Travel

Otto Suschny
Vienna
Austria
Date of interview: August 2002
Name of interviewer: Tanja Eckstein

Dr. Otto Suschny is a very nice, humble man, who lives with his wife, Kitty, in a marvelous art noveau villa in the 14th district. He likes telling me about his life and is willing to lend me his support  in an advisory capacity after the interview.

My Family History

I don’t know anything about my great-grandparents.

My grandfather on my father’s side was called Simon Suschny. He was born in Moravia, in Gross-Meseritsch, on January 6th, 1850. My grandmother Cilli, born Fischer, died very young. Grandfather then married Rosalia Fischer, who they called Sali. I assume she was my grandmother’s sister. She also died before my birth. My grandfather worked at the train station, most likely the North Station in Vienna. He was a porter, a kind of luggage carrier. I knew him very well, since he lived until around 1936.

In both my mother’s and father’s families there were four daughters and a son. My father, Siegfried Suschny, was born in Vienna on October 7th, 1887. He had four sisters: Ida, Rosalie, Malwine, and Adele.

Aunt Ida was born on March 20th, 1890. She had a daughter out of wedlock; her name was Frieda and she was ten years older than me. She worked as a saleswoman at Herzmansky [a large department store] on Mariahilfer-Strasse [a well-know shopping boulevard in Vienna]. In the early 1940s, after she had already immigrated to Palestine, Aunt Ida married Oskar Hein [Ida and Oskar Hein were murdered on June 15th, 1942 in Maly Trostinec. Source: DÖW Database]. Frieda immigrated to England and died in 1989.

Aunt Rosalie died before the 2nd World War.

Aunt Malwine, the eldest sister, was married to the carpenter Israel Karminski. They had three children: Hedda, Otto, and Mella. They lived in a council home in the 15th district. Hedda later married Heinrich Mikolasek. They all survived the war in England.

Aunt Adele, the daughter of my grandfather’s second wife, was a seamstress. She was married to Willy Kollarek. It wasn’t a happy marriage and they got divorced. Men found Aunt Adele very attractive so she was never alone for long. She survived the war in England.  

My grandfather Simon Suschny prayed in a small prayer house on Karajan-Gasse [20th district]. During Sukkot, a sukkah was always constructed the courtyard between houses 8 and 10, in which the religious among the many Jews living in these buildings could pray.

My father’s and my mother’s families lived on Raucher-Strasse [20th district], in buildings across from one another: One family in building number 9, the other in house 10. As a young man my father regularly visited my mother’s mother – my maternal grandmother. Young people often met up there. I don’t know if my parents had met each other somewhere else before, or of it was there for the first time.  

My grandparents on my mother’s side were both from Moravia, and at least one of them was from a little place called Gewitsch. Their names were Leopold and Regine Schafer. Regina’s maiden name was Kaufmann. She died in 1936. Grandfather was a soap maker and had a business. It was a small workshop on Engerth-Strasse [20th disctrict] in Vienna. They had another branch, also on Engerth-Strasse, near Allerheiligen-Platz. My grandfather probably worked in this shop himself, but I can’t really remember him. He died in the early 1930s; I was five or six years old then.

My mother had four siblings: a brother and three sisters. My mother, Adele Suschny, born Schafer, was born in Vienna on September 16th 1893. Her siblings were called Maximilian, Hannah, Irma, and Paula.

Maximilian, Max, was born in Vienna on April 15th 1889. He married Leonore and they didn’t have any children [Max and Leonore Schafer were deported on February 19th, 1941 to Kielce and murdered. Source: DÖW Database]

Hannah Schafer was born in Vienna on December 15th, 1887. She wasn’t married [Johanna Schafer was deported on October 28th, 1941 to the Lodz Ghetto and murdered].

Irma Schafer was born in Vienna on November 22nd, 1890. She was the youngest sister and worked in grandparent’s shop [Irma Schafer was deported on October 28th, 1941 to the Lodz Ghetto and murdered. Source: DÖW Database].

Paula Schafter was born in Vienna and was married to the accountant Siegmund Weihs. They had two sons: Gustav and Ernst. Ernst is the only one to survive the war. Gustav died during an illegal transport in Sabac, in Yugoslavia. My cousin Ernst lives with his wife in England. He is about two years older than me. I will be 78 in the next few days and he is 80. He immigrated to Israel and from there to Australia. He worked on a ship and eventually reached England.

There was a perfumery and a hardware store connected to my grandparent’s shop. That was a basement location with workshop rooms at Engerth-Srasse 106. There was a boiler room with a large boiler for cooking the soap, a storeroom, and a room with machines for the extrusion press and the stamps for the fabrication of soaps that were made by embossing. Earlier they had made candles there, but they had already given that up by the time I was born. Business wasn’t doing very well. The times that I can remember, Uncle Max stood in the shop and led the business; in the early days it was with Aunt Hannah, my mother’s oldest sister, who was also active in sales.

In order to procure the essential capital needed to modernize the machines, my Uncle Max married my eventual Aunt Leonore. I don’t remember anymore what her maiden name was. They were able to purchase a few machines from the dowry, but that was already in the mid-1930s and didn’t help much. The business survived until 1938. Then it was closed by the Nazis and set for liquidation. The machines were carried off to Germany. Today there is a pizzeria where the shop used to be.

We also had a Rabbi in the family. His name was Siegmund Jelinek and was my mother’s uncle. He was a Rabbi in Hollabrunn and had two sons: Siegfried and Hugo. One was a lawyer; I don’t know what the other one was.

My grandmother had a relative with a stamp shop on Klosterneuburger-Strasse. That was very interesting for me because sometimes he gave me old stamps. These were the start of my stamp collection back then.

My family worked in the 20th district on Rauscher-Strasse. Only Aunt Malwine lived with her family in the 15th district.

My Childhood

I am an only child. My parents were married in 1920 and I came into the world on August 28th, 1924 in Vienna.

I had to go to nursery school and I hated it. I didn’t get along with the other children. I was small, had red hair, and they would tease me. Back then, that was a reason to ridicule someone.

I went to elementary school on Wasner-gasse, near the Augarten [Park; Vienna’s oldest baroque garden]. Neither the nursery nor the elementary schools were Jewish institutions. They were normal, public establishments.

Anti-Semitism certainly played a roll at elementary school. There was some trouble in this regard, and, as a Jew, I was a bit bothered. But I remember I was insulted much more because of my red hair and because I was small and not very strong. For a long time I couldn’t defend myself. Once, when my best friend, who sat behind me, pushed me, causing me to smudge my notebook, I was so angry that I turned around and jabbed him the thigh with an ink pen. That was quite the scandal, of course. But it turned out to be very beneficial, since he left me alone after that. After that I was considered unpredictable.

Grandmother and Grandfather Schafer were devout. My grandfather died in the early 1930s and my grandmother lived with her unmarried children Hannah, Irma, and Max in an apartment on the same hall as ours. Max got married later.

Evenings we were often at my grandmother’s and ate supper there together. I only liked poultry meat, Germknödel, Zwetschkenknödel [yeast dumplings filled with plum sauce], pancakes, and such things. My grandmother and my parents always bought a goose together for the holidays, which was always prepared in my grandmother’s apartment. The giblets were always eaten first, then the cooked meat. For a long time after we would be eating the leftover goose-lard and the liver set in preserving jars. On Shabbat [the seventh day of the week, day of rest] my grandmother would light the candles and pray.

My parents weren’t religious anymore. They didn’t even go to temple for the holidays. My father left the religion when I was six years old in order to keep me from receiving religious instruction. He was then unaffiliated with any religion, and so I was unaffiliated. He registered that with the district authority. I don’t know if you also had to register that with the religious community, or only with the district authority and it would be automatically passed on. In any case he left and I was then considered unaffiliated.  For the first four years of elementary school I didn’t have any religion lessons.

We didn’t have much money; we couldn’t afford to go to the opera. My father was a sales representative for perfumes and during the looming economic crisis he was unemployed for many years. From time to time he would help my uncle at the soap manufacturers. My mother made ends meet with sewing work. 

My father was wounded as a soldier in the 1st World War. He was in this Battle of the Piave River. I think he was wounded in Piave. He had been shot through the lung. There he became a communist and became a member of the Communist Party, which was later illegal. I know that we cooked the paste for hanging posters at home. My mother was a bit disgruntled by it, but didn’t interfere.    

We celebrated neither Christmas nor Chanukah. I only received gifts for my birthday. Our neighbors had a Christmas tree and I always went over there to look at it. When I was still very little, a resident of our building dressed up as Krampus [horned figure that punishes children around Christmas time] and another dressed up as Santa Claus. The Krampus went to all the children in the building and brought them Krampus presents. I cried a lot when they passed our apartment. My father then went out to talk to the people, and afterwards they always came to me, too.

My parents couldn’t afford vacation. Twice I was sent to a farm. Once I spent my summer with my Cousin Mella in Neutal in Burgenland. We often accompanied the farmers on the fields and I can remember the wonderful meals: Strudel with apples, cherries, or Strudel filled with cabbage. The following summer I was with my Cousin Ernst, also in Neutal, but with different farmers.

My School Years

In 1934, at the instigation of my mother, I went to the Realgymnasium [secondary school with an emphasis on science] RG 20 on Unterberg-Gasse. My father didn’t know if he should really let me go to this school. He said that all Jews go to high school – which is middle class. But he cared about me a lot and we had a good relationship. He allowed himself to be persuaded, as my mother and I insisted on it.

At school I was in an almost Jewish class; there were only a few non-Jewish classmates. So they knew better than to attack us. There wasn’t a single one who dared make an anti-Semitic comment. 

The Latin teacher –Nicetas Draxler he was called – supposedly became a horrible Nazi. I heard about that after the war. My class teacher, our math teacher, who encouraged me and with whom I had a good understanding, was supposedly an illegal Nazi. I learned that after the war as well. I never knowingly witnessed that. He never made any comments to me in this direction, rather the opposite: I once got a bad grade for my schoolwork in math, which seldom happened. I was one of the best in math. When he returned my notebook to me, he said, “It hurts my soul to see you in this company.” He was strict, but fair: we all appreciated him. Our geography and history teacher, Illichmann, was less popular. I would have figured him to be a Nazi.  My later brother-in-law met him in an internment camp in England – the teacher had a Jewish wife.

In 1934 the Christian Socialist Party effected a decree that every child must participate in religion lessons. The classes were separated by gender and religion. There were two classes with boys, since more boys than girls went to the Realgymnasium back then. One class was a purely Catholic class. The other class was made up of 80 to 90 percent Jewish children, and included the Old Catholics, evangelical students, and unaffiliated students. I was in this class as an unaffiliated student. Girls were in a third class where the religions were mixed.

After the new law I could pick which religion class I wanted. I chose the Jewish religion class. I found the lessons very interesting. We had a really good religion teacher, Prof. Leo Menscher he was called. He designed the class very well. Later he went to Israel. He made a great effort with me, since to him I was a kind of “lost sheep.”  He asked questions about Jewish history to allow us to develop things ourselves. I found Jewish history and the interpretations of the bible texts fascinating. We also went to the Klucky Temple [20th district] for afternoon services. I was less interested in the Hebrew language. For me it was just another language that you had to learn.

For my father, religion was opium for the people, but he accepted me, of course. When my classmates had their Bar Mitzvahs, I was often invited to their parties. There was music, games, and a lot to eat; they also recited poems. I always had to recite “Des Schadchens Fluch” – a parody in Yiddish of “Des Sängers Fluch” by Ludwig Uhland [1787-1862]. I can still do it today. I wanted to have a Bar Mitzvah and was prepared to learn everything I had to. But I postponed the date of the related Torah reading [The five books of Moses] to a week with an especially short haftarah [reading from the books of the prophets following the Torah reading].

My parents had non-Jewish and Jewish friends. I think there were more Jewish friends. But they didn’t actually draw any distinctions. I didn’t draw any distinctions amongst my friends either. In the 1930s my father tried his luck in the Soviet Union, partly because of unemployment, partly for political reasons. He went to Moscow for a few months and worked there. But he needed to sublet an apartment and wanted to make good for us. When he returned, he spoke very little of his experiences in the Soviet Union. I think he was disappointed. I was too young back then to really ask. At that time I was also inspired by communist ideals; I went to the May demonstrations and was with the Pioneers at the communist youth organization. I went to two summer camps. One was in Czechoslovakia. I don’t know anymore where the other was. They were disbanded by the police at some point. In those days I could have never imagined that things in the Soviet Union might not have been for the best.

The War Begins

Everyone knows about the population’s rejoicing of the “Anschlus,” the Nazis that emerged everywhere, and the actions against dissidents and Jews. Stateless Jews and Jewish people with Polish citizenship were locked up in a former primary school on Karajan-Gasse in our district. From there, some of them were sent to a concentration camp.

It wasn’t easy to emigrate. You needed to find a country that was ready to take in Jews and you needed to get a travel permit from the German authorities.

I can’t remember the neighbors in our house being anti-Semitic. Sometimes I was taunted by hooligans on the street. I certainly didn’t look very Jewish, but maybe just a little bit. After 1938 that became critical.  Even adults were dangerous then. We didn’t experience the 10th of November 1938 first-hand – no one came to us. No one in my family was locked up. Of course we were aware of what was happening to other people who were locked up and beaten.

I once had a strange experience: before a friend, a former classmate from Vienna, emigrated, he gave me books. When I arrived home with the books, two men were standing at the gate to our house; one of them was an SA man. I must have looked Jewish after all, because the SA man immediately recognized me as a Jew. He looked at the books and asked where I was going. Then he slapped me in the face. That was the only time I was hit by an adult as a Jew. I had to take him into our apartment. He wanted my father to show him our books. My father had a couple of volumes of Friedrich Schiller and the SA man said, “What does a Jew need Schiller for?” Then he asked if we had money in the house. My father asked him how much money he thought an unemployed person had and showed him the little money there was. The SA man didn’t touch the money, but he took the Schiller with him. It was all a bit bizarre.

Our living situation was not pleasant; it bothered us. But we didn’t know about the mortal danger yet. Who could have even imagined that? If my parents had sensed the danger, they would have left everything behind and tried to flee. There were people selling tickets to Shanghai. But you needed a lot of money for that and we only had a little bit. Besides which, at that time my parents thought you could somehow withstand everything.

My Cousin Ernst and I applied at the Palestinian Authority [The Palestinian Authority ran the entries to Palestine and certificates for youth Aliyah and was located on Marc-Aurel-Strasse in the 1st district]. Many Jews attended so-called retraining courses and language courses in order acquire skills for life in another country. For months my Uncle Max ran a course on behalf of the religious community that I was allowed to assist him with. Some lawyers and professors want to learn soap-making, perfumery, and shoe polish production. I was there as apprentice lad. I helped out and learned some things as well. I had printed instructions about how to make things. I took the instructions with me to Palestine.

That was in 1939. My father was no longer in Vienna. He was doing forced labor in Germany for a while, came back, and then was on this Nisko transport. Many who were there fled to the Soviet Union. My father didn’t want to flee because of the family and came back to Vienna.

My Aliyah

At this time I was in preparation camps for youth Aliyah. The second camp was in Moosbrunn, and from Moosbrunn I was called for Aliyah. In fall of 1939 I came back to Vienna and on November 9th, 1939 I was on a legal route through Italy with a certificate to Palestine. I could only say goodbye to my mother. I was expecting my parents to follow.

My father came back to Vienna from Poland and I learned later that my parents were deported to Maly Trostinec [Belarus] on August 17th, 1942 and murdered on August 21st, 1942. They were killed immediately, which is a relief. They were at least spared the camp. 

It was already wartime, but Italy wasn’t fighting yet. There was no English Consulate in Vienna and Palestine was a British Mandate. So we needed to get an Italian transit visa before getting a final visa for Palestine stamped in our passports. We stayed in Trieste for a week. During this time out passports were sent to the English Consulate in Rome, where they stamped the visas into them. Then we could board a ship. There were two sister ships, the “Galileo” and the “Jerusalem.” I was on the “Galileo.”

More refugees came after me, but the majority wasn’t from Vienna. From our group a few had been sent to Denmark and then to Holland, where they could then continue on to Palestine.

I was in a Kibbutz for two years that was moderately Social Democratic. I belonged to the youth group. First there was an assembly where they discussed who was to do what jobs. The preferred object was farming. I didn’t have much interest in it; I wanted to learn something artisanal and signed up for carpentry. That wasn’t so easy since there was only one spot. Another person also wanted carpentry, so we drew lots. I was lucky and fate picked me. The other person was to relieve me after a year. I don’t know any more if that ever happened. In any case I stayed with carpentry the whole time.

We had class in the morning and in the afternoon we worked. If there was important work to get done, you could also switch. Then we had a full day Yom Oved [work day] and a full day Yom Limud [learning day]. Communism influenced me even more on the Kibbutz. Someone from outside the Kibbutz came to promote the Communist Youth; a small communist cell also existed.

I didn’t want to stay on the Kibbutz. I took a vacation and went to Tel Aviv. My problem was that I didn’t have an apartment. I needed work and an apartment. I was lucky, since someone offered me a job in a hotel.

When I got to Tel Aviv I was supposed to live at friend’s first, but I didn’t have the exact address. I didn’t find my friend. In the evening I lay down on a bench to sleep. A police officer routed me out and I spent the night at the police station. Then I met another friend who told me that he’d been offered a job in a hotel that he didn’t want to take. It was a good offer since it came with possible accommodations:  lodgings and food – that was the main problem. The pay wasn’t especially good, but I took the work. I was at the hotel for a couple of months. Then I read an announcement in the newspaper for a specialist in soap-making. Of course I was everything but a specialist in soap-making.

I had the gall to apply there as a specialist and I succeeded in making soap flakes. The owner of the soap factory didn’t understand anything and I didn’t understand enough. He counted on my being a specialist, and of course that couldn’t work.

He liked the soap flakes, but then he wanted toilet soap. I couldn’t manage that. Afterwards I went back to Tel Aviv and took a position picking oranges and clearing weeds in orange groves, known as Pardess.

I barely had any money back then and had to live on bread and oranges. For years after I returned to Vienna I couldn’t even look at an orange. Then I got a job as a laborer at the locksmith’s in a military camp. In Vienna I’d also done a retraining course with a Jewish locksmith near Karlsplatz. I now wanted to be taken on as a locksmith’s apprentice. In Israel I met the locksmith from my course at Karlsplatz again. He was working there as a locksmith and advised me to work as a laborer, as I could get more money that way. As an apprentice I would have earned next to nothing. Then I was a laborer for a few months. Then I was an auxiliary policeman for a year.

As an English Soldier in Italy

I spent my annual vacation with a friend and we stayed a few extra days. Then I immediately reported to the military. That was desertion, but since I was now in the military, they didn’t take it so seriously.

I was in the military, the RASC , that’s the Royal Army Service Corps, for three and a half years. I learned to drive three-ton trucks. We had a training course first. I had attended an English course at the Kibbutz. Each one of us there had something he thought he could teach. I taught math. I taught myself English. I had a very interesting English book. At first I read it with a dictionary, then I put the dictionary away and just read further. That’s how I taught myself English, which didn’t do much good for my pronunciation. But I had a large vocabulary. In Sarafend, near Tel Aviv, there weren’t that many who could speak sufficient English. That’s how I earned the first stripes on my uniform.

From Sarafend I was transferred to an RASC transit camp in Taranto, Italy. There I was classified into the 462nd Company – that was a Jewish company but not the “Jewish Brigade.” I served there until the end of the war. I was Turin when the war ended.

The soldiers shot light munitions into the air and yelled, “The war is over, we won the war!” Japan was still in the war but it was over with Germany. I then applied to the “interpreter’s pool” because I wanted to go back to Austria and find out what happened to my parents. I learned a little Italian in Italy. But I couldn’t speak it well enough to say in good conscience that I know Italian. But apparently it was sufficient – I became an interpreter for German and Italian. I was in Carinthia for a start. After leaving Italy I was no longer in a Jewish unit, but with the English forces, usually as the only Jew.

Because I had indicated that I could speak Italian, I was sent back to Italy. I was sent to a war criminal’s prison in Rome. There I interpreted for the administration. I didn’t enjoy that, as I wanted to stay in Austria. I was in Vienna once in the meantime and determined that my parents weren’t there anymore. But I wanted to study in Austria. Then, finally, I was transferred to Austria.

Back to Austria

We were happy! The Nazis were gone and Austria was a free country. In Israel I was also with the “Free Austrian Movement.” We wanted to set up something new in Austria.

In the military I did the English school leaving qualification. I had already begun a qualification exam course in Israel. I had my aunt, who was in England, send me books and I studied for the A-Levels. The English military school leaving qualification was then relatively easy.

In Vienna I received a scholarship and had also saved money. For every month in the military you received a little money. I had it paid out to me in England and then sent to Vienna. I could live off of that for a year. But I immediately looked for a job in addition.

My wife, Kitty Suschny, born Pistol, had a brother, Harry Pistol, who was also in the English military. Kitty was born in Vienna on November 25th, 1924 and was saved with a Kindertransport to England.

For Passover [festival to commemorate the exodus of the Jews from Egypt] in 1947, the Americans invited all the Jewish soldiers of the Allied Armies in Vienna, and those already released, for a Passover celebration in Café Beethoven. The brother of my eventual wife registered himself and his sister. We encountered each other there for the first time. On the first evening she was at the table with an American who was interested in her, and I was with an English woman. Neither the English woman nor the American were there the next night, so suddenly we were sitting next to each other and began talking.

I was never in the Communist Party. I was in the “Democratic Students’ Union.” That was a communist camouflage organization; the leaders were all communists. I was a member there for a while, but wasn’t going to the Communist Youth any longer. One day I met a friend. We were already friends as children, and our mothers were also friends. He had been working at the Jewish-Historical Documentation. Officially it concerned itself with documentation; unofficially they were hunting war criminals. We gathered witness statements from people who were in ghettos in Poland or in the camps, and who could report on the people who had murdered Jews, or who had helped to murder Jews. The work was extremely important and I liked doing it. Because of these statements, dozens of Austrian police officers were arrested. This was still the time of the occupying powers; the Russians demanded the extradition of war criminals that they then brought to Russia. Unfortunately a few of them returned, but they had at least undergone something in the Russian camps.

Tadek Frydman was the head of this organization. In total we brought 50 to 100 people behind bars. Unfortunately not for good, but for some time at least.

Back then the communist, Heinrich Dürmazer, was the chief of the State Police. Then the social democrat, Peterlunger, was chief and nothing worked anymore. We couldn’t reasonably pursue our work. We then compiled a sort of documentation about the Jews in Austria. I was less interested in that; we weren’t historians. I felt very amateurish.

My New Life

Afterwards I studied chemistry and finished with a doctorate. Kitty and I were friends for seven years. We married one week after I finished my doctorate.

For a short time I was the private assistant for Professor Broda, with whom I wrote my dissertation. His grandfather was Jewish and he was in England during the war. Starting in 1954 I had a job in the armory as an auditor.

My wife and I ran a small textile shop on the side that only my wife stood inside of.

I distanced myself more and more from the Communist Party line. And I had even more to think about in 1956 when the revolution in Hungary was quelled by military intervention from Soviet defense forces. I signed against military build-up, but I wasn’t true to party principles, I never really was. Only at the start, when I didn’t know any better. From the moment I could think a bit more for myself, I was everything but true to the party line.

In 1957 the International Atomic Energy Agency came to Vienna. I applied there and was hired. For the next 26 years I was working for the International Atomic Energy Agency. That was my dream job. The work was interesting and it was a comfortable work environment. I could take many trips and I was paid well. I had everything you could wish for in a job. I stayed there until retirement.

In 1957 our daughter Eva-Ruth, married Dombrowski, was born. She is the only one of our three children who consciously lives Jewish, therefore traditionally, with her family. In her youth she was in Israel for half a year. She then studied medicine in Vienna and works as a doctor. She has three children: Daliah, Sonja, and Raphael. The children go to Jewish religion lessons. My daughter’s mother-in-law is also not pious, but she celebrates the Seder [the evening before Passover] with the children.

In 1960 our daughter Dinah, married Nemesszegy, was born. She is a medical-technical employee. She has a son named Joachim.

In 1962 our son Peter was born. He is a conscious Jew, but doesn’t live accordingly. He is self-employed, married, and has a son, Martin, and a daughter, Yvonne.

There were a few reasons why I came back to Austria. First, I thought I would still find my parents here. Later, I thought that with the Nazis gone, the country would develop democratically. Of course I didn’t know that there were still a lot of Nazis, more than is good for a country. But there were democratic organizations that seemed to more or less function.

During the Waldheim-Affair I felt awful because so much anti-Semitism came to the surface. I think of Waldhiem more as a senseless liar than as a Nazi. But at the time I didn’t feel like I was living in a Nazi country. I couldn’t live here if, at the outset, I saw a Nazi in every person. Then you couldn’t live anywhere except for Israel and I would have enough problems there. I don’t believe in collective guilt, that’s absurd.

Лео Гиновкер
Таллинн
Эстония
Interviewer: Emma Gofman

Мои родители родились и выросли в одном местечке. Называлось оно Ляды, находилось в России в восточной части Могилевской губернии. Сейчас это Беларусь. Обе мои бабушки и оба моих дедушки жили и умерли в этом местечке. Я их никогда не видел, знаю о них очень мало. Отца моего отца звали Мордух Гиновкер, имени матери моего отца я не знаю. Она рано умерла, а дед женился второй раз. От первого брака у деда Мордехая, кроме моего отца, был младший сын Давид. Он закончил в России гимназию и зубоврачебную школу. Когда в России в 1905 году начались еврейские погромы, Давид решил уехать из России. Мой отец дал ему денег,и, он смог уехать в Канаду. Там он работал зубным врачом. В начале 30х годов дядя Давид с дочкой Марой и Верой приезжал погостить к нам в Таллинн. Помню, что он все время благодарил отца за оказанную ему помощь. Став взрослыми, Мара и Вера переехали в США. О других родственниках отца я ничего не знаю.
Мой отец, Иосиф (Есель) Гиновкер родился в 1875 году. Окончил он только хедер, но был довольно грамотным человеком. Его родным языком был идиш, но он свободно говорил и писал по-русски. После окончания хедера отец несколько лет жил один в местечке Дубровны. Это тоже в Могилевской губернии. Там отец работал в пекарне, сначала был учеником, потом стал основным работником. Со своей будущей женой, моей мамой, они были знакомы с детства, их семьи жили недалеко друг от друга.
Моя мама, Хая Высотская, родилась в 1878 году. Ее родителями были Фридман и Ханна Высотские. Мама в детстве училась немного. На идишь она хорошо говорила, читала и писала, а по-русски могла только говорить. Мои родители поженились весной 1900 года, их свадьба была в синагоге местечка Ляды. Поженившись, они уехали жить за 600 км от родного местечка в город Ригу. Там они арендовали маленькую пекарню, в которой они работали вдвоем. Отец пек баранки, пряники, а мама их продавала. Они прожили в Риге 6 лет. За это время у них родились четыре ребенка, двое из которых умерли в младенчестве. В 1906 году родители с двумя сыновьями – Овсеем (1902 г.) и Самсоном (1903 г.) переехали в Эстляндскую губернию в город Таллинн (тогда Ревель). Здесь отец открыл небольшой магазин, в котором продавали чай, конфеты, селедку и другие продукты. За товаром отец ездил в Россию. Жили они в небольшой квартире, которую снимали у коменданта города. Торговля у отца шла неплохо, и, через 6 лет родители купили дом. Это был деревянный двухэтажный 4х-квартирный дом с большим красивым садом: в саду цвела сирень, действовал фонтан и разгуливал живой павлин. От всей этой красоты пришлось отказаться, потомучто отец начал создавать свое производство. Во дворе построили небольшую конфетную фабрику, в подвале дома оборудовали пекарню, где пекли пирожные. Отец назвал свою фирму «Орел». К 1920 году в ней работало уже несколько десятков человек. Наша семья к этому времени увеличилась: в 1907 году родился мой третий брат Макс (Мендель), а в 1914 году родился я. Мне дали имя Лео, а звали всю жизнь Мориц. В детстве  мы читали сказку, героев которой звали Макс и Мориц. Брат был Макс, а меня старшие братья стали звать Мориц. Так меня звали дома, в школе, друзья после школы.
Наш дом был вполне благоустроен. В нем было электричество, водопровод, канализация. Отопление было печное. Я помню, как дворник приносил нам в квартиру дрова. Мы жили на 2ом этаже, в нашей квартире было 7 комнат. Остальные 3 квартиры в доме мы сдавали в аренду. Рядом с нами на 2ом этаже в небольшой квартире много лет жила еврейская семья. Глава семьи был крепкий, здоровый мужчина. Он имел скотобойню и магазин, где продавал кошерное мясо. Я с ним играл в шашки. Он мог перед игрой выпить штоф водки, а потом выиграть у меня подряд несколько партий.
Мама одна уже не справлялась с домашним хозяйством, поэтому у нас появилась прислуга. Одна женщина – эстонка помогала маме на кухне, другая убирала квартиру. У меня до 6 лет была няня. Это была пожилая эстонка. Благодаря ей я легко освоил эстонский язык. У нас дома звучало несколько языков. Мать с отцом между собой всегда говорили на идиш. Я и мои братья идиш знали, но пользовались им редко. Братья учились в русской гимназии, поэтому основным языком общения в нашей семье стал русский. Родители с нами тоже говоили по-русски. С прислугой говорили по-эстонски, хотя родители эстонский язык знали плохо. Тогда в Эстонии говорили на 3х языках: эстонском, русском, немецком. Родители обходились русским, проблем не возникало.
Мои родители не были очень религиозными, но основные еврейские традиции в семье соблюдались. Мясо покупали только кошерное в специальных магазинах. Отдельной посуды для приготовления молочных и мясных блюд у нас не было. Отец с матерью ели всегда только кошерную еду, а для нас, детей, это было не обязательно. По праздникам родители ходили в синагогу, мы с братьями тоже ходили, пока были маленькими. Отец переводил нам молитвы с иврита, объяснял их смысл. У нас у всех была Бар-Мицва. Меня готовил к Бар-Мицве друг отца, который был родом тоже из местечка Ляды. Звали его Аврум Левин. Он был человеком очень образованным, большим знатоком Торы и иврита. Он со мной занимался несколько месяцев, и, я на Бар-Мицве хорошо прочитал отрывок из Торы. Это было в Таллиннской синагоге. Кроме нашей семьи, там было много наших знакомых.
Повзрослев, мы с братьями уже не посещали синагогу. Родители, мне кажется, относились к этому спокойно.
Еврейские праздники, такие, как Рош Ха-Шана, Ханука, Песах у нас дома всегда отмечались. Перед праздниками, я помню, в квартире все тщательно убирали, мыли, чистили посуду. Особенно, перед праздником Песах. Седер был всегда на Песах, маца, конечно, была. Мои родители были общительными, гостеприимными людьми. Поэтому за праздничным столом было всегда много гостей. Приходили друзья, знакомые. Дружили родители только с еврейскими семьями, причем, многие из них были родом тоже из белорусских местечек. У отца был довольно вспыльчивый характер, а мама была человеком мягким, добрым. Они уравновешивали друг друга. У нас дома никогда не было скандалов и шумных ссор, мы понимали и уважали друг друга. Отец был человеком энергичным, предприимчивым., всегда много работал. Еще он был честным и очень справедливым человеком. Все, с кем отец работал, его очень уважали. Политика, общественная жизнь отца не интересовала. Он не входил ни в какие партии, общества или корпорации, которые были созданы в большом количестве во время Еврейской Культурной автономии в Эстонии (3).
Читал отец много, братья и я потом тоже много читали. У нас была большая библиотека, весь кабинет отца был заставлен полками с книгами. Книги были на русском языке и на идиш. Конечно, на русском языке книг было больше, на идиш в России и в Эстонии книг издавали мало. В нашей библиотеке было прекрасное издание «Божественной комедии» Данте в 2х томах, были шикарные в золоченных переплетах тома «Путешествия царя Николая», на идиш были сочинения Шолом-Алейхеме ...
Газеты к нам приходили на русском языке. Одна газета, я помню, называлась «Сегодня», издавалась она в Риге. Приложением к ней был информационный листок «Вести дня», который издавался в Таллинне.
Родители любили ходить на концерты и спектакли. Чаще это были выступления русских артистов, иногда – еврейских. В рестораны мать с отцом не ходили никогда, это не было принято тогда в нашей семье.
И у отца и у матери был радикулит, поэтому каждое лето, начиная с 1915 или 1916 года они ездили отдыхать и лечиться на грязевые курорты. Таких в Эстонии было 2: маленький городок Хаапсалу (до 1918 г. Гапсаль), расположенный юго-западнее Таллинна на берегу Балтийского моря, и городок Куресааре на острове Сааремаа. В Хаапсалу ездили на поезде, а в Куресааре на пароходе. Братья уже были большими, их курорты не интересовали, а меня родители много лет брали с собой. Своей дачи у нас не было, поэтому мы дачу снимали и были на пансионе. На процедуры родители ходили в лечебницу. В одно лето меня даже зачем-то посадили в грязевую ванну. Обычно рядом снимали дачу семьи наших друзей или знакомых. Несколько лет подряд это была семья Изрим. Глава семьи был в то время компаньоном моего отца. Их сын Илья был старше меня на 2 года, и, мы с ним очень весело проводили время на даче. Через много лет, в Советское время, Илья Изрим работал начальником отдела в Министерстве здравохранения Эстонии.
Часто отдыхал у нас на даче мой друг Арон Тамаркин, потому что его семья не имела возможности снимать себе дачу. Наши отцы были земляками и дружили с детства. Отец Арона, Шмаръя Тамаркин, был первым директором Таллиннской еврейской гимназии. Кроме того, он преподавал там идиш. Арон был хорошим музыкантом, веселым и интересным человеком. Мы с ним были друзьями на протяжении всей жизни. В советское время он работал директором музея театра и музыки в Таллинне.
В 1920 году я пошел в первый класс Таллиннской еврейской начальной школы. Располагалась она на улице Рао. Это было небольшое двухэтажное здание, которое принадлежало семье преподавателей Гильдебрант. Класс у нас был большой, детей 25. Школа работала 2ой год, поэтому в ней было всего 2 класса. Преподавание велось на русском языке, но с первого класса учили идиш, иврит, эстонский языки. Потом школу перевели в здание синагоги, вернее, в пристройку к синагоге. В 1924 году было открыто новое здание Таллиннской еврейской гимназии (), куда мы перешли учиться. Школа принадлежала еврейской общине. Может быть государство ее тоже поддерживало, этого я не знаю. Обучение было платным, за малоимущих платила община. В школе проводились еврейские праздники, работали кружки. Школьные праздники в памяти не остались, а участие в кружках запомнилось. В восьмом классе я посещал сионистский кружок, назывался он "Эмуна". Мы не были правими, как сионистское движение "Бейтар" или левыми, как сионисты из "Хашомер Хацаир". Мы были посередине. Евреи ведь не могут быть все одного направления. Мы читали литературу о Палестине, готовили доклады о сионизме, мечтали поехать в Палестину строить еврейское государство. Многие потом поехали, среди них был мой друг Давид Гершанович. Его семья жила недалеко от нас, там было 7 или 8 детей. Давид был на год старше меня. В Палестину он поехал в 18 лет.
У нас дома, как во многих еврейских домах, всегда стояли две копилки. Одна ("Керен кайемет") бело-голубая, другая ("Керен хайесот") желтая. В них собирали деньги для приобретения земельных участков в Палестине.
Мне нравилось заниматься в школе в спортивных кружках. Особенно серьезно у нас была поставлена гимнастика. Преподавал ее бывший царский офицер Утехин. Я играл в футбол, занимался гимнастикой, легкой атлетикой, был членом спортивного клуба "Маккаби", но больших спортивных достижений у меня не было.
Учился я хорошо по всем предметам. Особенно легко мне давались языки. Окнчив школу, я хорошо знал русский, эстонский, немецкий, идиш, иврит. По английскому языку я брал частные уроки, преподаватель английского языка приходил заниматься со мной к нам домой.
А с музыкой у меня отношения не сложились. В школе вел уроки пения контор Таллиннской синагоги Гуревич. Он приходил на уроки с очень интересной шестигранной гармошкой.  На первом уроке пения было прослушивание. Когда дошла до меня очередь, он камертоном извлек какую-то ноту, я ее спел. После чего контор сказал: - "Уходи и больше ко мне на уроки не приходи". Я до сих пор на него сердит. А музыку я люблю. Став взрослым, я с удовольствием посещал концерты симфонической музыки, особенно, когда оркестром дерижировал внук нашего контора Гуревича Эри Клас.
Школу я окончил в 1931 году. Мать меня уговаривала: "Учись, сынок ! Поезжай куда хочешь, только учись !". Но я никуда не поехал. Какое-то время я отдыхал, развлекался с друзьями, потом отец начал вводить меня в курс дела нашей фирмы. Называлась она теперь "Гиновкер и Ко", в ней работали около 300 человек. Основу фирмы составляла большая шоколадная фабрика, которую отец построил в конце 1920 годов. На ней выпускали шоколад, шоколадные конфеты, мармелад, печенье, галеты для эстонской армии, мацу для еврейской общины. Я занимался в нашей фирме экспортом, потому что наша продукция продавалась не только в Эстонии, но и по всему миру. Мы отправляли конфеты в США, в Англию, в Швецию, Южную Африку и тд. По биржевым справочникам я находил фирмы-импортеры, заключал с ними контракты, отправлял товар. Мне эта работа нравилась. В 1934 году меня призвали на срочную службу на 1 год в Эстонскую армию. Я служил рядовым в 10м пехотном полку в г. Таллинне. Жили мы в военной казарме, иногда нас отпускали на выходные дни домой.
В 1935 году команда нашего спортивного клуба "Маккаби"собиралась поехать на "Маккебиаду" в Палестину. В составе команды были два моих хороших друга.  Один из них был штангистом, другой - теннисистом. Я решил поехать с ними в качестве болельщика, тем более, что это давало мне возможность встретиться с нашими деловыми партнерами в Ливане и в Египте. Поездка получилась очень интеренсой. На поезде через Варшаву и Вену мы прибыли в румынский порт Констанца, оттуда на пароходе приплыли в Хайфу. "Маккабиада" была в Тель-Авиве. Он поразил меня своим негородским видом. Засыпанные песком улицы без тратуаров, малоэтажные дома. Там я встретился со своим другом Давидом Гершановичем, видел, как трудно живут наши эмигранты в Палестине, как они много и тяжело работают. "Маккабиаду" я, к сожалению, не увидел, потому что мне пришлось в это время поехать в Бейрут, затем в Александрию. Оттуда я через Венецию вернулся домой.
Теперь расскажу о своих братьях. Самым старшим братом был Овсей. Он окончил в Талинне русскую гимназию, отслужил 1 год в эстонской армии в батальоне, который строил мосты. Потом он учился в Германии, получил диплом горного инженера. Почему-то Овсей очень хотел поехать в СССР и работать там горным инженером, но, к счастью, у него это не получилось. В середине 1920х годов Овсей вернулся в Таллинн. Сначала он помогал отцу, а потом завел свое дело. Вместе со своим компаньоном они построили красильную фабрику, где красили ткани. Потом Овсей с другим компаньоном купили небольшое судно и занядись подъемом затонувших в Финском заливе кораблей. Он не был женат.
Второго брата звали Самсон (в свидетельстве о рождении написано Симсон). Он тоже окончил русскую гимназию в Таллинне и поехал учиться во Францию. Три года он жил в городке Тулузе, но, учился, наверное, не очень усердно. Вернулся Самсон в Таллинн без диплома, и, стал работать в отцовской фирме. Он занимался финансами. В 1938м или 1939м году у Самсона был большой роман с женщиной-эстонкой. Он хотел жениться, но родители не дали согласия на этот брак. Самсон не пошел против их воли. С горя он поехал в Ригу и женился там на молодой девушке-еврейке. Звали ее Инна. Самсон был намного старше жены. Конечно, это не был брак по любви. Поселились молодожены в нашем доме в соседней квартире. В июне 1941 года они ждали рождения ребенка.
Третьего брата, который был на 7 лет старше меня, назвали Мендель. Потом он стал Максом. После окончания русской гимназии и службы в армии сапером, Макс уехал учиься в Италию, в город Генуя. получив димплом инженера-кораблестроителя, он вернулся в Таллинн. Через год он опять поехал учиться, теперь в Англию. в Лондон. Там Макс окончил университет и перед войной вернулся домой. Он очень любил учиться, к концу жизни у него было 4 диплома о высшем образовании. У Макса были прекрасные способности к изучению языков. Он хорошо знал русский, эстонский, идиш, иврит, английский, немецкий, итальянский языки.
В сентябре 1939 года мы отправили в США через Хельсинки большую партию конфет. Но в Европе уже шла война, корабль из Хельсинки в США не пошел, весь груз остался в Хельсинки. Макс в это время находился в Финляндии. У нас там было небольшое, но очень доходное производство. Мы арендовали в Хельсинки консервный завод и выпускали, пользующиеся большим спросом в Финляндии, маринованые огурцы. Послушав передачи "Би-би-си", поговорив с моряками, Макс очень встревожился. Он написал отцу, что в Эстонии могут произойти опасные перемены, надо все бросать и переезжать в Финляндию. Денег от продажи партии конфет на первое время хватит. Отец, который никогда не интересовался политикой, ответил, что надо вернуть все кредиты, выполниьт все контракты, отдать все долги, а потом уезжать. А пока надо работать. Он делами в это ремя уже мало занимался, работали мы с братьями.
Приход советской власти в Эстонию в июне 1940 года мы всей семьей встретили в Таллинне. Все наше имущество (фабрики, несколько домов, магазин, корабль, автомобили) сразу национализировали, радиоприемники конфисковали. Братьев с фабрики убрали, а меня почему-то оставили. Я стал начальником планового отдела, у меня даже были в подчинение 2 или 3 человека. Мы тогда в этих планах ничего не понимали, но что-то в отделе делали: рисовали какие-то графики, вывешивали их на стенке, посылали куда-то отчеты. Директором фабрики поставили эстонца, маляра по профессии. Фабрика как-то работала. Сырье приходило из России, туда же отправляли готовую продукцию. Братья устроились работать в какие-то артели, зарплату нам платили, жить можно было. В нашу квартиру (она была уже не наша, а государственная) вселили еще одну семью. Это была еврейская семья, муж с женой. Он был компазитором, работал в военном театре, фамилия его была Ветлин. Они были поражены обилием товаров в эстонских магазинах и скупали все подряд: мебель, велосипеды, костюмы, постельное белье. Ничего этого в СССР тогда в свободной продаже не было. Ветлин был убежден, что войны не будет, а слухи о готовящемся нападении со стороны Германии - провокация.
14 июня 1941 года (8) в 2 часа ночи нам позвонили в дверь. Когда открыли, вошел какой-то комиссар и четыре солдата с винтовками. Нас всех разбудили, посадили в столовой вокруг стола, и, комиссар зачитал нам постановление Президиума Верховного Совета Эстонской ССР о том, что наша семья выселяется из Эстонии. В этом постановлении и в дальнейшем насназывали "социально опасными элементами". Нам дали 2 часа на сборы, причем этот комиссар все время говорил: "Много вещей с собой не берите! Вам там все дадут !" Мы, наивные, ему поверили, взяли с собой несколько чемоданов с оджедой и немного еды. На первом этаже у нас жила тоже еврейская семья - муж с женой и сын лет восьми. Они были владельцами кожевенной фабрики. Их тоже вместе с нами затолкали в кузов грузовика, маму и беременную Инну посадили в кабину и повезли на станцию. Когда нас вели к вагонам, я увидел, что с нами нет Овсея. Конвоир меня успокоил: "Придет брат". Нас затолкали в телячьи вагоны с решетками на окнах, женщин и мужчин отдельно. В углу вагона в полу была дырка, это был туалет. Беременной Инне разрешили до родов остаться в Таллинне, с ней оставили нашу маму. Мы ехали долго, не помню сколько. Уже началась война, навстречу нам шли эшелоны с военной техникой. Первые дни нам не открывали двери вагонов, потом уже открывали, давали подышать. Наконец, мы прибыли на станцию Котельнич,  это недалеко от города Кирова (теперь Вятка, это 1500 км восточнее Таллинна). Там нас всех посадили на пароход, который шел вниз по реке Вятке. Конвоя не было, нам разрешили самим выбирать пристань, на которой мы хотим сойти. Жилье и работу тоже должны были найти сами. Мы поселились недалеко от небольшого города Кильмеза. Я, Макс и Самсон устроились работать счетоводами в три разных колхоза. Мы снимали комнаты, отец жил со мной. Работали мы по договору, колхозы нам давали немного продуктов, в основном овощей. Помню постоянное чувство голода, но шла война, всем было трудно.
У нас не было паспортов, мы не имели права никуда уезжать, должны были один раз в месяц отмечаться в милиции. Больше мы ничем не отличались от эвакуированных. А на долю Овсея выпало много страданий. Когда нас депортировали, он услышал, что главу семьи отправят в исправительный лагерь, а членов семьи в ссылку. Овсей пожалел старого отца и выдал себя за главу семьи. А так как Овсей был очень похож на отца, конвойные не заметили подмены. Отец остался с нами, а брат попал в лагерь на лесоповал. Условия в лагере были совершенно нечеловеческие: голод, холод, тяжелая работа. Овсей пробыл там 5 лет, чуть не умер от пелагры, чудом выжил.
Когда Овсея в 1946 году освободили, он приехал к нам в Кировскую область. Жена Самсона Инна в конце июня 1941 года родила сына и успела с ним уехать из Таллинна до прихода немцев. Она даже сумела найти нас в Кировской области. А мама наша осталась в Таллинне, хотя возможность уехать была. Мы не знаем, почему она осталась и как погиба. В 1991 году из государственного архива Эстонии мне выдали справку, в которой сказано, что еврейка Хая Гиновкер была уничтожена 18 ноября 1941 года.
Может быть ее уговорила остаться подруга, которая была родом из Вены. Она все время рассказывала, каке немцы вежливые, воспитанные, хорошие люди. Я думаю, что депортация спасла нашу семью, мы бы тоже все остались в Таллинне и погибли, потому что мы не верили, что цивилизованные люди могут совершать такие зверства. Отец не намного пережил маму. Он умер в городе Килимезе в 1944 году.
Мы с братьями жили и работали в Кировской области до 1947 года. Мне за хорошую работу даже дали медаль «За доблестный труд». Поэтому мне на несколько дней раньше, чем братьям, дали справку об освобождении. Мы имели право жить в любом месте СССР, кроме Таллинна, поэтому наши пути с братьями сначала разошлись. Овсей поехал в Ташкент, где у него были знакомые. Там он устроился работать в артель, торгующую фруктами. Они переправляли самолетами свежие и сушеноые фрукты из Ташкента в крупные города СССР. Овсей имел хороший заработок и, при необходимости, помогал нам деньгами.
Самсон поехал в Ригу. С Инной они уже были в разводе. Она не считалась с ссылкой и в 1945 году вернулась с детьми в Ригу. У нее было два сына: Андрей, который родился в Таллинне, и Марк, который родился в Кировской области. Впоследствии Инна вышла замуж за мужчину, которого любила еще до замужества. Его фамилия была Каплан. Он усыновил младшего сына Инны Марка, и, как только появилась возможность, семья Каплан уехала в Израиль. А тогда, в 1947 году, Самсон хотел жить в одном городе со своими детьми, чтобы иметь возможность с ними встречаться и им помогать.
Макс уехал в Москву и там женился. Его жена Цива была моложе Макса лет на 15. Она преподавала французский язык. Вскоре у них родился сын Александр. Они жили в центре Москвы в маленькой комнатушке вчетвером: Макс, Цива, ее мать и маленький Александр. Макс работал составителем русско-итальянского словаря. А я приехал в Таллинн, хотя этого нельзя было делать. Друзья дали мне маленькую комнату, работал я по договорам. На постоянную работу я устроитоться не мог, так как жил в Таллинне нелегально. В 1948 году я женился. Моя жена Ирена была вдовой. Ее муж служил на флоте и погиб в начале войны. Она жила с маомой и семилетним сыном Михаилом. Ирена росла в онемеченной еврейской семье, кончила немецкую гимназию, языком общения в семье был немецкий. До войны их семья владела галантерейным магазином модных товаров. Ее семья не была религиозной. Мы познакомились с Иреной, когда она пришла в гости к моим друзьям, у которых я снимал комнату.
В 1950м году бывших ссыльных из Эстонии начали опять отправлять в ссылку. Оказалось, что их отпустили по ошибке, слишком рано. В ссылку опять ехать не хотелось и я улетел из Таллинна в Ташкент к Овсею.
Устроиьтся на работу там было трудно. Как-то я прочитал объявление, что требуется экономист-бухгалтер в геологическую экспедицию и пошел по указанному адресу/ там меня спросили, почему я уехал из Эстонии. Я сказа, что жене надо сменить климат, у нее безедова болезнь. Надо мной посмеялись, оказалось, что таким больным рекомендуют уезжать из Ташкента. Но на работу меня взяли. Наша экспедиция работала в пустыне, в Каракумах. Я был бухгалтером, а моя жена – лаборантом. Жили мы в землянке, которую рабочие вырыли в песке, летом было очень жарко, воды и еды было мало. Но люди с нами работали хорошие, жили мы спокойно. На следующий сезон пришел новый начальник экспедиции. Он внимательно изучил мои документы, понял, кто я такой, и, я опять оказался в ссылке. Жена считалась свободной, она могла уехать, но осталась со мной. Местом ссылки мне определили город Нукус. Это тоже в Узбекистане, в 650 км от Ташкента, недалеко от Аральского моря. Жили там, в основном, узбеки и казахи. Мы купили совсем маленький домик, бывший хлев. Настелили полы, провели электричество, покрасилистены и стали в нем жить. Материально мы там жили неплохо, потому что оба работали, хорошо зарабатывали. Но все вокруг было чужим: люди, их образ жизни. Жена очень скучала по сыну, который остался с бабушкой в Таллинне. Через 2 года я попросил отбыть ссылку в г. Кирове. Все-таки, европейский город и нет такой изнурительной жары. А, самое главное, там уже с 1951го года отбывали ссылку Макс с женой и ребенком и Самсон. Мы с женой приехали туда в 1953 году. Вскоре к нам в Киров приехал в гости из Ташкента Овсей, его тоже задержали и оставили в Кирове на положении ссыльного. Мы опять были вместе. Опять были «социально опасными элементами» и не имели никаких гражданских прав. Дальше наши судьбы сложились по разному.
Овсей работал в Кирове инженером в проектном институте. После того, как в 1958 году его освободили из ссылки, он подал документы на выезд в Израиль. Ему отказали. Овсей поехал в Литву, думая, что оттуда уехать легче. Не удалось. Он много раз подавал документы на выезд, ему все время отказывали. В 1968 году Овсей вернулся в Таллинн и опять подал документы. На этот раз он просил разрешения поехать в Израиль в гости к Инне, бывшей жене Самсона. Ответ пришел неожиданно быстро: «в гости нельзя, а навсегда - можно». На сборы и отъезд была дана одна неделя. Овсей успел уехать. В Израиле они вместе с Инной завели свое дело. У них была небольшая коптильня, где они коптили канадскую лососину. Дело успеха не имело и вскоре закрылось. Потом Овсей несколько лет жил и работал в Эилате. Уйдя на пенсию, он поселился в Тель-Авиве. Когда Овсею было 94 года, он один прилетел в Санкт-Петербург, чтобы встретиться со мной и с Максом. Через год он умер в Тель-Авиве.
Самсон в Кирове работал главным бухгалтером в Кировской областной больнице. Он опять женился. Его жену звали Белла, она была белорусской еврейкой. В середине 1950х у них родилась дочь Ольга. Старший сын Самсона Андрей жил то в семье матери, то в семье отца. Школу он окнчил в Кирове. Андрей оказался очень способным юношей и смог поступить учиться в один из институтов Академгородка (). Он получил диплом физика и остался работать в Академгородке. В 1970е годы Андрей эмигрировал в Канаду. Через несколько лет он смог оформить разрешение на въезд в Канаду отцу и его семье. Но самсон неожиданно умер, а его жена и дочь после его смерти уехали в Канаду. Макс работал в Кирове иненером на швейной фабрике. После окончания ссылки его семья осталась жить в Кирове. Их сын Александр окончил там школу, институт, потом работал преплдавателем в институте. Затем он переехал в Сенкт-Петербург (тогда Ленинград). Александр женат. Сейчас у него есть уже взрослая дочьи маленькая внучка. Он владелец какой-то фирмы по продаже недвижемости. Макс с женой в конце 1990х годв тоже переехал в Санкт-Петербург. Макс умер в 2002 году в возрасте 95 лет. Мы с женой жили в Кирове до 1958 года. Я работал экономистом в большой организации «Кирлес». А Ирену наш знакомый музыкант устроил работать костюмершей в театр. Мы снимали квартиру. С нами жил сын жены Михаил. После окончания ссылки мы вернулись в Таллинн, сначала жили у тещи. Так как я опять не имел права жить и работать в Таллинне, мне пришлось на 2 года поехать в Карелию (севернее Санкт-Петербурга). Там я работал в организации, которая заготавливала лес. Затем все нормализовалось.я вернулся в Таллинн, устроился на работу начальником отдела снабжения в организацию, которая поставляла и ремонтировала сельскохозяйственную технику. Там я проработал 30 лет. Мы с женой получили небольшую квартиру в центре города. Сын жены Михаил окончил институт и сейчас работает директором еврейской школы в Таллинне., той самой школы, которую я окончил. Ирена умерла в 1980 году.
Через полтора года я женился. Моя вторая жена Стелла была в разводе. От первого брака у нее был уже взрослый сын. Сейчас у Стеллы, кроме сына, два взрослых внука. Я знал ее раньше, потому что с ее братьями я учился в еврейской школе. До войны Стелла окончила английский колледж, во время войны была в эвакуации в России. После войны ее семья вернулась в Таллинн, и, Стелла работала в милиции секретарем. В 1952 году во время антисемитской компании ее уволили из милиции. Потом Стелла много лет работала лаборантом в технической лаборатории.
Сейчас мы оба на пенсии, живем вдвоем, помогая друг другу и заботясь друг о друге. Мы члены еврейской общины Эстонии, участвуем, насколько нам позволяет здоровье, в проводимых в общине мероприятиях.
Я прожил долгую жизнь. Я не религиозен. Несмотря на это, и в детстве, и в зрелости, и в старости, я всегда знал и помнил, что я еврей. Всегда им себя ощущал. Во время антисемитских кампаний в СССР я находился в ссылке, поэтому меня не притесняли и не увольняли с работы. Я считаю, мне повезло.

