak tartotta magát. És emlékszem, a két világháború között volt, mikor el voltunk adósodva, és lefoglalták a házból a bútorokat, mindent. De volt két képünk: „A szabadságharcosok”, gyönyörű szép kép volt, és a „Puszta fiai”. Azt mondta a szegény apám annak idején: „Fiam, vigyék el az egész házat, de ezt a két képet nem hagyom, azért megharcoltam.” Szóval, jó magyar érzésű ember volt. És bejöttek 1940-ben a magyarok, negyven szeptemberében. Másnap apámat felkeresték a barátai, kollégái, akikkel együtt volt a fronton, s elmentek, és már harmadnap beállt szolgálatba mint tűzharcos. Elismerték az érdemeit is, piros-fehér-zöld karszalaggal csinálta a rendfenntartási szolgálatot. Ez tartott 1940 végéig, amikor már volt rendes rendfenntartás, és nem volt tovább szükség a tűzharcosokra. De apám annak tartotta magát utolsó pillanatig 1940. szeptember és november között a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben katonai közigazgatás működött. Ezt váltotta fel 1940. november végén a polgári közigazgatás. – A szerk..

A valóság az, hogy a kommunizmus ellen harcolt, ő toborzott katonákat a magyarországi kommün ellen. Apámmal nem beszéltem erről, később sem, mikor hazajött a munkatáborból, 1944-ben. Én erről tudtam, hallgattam is vele, mert baj csináltam volna neki a kommunizmus alatt. Szegény, ült börtönben a fasizmus alatt [1943-ban], mostan mit kezdjek én itten vele, hogy a kommunizmus alatt a kommunisták is a börtönbe rakják? Apám valahogy nem szerette a kommunizmust. Azt mondta annak idején is, hogy a kommunisták lusta munkakerülők, csavargók, sztrájkolni akarnak, de dolgozni nem. Apám szeretett dolgozni, kemény kezű ember volt, és én a hatása alatt valahogy így könyveltem el a kommunistákat mindaddig, amíg munkaszolgálatos nem lettem. Na ottan kerültem aztán kapcsolatba olyan zsidókkal, akik kommunisták voltak, sőt már ottan beszerveztek a pártba.

1944-ben a pékségünket bérlő keresztény pék felesége feljelentette a szüleimet, hogy kommunisták. A pék rendes volt, a felesége volt a rossz. Meg akarták szerezni a pékségünket. Hát, apám nem szerette a kommunistákat. Annyi kapcsolata volt velük, hogy segített egy nyolctagú zsidó családon. A szomszédunkban laktak, Mihályéknak hívták őket. Volt egy kommunista fiuk. Az a fiú dobott be sokszor reggelenként, amikor ment dolgozni, egy-egy röpcédulát a kertünkbe. És akkor az apám még mondta is nekem: „Menj, fiam, hozd el, mert beviszik a börtönbe, ha ilyesmiket csinál.” Nem olvastam el, mi volt a röpcédulákra írva. Nem kézzel írt cédula volt, hanem olyan sapirogánnal lehúzott dolog volt. Az írás összemosódott, nem volt egy rendes dolog, olyan, ami eredményre vezessen. Apám elnézte ezt nekik, és segítette ezt a családot. Nem csinált belőlük grófokat, de tudta, kicsi gyerekek vannak, és adott néha kenyeret. Az apjuk itt hagyta az anyjukat nyolc gyerekkel, és elment Amerikába, és aztán nem jelentkezett többé.

A pék felesége azt vallotta, hogy hallotta apámat anyámmal beszélni kommunista dolgokról. Apám csinálta a kérvényeket fel a kúriához. Semmilyen meghallgatásra nem került sor. Leveleket írt olyan személyeknek, akik tisztek voltak annak idején a székely hadosztályban, Pesten. Sehonnan nem kapott választ. Hat vagy nyolc hónapot kaptak mind a ketten, Kolozsváron voltak bezárva. Én meg is látogattam őket kétszer is, és ottan is rendkívül rendes emberekkel találkoztam. Mert például azt történt, hogy szabályosan egyszer egy hónapban engedtek látogatni egy személyt. A testvéremmel ketten mentünk el, és kettőnket is beengedtek. Anyámat a román Opera mellett tartották fogva, ott volt a börtön. Apámat kivitték munkára. A téglagyár környékén valahol volt egy nagy terület, és oda vitték ki a rabokat földmunkára. Este sem mentek vissza a börtönbe, hanem ott laktak valahol a téglagyár mellett. Messze volt egy kicsit, oda kellett menni látogatni. Mi a testvéremmel itthon voltunk. Én még dolgoztam mint esztergályos, a testvérem dolgozott mint fodrásznő, és vagy három hónapig volt ez, hogy mi, ketten nyomorogtunk.

A helyzet az volt, hogy őket, azt hiszem, 1943 novemberében ítélték el. És körülbelül 1944 júniusában járt volna le a büntetésük. Májusban volt vége a deportálásnak, a gettó felszámolásának, és azután körülbelül egy hónapra rá szabadultak. Akkor már nem volt deportálás, és elvitték anyámat Pestre, a gettóba. Apámat pedig Mosonmagyaróvárra vitték munkatáborba. Ott egy olyan alakulat volt, ami le volt tartóztatva, és fogva tartották őket. Tulajdonképpen ezáltal szabadultak meg Auschwitztól és a haláltól. Én a sorsukról semmit sem tudtam, mert közben engem elvittek Csepelre. Csak miután hazajöttem, akkor mesélték el, hogy mi történt velük.

Apám nem sokat mesélt az életének erről az időszakáról. Talán annyit mondott, hogy egyszer megkérdezték tőle, hogy zsidó vagy nem zsidó, s ezt letagadta. Kérdezték, hogy a Hiszekegyet tudja-e [Minden bizonnyal a „Magyar Hiszekegy” nevű irredenta versről van szó, és nem az Apostoli Hitvallásról. Lásd: irredentizmus. – A szerk.]. És azt válaszolta apám, hogy még a Talpra magyart is [Petőfi Sándor „Nemzeti dal” című versének kezdősora. – A szerk.]. Édesanyám sem sokat mesélt, csak annyit, hogy a pesti gettóban a fiatalok nagyon rendesek voltak vele, és segítették.

Már jött a deportálás, már gyűjtötték a zsidókat össze, és reggel kilenc óráig nem volt szabad otthonról elmenni. Én mégis elmentem dolgozni a hadiüzembe. Esztergályosként dolgoztam. A hadiüzemből nem lehetett késni. Gondoltam, elmegyek, és ha azok szólnak, akkor majd többet nem fogok menni, csak mikor hívnak. Ezzel a gondolattal dolgoztam egy hónapig, ameddig oda került a dolog, hogy egyszer a mesterem odajött, és azt mondja nekem, hogy hallja, viszik a zsidókat, és ő úgy gondolja, jobb volna, ha hazamennék. Nem mondott többet semmit, hogy holnap se jöjjek, egyszerűen hazaküldött. Tízpercnyire laktam a munkahelyemtől. Amikor beértem az utcánkba, láttam, hogy a szomszédunk közelben játszó nyolc-kilenc éves gyerekét megállította két férfi, és megkérdezték: „Kisfiam, nem tudod, hol lakik Kappel Zoltán?” És én vagy négy méterre voltam a hátuk mögött, a gyerek nem is vett észre, s akkor ő azt mondja, hogy megmutatja, hogy hol lakik. Én akkor megijedtem, nem tudtam, kik az illetők, bementek az udvarunkba. Én igyekeztem utánuk menni, de nem tudtam semmiről. Mi ekkor már csak ketten voltunk a nővéremmel a lakásban, mert a szüleink börtönben ültek. Mikor beléptem, az egyik illető megkérdezte, hogy honnan jövők. Mondom: „Kérem, hadiüzemben dolgozom, és hazaküldtek, de nem tudom, miért.” Akkor jöttem rá én, hogy a gyárból ezért küldtek haza engem, mert megkezdődött a gettósítás. Na és akkor annyit mondtak a testvéremnek, csináljon magának egy csomagot, nem tudom, mennyi időre, és mit lehet benne vinni, és viszik a gettóba. Így szedték össze az embereket, mindenfelől, egyszerre. Mikor elintézték a nővéremet, akkor azt mondja az egyik nekem: „Idefigyeljen, kérem, maga mint pótolhatatlan munkás, fel van mentve a deportálás alól. Mondja meg, melyik lakást akarja, a szüleiét vagy a testvériét?” Azt mondja erre a nővérem, aki olyan huszonegy-huszonkét éves lehetett, „Zoli, válaszd az én lakásomat”. Igen, mert neki be volt rendezve a lakása. Férjhez akart menni. Be volt már bútorozva minden, idő kérdése volt már, mikor megy férjhez. Akkor én a nővérem lakását választottam. „Na kérem, ha ezt választja, akkor a másikat lepecsételjük.”

Egy másik mellékutcában volt a gyülekező. Nyolc-tíz zsidó családot láttam ládákkal, zsákokkal várakozni. A gyülekezőhelyről a téglagyárhoz irányítottak. Megkértem a csendőröket, hogy engedjék meg, kísérjem el a nővéremet a téglagyárig, és vihessem a csomagját. Vagy harminc méterre a gettó előtt volt egy patak. Amikor odaértünk, azt mondja nekem az illető: „Na idefigyeljen, ha még egy lépést tesz, akkor maga is bejön.” Elbúcsúztam Sáritól, a testvéremtől, átadtam a csomagot neki, és hazamentem a nővérem lakásába.

Májusban megkaptam a behívót Nagybányára. Mikor én elmentem munkaszolgálatra, akkor a szüleim itt voltak még a börtönben, Kolozsváron. Elmentem kihallgatásra, hogy SAS behívót kaptam Névre szóló katonai behívóparancs, nevét a „Siess, Azonnal, Sürgős” szavak kezdőbetűi alapján kapta. – A szerk., és el akarok búcsúzni édesanyámtól. Ezért el kellett menjek a törvényszékre, nem tudom, milyen parancsnokhoz. Ekkor a testvérem már benn volt a gettóban. Azt mondták, hogy menjek fel, nem tudom, hova, kihallgatásra. Bementem, és jelentkeztem ottan szabályosan, és mondom a parancsnoknak: „Kérem szépen, Kappel Zoltánnak hívnak, édesapám, Kappel Móric el van ítélve, és én édesanyámat akarnám csak meglátogatni, mert édesapámhoz már nem tudok elmenni. Erre szeretném megkérni a parancsnok urat, hogy megengedje.” „Nem lehet.” S akkor egy titkárnő vagy mi volt, egy gépelő nő, azt mondta felháborodva a parancsnoknak: „Hogy lehet ennyire embertelen?!” A parancsnok erre megengedte, hogy meglátogassam. Bevittek egy terembe. Bejött édesanyám, elbúcsúztam tőle, ahogy lehetett. Keveset tudtunk beszélni: „Anyukám, drága, nézd, Sárit elvitték, én pedig megyek Nagybányára.” Anyukám nem sírt, nem lármázott, visszament szépen.

Nagybányán aztán betettek egy műszaki századba, kiválasztottak, és elküldtek a Weiss Manfréd repülőgépgyárba, Csepelre dolgozni mint esztergályost [lásd: Csepel Művek]. Együtt dolgoztam a keresztény munkásokkal, és nagyon hamar sokra becsültek engem ottan. Olyan rendes emberek voltak, hogy hoztak ebédet nekem, mert mi, munkaszolgálatosok gyengén ebédeltünk. Ők kantinban ebédeltek. Átadták nekem az ebédjegyüket, és én kaptam arra a cédulára ennivalót. A munkások teljesítményre kapták a fizetést, és a mesterem hagyta, hogy az általam készített darabokat átadjam azoknak a munkásoknak, akiknek megfizetik. A munkások sem akarták ingyen elvenni tőlem, ezért adtak ebédcédulát. És akkor jól ebédeltem egy darabig.

A mestert Pertz bácsinak hívták, egy öregember volt. Hozott még ő is nekem otthonról paradicsomot. S azt mondta nekem: „Zolkó, az én fiam Kolozsvárt csinálja a katonaságot. Ha ő is ilyen emberekre találna, mint én vagyok, nagyon örvendenék neki.” Légiriadó volt, azt mondta: „Menjen fel a padlásra, bújjon el ottan.” Mert zsidónak nem lehetett bemenni a bunkerbe, az óvóhelyre. Volt olyan eset is, hogy légiriadókor bevittek a pincébe, a fürdőbe, és ott rejtettek el. Naponta bombáztak minket, hiszen repülőgépgyár volt, és nem voltunk védve. És ez az ember, ez a Pertz bácsi rendkívülien viselkedett velem.

Egy alkalommal pékeket kerestek, és én éhes voltam, és jelentkeztem. Persze annak ellenére, hogy apám pék volt, én semmit nem értettem a szakmához. Szerencsém volt egy rendes emberrel, hogy elvett nem tudom, mennyit a lisztből, és cserében megcsinálta nekem olyan szépen a buktákat, hogy csak. Mikor kész voltak, jelentettem, hogy végeztem. Mondtam, hogy elrontottam egy kicsit, de azért meg lehet enni. „Jaj – azt mondja a parancsnok –, akkor bemész a börtönbe!” De mikor levették a ponyvát a buktákról, és látták, hogy gyönyörű szép, akkor azt mondtam, amit nekem mondtak a pékségben: „Ha én ismertem volna a kályhát, kemencét, akkor sokkal szebb lett volna. Mert kellett volna ismerni, de hát én először voltam ottan.” Megdicsértek. Pünkösd volt, azt hiszem, oda kellett a bukta. De többet nem kellett.

Még a körletben voltam, 1944 nyarán, amikor kaptam egy levelezőlapot, és mikor ránéztem, láttam, hogy az anyámnak szépen vonalazott írása. S akkor írja nekem, hogy „Kiszabadultam, én is, apád is jól vagyunk. Én gettóban vagyok, Pesten, édesapád Mosonmagyaróváron van”. Nem tudtam többet róluk, ameddig haza nem jöttem. Csepelen nem volt kimenőnk, nem is próbáltam megkeresni az édesanyámat. Kérni ilyesmit nem lehetett. Rendkívül ritkán körbemehettünk a Duna partján. Vasárnaponként megengedték, hogy mi is menjünk a Duna-partra, külön helyre megfürödni. Futballozhattunk is. Ennyit engedtek vasárnaponként, délután.

Naponta bombázták a gyárat, mi, zsidók pedig a pincében levő fürdőben bújtunk el, mert a bunkerbe nem engedtek le. Egy napon nagyon erősen bombáztak, és úgy éreztük, mintha felemelkedett volna a föld velünk. Mind közelebb és közelebb estek a bombák, és vártuk, hogy mikor esik a nyakunkba. Ez idegileg az embert nagyon megviseli. Voltak zsidó fiúk, akik nagyon gyámoltalanok voltak, és voltak, akiknek családjuk volt és gyerekük is. Egyre csak mondták, hogy „Jaj, Istenem, jaj, Istenem, meneküljünk!”. Sokan sírtak. Én is nagyon ki voltam magammal, én sem voltam nagyon bátor, nem is lehetett ilyenkor az ember nagyon bátor. De volt egy, akinek felesége és gyereke volt, akikről nem tudott semmit. Mindig, amikor robbant, akkor belém kapaszkodott, s a gyerekeit és a feleségét siratta. S engem ez úgy feldühített, hogy ránéztem, és elküldtem az édesanyjába: „Ne legyél ilyen szar, gyámoltalan zsidó, hát mit vesztel te? Hát meg fogsz halni, de legalább nem fogsz így állni, né, ahogy most állsz te, hogy kacagjon rajtad valaki, hogy gyámoltalan zsidó vagy. Fogd be a szád, ne bőgjél!” S nem telt el vagy félóra, már vége volt a légiriadónak.

Jött egy keresztény légoltalmis pasas, aki ilyenkor az óvóhelyeken rendezte a dolgokat. Odajött, gránát nála, rendesen felöltözve mint óvó. Bejött oda hozzánk. Azt mondja, „Uraim, hallgassanak meg. Jöttem, senkit sem kötelezek semmire”. Egy önkéntest kért, mert a gyár egyik házbunkerét eltalálták. Négyemeletes masszív betonépület volt. Az történt, hogy gyújtóbombákat dobtak köréje, és égtek a bombák, valami meg is gyúlt ottan. Minden ilyen bunkernek volt külön egy szellőzőnyílása. Ennek az egyik részén volt egy szolgálatos, aki abban az esetben, ha megszűnt az áram, kézzel hajtotta a ventillátort. Szívták be a levegőt, és mikor a gyújtóbombák meggyúltak, akkor a füst mind bement a bunkerbe. Az emberek pedig nem kaptak levegőt, és minden égett körülöttük. És akkor jött ez a légoltalmis, hogy annyi ember van ottan, és nincs levegőjük. Jelentkezzen valaki, önként vigyen egy oxigénpalackot nekik. S akkor gondolkozás nélkül, elsőként jelentkeztem. Elvitt egy raktárhoz, adott nekem egy oxigénpalackot. Felvettem a hátamra, és megkérdeztem, milyen irányba menjek, mert nem tudtam pontosan, hol van a bunker. Mondta, hogy melyik úton kell keresztülmenni. Az út mind a két oldala égett, és füst volt. Mentem vagy öt-hat métert ebben a füstben, és nem láttam semmit. Megálltam, nem tudtam, mit csináljak. Derékig le voltam vetkőzve, és abban a pillanatban, ahogy ott álltam, egy tűzoltóslaugból reám spriccelt a víz. Nagyon jól esett, és az a pillanat, hogy ottan az a slaug létezik, az egy olyan bátorságot adott nekem, hogy tovább indultam. Hát más is dolgozik itt, akkor nem olyan veszélyes, és jó helyen járok. Még mentem tizenöt métert, és túljutottam a füstön, megláttam a nagy bunkert. Mikor odaértem, pont akkor volt egy nagy robbanás, ami engem teljesen a falhoz nyomott. Semmi bajom nem lett. Megkerestem az ajtót, de be volt zárva. Dörömböltem a kezemmel, hogy nyissák ki, s akkor ki is nyitották. Mikor megláttak, mondták, hogy menjek fel a negyedik emeletre, nem is engedték, hogy szóljak. Felmentem a negyedik emeletre, és ottan már kicsavartam az oxigénpalackot, és jött a levegő. Így menekültek meg az ottani emberek.

Volt két fiú a században. Az egyiket úgy hívták, hogy Strul Sanyi, a másikat Perl Bertalan. A Perl Bertalan nagyon éles eszű fiú volt. Strul is ügyes fiú volt. Ezek tudták, hogy az én szüleim börtönben vannak, és ezért volt nagyobb bátorságuk, hogy velem felvegyék a kapcsolatot. Azonkívül még azért is, mert bombázáskor látták a bátorságomat. Ez volt az a dolog, amiért az a két fiú felvette velem a kapcsolatot. Mert látták, hogy én önként jelentkezek emberek megmentésére, függetlenül attól, hogy kicsodák. Később bevettek a vezetőségbe is. A kommunizmus elméleti alapjaival csak később, a háború után ismerkedtem meg, itthon. Az egész vezetőségben tíz ember volt összesen, köztük én is. Nagyon feladat nem volt, oktatásra, ilyesmire nem volt lehetőség. Ez inkább egy olyan ellenállási mozgalom volt, harcolni kellett volna.

Volt egy olyan időszak, amikor nagy fejetlenség uralkodott. Horthy október tizenötödikén kijelentette, hogy átállnak [lásd: Horthy-proklamáció], és hívta Veress Jánost, hogy segítsen megszabadulni a fasizmustól [Vörös János vezérezredes vezérkari főnökről van szó, aki bejelentette, hogy elrendelte az 1. és 2. hadsereg visszavonását. A németek erre kijelentették, hogy egész Magyarország saját hadműveleti területük, és csak a német parancsnokságnak van joga parancs kiadására. – A szerk.]. Már létezett egy alakulat, amely már az oroszok mellett volt. Egy egész ezred volt, azt hiszem [Alighanem arra gondol, hogy az 1. hadsereg parancsnoka, Dálnoki Miklós Béla átment a szovjet csapatokhoz. Őt azonban csak néhány tisztje követte, s fölhívását a hadsereg átállására is csak szórványosan követték. – A szerk.]. Ekkor a századdal még szabályosan hazamentünk a gyárból a körletbe, ahol laktunk, de voltak nagyon sokan, akik menekültek. Nekik megvolt az okuk rá, nyilasok voltak. Egy órán belül jött egy főhadnagy, nagyon egy korrekt ember volt. Összegyűjtötte a századot, és azt mondta: „Hallgassanak ide, fiúk, tudják, mi történt, tudják, hogy Horthy Miklós felhívta a katonaságot, hogy jelentkezzenek, és Veress [Vörös] János jöjjön segíteni. Nézzék, az a véleményünk, hogyha már eddig kihúzták, maradjanak itten velünk, ameddig vagyunk, és majd rendesen, szabályosan hazamennek. Ne menjenek mostan, mert veszélyes. Mostan lelőhetik magukat, ne tegyék ki magukat veszélynek. Csinálják, ahogy gondolják, ha akarnak menni, tőlünk mehetnek.” Abban maradtunk, hogy rendeződnek a dolgok, s majd akkor meglátjuk, mit lehet csinálni, egyelőre maradunk. Ekkor nem voltak az oroszok még itten. De én már a mozgalomhoz tartoztam, benne voltam a csepeli kommunista földalatti mozgalomnak a vezetőségében a zsidók részéről. Tudtam róla, hogy vannak fegyverek elrejtve arra a célra, hogy ha változás indul, akkor mi, földalattiak vegyük át a gyárban a hatalmat. Hatvanezer ember dolgozott a repülőgépgyárban [Nincs adatunk a Weiss Manfréd Repülőgép- és Motorgyár Rt.-nél dolgozók számáról, ez a szám azonban egészen biztosan erős túlzás. – A szerk.]. Mikor a főhadnagy elmondta, hogy mi a helyzet, én elmentem a párthoz eligazítást kérni. Mi, földalattiak kimentünk fegyverrel a Duna partjára, az országút szélére, hogy védjük a gyárat.

A fegyverek le voltak téve egy háznak a pincéjébe, s onnan vettük el őket. Összesen tízen voltunk. Ezek a földalatti mozgalom fegyverei voltak. Mi a mozgalomban voltunk, és nekünk már voltak Pesttel kapcsolataink. Mindig ment egy-egy küldönc. Az adta az utasításokat, hogy mit csináljunk, hogyan csináljuk. És erről is már beszéltünk gyűlésen, hogy van egy ház, ahol fegyverek vannak letéve a mi részünkre. Megkaptuk az utasítást, és el is mentünk, felvettük a fegyvereket, és mentünk a gyárba, hogy kapcsolódjunk a kommunista csoporthoz. S elég az hozzá, hogy a Duna partjára mentünk le, oda húzódtunk le a partjára. Ott volt az országút. Messziről már egész jól látszott, hogy jönnek valami teherautók. S a teherautók tele voltak felfegyverezett nyilasokkal. Akkor azt mondja az egyik, ne hülyéskedjünk, dobjuk bele a vízbe fegyvereket. S ezt csináltuk, bedobtuk a fegyvereket, és visszaszöktünk a századba. Nem beszéltünk semmit se az esetről senkinek. Este történt ez a dolog. Volt egy Klein Sándor nevezetű váradi zsidó fiú, akit elküldtünk Pestre, hogy menjen, kérjen utasítást. Reggel, mikor felkeltünk, Klein Sanyi már vissza kellett volna érkezzen, de nem volt ott, és akkor már tudtuk, hogy elkaphatták. Nagyon féltem, hogy na most mi lesz velünk. Azért féltem, mert hoztak egy pasast, össze volt verve, és a századunkat felsorakozatták, és lökték előre, hogy mutassa meg, hogy melyik az. Nem tudtam, miről van szó, kit keresnek, csak féltem, hogy nehogy így járjunk mi is, hogy hozzák mindjárt a Klein Sanyit is. De Klein Sanyi nem jött, és én megúsztam.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok s egyszer csak szükség volt ismét pékekre. Na és akkor azt mondták a tisztek ottan, hogy a pékek lépjenek ki a sorból. Hát vagy nyolcan is kiléptek, de én már nem. Körülnézett az őrmester mindenhol, hogy hol van az a pék, aki a múltkor még sütött. S egyszer csak megáll, meglát engem: „Lépjen oda maga is.” „Őrmester úr, én nem vagyok pék, megmondom őszintén, én nem vagyok pék.” „Ne pofázzon!” Erőszakkal kitett oda, hogy megyek én is. Hát, gondolom, most már másodszorra megmondtam neki, hogy nem vagyok pék, mégis odatett, akkor nem én felelek most már. Na de az Isten mindig mellettem volt, mint most is. Akik kiléptünk, azok közül vagy haton, azt hiszem, ténylegesen tudtak valamit is. Olyan helyekre mentek, hogy ott maradtak. De a másik kettőt, hármat kirúgták, hogy nem felelnek meg, mert lusták, hogy csaltak stb. Akartak ők is enni, mint én, azért jelentkeztek. Elég azt hozzá, hogy én egy olyan családhoz kerültem, akik rendkívüli emberek voltak. Karsaynak hívták a családot, Csepelen volt pékségük. Karsay úr, mikor megérkeztem, nagyon kedvesen fogadott, én meg bevallottam, hogy nem vagyok pék: „Karsay úr, megmondom becsületesen, most a kezdettől, én nem vagyok pék, de erőm van vizet hordani, zsákokat. Apám pék, volt pékségünk is, de én nem értek hozzá, nekem más a mesterségem.” „Hallgasson ide, fiam, nem azért igényeltem ki magát, mert nekem kell a pék. Én egy zsidó gyereken akartam segíteni.” Megköszöntem szépen, és már az első naptól nagyon igyekeztem rendesen végezni a dolgomat. Mikor az első reggel az asztalra tettek egy tejes kávét, kijött a szememből a könny, kérem. Kávét nem ittam, nem tudom, mióta.

Annyit tudok még Karsayról, hogy mikor ottan zajlott a gettóztatás, akkor ő hallotta, hogy a csepeli sporttelepen összegyűjtött zsidók éheznek. Karsay megtöltötte a szekeret kenyérrel, és elment oda, és se szó, se beszéd bátran dobta be a kenyereket a kerítésen belül. És voltak csendőrök, akik látták, és elfordultak, nem törődtek vele. Tették magukat, hogy nem látják. Ilyen emberségesek voltak. És sokan voltak Karsayhoz hasonló bátor emberek, akik ilyesmikre voltak képesek. Hogy miért tették, az nem tudom.

Karsay úrnál lett nagyon jó barátom Blezsák Karcsi. Cseh származású volt. A dagasztó műhelyben dolgozott, mert komoly nagy pékség volt az. Akart nekem igazolványt szerezni. A bátyja katona volt, azt hiszem, s neki megvolt a személyazonossági igazolványa [A háború előtt a mindennapi személyazonosításra katonai igazolvány, valamilyen munkához kapcsolódó okirat (cselédkönyv, iparigazolvány stb.), anyakönyvi kivonat, illetőségi bizonyítvány szolgált. A személyi igazolványt 1954-ben vezették be. – A szerk.]. Azt mondta, azt majd elhozza nekem. Azt válaszoltam, hogy ez veszélyes dolog, hát mit csinálnék én egy ilyen személyazonossággal? Inkább nem fogadtam el. Onnan tudtam meg, hogy cseh származású – mert amúgy magyarul beszéltünk –, hogy amikor bejöttek az oroszok Budapestre, egy orosz katona bejött a pékségbe, és azt mondja nekem oroszul: „Kuda majszter, job tvoju máty.” Én nem értettem, mit akar, de kapott egy-két kenyeret, és elment. S akkor a Blezsák kérdezte tőlem, tudom-e, mit mondott nekem az orosz? Hát mondom, biztos kérdezte, hogy hol a mester? A Blezsák viszont megértette az oroszt: „Hát, az kenyérért jött, hogy zabráljon kenyeret onnan, a pékségből.”

Karcsi megtanított engemet három nap alatt péknek lenni. Ottan dolgoztam mellette, s végig ketten voltunk a dagasztó műhelyben. Egész éjjel dolgoztunk, nappal pihentem. Egyszer csak egy éjjel, mert éjjel egy órakor keltünk fel, látok egy harmadik személyt is ottan. Egy fiatal férfi volt, egy kicsivel idősebb, mint én. Vagy harminc éves lehetett, én akkor húsz éves voltam. Pék volt. Hát, reá is szükség volt, reám is szükség volt, hárman dolgoztunk. Már én is úgy dolgoztam ottan, mint egy pék, s a végén megmondta a pasas nekem, hogy ő katonaszökevény, és magyar ember. Nagyon jó barátok lettünk, Jóskának hívták.

Ez egy rendkívüli dolog, amit mondok most. Én két-három hónapig voltam ebben a pékségben. Egyszer csak jönnek utánam a századtól, hogy a századot viszik, és én menjek. Na, de én bent voltam a pékségben, és hallottam, és láttam a tizedest is, aki jött. Hallottam, hogy beszélt a főnökömmel: „Karsay Sándor úr?” „Igen, én vagyok”. „Van nekünk itten egy fiúnk, itten dolgozik. Azért jöttem, mert be kell vigyük, mert a század megy el.” Mikor ezt meghallottam, ösztönösen egyből felugrottam a kemence tetejére. Nagyon magas volt, nem is tudom, hogy sikerült felugranom, biztosan az ijedtség miatt. S onnan lestem, hogy mi lesz, nem is gondolkoztam. Hallom, hogy Karsay válaszol: „A Zoltánt? Azt hiszem, hogy elment oda a körletbe, a zsoldját, hogy felvegye.” Nem is jártam soha én arra, nem is tudom, hogy hogyan jutott neki ez az eszébe, és nem tudom, hogy honnan volt ez a bátorsága is. Azt mondja erre a tizedes: „Karsay úr, az meglógott, az hozzánk nem jött be. Eddig se járt be a zsoldért.” „Én nem bánom – azt mondja Karsay –, az ő baja.” Erre a tizedes elment, s Karsay bejött a pékségbe. Csak néztük egymást, majd megszólalt: „Megy el a századuk.” „Karsay úr, kérem, nagyon szépen köszönöm, amit mondott.” „Idefigyeljen, Zoltán, mától kezdve csak éjszaka dolgozik, és az istálló padlásán, a szénában alszik. Rendben van?”

Volt neki egy apósa ottan, nagyon rendes ember. Azt mondja Karsay: „Erről apósom sem szabad tudjon, mert iszik, részeges, eljár a szája, vigyázzon! Kérem, őrizkedjék az apósomtól, ne tudjon róla semmit.” Vigyáztam, amennyire lehetett. Nappal bementem az istállóba, ott aludtam, éjszaka pedig dolgoztam. Teltek a hetek. Egyszer csak kora hajnalban valaki csengetett a kapunál, és éppen Jóska volt a dagasztótekenőnél, ketten dagasztottunk. A csendőrök voltak. De Karsaynak a felsége biztatta a gyermekét, Sanyikát, aki alig volt öt éves, hogy kiáltsa minél hangosabban: „Kitartás, testvérek!” Ez hallatszott odabent is, a pékségben. Ebből tudtuk, hogy el kell rejtőznünk. Azt mondják a csendőrök: „Azért jöttünk, hogyha vannak valami zsidók, akik itten dolgoznak, akkor jelentse, kérem! „Jaj, nincsen nekem ilyen.” Válaszolta Karsay. A csendőr elkérte Karsay igazolványait, Karsay pedig felpakolta őket kétkilós kenyerekkel. Hárman voltak, mindegyiknek két-három darabot adott, azok pedig nem kérdezősködtek tovább, majd elmentek. Egyszer jön az anyja Sanyikával, s kiáltják, hogy „Jó reggelt, kitartás, testvérek!”. Nagyot kacagtunk. Evvel sikerült nekünk életben maradni, mert ezek elvittek volna, és lelőttek volna, az biztos. Nem jöttek véletlenül, valaki besúgott bennünket, vagy engem, vagy a másikat, vagy mind a kettőnket, nem tudom. Mindez a nyilasok alatt volt, 1944 karácsonya előtt.

Elég az hozzá, hogy azt mondja nekem a kollégám, Jóska, hogy látni akarja a feleségét, karácsonykor vele akar lenni. Vagy húsz kilométerre laktak, de át kellett menni a Dunán. Mondtam neki, hogy nem olyan könnyű dolog. Azt mondja, tudja, de valaki ajánlotta, hogy van egy ember, aki csónakkal átvisz. Na, hát azt mondja: „Hallgass ide, akarsz te is jönni velem?” Hát még a hideg is végigfutott a hátamon. Mert tudtam, hogy mivel jár. A Duna túlsó felén oroszok voltak, itten meg németek, akik vigyázták a partot. De ha egy ilyen éjszaka sikerül nekem átmenni, akkor én két óra múlva már felszabadult ember vagyok. S akkor mondom, hogy akarom. De nekem – azt mondja – néhány ezer pengőt kell adni a csónakosnak. Elmentem Karsay úrhoz, és mondom neki, hogy határoztunk, viszont szükségünk volna pénzre, és segítsen rajtunk. Azt mondja: „Adok, amit kért, s adjon maguknak az Isten sok szerencsét, hogy sikerüljön.” Ideadta a pénzt. Este kilenckor kellett volna Jóskával indulnunk, de ő hamarabb elindult, hogy lássa, mi van a csónakossal. Na aztán mikor a pénz is nálam volt, már tört a nyavalya. Még volt egy óra hátra, és azon gondolkodtam, hogy mi lesz, hogy lesz. Jaj, adná az Isten, hogy ne jöjjön vissza Jóska, és nem jött. Nem jött, de másnap reggel megtudtuk, hogy a Jóska jött volna, de lelőtték. Elment a csónakhoz, és a csónakra fel akart ülni, és akkor kapták el a németek. Hogy a csónakos összejátszott a németekkel vagy nem, azt nem tudom már. Harmadnap, karácsonykor jött a felesége, hogy találkozzon a férjével. Azt hitte, itten van. Karsay közben megtudta, hogy Jóskát a hullakamarába szállították, és elmondta a nőnek a történteket.

A felszabadulásom úgy történt, hogy én az istálló padlásán laktam mindaddig, amíg a németek Budapesten voltak. Egy korán reggel jött a Karsay az istállóba, és hangosan kiáltotta: „Zolkó, Zolkó!” Én megijedtem, hogy mi ez, miért kiabál, eddig nem tudta senki, hol vagyok, s most elárul? S akkor odamentem a padlásfeljáró nyílásához, s meglepve néztem le. „Jöjjön – azt mondja –, bejöttek az oroszok!” Na hát akkor más a helyzet, és akkor lejöttem. „Hol vannak?” Azt mondja: „Itt vannak a ház előtt, fel vannak sorakozva.” Hát én alig voltam felöltözve, pedig tél volt. Vettem két kenyeret magamhoz, és kenyérrel mentem elejükbe. Géppuska volt náluk. Olyan partizánszerű embereknek néztek ki, és volt velük egy tisztszerű valaki is. Nem ijedtek meg tőlem, pedig azt hiszem, nagyon furcsán nézhettem ki. Ing sem volt rajtam, csak úgy mentem ki nadrágban és mezítláb. Beszélni sem tudtam, csak nyújtottam a kenyeret a tisztnek. Egy csomó ember volt már akkor a környéken, akik jöttek csodálni az oroszokat. A munkások között sokan voltak, akik örvendtek a kommunizmusnak, és már nagyon várták. S akkor én odaadtam az oroszoknak a kenyeret, és akkor a tiszt kettétörte a kenyeret, és odaadta az embereknek, akik ott álltak. Nem a katonáknak, az embereknek adta. Én meg nagyon meghatódtam, milyen drágák ezek az oroszok. Rövidesen hazamentem, fázott is a lábam már. Ez volt a felszabadulásom. Most már szabad ember voltam.

Nemsokára, egy hét sem telt el, bejöttek a reguláris orosz csapatok. Nem foglalták el a pékséget, hanem bejöttek, hogy csináljunk nekik kenyeret. Ők adtak munkást, lisztet stb. Ottan maradtam én is még segíteni vagy egy hónapig, kettőig.

Valaki feljelenthette Karsayt, és jöttek az oroszok, hogy Karsayt vigyék el. S akkor én mentem Karsayval, hogy igazoljam a becsületességét. Nem tudtam oroszul, de kézzel, lábbal próbáltam megértetni magam. Mentünk vagy százötven, kétszáz métert, és mikor már közeledtünk oda, ahová ők vittek, nem tudom, hova akartak vinni, akkor megállít az egyik orosz. Nagyon szépen reám nézett, és mutatott a kezével, hogy menjek vissza. S akkor még mondtam neki, hogy „Nyet fasist”! De nem engedtek tovább, haza kellett mennem. Azt hiszem, még két óra sem kellett, és Karsay is hazatért. Valaki feljelentést tehetett ellene, de mikor hazajött, csak annyit mondott, hogy nincs semmi baj, mást nem mesélt.

Eljött 1945 áprilisa, és én megpróbáltam hazajutni Erdélybe. Elindultam Pestre, hogy kérjek iratokat a hazamenéshez. A kilencedik kerületben, a Soroksári úton orosz katonák csoportosan ellenőrizték az embereket. Igazolványokat kértek. Egy ilyen csoport állott velem szembe, és „davaj dokumente”! Hát aztán dokumentumom nekem sok nem volt. Volt nekem az oroszoktól egy papírom, oroszul volt írva, hogy nekik dolgozok a kenyérgyárban, Csepelen. Gondoltam, ez is nagyon jó, hát oroszul van írva. Mikor azt odaadtam nekik, azt mondja, más dokument kell neki, ez nem jó. Más nem volt, s be kellett álljak a sorba. Nem is tiltakoztam nagyon sokat, mert nem tudtam, miről van szó. Bevittek Pestre, és bezártak egy üzletbe minket. Már negyvenen voltunk. Voltak, akik az ablakon, a rácson keresztül láttak valaki ismerőst, és üzentek a hozzátartozóiknak. Nekem nem volt kinek mondjak semmit, csak hallgattam. Láttam, hogy mindenki kétségbe van esve. Onnan bevittek egy orosz parancsnokságra. Ahogy bementem, vártam, valaki jöjjön már ki is onnan. De aki bement, azok közül senki nem jött ki, s így lassan reám is sor került. Aránylag elég gyorsan ment a sor, pedig negyvenen voltunk. Bekerültem a terembe. Körben asztalok voltak, orosz tisztekkel. Egyszer csak az egyik asztaltól, lehajtott fejjel, azt kérdi tőlem magyarul valaki: „Hogy hívnak?” Mondom: „Kappel Zoltán”. Erre felnéz, és „Zoli, hát te vagy az?”. Hát a pasassal együtt voltunk munkaszolgálatosok Csepelen. S aztán közben ő haza akart menni, de az orosz hadseregbe került be mint katona. Ahogy meglátott, fölkelt az asztaltól, ott volt egy magasabb rangú tiszt, elment hozzá és vagy két szóval megmagyarázta, hogy engemet ő honnan ismer. Az jött, benyúlt a zsebébe, és adott nekem egy csomó dohányt. Elvettem, és a zsebembe nyomtam. Akkor probléma volt a cigaretta. S azt mondja nekem a volt bajtársam, hogy „Hallgass ide, Zoli. Én most adok neked egy papírt. Te tudod, hová jutottál volna? Oroszországba, fogságba”. Megszeppentem. Adta azt a papírt, de én úgy meg voltam ijedve, hogy a papírral együtt visszamentem Csepelre, anélkül, hogy valamit intéztem volna a hazajövetelemről.

Néhány nap múlva ismét elindultam haza Csepelről, de akkor már úgy jöttem, hogy nem is megyek vissza. Elmentem Pestre valamilyen zsidó hivatalba. Nem tudom pontosan, mi volt. Mondtam, hogy munkaszolgálatos voltam, és haza akarok menni, Romániába. Kérdezték, hogy hol voltam munkaszolgálatos. S akkor mondom, hogy itt, Csepelen voltam, és utoljára egy pékségben dolgoztam. Átküldtek egy másik asztalhoz, hogy beszéljek azzal az illetővel. Sokan voltak, akik jöttek intézkedni. Odamentem az iparoshoz, és el kellett mondjam, ki volt a parancsnokunk, és ki bánt velünk rosszul, kit akarok feljelenteni. Nekem egy volt, akit feljelentettem. Úgy hívták, Almásy százados. Az kiköttette az embereket, nagyon kínozta őket, és nagyon kegyetlen volt. S akkor mondom neki, hogy nem tudok mást Almásy századoson kívül, a többi emberek nagyon rendesek voltak, a tisztek is. Volt a századunknál egy Kántor József nevezetű kolozsvári származású őrmester is. Egy rendkívüli ember. Amikor hazajöttem, akkor a fiával nagyon jó barát lettem. Én Kántorral többé nem találkoztam, de a körülmények olyanok voltak, hogy megismerkedtem egy fiatalemberrel, és megtudtam, hogy annak a Kántor Józsefnek a fia, aki nekem keretlegényem volt. Hat emberből állt a keretlegénység, hát egytől egyig mind rendkívülien becsületesek voltak. Nem hangosan, nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyították az emberségüket. Egyedül Almásy százados volt nagyon kegyetlen.

A vonatok még nem jártak rendesen. Nagyon féltem attól, nehogy az oroszok elvigyenek fogságba. Felültem egy vonatra aznap délután Pesten, amivel [Nagy]Váradig jutottam el. [Nagy]Váradon egy napot pihentem, és másnap megérkeztem Kolozsvárra. Kolozsvárt a kellemes dolog az volt, hogy sokan voltak olyanok, aki várták, hogy hátha valakijük jön. Kinek a felesége hiányzott, kinek a gyerekei. Sok zsidó várakozott minden nap az állomás előtt. S akkor egy Fenichel Ferenc nevezetű zsidó mérnök, akivel együtt dolgoztam, meglátott, és azzal fogadott, hogy itthon van édesanyám, édesapám. Várnak engem. Ez volt az első jó hír. Akkor én már tovább nem is vártam, viszont volt egy szerencsétlen ember, akit az úton ismertem meg. Flekktífusza volt, jött valahonnan Németországból. Nagyon gyenge volt, és kellett egy kicsit vigyázni rá. Nem volt kolozsvári, csak idejött, hogy tovább menjen majd. Na és akkor mindemellett, hogy a szüleimet siettem meglátni, elvittem a hitközséghez, hogy viseljék gondját.

Hazafelé az utcánkban meglátott egy kicsi gyermek, és már szaladt haza, hogy újságolja a szüleimnek, hogy érkezem. Anyukám kijött az udvarra, s annyira meghatott, hogy még az orromból a vér is megindult. Annyira hatása alatt voltam a találkozásnak.

Egy héten belül már elmentem a régi munkahelyemre, és ottan dolgoztam. A vasipari részvénytársaságnál esztergályosként kezdtem újból dolgozni. Ott nagyon örvendtek nekem, csak én nem örvendtem nagyon nekik. Voltak ott olyanok, akiknek „tartoztam” volna is, mert szemtelenek voltak, és tudtam, hogy az egy nyilas volt. Csegezi Sándornak hívták. Egy utcában laktunk, vagy öt évvel volt nagyobb, mint én. Vérig sértett azzal, hogy amikor 1944-ben behívót kapott, pont abban az időben, mikor a zsidókat vitték el, bejött a gépműhelybe, ahol én dolgoztam, és vagy négy-öt emberrel kezet fogott. Mikor az én gépem mellett elment, akkor kikerült, és továbbment. Mikor hazajöttem, elmentem hozzá, megkerestem: „Hallgasson ide, Csegezi, nem azért jöttem, hogy pofon üssem, vagy leköpjem, messze áll tőlem az ilyesmi. Csak megszégyellheti magát, hogy ennyire embertelen volt.” Azt mondja: „Kappel úr, drága, nagyon szégyellem magam.” „Ha ez igaz, akkor nekem ennyi elég. Próbáljon emberré válni, legalább ezután.” Ezzel befejeztem. Senkinek nem kürtöltem szét a dolgot. Mással nem volt senkivel semmilyen hasonló problémám.

A Vasipari Részvénytársaságnál dolgoztam egy kevés ideig, aztán megismerkedtem az első feleségemmel, Márton Máriával. Úgy ismerkedtünk meg, hogy a hazatérésem után gyakran bejártam a Péter-Pál villába. Ez valamikor egy palotaféle volt, gazdag zsidók laktak benne, mindenkinek komfortos lakása volt. Vagy harminc-negyven család lakott ottan, s azok építették maguknak. Később ez lett a Gestapo székhelye. A háború után itt szállásolták el a lakás nélkül maradt, deportálásból vagy munkaszolgálatból hazatérő zsidókat. Ott kaptak ebédet, ott kaptak lakást, és én is odamentem, hogy lássam, ki jön haza, és hogy halljak híreket. Minden héten, sokszor még naponta is elmentem, ha tudtam, valaki ismerős jött. Ott találkoztam a feleségemmel is. Ő is a deportálásból jött haza, és ők is ott laktak bent a nővérével. A családjából csak még a nővére élte túl a holokausztot. A szülei és a többi testvére nem tért haza a deportálásból.