Louise Eva Papo
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Oktober 2001
Interviewer: Sandra Slomovits

Louise Eva Papo starb am 1. November 2002, ein Jahr nachdem sie interviewt wurde, in Wien.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Mein Ehemann
Während des Krieges
Von England nach Afrika
Rückkehr nach Europa
Glossar

Meine Familiengeschichte

Geboren bin ich in Wien, knapp nach Beginn des 1. Weltkrieges, am 8. November 1914. Das bedeutet, dass ich jetzt fast 87 Jahre alt bin. Mein Vater hieß Dr. Hugo Fleischer. Er wurde am 6. Januar 1889 in Olmütz geboren. Die Stadt Olmütz heißt auf Tschechisch Olomouc und liegt in Mähren, im heutigen Tschechien. Olmütz war damals hauptsächlich durch die Olmützer Quargeln bekannt. Olmützer Quargeln sind ein ziemlich stark riechender Käse.

Mein Vater hatte einen Buckel. Er wurde als Kind fallen gelassen und hat eine Rückratverletzung davon getragen, die man damals noch nicht reparieren konnte. Mein Vater war schlank und wäre groß gewesen, aber durch den Buckel war er nicht groß. Wegen des Buckels wurde er auch im 1. Weltkrieg nicht eingezogen.

Meine Großeltern hießen Sigmund und Anna Fleischer, sie war eine geborene Bruckmann. Der Großvater wurde 1862 geboren, die Großmutter 1863. Der Großvater war Kommerzialrat und leitender Direktor einer Spiritusfabrik in Olmütz und einer Schokoladenfabrik in Liebau [tschechisch: Mesto Libava]. Ich habe mit meinen Eltern in Wien gewohnt, aber wir haben die Großeltern öfter besucht. Beide starben 1932 in Olmütz, die Großmutter im August, der Großvater im Dezember.

Mein Vater hat ein Gymnasium besucht und die Matura gemacht. Dann kam er zum Studieren nach Wien. Er hatte ein Doktorat in Philosophie, Musik und Deutsch der Wiener Universität. Er arbeitete als Prokurist in einem Büro in Wien. Mehr weiß ich nicht, denn über Geschäftliches wurde zu Hause nicht gesprochen.

Meine Mutter Flora ist am 6. Dezember 1888 in Wien geboren. Ihre Mutter, Esther Kunz, starb 1889 an Kindbettfieber. Der Großvater, Albert Kunz, war Tierpräparator, er hat Tiere ausgestopft. Genaueres weiß ich nicht. Nach dem Tod meiner Großmutter hat er wieder geheiratet. Seine zweite Frau hieß Emma, mit ihr hatte er noch vier Kinder, also Halbgeschwister meiner Mutter. Die Halbgeschwister kannte ich sehr gut, und ich hatte sie auch sehr gern, aber leider erinnere ich mich nicht an alle Namen. Der jüngste hieß Heini. Dann gab es die Tante Hedwig - Hedi genannt - die später in England lebte. Sie ist im Jahr 1904 geboren und war mit einem Engländer namens Searle verheiratet. Den habe ich auch noch gekannt. Ich glaube, sie hatte ein Kind, das aber früh gestorben ist. Der jüngste Bruder hatte eine jüdische Emigrantin geheiratet. Sie sind gemeinsam nach Amerika ausgewandert. Eine Halbschwester meiner Mutter ist nur zehn Jahre älter als ich. Das letzte Mal habe ich sie zu ihrem 90. Geburtstag gesehen - sie lebt in England. Es gibt noch einen Onkel, der nach Amerika geflüchtet ist. Aber von dem habe ich schon ewig nichts gehört. Dem hab ich im Namen seines älteren Bruders, der in Wien war und der nicht mehr selber schreiben konnte, einen Brief geschrieben. Die Stiefmutter meiner Mutter hab ich nicht gut gekannt. Sie lebte als alte Dame im jüdischen Altersheim in der Seegasse und wurde 1942 nach Theresienstadt [heute: Tschechien] deportiert, wo sie dann gestorben ist.

Mit 15 Jahren hat meine Mutter zu arbeiten begonnen. Da sie sehr wissbegierig war, ging sie nach der Arbeit in die Volkshochschule, und hat dort Englisch und Französisch gelernt. Sie wurde Fremdsprachenkorrespondentin und hat jahrelang, bis in die 1920er-Jahre bei einer Bank gearbeitet. In der Wirtschaftskrise sind die Banken zusammengebrochen und sie hat ihre Arbeit verloren. Bis meine Eltern vor dem Holocaust nach Prag geflüchtet sind, hat meine Mutter für ‚Lloyds agents’, eine große englische Versicherung in Wien, gearbeitet. In Prag konnte sie nicht mehr arbeiten, da sie nicht genug tschechisch konnte.

Meine Kindheit

Ich bin im 2. Bezirk, in der Fugbachgasse, geboren. Ich heiße Louise Eva. Ich glaube nicht, dass ich einen jüdischen Namen habe, aber Eva ist sowieso ein jüdischer Name, denn Eva ist auf Hebräisch Chava. Meine Volksschule war in einer kleinen Seitengasse der Heinestraße, der Holzhausergasse. Das war keine jüdische, sondern eine ganz gewöhnliche Volksschule. Als ich sechs Jahre alt war und gerade in die Schule ging, haben wir im Unterricht über Affen gesprochen, und da hieß es: ‘Der Affe hat eine fliehende Stirn und einen vorstehenden Unterkiefer.’ Und da ich doch den falschen Biss habe, hat ein Kind in der Klasse gesagt: ‘So wie die Louise!’ Und ich habe mir jahrelang eingeredet, dass ich schrecklich hässlich bin und dass ist aussehe wie ein Affe, und ich habe mich deshalb nie von der Seite fotografieren lassen.

In der Holzhausergasse gab es auch eine tschechische Schule für Kinder von tschechischen Eltern, die ihre Kinder auf Tschechisch unterrichten ließen. Meine Eltern hatten im Jahre 1919 für die Tschechoslowakei optiert, aber ich bin in eine deutschsprachige Schule gegangen. Als ich in die 2. Volksschulklasse ging, sind wir in die Obere Donaustraße übersiedelt. Daher bin ich dann noch zweieinhalb Jahre in die Volksschule in die Kleine Sperl Gasse gegangen. Ich war immer eine sehr gute Schülerin. Ich hätte wahrscheinlich schon nach der 4. Klasse ins Gymnasium gehen können, aber meine Eltern haben gemeint, ich sei ein zartes und nervöses Kind, und es wäre besser für mich, noch ein Jahr in der Volksschule zu bleiben. Meine Mutter begann bereits mit mir Englisch zu lernen, als ich neun Jahre alt war. Als ich mit zehn Jahren ins Gymnasium kam und wir Französischunterricht bekamen, habe ich die beiden Sprachen durcheinander gebracht. Da wurde mit dem Englisch aufgehört. Als ich dann in der 4. Klasse Gymnasium war, hat der Englischunterricht in der Schule begonnen, und da habe ich wieder mit der Mutti Englisch gelernt. Später, auf der Universität, habe ich auch wieder Englisch gelernt. Leider konnte ich mein Studium nicht mehr abschließen, weil die Juden dann nicht mehr zugelassen waren.

Meine erste, und für viele Jahre einzige antisemitische Erfahrung, hatte ich ganz knapp nach Schulbeginn, in der 1. Klasse. In dem Haus, in dem wir wohnten, wohnte auch ein christliches Mädchen, das in meine Klasse ging. Meistens sind wir nach der Schule gemeinsam nach Hause gegangen. Eines Tages sagte sie zu mir, wir waren gerade vor unserem Haus angekommen: ‚Du hast den Jesus umgebracht!’ Da habe ich gesagt:
‚Nein, ich habe niemanden umgebracht!’
‚Doch, du hast den Jesus umgebracht!’ Ich wusste natürlich nicht, wer Jesus ist, aber dass ich niemanden umgebracht hatte, das wusste ich. Da haben wir zu streiten begonnen, wir haben uns sogar geprügelt. Ich habe sie gebissen, und daraufhin von meinen Eltern eine Strafe bekommen, weil man natürlich niemanden beißen darf: es gehört sich nicht. Aber das war das einzige Erlebnis dieser Art, den Rest meiner Schulzeit habe ich von Religion oder Antisemitismus nichts gespürt. Das blieb so, bis der Hitler 1933 in Deutschland populär wurde. Da erinnere ich mich an ein Mädchen in der Klasse, das eine begeisterte Nazi war. Aber Juden und Religion waren einfach kein Thema!

Meine Eltern waren nicht religiös, sie waren völlig assimiliert und haben keine Feiertage gehalten. Über Religion wurde nie gesprochen. Aber da Religion damals ein Pflichtfach in der Schule war, bin ich natürlich in den jüdischen Religionsunterricht gegangen. In der Volksschule in der Holzhausergasse waren die jüdischen Kinder in der Minorität, in der Kleinen Sperlgasse waren wir in der Majorität.

Als ich fast 15 Jahre alt war, habe ich mich mit einem Mädchen in der Schule angefreundet, deren Eltern orthodoxe polnische Juden waren. Sie hat mich am Jom Kippur 1 in den Tempel mitgenommen. Am Vortag hat sie zu mir gesagt: ‚Morgen früh darfst du nicht essen, du kommst zu mir, und wir verbringen den Tag miteinander.’ Ihre Eltern waren sehr fromm, und der Vater hat natürlich einem Mädchen oder einer Frau nicht die Hand gegeben, die Mutter hat einen Scheitl, eine Perücke, getragen. Sie besuchten den Tempel in der Glockengasse Nummer 4, denn die städtischen Tempel waren dem Vater meiner Freundin nicht fromm genug. Im Vorderen Teil des Hauses haben sie gewohnt, und der Tempel war im hinteren Teil des Hauses. Als ich verlobt war und meinem Zukünftigen versprochen hatte, einen koscheren Haushalt zu führen, bin ich zur Frau Schreiber, der Mutter meiner Freundin gegangen. Sie hat mir erklärt, was man in einem koscheren Haushalt 2 wissen muss und mir alle ganzen Regeln beigebracht.

Ich war schrecklich ehrgeizig und von der ersten Volksschulklasse bis zur Matura immer Vorzugsschülerin. Ich hab ein einziges Mal in der Zwischenzeit einen ‚Dreier’ gehabt, und der war nicht hundertprozentig meine Schuld, denn da hatten wir einen schlechten Lehrer. Nebbich! Ich weiß nicht, was aus ihm geworden ist. Er war ein jüdischer Lehrer, und er kam in der 4. Klasse zu uns. Der Mann hat mit einem jiddischen Akzent gesprochen. Er kam in die Klasse und, anstatt zu warten bis er an seinem Katheder ist, um sich vorzustellen, sagte er: ‚Sagen Sie mir das Futur von acquérir.’ Der war wirklich kein guter Lehrer!

Ich war bestimmt kein leichtes Kind. Ich habe sehr viel gebrüllt. Grundlos! Einmal war ich in meinem Zimmer, und zwischen meinem Bett und dem Kasten war ein Zwischenraum, und in dem Zwischenraum bin ich gestanden und habe gebrüllt. Die Nachbarn kamen angelaufen: ‚Was tun Sie mit dem armen Kind an’, haben sie gefragt. So sehr hatte ich gebrüllt. Meine Eltern haben dann die Nachbarn hereingelassen und gesagt: ‚Bitte kommen Sie und schauen Sie, was wir dem armen Kind antun!’ Und da stand dieses ‚arme Kind’ mutterseelenallein zwischen dem Bett und dem Schrank und hat gebrüllt. Niemand hatte mich angerührt, niemand hatte mir etwas getan - ich habe gebrüllt. Ich weiß selber nicht warum.
Ich war auch frech, ungezogen und unpünktlich. Meine Eltern haben sich sehr über meine Unpünktlichkeit geärgert. Beide haben gearbeitet, deswegen hat mich Tante Mathilde aufgezogen; sie war eine Freundin von meinem Großvater. Als sie gestorben ist, bin ich am Nachmittag in einen Hort gegangen. Da konnte man seine Aufgaben machen und wurde beaufsichtigt. Am Kai war damals noch kein Park - jetzt sind beide Seiten vom Donaukanal ja begrünt. Damals war das nicht so. Dort, wo die Obere Donaustraße die Biegung macht, wenn man aus der Stadt hinausgeht, war ein Steinablageplatz. Da lagen Pflastersteine, quadratisch und ziemlich groß - es gab lange, es gab kurze, die dort gestapelt waren. Das war natürlich ein herrlicher Spielplatz für mich, aber die Mutti hat sich immer sehr gesorgt, es könne einmal ein Stein umfallen, mir auf den Kopf oder auf die Füß', und mich verletzen. Sie hat sich immer Sorgen gemacht, denn ich bin immer zu spät nach Hause gekommen, wenn ich dort gespielt hab. Deshalb habe ich eine Uhr geschenkt bekommen, aber trotz der Uhr bin ich immer zu spät gekommen. Da habe ich dann gesagt: ‚Die Uhr ist stehen geblieben!’ Ich habe sie einfach zurückgestellt und dann gelogen. Also ich war wirklich kein leichtes Kind.

Ich erinnere mich noch an die Umstellung von der Krone zum Schilling. Ich erinnere mich genau daran, wie die Tante jedes Mal gesagt hat: ‚Wo soll denn das hinführen, jeden Tag wird alles teurer!’ Das hat mir damals natürlich im reifen Alter von vier Jahren nicht viel gesagt, aber ich hab’s mir gemerkt. Als ich groß genug war, um hinunter zu gehen zum Greißler, bekam ich Geld, und ich habe schon ein halbes Brot geholt. Dann, im Jahr 1924, kam die Umstellung. Ich bin dann vor den Geschäften gestanden und war total verwirrt, weil die ganzen Nuller weg waren. Aus zehntausend Kronen war ein Schilling geworden.

Mein Gymnasium war Ecke Hollandstrasse, Hammer Purgstallgasse. Heute ist dort das Collegium Hungaricum. Das Haus wurde wahrscheinlich während des Kriegs zerbombt und nach dem Krieg wurden neue Häuser gebaut. In der 4. Klasse, das war 1928, wurde in unserem Gymnasium der ‚Bund Sozialistischer Mittelschüler’ gegründet. Meine damals beste Freundin ist eingetreten, und ich wollte auch eintreten. Aber meine Eltern haben gesagt: ‚Du bist zu jung, um politisiert zu werden. Wenn du erwachsen bist, 18 oder 19 Jahre alt, kannst du dich entscheiden. Vorläufig kommt eine Mitgliedschaft in irgendwelchen Parteien nicht in Frage!’ Zwei Jahre später wurde in unserem Gymnasium der ‚Bund Zionistischer Schüler’ gegründet. Ich wurde wieder aufgefordert beizutreten, und meine Eltern haben wieder gesagt: ‚Nein, das ist ein nationalistischer Verein, und du musst warten, bis du erwachsen bist und du weißt, für welche Politik du dich entscheiden willst. Vorläufig bist du zu jung!’ Dabei ist es geblieben, und ich bin zu der Zeit keiner Partei beigetreten. 

Ich habe gern und viel gelesen. Alle Bücher - mein Vater hatte eine große Bibliothek, die er nie hergeliehen hat - die Bücher waren in einem versperrten Kasten. Wenn Besuch kam und sie haben über ein Buch gesprochen, haben die Leute oft gefragt, ob er ihnen das Buch leihen will. Mein Vater hat immer nein gesagt. Er hat nie ein Buch verliehen. Aber ich durfte mir aus dem Schrank immer Bücher ausborgen. Immer nur ein Buch, und wenn ich das ausgelesen hatte, dann habe ich es zurückgegeben, und dann hat mein Vater mich erst einmal ausgefragt, was ich mir davon gemerkt hatte. Erst danach bekam ich das nächste Buch. Ich erinnere mich zum Beispiel - ich weiß nicht genau, wie alt ich war - da haben meine Eltern über ein Buch gesprochen, das sie interessiert hat. Das war ein Buch von Egon Erwin Kisch 3 - einem sehr bekannten Reporter damals. Das Buch handelte von China, und meine Eltern haben sich darüber unterhalten. Ich habe gesagt, dass ich das Buch lesen möchte. Aber meine Eltern sagten: ‚Dazu bist du noch zu jung, das verstehst du nicht.’ Ich habe sie sekkiert, und ich hab’s bekommen. Ich weiß nicht, wie viele Seiten ich gelesen habe, aber ich hab’s meinen Eltern zurückgegeben und gesagt: ‚Ihr habt recht, es ist zu hoch für mich!’ Jedenfalls war ich mit Büchern ausgezeichnet versorgt. Auch heute lese ich noch viel: Romane, geschichtliche Bücher und Autobiografien.

Wir hatten auch einen Flügel. Der Flügel war ursprünglich ein Hochzeitsgeschenk von meiner mütterlichen Großmutter an ihren Mann. Die Hochzeit meiner Großeltern war schon sehr lange her. Papi ist Anfang 1889 geboren, daher denke ich, haben die Großeltern 1887 geheiratet. Als die Großeltern gestorben waren, kam der Flügel nach Wien zu uns, und meine Eltern haben den Fehler gemacht, mir Einzelunterricht geben zu lassen - ich bekam eine Klavierlehrerin. Wenn ich in einer Klasse gewesen wäre mit anderen Kindern, hätte ich mehr geübt und wäre fleißiger gewesen, weil ich doch so ehrgeizig war. Mit ungefähr zehn oder elf Jahren, habe ich begonnen, Klavier zu spielen. Da ich keine Konkurrenz hatte, war ich stinkfaul und habe zu wenig geübt. Begabt war ich anscheinend aber auch nicht. Aus meinem Klavierspiel ist nichts geworden, aber ich liebe Musik, und ich bin sehr viel in Konzerte gegangen. Ich wurde auch schon früh von meinen Eltern mitgenommen. Ich erinnere mich, vor jedem Konzert hat sich der Papi ans Klavier gesetzt und hat die Hauptthemen der Stücke, die am Programm standen, vorgespielt: Das war eine Art Einführung in das Stück. Und besonders erinnere ich mich an eine lustige Geschichte: Damals haben die Konzerte mit einem klassischen Stück begonnen, dann kam ein modernes Stück und nach der Pause wiederum ein klassisches. Das Moderne kam immer nach dem ersten Klassischen - vor der Pause - so dass man nicht rausgehen konnte. So hat man die Leute sozusagen gezwungen, sich das anzuhören. Und da war als Mittelstück etwas Modernes, und mein Vater hatte gesagt, es täte ihm leid, aber er habe den Klavierauszug nicht, er habe ihn auch in der Bibliothek nicht bekommen, so dass er ihn mir nicht vorher vorspielen könne. Ich wurde während dieses Stücks von meinen Eltern sehr genau beobachtet. Sie waren der Ansicht, dass sie mit klassischer Musik groß geworden waren und zu alt, sich an die moderne Musik zu gewöhnen. Meine Eltern wollten nun aber sehen, was ein junger Mensch, der auch mit der klassischen Tradition aufgewachsen war, zu einem modernen Stück sagt. Sie haben mir das danach erzählt. Das Stück hat mir nicht besonders gut gefallen. Kunst und Musik genieße ich heute genauso, wie in meiner Jugend. Aber mit der modernen Musik, der modernen Malerei und mit der modernen Poesie kann ich noch immer nichts anfangen. Und ich glaube nicht, dass das eine Sache des Alters ist.

Meine Mutter hat immer zehn Minuten Mittagsschläfchen gehalten. Meine Eltern haben beide viel gearbeitet und für diese 10 Minuten hat sie sich eine Krawatte über die Augen gelegt. Sie trug lange Haare, hat sich aber 1924 einen Bubikopf schneiden lassen, weil das sehr praktisch war. Der Bubikopf kam in den 1920er-Jahren auf. Mein Papi und ich waren sehr dagegen, aber eines Tages kam sie mit kurzen Haaren nach Hause, was gar nicht so auffiel, weil verheiratete Frauen damals ihre Haare nie offen trugen. Ich durfte mir die Haare erst wachsen lassen, nachdem ich 14 war, weil ich sehr dichtes Haar hatte und es damals viele Läuse gab. Wegen der Läuse und weil ich dann, wenn ich welche hatte, immer mit dem ganz feinen Lauskamm gekämmt werden musste, hat die Mutti nicht erlaubt, das ich die Haare wachsen lasse. Das durfte ich dann erst, als ich 14 war. Als ich geheiratet habe, hatte ich sehr langes Haar, bis weit über die Schulter. Ich hatte das Haar nach der Heirat immer aufgesteckt, denn als verheiratete Frau hatte hat man eben keine offenen Haare oder Zöpfe oder Locken zu tragen.

In den Ferien sind wir oft verreist. In Kritzdendorf hatten wir ein kleines Gärtchen mit einer Badehütte, in der man auch schlafen konnte. Da habe ich oben im Giebel geschlafen und die Eltern unten im Zimmer. Das Gärtchen war ganz winzig. Es war viermal zwei Meter groß, und da war Platz für einen Tisch, eine Bank, einen Sessel und ein Liegebett. Das waren sehr schöne Zeiten in Kritzendorf. Viele schöne Tage haben wir dort verbracht, manchmal meine ganzen Ferien. Aber meine Eltern hatten nur 14 Tage Urlaub im Jahr. Sie haben beide immer gearbeitet, und wenn sie ins Ausland fahren wollten, sie haben zum Beispiel meine Großeltern, die zur Kur in Marienbad [heute Tschechien] waren, besucht oder waren in Italien, haben sie mich, als ich noch klein war, in ein Heim gegeben. Es war schrecklich für mich, wenn sie mich dort abgegeben haben, und es war schrecklich, wenn sie mich wieder abgeholt haben, denn dann hatte ich mich schon gut eingelebt. Aber damals ist man noch nicht oft in andere Länder oder Kontinente gereist, wie man das heute macht, wie man heute reist. Und dass die Kinder überallhin mitgenommen wurden, das hat es auch nicht gegeben. Man hat in Österreich in der Umgebung Urlaub gemacht - in Baden oder in Klosterneuburg, oder woanders. Man hat sich ein Zimmer oder eine Wohnung gemietet und ist mit Kindern und Hausrat dorthin übersiedelt.

Mein Ehemann

Mein Ehemann, Dr. Manfred Papo, jüdisch Menachem Ben Michael, wurde am 17. Oktober 1898 in Wien geboren. Ich habe ihn in der Schule, im 2. Bezirk, kennen gelernt, denn er war mein Religionslehrer. Er wurde unser Lehrer, da war ich 14 Jahre alt und in der 4. Klasse. Die Schule war keine jüdische Schule, sondern ein Privatgymnasium mit Öffentlichkeitsrecht. Es gab A und B Klassen. Das war aber nicht so wie in Afrika, dass in der A Klasse die intelligenten Schüler waren und in der B Klasse die Schüler, die weniger leicht gelernt haben, sondern die A Klasse war eine gemischte Klasse auch mit nichtjüdischen Mädchen, die B Klasse war eine Klasse mit nur jüdischen Mädchen aus frommen Familien, die am Samstag in die Schule kommen mussten - das war damals Gesetz. Sie kamen aber ohne Bücher und Hefte, da man am Samstag nichts tragen darf. Sie mussten in der Schule sitzen und zuhören. Da waren dann lauter Fächer, bei denen nichts an der Tafel geschrieben wurde und die Kinder nicht schreiben mussten - sie mussten nur zuhören. Mein späterer Mann war jahrelang Klassenvorstand der B Klasse. Ich war in einer A Klasse, weil ich aus keinem frommen Haus kam. Es wurde dasselbe unterrichtet, wie auf einem staatlichen Gymnasium. Die Prüfungen waren äquivalent zu den Prüfungen in anderen Schulen, man konnte nach der Schule auf die Uni gehen, wie aus einer öffentlichen Schule. Da die Schule im 2. Bezirk war, und da der 2. Bezirk vor Hitler fast jüdisch war, waren in unserer Schule vielleicht zehn Prozent nichtjüdische Mädchen. Auch die A Klasse wurde von mehreren jüdischen Lehrern und Lehrerinnen unterrichtet. An den christlichen Feiertagen hatten wir keinen Unterricht und an den jüdischen Feiertagen hatten wir auch keinen Unterricht. Nur am Samstag mussten auch die frommen Kinder in die Schule gehen. Wenn die Eltern das nicht erlaubt haben, dann mussten sie am Ende des Jahres eine Privatisten Prüfung in allen Gegenständen ablegen, um in die nächste Klasse aufzusteigen. Das letzte Jahr vor der Matura bin ich in eine andere Schule gegangen, und dadurch hatte ich Gelegenheit, ihn auch privat kennen zu lernen. Da war das keine reine Lehrer - Schülerin - Beziehung mehr. Als ich 18 war, haben wir uns inoffiziell verlobt, im Juli habe ich maturiert, und im Oktober haben wir geheiratet.

Meine Großmutter hatte eine Schwester, die unverheiratet geblieben war, die hat, genau wie ich, Louise geheißen. Ich habe damals ihre Aussteuer bekommen, denn da sie nicht geheiratet hatte, hatte sie die Aussteuer nicht gebraucht. Die Aussteuer war alles, was für einen Haushalt wichtig war: Bettwäsche, Tischwäsche, Geschirrtücher, Handtücher, Servietten und Besteck. Das wurde von den Eltern beiseite gelegt für die Tochter, damit sie, wenn sie heiratet, einen Haushalt einrichten kann. Bei einer vollkommenen Aussteuer gab es auch noch Porzellan und Glas.

Mein Mann war 16 Jahre älter als ich. Als wir geheiratet haben, war er 35 Jahre und eine Woche, und zwei Wochen nach der Hochzeit war mein 19. Geburtstag. Ein so großer Altersunterschied kann gut gehen, aber es gibt da auch Schwierigkeiten, und alle waren dagegen: meine Eltern und meine Schwiegermutter. Aber wir haben uns durchgesetzt.
Für meine Schwiegermutter war das Problem, dass ich nicht aus einer frommen Familie kam, und ich war ihr zu hübsch:
‚Sie wird dir durchgehen’, sagte sie vor der Hochzeit zu meinem Mann. Meinen Eltern war er zu alt für mich.
‚Du wirst dein ganzes Leben ändern müssen. Nicht nur, weil er fromm ist und koscher leben will. Das ist nicht so wichtig, aber wenn du einen um soviel älteren Mann heiratest, kannst du nicht mehr mit deinen Jugendfreunden zusammen sein.’ So versuchten sie mich umzustimmen. Auch damals konnte man sich, so wie heute, scheiden lassen, aber das war ein allerletztes Mittel, wenn’s schon wirklich nicht mehr ging. Es war nicht so wie heute, dass sich jeder Zweite scheiden lässt. Meine Eltern haben also zu meinem zukünftigen Ehemann gesagt – ich war bei der Unterhaltung dabei – sie sind dagegen, aber man kann sich ja scheiden lassen’. Worauf mein Zukünftiger gesagt hat:
‚Eine Scheidung kommt für mich überhaupt nicht in Frage!’ Worauf meine Eltern sagten: ‚Um G’ttes Willen, wie kann man sein Kind einem Mann geben, der sagt, auch wenn es schief geht, lässt er sich nicht scheiden!’
Es ist nicht schief gegangen, wir haben uns nicht scheiden lassen. Ich war aber leider verhältnismäßig jung, 50 Jahre alt, als er gestorben ist.

Mein Brautkleid habe ich mir selbst genäht. Es gab im 1. Bezirk eine Nähschule. Die wurde von einem Ehepaar geführt, die früher einen großen Maßsalon hatten. Wie sie dann älter wurden und der Mann nicht mehr so mitarbeiten konnte, haben sie den Salon in eine Nähschule umgewandelt. Sie hatten Schülerinnen, die zu Schneiderinnen ausgebildet wurden. Ich habe dort an den Nachmittagen gelernt. Es sind aber auch Damen der Gesellschaft mit ihren Stoffen gekommen, mit Abbildungen und Schnitten. Man hat genäht, und jeder Schritt wurde überwacht und erklärt. Ich habe mir mein Brautkleid dort genäht, und meine Mutti hat das Kleid, das sie zu meiner Hochzeit trug, auch dort genäht. Was aus den Leuten geworden ist, weiß ich nicht. Entweder sie sind rechtzeitig gestorben oder umgekommen unter Hitler. Sie waren doch auch Juden.

Als ich geheiratet hatte, musste ich mein Leben wirklich ein wenig umstellen. Ich tat das aber alles sehr gern. Ich wurde religiöser und führte den Haushalt koscher. Das war ich bis dahin nicht gewohnt.

Während des 1.Weltkrieges hatte mein Mann eine Notmatura gemacht, damit er in die Armee eingezogen werden konnte. Mein Mann war ja ein 1898er Jahrgang, und damals sind die jungen Leute, die Mittelschüler, Studenten usw. in die Armee eingezogen worden. Bei der ersten Musterung war er zu schwach, aber bei der nächsten machte er schnell die Matura, und er wurde eingezogen. Er war in der Kärntner Gegend stationiert. Erst hatte er irgendeinen sehr unangenehmen Feldwebel. Mein Mann war ein zarter, schwacher Mensch, und der Feldwebel hat ihn so lange sekkiert bis er zusammengefallen ist. Dann hat ihn der Arzt in die Forstwirtschaft versetzt. Dort hat er den Rest des Krieges verbracht und ist dann nach Kriegsende nach Wien zurückgekommen. Ursprünglich hatte er an der Universität Jus inskribiert, doch dann kam ein alter Freund seines Vaters zu ihm und sagte, er solle doch besser auf ein anderes Studium umsatteln. Mein Mann hatte seinem Vater versprochen, er werde einen Beruf wählen, in dem er fromm sein kann und den Schabbat 4 und die Feiertage halten kann.

Der Vater meines Mannes hieß Michael Papo. Er war 1843 in Sarajewo geboren und ist 1918 in Wien gestorben. Er war 40 Jahre lang Rabbiner im Türkischen Tempel in Wien. Der Türkische Tempel hieß der Türkische Tempel, weil er seinerzeit von türkischen Juden gegründet wurde. Er befand sich in der Zirkusgasse, im 2. Bezirk. Er war der schönste Tempel von Wien, ganz im orientalischen Stil. Mein Mann ist ins Rabbinerseminar nach Salzburg gegangen. Doch nebenbei hat er auch an der Uni studiert: nicht Jus, sondern orientalische Sprachen - Hebräisch, Aramäisch, Syrisch, Arabisch, Latein und Griechisch. Zu Hause hatte er Ladino gesprochen, da seine Familie ursprünglich aus Spanien kam. Ladino war die Sprache der Juden aus Spanien und Portugal.

Mein Mann war ein gescheiter und sehr fleißiger Mensch, und er hat das Studium geschafft. Er hatte ein Doktorat der Wiener Universität, und er hatte die Rabbinerprüfung vom Wiener Rabbinerseminar und noch eine zusätzliche Prüfung vom damaligen sephardischen Oberrabbiner von Jugoslawien. Er konnte sehr gut auswendig lernen! Er hatte aber nie eine moderne Sprache gelernt. Erst, als Hitler 1938 nach Österreich kam, begann er Englisch zu lernen - da habe ich ihn ein paar Monate lang unterrichtet. Die Mitschüler im Rabbinerseminar haben über meinen Mann gesagt: ‚Papo ist ein Antisemit. Er erlaubt uns nicht, Jiddisch zu sprechen. Wenn es nach ihm geht, müssten wir nur Deutsch sprechen.’ Mein Mann aber hat zu ihnen gesagt: ‚Ihr wollt Posten in Österreich oder in Deutschland haben, da müsst ihr deutsch sprechen können, jiddisch hilft euch da gar nicht.’ Nach dem Rabbinerstudium war er in Salzburg geblieben. Er wurde der Landesrabbiner von Salzburg, schon als junger Mann. Es wurde ihm aber dann zu langweilig und zu kompliziert in Salzburg. Er durfte nie mit einem Mädchen ausgehen, denn wenn er mit einem jüdischen Mädchen ausgegangen ist, dann wurde er gleich mit ihr verlobt. Daher ist er nach drei Jahren nach Wien zurückgekommen. Seine große Liebe war das Unterrichten - nicht nur seine große Liebe, auch seine große Begabung.

Ich begann nach unserer Heirat Deutsch und Latein an der Wiener Universität zu studieren. Ich habe dann auch noch begonnen Englisch zu studieren, weil ich Dolmetscherin werden wollte.
 

Während des Krieges

Während des Holocaust bin ich mit meinem Mann nach Afrika gegangen. Das war 1944. Es ist eine sonderbare Geschichte. Alles hat mit einem Visum nach Guatemala begonnen: Am 10. November 1938 wurde mein Mann verhaftet. Das war die sogenannte ‚Kristallnacht’ 5. 15 Tage lang hatte ich nicht gewusst, wo er war. Nach 15 Tagen kam ein Brief aus dem KZ Dachau [Deutschland]: ‚Ich bin gesund, es geht mir gut. Du darfst mir jeden Monat 15 Mark schicken und zweimal im Monat einen Brief mit 15 Zeilen. Der Türkische Tempel war, wie alle anderen Tempel in Wien, am 10. November 1938 niedergebrannt worden. Nur ein einziger blieb erhalten. Bevor sie ihn niedergebrannt haben, haben sie sich die Listen der Mitglieder geholt. Und die, die österreichische Staatsbürger waren, die haben sie abgeholt.

Ich bin zu Hause geblieben, als mein Mann abgeholt wurde. Ich war verheiratet, wir hatten keine Kinder, und ich habe keine Pension bekommen, denn damals gab es noch nicht die Pensionskonten. Der Geldbriefträger durfte das Geld nur an den Empfänger aushändigen, also nicht an die Frau oder Kinder, und da mein Mann nicht da war, hab ich kein Geld gekriegt. Da ich wusste, dass er in Dachau ist, habe ich nach Dachau geschrieben, dass ich eine Vollmacht brauche, weil ich kein Geld mehr habe und auch keines bekomme. Die Deutschen waren ja sehr gut organisiert, und ich bekam eine Vollmacht aus Dachau. Mit der bin ich auf die Post gegangen, um mir die Pension abzuholen, und ich habe sie bekommen - abzüglich Schutzhaftkosten. Es gab alle möglichen Beschränkungen, trotzdem hatte ich viel Glück. Schon allein die Tatsache, dass ich Hitler überlebt habe, dass ich mit meinem Mann zusammen überlebt habe! Der Rest der Familie hat nicht überlebt. Mein Mann hatte zwei ältere Schwestern – sie sind umgekommen. Seine Mutter, seine Schwestern, meine Eltern - alle sind umgekommen. Die einzigen, die es überlebt haben, waren mein Mann und ich. Reine Glücksache!

Oh ja, man hat gewusst, dass es Konzentrationslager gibt. Wir konnten uns aber nicht vorstellen, wie die wirklich waren. Ein Freund meines Mannes hatte gehört, dass die Juden, die in Konzentrationslagern sind, entlassen werden, wenn sie nach Übersee auswandern. Ich hatte das nicht gewusst, dass man mit einem Visum für Übersee jemanden aus dem Konzentrationslager herausbekommt. Wer mir dieses Visum damals geschickt hat, weiß ich heute nicht mehr. Ich glaube, ich habe es auch damals nicht gewusst, ich habe es anonym bekommen, soviel ich mich erinnern kann. Ich weiß aber genau, wer die Überfahrt bezahlt hat, denn das waren meine Eltern.

Auf dem Vorvisum stand, dass, wenn Dr. Manfred Papo und seine Frau mit gültigen Dokumenten - Reisepass, Steuerunbedenklichkeitserklärung und Gesundheitspass - kommen und eine gewisse Summe in Devisen vorweisen könnten, sie ein Visum nach Guatemala erhalten. Das habe ich mir übersetzen lassen von einem offiziellen Dolmetscher, und bin dann damit auf die Gestapo gegangen. Dass ich mich das getraut habe, wundert mich noch heute! Dort hab ich mich durchgefragt bis zum richtigen Referenten. Ich habe ihm gesagt, dass ich einen gültigen Pass, eine Unbedenklichkeitserklärung und alles, was man für dieses Vorvisum nach Guatemala braucht, besitze. Woraufhin er zu mir gesagt hat: ‚Ja, aber wie kommen Sie dahin?’ Er hat mir nicht sofort geholfen, sondern mir einen weiteren Termin für eine Vorladung gegeben. Da meine Eltern für die Tschechoslowakei optiert hatten, waren sie nach Prag geflüchtet, und ich habe von einem Automaten – nicht von zu Hause – angerufen und gesagt, ich wäre noch allein, denn ich habe meinen Mann leider noch nicht aus Dachau rausholen können. Beim nächsten Termin bei der Gestapo bekam ich dann die Erlaubnis, nach Guatemala zu reisen. Ein paar Tage später bekam ich ein Telegramm aus London. Es war eine Schiffskarte der ‚Royal Line’ für meinen Mann. Mein Mann hatte somit die Möglichkeit, nach Guatemala zu reisen. Ich habe dann an die Gestapo geschrieben, und zwei, drei Tage später wurde ich wieder vorgeladen. Dort habe ich die Schiffskarte vorgezeigt. Der zuständige Referent sagte: ‚Aber die Karte ist nur für Ihren Mann!’. Daraufhin habe ich gesagt: ‚Das stimmt, aber ich hab ein Visum für England. Ich werde nach London fahren und dort warten, bis er mich nachkommen lassen kann!’ Daraufhin musste ich unterschreiben, dass ich das Deutsche Reich verlasse und nie wieder zurückkomme. Acht Tage später war mein Mann zu Hause. Wir waren dann noch 12 Tage in Wien, bevor wir zu meinen Eltern nach Prag fuhren. Das war noch im Jahre 1938. Meine Eltern haben meinem Mann eine Uhr gekauft und mir gute Kleidung. Sie haben uns auch die Flugkarten von Prag nach England bezahlt. Ohne meine Eltern hätten wir das nie finanzieren können. Mein Mann ist dann natürlich nicht nach Guatemala gefahren, sondern wir sind gemeinsam nach London gefahren. Das war von Anfang an beabsichtigt. 

Meine Eltern waren 1938 von Wien nach Prag geflüchtet, aber nicht mehr rechtzeitig aus Prag rausgekommen. Bis 1942 haben sie in Prag gelebt und wurden dann mit dem sogenannten zweiten Intellektuellentransport nach Litzmannstadt [Polen] – Lodz haben die Deutschen damals zu Litzmannstadt gesagt – deportiert und sind dort gestorben. Ich weiß nicht genau wann. Ich habe später eine Frau kennen gelernt, die als junges Mädchen in Litzmannstadt war. Dorthin hatte man fünfzigtausend Juden deportiert und fünfzig sind zurückgekommen; von fünfzigtausend! Nein, das waren keine guten Zeiten.

Von England nach Afrika

In England haben wir fünf Jahre lang gelebt. Wir hatten ein so genanntes ‚Garantiepermit’ der ‚Spanish and Portuguese Synagogue’ in London. Wir waren zusammen auf dem Permit, der Aufenthaltsgenehmigung sozusagen. Darauf stand: On condition that ... does not accept anywhere paid or unpaid work - wir durften nicht arbeiten. Es gab damals eine große Arbeitslosigkeit in England. Die einzige Möglichkeit für Frauen nach England einzuwandern, war, als Hausangestellte eine Arbeit anzunehmen, und die einzige Möglichkeit für Männer nach England einzuwandern, war, als Gärtner oder Chauffeur zu arbeiten. Die jüdische Gemeinde hat uns in London dann in ihr Altersheim gesteckt. Ich war knapp vierundzwanzig, also genau im richtigen Alter fürs Altersheim, mein Mann war noch keine vierzig. Aber wir hatten keine andere Wahl. Nach einigen Monaten wurde das Altersheim nach Hastings verlegt, und wir sind natürlich mitgegangen. Dort haben wir dann den ganzen Winter verbracht. Nach dem Winter sind wir zu Freunden nach Manchester gefahren. Dort haben wir ungefähr vier Jahre gelebt. Dann hat mein Mann eine Berufung bekommen, als Rabbiner in eine Gemeinde nach Afrika zu gehen, und da sind wir noch während des Krieges, im Jahr 1944, von Liverpool mit dem Schiff nach Kapstadt [Südafrika] gefahren.

In Kapstadt ließ man uns nicht an Land gehen, weil sie vergessen hatten, von Salisbury aus unseren Namen auf die Landing-List zu geben. Wir mussten weiter bis Durban [Ostküste Südafrikas]. Zufällig hatten wir gehört, dass in Kapstadt in der Woche zuvor zwei Schiffe versenkt wurden. Deswegen sind wir nicht mit großer Begeisterung weitergefahren. In Durban durften wir an Land. Nach ein paar Tagen fuhren wir weiter nach Johannesburg [Südafrika] und mit dem nächsten Zug von Johannesburg nach Salisbury. Salisbury ist das heutige Harare, die Hauptstadt von Simbabwe, welches früher Südrhodesien hieß. Wir waren zwei Tage und zwei Nächte mit dem Zug unterwegs. Heute fliegt man ja all diese Strecken, aber damals ist man Eisenbahn gefahren. Es gab zwar schon Flugzeuge, aber die waren viel zu teuer. Das konnten wir uns natürlich nicht leisten. Wir kamen am 19. April 1944 in Salisbury an, und dann blieben wir über 20 Jahre in Afrika.

In Afrika gab es keine Pflichtversicherung. Die 25 Jahre, die wir teilweise nicht arbeiten durften und teilweise gearbeitet haben, aber nicht versichert waren, diese 25 Jahre fehlen mir für meine Pension. Ich habe dadurch eine viel kleinere Pension, als ich eigentlich haben sollte. Da ich in meiner Kindheit bereits Englisch mit meiner Mutter gelernt hatte, war ich mit einer sehr guten Grundlage nach England gekommen. Dann habe ich fünf Jahre in England gelebt und 20 Jahre in einem englischsprachigen Land in Afrika. Da muss man schon sehr blöd sein, um die englische Sprache nicht zu können. Ich hatte in der Schule ja auch Französischunterricht. In Salisbury brauchte ich kein Französisch. Die einzige Nachbargemeinde war in Elizabethville im früheren Belgisch Kongo [heute: Demokratische Republik Kongo]. Dort war die Amtssprache Französisch. Alle unsere Gemeindemitglieder waren verwandt oder verschwägert mit den Gemeindemitgliedern in Elizabethville. Die Leute kamen oft zu Besuch. Sie kamen, wenn sie krank waren, und sie kamen, um Kinder zu gebären. Es gehörte zu meinen Pflichten als Rabbinersgattin Krankenbesuche zu machen. Mein Französisch war miserabel. Ich hatte mir kaum etwas gemerkt. Das einzige, was ich konnte, war: Comment allez-vous? J’espère, vous êtes mieux [Wie geht ihnen? Ich hoffe, es geht ihnen besser]. Das muss man bei einem Krankenbesuch können. Dann habe ich eine Belgierin getroffen, die hat französischen Sprachunterricht gegeben. Da habe ich begonnen zu lernen. Einmal in der Woche hatte ich Französischunterricht und mein Französisch dadurch soweit aufgefrischt, dass ich mich verständigen konnte. Ich mache viele Fehler, aber ich kann mich verständlich machen, vor allem, ich verstehe die Leute. Zwanzig Jahre lang war ich in Afrika auch Religionslehrerin für die Volksschüler.  

Es hat 12 Jahre gedauert, bis ich durchgesetzt hatte, dass wir endlich ein Kind bekamen. Mein Mann wollte keine Kinder in so eine schlechte Welt setzen. Ich aber wollte immer eine große Familie, weil ich selbst ein Einzelkind war. Es hat aber erst nach so vielen Jahren geklappt. Unser Sohn Michael, jüdisch Ben Menachem, ist in Salisbury am 21. Juni 1945 geboren. 1963 hat er in Salisbury die Matura gemacht.

Wir haben Afrika verlassen, weil mein Mann mit dem Herzen Probleme bekam, und die Ärzte sagten: ‚Gehen Sie näher an den Meeresspiegel.’ Salisbury liegt nämlich 1 500 Meter hoch. Ich wäre damals sehr gern nach Kapstadt gegangen. Kapstadt muss eine der schönsten Städte der Welt sein, wunderschön! Aber mein Mann hat zu Recht gesagt: ‚Schau, Afrika ist im Umbruch. Wir gehen besser nach Europa!’ Nach Israel wollten wir nicht, weil das Klima für meinen Mann da sehr schlecht gewesen wäre. Also sind wir nach Wien zurückgekommen.

Rückkehr nach Europa

An dem Tag, an dem wir Afrika verlassen haben, an der Stadtgrenze von Salisbury, hat mein Sohn auf einmal gesagt: ‚Oh! By the way. Ich will euch sagen, von jetzt an lebe ich wie ein normaler Mensch. Das bedeutet, ich werde die Gesetze nicht mehr einhalten. Aber wenn die Frau, die ich einmal heiraten werde Jüdin ist, und wenn sie gerne fromm sein möchte, dann werde ich mitmachen.’ Mein Mann sagte: ‚Schau du bist erwachsen. Du weißt, dass du seit deiner Bar Mitzwa 6 für deine religiösen Handlungen verantwortlich bist. Es ist deine Sache. Du musst wissen, was du tust.’ Wie wir dann nachts allein waren, habe ich meinem Mann gesagt, dass ich ihm sehr dankbar für diese Antwort bin. Er hat gesagt: ‚Er verlässt uns. Er wird die Gesetze wahrscheinlich sowieso nicht mehr halten. Wieso soll ich ihm ein schlechtes Gewissen machen?’ Wir hatten viele jüdische Freunde, die nichts gehalten haben, und trotzdem waren sie unsere Freunde. Mein Mann war ein frommer und gescheiter Mensch. Das wusste ich auch zu schätzen.

Michael wollte nicht mit uns nach Wien kommen. ‚I don't want to complicate my studies in a foreign language!’ Er wollte aber auch nicht in Afrika bleiben. Daraufhin ist er nach London gegangen. Er lebt immer noch in London und er hat leider nicht geheiratet, und er hat keine Kinder. Er sagt, dass man in diese Welt keine Kinder setzt. Das hatte schon mein Mann gesagt. Er hat Elektronik in London studiert und wollte gern in den Fernsehbereich gehen. Dann hat er einen Job in einem Computerzentrum einer Bank bekommen.

Bevor wir endgültig nach Wien zurückgekommen sind, gab es einige kurze Zwischenstationen. Wir waren zuerst auf Erholung in Kapstadt und sind dann von Kapstadt nach Israel geflogen. Dort haben wir das Pessachfest 7 verbracht. Dann sind wir nach Wien übersiedelt - das war im April 1964. Wir sind zurückgekommen, aber äußerst ungern.

Mein Mann hat in Wien den jüdischen Religionsunterricht für jüdische Mittelschüler übernommen. Das war im Gymnasium in der Wasagasse. Er war so ein phantastischer Lehrer, dass die Anzahl seiner Schüler immer größer wurde – zuerst waren es 150, dann 187. Der Unterricht hat meinem Mann großen Spaß gemacht. Leider ist er im Mai 1966 plötzlich gestorben, bis dahin hatte er unterrichtet. Ich hätte nach dem Tod meines Mannes den Unterricht übernehmen können, aber da ich immer nur die Volksschüler unterrichtet hatte, wurde ich von 1966 bis 1975 Religionslehrerin an Sammelstellen in Volksschulen.
Seit einem Jahr lebe ich im jüdischen Altersheim. Hier gefällt es mir sehr gut, da alle Pfleger und Ärzte sehr nett, höflich und freundlich sind. Hier fehlt es mir an nichts.

Glossar

Mag. Dr. Robert Walter Rosner
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Januar 2003
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Als ich Dr. Rosner telefonisch bitte, mir ein Interview über sein Leben zu geben, erklärt er sich sofort bereit dazu. Er wohnt mit seiner Frau in einem kleinen Haus im 11. Bezirk. Herr und Frau Rosner sind sehr gastfreundlich – sogar meine Hündin Lilli ist herzlich willkommen. Dr. Rosner, der an politischen Ansichten anderer Menschen sehr interessiert ist, hat volles graues Haar und wirkt durch sein sehr engagiertes, aktives Leben ungewöhnlich jung. Kurze Zeit nach dem Interview erscheint das Buch ‚Marietta Blau – Sterne der Zertrümmerung’- Biographie einer Wegbereiterin der modernen Teilchenphysik im Böhlau-Verlag, in Wien. Gemeinsam mit Brigitte Strohmaier, Dozentin am Institut für Isotopenforschung und Kernphysik der Universität Wien, ist er Herausgeber dieses Buches. Darin wird über Leben und Werk der Marietta Blau [1894-1970] berichtet, die unter den ersten Frauen war, die an der Universität Wien Physik studierten. Im Jahre 2004 erscheint im Böhlau Verlag sein Buch ‚Chemie in Österreich 1740-1914’ - Lehre - Forschung – Industrie.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Meine Frau
Rückkehr nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Die Familie meines Vaters stammt aus dem kleinen Dorf Kisselitze in der Bukowina [heute Ukraine]. Etwa zur Jahrhundertwende ist die Familie in das etwas größere Dorf Russ. Moldowitza gezogen, das ein Zentrum des Holzhandels war. Ich war vor einigen Jahren dort, der Ort ist noch heute ein Zentrum des Holzhandels. Mein Großvater Itzchak Rosner war Holzkaufmann. Er starb bereits im Jahre 1916. Die Familie war, soweit ich weiß, sehr religiös. Meine Großmutter Hannah Rosner, geborene Schärf, habe ich noch gekannt, sie ist 1936 in der Bukowina gestorben. Sie hat immer ein Kopftuch getragen.

Meine Großeltern hatten eine Tochter und drei Söhne, und ich glaube, sie hatten auch Zwillinge, die bei der Geburt gestorben sind. Überlebt haben drei Söhne und eine Tochter.

Meir Rosner, der älteste Bruder meines Vaters, besaß ein Gasthaus. Er starb 1913 bei der Explosion einer Sodawasseranlage, die er für das Gasthaus angeschafft hatte. Er war verheiratet und hatte fünf Kinder: Salomon, Leiser, Abraham, Pepi und Meir. Seine Witwe hat mit dem Geld, das sie von der Versicherung bekommen hat, ein Lebensmittelgeschäft aufgemacht. Während des 1. Weltkrieges ist sie von den Russen ermordet worden. Die fünf Kinder waren dadurch Waisen und lebten einige Zeit im Waisenhaus. Nach dem 1. Weltkrieg haben sich die anderen Familienmitglieder um die Kinder bemüht.
Salomon, der älteste Sohn Meirs, wollte nach Wien zu meinen Eltern, hat es aber nicht geschafft. Er wurde in Budapest von einem deutschen Huf- und Wagenschmied als Lehrling aufgenommen und heiratete später dessen Tochter. Während des Holocaust hat man ihn in das KZ Mauthausen verschleppt, er hat das KZ überlebt und ist auf dem Weg nach Hause an Typhus gestorben.
Leiser Rosner war Elektriker und ist in Czernowitz [heute Ukraine] in die Rote Armee eingetreten. Er geriet in Gefangenschaft, konnte aber nach Rumänien flüchten und hat den Krieg irgendwo versteckt überlebt. In Rumänien arbeitete er viele Jahre als Elektriker und emigrierte in den späten 1960er-Jahren nach Israel. Bis zu seinem Tod arbeitete er in Israel als Elektriker.
Abraham Rosner hat im Holzhandel gearbeitet und ist 1936 bei einem Unfall tödlich verunglückt.
Meir, der Jüngste, war Kommunist. Er hat in Rumänien wegen politischer Tätigkeiten im Gefängnis gesessen, ist dann nach Frankreich gegangen und hat in Spanien gegen Franco gekämpft. Danach hat er in der Sowjetunion eine Militärkarriere gemacht und ist nach dem Krieg Oberkommandierender einer Grenztruppe in Rumänien gewesen. Er hat sich natürlich nicht mehr Meir Rosner sondern Mihal Boico genannt. 1972 ist er an Krebs gestorben. Seine Kinder und seine Witwe sind in den 1980er-Jahren nach Paris übersiedelt.

Fanny, die Schwester meines Vaters, hat Aron Leib Wassermann, der eine Gemischtwarenhandlung in Russ.-Moldowitza besaß, geheiratet. Sie hatten fünf Kinder: Albert, Mendel, Pepi, Sarah und Hermann. Fanny hat Pepi, die Tochter Meirs zu sich genommen. Sarah ging 1936 in einen Kibbutz 1 nach Palästina. Hermann studierte erst in Brünn [heute Tschechien] und dann in Frankreich. Er und seine Frau überlebten den Holocaust in Frankreich mit falschen Papieren. Mendel heiratete seine Cousine Pepi Rosner. Der in Russ.-Moldowitza verbliebene Teil der Familie wurde 1941 nach Transniistrien deportiert. Nach der Befreiung wanderten sie nach Palästina aus.

Litman Rosner, der Bruder meines Vaters, war Holzkaufmann. Er war verheiratet und hatte zwei Kinder: Nelly und Jacques, der jetzt Itzchak heißt. Während des Holocaust wurden sie nach Transniistrien deportiert, überlebten und übersiedelten nach der Befreiung nach Bukarest und Ende der 1960er-Jahre nach Israel.

Mein Vater Hermann, jüdisch Zwi Hersch, Rosner, wurde am 4. Januar 1882 in Kisselitze geboren. Mein Vater arbeitete im Holzhandel. Es wurden offenbar viele Bäume gekauft, man hat sie schlagen lassen - es waren Arbeiter angestellt, die das Holz geschlagen haben - das Holz wurde zur Säge geschafft, und dann wurde das geschnittene Holz verkauft. So hat sich der Holzhandel abgespielt. Zu dem Zweck musste mein Vater auch tief in den Wald reiten. Es gab wenig Transportmöglichkeiten, man musste sich hoch zu Ross bewegen.

Die Eltern meiner Mutter waren Samuel Goldschläger, geboren um 1860 und Esther Goldschläger, geborene Schapira. Meine Großeltern waren Cousin und Cousine. Sie haben in Radautz [Rumänien] gelebt und eine Seifen- und Kerzenfabrik mit Arbeitern und Angestellten besessen. Die Fabrik wurde schon 1848 von meinem Urgroßvater gegründet. Der Betrieb hat bis nach dem Krieg 2. Weltkrieg existiert, weil ein Onkel ihn so lange weiterführte, bis er 1949 nach Israel ausgewandert ist.

1914, zu Beginn des 1. Weltkrieges, flohen die Großeltern nach Wien, weil die Bukowina Kampfgebiet war. Nach dem Krieg gingen sie wieder zurück. Meine Großmutter Esther starb bei der Geburt eines ihrer Kinder. Nach dem Tod meiner Großmutter hatte mein Großvater vier Kinder verschiedener Altersstufen, wobei die drei ältesten Kinder Mädeln waren. Der Großvater suchte wieder eine Frau und heiratete Hannah, ein junges Mädchen aus Galizien, die nicht viel älter war als seine älteste Tochter. Da gab es anscheinend Reibereien. Rebekka, jüdisch Rifka, die jüngere Schwester meiner Mutter, ist einmal vor dem 1. Weltkrieg ausgerissen und auf kurze Zeit nach Wien gegangen. Viele Jahre später verließ sie die Bukowina, heiratete in Wien den Anwalt Moses Krässel und nannte sich Renee Krässel. Sie bekam zwei Kinder, Alfred und Ellen. Meine Tante schrieb unter dem Namen Regina Goldschläger ein Buch, das vor kurzem von einer Literaturhistorikerin als eines der frühen Bücher der feministischen Literatur vorgestellt wurde. Sie hat in Wien einen kleinen literarischen Salon geführt. 1938 emigrierte die Familie nach Peru. Später übersiedelten sie nach Amerika. In den 1980er-Jahren kehrte die Tochter Ellen nach Wien zurück, wo sie vor einigen Jahren starb.

Anna Lea Haber, geborene Goldschläger, wurde am 14. Januar 1885 geboren und heiratete den Möbelhändler Siegmund Haber. Sie blieben nach dem 1. Weltkrieg in Wien und hatten drei Kinder, Emil, Josef und Richard. Anna und Siegmund Haber wurden am 1942 nach Izbica [Polen] im Distrikt Lublin deportiert und ermordet. Die Söhne konnten sich retten: Emil nach Australien, Josef und Richard nach Palästina. Josef und Richard gingen nach dem Krieg nach Amerika.

Charlotte Streit, geborene Goldschläger, heiratete den Zionisten Shalom Streit, der Direktor einer Schule in Petah Tikva [Israel] war. Sie lebten zuerst in Wien und gingen 1930 nach Palästina. Sie haben zwei Kinder, Esther Streit und Shmuel Streit. Esther Streit ist Schriftstellerin und lebt in Petach Tikva und Shmuel Streit ist Chemiker und arbeitet an der Jerusalemer Universität.

Chaim, später Karl Goldschläger heiratete Desi. Er gründete nach der Flucht nach Wien, während des 1. Weltkriegs, in der Nähe von Wien eine Seifen - und Kerzenfabrik, die er bis 1938 führte. Die erste Ehe wurde geschieden und 1936 heiratete er Fini, eine entfernte Verwandte. Er wurde im Frühling 1938 verhaftet, ins KZ Dachau und dann ins KZ Buchenwald deportiert. Im Herbst 1938 wurde er entlassen und emigrierte nach Palästina.
Seine erste Frau konnte nach England emigrieren. Aus der ersten Ehe stammte ein Sohn Peter, der im Krieg in der englischen Armee diente und so schwer verwundet wurde, dass er ein Invalide blieb.

Meine Mutter Rachel Goldschläger wurde am 5. Mai 1886 in Radautz geboren.

Die Kinder meines Großvaters und seiner zweiten Frau Hannah waren: Max, Jakob, Ephraim, und Jenka.

Max wanderte vor dem 2. Weltkrieg nach Palästina aus.

Jakob kam bei einem Pogrom in Iasi [Rumänien] ums Leben.

Ephraim überlebte die Deportation nach Transniistrien [heute Teil von Moldawien] und emigrierte nach dem Krieg nach Palästina.

Jenka Jenkeles, geborene Goldschläger, hatte eine Tochter Niza. Sie überlebten die Deportation nach Transniistrien und emigrierten nach dem Krieg nach Palästina.

Radautz war die zweitgrößte Stadt der Bukowina, in der ungefähr 20 000 Juden lebten. Dadurch gab in Radautz ein sehr reges jüdisches Leben. Meine Eltern heirateten 1911 in der großen Synagoge. Ich hatte in den 1970er-Jahren geschäftlich in Rumänien zu tun und bin einmal in die Bukowina gefahren. Ich fuhr mit einem Autobus nach Radautz und sah dort zwei ältere Männer, die Deutsch sprachen. Ich fragte sie, ob es in der Stadt ein Hotel gibt. Sie wollten sofort wissen, wieso ich in die Stadt komme, und wie ich dann gesagt habe, dass ich der Enkel vom Samuel Goldschläger bin, da habe ich absolut Entrée gehabt - mein Großvater war noch immer eine bekannte Person im Ort.

Meine Schwester und ich vermuten, da meine Mutter aus einem gutbürgerlichen Haus, aber mein Vater eher aus kleinen Verhältnissen kam, dass die Heirat durch ein Schadchen, also einen Heiratsvermittler, zustande gekommen ist. Unsere Eltern waren ein Jahr lang verlobt, da hat es Briefe gegeben, die wir als Kinder gern gelesen haben. Leider sind diese Briefe durch den Krieg verloren gegangen.

1912 wurde meine Schwester Erna in Radautz geboren. Meine Eltern kamen 1914, mit Ausbruch des 1. Weltkriegs, nach Wien. Die Bukowina war Frontgebiet, da ist auch die Familie meiner Mutter nach Wien geflüchtet. Meine älteste Schwester, die noch in der Bukowina geboren ist, war zwei Jahre alt und auf der Flucht vor den Russen dabei. Die Flucht war nicht einfach, denn es war Winter und die normale Verbindung war schon gesperrt, da waren schon die Russen. Sie sind nach dem Süden ausgewichen, zuerst mit Pferd und Schlitten und dann über Ungarn nach Wien gekommen. Nach dem Krieg ist ein Teil der Familie wieder nach Radautz zurückgegangen.

Meine Kindheit

Meine Schwester Paula wurde 1918 in Wien geboren, ich wurde am 8. Juni 1924 in Wien geboren.

Unsere Familie waren Flüchtlinge, aber sie waren nicht arm. Meine Eltern haben sich in Wien etabliert und eine Luxuswohnung im 8. Bezirk bezogen. Mein Vater hat nach einiger Zeit in der Metallbranche gearbeitet und dann im 15. Bezirk am Gürtel eine Wirkerei und Strickerei eröffnet. Es gibt ein sehr schönes Bild, auf dem er mit seinen Arbeitern zu sehen ist. Auch meine Mutter hat im Betrieb mitgearbeitet. Zu Hause hatten wir ein Dienstmädchen und ein Kinderfräulein. Das Kinderfräulein hieß Käthe Weiss und war Jüdin. Sie wurde als Teil der Familie betrachtet. Der Betrieb ist in der Weltwirtschaftskrise 1928 zugrunde gegangen, das waren schwierige Zeiten. Mein Vater hat sich mit Handel da und dort über Wasser gehalten Das Hauspersonal musste entlassen werden. Käthe Weiss arbeitete später mit Kindern in Ungarn. Sie wurde 1944 ins KZ Auschwitz deportiert, hat überlebt und kehrte nach dem Krieg nach Wien zurück.

Unmittelbar nachdem mein Vater den Betrieb in Wien zusperren musste, ist er noch auf 1 ½ Jahre in die Bukowina gegangen und hat versucht, sich dort neu zu etablieren. Aber dadurch, dass meine älteste Schwester gerade im Matura Jahrgang war, blieb das nur eine Episode. 1929 haben wir uns alle in Brünn [heute Tschechien] getroffen, weil mein Vater in Brünn zu tun hatte. Meine Mutter kam mit uns Kindern aus Wien, und mein Vater kam aus der Bukowina.

Meine Schwester erinnert sich noch an wohlhabende Zeiten, während in meiner Erinnerung absolute Not ist, obwohl ich in den ersten vier Jahren meines Lebens mit der Familie auch Urlaube, zum Beispiel in Kärnten, erlebt habe. Wir haben von der Hand in den Mund gelebt und um in unserer Fünfzimmer Wohnung zu überleben, Untermieter beherbergt. Es ist uns schlecht gegangen, aber es war selbstverständlich, dass meine älteste Schwester trotzdem ihr Studium, das sehr teuer war, absolviert hat. Es war auch selbstverständlich, dass wir, trotz aller Not, und das war wirklich auch sehr schwierig, in das Gymnasium gegangen sind.

Das gesellschaftliche Leben unserer Familie spielte sich hauptsächlich mit den Schwestern meiner Mutter Renee und Charlotte und deren Kindern ab. Auch Chaim, der Bruder meiner Mutter, der den Namen Karl angenommen hatte, hat uns besucht. Zu den hohen Feiertagen 2 ist die Familie in den Tempel gegangen und Pessach 3 haben alle zusammen gefeiert. Den Sederabend 4 haben wir allerdings nur mit einer Schwester meiner Mutter gefeiert, die anderen Familienmitglieder müssen andere Kontakte gehabt haben.

Ich bin als elfjähriger in den 1930er-Jahren fast jeden Sommer in der Bukowina bei Großeltern, Onkeln und Tanten gewesen, und ich habe dort bei der Großmutter mütterlicherseits die Bücher gesehen, die ich auch zu Hause gehabt habe - es war offensichtlich ein Haus, in dem deutsche Literatur verbreitet war. An jüdisches Leben dort kann ich mich nicht erinnern, aber wahrscheinlich hat es das gegeben, ich kann es mir nicht anders vorstellen. Ich bin ziemlich überzeugt, dass sie koscher 5 gelebt haben. Wir waren zum Teil in Radautz bei der Großmutter mütterlicherseits, der Großvater ist ungefähr 1932 gestorben und zum Teil in dem kleinen Ort Russ.-Moldowitza, wo die väterliche Familie gelebt hat. In Russ.-Moldowitza hat es Kinder in meinem Alter gegeben, dort habe ich mich viel wohler gefühlt als in Radautz, und ich nehme an, dass es auch dort einen koscheren Haushalt gegeben hat - eigentlich habe ich kaum Zweifel, denn das hat damals zum jüdischen Leben dazugehört.

In der Volksschule in Wien hatte ich nicht nur jüdische Freunde. Ich bin in einer Welt aufgewachsen, in der Antisemitismus selbstverständlich war, er hat zum täglichen Leben gehört. 1934 bin ich in die Mittelschule in der Albertgasse im 8. Wiener Gemeindebezirk gekommen. Das war zu Beginn der Schuschnigg 6 - Zeit, damals wurden die Klassen konfessionell getrennt. Eine Klasse war katholisch, eine Klasse jüdisch und protestantisch. Wir waren ungefähr 26 jüdische und sechs protestantische Buben. Da waren dann meine Freunde alle jüdisch.

Religionsunterricht war, und ist auch heute, Teil des regelmäßigen Unterrichtes. Da es genügend jüdische Schüler gab, war der Religionslehrer ein Mitglied des Lehrkörpers. Im Religionsunterricht haben wir Hebräisch gelernt. Mein Religionslehrer war Zionist, er hat versucht, uns auch das moderne Hebräisch beizubringen, aber er war kein guter Pädagoge. Ich kann aber trotzdem heute noch ein wenig Hebräisch. Einmal in der Woche mussten die jüdischen Kinder in den Tempel gehen. Das war bei mir der Tempel in der Neudeggergasse. Jeder Schüler erhielt eine Karte mit dem Wochenabschnitt, wodurch ersichtlich war, dass er am Jugendgottesdienst teilgenommen hatte. Mein Vater war ein zutiefst überzeugter Jude und hat sehr darauf geachtet, dass ich am Jugendgottesdienst teilnehme, aber ich habe mich vor dem Religionsunterricht gedrückt, soweit ich konnte. Zu den hohen Feiertagen bin ich in den Tempel gegangen und habe so schnell wie möglich geschaut, dass ich wieder raus komme, denn ich habe mich gelangweilt. Aber ich war nicht der einzige, der sich gelangweilt hat. Mein Vater hat von mir verlangt und erwartet, dass ich Bar Mitzwa 7 werde. In dieser Beziehung hatte mein Vater einen sehr großen Misserfolg mit mir. Er zwang mich zu religiösen Dingen, und hat es nicht verstanden, sie mir schmackhaft zu machen. Durch diesen Zwang stehe ich dem jüdischen Gottesdienst noch heute etwas ablehnend gegenüber. Ich habe für meine Bar Mitzwah dann alles auswendig gelernt. Es gab keine große Feier, nur die Eltern waren anwesend. Mein Vater hatte bei seinem Enkel, dem Sohn meiner ältesten Schwester, mehr Erfolg. Meine Schwester hatte drei Kinder, Sandra, Barbara und Henry. Sie starb bereits 1962 in Amerika an Krebs, und meine Eltern haben in ihrem Haushalt gelebt und zum Teil die Kinder aufgezogen. Mein Vater wurde in Amerika noch religiöser. Henry kann Hebräisch, und er kann die Gebete. Das hat alles mein Vater ihm beigebracht.

Von 1932 bis 1934 besaßen meine Eltern in der Lerchenfelderstrasse, in der Nähe vom Gürtel, ein Automatenbuffet. Solche Automatenbuffets waren in dieser Zeit in Wien sehr modern. In dem Lokal gab es Sandwichs, Mehlspeisen usw. aus Automaten. Man warf Geld ein, und das Essen ist dann heraus gekommen. Es gab auch einen Ausschank mit Getränken. Das Buffet war bis Mitternacht geöffnet. Meine Eltern arbeiteten gemeinsam in dem Buffet. Trotz wirtschaftlicher Schwierigkeiten gab es immer wieder Zeiten, wo wir Dienstmädel brauchten, und in dieser Zeit hatten wir natürlich ein Dienstmädel.

Zu meiner ältesten Schwester hatte ich keinen engen Kontakt. Sie war 12 Jahre älter als ich, und ich war der sehr kleine Bruder. Während ihres Studiums führte sie ein sehr vielseitiges gesellschaftliches Leben, war aber an Politik wenig interessiert. Trotzdem galt sie als die Große und Gescheite Meine Schwester Paula hatte es nicht leicht. Sie hat sich um mich gekümmert, und es entstand ein sehr enges Verhältnis; das ist es bis heute. Paula ging in die Schwarzwaldschule 7 und hat 1937 maturiert, sie war Mitglied in verschiedenen sozialistischen Organisationen. Von 1934 und 1938 war die Sozialdemokratische Partei verboten, sie hat dann illegal gearbeitet.

Mein Vater hat sich sehr für Politik interessiert. Er hat immer Zeitungen gelesen, meine Mutter hat sehr viele Bücher gelesen. Während meiner Kindheit war mein Vater der große Herr, der die Welt draußen kannte und meine Mutter hat sich um uns und die Hausarbeit gekümmert. Meine Mutter hat aber auch immer versucht, meinem Vater in der einen oder anderen Weise beruflich behilflich zu sein.

Während des Krieges

Freitag, den 11. März 1938, waren nachmittags Kundgebungen, und ich war in der Stadt und habe zugeschaut. Als ich nach Hause kam habe ich erfahren, dass Schuschnigg abgedankt hat, und mein Vater hat vom ersten Moment an gesagt: Wir müssen weg! Die wirtschaftlichen Schwierigkeiten meiner Eltern hatten dazu geführt, dass wir im Oktober 1937 in den 2. Bezirk übersiedelt waren. Meine Eltern hatten eine Ablöse für die Wohnung im 8. Bezirk bekommen und sind im 2. Bezirk in das Haus Augartenstrasse, Ecke Förstergasse, eingezogen. Es war eine billige Wohnung, und es haben nur Juden in dem Haus gewohnt. In diesem Haus wurden 1945 neun Juden, unmittelbar bevor die Russen gekommen sind, von der SS umgebracht.
Durch das zugrunde gehen des Betriebes meiner Eltern, hatten wir Schulden. Diese Tatsache ist aber vom 8. nicht in den 2. Bezirk hinüber gekommen, und das hat uns wahrscheinlich das Leben gerettet, denn im 2. Bezirk kannte uns niemand. Am 10. November 1938 ging mein Vater mit einem Freund zusammen im 1. Bezirk in der Marc Aurel Straße auf das Palästina Amt 9. Da kam ein Wagen mit SS, und sie wurden verhaftet. Die SS Leute wollten Juden aus irgendeinem Haus in der Marc Aurel Straße verhaften. Ich weiß nicht aus welchem Haus, aber es hat kein Haus in der Marc Aurel Strasse gegeben, das nicht voll mit Juden war. Mein Vater und sein Freund saßen schon auf dem LKW, da haben die SS Leute gesagt: Verschwindet, wir haben genug, wir brauchen euch nicht. Das war ein fürchterlicher Schock - der Freund meines Vaters hat sich in eine Straßenbahn gesetzt und ist in den Wiener Wald hinaus gefahren - mein Vater kam nach Hause.

Unsere Wohnung lag im vierten Stock. Dann kamen die SS Leute auch in unser Haus, aber bis zum vierten Stock sind sie nicht gekommen. Später wurden die Juden auch aus dem dritten und vierten Stock verhaftet. So hatten wir wieder einmal Glück!

Nach dem Einmarsch der Deutschen Truppen wurde unser Englischprofessor, der illegales Mitglied der NSDAP war, Direktor der Schule. Er soll sich aber in der Nazizeit relativ korrekt verhalten haben. Unser Lateinprofessor war Jude, ich glaube, er wurde ermordet. In die Schule durften wir kurze Zeit nach dem Einmarsch der Deutschen im März 1938 nicht mehr gehen, da war ich 14 Jahre alt und habe gesellschaftliche Kontakte gesucht. Ich habe mich sehr viel auf der Straße herumgetrieben. Die Parks waren alle für Juden gesperrt, außer der Liechtensteinpark, der hat der Familie Liechtenstein gehört, und dort konnten wir hingehen. Auch in den Prater konnte man gehen. Ich war vierzehn Jahre alt, also in der Pubertät, und mich interessierten Mädchen. Ich war auch sehr an den sozialistischen und kommunistischen Bewegungen interessiert und bin 1938 zum Haschomer Hatzair 9 gestoßen, also erst in der Nazizeit. Der Haschomer war im 2. Bezirk in der Ferdinandstrasse. Was mich interessiert hat, war die kommunistische Ideologie, und wir hatten damals im Haschomer harte Diskussionen. Die Zionisten haben gesagt: Der Antisemitismus wird auch in Russland kommen. Wir haben gesagt: Und was werdet ihr mit den Arabern machen? Im Nachhinein muss ich sagen, dass wir leider beide Recht hatten. Nach dem November 1938 sind die jüdischen Organisationen aufgelöst worden. Der Sport der Juden damals, glaube ich, war das Schwimmen. Die Hakoah 10 war immer Spitze, aber das war dann natürlich alles nicht mehr möglich. Aber in einem Raum in der Praterstraße konnte man Schnur springen, das gehört zum Boxsport. Boxen konnte man lernen, weil man dafür wenig Platz braucht, da bin ich Boxen gegangen.

Die Kultusgemeinde hat versucht, bei den noch immer funktionierenden Handwerkern Kurse zu organisieren. Ich wollte mich für einen Elektriker-oder Drogistenkurs anmelden - die Chemie hat mich immer interessiert. Ich war dann bei einem Drogistenkurs in Meidling.
Am 10. November 1938, in der Pogromnacht 11, wurde das Geschäft zerstört und dadurch war auch das vorbei. In meinen Erinnerungen war schon vor dem 10. November alles sehr schrecklich, so dass der 10. November nur noch die Spitze des Eisberges war.

Ich glaube in Deutschland wurden die Juden bis zum 10. November ziemlich in Ruhe gelassen, erst ab 10. November 1938 ging der Terror los, während es bei uns in Wien ab dem Einmarsch der Deutschen im März 1938 schrecklich wurde. Wir haben weiter gelebt und versucht, aus Österreich heraus zu kommen. Die Erste, die emigrieren konnte, war meine älteste Schwester Erna. Sie war im März 1938 knapp vor Beendigung ihres Medizinstudiums. Man hat den Juden im September 1938 noch vier Wochen gegeben, um die Prüfungen zu absolvieren, und sie hat die Prüfungen absolviert und im Oktober promoviert mit einem Zettel: NICHT FÜR DEUTSCHLAND! Ernas Freund Hans Rosenberg war Arzt. Sie haben geheiratet und durch eine Verbindung nach England, sind sie im Dezember 1938 nach Manchester emigriert. Von dort haben sie versucht, uns heraus zu bringen. Ein Kollege meines Schwagers war bereit, mich als Kind zu nehmen, und so bin ich im Mai 1939 nach Manchester gekommen. Meine Schwester Paula konnte als Dienstmädel auch nach Manchester kommen. Wir wollten unsere Eltern herausholen, aber die jüdischen Komitees haben gesagt, dass unsere Eltern bereits über 50 Jahre alt sind, und sie sich um ältere Leute nicht kümmern können.

Ich kam zu einem Universitätsdozenten, einem Physiker. Die Frage war, was er mit mir anfangen sollte. Zuerst ging ich vier Wochen in eine Fortbildungsschule für Bürolehrlinge. Da habe ich auch Englisch lernen können. Ich hatte schon in der Mittelschule in Wien ein bisschen Englischunterricht. Bereits im Sommer 1939 hatte ich keinerlei Schwierigkeiten, mich zu verständigen. In dieser Zeit hatte ich das erste Mal engen Kontakt zu meiner ältesten Schwester. Ich war 15 Jahre alt, unsere Eltern waren in Wien, und sie hat sich um mich gekümmert. Erna und ihr Mann hatten in einer billigen Untermiete in der Nähe der Universität - einer etwas verrufenen Gegend. Sie hatten den Eindruck, dass ihre Landlady in ihrer Jugend eine Prostituierte gewesen sein könnte. Als meine Schwester ihr einmal erzählte, dass sie so unglücklich sei, weil sie es nicht schafft, ihre Eltern nach England zu holen, fragte die Landlady, wie sie helfen könne. Meine Schwester hat gesagt, sie bräuchte 150 Pfund - das war ungefähr ein Jahresgehalt - um ihre Eltern aus Österreich zu retten. Die Landlady hat gesagt: ‚Soviel Geld habe ich ungefähr, ich gebe es dir.’ Sie hat unsere Eltern gerettet, die dann im August 1939 nach England kommen durften. Im Juli 1939 sind Erna und ihr Mann nach Amerika emigriert, und ich war im Sommer noch bei der Familie, die mich aufgenommen hatte.

Dann ist der Krieg gekommen und der Physiker, der mich aufgenommen hatte, hat für die Luftwaffe gearbeitet und mich nicht brauchen können. Außerdem sind meine Eltern gekommen. Meine Schwester Paula hat begonnen in einer Schneiderei zu arbeiten, und da wir sehr wenig Geld hatten, begann ich in einer Regenmantelfabrik zu arbeiten. Das war Akkordarbeit, man hat mir eine Nähmaschine zur Verfügung gestellt, aber der Unternehmer hat nicht mir das Gehalt ausgezahlt, sondern dem Mann, neben dem ich gesessen bin und dem ich zugearbeitet habe. Der hat mir dann meinen Lohn gezahlt. Ich hatte eine 48 Stunden-Woche und das Tageslicht habe ich nur am Wochenende gesehen. Dort war ich sechs Monate, dann hat mein Vater eine Arbeit gefunden.

Zu Beginn des Krieges war ich drei Monate interniert, denn alle Österreicher waren nach der Annexion Österreichs keine Österreicher mehr, sondern Deutsche und somit feindliche Ausländer. Das Internierungslager war für mich eher wie ein Jugendlager, ich habe mich dort sehr gut gefühlt. Ich war sechzehn Jahre alt, vorher hatte ich noch Hilfsarbeiten gemacht und dort haben sich die Alten um die Kinder gekümmert, und ich hatte ein schönes gemütliches Leben, das mir Spaß gemacht hat. Nach den drei Monaten habe ich in einer Holzbearbeitungsfirma Wäscheklammern hergestellt, aber der Betrieb ist durch einen Bombenangriff beschädigt worden, und ich habe als Packer gearbeitet. Dann wurde ich als Dreher umgeschult und bis Ende des Krieges habe ich für die Rüstungsindustrie gearbeitet.
In dieser ganzen Zeit war das österreichische Zentrum ‚Young Austria’ 12 das Zentrum meines Lebens. Dort habe ich den größten Teil meiner Freizeit verbracht, und dort habe ich meine Frau, Elisabeth Jellinek, kennen gelernt. Ich hatte damals eine 60-Stunden Woche. Ich habe gearbeitet, und weil die Deutschen jeden Abend Manchester bombardiert haben, fand die Maturaschule, die ich besuchte, Samstag und Sonntag statt. Ich habe die Matura gemacht, aber wie ich das alles geschafft habe, kann ich mir nicht mehr vorstellen. Ich war 18 und es hat mir eine ungeheure Befriedigung verursacht, dass ich die Matura 1942 geschafft habe - in dem Jahr nämlich, in dem ich sie gemacht hätte, wenn der Hitler nicht gekommen wäre.

Meine Frau

Meine Frau und ich haben in Manchester in einer Synagoge geheiratet und vor sechs Jahren haben wir unsere goldene Hochzeit - mit der Mischpoche aus Amerika und der restlichen Welt - ganz groß in dieser Synagoge in Manchester zusammen gefeiert.

Väterlicherseits war der ‚Stammvater’ der Familie Jellinek der Tischler und Lackierer Samuel Jellinek aus Böhmen oder Mähren. Ich glaube mich zu erinnern, dass meine Frau erzählt hat, dass 1938 ein Mann, ein Julius Jellinek hieß aufgetaucht sei, der ein Halbbruder ihres Vaters war, aber vorher keine Beziehung zu der Familie hatte. Es soll so gewesen sein, dass Samuel Jellinek nach dem Tod seiner ersten Frau mit seinen Kindern nach Wien kam und in Wien ein zweites Mal geheiratet hat. Für den ältesten Sohn Julius war in der kleinen Wohnung kein Platz, deshalb wurde er zu einem Schneider in der Brigittenau in die Lehre gegeben. Dieser Bruder ist in einer jüdischen Welt aufgewachsen und wollte mit der Familie nichts zu tun haben. Die Familie lebte in Ottakring in einer dieser typischen Bassenawohnungen, in der zwei Schwestern bis 1938 lebten. Es gab fünf Kinder aus der ersten Ehe: Adele, 1890 geboren, Rosa, 1892, Josef 1894, Laura und Alexander.
Adele wurde als Kind wegen einer rheumatischen Gelenksentzündung erfolglos operiert und konnte sich seither nur mit eine Rollstuhl fortbewegen. Sie schrieb Feuilletons und Artikel für die sozialistischen Zeitungen und einmal einen Roman mit sozialem Inhalt. Ihre Schwester Rosa hat zeitweise bei der Post gearbeitet und war hauptsächlich damit beschäftigt, ihrer Schwester zu helfen. Die beiden Schwestern wurden weitgehend von ihrem Bruder Josef erhalten. Laura war zwergenhaft und leicht verkrüppelt. Als junges Mädchen arbeitete sie als Küchengehilfin, wurde vom Gastwirt geschwängert und hatte eine Tochter Fanny. Später heiratete Laura einen Nichtjuden, den Herrn Kolb und war dadurch 1938 geschützt. Bis 1938 arbeitete sie als Klofrau im Theater an der Josefstadt. Dann verlor sie diesen Posten, aber 1945 konnte sie wieder dort arbeiten.
Das geistige Zentrum der Familie war lange Zeit der Verein ‚Settlement’, der 1901 von bürgerlichen Kreisen nach englischen Vorbildern in Ottakring gegründet wurde, um Kultur in die Proletarierviertel zu bringen. Aus der wenigen vorhandenen Korrespondenz geht hervor, dass Bücher bei allen Jellineks eine große Rolle spielten. Die Tochter Fanny heiratete den Gaskassier Rudolf Berger und hatte mit ihm zwei Töchter und einen Sohn. Alexander arbeitete vor 1934 für die Sozialdemokratische Partei Ottakring und nachher als Hilfsarbeiter. Er war mehrmals verheiratet, jedes Mal mit einer Nichtjüdin und war dadurch 1938 geschützt. Er hatte auch Kinder. Die ‚arischen’ Partner verloren während des Holocaust ihre Stellungen, da sie sich nicht von den jüdischen Partner trennten. Sowohl die Tochter von Alexander als auch die Tochter der Fanny wurden Kindergärtnerinnen, ein Aufstiegsberuf für den man keine Mittelschule benötigte. Fanny und Rudolf starben vor einigen Jahren. Sie waren bis zu ihrem Tod sehr eng mit der Sozialdemokratischen Partei verbunden. Einer der Enkelkinder war Mittelschuldirektor - dessen Karriere scheint durch die Partei sehr gefördert worden zu sein. Josef, der Vater meiner Frau, absolvierte eine Druckerlehre. Er war anscheinend politisch tätig und hatte daher während des 1. Weltkrieges Probleme in der Armee. Er war nicht an der Front. Nach dem Krieg arbeitete er kurz in einer Bank und landete dann bei der sehr angesehenen Wirtschaftszeitschrift ‚Der österreichische Volkswirt’. Die Verbindung scheint durch Kontakte im ‚Settlement’ zustande gekommen zu sein. In dieser Zeit der österreichischen Arbeiterkultur spielte Sport und Wandern eine große Rolle. Bei so einer Gelegenheit scheint er die Mutter meiner Frau kennen gelernt zu haben.

Die Mutter meiner Frau, ihr Mädchenname war Margaretha Heller, stammte aus einer Familie im 1. Bezirk, die ein großes Kaffeehaus besaß. Zu dieser Zeit war der 1. Bezirk und Ottakring durch Welten getrennt. Sie war die älteste der Geschwister und musste sich um ihre jüngeren Geschwister - Zwillingsschwestern und zwei Brüder, Hans und Ernst - kümmern. Sie scheint in Opposition zu ihrer Familie gestanden zu sein. Ihre Ehe mit Josef Jellinek, der aus der Arbeiterschaft stammte, wurde offenbar nicht geschätzt. Die Hochzeit fand im Stadttempel in der Seitenstettengasse statt. Das junge Paar erhielt von den wohlhabenden Eltern wenig Unterstützung. Dadurch waren auch die Beziehungen meiner Frau zur Großmutter etwas gespannt. Nach dem Bürgerkrieg 1934 beschlagnahmte das Dollfuß/Schuschnigg Regime den sozialdemokratischen Verlag ‚Vorwärts’. Einige Linkskatholiken versuchten dann den beschlagnahmten Verlag als legales Sprachrohr für leicht oppositionelle Auffassungen umzufunktionieren. Zu diesem Zweck wurden zum Teil auch Journalisten eingestellt, die als links galten, aber nicht zur SPÖ gehörten. So kam auch Josef Jellinek in diesen Verlag, wo er bis 1938 arbeitete. Er wurde im März 1938, drei Tage nach dem Einmarsch der Deutschen, verhaftet und kam mit einem der ersten Transporte in das KZ Dachau [Deutschland]. Er hat eine angebotene Fluchtmöglichkeit nicht genützt, da er glaubte, dass er auch weiter seine Geschwister unterstützen könne, wenn er in Wien bliebe, auch wenn er nicht mehr als Journalist arbeiten würde, sondern wieder als Setzer arbeiten müsste. Vom KZ Dachau wurde er ins KZ Buchenwald [Deutschland] deportiert und war auch mit einigen der führenden Sozialdemokraten befreundet. Als Stubenältester hatte er gewisse Einflussmöglichkeiten. Er blieb in Buchenwald bis im Sommer 1942. Dann wurde er ins KZ Oranienburg- Sachsenhausen [Deutschland] deportiert, wo er am 5. Oktober 1942 starb. Was genau dort passierte, konnten wir nicht erfahren.
Rosa und Adele Jellinek mussten nach 1938 in jüdische Massenquartiere in den 2. Bezirk ziehen. Rosa wurde auf einige Zeit zur Zwangsarbeit geschickt. Aus der erhaltenen Korrespondenz geht hervor, dass die geschützten Familienmitglieder Laura, Fanny und Alexander sich bemühten, den beiden Schwestern behilflich zu sein. Rosa wurde 1942 nach Minsk deportiert und Adele 1943 nach Theresienstadt.
Hans Heller, der Onkel meiner Frau starb noch vor dem Krieg an Tuberkulose. Die beiden Schwestern und Ernst Heller konnten mit Familien nach Australien emigrieren. Meine Schwiegermutter und deren Mutter wurden 1942 nach Theresienstadt deportiert. Grete kam mit einem der letzten Transporte von Theresienstadt im Oktober 1944 nach Auschwitz. Ihre Mutter blieb in Theresienstadt und wurde als eine der wenigen im Frühjahr 1945 in die Schweiz entlassen. Nach dem Krieg übersiedelte sie zu ihren Kindern nach Australien.

Rückkehr nach Wien

Meine Eltern emigrierten 1947 in die USA zu meiner Schwester Erna. Meine Schwester Paula ging nach dem Krieg nach Wien und arbeitete als Englischlehrerin. Als sie einmal in Amerika zu Besuch war, lernte sie einen polnischen Juden kennen, der in Mexiko lebte. Sie heirateten und Anfang der 1960er-Jahre ging sie mit ihm nach Mexiko. Sie hat einen Stiefsohn Ilan.
Meine Schwester und ich sind im ständigen Kontakt miteinander und schreiben uns mehrmals pro Woche E-Mails.
Im September 1946 sind wir nach Wien zurückgekommen. Meine Frau wollte immer nach Österreich zurück, und ich bin in England durch ‚Young Austria’ zur Kommunistischen Partei gekommen und wollte mithelfen, ein neues Österreich aufbauen. Ein Großonkel meiner Frau hatte in Wien das jüdische Altersheim geleitet, das den ganzen Krieg durch existiert hatte. Das war diese komische Nazibürokratie! Der Großonkel meiner Frau hat das Altersheim auch nach dem Krieg noch geleitet. Dort haben wir die ersten Tage gewohnt. Ich wurde in St. Pölten hauptamtlicher Funktionär der FÖJ 13. Meine Frau hat als Krankenschwester in einem Betrieb gearbeitet, das war der Winter 1946/47, der ein sehr kalter Winter war, und das Pendeln zwischen Wien und St. Pölten ist mir noch immer in Erinnerung. Im April 1947 habe ich mich doch entschlossen, nach Wien zu gehen und zu studieren. Ich habe Chemie studiert, das hat mich ja schon lange interessiert hat und habe dann in der Industrie als Chemiker gearbeitet. Meine Frau hat in Österreich in einem Büro gearbeitet, während ich studiert habe. Nachdem unsere Kinder teilweise aus dem Haus waren, machte sie Kurse und wurde Englischlehrerin an einer Hauptschule, wo sie bis zu ihrer Pensionierung gearbeitet hat. Nach meiner Pensionierung 1990 habe ich noch einmal studiert : Politikwissenschaft und Wissenschaftsgeschichte und mehrere einschlägige Arbeiten publiziert, die zum Teil auch auf Englisch und Spanisch übersetzt wurden.

Durch die Kinderbuchautorin Friedl Hofbauer, die in Wien eine Schulkollegin meiner Frau war, haben wir viele Menschen nach dem Krieg in Wien kennen gelernt, die aktive Funktionäre der KPÖ waren. Eine Elektrikerfamilie, Freunde der Friedl Hofbauer, ebenfalls Mitglieder der KPÖ, hatten von meiner Schwiegermutter Möbel, Kleider und sogar Wertsachen übernommen, die sie für meine Frau aufbewahrt hatten. Obwohl diese Familie wegen ihrer politischen Tätigkeit selbst verhaftet wurde, überlebten alle diese Dinge, und wir konnten sie übernehmen.

1948 haben wir eine Zimmer – Küche - Kabinett Wohnung im 20. Bezirk gemietet. Wir haben die Wohnung mit dem Verkauf von Kleidern meines Schwiegervaters finanziert. Während meines Studiums erhielt ich ein Stipendium vom Joint 14. Wir haben über die Kultusgemeinde auch Päckchen vom Joint bekommen. Ein bisschen Geld haben meine Eltern geschickt und ein bisschen hat mir meine Schwester Paula gegeben, die ja auch in Wien gelebt hat. Am 6. April 1948 wurde unser Sohn Peter Georg Rosner in Wien geboren. Er studierte Volkswirtschaft und ist Professor an der Universität.

Während des Studiums war ich Mitglied der jüdischen Hochschülerschaft, und ich bin überall sehr laut als Kommunist aufgetreten. Ich war Mitglied in der KPÖ, ich war Funktionär, und ein Freund von mir und ich haben versucht, die jüdische Hochschülerschaft in eine kommunistische Organisation zu verwandeln. Kurz vor der Gründung des Staates Israel hatten wir eine nicht ganz legale Veranstaltung. Da kam aus Linz, aus der amerikanischen Zone, ein aus der Roten Armee desertierter Jude, und wir hatten eine sehr harte Diskussion. Im Nachhinein muss ich ihn bewundern, weil er sich getraut hat nach Wien, in die russische Zone, zu kommen. Die illegale zionistische Bewegung war in Wien sehr stark, und wahrscheinlich ist er gekommen, um Juden für den illegalen Transport nach Palästina zu mobilisieren. Nach dem Krieg ist die illegale Einwanderung nach Palästina in sehr starkem Maße über Wien gegangen.

Unser Sohn Hans Paul Rosner wurde am 11.August 1955 in Wien geboren. Er absolvierte die Hotel-und Gastgewerbelehre, besuchte dann aber eine Pantomimeschule in Paris. Jetzt arbeitet er in der Gastronomie, da es sehr schwer als Pantomime ist, finanziell zu existieren.

Unser Sohn Michael Thomas wurde am 29. Juli 1959 in Wien geboren. Er studierte Medizin und arbeitet als Arzt.

Meine Kinder sind in Wien aufgewachsen und ich hatte beruflich ein sehr angenehmes, interessantes Leben. Ich habe es nicht bedauert nach Österreich zurückgegangen zu sein. Nach dem Krieg haben uns die Kommunisten in St. Pölten, die während des Krieges illegal gearbeitet haben, wirklich geholfen. Es war für mich dann sehr traurig, als ich mich von der Partei gelöst habe, dass viele dieser Leute einfach nicht wegkommen konnten von ihren stalinistischen Vorstellungen. Nach dem Einmarsch der Warschauer Paktstaaten in Prag habe ich meine Mitgliedschaft in der kommunistischen Partei sterben lassen. Vielleicht habe ich 1968 während der Auseinandersetzungen über den Einmarsch der Warschauer Paktstaaten in Prag Töne gehört, die ich als antisemitisch empfunden habe.

Antisemitismus habe ich persönlich in Österreich nach dem Krieg nicht erlebt, vielleicht deshalb, weil ich auf der Uni offensiv als Kommunist aufgetreten bin, und das war viel ärger, als Jude zu sein. Auch meine Kinder haben in der Schule keinen Antisemitismus erlebt.

Einer meiner Söhne ist in Schwechat in die Schule gegangen und in die katholische Welt Schwechats hereingestolpert. Dort gibt es traditionell eine sehr moderne Kirche, und wir sind auch mit der Pfarre in Verbindung. Meine Frau hat, als die Flüchtlinge aus Bosnien gekommen sind, geholfen, und wenn wir Hilfe brauchen, helfen sie uns.

Ich war zweimal in Israel, meine halbe Familie lebt ja dort. Ich habe eine kritische Einstellung zur Politik Israels, eine positiv kritische Einstellung. Israel ist hoch interessant - ein Land, das ich gerne besucht habe. Jedes Mal haben wir uns ein Auto genommen und sind von Verwandten zu Verwandten gefahren.

Wir haben auf der ganzen Welt unsere Familien, in Israel, in Amerika, in Lateinamerika und in Australien, eine typisch jüdische Familie. Ich schätze so geht es uns allen.

Glossar

Életrajz

Wieder Ernő Munkácson él feleségével egy ötemeletes panelházban, a város központjától nem messze. Középtermetű és vékony alkatú ember, beszéde világos, választékos, mozgása korához képest igen fürge. Szereti szülőhelyét, Munkácsot, s bár testvére és gyermekei mind elhagyták ezt a helyet, ő itt maradt. Ápolja a zsidó hagyományokat, ez abban is megnyilvánul, hogy gyűjti a zsidósággal kapcsolatos emlékeket. Az évek során mindenféle tárgyakat, fényképeket, könyveket, újságokat kutatott fel a témában, szívesen mutatja őket a látogatónak. Naponta eljár a zsinagógába, a munkácsi hitközség egyik központi figurája.