A feleségem családja kolozsvári volt. Nagyon szegény család volt. Az apja, azt hiszem, megnyomorodott a kezével, és nem volt képes kenyeret keresni. És voltak testvérek vagy ötön, úgyhogy nehéz családi életet éltek. Nem tudok róluk nagyon semmit. Én csak a nővérét ismertem, Alizt. A férje után Hirsch Aliznak hívták. Aliz egy karakán, vagány nő volt. A deportálás előtt illegalista volt, le is volt tartóztatva. A háború után előkerült a dosszárja dossziéja, amelyikben a vallomásokat tette a csendőrségnek a háború idején. Senkit nem árult el az illegalisták közül, mindent tagadott. Emiatt a háború után a pártnál nagyon megbecsülték. Talán valami funkciója is volt, de már nem emlékszem pontosan.

A feleségem röviddel az esküvőnk előtt jött haza deportálásból, én munkaszolgálatból. Neki nem volt sem anyja, sem apja. Az apja nem jut eszembe, mikor halt meg, volt-e deportálva. Nem csináltunk esküvőt, mert a rokonaink nagy része elpusztult, és anyagi lehetőségünk sem volt rá. A városházán megesküdtünk, majd hazamentünk, s a szüleimmel meg a testvéremmel együtt megvacsoráztunk. A szüleimnél laktunk a feleségemmel egy darabig. Elvettem feleségül Máriát, és aztán nyomorogtunk egypár hónapig, amíg behívtak román katonának.

Egy évig voltam katona. [Nagy]Szebenbe vonultam be a „Regimentul VI Infanterie Voluntară” VI. Önkéntes Gyalogezred alakulathoz. Önkéntes alakulatnak nevezték, de én nem voltam önkéntes. Csak amikor 1945-ben hazajöttem Csepelről, beiratkoztam a pártba. Ők mondták, hogy oda menjek katonának. [Nagy]Szebenben három hónapot ültem, majd onnan egy fogarasi altiszti iskolába küldtek. Onnan elvittek Bukarestbe, a Marele Stat Majorhoz, fordítónak inkább Fővezérkar, 1947-ben a román Fővezérkar keretében külön katonai hírszerzési osztályt állítottak fel. Kappel Zoltán ennek az osztálynak állt alkalmazásában. – A szerk.. Tudok németül is és magyarul is. Fordítani kellett volna a németektől maradt dokumentumokat egy pincében. Hát mikor ezt megláttam, s láttam, mennyi irat van, arra gondoltam, hogy valószínűleg sosem fogok hazamenni. Kaptam viszont egy tüdőgyulladást, és azzal megszabadultam. A fogarasi altiszti iskolába kerültem vissza. Onnan szereltem le, egy év katonaság után. A feleségem már korábban is próbálta elintézni, hogy leszereljek, mert már gyereket szült, és nehezen tudta fenntartani magát. A szüleim nem sokat törődtek vele, se a gyerekkel. A gyerek meg is halt nemsokára. Hat hónapos lehetett, úgyhogy én egyszer láttam csak életemben, amikor szabadságon voltam. Amikor leszereltem, akkor már meg volt halva a gyerek.

Nem a Vasipariba mentem vissza dolgozni, hanem az Unireába. Ott volt egy kicsi kapcsolatom, és ott fel is vettek azonnal esztergályosnak. Valamikor Magyar Acél volt a neve, és textilgépgyár volt. Miután államosították, hatalmas fejlődésnek indult. Amikor odakerültem, négyezer embert foglalkoztatott.

1945 elején érkeztem haza, és októberben már párttag voltam. 1948-ban egyszer csak felhívtak a párthoz, hogy nem volnék-e hajlandó pártiskolába menni. És akkor sorolni kezdtem a kifogásokat, többek között, hogy gyereket vár a feleségem. Két hét múlva jöttek megint a törvényszékről, hogy menjek a törvényszékre népbírónak [lásd: népbíróságok, népbírák Romániában]. Mondtam, hogy én még le sem vagyok érettségizve, úgyhogy nem mehetek. A valóság az, hogy mikor abból a nagy fasizmusból én hazajöttem, és a kommunista párt igazságot, emberséget, munkát, egyenlőséget ígért, az engem megragadott, és egyből mentem a pártba.

1949/50-ben leérettségiztem. El akartak vinni pártiskolába. De ekkor már egyre kellemetlenebbül éreztem magam a pártban. Azt vártam, hogy mikor leszek én is kirúgva a pártból. Először is azért, mert az apám múltja egyre kellemetlenebb hatással volt rám. Apám nem volt kommunista, de mint kommunista volt elítélve. Mikor hazajött, nyíltan megmondta, hogy ő nem iratkozik be a pártba, és ő nem akar semmi előnyt azért, mert el volt ítélve. Azt már nem mondta, hogy a székely hadosztályban harcolt a kommunizmus ellen, 1918/19-ben. Apám miután hazajött, újból megnyitotta a pékséget. A kommunizmusnak viszont proletárra volt szüksége, apám pedig kisiparos volt. És ez engemet is befolyásolt, mert igyekeztem titokban tartani, hogy apám kisiparos. Apám nagyon sokat dolgozott: lisztbeszerzés, kenyéreladás. Állandóan kellett menni a mindennapiért. Az anyám pedig a klinikára járt. Az egyik szemét kivették, mert gyulladásos volt. Azt mondták, ha nem veszik ki a szemét, akkor a másikra is meg fog vakulni. Egy szemmel maradt.

Még a verifikálások előtt jött egy negyedik hívás a párthoz, hogy menjek pártiskolába, de nem itthon, hanem Bukarestbe. Ez tulajdonképpen szekuritátés iskola volt, ami alól már nem tudtam kibújni. Mikor már ott voltam, nem volt mit csinálnom, bele kellett törődnöm a dologba, és elvégeztem az iskolát. Volt egy barátom, aki a Dermatában dolgozott, és most együtt jártuk az iskolát. Magyar fiú volt. Mondta nekem, hogy ő nem marad itt. Valamilyen módon sikerült hazajönnie Kolozsvárra, és nem fejezte be. Én Kolozsvárra már mint főhadnagy jöttem haza.

Jöttek a verifikálások az 1950-es évek elején lásd: párttisztogatások Romániában, és akkor nagyon kiábrándultam a pártból. Mihály Miksának hívták a szüleim utcájában lakó Mihály család egyik fiát. A másik fiú neve Samu volt. Mindenesetre mind a ketten nagy trógerek voltak az egész családjukkal együtt. A holokauszt alatt munkaszolgálaton lehettek mind a ketten. Miksa Kolozsváron a háború után a rendőrségnek nagy parancsnoka volt. Illegalista múltja miatt lett a rendőrségen nagy ember. Nem voltam vele rossz viszonyban, de jöttek a kommunista verifikálások, s akkor őt mind megbízható személyt beválasztották egy verifikáló komisszióba. Akkor dobták ki a kommunisták közül azokat, aki befurakodtak. És ő pofátlanul ott feltett nekem egy kérdést: hogy voltam-e én cionista? Mondjam meg. Hát, tulajdonképpen én cionista nem voltam, hanem volt neki egy húga, aki az én nővéremmel volt barátnő a háború előtt. És ez a Miksa jött [a háború előtt], hogy a cionistáknál – Hasomér Hacairnak hívták a szervezetet –, ottan lehet táncolni. Kíváncsiságból mentünk el. Talán kétszer is elmentünk, de aztán többet se én, sem a testvérem, se az ő húga nem ment el. S akkor pont ez az ember teszi fel nekem a kérdést, aki maga is volt a cionistáknál. Na ez volt az egyik, amiért nagy gazembernek neveztem.

Később aztán „nagyfiú” lettem, és sok helyen megfordultam. Már nem csak az érettségim volt meg, hanem a pártegyetemet is elvégeztem, azonkívül tiszti iskolát is végeztem. Hát, ezekkel nem dicsekszem, és nem magyarázkodom, mert nekem ez jót nem tesz. Nem szégyellem magamat. Becsületes voltam, de erről nem akarok beszélni. Kolozsvári születésű voltam, nem kellett elbújjak senki elől, és soha senki felelősségre nem vont, hogy milyen módon végeztem a munkámat. Emberséges voltam, és nem volt velem probléma.

Kaptam beosztást, de megmondtam, hogy nem akarok maradni. Akkor azt válaszolták, hogy két út van előttem: vagy felfele megyek, vagy lefele megyek. Megijedtem, hát akkor megyek felfele. De két hónap múlva már volt egy kollektívám, mind részegesek. Azokkal én többször is berúgtam, habár nem voltam részeges. A pártnál belém kötöttek emiatt, és le is fokoztak főtörzsőrmesterré. Kellett tegyek egy deklarációt, hogy én hogy látom ezeket a dolgokat. Azzal vádoltak, hogy részegeskedek. A munkásosztály ideküldött, hogy harcoljak értük, izzadnak, hogy nekem fizetésem legyen, és én kocsmákba járok. Kijelentettem, hogy én belátom, hibáztam, és azzal büntessenek meg, hogy dobjanak is ki a Szekuritátéból. Na, ez már nem sikerült. És teltek az évek, hiszen kihúztam ott tíz évet.

Operatív beosztásom nem volt. Írásszakértő és ujjlenyomat-szakértő voltam. Technikai feladataim voltak. Voltak névtelen levelek, röpcédulák. Aki gyanús volt, attól vettünk íráspróbát, és leellenőriztük, hogy ő volt-e a tettes. Főleg az 1950-es években voltak gyakoriak a kommunizmust szidó röpcédulák. A magyarországi 1956-os forradalommal akkor én nem foglalkoztam. Tudtam róla, de hát a beosztásom miatt igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni vele, nekem amúgy sem volt ehhez kapcsolódó feladatom.

Mikor a Szekuritátéhoz bekerültem, igaz, hogy nem könnyen, de egy-két év alatt lakást kaptunk a Majális utcában. Ott neveltük fel a gyerekeinket. Vagy húsz évig laktunk ott.

1959-ben kikerültem a Szekuritátétól, de csak olyan fél gazembernek, mert visszahelyeztek az Unireába. Én mondtam is, hogy az Unireába akarok visszamenni, azzal a szándékkal, hogy én végre ott fogok tovább dolgozni. És bele is egyeztek, sőt el is intézték, hogy visszamenjek. Az Unireába úgy vettek vissza mint légóst. Az ALA (Apărarea Locală Antiaeriană) Helyi Légoltalmi Védelem főnöke lettem. Tehát háború esetén az óvóhelyek, a sebesültek kezelése a mi feladatunk lett volna. Később én voltam a „locţiitor şef serviciul 1” az 1-es Ügyosztály helyettes főnöke. A „serviciul 1” a „secret” titkos dolgokkal foglalkozott. A katonai problémák is hozzánk tartoztak. Mi tartottuk nyilván a katonaköteleseket, a leszerelés után mi feleltünk a gyárba való visszavételükért. A levelezéseket is mi ellenőriztük. Közben elvégeztem Kolozsváron még a kétéves pártegyetemet is. „Universitatea Serală Marxistă” Marxista Esti Egyetem volt a neve. Politikai közgazdaságtant és párttörténelmet tanultunk. Aztán mikor bekerültem az Unireába, akkor előadója voltam ennek a tantárgynak, és akkor a gyárban az alkalmazottak egy részét én oktattam. Párttörténetet adtam elő úgy négy-öt évig. De én ezt előadtam már a Szekuritátén is mint propagandista. Kértem aztán, hogy kerüljek be a „proiectaréra” tervezésre. Be is kerültem, s ott dolgoztam még húsz évet mint tervező és mint technológus. Főtechnológus, főtervező voltam.

1959-ben jöttek a családi problémák. A nővérem elment Izraelbe, majd az apám is feliratkozott, hogy elmegy Izraelbe. Emiatt engem egyre rosszabb szemmel néztek a pártnál. Az édesapám Rishon LeCionba költözött ki.

1965-ben ellátogattam Izraelbe. Kíváncsi voltam, hogyan néz ki Izrael. Meglátogattam édesapámat, a nővéremet és több barátomat is. Volt egy barátom, aki szegény, székely eredetű volt. Az apja székely volt, és áttért az egész falujuk zsidónak  Kappel Zoltán a bözödújfalusi szombatosokra utal. Lásd a Centropa Kovács Pál Sámuellal készített interjúját.– A szerk.. Dávid Mózesnek, Majsinak hívták. Kolozsváron osztálytársam volt. Ő nem tudott a keresztény származásáról. Mikor Pestre került a munkaszolgálattal, akkor felkereste a nagybátyját, aki neki a következőket mondta: „Drága fiam, ne haragudj, az apád zsidó lett, és megkért engemet, hogy én ne zaklassam őt. Nem akarta, hogy a gyermekei tudják, hogy ő nem eredeti zsidó.” Zsidó iskolába adta a fiát, és Majsi számára csak akkor derült ki az eredeti származása. A nagybátyja azt mondta neki: „Ha akarod, elmegyek bárhova, és megesküszöm, hogy a bátyámnak a fia vagy, és nem vagy zsidó. Nem hiszem, hogy ne értsék meg ezek. Biztos megmentenek ettől a bajtól” a munkaszolgálattól. Majsi viszont azt válaszolta, hogy „Nagybátyám, drága, a helyzet az, hogy én zsidónak voltam nevelve, és ami vár reám, azt végig fogom csinálni. Én nem megyek, hogy mentsenek meg engem a zsidó vallástól”. És akkor a nagybátyja azt mondta: „Te tudod, fiam. Én meg sem kínállak ennivalóval, mert tudom, hogy a zsidók csak kósert esznek, és én nem értek hozzája.” Majsi viszont túlságosan éhes volt ahhoz, hogy ne egyen tréflit: „De azt most már eszem, mert éhes vagyok. Nem vagyok annyira vallásos.” Ezt nekem akkor mesélte Majsi, amikor hazajött a munkaszolgálatból. A nagybátyjával való találkozásig ő nem tudott arról, hogy ők székelyföldiek, és a származásáról sem. Majsi megmaradt továbbra is zsidónak. Hazatérése után elvett egy zsidó nőt, itt, Kolozsvárt. Majdnem egy időben érkeztünk haza. A felesége is deportálva volt. A háború után elmentek Izraelbe, most halt meg, Isten nyugtassa, vagy három-négy évvel ezelőtt.

Majsi lelki barátom volt, és a valóság az, hogy elgondolkoztam többször, hogy akarva-nem akarva, nekem csak zsidó jó barátaim voltak: a két sógorom és ez a Majsi. Más barátaim nem voltak. Az első feleségem jó kommunista volt, a deportálás előtt az illegalista mozgalomban tevékenykedett, s egyszer mondta nekem, hogy „Zoli, nem gondolnád, hogy kéne mi más barátokat is tartsunk, nem csak zsidókat?”. Azt mondja: „Mind zsidók vagyunk a baráti körünkben.” Mondom, én ezeket nem azért választottam ki, mert zsidók, csak így történt. Én vállalom értük a felelősséget, és én nem mondok le senkiről, és új barátokat nem fogadok el. Sem románt, sem magyart, sem senkit.

Szegény Majsit, mikor tiszt voltam a Szekuritáténál, elvittem egy szilveszteri ünnepségre. Ünnepély volt a tiszteknél, és mondták, hogy mindenki viheti a családját, és ha vannak barátok, akkor azokat is meg lehet hívni. S akkor mondja nekem Majsi: „Hallgass ide, Zoli, nem lesz neked ez rossz, hogy engemet te elviszel? Énvelem baj van, én ki vagyok zárva a pártból, mert akartam menni Izraelbe. Nem akarok neked bajt csinálni.” „Idefigyelj, te nekem amilyen vagy, és ahogy vagy, nekem te barátom vagy. Ha én jó vagyok, akkor te is jó kell legyél. Ha te nem vagy jó, akkor ne legyek én se jó nekik.” „Hát, ahogy gondolod, Zoli. Mindegy, gyere, menjünk el.” Majsi ekkor a kolozsvári szaktanácsnál volt aktivista, mert illegalista volt ő is.

Majsinak volt egy nővére, és az hívta őt Izraelbe. Mikor elment oda, két nap múlva mégis azt mondta a nővére neki, hogy nem szeretné, ha a férje és közte nézeteltérés lenne Majsi miatt, és szeretné, ha elmenne Majsi tőle. Majsi felkelt, s azt mondta: „Igazad van, bocsáss meg, hogy megzavartalak, én többet nem zavarlak.” S többet sose zavarta. Majsi nagyon korrekt ember volt világéletében, és nagyon jó szabó. Műhelyt nyitott Izraelben, és tele volt kuncsaftokkal. Nagyon jól keresett, jó élete volt neki.

1975-ben ismét jártam Izraelben. Akkor már ott élt az egyik fiam, a másik még itthon volt. A nagyobbik fiam, Kappel Róbert 1948-ban született. Kolozsváron végezte az iskoláit. Nem volt olyan nagyon jó tanuló. Leérettségizett, s azzal maradt. Róbert 1970 körül ment el Izraelbe a családjával. A felesége székely lány, Ilonkának hívják. Három gyermekük van: Pamela, Júlia és Oktávián.

1951-ben jött a világra Szása, a kisebbik fiam. Ennyi az összes gyermekem. Láttam egy filmet egy Szása nevezetű orosz katonáról. S aztán akkor én elhatároztam, hogy a fiamat Szásának fogják hívni. Mikor elmentem az anyakönyv-vezetőséghez, hogy beírják, kijavított a nő, hogy nem Sandu? Mondom, nem, Szása. Szása elektronikát, informatikát végzett. Szása felesége román nő, leánykori nevén Angela Morar. Egy lány- és egy fiúgyermekük van. Oananak és Rareşnek hívják őket. Nem tud egyikük sem magyarul. Nagyon szeretem mind a két kis unokát. Egyszer csak elmentem hozzájuk látogatóba, s azt mondta nekem a menyem: „Apu, én megmondom, nekem az a tervem, hogy elmenjek Szásával Izraelbe.” Azt feleltem, hogy „Én azért mondtam, hogy vegyen el tégedet, mert gondoltam, nem vagy zsidó, s akkor itt maradtok, s nem vándoroltok ki”. Azt mondja: „Hát, sokat gondolkodtunk ezen a dolgon, hogy maradjunk, ne maradjunk. A gazdasági helyzetünk nekünk nagyon nehéz, és nem szeretném azt, hogy a leánykám tizenhat-tizenhét éves korában azt mondja nekem, hogy anyu, én zsidó vagyok, és én megyek haza, és itt hagyjon engemet. Inkább megyek én is most vele.” S így ment el a kisebbik fiam a családjával. 1995-ben vándoroltak ki Izraelbe a feleségével és a két gyerekével.

A feleségem 1978-ban meghalt, és ekkor történt egy autóbalesetem. Úgy négy-öt évnyi autózás után elütöttem egy parasztembert Dés mellett. Szekérrel volt, én jöttem haza, Kolozsvárra. Akkor halt meg a feleségem. Előzni akartam, de jött egy autó szemből, megvakított. A ló bejött az út közepére, és ő [az ember] előmbe ugrott [a szekér háta mögül]. A lámpást akarta meggyújtani. A lámpás a kezében volt, és ahogy én megütöttem a kocsival, a lámpásnak az egyik fele megtámasztotta a szekérbe, a másik fele pedig bement a lába közé [az embernek]. Elvágta az ütőerét és ott, helyben meghalt. Ebből aztán természetesen sok kellemetlenségem lett. Elvették a hajtásimat, többet nem vezethettem, és el voltam ítélve két és fél évre. Na de mikor bajban voltam, és a törvényszéket jártam, akkor az ügyvédem azt mondta, hogy nagyon fontos volna, hogy legyenek olyan tanúim, akik igazolják, hogy baloldali érzelműek voltak a szüleim. Ajánlották, hogy válasszak olyan tanút, aki illegalista volt.

Elmentem a Mihály családhoz, és mondtam, jöjjenek el tanúskodni, hogy milyenek voltak a szüleim, és én is milyen ember voltam. Mihály Samuhoz mentem, mert már Miksához nem mehettem el a korábbi konfliktusunk miatt. Ő káderfelelős volt az erdészeten. A feleségem is ott volt káderfelelős, a silvi culturánál [erdészetnél]. Samu egy olyan analfabéta volt, hogy a feleségemhez ment mindig, hogy segítsen neki. A feleségem segített neki kimutatásokat készíteni a katonakötelesekről. Mikor elmentem hozzá, azt mondta, hogy ő nem tud nekem mondani semmit se a szüleimről, mert abban az időben ő munkaszolgálatos volt, és nem tudja, hogy az apám tényleg segítette-e a családját. Nem létezik, hogy ne tudta volna, mert elvégre éveken keresztül történt ez.

A törvényszéken azt mondtam, hogy „Kérem, a kormány az én kezemben volt, az ember meghalt, muszáj feleljek a bűnömért”. Nem voltam részeg a balesetkor, s még egy csomó enyhítő körülményem volt. Így kaptam meg a két és fél évet. Kizártak a pártból, a két és fél évet pedig a munkahelyemen kellett letöltenem, nem voltam börtönben. Oda volt írva, hogy „doi ani şi jumătate în muncă productivă” két és fél év termelőmunka (román). Ott kellett tehát hagynom a „proiectarét”, hát nem voltam már főtervező, hanem be kellett menjek a gépműhelybe, és mint egyszerű munkás kellett dolgoznom. Persze nem kaptam nagy fizetést, hanem csak ami jár egy olyannak, aki el van ítélve. Mikor már eltelt két év, akkor volt annyi jóindulat az igazgatóban – már meghalt az is –, hogy behívott, és azt mondta: „Kappel elvtárs, ahogy maga csinálta a dolgát lent a műhelyben, kötelességünk, hogy magának lecsökkentsük a büntetését hat hónappal. Úgyhogy a jövő héten maga szabad ember.” Megköszöntem neki, és így túl lettem a büntetésemen is.

Visszamentem az Unireába, de már nem kerültem vissza a tervezésre, hanem mint galvanizáló kontroll dolgoztam még három évet a nyugdíjazásomig. Így néz ki az életem egészen 1984-ig.

Miután özvegy maradtam, s miután nyugdíjba jöttem, gondoltam, hogy na most már éppen ideje, hogy elmenjek templomba, hiszen én is zsidó vagyok. Sose voltam templomban harminc éven keresztül. Kommunista idő volt még, Ceauşescu még létezett. Arra gondoltam, hogy nekem már senkihez semmilyen közöm, ki is vagyok zárva a pártból, és hatvanegy éves vagyok. Hát a nyavalya törje ki, hát aztán lássam a zsidókat! Elmentem egyszer-kétszer templomba, nem olyan rendszeresen, de mégis járogattam. Nem is tudtam, mennyien vannak. Második vagy harmadik alkalommal, mikor jöttem ki a templomból, akkor látom, hogy a mostani feleségem, Jagamos Rozália (akkor még csak távoli ismerősként) valahogy egy kicsit furcsán tolakszik, és jön oda, ahol én megyek ki. S akkor azt mondja nekem, hogy „Hallgasson ide, legalább mondja meg, hogy hogy hívják?”. Mondom: „Hát miért érdekli olyan nagyon?” Azt mondja, hát azért, mert nem tudom, milyen temetésen voltak a barátnőjével, amin én is részt vettem, s kérdezte tőle a barátnője, hogy ki ez a férfi. Ő pedig most kíváncsiságból megkérdezte a nevemet. Megmondtam a nevem, karon fogtam, s együtt jöttünk el a templomból, s azóta aztán többet el nem váltunk. Megtudtam, hogy ő özvegyasszony. 1920-ban született, egy kicsivel idősebb, mint én. A családja kolozsvári származású. Már gyerekkortól az Operában táncolt. Többször láttam fellépni a Román Operában, prímabalerina volt. Nem voltunk beszélő viszonyban, de azért ismertem, és köszöntünk egymásnak. Ritkán találkoztunk, véletlenül csak. Az első férje magyar, a második zsidó volt, de ő egyébként örmény származású. 1985-ben összeházasodtunk, és azóta együtt élünk, én vagyok a harmadik férje. Csak polgári esküvőnk volt.

Most már minden héten elmegyek templomba, péntek este is és szombat este is. Azonkívül a nagyobb ünnepekre is el szoktam menni. A feleségem már nem jön nagyon, mert nem tud kijönni a házból, a lábai miatt. Az ünnepeket megüljük. Általában a keresztény és a zsidó ünnepeket is, minél kevesebb külsőséggel. Inkább csak számon tartjuk őket.
 

Sima Medved
Kiev
Ukraine
Interviewer: Ella Orlikova
Date of interview: October 2002

Sima Medved is a very nice small lady with vivid eyes, a kind smile and a great sense of humor. She is very sociable and always ready to help other people. Her neighbors and friends like her a lot, respect her and listen to what she says. She speaks logically and can assess situations from the past and today alike. She lives with her daughter and son-in-law in a nice apartment. She has a cozy room of her own, but she is too active to stay alone in her room. She affectionately criticizes her daughter for a dinner that is 'different from what we cooked in the colony'. She loves it when her grandchildren come to visit. Sima likes playing chess and cards with Leo, her youngest grandson. Se often loses a game and feels happy about it.

My family backgrownd

Growing up

During the war

After the war

Glossary

My family backgrownd

My family lived in the Jewish farming colony in Novozlatopol, Ekaterinoslav province). . There was very rich black soil in the area. There was sufficient land because land was provided per person, and Jewish families were big. Ekaterinoslav province was located within the Pale of Settlement 1 in tsarist Russia. Jewish farming colonies were founded in the 1840s to develop new territories. Jewish families from smaller towns and villages of Belarus and Ukraine moved to richer lands hoping for a better life. There were about 120 families in our colony. Each family consisted of 25-40 people of various generations. When the children grew up they built annexes to their parents' homes and lived together supporting each other.

The family of my father, Abe-Shmul Medved, comes from a Jewish colony. My grandparents left their ancestors in a small poor town somewhere in Vinnitsa region to head for new land when my father was a small boy. His parents died in this colony in the 1870s. We didn't discuss the past in our family - we had too many things to do to provide for the family. W hen I was born when my father was an aging man and the head of a big family. He was born in 1863. His family and his neighbors were farmers.

My father's two brothers also lived in the colony. They were farmers. One of them, Avrum, born in 1865, lived near us. He had six children: Isaac, Hana, Esther, Mehame, Israel and Hava. In 1920, during the Civil War 2, Uncle Avrum and his family moved to Bakhmach because they feared gangs [3[ and pogroms. They never returned to the colony. My father's second brother, Mishe-Yankel, born in 1867, lived in Novozlatopol. He built many houses in the colony. He had many children: Tible, Isaac, Dverl, Khasia, Osher and Masha. He died in 1930. His children also died, and their children moved to other parts of the world.

My father was a very religious man. He observed all Jewish traditions and followed all laws. He went to the synagogue to pray every day, and on holidays he even sang at the synagogue. He also prayed at home with his tallit and tefillin. I even remember some words from what he sang on Saturday evenings at home, but I have no idea what they mean. I don't know where my father studied if he studied at all. There were religious books in Yiddish at home, which he used for praying, but there were no fiction books.

My father was used to hard work in the village. He got married at 17. His first wife came from the family of colonists. I don't know her name. They had six children. In 1898 my father's first wife died.

My oldest stepsister, Hana, was born in 1879. She married our neighbor Shmul and they had five children. During World War I her husband, a soldier in the Russian army, perished at the front. Hana moved to Alexandrovsk. She had to leave three of her children in a children's home. She worked as a laborer and was very poor. She died in Alexandrovsk in 1960.

My oldest stepbrother, Ziske, was born in 1886. He finished elementary school in Novozlatopol and worked as a shop assistant at a haberdashery in Gulyai Pole. For those that lived in Gulyai Pole it seemed a big town in the steppe. My brother married a beautiful girl called Olga, and they had two children: a boy and a girl. In 1914 when World War I began my brother was recruited to the Russian army. Ziske perished at the front. His wife notified us about his death. Olga moved to Rozovka where her parents lived. In 1919 a villager stabbed her son in the back with a fork during a row. He died. His mother was trying to help him, but the boy screamed, 'Mother, leave me alone. You can't help me'. Olga and her daughter moved to America in the early 1920s, and we lost track of her.

My second stepbrother, Avrul, was born in 1887. He was a cheese-maker. When I was a child he lived in Alexandrovsk. Later he moved to another town. He seldom came to see us, and I have dim memories about him. I know that he died in evacuation in 1942.

My second stepsister, Sonia was born in 1888 and she was the sorrow and curse of our family. There are people who can't love anybody and are not liked by others either. She was so evil: she hurt her brothers and sisters and never did any good. There was no man willing to share his life with her. She remained a spinster. She was a terrible person. She envied everybody, was a trouble-maker and a problem for everybody. During the Great Patriotic War 4 she was in evacuation and lived the rest of her life in Novozlatopol. She worked at the collective farm from 1928. Nobody liked her. When she was dying she said, 'I shall die and rot'. She died in 1970 leaving no good memories behind.

My third stepsister, Slava, was born in 1891 and she was very kind. She married Iosif, a very nice man. They lived nearby. Her daughter, Fania, was born in 1914. During World War I Slava's husband was hiding from recruitment. He even fractured his foot to stay away from the army. He was hiding in the shed under straw and hay. When a military officer was approaching my mother warned Slava's husband saying, 'Tsi geyt der bik' ['A bull is coming' in Yiddish]. Slava and Iosif had another boy and a girl later. They worked in the colony and later on a collective farm. During the Great Patriotic War their family helped to evacuate cattle from the collective farm 5 to Northern Caucasus [1,500 km from Ukraine]. After the war Slava and her family returned to Novozlatopol, but there was a famine and poverty awaiting them there, so they moved on to Zaporozhye. Slava died in 1976. Fania and her daughter also passed away, and Fania's grandchildren moved to other towns and countries.

Mayer, the youngest of my father's six children from his first marriage, was born in 1895. I remember little about him. He didn't study. In Zaporozhye he collected and sold salvage material. In 1941 he failed to evacuate from Zaporozhye and perished during the occupation. He was single.

After his first wife died my father wanted to have another wife at home. Shadkhanim recommended somebody in Ekaterinoslav. It was my mother to be. We sewed wheat and barney, had horses and cows. We had a big kitchen garden to grow what we needed for life and cellars full of barrels with pickled cucumbers, tomatoes, watermelons and sauerkraut. We kept chickens, ducks and turkeys. It was all a lot of work. We never hired employees. There was Jewish population mainly in Jewish colonies. According to the census of 1901 the population of Novo-Zlatopol was 817 and 669 of them were Jews. The rest, I believe, were Ukrainians living in the neighboring at farmsteads. There was one bigger room and a smaller Deutsch Strasse (German Street), because there was one German family living there. I remember this family well. They were good people. They often came to see us. Their yard was very clean and there were flowers in their garden. We got along well with Ukrainians living in the neighboring villages. Neighbors often came to see us and we helped each other. We spoke Russian with non-Jews. They were all farmers and so were my ancestors, there was plenty of land around and there was nothing to argue about. We never heard anybody saying unpleasant things about Jews. On holidays (Rosh Hashanah, Purim, Chanukah and Yom Kippur) people went to the streets signing, dancing and greeting each other. All inhabitants of the colony got together to chat, joke and enjoy themselves. They all spoke Yiddish to one another. Later they all went to the synagogue, a two-storied building. Men prayed downMy father's two brothers also lived in the colony. They were farmers. One of them Avrum, born in 1865 lived near us. He had 6 children: Isaac, Hana, Esther, Mehame, Israel and Hava. In 1920 during the Civil war uncle Avrum and his family moved to Bakhmach fearing bands and pogroms (2). They never returned to the colony and I have no more information about the family. My father's second brother Mishe-Yankel (born in 1867) lived in Novo-Zlatopol. My uncle built many houses in the colony. He had many children: Tible, Isaac, Dverl, Khasia, Osher and Masha. My uncle died in 1930. His children also died and their successors moved to other parts of the world. My father was a very religious man. He observed all Jewish traditions and followed all rules. He went to synagogue to pray every day, and on holidays he even sang at the synagogue. He also prayed at home with his thales, a cube on his head, straps on his hand, and I even remember what he sang on Saturday "Itzymakh, itzymakh ete shmarekh", but I have no idea what it means. I don't know where my father studied if he studied at all. There were religious books in Yiddish at home. My father prayed with them, but there were no fiction books.

My mother, Khasia, was born in Ekaterionoslav in 1875. When I grew up I often wondered what it was like to marry a man with grown-up children. Only despair could push a young woman into such a marriage. My mother's first husband's name was Rivkin. Their daughter, Freida, was born in 1893. I don't know under what extraordinary circumstances my mother divorced her husband and why the rabbi of Ekaterinoslav gave his approval for the divorce. My mother didn't want to discuss this matter. Of course my mother couldn't have high expectations for another marriage. and inIn 1899 she and her 6-year-old daughter settled down in the colony.

As I said before, my parents met through matchmakers. They had a modest wedding with a chuppah and a rabbi. Only members of the family came to the wedding. After the wedding my mother moved to my father's house. Her share there was hard work in the field and at home, taking care of many children and the numerous duties of a wife and mother. She managed well. She was kind and nice and treated her own and her adopted children with warmth. I don't know whether she was educated or not, but she could read in Yiddish and Russian and knew many prayers. On Fridays she always lit candles. She koshered all her kitchen utensils. Before Pesach everyday kitchen utensils were taken to the attic and replaced with fancy dishes and utensils that were koshered as well. I remember the process of koshering dishes: a big stone was heated in the stove and put in a big bowl into which my mother had put casseroles, spoons, forks and dishes before. We only used kosher dishes and kitchenware. My mother cooked delicious food in a big Russian stove 6: chicken, goose or turkey stew and many other things.

My parents had twin girls, Feigele and Esther, in 1900. My brother, Iosif, was born in 1903, I followed in 1906, and my youngest sister, Vera, in 1913. I remember that Freida wasn't with us when I turned five or six. She had left for Ekaterinoslav where she worked at a greengrocery and got married. I saw her once because my father took me with him when he went to that town on business. She seemed an adult woman to me, I addressed her as I would address a stranger and everybody laughed at me. Then there was the Civil War, and my mother died, and we lost track of Freida. In the 1950s Iosif and I tried to find her. We found out that she had perished during the war, but her son was alive. We correspond with him. He lives in Israel now.

According to the census of 1901 the population of Novozlatopol was 817 and 669 of them were Jews. The rest, I believe, were Ukrainians living in the neighboring farmsteads. There was one German family living there. I remember this family well. They were good people. They often came to see us. Their yard was very clean, and there were flowers in their garden. We got along well with Ukrainians living in the neighboring villages. Neighbors often came to see us, and we helped each other. We spoke Russian with the non-Jews. They were all farmers and so were my ancestors, there was plenty of land around and there was nothing to argue about.

Growing up

I remember our house well. Like all other houses in the colony it was built from self-made bricks. Bricks were made in wooden frames filled with a mixture of sand, clay and water. They were dried in the sun and removed from the frames. There were three rooms in our house. The children slept on planks installed on bricks: my twin sisters, Iosif, Mayer and I slept there. My parents and little Vera slept on a similar bed in the same room. My older sisters slept in the other room. There were a big table, benches, cupboards and a box in the third room. There was no other furniture in the house.

We sowed wheat and barney, and kept horses and cows. We had a big kitchen garden where we could grow what we needed for a living, and cellars full of barrels with pickled cucumbers, tomatoes, watermelons and sauerkraut. We kept chickens, ducks and turkeys. It was all a lot of work. We never hired employees. We never heard anybody saying unpleasant things about Jews. On holidays like Rosh Hashanah, Purim, Chanukkah and Yom Kippur people went out into the streets singing, dancing and saying hello to each other. All inhabitants of the colony got together to chat, crack jokes and enjoy themselves. They all spoke Yiddish to one another. Later they all went to the synagogue, a two-storied building. Men prayed downstairs, and women were upstairs.

I was my father's favorite, and his brothers and sisters liked me best, too. When my father went to visit them he took me with him to boast about me. They believed I was the smartest and wittiest in the family. My father was very proud of me. When I turned 6 my father took me to school and asked them to admit me earlier because I was so smart. My twin sisters were already at school, but they had problems with studying whereas I already knew the alphabet and numbers, although nobody had taught me specifically. I was admitted to school, even though the standard age to begin school was 8. The only problem was that I was too short to write on the blackboard and had to stand on a stool.

The school was a one-storied brick building. (We studied Russian, arithmetic, geography and the history of Russia at school. Boys and girls studied together. There was a big portrait of Tsar Nicholas on the wall above the blackboard in our classroom, and we sang the Russian anthem, 'God, save the tsar...', every morning. There were no religious classes at school. [Editor's note: The tsarist government was interested in the assimilation of Jewish farmers and tried to distance them from Judaism and Jewish traditions. The government opened Russian elementary schools in colonies.]) I was a success at school. Our schoolteachers weren't Jewish and didn't live in the colony. They arrived at school on a horse-driven cart every morning.

From my childhood I remember how hard my parents worked from early morning until evening. They worked in the field and about the house and we tried to help them from an early age. The older children took care of the younger ones, and we also weeded the fields, watered and planted plants and harvested crops in fall. We all had a rest on Saturdays. I don't remember our parents reading us a book or telling us stories. They got very tired at work. We spoke Yiddish at home, observed the traditions of ourt people and went to the synagogue. It was a one-storied building constructed with self- made bricks by the first settlers. I don't remember whether there was a mikveh. I guess there must have been one because women strictly observed all traditions. In all families in the colony there was one common language of communication: Yiddish. I could read and write in Yiddish, although I wasn't specifically taught Yiddish. I can still remember poems that we learned by heart at school., but I've forgotten our teachers or their names.

I remember the period of World War I. There was concern in the family that was followed by grief for our brother Zisl and Hana's husband. When Iosif was hiding in the shed in the yard he scared little Vera so that she began to stutter. My mother went to ask the rabbi's advice at the synagogue. I don't know what he told her to do, but she cured Vera.

In 1916 various gangs robbed and killed people. Once a few bandits broke into our house demanding food and wine. My mother slaughtered two chickens and cooked them for the bandits. They sang 'Beat the zhydy [kike], save Russia'. [An anti-Semitic song that was sung in the streets.] They ate and drank and left our house. They didn't do us any harm.

During a typhoid epidemic in 1916-1917 there was no medication nor a hospital. There was only one doctor, and he couldn't manage with all the patients. My mother contracted the disease from looking after our neighbor and died in 1918.

The residence of Nestor Makhno 7 was in Gulyai Pole. He came to Novozlatopol several times, and I saw him. He had long hair, a pock-marked face, was short and repugnant. Once he arrived in a vehicle, and that was the first time I ever saw a car. At other times he came on a cart with a machine gun installed on it and scared people with his anarchistic and anti- Semitic speeches. Anyway, Makhno himself was not nearly as horrific as his gangs beating and killing people during pogroms. They took away valuables, food and livestock. The bandits shot a Jewish family of seven. Three small children were killed in their beds. I have a terrible recollection of seven sleighs with seven dead bodies. What an awful tragedy it was. We were so scared.

They came to our house, too. My father was in bed covered with a thick blanket. He was ill. My sister told them he had typhoid, and they didn't touch him. They took away everything. Colonists had no weapons to protect themselves, so the young people grabbed spades, pitchforks and sticks if bandits came at night. The colony, that had always had plenty of food, suddenly turned into a poor area. People were leaving. We moved to Zaporozhye in 1920, but we were poor there, too. We starved and picked up potato peels in the streets to cook and eat them. My sister Feigele ate some unripe fruit and died in 1920.

We were hoping that the Revolution of 1917 8 would improve people's lives and bring equality to people. We thought that people would get an opportunity to study, that peasants would receive land to work on it and that nobody would hurt us.

Many villagers were trying to escape to town because of the pogroms. We lived with my older sister, Hana, in a basement in Zaporozhiye. Many people came there from small villages. They had no dwelling at all, therefore this basement was good enough for them. Many people had unbearable living conditions. There were two rooms and two families: Hana's family and another family.

I got a job at a factory that manufactured matches. I filled frames with matches that were dipped in sulfur and then packed. It was a private factory owned by a Jew. I was 14 at the time, and first they didn't want to employ me, but an acquaintance of ours pulled strings for me, and I got the job. There were three Jewish girls at the factory. They became my friends. I went to the cinema for the first time in my life. It was a mute film, and I didn't understand a thing. My friends asked me how I liked it. I couldn't understand how a boy could turn into a man in an instant, but I was ashamed to tell the truth, so I lied and said, 'I liked it a lot'. We went to a club for the proletariat youth in a small one-storied wooden building where we sang Jewish songs. I also attended a drama club. We staged plays in Yiddish and I played the parts of old ladies. I don't remember exactly what plays we staged, though.

Within some time the factory was closed, and I lost my job. I received a 10- ruble monthly allowance. The unemployment committee opened up a sewing school where we learned how to sew and make straw hats and walking sticks. I spoke Russian with my friends. I had a few Russian friends, but most of my friends were young Jewish men and women.

In January 1924 I came to a rehearsal. Our tutor told me that Lenin had died and that our rehearsal was cancelled. We had a meeting. Older people made speeches and cried and we, younger people, cried, too. We were told that we were responsible for the future of our country now and believed it. We were so enthusiastic! We joined the Komsomol 9 league in our strive to be the architects of communism, the bright future of mankind.

Our family had the status of refugees who had suffered under the bandits. In 1924 the US government and the Joint 10 provided assistance to such families. My family returned to the Novozlatopol colony and began to restore our life there. The Soviet authorities closed the synagogue. This was the period of the struggle against religion 11, but my father continued praying at home. They got together in a minyan at somebody's home. My father used to say, 'So the Soviet power isn't bad, but how come they closed the synagogue then? They turned it into a storehouse. What the hell?!'.

My sister, Sonia, bred pigs. We didn't eat pork, but we sold it at the market. My brother, Iosif, went to study in Odessa. He finished a Rabfak 12 trade school) and wanted to continue his education. Later he entered and graduated from a technical institute in Moscow. He became a good engineer. He was the only member of our family with a higher education.

A Jewish school was opened in the colony at that time. It was a new school, specifically built for Jewish children by the Soviet authorties. The curriculum was similar to what children studied in other schools, only that we studied in Yiddish. My younger sister, Vera, studied at this school, too.

I wanted to stay in Zaporozhiye and went to work at the foundry of the Kommunar Plant in 1924. To cast an item with an opening there had to be a kernel installed in a mould. Kernels were made from sand, clay, flour and additives that were compacted in tins and dried in the stove. I was a laborer making kernels. It was hot and noisy in the foundry, and every now and then a mould with cast iron fell on our feet, but I earned well and liked the work. There were many older Jewish workers at the foundry and only a few young Jewish men. Jews were highly skilled workers. I don't think they were religious. Iron casting was a continuous process and we had to work on Saturdays. But at least all Jews celebrated Jewish holidays at that time. Young people didn't go to the synagogue because holidays were workdays, but all families remembered old traditions and tried to celebrate nonetheless. Older people prayed, and younger people respected their religiosity and tried to join their parents for a celebration.

I had an opportunity to rent an apartment and pay for it. I didn't cook for myself. I had meals at the canteen in the plant. It was a good canteen. Of course, following the kashrut was out of the question considering the circumstances. I was a Komsomol activist. I spoke and recited poems about Lenin and other leaders of the Revolution at meetings. I became a candidate for the Communist Party at the foundry in 1927, and a party member in 1928. I believed that communists were the vanguard of the people and wanted to be one of them. I also attended evening school classes. For my industriousness and willingness I was sent to a Rabfak in Kiev in 1928.

I had friends and we often got together. We played 'flower flirtation': boys and girls wrote greetings or declarations of love and exchanged them. I didn't spend much time playing with my friends because I was trying to study. It was popular to correspond with military men at the time. It was a common thing. Girls were stimulated to support and strengthen the patriotic spirits of the brave young men guarding the peace and quiet of our motherland. I corresponded with a Russian military. He wrote interesting and smart letters. Once he wrote that he was demobilizing and wanted to take me with him He had a mother, but no father, but all I could think of was studying. I wrote to him about my future plans, and it put an end to our correspondence.

There were big changes in Novozlatopol in 1928. The collective farm Vanguard was organized [during the collectivization] 13, and all farmers, including my father, became collective farmers. Leib Iorsh became chairman of the collective farm and Meyer Ushkatz was the chairman of the town council. They were nice men, and I had known them since we were children. There were vineyards in the collective farm. My brother, Avrul, establish a cheese-making production. My sister Vera moved to Zaporozhiye after finishing school where she went to study at the factory school [(evening higher secondary school]). I spent my vacations and days off at home. .

I went to the factory school in 1929. When I was going to Kiev I believed I was smart and intelligent and thought I knew everything one needed to know. But when I came to school my teacher said to me, 'Medved, in order for you to know that you know you need to study a lot more'. I did my best. After finishing the Rabfak in 1931 (factory school) I entered Kiev Polytechnic Institute without exams. When I was still at the Rabfak I lived in the hostel until a friend of mine, Marusya, took me to live in her apartment. She was a very nice girl. She was arrested in 1937 [during the so-called Great Terror] 14. I don't know why she was arrested - nobody explained the reason for her arrest. Besides it wasn't a good idea to address authorities with questions about 'enemies of the people'. At that time many active Komsomol members and communists were arrested, but we believed that it was correct and that there could be no smoke without a fire. People disappeared for good.