Édesapám Máramarosszigeten született, 1892-ben. Aztán eljött onnan, de a nagyszüleim Máramarosszigeten maradtak. Nem tudom, hogy nagyapa mikor született, de legalább huszonöt-harminc évvel apám előtt, szóval a nagyszüleim a tizenkilencedik század közepén születhettek. Mint gyerek, egyszer voltam Máramarosszigeten, négy-öt éves lehettem, amikor apu elvitt oda, homályosan emlékszem. Nagyapámat Wieder Mendelnek hívták, kereskedő volt. Az első világháború után a nagyszüleim már nem éltek, úgyhogy keveset tudok róluk.

Édesapámnak több testvére is volt. Szlovákiában élt egy nővére, aki Katzhoz ment férjhez, két fia született, Misi és Géza. A háború után találkoztam velük Prágában. Géza orvos volt, Moravská Ostrava mellett [Ostrava (Moravská Ostrava, Märischostrau) – észak-morvaországi ipari város (feketeszén-bányászat, kohászat, kokszolók, hengerművek, bányagépgyártás stb.). 1890-ben 19 200, 1910-ben 36 800 lakos. (Ma: Csehország, korábban Csehszlovákia, 1919 előtt: Osztrák–Magyar Monarchia.) – A szerk.], a Misi mérnökként dolgozott egy orvosi műszergyárban, Prágában lakott. Háború után még összejöttünk velük. Közepesen vallásosak voltak, olyan modern zsidók, nem bigottak, és nem istentagadók. Családjuk nem volt. Már meghaltak mind. Idősebbek voltak nálam sokkal.

Anyai részről tudok sokkal többet. Édesanyámat minden ide kötötte, Munkácshoz. Évszázadokon át itt élt a család, nem is tudom, öt, hat, hét, nyolc vagy hány nemzedékre visszamenőleg, az 1700-as, 1800-as évektől mind itt volt.

Az ő családjából még a dédmamámra is emlékszem, a Záli nénire. Értelmes, intelligens dédmama volt. Emlékszem a vacsorájára: egy pohár hideg fehérbort ivott, és megevett hozzá egy forró zsemlét, ami még gőzölgött. Kilencvenhárom éves korában halt meg, 1931-ben vagy 1932-ben. Ő Bergerné néven szerepelt, a férje Berger volt, a Záli pedig az Elisabeth rövidítése. A férjét, Berger dédapámat nem ismertem személyesen, de azt tudom, hogy terménykereskedő volt. Lovakkal, szénával, szalmával foglalkoztak. Az első világháborúban még a katonaságot is ők látták el, a katonaság takarmányt vásárolt náluk, azzal etették a lovakat. Dédapámék vallásosak voltak, magyarul, németül és jiddisül beszéltek.

Az ő gyerekük volt a nagymamám, Tobe néni, rá jól emlékszem, ő velünk lakott Munkácson. Tobe galambot jelent. Nem tudom pontosan, hogy Tobe nagymama mikor született, azt hiszem, lehetett legalább 1870-es. Volt egy öccse, aki kiment Amerikába, a fia, Harold Berger Amerikában a haditengerészetnél szolgált. Én gyerek voltam, amikor 1927-ben vagy 1928-ban volt itt, Munkácson engem meglátogatni. Ő is Berger volt, a nagyanyám öccsének a fia.

Nagymamám Wettenstein lett, mert Wettensteinhoz ment feleségül. És így anyu persze Wettenstein lány volt. Anyai nagyapámat nem ismertem, ő hamarább meghalt. Wettenstein Mózesnak hívták, terménykereskedő volt. Tobe nagymama 1937-ben vagy 1938-ban halt meg, valamikor hatvanöt és hetvenéves kora között, nem emlékszem pontosan. Szóval a nagymamámat és a dédnagymamámat ismertem, ők vallásosak voltak. Náluk otthon mindig kóser volt az étkezés. Kendőt, parókát viseltek, hosszú ujjú, földig érő ruhában jártak.

Édesanyám 1890-ben született Munkácson, a lánykori neve Wettenstein Lenke volt. Több testvére is volt, születési sorrendjüket nem tudom. Édesanyám testvérei is vallásosak voltak, akkor bizonyos fokig mindenki vallásos volt. Az egyikük volt Blanka, aki Galambosra, egy Szolyva melletti faluba ment férjhez [Galambos (Holubina) – kisközség volt Bereg vm. Szolyvai járásában, 1890-ben 1000, 1910-ben 1300 rutén és német lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Blanka férje kocsmáros volt Galamboson. Volt egy testvére, Margit, aki Újfehértón élt, Újfehértó Debrecen és Nyíregyháza között van [Újfehértó – nagyközség volt Szabolcs vm.-ben, 1891-ben 7900, 1910-ben 10 600, 1920-ban 11 800 lakossal. – A szerk.]. Margit férje pék volt. A fiútestvére, Wettenstein Hugó Szatmárra [Szatmárnémetibe] nősült, Rózsika volt a felesége. Hugó bácsi Szatmáron [Szatmárnémetiben] lakott, Erdélyben az 1920-as, 1930-as években. Kereskedő volt. Rózsi néni csak otthon munkálkodott.

Édesanyám testvérei: Blanka, Margit és Hugó mind elpusztultak Auschwitzban, egy se jött vissza. A gyerekeik visszajöttek. A Blanka néni fia visszajött, Clevelandben lakik most, Amerikában, Martinnak hívják. Martinnal többször találkoztam, mert amikor voltam Kanadában, akkor mindig találkoztunk. Sőt, 1990-ben, mikor voltam legutóbb, akkor voltam nála tíz napig vendégségben is Clevelandben. Martin nővére, Gráci, Izraelben lakik. Margit családjából ketten jöttek vissza, csak a gyerekek. Egyikük volt Hugó, akit mi Hékának neveztünk. És volt még a nővére, a nevére nem emlékszem. Mind a ketten Netanján laktak, a nővére már meghalt, de Héka él a mai napig. Hugó bácsinak egy fia volt, az visszajött. Hugó bácsi és a Rózsi néni nem jöttek vissza, ők Auschwitzban meghaltak. A fia, Imre Izraelben fogorvos a mai napig, három-négy évvel fiatalabb nálam. De nincs vele kapcsolatunk.

A szüleim az első világháború alatt ismerkedtek össze. Édesapám részt vett a háborúban mint az Osztrák–Magyar Monarchia katonája [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Ahogy megkezdődött a háború 1914-ben, már behívták, és négy évig volt a hadseregben, 1914-től 1918-ig. Később mesélt nekünk az akkori időkről. Sokat harcoltak a Po folyónál, Olaszországban, ott nagy harcok voltak az osztrák–magyar hadsereg és az antant között [Antant – az I. világháborúban győztes, a központi hatalmakkal szemben álló katonai-politika szövetség. Eredetileg az 1904-es brit–francia egyezményt nevezték entente cordiale-nak (’szívélyes egyetértés’), amelyben megállapodtak gyarmati érdekszféráik elhatárolásáról. Az elnevezést aztán kiterjesztették az 1891–93-as francia–orosz katonai egyezménnyel, ill. az 1907-es brit–orosz egyezménnyel kialakult tömbre. Formális katonai szövetséggé lényegében 1914-ben vált. Az I. világháborúban csatlakozott hozzá Japán, Portugália (1914), Olaszország (1915) és Románia (1916). 1917-ben belépett az USA is, és ezzel az addigi elnevezés (Szövetséges Hatalmak) Szövetséges és Társult Hatalmakra változott. – A szerk.]. Aztán később az ezredüket ide, Munkácsra vezényelték. Akkor az volt a szokás, hogy a zsidó katonákat minden szombaton kiengedték zsidó családokhoz, hogy a sábátot, a szombati ebédet ott töltsék. Egy ilyen ebéd alkalmával ismerkedett meg édesapám édesanyámmal. 1918-ban, mikor vége lett a háborúnak, apámat leszerelték, elment Máramarosszigetre, de már januárban, 1919-ben eljött ide, Munkácsra, és feleségül vette anyámat. Apu két évvel fiatalabb volt anyunál, de nagyon szép életet éltek, föl is neveltek öt gyereket, minden oké volt!

A családban öt fiú született. Én a harmadik voltam, kettő előttem, kettő utánam. Az első három fiú egymás utáni években született, és mind februárban. Az idősebbik bátyám 1920-ban született, a neve zsidóul Mendel, magyarul Menyhért volt, csehül Menifár néven anyakönyvezték, mi Melinek szólítottuk. A fiatalabbik bátyám, Miklós, zsidó nevén Mojse, 1921-ben született, csehül Mikulás néven anyakönyvezték. Én 1922. február elsején születtem, a magyar Ernő nevet kaptam, ami csehül Arnost, ez lett a hivatalos nevem. A zsidó nevem héberül Cvi, ami szarvast jelent, jiddisül Hersi. A nagyobbik öcsém 1923-as volt. Ő már nem februárban, hanem decemberben született. Zsidóul úgy hívták, hogy Chaem, magyarul pedig Andornak. Becenevén Hámi. Az utolsó gyerek már 1927-es, Kálmán. Ő zsidóul is Kálmán, és magyarul is Kálmán. Volt egy lány is, Kálmán ikertestvére, de ő csak egy hetet élt. Nem sikerült, hogy lánytestvérem is legyen.

A családunk magyar ajkú család volt, még a régi Osztrák–Magyar Monarchiából adódóan. Otthon magyarul beszéltünk, jiddisül már csak a héderben tanultam meg. De anyu is tudott, apu is tudott, mi is tudtunk, minden fiú tudott jiddisül. Csehül pedig akkor tanultunk meg, amikor elkezdtünk iskolába járni, mert cseh iskolába jártunk [lásd: Kárpátalja; Első Csehszlovák Köztársaság].

Délelőtt cseh iskolába jártam, aztán hazamentem, megebédeltem, és délután jártam a héderbe. Cseh elemibe, polgáriba jártam, aztán érettségiztem [A polgári iskola Csehszlovákiában sem adott érettségit. Lásd: Polgári iskolák Csehszlovákiában (a második világháború előtt). – A szerk.]. Azt is, ezt is tanultam. A cseh iskolában mindent tanultunk: nyelvtant, történelmet, földrajzot, kémiát, fizikát, mindent, már a későbbi osztályokban. A testvéreim is cseh iskolába meg héderbe jártak, mindegyik gyerekre vonatkozott, hogy délig jártunk a cseh iskolába, délután a másikba. Szigorúság volt mindenhol, ott is meg itt is. És otthon is. A héderben tanultuk a Tórát, tanultuk, hogyan kell viselkedni, hogy kell enni, inni [Arra utal, hogy mikor és mihez milyen áldást kell mondani, milyen imák fűződnek az étkezéshez, a rituális kézöblítés módja, rendje stb. – A szerk.]. Milyen imát kell ekkor mondani, milyen imát kell akkor, ezeket a zsidó törvényeket. A héderben szigorúak voltak a tanárok, és nagy volt a fegyelem. Előfordult a verés is abban az időben. A tanárnak oda kellett tartani az ujjamat, rávert a pálcával [Ezt hívták „körmösnek”. – A szerk.], ha valamit nem csináltam jól.

A héder után még tanulni kellett, megcsinálni a leckéket. Úgyhogy el voltunk foglalva egész nap. Ritkán sikerült kimenni a futballpályára a labdát rúgni. De azért futballoztunk meg pingpongoztunk. Meg lingároskodtunk is. Például nyáron loptunk almát, loptunk szilvát, vagy meghúzgáltuk a lányok copfját, az is lingároskodás.

Munkács belvárosában, a Dankó Pista utcában laktunk. Abban a házban ismerkedtek meg a szüleim az első világháborúban, és ott is születtem. Munkácson a zsidóság főképp a Zrínyi utca, Zsidó utca, Dankó utca, Kossuth utca környékén lakott. Ezekben az utcákban minimum hetven-hetvenöt százalék zsidó lakott. De semmi bajuk nem volt a többi szomszéddal, aki nem volt zsidó, a keresztényekkel. Voltak magyarok, szlovákok, ruténok – semmi bajunk nem volt velük. De igyekeztek koncentrálódni. Én voltam például New Yorkban, ott van kínai negyed, van szerb negyed, van olasz negyed, azok is ott egyben igyekeznek valahogy lenni. Ugyanúgy voltunk mi is Munkácson. Voltak jobb utcák, voltak rosszabbak, voltak tisztább utcák, vagy nem annyira. Attól függött, hogy milyen kontingens lakott az utcában, az individuumtól, az emberektől függött. Főként egyedülálló földszintes házak, saját házak voltak. Emeletes ház csak a központban volt, meg egyes helyeken. És voltak még olyan földszintes házak, ahol az udvar két oldalán laktak, ott volt négy-öt lakás. Mi 1934-1935 körül elköltöztünk a Dankó utcából, saját házat építettünk a kertvárosban.

Nem is tudom, hogy a családunk ortodox vagy neológ volt-e. Mindenesetre nem voltunk nagyon ortodoxak, mert apám modern ember volt, szakáll nélkül, pajesz nélkül. Édesanyám is modernül öltözködött. Parókát, kendőt nem viselt állandóan, persze ha ment a templomba, föltette a kendőt. Ott nem lehetett kendő nélkül lenni. A szüleim polgári ruhában jártak, nem feketében. A fiúknak volt egy egész picike pajeszuk, azt megkövetelték, a zsidóság ehhez ragaszkodott. Mert akkor Munkácson volt tizenhatezer zsidó, mondjuk, tizenkétezer volt ebből nagyon vallásos. Mi, akik nem voltunk annyira vallásosak, igyekeztünk valamiben egy kicsit illeszkedni, hogy ne szóljanak meg.

Azért a zsidóságot, a vallást tartottuk. Otthon mindent megtartottunk, kóser étkezés volt [lásd: étkezési törvények]. Péntek este és szombaton jártunk apuval a templomba. Hétköznap nem jártunk, akkor mindenki el volt foglalva, dolgoztak, iskolába jártunk. Édesanyám ünnepekkor járt a templomba, pénteken, szombaton csak a férfiak mentek. Édesapám minden szombaton elvitt minket a templomba, de volt, hogy ellógtunk, akkor ki is kaptunk. Az is előfordult, mert hát a fiatalkor az fiatalkor! A szombat általában így zajlott: reggel fölkeltünk, megreggeliztünk, elmentünk a templomba, mikor kijöttünk a templomból, ebéd volt. A délután szabad volt, se iskola, se semmi, mert szombat-vasárnap iskolába nem jártunk.

Szombaton mindig volt ünnepi ebéd, nem olyan hétköznapi, nagyon sokszor volt töltött hal [lásd: halételek], tojás. Sok csuka volt a Latorca folyóban, kifogták, eladták, megvettük, megcsinálták. Csináltak töltött halat belőle, nagyon finom volt. Utána volt leves, meg volt még olyan ejer mit cvibel, ez tojásos hagyma. Emlékszem, anya hogy csinálta: kemény tojás, hagyma megvágva, megsózva, kinyomva. Volt még csólent, az olyan paszulyos, húsos étel, azt pénteken délben elvitték a pékhez, betették a kemencébe, és szombat délig fokozatosan, lassan sült meg. Meg kugli, olyan krumplis étel, szintén agyagedényben, az is abban sült péntek déltől, délutántól egészen szombat délig, akkor hozták haza. Emlékszem a töltött nyakra, a nyakat megtöltötték, fent bevarrták és az főtt a levesben [Libanyakat töltöttek meg, ez volt a halsli. – A szerk.]. Szombatra még anyám rendszerint főtt krumpliból hemzlit csinált. A hemzli gömbölyű, és olajban kisütik. A hemzli oroszul álágyi, magyarul meg kézlinek nevezték [Jiddisül nevezik hremzlinek is. – A szerk.]. Nyáron okvetlen volt egy görögdinnye, olyan tizenkét-tizenöt kilós legalább, mert hát voltunk otthon sokan. Betették a kútba, hogy hideg legyen, aztán kivették.

Minden kóser volt otthon, az biztos. Ha ettünk húst, utána hat órát nem volt szabad tejest enni. Tejes után, ha jól emlékszem egy óráig vagy fél óráig nem volt szabad húst enni [Hogy mennyi időnek kell eltelnie hús és tejnemű fogyasztása között, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.]. Külön volt a tejes és külön a húsos edény, összekeverni nem volt szabad. Ezek a szabályok a nagyszüleimnél és a szüleimnél is nagyon szigorúan be voltak tartva. Voltak ételek, amik kimondottan ünnepekhez tartoztak. Sávuotra például mindig tejes ételt, rizst, derelyéket készítettek. Húsvétra [Pészah] meg kenyér nem volt a zsidóknak, csak pászka. 

Akkoriban a tyúkot, a libát vagy a kacsát a metszőhöz [sakter] vitték. Mi a Dankó utcában laktunk, a következő utca volt a Zsidó utca, ott volt a metsző, mindenki odavitte a baromfit. A metszőhöz hol az egyik gyerek, hol a másik gyerek vitte a baromfit, vagy anyu, apu, sorban. Ott levágták, emlékszem, a lábak össze voltak kötve, lábánál kötve föltették a kampószögekre, hogy a vér folyjék ki teljesen. Volt ott egy nő meg egy férfi is, ha akartam és megfizettem, le is fosztották, simán vihettem haza. Ha nem, akkor meg otthon megcsinálta az ember. Emlékszem, amikor hazavittem a tyúkot, fölbontották, aztán kipucolták a beleket, amit ki kell belőle dobni, utána jól lemosták [A jól leöblített húst fél órára langyos vízbe kell áztatni, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. – A szerk.]. Volt otthon olyan fonott deszkaféle, ovális alakú, nem gyékény volt, hanem valami hasonló, nád vagy ilyesmi, arra rá kellett tenni. Megsózták [De előtte ismét le kell öblíteni, kiszedni belőle az inakat és bevagdalni. – A szerk.], talán két órát úgy hagyták, hogy a hús álljon a sóban. A só kiszívja a vért, mert vért nem szabad enni a zsidó törvények szerint. Utána jól megmosták [„Szabályosan” egymás után háromszor kell a húst leöblíteni. – A szerk.], hogy a vért és a sót lemossák. És akkor már azt lehetett készíteni, főzni, sütni akárhogy. A metszőnél ünnepek előtt sokan voltak, egy húsvét, egy Sávuot előtt. De így hétköznap nem voltak sokan. Nem mindenkinek volt pénze, hogy tyúkot vásároljon. Mi nem éltünk gazdagon, de nem is éltünk szegényen, közepesen. Minden szombatra megvolt, ami kellett: töltött hal, csólent meg a kugli, a hús meg minden, bor.

Gyermekkoromban kedvenc ünnepem volt a Pászka [lásd: Pészah]. Abban az időben itt, Munkácson volt több pékség, amelyik sütött pászkát. Mert a pászkasütés különleges procedúra. Nem csak különleges procedúra, de nagyon szigorúan szabályozzák [lásd: smire macesz]. Mikor ültették azt a búzát, már attól kezdve volt valamilyen felügyelete. És amikor sütötték azt a pászkát, kézzel gyúrták, világos, gömbölyűre. Minden zsidót, akinek volt szabadideje, megkértek, jöjjön segíteni, mert kevés volt a munkaerő. Vagyis munkaerő volt elég, csak nem volt pénz fizetni a munkát. Mindenki önkéntesként ment besegíteni. Mi, gyerekek is mentünk, cipeltük a zsákot, a vizet. Nem emlékszem, hány korona volt akkor egy kiló pászka. Szegényeknek adtak ingyen, a tehetősebb többet fizetett. Húsvétkor pászkából csináltak mindent. Volt a pászkaliszt, abból lehetett gombócot csinálni a levesbe. Anyu pászkából sok mindent tudott csinálni. Tortákat sütött. Maceszgombócot tett a levesbe. Mindenféle dolog készült pászkából, mert kenyeret nem volt szabad enni, a házban se volt!

Húsvét előtt elő volt írva, hogy a házban ne maradjon egy morzsa sem. Volt ilyen tisztítás, olyan tisztítás [lásd: homecolás]. Emlékszem, voltak azok a nagy tollak, a libatollak, azzal mindent kellett seperni. Húsvétkor hét napon át egy darab kenyér nem lehetett a házban [A diaszpórában nyolc napos a Pészah. – A szerk.]. A takarításban mi nem vettünk részt, fiúk, mert nálunk mindig volt cseléd a házban, ahogy az akkor szokás volt. Anyu csinálta, meg a nagymama csinálta, amíg élt.

Amíg be nem áll a Pészah, a húsvét, addig nem szabad pászkát enni, hiába vette meg, mondjuk, az ember már tizedikén, ha huszadikán lesz húsvét, akkor az előtt nem szabad enni a pászkát. És első este evés előtt fél óra imát muszáj ledarálni, utána szabad csak pászkát enni. Pészahkor este, ima után csinálják a széderestet. Hosszú ima megy ott, elmesélik részletesen, hogy volt az egyiptomi kivonulás. A hosszú este elhúzódik, ez a rend, a gyerekek föl kell tegyenek kérdést [lásd: má nistáná], apu válaszol, hogy milyen volt az a kimenetel Egyiptomból, és hogy volt a kimenetel. Ahogy le van írva a Tórában. Ott vannak bizonyos dolgok, például kell tormát enni, és kell hároszetet enni, ez alma és dió keveréke. Húsvét este van az áfikómen. Vacsora előtt három pászkát vesznek ki [Három, kendővel külön-külön betakart macesz van a széderadó családfő előtt: a három macesz Izrael három részét jelképezi: Kohént, azaz Áron ivadékait, Lévi leszármazottait és Jiszráélt, azaz Izrael többi gyermekét. – A szerk.]. A középsőt kettétörik, azt az apa eldugja valahova, és a kisgyereknek kell megtalálnia. Ha megtalálja, akkor nem adja oda, csak akkor, ha ígérnek neki valamilyen ajándékot. Kiváltják tehát. Ezt most is így csinálják. Az változó, hogy ki mit kér. Akkoriban, ha gazdagok voltak, fényképezőgépet kértek vagy biciklit, futball-labdát. Én pingpongfölszerelést kértem, mert azt nagyon szerettem. Vagy futball-labdát, mert a futballt azt nagyban űztem.

Gyerekkoromból emlékszem a Szukotra, a sátoros ünnepre. Amikor elköltöztünk a kertvárosba, ahol apu épített egy házat, a házban, a hallban le lehetett nyitni a tetőt. Mert Szukotkor sátrakban kell ülni. Úgy csináltuk, hogy föltettük ott a szárított tengeri gallyakat, és ez volt a szuká, bent a házban, kényelmesen.

Emlékszem a Purimra, játszottunk, forgattuk azt a micsodát [trenderli]. Aztán maszkokat öltöttünk, jártunk ide-oda, mindenre emlékszem. Mi, gyerekek, összevissza bolondoztunk, tettettük magunkat, hogy mi vagyunk a királyok [lásd: Purimspiel]. Volt királynő is. Színházi előadásokat csináltunk, mindenféléket. Mint általában szokás.

Jom Kipurkor egész nap a templomban ül az ember. Nem eszik, nem iszik. Egy bizonyos kortól [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. De böjtölnie csak akkor kell az embernek, ha ez semmiben sem veszélyezteti az egészségét. Ezért gyerekeknek, betegeknek és időseknek nem kötelező böjtölniük. – A szerk.]. De volt, hogy megsértettük, és ettünk. Elmentünk valamelyik lebujba, a hentesüzletbe hátulról, hogy senki se lásson! És ott jól laktunk disznóhússal, amit nem szabad enni a zsidóknak. Császárhúst vagy valami mást ettünk, linkeskedtünk.

Édesapám kereskedelmi utazó volt, prágai cégeknél dolgozott. Kárpátalja és Kelet-Szlovákia, még Kassán túl is, az ő részlege volt. Két cégnél volt, az egyik a Nathan Eisler, egy zsidó cég, a másik a Waldess cég. A Nathan Eisler déligyümölcsökkel foglalkozott, vagonszámra szállítottak Afrikából, Délkelet-Ázsiából rizst, mogyoróféléket, úgy hívták ezeket németül, hogy kolonialwaren, gyarmatáru. A Waldess cég pedig apró fémdolgokat szállított, zsilettet, borotvát, hajcsatot stb. Apám ezt a két céget képviselte, és ezzel jól keresett, kellett is keresni, öt fiú volt a háznál. A bátyáim is mind tanultak, érettségiztek [Ő is, bátyjai is polgári iskolát végeztek. Ha volt is Csehszlovákiában, az úgyszintén elemi iskolát követő, négyéves polgári iskola végén valamilyen záróvizsga, az nem volt azonos a nyolcosztályos középiskolát követő érettségi vizsgával. – A szerk.].

Az apám folyton utazgatott, de sokat dolgozott itt, a városban is. Mivel nagykereskedő volt, vagonszámra adta el az árut. Közben sokat kellett utaznia Ungvárra vagy Beregszászra, ilyenkor reggel ment, este jött. De ha már Kassára vagy távolabbi részekre, Eperjesre kellett mennie, akkor persze hétfőn elutazott, és három-négy napig nem volt otthon. Emlékszem, 1931-ben vagy 1932-ben, vagy talán még hamarabb, a házunkban már volt telefon! Az egy nagy dolog volt akkor. Apámnak a telefon kellett a munkájához, mert így minden várossal, nagykereskedőkkel kapcsolatot tudott teremteni, fölvenni a megrendeléseket, és elküldeni Prágába.

Anyu otthon volt az öt gyerekkel, nem dolgozott sehol. Közben otthon varrogatott, jól varrt, lány korában tanulta a szakmát, és így jól megéltünk. Közepesen éltünk, nem voltunk gazdagok, nem voltunk szegények.

A szüleim jártak vendégségbe. Apám minden évben elment Budapestre, a Nemzetközi Vásárra [Az első BNV (Budapesti Nemzetközi Vásár) – ezen a néven – 1925-ben volt, de előzményének tekinthető az 1906-ban először megrendezett Tavaszi Árumintavásár, amely később a Keleti Vásár nevet kapta. – A szerk.]. Budapesten lakott az unokatestvére, a Hajós utcában, az Operaház mellett. Én is voltam náluk már 1940-ben. Életben maradtak, a háború után is találkoztam velük.

Tizenévesen tagja voltam a Hasomér Hacairnak, ami egy baloldali cionista szervezet volt [lásd: Hasomér Hacair Csehszlovákiában]. Összejöttünk, énekeltünk, cserkészkedtünk, jártunk ki a szabadba. És egyúttal persze folyt a cionista munka. Munkácson egyébként volt több cionista beállítottságú ifjúsági szervezet is, volt még a Betár, volt a Mizrachi, ez vallásos volt, ortodox. Apám elengedett, nem volt mellette, nem volt ellene. Ebben a tekintetben a szüleim nem nagyon avatkoztak be a gyerekek magánéletébe. Örültek, hogy nem megyünk lingároskodni. Ezekben a szervezetekben még tanultunk is, bár nem volt olyan kifejezett tanítás, inkább ilyen ifjúsági összejövetelek voltak. Ha fölmerült valami téma, megvitattuk, mindenki elmondta a saját gondolatát, a véleményét. Beszéltünk a zsidó történelemről, de ha volt egy bajnokság, egy Európa Bajnokság, országos bajnokság vagy akármilyen sportesemény, azt is megbeszéltük. Ezáltal igyekeztek minket kicsit fejleszteni, hogy mindenről legyen valami fölfogásunk, ne legyünk visszamaradva. Ez minden héten volt, minden vasárnap jártam. De lehetett menni este is mindennap, akinek volt ideje. Voltak ott sportszekciók is. Ki pingpongozott, ki sakkozott. Ott tanultam meg sakkozni. Volt egy unokabátyám, Berger Mendi, ő tanított engem, és sakkoztunk. Volt ott biliárdasztal, meg dominóztunk, mikor mit csináltunk. Arra készítettek bennünket, hogy idővel majd kikerülünk Palesztinába. Ez volt a cionizmusnak a célja. Ivritet nem tanultunk ott, ivritet csak a zsidó gimiben tanítottak.

Apám nem volt túl szigorú, de persze nem engedett meg mindent. Megkövetelte, hogy tanuljunk, jól viselkedjünk. Köszönni kellett az utcán, ha jöttek szembe ismerősök. Levettük a sapkánkat, meghajoltunk. Mindig előre köszöntünk az idősebbeknek. Manapság ez nincs. Volt egy kis, hogy is mondjam, úri nevelés! Sőt, elmesélek egy viccet. Volt egy híres rabbi, ment az utcán reggel, és mindig előre köszönt a fiataloknak, mindenkinek előre köszönt. Azt mondja neki az egyik kisebbik rabbi: „Rabbi, te olyan nagy ember vagy, és mindig előre köszönsz mindenkinek. Miért van ez így?” Azt mondja erre a rabbi: „Figyelj ide! Én reggel köszönök jó reggelt! Ő erre válaszol, jó napot! Én egy reggelért kapok egy egész jó napot! Miért ne köszönjek előre?” A mi időnkben más volt a nevelés meg a fiatalok fölfogása. Tiszteletadóak voltak. A villamoson, autóbuszon vagy a parkban, ha jött egy idősebb ember, mindig fölálltak, tessék helyet foglalni! Ma sajnos ez nincs. A világ ilyen. Lesz még, reméljük, másképp!

Újságot járattunk, rengeteg magyar újság volt, és sok magyar újságot járattunk. Volt „Az Őslakó” című lap, az egy zsidó–magyar, kimondottan csehellenes hetilap volt. A lap körülbelül 1938-ig létezett [A lap még megjelent 1944. október 1-jén is. – A szerk.], és azt hiszem, az 1890-es években kezdett. Grünstein Mór volt a tulajdonosa a nyomdának, és a szerkesztőségnek. Az 1920-as, 1930-as években doktor Vozáry Aladár volt a főszerkesztője ennek a lapnak, aki az Imrédy-kormány idejében parlamenti képviselő volt [R. Vozáry Aladár (Munkács, 1895 – ?) –  1919 szeptemberében Munkácson elbocsátották helyettes tanári állásából, ezt követően újságírásból élt, szerkesztője volt „Az Őslakó” című hetilapnak. 1920-tól a Felvidéki Egyesült Magyar Párt munkácsi körzetének ügyvezetője. 1938 novemberében, Kárpátalja visszafoglalása után a magyar miniszterelnök indítványára meghívták a magyar képviselőház tagjának. – A szerk.]. Megvan nekem az 1931-es évfolyam. Rengeteg cikk, hirdetés van benne, akkori aktuális dolgok. Utazások, találkozók, összejövetelek, vásár, egyesületek. Sok-sok hír. Járt még a „Kárpátaljai Hírlap”, azt hiszem, úgy hívták, azt Ungváron adták ki [Minden bizonnyal a „Kárpáti Magyar Hírlap”-ról van szó, amely Ungváron megjelent hetilap volt, 1920-ban alapította és 1938-ig szerkesztette Rácz Pál (1888–1984) író, újságíró (Kováts Miklóssal közösen). A lap 1944-ben szűnt meg, de az 1940-es években már napilap volt. – A szerk.]. Ez egy magyar lap volt. Az újság utódját ma úgy nevezik: „Kárpáti Igaz Szó”, hetente háromszor jelenik meg. Ez is nagyon régi lap, legalább nyolcvanöt éve kezdték kiadni. Ha jól emlékszem, akkoriban, a háború előtt napilap volt [Kárpáti Igaz Szó – „magyar nyelvű szovjet, majd ukrajnai napilap. A kommunista »Munkás Újság« (Ungvár, 1920–1938) utódaként alapították 1945-ben. A kommunista vezetés ugyanabban az évben beolvasztotta a »Zakarpatszkaja Pravdá«-ba; 1965-ig ennek fordításaként jelent meg. 1967-ben megalakult önálló magyar szerkesztősége csak később változtatta meg a lap eredeti arculatát. Ezután a kárpátaljai magyar irodalom első számú sajtóorgánuma volt” (Magyar Nagylexikon). – A szerk.].

Munkácson, az 1937-es vagy 1938-as népszámlálás szerint harmincnyolcezer lakos volt, és ebből tizenhatezer zsidó volt, tehát negyvenöt százalék [A népességadatokhoz lásd a „Munkács” szócikket. – A szerk. ]. A keresztény fiúk is beszéltek jiddisül. Különösen azon a részen, ahol a zsidóság lakott, a Zrínyi utca, Zsidó utca, Dankó utca, Kossuth utca stb. táján. A csehek idejében Munkácson nem volt antiszemitizmus. Jó demokratikus rendszer volt az, én legalábbis annak találtam.

Volt Munkácson egy híres héber gimnázium, az egyedüli Kárpátalján és egész Csehszlovákiában [A munkácsi zsidó (vagy ahogyan sokan emlegetik: héber) gimnáziumot a cionisták működtették (a csehszlovák állam elismerte, de anyagilag nem támogatta az iskolát, amelyet ilyenformán magánadományokból működtettek). Az iskolát 1924-ben alapították, az 1928/29-es tanévben 124, az 1931/32-es tanévben már 232 tanulója volt. A tanítás ivrit nyelven folyt, részben Palesztinából érkezett tanárok részvételével. Ebben az iskolában szombaton is volt tanítás. Mint az egyik interjúalany megjegyezte, „A gimnáziummal a haszidok mindig elégedetlenkedtek, mert világi zsidó iskola volt, ahol a vallásnak szinte egyáltalán nem szenteltek figyelmet”. Az iskola igazgatója 1935-ig Dr. Chaim Kugel volt (Kugel a Csehszlovákiai Zsidó Párt egyik vezetője volt, 1935–1938 között parlamenti képviselő. A háború előtt Palesztinába távozott) (Források: www.lauder.cz/cs/zajmova_cinnost/skolni_projekty/spoluprace_se_skolou_kugel_v_cholonu_002.html - 35k; Harm Ramkema (Utrecht): Poverty, Diversity, and Conflict: Some remarks on subcarpathian jewry /:www.carpatho-rusyn.org/jews/pov.htm - 20k:/). – A szerk.]. Rengeteg nagy ember jött ki ebből a gimnáziumból. Oda járt a zsidó gimnáziumba például Beregi Sámuel, aki festő és rajztanár volt Beregi Sámuel (Welber Sándor), kárpátaljai zsidó festő (1876–1943), elpusztult a holokauszt során. – A szerk.. A gimnázium nem volt vallásos szemléletű, inkább cionista. Az igazgató Dr. Chaim Kugel volt. A háború után, 1948-tól Holonban, ami egy nagy város Izraelben, ő volt az első polgármester [Holon honlapja szerint 1950–1953 között volt a  város polgármestere. – A szerk.].

Élt Munkácson egy híres főrabbi, Spira rabbi [lásd: Spira Lázár]. Spira rabbit személyesen ismertem, jártunk hozzá szombaton. Mi nem oda hozzá jártunk imádkozni, mi a nagytemplomba jártunk, de utána hozzá is el szoktunk menni. Nem csak az ortodoxok jártak hozzá, mindenki járt, de főképp az ortodoxok.

Spiránál szombatonként előbb volt az ima, és utána volt az ebéd. Nem mindenki ebédelt nála, csak a közeli rokonai és egész közeli barátai. De az volt a nagy érdem, ha valaki a Spira rabbitól kapott egy kis darabkát – úgy hívták, hogy sirájim. Én is volt, hogy kaptam. Nehéz volt, mert mindenki tolakodott, hogy a rabbi adjon neki egy darab kenyeret vagy egy darab húst vagy valamit. Mindenki, felnőttek, gyerekek egyaránt. Az egy nagy becs volt, a Spira rabbitól sirájimot kapni!

Spira rabbi tartott rövid beszédeket aktuális témákról. És a Tóra magyarázatát olvasta minden szombaton. Ő már nem tanított az utolsó években, de volt egy jesivája, ahol csak zsidó dolgokat tanultak, onnan is rengeteg rabbi került ki. Párszor hallgattam Spira beszédét, nagyon jól beszélt, tehetséggel, jó rétor, jó előadó volt. Nagy tudós is volt. Ismerték rengetegen.

Vele számolt mindenki, nemcsak a zsidók, hanem a cseh kormány elnöke, Beneš is [lásd: Beneš, Eduard]. Ha eljött ide, Munkácsra, mindig fölkereste Spirát. Persze nem sokszor volt itt, de mikor eljött, akkor mindig felkereste. Sőt, van egy ilyen történet, nem tudom, hogy igaz, vagy nem igaz, az újságok írták, hogy eljött Beneš Munkácsra, és a város nagy nevezetességei összegyűltek. Beneš mindenkivel kezet fogott, és ott állt Spira is. Spira megkérdezte: „Te ki vagy?” „Ja, bocsánat, Beneš vagyok, a cseh külügyminiszter!” „Én Spira rabbi vagyok.” Ez állítólag igaz volt.

Spirának volt egy saját pártja, szavazásokon sokan arra szavaztak. Az én apukám nem szavazott rá soha. De Spira főképpen a csehországi Agrárpártot támogatta. Mert az Agrárpárt inkább jobboldali vallásos volt.

Emlékszem Spira lányának az esküvőjére, 1934-ben vagy 1935-ben volt [1933-ban volt az esküvő. – A szerk.]. Ott voltam az esküvőn, nyolc napig tartott, nyolc napig etettek, itattak mindenkit. A vőlegény egy Rabinovits nevezetű ember volt [Rabbi Baruch Rabinovits (Rabinowitz) (1913/4 (?)  – 1999) volt Spira Lázár egyetlen lányának, Frima Chája Rivkának a férje. 1944-ig volt Munkács főrabbija. Kárpátalja elfoglalása után nem kapta meg a magyar állampolgárságot (bár Munkácsra költözése óta rendelkezett cseh papírokkal), és 1941-ben kitelepítették Lengyelországba (Jagolnicében élt, ahol a nagyapja valaha rabbi volt). Később beengedték Magyarországra, de Munkácsra nem térhetett vissza. Budapestre utazott a családjával, innen pedig Palesztinába távozott (Bacskai Sándor: A Spirák története, avagy egy galíciai rabbidinasztia Magyarországon, www.szombat.com/archivum/regi/h9704b.htm - 21k). –  A  szerk.], a fia most is New Yorkban, Brooklynban a munkácsi zsidó hitközségnek a főrabbija [Reb Moshe Leib Rabinovich; a másik fia is Brooklynban él, szintén egy körzet rabbija. – A szerk.]. Sokat jár ide, minden évben legalább kétszer, háromszor. A két unokájának a bár micvóját itt rendezte, Munkácson.

Spira rabbi 1937-ben halt meg, a temetése június huszonkettedikén volt [Spira rabbi 1937. május 12-én vagy 13-án halt meg, a temetése május 13-án volt. – A szerk.]. Ott voltam a temetésen, családostul mentünk. Gyerek voltam akkor, tizenöt éves. Nagyon sok ember volt, ezren voltak, Párizsból, Londonból, mindenhonnan! A temetés olyan volt, mint egy temetés, részletekre nem emlékszem. Volt egy kis tolakodás, de egyébként semmi különleges. Végigvonult a nagy tömeg a városon, kézben vitték a koporsót.

Akkoriban a szülők dolgoztak, mi, gyerekek pedig mind tanultunk. Aztán jött 1938 novembere, mikor a Horthy hadsereg – mondjuk így – fölszabadította Kárpátalját, vagy elfoglalta Kárpátalját. Milyen szerződés is volt az?  Mikor a Felvidéket, Erdélynek egy részét, odacsatolták Magyarországhoz. Müncheni konferenciának hívták [Hitler nyomására a nagyhatalmak müncheni konferenciája 1938. szeptember 30-án Németországnak ítélte Csehország németlakta területeit, ami a csehszlovák állam felbomlásához vezetett, és 1939. március 16-án a németek a maradék cseh államot is megszállták. Lásd még: Első Csehszlovák Köztársaság – A szerk.], azt hiszem, mikor ott volt Chamberlain, Hitler, Mussolini és a francia miniszterelnök, Daladier. Odacsatolták Kárpátalját Magyarországhoz [Az első bécsi döntéssel (1938. november 2.) Ungvár, Munkács és velük Kárpátalja déli, magyarok lakta sávja – Kárpátaljának több mint egyötöde – került vissza Magyarországhoz. Részletesen lásd a Kárpátalja szócikket. – A szerk.], elkezdődött az első zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Több pontja volt. A zsidók nem tanulhattak a felsőbb iskolákban. Bizonyos tiltások voltak, nem szabadott földet vásárolni, nem tudom pontosan, még mik voltak, rengeteg pont volt, ami korlátozta a zsidók mozgását, a megélhetését. Be is zárták a héber gimnáziumot.

1938 novemberében jöttek be, és rögtön elkezdődött. Akkor már a zsidókat kezdték elnyomni. Továbbtanulási lehetőség nem volt, apám elvesztette a munkát, a munkalehetőség minimális volt. A tartalékból éltünk tulajdonképpen. Amikor bejöttek a magyarok, jóformán még nem volt foglalkozása a testvéreimnek, mert fiatalok voltak. A bátyám, Mendel tizennyolc éves volt, Miklós tizenhét, én tizenhat, az öcsém, Andor tizenöt. Én is és a testvéreim is elemit és polgárit végeztünk. Csak a legfiatalabb testvéremnek, Kálmánnak nem volt polgárija, mert ő még akkor fiatal volt. Ő 1927-es születésű, amikor bejöttek a magyarok, tizenegy-tizenkét éves volt.

A bátyám, Miklós már 1939 elején, januárban vagy februárban átszökött a határon, elment Csehországba. A szüleink nem ellenezték, hogy Csehországba menjen. Apa azt mondta, menj, te fiú vagy, már tizenkilenc éves volt [Wieder Miklós 1921-ben született. – A szerk.]. És tényleg, itt nem volt valami nagy remény, hogy tudjon boldogulni, és be is bizonyosodott, hogy nem volt perspektíva itt a zsidó gyerekeknek.

Én meg 1937-ben befejeztem a polgári iskolát, leérettségiztem [Megjegyzést lásd korábban. – A szerk.]. 1938–1939-ig jóformán nem is csináltam semmit. Akkoriban, a cseh éra alatt sok szovjet film járt itten, Csapajev és mások, és mindig néztük ezeket a filmeket, jé, milyen jó ott, Oroszországban az élet [Vaszilij Ivanovics Csapajev (1887–1919) – 1917 szeptemberében csatlakozott a bolsevikokhoz, az októberi forradalmat követő polgárháború idején egy gyalogos hadosztály parancsnokává választották, majd egy lövészhadosztályt vezetett. 1919 szeptemberében vesztette életét egy fehér támadás során. Életéről 1923-ban jelent meg Dmitrij Furmanov könyve (Csapajev), 1934-ben pedig film is készült róla a Vasziljev fivérek rendezésében. – A szerk.]. Egy kicsit szociális, baloldali gondolkodásúak voltunk mindnyájan, ugyanakkor egy kis cionista érzés is volt bennünk. Én tudtam, hogy engem nem fognak elengedni. Mert hát én voltam a libling, a kedvenc.  Miklós bátyám elment Csehországba, a szülők azt tudták. Én mit csináljak itten? Anélkül, hogy a szülők beleegyezésüket adták volna, én megszöktem otthonról. 1940 szeptemberében átmentem a határon, átszöktem a Szovjetunióba. Ez egy hosszú mese…

Először elmentem Viskre Viskovo, ami Huszt mellett van [Visk – nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 4100 magyar és rutén, 1910-ben 4800 magyar, rutén és német lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ott lakott anyunak egy nővére, és ott voltam vendégségben [Erről a testvérről korábban nem volt szó: Úgy tűnik tehát, hogy édesanyjának nem két, hanem legalább három lánytestvére volt. – A szerk.]. Visken megismerkedtem egy zsidó fiúval, akinek Patyipa volt a vezetékneve. Megbeszéltük, menjünk át Oroszországba! Még két huszti fiú is jött velünk. Kalandvágy, fiatalság. De tényleg, nem volt már mit csinálni az akkori Magyarországon!

Átszöktünk a határon négyesben: a két huszti fiú, Patyipa és én. Itt volt a határ Körösmezőnél, mert akkor Kárpátalja határán már az oroszok voltak, elfoglalták Lengyelországot. A határon egyből letartóztattak. Utána börtönből börtönbe vittek. Először Nadvornán voltunk a börtönben pár napig, az itt van a határon, Körösmező mellett, csak a másik oldalon. Utána Ivanofrankovba [Ivano-Frankivszk], akkori nevén Sztanyiszlávra vittek a börtönbe [Ivano-Frankivszk a hasonló nevű terület (oblaszty) székhelye (korábbi német, ill. lengyel neve: Stanislau / Stanisławów), a város Kamenyec-Podolszkij környékén van. Lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés. – A szerk.]. Sztanyiszlávon ott ültünk százan lent a pincében egy cementes padlón. Majdnem százan voltunk mindig, kilencvenen, kilencvenöten. Semmi ágy, semmi priccs, csak a cement. Ott voltak, akik átszöktek a határon. Akkor rengetegen szöktek át, ezren és ezren. Főképp lengyelek és kárpátaljaiak. Sztanyiszlávból elvittek minket Vorosilovgrád megyébe, most Luganszk megyének hívják. Az ott van már Harkovon túl, a mai Kelet-Ukrajnában, az orosz határon. Ott egy nagy kolostorban helyeztek el mindenkit, ami több épületből állt. Ott már nem százan, hanem néhány ezren voltunk. Emlékszem, az ötös blokkban voltam, az ötös kolostorban. Valamikor kolostor volt, aztán a szovjetek likvidálták, és börtönt csináltak belőle. Oda kerültem 1940 szeptemberében. Aztán onnan Sztarobelszkbe, a Vorosilovgrád megyébe kerültünk, azt hiszem, 1941 januárjában. Vagonokba zárva vittek oda, és ott voltunk áprilisig. Ott, Sztarobelszkben ítéltek el mindenkit. Kihívtak egyszerre tíz embert név szerint, és elmondták, hogy határátlépésért ki mennyit kapott. Én kaptam három évet, volt, aki kapott öt évet, volt, aki tízet. Aki azt mondta, hogy kommunista volt, az többet kapott, én meg mint gyerek, nem lettem párttag, csak három évet kaptam. Tizennyolc éves voltam akkor, nem voltam már olyan gyerek. Azt mondták, a kommunistáknak azért adunk többet, mert nekik ott kellett volna maradni, és harcolni a fasiszták ellen, nem megszökni hozzánk!

Áprilisban Sztarobelszkben bevagoníroztak minket, vagy húsz-huszonöt vagon volt egyben, és vittek északra. Hogy hova visznek, nem tudtuk! Marhavagonok voltak, nem személykocsik. Kétoldalt priccsek, éppen csak a közepe volt üres. Vittek több mint két hetet minket. Enni nem nagyon adtak útközben. Mindennap valamit adtak, egy levest vagy valamit. Heringből főzték a levest, sósan. Inni nem adtak, nem volt víz. A vízhiánytól többet szenvedtünk, mint az éhségtől. Áprilisban megérkeztünk oda. Mi nem tudtuk még, hol vagyunk, csak annyit láttunk, hogy éjszaka van, hó és nagy hideg.

Most már tudom, hol volt az! Észak-Oroszországban, az Urál felé. Valahol Vorkuta és a Pecsora folyó között, ami az Északi-Jeges-tengerbe folyik. Észak-Oroszországban, Vorkután óriási szénbányák vannak Vorkuta jelentős bányászváros Oroszország területén, a Komi Köztársaságban, 160 km-rel az Északi Sarkkörön túl. 1931-től az 1950-es évek közepéig kényszermunkatáborok központja volt. – A szerk.. Akkor már megkezdődött a háború, és 1941-ben már a donyecki szénbányákat elfoglalták a németek. Nem volt szén, és szén nélkül az ipar megáll. Vorkután nagy bányák vannak, szénlelőhelyek, de nem volt vasútvonal oda.

Mi építettük a vasútvonalat, valami négyszáz-négyszázötven kilométer hosszan, Pecsorától Vorkutáig. Elhoztak minket a tundrába, ahol kis fák vannak, azt mondták, itt van nektek lapát, itt van balta, fűrész, építsetek magatoknak házat, itt fogtok élni! Amennyire lehetett, hozzáfogtunk, csináltuk. Ott már kezdtek kicsit etetni is minket. És építettük a vasútvonalat. Rengeteg helyre voltak elosztva az emberek, innét is, onnét is építettek. Áprilisban érkeztünk meg. Ott nyáron rosszabb volt, mint télen! Télen nagy hidegek voltak, negyven-ötven fokos hidegek, ha negyven Celsius foknál nagyobb volt, akkor nem vittek minket munkára. Télen fagy volt, de jól föl voltunk öltözve, dolgoztunk, és úgy tűrhető volt, már amennyire. A nyár annyiban volt rosszabb, mert ott volt az a sok szúnyog meg az a sok kis apró légy, úgy hívták azokat, hogy moskák [Ez a hideg, párás északi régiókban élő apró, az embert rajokban megtámadó rovarféle a legsűrűbb szövésű pufajkán is átrágva magát, csípésével rengeteg szenvedést okozott a Gulag lakóinak Szibériában és máshol, északon. – A szerk.]. Azok az apró kis moskák a szádba, az orrodba, a füledbe belemennek! Az nagyon rossz volt. Hordtunk átlátszó hálót az arcunkon, és úgy dolgoztunk. Nyáron egypár napig volt húsz-huszonöt fok. Egészen az Északi-Jeges-tenger partjához közel voltunk.

Nehezen dolgoztunk ott, a vasútépítés nem könnyű. Barakkokban laktunk, amiket mi építettünk magunknak. A rönkök közé mohát tettünk, hogy az tartsa magát. Mellesleg, amikor nem volt mit dohányozni, kihúztuk onnét a mohát, újságba csavartuk, és azt szívtuk. Nem volt jó ott lenni, rengetegen meg is haltak a nehéz munka, a gyenge koszt miatt. De aki télen halt meg, azt nem is temették el, mert a föld át volt fagyva legalább másfél-két méterre, azt nem lehetett! Ahogy húztuk a vasútvonalat, odarakták a holttesteket, rámentek a talpfák, rá a sínek, és mentünk tovább. A halottak ottmaradtak temetetlenül. 

Mindenféle ember volt ott: voltak bűnözők, voltak politikaiak, gyilkosok, rablók, tolvajok, minden egyben volt. Voltak ott nagy emberek, híres kremli orvosok [Ők még nem lehettek az ún. orvosper áldozatai. – A szerk.]. Voltak olyanok, akiket koncepciós perekben ítéltek el Oroszországban. Volt velünk egy generális is, aki ott el is pusztult, már nem emlékszem a nevére. Szóval, mindenféle ember volt, összevissza.

Megtanultam oroszul, muszáj volt. Sőt, nagyon szerettek engem, tanítottam őket én is néhány magyar szóra. Káromkodni, az tetszett nekik, a rablóknak. És zsidóul is tudtam, jiddisül is meg németül, az nagy szó volt! Úgyhogy én jól fel is találtam magam emiatt.

Voltak ott velem magyarul és jiddisül beszélő emberek is, voltak kárpátaljaiak. Igaz, akikkel együtt mentem, azoktól elválasztottak. Négyen mentünk át a határon 1940-ben, de minket aztán máshova vittek. De voltak mások. Ott volt a Weisz Sanyi, él még most is, Budapesten, ő velem volt, két évvel idősebb nálam, 1920-as. És Ungvárról volt a Friedmann Sanyi és mások.

Amikor 1943-ban véget ért a három év, amire elítéltek, kihívattak, és azt mondták, hogy mivel Magyarország háborús viszonyban van a Szovjetunióval, nem engedünk ki. Bizonytalan időre elhalasztjuk a szabadlábra helyezésedet. Valóban, három év helyett hatot voltam ott. Onnan levelezni nem lehetett. Teljes információzárlat volt, százszázalékos. Nem hallottunk a holokausztról, sőt, a háborúról is nagyon keveset hallottunk. Egypár hír itt-ott kiszivárgott, de részleteket nem tudtunk semmit. Azt tudtuk, hogy háború van, azt nekünk is mondták azok a tisztek, akik ott voltak, hogy a német fasiszták megtámadtak. Ennyit tudtunk, de más semmit.

Fiatal voltam, valahogy kibírtam, és hazajöttem. 1946 decemberében jöttem haza Munkácsra. Amikor megérkeztem, nem tudtam senkiről semmit. Munkácson nem láttam senki ismerőst. Elmentem oda, ahol laktam, hátha valaki ki fog jönni: anyám, testvérem? Nem tudtam semmit. Állok vagy másfél órát, nem jön ki senki! Egyszer látom, a szomszéd házból jön ki egy ember, nagyon hasonlít Káhán Janira, édesanyám unokaöccsére. De nem mertem megszólítani. Megyek utána. Ő ment be a városba, a központ felé. Én meg utána, utána. Mikor a színházhoz értünk, hátulról kiabálok: Jani! Hátranézett. Megismert. Én is őt. Bizonyos időre befogadott, nála laktam hónapokig. A mi régi házunkat a szovjetek elfoglalták, más lakott benne.

Aztán megtudtam, hogy anyu és apu elpusztult Auschwitzban. Mert elvitték őket, és nem jöttek vissza. Háború után visszajött egy Groll nevezetű ember, ő is apuval volt. Látta, mikor aput elvitték balra. Mert volt jobbra osztás, balra osztás [lásd: szelektálás]. Aput balra vitték, a krematórium felé. Groll szemtanúja volt annak. Anyut nem látta, de anyu olyan korban volt, hogy az ilyen korúakat mind gázkamrába vitték.

A testvéreim közül nem volt Munkácson senki, és nem is tudtam róluk semmit.

Lassan elkezdtem itt az életet a háború után. Káhán János, édesanyám unokaöccse volt az egyedüli rokon, akit találtam. Ő valamikor nagy kommunista volt, Spanyolországban harcolt Franco [lásd: Franco, Francisco] követői ellen, három évig. Mesélte, hogy internálótáborban volt Kistarcsán, Magyarországon sokáig, Rajk Lászlóval együtt. Mikor hazajöttem, ő mint régi kommunista, egy kis császár volt a városban. Akkor a Dohánygyárban volt szakszervezeti elnök. Én nem akartam igénybe venni az ő protekcióját. Kezdtem egyedül keresni magamnak munkát.

Segédmunkás lettem az Univermag nevezetű kereskedelmi cégnél, ami akkor létesült, 1947 elején. Volt ott egy raktárnok, a munkácsi zsidó Kohn Sándor, ő bevett engem. Milyen munkát adjak neked? Kellenek nekem segédmunkások. Pakolni fel, le, árut cipelni. Jó, rendben! Dolgoztam mint segédmunkás, kocsikat, vagonokat kellett kipakolni, bepakolni. Mikor jöttek a vagonok áruval, ki kell tölteni bizonyos vasúti papírokat, és ez neki nehezen ment. Nekem könnyebben ment, mert én már hat éve voltam Oroszországban. Tudtam írni, tudtam olvasni, Oroszországban megtanultam. Többé-kevésbé beszélni is megtanultam, habár az akcentusom a mai napig sem tiszta, egy valódi orosz észreveszi. Aztán egyszer eljött az ungvári igazgató, és látja, hogy én ezt flottul csinálom, azonnal kinevezett raktárnokhelyettesnek. Így kezdtem el lassacskán dolgozni.

1949-ben megnősültem. Sajnos az első feleségem már rég meghalt. A leánykori neve Hartmann Éva volt. Éva eredetileg beregszászi zsidó lány volt, 1930-ban született. A családja rendes beregszászi család volt, szeszgyárosok voltak, szeszfőzdéjük volt Beregszászon. A szülei elpusztultak a holokauszt alatt. Évának nem volt iskolai végzettsége, csak elemi iskolát járt, aztán a szovjet éra alatt kezdett tanulni, de nem fejezte be. Amikor megismerkedtünk, Ungváron lakott, mert a nővére, Aliz férjhez ment Ungvárra, és magával vitte a húgát is. Voltak itt ismerőseim, akikkel barátkoztak, és összehoztak minket. Szép, csinos lány volt. Volt zsidó esküvőnk [lásd: házasság, esküvői szertartás ] 1949-ben Évával, lehetett tartani, nem zavarták meg. Egy kis rabbiféle esketett össze minket, nem tudom a nevét.

Két gyerekünk született, egy fiú és egy lány. A lány az idősebbik, Anikó 1950-ben született. A fiam, György 1956-ban született. A gyerekeimnek van zsidó neve is. A lányom Ráhel Lea, mert a feleségem volt Ráhel, és az én anyám volt Lea, utánuk kapta. A Gyuri zsidó neve Jehiel. Édesapám Gyula volt, Jehiel. És héberül a Jehiel azt jelenti, hogy Isten éltesse.

A Gyuri meg is van metélve rendesen, ahogy kell [lásd: körülmetélés]. Volt egy ilyen rabbiféle, aki értett hozzá [lásd: mohél], eljött hozzánk, hívtunk vendégeket, hogy legyen legalább tíz zsidó, ez a minimum [lásd: minján]. És megmetélték. Nem hivatalos rabbi volt, de értett mindenhez, megtanulta. Volt egy ember Munkácson, aki csinálta a metéléseket, Bergernek hívták. És később, mikor ez az ember már elutazott, akkor Csernovicból hívtak egy metszőt, Morinak hívták, ő csinálta a metélést. De van rengeteg zsidó ma, akik nincsenek megmetélve. Most már késő, akkor meg nem merték, vagy nem akarták megcsinálni nekik. Volt olyan, aki nem merte, volt olyan, aki nem tudta kifizetni a pénzt, összevissza mindenféle okok voltak.

Már nős voltam, amikor 1951 körül megtudtam, hol vannak a testvéreim. Szerettem volna korábban is tudni róluk, de hát hogyan kerestettem volna őket? Itthon nem voltak. Annyit tudtam, hogy az egyik öcsém, Andor hazajött, és itt volt három napig. Mesélték, akik itt voltak, találkoztak vele. De elment, látta, hogy itt nincs jövő. Előtte egyáltalán semmit sem tudtunk egymásról. Akkor jött a Városházára egy levél. Káhán bejáratos volt a Városházára, mert ő Központi Bizottsági tag volt itt a városban [Föltehetően arról van szó, hogy az SZKP városi végrehajtó bizottságának volt a tagja. – A szerk.]. És az ő kezébe került az a levél. Megkérdezte: „Nem ismersz egy ilyet?” „Hát hogyne ismernék!” A legidősebb bátyám volt a feladó, ő írta a levelet Izraelből! Egyből válaszoltam levélben arra a címre, és így megtaláltuk egymást. Mendel írta a levelet, de nem csak ő, hanem Andor is és Kálmán is Izraelben volt akkor. Ekkor tudtam meg, mi történt a testvéreimmel a háború alatt és utána.

Kálmán, a legfiatalabb öcsém Auschwitzba került, de életben maradt. Sikere volt, szerencséje volt, sokaknak siker, sokaknak nem! Erős fiú volt, úgyhogy mindig munkára is felhasználták, és sikerült túlélnie! A háború után nem is jött vissza Munkácsra, hanem Prágába ment, rövid ideig ott volt.

Andor sorsa így alakult: a háború alatt munkaszolgálatos volt bent, Ukrajnában. Utána 1945-ben, azt hiszem, júniusban vagy júliusban Prágán keresztül eljött ide Munkácsra. Itt volt négy vagy öt napig, nem tetszett neki semmi. Akkor még a szovjet hatalom csak az elején volt, akkor még lehetett menni, a határok nem voltak lezárva. És visszament Prágába, összetalálkoztak Kálmánnal. Akik visszajöttek zsidók, egy helyen éltek Prágában, ahol támogatták őket, ott találkoztak ők is.

A legidősebb bátyám, Mendel Budapesten bujkált a háború alatt. Wallenbergtől kapott menlevelet [lásd: schutzpass], mint sok ezer zsidó. Fölvette valahogy a kapcsolatot a prágai testvérekkel, Andorral és Kálmánnal, és ő is elutazott Prágába.

Prágából Kálmán, Andor és Mendel Párizsba ment, és onnan mindhárman kivándoroltak Izraelbe [Akkor még: Palesztina. Izrael Állam 1948 májusában alakult meg. – A szerk.]. Andor és a Kálmán 1948–1949-ben az izraeli hadseregben harcolt az arabok ellen [lásd: 1948-as függetlenségi háború Izraelben]. Andor meg is sérült, most is érzi néha a sérülést, a térdében volt egy golyó.

A bátyám, Miklós, már 1939 elején, januárban vagy februárban átszökött a határon, elment az akkori Csehországba. Mikor Csehországot is elfoglalták a németek 1939 márciusában, akkor ő elkerült tovább Franciaországba, oda menekült. 1940-ben, mikor a németek már lerohanták Franciaországot, Belgiumot, belépett a cseh hadseregbe. Ott volt egy ezred, a Masaryk ezred, az Első Cseh Ezred, abban az ezredben harcolt [Föltehetően a Csehszlovák Zászlóaljról van szó. – A szerk.]. Először Dünkirchen városban volt, ami Északnyugat-Franciaországban van Dünkirchen, francia nevén Dunkerque: város, hadi és kereskedelmi kikötő Franciaországban, a La Manche partján – A szerk., aztán áttelepítették ezt az ezredet Chesterbe. Az egész ezredet, már akit sikerült megmenteni, mert a fele talán elpusztult. Miklós végigharcolta az egész háborút. Volt Észak-Afrikában, ott a német Rommel tábornok hadserege ellen harcolt. Meg is sebesült. De életben maradt, és 1945-ben befejeződött a háború.

A háború után visszament Chesterbe, mert mint katona, udvarolt ott egy angol lánynak. Annak az angol lánynak volt Torontóban, Kanadában egy nagybátyja és egy nagynénje, gyermektelenek. Levelezni kezdtek velük. A kanadai rokonok azt ajánlották nekik: „Nekünk nincsen senkink, ha szeretitek egymást, gyertek el ide, Torontóba!” Ők el is mentek, és ott is maradtak.

Miklós tehát Kanadába került, Torontóba. Azt hiszem, 1955-ben került ki, valamikor az 1950-es évek közepén. Vízvezeték-szerelőként dolgozott. Öt gyereke született. Az első Julien apám után, utána Jimmy, utána Lenke, Lenny az anyám után, aztán George és az ötödik kislány Renáta. Kanadában ők már nem éltek vallásosan.

Aztán pár évvel később Miklós kicsalta az Izraelben élő Mendit és Kálmánt is oda, Kanadába. Mindhárman letelepedtek, életük végéig ott maradtak, ott vannak eltemetve. Nem együtt költöztek Kanadába, külön-külön, előbb kiment Mendi, ő átcsalta Kálmánt is. Amikor én 1968-ban kimentem Kanadába meglátogatni őket, már mind a három ott volt, de azt nem tudom pontosan, mikor kerültek oda.

Egyedül Andor nem ment Kanadába, ő Izraelből Brüsszelbe került. Izraelben élt egypár évig mint nőtlen, de utána megismerkedett egy lengyel származású zsidó nővel, aki Brüsszelben lakott, és Izraelben volt éppen a szüleivel vendégségben. Megismerkedtek, és Andor oda nősült, Brüsszelbe.

Az 1950-es évektől már lehetett levelezni a testvérekkel. Hát cenzúráztak minden levelet, az biztos. Az enyémet hiába cenzúráztak, én nem írtam semmi olyat, semmi politikát nem írtam. Én jól vagyok, megvagyok, ti hogy vagytok? Megírtam a családi körülményeimet, ők is megírták – hát hadd cenzúrázzák! Akkor külföldre egy levél sem ment át cenzúra nélkül. Még Magyarországon, Csehországban, még Kelet-Németországban sem. Hiába, szocialista államok voltak.

Én a háború után Munkácson elkezdtem tanulni. Akkor már dolgoztam, már felelős munkákat kaptam. Először le kellett érettségizni, nem ismerték el a háború előtti érettségiket. Elvégeztem Munkácson a kereskedelmi technikumot, ami kereskedelmi főiskolának felel meg. Ez négyéves főiskola volt, én magánúton, levelezőként végeztem el.

Segédmunkásként kezdtem az Univermag kereskedelmi üzletláncnál. Ott dolgoztam 1947-től 1953-ig. Aztán 1953 után volt itt egy Zöldért Munkácson. Klein Dávid volt ott a vezető, átcsalt oda, és vele dolgoztam 1959-ig. Zöldség- és gyümölcskereskedés,  Magyarországon is valamikor Zöldért, így hívták ezt a céget. Valamikor ott a Zöldértben dolgozott egy Roth Sándor nevezetű munkácsi születésű ember is, ő ma egy nagyon gazdag New York-i milliomos. Az övé most a Csillag Szálloda Munkácson, ő vette meg. Nagyon sokat segít itt Munkácson, a zsidóságnak is ad pénzeket.

A Zöldért után Klein Dudi átvett egy épülő ásványvízgyárat Szolyva kerületben, Ploszkoje faluban. Engem is odacsalt. Átmentem oda, a Ploszkói Ásványvízhez. Kárpátalján többféle ásványvíz van: ploszkói, szolyvai, polenai. Mi építettük föl ezt a gyárat, és ott dolgoztam huszonhárom évig, nyugdíjas koromig, onnan mentem nyugdíjba, 1982-ben. A gyárban ez idő alatt hat igazgató volt, és én mindig igazgatóhelyettes maradtam. A gyár mindig nőtt és nőtt, mindig többet termelt, sokat dolgoztam, de kifizetődő volt, jó munkahely volt.

Nem voltam párttag. Próbáltak beszervezni, de mindig kicsúsztam. Hivatkoztam arra, hogy én hat évig ültem börtönben, a pártra nem vagyok fölkészülve. Próbálkoztak nemegyszer. De én nem akartam belépni soha. Ebből nem volt hátrányom, mert úgy végeztem a munkámat, hogy becsültek, és tiszteletben tartottak. Jól dolgoztam, ha kellett, szombaton, vasárnap is. A munkám kapcsolatban volt vasúti vagonok ki- és bepakolásával, ha kellett, még éjjel is dolgoztam. Az igazgatók cserélődtek, én mindig maradtam. Nem voltam párttag, tehát nem lettem igazgató. Ahhoz muszáj volt, hogy párttag legyen az ember.

Évának, az első feleségemnek volt egy fejlövése. Éva Auschwitzban volt a nővérével, és 1945-ben, amikor hazajöttek, véletlenül egy Weisz nevű beregszászi fiú meghúzta a ravaszt, és eltalálta a koponyáját. Akkor a zsidó fiúknak adtak fegyvert, hogy rendet tartsanak, mert bíztak bennük a szovjetek a városban. Önkéntes fegyveresek voltak, munkásőrségnek hívták ezt. A baleset 1945-ben történt, mit lehetett akkor gyógyítani? Turbánt raktak rá, begyógyult, de az agya nem, csak a bőre gyógyult be. És ebből kifolyólag beteg lett, a második gyerekszülés után, 1957-ben betegedett meg, értelmileg. Pedig nagyon szép nő volt, és jó anya. Már régen meghalt.

Akkor aztán később elvettem a Marikát feleségül. De Marikával nincsenek közös gyerekeink. Marikával tizenegy évet éltünk csak úgy, házasság nélkül, utána házasodtunk össze. 1935-ben született itt, Munkácson, Tizenhárom és fél évvel fiatalabb nálam. Ő nem zsidó, de megtartjuk az ünnepeket. Zsidó ételeket szokott főzni, csólentet csinál. Munkácsi zsidók elbújhatnak mellette ebben a tekintetben. Szomszédasszonyom volt, és amikor a feleségem megbetegedett, a gyerekek kicsik voltak, a fiam akkor volt két éves. Ő bejárt, segített, ápolta, vitte a gyerekeket óvodába, iskolába. Így összekerültünk. Marikának ápolónői végzettsége van, nyugdíjig itt dolgozott Munkácson mint ápolónő. Jól megvagyunk, minden oké!

A gyerekekkel, Anikóval és Gyurival magyar nyelven beszéltünk otthon, a feleségem és én is magyarul beszéltünk. Nálam tanultak meg magyarul írni, olvasni. Orosz iskolába jártak, orosz iskolákat végeztek, orosz egyetemen végzett a fiam. De anyanyelvi szinten tudnak magyarul, jobban, mint én.

A zsidóságunkat nem titkoltuk, a gyerekek sem titkolták. Nem is volt értelme titkolni. Először is Munkácson akkor, az 1950-es, 1960-as években még sok zsidó volt, és nem volt semmi probléma keresztény és zsidó között. Itt jól éltek mindannyian, nem titkoltuk. Vagy másfél ezer és kétezer között volt a zsidók száma akkoriban. Voltak, akik visszajöttek, de nem maradtak itt sokáig. De voltak olyan zsidók, akik fenntartották itt a hitközséget, jártak templomba, ment, aki akart, és aki tudott. Mert akkor szombaton is dolgoztak, nem mindenki tudott a templomba járni. De igyekeztek. Összejöttek házakban. Mert a templomokat mind elvették, egyet sem hagytak meg. Rendszerint a vallásos zsidók adták az egyik szobájukat, hogy itt fogunk imádkozni. És jártak oda minden szombaton, ünnepeken.

Tudták a gyerekek, hogy szombaton, ha én nem dolgoztam, elmentem a templomba imádkozni. Sőt, a fiamat is néha-néha, nagy nehezen elcsaltam magammal a templomba. Ők vallásról külön nem tanultak, nem volt rá lehetőségük, mert nem voltak zsidó iskolák, héderek, de tudják, hogy zsidók. Az ünnepeket otthon megtartottuk, mint gyerekek ezt látták, de ők már nemigen tartják. Akkoriban ünnepekkor csináltunk egy ünnepi ebédet. A szovjet ünnepekkel nem foglalkoztunk különösebben. Mentünk a felvonulásra május elsején, november hetedikén [A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben nagy pompával, katonai díszszemlével ünnepeltek Moszkvában. Kisebb-nagyobb felvonulást, díszszemlét minden településen tartottak. A legnagyobb állami ünnepnek számított a Szovjetunióban. 2004-ben eltörölték. Magyarországon 1988-ig volt munkaszüneti nap. –  A szerk.]. De itthon nem csináltunk ebből semmi problémát.

A gyerekeimet embernek neveltem! Nálam az nincs, hogy zsidó vagy keresztény. Ők magukat a mai napig is zsidónak tekintik, világos. Nem bigottok, nem verik a fejüket a falba, de nem tagadják meg a zsidóságukat soha.

Anikó ápolónőképző középiskolát végzett, Beregszászon. Egy magyar fiúhoz, Pata Józsihoz ment férjhez. És 1990 decemberében mentek el Magyarországra [áttelepültek]. Már állampolgárságuk is van, tizennégy éve elkerültek Magyarországra. Győrben élnek. Jóska, Anikó férje már nyugdíjas. Minden rendben van velük. Van két unokám és egy dédunokám is Győrben. Az unokáim 1969-ben és 1978-ban születtek. Nekik is van zsidó nevük, mind a két lánynak. Az idősebbet, Mariannát Dinának hívják, a nagymama volt Dina, és a Katit Eszternek. Marianna fodrásznő, Kati pedig pedagógus, az Országos Rabbiképző Egyetemen végzett tanítói szakot. A dédunokám hét éves, most ment iskolába. Gyakran találkozunk, meglátogatom őket Győrben, vagy ők jönnek ide.

Gyuri fiam a moszkvai Mengyelejev Egyetemre járt [Az egyetem – teljes nevén Mendeleev University of Chemical Technology – a vegyipar számára képez szakembereket. – A szerk.]. A Mengyelejev Egyetem nagyon híres egyetem, olyan, mint Budapesten az ELTE. Kibernetika szakon végzett, kémiát tanult. Gyerekkorában is nagyon szerette az ilyesmit, otthon mindig olyan kísérleteket csinált a spájzban, hogy attól féltem, fölrobbanunk.

Ma Kanadában él, 1981-ben ment el, amikor befejezte az egyetemet. Kátya, a felesége leningrádi nő, szintén kiutazott. Akkor még három testvérem élt ott, meghívták, és kimentek oda, ott is maradtak. A fiam is jár Magyarországra, tisztán beszél magyarul. A fiamnak különben is nagyon jó talentuma van a nyelvekhez. Jól beszél angolul, jól beszél németül, oroszul, jól beszél magyarul. Olaszul is egy keveset. Öt nyelven beszél flottul. Gyuriéknak egy fiuk van, Wieder Róbertnek hívják.

Én a magamét megtettem, segítettem a gyerekeimet, hogy tanuljanak, szakmájuk legyen mindegyiknek, és aztán csináld az életed! Hála Istennek, felnőttek, minden rendben van velük, jól megvannak.

Többször jártam Kanadában. Először 1968-ban voltam a testvéreimnél, elmentem hozzájuk, vendégségbe. Az 1960-as évek második felétől már ment a levelezés külföldre rendszeresen. Evvel probléma nem volt. Aztán a testvéreim küldtek nekem egy látogatói meghívót. 1968 már a Brezsnyev éve volt [Leonyid Iljics Brezsnyev (1906–1982) – a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöke (1960–64) és az SZKP Központi Bizottságának titkára. 1964-ben puccsal eltávolította Hruscsovot, és ő lett az SZKP első, ill. (1966-tól) főtitkára (1964–82). 1968-ban fegyveres erővel elfojtotta a prágai tavaszt, majd megfogalmazta, hogy a szocialista országok nem csak saját népüknek, hanem a nemzetközi munkásmozgalomnak is felelősséggel tartoznak, és ha valahol veszély fenyegeti a szocialista rendet, a többi szocialista országnak testvéri segítséget kell nyújtania (Brezsnyev-doktrína). Az ő főtitkársága idején, 1979-ben szállta meg a Szovjetunió Afganisztánt. – A szerk.], akkor már kis enyhülés volt, így el tudtam menni. Beadtam az iratokat, igaz, nyolc hónapig tartott, míg megkaptam az engedélyt, de elengedtek. Én soha nem politizáltam, nem volt ellenem semmi. Az államhoz lojális voltam, mindig dolgoztam, mindig rendes adófizető voltam, soha nem csináltam semmilyen link dolgot. Nem volt ok rá, hogy visszatartsanak. És ha már először elengedtek, akkor már bebizonyosodott az, hogy rendesen viselkedtem, rendesen visszajöttem, és elengedtek még egyszer. Összesen már négyszer voltam ott: 1968-ban, 1976-ban, 1986-ban és legutóbb 1990-ben.

Kálmánnak jól menő üzlete volt Torontóban. Étterem volt az tulajdonképpen, de ennek van egy különleges angol kifejezése: „catering” [angol: rendezvényszervezés]. Szóval nem restije volt, hanem bérelt egy nagy helyiséget a Sinai templomban, Torontóban, és ott tartottak zsidó esküvőket, bár micvókat, bát micvákat, meg ha néha volt valamilyen szimpózium zsidó témában a városban, azt is. Nem dolgozott mindennap, csak mikor volt valamilyen alkalom, de akkor akár háromszáz-négyszáz embernek rendezett mindent. Bérelte a helyiséget, fizetett adót, mindent, az ő pincérei, az ő szakácsai voltak, mindent ő is rendezett. Jól ment akkor, hála Istennek. Ő ezt a szakmát választotta, mert mielőtt kiment Kanadába, Tel-Avivban dolgozott egy szállodában. Ezt a szakmát már ismerte. És jól ment a dolga, minden rendben volt. Gyermekei nem születtek.

Mendel Izraelben autóbuszsofőr volt, és utána, mikor elment Kanadába, a kereskedelemben dolgozott, egy szupermarketben az ő felelőssége volt nézni, hol kell pótolni az árut. Mendinek sem voltak gyerekei, nem is volt nős soha, agglegényként halt meg.

Miki jó szakember volt. Kitanulta a vízvezeték-szerelést meg a központi fűtést is. Volt egy kis műhelye meg egypár embere, akivel dolgozott, és azt csinálta Torontóban.

Három testvérem meghalt: a Mendi, a Miklós, a Kálmán. Miklós autószerencsétlenségben halt meg, 1972-ben. Utána meghalt Kálmán, 1980-ban. És a Mendi 1987-ben. Mind a hárman Torontóban vannak eltemetve, zsidó temetőben.

Ma a testvéreim közül egyedül Andor él. Háminak becézzük, rövidítve. Ő Brüsszelben lakik. Neki ott van családja, gyerekei. Három gyereke van, egy fiú, Leo és két lány, Mirjam és Lea. Lea a mi ajkunkon Lenke. Ők franciául beszélnek meg jiddisül is, és persze ivritül is jól tudnak. Lea Tel-Avivban lakik, Mirjam és Leo Brüsszelben él. Hogy mikor születtek, azt pontosan nem tudnám megmondani. Hámi felesége négy éve meghalt, így ő egyedül maradt.

1982-ben nyugdíjba mentem, mert akkor lettem hatvan éves, az volt a korhatár. Utána még dolgoztam két-három évet, aztán abbahagytam. Nem volt rá szükség, hála Istennek. De nyugdíj után még dolgoztam itt-ott, összevissza vállaltam munkát. Még ma is néha elvállalok bizonyos munkákat. Például évekkel ezelőtt, mikor megkezdődött a csereüzletelés, elsősorban élelmiszerbarter Magyarországgal, lettek itt nagy bizneszmenek, akik nem tudtak egy szót sem magyarul. Én vittem őket Magyarországra. Én írtam a szerződéseket, én fordítottam, hajnalban mentünk, késő este jöttünk a kocsival. És ezt mind fizették. Vagy néha jönnek ide német turisták. Elmegyek velük, én vagyok, aki vezetem őket, megmutatok mindent, ami a zsidósággal kapcsolatos. Itt még ma is van mit mutatni a zsidósággal kapcsolatban! Mert hát Munkácson tizenhatezer ezer zsidó volt, és tizenhét nagy zsidó templom. Nem beszélve a kis klázlikról, amit úgy hívtak, stibel [lásd: stibl], a kis templomokról, amik házaknál voltak. Itt van a héber gimnázium, a zsidó árvaház, aminek a kerítésén a menóra még most is rajta van. És elmesélem nekik, hogy is volt a régi időkben. Volt itt egy híres rabbi, a Spira rabbi. Elviszem őket a temetőbe, oda van eltemetve Spira egész családja. Most is megkeresek néha egypár fillért. Ettől eltekintve, ha kell, a fiam is segít. A lányom nem nagyon, mert ott gyerekek vannak, de nem is hiányzik, hála Istennek. Úgyhogy ma is néha, mikor kell, dolgozok. Szabadúszó dolgokat vállalok. Valamikor a kocsival is, ha jöttek a zsidók, kellett ide vinni, oda vinni, amerikai, izraeli zsidók, angolok stb. Elvittem őket, azok is mindig meghálálták. Úgyhogy semmi baj!

A háború után itt hivatalos antiszemitizmus nem volt. De antiszemiták mindig vannak, mondjuk így, egyesek. A Szovjetunióban állami antiszemitizmus nem volt, de így, a kisemberek szintjén volt. Nekem a származásom miatt soha nem volt hátrányom. Jól éltem, rengeteg keresztény barátom volt, ma is van.

Én nem vagyok annyira vallásos, bigott, de valahogy lettem nevelve, és én abban hiszek. Nem hiszek abban, hogy van tíz isten: keresztény, zsidó, muzulmán. Egy Isten lehet csak! A vallás különbözik, de Isten csak egy lehet. A nemzetiségemet nem tagadhatom le, igaz? És szeretek foglalkozni az ilyen zsidó témákkal, a múlttal, szerezni adatokat. A szovjet éra alatt végig jártam templomba. Ha nem is rendszeresen, mint most, mert a templomok be voltak zárva. Az ateizmus volt a fő elv, az volt a jelszó, hogy a vallás ópium a népnek. De mindig volt egy privát ház, valakinél összegyűltünk, és jártunk a templomba. Mikor a Gorbacsov-éra kezdődött [lásd: gorbacsovi politika], akkor már visszaadtak lassan egy-egy templomot, és akkor már hivatalosan is. Most már a hitközség hivatalosan regisztrálva van.

Jom Kipurkor nem dolgoztam soha életemben. Mindig úgy dolgoztam, hogy Jom Kipurkor és Ros Hásánákor szabad legyek. Voltak helyettesek, meg lehetett oldani minden gond nélkül, nem volt probléma. Nem mondtam én, hogy miért kell a szabadság, de úgyis tudták. De ha én nem mentem be, akkor ledolgoztam más napon. És szombaton is előfordult, hogy muszáj volt dolgozni, nekem olyan munkám volt, hogy még vasárnap is kellett.

Most is betartjuk itt Munkácson az ünnepeket. Nemrég volt a zsidó újév, a Ros Hásáná, utána volt az engesztelő, a Jom Kiper [Jom Kipur], utána jött a Kucska, ez egy kárpátaljai kifejezés a Szukotra. Járunk a templomba, imádkozunk. Néha kell előimádkoznom is, tartalékban vagyok.

Beszélek magyarul, oroszul, jiddisül, németül is értek, mert a jiddis tulajdonképpen egy eltorzult német zsargon. Aki tud jiddisül, az németül is tud kommunikálni. Ez nem jelenti azt, hogy tudok németül, de meg lehet érteni egymást. Néhány szót tudok angolul is, sokat voltam Amerikában, Kanadában, elsajátítottam, de csak egy kicsit. A cseh az megy, mert én cseh iskolába jártam. No és a szlovák is, mert a cseh és a szlovák barát nyelvek.

Olvasok héberül. Van nekem Tórám héberül és orosz fordítással, egy másik magyar fordítással. Van egy zsidó könyvem, a Ros Hásáná könyve, benne van a Ferenc Jóskának és Erzsébet királynőnek a köszöntője, magyarul be van írva! Ez egy ünnepi, újévi imakönyv, amit még az Osztrák–Magyar Monarchia idején adtak ki, a könyv elején a zsidóság köszönti benne Ferenc Jóskát és Erzsébet királynőt. Ez ritka példány, eltettem. Sok ilyen dolgom van, szeretem kutatni az ilyet. Olykor igen sok pénzembe is kerül.

Én járkálok régi házakba keresni, ha valami maradt ott, én kikunyerálom, kikérem vagy megveszem. Találtam négy gyertyatartót, ami a Spira rabbié volt. Kettőt két éve odaajándékoztam Mose Rabinovitsnak, a New York-i munkácsi rabbinak, kettő meg itthon van nekem. Van egy újságom, egy New York-i újság, jiddisül van írva, ott meg vagyok említve egy nagy cikkben, hogy én mit ajándékoztam a munkácsi rabbinak! Aztán találtam egy fehér kötényt, amiben az anya gyertyát gyújtott péntek este [lásd: péntek esti gyertyagyújtás]. A fehér kötény szokás volt, nem előírás. Találtam húsz évfolyamot „Az Őslakó” Munkács című zsidó–magyar újságból, ami annak idején nekünk is járt. Abban rengeteg cikk van a munkácsi zsidóságról, a magyarságról, Spira rabbiról stb. Megtaláltunk húsz évet, 1892, 1894 stb., de csak egy évfolyam, az 1931-es maradt nálam, a többit mind elvitték Amerikába. Találtam néhány régi fényképet is. Szeretem hajszolni az ilyen régi dolgokat.

Mi otthon csak magyarul beszéltünk és beszélünk. Magyar újságot járattunk, én most is járatok magyar újságot, a „Kárpáti Igaz Szó”-t, jár nekem Budapestről az „Új Élet”, Izraelből jár az „Izraeli Szemle” a mai napig, ez egy magyar nyelvű havi újság, Haifában adják ki. Az „Erec” jár Budapestről, kapom mindig rendszeresen. A szovjet éra alatt mindig járattam a „Népszabadság”-ot, a feleségem a „Nők Lapjá”-t, most nem íratjuk ki ezeket az újságokat, mert nagyon drága, a postaköltséget is meg kell fizetni. Nézzük a magyar tévécsatornákat. Meg sokat olvasunk. Rengeteg könyvem van, elsősorban magyar és zsidó könyvek. Orosz újság is rengeteg jár.

1995-ben voltam Izraelben. Hárman voltunk, a lányommal és a vőmmel mentem. Bejártuk majdnem az egész országot: Tel-Aviv, Jeruzsálem, Názáret, északon, a Jordán folyónál is voltunk. Voltam a Golgotán, voltam a Vörös-tengeren, csináltunk egy kis hajókirándulást, nagyon szép volt. Nagyon tetszett nekem. Jó időben voltunk, szeptember vége, október eleje. Se nem hideg, se nem meleg. Fürödtünk a tengerben, jó volt!

1996-ban meg voltam Belgiumban, az öcsémnél vendégségben. Akkor még a felesége is élt. Ott is sok mindent megnéztem. Antwerpenben voltam, múzeumokban jártam, azt én szeretem, meg képtárakat nézni. Antwerpenben voltam a Gyémánt utcában. Az Atomiumot is láttam [Az Atomium az 1958-as Brüsszeli Világkiállítás híres építménye. Alapötlete az atomok bemutatása. A felépített szerkezet a vas 150 milliárdszorosan felnagyított térközepes elemi kristálya. – A szerk.]. Sok helyen jártam.

Voltam többször is külföldön, de nem mentem el. Valahogy voltak objektív és szubjektív okok is, engem mindig valami ide kötött. Szeretem Munkácsot. Minden testvérem elment, de én itt maradtam, így adódott a sors. Először is, mindig volt valami akadálya, hogy elmenjek. Előbb vártam, hogy a lányom befejezze az iskolákat. Aztán azt, hogy a fiam befejezze Moszkvában. Ő befejezte, a végén ők elmentek, mi maradtunk. Nincs itt nékem semmi bajom. Megvagyunk. Nem vagyok milliomos, de rendes családi élet, ami kell, minden megvan itt. És nyolcvankét éves korban hova menjek? Azt mondják, az én vonatom már elment. És a talpfákat is fölszedték, a síneket is fölszedték, már nincs vonatút hova menni. Jó ez itt. A gyerekekkel találkozunk, most is fognak jönni ide november elsejére. Én is megyek Magyarországra, nyáron voltunk a feleségemmel talán egy hónapig, tizenöt napot Pesten, a Dagály fürdőbe jártunk majdnem mindennap fürödni. Tizenöt napot voltam Győrben, a lányomnál. Minden rendben van. Nagy igények nincsenek.

Mindennap járok a templomba. Nem lehet mondani, hogy vallásos vagyok, de végül is emberek között vagyok. Ott az utolsó híreket, az utolsó vicceket, az utolsó pletykákat, mindent megtud az ember. És mozgásban vagyok. Nem szabad, hogy az ember elhagyja magát. A kor mindig attól függ, hogy az ember hogy érzi magát, és hogy tartja magát. Most már lassan befejezem a nyolcvanhármat, és tessék! Itt megyek, jövök, és ha kell, udvarolok is!

Életrajz

A nagyapám, Rosenberg Herman valamikor az 1830-as években született, azt hiszem, Göncön [Abaúj-Torna vm.], és 1908-ban halt meg Pesten a zsidó kórházban. A felesége Feuerstein Regina. Nem tudom, hogy mikor született, de nem volt nagy a korkülönbség, és ő is 1908-ban halt meg. Nekik született nyolc gyerekük, hat fiú és két lány. A hat fiúból három magyarosított. Az apám a századfordulón magyarosított Gönczire. Az apai nagyszülőket is ismertem. De ahogy tudom, nem voltak nagyon vallásosak.

Ignác volt a legidősebb fiuk [1851-ben született – az Országgyűlési Almanachban közölt életrajz szerint 1861-ben született. – A szerk.], és ezt az egy fiút tudták taníttatni. Jogász lett, a petrozsényi szénbányászat jogtanácsosa és Petrozsény város országgyűlési képviselője [Petrozsény nagyközség volt Hunyad vm.-ben, a 20. század első évtizedeiben 12 000 főnyi lakossal. Környékén Európa egyik leggazdagabb barnaszénlelőhelye volt, amelyet 1867-ben kezdett művelni a brassói bánya- és kohótársulat, majd az állam is nyitott itt bányákat. Rosenberg Ignácot 1910-ben választották meg országgyűlési képviselőnek Hunyad vm. hátszegi választókerületében. Az országgyűlésben a munkásügyi bizottság tagja volt. – A szerk.]. Budapesten volt egy hatszobás lakása, mert ő volt a gazdag a családban. 1920-ban halt meg. Neki született öt gyermeke. Júlia volt, azt hiszem, a legidősebb, az hároméves korában meghalt. Imre lent élt Petrozsényban, és 1944-ben a vasgárdisták [lásd: vasgárda, vasgárdista] agyonverték. Judit szívbajos volt, és meghalt harmincvalahány évesen. János 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt volt egyetemista, és benne volt egy ellenforradalmi mozgalomban. De sose tudtunk róla. Megnősült, született egy lánya, 1932-ben meghalt, akkor volt egy gyermekparalízis-járvány. János, amikor Rákosi-rendszer lett, azt mondta, hogy mi nem ezért harcoltunk, és öngyilkos lett. Maradt az Iván. Ő külkeres lett, és megnősült, és egy nem normális kisfiuk született. Hogy mikor halt meg, nem tudom.

Ignác öccse Lajos. Valamikor a századfordulón születhetett. Kiment Amerikába, és addig levelezett a családdal, míg a szülők éltek, és aztán nem tudnak róla. A következő testvér Miksa. Ő Rosenberg maradt. Miksa valami nagy kötöttárucégnek volt az ügynöke. Párizsba járt, meg nem tudom, hova. Bécsben nősült meg.

Izidor bútorkereskedő volt, lett egy gyára, azt elkártyázta. Akkor elvett egy nőt feleségül, akivel sok pénzt kapott, megmentette a gyárát. A feleségét nem látta az esküvő előtt. A nagynéném franciául beszélt. Lett nekik két fiuk és két lányuk. És nincs gyerek [azaz unoka] tovább.

Akkor jön az Ida, Szilágyi Bertalanné. A századfordulón kimentek Amerikába, kint született egy fiuk, aki hat éves volt, mikor meghalt. A nagynéném beteg lett, és az orvos azt tanácsolta a nagybátyámnak, hogy ha itt nem akarja hamar eltemetni a feleségét, jöjjön haza. És hazajöttek. A második fiú 1905-ben már itt született. Bertalannak jól menő nőiruha-szalonja volt. Ida néni meghalt 1919-ben.

Apám húga, Malvin 1879-ben született, és meghalt 1932-ben. Őneki volt egy rossz házassága, hogy az apám nősülhessen, és abból született két lány. Mind a két lányt elvitték 1944-ben és meghaltak. A fiatalabbiknak egy bőrnagykereskedő lett a férje, és volt két fiuk. Nagyon vallásosak voltak, pénteken templom, szombaton templom, és hogy megmentsék a fiúkat, keresztények lettek. Pénteken elmentek a templomba elbúcsúzni a zsidó Istentől, és vasárnap keresztes imakönyvvel mentek a katolikus templomba. A Mária utcában volt valami rendház, és ott tanították a fiúkat, és a papok, akik tanították őket, bujtatták a két gyereket [A Mária utca 25. számú épület jezsuita rendház volt, ahol P. Raile Jakab, a budapesti mentés egyik szervezője és irányítója közel 150 zsidót helyezett biztonságba. Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat, é. n. (1988). – A szerk.]. Ezzel megmentették őket. Ma Svájcban élnek.

Az anyai nagypapám, Klein József 1847-ben vagy 1848-ban született Szilágy megyében, azt hiszem, Hadadon. Kályhásmester volt. Feljött Pestre, nem tudom, mikor, és itt megismerte a nagyanyámat, aki akkor özvegy volt. Ő hozott két lányt a családba. Semmit nem tudok róluk, meghaltak. A nagymama, Bloch Regina nem tudom, honnan jött [Valószínűleg ő is Zemplén vm.-ben született, mit testvére, Ballagi [Bloch] Mór. – A szerk.]. Nagyon sokan voltak testvérek. Egy nagynénire emlékszem, akihez mi még mentünk. Egész kevés emlékem van Regina nagymamáról, nagyon pici voltam, mikor meghalt 1913-ban. Nagyapa 1920-ban halt meg. 

Anyámék négyen voltak testvérek. A legidősebb Klein Mór, aztán Kármán Mór lett. Tőzsdés volt. 1932-ben egy tőzsdekrach miatt öngyilkos lett [lásd: 1929-es gazdasági világválság]. A felesége az édesanyja fehérneműüzletében dolgozott. A Váci utcában volt egy elegánsabb bolt, ide nem mentek be csak egy ingért, hanem bementek egy kelengyét rendelni. Volt egy fiuk, Kármán István. Őt elvitték, és Kőszegen meghalt 1944-ben munkaszolgálatban. Meg van egy lánya, Klári, ő kint van Amerikában. 1936-ban férjhez ment, a férje elég vallásos volt. A Rumbach utcai templomban volt az esküvő. Az ortodoxabb volt, mint a Dohány utcai, ott nem volt orgona. Klári tulajdonképpen nem volt nagyon vallásos, de mindent tartott a férjével. 1938-ban, amikor a zsidótörvényt kezdték tárgyalni [lásd: zsidótörvények Magyarországon], a férje azt mondta, hogy ő sehol nem lesz már másodrendű állampolgár, és kimentek Amerikába, New Yorkba. Még itthon született egy gyerekük, de az meghalt, és kint született egy lányuk. Mór felesége az én lakásomban volt, ami védett házban volt, és 1947-ben kiment Amerikába.

Anyukám következő testvére Artúr. Ő nem szeretett tanulni, színész akart lenni, és a nagypapámnak ez nem tetszett, s lakatosságot kellett tanulnia, aztán vándor volt. Végigjárta egész Európát, Moszkvától Madridig. A végén Hamburgban élt, albérletben lakott egy keresztény táncosnőnél, aki 14 évvel volt idősebb, mint ő, és két nagylánya volt. Elvette feleségül. Ha van jó házasság az életben, akkor ez az volt. Amikor meghalt a nagyanyám, hazajött a temetésre a feleségével és a közös fiukkal, aki velem volt egykorú. Pesten 1914-ben született még egy fiuk, Ferenc. Abban a házban laktak, ahol a nagymamám testvére, és amikor megszületett a gyerek, a szomszédok elmentek, és beíratták, hogy megszületett Klein Ferenc József, vallása zsidó. A nagypapa bevette a kályhaüzletbe, a lakatos a sparhertokhoz kellett. A nagypapának volt egy műhelye, egy pince volt, tulajdonképpen raktár, mert ott nem dolgoztak. Kijártak házakhoz, és mindenütt azt mondták, hogy csak a Klein bácsi jöjjön. A Lukács Cukrászdába csak ő mehetett. Artúr katona volt az első világháborúban. Amikor a Feri született, nem volt itthon. A nagypapa adott pénzt a feleségének, de mindig kevés volt a pénz, amit a nagypapa adott, és amikor hazajött a férje, panaszkodott. 1919-ben a nagybátyám elkezdte, hogy az ő felesége különb, mint a húga, és összevesztek a nagypapával, és köszönés nélkül itt hagyta az apját, mindenkit, és visszautaztak Hamburgba. Mozigépész lett egy zsidó moziban, nem keresett rosszul. Az idősebbik fia belépett az SS-hez, és nem állt szóba az apjával. 1939-ben a nagynéném Pestre jött, hogy igazolja, hogy a kisebbik fiuk keresztény. Kiváltott egy kis születési bizonyítványt, hogy a gyerek zsidó, de az evangélikus főpaptól kiváltott egy keresztlevelet, hogy meg van keresztelve. Majd a bíróságon megesküdött, hogy nem a férje a gyerekek apja. Az idősebbik fiú 1940-ben meghalt mint SS-katona, a fiatalabbik Wehrmacht-katona lett a légvédelmiseknél, és egy bombatámadásban meghalt. A nagybátyám úgy élte túl a háborút, hogy mialatt ő a moziban vetített, történt egy gyerekgyilkosság valahol közel, és elfogták őt, hogy ő a gyilkos. De a moziban igazolta mindenki. Kiszabadult, de nem volt semmi bocsánatkérés, hanem elvitték egy internálótáborba, és ott élte túl a háborút. 1919 után először 1958-ban jött haza, és azt hiszem, 1964-ben halt meg.

Akkor volt a Berta. 1905-ben halt meg, 23 éves volt és menyasszony. Volt neki valami reumaszerűsége, ami megtámadta a szívét.

Anyám volt a legfiatalabb. 1884-ben született Budapesten. Elvégezte a négy polgárit [lásd: polgári iskola], utána annyit tanult, hogy megtanult varrni, és aztán otthon volt. Anyám sem tanult, és a nővére sem, varrni tanultak valami ismerősnél, de nem volt foglalkozása a nőknek.

Apámat Mihály Manónak hívták. Göncön [Abaúj-Torna vm., lakosainak száma a 19 sz. utolsó harmadában 2500–3000 fő között volt. – A szerk.] született 1877-ben. A nagyszüleimnek saját házuk volt, és volt a bolt. És aztán jött oda egy másik zsidó, aki ügyesebb és okosabb volt, mint a nagypapám, és ők tönkrementek. Akkor átmentek Kassára. Ott mit csináltak, nem tudom. Lehet, hogy akkor már a legidősebb fiuk segítette őket. Aztán följöttek Pestre. A Garay utcában laktak. Itt tulajdonképpen semmivel sem foglalkoztak. Ott is volt egy kis üzlet, de az már a lányuké volt, hogy besegítettek-e, nem tudom. És aztán meghaltak szegények. Apám négy polgárit végzett.

Utána elment egy nagy elegáns bútorüzletekbe mint eladó és tervező – nagyon szépen rajzolt. A Kecskeméti utcában volt egy nagy üzlet, ahol nagyon elegáns bútorokat árultak, bejött egy vevő, és azt mondta, kérem, ha megnézné a bútorokat, hogy mit szeretnék nagyjából, és akkor apám megrajzolta a hálószobát, az ebédlőt, a szalont, az úriszobát. Ha megfelelt, megcsinálta a műbútorasztalos, leszállították, berendezték, tessék beköltözni. Az egész műbútorasztalos-szakma ismerte.

Ahol a Royal szálló van, ott volt egy bálterem. És ott volt valami bál, ahová anyukám elment táncolni, és ott állt az apám, aki nem táncolt. Ott megismerkedtek. Szerelem, házasság. De a házasság nem volt olyan egyszerű. Apa volt a legfiatalabb fiú, és volt a húga, Malvin. A szülők azt mondták, hogy amíg a Malvin nem ment férjhez, addig te nem nősülhetsz meg. Aztán Malvint férjhez adták, nagyon rossz házassága volt, s mindig apám szemére vetették. A szüleim 1904-ben házasodtak össze végül. Pesten, a Dohány utcai templomban.

Az első világháborúban nem egy egészen évig volt el, mert a főnöke, aki örökölte a papájától a boltot, és nem értett hozzá, visszahozatta. Egy bőrgarnitúrát és egy új szobabútort kapott valaki a Honvédelmi Minisztériumban, hogy az apámat fölmentsék. Irodai szolgálatban maradt a háború végéig, és délelőtt bent volt a pult mögött. Aztán megszűnt a bolt, mert tönkrement. Állás nélkül maradt az apám. Én erről a korszakról nem nagyon tudok. Nem kérdeztem, és nem meséltek. A Tanácsköztársaság alatt apám a bútorelosztóban dolgozott. A Tanácsköztársaság után elküldték az állásából. Rengeteg mindent csinált, szinte minden hónapban más volt a foglalkozása. 1928-ig aztán egy konyhabútorboltban dolgozott, ami a gazdasági válság miatt szűnt meg. Hosszú évekig munkanélküli volt, de aztán a Nagy Zsigmond és tsa bútorboltban üzletvezetõ lett.