When I lived with Marusya I commuted to the institute by tram and often met with a young man there. He was my age, and his name was Michael Kofman. He was a 4th-year student at the Polytechnic University. He was a nice and easy-going Jewish man. We had much in common,. He was a member of the Communist Party. But we only met in the tram a few times. Then I disappeared from his horizon because I had to move to a collective farm where I got my Komsomol assignment. I had no time to let him know about it.

I studied at the institute for a short time. In 1932 the Party made a decision to send 25,000 active communists to collective farms. We were to carry out the orders of the Central Committee of the Communist Party. We strongly believed that these decisions were correct and were committed to their implementation. This movement was named '25-thousandists'. I was sent to Oratovo village in Kiev region as the party leader of the collective farm.

When I was leaving Kiev the bread coupon system was being introduced. There were many refugees from villages dying in the streets. They were starved to death. I took my ration of bread with me. When I came to the collective farm, the chairman of the farm invited me to dinner. They served soup but there was anything but food components in that soup - some sawdust and whatever else. The mixture smelled of machine oil. I only pretended that I was eating, but the others at the table were actually finishing their soup.

There was an unbelievable famine in Ukraine 15 in the village. I found carrots in the fields and that was my main food for a long time. At first the collective farmers didn't trust me, but it helped that I had grown up in a farming colony. I also took care of the people. When I received the order to give everything to the state including the last stocks of grain, we hid two kilos of wheat so that nobody could find it. We slaughtered all livestock because there was no food to keep them. Women were crying, 'We shall die, we shall all starve to death', but I tried to cheer them up and said, 'Hey, we shall live to bake pies'.

«In spring we sowed the wheat that we had hidden and we did make pies after we harvested it. We also kept some milk to give it to the weakest and sick villagers. Of course I realized that it might cost me my life if someone reported on me, but what could I do? In other collective farms people were dying in hundreds, but in our village many survived. In 1934 our collective farm gradually began to come back to life. We organized an equipment yard and got the first tractors. I became head of the political department at the equipment maintenance yard. Nobody cared about my nationality, and I forgot about it, too. People cared about what kind of person I was and how I did my work. Nothing else mattered.

Once in 1935 the secretary of the party district committee called me and asked, 'Did you submit a letter of resignation?' I hadn't done so. It happened to be Michael Kofman, my acquaintance from the tram. He had graduated from the institute and became an officer with the railroad troops. He found me and wrote letters to all the authorities requesting them to dismiss me. In the same year I married senior lieutenant Michael Kofman. He came from a working-class Jewish family in Kremenchug. His parents worked at the tobacco factory there. His older brother, a Komsomol member, died in an accident at a construction site in 1920. One of his sisters was a prosecutor and the other one worked at the tobacco factory. I only met them after my husband died. Their children still correspond with me - we are in-laws and a family.

My husband got a room in a communal apartment 16 in Kiev. There were three other families in this apartment. They were all nice people. I worked at the Department of Marxism-Leninism in my former institute. I was an instructor and explained the meaning and main idea of Marxism-Leninism. [Editor's note: (All educational institutions in the fSU had departments teaching and researching on Marx, Lenin and their followers.].) I also continued my studies.

My daughter, Asia, was born in 1937. Before she turned 1, I sent her to a nursery school. Later I found a baby sitter. She was an old woman from a dispossessed family. She was a very nice lady but absolutely ignorant.

I spent my vacations with Asia in the colony. In 1939 my father died. He was buried in the local Jewish cemetery. There was no rabbi, so he was buried without any Jewish rituals. My sisters were there: Sonia, the nasty one, and Esther, one of the twins. They worked at the collective farm. Iosif, Slava's husband, worked with the collective farm cattle.

During the war

My husband served in the Railroad Regiment #6 in Kiev. Later the regiment was transferred to Zhmerinka, a small town and railway joint [200 km from Kiev]. I stayed in Kiev to finish my studies. The commissar of the regiment offered me to become head of the women's council, the (political organization for officers' wives). I told him that I wouldn't mind doing so but that I had to continue my studies. He said that Stalin invited officers' wives to a meeting and that it would be good for me to go, especially because I was politically well-educated. But I had other priorities - to study was my main goal - and refused to go to the meeting. Another officer's wife went there. Stalin received them nicely, and she even brought a record player back, which was a gift from Stalin.

Michael got tired of living alone and began to ask me to continue my studies by correspondence and come join him. I agreed. Asia and I moved to Zhmerinka at the beginning of 1941. We settled down in a communal apartment at the military camp. There were many tenants of various nationalities, and we all got along very well. My husband's mother came from Kremenchug to live with us. We realized that the war was inevitable and that German troops were close to the border, but we couldn't believe in the worst to happen. My husband and I said to one another that we would just pretend nothing bad was going to happen.

In the middle of June I took Asia to Kiev for a surgery on the adenoids. After the surgery I took her home. In the morning of 22nd June 1941 I went out to buy milk. I saw people running around. I returned home and heard Molotov 17 speaking on the radio pronouncing, 'We are at war'. My husband had left me a note telling me to leave for the East. He also left me a suitcase and his officer's certificate. [Editor's note: These were certificates (for officers' wives, whose husbands were at the front, to receive money allowancses.)]

My younger sister, Vera, lived in Kiev. She worked at a big plant that was about to evacuate. She was told that she probably couldn't take us with her and was desperate when she heard it. She said, 'Sima, you need to evacuate before I do because if you don't I don't know what I would do'. I took Asia to the railway station. I didn't have any luggage. I believed we would be back home soon. Besides, I wasn't sure if we would be able to leave at all. There were crowds of people at the railway station. They broke through the gates and occupied the railroad platforms. I don't know how I managed to get onto the platform. We didn't have a bite of bread. Vera, who came to see us off, brought us two French buns and two bottles of lemonade. She gave them to someone on the platform to hand them to me, but I only got one bun and one bottle of lemonade.

We were bombed on the way, but our train wasn't damaged. I got off several times on our way and asked local people whether I could stay there, but the answer was always, 'No'. There were no jobs in those towns, and besides enterprises had a priority to employ women that had no officer's certificates. This was only fair because these women had no provisions whatsoever. Our trip lasted four months. In December we reached Novosibirsk in Siberia [3,000 km from Kiev]. I got a job at the mechanics shop of the ammunition factory. There were 300-400,000 employees who manufactured shells. I was responsible for the completion of schedules.

Once I spoke at the party meeting with an appeal to all employees to improve our performance to help the men on the front. Our party leader liked my speech and offered me the position of the leader of the women's committee. I got a room in a good house with heating and a bathroom - for wartime standards these were the best conditions one could hope for. I had to work long hours. Asia went to the 24-hour kindergarten. I seldom saw her, only when I dropped by her kindergarten or on days off.. Michael got in encirclement, escaped, walked 200 km, got to Poltava, saw his mother, helped her to evacuate and returned to the front.

One day in February 1942 I came home and sat down for dinner when all of a sudden the thought that Michael might have perished struck me. Shortly afterwards I got the notification of my husband's death. Later I got to know that he had taken part in the defense of Kiev. Stalin had issued an order 'to stand up for Kiev'. So many people died in this struggle! Michael got in encirclement, escaped, walked 200 km, got to Poltava, saw his mother, helped her to evacuate and returned to the front.

My brother, Iosif, was in evacuation in Siberia, but when the Voluntary Siberian Division was formed he volunteered to join and went to the front. He lost his left arm in the war but returned with many awards.

When I was in Novosibirsk I received a letter from my relatives in Novozlatopol. Young people from the colony went to the front and collective farmers, who had no opportunity to evacuate on their own, went to Northern Caucasus with the collective farm cattle. Seven members of our family reached Mozdok. A number of people stopped on the way to the Caucasus to take a rest. They were captured by the Germans and shot. Life in the Caucasus was very hard. There was a constant threat of German attacks. I wired my family to come join me. They arrived in Novosibirsk: my sister Slava, her husband Iosif, Slava's daughter, Fania, and her baby, another daughter and a son, and my sisters Sonia and Esther. Their trip lasted three months, and they were dirty and had lice. The baby was skin and bones. It was like a dream for them to take a bath. Slava washed everyone in the bathtub and kissed me in her gratitude. They stayed in my room, and I got another room on the second floor of the same house. I also had a plot of land which served as a kitchen garden. Slava, Sonia, Esther and Iosif worked in this kitchen garden. They grew cabbage, potatoes and all other necessary vegetables.

When Kiev was liberated in November 1943 we couldn't wait to go back home. The party leader of the factory tried to convince me to stay at the factory by promising to provide me with all I needed. I was a success at what I was doing. I was good at inspiring people to perform at their best.

In February 1944 my daughter and I returned to Kiev. My relatives went back to Novozlatopol. They worked at the collective farm: Sonia looked after piglets, Esther was a milkmaid and Iosif, Slava's husband, was a vet. Later some younger members of our family moved to Zaporozhiye and either got a job or studied there. Returning to Kiev was a disappointment for me. Although I came back with an assignment of the Central Committee of the Communist Party and had brilliant references from my previous job, I couldn't find a job or place to live. I felt unwelcome. At first I didn't have a clue of what it was about, but then it occurred to me that the reason was that I was a Jew. .I managed to get a 16-square-meter room. I went to the regional party committee where I met my former schoolmate. He helped me to get a position at the central committee of the Oil Industry Trade Union for the southern and central parts of Ukraine.

After the war

Asia began school when she turned 7. She was an intelligent girl and successful at school. My sister Vera returned from evacuation and settled down with me for a year. Then the owner of the room came back from Germany. He brought a truck full of goods with him. I was at work, and he threw my belongings into a shed in the corner of the yard. I was horrified. He returned with his wife, they had no children and they dared to throw me, a widow with a child, out onto the street!

I went to my boss at the Oil Industry Trade Union and told him my story. He was a real bastard. He just said, 'There's nothing I can do for you'. I had a friend, Fenia Demirskaya, and Asia and I went to live with her temporarily. The chairman of the central committee sent me on a business trip to Western Ukraine. I was mad at him. He had no right to send me to a problem area when I had a small daughter whose father had perished at the front. However, I couldn't disobey my management orders, so I had to go.

Western Ukraine joined the USSR in 1940. [Editor's note: It was in fact annexed by the USSR after the Molotov-Ribbentrop Pact.] 18 The situation was difficult. There were bandits in the woods who hunted for Soviet leaders. (Editor's note:[Editor's note: They were fighting against the communist rule.]) Women weren't supposed to be sent to such unstable areas, but I was an industrious employee and went there. I left Asia with my friend. My assignment was to restore trade unions in the oil industry. I moved from one place to another. I had a vehicle at my disposal. Once we were driving uphill, and the driver stopped the truck to cool down the engine. I asked him about bandits and he said, 'You'll be okay. They only kill zhydy [kike] and communists'. Well, I had a passport with me which had my Jewish nationality in it, and I also had my party membership card with me! We arrived in a town, and I was told that bandits had just left. They had cut off one girl's plait - she was a Komsomol member - and told her that next time they would cut off her head if she stayed with the Komsomol.

I conducted a meeting and asked the chairman of the Oil Industry Trade Union to provide me with accommodation further away from the field. He told me that I could stay in his house. At night I heard five shots. Bandits broke into the house of an oil terminal employee, who was a crook. He escaped, but the bandits shot his mother, father and son. It happened about one kilometer from the place where I stayed overnight. That same night the manager of the local oil industry branch was shot, too. It saved me that I had arrived on a truck. They thought I wasn't that important. I conducted several meetings with inhabitants of smaller towns and villages to explain the party policies to them. I also spoke for the Soviet power. Then I returned to Kiev.

Again I went to my boss to ask for his help, and again I heard, 'There's nothing I can do for you'. I didn't go to higher authorities, although I had every right to complain. I submitted a letter of resignation. Even now I think that I was an idiot to do so.

I got a job as an instructor at the district executive committee. I stayed with my friend and tried to find a vacant apartment. After a year I found one. It was a room in a communal apartment with seven or eight neighbors, but it was a 14-15 square meter room, and I was very happy to get it. Vera lived with me until she got married. Her marriage failed, she got divorced and received an apartment from the plant where she was working.

There was growing anti-Semitism in Kiev. Jews couldn't get an employment; there were meetings to condemn the 'cosmopolitans' [this was the so-called campaign against 'cosmopolitans'] 19 that lasted till 3-4 o'clock in the morning, then there was this doctors' story [the so-called Doctors' Plot] 20, then my Jewish neighbor got arrested - it was scaring. We suffered, but what could we do. I couldn't speak against the general policy because I had a daughter waiting for me at home. Now I come think how could I have possibly managed to bear it all - it was so depressing!

I remember March 1953 when Stalin died. My 15-year-old daughter wrote a patriotic poem about Stalin, but deep in my heart I was glad that he had died. I hoped that things would change for the better. I couldn't forgive him for the war and my husband's death. All people understood that the war was inevitable, so, how could he let the country be unprepared and cause so many deaths.

I got a job at the State Association of Garment Makers where I worked in a guild. We painted shawls, and I was responsible for party activities. My former salary was 3,200 while there I only received 625 rubles.

I became the director of the shop and then I changed to clothes manufacturing. Later I went to make pleated skirts that were in fashion. It was hard work - irons weighed 3-4 kg - but I earned well and worked there until I retired in 1966. I continued to be a member of the Communist Party and was proud of it. I conducted various activities: I spoke at various meetings at schools and higher educational institutions explaining the meaning of the party policy to the students and convincing them to join the rows of communists. I did understand though that there were different people among communists. That chairman of the Oil Industry Trade Unions, for instance, was a communist, but he caused others and me so many problems. There were many others like him.

As for my private life, I didn't meet a man to spend my life with. Asia and I spent our vacations in Novozlatopol. Later Asia went there alone to help my sisters. Esther and Sonia were getting old, and Asia helped them with their kitchen garden and did repairs in the house. After the war the collective farm stopped to be a Jewish collective farm - there were people of many nationalities there. People treated Esther nicely, but they didn't like Sonia. Esther died in 1972. There are only two Jewish families left in Novozlatopol now. They are elderly people. Slava died in Zaporozhiye in 1976, and her children moved to other places.

My younger sister, Vera, remarried. Her second husband was a nice Jewish man, but he died after 5 or 6 years of their life together. Vera met another man, but their relationship also failed. She died in 1980. She didn't have any children. My favorite brother, Iosif, lived in Moscow after the war. He was an engineer. He was a nice person, and I just adored him. I saw him at his 80th birthday in 1983. His wife was ill, and I cooked all traditional food that we were used to in the colony: gefilte fish - I bought 4 kg of fish and the guests ate it all - sweet and sour stew, chicken and honey cake. Iosif invited the commander of his division and other guests. They enjoyed the food. My brother said, 'Sima, I don't know what it would be like if you weren't here'. Iosif passed away in 1988.

Asia was a success at school. I always tried to inspire her to continue her studies. Once her non-Jewish friend said to her, 'You dream of going to an institute? Do you realize that your last name is Kofman? So, why are you even trying?' I said to Asia, 'Well, this means that you've lost a friend'. I advised her to have Jewish friends who were studying and had goals in life. Asia finished school with honors in 1955. She failed to enter an institute at her first try because she was Jewish. She came home crying. I asked her what had happened. She replied that the teachers at the entrance exams had abused her. I couldn't bear it and wrote a complaint to the Ministry of Education. I wrote that the daughter of a deceased officer, who had finished school with highest grades, failed to enter the Construction Institute.

While the official investigation was on I helped her to get a job at a design institute. I went to the Ministry of Education, and they told me that they would help and asked me to come back in three days. I returned there, but my letter was still there and no signs of their promise to help. I said to them, 'I did hope that you would help'. They replied, 'We will'. I had to go back there several times before I got a paper reading, 'Since Miss Kofman is the daughter of a deceased officer, she is to be admitted to the institute'. The director promised that my daughter would be enrolled in additional lists. When additional lists were issued her name wasn't on them. The director told me that she would be admitted next year. I said, 'How do I know whether you'll be here next year? My daughter will be a student of this institute this year'. I went to the Ministry of Education again. After three days I was told that she was to attend classes. You see, it took more effort for Jewish children to get their education.

Asia met Alik Azarkh, a nice Jewish boy. He was shy and taciturn. His father also perished at the front. Asia helped him with mathematics. He was her fellow student. Asia had classes in the evening and worked at the design institute. Alik and she got married. They had a civil ceremony. Their daughter, Alla, was born in 1963. Soon afterwards I retired. I like Alik a lot. He knows that he is my son, not just my son-in-law.

I tried to help Asia about the house and looked after Alla. Asia and Alik spent a lot of time working at construction companies. I continued my activities at the party organization until the Party was eliminated in 1998. All these years that I was in the Komsomol and the Party, the observation of any Jewish traditions was out of the question. Traditions were considered to be 'religious prejudices'. How stupid it was. Now I like to recall how we celebrated holidays in the colony, but our family didn't resume the celebration of holidays. We didn't return to Jewish traditions. Neither my daughter nor I observe any of them.

Perestroika began in the 1990s, and I didn't care much about the crash of communist ideas. I was hoping for a better future for the next generations. I haven't lost my ideals: I still believe that the ideas of communism are very good and correct. I think some people misinterpreted them in the wrong way. Communists are just people, too, and they can be wrong and make mistakes like any other person. Many things have changed. Ukraine declared independence, but I'm sorry about the huge and mighty multinational state that disintegrated. We can enjoy freedom of the press and freedom of speech. People can travel all over the world and have their own business. But old people have a hard life because their pensions are very low. I hope it will change in the future.

My daughter and her husband are pensioners now. Asia is at home and Alik still does some work every now and then. He is a highly qualified design engineer. Alla married her classmate, a very nice Russian boy. Asia and I had no objections to their marriage. Love and understanding is what matters. They get along very well. They own a car business. They have four sons, and they all are the joy and love of my life: Michael, named after his great-grandfather, is 18, Ilia is 15, Daniel is 10 and Leo, my closest friend, is 7 years old.

I will soon be 96, but I try to lead an active life: I help them to boil milk, dust my room and sometimes spend some time in the yard. I like to visit Hesed: I recite poems in Yiddish there. I have a hearing problem, and Hesed provided a hearing aid for me. I'm very concerned about the situation in Israel. I have many dear people who live there. I just hope that no other tragedy will strike my people. When the Iron Curtain 21 fell in the 1990s, and Jews got an opportunity to move to Israel, I was old. Who can move at 96 years of age? And my daughter and grandchildren have no plans to move, either. .

Glossary

Fanny Grossmann 
Österreich 
Wien 
Name des Interviewers: Tanja Eckstein 
Datum des Interviews: Dezember 2002 

Fanny Grossmann und ihr Ehemann Ludwig wohnen in einer Zweizimmerwohnung am Rande des Praters.

Fanny Grossmann ist eine kleine, sehr zarte Frau, die es in ihrem Leben nie wirklich leicht hatte.

Sie ist sehr liebevoll, sorgt sich sofort darum, ob man auch genug Essen zu Hause hat

und lässt mich nicht ohne Kuchen oder Kekse oder ein selbstgenähtes Täschchen nach Hause gehen.

Besondere Sorgen macht sie sich um ihre Tochter und ihre Enkelkinder.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Die Eltern meines Vaters habe ich nie gesehen. Der Großvater hieß Leib Tuchmann und seine Frau hieß Sarah, geborene Landesmann. Sie hatten fünf Kinder. Zwei Töchter, Frieda und Erna, und drei Söhne - meinen Vater Josef sowie Max und Markus.

Meine Tante Frieda Rubin, geborene Landesmann, war sehr gescheit und hat Gedichte geschrieben. Sie hatte eine Tochter, die an Knochenkrebs litt. Wahrscheinlich wegen der Ärzte kam Tante Frieda mit ihrer Tochter nach Wien; daran kann ich mich noch erinnern.

Die Tochter ist leider gestorben. Tante Frieda hatte sie so sehr geliebt und schrieb nach deren Tod Gedichte über sie.

Meine Tante Erna war mit dem Juwelier und Uhrmacher Samuel Zuckerberg verheiratet. Er hatte ein Geschäft im 3.Bezirk, in der Fasangasse. Ihr Sohn hieß Gustav Zuckerberg. Tante Erna ist noch vor dem Holocaust (1925) gestorben und Onkel Samuel hat danach eine gewisse Olga (geborene Hecker) geheiratet.

Als die Deutschen nach Wien einmarschiert sind, haben Olga und Samuel aus Verzweiflung versucht, sich und den achtjährigen Sohn Heinz mit Gas umzubringen. Heinz Zuckerberg ist dabei gestorben, aber die Eltern haben überlebt.

Zum Glück konnten sie sich mit einem illegalen Schiffstransport nach Palästina retten, wo sie sich nach kurzer Internierung in Jerusalem niederließen.

Nach dem Tod des Gatten Samuel in den 50er Jahren übersiedelte Olga nach England, wo sie anfangs bei ihrer Schwester und danach bis zu ihrem Tod in einem Heim wohnte. Gustav Zuckerberg emigrierte bereits 1937 mit einem Schülerzertifikat nach Palästina und kehrte nach dem Krieg 1947 nach Wien zurück. 

Max, jüdisch Moses Isaak, Landesmann wurde am 25. August 1893 in Tyczin in Galizien [heute: Ukraine] geboren. Er arbeitete als Kapellmeister, spielte Violine und konnte innerhalb weniger Sekunden Vierzeiler dichten.

Zwei- bis dreimal in der Woche kam Onkel Max zu uns zur Jause. Danach ging er entweder in eines der Kaffeehäuser im 2. Bezirk um zu musizieren, oder er spielte die musikalische Untermalung in Kinos zu Stummfilmen. Er war ein Multitalent, konnte aber keine einzige Note lesen.

Zweimal war er verheiratet. Seine zweite Frau, die Bronislawa hieß und Blanka genannt wurde, heiratete er 1938. Blanka wurde 1907 in Lemberg [Lwiw, Ukraine] geboren. Onkel Max wurde 1940 im KZ Buchenwald ermordet. Auch Blanka wurde ermordet.

Mein Vater wurde am 29.September 1885 in Tyczyn [heute: Polen] geboren. Sein Name war Josef Landesmann.

Ich kann mich noch ein wenig an meine Urgroßmutter väterlicherseits erinnern. Sie saß mit viel Schmuck behangen im Haus des Großvaters, in dem sie sicher gelebt hat; sie sprach jiddisch, und die Tür zum Hof durfte nicht geschlossen werden, wenn sie da so saß.

Ich besitze eine Chronik der Familie mütterlicherseits, die hat eine Verwandte in Amerika, Estelle Guzik heißt sie, erstellt. Meine Familie wurde über die ganze Welt verstreut. Heute leben Nachkommen in Brasilien, Amerika und in Uruguay.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Mendel Guzik. Er wurde 1870 geboren und lebte in dem kleinen Ort Strzyzow [Polen], mit dem Zug eine halbe Stunde von Rzezsow [Polen] entfernt. Rzezsow ist ein bekannter Ort, nicht allzu weit von Krakau entfernt.

Die Großmutter hieß Fanny - jüdisch Feige Guzik - und war eine geborene Landesmann. Ich wurde nach ihr benannt. Sie wurde 1865 geboren und ist 1903 in Wien gestorben. Meine Großeltern waren von Galizien zur ärztlichen Behandlung nach Wien gefahren, deshalb ist sie in Wien gestorben. Ihr Grab ist auf dem Zentralfriedhof, 1. Tor.

Mein Großvater hatte mehrere Geschwister, über die ich aber sehr wenig weiß:

Mechel Guzik heiratete Rachel Markowitz. Er lebte von 1872 bis 1953.

Lazar Guzik wurde 1866 geboren und war mit Mascha Landesmann verheiratet. Lazar wurde in den 1940er Jahren ermordet. Mascha starb schon 1927.

Zwi Hersch Guzik wurde 1875 geboren, heiratete in erster Ehe Chaja Schwinger und in zweiter Ehe Chana Schatzer. Er wurde in den 1940er Jahren ermordet. Chana lebte von 1882 bis 1942. Ich nehme an, auch sie wurde ermordet.

David Guzik wurde 1872 in Sanok geboren. Er war mit Chana Moritz verheiratet. Er wurde 1942 ermordet.

Das Haus des Großvaters war eine große Villa. Meine Mutter fuhr einige Male auf zwei Monate in den Schulferien mit mir nach Strzyzow zum Großvater. Er hatte extra für meine Mutter und mich außen am Haus eine Stiege mit einem Geländer gebaut, damit wir nicht durch die Küche in unser Zimmer gehen müssen, wenn wir zu Besuch sind. So konnten wir vom Hof aus direkt in unser Zimmer.

Leider hat der Großvater nur jiddisch gesprochen und ich habe ihn überhaupt nicht verstanden. Er war reich, denn er besaß Wälder und hatte mehrere Angestellte. Seine Arbeiter haben die Bäume gefällt, die Baumstämme entrindet und Bretter daraus zugeschnitten.

Ich habe gern dabei zugeschaut. Die Holzbretter hat man dann in einem überdachten Hangar, der auf einem sehr großen Platz stand, zum Trocknen gestapelt. Die Bretter hat er verkauft, und davon hat er gelebt.

Wenn ich am Land bei einem Ausflug an einem Sägewerk vorbeikomme, erinnert mich der Geruch von dem Holz immer noch ganz stark an meinen Großvater. Außerdem hat er noch einen Arbeiter gehabt, der hat Dachziegeln hergestellt.

Auch dabei habe ich gern zugeschaut, wie die Ziegel in die Form geschmiert und dann gebrannt wurden. Beim Großvater wurden auch weiße große Ringe für Brunnen hergestellt, die lagen im Hof herum.

1934 oder 1935 waren wir auch dort; ich war schon 14 oder 15 Jahre alt. Da hat er begonnen, ein zweistöckiges Haus bei der Bahnstation zu bauen. Das sollte ein Hotel werden.

Der Großvater war ein sehr frommer Jude. Ich sehe ihn immer vor mir, wie er jeden Morgen mit den Tefillin 2 das Morgengebet spricht. Immer hat er nachgedacht, wie er was machen könnte. Ich habe selbst gesehen, wie er während des Gebetes ein Möbelstück genommen und woanders und dann wieder zurückgestellt hat - alles während des Morgengebetes!

Nach dem Tod der Großmutter hat mein Großvater Gisela Rettig geheiratet. Sie hatte zwei Töchter. Ihre Kinder haben sich mit den Kindern des Großvaters gut verstanden, aber die neue Frau des Großvaters mochte seine Kinder nicht.

Aus diesem Grunde hat meine Mutter eigentlich alles zurückgelassen und ist mit 28 Jahren zu einem Cousin nach Wien gegangen. Sie war noch nicht verheiratet und hat geglaubt, sie müsse unbedingt heiraten, bis sie dreißig Jahre alt ist. Das hat sie dann auch getan.

Der Onkel in Wien, der sie unterstützt hat, hieß Heinrich - jüdisch Chaim - Steinmetz. Er war Kaufmann und hatte ein Ratengeschäft. Meine Mutter ist für ihn kassieren gegangen und er hat ihr geholfen, eine Wohnung in Wien zu finden.

In erster Ehe war er mit Helene, geborene Blass, verheiratet. Sie hatten drei Töchter - Selma, Berta und Gisela - und lebten im 20. Bezirk am Gaußplatz 3.

Die älteste Tochter Selma wurde 1907 geboren und ist sehr revolutionär gewesen. 1936 ging sie nach Spanien um als Krankenschwester im Spanischen Bürgerkrieg 3 gegen Franco zu kämpfen. Während des 2. Weltkriegs war sie in Frankreich im Widerstand und musste mit ansehen, wie ihr Freund gefoltert wurde. Nach dem Krieg war sie Klavierlehrerin in Wien.

Berta wurde 1908 geboren, heiratete einen ungarischen Dichter Tardos und lebte mit ihm in Budapest. Sie hat im ungarischen Radio in deutscher Sprache eine Sendung für Österreich gesprochen. Die Ehe wurde später aber wieder geschieden. Berta war in Frankreich im Widerstand und ist nach dem Krieg in Frankreich geblieben.

Gisela, Gundl genannt, wurde 1916 geboren und war sehr gescheit. Sie hat studiert und war Doktor der Philosophie. Auch sie hat im Spanischen Bürgerkrieg gekämpft. Dann ist sie nach Belgien geflohen. Sie wurde aber verraten und ins KZ deportiert.

Das war schon gegen Ende des Krieges und sie hat überlebt. Sie war mit einem österreichischen Juden namens Hernstadt verheiratet, der nach dem Krieg bei der Polizei gearbeitet hat.

Onkel Chaims erste Ehefrau Helene starb 1933. 1936 heiratete er Eugenie, geborene Piskaty. Chaim Steinmetz und Eugenie wurden 1939 aus ihrer Wohnung am Gaußplatz hinausgeworfen, lebten bis 1941 im 2. Bezirk in der Ferdinandstraße 19 Tür 15 und wurden am 31. Oktober 1941 ins Ghetto Litzmannstadt 4 [Lodz, Polen] deportiert und ermordet.

Meine Mutter hieß Gisela. Sie hatte zwei Brüder, drei Schwestern und zwei Stiefschwestern.

Lotte, Esther und Sophie waren ihre leiblichen Schwestern, Moische und Josef ihre Brüder. Henia und Cilla waren Stiefschwestern.

Josef ist als junger Mann gestorben. Ich habe ihn zwar gesehen, kann mich aber nicht an ihn erinnern.

Tante Sophie war mit Jarmus verheiratet. Sie haben zwei Kinder gehabt und waren eine eher arme Familie. Sie haben in Strzyzow [Ukraine] gelebt, aber nicht mit dem Großvater zusammen. Alle vier wurden im Holocaust ermordet.

Onkel Moische konnte sehr gut Mandoline spielen und heiratete erst mit ungefähr 33 Jahren eine Frau Gruber. Das war 1937 oder 1938. Onkel Moische wurde ermordet und von seiner Frau habe ich nie wieder gehört; wahrscheinlich wurde auch sie ermordet.

Nach dem Krieg bemühten sich die Verwandten von Frau Gruber erfolgreich um das Erbe meines Großvaters. Meine Mutter, von der sie nicht wussten, dass sie den Krieg überlebt hat, hat sich mit Hilfe von Anwälten ebenfalls um das Erbe bemüht, aber nach einiger Zeit aufgegeben.

Tante Esther war mit Josef Wolf verheiratet. Sie hatten vier Kinder. Nach dem 1. Weltkrieg importierte er Tabak aus Rumänien nach Österreich und wurde sehr reich. Er kaufte Häuser und besaß sehr viele, zum Beispiel eines in Altmünster am Traunsee.

Leider war er aber ein Kartenspieler und verspielte alles. Nur ein Haus blieb, in Wien im 6. Bezirk in der Nelkengasse 2. Dort haben sie auch gewohnt. Sie haben dann sogar einmal illegal dem Marschall Tito 5 in der Wohnung Unterschlupf gewährt. Allerdings bekamen sie dafür etwas bezahlt.

Die schöne Fanny war die älteste Tochter meiner Tante Esther. Fannys erster Mann hieß Rudi Eichenbaum. Sie sind vor dem Krieg nach Frankreich gegangen, da herrschte in Wien eine große Arbeitslosigkeit. In Frankreich arbeiteten sie bei einem Zirkus als Buchhalter.

Fanny und Rudi ließen sich irgendwann scheiden. Nach dem Krieg war Rudi Eichenbaum Direktor der Länderbank in Wien. Er hat aber dann Reynolds geheißen und hat auch ein Buch geschrieben, das ich leider nie gesehen habe. Fannys zweiter Mann war ein französischer Politiker namens Dutet.

Er war kommunistischer Abgeordneter und wurde im Parlament erschossen. In Paris soll sogar eine Straße nach ihm benannt sein. Fanny hat sich in den 60er Jahren umgebracht.

Tante Esther wurde in Maly Trostinec [Weißrussland] ermordet.

Tante Lotte hat lange mit uns in Wien zusammen gelebt.

Meine Mama wurde am 8. August 1889 in Lenki [Polen] geboren. Sie war eine sehr ehrgeizige und lerneifrige Frau. Sie lernte Deutsch in der Schule und war so eifrig, dass sie immer schon eine viertel oder halbe Stunde vor Schulbeginn vor dem Schultor gestanden ist. Als ihre Mutter starb, war sie vierzehn Jahre alt.

Zunächst sind alle Geschwister meiner Mutter in Polen geblieben. Nur sie ist nach Wien gegangen und hat den Josef Landesmann geheiratet; das war 1919.

Mein Vater hat im 1. Weltkrieg als Soldat gedient und ist dann nach Wien gekommen, um meine Mutter zu heiraten. Dazu muss ich sagen, dass er ein Cousin meiner Mutter gewesen ist. Immer wenn ich körperliche Schwächen an mir entdecke, denk ich: O je, das kommt von der verwandtschaftlichen Nähe meiner Eltern.

• Meine Kindheit

Ich wurde am 2. September 1920 in Wien geboren und meine Großmütter waren Schwestern. Warum wir den Namen Landesmann und nicht Tuchmann, wie der Vater meines Vaters hieß, bekommen haben, weiß ich nicht. Ich glaube, wir hießen zuerst alle Tuchmann, aber es gibt kein Dokument darüber und als ich in die Schule kam, hieß ich Landesmann.

Mein Vater hat Buchhaltung gelernt; wo, das weiß ich nicht. Da er in Österreich keine Arbeit fand, hat er im Ausland gearbeitet und ist immer im Sommer auf Urlaub gekommen, um uns zu besuchen. Meine Mutter wollte mich in Wien nicht aus der Schule nehmen, und so haben wir weiter in Wien gelebt.

Mein Papa hat ein paar Jahre in Polen gearbeitet, als Buchhalter in einer Weinhandlung. Aber die meisten Jahre war er in Deutschland, in Siegen. Das ist in Westfalen. Sein Bruder Markus hatte dort einen Eier- und Butter- Großhandel. Für ihn hat mein Vater als Buchhalter gearbeitet.

Der Bruder hatte eine deutsche Frau, wahrscheinlich eine Jüdin, die nicht kochen konnte. Jeden Tag gab es Kartoffeln mit ein paar Eiern darüber geschüttet; das hat mein Vater erzählt. Er hat dort gewohnt und gearbeitet und hat der Mama Geld geschickt, nicht allzu viel, aber doch.

Die Mama hat hier in Wien Heimarbeit, Stickerei, gemacht. Sie konnte wunderbar Monogramme sticken und Bettwäsche und Polster besticken. Lotte, die Schwester meiner Mutter, ist dann nach Wien gekommen und hat bei uns gewohnt. Die hat auch sehr schön gestickt und hat auch als Heimarbeiterin gearbeitet.

Sie hat lange mit uns gelebt, aber meine Mutter hat irgendwann gesagt, sie soll schon endlich heiraten und ausziehen. Sie hat dann einen Marktfahrer namens Weihard geheiratet. Freitag musste Tante Lotte sehr früh schon den Tiegel mit den Nudeln ins Backrohr stellen und später kam jemand, um das Backrohr abzudrehen, weil sie am Schabbat nicht arbeiten durfte.

Beide sind vor dem Krieg illegal nach Palästina gegangen. Palästina war damals englisches Mandatsgebiet und jemand hat sie verraten. Sie wurden eingesperrt, aber Tante Lotte ist aus dem Gefängnis ausgebrochen. Jemand hat sie aber auf der Straße erkannt und sie ist nach Polen abgeschoben worden.

Das war 1935 oder 1936, das weiß ich, denn zu dem Zeitpunkt war ich gerade mit meiner Mutter beim Großvater in Polen. Sie war sehr mager und hat schlecht ausgeschaut, aber sie ist noch einmal nach Palästina gegangen. Sie ist dafür eine Scheinheirat eingegangen. Ich habe nie wieder von ihr gehört.

Wir haben im 9. Bezirk in der Stroheckgasse 2, Tür 20 gewohnt. Meine Mama hat darauf geachtet, dass ich ein geordnetes Leben führen kann und dass ich mein Essen habe. Ich weiß, dass sie oft in finanziellen Schwierigkeiten gewesen ist. Jedes Mal, wenn es ganz schlimm war, hat sie die Leuchter genommen und ins Versatzamt getragen.

Und wenn sie etwas Geld hatte, hat sie sie wieder ausgelöst. Die silbernen Leuchter waren in einer Lade in einem Wäscheschrank, und damit sie ja nicht zerkratzt werden, waren sie in ein Geschirrtuch eingewickelt. Mich hat die Mama die Not nicht spüren lassen. Ich habe jeden Tag Butterbrote und mein weiches Ei gehabt.

Ich bin in die Volksschule gegangen, dann in die Hauptschule. In der Klasse waren wir acht jüdische Kinder und wir hatten zusammen jüdischen Religionsunterricht. Der Unterricht fand in unserer Klasse statt.

Wir haben auch hebräisch lesen gelernt. Ein paar Buchstaben weiß ich noch, das M und das L, auch Gebete haben wir gelernt. Wir sind auch gemeinsam in den Tempel gegangen, der in der Müllnergasse war.

Später war ich bei den 'Roten Falken'6 und da war ein Bursch, der hat mich immer abgeholt. Er hat es zu Hause nicht so gut gehabt. Meine Mutter hat ihn immer eingeladen, mit uns Nachtmahl zu essen, bevor wir zum Heimabend gegangen sind.

Zu den jüdischen Festen waren wir aber immer allein. Meine Mama war religiös, sie hat ein lebendes Huhn über ihren Kopf geschwungen, bevor es koscher geschlachtet wurde. Am Jom Kippur hat sie gefastet und Pessach hat sie das Geschirr ausgekocht und wir haben den Sederabend gefeiert.

Ich war damals schon 'revolutionär' und habe einmal aus Protest Brotstücke in der Wohnung verstreut, nachdem meine Mama alles für Pessach gründlich sauber gemacht hat. Heutzutage sehe ich das als sehr schlimm an, aber damals waren wir durch die 'Roten Falken', die ja anti-religiös waren, gegen alles Religiöse aufgehetzt.

An einem Sederabend war auch mein Vater gerade in Wien, und da hat er mit mir das ' Ma nischtana halajla haseh [Was zeichnet diese Nacht vor allen Nächten aus? Frage zu Beginn der Haggadah, gestellt vom jüngsten Kind] gesungen und die Fragen beantwortet.

Aber ich bin schon auf Nadeln gesessen, denn ich habe ein politisches Rendezvous gehabt. Die Sozialdemokraten waren zwischen 1934 und 1938 verboten. Da haben wir dann illegal gearbeitet.

Wir haben bei den 'Roten Falken' viel miteinander unternommen. Der Rudolf Ekstein, der nach seiner Emigration über London nach Amerika ein bekannter Psychoanalytiker in Los Angeles geworden ist, ist unser Falkenführer gewesen.

Er war ein paar Jahre älter als wir und hat uns immer Vorträge gehalten; er war sehr gescheit. In der Hauptschule haben wir Französisch gelernt, und die 'Roten Falken' waren in einer Weltjugendliga, und ich konnte in einem internationalen Lager mit französischen Jugendlichen Französisch sprechen.

Wir hatten sogar eine Lagerzeitung, da bin ich auch zu sehen. Und es gab eine Mandolinengruppe.

1935 waren die Sozialdemokratische Partei und die sozialdemokratischen Organisationen schon verboten, aber da hatten wir noch eine Fahrt zum Mondsee.

• Während des Krieges

Nach der Hauptschule besuchte ich einen einjährigen Kurs und lernte Hauswirtschaft und Kochen, aber auch Deutsch und andere Gegenstände. Danach habe ich zwei Jahre lang eine jüdische Fachschule für Weißnähen und Damenkleider nähen besucht.

Danach war ich fertige Gesellin. Dann bin ich auf Arbeitssuche gegangen, das war nicht so leicht. Und ungefähr nach einem halben Jahr habe ich endlich Arbeit gehabt. Das war 1938. Und dann ist der Hitler gekommen.

Ich hatte einen Posten in einer jüdischen Firma am Graben, im 1. Bezirk. Siebzig Schneiderinnen waren wir. Ich war da gerade sechs Wochen und ich war so froh, einen Posten zu haben. Da ist der Nazikommissar gekommen und hat den Besitzern die Firma weggenommen.

Wir drei Jüdinnen haben 'die Papiere gekriegt'. Auf der Stelle haben sie uns abgefertigt, ausgezahlt und nach Hause geschickt. Ich bin weinend nach Hause gegangen. Dann habe ich wieder geschaut, ob ich nicht doch irgendwo arbeiten kann.

Eine jüdische Schneiderin hat mich aufgenommen. Da war ich vier Wochen. Dann hat sie mich gerufen und gesagt: 'Weisungsgemäß muss ich Sie entlassen.' Weisungsgemäß!

Ich habe gesehen, ich kann nicht arbeiten, da habe zu Hause geschneidert, illegal für Freundinnen. Ich habe keine Praxis gehabt, aber ich habe Schnitte machen können und zuschneiden. Ich habe sogar einen Mantel geschneidert.

Mein Vater kam 1937 aus Deutschland nach Wien zurück. Von der Familie seines Bruders Markus Landesmann habe ich nie wieder etwas gehört.

Antisemitismus habe ich erst erlebt, als der Hitler gekommen ist; da ging es los. Er hat irgendwie geschlummert. Bei uns im Haus wohnte eine Sozialdemokratin, die Unterschriften gesammelt hat, 'damit sie nicht in einem Haus mit Juden wohnen muss'.

Es gab noch ein oder zwei Leute, die offen gegen uns waren, aber nicht viel mehr. Über Nacht ist das passiert. Vorher hatte ich nichts Negatives erlebt, weder von Kindern noch von Lehrern.

Ich war allerdings entweder mit jüdischen oder sozialdemokratischen Jugendlichen zusammen. In unserer Roten Falken Gruppe waren sicher die Hälfte jüdische Jugendliche.

Eine Bekannte hat für mich in England Arbeit gesucht. Sie war Köchin in England und hat mich als Schneiderin angepriesen. Die englischen Damen hatten so Teenachmittage, da hat diese Bekannte ein Bild von mir herumgezeigt und gefragt, ob nicht jemand für mich ein Permit beantragen will - als Stubenmädchen.

Und da hat sich dann eine gemeldet, eine Missis Christie, eine Schottin, sie hat das Permit beantragt. Das hat aber sechs Monate gedauert und dann noch einmal sechs Monate, weil ich zu dem Zeitpunkt staatenlos war, denn die Polen haben uns die polnische Staatsbürgerschaft aberkannt, weil die Familie schon so lange aus Polen weg war.

Da hat man sich lang anstellen müssen, um einen Pass für Staatenlose zu bekommen. Im März 1939 ist es mir dann geglückt. Ich bin losgefahren, die Mama und der Papa blieben zurück.

Ich habe meine Lady dazu gekriegt, für meine Mutter ein Permit als Köchin zu beantragen. Und das ist sich auch noch ausgegangen - in letzter Sekunde.

Meine Eltern mussten ihre Wohnung räumen und in die Berggasse ziehen. Als ich schon weg war, ist ein SA-Mann in unsere Wohnung gekommen und hat gesagt: 'Hier wird meine Mutter wohnen!'

Er hat meiner Mutter 150 Mark für alle Möbel und was sonst noch da war, gezahlt, und meine Eltern mussten ein paar Tage später mit einer zweiten Familie in die Berggasse ziehen.

Die Mama ist im August 1939 gekommen. Als die Mama kam, habe ich schon ein bisschen Englisch können. Wenn die Lady ihr das Menü angesagt hat, konnte ich das schon übersetzen. Meine Mutter war sehr revolutionär. Eines Tages im Winter sind die Lady und ich in die Küche gekommen, um das Menü zu bestellen.

Da hat meine Mutter gesagt: 'Heute koche ich nicht!' Da, wo meine Mutter in der Küche stand und kochte, war eine Tür in den Garten. Die war kaputt und der Wind hat Schnee hineingeblasen. Meine Mutter hat gesagt: 'Bis die Tür nicht repariert ist, koche ich nicht!' Die Tür wurde sehr schnell gemacht.

Das Haus war ein Herrschaftshaus mit einem Riesengarten, groß wie ein Park. Ich habe meine Mutter immer Mama gerufen. Nach einiger Zeit hat das ganze Haus sie Mama genannt. Die Lady war 48 Jahre alt und hatte eine sechs-, siebenjährige Tochter, die mich sehr sekkiert hat.

Sie war ein richtig kleines Biest. Zum Geburtstag hatte sie ein neues Fahrrad bekommen. Ich durfte mir das Fahrrad ausborgen. Da bin ich herum gefahren, um für meinen Vater einen Butlerposten zu finden.

Mein Vater hat vom 4. Mai 1939 bis November 1939 in der Berggasse gewohnt. Er und sein Bruder wurden bei Kriegsausbruch im September 1939 ins KZ Buchenwald deportiert. Ich besitze ein Dokument, da steht: 'Abgemeldet Stadion, in Haft.'

Da haben sie alle im Stadion in Wien zusammengepfercht. Eine Schwester meiner Mutter, die Esther Wolf, die auch in Wien lebte, ist von der Kultusgemeinde verständigt worden, dass die Urnen von meinem Vater Josef und seinem Bruder Max eingetroffen sind. Angeblich ist mein Vater in Weimar im Krankenhaus gestorben.

Aber in Wirklichkeit wurde er am 2. Januar 1940 im KZ Buchenwald ermordet. Meine Tante musste noch für die Urnen zahlen, die aus Buchenwald an die Kultusgemeinde geschickt worden waren. Sie war auch noch bei dem Begräbnis der Urnen. Dann ist sie selber 1942 nach Maly Trostinec 7 deportiert und ermordet worden.