A bátyám, László 1905-ben született. Én 1908-ban születtem. A Nyár utcai elemibe jártam. Végig a legjobb tanuló voltam. Az Andrássy úton volt a Mária Terézia felső leányiskola [lásd: leányiskolák], ami hat évet tartott. Nem nagyon lehetett bejutni, csak gazdagéknak. Az egyik nagynéném, az Ignác felesége, a Piri néni, és az ő húgának a férje egy könyvkiadó igazgatója volt, és egész Pesttel volt összeköttetése. Elment anyám, hogy szeretne engem az Andrássy útra. És azt mondta, hogy Budapest összes iskolájába segítem a Bözsit, de ide nem, mert itt csak flancolni tanul. Add be polgáriba. A Nagydiófa utcában volt az iskola. Ott is a legjobb tanuló voltam. Az iskolában kötelező volt minden péntek délután templomba menni. Eleinte anya vitt az iskolába, aztán már egyedül mentünk. Hát nem volt közlekedés. Laci gyalog ment a reálba [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák], a Reáltanoda utcába. Én a Nagydiófa utcáig mentem velük.

Zongorázni tanultam három évig, mert addig kaptam kölcsön egy zongorát a nagybátyáméktól. Év közben nálunk volt a zongora, de mikor ők nyáron kimentek Zugligetbe, akkor kivitték a zongorát. Aztán azt mondták, hogy árt a zongorának a szállítás, és nem hozták be többé. Mindenfélét sportolgattam, de semmit sem csináltam jól az evezésen kívül, azt nagyon szerettem. Úsztam, csak rosszul, korcsolyáztam, gyeplabdáztam, teniszeztem, de mindent csak egy kicsit.

Amikor apámnak nem volt állása, minthogy az anyai nagypapa jól keresett, hát odavették magukhoz őket, amíg elhelyezkedett. Hogy mennyi idő után helyezkedett el apám, nem tudom. Akkor már amiről tudok, akkor ő már a Fodor cégnél volt üzletvezető. Először a Király utcában laktunk, aztán a Kertész utcában egy háromszobás lakásban. Két utcai szoba, egy erkéllyel. Volt egy ebédlő, egy háló. Ott aludtak a szülők meg mi, gyerekek. Az udvari szoba az anyai nagyszülőké volt. Odaköltözünk 1912 novemberben, és 1913 áprilisban halt meg a nagymama.

Édesanyám otthon volt, nem volt munkája, az otthont felügyelte. Harminc évig volt ugyanaz a háztartásink, Erzsi. 16 éves volt, amikor hozzánk került, és nagyon rendes volt. Ő takarított és főzött, istenien főzött. Kóserság volt, míg a nagypapa élt. A nagypapa vallásos volt, teljes szívvel-lélekkel. Minden pénteken templomban, és minden szombaton templomban, és minden reggel táleszt, tfilint rakott otthon, és imádkozott. Apám gyomorbeteg volt. És volt, hogy anya sonkát vett apának vacsorára, azt papírról ette meg, evőeszközt [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás], semmit nem használt hozzá. De megtörölte a száját. És a nagypapa vacsora után fogta apa szalvétáját, és bedobta a szennyesbe. A nagyapa tényleg komolyan vette. A nagypapa míg élt, szeptembertől januárig, minden péntek reggel fölküldött a kóser libástól egy nagy libát. Azt fölbontotta az Erzsi – már akkor jól tudta, hogy kell kóserül főzni –, besózta és beáztatta és kóser elkészítette, de a beosztást már anyám csinálta. Én sokszor gondolkozom, hogy hogy osztott ő be egy libapecsenyét egy ekkora családnak. Szombaton sokszor volt sólet, de általában melegítették. Főzni nem főztek, de melegítettek [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Aztán jött az 1919-es Tanácsköztársaság, és nem volt mit enni. Az apám a bútorelosztóban volt. A Tanácsköztársaság alatt aki házasságlevelet hozott, hogy megházasodott, kapott egy hálószobabútort ingyen. A paraszték fölhoztak 5 kiló zsírszalonnát meg füstölt sonkát apának, azt hitték, hogy akkor jobb bútort kapnak. Hát megettük. A nagyapa is evett belőle.

Nagy széderesték voltak, nagypapa tartotta. Amikor már ő nem élt, még akkor is voltak széderestéink. Sokan voltunk egy széderesti vacsorán, ott voltak anyám testvérei, de az apai rokonság nem volt. Újév [lásd: Ros Hásáná] este vacsora, templom, utána az apám elvitt a fivéréhez, Izidorhoz, akinek volt a négy gyereke és ennyi. Ott volt az apa családja. Akkor mindig odamentünk. Volt külön étkészlet széderre, a padláson volt egész húsvétig [lásd: Pészah]. Előtte teljes nagytakarítás volt. Nagypapa egy fonott gyertyával fakanálra szedte fel a morzsákat, és elégette az utolsó reggel [Mármint a Pészah előtti utolsó nap estéjén szedik össze a morzsát, és másnap reggel égetik el. Lásd: homecolás; Pészah], és imádkozott hozzá. Én csak mentem mellette, mert borzasztóan szerettem mindent, ami valami ünnephez kötődik.

Laci volt bár micvó, és egy hónapig imádkozott reggel, mert a nagypapa megkívánta. Aztán mondta, hogy neki arra nincs ideje. Anyám megkívánta, hogy hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] böjtöljünk, én becsülettel böjtöltem is. És vallásos is voltam. De a Laci pedig nem. Énszerintem a Laci elbújt hosszúnapkor.

Az első világháború kitöréséig minden nyáron Siófokon voltunk. Béreltünk egy lakást, cselédlánnyal, konyhával, cakk-pakk lementünk. Amikor már iskolás volt Laci, akkor az iskolaév végétől iskolaév kezdetéig lenn voltunk, és szombat este jöttek a férjek látogatóba. Akkor 1914-ben anyámék voltak Abbáziában, 1918-ban Nagymaroson volt megint ugyanígy az egész család. 1919-ben megint nem lehetett nyaralni. És akkor egy jó néhány évig nem nyaraltunk. Mert akkor apám állás nélkül volt. Onnantól ennek a családi üdülésnek vége volt.

Általában zsidó volt a társaságom. Rettentő sok fiú volt körülöttem, mert hozzánk  mindenki jöhetett, barátnő, barát. Anyám a világ legtündéribb teremtése volt. Nyáron minden este kinn voltunk az Állatkertben, mert a Gundel állatkerti teraszán komoly hangversenyek voltak. Az egyik barát testvérpárnak volt Állatkert-bérlete, és avval az egy pár bérlettel jártunk be, minden kapun más, úgyhogy a rácson kiadtuk. Ott voltunk tízen-tizenöten. És 15 éves koromtól kezdve állandóan hangversenyekre jártam. Korábban, a két unokanővérem meg a Laci meg én jártunk a Városi Színházba [Ennek épületében lett később (1951) az Erkel Színház. – A szerk.] minden vasárnap délután. Nincs olyan nevű énekes, dirigens, akit ne hallottam volna. Apámat nem érdekelte a komolyzene, anyám szerette, de ő sem járt. Ez a bátyámnak volt a hobbija. A bátyám nagyon kulturált gyerek volt. Őt csak a komolyzene érdekelte. És olvasott, olvasott. Otthon nem volt sok könyvünk, de könyvtárból folyton olvastunk, és mindent. Gárdonyi, Mikszáth, Jókai és így mentünk tovább.

Laci reáliskolában érettségizett, és nem vették föl az egyetemre a numerus clausus miatt. Először a nagybátyámnál volt irodában, aztán volt egy kisbútorműhelye. Nem volt egy sikeres ember. A végén volt egy nagyon jó állása. A visszacsatolt – már ez háború – területen [lásd: második bécsi döntés], Szilágy megye valamelyik részén egy birtokon volt intéző, ott ő nagyon szépen keresett. Lett két fiuk. A bátyám kitért, reformátusra. A felesége kedvéért, mikor a felesége terhes lett, kitért. Az Ádám már reformátusnak született.

A húgom, Anna 1917-ben született. A zsidó gimnáziumba járt. Jól tanult, csak a latinnal volt baj. Negyedikben azt mondta a latintanára, hogy ha nem veszi ki az anyám a gimnáziumból, akkor megbuktatja. Kivette. Akkor egyéves kereskedelmit járt [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Aztán kerámiát és nyelveket tanult, meg volt kávé-tea szaküzletben eladó. Onnan a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt eljött.

Orvosi egyetemre mentem volna, gyerekorvos szerettem volna lenni, de akkor már megvolt a numerus clausus. Akkor megtanultam először a kalaposságot egy privát helyen. Akkor azt mondták anyámnak, taníttasd meg varrni, az egy mindig kellő szakma. Elkerültem Fischer Júliához, akkor az Pest egyik legnagyobb szalonja volt. 16 éves voltam, amikor odakerültem. Egyszer az egyik szabásznő följön, mikor munkaidő vége volt, és mondja, hogy vidd el ezt a levelet ide meg oda. Mondom, nem tudom. Másnap jött a főnöknő, és azt mondta, hogy nem mentél el, ki vagy rúgva. Akkor üzent a nagybátyám, hogy menjek el a Körstner-nővérekhez. De ott aztán jó dolgom volt. Ott tanultam ki a szakmát. Ott szabadultam másfél év múlva, és még két évet dolgoztam, mert annyi kellett, hogy iparengedélyt kapjak. S akkor innen kiléptem. Ez volt 1929-ben. És utána 30 évig voltam állásban. Női ruha szalonom volt. (Húsz évig, 1949-ig volt meg ez a szalon.)

Először az anyám lakásában dolgoztam, anyámnak volt a varrógépe, amit ő még otthonról kapott. Inkább zsidók jártak hozzám. Jól menő szalonom volt. Volt, hogy 8–10, volt, hogy két alkalmazottam volt, ahogy a munka adódott. Nem volt időm nekem hétköznap, mert reggel a lányoknak ki kellett adni a munkát, aztán már jött is a vevő, meg jöttek próbálni. 1949-ig volt a szalon.

Az első férjem Grósz Tibor volt. 14 évvel volt nálam idősebb. Templomi esküvőnk nem volt. Nem volt hittagadó, de azt mondta, senkinek semmi köze hozzá, hogy két ember mit csinál. Egyszer voltunk a Tiborral, az első férjemmel a Dohány templomban egy hosszúnapkor. És akkor is zavart a zaj, a sok duma és beszéd. Én vagy imádkozni megyek, vagy dumálni. Nem kívánkoztam. Vegyészmérnök volt. Először volt egy bőrgyárban, az tönkrement. Akkor egy évig állás nélkül volt, aztán a Leipziger Szeszgyárnak volt a laboratóriumi főnöke. Kinn laktunk Óbudán, telefonunk nem volt, 11 után nem volt villamos, onnan a vendég gyalog ment át Budapestre, és mindenki egykor meg kettőkor ment el, mert olyan jól érezték magukat az emberek. De nálunk politikáról nem volt szó a lakásban. Aztán eljött az a bizonyos péntek este, jöttünk az anyósoméktól, és kiabálták, hogy a németek megtámadták Bécset [lásd: Anschluss]. Akkor avval jött a politika. És 1938-ban sikerült nekünk elköltöznünk a Katona József utcába.

A háború alatt az én háromszobás lakásomban harmincketten laktak. Védett ház lett a házunk. 1944 októberében be kellett vonulni minden 16 és 40 év közötti zsidó nőnek a KISOK-pályára. Onnan mentünk Mogyoródig, Mogyoródról Isaszegig. Azt mondták, munkára visznek minket. Isaszegen két napig voltunk. Akkor volt egy francia előretörés, és minket elindítottak visszafele. Behoztak a Bécsi úti téglagyárba, ott töltöttünk egy éjszakát, másnap reggel indulás gyalog Hegyeshalom [1944. október 22. és 26. között mintegy 10 000 nőt mozgósítottak, munkaszolgálatos századokba szervezték és árokásásra meg védelmi munkákra vezényelték őket. Amikor november 2-án a szovjet csapatok újabb offenzívát indítottak Budapest ellen, sok századot visszavontak Budapestre védelmi munkára, majd azokat, akik az embertelen bánásmód és körülmények ellenére életben maradtak, Óbudára, az újlaki téglagyárba vitték azokkal a zsidó nőkkel együtt, akik november 2-án és 3-án kaptak különleges behívóparancsot. Innen indították őket gyalogmenetben Hegyeshalom felé, ahol átadták őket a németeknek, és a Bécset védő „Keleti falat” építtették velük. [R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.– A szerk.], onnan tovább Zürndorf, ott átvettek az SS-ek, 14–15 éves kisfiúk, és beraktak minket egy vasúti kocsiba, és este elindult a vonat. Reggel nézünk ki, hogy hol járunk. Hát valami város. És én egyszerre fölkiáltok, Magyarországon vagyunk. Harka-Kópházán állt meg a vonat, ott leszálltunk. Mi gyalogmenetben kerültünk Kópházára, ahol sáncot kellett ásnunk. Itt már nem is nagyon voltak SS-ek a közelben, mert addigra ők már megpróbáltak elmenekülni. Általában önképzett katonaszerű parasztok vigyáztak ránk, de persze azért mindig volt néhány SS is felettünk. Mi négyen voltunk együtt. A húgom, a házból egy kislány és a húgom egy ismerőse. Március végén már jöttek az oroszok, és minket elkezdtek elhajtani, de mi visszamaradtunk. Átmentünk a zsidó konyhára. Itt a kaptak a zsidó munkaszolgálatosok naponta egyszer valami lét, amiben úszkált bab, meg reggel egy fekete löttyöt, ami legalább langyos volt, meg folyadék is volt, mert víz sem volt, állandóan szomjaztunk. Anna talpraesett és leleményes volt. Elment a tanácshoz, hogy itt hagytak minket a zsidó konyhán, de nincs semmink, amit főzzünk. S akkor kidobolták, hogy hozzanak a zsidó konyhára enni. Egyszerre csak észrevették a fiúk, hogy szemben velünk a német katonáknál pakolják a raktárból az ennivalót autókra. És loptak kenyeret meg műmézet meg művajat. Egyszerre halljuk az autóberregést. Mondom, szerintem a németek elmentek. És nem volt német a faluban. Akkor kezdődött az ágyúzás, lövöldözés. Elindultunk azért hazafelé. Szekéren, gyalog, vonattal. Április 11-én értünk haza.

A férjem Bozsokon [Vas vm.] halt meg 1945 februárjában. Ő mindig a korhatár fölött volt [Ezért nem vitték el korábban munkaszolgálatra. – A szerk.]. 1944. október 20-án reggel öt órakor jöttek a nyilasok, és a házban levő középkorú, még járni tudó férfiakat összeszedték és elvitték. Minket október 23-án vittek el. Nem láttam többet. 

Anyámék keresztény papírokkal bujkáltak. Valódi papírok voltak, szóval nem hamisítványok. Hajdúszoboszlóról menekült tanár házaspár, Kovács Lajos – hát azt nem nehéz megtanulni –, de az asszony neve Oblidalovics Julianna. Apámat nem vitték el. A házmesterek rendesek voltak, mert amikor jöttek a nyilasok, bezárták a ruhásszekrénybe vagy a lichthofba – magasföldszint volt, és volt a lichthofra egy ajtó –, és a kulcs a házmesterné zsebében volt. Végigjárták a lakást a nyilasok, nem volt sehol. „És ez az ajtó?” „Ez a lichthof.”

A háború után közvetlenül apám visszament dolgozni a Nagy Zsigmond és tsa bútorboltba. 1945 júliusában a mátraházi vendégházat kellett berendeznie. Jöttek érte, és habár nem volt minden rendben a gyomrával, elment. Ez egy szombati napon volt. Kedden rosszul lett, és onnan azonnal a gyöngyösi kórházba szállították, ahol megállapították, hogy úgynevezett ukrán hasmenése van, amin nem lehet segíteni. Táviratoztak nekünk, én és az anyám azonnal leutaztunk, és a megérkezésünk után négy órával már halott volt az apám.

Amikor meghalt, elmentem a hitközséghez anyámmal, és hát a fejükhöz kapnak, ő volt a háború után az első zsidó halottja Gyöngyösnek. És a hitközségnek se sírásója, se papja, se semmi. Mi Pestre akartuk szállíttatni. Nem vállalták, mert az 1945 nyara volt: autó nem volt, lovas kocsival nem lehetett szállítani, mert ha rossz lovat hoznak, akkor soká tart, ha meg jó lovat fognak, az oroszok kiszedik a szekérből. Szóval ami igazán nagy dolog volt, hogy szereztem egy hitközségi embert, aki még aznap megszervezte a temetést. Tíz imádkozni tudó zsidó férfit összeszedni Gyöngyösön 1945 nyarán, de sikerült [lásd: minján]. Apámat halála másnapján, ortodox körülmények között temettem el Gyöngyösön [lásd: temetés; a holttest előkészítése a temetésre].

A bátyámat kerülgette a halál. 1944 nyarán munkaszolgálatos volt a Ferihegyi repülőtér szőnyegbombázásakor, jobbról a pajtása, balról a pajtása meghalt, őneki a nadrágja ki volt lyuggatva, mint a szita, de őneki semmi baja nem lett. Laci bátyám megszökött. Hamis papírokkal éltek a Szilágyi Erzsébet fasorban. A bátyám mint Vajk Sándor, a sógornőm mint Gönczi Lászlóné, de az ő férjét elvitték, és ő nem tudja, hol van. Lacit a szovjet katonák 1945. január 1-jén agyonlőtték. Az apósa megsebesült, és kötszert vitt neki. Volt egy jegyzete, amiben egy pár orosz szó föl volt írva. Biztosan nyúlt a zsebébe a jegyzetért, ezek meg nem tudták, hogy miért nyúl a zsebébe, lőttek. Valószínűleg ez történt. Nem jött haza, a sógornőm tudta, hol van az apja, elment, és ott találta a hóban holtan. És a sógornőm eltemette ott, a Szilágyi Erzsébet fasorban. A sógornőm a két fiával aztán kiment Svédországba. Az egyik fia, Ádám, tanár lett, majd az észak-svédországi víz-tanácsadó vállalat igazgatója.

1949 után fél évig voltam egy követnél, de ott nem tudtam még a száraz vizet sem megkeresni. Anna járt pártiskolára, és estit is meg kellett csinálnia. Külkereskedő lett. Üzletkötő volt, megtanult németül, angolul. Engem, nem akartam, de beléptettek a kommunista pártba. Aztán a Földművelésügyi Minisztérium elhelyezett a Phylaxiába, az állatgyógyszergyárba. 1950-ben léptem be a személyzeti osztályra. A legantiszemitább vállalat volt a Phylaxia. Elmesélték, hogy az igazgató valami barátja egy kikeresztelkedett zsidó nőt behozott még az 1940-es években, és a kollégák megtudták, hogy ez zsidó származású, és azt mondták, hogy vagy elküldik, vagy ők nem jönnek be dolgozni. De nem merték nekem mondani, szembe mindenki kedves volt. Tulajdonképpen annál aljasabb, mint a személyzeti munka, ahol ki kellett építeni a spiclirendszert, nem volt. Mikor én beléptem egy szobába, ott síri csönd lett. Én nem tudtam meg soha semmit. Én viszont képtelen lettem volna információt kérni, nem is nagyon akartam. Viszont minden nap hangulatjelentést kellett írni. Arra voltam büszke, hogy senkit nem bocsátottak el, amíg én személyzetis voltam.

A második férjemmel 1948-ban házasodtunk össze. Maszek ügynök volt, állami vállalatnál vásárolhatott. A végén egy szövetkezetben volt belső ellenőr. Járta a fiókokat, és ellenőrizte őket, de akkor jött haza, amikor akart. Énnekem megmaradt a lakás a Katona József utcában, ott laktunk. A lányom, Júlia 1949-ben született.

Mikor apám meghalt, akkor én megfogadtam a halálos ágyánál, hogy anyám velem él. Hát tulajdonképpen nekem nagy könnyebbség volt, mert Juli fél éves volt, amikor föl kellett adnom a szalont, és el kellett mennem dolgozni. Elvették tőlem a kisgyerekemet. 21 évig volt olyan foglalkozásom, hogy otthon voltam a lakásban. Tehát hogyha a gyerekem sírt, akkor átmentem a másik szobába. Féléves korától viszont anyám nevelte. Volt háztartási alkalmazottam, mert mikor szalonom volt, a háztartási alkalmazott olcsóbb volt, mint hogy saját időmben én álljak oda takarítani, főzni. Nyáron léptem be a vállalathoz, és azt mondja Emmi [a háztartási alkalmazott], hogy ő leviszi a Julit magához. Elmentek két hétre, ennyi szabadság járt az Emminek. Adtam neki egy megcímzett levelezőlapot, minden nap írjon. Hát olyan dolgokat nem tudtam volna neki 1950-ben Pesten adni. Reggel a reggeli fejésű tejet kapta, minden nap vágtak egy csirkét, hogy friss csirkemájat rakjanak a levesébe.

Juli a gimnáziumban osztályelső volt. Fölvették az első jelentkezésnél a Színművészeti Főiskolára. Én boldogan megyek be másnap az irodába, és a jogtanácsosunkkal találkoztam, és azt mondja nekem: Erzsi, nem kell ennek olyan nagyon örülni. Nagyon göröngyös pálya, ott vagy nagyon sikeres valaki, vagy nem. Annyiszor érzem ezt. Nagyon sajnálom a Julit a mai életével.  Juli 1971-ben, igen, 1971-ben kapta meg a diplomáját, és vidéken volt. Először Debrecenbe kapott szerződést, onnan aztán más vidéki városokba ment. Én akkor mentem nyugdíjba, amikor a Juli megkapta a diplomáját.

A háború után nem volt otthon vallásról szó. Anyám vallásos volt, és Vili, a férjem is. De én azt mondtam, hogy nem lehet a gyereket kétfelé nevelni, mert az iskolában mást mondanak, nem mondunk otthon mást. Az neki nem tűnt fel, hogy most más a vacsora, meg hogy máskor van a vacsora. És 1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] jött be a rendelkezés, hogy 1957. szeptembertől megindul a hitoktatás, aki akarja a gyerekét járatni, írja alá az ívet. Én nem akartam, de Vili aláírta, hogy zsidó hittanra járjon. Juli elfogadta, nem tudta, hogy mi az. A következő találkozása a zsidósággal az volt, hogy az egyik osztálytársa följött hozzá játszani. Akkor küldtek mindenféle kekszet színes dobozokban zsidó szervezetek, és nagyon tetszettek neki. Anyám mondta neki, hogy ha kell, vidd el, mire a kislány azt mondta: nem vihetem haza, mert nem mondhatom meg, hogy zsidó kislánynál voltam. Azt mondta anyám neki, akkor hagyjuk a dobozokat, nézd, kislányom, azt hazudsz otthon, amit akarsz, de ide ne gyere többé. Juli onnantól tudta, hogy zsidó. Soha nem beszéltünk róla. Akkor már észrevette, hogy van maceszgombóc – nem volt már Húsvét tartás [lásd: Pészah], de maceszgombóc meg maceszos kávé volt. Megvolt a hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] a vacsora, és a Vili böjtölt és imádkozott. Én nem böjtöltem. Én nem is tudtam böjtölni, mert bár sose kérdezték meg a munkatársak, hogy Erzsike, jössz-e ebédelni, de hosszúnapkor mindig megkérdezték. Én minden hosszúnapkor benn voltam. Juli akkor már tudott bizonyos dolgokat, de sokat nem, és nem kérdezett. De érzésileg attól a perctől lett zsidó.

1948-ban Izrael megalakulásakor az Erkel Színházban volt egy nagy ünnepség, ott voltam, és rettentően boldog voltam. De az, hogy mi kimenjünk Izraelbe, eszembe sem jutott. Nagyon készültünk Izraelbe Annával, de innen nem lehetett útlevelet kapni. A hetvenes évek vége felé Anna tudta meg, hogy Bécsben adnak vízumot [A vízumot nem az útlevélbe tették, hanem egy betétlapot adtak, amit aztán el lehetett dobni, és így a magyar hatóságok nem tudták meg, ha valaki Izraelben járt. – A szerk.]. Készültünk, de akkor ő már beteg volt, és mondtam neki, hogy várjunk, amíg jobban leszel, de tudtam, hogy nem lesz. Úgyhogy elmaradt Izrael.

Alfred Liberman
Kiev
Ukraine
Interviewer: Roman Linchevskiy

My family backgrownd

Growing up

During the war

After the war

My family backgrownd

I was born in Kiev on September 30, 1914, one month after the beginning of the First World War, and  here I have lived almost all my life, with the exception of the years of evacuation during the Second World War.
My father – David Grigoryevich Liberman (Duvid Gershovich on his birth certificate) was born in 1885 in the small town of Sudilkov, Podolia [southwestern part of Ukraine]. My mother, Maria (Mariam) Isaacovna, nee Berlatskaya, came from Nikolayev, a big city in the south of Ukraine. She was six years younger than my father.
The parents of both my mother and father were born in the beginning of the 1860s.

Early in the 20th century, before moving to Kiev, my father’s parents lived in Sudilkov. Before the October Revolution [1917]  Gersh (Grigory) Lazarevich Liberman traded in wood . I think he was successful, because he was able to provide for higher education for all of his children: three sons – the eldest, German, then my father, who became a lawyer, and the youngest, Yevsey, who was a famous economist in 1960s – as well as to his daughter Vera, who became a gynecologist.
I don’t know how religious grandfather Gersh was. I remember they spoke only Russian at his house; I never heard Yiddish there. I don’t know whether he went to the synagogue or celebrated Jewish holidays. He never gathered his family together on Passover or Purim, as is the custom in other families; grandmother never gave us matzos. I think they adopted a secular lifestyle and raised their children in the same spirit.
I remember grandfather Gersh and grandmother Serel. After the Revolution grandfather no longer worked. When we would go to visit them, we had to take a cab from one end of the city  and go along one of the most beautiful and longest streets of Kiev – Vladimirskaya – to the other end of the city. It’s hard for me to say now how my grandparents earned their living at that time:  it was considered dangerous to ask questions or reveal too much.
  I can’t tell you much else about my father’s parents: even though they lived in Kiev, their house was far from ours, and we lived with my mother’s parents. When  my grandfather Gersh died in 1924, I was not even ten years old. My grandmother, Serel Grigoryevna, nee Buchman, died five or six years later.
There is a picture of the three brothers Liberman and me when I was 13. Maybe my uncles came to Kiev to celebrate the coming of age of their nephew? [According to the Jewish tradition, a Jewish boy comes of age at the age of 13, and this day is called his bar-mitzvah].
Uncle German was born in 1875. I can say that he followed in the footsteps of his father – forestry economy. He moved from place to place; he worked both in the north of Russia and in the west of Ukraine. There was some sort of instability in his nature.
I will tell you later about my uncle Yevsey, who was a famous economist-reformist in the 1960s, and about my beloved aunt Vera, who lived in Kiev like our family.

Our family lived together with my mother’s parents – Isaac Petrovich Berlatsky and Yulia Moiseyevna Berlatskaya, nee Knebelman. We lived in apt. 17, at 3, Mikhailovsky Lane. We had four rooms: my father’s office, my parents’ bedroom, the children’s room and my grandparents’ room, which later became a living-room.  
Grandfather Isaac attended a small synagogue on our street.[It was later closed. Of our more than 300 synagogues in Kiev, only one functioned after the war]. Out of respect for grandfather, who was the only deeply religious person in the family, the whole family kept all the Jewish traditions. Grandfather had sacred books and prayer books in Hebrew. He prayed on his own, standing alone in a corner. Grandmother Yulia, by the way, never attended synagogue and never prayed at home; only grandfather did.
By the way, do you know that in Jewish families Jewish baby boys had a special ritual circumcision a few days after they were born? This ceremony is called “brith”. When I had that operation, uncle Yevsey held me in his hands. I think my parents had this ceremony done for the sake of Grandfather Isaac.
When Grandfather Isaac was still alive we usually celebrated the Jewish holiday of Passover. We got ready for this holiday by cleaning the flat and getting a supply of matzo. Matzo was made in Podol (a district of Kiev), on Schekavitskaya Street. I think it was made at the synagogue. Religious Jews could not eat bread during the period of this holiday, so they ate matzo.

Growing up

When I was 13 years old, I had a bar mitzvah according to all the rules. Grandfather wrote four Hebrew lines in Russian letters for me to recite at the ceremony, because I had absolutely no knowledge of Hebrew. I learned the lines by heart and forgot them as soon as the ceremony was over. Immediately after the ceremony I ran to my regular school. We were ashamed of following Jewish traditions.
  Russian was the dominant language in the families of both  my grandparents. My father and mother spoke only Russian to each other and me; they had absolutely no accent. I myself know neither Yiddish nor Hebrew, and I regret this very much.
Grandfather Isaac traded in grain in Nikolayev, in the south of Ukraine. He jokingly called himself “the first exporter” of grain. Eventually, grandfather became an honorary citizen of that city. I think he had to be a 1st Guild Merchant to have that honor. I don’t know what education he had. When his friends came to see him on holidays, I heard them speaking in Yiddish. Sometimes I heard my grandmother Yulia speaking Yiddish to grandfather. Grandmother could write in Yiddish, but I never saw her reading in Yiddish, though I saw her reading in Russian many times.
Grandfather died at the age of 70 from uremia. I don’t remember the exact date of his death. I will tell about the death of grandmother later – she died in the beginning of the Second World War.
Besides my mother, Grandfather Isaac and Grandmother Yulia had another daughter, Sofia Isaacovna, mother’s sister. She married a man whose last name was Byalik, but I don’t remember his first name. They lived in the town of Belaya Tserkov. Her husband had a private medical practice. He was a good doctor. There were only four doctors in that whole town, and he was one of them. Sofia Isaacovna did not work outside the house; she was a housewife. I’m sure she had a housemaid. She survived the war in evacuation. Sofia Isaacovna died at the age of around 75. She is buried at the Baikovsky cemetery in Kiev. Sofia Isaacovna had a son, who was PhD. in medicine. During the war he was a colonel and the chief doctor of one of the fronts. I know almost nothing about his fate after the war.
All the women in our families – my two grandmothers and my mother – were housewives. My grandmothers got their education just like every other woman in Jewish families – at home. I don’t know any specific details about it. My mother finished seven grades of school. She liked music very much and often attended concerts at the philharmonic society and the Opera Theater.  My mother was a housewife, but we always had a housemaid. My mother did not bother do much around the house even when , for a short time, we had to rent out one room due to financial needs.
My father, David Liberman, got a law degree from Kiev University. Before the October Revolution he worked as an assistant attorney (I think Jews were not allowed to become full-fledged attorneys at that time). After the Revolution, he was a member of the Kiev Bar and worked as a legal consultant in Soviet municipal establishments and consulted private enterprises [this could be so only in 1920s-beginning of 1930s, because later all private business was closed down and then, soon after the war, eliminated].
My father’s main place of work was the Ukrainian Red Cross organization. He was a legal consultant to  the central committee of this public organization. The Red Cross had branches at every enterprise and every school. Newspapers wrote a lot about the charity activities of the International Red Cross organization, and because of this  I always considered my father’s job significant. [In reality, the Soviet authorities used this organization as a good screen in front of the international public].

Neither my father nor mother was religious. In our family we celebrated Jewish holidays only when grandfather Isaac was still alive. After his death we stopped. Neither of my parents went to synagogue or prayed at home. Naturally, I was absolutely indifferent to any religion.
Most of my parents’ friends were Jewish, but all of them were assimilated. Most of their friends were my father’s colleagues.

  Our family was so prosperous that my parents could afford to hire a French tutor for me, their only son. I still remember the poems and proverbs that she taught me. I am fluent in reading French even now, although I am not so good at speaking it due to a lack of practice: my French tutor moved out of Russia immediately after the Revolution because of “those barbarians,” as she called the new power.
Then I had a nursery governess, who cared for a group of children all about the same age. I can not remember the names of the children or the governess now. She went for a walk with children from our area. All of us had approximately the same level of knowledge and education. She spent all morning outside with us, then we went over to her house, had breakfast and some of the children even went to bed. 
All the children were certainly from prosperous families. The governess taught me to read and write and with this,  I could enter the third grade of United Labor School # 79 at once, skipping the first two forms.
The teaching in this school was in Russian. I could certainly have gone to a Jewish school – it was not a problem in 1920s, but my parents saw no sense in it. We had 25 students at our class, and the class was mixed – both boys and girls. The main language of Russian; only a few students spoke Ukrainian. Kiev was a Russian-speaking city at that time. We had good teachers at our school, for instance, the future president of the Academy of Sciences, the famous Academician Alexandrov taught physics. We also learned German. It was the main foreign language taught at schools at that time. There were many Jews among teachers and students alike, but there were no tensions between us. We, Jews, always knew who was a Jew and who wasn’t. This was something we felt subconsciously. Besides, Jews had a Jewish appearance and surname, this distinguished them from the others. Later, when I studied at the technical college and institute, it did not matter whether I was Jewish or not. At school we certainly had pioneers,1. but I didn’t join the pioneers or Komsomol. At that time it was not yet mandatory; they selected only those who were “worthy” and did not allow those who came from “non-proletarian” families.
I began to grasp the full meaning of having a “non-proletarian” origin only later, when after seventh grade I wanted to enter the construction technical college and after that, university. Back at school I had decided that I wanted to become a construction engineer, but due to the fact that my father was a “specialist” [that is, a specialist with a university degree who was an office worker], I could not enroll in  the construction department. Things were very difficult, because the Soviet authorities at that time recommended that all institutions give educational priority to the children of workers and peasants – and  my father was a lawyer.  I could only enter a self-supporting school, so I enrolled in the textile technical college that was located at Podvalna Street [today’s Yaroslavov Val Street]. I even remember the number of the building – #25. All students of this college had to pay for their education. As far as I remember, our tuition was 25 or 30 rubles a month, which was a lot. There I met the son of a merchant, the future Academician Boris Israelevich Medovar. I knew him very well. But I did not finish my studies at that college, because I enrolled there only out of necessity. My goal remained to be a builder.
In order to open the way  for me to go to the right school, my father took special  courses and  became what was called a “technical specialist.” The Soviet authorities had much more respect for “technical specialists” than for simply “specialists.” Children of “technical specialists” had a chance to enter university. But I also had to have a proletarian job  to do so. So I spent almost half a year working as a stamp operator in a workshop. I was around 15 years old then. My job was to make metal rivets for knives with wooden handles – the handles got attached to the knives with my rivets. I worked there for four months. Since I was qualified to enter the university in every other way, I asked for a certificate that said that I was a worker. Now I had a “technical” father and my own “proletarian” experience, tiny though it was.
This helped me enter the Kiev Institute of Construction Engineers in 1932. I also got some help from the Institute’s legal consultant, Isaac Grigoryevich Bek, who was an acquaintance of my father. But I took the entrance exams just like everybody else.
I have wonderful memories of my Institute. The standards of both teachers and students were high. One of our foremost teachers was Nikolay Vasilyevich Karnaukhov, a Corresponding Member of the Academy of Sciences of Ukraine. He always treated us with respect. Most of us (23 out of 26) were Jewish. We had absolutely no “national” problems with other teachers or students. I graduated from the Institute with honors and was given the diploma of a construction engineer.  I remember my student years for other things too. Even though we spent a lot of time studying, we still had time for fun. We were young. We dated girls, watched movies, went to theaters. I took classes at a dance school. The head of this school was called Berdichevsky. I think he was an opera actor. Learning dances was fashionable then: tango, blues, Boston. There was another dance school led by an engineer-economist named Miller. He taught dancing for material reasons because it paid well. He had groups of people who paid him for teaching them dancing. He rented a club and our students went there. Some took dance classes from both teachers. Sometimes students drank alcohol, but they never got drunk. In general, youth is youth....

During my student years I did not face any national problems, but I faced other problems whose meaning was hard for my generation to evaluate. In autumn 1932 an unheard-of famine began in Ukraine. [This famine took a toll of 5-6 million lives. All the harvest was confiscated from peasants, and the Ukrainian rural residents started dying out. Peasants stole into cities for bread, bypassing military guards.] In the streets of Kiev I saw weak, skeletal people who stood in long lines for bread. Every morning street cleaners would take away dead bodies.
I remember one case when I was summoned to the Komsomol committee of the Institute, even though I was not a member of the Komsomol. I didn’t even talk much to them, not because I didn’t want to, but because I had no time. I was mostly interested in studies. Komsomol was afraid of the Mensheviks, and they considered my father to be a Menshevik. Anyway, they summoned me and gave me an order – to take a sack of bread to the village of Brovary outside Kiev. There was a special collective farm there that our Institute was in charge of [an organization half ruled by the state; peasants were forced to join such collective farms with everything they owned (to be collectivized), while many urban organizations were “in charge” of such farms, helping them with machinery and manpower.] Students of our Institute were working at that farm. I was given a large sack of grain, but I asked them to give me something smaller because I was not very strong physically. I remember vividly how I left the Komsomol committee with the sack. I don’t remember exactly how I got to the farm – probably by electric train. Our students were starving there just like everyone else. So I gave the sack to those at the farm who were still alive. I remember a street in this village – there was nobody outside and all the windows and doors of houses were closed.
When I arrived at the farm I, too, had to work there for two or three weeks. We stayed in the school and slept on the floor, I think on mats. Then every year we were sent to collective farms to do different kinds of work.
Physically I was rather weak; I never even did any physical exercise. I had no time for it. But I remember we would be sent to work at a collective farm for three weeks or a month. And I had to do the most difficult physical work: I had to stand on top of a threshing machine and put sheaves into the threshing machine to be threshed. It was a very hard work. I still remember how dust got into my eyes and I had to lift up those heavy sheaves and put them down and repeat this action an endless number of times… I asked my chief to transfer me to an easier work in the village. He allowed me to put sheaves on carts. The sheaves lay around everywhere. I had to pitchfork them and put on the carts. When the cart got full, it went to take the sheaves to the threshing machine, and I had time to rest. I worked this way for three weeks. We were fed three times a day. I don’t remember exactly what we ate, but I remember we had bread. For lunch we had a very liquid soup, porridge and bread. We also had about a one-hour-long break. In the afternoon and evening we worked again and when it got dark we returned to the school we stayed at. Practically nobody else worked in the village, because many people had starved to death and many moved to cities to find jobs there. Dead bodies lay around at the Brovary train station. These people had died of starvation. We were usually sent to agricultural works in autumn, in September, because a lot of seeds were sown, but very few people were left to gather the harvest – those who were strong enough moved to the city, while those who remained were too weak to work.
It is terrible to think of the years 1932-1933. There was famine all over Ukraine. People ate horse-flesh. I remember when I returned home from the farm, my father told me, “Horse’s flesh is very red.” Every time I see horses now I think of their flesh. Well, my father had a job, and it was easier to get foods in the city, so we ourselves did not really starve.
I learned about the real scale of the “mistakes” of collectivization only in early 1990s, when the famous [1986] book by Robert Conquest, The Harvest of Sorrow, was translated into Russian. Conquest wrote another book on the pre-war USSR –  The Great Terror – about the mass repressions that affected millions and millions of people.
Our family also suffered. My father was arrested twice. Unfortunately, I hardly know any details about this, as father did not like to talk about it. I was also afraid to ask, all the more so because it all ended well for our family. This was after the end of NEP2 in 1934. Many businesses opened under NEP, and my father consulted some of them as a legal consultant. In the late 1920s-early 1930s, the authorities began to close down free commerce in the city. At one point, they came to arrest my father. We were shocked. Later, he was released (maybe he was released due to the fact that we appealed to the prosecutor – an old Jewish Bolshevik with great revolutionary party experience. Many in the power structure realized the absurdity of what was going on but could help only in rare cases).

My father’s brother – Yevsey Grigoryevich Liberman – was also among those arrested at that time. He was born in 1897 and graduated from Kiev University. From 1923 he worked in Kharkov. He was an undoubtedly talented man: he later created an economic school famous all over the country. He started in Kharkov [which was the capital of Ukraine then] as an assistant or a secretary to a famous party leader of the Ukrainian Republic, People’s Education Commissar Nikolay Skrypnik. When Ukraine suffered famine and they began arresting the national Ukrainian intelligentsia, Skrypnik, as one of the honest people of the old generation of party members, committed suicide. So, when my uncle, then a young economist, was arrested, working for Skrypnik was one of the charges against him; he was accused of supporting Ukrainian nationalism (they apparently forgot that he was Jewish). He was imprisoned for almost a year.  He was even tortured. But he did not sign any papers. One of my uncle’s students, who was teaching at the Kharkov Economic Institute at the time, helped obtain his release. Later, this student became the leader of the city party organization.
People tried to hush up the truth about the arrests. The extent of people’s fear can be seen from the following episode. Uncle Yevsey and his wife Regina Gorovits [the sister of the world’s famous pianist Vladimir Gorivits, who lived in the USA], was visited by the Vladimir Gorovits’ wife, V. Toscanini. 
My uncle thought it was necessary to ask the NKVD [People’s Commissariat of the Interior] for permission to receive this foreign guest. He also asked them to send a representative of the authorities to every family meeting with her. It was probably due to the fact that his sister-in-law was known worldwide (she was a daughter of the famous conductor Arturo Toscanini), that there were no negative consequences for the  Liberman-Gorovits family for having had “contacts with foreigners,” even though in many other cases it was enough for someone to have a relative abroad in order to be arrested and disappear. 
Later, my Uncle Yevsey’s lectures, articles and speeches drew the attention of the highest Soviet leadership; he won support from prime ministers Khrushchev and then Kosygin. An article titled “Plan, Profit, Prize” that he published in “Pravda” [the main newspaper of the USSR] in 1962 touched off a whole discussion among economists, while his line of  reforms, supported by the leadership of the USSR, was nicknamed “Libermanization” in the West. The journalist Mark Geiler called my uncle a “leader” in the new Soviet economy and devoted a big article with photos of his meeting with Yevsey Liberman in his flat in Kharkov. This article was published in the French «Paris Match» magazine (March 1966).
My famous uncle died in 1984. Many economists say today that the basis for the liberalization of the economy in 1990s was missing the input of Yevsey Liberman – the “father of the reforms” of the 1960s and the head of the Kharkov school of economists. I felt I had to tell you about the Kharkov branch of the Liberman family.

During the war

I began to work as a builder in the last years of my university studies. At first, I taught construction design in the River Technical College in Kiev. I also worked as a construction engineer and a designer at the Stalin Shipbuilding Works. And when the Second World War broke out, I was sent to the design organization of the Kiev military district. Because of this, I was exempt from the draft. In August 1941 I was transferred to work on the construction of military objects – plants and aerodromes at the Volga defenses (in the towns of Ulyanovsk, Saratov, Kuibyshev, etc.).
My parents were evacuated with just two suitcases, first to the town of Gorky, where our relatives lived. Later they moved to the town of Buzuluk, in the Chkalov (now Orenburg) region. My father worked in the rear in different organizations as a legal consultant. 
Through some relatives I found out where my parents were staying and we kept up a correspondence. In one of my letters I sent them a photo, on the back of which I wrote: “To my dear parents from your son. Saratov, 5. VII. 42” You can still read the inscription. Later, I was even able to visit my parents: we had to build antiaircraft defense fortifications in Buzuluk .
To our deep sorrow, grandmother Yulia, my mother’s mother, could not be evacuated due to her old age (she was 81) and poor health. So she was killed, but not in Babi Yar, like most of the Kiev Jews. She was shot in September 1941 along with a group of other elderly, sick Jews in the center of the city, in the building at Bogdan Khmelnytsky Square. According to our neighbors, it was our street-cleaner Petr who put four old women who could not walk (my grandmother, two Polsky sisters and Mrs. Alexandrova) on a cart and took them to that building, which was a courthouse  before the Revolution.
My parents returned from evacuation to devastated Kiev in 1944. In 1946, my mother, Maria Isaacovna Liberman, died, and two years later my father, David Grigoryevich Liberman, died, too.
My aunt Vera Grigoryevna was a lovely person. She was born in 1890 in the town of Sudilkov. Her teacher at the Kiev Medical Institute was the then famous Professor Pisemsky. She worked as a gynecologist in Kiev and during the war worked in the Urals. She got married a year before the war. To the great surprise of our secular family, Vera’s wedding ceremony was traditionally Jewish, with a rabbi, chupah [a canopy put over the bride and a groom during the wedding ceremony], and freilachs [a Jewish folk dance]. Vera’s husband died in the first months of the Second World War.
Aunt Vera’s death was tragic and absurd – she fell down in her own flat after getting entangled in the flap of her bathrobe; she broke her femor, and died some time later from her injury. I don’t remember the exact date of her death.
I got married at the end of 1944 in Kiev, which had just been liberated.  I returned from evacuation together with my parents and my bride – Frida Isaacovna Khatset. We met in  Buzuluk ,the town where my parents stayed during evacuation; Frida was working at a military plant. My wife’s parents were very good, wonderful people. They received me very warmly and made friends with my mother. They were born into very poor Jewish families, in Kiev. My wife’s parents were religious, kept all traditions, and went to synagogue. But Frida, like me,  was a Soviet child.... My wife is five years younger than I am; she was born in 1919. Right before the war she graduated from the chemical department of the Kiev University.

After the war

In 1946 our son Georgy was born. After the war, Frida Isaacovna worked as a researcher at one of the institutions of the Academy of Sciences. When she was left jobless in 1952, at the peak of Stalin’s anti-Semitic repressions,  she used her “idle time” to great benefit: she wrote her Ph.D. thesis. But it was only with great difficulty that she was able to defend her thesis, and it was only after the anti-Semitic wave had passed and she could return to work in her research institute.
In 1948 I defended my own Ph.D. thesis and began lecturing at the Kiev Road-Transport Institute. However, a year later I had to quit that job due to “failure in fair competition.” This was the official version behind my dismissal. But I felt that there was another reason. I think the institutions of the Education Ministry and the Academy of Sciences were more “ideology-proven” institutions than industrial bodies.
In 1949 I began to work in the Building Construction Research Institute, which was subject to the USSR and Ukrainian Republic’s ministries for housing and industrial construction. There I worked until 1999 – 50 years! First I was a senior researcher, then the chief of a laboratory. Here, in 1967, together with my colleagues, I was awarded the State Prize of the USSR, which was the second main prize of the Soviet Union after the Lenin Prize. You may find it interesting that the group of 11 winners of that prize consisted of five Jews, for instance, Abram Leonidovich Levansky, deputy minister of the electro-technical industry, and Vladimir Pinchusovich Abovsky and Girt Meyerovich Shagal – leaders of the major construction trusts of Siberia.
As far as anti-Semitism is concerned, I would say the management of industrial, productive establishments approached their personnel with pragmatic rather than ideological motivations. In our institute, my Jewish colleagues and I felt no open anti-Semitic attitudes. But somewhere at the top, I heard, it had its effects. For instance, even though I was already a major expert in my field and had been awarded the State Prize  (which was called the Stalin Prize until the 20th Party Congress) I was not allowed to travel abroad. My director told me that every time the institute put my name on the list of a delegation to be sent abroad, somebody in the ministry or even higher – in the party bodies – would delete it. It was taken naturally back then. Still, I worked well and was highly respected – and this made me happy.
I should also say that after getting the State Prize, I was asked to join the Communist Party. But I said I was not mature enough. I was asked a second time, and after I gave the same answer I wasn’t approached again.
Something else about anti-Semitism. I was  a propagandist in 1952, meaning that during the electoral campaign I had to go from flat to flat (everyone who had a university education was used as  a propagandist, not only party members). In doing so, I saw that many “ordinary people” believed the Soviet propaganda and were against the Jews. They were truly afraid to go to Jewish doctors, for example. It was a general attitude. But in our institute, where I worked, anti-Semitism was not overpowering  – people’s merit in doing their jobs meant much more.
My son Georgy graduated from the same Construction Institute as I did and has the same profession as I do. First I helped him and we did some work together, but then he would help me when I had problems  working.
My son is married. His wife is Russian. In 1970 their daughter Yelena was born.
I retired on a pension in 1999, when I was more than 85 years old. Even after my retirement people continue to turn to me for consultations and references – both my former colleagues and those who read my publications. I have published more than 200 articles and hold a lot of invention patents, etc. People are judged by their deeds.

Only lately have I begun to read Jewish newspapers. I pass on the most important things to my son. I also watch Jewish TV programs. We are also often invited to “Khesed,” and I use its library. We also subscribe to Ukrainian and Russian newspapers. I do my best to follow the news, listen to the Voice of America and BBC. But we certainly spend more and more time on medical problems now.
Regrettably, we at all do not know Jewish traditions, do not know how to celebrate Jewish holidays, do not know Yiddish. Our parents did not teach us this; it  was not accepted and not fashionable. It hurts that this is the way things are, but at this point, it’s impossible to change.
We get frequent phone calls from our friends and acquaintances, and we call them. It is hard to go see anyone. My son and  his family and some younger friends come to see us.
Among my friends are both Jews and Gentiles with whom we studied or worked. We don’t feel alienated. For instance, we have good friends from the pre-war times, our former neighbors – the Shanin family. In evacuation we worked and lived together. They are Russians. But our closest friends are still Jews. It just happened this way.
I observe with interest life in Israel and other countries, where my friends live - but I think that a person must die in the country to which was born. And that it’s possible to live a full life only at home.