Die Lady hatte Damenkränzchen und da wollte sie, ich soll im Dirndl servieren. Ich hab aber nur ein Winterdirndl gehabt. Sie ist mit mir in die Ortschaft gefahren, hat zwei Stoffe gekauft, rotweiß und blauweiß kariert und Blusenstoff und Schürzenstoff. Ich durfte drei Tage an den zwei Dirndln nähen, damit ich in den Kleidern servieren konnte.

Anfangs hat sie mir nicht gesagt, dass ich täglich zwei Stunden frei habe. In den zwei freien Stunden - von zwei bis vier Uhr nachmittags - habe ich für sie genäht. Später bin ich dann drauf gekommen, dass mir eigentlich zwei freie Stunden zukommen.

Meine kommunistischen Freunde in London schrieben mir, ich soll Emigranten im Umkreis aufsuchen und organisieren. Ich erhielt Adressen und ich bin jeden Sonntag, wenn ich nachmittags frei hatte, irgendwo hin gefahren und hab die jungen Leute organisiert; einer war auf einer Farm, einer war da und ein anderer dort.

Ich musste immer vorher die Polizei fragen, ob ich mehr als drei Kilometer wegfahren darf. Das war gar nicht so einfach. Wir waren 'feindliche Ausländer', nämlich Deutsche, denn Österreich existierte nicht mehr. Die Engländer waren sehr misstrauisch.

Sonntags bin ich sehr häufig mit dem Autobus nach London zum Heimabend von 'Young Austria' 8 gefahren. Das Haus von 'Young Austria' wurde von den englischen Behörden zur Verfügung gestellt.

Da gab es einen Theatersaal, ein Restaurant und vieles mehr. Bei einem Heimabend hab ich meinen späteren Ehemann Ludwig und seinen Bruder wiedergesehen. Ich habe ihn schon aus Wien gekannt, aber wir waren nicht befreundet.

Er hat mich immer beobachtet, aber ich war damals in Siggi Wallach verliebt, einen Unerreichbaren. Der lebt noch heute in Brüssel. Er war ein paar Jahre älter als wir und konnte Gitarre spielen und Lieder singen, das hat mir alles sehr gut gefallen. Der Siggi Wallach hat das KZ Auschwitz überlebt.

Der Ludwig hat mich abends immer zum Autobus begleitet, denn ich musste vor zehn Uhr zu Hause sein. Dann wurde ich schwanger. Nach ein paar Monaten hat die Lady gesagt, sie wolle keine Kinder und keine Hunde - trotzdem sie selbst ein Kind hatte.

Ich habe ihr gesagt, dass meine Mutter und ich kündigen und die Lady hat gesagt: 'You are very ungrateful, I saved your life'. Und wir haben gesagt: 'We are grateful enough, we worked so hard.' Sie hat uns halt ziehen lassen. Wir sind nach London übersiedelt und haben ein Untermietzimmer genommen.

Während des Blitzkriegs haben wir die Nächte auf dem Bahnhof in einer Untergrundbahn verbracht. Die deutschen Bomber sind jeden Abend um halb sieben gekommen. Da hat man schon den Koffer vorbereitet gehabt, 1941 war das. In der Früh haben wir geschaut, ob das Haus noch steht. Zu dieser Zeit war der Ludwig interniert.

Ich hab damals in London einen guten Posten als Zuschneiderin gehabt. Ludwig und ich haben dann geheiratet und am 21. Februar 1942 wurde unsere Tochter Mariane Ruth geboren.

Den Namen Mariane habe ich ihr für den Fall gegeben, dass wir einmal nach Österreich zurückgehen, und Ruth hat uns auch so gut gefallen; also hat sie zwei Namen. Mariane hab ich mit einem 'n' geschrieben, denn ich hab an Ariane gedacht. Das hab ich mir so ausgedacht.

In Manchester war es zuerst schwer, eine Wohnung zu finden. Dann haben wir gemeinsam mit einer anderen Familie, Peter und Hertha Aschner, für ein Jahr ein möbliertes Haus gemietet. Ludwig hatte eine Arbeit als Elektriker im Norden von Manchester gefunden.

Hertha hatte drei Kinder, aber ihr Mann hat sie noch in England verlassen. Sie heißt jetzt Ruth Rimond. Sie ist nach Israel gegangen und hat einen sehr lieben Mann, den Moishe Rimond, kennen gelernt. Leider ist er voriges Jahr gestorben. Sie fährt manchmal nach England und kommt auch nach Wien. Da können wir uns sehen, wir sind sehr gute Freundinnen.

Die Mama hatte ich in London allein gelassen, sie ist aber dann auch nach Manchester gekommen, denn die V-Waffen haben London erreicht, nicht aber Manchester. Da sind dann sehr viele Leute in den Norden gezogen

Dann sind wir mit meiner Mutter in ein unmöbliertes Haus gezogen und haben mit einer anderen Familie zusammen gewohnt. Auch Ludwigs Schwester ist mit ihrem Sohn zu uns gekommen. Da waren wir wieder eine richtige Familie.

Anfangs war meine Mutter mit meinem Mann nicht so einverstanden; sie war wohl ein bisschen eifersüchtig. Sie hatte geplant, dass wir nach dem Krieg nach Amerika auswandern und ich dort heiraten werde. Das hat sie auch dem Ludwig gesagt.

Ich habe meine Mutter in England überzeugt, auch politisch tätig zu werden. Sie war sogar Mitglied in der kommunistischen Sympathisantengruppe und hat mit Hilfe des Manchester Guardian, des Chronicle und des Daily Worker einen Wochenbericht für 'Young Austria' erarbeitet.

Sie hat das sehr gewissenhaft gemacht, hat Referate gehalten und ist dann sogar Mitglied der Kommunistischen Partei geworden.

Auch ich war die ganze Zeit politisch sehr aktiv. Im 'Young Austria' wurden wir dazu erzogen, nach Ende des Krieges zu helfen, ein neues, gutes Österreich aufzubauen. Trotz dieser Erziehung blieben sehr viele Emigranten in England.

Auch wir haben uns in England gut gefühlt. Aber wir glaubten, dass wir nach dem Krieg in Österreich helfen müssen, dass man auf uns warte.

• Nach dem Krieg

Im November 1946 sind wir nach Wien übersiedelt. Wir kamen gerade zum Winter und hatten keine Wohnung. In der Rembrandtstraße im 2. Bezirk, bei der Mutter eines Bekannten, konnten wir ein Zimmer mieten. Diese Frau Huber hat sich sehr mit uns gefreut, weil wir Matrosensäcke, feste weiße Säcke mit sehr vielen Konservendosen mitgebracht hatten.

Da haben wir dann zusammen gewirtschaftet, ich habe sie natürlich teilhaben lassen und das war für sie eine große Hilfe. In der Wohnung gab es keine Fensterscheiben, nur Bretter - alles war zerstört, und unsere Tochter, die nur Englisch konnte, hat gesagt:

'No I am not staying here, it's too dark.' Ich habe sie in den Kindergarten im Augarten gegeben, ein Kindergarten der SPÖ, und sie hat schnell Deutsch gesprochen, sogar im schlimmsten Dialekt.

Meine Mama ist zuerst in England geblieben. Als sie dann dort allein war und ich in Österreich, hat sie von einer Verwandtschaft aus Amerika Papiere gekriegt. Ich bin zu ihr gefahren, in 14 Tagen haben wir beide alles erledigt und dann hat sie sich auf den Weg nach Amerika gemacht.

Als sie ankam, hat der alte Onkel, der für sie eingereicht hatte, nicht mehr gelebt und die anderen Verwandten waren gar nicht nett zu ihr. Die haben gesagt: 'Wir sind auch mit dem Orangenwagerl hausieren gegangen,' das hieß, sie soll sich allein durchschlagen.

Dann wollte sie als Näherin arbeiten, da hieß es: 'In Chicago können Sie eine Arbeit haben,' aber meine Mutter war in New York, in Brooklyn. Es war Sommer und sehr heiß. Sie ist mit den Stöckelschuhen im Teer der Straße stecken geblieben, und da hat es ihr gereicht.

Sie ist weinend auf die österreichische Botschaft gegangen und hat gesagt: 'Was soll ich machen, meine Tochter ist in Österreich und mir gefällt es hier nicht.' Und der Beamte hat gesagt:

'Na, fahren sie doch zu ihrer Tochter nach Österreich!' Und die Mama ist gekommen und hat sich um uns gekümmert, so dass ich arbeiten gehen konnte. Sie hat unsere Tochter betreut, wenn sie von der Schule nach Hause gekommen ist.

Wir haben in der Schule nicht mitgeteilt, dass unsere Tochter Jüdin ist. In ihrem englischen Geburtsschein ist keine Religion eingetragen. Wir haben dann einfach gesagt, sie sei konfessionslos.

Und sie ist in keinen Religionsunterricht gegangen. Unsere Tochter hat gewusst, warum wir das verschweigen: Wir hatten Angst vor den Lehrern und Direktoren. Wir wussten, es gibt noch viele Antisemiten in Wien.

In England hat meine Mutter ihre Religion nicht ausgeübt. Aber als sie dann in Österreich war, ist sie wieder in den Tempel gegangen. In Wien hat sie wieder Zeit gehabt, fromm zu sein und wurde es auch wieder.

Sie hat darauf geachtet, samstags, am Schabbat nicht zu arbeiten und hat auch die anderen Feiertage eingehalten. Zu Pessach 9 hat sie Mazzes 10 gekauft, Jom Kippur 11 und Rosch Haschana 12 hat sie sehr gefeiert. Noch am Tag vor ihrem Tod hat sie gefastet. Sie starb im Oktober 1967 in Wien.

Ich war in Wien als Schneiderin tätig und war zwölf Jahre lang Betriebsrätin. Ich habe für die Arbeiterschaft und für mich gekämpft. Ich war vielleicht in 30 Firmen in den 35 Jahren. In der Schneiderei ist es nicht so leicht, bis man sich ein Platzerl findet, wo alle zufrieden sind.

Wir vom 'Young Austria' haben am 50. Jahrestag der Besetzung Österreichs ein Wiedersehenstreffen in Wien veranstaltet. Da kam auch der Schauspieler Otto Tausig, der damals in London mit uns Theater gespielt hat. Das war ein sehr schönes Treffen, wir waren beim Heurigen, dann waren wir im Rathaus eingeladen, es gab ein großes Programm.

Ludwig und ich sind in Wien auch manchmal in den Tempel gegangen. Wir gehen aber eher zu informativen Veranstaltungen und manchmal gehen wir zu ESRA 13 zum Mittagessen oder zum Kaffeenachmittag.

Unsere Tochter hat zwei Kinder. Der Sohn ist 38 Jahre alt, er möchte jetzt religiös leben und eine Familie gründen.

• Glossar

1 KZ Majdanek: Eigentlich KZ Lublin - war das erste Konzentrationslager der IKL [Inspektion der Konzentrationslager (IKL) war die zentrale Verwaltungs-und Führungsbehörde für die nationalsozialistischen Konzentrationslager] im Generalgouvernement. Es lag im Osten Polens in Majdanek, einem Vorort Lublins.

Neben Auschwitz-Birkenau war Majdanek das einzige KZ der IKL, das auch als Vernichtungslager genutzt wurde.

2 Tefillin: lederne 'Gebetskapseln', die im jüdischen Gebet an der Stirn und am linken Arm getragen werden und Texte aus der Torah enthalten.

3 Spanischer Bürgerkrieg [1936 bis 1939]: Der Spanische Bürgerkrieg zwischen der republikanischen Regierung Spaniens und den Putschisten unter General Francisco Franco ausgetragen.

Er endete mit dem Sieg der Anhänger Francos und dessen bis 1975 währender Diktatur. Franco wurde von Anfang an durch das nationalsozialistische Deutschland und das faschistische Italien unterstützt, die Republikaner, vor allem aber die kommunistische Partei, von der Sowjetunion. Zahlreiche Freiwillige aus der ganzen Welt kamen nach Spanien, um in den 'Internationalen Brigaden' für die Republik zu kämpfen.

4 Ghetto Litzmannstadt: Dieses Ghetto (auch Ghetto ?ód?) war eines der größten Ghettos des Dritten Reiches (neben denen in Warschau und Krakau). Es diente, wie die anderen Ghettos auch, der Unterbringung jüdischer Bürger vor der Deportation in die Konzentrations- und Vernichtungslager.

5 Tito [Josip Broz, 1892 - 1980] Jugoslawischer Politiker. Als Broz 1934 Mitglied des Politbüros der Kommunistischen Partei Jugoslawiens wurde und in den politischen Untergrund ging, nahm er das Pseudonym Tito an.

Tito führte im 2. Weltkrieg die kommunistischen Partisanen im Kampf gegen die deutschen Besatzer. Nach dem Krieg wurde er zunächst Ministerpräsident und schließlich Staatspräsident, ein Amt, das er bis zu seinem Tod bekleidete.

6 Rote Falken: Die Roten Falken war eine 1925 gegründete und 1934 aufgelöste sozialdemokratische Jugendorganisation [für 10-14-jährige]. Nach 1945 wurden die Roten Falken wiedererrichtet und sind seither eine der sozialdemokratischen Jugendorganisationen.

7 Maly Trostinec: Zwischen Mai und Oktober 1942 trafen insgesamt 16 Züge mit mehr als 15.000 Menschen aus Wien, Königsberg, Theresienstadt und Köln in Minsk ein. Entsprechend einer Anordnung des Chefs der Sicherheitspolizei und des SD Reinhard Heydrich wurden die Deportationsopfer sofort nach ihrer Ankunft ermordet.

8Young Austria: 1939 gegründete, kommunistisch geführte, Jugendorganisation österreichischer Flüchtlingen in Großbritannien. sich sechs Jugendliche in London; sie bildeten den Grundstock von "Young Austria". 1300 Jugendliche wurden Mitglieder.

9 Pessach: Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

10 Mazzot [Einz. Mazza]: Ungesäuertes Brot, für das nur eine der fünf Getreidearten Weizen, Gerste, Dinkel, Hafer oder Roggen verwendet werden darf. Die Mazzot wird als das 'Brot der Armut' bezeichnet, 'das unsere Väter in Ägypten gegessen haben'.

Es gilt aber auch als das Brot der Erlösung, die so schnell kam, 'dass der Teig unserer Vorfahren keine Zeit hatte zu säuern', bevor er gebacken wurde. Mazza essen gilt nur am ersten Abend des Pessachfestes, dem Sederabend, als Pflicht.

An den restlichen Tagen des Festes darf man zwar weiterhin nichts Gesäuertes [Chamez] zu sich nehmen, muss aber keine Mazza essen

11 Jom Kippur: der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum. Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

12 Rosch Haschana [heb.: Kopf des Jahres]: das jüdische Neujahrsfest. Rosch Haschanah fällt nach dem jüdischen Kalender auf den 1. Tischri, der nach dem gregorianischen Kalender auf Ende September oder in die erste Hälfte des Oktobers fällt.

13 ESRA: 1994 gegründet, bemüht sich das psychosoziale Zentrum ESRA um die medizinische, therapeutische und sozialarbeiterische Versorgung von Opfern der Shoah und deren Angehörigen sowie um die Beratung und Betreuung von in Wien lebenden Juden; weiters bietet ESRA Integrationshilfen für jüdische Zuwanderer.
 

Gertrude Mechner
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Februar 2003 Interviewer: Tanja Eckstein

Gertude Mechners Wohnung ist voller Bücher. Wenn man mit ihr spricht, kommt man nicht auf die Idee, dass sie fast 90 Jahre alt ist. Sie ist mittelgroß, sehr schlank und - für ihr Alter - gesund. Jeden Tag liest sie die Zeitung und am Abend, vor dem Einschlafen, sechs Seiten eines Buches. Sie geht mit Freunden in Konzerte, denn sie liebt die Musik. Jedes Jahr besucht sie die Familie in Israel: ihre Schwester Anna, ihre Tochter Janina, ihren Schwiegersohn und die Enkelkinder.

Gertrude Mechner stirbt im September 2006.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Palästina
Rückkehr nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Jakob Samek. Er wurde in Mähren geboren und kam irgendwann nach Wien. Ich weiß, dass mein Großvater einen Bruder hatte, der Michael Samek hieß und in Wien ein Antiquitätengeschäft besaß. Das war im 2. Bezirk in der Praterstraße, ungefähr dort, wo die Tempelgasse beginnt. Mein Vater hat ihn einmal besucht und mich mitgenommen.

Die Großmutter Johanna Samek, geb. Österreicher, wurde um 1855 in Laa/Thaya [Niederösterreich] geboren. Von meiner Großmutter weiß ich, dass sie sieben Brüder und eine Schwester hatte. Ich kannte aber nur zwei der Brüder.

Ich glaube, die Schwester meiner Großmutter hieß Jeanette [Jetti]. Sie starb ungefähr 1913 in Mattersburg [Burgenland]. Ich habe dort auf dem Friedhof ein Grab mit diesem Namen gefunden. Meine Großmutter hat nie über sie gesprochen, aber es gibt ein Foto, das alle Brüder mit meiner Großmutter zeigt, und es ist noch eine Frau auf dem Foto, die genauso aussieht wie meine Großmutter.

Mit dem Onkel Siegmund Österreicher waren wir in sehr engem Kontakt. Er war Besitzer einer Lederhandlung in der Schottenfeldgasse und wohnte in einer wunderschönen alten Villa in Hietzing [Wien, 13. Bezirk]. Ich kann mich an den Garten mit den herrlichen Blumen erinnern. Seine Frau Paula war sehr musikalisch. Sie hatten eine Tochter, die hieß Lilli. Fast jeden Sonntagvormittag haben wir sie besucht. Das Mittagessen hatten wir dann zu Hause. Als Hitler kam, hat Onkel Siegmund sich aufgehängt. Paula ist wenige Monate danach gestorben. Lilli ist in die USA emigriert.

Onkel Adolf Österreicher war mit einer Christin verheiratet. Die Tochter Charlotte hat den Krieg in Wien überlebt. Ich habe sie 1957 gesehen, hatte aber nachher keinen Kontakt mehr zu ihr.

Onkel Johann Österreicher habe ich nie kennen gelernt. Er ist lange vor 1938 nach Amerika ausgewandert. Ich weiß, dass er Kinder hatte.

Meine Großeltern Johanna und Jakob Samek hatten drei Töchter und einen Sohn.

Clara Samek war verheiratet mit Herrn Földvary. Clara starb in den 1890er- Jahren bei der Geburt ihres Sohnes Karl. Herr Földvary heiratete nach dem Tod von Clara ihre Schwester Camilla, mit der er noch zwei Kinder hatte: Otto und Clara. Meine Großmutter Johanna liebte ihren Enkel Karl sehr. Sie wollte nicht, dass er 1914 in den Krieg muss und schickte ihn nach Lateinamerika. Auch Karl, der sich dann Carlos nannte, liebte seine Großmutter sehr. Er lebte in Guatemala und wurde ein sehr guter Kaufmann. Er handelte mit Fahrrädern und Metallwaren, heiratete nie, hatte keine Kinder und war noch einige Male in Wien. Er starb in Guatemala. Als Herr Földvary starb, heiratete Camilla den Journalisten Norbert Freuder, der für den Ullstein Verlag arbeitete. Camilla emigrierte mit ihrem Mann in die USA. Norbert Freuder übernahm dort die Vertretung einer sehr bekannten Wiener Strickwarenfabrik. Tante Camillas Kinder Otto und Clara Földvary emigrierten nach Palästina und später auch in die USA.

Tante Sidonie Kaufmann, geborene Samek, war mit einem Früchtehändler verheiratet. Sie hatten Kinder, aber wie die hießen, weiß ich nicht. Sidonie Kaufmann wurde in Jugoslawien ermordet.

Die Großeltern hatten eine wunderschöne Wohnung in der Taborstraße 24A. Meine Großmutter Johanna war klein und schwerhörig. So lange ich sie kannte, benützte sie ein langes Hörrohr. Sie besaß ein Geschäft mit Bettwaren in der Glockengasse 4, im 2. Wiener Gemeindebezirk und war eine gute Geschäftsfrau. Meistens ist sie an der Kassa gesessen. Ihre Töchter Camilla und Sidonie haben sie im Geschäft unterstützt. Ich besitze noch einen Waschlappen mit Reklame für das Geschäft meiner Großmutter.

Mein Großvater hatte eine Rohhäute- und Fellhandlung in der Judengasse. Ich war einmal dort und erinnere mich noch an den schrecklichen Gestank der abgezogenen Hasenhäute, die zu Zylinderhüten verarbeitet wurden. Er hat immer einen Hut getragen, und ich erinnere mich an seine große Nase. Die war blau und man konnte die Adern sehen.

Der Großvater hatte eine kleine Kehille, eine kleine jüdische Gemeinde, die war in der Glockengasse. Es gab einen privaten Tempel mit einem Minjan 1. Er war sehr fromm und war sehr böse, wenn seine Enkelkinder Schinkenbrot gegessen haben. Ich habe selbst einmal eine Watschen [Ohrfeige] bekommen, als ich auf seine Frage: 'Was hast du denn heute schon gegessen' geantwortet habe: 'Eine Schinkensemmel.' Nachher haben meine Eltern mir gesagt: 'Das hast du nicht zu sagen, das darfst du doch nicht!' Ich war damals sechs Jahre alt und habe nicht gewusst, dass eine Schinkensemmel nicht koscher ist.

Das Geschäft meiner Großmutter existiert noch und der Name Samek steht noch an der Hauswand. Es wurde arisiert, das weiß ich von meinen Eltern. Als ich aus Israel zurückkam, habe ich mir das Geschäft angeschaut. Die Leiter meiner Großmutter befand sich noch drinnen. Diese Leiter konnte man mittels einer Rolle, die oben angebracht war, bewegen.

Am Morgen des 29. Oktober 1926 ist mein Großvater tot im Bett gelegen. Ich war zwölf Jahre alt und man hat mir nicht erlaubt, zum Begräbnis zu gehen. Er ist am 1. Tor auf dem Zentralfriedhof begraben.

Der Großvater mütterlicherseits hieß Michael Brüll. Er wurde 1856 in Mähren geboren, kam irgendwann nach Wien, ging aber weiter nach Innsbruck, weil die finanzielle Situation der Familie schlecht war. Meine Großmutter Nina, die er 1884 geheiratet hat, hieß mit dem Mädchennamen Bauer. Sie stammte aus einer jüdischen Familie, die früher Schischa geheißen hat und der gemeinsam mit der Familie Schwarz das Kaufhaus 'Bauer und Schwarz' in Innsbruck gehört hat.

Der Großvater hat sich 1908 eine Möbelfabrik aufgebaut und besaß ein Möbelgeschäft und ein Holzlager in der Nähe von Innsbruck. Er war ein frommer Mann und die Großeltern hatten neun Kinder. In Innsbruck war eine sehr nette jüdische Gemeinde entstanden, und er war für die Chewra Kadischa 2 zuständig. Ich kann mich noch an einen Besuch mit meiner Mutter bei den Großeltern in Innsbruck erinnern. Ich bin auf einem Schemel im Schlafzimmer gesessen. Mein Großvater ist auf einem Bett gelegen und hat mir auf Tirolerisch ein Soldatenlied vorgesungen: 'Mein Vater ist in Oberland, ich waß nit, wann er kimmt.'

Die Schwester des Großvaters hieß Libussa. Sie war mit einem Herrn Lehrt verheiratet, der Musiker war. An die Tante Libussa erinnere ich mich. Sie hatten ein Haus in Gersthof [18. Bezirk] in Wien, nahe zum Schlosspark. Da gingen Stiegen hinauf und rückwärts gab es eine Tür, die sich zu einem Riesengarten öffnete.

Ein Bruder meines Großvaters hatte ein Möbelgeschäft in Wien. Ein anderer Verwandter des Großvaters war der Ignaz Brüll, ein bedeutender Komponist und Dirigent, der 1907 gestorben ist.

Der Großvater, der Rheumatismus und Gicht hatte, starb 1919 in Innsbruck.

Meine Mutter Leontine und ihre Schwester Elisabeth waren die einzigen der neun Geschwister, die nicht in Innsbruck, sondern in Wien geboren wurden.

Meine Tante Elisabeth Reitzer, geborene Brüll, wurde 1886 geboren und war mit dem Onkel Jakob, den alle Jaques nannten, verheiratet. Jaques war ein ungarischer Jude. Als ich drei Jahre alt war, besuchten meine Mutter und Tante Lotte mit meiner Schwester Anna und mir die Stadt Arad im heutigen Rumänien. Meine Mutter und ihre Schwester haben dort viel Spaß miteinander gehabt. Nach dem I. Weltkrieg übersiedelten Elise, wie Tante Elisabeth genannt wurde, und Onkel Jakob von Innsbruck nach Wien. Onkel Jakob arbeitete als Architekt und hatte ein Büro am Schottenring. Sie hatten zwei Kinder, Alexander und Paul. Alexander und Paul sind 1938 nach Brasilien emigriert. Paul hat in Brasilien eine Christin geheiratet. Onkel Jakob und Tante Elise sind 1938 nach Budapest geflüchtet, wo Onkel Jakob erschlagen worden ist. Tante Elisabeth hat einen der Todesmärsche 3 von Ungarn nach Österreich überlebt. Nach dem Krieg ist Tante Elise nach Brasilien zu ihren Söhnen gefahren und mit Paul und seiner Familie nach Österreich zurückgekommen. Sie hat zuerst in Wien das Geschäft meines Vaters als Tauschhandelsgeschäft geführt, dann ist sie zum Onkel Rudolf nach Innsbruck gegangen. Elise starb 1969. Ich weiß, dass Pauls Tochter und Enkeltochter in Innsbruck leben. Alexander blieb in Brasilien.

Rudolf Brüll, der älteste Bruder meiner Mutter, wurde 1887 geboren. Er war verheiratet mit Julia Steinharter aus München. Sie hatten eine Tochter: Ilse, die 1925 geboren wurde. Onkel Rudolf hatte die Fabrik und das Geschäft des Großvaters übernommen. Als ich 1928/29 in Innsbruck in der Lehre war, hat er sich sehr um mich gekümmert. Er hat mich oft auf Spaziergänge mitgenommen, und im Winter sind wir mit einem Schlitten nach Hall gefahren. Onkel Rudolf hat im dritten Stock des Hauses seiner Eltern, in der Anichgasse Nr. 7, gewohnt.

1938 wurde Ilse von ihrem Vater zuerst mit meiner Cousine Inge nach Wien und im April 1939 mit einem Kindertransport nach Rotterdam [Holland] geschickt. Das St. Jakobus Heim in Eindhoven nahm sie auf. Die Nonnen haben Ilse geraten, sich taufen zu lassen. Aber Ilse hat gesagt: 'Nein, ich bin Jüdin und ich bleibe Jüdin.' Ilse wurde eines Tages verraten, verhaftet, ins KZ Westerbork 4 und von dort nach Auschwitz deportiert. Im September 1942 wurde sie ermordet. Aus Westerbork schrieb sie eine Karte an die Nonnen. Diese Karte habe ich nach Yad Vashem 5 geschickt, die wird dort aufbewahrt. Das war die Geschichte von Ilselein. Meine Cousine Inge hat überlebt und lebt in Innsbruck.

Onkel Rudolf und der Tante Julia hat man 1938 alles weggenommen. Sie haben das Ghetto Theresienstadt überlebt, und nach dem Krieg haben sie sich in Innsbruck alles wieder zurückgeholt. Nur ihr Kind haben sie sich nicht mehr holen können. Onkel Rudolf war bis zu seinem Tod Vorsitzender der Israelitischen Kultusgemeinde in Innsbruck. Er ist 1957 an einem Herzanfall gestorben. Tante Julia ist 1971 gestorben.

Josef Brüll, Onkel Pepi genannt, wurde 1889 geboren. Er war Fellhändler. Er war mit der Tante Antonia, geborene Wasserer, verheiratet. Antonia war Christin. Sie hatten eine Tochter: Ingeborg. Inge, wie sie genannt wurde, war die Cousine, die mit meiner Cousine Ilse zusammen in Holland im Kloster versteckt war. Sie hat den Krieg dort überlebt. Onkel Josef hat in Innsbruck, im Keller des Hauses der Großmutter, in der Anichstrasse 7, sein Magazin gehabt. Im 1. Weltkrieg ist er zum Alkoholiker geworden. Vor den Schlachten hat man den Soldaten immer Alkohol gegeben. Er war einige Male in Behandlung, man hat ihn immer wieder gerettet. Onkel Josef starb 1941 in Wien.

Tante Charlotte Brüll, genannt Lotte, wurde 1891 geboren. Sie war nie verheiratet und lebte in Innsbruck. Um 1939 nach Palästina fliehen zu können, ging sie eine Scheinehe ein. Wir haben sie bei uns in Haifa aufgenommen. Sie hatte Friseurin gelernt und war dann in Haifa die Familienfriseuse. Nach dem Krieg ging sie wieder nach Innsbruck zurück, wo sie 1978 starb.

Es gab noch einen Bruder, der Fritz hieß. Er wurde 1894 geboren und ist im Alter von 30 Jahren gestorben. Er war während des I. Weltkrieges auf Sizilien in Kriegsgefangenschaft. Als er nach dem Krieg nach Hause kam und fragte: 'Wo ist der Papa', mussten sie ihm sagen, dass der Papa gestorben war. Seither war er krank.

Helene Gewitsch, geborene Brüll, wurde 1900 geboren. Sie heiratete in Wien Robert Gewitsch. Robert Gewitsch kam aus einer sehr berühmten Familie. Der alte Gewitsch, den ich noch gekannt habe, war mit Herzl befreundet. Robert hatte vor dem Holocaust in Haifa Land gekauft, auf dem ein Haus gebaut wurde. In dem Haus haben wir dann gewohnt, bis wir eine Wohnung hatten. Robert Gewitsch und Tante Helene sind mit ihrem Sohn Peter, der damals 10 Jahre alt war, nach Haifa emigriert. Nach dem Krieg hat mein Onkel Rudolf seine Schwester Helena und ihren Mann Robert nach Innsbruck zurück beordert, weil er in seinem Geschäft Hilfe brauchte. Helene starb 1980 in Innsbruck. Peter Gewitsch ist in Israel geblieben und hatte eine sehr hohe Position in der Bank Leumi 6. Jetzt ist er Pensionist.

Felix Brüll wurde 1901 geboren. Vor dem Holocaust ist er nach Schanghai [China] emigriert. Er hat den jüngsten Bruder, Onkel Franz, geboren 1906, mitgenommen. In Shanghai hat er seine Frau Riva kennen gelernt und geheiratet. Riva war aus Charbin in der Mandschurei. Die Familie war aus Russland nach China ausgewandert. Nach dem Krieg sind sie nach Innsbruck gegangen. Onkel Felix hat die Möbelfabrik und das Geschäft geführt, nachdem der älteste Bruder, Onkel Rudolf, gestorben ist. Onkel Felix starb 1984.

Der Franz hat nach dem Krieg in Innsbruck seine Frau Bertha, eine Christin, geheiratet. Ihr Sohn Michael lebt in Innsbruck.

Meine Kindheit

Meine Mutter Leontine war die älteste der Geschwister und wurde am 18. Januar 1885 in Wien geboren. Sie hat mit ihren Eltern in Innsbruck gelebt und im Geschäft ihres Vaters Möbel verkauft. Meinem Vater in Wien hat man über ein nettes Mädchen aus einer jüdischen Familie in Innsbruck erzählt, und er ist zu ihr gefahren. Sie haben sich gut verstanden und es wurde Verlobung gefeiert. 1908 haben meine Eltern in Innsbruck geheiratet.

Meine Schwester Anna, jüdisch Chana, wurde 1909 geboren. Mein Bruder Michael wurde 1920 in Wien, in der Mariannengasse, im Sanatorium Löw geboren. Er war der Jüngste. Ich bin zu Hause, im 8. Bezirk, in der Piaristengasse 1, am 6. Januar 1914 mit Hilfe einer Hebamme zur Welt gekommen.

Meine Eltern hatten mit einem Kompagnon - Herr Pauli, ein polnischer Jude - in der Lerchenfelderstrasse ein Geschäft mit Bettwaren. Zu Beginn des 1.Weltkrieges wurde mein Vater zum Militär, zur Kavallerie, einberufen. Meine Mutter hat dem Herrn Pauli nicht sehr getraut. Als sie erfuhr, dass er das Haus kaufen will, befürchtete sie, dass er sie hinausschmeißen will. Daraufhin hat sie ihm die Teilhaberschaft aufgekündigt. Mit dem Geld, das sie sich von ihrer Familie in Innsbruck ausgeborgt hat, hat sie das Haus gekauft, in dem ich noch heute wohne.

Meine Kindheit war schwer. Während des 1. Weltkrieges war ich ein kleines Kind, und ich kann mich nur an Zwiebelsuppe erinnern. Man hat sich um Brot anstellen müssen, und es war kalt. Wir hatten keine Pelzschuhe, nur bis zum Knie gestrickte Strümpfe aus Baumwolle. Als ich etwas älter war, wusste ich nicht, was eine Semmel ist.

Mit sechs Jahren kam ich in die Schule in die Lange Gasse, im 8. Bezirk. Nach Ende des 1. Weltkrieges hat die amerikanische Armee Ausspeisungen für die armen Kriegskinder organisiert. In der 1. Klasse wurden wir in einer Schule im Keller von den Amerikanern mit Kakao und Reis gefüttert, damit wir nicht verhungern. Mir hat das aber nicht geschmeckt. Zu Hause hatten wir Brot aus Mais, das ist immer zerfallen. Ich war schon acht Jahre alt, als ich zum ersten Mal einen Milchstriezel [österr. für Hefezopf, große Brioche] gegessen habe. An die Care - Hilfspakete aus Amerika mit Corned Beef und Kondensmilch kann mich auch noch genau erinnern.

Ich musste schon früh selbständig sein. An meinem zweiten Schultag hat meine Mutter vergessen, mich von der Schule abzuholen. Ich bin dann allein über eine Straße gegangen, auf der eine Straßenbahn gefahren ist, aber das habe ich ohne Probleme geschafft. Danach bin ich immer allein zur Schule und nach Hause gegangen. Während der Volksschulzeit bin ich in den Religionsunterricht in die Lerchengasse gegangen. Der war in eine Bubenschule, und die jüdischen Kinder aus mehreren Schulen wurden dort von einem Rabbiner unterrichtet. Einmal, ich war auf dem Weg von der Lerchengasse nach Hause, hat einer geschrieen: 'Saujuden'. Ich habe 'Sauchristen' zurück geschrieen. Diese Erinnerung ist mir geblieben.

Ich bin mit Musik aufgewachsen. Als Kind bekam ich Klavierunterricht bei Professor Wolffsohn, einem polnischen Juden. Er war ein berühmter Pianist - aber er war bucklig, und ich habe mich vor ihm gefürchtet und wollte nicht zu ihm gehen.

Als ich elf Jahre alt war, fuhr ich mit der Großmutter nach Mattersburg, wo es eine große orthodoxe Kehille [jidd. Gemeinde] gegeben hat. Wir haben dort unsere Verwandten besucht. Die wohnten in der Judengasse, die es heute nicht mehr gibt. Ich erinnere mich genau: es führte eine Stiege hinauf. Oben ist ein Bruder der Großmutter gesessen, der hat immer am Donnerstag gefastet. Er war einer von den Letzten, die dort gelebt haben. Die anderen sind alle nach Innsbruck gegangen. Die Brüder in Innsbruck waren nicht so fromm.

Als Kind war ich oft bei Großmutter Nina in Innsbruck, damit sie mich ein bisschen aufpäppelt, und ich erinnere mich, wie der Onkel mich mal in den Tempel in der Sillgasse mitgenommen hat. Die Synagoge wurde 1938 zerstört und dem Hausmeister als Brennholz übergeben. Die Torahrollen konnten aber gerettet werden.

Meine Eltern waren tüchtige Geschäftsleute. Sie haben beide gearbeitet, und das Geschäft ist gut gegangen. Wir wohnten in der Lerchenfelderstraße in unserem Haus in einer sehr großen Wohnung, hatten eine Köchin und mein Bruder hatte eine Kinderfrau: die kam aus Radstadt, hieß Fräulein Ina, und blieb bis zu seiner Schulzeit.

Meine Mutter hat den ganzen Tag im Geschäft gearbeitet, hat eingekauft, und die Köchin hat gekocht. Mein Großvater väterlicherseits hatte von meiner Mutter am Anfang verlangt, dass sie koscher kocht, aber nach einem oder zwei Jahren hat sie gesagt 'genug', sie wolle nicht mehr. Mein Vater hat darin kein Problem gesehen.

Meine Mutter war herzlich, aber sie war ein Sportlertyp und hat sich nicht übertrieben viel um uns gekümmert. Sie war eine große Sportlerin, hat als erste Schiläuferin in der Schischule Sdarsky trainiert und ist in Lilienfeld schon Ski gefahren.

Als Kinder waren wir auch auf Sommerfrische. Wir waren zum Beispiel in Kärnten am Millstätter See und ich erinnere mich, wie meine Mutter gesagt hat: 'Kinder schaut's, wie man ins Wasser springt.' Sie ist oben gestanden auf einem Trampolin und wir unten. Und als wir schon schwimmen konnten, hat sie uns Kopfsprünge vorgeführt. Meine Mutter war auch künstlerisch sehr begabt. Sie hat Gitarre gespielt, Gesangsunterricht und Malunterricht genommen, und hat Porzellan bemalt. Es gibt noch ein Bild von ihr, ein Stillleben. Das hängt in Israel bei meiner Tochter.

Meine Eltern hatten ein Opern-Abonnement. Sie haben viel von Musik gehalten. Und mein Vater liebte das Kaffeehaus. Sein Stammkaffee war das Café Heinrichshof, vis-à-vis der Oper. In dem Kaffeehaus traf er sich mit verschiedenen gut situierten Familien. Das Haus wurde im 2. Weltkrieg zerstört, aber nachher wieder aufgebaut.

Als ich 15 Jahre alt war, kaufte mein Vater einen schönen Renault im Autohaus Strakosch. Die Sitze waren mit Samt bezogen. Mein Vater hatte einen eigenen Chauffeur, der hieß Herr Fayer und war ein Wiener Jude. Er war immer in der Nähe, und wenn mein Vater ihn brauchte, fuhr er ihn. Vorher hatte unser Hausbesorger, ein sehr netter Mensch, unseren Lieferwagen chauffiert. Mit dem Auto haben wir auch Ausflüge gemacht, zum Beispiel nach Baden, das hat zwei Stunden oder länger gebraucht. Mit einer Geschwindigkeit von 60 km/h zu fahren, war damals eine Raserei.

Meine Eltern gingen in den Tempel in der Neudeggergasse. Das war auch mein Tempel, als ich aufs Gymnasium auf der Tuchlauben ging. Damals begann ich, zu den Jugendgottesdiensten zu gehen. Daher stammten meine Hebräisch- Kenntnisse und meine Kenntnisse über Religion. Ich hatte in der Neudeggergasse einen phantastischen Rabbiner im Jugendgottesdienst, das war der Dr. Bauer. Der hat mich sehr beeinflusst, ich war dann etwas fromm und sehr jüdisch.

Das Gymnasium habe ich mit 15½ Jahren verlassen, weil der Onkel aus Innsbruck gesagt hat, ich müsse meinem Vater in Wien helfen und das Tapeziererhandwerk lernen. Mein Vater hatte keine Lizenz für die Tapezierersachen. Meine Schwester, die mit Modezeichnungen beschäftigt war, hat sich für das Geschäft nicht geeignet, und mein Bruder war sechs Jahre jünger als ich. Ich bin ohne weiteres aus der Schule gegangen. In Innsbruck wurde ich in die Möbelfabrik und in die Tapezierer-Werkstätte aufgenommen. Gewohnt habe ich die ganze Zeit bei meiner Großmutter Nina. Die Wohnung war sehr hübsch, es gab viele große schöne Räume, aber ich habe mit ihr zusammen im Schlafzimmer schlafen müssen. Das war nicht sehr angenehm für mich. Die Großmutter hatte immer eine Angestellte, die gekocht hat. Zu dieser Zeit hat sich meine Großmutter nicht mehr um das Möbelgeschäft kümmern müssen. Das hatte ihr Sohn, der Onkel Rudolf übernommen.

In einer Werkstätte mit vielen Burschen habe ich mein Handwerk gelernt: Tapeziererei mit Leder und mit Seegras und mit Wolle arbeiten. Das Leder habe ich bearbeiten müssen, Ledersessel habe ich angefertigt. Meine Hände waren geschwollen und mit dem Klavierunterricht habe ich aufgehört, obwohl ich sehr begabt war. Ich kann auch heute ohne Musik nicht leben. Drei Jahre war ich in Innsbruck, dann habe ich die Gesellenprüfung gemacht. Das ist sehr gut gegangen, aber dann hat mein Onkel Rudolf gesagt: 'Ich habe in Frankfurt durch meine Frau Verwandte, du gehst nach Frankfurt. Dort gibt es eine Fachschule für Tapezierer.' Reichsfachschule hat sie geheißen, und ich bin nach Frankfurt gegangen, ich war ja schon 18 Jahre alt.

Meine Tante Julchen hat mich mitgenommen und mich dort in die Familie eingeführt. Das waren Frankfurter Juden, ich habe zur Untermiete gewohnt und die Schule zusammen mit zwanzig Burschen besucht. Ich habe auch eine Begabung fürs Zeichnen und hatte dort einen wunderbaren Zeichenunterricht. Es war die Bauhaus-Zeit [Architekturrichtung 1919-1933], und wir haben Geometrisch Zeichnen gehabt, Perspektiven und Inneneinrichtungen gezeichnet. In dieser Frankfurter Zeit habe ich meine 'Jüdischkeit' kennen gelernt: Sie wollten mich zu einer Christkindlfeier mitnehmen, und ich sollte das Christkindl spielen. Da habe ich mich mit Händen und Füßen gewehrt, bis sie mich so gequält haben, dass ich gesagt habe, ich spiele kein Christkind, ich bin eine Jüdin! 'Juda verrecke', stand dann auf der Schultafel, da war der Hitler schon im Anzug. Neben der Schule war ein herrliches Gebäude. Das war die Festhalle, da hat der Hitler schon seine Ansprachen gehalten. Ich bin zum Direktor der Schule gegangen und habe gesagt: 'Herr Direktor, ich lass mir das 'Juda verrecke' an der Tafel nicht gefallen.' Der Herr Direktor war ein Freimaurer, und mein Vater war auch ein Freimaurer.

Nach einem Jahr war eine Meisterprüfung, aber die konnte ich nicht machen, weil ich noch nicht großjährig war, also noch nicht 21 Jahre alt war. Ungefähr Anfang der 1930er-Jahre, das war in der Zeit, als Hitler seine Reden gehalten hatte, bin ich nach Wien zurückgekommen.

1931 starb meine Großmutter Nina in Innsbruck.

In Wien war ich Mitglied der zionistischen Gruppe Miriam; mein Mann war bei der zionistischen Jugendorganisation Haboneh. Eine berühmte Frau, ich weiß nicht wie sie hieß, hat die Gruppe Miriam geleitet. Wir haben unsere Zusammenkünfte am Judenplatz gehabt. Da habe ich auch noch mehr hebräisch gelernt. Die Kinder sind mit der Büchse in der Hand Geld für den Keren Hajessod 7 sammeln gegangen. Ich bin nicht sammeln gegangen, denn ich habe im Geschäft gearbeitet. Bis ich großjährig war, habe ich bei meinem Vater gearbeitet. Danach, das war 1935, habe ich die Meisterprüfung gemacht. Ich musste alles wissen: wie man Wolkenvorhänge anfertigt, wie man die zuschneidet - einfach alles. Es war eine interessante und es war eine schöne Zeit. In einem Artikel in einer Wiener Zeitung, stand dann über mich geschrieben: 'Die erste Frau in Österreich ist Tapezierermeisterin!'

In dieser Zeit habe ich meinen Mann, Kurt Mechner, kennen gelernt. Meine Familie war sehr oft in Kritzendorf. Dort gab es einen herrlichen Strand mit vielen jungen Leuten. Der Strand war geteilt: links waren die Christen und rechts die Juden. Mein Vater hatte in Kritzendorf ein Häuschen gekauft. Dort habe ich ihn kennen gelernt. Er war zwei Jahre älter als ich, er wurde am 24. Dezember 1912 in Wien geboren und hatte in einer technischen Schule in der Währinger Straße gelernt. Die Schule hieß Technisches Gewerbe- Museum. Als wir uns kennen gelernt haben, hat er schon als Elektroingenieur gearbeitet.

Meine Führerscheinprüfung habe ich in Mistelbach gemacht, weil man in Wien mit Brillengläsern keine Autoprüfung machen durfte, in Mistelbach hat man es erlaubt. Ich bin dann auch wirklich unseren Lieferwagen gefahren, und eines Tages, da war ich schon verlobt, hat mein zukünftiger Mann gesagt: 'Du kannst nicht so um die Kurven fahren, du schmeißt uns ja hinten im Wagen um.' In der Emigration habe ich einmal ein Auto gelenkt, und da hat mein Mann gesagt:'Du fährst schon wieder auf der Seite.' Da bin ich ausgestiegen und habe seither nie mehr ein Auto gelenkt. Das war sehr gut, denn ich hatte einen Augenfehler, was ich nicht gewusst hatte.