Életrajz

Gyöngyösi zsidó család legkisebbik leánya vagyok. Lánykori nevem Mermelstein Éva. 1929. augusztus tizenkettedikén születtem, Gyöngyösön. Apukám Marmorstein Rudolf. Ez egy német név, márványkövet jelent, csak minket elírtak az iskolában. Apuka úgy maradt, hogy Marmorstein Rudolf.

Az apai nagyszüleimről sajnos nagyon keveset tudok. Annyit tudok, hogy Szolyván laktak [Szolyva – kisközség volt Bereg vm.-ben, Munkácstól kb. 30 km-re északkeletre (járási szolgabírói hivatal), 1891-ben 1800 rutén és német, 1910-ben 3800 rutén (45%), német (29%), magyar (19%) és szlovák (5%) lakossal (fűrésztelep, üvegtelep, savanyúforrás). Szolyva a 18. század elején a Schönborn család birtoka lett. Trianont követően Csehszlovákiához került, ma Ukrajnában van: Szvaljava. – A szerk.], és a nagyanyám, Gottesman Ilona borzasztó modern nőnek számított abban a világban, mert pipázott és úszott. Szolyván a kertek alatt ment még a szabályozás előtt a Latorca. A családi hagyomány úgy meséli, hogy nagyanyám egy péntek este gyertyagyújtásnál hallotta, hogy valaki sikolt, hogy segítség! Fekete ruhában, fehér selyemkendőben, ahogy a gyertyagyújtáshoz [lásd még: péntek esti gyertyagyújtás] fel volt öltözve – mert a vallásos emberek így gyújtják este a gyertyát –, kirohant a Latorcához, s látta, hogy egy gyerek fuldoklik. Beugrott a vízbe, és kihúzta a kislányt a vízből. Már bejött a szombat, és nem lett volna szabad [lásd: szombati munkavégzés tilalma], de ő ezen semmit nem gondolkozott, és beugrott. Borzasztó hírverés volt, mert akkoriban még a nők nem voltak olyan emancipáltak, mint most.

Annyit még tudok, hogy nagyapámnak, Marmorstein Hermannak három felesége volt. Nagyapámnak több felesége meghalt, és akkor majdnem kötelező volt újranősülni. A zsidó vallásban az a szabály, hogy ha meghal egy feleség, és van testvére, akkor azt kell elvenni, tehát családon belül kell nősülni [lásd: levirátus]. Így valami huszonöten voltak testvérek a több házasságból. A világ minden pontján van az édesapám családjából, a Marmorstein család igen kiterjedt volt. Sok gyereket nemzett a nagyapa. Vallásos ember volt. Otthon ők jiddisül beszéltek a családban. Semmi többet nem tudok a nagyapám ágáról. Már meghaltak a születésem előtt, s azonkívül Szolyván éltek, el voltak szakítva [lásd: trianoni békeszerződés], nem tartottuk a kapcsolatot.

Apám természetesen nem tartotta minden testvérrel a kapcsolatot. Nem nagyon tudok róluk. Apám testvérei közül egy Fáni nénire emlékszem, aki Szolyván élt, de már 1944 előtt meghalt. Egyről tudok, az Izidor bácsiról, aki Amerikában élt. Arra emlékszem, hogy apuka levelezett velük jiddisül. Valamikor 1960 körül az Izidor bácsi a feleségével hazajött Magyarországra, akkor találkoztam velük, de többet nem tudok róluk. Mindenki meghalt azon a vonalon.

Apai dédapám csodarabbiként működött Kárpátalján, Munkács mellett. A csodarabbi az olyan rabbi, aki a rabbi felett áll, aki nagyon-nagyon jól ismeri a zsidó szentírást [azaz a Tórát – A szerk.] és a Talmudot, annak az összes magyarázatát, s ha valakinek problémái vannak, elmegy hozzá, előadja, és ő megmondja, hogy mit kell csinálni [Magyar Zsidó Lexikon: csodarabbi – „A chászideus [hászid] világ rebbéje, akit caddiknak hívnak. Caddik igazságost jelent a héber nyelvben. … Az igazi caddik … nagyon szentéletű ember, aki szerény, alázatos és önzetlen. Egész életét a szent könyvekben való búvárkodásnak szenteli, főleg pedig a kabbalisztikában való elmélyedésnek. Aszkétikus életével megközelíti a chászideus világszemlélet emberideálját, aki tisztaságánál fogva a leghivatottabb arra, hogy Isten előtt a szenvedő emberiség szószólója legyen. Tanácsot és vigasztalást nyújt azoknak, akik hozzá fordulnak, és imádkozik értük, vagy nekik maguknak mondja meg, hogy milyen imával forduljanak az Istenhez segítségért. … A caddik legtöbbször nem csak imádkozással és tanácsadással enyhíti a hozzá fordulók gondjait, de … gyakorlati segítséggel is. A százakra vagy ezrekre rúgó zarándokok rengeteg pénzt hagynak a caddik házában, de ez egész óriási jövedelmét a szegényeknek juttatja. Van olyan caddik, akinek udvara több száz embert élelmez állandóan, némelyik óriási szabó- és cipészműhelyt tart fenn, ahol a szegény ember ingyen ruhát és lábbelit kap”. Egyébként nem mindig rabbija annak a községnek, ahol működik, és nem lát el lelkészi funkciókat. (Részletesebben lásd a szócikket.) – A szerk.]. Egyszer kivittek Szolyván a temetőbe, hogy ez a dédapa sírja, és mesélték, hogy rabbi volt.

Anyai nagyanyámról nem tudok semmit, mert nem élt már, amikor én megszülettem. Az anyai nagyapámról, Lorbert Sámuelről annyit tudok, hogy Slajme volt a zsidó neve. Járt jesivába [lásd: jesivák Magyarországon], azaz vallásos zsidó iskolába. Dormándon élt [Dormánd – nagyközség volt Heves vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is 1100 lakossal. – A szerk.], és ő volt a sakter meg a pap [rabbi]. Az egy kis falu volt, ott volt vagy tíz zsidó család, és ő volt az, aki ott mindent ellátott. Mindent ő csinált, ami a zsidó valláshoz szükségeltetik. Nem kellett akkor még Rabbiképzőt végezni ahhoz, hogy valaki rabbi legyen. Aztán ő volt a korelnök. Az ő udvarán volt az imaház, s ő tartotta az istentiszteleteket. Még mindig tudom, hol állt a házuk, bár azóta már új ház áll azon a helyen, Dormándon, az első világháborús emlékmű mögött. Különben arra az emlékműre az édesanyám testvérének, Lorber Ernőnek is fel van vésve a neve, aki hősi halált halt.

Nagyapáméknak volt ezenkívül egy szatócsüzlete is, ahol mindent lehetett kapni, lábostól kezdve cukorig mindent. Kétszobás üzlet volt, maga az üzlet az egyik szobában volt, s a másikban egy kis raktár, s az utcáról is meg hátulról, a házból is be lehetett menni. Személyzet nem volt, mert nagyapám együtt lakott az egyik lánya, a Bella néni családjával, s ők látták el a boltot. Alkalmi segítség persze volt, aki felsúrolta az üzletet, meg tömte a kacsát, az mindig akadt a faluban. Imádtam gyerekkoromban odamenni, mi, gyerekek mindig loptuk a cukorkát az üzletből, kis piros meg fehér cukorkák voltak, s nagyapa direkt úgy tette ki, hogy elérjük, mert persze tudta, hogy lopjuk, s mikor már alig volt a tartóban, akkor „már megint elloptátok!” felkiáltással megint telerakta a tartót.

Anyai nagyapámmal kapcsolatban, arra emlékszem még, hogy húsvétkor [azaz Pészahkor] mindig összegyűlt Dormándon az egész család. Ők nagyon tartották a vallást, kóserül főztek, minden szokást betartottak. Anyámék öten voltak testvérek, ott volt mindenkinek a gyereke is, úgyhogy legalább harmincöten ültünk az asztalnál. Csak úgy fértünk el mind, ha a gyerekeket egy külön szobába fektették, ahol szalmát szórtak le, s arra pokrócot terítettek, s ott feküdtek a gyerekek. Isteni volt. Én egész kicsi voltam, és nagyon jó volt. Eszembe ötlik még egy széderesti emlék. Széderestén van az asztalon egy nagy serleg, amit megtöltenek borral, s amikor a szédernek vége van, akkor kinyitják az ajtót, hogy jöjjön be Élijáhú próféta, és igyon a pohárból [Ez a bizonyos pohár Élijáhú pohara, amit a prófétának töltenek ki. Lásd még: Illés próféta. – A szerk.]. Dormándon a másik zsidó család, amelyik közel lakott a nagyszüleimhez, hamarabb befejezte a szédert, és tőlük az egyik fiú, mikor kinyitották az ajtót, beugrott, odaszaladt az asztalhoz, és kiitta a bort.

Anyai nagyszüleim anyanyelve magyar volt, magyarul meg jiddisül beszéltek, de anyu már nem tudott. A nem zsidó szomszédokkal semmi probléma nem volt. Dormándon nagyon sok cigány is élt. Az volt a szójárás, hogy „Tudja nagysága, a zsidó meg a cigány egyforma, mi nagyon szeretjük egymást!”. Akkor is volt kisebbségi kérdés, de nem olyan szinten, mint most. Négy éves voltam, amikor nagyapa meghalt, és nem vittek el a temetésre, és én nagyon sírtam, mert én is el akartam menni. De anyuka nem vitt el, mert tél volt, és féltek, hogy megfázom. A többieket elvitték, és én őrjöngtem, hogy én is akarok menni, de nem lehetett.

Édesanyámnak négy testvére volt: Ernő bácsi, Rózsi néni, Bella néni és Irénke néni. Ernő meghalt az első világháborúban, 1918-ban. Lövést kapott, halálos betegen hazahozták, Magyarországon, egy kórházban halt meg.

A legidősebb nővére anyukámnak Gross Rózsi néni volt, akinek a férjét Gross Sándornak hívták. Ők Debrecenben éltek sokáig. A férje korán meghalt tébécében. Öt gyereke volt a Rózsi néninek: Irénke, Ilonka, Ernő, Laci és Rózsika. Ők az 1940-es évek elején vagy még talán 1938 körül följöttek Pestre, Rózsinak akkor már nem élt a férje. Már nem tudom, miért jöttek fel, talán a megélhetés miatt meg a gyerekek iskoláztatása miatt. A gyerekek közül Lacit a Duna-parton kivégezték Pesten [lásd: zsidók Dunába lövése]. A legfiatalabb, Rózsika sajnos tébécés volt, vidékre levitték, hogy mentsék, és onnan elvitték. Irénke, Ilonka, Ernő és Rózsi néni itt maradtak Pesten, a gettóban [lásd: budapesti gettó], a Dob utcában laktak. Túlélték mind a négyen. Rózsi néni természetes halállal halt meg vagy tizenöt éve. Irénke és Ilonka is most halt meg, a kilencvenes években, Ernő, aki 1924-es születésű, mint Laci bátyám, még él Haifán. Egy munkácsi lányt vett el feleségül, akit itt, Pesten ismert meg a cionista [lásd: cionizmus] vonalon keresztül, és együtt mentek ki. A felesége két vagy három éve halt meg, azóta egyedül él.

Bella néni, Friedmann Jakabné, Dormándon maradt, nagyapával éltek. Ők is nagyon vallásosak voltak, Bella néni parókát hordott. Neki két ikerlánya volt. Ők vitték tovább a kis boltot, és ebből éltek, nevelték a két szép gyereküket. Jártunk egymáshoz látogatóba. Az egész családot elvitték, és nem jött vissza senki.

Irénke Hajdúnánáson élt [Hajdúnánás – rendezett tanácsú város volt Hajdú vm.-ben, 1891-ben 14 500 (90% református, 5% római katolikus, 4% izraelita), 1910-ben 16 800, 1930-ban (ekkor már megyei város) 18 000 lakossal (járásbíróság, 6 osztályos református gimnázium, amely az 1920-as években már reálgimnázium volt, alsó fokú ipariskola). – A szerk.], a férjét Ernő bácsinak hívták, nem emlékszem már a vezetéknevükre. Ott is volt egy kisfiú, de erre már nem emlékszem tisztán, mert ők nagyon messze voltak. Ritkán jöttem össze velük. Azt tudom, hogy őket is deportálták, a gyerek és Irénke nem jött vissza, csak Ernő bácsi, aki aztán kiment Izraelbe.

Apuka 1878-ban született Szolyván, Munkács mellett, akkor még Magyarország volt. Már előbb átjött Gyöngyösre [Azaz a trianoni békeszerződés előtt – A szerk.]. Édesapám tanító volt. Jesivába járt, őt taníttatták. A háború alatt szanitéc kiképzést kapott, az első világháborúban orvosok mellett szanitéckedett. Kitűnően beszélt jiddisül, mert ők otthon jiddisül beszéltek, de édesanyámmal már csak magyarul beszéltek, csak akkor beszélt otthon jiddisül édesapám, amikor összeültek az öreg zsidókkal, a sakterrel meg Háber bácsival, a gyerekek oktatójával dominózni.

Édesanyámat Lorber Paulának hívták, 1885. július huszonharmadikán született, Gyöngyösön. Ő a gyerekkorát Dormándon töltötte, valószínűleg nagyapáék odamentek lakni. Négy polgárit járt [lásd: polgári iskola], mint én. Ő már nem tudott jiddisül, otthon mi mindig magyarul beszéltünk. Tudott egy kicsit németül, amennyi az iskolában ráragadt. Anyukám háztartásbeli volt tulajdonképpen az első világháborúig. Amikor apa elment a háborúba, ott maradt az anyu a gyerekekkel. Ő, szegénykém, hogy valami legyen, elkezdett kereskedéssel foglalkozni. Gyöngyös gyümölcstermelő vidék, felhozzák a piacra a gyümölcsöt, meg lehet vásárolni, és el lehet Pestre küldeni. És ezt kezdte csinálni anyukám. Anyám volt a családban a vállalkozó szellemű. Szülte a gyerekeket, és kereskedett. Így lett belőlünk kereskedőfamília. Az apu inkább ezermester típusú ember volt, ő mindent megcsinált, nálunk iparos, mióta az eszemet tudom, nemigen járt.

Mielőtt én születtem, bérlakásban laktak a szüleim. Mikor én születtem, akkor vettek egy házat Gyöngyösön, a kórház mellett. Nagy házat, nagy telekkel, ahol öt-hat családot is tudtak tartani bérben. A házban volt nekünk egy háromszobás lakásunk. Középen bementünk a nappaliba, jobb oldalról nyílt a háló és balról az ebédlő, a konyha teljesen külön volt. A hálószobában volt egy hagyományos hálószobabútor, tehát két ágy, két szekrény, két ablak között a toalett-tükör, a két ágy előtt egy ovális asztal két székkel, és oldalt a falnál egy sezlon, azon aludt a legfiatalabb bátyám. Én is a hálóban aludtam a szüleimmel, leginkább anyám mellett, oda kérezkedtem, hiába volt ott a bátyám, de én csak anya mellett szerettem aludni. Nagyon anyás voltam. A két ágy között volt nekem leginkább a helyem. Csak ott éreztem jól magam, és a szüleim nem csináltak ebből problémát. Ha ott akart aludni a kislány, akkor odavettek.

Az úgynevezett ebédlőben volt a német ebédlőbútor, amilyet most nagyon sok pénzért a régiségkereskedésekben árulnak [Nyilván ún. „ónémet” ebédlőbútorról van szó. Vadas József írja az ónémet bútorokról: „Mintha … monumentális épületek kicsinyített változatai (volnának)… Ez a benyomás a hatalmas méretekből, a tekintélyt sugárzóan súlyos felépítésből, az architekturális tagozatok – párkányok, pillérek, timpanonok – és a dúsan faragott díszítmények dominanciájából fakad. A törekvés az volt, hogy az azonos építészeti elemekkel és díszítményekkel büszkélkedő garnitúra – a fogalom szintén a historizmus és benne az ónémet leleménye – tulajdonosának a külső személő (a vendég, a cseléd) számára jól érzékelhető tekintélyt sugározzon.” – A szerk.]. Akkor az nem volt egy nagy kunszt. És ott is volt két fekhely, mert a nővérem is otthon lakott. De mikor mindnyájan otthon voltunk, akkor még tábori ágyakat is nyitottunk az ebédlőben a fiúknak, mert mindenki nem fért volna el. A nappali és a háló között át volt törve a fal egy részen, ott ment át a nappali nagy vaskályhájától a kémény a hálóba, mert a hálóban nem volt fűtés. Ez a vaskályha egy vegyes tüzelésű kályha volt, szénnel és fával kellett tüzelnünk. Télen mindig egy Lajos nevű ember hozta fel a szenet, s édesapám gyújtott be, volt neki egy külön technikája. Villany is volt a lakásban meg víz, de az csak az udvaron, s a konyha mellett volt egy helyiség, ahol volt egy ülőkád meg egy teknő, s mindig ott volt a fürdés. Pont mielőtt történtek a dolgok, akkor akartunk fürdőszobát csináltatni.

Az én gyerekkoromban Pali bátyám már Prágában volt egyetemen [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus]. Csak nyáron volt otthon, mikor szabadság volt. Bandi bátyám otthon volt még, de már a vége felé Pesten lakott, mert ő is egyetemre járt. Sőt, az utolsó évben már Laci is Pesten volt, mert ő is egyetemre ment. Tehát az 1940-es években csak nyáron volt együtt a család. Télen csak mi, lányok voltunk otthon. Nagyon haragudtunk is, mert anya vette a libát pénteken, a combot mindig elküldte a fiúknak Pestre, s mikor méltatlankodtunk, mindig azt válaszolta, hogy ti itthon mindig jót esztek, a fiúknak a menzán nem jó a koszt.

Sokat voltak nálunk, Gyöngyösön az anyuka testvéreinek a gyerekei, mert valamivel jobb anyagi körülmények között éltünk, mint, mondjuk, a másik két lánytestvér. Nyáron mindig jöttek a gyerekek hozzánk. Az csodálatosan gyönyörű volt, hogy együtt lehettünk.

A háznak az udvarán épített apám fészereket, ahol a kereskedés folyt. A kereskedés úgy történt, hogy a piacon megvettük az árut, ide elhozták, itt csomagolták, és aztán vitték kocsival a vasútra föladni. Mi fölvásárlók voltunk, nagykereskedők. Nem saját gyümölccsel kereskedtünk, nekünk nem volt saját gyümölcsünk. Mi fölvásároltunk, és továbbszállítottunk. Ez úgy volt, hogy nem a saját pénzünk forgott benne, hanem kecskeméti meg pesti nagy cégeknek voltunk mi a megbízottai. Az alaptőkét ők adták ahhoz, hogy nagybani vásárlásokat végezzünk, ezek a dolgok jutalékos, megbízásos rendszerben folytak. Nyáron tehát folyt a gyümölcskereskedés, mindenki csinálta a legkisebbtől a legnagyobbig. A legidősebb bátyám Bécsben volt kint, Lengyelországban, tehát ahova küldtük az árut. Télen meg krumplit meg szenet árultunk.

Voltak csomagolóasszonyok, ők szinte családtagok voltak. Én az asszonyok nevét is tudom, mert nem csak egy évben dolgoztak nálunk, hanem húsz éven keresztül mindig. Tulajdonképpen ők segítettek anyukámnak a házimunkában is. Amikor szükség volt, akkor mondta édesanyám, hogy „Mariska, szaladjon már, gyúrja meg a tésztát!”, mert Mariska nagyon szépen tudott tésztát gyúrni, vagy a másiknak odaszólt, hogy, „Kérem, a kislánynak adjon már reggelit, mert nem érek rá!”.  Télen meg nem tudom már, melyik járt oda egy héten kétszer végigsúrolni a lakást, mert padló volt, és anyámnak ez volt a mániája.

Öten voltunk testvérek, három bátyám és egy nővérem volt. Laci, Klári, Bandi, Pali. Ezek voltak az élő testvérek, akik 1945-ig a családot képezték. Ezenkívül volt még egy nővérem és egy bátyám, akiket én nem ismertem.

Pali bátyám volt a legidősebb, 1909-ben született, Besenyőtelken [Besenyőtelek – nagyközség volt Heves vm.-ben, 1910-ben 3400, 1920-ban 3500 lakossal. – A szerk.]. A legidősebb bátyám orvosnak tanult Prágában. Orr-fül-gégész volt. Pesten volt munkaszolgálatos, s katonafogdába került, mert valami nézeteltérésbe keveredett a századossal. Majd őt is deportálták, s hastífusszal szabadult fel. Ő megnősült a háború után. Gyöngyösön vett el egy keresztény hölgyet. Pestre költözött, és a Zsidókórházban dolgozott, majd pedig a MÁV Kórházban. Ő a nevét is magyarosította az 1960-as években. Mert a mi nevünkkel nagyon sok probléma volt. Hol úgy írták, hogy Mermeistein, hol úgy, hogy Mármelstein, hol úgy, hogy Mármorstein. Pali bátyám tehát Márványra magyarosított [lásd: névmagyarosítás]. Egy lánya született 1957-ben, aki szintén orvos, az Amerikai úton, a zsidó Szeretetkórházban dolgozik mint adjunktus. Pali 1998-ban halt meg.

Bandi bátyám 1914-ben született, egy napon születtünk tizenöt év különbséggel, augusztus tizenkettedikén. Nagyon szerettem őt, és nagyon fölnéztem rá mint kislány. Ő végzett rabbi volt. Igazából nem működött mint rabbi. Nem akart rabbi lenni, és tanári vonalon szeretett volna működni, de akkor már, 1944-ben nem lehetett. Kereskedelemmel foglalkozott. Részben Pesten dolgozott, nyáron meg otthon, meg ezenkívül ő intézte a vevőinkkel a dolgokat. Összehozott egy kisebb konzervüzemet is Gyöngyösön a háború előtt, ami három évig üzemelt. A gyöngyösi gettóba velünk együtt jött be, mert mint rabbi mentességet élvezett a munkaszolgálat alól. Őt onnan vitték el, internálták Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor]. Kistarcsáról pedig kikerült Auschwitz-Birkenauba. Ott dolgozott a kivagonírozásnál, és találkoztunk vele, rácson keresztül. Megtudta a gyöngyösiektől, hogy mi ott vagyunk, s így találkoztunk háromszor vagy négyszer, ő dobott át nekünk ruhaneműt meg cigarettát, s mi azt kicseréltük kenyérre, s visszadobtuk neki. Aztán valamikor szeptemberben azt mondta, hogy már nem jön többet, mert viszik. Többet nem tudtunk róla. Dachauba vitték ezt a transzportot, és soha többet nem került elő. Ennyit tudok Bandiról.

Klárika számviteli főiskolát végzett, azt hiszem, akkor kereskedelmi szakiskola volt a neve [lásd: kereskedelmi iskolák], és tisztviselő lett. Egy ügyvédi irodában dolgozott a háború előtt. Megismerkedett egy vidéki úton a későbbi vőlegényével, Kiss Ernővel. A fiú szüleinek, akik Krauszból magyarítottak, fatelepük volt Dunapentelén [Dunapentele – nagyközség Fejér vm.-ben (ma: Dunaújváros); 1891-ben 3600, az 1910-es népszámlálás idején 3900, 1920-ban 4200 főnyi lakossal. – A szerk.]. Fatelep és cementárugyár, cementgyűrűket meg ilyeneket gyártottak, Ernő is ott dolgozott. Megismerkedtek, eljött Gyöngyösre, megkérte a Klárika kezét, de közben behívták munkaszolgálatra. Ő a Don-kanyarból visszajött, és össze is házasodtak, 1946-ban. Ernő odaköltözött Gyöngyösre, csináltak egy fatelepet Gyöngyösön, s Klárika lett a könyvelő. A betongyűrűkhöz a szerszámot Ernő megtalálta [Duna]Pentelén, és elhozta Gyöngyösre. 1948 végén, még az első államosítás előtt [lásd: államosítás Magyarországon], az utolsó percben eladták a fatelepet, és följöttek Pestre. A nővérem elhelyezkedett az Építésügyi Minisztériumban mint tisztviselő, és a sógorom is elhelyezkedett a Finomkerámia Gyárban mint előadó. 1956-ig itt dolgoztak. A Lipótvárosban vettek egy öröklakást, a gyöngyösit eladták, és 1949-ig, amíg férjhez nem mentem, velük laktam én is. 1956-ban disszidált a család, és Montrealban telepedtek le. Ott a nővérem először takarított, kórházban dolgozott, majd egy utazási irodában, akkorra megtanulta a nyelvet. Végül ő is vett egy kisebb utazási irodát. Akkor adta el, mikor a francia nyelv bejött kötelezőnek. Azt mondta, még egy nyelvet nem tanul meg. A sógorom még Budapesten beiratkozott építészmérnöknek, el is végezte, a diplomamunkáján dolgozott, mikor disszidáltak. Kamatoztatni is tudta a végzettségét, mert kint nem a diplomát nézték, hanem a tudást. A kezdeti nehezebb időszak után építészvállalkozó lett, főleg kis gyárakat épített. Sikeresek lettek, nem lettek milliomosok, de nagyon konszolidált, jó körülmények között éltek. Autójuk volt, lakásuk volt, a gyerek iskoláztatása megvolt. Ernő Montrealban halt meg természetes halállal, 1998-ban. Klári most is ott él, tíz évvel idősebb nálam, ő 1919-es.

A nővéremnek egy lánya van, Judit, aki még Gyöngyösön született, 1946-ban. Amikor 1956-ban disszidáltak, akkor ő másodikos volt. Az úttörőnyakkendőt még én kötöttem a nyakába. Férjhez ment, jelenleg egy rabbi a férje, az első házasságából van egy fia és egy lánya. Engem 1964-ben, mikor először lehetett, azonnal kivitettek, attól kezdve én kábé tizenhétszer voltam náluk. Amikor a Judit fia született, én voltam kint, hogy segítsek nekik. Ugyanis a nővéremnek volt egy üzlete, amit nem lehetett bezárni. Szerette volna, ha ott vagyok, és abban egyeztünk meg, hogy én kint maradok két hónapra segíteni a gyerekeknek, és bevezetem Juditot a kismamaságba. Klárinak két unokája van, egy fiú meg egy lány, de ők már nem beszélnek magyarul, mert Juditnak amerikai a férje. Judit még beszél magyarul. Csak azt tudja az Andrea, hogy „borsóleves”, „körözött”, „rántott csirke” – ennyit. Ezt szereti, és az anyjának azt mondja, hogy „Anyu! Rántott csirke!”! Judit fia, David most nősül. Judit második férje egy reform rabbi. Budapesten is van egy ilyen reform rabbi. Itt Magyarországon a vallásosabb hitközségek nem nagyon akarják elismerni ezt, de odakint ez nagyon természetes [Az interjúalany a Szim Sálom közösségre gondol. A Szim Sálom Progresszív Zsidó Közösséget 1992-ben alapították a World Union for Progressive Judaism tagszervezeteként. A Progresszív Judaizmus Világszervezete 1928-ban alakult meg Berlinben. Több ezer zsinagóga a tagja, 1,5 millió hívő tartozik hozzá, ezzel a progresszív a legnépesebb zsidó vallási irányzat. A reform szemlélet a törvények értelmét kereső, azok szellemében cselekvő vallásosságot tartja a zsidóság követendő példájának a háláhikus, a törvényeket betű szerint követő életforma helyett. Újraértelmezi a vallási törvényeket, részben racionalizálja a szertartásokat (az istentiszteletek hagyományos időpontjait elcsúsztatja, számukat csökkenti, időtartamukat lerövidíti), hogy jobban megfeleljenek a modern ember életritmusának, igényeinek, továbbá érvényt szerez az emancipációnak a hitéletben (Szász Antónia írása nyomán, http://kistaska.tatk.elte.hu). Magyarországon a közösség vezetője egy, a londoni Leo Baeck College-ban végzett női rabbi. A MAZSIHISZ a Szim Sálomot nem ismeri el a hitközséghez tartozónak. – A szerk.]. Az alapok ugyanazok, ez az összetartó erő a zsidó vallásban, hogy az alapok nem változnak, a tízparancsolat az tízparancsolat, az alap nem változott, csak a kivitelezés egy kicsit más.

Laci bátyámmal nagyon jóban voltunk, gyúrtuk egymást, ő volt a „nagy testvér”. Mindig együtt voltunk, én állandóan fiúk között voltam, mert az ő barátai mindig jöttek hozzánk. Ő Jolsván volt munkaszolgálatos, mikor mi bevonultunk a gettóba. Rabbiképzős egyetemistaként őt is leszerelték, és volt ott egy rendes százados, aki figyelmeztette, hogy ne menjen haza, mert a gettót likvidálják két héten belül. Erre azt mondta a bátyám, hogy annál inkább haza kell mennie, az idős szülei meg a két lánytestvére a gettóban van. Mikor megérkezett Gyöngyösre, még elment az egyik csomagolóasszonyhoz, ő is azt mondta neki, hogy Lacikám, ne menjen be a gettóba, kivisszük a szőlőbe, és elbújtatjuk. De Laci nem ment, és négy vagy öt nap múlva őt is elvitték velünk együtt. Jött velünk a vagonban, ő lett a vagonparancsnok. Először Hatvanba vitték velünk együtt, majd Melkbe került, ott halt meg végelgyengülésben [Nyilván hosszabb-rövidebb auschwitzi tartózkodás után került Melkbe, előtte talán megjárta Mauthausent is. Melk ugyanis a mauthauseni táborrendszer egyik altábora volt. – A szerk.].

A családban nálunk mindenki rettenetesen családcentrikus volt. Az jellemezte a mi családunkat, hogy tényleg mindenki mindenkiért. Nagyon nagy volt a családi összetartás. Laci bátyám, aki öt évvel volt idősebb nálam, hiába lakott Pesten kollégiumban, kéthetenként hazajárt. Anya mindig mondta, „hogyhogy te már megint itthon vagy?”. Egyszer valahogy, amikor a ruháját kefélte ki, benyúlt a zsebébe, és benne volt egy távirat: „Azonnal gyere, apád nagyon beteg, Matyi!” Volt Gyöngyösön a testvéremnek egy barátja, Matyi, s ő kéthetenként küldte a táviratokat, hogy apád beteg, anyád beteg stb., s így elengedték a bátyámat a kollégiumból.

Vallásos család voltunk A reggeli imádkozásnál van egy imaszíj, és apám megkövetelte a legidősebb bátyámtól, Palitól, hogy reggel föltekerje, és így imádkozzon. Péntek este gyertyagyújtás [lásd: péntek esti gyertyagyújtás] volt, apuka mindnyájunkat megáldott [lásd: áldások]. Tartottuk a szombatot is, nem olyan bigott módon, de vallásos emberek voltunk. Odahaza kóser háztartás volt, a tejes és a zsíros ételt teljesen külön választották [lásd: étkezési törvények]. Ez azt jelenti, hogy amiben zsírosat főztünk, abba nem volt szabad tejet beletenni. Zsíros után csak hat órával szabad tejeset enni [Hogy mennyi időnek kell eltelnie hús és tejnemű fogyasztása között, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.]. Ezt mi, gyerekek nem tartottuk be, de a szülők igen. Anyukám még Auschwitzba menetelkor, a vagonban sem ette meg a tréflit, csak a kenyeret, amit adtak. A szalonnát nem ette meg. A szüleim viszont nem öltözködtek hagyományosan [lásd: ortodox zsidó viselet; haszid öltözék], hanem rendes polgári ruhában jártak. Édesanyám feltette ugyan a parókát, mikor templomba ment, vagy jöttek a barátnői, de nagyon utálta.

Járt a szüleimnek az „Esti Kurír” [Az „Esti Kurír” délután megjelenő liberális napilap, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (1921), majd a Nemzeti Szabadelvű Párt (1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve) megalapítása. – A szerk.] meg a „Magyar Nemzet” meg a „Színház és Irodalom” [Az interjúalany valószínűleg a „Színházi Élet” című lapra gondol. Ez egy 1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.]. Az ebédlőkredenc két oldalán sorakoztak a könyvek, az akkori irodalom. A nővéremnek egy csomó könyve volt. Emlékszem, hogy a legtöbbet, például az „Elfújta a szél”-t [Margaret Mitchell regénye. – A szerk.] is úgy olvastam, hogy lelopkodtam, s vittem magammal a klotyóra, mert azt mondták, hogy nekem korai.

Állandó háztartási alkalmazott nem volt se nálunk, se nagyapámnál, kisegítő személyzet az viszont volt, főként ünnepek előtt. Gyöngyösön otthon, ünnepek előtt meg pénteken jött az asszony, fölsúrolta a szobákat meg segített. Aztán volt egy dajkánk, ő volt mindnyájunk dajkája. Nem lakott velünk, de ő volt a dajka. Édesanyám, mikor az első gyerek megszületett, hogy dolgozni tudjon továbbra is, felvett valakit, s ez volt a Juli. Az egész családja nálunk dolgozott, s Juli ott maradt végig az öt gyerek mellett. Nekik volt egy kis szőlőjük, de az nem biztosított annyit, s akkor emellett elmentek szolgálni a tehetősebbekhez.

Engem imádott a dajkám. Mikor 1945-ben hazajöttünk Gyöngyösre, egy-két nap múlva a lánya, Juliska megkeresett minket, mert tudta, hogy hazajöttünk. Kért, hogy menjünk el, mert az anyja nagyon beteg, agonizál napok óta, és állandóan azt kérdi, hogy hol van Évike. Átmentem hozzájuk, bementem, sötét volt a szobában, odamentem az ágyhoz, megfogtam a kezét, és mondtam neki: „Juli néni, hát itt vagyok.” Kinyitotta a szemét, már napok óta nem volt magánál. „Tudtam, hogy hazajössz, kislányom” – mondta. Másnap meghalt.

Én egy nagyon elrontott, rossz kislány voltam. Apám már nem volt fiatalember, nem bírta elviselni a gyereksírást. És hogy ne sírjak, engem egyfolytában kézben tartottak. Anya egész éjszaka, Juli néni jött hajnalban: „Nagysága, adja már ide azt a gyereket!” Énnekem mindenki mindent teljesített, mert én voltam a csepp lányuk. Nagyon szép gyerekkorom volt, mert nagy szeretetben éltem. Én nagyon vidáman éltem a gyerekkoromat. A szüleim, felnőtt testvéreim nagyon elkényeztettek. Mindenki kényeztetett engem, mert én olyan szerelemgyerek, késői gyerek voltam, a ráadás. Például óvodába se jártam, hiába írattak be – nagyon közel volt az óvoda –, nem lehetett engem ott tartani, elszöktem, s egy óra múlva otthon voltam.

Minden gyereket iskoláztattak. A lányok csak a kereskedelmi középiskoláig jutottak el, mi otthon voltunk. De a fiúk egyetemre mentek mind. Én már nem jutottam el a kereskedelmiig sem, mert engem a négy polgári után nem vettek föl [„1939 őszétől kezdve … miniszteri rendelettel bevezették az osztályonkénti 6 százalékos kvótarendszert az újonnan beiratkozó zsidó tanulókra vonatkozólag. Ettől függetlenül is, s ezt megelőzőleg a keresztény egyházak (különösen a többségi katolikus egyház) felügyelete alatt működő középiskolák kapui fokozatosan bezárultak a zsidó jelentkezők elől. … Magukban az iskolákban is felerősödött a zsidó diákok elleni diszkrimináció. – Karády Viktor: Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek /1867–1945/, Replika Kör, Budapest, 2000, 234. oldal). – A szerk.]. 1943 szeptemberében kellett volna iskolába mennem, és 1944-ben elvittek. Aztán kínkeservvel pótoltam a későbbiek folyamán, amikor hazajöttem Auschwitzból. Én nem akartam akkor tanulni, de utólag ezt pótolni kellett.

Gyöngyösön nem volt zsidó iskola, a testvéreim is világi iskolába jártak, én is a polgári lányiskolába jártam. Nagyon szerettük, mikor keresztény hittanóra volt, mert akkor a zsidó lányoknak lyukasóra volt. Igaz, hogy nekünk meg a rabbi tartott máskor zsidó hittant. Mindenkinek volt hittanóra. Az osztályunkban hat zsidó lány volt, ebből hárman jöttünk vissza. Székely Klári Izraelben él, Márkus Kati szintén ott volt, de már meghalt, és én. A másik három nem jött vissza. Emlékszem, egyenruhánk volt már az elemiben is, gyönyörű kikeményített kötényeink voltak, fehér, csupa habos, minden reggel tiszta kötényke s óriási masni – ez nem volt kötelező, de ez volt a szokás. Aztán a polgáriban már kötelező volt az egyenruha viselete. Ebben kellett iskolába járni, meg minden rendezvényen megjelenni. Kellett lennie egy flanelnek meg egy vékonynak. Ez egy csíkos, sötétkék és fehér felsőből és egy sötétkék rakott szoknyából állt.

Nagyon sok barátom volt az iskolában, mindenféléket csináltunk. Polgárista koromban sokat jártunk moziba is. Annak idején csak iskolai engedéllyel lehetett moziba menni. Az ellenőrző könyvünkbe a szülőknek kellett beírniuk, hogy „Kérem ekkor és ekkor a lányomat erre és erre a filmre elengedni!”, s ezt be kellett mutatnunk. Este hét óra után már nem lehetett a polgárista lányoknak és a gimnazista fiúknak az utcán mászkálni. Háromnegyed hét után öt perccel megjelent a főtéren a gimnázium tornatanára, háromszor végigsétált, és addig úgy kellett eltűnnünk, mint a fene. Jégpályára is jártunk, s ugyanez vonatkozott arra is, háromnegyed hétkor le kellett pucolni a jégről. Ilyenkor elmentünk sétálni a szőlők alá, ahol nem láttak mások, ha véletlenül meglátott viszont valaki, akkor másnap beírták az ellenőrzőbe.

Gyerekkorom legjobb barátnője a szomszéd kislány, Zsuzsika lett, aki máig barátnőm. Ők ott laktak a mi házunkban, egy református kislány volt, tíz hónappal volt idősebb, mint én. Aztán ők átköltöztek a szemben lévő házba, ott vettek egy házrészt. S hátul volt egy jó nagy rét, egy beépítetlen terület, s ott játszódtunk a többi szomszéd gyerekkel. Meg aztán a bátyámhoz jöttek a barátai, azokkal is sokat bújócskáztunk, meg „Adj, uram, katonát!” játszódtunk. Zsuzsikával sokat babáztunk is. Hét babám volt, s a hálószoba és a nappali között, abban a lyukban, ahol a kémény bújt át, egész babaház volt nekem berendezve. Nagyon szerettem babázni, főzőcskézni, ruhát varrni a babáknak. Szegény anyukám mindegy, hogy mit csinált, én rohantam: „Anyuka! Tessék nekem kiszabni ezt a babaruhát!” Aztán kocáztunk is, az olyan, hogy le kell ülni a földre, s öt szép gömbölyű kis követ el kell dobni egymás után. Aztán kártyáztunk, magyar kártyáztunk, zsíroztunk, ilyeneket játszottunk.

Én nem emlékszem semmilyen antiszemita incidensre a gyermekkoromból. Persze az 1940-es évek elején már kezdődött az antiszemitizmus. Gyöngyösön is föl kellett rakni, mint mindenütt, a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon]. 1944. április ötödikén kellett kiraknunk a sárga csillagot. A barátnőm, a Zsuzsa, akivel egy házban születtünk, továbbra is jött velem játszani. Mondtam neki: „Zsuzsi, rajtam csillag van! Ne gyere velem.” Azt mondta: „Bolond vagy te, azért jövök!” Az összes babáimat a Zsuzsikám mentette meg, mert az volt nekem a legfontosabb, hogy a babáim jó helyen legyenek. Nagyon rendes volt, még a gettóhoz is eljött, oda, a kerítéshez, és oda is hozott nekem almát meg mindenfélét.

1944. május másodikán kellett bevonulni a gyöngyösi gettóba, körülbelül egy hétig tartott a bevonulás, nem egy nap ment az egész város. Ki voltak jelölve szegényebb kislakások, ma már nincs meg egy sem. A gyöngyösi zsidóság számára több hely is ki volt jelölve. Több családot összeköltöztettek. Mi, Klárival, Bandival, édesapámmal és édesanyámmal egy huszonöt négyzetméteres szobába kerültünk, itt nyolc felnőtt meg egy-két gyerek volt elhelyezve. Bevonultunk, és egy hét múlva elvitték a negyven és ötven közötti férfiakat, aztán a többi férfit. Egy hónapig voltunk a gettóban, és az alatt jóformán az összes férfit elvitték. Be kellett szolgáltatni mindent, aranyat, ékszert, pénzt. Lehetőleg minél kevesebbet adtunk be, betapostuk a sárba, meg bedobtuk a vécébe, a fölszabadulás után ott nagy ásás volt, volt, aki talált, volt, aki nem. Arra emlékszem még, én akkor tizennégy éves voltam, hogy esténként a hasonló korú fiúkkal kéz a kézben sétálgattunk, és néztük a csillagokat, énekelgettünk, leültünk a sötétben, és még volt kedvünk, az utolsó percig. Az életösztön fantasztikus dolog.

Senki nem számított arra, hogy minket elvihetnek. Olyan hírek jöttek kintről – szép képeslapok –, hogy az öregek vigyáznak a gyerekekre, és a fiatalok dolgoznak. Volt olyan, aki kapott ilyen képeslapot, még mielőtt bementünk a gettóba. De mindig azt hitte az ember, hogy velünk ez nem történhet meg. Másokkal igen, de velünk nem. Mi majd itt, a gettóban maradunk. Június nyolcadikán Zöldi Márton, a hírhedt Gestapo százados megjelent, kiállítottak minket a gettóval szemben egy nagy rétre, közölték velünk, hogy egy kis batyut lehet összekötni, amiben van két váltás fehérnemű, és fél órán belül ott kell sorakozni. Végigjárták a lakásokat, és gumibottal kiverték, aki el akart bújni. Akkor ott elmondták, hogy most minket innen elszállítanak, és elvisznek Németországba dolgozni [Dr. Zöldi Márton csendőr századost bűnösnek találták az újvidéki vérengzésekben, ezért 1946. január 12-én halálra ítélték, de másokkal együtt kiadták Jugoszláviának, ahol ismét bíróság elé került, és 1946. november 4-én kivégezték. (Az Újvidéken történtek miatt dr. Zöldi Mártont Kállay miniszterelnöksége idején – többekkel együtt – bíróság elé állították, és 11 évi börtönbüntetésre ítélték. Másokkal együtt azonban 1944 elején a szabadlábon védekező Zöldi is kiszökött az országból, és politikai menedéket kapott a Harmadik Birodalomban, majd a német megszállókkal, a Waffen-SS tagjaként tért vissza Magyarországra 1944 áprilisában. A katonai bíróság, amelynek személyzetét eddigre részben kicserélték, visszavonta az ellene /is/ kibocsátott elfogatási parancsot, és rangját is visszaadta. Zöldi rögtön bekapcsolódott a Sztójay-kormány zsidótlanítási politikájába.) – A szerk.].

Szóval összetereltek, s hajtottak minket gyalog a gettótól az állomásig, ez körülbelül három-négy kilométer. Nagyon keserves menet volt, csak gyerekek, öregek és nők; aki lemaradt, azt megrugdosták, és kétoldalt kutya is jött. Az emberek álltak és néztek. Voltak, akik röhögtek rajtunk, és voltak, akik sírtak. Így kell elmondani, ilyen is volt, olyan is volt. Először Hatvanba vittek, a hatvani cukorgyárba. Öt napig voltunk itt, ez egy gyűjtőláger volt, egész Heves megyéből oda szállították először a zsidókat. Nagy raktárhelyiségekben a földön pokrócok voltak, és negyven centi jutott egy embernek. Akkor végre kaptunk egy tányér levest, reggel lötty kávét és egy darab kenyeret. De ugyanide hozták az őrülteket is a gyöngyösi tébolydából. Azok nem voltak elkülönítve, a teremnek egy sarkában voltak elhelyezve, és egész éjjel üvöltöztek. Hatvanból négy vagy öt nap múlva – emlékezetem szerint június tizenkettedikén – ismét bevagoníroztak, és Kassán keresztül elindítottak Auschwitzba [A hatvani cukorgyár területén létrehozott  gyűjtőtáborban  mintegy 3800 zsidót gyűjtöttek össze. A deportálás június 12-én kezdődött, és Zöldi Márton utasítására a városon áthaladó, munkaszolgálatosokat szállító vagonokat is a deportáló szerelvényekhez csatolták, és Auschwitzba irányították. – A szerk.]. Hetven embert tettek egy vagonba, s a hetven embernek betettek két vedret, abba kellett elvégeznünk a dolgunkat. Iszonyatos volt. Úgy emlékszem, hogy adtak föl kenyeret, családonként egyet, abból törtünk, mert nem volt semmink. Harmadik nap este érkeztünk meg Auschwitzba.

Az érkezés is borzalmas volt. Befutott a vonat, millió reflektorfény, mindenkit leszállítottak a vagonból, a csomagokat ott kellett hagyni, majd különállították a férfiakat és a nőket. Akkor láttam apámat meg Laci bátyámat utoljára. Megcsókoltuk egymást, és Klári mondta Lacinak, hogy „vigyázz apukára!”. „Ti meg vigyázzatok az anyura!”, mondta Laci. Ők elmentek, aput rögtön elvitték a krematóriumba, Lacit meg elvitték a lágerekbe. Mi pedig álltunk kettesével, én anyuval álltam, előttem Klárika egy nénivel. Így kellett előremennünk, és szólt a katonazene, és mindenütt reflektorok. Odaértünk egy német katonatiszt elé, fehér kesztyű, sapka, akkor még nem tudtuk, hogy ő Mengele. Egy bot volt a kezében, s mikor elé értünk anyámmal, közénk tette a gumibotot, és anyát balra, engem meg jobbra lökött [lásd: szelektálás]. Én nem akartam anyámat elengedni, vele akartam menni. Úgy meglökött még egyszer a bottal, hogy majdnem elestem. Meghallottam a nővérem hangját, „Évike, hol vagy?”, s mentem a hang után. Anyukám pedig elment balra, és rögtön elvitték a krematóriumba. Én csak azért maradhattam meg, mert egy télikabát volt rajtam, egy vastag kabát, és úgy néztem ki, mintha erősebb lennék.

Betereltek minket egy fürdő előcsarnokába. Le kellett vetkőzni, leborotváltak mindenütt, be kellett menni egy zuhanyozóba. Lezuhanyoztunk, aztán kaptunk egy rongyot, egy ruhát és egy cipőt. Akkor elvittek a cigánylágerbe. Annyi hely volt egy-egy ilyen helyiségben, hogy csak ülni tudunk. Engem az első „élmény” annyira visszadobott, hogy hetekig egy szót se szóltam. A nővérem azt hitte, hogy megkukultam – szó szerint. Itt borzasztó volt, alig adtak enni, s amit adtak, azt nem tudtam megenni. Víz nem volt, lajtos kocsi hozta a vizet egy nap egyszer. Mint az őrültek, mentünk, a felét kilocsoltuk, amit meg tudtunk menteni, abban először tíz ember megmosta a kezét meg az arcát, aztán megmosta lejjebb magát. A nők természetesen, működésüknél fogva, menstruáltak, bűz volt, tisztálkodni nem tudtunk. Ez később megszűnt, mert olyan gyógyszereket kaptunk, nem tudom, mi volt az, hogy egy évig nem működtek a hormonok [Nincs semmilyen konkrét bizonyíték arra, hogy a táborokban gyógyszerféléket  vagy nyugtatót (brómot) raktak volna az ételbe, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség ilyesmire: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. megtette a hatását a hormonokra. – A szerk.].

Egy hétig voltunk itt, ez egy átmeneti láger volt, innen vitték másfelé az embereket. Minket elvittek Krakkó mellé, Płaszówba [lásd: Kraków-Płaszów], oda, ahol a Schindler-film játszódik [Az interjúalany a Steven Spielberg által 1993-ban rendezett „Schindler listája” c. amerikai filmre utal. – A szerk.]. Abban a lágerban voltunk három hónapig. Mi nem tudtunk Schindlerről semmit, csak azt tudtuk, hogy járnak ki emberek dolgozni, de nem beszéltünk velük. A láger egyik része kőbánya volt, itt dolgoztunk mi, az volt a dolgunk, hogy a robbantott köveket az egyik oldalról áthordtuk a másik oldalra. Teljesen értelmetlen dolgot csináltattak velünk, csak hogy dolgozzunk. Ott nem csak zsidók voltak, hanem gyilkosok, köztörvényes bűnözők is. Nagyon kegyetlen hely volt. Mondták nekünk, mikor odavittek, hogy két héttel azelőtt volt az utolsó tizedelés, s az azelőtti héten szűnt meg. Ez azt jelentette, hogy a reggeli után sorba állították az embereket, és minden tizediket agyonlőtték. Volt ott egy barakk, ami fehérre volt festve. Az egyik magas rangú katonatisztnő saját kezűleg dobálta bele a közelben kivégzett lengyel ellenállók csecsemőit, gyerekeit. A gyerekeket bedobálták egy gödörbe, leöntötték mésszel, és egy barakk lett ráépíttetve, és ez volt fehérre meszelve. És az a nő akkor is ott volt, amikor mi ott dolgoztunk, lagerführer volt. Eleinte abszolút nem ettem, könyörgött a testvérem, hogy egyek valamit, aztán azt mondta: megtömlek, mint a kacsát. Ha ő nincs velem, biztosan nem jöttem volna haza.