Meine Schwester Anna ist 1933 mit ihrem ersten Mann, Oswald Skall, nach Palästina ausgewandert. Anna ist vier Jahre älter als ich und sehr intelligent. Sie hat an der Kunstgewerbeschule in Wien beim Professor Wimmer Modezeichnen gelernt und dann verschiedene Modelle an große Firmen verkauft. Sie war nicht fest angestellt, hat zu Hause gelebt und hat nur wenig damit verdient. Wir haben uns in unserer Kindheit nicht so verstanden, wie man es von Geschwistern erwartet; wir waren zu verschieden. Erst später, in der Emigration, wurde das Verhältnis besser. Meine Schwester hat ein sehr bewegtes Leben gehabt. Die Eltern wollten nicht, dass sie heiratet. Aber sie hat es doch getan. Sie hatte ihren ersten Mann schon mit 15 Jahren in Millstatt, einem Ferienort in Kärnten, kennen gelernt. Die Familie Skall war eine sehr große Familie. Der Vater war Direktor vom Kaufhaus Gerngross. Sie hat dann mit ihrem Mann in Haifa gelebt und als Modezeichnerin gearbeitet. Später hat sie Verkaufstechnik unterrichtet. Nach dem Tode ihres Mannes hat sie Otto Fuhrmann geheiratet, der aber auch schon gestorben ist. Sie hat keine Kinder und lebt in einem Altersheim in Israel. Meine Tochter ist die Einzige, die sie regelmäßig besucht.

Schon als Kind habe ich meinen Bruder Michael geliebt. Er war sechs Jahre jünger und ich habe ihn als Pupperl [österr. für Püppchen] aufgezogen. Er war unser aller Liebling, er war lieb, nett und ein süßes Kind mit goldblonden Locken. Knapp vor seinem Eintritt in die Schule wurde mein Vater wahnsinnig energisch und forderte: 'Dem Micki muss man die Locken abschneiden.' Mein Bruder hat lange Locken gehabt. Meine Mutter war sehr gekränkt. Wir sind damals auf Urlaub auf den Semmering gefahren und mein Vater hat gemeint, am Semmering muss man wie ein richtiger Bub aussehen.

1938, mit 18 Jahren, wurde er aus dem Gymnasium in der Albertgasse rausgeschmissen 8. Er ist nach Innsbruck gegangen und Onkel Rudolf hat einen Bergführer engagiert, mein Bruder war ein richtiger Pfadfinder, damit er ihn über die Berge in die Schweiz führt. Der Bergführer hat viel Geld genommen und ihn dann mitten auf dem Weg stehen gelassen. Er hat aber den Weg gefunden, trotzdem es Nacht war. Ein Schweizer Beamter hat ihn in einen Zug nach Chur gesetzt, und in Chur wurde er von einem phantastischen Polizeipräsidenten empfangen. Er hat für ihn in seinem eigenen Haus auf dem Dachboden ein Zimmer eingerichtet und etwas Taschengeld von der jüdischen Gemeinde besorgt. Er durfte bei ihm bleiben und hat eine Fliegerschule besuchen können. Segelfliegen war schon sein Hobby, als er noch ein Kind war. Dann bekam er von einem unserer Verwandten ein Affidavit 9 nach Amerika. Dieser Verwandte hat Affidavits an viele Familienmitglieder ausgeteilt. Nach neun Monaten bei dem Polizeipräsidenten in Chur ist mein Bruder nach Amerika ausgewandert.

Palästina

Auch ich habe an Auswandern gedacht. Angefangen hatte es mit 'Juda, verrecke' in Frankfurt. Ich bin zurückgekommen und habe mich mit dem Zionismus beschäftigt. 1934 war ich mit meinem Vater in Palästina. Meine Schwester hat schon in Haifa gelebt. Ihr Mann war Geometer und hat mit Drusen Böden des Barons Rothschild 10 vermessen. Ich habe meine Schwester besucht und kam nicht wie geplant nach vier Wochen zurück, sondern habe die Reise ein bisschen verlängert. Ich hatte Verwandte in Binjamina 11 und habe viele Deutsche und Österreicher getroffen, die schon früh als Zionisten nach Palästina gegangen waren. Es hat mir gut in Palästina gefallen, und ich konnte nach meiner Rückkehr in Wien die grauen und verdreckten Häuser nicht mehr sehen. So beschlossen mein zukünftiger Mann und ich: Wir gehen nach Palästina!

1938, knapp vor unserer Abfahrt nach Palästina, haben wir im Tempel in der Neudegger Gasse [im 8. Bezirk], geheiratet. Meine Mutter hat in unserer Sechszimmerwohnung für 60 Personen einen Polterabend veranstaltet. Es war eine sehr hübsche Hochzeit. Ich war eigenwillig und habe nicht in Weiß heiraten wollen; ich habe mir ein schwarzes Samtkostüm mit einer weißen Blüte gemacht. Meine Schwiegermutter war Pianistin, und mein Mann und meine Schwägerin waren auch sehr musikalisch. Mein Mann hat Klavier und Violine gespielt, er war ein begabter Musiker.

Mein Vater hat Geld für uns aufgetrieben, wie, weiß ich nicht mehr. Das Geschäft war arisiert worden und auch sein Auto hatte man ihm weggenommen. Wir haben aber noch Zertifikate 12 gekriegt, und ich habe dann sechs Verwandte dazu überredet, auch nach Palästina zu gehen. Als wir in Palästina waren, haben wir meine Eltern, meine Großmutter Johanna, die Eltern meines Mannes sowie die Schwester meines Mannes und ihren Mann aus Österreich herausgeholt. Meine Mutter hatte in Wien als Vorbereitung auf Palästina noch einen Backkurs besucht und dann in Haifa für die ganze Familie fleißig gebacken.

Zuerst haben wir mit meinen Schwiegereltern zusammen gewohnt. Dann haben wir auf dem Carmel [höchstgelegene Teil Haifas] ein Templer-Haus 13 gefunden. Mein Mann hat einen alten Lieferwagen gekauft und Waren für ein Warenhaus ausgeliefert. Dann haben wir ein größeres Haus gefunden, und da haben wir dann mit Vater, Mutter und meiner Großmutter gewohnt. Später haben mein Mann und ich am Carmel ein sehr hübsches Häusel gemietet, und meine Großmutter hat bei uns in einem Zimmer gewohnt. Sie war immer fleißig und hat für Bettwäsche wunderschöne Ausbesserungen gemacht. Sie konnte Flicken einsetzen und hat alles mit der Hand gemacht - das war wunderbar. Sie hat auch sehr gut gekocht. Am ärgsten war, dass sie immer das Hörrohr benutzen musste. Als sie 1943 starb, war ich schon schwanger. Sie hat ihr Urenkel leider nicht mehr erlebt.

Als ich schwanger wurde, war ich schon fast 30 Jahre alt. Unsere Tochter Janina wurde 1943 in Haifa geboren. Damals kam es zu Unruhen in Haifa, da sind die Araber mit Messern herumgerannt. Wir haben Freunde meines Mannes aus der Schulzeit zu uns genommen, die im arabischen Viertel gewohnt haben. Es waren sehr schwierige Zeiten. Mein Mann hatte in dieser Zeit in Haifa ein Elektrogeschäft mit einem Kompagnon, und da musste er mit einem gepanzerten Auto fahren, weil die Araber auf uns geschossen haben.

Ich habe ein kleines Geschäft aufgemacht. Unten war der Verkaufsraum und im ersten Stock war noch ein schmaler Raum. Ich habe Matratzen, Sessel, Daunendecken aus alten Tuchenten und Steppdecken machen können. Ich hatte sehr bald gute, nette Kunden - deutsche Emigranten - und ich war ziemlich bekannt. Dann habe ich ein anderes Geschäft in der Nordaustrasse in Haifa eröffnet. Das war eine Gegend, die viel belebter war. Mir gegenüber befand sich das berühmte Kaffeehaus 'Sternheim', in dem sich alle Emigranten trafen.

Mein Vater ist jeden Tag gekommen und hat mir geholfen. Wir hatten ein sehr gutes Verhältnis zueinander. Wir haben in Haifa sogar einen Mann gefunden, der eine Federreinigungsmaschine aus Österreich importiert hatte. Ich habe die Federpolster von den Kunden angenommen und diese reinigen lassen. Mein Vater war als junger Mann sehr oft in England gewesen und hat dort in der Firma Sanderson´s ltd. für uns eingekauft. Die haben speziell daunendichte Satins und auch Tapeten hergestellt. Einmal noch war er von Haifa aus in England und hat mir Satins gebracht. So konnte ich aus Tuchenten die herrlichsten, schönsten Decken machen. Ich habe immer besser verdient als mein Mann.

Während dieser Zeit in Israel hatte ich keine Zeit, an Religion zu denken. Ich musste arbeiten, und ich war sehr flink und tüchtig und wirklich begabt für das Handwerk. Da hatte mein Onkel, Gott sei Dank, den sechsten Sinn gehabt.

Mein Mann hat dann später mit einem Herrn Goldklang, der in Wien bei der Hakoah 14 gewesen war, ein Kaffeehaus betrieben, das zwischen der Herzl- und der Nordaustrasse lag. Dorthin kamen viele junge Leute, die wir alle gekannt haben; der Gerhard Bronner 15 zum Beispiel. Er hat Klavier gespielt, er war schon damals ein sehr begabter, wunderbarer Musiker.

Mein Bruder hat als Pilot eines Lastenseglers in der amerikanischen Armee gegen Hitler gekämpft. Während der Invasion auf Sizilien kam es zu einem Unfall, und bis auf ihn sind alle Insassen ertrunken. Er konnte sich aus dem Flugzeug retten und bekommt noch heute Herzschmerzen, wenn er daran denkt. Nachdem ihn ein englisches oder amerikanisches Boot aus dem Meer gefischt hat, wurde er auf Erholung nach Ägypten geschickt. Von Ägypten aus hat er in Haifa angerufen, hat sich Urlaub genommen und ist zu uns gekommen. Meine Eltern und ich hatten ihn viele Jahre nicht gesehen. Mein Vater ist mit ihm am Carmel spazieren gegangen und die Leute haben gesagt: 'Mit was für einem Goj [Nichtjude] geht eigentlich der Herr Samek hier spazieren', denn mein Bruder sah gar nicht jüdisch aus.

Rückkehr nach Wien

1950 waren wir das erste Mal wieder in Europa. Nach dem Krieg ist die Familie aus allen Teilen der Welt nach Österreich zurückgekommen. Wir sind nach Innsbruck gefahren, die Tante Lotte aus Haifa war schon wieder zurück. Sie hat sich um unsere Tochter Janina gekümmert, und mein Mann und ich sind nach Paris zu Verwandten gefahren. Tante Lotte hatte sich auch in Haifa um Janina gekümmert und sie im Kinderwagen immer spazieren geführt. Sie war nicht verheiratet, und wir waren ihre Familie.

Nach der Rückkehr von unserer Europareise hat mein Mann gesagt: 'Ich gehe zurück!' Sein Freund, der auch in Haifa gelebt hat, wollte auch zurück. Ich wäre gern geblieben und habe innerlich schwer gekämpft. Aber mein Mann hat auch die Hitze in Israel nicht vertragen. 1957 sind wir nach Wien zurückgekommen. Meine Mutter war schon 1947 wieder in Österreich auf Besuch. Sie war in Seefeld in Tirol mit ihrer Schwester Lotte und ihrem Bruder Rudolf und ihrer Schwägerin Julia, die beide Theresienstadt überlebt hatten. 1950 fuhr sie nach Wien und bekam unser Haus zurück. Das Geschäft war natürlich arisiert gewesen - alles hatten sie weggenommen und ausgeraubt. Meine Mutter fuhr auch noch nach Amerika, um meinen Bruder zu besuchen. Sie starb am 29. Juni 1952 in Haifa.

Meine Tochter Janina war 1957 dreizehn Jahre alt und ist in eine sehr gute Schule am Carmel gegangen. Bis heute muss ich mir von ihr anhören, was ich ihr mit der Rückkehr nach Wien angetan habe. Der Anfang in Wien war nicht besonders gut. Mein Mann hat wenig verdient, wir haben in Untermiete gewohnt, bis wir im eigenen Haus eine Wohnung kriegen konnten. Wir haben eine Ablöse zahlen müssen, es war sehr schwer, es gab sehr viel Zorres. Dann habe ich bei der Firma Herrenhuter am 'Neuen Markt' fast 10 Jahre die Vorhangabteilung geleitet. Danach bin ich in Pension gegangen. Mein Mann ist zu einer sehr großen Firma gekommen, die haben Kronkorken hergestellt. Die Firma gehörte einem amerikanischen Juden, der in Wien einen Filialleiter brauchte. Und mein Mann hat das übernommen.

Meine Tochter hat in Wien die Matura gemacht, danach einen Handelsakademie- Kurs für Abiturienten absolviert und bei IBM gearbeitet. 1965 hat sie sich zu IBM nach Tel Aviv versetzen lassen. Ihr Mann Norman ist Amerikaner. Sie haben ein Jahr in den USA gelebt und sind dann wieder zurück nach Israel gegangen. Er ist Chiropraktiker und hat eine Ordination in Ramat Hasharon. Meine Enkelkinder Daniel - er ist 25 - und Shira - sie ist 21 - sprechen sehr gut Deutsch, weil meine Tochter mit den Kindern im Sommer immer in Wien oder in unserer Sommerwohnung in Bad Vöslau war, und die Kinder haben dadurch sehr viel Deutsch gehört.

Mein Mann starb 1982 in Wien.

Ich bin über einen befreundeten Arzt zu Or Chadasch 16 gekommen. Ich gehe meistens freitags und zu den Feiertagen, und ich bete meistens um Shalom für Israel. Aber es ist ein bisschen sehr 'nicht jüdisch' geworden: es sind viele Christinnen dort, die zum Judentum übertreten wollen.

Ich habe in Wien fast niemanden mehr. Ich fahre regelmäßig nach Israel und fühle mich dort sehr zu Hause, obwohl mir vieles dort nicht gefällt. Im Haus meiner Tochter habe ich meine eigene kleine Wohnung. Ich bin eine Israelin geblieben. Das geht nicht anders, denn ich habe mein Kind, die Enkelkinder und sehr viel Mischpoche in Israel. Ich bin nicht sehr fromm aufgewachsen, aber mit dem Herzen bin ich Jüdin geblieben, und das werde ich immer sein.

Glossar

Erika Rosenkranz
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Juli 2003
Interviewer: Tanja Eckstein

Erika Rosenkranz empfängt mich an einem sehr heißen Sommertag in ihrer Wohnung im 20. Bezirk in Wien. Sie trägt ihre noch immer vollen Haare kurzgeschnitten. Nachdem sie meine Hände betrachtet hat, bringt sie mir Sympathie entgegen, denn nach den Händen beurteilt sie die Menschen. Nicht danach, ob sie gepflegt sind oder nicht, sondern nach ihrer Form. Während des Interviews betont sie immer wieder, dass es ihr doch sehr gut im Vergleich zu anderen Juden während des Holocaust ergangen ist, dass sie viel Glück hatte, weil sie und ihre Eltern am Leben bleiben durften.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg
Rückkehr nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Väterlicherseits bin ich die fünfte Generation in Wien. Mein Großvater Karl Roth wurde 1869 geboren. Er war Geflügelhändler und starb im Jahre 1907 an einer Blutvergiftung, da war mein Vater neun Jahre alt. Ich könnte mir denken, dass er ein bewusster Jude war, aber ob er religiös war, weiß ich nicht.

Meine Großmutter hieß Valerie Roth und war eine geborene Weiss. Wann sie geboren wurde, weiß ich nicht, wir haben nie ihren Geburtstag gefeiert. Ich glaube, eine Ausbildung hatte sie nicht, sie hat sicher nur die Pflichtschule absolviert.

Ich weiß, dass meine Großmutter mehrere Geschwister hatte, aber ich kann mich nur an drei erinnern. Ein Bruder meiner Großmutter hieß Oskar, den lernte ich nie kennen, aber seinen Namen hörte ich öfter.

Eine Schwester hieß Johanna. Sie war mit einem Zahnarzt, dem Herrn Dr. Wachtel verheiratet. Sie wohnten in der Josefstädter Straße, im 8. Bezirk, und hatten keine Kinder. Ich habe sie gut gekannt und besuchte sie sehr gern, weil die Tante Johanna wunderbar eingelegte grüne Tomaten machte und ich eine Verfressene war.

Eine Schwester hieß Risa Weiss. Sie lebte allein in einer Wohnung im 3. Bezirk. Im Jahre 1933 oder 1934 hatte sie großen Liebeskummer, ich habe das damals mitbekommen. Sie fuhr darum nach Amerika, und dort belegte sie einen Kosmetikkurs. Als sie zurückgekommen war konnte ich zusehen, wie sie Creme in ihrer Badewanne hergestellt hat, die sie dann auch wirklich verkaufte.

Ich glaube, die Geschwister meiner Großmutter starben vor dem Holocaust.

Meine Großeltern hatten fünf Kinder: meinen Vater Alfred, Edith, Erich, Margit und Leopold. Alle Geschwister müssen zwischen 1899 und 1907 geboren worden sein, weil mein Vater der älteste der Geschwister war und der Großvater im Jahre 1907 gestorben ist.

Tante Edith, geborene Roth, war mit Moritz Singer verheiratet. Sie hatten keine Kinder, wohnten im 2. Bezirk, und die Tante hat ein Geflügelgeschäft in der Rotensterngasse besessen. Ich kann mich genau erinnern, dass sich hinter dem Verkaufsraum eine Küche befunden hat, und in der Küche erzeugte die Tante unter anderem Grammeln. Ihr Mann, der Onkel Moritz, hat ein Taxi besessen. Tante Edith hat mich sehr geliebt. Dadurch, dass sie selber keine Kinder hatte, und ich das älteste aller Kinder in der ganzen Familie war, war sie auf mich fixiert. Sie hat es geliebt, wenn ich bei ihr geschlafen habe, und ich nützte ihre Liebe zu mir weidlich aus. Wenn ich sie besuchte, war es ihre Pflicht, mit mir in den Prater zu gehen, und sie musste immer Grammeln für mich haben, denn die haben zu meinen Spezialitäten gehört. Tante Edith und Onkel Moritz wurden deportiert und kamen nicht mehr zurück [Edith Singer, geb. 1. September 1899 wurde am 30. September 1942 von Drancy in das KZ Auschwitz deportiert und ermordet. Moritz Singer, geb. 17. Juli 1887 wurde am 4. November 1942 von Drancy in das KZ Auschwitz deportiert und ermordet. Quelle: DÖW Datenbank]

Onkel Erich war mit Tante Bianca verheiratet. Sie hatten eine Tochter Gerda. Onkel Erich besaß eine Erzeugung von Zigarettenspitzen und Galanteriewaren im 6. Bezirk, in der Stumpergasse. Er verhalf meinem Vater 1938 blitzschnell zu einem französischen Visum, indem er ihn schriftlich zu seinem Vertreter für Zigarettenspitzen erklärte und mein Vater sofort ein Visum von der französischen Botschaft bekam. Die Familie emigrierte nach Lyon und von Lyon 1942 in die Schweiz, wo sie den Krieg überlebten. Nach dem Krieg gingen sie nach Frankreich zurück und übersiedelten dann gemeinsam in die USA. Gerda hat Albert Rosenthal geheiratet, sie haben einen Sohn Peter und eine Tochter Valerie bekommen. Gerda lebt mit ihrem Mann im Staate New York of Long Island. Valerie lebt in Connecticut und ist Vizepräsidentin einer Bank. Peter heiratete eine Schwedin und lebt als Genforscher in England. Onkel Erich ist vor ungefähr zehn Jahren gestorben und Tante Bianca vor ungefähr zwei Jahren.

Tante Margit, geborene Roth, war mit Hermann Lendner verheiratet. Sie hatten einen Sohn Heinz und wohnten im 2. Bezirk, in der Nähe der Großmutter. Der Onkel und die Tante haben mit der Großmutter gemeinsam am Geflügelstand gearbeitet. Sie sind zusammen mit der Großmutter nach Frankreich und von Frankreich im Oktober 1942 über die Berge in die Schweiz geflohen.

Onkel Leopold war mit Tante Blanka verheiratet. Sie hatten einen Sohn Karl. Karl wurde in Wien im Jahre 1935 geboren. Onkel Leopold war Angestellter, aber was er arbeitete, weiß ich nicht. Er war der Ärmste der Familie. Es waren damals schwere Zeiten [ [Anm: Weltwirtschaftskrise 1929 bis 1937], aber die Familie Roth hat zusammen gehalten. Ich nehme an, meine Großmutter hat die Familie auch unterstützt. Auch Onkel Leopold und seine Frau Blanka sind nach Frankreich geflohen. Als es in Frankreich gefährlich wurde, weil die Deutschen einen Teil besetzt hatten, wollten sie in die Schweiz fliehen, aber es ist ihnen nicht gelungen. Man hat sie im Lager Drancy 1, in der Nähe von Paris, interniert. Von Drancy wurden sie ins KZ Auschwitz deportiert und ermordet [Leopold Roth, geb. 7. Oktober 1905, Blanka Roth, geb. 1. Mai 1910 wurden am 30. September 1942 von Drancy nach Auschwitz deportiert; Leopold am 25. Oktober 1942 ermordet. Quelle: DÖW Datenbank]. Ihren Sohn Karli konnten Französinnen retten, sie haben ihn im Lager behalten. Mehr weiß ich nicht, da Charlot, wie er sich nennt, nie darüber spricht.

Mein Vater hieß Alfred Roth. Er wurde in Wien am 5. Juni 1898 geboren und war das älteste Kind meiner Großeltern. Ich stell mir vor, dass sich meine mit fünf Kindern alleinstehende Großmutter sagte: Die Kraft, diesen Jungen vollständig auszubilden, hab ich nicht. Also soll er in ein Waisenhaus. Im Waisenhaus hat er eine kaufmännische Ausbildung bekommen. Er hatte eine wunderbar gestochene Handschrift, hat das Violinenspiel gelernt, das Zeit seines Lebens sein Hobby blieb, und wurde Steuerberater. Im 1. Weltkrieg war mein Vater in der k.u.k. Armee, ich vermute, er ist 1916, im Alter von 18 Jahren eingezogen worden.

Mein Urgroßvater mütterlicherseits hieß Bernhard Trebitsch. Er starb vor dem Jahre 1902. Mehr weiß ich über ihn nicht.

Mein Großvater hieß Karl Siegmund Trebitsch. Er wurde 1881 in Ungarn geboren, in welchem Ort, weiß ich nicht. Er hat Ungarn als junger Mann aus wirtschaftlichen Gründen verlassen und ist nach Deutschland gegangen. Über Geschwister meines Großvaters weiß ich nichts. In Deutschland hat er sich eine Existenz aufgebaut und meine Omama kennen gelernt. Ich weiß weder, was mein Opapa für eine Ausbildung hatte, noch weiß ich, was er sich damals für eine Existenz aufgebaut hat. Er war ein traditioneller Jude und ging nur zu den hohen Feiertagen in den Tempel. Und er war ein großer Zionist, aber ein Leben in Israel kam für ihn nicht in Frage. Darum hat er immer Geld gespendet, damit andere nach Israel gehen konnten.

Als ich ihn kannte, war er Mitbesitzer der 'Fisselthaler Mühle' bei Salzburg und Vitaminforscher. Es hat schon vor dem Krieg mit Vitaminen angereichertes Brot gegeben, und das beruhte auf der Idee meines Großvaters. Er ist immer ein fleißiger Geschäftsmann gewesen und viel durch die Welt gereist. Er hat während des 1. Weltkriegs 1914-1918 als Soldat in der k.u.k. Armee gedient, aber das weiß ich aber nur deshalb, weil ich ein Foto in Uniform von ihm besitze.

Mein Urgroßvater, der Großvater meiner Mutter, hieß Isak Kawalik und war Textilkaufmann. Er wurde 1843 geboren und starb am 6. Februar 1918 in Wien. Meine Urgroßmutter hieß Fanny, wurde 1844 geboren und starb am 31. Dezember 1926 in Wien. Beide liegen in einem Grab auf dem Zentralfriedhof.

Meine Omama hieß Clara Sascha Kawalik. Sie ist 1882 in Odessa geboren, ihre Mutter Fanny hat in Odessa eine Zigarettenfabrik besessen. Wann die Familie nach Deutschland und nach Österreich kam, weiß ich nicht. Ich weiß aber, dass es einen Neffen meiner Großmutter in Wien gelebt hat, der Frauenarzt war. Er wohnte im Haus von Professor Freud, im 9. Bezirk, in der Berggasse 19, und arbeitete im 'Krankenhaus der Kaufmannschaft' im 19. Bezirk. Meine Mutter hat sich von ihm behandeln lassen, und wir gingen dann immer zu Fuß von der Alser Straße, im 8. Bezirk, wo wir gewohnt haben, in die Berggasse zu ihm in die Sprechstunde.

Am 23. Januar 1902 haben meine Großeltern in London geheiratet.

Meine Omama war eine sehr vornehme und verwöhnte Frau. Sie war eine traditionelle Jüdin und war etwas religiöser als mein Opapa. Ich kann mich nicht erinnern, dass die Omama je selbst arbeitend in der Küche gestanden ist. Sie hat immer alle jüdischen Feste organisiert, und mein Opapa hat immer dafür gesorgt, dass sie nur einem Haus vorstehen musste. Meine Großeltern hatten drei Kinder, meine Mutter Hedwig Sara und ihre Brüder Maximilian Ernst und Rudolf Bringfried.

Mein Onkel Maximilian Ernst Trebitsch wurde am 1. Juni 1908 in Düsseldorf geboren. Was die Großeltern in Düsseldorf taten, weiß ich nicht. Onkel Ernst lebte bei den Großeltern und hat hauptsächlich mit meinem Großvater zusammen gearbeitet und die Geschäftsbriefe übersetzt. Der Opapa war ein Diktator und hat Niemanden wissen lassen, wie er was tat. Die Einzige, die der Opapa nicht diktieren konnte, war ich. Ich glaube, er hat gehofft, seine wissenschaftlichen Erkenntnisse an mich weitergeben zu können. Onkel Ernst ging mit uns gemeinsam in die Emigration an die Cote Azur. Nach dem Krieg lebte er in Paris, wo er zweimal verheiratet gewesen ist. Eine Frau hieß Martha, mehr weiß ich nicht. Die andere war eine Französin, die ich nie gesehen habe. Mit dieser Frau hatte er zwei Kinder, Michele und Claire. Über die Kinder weiß ich auch nichts. Was mein Onkel nach dem Krieg gearbeitet hat, weiß ich nicht. Er ist vor ungefähr zwei Jahren gestorben.

Mein Onkel Rudolf Bringfried Trebitsch wurde am 3. Mai 1915 in Wien geboren. Ein jüdischer Bursch, der Rudolf Bringfield heißt, ist außergewöhnlich. Er war ein Zionist, wollte nach Israel gehen, aber es kam nie dazu. Bereits in der Mittelschulzeit war er Mitglied der rechten zionistischen Jugendbewegung Betar. Auch er ist nach Frankreich emigriert. Als sehr guter Rhetoriker hat er zum Beispiel während dieser schwierigen Zeit sein Geld folgendermaßen verdient: Er schraubte zwei Holzplatten zusammen, zwischen denen Rasierklingen steckten. Mit diesem Gerät wurden Parkettböden mit der Hand abgezogen, und es gab wirklich Leute, die so dumm waren, das zu kaufen. Als die Deutschen ganz Frankreich besetzt hatten, war er in Toulouse und arbeitete wahrscheinlich für die französische Widerstandsbewegung, die Resistance oder für die Engländer. Ich war seine Lieblingsnichte, aber er hat nie mit mir über diese Zeit gesprochen. Er hat nach dem Krieg eine Französin geheiratet, nachdem er sich von seiner ersten Frau Marianne, die heute noch in New York lebt, getrennt hatte. Mit seiner zweiten Frau Rollande hatte er vier Töchter und einen Sohn. Die eine Tochter heißt Carolin und der Sohn heißt Jerome. Weder von der Frau noch von den anderen Töchtern kenne ich die Namen. Nach dem Krieg hat er in Nizza gelebt, und Süßwaren, zum Beispiel Lollipops, erzeugt. Er ist Anfang der 60er Jahre in Nizza gestorben.

Meine Mutter hieß Hedwig Sara Trebitsch. Sie war das älteste Kind und wurde am 30. November 1904 in Prag geboren. Ihre Kindheit hat sie in Devin [heute Slowakei] verbracht, das heißt jetzt Theben und liegt bei Bratislava. Da steht ein Haus, und das ist noch immer als die 'Trebitsch Villa' bekannt. Die Großeltern haben mit ihren Kindern in Prag gelebt, besaßen eine Residenz in Wien und ein Haus in Salzburg. Ab der Pubertät wurde meine Mutter in einem Pensionat in Lausanne erzogen, wo sie Englisch und Französisch, Klavier spielen und einem Haushalt vorstehen erlernte.

In Wien gab und gibt es immer große Bälle. Onkel Erich, ein Bruder meines Vaters, besaß eine Karte für einen Ball und konnte oder wollte nicht zu diesem Ball gehen. Er hat die Ballkarte seinem älteren Bruder Alfred geschenkt, und auf diesem Ball trafen sich meine Eltern das erste Mal. Mein Vater ist ein bildhaft schöner Mann gewesen, groß, schlank, mit leicht gewellten schwarzen Haaren. Er hat auch sehr gute Manieren gehabt. Meine Mutter war 21 Jahre alt, blond und sehr hübsch. Sie haben sich unsterblich ineinander verliebt. Probleme aber waren vorprogrammiert. Mein Vaters Mutter war eine Ganslerin mit einem Marktstand und die Eltern meiner Mutter kamen aus dem Großbürgertum. Aber sie haben sich geliebt und 1925 im 8. Bezirk, im Tempel in der Neudeggergasse, geheiratet. Beide wollten aus ihren zu engen Familienverbänden heraus, begaben sich aber natürlich durch die Heirat in neue Abhängigkeiten.

Zu dieser Zeit hat es eine große Wohnungsnot in Wien gegeben, es war sehr schwer, eine Wohnung zu mieten. Da starb meine Urgroßmutter Fanny und meine Eltern zogen in ihre Wohnung im 8. Bezirk, auf der Alserstraße 59. Es war eine Zweieinhalbzimmer, Küche, Toilette Wohnung und die Mutti hat noch eine Dusche installieren lassen, für ein Bad war kein Platz. Die Toilette ist durch eine Mauer geteilt worden und die Dusche wurde gekachelt.

Meine Kindheit

Nach zwei Jahren, am 14. Februar 1927, wurde ich im 9. Bezirk, in der Privatklinik in der Pelikangasse, geboren. Mein Vater hatte sich einen Sohn, einen Stammhalter gewünscht, aber ich war 'nur' ein Mädchen. Meine Mutter nannte mich immer nur Baby, sie würde wahrscheinlich auch heute noch Baby zu mir sagen. Damals hat man amerikanische Musik gehört, zum Beispiel von dem Sänger Old Johnson, und jemanden, den man sehr lieb hatte, hat man Baby genannt.

Irgendwann hatte ich, da war ich noch sehr klein, mit meinem Vater Streit. Ich habe während dieses Streits zu ihm gesagt: Aber ich bin doch deine 'Selbste.' Das sollte heißen: Ich bin nicht nur 'dein', ich bin mehr. Ich gehöre integriert in dein Leben, in dein 'Sein' in dein Leid, in alles, was dich betrifft: Ich bin deine 'Selbste.' Ab diesem Moment rief er mich nur noch 'Selbste.'

Mein Vater war, was man einen 'bewussten Wiener' nennt - für ihn gab es nur eine Stadt und das war Wien. Von Beruf war er Steuerberater. Damals war ein Steuerberater meistens angestellt, das war mein Vater auch. Aber Bilanzen und solche Sachen machte er am Jahresende, beziehungsweise Jahresanfang, auch für andere Firmen. Nicht nur, dass mein Vater eine wunderschöne Handschrift gehabt hat, auch sein Stil war ganz der Zeit entsprechend.

Wir waren nicht reich, aber es war immer alles da. Meine Mutti ist sehr stolz gewesen, dass sie es geschafft hat, das Haushaltsgeld richtig einzuteilen. Am Vormittag ist sie einkaufen gegangen, die Nachmittage hat sie mit Freundinnen verbracht. Unser Dienstmädchen schlief mit in meinem Zimmer und hat gekocht und geputzt. Mein Vater hat den ganzen gearbeitet Tag und manchmal haben wir ihn von der Arbeit abgeholt. Wenn meine Mutter gesehen hat, dass sie gut mit dem Wirtschaftsgeld ausgekommen ist, durfte er in ein Delikatessengeschäft gehen und kleine Delikatessen zusammenkaufen, die er sehr geliebt hat.

Ich habe einen französischen Kindergarten in der Laudongasse, im 8. Bezirk, besucht. Die Inhaberin hieß Mademoiselle Camille Chigout. Ich weiß das so genau, denn als ich in die Schule kam, ging ich noch einmal eine Zeitlang zu ihr. Zuerst hatte meine Mutter mich in einem anderen Kindergarten untergebracht, aber dort wollte ich unter gar keinen Umständen bleiben. Bei Madame Chigout war ich zufrieden und glücklich.

Wir waren eine traditionell lebende, jüdische Familie. Wir waren weder koscher noch feierten wir den Schabbat, aber die hohen Feiertage wurden sehr festlich im Kreise der Familie begangen. Es wurden zwei Seder 2 zu Pessach 3 gefeiert, der eine bei meinen Großeltern mütterlicherseits und der andere bei der Großmutter väterlicherseits. Zu Rosch Haschana 4 waren wir auch einen Tag bei den Großeltern und einen Tag bei der Großmutter. Eingefastet zu Jom Kippur 5 wurde bei den Großeltern mütterlicherseits und ausgefastet wurde bei der Großmutter väterlicherseits. Zur Großmutter kam die ganze Familie meines Vaters, der Onkel Erich und die Tante Margit, die Tante Edith und der Onkel Leopold, also alle Geschwister meines Vaters, mit ihren Ehefrauen und den Kindern. Meine Großmutter hatte einen Sitz im Tempel im 8. Bezirk in der Neudeggergasse. Gegen Mittag sind wir zu Fuß in die 'Große Synagoge' im 2. Bezirk, in der Tempelgasse, gegangen, denn fahren durften wir aus religiösen Gründen nicht, aber wir mussten die Großmutter sehen und beglückwünschen. Sie war immer im Tempel in der Tempelgasse.

Die Familie meines Vaters war oft beisammen. Man traf sich zu vielen Gelegenheiten, wenn einer eine neue Wohnung hatte, wenn ein Kind geboren wurde, wenn jemand heiratete, es gab immer einen Anlass. Meine Mutter allerdings ist nicht gern zur Großmutter und den Geschwistern meines Vaters gegangen, aber sie ging mit. Es waren eben zwei verschiedene Welten, die Familie Roth und die Familie Trebitsch.

Meine Mutter konnte ein wenig Klavier spielen, aber mein Vater hat auf der Geige wie ein Zigeuner gespielt, ohne Noten, nur nach dem Gehör. Sein Lieblingsstück war der 'Csardas' von Monti. Es gab Perioden, da spielte er oft und Perioden, da spielte er weniger. Meine Eltern gingen auch gern ins Theater und in die Oper, aber das war eher selten. Und wenn sie ins Theater oder in die Oper gingen, dann war das ein großes Fest. Meine Mutter ließ sich unter Umständen sogar ein neues Kleid machen und ging zum Friseur. Auch ein Kinobesuch wurde geplant, das war eine Extraausgabe, denn sie hatten wenig Geld.

Meine Volksschule war in der Albertgasse, im 8. Bezirk. Ich war ein vielbeschäftigtes Kind, ging von einem Lernen zum anderen, und in der Schule sollte ich auch gut sein. Meine Mutter hatte darauf bestanden, dass ich soviel wie möglich lerne. Ich bin ab der zweiten oder dritten Volksschule zur Hakoah 6 schwimmen gegangen und Eis laufen musste ich auch. Meine Mutter war sehr sportlich und wollte, dass auch ich sportlich bin. Im Schwimmen war ich gut, im Eislaufen aber weniger. Ab Schulbeginn habe ich bei einem Fräulein, das zweimal in der Woche zu uns nach Hause gekommen ist, Violine spielen gelernt. Damit bin ich dann aber meiner Mutter tüchtig auf die Nerven gegangen, denn sie hat mich öfter gebeten, meine stundenlangen Übungen zu beenden. Ich hatte eine Freundin, die Trude Winter und sie hatte auch so viele Verpflichtungen wie ich. Wir hatten dadurch kaum Zeit zum Spielen, aber wenigstens in die Schule sind wir gemeinsam gegangen. Auch Trude hat Violine gespielt, ging Schwimmen und Eislaufen und das konnten wir dann miteinander tun. Als ich mir im Alter von ungefähr zehn Jahren die Hand gebrochen habe, musste ich meine Geigenspielkarriere beenden.

Meine Großmutter väterlicherseits hat im 3. Bezirk, in der Löwengasse 11 gewohnt. Sie hatte eine kleine 1 ½ Zimmer Wohnung, bei der sich die Toilette am Gang war. Wenn wir sie besucht haben, hat sie immer auf einem Fauteuil neben dem Ofen gesessen. Ganz in der Nähe ihrer Wohnung, am Radetztkyplatz, hatte die Großmutter ihren Geflügelstand, wo sie gerupfte Hühner, Enten, Gänse und Gansleber verkauft hat. Sie war klein und dick, aber eine sehr starke Frau. Da sie nach dem frühen Tod ihres Mannes allein geblieben war, musste sie sehr hart arbeiten. In Mauer bei Wien hat meine Großmutter im Sommer manchmal eine Wohnung gemietet und fuhr dahin auf Sommerfrische. Damals ist man ja nicht auf Urlaub wie heute gefahren. Man hat sich einfach eine Wohnung in einer schönen Umgebung gemietet. Das war billiger, und die ganze Familie konnte davon profitieren, weil man zu Besuch kommen konnte. Auch wir haben die Großmutter in Mauer besucht, und ich glaube, wir waren manchmal sogar einige Tage bei ihr. Sie hatte ein sehr schweres Leben, es ging immer um die Existenz. Sobald mein Vater und seine Geschwister erwachsen waren, hatten sie es nicht sehr gern, dass ihre Mutter am Geflügelstand eine so schwere Arbeit machen muss. Aber ihr hat die Arbeit auch Vergnügen bereitet. Sie hat gern mit Leuten gesprochen, und sie konnte sehr gut Geflügel einkaufen. Ich schäme mich jedenfalls nicht, von einer Ganslerin abzustammen. Ganz im Gegensatz dazu die Omama mütterlicherseits, die es sich leisten konnte, auf viele Formalitäten zu achten.

Während des Krieges

Antisemitismus habe ich erst in dem Moment, als die Deutschen in Österreich einmarschierten erlebt. An dem Tag nach dem Einmarsch, hat mich meine Mutter von der Schule abgeholt. Da ging die ganze Klasse, das waren ungefähr 25 Mädchen, nach dem Unterricht auf mich los. Ich weiß nicht, wie es ausgegangen wäre, wenn meine Mutter mich nicht beschützt hätte.

Die Mathematikprofessorin rief am nächsten Tag die Kinder zusammen und sagte zu ihnen, es wäre nicht ihre Sache, auf Juden loszugehen, das würden die Erwachsenen erledigen. Sie war schon vorher eine illegale Nazi [Anm.: Nationalsozialistin, in Österreich von 1933 bis 1938 verboten]. Die anderen jüdischen Mädchen kamen nicht mehr in die Schule, aber ich bin trotzdem weiter in meine Schule gegangen, bis ich nicht mehr durfte. Ich war in der ersten Klasse Gymnasium, elf Jahre alt, und es war schrecklich für mich. Ich habe leider keine Ahnung, was aus meiner Freundin Trude Winter wurde. Laut den letzten Nachrichten, ich weiß nicht, woher ich die hatte, konnte sie nach England emigrieren. Sie lebt vielleicht noch in England, aber ich kann sie nicht suchen, ich weiß ihre Geburtsdaten nicht und wahrscheinlich hat sie auch geheiratet und heißt nicht mehr Trude Winter.

Drei Wochen nach dem Anschluss ist mein Vater nach Frankreich geflohen. Sein Pass war in Ordnung, und er hat ja sofort mit Hilfe seines Bruders ein französisches Einreisevisum bekommen. Für meine Mutter und mich war es schrecklich, als mein Vater weggefahren ist. Erstens, weil er wegfuhr, zweitens, weil er ohne uns wegfuhr und drittens, weil wir nicht wussten, wie es weitergehen sollte.

Meine Mutter wollte mit mir nicht allein in unserer Wohnung bleiben, also sperrte sie alles zu, und wir zogen zur Omama, die mit Onkel Ernst im 1. Bezirk am Michaelerplatz gewohnt hat. Wir hatten noch viele Sachen in unserer Wohnung. Wir haben bei der Omama gewohnt und geschlafen, gingen aber auch noch in unsere Wohnung.

Onkel Rudy, der jüngste Bruder meiner Mutter, war schon vor dem Einmarsch der Deutschen nach Frankreich gegangen. Er verspürte frühzeitig den Drang, sein Elternhaus zu verlassen. Mein Großvater reiste aus geschäftlichen Gründen vor meinem Vater nach Budapest. Danach hatte er noch geschäftlich in Prag zu tun. 'Papa, es ist nicht die Zeit zurückzukehren nach Wien, bitte komm nach Paris.' Das hat mein Vater zu meinem Opapa gesagt. Mein Opapa konnte es sich sogar leisten, von Prag mit dem Flugzeug nach Paris zu fliegen. Dort traf er ungefähr 14 Tage nach meinem Vater ein. Mein Opapa und mein Vater verstanden sich nicht sehr gut, aber das war in diesem Moment nicht wichtig. Beide stellten in Paris fest, das dort das Leben wegen der vielen Emigranten sehr schwer sein würde. Darum gingen sie gemeinsam nach Monaco.

Jüdische Kinder durften nicht mehr in normale Schulen, sie mussten in 'Judenschulen'. Meine Schule befand sich im 6. Bezirk, in der Stumpergasse. Jeden Tag bin ich nun zu Fuß vom Michaelerplatz in die Stumpergasse gegangen, das ist ein weiter Weg. Ich kann mich daran erinnern, dass in Wien viele Hakenkreuzfahnen hingen. Hin und hat mich Onkel Ernst von der Schule abgeholt. Ich weiß nicht, warum ich nicht fahren durfte, vielleicht hatten wir wenig Geld. Ich musste aber jeden Tag noch viel mehr gehen, denn wir hatten einen Hund, einen Foxterrier namens Schufti. Schufti musste Gassi gehen, und wer konnte das besser als ich? In dieser Zeit war ich vom Gehen immer sehr müde.

Meine Mutter, Onkel Ernst und meine Omama warteten auf die Visa, die der Papa und der Opapa uns schicken wollten. Da unsere Pässe aber abgelaufen wären, wenn wir länger gewartet hätten, verließen die Omama, meine Mutter, der Onkel Ernst, der Hund Schufti und ich Wien am 5. Juni 1938 ohne die Visa. Das einzige Land, wohin man ohne Visum fahren konnte, es gab das 'J' für Jude noch nicht im Pass, war Italien. Und so fuhren wir von Wien nach San Remo. Ich weiß das noch ganz genau, unser Zug ging um 9.55 Uhr vom Südbahnhof.

Für mich war das ein riesiges Abenteuer, obwohl ich schon oft mit dem Zug unterwegs gewesen war, denn meine Großeltern besaßen in Salzburg ein Haus und meine Mutter und ich hatten sie ein - bis zweimal im Jahr dort besucht.

Zuerst blieben wir in San Remo und dann trafen wir uns mit meinem Vater und dem Opapa an der französischen Grenze in der Stadt Menton. Mein Vater und mein Opapa waren auf der einen Seite und meine Mutter, meine Omama, Onkel Ernst, Schufti und ich auf der italienischen Seite. Als es Abschied nehmen hieß, habe ich zu weinen begonnen. Ich war ja ein Kind, und für mich war es schrecklich, mich wieder vom Papa und Opapa trennen zu müssen. Der französische Zollbeamte konnte meine Tränen nicht ertragen und ließ mich und Schufti ohne gültige Papiere nach Frankreich einreisen. Zwischen Frankreich und Monaco gibt es keine richtige Grenze. Ich war dann mit meinem Papa und Opapa in Monte Carlo im Hotel, aber sie hatten keine Zeit für mich. Meine Mutter war immer viel strenger als der Papa, und es ging mir in dieser Zeit sehr gut. Da mein Opapa sehr viel mit dem belgischen Konsul in Monaco zu tun hatte, habe ich dessen Sohn kennen gelernt und hatte sofort einen Verehrer. Wir sind gemeinsam schwimmen gegangen, oder er lud mich zu einem Getränk oder ins Kino ein.

Nach 14 Tagen kamen meine Mutter, die Omama und der Onkel Ernst nach Monaco. Alle zusammen haben wir dann Monaco verlassen und gingen nach Cap d`Ail, einem kleinen Dorf, sehr nahe der Grenze zu Monaco, das aber schon in Frankreich liegt. Mein Großvater mietete eine Wohnung und meine Eltern lernten dort Papa Chardonneaux kennen, einen Mann, der im Bürgermeisteramt arbeitete und uns Aufenthaltsbewilligungen besorgte.

Es war September und ich ging in die Schule und lernte dort sehr schnell Französisch. Aber dann sind meine Großeltern und Onkel Ernst geschäftlich nach Belgien gefahren. Mein Vater ist auch weggefahren, nach Paris, um sich um seine Mutter und um seine Geschwister zu kümmern, die in Paris waren und um auch für uns eine Existenz dort aufzubauen.

Als dann meine Mutter hinterher fuhr, ging das nicht gut. Es war schrecklich! Meine Mutter hatte Probleme mit der Familie meines Vaters und es gab keine Arbeitsbewilligungen, weil die Flüchtlinge in Frankreich wie Touristen behandelt wurden. Bald hatten wir kein Geld mehr. Mein Opapa kam nach Paris und versprach uns wie immer finanzielle Hilfe. Meine Mutter wollte nicht mehr in Paris bleiben, und wir zwei fuhren nach Cap d`Ail zurück.

Einige Tage später begann der 2. Weltkrieg. Meine Mutter und ich waren in Cap d'Ail sowohl von meinem Vater, als auch von den Großeltern abgeschnitten. Das Geld ging zur Neige und meine Mutter war sehr verzweifelt. Nur durch die großzügige Hilfe von Papa Chardonneaux hatten wir wieder ein Auskommen. Er mietete für meine Mutter und mich in der Dordogne, ein Haus mit einem großen Garten. Dort hatten wir Fisolen, Gurken, Tomaten und Pfirsiche. Die Mutti arbeitete im Garten, ich habe das Obst und Gemüse auf dem Markt verkauft. Nachdem wir keine Waage hatten, verkaufte ich die Pfirsiche Stückweise.

Nach kurzer Zeit kam Marianne Fuchs aus Wien. Sie war die damalige Braut und spätere Frau von Onkel Rudy. Dann kam auch Onkel Rudy, aber das Haus war sehr klein und bald gab es Streitereien, woraufhin die zwei uns wieder verließen.

Ich stellte keine Ansprüche, ich hatte immer einen vollen Magen und was ich bekam, war gut. Das Wichtigste für mich während dieser ganzen Zeit war; ich war fast immer mit meiner Mutter zusammen. Ich weiß nicht, wie meine Mutter es schaffte, aber wir fristeten unser Leben dort.

Im Mai 1940 griff Deutschland auch Belgien an und der Opapa , die Omama und Onkel Ernst schafften es, aus Belgien zu flüchten und zu uns zu kommen. Meine Omama wollte nicht in so einem Haus wohnen wie wir, denn wir hatten ja nicht einmal Fließwasser, sondern nur einen Brunnen vor dem Tor. Mein Opapa mietete ein großes Haus mit einem eigenen Flughafen, auf dem viele Schwammerln [Pilze] wuchsen. Die kochten und davon lebten wir. Dann kam die Zeit der Weinlese, und wir konnten den Weinbauern helfen und bekamen ein wenig Geld dafür. In dieser Zeit bin ich jeden Tag fünf Kilometer zur Schule hin und fünf Kilometer zurückgegangen. Ich habe gemeinsam mit Bauernkindern gelernt, die auch alle arm waren. Mittags hat es in der Schule eine Suppe und ein Stück Brot gegeben, nachmittags habe ich manchmal in einem Gashaus Gemüse putzen dürfen und dafür eine ordentliche Mahlzeit bekommen.

Meine Mutter und ich sind wieder einige Zeit zur Familie Chardonneaux gezogen. Dort bin ich wieder in meine alte Schule gegangen, bin jeden Tag im Meer geschwommen und war sehr glücklich. Aber meine Mutter und mein Vater, der aus Paris zu uns gekommen ist, haben beschlossen, dass wir uns in Nizza ansiedeln. Da wir sehr wenig Geld hatten, mieteten wir uns in Nizza eine schlechte Wohnung. In der neuen Schule hat es mir nicht gefallen. Mein Vater hatte keine Arbeitsbewilligung Papa Chardonneaux half uns wieder. Wir verließen die Wohnung in Nizza, zogen alle zu ihm und dann borgte er uns Geld, damit wir in Nizza eine vernünftige Wohnung mieten konnten.

Diesmal mieteten wir eine sehr schöne Wohnung und konnten sogar ein Zimmer untervermieten. Mein Papa hatte Verbindungen zu Geschäften und meine Mutter buk kilometerweise Strudel, die mein Vater verkaufte. Es gab viele Emigranten in Nizza, die an die französische Küche nicht gewöhnt waren, und meine Eltern kamen auf die Idee und haben einen Mittagstisch für diese Leute eröffnet. Das Essen war billig und gut und so hatten wir bis zu 40 Leute zum Mittagessen. Meine Eltern haben gekocht, ich habe nach der Schule serviert und das Geschirr gewaschen. Sonntags blieben die Leute länger, es gab sehr viele alleinstehende Männer, und mein Vater hat auf der Geige Wiener Lieder und alte Schlager gespielt, und es wurde sogar getanzt. Das waren echte 'Wiener Nachmittage' für die Emigranten.

In der Schule war ich nun sehr glücklich, schrieb schöne Aufsätze und war ein akzeptiertes Kind.

Im Januar 1940 wurde von der französischen Polizei angeordnet, dass alle männlichen Emigranten sich in Les Milles melden sollten, um interniert zu werden. Wenn man in kein Internierungslager wollte, gab es zwei Möglichkeiten: Man musste sich zur Fremdenlegion oder zum unbewaffneten Arbeitseinsatz gegen den Feind melden. Das tat mein Vater. Als er zu dieser Arbeit in eine Fabrik nach Rouen in Nordwestfrankreich kam, waren die Deutschen schon im Anmarsch und man sagte ihm: 'Hier können Sie nicht arbeiten, schauen Sie, dass Sie zurückkommen nach Nizza.' Mein Vater wollte sich einen Passierschein bei der französischen Gendarmerie für das unbesetzte Frankreich holen, wurde aber von den Franzosen verhaftet, denen er verdächtig war, weil er ordentliche Papiere besaß. Gemeinsam mit anderen Juden wurde er auf einem Fußballplatz in Rouen interniert. Als die Deutschen immer näher kamen, trieb man sie quer durch Frankreich. In Naunt fielen sie den deutschen Truppen in die Hände. Mein Vater hatte Glück, er wurde interniert und nicht gleich deportiert. Er verfasste ein Schreiben an die nächste Kommandantur, er hatte ja eine wunderbare Schrift, darin schrieb er, dass er irrtümlich festgehalten werde. Daraufhin wurde er wirklich freigelassen.

Er fuhr nach Paris, in Paris lebte noch sein Bruder Leopold, die anderen Geschwister waren nach Lyon übersiedelt. Sein Bruder gab ihm Kleidung, und mein Vater fuhr zur großen Demarkationslinie. Frankreich war halb besetzt, halb frei und bis dahin kam er. Sein Ziel war Nizza, weil er sich sagte, meine Frau und mein Kind sind in Nizza, nur da kann ich sie treffen. Um die Demarkationslinie passieren zu dürfen, brauchte man Papiere, die er aber nicht bekommen hatte. Er sah auch keine Möglichkeit, sie sich zu beschaffen. So nahm er einen Schubkarren, der am Rande stand, krempelte sich die Ärmel hoch und war Franzosen beim herüberbringen ihrer Koffer über die Demarkationslinie behilflich. Die Wachposten interessierten sich nicht für ihn. Er hatte Mut und Glück, so war mein Vater! Im unbesetzten Frankreich stieg er in den Zug nach Nizza.

In dieser Zeit, im Juni 1940, erklärte Italien Frankreich den Krieg. Auch mein Großvater und Onkel Ernst wurden in Internierungslager eingesperrt. Die Mutti, die Omama und ich waren allein. Dann gab es eine Verordnung, dass alle Ausländer sich nur noch mindestens 50 Kilometer hinter Marseille aufhalten dürfen. Das jüdische Hilfskomitee in Nizza stellte einen Zug dafür zur Verfügung. Nachdem wir drei Frauen waren, kein Geld hatten, also ziemlich hilflos waren, stiegen wir in diesen Zug. Der Zug wurde hinter Marseille plombiert und wir fuhren direkt in das Internierungslager Gurs 7 in den Pyrenäen.

Gurs war ein ganz schreckliches Lager, wir wateten bis zu den Knöcheln im Schlamm, zu Essen gab es nichts, und wir mussten auf Stroh schlafen. Da waren Baracken mit 120 Frauen. Meine Omama war überzeugt davon, der Opapa würde uns herausholen. Das Lager bestand aus vielen Inseln mit Baracken darauf, die mit Stacheldrahtzäunen voneinander getrennt waren. Nur ein kleiner Zug, der die Latrinen leerte, durfte die Stacheldrahtzäune passieren. Ein Spanier fuhr diesen Zug und ich bin mit ihm bekannt geworden. Jesus hieß er, das klingt vielleicht komisch, entspricht aber der Wahrheit. Er hat Brot, Zucker und Zigaretten gebracht, die ich für ihn im Lager verkauft habe, und dadurch hatten wir etwas zu essen. Am nächsten Tag, wenn er wieder mit dem Zug kam, haben wir abgerechnet. Er hatte großes Vertrauen zu mir, und so konnte ich das erstemal für meine Familie sorgen.

Nach fünf Tagen wurden wir freigelassen, aber meine Omama wollte nicht weg, weil sie sagte, der Opapa würde bestimmt kommen und uns suchen; und so war es. Drei Tage später kamen der Opapa und mein Onkel Ernst. Durch die gute Organisation meines Opapas fuhren wir nach Toulouse. Toulouse war voller Flüchtlinge. Wir gingen in ein großes Hotel, und dort trafen wir in der Halle meinen Onkel Rudy. Meine Mutter hatte sich schon große Sorgen um ihn gemacht. Die meisten Flüchtlinge gingen die ganze Nacht spazieren, weil sie keine Unterkunft hatten. Meine Mutter wollte nach Nizza, weil sie hoffte, dort meinen Vater zu treffen. So fuhren meine Mutter und ich insgesamt 24 Stunden ohne Sitzplatz im Zug nach Nizza. In Nizza angekommen schloss meine Mutti mit ihren Schlüsseln die Wohnung auf, und wir waren wieder zu Hause. Die Mutti verkaufte ihren Verlobungsring, damit wir leben konnten, und dann kam auch mein Vater. Meine Mutter hat dann wieder kilometerlange Strudel gebacken und wir hatten wieder einen Mittagstisch für Emigranten. Ich ging wieder in die Schule. Nachdem die Direktorin meiner Schule meiner Mutter nach meiner positiven Abschlussprüfung der Grundschule, sagte, sie solle mich aus der Schule nehmen, da es besser sei, dass ein jüdisches Mädchen einen Beruf erlernt, begann ich mit einer Friseurlehre. Selbstverständlich hätte ich die Leistungen gebracht, um meine Matura bestehen zu können. Dann haben die französischen Behörden befohlen, dass die Emigranten nicht mehr in Nizza leben dürfen. Wir zogen nach Beaulieu, einem kleinen Badeort, acht Kilometer von Nizza entfernt. Dort gefiel es mir sehr gut. Wir hätten nicht nach Nizza fahren dürfen, aber meine Eltern hatten die Wohnung nicht aufgegeben und fuhren trotzdem täglich mit dem Zug nach Nizza. Ich besuchte meinen Friseurkurs weiter und mein Vater sorgte für unser Überleben. Eines Tages fanden wir im Postkastl eine Vorladung zur Polizei. Wir hätten die Vorladung gar nicht finden dürfen, denn wir durften ja nicht nach Nizza, aber mein Vater folgte der Vorladung. Da hieß es dann, wir dürfen nur noch in Nizza leben und Nizza nicht verlassen. So zogen wir wieder zurück in unsere Wohnung. Das war dann schon 1941.

1941 starb meine Omama in Nizza an TBC. Sie wurde in Monaco am Friedhof begraben.

Mein Opapa und Onkel Ernst lebten wieder in Cap d'Ail in einer großen Villa mit einem wunderschönen Garten. An den Wochenenden fuhren wir sie besuchen. Meinem Opapa ging es gut, sein 'Vitalin' Brot wurde in Monaco verkauft und er war, wie immer ein fleißiger Geschäftsmann. Onkel Ernst half ihm, war wieder für seine Geschäftspost verantwortlich. Im November 1941 besetzten die deutschen Truppen den bisher unbesetzten Teil Frankreichs.

Unten im Haus, in dem wir wohnten, gab es eine Bäckerei. Von einem Wochenende in Cap d'Ail zurück, kam der Bäcker, und richtete uns aus, der Opapa habe angerufen und ließe uns mitteilen, wir sollten sofort nach Cap d'Ail zurückkommen. Der Papa ärgerte sich, er wollte nicht sofort wieder zurück fahren, aber wir fuhren dann doch. Durch seine guten Beziehungen war der Opapa vor einer großen Razzia gewarnt worden. Er hatte ein Zimmer beim Pfarrer nebenan für uns vorbereitet. Es wurde davor gewarnt, die Tür zu öffnen wenn es läutet, die Tür. Onkel Ernst öffnete trotzdem die Tür, wurde verhaftet und in die Nähe von Dijon deportiert.

Der Papa sagte, das sei 'kein Zustand' sich verstecken zu müssen. Einmal habe ich sogar eine Ohrfeige von ihm bekommen. Ich war hingefallen und in die Apotheke zum Verbinden gegangen. Er hatte in dieser Zeit so große Angst, dass mir etwas passiert ist, dass er mich vor Schreck mit einer Ohrfeige empfing, als ich nach Hause kam.

Daraufhin hat die Familie beschlossen, dass wir in die Schweiz flüchten. Visa hat's ja keine gegeben, man ist über die Berge. Wir hatten eine italienische Bedienerin und von der habe ich erfahren, dass ihr Bruder im Grenzgebiet zur Schweiz lebt.

Wir fuhren mit dem Zug nach Aix-les-Bains. Es waren viele Flüchtlinge im Zug und alle hatten Angst. Niemand hatte gültige Papiere und manche verließen schon vor der Grenzstation den Zug. Als die Kontrolleure kamen und die Geige von meinem Vater sahen, ließen sie uns ohne Papiere weiterfahren. Viele Leute haben alles was sie noch besaßen gegeben, um über die Grenze gebracht zu werden. Der Bruder der Bedienerin lebte in Chamonix, er holte uns vom Zug ab. Sein Sohn führte uns über die Berge bis zur Schweizer Grenze. Wir mussten nicht einmal etwas bezahlen, er trug für uns noch das bisschen Gepäck, das wir mitgenommen hatten. Dann erklärte er uns den weiteren Weg und verabschiedete sich. Meine Eltern waren nicht mehr sportlich, und mir ging es auch nicht sehr gut. Wir hatten aber nur sehr wenig Gepäck, trugen aber mehrere Schichten Wäsche am Körper. Ein Hirte sagte uns, dass wir nur noch ein Stück gerade gehen müssen und dann in der Schweiz wären. Endlich hatten wir es geschafft. Wir meldeten uns beim nächsten Militärposten, waren in einem schrecklichen Zustand, trotzdem versprach der Papa den Soldaten noch einen 'Wiener Abend' mit seiner Geige. Aber ein Soldat warnte uns, es sei zu gefährlich, wenn die Grenzbeamten uns erwischten, wüsste er nicht, ob sie uns nicht vielleicht doch zurückschicken würden. Er sagte, wir sollten sofort zum Zug gehen, das wären 1 ½ Stunden zu Fuß und mit dem Zug so weit wie möglich in die Schweiz hinein fahren.

Wir sind natürlich sehr müde gewesen, aber wir nahmen unsere Sachen und gingen zum Zug nach. Mein Opapa hatte uns Schweizer Franken mitgegeben und wir fuhren nach Bex-les-Bains. Im Hotel konnte die Mutti endlich ohne Angst schlafen. Der Papa und ich gingen zu den frommen Brüdern Ascher, von denen mein Opapa Hilfe für uns erwartete. Durch die Aschers wären wir an das Kapital meines Opapa gekommen und hätten die Kriegsjahre in der Schweiz frei verbringen können. Aber die riefen die Fremdenpolizei an, für jeden Illegalen, der gemeldet wurde, bekam man eine Summe Geld. Wir wurden interniert.

Papa kam nach Büsserach bei Basel und Mutti und ich in das Auffanglager in Bex-les-Bains. Einige Monate später im Januar 1943 wurde meine Mutter in das Arbeitslager in Brissago im Tessin verlegt. Mein Vater war in das Arbeitslager nach Hedingen bei Zürich versetzt worden. Mich schickte man in ein Heim der Jugend Aliah in die Nähe von Genf.

Meine Großmutter väterlicherseits, Tante Margit, die Schwester meines Vaters und ihr Mann, der Onkel Hermann Lendner und ihr Sohn Heinz lebten in Genf. Sie hatten die beschwerliche Flucht von Frankreich über die Berge in die Schweiz geschafft, obwohl Tante Margit hochschwanger war. In Genf wurde ihre Tochter Georgette geboren. Mit dem Baby mussten sie in kein Internierungslager, aber sie waren so arm, dass sie nicht einmal genug Brot zu essen hatten. Nach dem Krieg lebten sie zusammen in Frankreich, in Toulouse. Meine Großmutter starb 1958 in Toulouse und auch Tante Margit und Onkel Hermann sind schon lange tot. Heinz Lendner hatte in Toulouse ein Konfektionsgeschäft, ist Pensionist und Witwer. Er hat eine Tochter. Seine Schwester Georgette Brauer lebt seit langer Zeit in Israel, ist Witwe und hat drei Kinder.

Meine Eltern und ich hatten die Möglichkeit einander zu treffen, wollten aber wieder zusammen sein. Meine Mutter fand für mich einen Platz bei einer Familie in Ascona und ich musste dort die Wohnung sauber halten und das Kind betreuen. Eigentlich sollte ich von der Familie betreut werden. Meine Mutter kam mich jede Woche besuchen. Dadurch überstand ich auch das und dann kam ich in das Arbeitslager nach Brissago. Diese Arbeitslager war eine Großwäscherei für fünf Männerlager. Die Internierten lebten in Zimmern und arbeiteten in der Wäscherei oder im Garten. Jeden Tag in der Früh, frisierte ich die Lagerleiterin, ich hatte ja Friseuse gelernt und war sehr privilegiert.

Einen gemeinsamen Urlaub benutzten wir dazu, so wie wir in die Schweiz gekommen waren, nämlich über die Berge, wieder zu verschwinden. Das war im März 1945. Wir schlossen uns einer Gruppe Menschen an, die alle nach Frankreich wollten.

Meinem Opapa ging es sehr gut, er besaß eine zweite Villa und wir wurden von ihm und Onkel Ernst im Auto mit einem Chauffeur vom Bahnhof in Nizza abgeholt. Für uns hatte er ein Haus am Rocher [Anm.: Felsen] von Monaco gemietet.

Nach dem Krieg

Irgendwo in Frankreich war Karli, der Sohn von Onkel Leopold und Tante Blanca, ein Kind aus unserer Familie. Meine Großmutter ging, als der Krieg zu Ende war, täglich zur Bahn, wenn Transporte aus Frankreich mit Kindern, die zur Erholung in die Schweiz geschickt wurden, ankamen, immer in der Hoffnung, sie findet ihr Enkelkind. Alle Leute fragte sie nach ihrem Enkel, dem Karli. Und eines Tages sagte eine Dame: 'Ja, ich kenn den Karli Roth.' Wir waren ja schon wieder in Frankreich, mein Vater fuhr sofort in den Ort in Mittelfrankreich und holte den Karli, der bei Nonnen lebte und Charlot hieß, zu uns und meine Eltern adoptierten ihn. Karli war damals elf Jahre alt und wurde mein Bruder und wir sind zueinander wie Geschwister.

Er lebt in New York und ich liebe ihn sehr. Er war verheiratet und hat einen Sohn Daniel. Seine Frau starb und New York ist eine große Stadt, und man kann sehr einsam sein. Daniel ist ein phantastischer junger Mann, der in Boston studierte.

In Nizza ging ich wieder in die Schule und maturierte. Ich bewältigte vier Klassen in zwei Schulsemestern. Meinen ersten Verlobten lernte ich in Nizza kennen. Er hieß Jerry Cziner, war amerikanischer Soldat und Jude. Er kam zu meiner Mutter und fragte sie, ob er mich in die Oper ausführen dürfe. Es begann eine lustige Zeit für mich. Mit einem Amerikaner an der Seite spielte Geld halt keine Rolle, das war auch mal schön.

Nach der Matura wollte ich politische Wissenschaften studieren. Der Opapa sagte: 'Ich zahl dir dein Studium schon, aber du musst Lebensmittelchemie studieren.' Das wollte ich nicht, aber ich studierte für kurze Zeit Philologie. Charlot besuchte das Lycee du Parc Imperial und wurde Flugzeugmechaniker.

Mittlerweile hatte mein Vater ein Unternehmen aufgebaut. Wir verkauften Vanillezucker, den wir aus Würfelzucker selber anfertigten, Pudding, Kartoffelmehl, das wir in Säckchen und Kartons verpackten und schon damals Suppen in Sackerln. Erst machten wir alles händisch, dann kauften wir eine Maschine und verkauften an Lebensmittelgroßhändler. Unsere Ware nannten wir 'A la Oetker.'

Es ging uns sehr gut und dann hatte mein Vater die Idee 'Manner Schnitten' herzustellen. Ich weiß bis heute nicht, wieso 'Manner Schnitten' so knusprig bleiben, uns ist das nicht gelungen. Mein Vater gründete eine zweite Firma, und was er lieferte und was nicht in Ordnung war, das schrieb er auf die erste Firma und das war meine Firma. Diese Firma hieß 'Fabrique de Produits Alimentaires' und ich war die große Chefin.

Da sich die Zeiten normalisiert hatten, wollten die Menschen auch gute Ware kaufen und nicht Mannerschnitten, zum Beispiel, die nicht knusprig waren, sie mussten ja nicht bei uns kaufen!

Zuerst bewies ich dem Papa, dass meine Firma tadellos funktioniert. Ich war 21 Jahre alt und eine große Zionistin, und dann beschloss ich, nach Palästina zu gehen. Mein Vater gab mir seinen Segen und so fuhr ich los. Kurz nach meiner Ankunft im Jahre 1948 wurde der Staat Israel ausgerufen.

Ich kam mit dem Schiff in Haifa an, Verwandte meines Stiefbruders holten mich vom Hafen ab und fuhren mit mir nach Tel Aviv. Dort fand ich ein Zimmer in der Gordon Street, dass ich mit einem Mädchen teilte. Innerhalb von acht Tagen hatte ich mich eingelebt und ich hatte sofort begonnen, als Friseuse in der Ben Yehuda Street zu arbeiten. Da es mir unangenehm war, die ganze Zeit zu stehen, arbeitete ich als Manucure. Die jungen Männer umschwärmten mich, ich hatte großen Erfolg. Das war ein wunderbares Leben mit so vielen Verehrern.

15 Pfund bezahlte ich für mein halbes Zimmer mit Frühstück, mein Mittagessen bezahlte ich von meinem Trinkgeld, und am Abend hatte ich Verehrer, die führten mich aus.

Mein Opapa starb 1949 an einem Blinddarmdurchbruch. Er liegt mit der Omama gemeinsam in einem Grab in Monaco.

Trotzdem es mir in Israel sehr gut ging, bekam ich Sehnsucht nach meiner Mutter und nach Nizza und wollte zurück. Ich brauchte ein Visum und als ich das Visum in der Botschaft holen wollte, lernte ich meinen ersten Mann, Benjamin Mattatia, auch er wollte ein Visum beantragen, kennen.

Wir heirateten ohne meine Eltern und ohne seine Eltern, nur er und ich. Die Zeugen holten wir von der Straße. Es gab keine Feier, obwohl seine Familie in Israel lebte. Sie wollten mich nicht sehen, sie waren sephardische Juden aus Ägypten und ich bin eine Ashkenasi.

Als ich 1951, einen Tag nach meiner Hochzeit nach Paris fuhr, meine Eltern lebten zu der Zeit in Paris, bemerkte ich, dass ich schwanger war. Ich fuhr nach Israel zurück, weil mein Mann nicht nach Paris kommen wollte.

In Israel, in Kfar Saba, nahe Tel Aviv, wurde am 8. Juli 1951 mein Sohn Karl Awraham geboren. Zuerst wohnten wir unter schrecklichen Zuständen in einem Zelt; zusammen mit Skorpionen. Etwas später bekamen wir eine Holzhütte, das war schon besser, und ich servierte das Essen auf Porzellan mit Silberbesteck, etwas anderes hatte ich nämlich nicht.

Dann wurde ich sehr krank. Ich verlor sämtliche Zähne und der Arzt sagte, wenn ich überleben wolle, müsse ich nach Europa. Mittlerweile waren meine Eltern in Wien und sie sagten, ich solle erst einmal zu ihnen kommen. Ich fuhr mit meinem Sohn nach Wien und dann nach Italien, um für meinen Mann einen Posten zu finden. Dort wäre wirklich eine Möglichkeit gewesen, aber er wollte nicht aus Israel weg. Mein Mann war gut aussehend und Bankdirektor, er wollte nicht weg, und ich konnte nicht mehr in Israel leben. So kam es zur Scheidung.

Rückkehr nach Wien

Ich blieb bei meinen Eltern in Wien, die im 4. Bezirk, in der Neugasse wohnten. Mein Vater arbeitete in Wien als Vertreter. Eine zeitlang arbeitete ich in der Dokumentenabteilung einer Bank, da hätte es mir schon gefallen. Ich hörte, wie meine Kollegen über einen Kunden sagten: 'Der Jud ist schon wieder da und ist nicht zufrieden!' Ich sagte meinem Kollegen, dass ich das nicht sehr taktvoll fände, ich wäre auch Jüdin. Nach dem Probemonat sagten sie, ich kann zu wenig Deutsch, und ich musste gehen. Sie wollten mich wahrscheinlich lossein.

Ich war schon vor dem Krieg Mitglied der Hakoah und besuchte wieder die Klubabende. Dort lernte ich eines Tages meinen Mann Kurt Rosenkranz kennen. Er brachte mich an einem Abend nach Haus und schlug mir vor, übers Wochenende mit ihm wegzufahren. Ich war 28 Jahre alt, hatte einen Sohn und mein Vater sagte: 'Wie stellt der sich das vor, mit meiner Tochter?' Kurt musste mich von zu Hause abholen und da sagte mein Vater zu ihm: 'Wie stellen Sie sich das vor, mit meiner Tochter das Wochenende verbringen, sie ist eine anständige Frau.' Und Kurt antwortete darauf: 'Entschuldigen Sie, aber ich habe ganz ernste Absichten.' Und damit war ich verlobt. Und bevor wir noch das erste Mal zusammen wegfuhren, wurde ich zu seinen Eltern eingeladen. Es war alles so, wie es sich gehört.

Mein Schwiegervater, Michael Rosenkranz, besaß in Wien eine kleine Schuhfabrik. Auch vor dem Krieg besaß er in Wien eine kleine Schuhfabrik. Er wurde in Polen, in Mircia, und seine Frau, in Galizien geboren. Meine Schwiegereltern und ihre beiden Söhne, Kurt und Herbert, flohen 1938 aus Wien nach Riga in Lettland und wurden 1941 zuerst in Nowosibirsk in Russland und dann in Karaganda, in Kasachstan interniert. Sie kamen 1947 nach Wien zurück.

Kurt arbeitete mit meinem Schwiegervater zusammen in der Schuhfabrik und als mein Schwiegervater von unseren Heiratsabsichten erfuhr, sagte er: 'Alles schön und gut, aber ihr könnt nur heiraten, wenn die tote Saison ist und das ist im Januar.' Und so heirateten wir am 5. Januar 1956 in der Synagoge im 1. Bezirk in Wien, in der Seitenstettengasse.

Auf unserer Hochzeitsfeier waren 100 Menschen, das waren sehr viele Leute für diese Zeit. Meine Schwiegereltern bereiteten die Hochzeit vor und bewirteten die Gäste. Es gab gesulzene Karpfen, Hühner und Gänse.

Die erste Zeit haben wir bei den Schwiegereltern gewohnt, weil wir nicht das Geld für eine eigene Wohnung hatten. Das Einzige was wir hatten, waren 3000 Schilling Schulden, weil wir Möbel kaufen mussten, denn wir hatten ja auch ein Kind.

Ich habe mich auf der Wiener Universität erkundigt, ob ich mit meinen Französisch, Englisch und Italienisch Sprachkenntnissen irgendeinen akademischen Grad haben kann. In Wien ist das sehr wichtig. Man hat mir gesagt, ich kann sofort zur ersten Staatsprüfung antreten, aber ich muss mein Maturazeugnis bringen. Das konnte ich aber nicht bringen, denn die Schule war bombardiert worden und alles wurde vernichtet. Außerdem habe ich mir dann gesagt, mein Mann ist ein Schuster, und soll ich dann Frau Doktor oder Frau Magister sein?

Ich begann als Fremdsprachenkorrespondentin zu arbeiten und mein Sohn Karli, der von allen sehr geliebt wurde, ging in den Kindergarten. Die Schwiegereltern und meine Eltern halfen uns bei der Betreuung unseres Sohnes, und Karli wurde auch Kurts Sohn.

Wir wollten natürlich auch ein eigenes Kind, aber es wurde festgestellt, dass die Gefahr besteht, dass unser Kind behindert zur Welt kommt. Wir gingen das hohe Risiko ein, und am 14. Juli 1959 wurde in Wien unsere völlig gesunde Tochter Lydia Charlotte geboren.

Wir haben unsere Kinder sehr jüdisch erzogen, sie wurden bewusste Juden. Wir feierten mit ihnen alle jüdischen Feiertage und als meine Schwiegereltern noch lebten, begingen wir bei ihnen jeden Schabbat.

Mein Vater starb am 21. Dezember 1973 in Wien. Meine Mutter starb am 5. April 1982 in Wien.

Als mein Sohn maturierte und meine Tochter in die erste Mittelschule kam, wollte ich arbeiten. Mein Mann hat bei Freunden eine ältere Dame kennen gelernt, die eine Trafik besaß und sie verkaufen wollte. Das war das, was ich wollte. Meine Eltern und die Schwiegereltern halfen uns und gaben ihr erspartes Geld, damit ich die Trafik kaufen konnte, die ein gutgehendes Geschäft wurde. Mit 60 Jahren ging ich in Pension.

Meine Kinder haben in Wien maturiert. Mein Sohn hat Psychologie und meine Tochter Logopädie studiert. Karli machte Aliah, hat ungefähr fünf Jahre in Israel gelebt und als Schulpsychologe gearbeitet. Dann ging er in die Schweiz, in die Nähe von Basel und arbeitete als Direktor eines jüdischen Altersheimes. Die letzten Jahre in der Schweiz war er Direktor mehrerer Heime für Behinderte. Er ist geschieden und Vater von vier Kindern: Rafi, Ruth, Esther und Rachel.

Mein ältester Enkel Rafi lebt in Amerika, in Los Angeles, ist verheiratet mit Melanie und hat uns eine Urenkeltochter geschenkt. Sie ist die Königin der Familie, die Chawiwa, Ev Chawiwa, man ruft sie Evi.

Seit einem Jahr lebt mein Sohn wieder in Wien und arbeitet mit Computern. Er besitzt eine eigene Firma mit einem Kompagnon zusammen, da gibt er Computerkurse auf hohem Niveau, und er arbeitet bei der Firma 'Novartis' in Wien. Mein Sohn hatte eine Periode, da war er ultrafromm, aber das ist vorbei, und das geht mich auch schon nichts mehr an.

Meine Tochter hat nach dem Studium ein Praktikum in Mainz absolviert und arbeitet in Wien als Logopädin in ihrer eigenen Praxis, und sie arbeitet in einer Zahnklinik. Sie ist verheiratet mit Gad Fischman und hat zwei Söhne, Dan und Doron.

Als ich Anfang der 1950er-Jahre nach Wien kam, war jeder Österreicher in meinen Augen ein Nazi. Das verging nach einiger Zeit. Während der Waldheim- Affäre 8 fühlte ich mich sehr gut. Dafür gibt es eine einfache Erklärung: Ich lebe hier in einer Gegend mit sehr vielen Sozialisten. Die grüßten mich auf einmal sehr freundlich, weil sie sahen, Waldheim lügt und ich hatte gelitten.

Es gab immer wieder Zeiten, da habe ich geglaubt, hier in Österreich nicht leben zu können. Aber wohin hätte ich gehen sollen? Südfrankreich ist für mich so etwas wie eine Heimat, aber dort gibt es auch Antisemitismus, das ist nicht besser als in Österreich. Ich liebe Israel, aber dort ist es sehr gefährlich, immerzu gab es Kriege und die Auseinandersetzungen mit den Palästinensern hören nicht auf. Ich hab Frieden geschlossen, ich nehme es, wie es ist. Ich bin jetzt schon zu müde, um irgendwohin zu gehen. Außerdem will mein Mann, sofern es irgendwie geht, unbedingt in Wien bleiben.

Ich bin gläubig, aber nicht religiös. Mein Herrgott ist überall und immer mit mir, und er versteht jede Sprache, nicht nur hebräisch. Für mich sind das A und O die zehn Gebote und- meine Familie. Wenn der Herrgott mit mir zufrieden ist, verläuft mein Leben schön langsam und leise, so wie es gut für mich ist. Wenn er unzufrieden ist, dann zeigt er es mir auf irgendeine Art und Weise. Ich gehe in den Tempel, weil mein Mann dort im Chor singt. Mein Mann ist sehr bekannt, er arbeitet schon seit Jahrzehnten in der Gemeinde mit, er gründete 1989 das 'Jüdische Institut für Erwachsenenbildung', und ich helfe ihm gern bei der Arbeit für das Institut. Es ist ein Institut für Nichtjuden, die über Judentum etwas wissen wollen. Es gibt dort sehr viele Veranstaltungen und man kann Hebräisch und Jiddisch lernen.

Ich habe ein Buch über mein Leben geschrieben, das unter dem Titel 'Und ich fand es herrlich. Erinnerungen einer Vertriebenen', 2001 im Czernin Verlag erschien. Es ist ein absolut positives Buch. Viele, die das Buch gelesen haben sagen, ich hätte doch viel mitgemacht, aber ich empfand das nicht so. Ich hatte zu 90 Prozent meine Mutter bei mir und wenn sie nicht bei mir war, war es auch wirklich nicht gut. Ich wuchs nicht mit dem Schönsten, Besten und Neuestem auf. Wenn mein Magen voll war, war es egal, ob der voll war mit einem Steak und mit einem Stück Brot. Noch heute esse ich gerne ein Stück trockenes Brot und trinke dazu eine ganz gewöhnliche Tasse Tee, das ist für mich etwas Herrliches. Und so sehe ich das Ganze.

Glossar

Kitty Schrott 
Wien 
Österreich 
Name des Interviewers: Tanja Eckstein 
Datum des Erstinterviews: Mai 2002 / März 2005 

Kitty Schrott wohnt mit ihrem Ehemann Herbert im 9. Bezirk in Wien.

Sie besitzt viele Fotos und Dokumente und erzählt mir gern ihre Geschichte und die Geschichte ihrer Familie, die einmal sehr groß war.

Familienmitglieder lebten am Land in Niederösterreich, aber auch in kleineren Städten und in Wien.

Die Familie blieb immer beisammen, auch wenn es leichter gewesen wäre, getrennte Wege zu gehen. Eine Tradition, die Kitty Schrott im Laufe ihres Lebens fortgesetzt hat.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Mauritius
• Rückkehr nach Österreich
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Mein Urgroßvater Bernhard Drill wurde 1838 geboren und starb im Jahre 1912. Seine Frau, meine Urgroßmutter Hanni, eine geborene Koch, wurde 1842 geboren. Sie heirateten 1863 in Nikolsburg [tschechisch Mikulov, Tschechien], in Südmähren. Als sie noch jung waren, ich glaube, mein Urgroßvater war zu dieser Zeit Hausierer, übersiedelten sie nach Laa an der Thaya, einem sehr schönen Städtchen in Österreich, das unmittelbar an der tschechischen Grenze liegt.

Mein Großvater Sigmund wurde 1872 in dem Dorf Gaubitsch geboren, das nur wenige Kilometer von Laa entfernt liegt. Ich vermute, dass dort ein Teil der Familie lebte und die Urgroßmutter zur Entbindung nach Gaubitsch gefahren ist.

Sieben Geschwister hatte mein Großvater: Hermann, Leopold, Moritz, Wilhelm, Lotte, Ignatz und Jakob. Der Urgroßvater hatte einen Bruder Heinrich Drill in Wien, der kinderlos war. Drei seiner Söhne, den Wilhelm, den Hermann und den Leopold schickte er zu diesem Bruder, vielleicht ging es dabei um eine bessere Ausbildung. Jedenfalls blieben diese drei in Wien und machten sich dort selbständig.

Wilhelm war mit Paula Mandel verheiratet und hatte zwei Söhne. Alfred, der 1902 geboren wurde war mit Adi verheiratet, sie hatten keine Kinder. Er wurde im Oktober 1939 nach Nisko 1 deportiert und kam dort um. Fritz war mit Trude verheiratet, auch diese Ehe war kinderlos. Ihnen ist die Flucht nach Amerika gelungen, wo sie sehr alt wurden. Zum Schluss lebten sie in Kalifornien, aber Genaues weiß ich nicht. Wilhelm und Paula Mandel wurden im Holocaust ermordet.

Hermann war Ledergroßhändler und hatte sein Geschäft im 15. Bezirk, in der äußeren Mariahilferstrasse. Seine Frau Anna Geiringer kam aus der Tschechoslowakei. Sie hatten zwei Töchter, Grete und Ida. Ich weiß, dass Ida 1896 geboren ist. Grete war nach dem Krieg einmal in Wien, da habe ich sie kennen gelernt. Sie waren nach dem Einmarsch der Deutschen nach Amerika geflüchtet, aber ich hatte keinen Kontakt mit dieser Familie.

Leopold war Eisenhändler in Wien, hat aber irgendwann ein Kaffeehaus im 10. Bezirk eröffnet. In erster Ehe war er mit Käthe Klamper verheiratet, die bereits im Jahre 1904 gestorben ist. Sie hatten zwei Töchter und einen Sohn: Adele, Hermine und Robert. Adele hat einen Herrn Grünsteidel geheiratet und hatte zwei Söhne: Eugen und Harry.

Hermine, verehelichte Haas, hatte eine Tochter Lia und einen Sohn Robert. Lia lebt in Israel und ist mit Pinchas Zuckerman verheiratet, aber das ist nicht der bekannte Geiger. Sie haben drei Kinder: Amira, Ronit und Ethan. Robert war verheiratet mit Grete. Sie hatten eine Tochter Gerda, verehelichte Rech.

Gerda hat einen Sohn Thomas, der Maria geheiratet hat. Leopold und seine zweite Frau Katharina hatten eine Tochter Johanna, die vor dem Holocaust nach England floh, Laszlo Reti heiratete und fünf Kinder hat. Leopold und Katharina wurden im Holocaust ermordet.

Ida war mit Arthur Zeisel verheiratet, dem eine Maschinenfabrik im 8. Bezirk, in der Kaiserstrasse gehörte. Sie hatten zwei Kinder: Gerda Kitty, Guki genannt und Ludwig, Luis genannt. Arthur starb bereits im Jahre 1935 an einem Gehirntumor. Nach dem Tod ihres Mannes, hatte Ida die Maschinenfabrik in der Kaiserstrasse übernommen.

Ida, Luis und Guki sind 1938 gemeinsam mit dem Bruder vom Arthur, dem Hermann und seiner Frau Anna, nach Belgien geflohen und haben dort während des Holocaust in Brüssel, wahrscheinlich mit falschen Papieren, überlebt. Guki lernte nach der Befreiung in Belgien einen amerikanischen Offizier kennen, heiratete ihn und ging mit ihm nach Amerika.

Dort bekam sie zwei Töchter. Die anderen gingen nach Wien zurück. Hermann starb 1953 und Anna 1961 eines normalen Todes. Sie sind am 1. Tor auf dem Zentralfriedhof begraben. Luis hat nach dem Krieg Maschinenbau studiert und dann die 1938 arisierte, und nach dem Krieg zurückbekommene Maschinenfabrik, übernommen.

Ich glaube, es gab während der Kriegszeit einen Verwalter, den sie kannten und der ihnen die Fabrik nach dem Krieg zurückgegeben hat. Später ist aus der Maschinenfabrik ein Maschinenhandel entstanden, hauptsächlich mit Werkzeugmaschinen.

Luis war mit Veronika verheiratet, sie haben eine Tochter Angelina, die mit Robert Keil verheiratet ist. Angelina und Robert haben eine Tochter Roberta und einen Sohn Max. Die Familie lebt in Wien. Luis ist erst vor wenigen Monaten in Wien gestorben und liegt auf dem Zentralfriedhof am 1. Tor begraben.

Über den Bruder Leopold weiß ich nur, dass er mit Katharina verheiratet war und im Holocaust ermordet.

Moritz war Fruchthändler in Laa und mit Karla verheiratet. Sie hatten zwei Töchter: Herta, die 1912 geboren wurde und Hilda. Moritz und Karla sind 1938 oder 1939 nach Amerika geflohen. Die Töchter Herta und Hilda emigrierten nach Australien. Herta, die im Jahre 2003 starb, war dort mit Sigmund Tery verheiratet, sie haben eine Tochter Lilian. Hilda starb vor vier Jahren. Sie war mit Ray White verheiratet und hatte zwei Kinder: Caroline und Allen. Die Familien leben noch heute in Australien.

Lotte war mit Nathan Blau verheiratet. Sie hatten eine Tochter Tina und einen Sohn Max. Max war mit Lina verheiratet. Auch ihnen gelang die Flucht, sie starben nach vielen Jahren in Amerika. Ich weiß, dass mein Vater in den 1950er- Jahren noch mit ihnen korrespondierte. Über Tina weiß ich nichts. Ich glaube, Lotte und Nathan wurden im Holocaust ermordet.

Ignatz war mit Dora Kolb verheiratet, sie lebten in Laa und hatten einen Sohn Albert, der an einer Heizungsvergiftung starb. Mehr weiß ich über diese Familie nicht.

Dann gab es noch einen Bruder, der Jakob hieß, bei meinem Großvater Sigmund lebte und sehr jung starb.

Mein Großvater Sigmund besuchte sechs Jahre die Volksschule und wurde danach 'Frucht- und Produktenhändler' und Pferdehändler in Laa. Er besaß einen Import und Export für Zwiebel, Knoblauch, sämtliche Sämereien und Futterartikel und kaufte und verkaufte Pferde, die für die Arbeit auf den Äckern verwendet wurden.

Ich weiß, dass die Pferde hauptsächlich in Ungarn eingekauft wurden. Im Sommer, noch in der Dämmerung, um vier, halb fünf in der Früh, bevor der Bauer mit seiner Arbeit begann, hieß es dann auf den Bauernhöfen:

'Der Drilljude ist da!' Mein Großvater wickelte später mit meinem Vater Karl, der am 1. April 1902 in Laa geboren wurde und seinem Bruder Ernst, der am 15. Mai 1904 in Laa geboren wurde, die Geschäfte ab. Gegen halb acht waren sie dann wieder zu Hause und nahmen ihr zweites Frühstück ein.

Mein Großvater war nicht beim Militär, irgendwie schaffte er es, nie eingezogen zu werden, aber seine Brüder wurden eingezogen. Ich weiß, dass sie nicht begeistert darüber waren und immer versuchten, dem zu entgehen.

Die Eltern meiner Großmutter Gisela waren Hermine und David Hauser. Vor kurzem war ich mit meinem Mann am Jüdischen Friedhof in Hollabrunn. Dort habe ich das Grab des David Hauser, meines Urgroßvaters, gefunden. Er starb am 14. Mai 1922 im 76. Lebensjahr, also wurde er 1846 oder 1847 geboren.

Auf dem Stein steht noch, dass er aus Laa an der Thaya stammte. Ich nehme an, er hat seine letzten Jahre bei seinem Sohn Willi in Hollabrunn verbracht. Dies ist aber nur eine Vermutung. Über Hermine Hauser, meine Urgroßmutter, habe ich nichts Neues erfahren.

Meine Großmutter Gisela, geborene Hauser, wurde cirka 1880 in Kostel, das heute Podovin heißt und an der Österreichisch - Tschechischen Grenze, in der Nähe von Nikolsburg liegt, geboren. Sie war eines von zwölf Kindern. Ich glaube, es waren eigentlich siebzehn Kinder, aber zwölf hatten überlebt - die anderen starben als Babys oder Kleinkinder. Ich möchte kurz erzählen, was ich über die Geschwister meiner Großmutter und ihrer Nachkommen weiß:

Max Hauser war Viehhändler und lebte mit seiner Frau Berta und der Tochter Erna, die 1913 geboren wurde, in Laa. Er beging 1935 Selbstmord und liegt auf dem jüdischen Friedhof in Mistelbach begraben. Warum er sich umgebracht hat, weiß ich nicht. Seine Frau Berta und die Tochter Erna flüchteten 1938 oder 1939 nach England.

Berta starb 1942 in London. Erna heiratete einen Engländer namens Georg Liddle, die Ehe blieb kinderlos. Erna kannte ich gut, denn sie kam nach dem Krieg oft nach Wien. Sie war eine schillernde Persönlichkeit und führte bereits, lange bevor Emanzipation für Frauen selbstverständlich wurde, ein emanzipiertes Leben. Leider litt sie später an Parkinson und starb im Jahre 1986 in London.

Willi Hauser und seine Frau Hermine lebten in Hollabrunn und hatten drei Söhne, Emil, Fritz und Otto und zwei Töchter Hilda und Irma. Emil war Viehhändler und mit Erna Schidlof verheiratet. Ihre Tochter Inge, verheiratete Meier, lebt in Wien. Sie wurde im August 1933 geboren und hat zwei Kinder und drei Enkel.

Mit Inge war ich lange Zeit sehr befreundet. Emil war der Erste der Familie, der nach Palästina emigrierte. Inge und ihre Mutter blieben mit meiner Familie in Wien. Wir flüchteten dann gemeinsam über die Donau nach Palästina. Hilda wurde 1905 geboren, war mit Herrn Tauber verheiratet und emigrierte nach London.

Die Ehe blieb kinderlos. Fritz, der mit Wally verheiratet war, starb vor dem Krieg. Wally flüchtete nach England. Fritz und Wally hatten eine Tochter Susi Pepper, die zwei Söhne hat. Susi lebt in England ein traditionelles jüdisches Leben. Ich habe aber keinen Kontakt mehr zu ihr. Otto Hauser starb 1938, woran, weiß ich nicht.

Irma wurde 1902 geboren und war mit Jakob Kohn verheiratet. Sie besaßen ein Konfektionsgeschäft in St Pölten, mehrere Häuser und Geschäfte. Ihre Tochter hieß Renee Delphina. Jakob Kohn hatte zwei Brüder. Heute leben in St. Pölten zwei Juden, der Herr Kohn und der Herr Dr. Morgenstern, der ein Verwandter vom Jakob Kohn ist.

Im Jahre 1938 sind Irma und Jakob mit einem sogenannten Kapitalistenzertifikat, das man für viel Geld bei den Engländern für die Einreise nach Palästina kaufen konnte, nach Palästina geflüchtet. Nach dem Krieg kamen sie nach Österreich zurück, bekamen ihr Geschäft wieder und blieben in St. Pölten.

Irma starb im Jahre 1971. Ihre Tochter lebt in Argentinien und hat einen Sohn Michael. Willi und seine Frau Hermine wurden im Holocaust ermordet. Sie wurden am 26. Februar 1942 in das Ghetto Opole in Polen deportiert, wo Hermine bereits einen Monat später starb.

Ernestine war mit Herrn Ullmann verheiratet. Sie hatten zwei Söhne, Hugo und Leo, aber über diese Familie weiß ich nichts.

Else war mit Michael Eisinger verheiratet und zog mit ihm nach Tulln. Sie hatten zwei Söhne, Paul und Oskar, der 1908 geboren wurde. Else starb vor dem Krieg an einer Blutvergiftung in Tulln. Ihr Mann Michael heiratete ein zweites Mal. Mit Lotte hatte er noch zwei Töchter: Liese und Mimi.

Die Töchter waren 1938 ungefähr zwischen 17 und 20 Jahre alt. Sie sind, genauso wie wir, 1939 nach Palästina geflüchtet und waren dann mit uns auf Mauritius. Liese heiratete auf Mauritius, bekam nach dem Krieg in Israel eine Tochter und starb irgendwann in Israel.

Mit ihr hatte ich vor dem Krieg guten Kontakt, mit Mimi nach dem Krieg. Mimi kam aus Israel zurück nach Wien, hat dann aber einen amerikanischen Soldaten geheiratet, mit dem sie nach Amerika ging. Sie hatte zwei Kinder und ist an Krebs gestorben.

Oskar war Viehhändler in Tulln. Er ist 1938 nach Palästina geflüchtet und kam nach dem Krieg nach Österreich zurück, wo er wieder in Tulln als Viehhändler gearbeitet hat. Er heiratete Grete, mit der er zwei Töchter, Else und Susi hatte, die beide in Tulln leben.

Paul hatte keine Kinder, ist nach Amerika geflüchtet, und ich glaube, dass er inzwischen gestorben ist.

Michael wurde im Holocaust ermordet.

Lotte überlebte den Holocaust und hatte während des Holocaust das Gelübde abgelegt: 'Wenn ich gesund zurückkomme und meine Kinder wiedersehe, werde ich fromm.' Sie kam zurück, ihre Kinder hatten den Holocaust überlebt, und sie lebte nach dem Krieg bei ihrem Stiefsohn Oskar in Tulln wirklich ein frommes Leben.

Als sie einmal im Spital in Tulln war, wurde sie von einer Klosterschwester betreut und ging mit ihr spazieren. Die Klosterschwester soll gesagt haben: 'Das 'Neue Testament' stützt das 'Alte Testament'. Lotte starb 1983 und Oskar 1985 in Tulln, beide liegen in Wien begraben.

Über Berta, die einige Söhne hatte, weiß ich nichts.

Bernhard lebte in Wolkersdorf und hatte mit seiner Frau Hermine zwei Söhne, Fritz und Max. Fritz war mit Marianne Körner verheiratet und hatte eine Tochter Susanne. Während des Krieges versteckten sich alle drei in Frankreich, aber Marianne wurde verhaftet und ins KZ Auschwitz deportiert, das sie zwar überlebte, aber an ihr wurden im KZ medizinische Versuche durchgeführt, an deren Folgen sie bis an ihr Lebensende gelitten hat.

Sie reagierte ganz gegensätzlich zur Lotte Eisinger. Sie hat gesagt: 'Ein Gott, der den Holocaust erlaubt hat, an den glaube ich nicht mehr.' Sie hatte ihren religiösen Glauben verloren. Fritz und Susanne haben den Holocaust in Frankreich überlebt und sind in den 1950er-Jahren mit Marianne nach Australien emigriert. Susanne heiratete in Australien Harry Miles.

Max war auch in Australien, hatte eine Frau und einen Sohn. Ich weiß nicht, ab wann er dort gelebt hat. Deshalb emigrierte sein Bruder Fritz mit Familie auch nach Australien. Was genau mit Bernhard und Hermine während des Holocaust passiert ist, weiß ich nicht. Ich weiß nur, dass sie ermordet wurden.

Julius starb in jungen Jahren.

Gustav war mit Irma verheiratet und hatte einen Sohn, der bereits im Alter von vier Jahren starb. Mehr weiß ich nicht über ihn.

Siegfried Hauser war der jüngste der Geschwister und hat in Wien gelebt. Er starb 1956 in London, wohin er mit seiner Frau Mizzi, geborene Scamperl, vor dem Holocaust geflohen war. Sie hatten keine Kinder. Ich weiß nur noch, dass meine Großmutter ihren jüngsten Bruder im Kinderwagerl geschoben hatte - so groß war der Altersunterschied zwischen ihnen.

Meine Großmutter war die Älteste, und als alle schon erwachsen waren, blieb sie der Mittelpunkt, das Zentrum der großen Familie. Das hatte ich von meiner Großmutter übernommen. Wenn ein Feiertag war, war immer ich diejenige, die alle versammelte. Nun übernimmt das meine Schwiegertochter, die ein Gesellschaftsmensch ist, und ich hoffe, dass sie das weiterführt.

Die Urgroßeltern mütterlicherseits stammten aus Ungarn, aus der Gegend von Komarom. Der Urgroßvater Moritz Ungar war Rockschneider und die Urgroßmutter Therese war Köchin bei einem Schochet 3 in Guta. In dieser Familie hat es einen Josef gegeben, ich glaube, das war ein Bruder vom Moritz, aber es könnte auch ein Onkel gewesen sein, der diente in der k. u. k Armee 4 und wurde geadelt. Ich besitze sogar den Adelsbrief.

Mein Verwandter in Chile, Johnny Ungar, hat sich mit Familienforschung befasst und das herausgefunden. Dieser Adelstitel allerdings war nicht vererbbar. Man hat ihn bekommen, wenn man eine gewisse Dienstzeit beim Kaiser absolviert hatte.

Meine Großmutter erzählte oft, dass der Schochet, bei dem die Urgroßmutter gearbeitet hatte, zur Urgroßmutter gesagt hat: 'Nimm den Moritz zum Mann, der ist ein anständiger Mensch!' Und so heiratete sie den Moritz, meinen Urgroßvater. Eine Mikwe gab es in dem Dorf nicht, aus dem die Großmutter kam.

Darum hatte sie dort irgendeinen Fluss als Mikwe 5 benutzt, das hat sie mir einmal erzählt. Nach dem Schabbat 6 saßen immer alle Frauen um einen großen Tisch und sortierten Gänsefedern. Damals wurden die Gänse noch selbst gerupft. Das war ein gesellschaftliches Zusammensein, man plauderte und sortierte die Federn. Die Urgroßeltern waren sehr religiös, die Urgroßmutter trug noch einen Scheitl [Perücke]. Irgendwann übersiedelten sie nach Bad Vöslau.

Vor einigen Jahren war ich in Chile zur Bar Mitzwah 7 meines Verwandten Daniel Ungar eingeladen. Das ist eine große jüdische Familie dort, denn auch die Nachkommen von Max und Jakob, den Brüdern meiner Großmutter Rosalia, haben Nachkommen in Chile, die sehr zusammenhalten.

Viele Verwandte traf ich dort das erste Mal, und ich war sehr aufgeregt. Ich hatte meine Rede, die ich halten sollte, gut vorbereitet, und ich wollte diese Geschichte über die Urgroßmutter Therese und den Urgroßvater Moritz erzählen, aber da protestierte mein Verwandter John:

'Du kannst doch nicht erzählen, dass der Urgroßvater ein Schneider und die Urgroßmutter Köchin war! Wir leben hier seit Jahrzehnten mit der Geschichte, dass unsere Familie seit Generationen im Konditorwesen tätig ist.' Das stimmt schon, dass die Nachfahren Max und Jakob, die Brüder meiner Großmutter mütterlicherseits, aus Ungarn nach Bad Vöslau kamen und dort eine Konditorei und einen Kiosk beim Kurpark besaßen.

Irgendwann sind sie nach Wien übersiedelt, einer hatte ein Lebensmittelgeschäft und der andere ein Automatenbuffet, im 6. Bezirk, in der Mariahilferstraße - heute würde man dazu Espresso sagen. In dem Automatenbuffet waren die Sandwichs wie auf einer Tortenplatte, die man drehen konnte, wenn man Geld hineinwarf, konnte man sich ein Sandwich nehmen.

Also es stimmt, dass sie ein Konditorengeschäft besaßen, aber der Vater dieser Nachfahren war Moritz Ungar und der war Rockschneider. Mein Verwandter sagte: 'Nein, wir leben seit Generationen als Konditoren und da passen der Rockschneider und eine Köchin beim Schochet nicht dazu.' Und so musste ich meine Rede ändern!

Moritz und Therese hatten zwei Söhne und zwei Töchter: Rosa Siklos, meine Großmutter Charolta Rosalia und die zwei, über die ich gerade erzählt habe, den Max und den Jakob. Rosa Siklos wurde im Holocaust ermordet. Ein Sohn, Lazslo, überlebte den Krieg und 1956, während des Ungarnaufstandes flüchtete er nach Österreich. Von Österreich wanderte er nach Kanada aus.

Über Max weiß ich nur, dass er mit Irma Kobler verheiratet war und sie zwei Kinder, Kurt und Liese, hatten.

Jakob, später Jaques Ungar, war mit Stella, später in Chile hieß sie Ernestine, verheiratet. Sie hatten eine angenommene Tochter Edith, die Diti genannt wurde. Diti heiratete Kurt Ungar, ihren Cousin, da sie ja nicht blutsverwandt waren. Sie hatten drei Söhne: Johnny, Fredy und Andy. Liese Ungar heiratete Kurt Goldschmied und hatte zwei Kinder.

Meine Großmutter Rosalia Wollmann, geborene Ungar, wurde in Guta-Komarom um 1867 geboren.

Kurz gegen Ende des 19. Jahrhunderts heiratete meine Großmutter Rosalia meinen Großvater Michael Wollmann in Guta, wo 1896 mein Onkel Eugen geboren wurde. Mein Großvater bekam dann einen Posten als Buchhalter in Budapest, wo mein Onkel Alexander 1900 geboren wurde.

Irgendwann übersiedelte die Familie nach Bad Vöslau. Meine Mutter Etel wurde am 8. Februar 1905 in Bad Vöslau geboren, obwohl ihre Eltern zu dieser Zeit bereits in Wien lebten und in der Hietzinger Hauptstraße ein Lebensmittelgeschäft besaßen. Die Urgroßeltern lebten in Bad Vöslau, und meine Großmutter fuhr zur Entbindung zu ihren Eltern, was damals üblich war.

Meine Großmutter war sehr fromm. Sie hielt alle Traditionen und betete jeden Tag. Ich sehe die Großmutter noch mit dem Gebetbuch vor mir: sie betete in der Früh als auch am Abend. Auch nach dem Krieg führte sie in Wien noch einen koscheren Haushalt, mischte milchig und fleischig nicht, aber sie ging nicht in den 2. Bezirk einkaufen, das wäre ihr zu mühsam gewesen. Bis zu ihrem Tod im Jahre 1956 blieb sie eine fromme Frau.

Über den Großvater Michael Wollmann weiß ich eigentlich nichts. Mein Onkel Alexander, den ich einmal nach seinem Vater befragte, sagte: 'Den Vater hat man nicht gefragt, denn er war eine Respektsperson. Wenn er nichts erzählt hat, hat man ihn auch nicht gefragt.' Der Großvater starb 1918 im Alter von 51 Jahren an der Spanischen Grippe.

Die Brüder meiner Mutter waren schon erwachsen, meine Mutter war damals fünfzehn Jahre alt. Sie besuchte eine Haushaltsschule mit einer Schneiderausbildung und arbeitete dann gemeinsam im Lebensmittelgeschäft mit ihrer Mutter und Onkel Alexander.

Eugen besaß ein eigenes Lebensmittelgeschäft auf der Wiedner Hauptstrasse und war mit Alma Kobler verheiratet. Sie hatten eine Tochter Johanna, die 1927 oder 1928 in Wien geboren wurde. Die Familie floh nach Chile. Was mein Onkel in Chile arbeitete, weiß ich nicht genau. Ich glaube, er besaß wieder ein Lebensmittelgeschäft. Johanna wurde in Chile zu Juana.

Sie heiratete Franz Müller, einen deutschen Juden, und hat zwei Kinder, Thomas und Doris, und alle haben Kinder und Enkelkinder. Thomas heiratete Marta Ramirez und hat Kinder, Doris heiratete Jaime Farji und hat ebenfalls Kinder. Anfang der 1970er-Jahre, als Salvador Allende 8 zum Staatspräsidenten Chiles gewählt wurde, kam die Familie aus Chile nach Wien, da sie sich bedroht fühlte.

Wir sehen das anders, und ich kann mit ihnen auch nicht diskutieren, denn der Sozialismus dort wäre ein anderer als hier gewesen - er hätte kommunismus- und diktaturähnliche Züge gehabt. Davor hatten sie Angst. Sie transferierten ihr Geld nach Amerika und kamen nach Wien.

Der jüngste Bruder meines Cousins Johnny, Andreas Ungar, ging in Wien aufs Gymnasium und absolvierte danach auf Geheiß seines Vaters das Konditorfach in der berühmten Wiener Konditorei 'Demel'. Ich glaube, sie gingen 1980 zurück nach Chile. Dort eröffneten sie eine Konditorei mit dem Know How vom 'Demel', und Andy besitzt heute bereits zehn Konditoreien mit bester Wiener Qualität in Chile.

Fredi absolvierte in Wien die Hotelfachschule und studierte dann Fremdenverkehr. Johnny war schon gelernter Diplomkaufmann und wurde später selbständig. Fredi heiratete eine Israelin und übersiedelte vor ungefähr 15 Jahren aus Chile nach Israel, wo er als Fremdenführer lebt. Eugen aber war schon alt und krank und starb 1972 in Wien.

Meine Eltern wurden in Wien einander vorgestellt. Mein Onkel Alexander kannte jemanden, der meinen Vater kannte, und so trafen sie einander. Nachdem meine Mutter keinen Vater mehr hatte, führte mein Onkel die 'Verhandlungen', dabei ging es unter anderem auch um die Mitgift. Meine Eltern heirateten am 11. Februar 1934. Am 11. Februar 1934 gab es einen Aufstand 9, Kämpfe im Karl-Marx Hof. Das war der Aufstand der Sozialisten, also ein prägnanter Tag. An diesem Tag haben meine Eltern im Hietzinger Tempel, in der Eitelbergergasse, geheiratet.

Die Hochzeitsreise ging zum Semmering, ins Hotel 'Panhans'. Nur neun statt 14 Tage verbrachten sie dort, weil mein Vater es nicht so lange aushielt und nach Hause wollte. Mein Vater fuhr auch nach dem Krieg nicht viel umher. Er sagte immer: 'Ich habe so viel Zeit am Land verbracht, ich brauch nicht aufs Land fahren, um mich zu erholen.'

Er wäre gern einmal nach Paris und in andere Weltstädte gefahren, aber im Alter war er krank und finanziell nicht so gut gestellt, darum konnte er sich diesen Wunsch nicht erfüllen. So nur zum 'Erholen fahren', das war nicht seine Sache. Meine Mutter war bei ihrer Hochzeit fast neunundzwanzig Jahre alt, für damalige Verhältnisse war sie wirklich eine alte Braut. Als junges Mädchen war sie allein nach Venedig und ans Meer nach Abbazia [heute: Kroatien] gefahren, das war damals sicher emanzipiert.

Nach der Hochzeit zog meine Mutter zu meinem Vater und seiner Familie nach Laa. Mein Vater, sein Bruder Ernst und der Großvater arbeiteten mit dem Großvater als Pferde - und Fruchthändler, und meine Mutter und die anderen Frauen der Familie führten den Haushalt. Sicher war das kein einfaches Leben, das meine Mutter unter dem Regime ihrer Schwiegermutter führte.

Wahrscheinlich wurde ich im Hotel 'Panhans' gezeugt, denn die Hochzeit war im Februar, und ich wurde am 23. Dezember 1934 als einziges Kind meiner Eltern in Wien, im Rudolfinerhaus geboren, denn in Laa wurde nicht entbunden. Meinen jüdischen Namen Mindl erhielt ich nach dem Namen meiner Urgroßmutter Hermine Hauser.

• Meine Kindheit

Die ersten vier Jahre meines Lebens, verbrachte ich im Kreise meiner väterlichen Familie. Ich heiße Kitty, weil mein Vater einmal eine Freundin hatte, die Tänzerin war - er liebte Tänzerinnen - und die Kitty hieß.

An die ersten Jahre kann ich mich nicht mehr so gut erinnern. Aber ich weiß, dass am Schabbat immer zum Abschluss die Havdala, der Segen über die Kerze, gesprochen wurde, und ich erinnere mich an die herrlich geflochtene Kerze.

Vor dem Krieg schlachtete der ganz normale Fleischerhauer in Laa das Fleisch koscher. Das weiß ich aus Geschichten von Verwandten. Der Großvater war angeblich nicht sehr belesen, er war kein Bibelforscher, aber er befolgte alle Regeln, die er von seinen Eltern übernommen hatte. Ich erinnere mich noch an mein Gitterbett; jeden Abend kam er an mein Bett und betete mit mir. Als mein Großvater 1941 auf Mauritius starb, war ich sechs Jahre alt.

Die finanzielle Situation meiner Eltern damals war eigentlich recht gut, denn sie hatten ein Auto - das war zu dieser Zeit nicht selbstverständlich - sie hatten Angestellte, zwei Häuser, Felder, Grundstücke, es gab sogar Schmuck. Meine Großmutter in Wien besaß ein Lebensmittelgeschäft. Ich würde nicht sagen, dass sie reich waren, aber von arm kann nicht die Rede sein.

Wir hatten sogar ein Wohnhaus mit fließendem Wasser und einem Badezimmer. Als meine Mutter nach Laa kam, kamen Verwandte, die kein Badezimmer hatten, immer zu ihr zum Baden. Der Badeofen wurde noch mit Holz geheizt, aber so ein Badezimmer war etwas Besonderes.

Im Geschäftshaus gab es auch ein Wohnzimmer mit einer Küche, wo sich immer die ganze Familie traf. Wir hatten einen Hund, einen Bernhardiner, der hieß Barry. Eigentlich mag ich Tiere nicht besonders, aber den Barry mochte ich sehr. An ein Dienstmädchen erinnere ich mich auch, das mich sehr gern hatte. Hinter dem Haus war ein großer Hof mit Stallungen.

Es gibt ein Foto, auf dem wir im Hof sitzen und meine Mutter strickt. Sie hat sehr gern genäht und gestrickt. Erna, die Cousine meines Vaters, die auch in Laa mit ihrer Familie gelebt hat und dann nach England emigriert war, kam nach dem Krieg oft nach Wien.

Sie erzählte mir, dass sie einmal vormittags am Geschäftshaus vorbeiging und meine Großmutter gerade aus dem Fenster schaute und rief: 'Erna!' 'Tante Gisela, was machst du heute?' 'Ich tu kochen.' 'Und was tust du am Nachmittag?' 'Wir werden beim Fenster rausschauen' und Erna sagte daraufhin:

'Gut, ich komme auch!' Also das war die Beschäftigung vom Samstagnachmittag oder Sonntagnachmittag. Man schaute aus dem Fenster heraus und unterhielt sich mit Vorübergehenden.

Gebetbücher gab es, das weiß ich. Ob es Romane gab, weiß ich nicht, ich war noch zu klein. Mein Vater las immer die Zeitung, meine Mutter las in Büchern. Ich denke mir, dass meine Eltern vor dem Krieg zusammen in Wien ins Theater gingen, aber ich war zu klein, um eine Erinnerung daran zu haben.

Die Großeltern fuhren, wenn sie überhaupt irgendwohin fuhren, zur Kur nach Baden, aber da waren ihre Kinder bereits erwachsen. Wirklich reisen, in andere Länder, konnten sie nicht. Dafür waren meine Eltern und Großeltern nicht reich genug, das war eine andere Verdienstklasse, die reiste. Wenn meine Großeltern nach Baden fuhren, oder Verwandte besuchten, blieben sie auch nur für ein paar Tage, aber so genau weiß ich das auch nicht.

• Während des Krieges

Im Jahre 1938, nachdem die Deutschen in Österreich einmarschiert waren, mussten wir aus Laa nach Wien ziehen, denn die Juden aus den Bundesländern wurden in Wien versammelt. In Wien gab es Familie und Freunde meiner Eltern, ich erinnere mich noch an die vielen Cousins und Cousinen. Zuerst wohnten wir, meine Großeltern väterlicherseits, meine Großmutter mütterlicherseits und meine Onkel Ernst und Alexander, im 2. Bezirk in der Praterstrasse, ganz in der Nähe des Durchgangs zur Czerningasse.

Die Wohnung war groß und komfortabel. Da sie zu teuer war, zogen wir dann alle in eine kleinere, billigere Wohnung in der Czerningasse. Meine Großeltern und ich schliefen gemeinsam in einem Zimmer, wo die anderen schliefen, weiß ich nicht.

In der Wohnung gab es auch einen großen Raum voller Kisten, die verschifft werden sollten, und dort kletterte ich oft mit einem Cousin, der Richard Eisinger hieß, und meiner Cousine Inge auf den Kisten herum. Hausrat, Geschirr und Bettzeug waren in den Kisten verpackt, Möbel und Bilder mussten wir in Laa zurücklassen.

Ich habe immer aus dem Fenster geschaut und auf meinen Vater und den Onkel Ernst gewartet, die damals irgendwo arbeiten mussten und nachmittags mit der Straßenbahn nach Hause kamen. Solche Straßenbahnen kann man heute nur noch im Straßenbahnmuseum besichtigen.

Erinnern kann ich mich auch daran, dass ich mir beim Spielen mit anderen Kindern in der Czerningasse Läuse eingefangen habe. Das hat schrecklich gejuckt und meine Mutter kämmte mir die Haare mit diesem speziellen Kamm, den man Staupier nennt.

Wenn ich mit meinem Vater oder Großvater unterwegs war, durfte ich bei Ansammlungen nie stehen bleiben. Es gab Militärparaden, da sah man zu, dass man nicht dabei war oder möglichst nicht auffiel. Einmal kam meine Mama nach Hause und erzählte, dass Juden den Gehsteig säubern mussten und sie gerade noch daran vorbeigekommen war.

Man durfte als Jude nicht mehr in die meisten Parkanlagen, auch nicht in den Prater. Liese, die Tochter von Michael und Lotte Eisinger, war sehr hübsch, ungefähr 20 Jahre alt und sah überhaupt nicht jüdisch aus. Sie ging mit mir schon vor 1938 ins Kino, und wir sahen einen Film mit Shirley Temple - das war mein erster Kinofilm. Liese ging, trotz Verbot für Juden, mit mir in den Prater Ringelspiel fahren.

Ich wusste natürlich nicht, dass wir etwas Verbotenes tun. Alle waren glücklich, als wir wieder gesund zurück waren. Mit meinem Vater waren meine Cousine Inge und ich auch gemeinsam im Prater, aber da hat uns niemand erkannt. Mein Großvater ging einmal mit mir auf der Hauptallee im Prater, da wurden wir aber verjagt, daran erinnere ich mich, ich war damals fünf Jahre alt. Ich habe mit einer gewissen Angst gelebt, aber ich verstand natürlich nicht, was da los war.

Meine Eltern und Onkel haben versucht, eine Möglichkeit zur Flucht aus Österreich zu finden - Einreisezertifikate in andere Länder zu bekommen. Aber nachdem wir acht Personen waren, gelang es nicht.

Am leichtesten hätten mein Onkel Alexander und Onkel Ernst ein Permit 10 nach England bekommen, sie waren noch Junggesellen. Aber die Familie hatte beschlossen, zusammen zu bleiben. Es hätte vielleicht auch für meine Eltern und mich eine Möglichkeit gegeben, aber für die Großeltern nicht.

Die meisten der Familie meiner Mutter waren nach Chile geflüchtet, ohne meine Eltern von ihrem Vorhaben zu unterrichten. Erst als sie alles unter Dach und Fach hatten, haben sie von ihrer bevorstehenden Reise erzählt. Mein Vater warf es ihnen nie vor, aber er verzieh es ihnen auch nicht. Ich sehe das heute anders, denn ich glaube, jeder dachte zuerst an sich und seine Familie. Und sie haben, so wie wir, die Großeltern mitgenommen.

Die alten Menschen waren ein großes Problem bei der Flucht, denn kein Land wollte sie haben. Ich glaube, ab Anfang Fünfzig galt man damals als alt. Einige unserer Verwandten ließen ihre Eltern in Wien, die dann in den KZs umkamen.

Letztendlich verließen wir Wien alle gemeinsam illegal auf einem Schiff die Donau abwärts bis ins Schwarze Meer. Mit uns waren Erna Hauser und ihre Tochter Inge. Emil Hauser, Inges Vater, war ja schon in Palästina und wartete dort auf Frau und Tochter.

Im rumänischen Donauhafen Tulcea wurden wir auf die 'Atlantik' in Richtung Palästina umgeschifft. Was ich später über diese Reise gelesen habe, war, dass rund 3.500 Flüchtlinge aus Österreich, Deutschland und der Tschechoslowakei, die Anfang September 1940 auf vier Schiffen ihre Reise Donau abwärts antraten, auf drei Hochseedampfer umgeschifft wurden.

Es herrschte großer Platzmangel. Die 'Atlantik', die höchstens 150 Passagiere hätte aufnehmen können, fuhr mit 1.800 Menschen los. Unter dem Deck hatten wir eine selbstgezimmerte Koje, da waren wir alle acht untergebracht. Die Koje hatte ein Dach, war aber irgendwie auch offen. Ich ging auf dem Schiff herum, mein Onkel Alexander arbeitete in der Küche, und ich besuchte ihn dort manchmal.

Obwohl ich damals fast sechs Jahre alt war, erinnere ich mich nur an bestimmte Dinge. Das Schiff brauchte Heizmaterial, es wurden die Maste abgesägt, um zu heizen. Ich war sehr viel krank, und meine Mutter brachte mich zum Schiffsarzt. Ich erinnere mich an meine Waschschüssel aus Wien und meinen Nachttopf.

Hunger hatte ich nie. Es ist möglich, dass ich wenig zu essen hatte, aber ich hatte nie Hunger. Alle Erwachsenen kümmerten sich um mich, ich war ja das einzige Kind der Familie. Woran ich mich aber erinnere, sind Wasserbegräbnisse. Man versenkte die Verstorbenen ins Wasser.

Im Herbst 1940 kamen die Schiffe im Hafen von Haifa an. Die Engländer wollten uns nicht, und die Schiffe standen im Hafen. Man sagte, dass die Passagiere der 'Atlantik', die nun ein verwahrlostes, schmutziges Wrack war, auf die 'Patria' gehen sollten, um sich dort zu waschen. Zuerst sollten die Mütter und Kinder hinüber.

Meine Mutter aber sagte: 'Wir bleiben beisammen! Wir waren bisher beisammen, und wir bleiben beisammen!' Und sie ist mit mir nicht hinüber auf die 'Patria' gefahren. Aber Erna mit ihrer Tochter Inge fuhr hinüber. Sie schafften es, sich von der sinkenden 'Patria' 11 zu retten, die von der Haganah 12 durch zuviel Sprengstoff gesunken ist, obwohl sie nur verhindern wollten, dass das Schiff nach Mautitius, einer englischen Kolonie, mit den Geflüchteten geschickt wird. 200 Leute ertranken, Richard Eisinger, mit dem ich in Wien in unserer Wohnung gespielt hatte und seine Mutter waren darunter.

Erna und Inge durften dadurch, dass sie auf der Patria waren und beinahe ums Leben gekommen wären, in Palästina bleiben, während meine Familie nach zehn Tagen im Internierungslager in Atlith hinausgetrieben und nach Mauritius weiter geschickt wurde.

Das Lager wurde von jüdischen Aufpassern bewacht. Ich erinnere mich, wie sie in unsere Hütte kamen und sagten: 'Ihr müsst jetzt die Baracke verlassen', aber mit den Händen deuteten sie uns, wir sollen liegen bleiben. Die Frauen zogen sich nackt aus, blieben liegen und leisteten so Widerstand, aber das half nichts. Um das Lager war Stacheldraht, hinter dem Stacheldraht waren die Überlebenden der Patria, und wir konnten der Inge und ihrer Mutter zum Abschied winken.

• Mauritius

Unser Schiff von Haifa nach Mauritius hieß 'Neuseeland'. Ich erinnere mich, dass ich auf dem Schiff sechs Jahre alt wurde. Ich war krank, lag in der Kabine und hatte starkes Nasenbluten. Zu dieser Zeit hatten wir den Äquator erreicht, und mein Vater kam zu mir und sagte: 'Jetzt wirst du gleich den Rucker spüren', und sie versuchten mir zu erklären, was der Äquator ist.

Bis zu dem Zeitpunkt, als ich durch ältere Leute und durch mein Erwachsenwerden begriff, was das alles bedeutete, war mir die Situation, in der sich die Leute auf Mauritius befanden, überhaupt nicht bewusst - ich wuchs da einfach hinein. Wir lebten unter englischer Aufsicht viereinhalb Jahre in einem Lager.

Frauen und Männer waren getrennt. Die Camps waren durch Mauern getrennt. Am Anfang durften sich die Männer und Frauen nur zeitweise sehen. Das Lager verlassen konnte man zuerst nicht, später aber mit einem Passierschein, den man von Zeit zu Zeit bekam. Tagsüber durften sich die Männer und Frauen im Lager relativ frei bewegen, und es wurden auch Kinder dort geboren.

Die Frauen und die Kinder waren in Wellblechbaracken untergebracht, in denen 25 bis 30 Betten nebeneinander standen, über die Moskitonetze gespannt waren. Ich schlief mit meiner Mutter in einem Ehebett, unsere Beziehung zueinander war sehr eng. Meine Mutter hatte eine wunderbare Stimme und sang mir oft etwas vor, auch Opernarien sang sie. Daran erinnere ich mich sehr gut. Die Liebe zur Musik habe ich von meiner Mutter geerbt.

Die Männer waren in Steinhäusern, dem ehemals von Napoleon errichteten Gefangenenlager, untergebracht. Das Frauenlager wurde später abgerissen, das Gefängnis, in dem Männer untergebracht waren, ist noch heute ein Gefängnis.

Für uns Kinder war das Leben im Lager lustig. Ich war ein Einzelkind, aber diese viereinhalb Jahre war ich nie allein. Am Abend, wenn wir niedergelegt wurden, saßen die Frauen um einen Tisch und tratschten darüber, wer mit wem zusammen ist, wer heiratet und wer ein Kind bekommt. Wir Kinder, natürlich noch völlig unaufgeklärt, stellten uns dann immer schlafend und versuchten etwas von den Gesprächen mitzubekommen.

Im Lager gab es eine Schule. Es gab Lehrer, die entweder Lehrer waren oder Menschen, die gut mit Kindern umgehen konnten. Sogar Klavierunterricht hatte ich eine zeitlang auf Mauritius. Die Klavierlehrerin, die wir sehr gern hatten, starb dann aber leider an Kinderlähmung.

Ich war eine recht gute Schülerin, und ich glaube, wenn ich nicht so viele Schulen in so vielen Ländern besucht hätte, wäre ich es auch geblieben. Es gab zwei Synagogen, eine liberale und eine fromme. Dr. Bieler, mein Religionslehrer auf Mauritius, hat mich sehr geprägt. Er hat uns die biblische Geschichte anschaulich und interessant erzählt. Wir Kinder waren gern bei den Gottesdiensten, und besonders gerne gingen wir zu den Hochzeiten.

Herr Grau spielte mit uns Kindern Theater. Ich bekam die Hauptrolle in dem Stück 'Die Prinzessin und der Schweinehirt' nach einem Märchen von Hans Christian Andersen. Im Unterschied zu Andersens Märchen ging unser Märchen gut aus, zum Schluss kamen sie zusammen.

Ich als Prinzessin, und mein Partner der Schweinehirt, saßen in der Endszene auf einem Thron und er sagte: 'Endlich allein', woraufhin das Publikum schrecklich lachte. Ich verstand damals natürlich überhaupt nicht, warum die Leute so lachen. Die Musik und die Lieder kann ich heute noch. Die Kinder von Herrn Grau - er hat fünf Kinder - leben in Israel, und ich wundere mich, dass sie diese Melodien und Texte nicht vermarkten, das wäre ein wunderbares Kindermusical!

Mein Partner von damals, der Schweinehirt, war meine erste Liebe. Er war elf, und ich war zehn. Ich traf ihn bei einem Mauritiustreffen, und bin jetzt noch mit ihm in Kontakt. Er lebt in Jerusalem, und wir rufen uns zu den hohen Feiertagen immer an. Und als wir uns das erste Mal wiedersahen, sagte er:

'Na Kitty, was hast du die letzten 50 Jahre gemacht?' Leider ist er  jetzt schwerhörig, und es ist schwer, mit ihm zu kommunizieren. Aber wir haben uns alle nicht vergessen. Ein Anderer komponierte Lieder für uns. Noch heute kann ich diese Lieder. Kein Wunder also, dass ich das Leben dort auf Mauritius positiv erlebte.

Einige Frauen der Insel organisierten im Lager für die Kinder einen Pfadfinderclub. Wir bekamen Uniformen, lernten den Schwur der Pfadfinder, es gab Prüfungen, zum Beispiel Lagerfeuer selber entzünden, einen Knopf annähen oder Kompott herstellen. Auch Ausflüge ans Meer machten wir.

Die Eltern schauten immer darauf, dass es den Kindern gut geht. Manchmal streichelten mir alte Menschen über den Kopf und sagten: 'Du sollst das in Freuden erzählen können!' Und wenn ich es in Freuden erzähle, kommen mir gleich die Tränen.

An Hunger kann ich mich auch da überhaupt nicht erinnern, denn ich hatte nie Hunger. Allerdings glaube ich, dass man vom Lageressen allein nicht richtig satt wurde. Meine Familie führte ein 'Kaffeehaus'. Es war in einer Wellblechbaracke, in der Tische, Stühle und eine Tischtennisplatte standen.

Meine Großmutter Gisela kochte, sie war eine phantastische Köchin. Es gab Hühnersuppe - die Nudeln machte sie selber -, und ich sehe noch vor mir, wie sie immer 14 Eier für die Nudeln nahm und dann die Nudelsuppe kochte, mit der sogar die Babys gefüttert wurden.

Sie machte auch Semmelknödeln, die sie mit Cornedbeef füllte, oder es gab Guavenknödel. Guaven sind eine Frucht, so ähnlich wie Mango, und die Großmutter stellte Marillenknödel ohne Marillen, eben mit diesen dort wachsenden Guaven her. So verdiente meine Familie Geld. Mein Vater und mein Onkel arbeiteten außerdem mit einem Chinesen zusammen, brachten Obst ins Lager und verkauften es.

Es gab auch Werkstätten, zum Beispiel eine Schneiderei mit Nähmaschinen, die man mit der Hand betrieb. Meine Mutter nähte dort Kleider für mich, und es gab eine Spenglerei mit Lötkolben, die im Kohlefeuer erhitzt wurden, und aus Konservedosen wurde Geschirr hergestellt. Eine Hilfe waren auch Pakete, die wir von unseren Verwandten aus Australien bekamen.

Es gab aber auch Leute in dem Lager, die nicht so geschickt waren und keine Hilfe von außen bekamen, an der Hitze litten, an Krankheiten - zum Beispiel an der Malaria - starben oder allein waren und nicht wussten, ob ihre Angehörigen noch am Leben sind. Dann war das Leben dort natürlich sehr tragisch.

Zwei oder Drei haben sich sogar umgebracht. Auch die japanische Gefahr 13 war da. Ich erinnere mich, manchmal war es möglich Radio zu hören und Zeitungen zu lesen, dass es nicht ausgeschlossen war, dass die Japaner in Mauritius einfallen könnten. Das war eine richtige Kriegsbedrohung! Wir Kinder wussten, dass Krieg ist, und wir hatten immer ein wenig Angst. Trotzdem war Mauritius ein Sanatorium gegenüber einem Konzentrationslager.

Mein Großvater wurde krank und starb am 17. März 1941 auf Mauritius. Er war schon eine Weile kränklich, er hatte Herzbeschwerden. Die Mama fuhr zu seinem Begräbnis. Ich spielte im Lager mit den Kindern, und sie winkte mir noch aus der Ferne. Ich wusste, sie fährt aufs Begräbnis.

Der Friedhof, auf dem mein Großvater begraben liegt, wurde einmal durch Zyklone zerstört. Aber es gibt auf Mauritius einen Verein mit dem Namen 'Amical Moris Israel', der cirka 300 Mitglieder hat, die sich unter anderem um den Friedhof kümmern. Das sind keine Juden, denn auf Mauritius gibt es nur drei jüdische Familien.

Natürlich war und blieb unser Ziel Palästina! Im Jahre 1945 wurden die Lager geräumt, und die Engländer ließen uns endlich nach Palästina einreisen. Wir wollten in die Nähe von Tel Aviv, weil eine der vielen Cousinen meines Vaters in Tel Aviv lebte.

In Rechovot, wenige Kilometer von Tel Aviv entfernt, wurden wir vier Wochen zur Erholung von Wizo-Frauen aufgenommen. Jeder kam in einen anderen Haushalt, in einem Shikun - einer Siedlung -, alle nebeneinander. Ich war bei russischen Juden untergebracht, der Vater der Familie war Autobuschauffeur.

Bevor wir Wien verlassen hatten, hatten wir die neunzehn Kisten und Koffer, auf denen ich in unserer Wohnung in der Czerningasse mit meinen Cousins und Cousinen gespielt hatte, mit unserem Hab und Gut nach Palästina geschickt. In den Kisten war Bettzeug, Kristall und Tischgedecken, die die Frauen der Familie ja massenhaft gestickt hatten.

All die Jahre, die wir auf Mauritius waren, hatte sich eine Cousine meines Vaters um unsere Sachen gekümmert und 1945, als wir von Mauritius kamen, haben wir 17 von den 19 Gepäckstücken bekommen und konnten ab und zu etwas verkaufen, um unser Leben zu finanzieren.

Meine Familie fand eine Wohnung in Rechovot, und ich ging wieder in die Schule. Ich glaube, ich hätte in die fünfte Klasse kommen sollen, wurde geprüft und kam erst einmal in die vierte Klasse. Ich war in Palästina als Ole Chadasch, das bedeutet Neueinwanderer, privilegiert, und ich hatte Freunde, die mich sofort akzeptierten.

Die Wohnung in Rechovot lag im jemenitischen Viertel und war nicht besonders komfortabel. Meine Familie zahlte eine Wohnung in Holon an, die gerade gebaut wurde. Einige Monate später war das Haus fertig gebaut, und die ganze Familie übersiedelte.

Mein Vater und mein Onkel Ernst arbeiteten schwer als Schichtarbeiter in einer Fabrik der Engländer, und meine Mutter musste nun zu Leuten flicken gehen, um Geld zu verdienen. Als sie das erste Mal zur Arbeit ging, weinte sie und mein Papa weinte auch, denn dass seine Frau arbeiten gehen musste, das war schrecklich für ihn. Das bedeutete für beide den sozialen Abstieg.

Gegen Ende des Schuljahres unternahmen wir Neueinwanderer einen Sommerkurs und lernten den Unterrichtsstoff der 5. Klasse. Ich war gut im Unterricht, man bekam aber keine Noten, es hieß 'durchgekommen', 'nicht durchgekommen', oder 'durchgekommen mit Nachprüfung'.

Den Neueinwandern wurde viel nachgesehen. Nach dem Schuljahr durfte ich die 6. Klasse besuchen. Mein Lehrer in Holon hieß Ariel, den mochte ich sehr. Auch die Lehrerin Dinah mochte ich sehr. Die Lehrer in Palästina durfte man beim Vornamen nennen, das schaffte eine sehr gute Atmosphäre.

Die Jugendlichen waren organisiert, und ich wurde von der Klasse angehalten mitzumachen, aber mein Vater sagte immer, ich soll lieber nicht gehen. Es gab die Haganah, und meine Eltern hatten Angst, dass ich bei Lagerfeuern mit Kartoffelbraten in eine bestimmte politische Richtung agitiert werde.

Sie passten immer auf, dass ich ja nicht zu sehr in irgendetwas hinein gezogen werde, noch dazu, wo mein Vater sicher schon von Anfang an im Kopf hatte, nach Österreich zurückzukehren. Meine Mutter wollte nicht nach Österreich zurück, denn sie wollte nicht, dass ich in Österreich aufwachse.

Es war die Einstellung meiner Eltern damals, sich nicht zu sehr zu öffnen, sich lieber anzupassen, denn man muss ja nicht jedem erzählen, wer man ist. Ich bin zwar ein offener Mensch geworden, aber auch ich mache keine Reklame damit, jüdisch zu sein. Wenn es sich ergibt, sage ich es, aber ich würde das nie in den Vordergrund stellen. Ich würde auch nie jemandem meine Meinung aufdrängen.

• Rückkehr nach Österreich

Onkel Ernst war die treibende Kraft, dass wir wieder nach Österreich zurückgingen. Als wir Palästina verließen, begann ich gerade, ohne Punktierung lesen zu können. Auch die Familie Hauser - Emil, Erna und die Tochter Inge - gingen 1947 nach Österreich zurück. Familie Hauser wohnte wieder in Hollabrunn und Emil war wieder Viehhändler. Inge zog nach ihrer Heirat nach Wien.

In Österreich hatte unsere Familie noch Besitzungen - Häuser und Äcker - und es gab den Plan, dass der Onkel und die Großmutter vorfahren und erst einmal alles anschauen. Aber dann starb meine Mutter an Krebs. Als die Ärzte den Krebs erkannten, lebte sie noch drei Wochen.

Meine Mutter war eine von fünf Leuten, die auf Mauritius keine Malaria hatten, und dann starb sie mit 42 Jahren an Krebs. Begraben wurde sie in Nachlad Yzchrak, in der Nähe von Holon. Ich war nicht auf ihrer Beerdigung, ich wollte nicht. Es war furchtbar für mich, ohne meine Mutter zu sein. Meine Großmutter Gisela hatte kurz vorher einen Schlaganfall, das war im Dezember 1946.

Sie war tagelang bewusstlos. Meine Mutter starb im März 1947, und ich sehe noch vor mir wie meine Großmutter geschrieen hat: 'Warum nicht ich, warum nicht ich?' Das war die Mutter meines Vaters. Meine Großmutter Rosalia, die Mutter meiner Mutter, eine liebe und gar nicht strenge Großmutter, war ganz ruhig; sie schaute nur aus dem Fenster.

Onkel Alexander, der Bruder meiner Mutter, wollte auch nicht nach Österreich zurück und emigrierte 1947 mit meiner Großmutter Rosalia von Palästina nach Chile. Wir anderen, meine Großmutter Gisela, mein Vater, Onkel Ernst und ich übersiedelten 1947 von Palästina nach Österreich.

Mit dem Schiff fuhren wir von Haifa nach Alexandria. Dieses Mal hatten wir eine Kabine, und ich war seekrank. Im Hafen von Alexandria stiegen sehr schöne Frauen ein. Die wohnten oben am Deck, wir wohnten unten. Mein Vater sagte: 'Wenn wir Israel wieder besuchen, dann werden wir auch 'Erster Klasse' reisen.' Er ist nie mehr nach Israel gereist, und ich dann nicht mehr mit dem Schiff, sonder schon mit dem Flugzeug.

Von Alexandria fuhren wir nach Genua und von Genua mit der Bahn nach Wien. Ich glaube, fünf Tage dauerte die Reise. Wir fuhren mit dem Zug abends aus Genua weg und waren vormittags in Wien. Wir überfuhren am Semmering die Demarkationslinie, kamen in russisches Gebiet, und am Bahnhof hörte ich Kinder, die Tee verkauften und deutsch miteinander sprachen. Das war komisch für mich, denn die Kinder, mit denen ich zusammen war, sprachen ivrit miteinander.

Ich hatte einen Hut und einen Mantel bekommen, bevor die Reise losging. Mein Papa hatte gesagt, in Wien würde es mir gut gehen, aber es war fremd. Als es kalt wurde, wartete ich auf den Schnee, denn ich glaubte, bei Null Grad muss es schneien.

Anfangs wohnten wir bei einem Bekannten im 5. Bezirk. Das war der Pferdehändler Arnold Sagl, auch ein Jude. In Laa hatte es eine Nachbarin gegeben, die Frau Brandthuber. Ich habe sie nach dem Krieg kennen gelernt. In Laa war sie eine Persönlichkeit.

Ihr Mann war Baumeister, und sie hatte sehr jung geheiratet und war dann, vor dem Krieg, die Freundin meines Onkels Ernst gewesen. Frau Brandthuber kümmerte sich sehr um mich, als ich als Zwölfjährige ohne Mutter nach Wien kam. Sie ging zum Beispiel mit mir ins Dianabad schwimmen und sorgte sich überhaupt um unsere ganze Familie.

Auch die Brauereibesitzerin von 'Hubertus Bräu', Gülnar Hoffmann, war eine Freundin der Familie, die wir dann auch nach dem Krieg wiedertrafen. Dann gab es die Familie Prantl. Der Herr Prantl war Tierarzt in Laa, und er war der Erste, mit dem mein Vater nach dem Krieg brieflich Kontakt aufnahm.

Als mein Vater starb, fand ich diesen Brief und schickte ihn an die Familie Prantl. Ein Sohn ist auch Tierarzt wie sein Vater, der andere Sohn ist Tischler. Einige Möbel in meiner Wohnung wurden von dem Tischler Prantl angefertigt.

Im Oktober kam ich nach Wien und die Frau Brandthuber aus Laa, sie hieß dann Wittmann, weil sie noch einmal geheiratet hatte, besorgte mir einen alten Professor, das war der Professor Reibenspieß, als Nachhilfe. Professor Reibenspieß gab mir ein halbes Jahr, von Oktober bis Februar, Privatunterricht.

Meine Familie hatte ja immer deutsch miteinander gesprochen, aber mein Deutsch war nicht gut. Besonders die Schrift beherrschte ich nicht so gut, dass ich in der Schule hätte bestehen können. Im Februar 1948 konnte ich die dritte Klasse der Hauptschule in der Embelgasse besuchen. Den Privatlehrer hatte ich dann noch viele Jahre.

Bald ging ich schon allein durch Wien. Ich fuhr mit der Straßenbahn immer wenn ich Zeit hatte, jedes Mal in einen anderen Bezirk und ging die Straßen entlang. Oder ich lief in Schönbrunn umher, das machte ich alles mit meinen 12 Jahren allein.

Dann haben wir eine herrliche, sehr große fünf Zimmer und drei Kabinette Wohnung im 4. Bezirk, am Brahmsplatz, gemietet. Die ganze Familie blieb zusammen, wir wohnten gemeinsam in dieser Wohnung. Als mein Onkel Ernst 1949 heiratete, zog auch seine Frau Anni dazu, und als der Sohn Peter geboren wurde, wohnten wir auch noch zusammen.

Jeder wusste, dass ich aus Palästina komme, aber Antisemitismus von Lehrern oder von Mitschülern habe ich nicht direkt erlebt. Ein einziges Mal war ich mit der Schule auf einem Schikurs. Das war nichts für mich, denn damals hatten wir Holzski, die nicht einmal eine Bindung hatten, und ich war nicht sehr geschickt - ich konnte damit nicht gut fahren.

Es machte keinen Spaß dieses Rutschen, bis heute vertrag ich das Rutschen unter den Beinen nicht. Eines Abends sangen die Mädchen auch noch Lieder aus der Nazizeit. Da hatte ich ein sehr ungemütliches Gefühl. Aber was ich nicht weiß, ist: sangen sie die Lieder, weil sie sie eben kannten oder weil ihnen die Ideologie gefiel.

Diskutiert habe ich sicher nicht mit denen, dafür war ich viel zu schüchtern und dumm. Außerdem hatte ich zu Hause gelernt: 'Lass dich auf keine Debatten ein!' Ich hatte aber auch einige Freundinnen in der Klasse, die nicht mitsangen.

Onkel Ernst heiratete nach dem Krieg Anni Holzer aus Reichenau an der Rax, die 1920 geboren wurde. Anni ist ein Zwilling und lebt heute als Witwe mit ihrer Schwester Edith zusammen in Wien. Die Schwestern arbeiteten bis zu ihrer Deportation nach Theresienstadt und Auschwitz im Rothschildspital.

Ihre Eltern und ersten Ehemänner gingen ins Gas. Anni heiratete meinen Onkel Ernst am 4. August 1949. Ihr Sohn Peter Drill wurde 1950 geboren. Nach dem Krieg wurde Anni chirurgische Schwester im Spital und Edith in der Fürsorge und Kassa der Israelitischen Kultusgemeinde. Peter Drill heiratete Serap aus der Türkei, die zum Judentum übergetreten ist. Sie leben aber kein religiöses Leben.

Unsere Besitzungen in Laa haben wir zurückbekommen. Mein Vater, Onkel Ernst und Arnold Sagl wurden Kompagnons und waren wieder Pferdehändler. Herr Sagl hatte ein Pferdegeschäft in Wien. Mein Vater und Onkel Ernst mieteten in Laa einen Stall, hatten wahrscheinlich wieder ihre ehemaligen Kunden von vor dem Krieg und begannen wieder mit dem Pferdehandel.

Die halbe Woche war mein Vater in Laa, und die andere Hälfte der Woche war Onkel Ernst in Laa. Sie hatten in einem Gasthaus, das damals Stimson hieß, ein Kabinett gemietet, in dem sie, wenn sie in Laa waren, wohnten. Im Hof des Gasthauses war der Stall und der Stallbursche, der die Pferde betreute. Er übernachtete bei den Pferden, das war damals üblich.

Mein Onkel hatte ein Auto, mein Vater fuhr immer mit dem Zug. Obwohl er einen Führerschein besaß, wollte er kein Auto chauffieren. Der Onkel kaufte meistens die Pferde in Wels. Mein Vater und er gingen zusammen in Wien in den Stall, der im 5. Bezirk war und dem Herrn Sagl gehörte, und sahen sich dort die gekauften Pferde an.

Manche Pferde blieben dann in Wien, manche kamen nach Laa in den Stall. Es gab dann noch einen Kompagnon, der hieß Herr Holler. Der Sohn dieses Herrn Holler blieb im Pferdegeschäft, und ich habe gehört, er oder seine Nachkommen sind heute noch Pferdetransporter. 1960 gingen die Geschäfte so schlecht, dass sie verkaufen mussten. Mein Vater und Onkel Ernst hatten nichts modernisiert, sie hätten vielleicht auf Reitpferde umsteigen können, aber sie hatten weiterhin Nutzvieh.

Daraufhin verkauften sie Schlachtvieh und am Naschmarkt Zwiebeln und Knoblauch. Mein Papa schnitt außerdem den Pferden, bevor sie geschlachtet wurden, die Schweife ab und handelte mit Rosshaaren. Damals gab es noch Bürstenbinder, die echtes Rosshaar verwendeten. Das Haar vom toten Tier ist schlechter als das Haar vom lebenden Tier. Aber einem Pferd den Schweif abschneiden ist gefährlich, denn es kann ausschlagen. Wirklich gut ist es meinem Vater nicht mehr gegangen.

Ich war immer mit meiner Großmutter zu Hause. Fernsehen gab es nicht, wir hörten viel Radio, ich erinnere mich, um viertel 9 war immer 'Das Hörspiel'. In meiner Erinnerung waren das gute Stücke. Meine Großmutter Gisela und ich gingen oft ins Kino. Als ich dreizehn, vierzehn Jahre alt war, gingen wir drei bis vier Mal in der Woche ins Kino. Ich sekkierte sie immer:

'Oma, komm ins Kino, gehen wir ins Kino'. Ins Theater wurde ich von meinem Vater und Onkel Ernst mitgenommen, in die Oper ging ich auch mit meinem Vater und meinem Onkel, aber auch sehr oft allein. Mein Onkel Ernst ging jede Woche einmal ins Theater, und alle vierzehn Tage nahm er mich mit ins Burgtheater, ins Theater an der Josefstadt und das Volkstheater, das alles konsumierten wir damals.

Mein Papa ging schon in der Früh ins Kaffeehaus 'Kremser', das am Ring bei der Oper war. Er nahm ein Getränk vor dem Mittagessen, zum Mittag kam er nach Hause, nachmittags ging er wieder ins Kaffeehaus, dann entweder ins 'Kaisergarten' am Ring, später gab es das Kaffee 'Carlton', das wurde dann sein Stammkaffe.

Wenn ich meinen Vater sehen wollte, musste ich ins 'Carlton' gehen. Im Kaffeehaus wurde wenig konsumiert, man trank nur Kaffee. Er ging auch ins Kaffeehaus, um Frauen kennen zu lernen, und am Wochenende ging mein Vater dann mit seiner jeweiligen Freundin in ein Wirtshaus essen, und danach gingen sie ins Kaffeehaus oder in eine Bar.

Man ging auch zum '12 Uhr Tee' zum Beispiel ins 'Parkhotel' in Hietzing oder in den 'Kursalon' ging man zum 5 Uhr Tee. Im Sommer fuhren wir oft zum Cobenzl, dort war eine Liegewiese und um 6 Uhr fuhren wir dann zum Heurigen, da war aber meine Großmutter schon gestorben. Das Essen nahm man mit, das war noch der Ur- Heurige.

Die Frau von Onkel Ernst hatte immer haufenweise Schnitzel gebraten, die wir mitnahmen, und dazu wurde heuriger Wein getrunken. Oft waren wir beim 'Mayr am Pfarrplatz', das ist ein bekannter Heuriger. Wir bestellten Getränke, aßen unsere Schnitzeln, das war immer ein billiges Vergnügen.

Mein Vater hatte immer wieder Beziehungen zu Frauen, die vier bis fünf Jahre bestanden, aber da er meinetwegen nicht mehr heiraten wollte, gingen die Beziehungen auseinander. Außerdem waren das immer Nichtjüdinnen, und er hätte nie eine Frau geheiratet, die keine Jüdin ist.

1949 kamen mein Onkel Alexander und meine Großmutter Rosalia aus Chile nach Wien - sie hatten sich in Chile nicht einleben können. Sie nahmen sich eine Wohnung im 7. Bezirk, in der Neubaugasse. Die Wohnung lag im dritten Stock und hatte keinen Lift. Das Geschäft der Großmutter war arisiert worden und existierte nicht mehr, aber das Geschäft eines Onkels von Alexander, ein Espresso auf der Mariahilferstraße Nummer 107, kaufte Alexander seinem Cousin ab.

Als er in Pension ging, übergab er es seinem Nachfolger auf Leibrente und wurde dann 97 Jahre alt. Jetzt ist seit einiger Zeit das Geschäft 'Geo-Schuhe' in dem Lokal, aber sehr lange konnte man noch auf einem Schild über dem Lokal 'Gebrüder Ungar' lesen. Als Großmutter Rosalia gesundheitlich Probleme bekam, übersiedelte sie ins jüdische Altersheim in der Seegasse und starb 1955 an den Auswirkungen eines Oberschenkelhalsbruches.

Nie war die Rede davon, dass ich auf ein Gymnasium gehen soll. Mein Vater sagte immer, ich soll auf die Bürgerschule gehen, und ich war ein sehr braves Kind und tat immer das, was die Erwachsenen von mir erwarteten. Er sagte, ich soll etwas lernen, was Kaufmännisches, damit ich auch den Haushalt führen kann und es hieß immer:

'Na ja, sie wird eh heiraten!' Und dieses 'sie wird eh heiraten' ging mir so in Fleisch und Blut über, dass ich eigentlich gar nichts anderes wollte als 'eh heiraten'. Rückblickend tut es mir nicht leid, aber wenn ich heute jung wäre, würde ich mir mein Leben anders organisieren. Ich weiß nicht, ob das besser wäre, aber ich würde es versuchen.

Es wurde beschlossen, dass die Hotelfachschule für mich am besten sei, weil es da kaufmännische Fächer, wie auch Haushaltsfächer gab. Das hinter diesem Hotelfach auch ein Beruf steht, nämlich das Hotelfach, der mir gefallen hätte, wie ich dann da hinein gerochen hatte, das steht auf einem anderen Blatt.

Die Hotelfachschule habe ich in nicht in so guter Erinnerung, weil ich überfordert war und es auch keine Lehrer gab, die sich um mich gekümmert hätten. Zweiundzwanzig Gegenstände, glaube ich, waren es, die man in der Hotelfachschule zu lernen hatte. In zwei Jahren musste man das bewältigen, da war ich überfordert und dadurch eine schlechte Schülerin.

Die Absolventen der Hotelfachschule, besonders die, die nach der Matura die Hotelfachschule gemacht hatten, gingen zum Teil danach in die Schweiz, denn Österreich war damals als Fremdenverkehrsland nicht sehr interessant.

Mein Vater wollte nicht, dass ich weggehe und brachte mich zum Praktikum im 'Ambassador' Hotel' in Wien unter. Während des Sommers war ich in der Küche tätig. Ich musste zum Frühstücksdienst da sein, aber im Restaurant war eigentlich nicht viel zu tun, weil die Touristen nicht im Hotel essen wollten, sondern lieber zum Cobenzl auf den Kahlenberg fuhren.

Das Grand Hotel, das heutige 'ANA Grand Hotel' war zerbombt, und die Kellner, mit denen ich arbeitete, waren die Crew vom Grandhotel. Das waren alte Herren, die oft interessante Geschichten aus ihrer Hotelpraxis erzählten. Die lustigste Erinnerung für mich ist, bevor das Mittag oder das Abendessen begann, kam der Ober und fragte in der Küche:

'Was wollt ihr loswerden, was muss weg?' Dann sagte der Koch: 'Diese Karrees oder das oder das...' und der Ober pries das dann den Gästen mit den Worten an: 'Das hätten wir heute besonders frisch!' Es war ja auch nicht schlecht, es musste nur weg. Das war meine Karriere im Hotel 'Ambassador Kranz'.

Nach dem zweiten Schuljahr absolvierte ich meine Praxis in Velden am Wörthersee. Da war ich inzwischen schon 16 Jahre und erstmalig allein von zu Hause weg. Ich begann im Hotel 'Mösslacher' zu servieren. Sehr geschickt war ich nicht, ich zerbrach viel Geschirr. Ich wurde für meine Arbeit bezahlt, aber die Hauptbezahlung steckte der Oberkellner ein. Er sagte zu mir: 'Du bist ein junges Mädchen, für dich ist das nur ein Taschengeld, ich muss die Kohle für den Winter verdienen.'

Als ich in der Hotelfachschule war, entstand die 'Freiheitliche Partei'. Da gab es eine Schülerin, die sagte, sie wählt diese Partei. Und es gab einen Jungen in der Klasse, der aus einer Nazifamilie kam und von dem wusste ich, dass er mich ablehnt, weil ich Jüdin bin. Aber das wurde nie thematisiert, das war eher hinter vorgehaltener Hand: 'Die ist doch eine...' oder so.

Kurz bevor ich meine Abschlussprüfung hatte, starb meine Großmutter Gisela 1951 in Wien an einem Verkehrsunfall. Ich konnte sie noch besuchen, aber einige Tage nach dem Unfall starb sie.

Mich hätte das Hotelfach interessiert, aber da sagte mein Papa: 'Du bist ein anständiges Mädchen und kommst dann in weiß Gott was für Kreise!' In Wien gab es die jüdische Firma Leopold Prinz. Er war der Besitzer mehrerer Filialen: Wäschererzeugung, Stoffverkauf, gefärbte Lammfelle; Kürschner waren seine Kunden.

Mein Vater kannte in der Firma jemanden, und ich wurde im Büro aufgenommen. Darüber war ich nicht sehr glücklich, denn sie nahmen mich sozusagen gnadenhalber auf. Dann traf mein Vater jemanden von der Firma Reichfeld. Das war eine jüdische Familie, der eine Chemikaliengroßhandlung, die als Familienbetrieb geführt wurde, gehörte, und die suchten eine Bürokraft.

Ich begann da zu arbeiten, und ich blieb dort bis zur Geburt meiner Kinder. Ich hatte in dem Beruf keine Erfahrung, aber ich kann nicht sagen, dass ich unglücklich war. Man nahm es nicht so genau mit der Arbeitszeit, wenn ich mit meiner Arbeit fertig war, ging ich nach Hause, auch wenn es noch nicht fünf Uhr war. Wenn viel zu tun war, arbeitete ich länger. Eigentlich war das eine angenehme Zeit.

Onkel Ernst starb 1972.

Politisch engagierte ich mich nie besonders. Mein Vater wählte nach dem Krieg in Wien immer Rot. Er war kein Sozialist in dem Sinn, aber er war eher ein Sozialist, als alles andere. Bis heute ist mein Mann derjenige der immer sagt: 'Wenn ich dir das nicht sagen würde...', oder: 'Lies das doch...' Dann gibt er mir etwas zu lesen, aber ich komme mir so machtlos vor gegen die große Politik.

Mein Leben, nach dem Tod meiner Mutter, das Zurückkommen nach Österreich und das Leben als Jüdin in Österreich veränderte mich sehr. Ich wurde dick. Ich war nie schlank, aber ich wurde dick, und ich glaube, ich übte, als ich älter wurde, keinen besonderen Reiz auf Männer aus.

Während meiner Schulzeit ging ich in die Tanzschule Elmayer und später gern auf Bälle. Heute gibt es die sogenannte Perfektion nicht mehr. Man ging am Samstagabend in verschiedene Tanzschulen und tanzte, lernte Leute kennen und amüsierte sich. Ich ging in das Institut Kulka turnen, und ich wanderte gern.

Ich wandere noch heute, ich wandere und schwimme jede Woche bei der Hakoah 15. Jahrzehnte waren mein Mann und ich aktiv bei der Hakoah, jetzt ziehen wir uns langsam zurück. Meine Liebe zum Sport gab ich an meine Tochter weiter, sie machte ihren Magister Phil. und studierte Deutsch und Sport. Sie arbeitet als Mittelschulprofessorin in Wien.

Lange Zeit hatte ich überhaupt keine jüdischen Freunde. Erst als ich einen Englischkurs in der Volkshochschule der Urania besuchte, zu dieser Zeit arbeitete ich schon im Büro, lernte ich zwei jüdische Mädchen kennen. Dann lernten wir einen jungen Mann, der auch jüdisch war, kennen, und wir befreundeten uns mit ihm. Der hatte dann wieder einen Freund, und so kam ich langsam, ich war 18 oder 19 Jahre alt, zu einer jüdischen Gesellschaft. Leider sind einige bereits gestorben.

Die jüdischen Feiertage wurden selbstverständlich immer gefeiert. Ich habe einen Sitz im Tempel und dadurch, dass ich meine Mutter sehr früh verloren hatte, ging ich immer zu Iskor [jüdisches Totengedenken] in den Tempel, schon also junges Mädchen. Es gibt einen Frühgottesdienst für Berufstätige, und damit ich in den Tempel gehen konnte, kam ich später ins Büro. Das war selbstverständlich, auch dass die Feiertage gehalten wurden.

Für mich war es sehr wichtig einen Juden zu heiraten - mehr noch, es war eigentlich selbstverständlich. Ich hatte einige Bekanntschaften, die nicht jüdisch waren, bemerkte den Unterschied aber immer ziemlich schnell. Einmal hatte ich einen nichtjüdischen Freund, der mich in seinen Freundeskreis mitnahm. Wir besuchten ein Ehepaar, das jung verheiratet war.

Die Männer saßen um einen Tisch und spielten Karten. Die Art, wie sie Karten spielten - sie knallten sie auf den Tisch und tranken Bier dabei - da wusste ich, das ist nichts für mich. Er war eigentlich der Einzige mit dem ich näher befreundet war.

Einmal stellte mir eine Freundin einen Burschen vor, der eine Liebesenttäuschung hinter sich hatte und eine Freundin suchte. Mit dem ging ich aus, der Religionsunterschied war kein Problem, aber er hing noch an seiner ehemaligen Verlobten und erzählte ständig von ihr, was mir natürlich auf die Nerven ging.

Meinen Mann, Herbert Schrott, lernte ich 23jährig, im Juli 1958 kennen. Er wurde am 4. Oktober 1926 in Wien geboren. Seine Eltern Emanuel und Klara Schrott, geborene Altschüler, kamen im Jahre 1914 ungefähr 16jährig, mit ihren Eltern vor den Auswirkungen des 1. Weltkrieges flüchtend, nach Wien.

Die Großeltern meines Mannes mütterlicherseits waren Fanny und Chaim Altschüler, der Landesproduktenhändler in Podhajce war. Die Familie Schrott floh aus Tarnopol, Familie Altschüler aus Podhajce. Beide Städte lagen in Galizien, das zur k. u. k. Monarchie Österreich-Ungarn gehörte, und gehören heute zur Ukraine.

Meine Schwiegereltern lernten sich cirka 1924/25 in Wien kennen. Mein Schwiegervater arbeitete in Wien bei der Firma Berndorf Metallwarenfabrik, dann bei der Firma B. Wolkenstein, das war eine Silberwarenfabrik, und die Schwiegermutter arbeitete bis zur Heirat in verschiedenen Firmen. Die Eltern meiner Schwiegermutter, Fanny und Joachim Altschüler, wohnten mit im Haushalt, in der Lerchenfelderstrasse.

Mein Mann ist ein Einzelkind wie ich. Er besuchte die Volksschule in der Lerchengasse im 8. Bezirk, danach besuchte er zwei Jahre ein Gymnasium. Nach dem Einmarsch der Deutschen im März des Jahres 1938 durfte er, wie alle jüdischen Kinder, nach kurzer Zeit nicht mehr in seine Schule, und ging dann in den 20. Bezirk auf das Zwi Peres Chajes Gymnasium, das war das jüdische Gymnasium.

Die Familie wurde 1942 nach Theresienstadt deportiert und von Theresienstadt im Oktober 1944 in das KZ Auschwitz. Mein Mann und sein Vater wurden zur Arbeit in das Arbeitslager Doppeln in Bayern weiterdeportiert, denn im KZ Auschwitz blieb man für immer oder, wenn man noch arbeitsfähig war, wurde man weiter geschickt. Die Mutter war von ihnen getrennt worden und arbeitete in einer Munitionsfabrik.

Der Vater meines Mannes starb an der schweren Arbeit und den unmenschlichen Lebensbedingungen. Mein Mann hatte Glück, er war jung und arbeitete in der Tischlerei. In der Tischlerei musste man immer den Leim wärmen, und es war warm im Winter.

Nach dem Krieg kam er nach Österreich zurück und fand seine Mutter wieder. Die Mutter heiratete ein zweites Mal, den Hermann Baum, den sie schon aus der Zeit vor dem Krieg kannte, und der seine ganze Familie verloren hatte.

Mein Mann arbeitete nach dem Krieg als Hilfsarbeiter und versorgte auch seine Mutter. Durch ihre Heirat war sie finanziell versorgt, er absolvierte die graphische Lehr- und Versuchanstalt und heiratete eine Jüdin. Die Ehe hielt nur wenige Jahre, dann gingen sie auseinander. Ein Jahr später lernten wir uns kennen.

Ich wurde meinem Mann vorgestellt. Seine Mutter klagte ihr Leid, dass ihr Sohn niemanden habe, und da war jemand dabei, der mich kannte, und der sagte zu mir: 'Willst du ihn ganz unverbindlich kennen lernen? Also begegneten wir einander nicht zufällig - ich suchte jemanden, er suchte jemanden.

Ich kann nicht sagen, dass es Liebe auf den ersten Blick war, aber die Liebe wuchs. Allerdings, was ich sofort wusste, war, dass ich einen Partner fürs Leben gefunden hatte. Als ich meinen Mann kennen lernte, passte er auch in meine Gesellschaft gut hinein. Wir waren dann fünf, sechs Ehepaare, und einer davon war sehr aktiv bei der Hakoah.

Mein Mann war als junger Mann auch bei der Hakoah, allerdings war er nicht des Sportes wegen dabei. Das war Ende der 1940er-Jahre. Sie trafen sich immer im Kaffeehaus 'Blumenfeld', das war im 7. Bezirk, am Urban- Loritz- Platz. Mein Mann wollte eigentlich nur Mädchen kennen lernen.

Wenn er eine kennen gelernt hatte, zog er mit ihr ab, und der Sport war Nebensache. Das tut ihm bis heute leid, aber so war es. Als ich meinen Mann kennen lernte, arbeitete er in der Dunkelkammer als Reproduktionsfotograf. Das ist ein Beruf, den es heute durch die Computerisierung nicht mehr gibt.

Daneben arbeitete er noch für eine Verpackungsfirma. Verpackungen am Weg zum Entstehen mussten fotografiert werden. Das war eine jüdische Firma. Er bat den Chef, ob er nicht versuchen könne, die Verpackungen zu verkaufen, und so arbeitete er nebenher noch als Vertreter in der Firma.

Dabei verdiente er nicht viel, und gerade als wir heiraten wollten, wurde er Vertreter für eine Firma, die es noch heute in Oberösterreich gibt. Er wurde dort Vertreter für Verpackungen und Folien. Es gab ein Wiener Büro, und er bearbeitete Wien, Niederösterreich und dem Burgenland. Dort blieb er bis zu seiner Pensionierung.

Mein Mann und ich haben zwei Kinder. Unsere Tochter lernte mit fünf, sechs Jahren schwimmen und wie sie es halbwegs konnte, gingen wir mit ihr zur Hakoah. Beide Kinder wurden aktive Schwimmer, und meine Tochter ist es noch immer. Mein Mann war Vizepräsident und ich veranstaltete circa zwanzig Jahre lang Wanderungen.

Aber nachdem immer weniger Mitglieder kamen, teilweise aus Mangel an Interesse, teilweise weil sie gestorben sind oder nicht mehr so marschieren konnten, gab ich es 1999 auf. Jeden ersten Samstag im Monat treffen sich heute noch einige Senioren der Hakoah, ungefähr 15 kommen regelmäßig, im Kaffeehaus 'Schottenring'.

In der Volksschule hatte unsere Tochter eine sehr junge Lehrerin und aufs Gymnasium gab ich sie bewusst in die 'Lange Gasse' im 8. Bezirk, da war eine Direktorin Meysel, die den Ruf hatte, sehr judenfreundlich zu sein. Ich glaube, zu dieser Zeit endete der Geschichtsunterricht vor dem Holocaust.

Sie maturierte 1978/79 und erst, als die nächste Generation Lehrer in die Schulen kamen, wurde über den Krieg gesprochen. Einen Sommer, sie war schon ein junges Mädchen, verbrachte sie in Israel in einem Kibbuz als Volontär. Als sie in Israel ankam und in das Kibbutzimbüro ging, stand da ganz groß: 'Bedenke, der Kibbutz ist nicht für dich da, sondern du für den Kibbutz.'

Damit war alles gesagt:

Man kann sich den Kibbutz nicht aussuchen und du kannst dir auch die Arbeit im Kibbutz nicht aussuchen. Sie arbeitete dann mit anderen jungen Leuten aus verschiedenen Nationen zusammen. Die Volontäre wohnten separat und hatten keinen Kontakt zu den Kibbutzniks, wurden nicht in die Familien integriert und meine Tochter war ziemlich enttäuscht.

Sie wurde Lehrerin, studierte Deutsch und Sport und unterrichtet an einer Privatschule das Unterrichtsfach Deutsch. Sie organisiert Schikurse, in der Erwachsenenbildung ist sie Wellness Trainerin, dafür hat sie auch eine Ausbildung. Im Jahre 1982 heiratete sie. Sie ist geschieden und hat zwei Kinder.

Natürlich wollte ich die Traditionen an meine Kinder weitergeben und habe es auch getan. Meine ganze Familie lebte ein traditionelles jüdisches Leben und unser jüdisches Leben mit den Kindern war so, dass wir uns an Feiertagen mit Freunden trafen, die auch Kinder hatten, und gemeinsam versuchten wir, unseren Kindern etwas Traditionelles mitzugeben.

Mein Vater besuchte regelmäßig den Tempel, Jahrzeit 16 hielt er immer sehr genau, und zu den Feiertagen ging er selbstverständlich auch in den Tempel. Zu Pessach 17 aß er acht Tage lang Mazzot 18 und sagte jedes Mal: '...und noch ein Tag und noch ein Tag und ich habe es wieder gehalten!'

Eine Zeit lang hielten wir Pessach nicht mehr so genau, meistens nach zwei Tagen aßen wir wieder Brot, und meine Tochter sagte dann einmal, als sie schon Studentin war, glaube ich: 'Mama, das ist doch eigentlich wie eine Woche lang Diät, das müssten wir doch schaffen!' Und seither habe ich mir das Mazza essen wieder angewöhnt.

Wir waren vergangene Woche zum Essen eingeladen, ein Freund aus Amerika lädt immer seine Freunde ein, wenn er einmal im Jahr in Wien zu Besuch ist. Da waren wir sechzehn Personen und ich habe mich zu Hause gefühlt, weil alle sinnbildlich die 'gleiche Sprache' gesprochen haben.

Für mich bedeutet meine Zugehörigkeit nicht nur das 'Religiös sein' sondern das 'Sich wohlfühlen' in der jüdischen Gemeinschaft und das 'Sich nicht so wohlfühlen' in einer Gemeinschaft mit anderen Traditionen, mit anderen Gewohnheiten. Dieses Gefühl ist bei mir sehr stark vorhanden.

Meiner Tochter ist es selbstverständlich, dass sie Pessach zum Seder kommt, es ist ihr selbstverständlich, dass wir Chanukka 19, Rosh Haschana 20 und Jom Kippur 21 zusammen sind, zu Kol Nidre 22 kommt sie meistens auch in den Tempel, aber das genügt ihr nicht.

Sie hinterfragt die Dinge, studiert sie und befasst sich mit so vielen Dingen und ich verstehe manchmal nicht wirklich, was sie meint. Ihre Tochter ist 20 Jahre und studiert in Krems am IMC, einer Fachhochschule. Sie studiert dort Wirtschaft in englischer Sprache. Ihr Sohn, der zum Schomer Hatzair 23 geht, besucht die Vienna International School, wird 18 Jahre alt und maturiert nächstes Jahr.

Unser Sohn Felix ist am 28. September 1965 geboren. Er ist in die Schopenhauerstraße aufs Gymnasium gegangen und hatte einen sehr fortschrittlichen Klassenvorstand. Er war beim Schomer Hazair sehr aktiv, meine Tochter fühlte sich im Schomer nicht so gut und schloss sich dann einer Gruppe unabhängiger jüdischer Jugendlicher an.

Felix ist das erste Mal mit dem Schomer nach Israel gefahren. Er traf Freunde im Kibbutz, die bereits ein Jahr dort waren, aber die waren auch nicht integriert, denn die 18-21jährigen sind in Israel beim Militär und die Kibbutzniks wollen sich mit den jungen Leuten nicht einlassen, denn die fahren eh bald wieder weg. Bestimmt unter anderem auch durch diese Situation blieb keiner von den jungen Leuten im Kibbutz, obwohl es wohl das Ziel damals war, junge Juden für das Leben im Kibbutz zu gewinnen.

Mein Sohn absolvierte eine Lehre als Großhandelskaufmann und war dann im Sporthandel bei der Firma Klett tätig. Die Firma gibt es nicht mehr, und seitdem arbeitet er bei der Firma Intersport und ist jetzt Filialleiter und eigentlich Reisender in Sportartikeln Österreichweit. Er ist verheiratet und hat einen Sohn Samuel. Die Frau meines Sohnes konvertierte zum Judentum und wurde eine richtige Jüdin.

Sie trennen milchig und fleischig, haben milchiges und fleischiges Geschirr zu Hause, allerdings außer Haus, fragt man nicht. Natürlich feiern sie alle Feiertage, am Seder 24 sind sie den ersten Tag bei uns, am zweiten Abend feiern sie zu Hause noch einmal mit ihren Freunden.

Jom Kippur sind sie zum Einfasten bei uns und zum Ausfasten haben sie eine große Feier zu Hause. Sie haben einen jüdischen und nichtjüdischen Freundeskreis. Mein Sohn ist Kultusrat, der achtjährige Samy geht in die jüdische Schule und zum Schomer Hatzair.

Als meine Kinder in die Schule kamen, gab es keine jüdische Schule. Das non plus ultra damals war die französische Schule, die wir uns aber finanziell nicht leisten konnten. So gingen unsere Kinder in ganz normale Schulen. Während des christlichen Religionsunterrichtes verließen meine Kinder die Klasse, sie gingen jede Woche in die Seegasse in eine Haupt - oder Volksschule in den jüdischen Religionsunterricht.

Da kamen am Nachmittag fünf, sechs Kinder zusammen und lernten jüdische Religion. Ich glaube, meine Tochter empfand dieses 'anders sein'' also dieses angehören einer Minderheit, während der Schulzeit mehr als mein Sohn. Ich erinnere mich aber nicht, dass meine Kinder jemals Probleme hatten, weil sie Juden sind.

Um Österreich irgendwann einmal wieder zu verlassen, war ich wahrscheinlich zu bequem. Als gefährdet empfand ich mein Leben in Österreich eigentlich nie, auch in politischen Krisen, wie der Waldheim-Affäre oder der Blau- Schwarzen Regierung mit Haider nicht.

Zu Hause fühle ich mich in Österreich nicht, nur in meiner Wohnung bin ich zu Hause. Mit den Wienern geht es einigermaßen, mit den Österreichern überhaupt nicht. Gestern gab es im Fernsehen einen Film vom Alfred Komarek, der in Bad Aussee spielte und wie sie am Stammtisch saßen, Karten spielten und sangen - das ist eine Atmosphäre, die ich nicht einmal im Fernsehen vertrage. Ich lebe mit meinen Freunden in einem Ghetto, aber das heißt nicht, dass ich keine anderen Kontakte habe.

Die Existenz des Landes Israel ist sehr wichtig für mich. Israel ist ein Halt für mich, es gibt das Gefühl von Sicherheit, aber Leben würde ich da nicht wollen, obwohl ich mich dort mehr zu Hause fühle, als woanders. Alles ist jüdisch, sogar der Straßenkehrer.

Sie sprechen meine Sprache und sie teilen meine Gefühle. Ich habe es vergangenes Jahr genossen, zu Pessach in Israel zu sein, denn wo ich hinkam, gab es das richtige Essen, egal ob wir eingeladen waren oder in Restaurants. Aber man gehört dennoch nicht dazu.

Man ist - in anderer Form - genauso Außenseiter wie man hier Außenseiter ist. Mein Ivrit ist nicht so gut, dass ich Nachrichten verstehen und an der Kultur teilhaben könnte. Ich bin aber natürlich keine Verlorene, ich kann den Alltag dort leben.

Israel wäre für mich die erste Wahl, wenn ich aus Österreich weg müsste, aber Heimat ist auch Israel mir nicht. Alle zwei bis drei Jahre reisen mein Mann und ich nach Israel, nach Tel Aviv. Ich habe dort so viele Freunde, dass ich nicht dazu komme, wirklich Urlaub zu machen, weil ich jeden Tag woanders eingeladen bin.

Teilweise sind das Freunde aus Mauritius, weil es ja regelmäßig Treffen gibt, zuerst alle fünf Jahre, jetzt alle zwei bis drei Jahre, weil es immer weniger werden. Manchmal denke ich, man müsste inkognito nach Israel fahren, aber das bringe ich dann doch nicht fertig.

Ich hoffe, dass jetzt, nach dem Tod Arafats und dem ausgesprochenen Willen des Palästinenserpräsidenten Abbas, eventuell Frieden einkehrt. Wenn ich im Fernsehen sehe, wie sich die Araber untereinander streiten und morden, so kann ich mir wiederum nicht vorstellen, dass sie plötzlich mit den Juden Frieden schließen wollen.

Ich glaube, dass nur noch ein Wunder helfen kann, dass in Israel Frieden wird, aber nachdem die Mauer in Deutschland gefallen ist, und es im Großen und Ganzen keinen Kommunismus mehr gibt, was man ja nie geglaubt hätte, so glaube ich, dass auch in Israel vielleicht einmal Ruhe werden wird. Das wäre wunderbar!

Als wir im Jahre 1947 aus Palästina nach Wien zurückkamen, ging es uns relativ bald wieder einigermaßen gut, aber dieses Anderssein als die Anderen, das bleibt einem. Keine Heimat zu haben, das bleibt einem auch.

• Glossar

1 Nisko: Ort im Karpatenvorland. Im Rahmen der 'Umsiedlung nach dem Osten' gelangten Ende 1939 zwei Transporte mit 1.500 Wiener Juden nach Nisko. Nur 200 Männer gelangten in das Lager, die Mehrheit wurde über die deutsch-sowjetische Demarkationslinie gejagt.

Nach dem Abbruch der Aktion wurden im April 1940 198 Männer nach Wien zurückgeschickt - viele von ihnen wurden mit späteren Transporten neuerlich deportiert.

2 Ungarnaufstand: Im Ungarischen Volksaufstand versuchten die Ungarn im Oktober 1956, sich von der sowjetischen Unterdrückung zu befreien. Er begann am 23. Oktober 1956 mit einer Großdemonstration in Budapest und endete am 4. November 1956 durch den Einmarsch der Roten Armee.

3 Schochet [hebräisch für Schächter]: Die halachischen Vorschriften bestimmen ein exaktes Verfahren für das Schächten [Schlachten von Tieren].

4 k.u.k. steht für 'kaiserlich und königlich' und ist die allgemein übliche Bezeichnung für staatliche Einrichtungen der österreichisch- ungarischen Monarchie, z.B.: k.u.k. Armee; k.u.k. Zoll; k.u.k. Hoflieferant....

5 Mikwe: Ritualbad

6 Schabbat [hebr.: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten.

Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

7 Bar Mitzwa: [od. Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

8 Allende, Salvador wurde 1970 zum Staatspräsidenten Chiles gewählt und bildete eine Mehrparteien- Volksregierung. Durch Militärputsch gestürzt. Während das putschende Militär am 11.09.1973 den Präsidentenpalast La Moneda erstürmte, wählte er den Freitod.

9 Bürgerkrieg in Österreich [Februarkämpfe 1934]: Die Gegensätze zwischen den Sozialdemokraten und den Christlichsozialen bzw. der Regierung führten im Februar 1934 zum Bürgerkrieg in Österreich. Die Februarkämpfe brachen in Linz aus und breiteten sich nach Wien aus. Der unorganisierte Aufstand forderte mehr als 300 Tote und 700 Verwundete [auf beiden Seiten]. Außerdem führte er zum Verbot der Sozialdemokratischen Partei und der Gewerkschaften sowie die Ausrufung 1934 des Ständestaats.

10 Permit [engl.: Erlaubnis]: Visum, Einreisegenehmigung

11 Patria [Schiff]: Jüdische Flüchtlinge aus Deutschland, Österreich, der Tschechoslowakei und Polen, hatten bereits eine Odyssee hinter sich, als sie im Spätherbst 1940 den Hafen von Haifa erreichten. Nach wochenlanger Fahrt durch das Schwarze Meer und den Bosporus, erreichten drei Schiffe im Spätherbst 1940 nacheinander den Hafen von Haifa.

Als am 24. November die 'Atlantik' als letztes der drei Schiffe ankam, befanden sich die Passagiere der 'Pazifik' und der 'Milos' bereits auf der 'Patria'. "Unter Quarantäne", wie man sagte. Sehr bald stellte sich jedoch heraus, dass die Briten die unwillkommenen Ankömmlinge nach Mauritius im Indischen Ozean deportieren wollten.

Um die Verschleppung ihrer Kameraden zu verhindern, schmuggelte die jüdische Widerstandsgruppe Haganah Sprengstoff an Bord der 'Patria'. Das Schiff sollte seeuntüchtig gemacht werden. Am 25. November 1940 morgens gegen neun Uhr erschütterte eine gewaltige Explosion den Hafen von Haifa. Die Haganah hatte die Menge des Sprengstoffs falsch berechnet. Bei der Explosion, die die 'Patria' in die Luft jagte, und dem anschließenden Schiffbruch, verloren cirka 270 Menschen ihr Leben.

12 Haganah [hebr. 'Verteidigung]: 1920 gegründete zionistische Militärorganisation in Palästina während des britischen Mandats [1920- 1948], die Juden vor arabischen Überfällen schützen sollte. Die Hagana unterstand der Histadrut [Gewerkschaft]. Sie wurde so zum Vorläufer der israelischen Armee, in der sie nach der Staatsgründung aufging.

13 Japankrieg: Im Dezember 1941 bombardierten die japanischen Luftstreitkräfte Pearl Harbour und eröffneten den Pazifischen Krieg. Japan konnte sein Territorium innerhalb der nächsten sechs Monate im Westen bis nach Indien und im Süden bis nach Neu Guinea ausweiten. Das Blatt wendete sich mit der Schlacht von Midway im Juni 1942. Von diesem Punkt an gewannen die USA langsam das große Territorium zurück, das die Japaner erobert hatten.

14 Wizo: Akronym für Womens International Zionist Organisation. International tätige zionistische Frauenorganisation.

15 Hakoah [hebr.: Kraft]: 1909 in Wien gegründeter jüdischer Sportverein. Bekannt wurde vor allem die Fußballmannschaft [1925 österreichischer Meister]; der Verein brachte auch Ringer, Schwimmer und Wasserballer hervor, die internationale und olympische Titel errangen. Nach dem Anschluss Österreichs 1938 an das Deutsche Reich wurden die Spielstätten beschlagnahmt und der Verein 1941 verboten.

16 Jahrzeit: Nach jüdischer Tradition wird eines nahen Toten an seinem Todestag der 'Jahrzeit', gedacht. An diesem Tag pflegt man ein 'Seelenlicht' [Kerze] anzuzünden, das Grab zu besuchen und besondere Gebete zu sprechen.

17 Pessach: Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

18 Mazzot [Einz. Mazza]: Ungesäuertes Brot, für das nur eine der fünf Getreidearten Weizen, Gerste, Dinkel, Hafer oder Roggen verwendet werden darf. Die Mazzot wird als das 'Brot der Armut' bezeichnet, 'das unsere Väter in Ägypten gegessen haben'. Es gilt aber auch als das Brot der Erlösung, die so schnell kam, 'dass der Teig unserer Vorfahren keine Zeit hatte zu säuern', bevor er gebacken wurde. Mazza essen gilt nur am ersten Abend des Pessachfestes, dem Sederabend, als Pflicht. An den restlichen Tagen des Festes darf man zwar weiterhin nichts Gesäuertes [Chamez] zu sich nehmen, muss aber keine Mazza essen.

19 Chanukka [hebr.: Weihe]: Das achttägige Chanukkafest erinnert an die Wiedereinweihung des Tempels in Jerusalem im Jahr 164 v. Chr. nach dem erfolgreichen Makkabäeraufstand gegen hellenisierte Juden und mazedonische Syrer.

Die Makkabäer siegten und führten den jüdischen Tempeldienst wieder ein. Laut der Überlieferung fand sich Öl für nur einen Tag; durch ein Wunder hat das Licht jedoch acht Tage gebrannt, bis neues geweihtes Öl hergestellt worden war.

20 Rosch Haschana [heb.: Kopf des Jahres]: das jüdische Neujahrsfest. Rosch Haschanah fällt nach dem jüdischen Kalender auf den 1. Tischri, der nach dem gregorianischen Kalender auf Ende September oder in die erste Hälfte des Oktober fällt.

21 Jom Kippur: der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum. Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

22 Kol Nidre: Abendgottesdienst vor Jom Kippur

23 Haschomer Hatzair [hebr.: 'Der junge Wächter']: Erste Zionistische Jugendorganisation, entstand 1916 in Wien durch den Zusammenschluss von zwei jüdischen Jugendverbänden. Hauptziel war die Auswanderung nach Palästina und die Gründung von Kibbutzim. Aus den in Palästina aktiven Gruppen entstand 1936 die Sozialistische Liga, die sich 1948 mit der Achdut Haawoda zur Mapam [Vereinigte Arbeiterpartei] zusammenschloss.

24 Seder [hebr.: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.