Augusztus végén, mikor már nagyon közel kerültek az oroszok, ismételten bevagoníroztak, és visszavittek Auschwitzba. Akkor már nem abba az átmenetibe, hanem a nagy lágerba, a B2-esbe. Hosszú barakkok voltak. Tetováltak minket, mindenkit, akit visszahoztak különböző lengyel lágerekből meg máshonnan [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Itt, a birkenaui lágerben nem kellett dolgozni, csak nagyon rossz éghajlata volt, nappal nagyon fölmelegedett, este hideg volt. A fapriccseken, ami két és három méter volt, tizenketten aludtunk. Minden nap reggel-este ki kellett állni az udvarra, és megszámoltak minket. Ha esett, ha fújt. Küblikben hozták az ételt, kaptunk egy negyed kenyeret, kétdekányi margarint vagy valami lekvárt, és délben egy tányér levest, amiben isten tudja, mi volt. Ez volt az ellátás. A vécé borzalmasan koszos volt, ilyen hosszú betonlap és lyukak, ami fölött álltak az emberek. Mindenki látta a másik fenekét. Mikor jött egy transzport, előbb megszólalt a sziréna, és mindenkinek be kellett menni a blokkba, mert nekünk azt nem volt szabad látni, amint jönnek. Aki kinn maradt, azt agyonverték. Menni kellett föl a priccsre, és amíg kivagoníroztak, ott kellett ülnünk. Havonta vagy bizonyos időközönként átvittek a Brzezinkára, az a tábor másik része, ahol a fürdő volt, meg ahol azok laktak, akik már régen ott voltak, és ott dolgoztak, a ruhákat szortírozták [A környező nyírfaliget után Brzezinkának hívták a láger helyén álló egykori lengyel falut is, ennek németesített formájaként született a megsemmisítő tábor neve: Birkenau. Itt volt a Kanada I. és II. is, ahol az Auschwitzba érkező foglyoktól elvett tárgyakat (főként ruhanemű és személyes holmik) tárolták, és előkészítették újrafelhasználásukat. Ugyanitt tárolták és dolgozták föl a meggyilkoltak fogából kiszedett aranyat és a különböző célokra fölhasználandó emberi maradványokat (pl. haj). – A szerk.]. De ugyanide vitték azokat is, akiket elvittek gyárakba dolgozni. És ugyanide hozták azokat is, akiket később likvidáltak. A krematórium is itt volt. Amikor toborzás volt, sose tudtuk, hogy most mi lesz. Most munkára visznek? Krematóriumba visznek? Mi lesz?

Egészen október végéig itt voltunk. A nővéremet beválogatták volna kétszer is transzportba, de engem nem, mert gyenge testalkatú voltam, meg egy kicsit dilis. Végül úgy menekített ki Auschwitzból, hogy benyomott egy transzportba egy ablakon keresztül, azok közé, akiket már kiválogattak. Ez úgy történt, hogy az egyik válogatásnál azt mondták, hogy ez az utolsó válogatás, többet már nem megy ki a gyárba senki. Engem nem válogattak ki, mert csak azokat engedték a gyárba, akiket még valamennyire munkaképesnek minősítettek. Azt mondta a testvérem: „Évi, nincs mit veszítsünk. Meg kell próbálni. Mert én nem hagylak téged el, akkor mind a ketten megbukunk.” S akkor kiszöktünk a helyiségből, ahol volt a válogatás, megkerültük az egész fürdőt, körbeszaladtunk, és megkerestük a termet, ahol azok várakoztak meztelenül, akiket már beválogattak. Megláttak az őrtoronyból, utánunk eresztették a kutyákat. De olyan nagy sár volt, hogy az én cipőm benne ragadt, s a kutya elvesztette a nyomot. És megkerültük az épületet, ott találtunk egy ablakot, amit be lehetett nyomni. És a testvérem segített felmászni az ablakba, s belökött. A nővéremet is beválogatták ebbe a transzportba, mert ő jó húsban volt, s így együtt kerültünk ki Auschwitzból.

A DKW autóművekben dolgoztunk, Drezdától harminc kilométerre [Zschopauban volt a flossenburgi koncentrációs tábor egyik altábora (Auto-Union DKW), ahol főleg zsidó nőket dolgoztattak, 500 főt. A tábor kb. 70 km-re volt Drezdától, délnyugatra.  – A szerk.]. A gyár ötödik emeletén rendeztek be nekünk szállást, háromemeletes vaspriccsekkel. A körülmények sokkal jobbak voltak. Kaptunk egy negyed kenyeret reggel meg margarint, és délben kaptunk egy rendes tányér meleg ételt. És volt mindennap mosdási lehetőség, és saját priccsen lehetett aludni egy pokróccal. Hazahoztam onnan egy kéztörlő kendőt, és odaadtam a múzeum részére. Tulajdonképpen Auschwitzhoz képest ez szanatórium volt már akkor. Ott már voltak franciák is, szlovákok, jugoszláviaiak is, vegyes csoport volt. Mindennap lementünk dolgozni. A német munkásokkal együtt dolgoztunk, ők tanítottak be bennünket. Én esztergagépen dolgoztam, volt úgy, hogy kettőn egyszerre. A német munkásokról a legjobb véleményünk van. Nekem is volt két mesterem, egy idősebb és egy fiatalabb. Az idősebb egy vidéki bácsi volt, ötven éves, mindig hozott nekünk valamit, és betette a szerszámok közé. A németeknek minden nap tíz órakor megszólalt a szirénájuk, és mentek uzsonnázni, s mindegyik vitte a kis kannáját, amiben kávét főztek. Volt egy idősebb felügyelő, aki mikor visszajött az uzsonnázásból, a kannáját mindig betette nekem a gépbe, a forgács közé, és az tele volt forró kávéval. Nagyon rendes volt. Őt ezért nagyon felelősségre vonhatták volna. Aztán voltak ott a felügyelők közt kommunisták, azok titokban mindig rádiót hallgattak, elmondták a híreket a beosztottjaiknak, és akkor azt mi is megtudtuk. Ilyen hír volt az is, hogy tartsatok ki, mert már itt vannak ötven kilométerre az amerikaiak, és nemsokára felszabadultok.

Igen ám, csakhogy mikor április tizenegyedikén, tizenöt kilométerre tőlünk leszálltak az amerikaiak ejtőernyővel, és minket felszabadíthattak volna, bevagoníroztak mindenkit. A gyárból föl kellett mennünk a szállásra, kapott mindenki egy kenyeret, össze kellett csavarnunk a pokrócainkat, aztán bevagoníroztak. Három napig lökdöstek a síneken, amikor is visszahoztak Csehszlovákiába, Theresienstadtba. Ez egy zsidó önkormányzatú kis városka volt, német felügyelet mellett. Volt egy német parancsnok, de a polgármester meg a köztisztviselők zsidók voltak, azok látták el a közszolgálatot. Ez egy unikum volt, ezt mutatták Amerika felé. A háború végére idetömörítették a németek a foglyaikat, zsidókat meg nem zsidókat, s az volt a terv, hogy fölrobbantják az egészet. A német parancsnok május ötödike táján, annak fejében, hogy őt és családját az amerikaiak elvigyék, elárulta a tervet, s feladta a várost. Nagy transzparensek hirdették, meg hangos bemondókon mondták be az egész város területén, hogy mindenki tartózkodjon a lakásán, ez a terület svájci fennhatóság alatt áll ettől fogva, és most már minden jó lesz és szép lesz. Május nyolcadikán elesett Berlin, május kilencedikén pedig elment az utolsó német tank, és egyszer csak megjelentek az orosz tankok a városban, nagy vörös lobogóval. És kábé egy fél óra alatt a fakerítés, ami körbekerítette a várost, eltűnt. Én nem tudtam járni, olyan gyönge voltam, de aki tudott, mindenki rohant a kerítéshez, és nem volt kerítés. Én semmi rosszat nem tudok mondani a szovjet bánásmódra. Végül is minket ők szabadítottak föl. Egy csomó fertőtlenítő sátrat állítottak föl, meg szabad konyhát. Elkezdtek fertőtleníteni minket, mert már a tífusz terjedt. És elkezdtek főzni.

Ahogy felszabadították a várost, elkezdtek jönni a cseh emberek. Nálunk a városban nem volt sok kaja, s ők hozták a szálláshelyünkre az ennivalót. Figyelmeztettek, hogy senki ne induljon el egyénileg haza, mert még mindenféle emberekkel találkozhatunk útközben, németekkel, oroszokkal, akárkikkel, majd indítanak transzportot. Így is lett. Mi az első transzportba bekerültünk, június hatodikán fölszálltunk a vonatra. Az is marhavagon volt, öt napig utaztunk Pestig. Azért nem volt olyan egyszerű a hazajutás, az orosz katonák egyszer-kétszer elvették tőlünk a mozdonyt. Azt mondták, hogy tudjuk, hogy ti foglyok voltatok, de csak egy évig, mi meg már öt éve vagyunk távol otthonról. A mi mozdonyunk elromlott, ti megjavíthatjátok, s mehettek vele majd tovább, de mi már megyünk. Máskor meg nem volt helyünk a síneken, mert jöttek a más, hadifoglyokat szállító vonatok.

Szóval öt nap után érkeztünk meg Budapestre, a Keleti pályaudvarra. Akkor már szervezetten várták itt a különböző csoportokat, a deportáltakat, a hadifoglyokat. Minket a DEGOB-osok vártak, volt nekem DEGOB-igazolványom is. A Joint és a DEGOB segítségével láttak el minket Pesten. Az Ajtósi-Dürer soron volt valami helyiség, ahova elvittek, ott kaptunk egy fekhelyet s valami aprópénzt. Megkerestük Klárikával Rózsi nénit, édesanyám testvérét, aki itt lakott Pesten, akkor ő még élt. Három vagy négy napig voltunk Pesten, s utána hazamentünk Gyöngyösre. Akkor még nem volt otthon senki a családból. A házunkban mások laktak. A Joint vagy a hitközség minden városban fönntartott pár szobát azoknak, akik hazajöttek, és nem volt hova menniük. Minket is egy ilyenben szállásoltak az első hetekben. De pár hét után a saját házunkban fölszabadítottak egy szoba-konyhát, és oda beköltöztünk.

A szüleinkről a nővérem már Auschwitzban, az első lágerben megtudta, hogy a krematóriumba kerültek. Miután megérkeztünk Auschwitzba, egyik nap Klárika összetalálkozott egy gyerekkori gyöngyösi barátnőjével, aki már régebb óta ott volt. Klári rögtön azt kérdezte. „Mondd meg, Rózsika, hol vannak a szüleink?” „Látod azt a nagy füstöt? – válaszolta Rózsika –. Aki nincs itt most, és együtt jöttetek, azokat mind a krematóriumba vitték.” És figyelmeztette a testvéremet, hogy nagyon vigyázzon rám, mert én is veszélyben vagyok. Tehát Klári tudta, hogy az a szöveg, hogy az idősek vigyáznak a gyerekekre, ameddig a fiatalok dolgoznak, nonszensz, minket ide nem dolgozni hoztak, hanem meghalni, s csak akkor fogunk dolgozni, ha esetleg sikerül innen gyárba kijutni. Ennek tudatában próbált engem menteni a testvérem. Ezt már csak itthon mondta el nekem. A fiúkról viszont nem tudtunk semmit. Egy hónap múlva megérkezett az orvos bátyám, Pali. Igen rossz állapotban volt, tífusz után. Abban nagyon reménykedtünk, miután Bandi Auschwitzból elment, hogy gyárba viszik, azt hittük, ő visszajön. De nem jött. A vőlegényéről se tudott semmit Klári. Már Gyöngyösön voltunk, Klári mindig várt, és egyszer csak jött egy távirat, hogy Ernő Pesten van. Nem sokkal utána meg is házasodtak. Megindult az élet, kezdtünk megint egy kicsit kereskedni. Gyümölcsöt vettünk, felküldtük Pestre, a testvérem följött, keresett kapcsolatokat. Az orvos bátyám fölköltözött Pestre, és a Zsidókórházban dolgozott. Én ott maradtam a nővéremékkel, 1949-ig együtt éltünk.

Miután hazajöttem, nem sokkal utána kitanultam a szűcsszakmát. Könyörgött a testvérem, hogy menjek gimnáziumba. De én nem akartam, én iparos akartam lenni. Elmentem varrni tanulni három hónapot, és utána egy szűcsüzlet nyílt, egy műhely, és az nekem nagyon megtetszett. Ráadásul egy jó ismerősé volt, egy fiatal nőé, és én odamentem. Két évig voltam tanuló, ipariskolába jártam, és kitanultam a szűcsszakmát. Fölszabadultam mint szűcssegéd. 1948-ban, mikor Pestre följöttem a nővéremékkel, mielőtt férjhez mentem, itt dolgoztam a Szervita téren, a Gáti szűcsszalonban. Mikor visszamentem Gyöngyösre férjhez, 1949-ben, már nem volt életképes ez a szakma, és akkor elmentem a Gyöngyös-Eger vidéki Borforgalmihoz, és ott szépen lépkedtem előre, könyvelő lettem.

Hazajöttem után azonnal beléptem a kommunista pártba. Ez úgy működött, hogy az ember hazajött Auschwitzból megrettenve, szülőktől, testvérektől, háztól, otthontól, mindentől megfosztva, s csak annyit tudott, hogy a szovjet seregek szabadították föl. Akkor mi úgy láttuk, hogy az a helyes út, hogy aki nekünk visszaadta a szabadságot, a mellé kell állni. Az évek során ezek az elméletek változtak, de akkor ez természetes volt, hogy nekem ott a helyem. Szakszervezetbe kerültem, az első ötven között voltam a Ruhaipari Szakszervezetben, húszévesen szemináriumot vezettem Gyöngyösön. Úgy szégyelltem magam, mert idős embereket tanítottam, én voltam huszonkét éves, ők meg voltak ötven vagy negyvenöt. Aztán 1948-ban [lásd: a fordulat éve] változtak a dolgok, anyukámék kereskedőmúltja miatt a gyöngyösi párttitkár alkalmatlannak minősített a párttagságra [Az Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Politikai Bizottsága 1948 szeptemberében hozott határozatot a párttagság felülvizsgálatáról, és 1949 márciusáig tagzárlatot rendelt el, amelyet aztán júniusig meghosszabbítottak. – A szerk.]. Nem zártak ki, csak éppen az ellenőrzés után nem adták vissza a pártkönyvemet. Aki „elveszítette” a tagsági könyvét, annak három hónap múlva automatikusan megszűnt a párttagsága. Aztán mikor fölkerültem Pestre, pár hónapig ugyan kaptam egy ideiglenest, de aztán automatikusan megszűnt a párttagság, s én azt mondtam, hogyha nem kellettem nekik, akkor ők sem kellenek nekem. Én mindig is baloldali beállítottságú voltam, és maradtam, de úgy éreztem, hogy soha többet nem lépek be a pártba.

1949. október nyolcadikán férjhez mentem. A férjem, Bognár Pál 1925 őszén született Gyöngyösön, egész életében Gyöngyösön élt. Ő római katolikus volt. Egy szegény kisparaszt családból származott, és egy zsidó textilkereskedőnél dolgozott, Gyöngyösön. Első segéd volt. Érettségije volt, és textilkereskedő lett belőle. Nem gimnáziumi érettségije volt, de valami ilyesmi [Föltehetően kereskedelmi érettségije volt. – A szerk.]. Gyöngyösön dolgozott textilkereskedőként, és később, mikor az államosítás kezdődött, az egyik üzemnek ő lett a vezetője. Ez úgy történt, hogy a munkahelyének a főnökei fölajánlották az üzletet államosításra, de azzal a kitétellel, hogy ő legyen a vezetője. A két főnök pedig szintén ott maradt az üzletben, az egyik pénztárosként, a másik felvigyázóként. Ez egy nagy üzlet volt, a legnagyobb üzlet Gyöngyösön. Később megalakult Gyöngyösön a Kiskereskedelmi Vállalat, annak lett a férjem egy ideig a helyettes vezetője, majd az ellenőrzési osztály vezetője. Aztán kiemelték, s a helyi, majd a járási Magyar–Szovjet Társaság titkára lett [1945 januárjában alakult meg a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, az alapító elnök Szent-Györgyi Albert volt, Zilahy Lajos az ügyvezető (az elnökségi, tiszteletbeli tagok stb. között volt pl. Bajor Gizi, Heltai Jenő, Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Szekfű Gyula, Karácsony Sándor, Bay Zoltán, Bugyi István orvosprofesszor, Ortutay Gyula stb.); 1945–46-ban „Irodalom, Tudomány” címmel néhány számot megért folyóiratot adtak ki Zilahy és Szent-Györgyi szerkesztésében. 1946 elején már félmillió tagja volt a társaságnak, amely 1948-ban vette fel a Magyar–Szovjet Társaság nevet. 1953-ban már 1,3 millió taggal és nyolcezer helyi szervezettel rendelkezett. „Ország-Világ” címen hetilapot adott ki. Az 1956-os forradalom idején a társaság szétesett, 1957 nyarán Magyar–Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) néven szervezték újjá, ekkor már tagság nélkül. – A szerk.]. Ez egy átmeneti időszak volt, és ez a Magyar¬–Szovjet Társaság főleg kulturális dolgokkal foglalkozott. Tulajdonképpen itt ismerkedtünk meg. Ő színjátszó volt, én néptáncos voltam. Volt akkoriban a MADISZ. Én szavaltam ott, táncoltunk meg ilyesmi. Akkor még nem táncháznak nevezték. Akkoriban én a Borforgalminál [Gyöngyös-Egervidéki Borforgalmi N. V. – az 1949-ben alakult hat borforgalmi vállalat egyike volt. – A szerk.] dolgoztam. Ott volt egy nagy néptánccsoport, és fölléptünk, ők meg ott előadást tartottak, és így jöttünk össze. Aztán nagyon sokat jártunk együtt mindenhova szerepelni. Nem akart ő politikai vonalra menni, azért is ment vissza, miután elváltunk, a Kiskerhez dolgozni.

Öt testvére volt, de én csak két nővérét ismertem, az egyik Pesten élt, a másik Gyöngyösön. De már ők is meghaltak. Nem szerettek engem, mert zsidó voltam. Ez vidéken nagyon erősen érződött. De minket semmi nem állított meg abban, hogy összeházasodjunk. Menyasszonya voltam, elvitt bemutatni az anyukájának, és akkor azt mondta nekem a szegény anyósom: „Tudja, én nagyon jól ismertem a szüleit, azok nagyon rendes zsidó emberek voltak. De a maga anyja megfordulna a sírjában, ha tudná, hogy maga egy keresztény fiúhoz megy feleségül. Ráadásul, akit én még papnak is akartam nevelni, csak nem volt rá pénzem.” Nagyon tisztességes volt az anyósom. Azt mondtam neki, ha az én anyám élne, biztos, hogy nem mennék keresztény fiúhoz feleségül, mert nem jött volna ez az 1944, ez a világégés és ez az egész minden. De ma már mi másképp gondolkodunk, mint a régiek. Elfogadott, olyan értelemben, hogy imádta az unokáját, mindenben a segítségemre volt. Velem három lépés távolságban élt. Nem haragudott rám, elmentünk névnapot köszönteni, ő is felköszöntött engem, de soha nem lettem a „kedves”. Nagyon-nagyon rosszul viselte, hogy az ő fia zsidó lányt vett el feleségül. És ez a nővéreket is befolyásolta. Ez egy olyan generáció volt. Külön a zsidók a zsidókkal, még a katolikus a reformátussal sem. Még azt sem mondhatom, hogy utálták a zsidókat, és az én testvéreim sem haragudtak a keresztényekre vagy a katolikusokra, de egyszerűen a házasság, a család, az egymás között volt elképzelve. Barátkozni lehetett, de házasodni nem.

Ezenkívül egy katolikusnak sem volt könnyű bekerülni egy zsidó családba. A testvéreim is ellenezték a vegyes házasságot. Ők nem azt mondták, hogy azért, mert keresztény, hanem mert hogy a szokásaink mások. És problémák fognak előjönni. Ők valamit láttak, amit én nem. Nem vallási problémák jöttek, de a szokások tényleg mások voltak, mert hétévi házasság után elváltunk. De minket akkor nem lehetett megállítani, 1949-ben megesküdtünk, 1951-ben megszületett Endre fiam. Mire a fiunk óvodás lett, 1956 tavaszán, nyarán megromlott a kapcsolatunk egymással. Igazából nem vesztünk össze, csak nem tudtunk együtt élni. Mind a ketten szomorúak voltunk a váláskor. Csak nem bírtuk elfogadni egymás szokásait. Gyöngyös egy veszélyes város. Sok a bor, és ő szeretett inni, én meg ezt nem tudtam elfogadni. Meg még egy baj is volt. Túl fiatalok voltunk mind a ketten, nyakasak és önfejűek. Én húsz éves voltam, mikor férjhez mentem, ő meg huszonnégy. Nem tudtunk eléggé toleránsak lenni egymással.

De ősszel, mikor kitört a forradalom [lásd: 1956-os forradalom], hazajött, mert féltett minket. A forradalomban nem vettem részt, de nagy szerepe volt az eseményeknek abban, hogy a vidéki városból felköltözzek Pestre. Mert azért kaptunk olyan fenyegetést a férjemmel, hogy „Te nagyon rendes ember vagy, Palikám, de tudjuk, hogy van egy zsidó feleséged, és azért ne ugrálj!”. Van még egy élményem 1956-tal kapcsolatban. A Borforgalmi Vállalatnak voltak pincéi a környező falvakban. Szüret volt, és hozták a pincékbe a termést a szőlőből. És ki kellett menni az egyik gyöngyöstarjáni pincéhez, mert a lányok, akik ott dolgoztak, nem mertek bemenni dolgozni. Így hát a központból kellett odamenni, kifizetni a szőlőt. Engem küldtek, de én mondtam, hogy csak akkor megyek ki vidékre, ha a fiamat is vihetem, mert nem akarom egyedül hagyni. Szóval kimentünk, átvettük a szőlőt, fizettünk. Egyszer csak jöttek az emberek, hogy gyűlés lesz, s jönnek átvenni a pincét. Volt ott egy telefon, betelefonáltunk a központba, hogy jöjjenek értünk azonnal, mert itt cirkusz van. A pincemester bezárta a pinceajtót, és egy hátsó úton kimenekített minket, hogy majd utánunk küldi a kocsit, ha jön. Ő attól félt, hogy a csőcselék odajön, és tényleg föltörik a pincét. Miután elmentünk, kiment a pincevezető, s azt elvitték. Amikor a sofőr megérkezett, őt is feltartóztatták, és ki akarták szállítani a kocsiból, de ő meglépett, és utánunk jött. Volt még egy másik eset is. Amikor egyik nap bementünk a munkahelyre, az irodák föl voltak törve, s az iratok felgyújtva. Nem vittek el se pénzt, se semmit, de egy csomó iratot felgyújtottak [Elsősorban nyilván a gyűlölt káderlapokat. Lásd: „személyzetis”. – A szerk.]. A forradalom alatt minden hang fölerősödött. Az antiszemitizmus ugyanúgy, mint a kommunisták elleni érzelmek. Én igyekszem tárgyilagosan nézni a dolgokat. Mindenféle szélsőséges erő fölszabadul ilyenkor. A vidéki zsidóság nagy része azért disszidált, vagy jött föl Pestre, mert félt az antiszemitizmustól. Nem beszélve arról, hogy akkor már nagyon kevesen éltünk vidéken, tehát pillanatok alatt tudtak volna végezni velünk. Viszont a főváros egy bizonyos védettséget ad, ezt már annak idején tapasztaltuk.

Azokban a napokban följöttem Pestre, mert nem tudtam, mi van a nővéremékkel. Ők épp pakoltak, s mondták, hogy másnap disszidálnak. Hívtak engem is, de a gyerek az apjával maradt, s egyedül nem akartam menni. Úgy volt, hogy a nővéremék után megyünk hárman. Úgy is mentek el, hogy „Évi, mi Bécsben hagyunk üzenetet, hol vagyunk, és ha tudsz, gyere utánunk”. De a férjem nem akarta, egyrészt akkor még élt az ő édesanyja, de nem ez volt a döntő, azt mondta, hogy ő egyszerűen nem akar disszidálni. Én Pesten maradtam, hívtam őt is, de akkor már nem akart jönni. Sőt, először a gyereket sem akarta ideadni. Végül 1956 karácsonyán ideadta a gyereket, de megesketett, hogy nem megyek a nővéremék után külföldre. Bennem még az elején nagyon erősen élt a vágy, hogy utánuk menjek, de a sors is úgy akarta, hogy ne sikerüljön elutazni. Már be voltam jelentkezve, hogy vigyenek egy teherautóval, úgy volt, hogy reggel hatkor indulunk a Keletiből. És két nappal előtte kaptam egy telefont, hogy a „kirándulás” elmarad, mert az előző úton lebuktak, nincs több fuvar. Ráadásul karácsonyeste skarlátos lett a gyerekem. Ekkor én úgy éreztem, hogy nekem semmiképpen nem szabad elmenni. Ez az én sorsom, nem is kísérleteztem többet.

Amikor Pestre följöttem, a nővéreméknek a lakásába mentem a gyerekkel. Négy napra rá, hogy a testvéremék elmentek, a házmesterék feltörték a lakást, és beköltözött a két lányuk a kétszoba-hallos személyzetis lakásba, s nekem csak a személyzeti szobát hagyták meg, úgyhogy öt négyzetméteres cselédszobában laktunk a gyerekkel. Nyakamba vettem a várost, rengeteg lakásközvetítővel vettem fel a kapcsolatot, míg végül a Lázár utcában egy földszinti szoba-konyhás lakásra elcseréltem az én kis szobámat plusz ráfizetéssel. Ott laktunk közel egy évig, de én azt csak átmeneti szállásnak tekintettem, s tovább hajszoltam magam, s akkor találtam meg ezt a lakást, amiben most lakom, a Városház utcában, ebben én csináltam meg a leválasztást is.

Barátaim Pesten nem igazán voltak, borzalmas volt, de nekem nem is nagyon volt időm barátkozni. Aztán a munkahelyemen keresztül lett néhány barátom, egy-egy kolléganőből lassan-lassan barátnő lett.

1956-ban, mikor följöttem Pestre, elkezdtem pótolni a meg nem tanultakat. Vagy tíz évig este állandóan jártam iskolába. Először mérlegképes könyvelőire jártam, ügyvitelt, szervezést, reklámot, propagandát, piackutatást tanultam. Közben dolgoztam vagy öt-hat évig az Andrássy úton egy kézműipari vállalatnál könyvelőként. Onnan mentem át a VILLÉRT-hez statisztikusnak, ott már csoportvezető voltam. Ez egy villamosipari nagykereskedés volt, szétosztó a gyár és a nagykereskedelem között, itt dolgoztam vagy hat-hét évig. A VILLÉRT után pedig egy évig voltam a Műszaki Könyvkiadónál. Életem legszörnyűbb munkahelye volt. Rettenetes emberekkel kerültem össze. Ezután a dunavarsányi Petőfi téeszben [mezőgazdasági termelőszövetkezet] voltam könyvelő, ez az ország ötödik legnagyobb téesze volt, majd számviteli osztályvezető lettem, tizenhárom beosztottam volt, és úgy jöttem el nyugdíjba, ötvenhat évesen.

Én a háború után is megpróbáltam tartani a vallást valamennyire. Karácsonykor van karácsonyfám, péntek este nem gyújtok gyertyát, de a nagyünnepekkor meggyújtom a gyertyát. A munkahelyeimmel általában szerencsém volt, soha semmi problémám nem volt a származásom miatt. Sőt, volt olyan főkönyvelőm a Kézműnél, aki mikor hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] templomba akartam menni, s előre bejelentettem, hogy tíz órakor el szeretnék menni, de még ott valamit irkáltam, akkor odahívott, és mondta, hogy „menjen már, mert lekési a mázkirt” (halotti emlékezés).

A külföldi kirándulásaimat nagyon hamar elkezdtem [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Legeslegelőször úgy voltam Csehszlovákiában, hogy még meghívólevél kellett. Balatonfüreden megismerkedtem 1958 nyarán két fiúval, nyitraiakkal, magyarok voltak, s azok küldtek nekem meghívót. Aztán később elmentem Prágába, még később voltam tíznapos nagy tátrai túrán. Én mindenen spóroltam, csak hogy utazhassak. Aztán felvettem a kapcsolatot a kárpátaljai rokonaimmal, többször voltam náluk Szolyván, s akkor onnan elmentünk egyszer Leningrádba, egyszer Kijevbe, egyszer Moszkvába. Amikor már harminc napot lehetett menni nyugatra [lásd: kék útlevél], akkor én megszerveztem magamnak egy vonatos utat, és utaztam. Bejártam Ausztriát, Svájcot, Olaszországot, Spanyolországot, a francia Riviérát. Ahol találtam ismerőst, azzal leleveleztem a szállást, ahol nem találtam, ott a legolcsóbb szállodában kivettem egy szobát. Sokat utaztam egyedül is, de társasutazással is. Aztán voltunk  Szlovákiában az egyik barátommal, kocsival, Jugoszláviában a tengerparton többször is voltunk, sátoroztunk. Voltam Romániában, a tengerparton, Bulgáriában. Legkésőbb az NDK-ba utaztam el, azt mondtam, hogy Németországba nem teszem be a lábam. Aztán végül mégis elmentem, aztán az NSZK-ba is, Münchenbe [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból  létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.]. Amerikában voltam a legtöbbet, tizenhétszer vagy többször a nővéremnél. Ebből ötször-hatszor Montrealban voltam, de mióta nyugdíjba mentek a testvéremék, mivel van egy lakásuk Floridában, oda szoktak hívni. Izraelben is voltam háromszor, meg a fiam is volt velem egyszer. Nekem nagyon sok barátom elment, mikor Izrael állam megalakult [1948]. Gyerekkori barátaim, szinte többen vannak odakint, mint itt. És voltam náluk; az osztálytársammal, a legjobb barátnőmmel mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Akkor sem próbáltam kint maradni, amikor legálisan már lehetett utazni. Engem már 1964-ben kivitettek a testvéremék, az első száz ember között voltam, akit hivatalosan kiengedtek az országból. A fiamat egy nagyon jó barátoméknál hagytam. És azt mondta nekem ez a család, hogy „Évi, ha módod van rá, és kinn akarsz maradni, addig maradhat nálunk a Bandi, amíg magad után nem tudod vitetni. Ez ne legyen probléma”. Én mondtam, hogy nem, még ez a három hónap is sok nekem. Az a három hónap tényleg nagyon hosszú volt. Nem beszélve arról, hogy 1964-ben még valahogy egészen másképp gondolkodtak a kint lévő emberek is. Tele voltak honvággyal, de nem vallották be. És hogy igazolják a saját maguk elhatározását, az itthoni helyzetet sokkal rosszabbra festették, mint amilyen volt. Akkoriban én még olyan kis harcias voltam, sok vitám volt velük. Az igazság az, hogy 1956 után már nem volt olyan rossz itt. Semmiből nem volt sok, de volt egy biztonságérzetünk. Én tudtam, hogy a háromezer-ötszáz forintot megkapom, tudtam, hogyha a gyerek beteg, akkor otthon maradhatok, ha beteg vagyok, orvoshoz mehetek. Tehát szerényen éltünk, nem tudtunk külföldre utazni csak három évben egyszer hetven dollárért, de a mindennapi létünk nem volt ilyen feszült, mint most. És nem volt összehasonlítási alapunk se, hogy mennyivel jobban is lehet élni. Meg voltunk elégedve nagyjából. Szóval sok vitám volt a kimenekült emberekkel, aztán megnyugodtam én is, megnyugodtak ők is, s mikor elkezdtek hazajárni, akkor ez az egész dolog elsimult.

A fiam építészmérnökit végzett, s építészmérnökként is dolgozik. Nem nősült meg, gyermekei nincsenek. A fiam felekezeten kívüli, mi annak idején úgy egyeztünk meg, hogy majd ha ő nagy lesz, választ magának vallást, nem neveltük se zsidónak, se katolikusnak, az ő világnézeti hovatartozása huszadik századi. Ha megkérdezik, akkor ő magyar. Persze tudja, hogy az anyja zsidó. Az egész baráti köre, nyolcvan százalékban mindig is az volt, tehát valahol a génekben benne van a hovatartozás érzése, de nem vallási alapon. Emberi alapon azokkal az emberekkel kötött barátságot, akik nem voltak vallásosak, de zsidó szülők gyerekei.

A hitközséggel nem tartom annyira a kapcsolatot. Budára szoktam járnia a Frankelba [A Frankel Leó utcai zsinagógába – A szerk.], az egy nagyon barátságos környezet, egyszer-egyszer elmegyek, elbeszélgetek, de tulajdonképpen nem vagyok egy könnyen barátkozós ember, új barátokat én már nem akarok szerezni, de nem is tudok. Szoktam járni az Arany János utca 10-be is. Ott minden hónapban egyszer, csütörtök délután zenés-táncos összejöveteleket tartanak. Ezenkívül színházbérletem és operabérletem van, imádok színházba járni. Úszni járok hetenként kétszer, télen-nyáron, mindig leúszom a távjaimat. Kell tartani a kondíciót.

Jelenleg egyedül élek, a fiam hetenként kétszer is meglátogat. A bátyám lányával – aki orvos, és Budapesten él – nagyon jó a kapcsolatom. Ez az én kis családom.

Életrajz

Karpelesz Leopoldot mindenki Rudi bácsinak ismeri a marosvásárhelyi hitközségnél. Rendszeresen eljár családjával – feleségével, kisebbik lányával és két unokájával – együtt a hitközség szervezte rendezvényekre, széder vacsorákra. Takaros kertes házuk van, az udvaron szőlőlugas, a ház háta mögött zöldséges kert. A pincében a polcok tele befőttes- és savanyúságos üvegekkel, de a borosflaskák sem hiányoznak. A vendégeknek mindig jó dolguk van náluk, nincs olyan alkalom, hogy meg ne kínálnák őket valamivel. Rudi bácsi különösen büszke a ribizliborára.

A nagyapámat Karpelesz Rafaelnek hívták, a nagyanyám Berta volt, ugyancsak Karpelesz, de nem voltak rokonok. Nem emlékszem, hogy mikor születtek. Kis falusi házuk volt Palotailván [Maros-Torda vármegyében lévő kis falu volt, kb. 1500 lakossal 1910-ben. Volt egy gőzfűrésztelepe. – A szerk.]. Volt egy udvara, egy garázs [kocsiszín] két lóval, szekérrel, s foglalkoztak fuvarozással. Amikor épült az alagút Gödemesterházán, ők hordták a követ, és ott dolgoztak az alagútépítésnél. A rokonai is fuvarozással foglalkoztak, fát fuvaroztak az erdőből, követ az építkezéshez. Nem emlékszem a nagyapám testvéreire. Többen lehettek, mert legalább három generációt ismerek a Karpeleszekből Szászrégenben, Toplicán.

Nem voltak a nők iskolázottak, tanultak jiddisül, ivritül [héberül] olvasni, imádkozni, de állami iskolába nem jártak, s ott, ahol a nagyszüleim laktak, nem volt zsidó egyházi iskola. Kis falu volt, ahol lakott tíz-tizenöt zsidó család. Héder azért volt. Rendszeresen járt egy hittantanító faluról falura, úgy neveztük, hogy Lehrer vagy Rebbe. Összegyűltek azon a napon a gyerekek, és tanította imádkozni őket.

A nagyszüleim vallásosak voltak, nem olyan nagyon vallásosak, mint az anyám részéről, hanem mondjuk, olyan közepes irányzatúak. Volt ott imaház, de nem minden nap jártak, hanem hetenként csak egyszer. Nagyünnepek alkalmával mentek el csak a nők. Természetesen akkor külön ültek a nők és a férfiak. A nagyszüleim magyarul is beszéltek a családban, nemcsak jiddisül. Később a nagyapám részt vett az első világháborúban, a magyar hadseregben harcolt mint katona.

Amikor meghalt a nagyapám, a nagyanyám apámnak a nővéréhez, Idához költözött Gyergyószentmiklósra. Szigorú asszony volt a nagyanyám, emlékszem, nem lármázhattunk a házban. Úgy az 1930-as években halt meg.

Apámnak négy fiútestvére volt és egy nővére. Ida, a lánytestvére volt a legidősebb közöttük, 1897-ben vagy 1898-ban született Palotailván. Öt gyereke most Haifában él, érdekes módon nem tudtak egymásról, amikor kimentek Izraelbe, csak ott derült ki, hogy mind alijáztak.

Adolf, az első fiú, nem tudom, mikor született. Csak az utolsó periódusban emlékszem rája. Ő félkezű volt. Szintén fűrésztelepen dolgozott, de levágta a kezét, és akkor állt rá a bazárkereskedésre Szászrégenben [Maros-Torda vm.-i kisváros, 1920-ban mintegy 7400, jobbára német ajkú lakossal, jelentős fakereskedelemmel. – A szerk.]. Járta a falvakat, városokat, főleg ott, ahol vásárok voltak. Utána apám következett.

Talán 1910-ben született Samu, de Mihálynak szólította őt mindenki. Suszter volt. Ő Marosvécsre ment. A családnak, ahova benősült, volt egy kis falusi üzlete. Házassági ajándék volt. Az ajtóra csengettyűt kötöttek, s amikor nyitották ki az ajtót, az automatikusan csengetett. Akkor abbahagyták a házimunkát, mentek és kiszolgálták a vevőt. Árultak petróleumot, sót, fűszereket, és volt, amikor cserekereskedelmet folytattak. Ha petróleumot akart venni valaki, de nem volt pénze, vitt tojást, kukoricát vagy búzát. Nem volt nagy kereskedelem falun, általában önellátóak voltak, csak fűszerekre volt szükségük. Ezek a kis üzletek kaptak hiteleket a nagy központi üzletektől. Szászrégenbe, ahol voltak nagykereskedők, szekérrel mentek, megpakolták magukat, s amikor megürült az üzlet, akkor mentek megint. A nagykereskedők is rendszeresen mentek, és szedték össze, amit a kis boltosok bevettek. Általában a zsidó kereskedők segítették az ilyen zsidó kiskereskedőket hitelekkel, hogy el tudják tartani magukat. Volt egy kisfia, olyan szépen beszélt cigányul. Marosvécsen, ahol laktak, nagyon sok cigány volt. A gyerekek együtt játszottak, s a zsidó fiúcska olyan folyékonyan beszélt cigányul, hogy el voltam csodálkozva. Később a családját eldeportálták, megsemmisítették. Egyedül Mihály élte túl a háborút, mert ő munkaszolgálaton volt. Azután Szászrégenben élt, a fűrészgyárban dolgozott. Ismét megnősült, egy csernovici asszonyt vett el. (Amikor az oroszok másodszor is elfoglalták Besszarábiát 1944-ben [lásd: Besszarábia], akkor a zsidók nagy része elmenekült, Romániába jött.) Felesége és két fia a második házasságából kiment Izraelbe. De Mihály nem ment ki, mert nem volt jó viszonyban a második feleségével. Gyomorfekélyben halt meg.

Kálmán valamikor 1910 és 1912 között született. Ő is suszter volt.

Apám, Karpelesz Áron, járt héderbe, ott tanult meg ivritül [héberül] írni, olvasni. Én úgy emlékszem, hogy három osztályt végzett a rendes, kötelező iskolában, azután suszterinas lett, és bizonyos betegség miatt el kellett hagyja a csizmadia mesterséget. Fiatal volt az apám, amikor elhunyt az apja. Nemsokára, 22 évesen meg is nősült. Majd aztán 1930–35-ben Gyergyószentmiklóson a cionista szervezet keretén belül tanult ivritül. Mizráhi volt a cionista szervezetnek a neve, aminek az édesapám tagja volt. De oda bevegyültek baloldali emberek is. Volt például Salamon Ernő, egy író, aki tartott írás- és matematikai órákat, ugyanott, a szervezet keretén belül. Ivritül tanították meg írni, és tanulmányozták a Tórát is kezdetlegesen. Ekkor az apám lehetett úgy 30-33 éves.

A [második világ]háború előtt Máramarosban és Szatmáron készítették a pászka nagy részét. Voltak mezőgazdasági termelők, akik kimondottan erre a célra raktározták külön a búzatermést, a cséplésre szintén külön gépek voltak. Máramarosban nagyon sok zsidó gazdálkodó, állattenyésztő és juhász volt. [1910-ben a magyarországi zsidóság 6,7%-a élt mezőgazdasági tevékenységből. Ez az arány Máramaros vármegyében 33,3% volt. Karády Viktor számításai. – A szerk.] Ezek látták el az országot kóser túróval, sajttal, vajjal. Anyai nagyszüleim erről a vidékről származtak. Nagyapám, Tabák Izsák kályhás volt, kályhákat, kemencéket rakott. Abban az időben téglából, agyagból csinálták a kályhát. Az anyai nagyapa az ortodox irányzathoz tartozott. Ő szakállas, nagyon vallásos ember volt, pontosan betartotta a sábátot, minden reggel imádkozott, étkezés előtt kezet mosott, és elmondta az imát a kenyérről, a gyümölcsről. Később anyám olyan vallásos szellemben akart nevelni, mint amilyen az apja volt. Az én koromban már nem élt az apja. 1922-ben halt meg.

Anyám családja Máramarosból [Máramaros vármegyéből] átköltözött Toplicára 1920-ban [Toplica Hunyad vármegyei kisközség, mindössze 3-400 lakossal. – A szerk.]. Miután meghalt a nagyapám, anyámat követte a nagyanyám. Ditró [Csík vm.-i nagyközség, 1920-ban mintegy 7500 lakossal. – A szerk.], Gyergyószentmiklós voltak a következő állomások. Az édesanyám anyjára emlékszem, de nem sokat. Azt hiszem, [Tabák] Bertának hívták [Az anyai nagymama keresztneve Karpelesz Leopold unokatestvére, Székely Sára elmondása szerint Lenke volt, nem Berta. Itt és a továbbiakban a Tabák családra vonatkozó, Székely Sárától származó adatokat dőlt betűvel szedjük mint Sz. S. közlését. – A szerk.]. Gondozott, mosdatott minket. Segített az anyámnak a gyereknevelésben, nem féltünk tőle. Emlékszem, mennyire babonás volt. Egyszer nagyon fájt a torkom, valószínűleg a gyógyszert nehezen lehetett beszerezni, és úgy gyógyított, hogy a vizeletemmel kellett gargalizáljak. [A saját vizelettel való gyógyítás a természetgyógyászatban is létező eljárás, a források szerint Erdélyben elterjedtebb. – A szerk.] Amikor beteg lett, sajnáltuk. Úgy lett beteg, hogy a hús ki volt téve péntek előtt, csütörtökön az ablakba, hogy hűvös helyen álljon, s a macska ráment a húsra. Szegény emberek voltunk, nagy dolog volt a hús, nem is szerezhette be újból a kóser húst a sábátra. Valószínű felizgatta magát nagyon, és akkor kapott egy agyvérzést, és ágynak esett, többet nem beszélt. Nem sokra rá meg is halt.

1897-ben született Borsabányán anyám bátyja, Tabák Idl [Borsabánya néhány száz lelkes bányatelep volt a Máramaros vármegyei Borsa nagyközség mellett. – A szerk.]  Faszortírozó volt, osztályozta a fákat, aztán összerakták, vitték és eladták. Járhatott iskolába, mert jól írt ivritül. Én olvastam a leveleit, amelyeket később édesanyámnak és a családnak küldött. Vallásos ember volt, nagyon jól tudott imádkozni. Az anyanyelve jiddis volt, de jól beszélte a románt. Úgy emlékszem, hogy Gyimespalántán [helyesebben: Gyimespalánkán] lakott. Tartotta a szombatot, a felesége is parókás asszony volt. Ha látogatóban volt nálunk, akkor az volt az első, hogy reggel imádkozott, étkezés előtt kezet mosott [lásd: mosdás], és mielőtt ettünk, elmondta az ételnek az imáját. Héberül imádkozott, nem is fordították le. A deportációban a felesége és két lánya mind odavesztek.

Utána született anyám, majd Efraim 1902-ben [Efraim Tabák Ferenc volt, aki 1906-ban született. – Sz. S. közlése.]. Évának hívták a feleségét. Miután meghalt a férje, 1936-ban, ő moszthordó lett, fűrészport hordott ki a gáterektől [A gáter az a gép, amellyel a rönkökből deszkát vágnak. – A szerk.] a fűrésztelepekről, ahol vágták a fát, és nagy csomóba hordták ki. Volt két kislánya, az egyik, Sárika elkerült mint árva Magyarországra egy árvaotthonba. 1944-ben őket nem vitték el [nem deportálták], gettóba kerültek, amelyik nem volt kiürítve. Így menekült meg, és nem volt megsemmisítve a deportációkor. Most Kolozsváron él, és van egy lánya [Tabák Ferencnek egy lánya volt: Tabák Sára, férjezett nevén: Székely Sára. A budapesti zsidó árvaházban vészelte át a holokausztot. Lásd a vele készített interjút. – A szerk.].

Tóbiás 1905-ben született, a fűrészüzemben dolgozott Gyergyó[szentmiklóson]. [A Feleségét Fischer Eszternek hívták, ő Tabák Ferenc feleségének a testvére volt. Mindketten  – Tabák Tóbiás és a felesége – elpusztultak Auschwitzban. Nem volt gyermekük. – Sz. S. közlése.]

Frida 1910-ben vagy 1912-ben született. Hét elemi osztályt végzett, varrónő volt. Geller Márton, a férje iskolázott ember volt. A nővérének a kislányát magához vette, Gyimesből hozták át, feltételezem, arról a környékről származott, ellenben magyarul tökéletesen beszélt. Ő már nem volt vallásos ember. Gyergyószentmiklóson általában szokás volt abban az időben, hogy a szomszédság, tíz-tizenöt család egy hétköznap, munkaidő után összegyűlt, nyári estéken kiültek a teraszra vagy a fűbe. Egy ember, aki nagyon szépen és folyékonyan tudott olvasni, felolvasott mindig a sajtóból vagy egy érdekes könyvből. Emlékszem, anyám testvérének a férje, ő rendszeresen olvasott fel folytatásos regényeket, újságokat, abban az időben a „Brassói Lapok”-at olvasták a felnőttek. Összegyűjtötte a környékről a munkásembereket, nemcsak zsidókat, hanem keresztényeket is, s felolvasott nekik, lehet, hogy politizáltak. Geller munkaszolgálaton 1942-ben megfagyott a Don kanyarnál [Fridáék legidősebb gyerekét – aki tehát valószínűleg Geller Márton nővérének a lánya volt – Sárának hívták, 1925 körül született, és Auschwitzban halt meg. Varrónő volt. Izsák volt a középső gyerek, ő 1932 körül született, és Rivkának hívták a legkisebbet, aki kb. 1934-ben született. Frida és a három gyerek Auschwitzban pusztult el. – SZ. S. közlése.].

Herman 1914-ben született. Ő is hét osztályt végzett, hét elemit. Faipari munkás volt, szortírozó. Aztán vállalkozó lett, a felvásárolt fát feldolgozta deszkának, és adta el a kereskedőknek építőanyagnak. Emlékszem, ha Hersi nem imádkozott, az anyai nagyanyám ütötte a két kezével a hátát, és mondta, hogy „istentelen gój”. Hát milyen erővel üthette az az idős asszony? Ő csak megállt és hagyta, hogy üssék a hátát. Visszafordult és kacagott. Futballista is volt ez a nagybátyám, és nem volt már vallásos, mint a többi testvérek. A környezet, a futballistákkal, akikkel barátkozott, keresztény környezet volt. Az első feleségét és egy gyerekét eldeportálták [Székely Sára szerint két gyermekét deportálták az észak-erdélyi, egykori Beszterce-Naszód vm.-ben lévő Naszódról, és mindketten meghaltak. – A szerk.], ő munkaszolgálatos volt, talán a nagybányai egységhez tartozott. Nagybányán volt egy ezredes, aki sok száz munkaszolgálatost mentett meg. [Valószínűleg Reviczky Imre ezredesről van szó. – A szerk.] A nagybátyám visszatért Gyergyóba, ismét megházasodott, és Csíkszeredába költöztek, ő erdőgazdálkodással foglalkozott ott. A második házasságából két gyerek lett, akik 1967-ben mentek ki Izraelbe. Nehezen fogtak neki dolgozni, nehezen kaptak munkát, az egyik egy pengegyárban dolgozott, a másik egy szövőipari üzemben, egyszerű emberek maradtak. A leszármazottak most Nazaret-Elitben élnek.

Anyám 1898-ban született Máramaros mellett, Borsabányán. Tabák Ilonának hívták, de Helénnek szólították. Az apámnál két évvel idősebb volt. Nem járt állami iskolába, héderbe sem járt. Az ő idejében csak a férfiakat tanították. Csak jiddisül tudott, és úgy emlékszem, hogy nem tudott ivritül olvasni sem. Amikor a bátyja, Tabák Idl írt levelet ivrit betűkkel jiddisül, akkor én olvastam fel neki a leveleket. Habár nem tudott írni, olvasni [héberül], azért ő nagyon-nagyon vallásos asszony volt.

Toplicán [Maroshévízen – Maroshévíz (korábban, majd 1920 után is: Topliţa) nagy kiterjedésű nagyközség volt Maros-Torda vm.-ben, a Kelemen-havasokból leúsztatott fát itt dolgozták föl a két nagy fűrésztelepen. A tutajozás központja volt, 1920-ban 6000 főnyi lakossággal. – A szerk.] találkoztak az apámmal, akkor már mindkettőjüknek csak az anyja élt. Összehozták őket [lásd: házasságközvetítő] és összeházasodtak. Általában a lánynak a lakása udvarában történt az esketési szertartás. Jött a rabbi, felállította a huppát. Körülvették a bámuló gyerekek, a felnőttek. Bevezették a fiatal házaspárt a huppa [hüpe] alá, és ott meg kellett igyanak egy kis bort. A menyasszony és a vőlegény megkóstolták a bort, és akkor azt a poharat letették a földre, és akkor, azt hiszem, az, aki az esküvőjüket rendezte, vagy nem tudom, ki, el kellett tapossa azt a poharat. Lehet, hogy a vőlegény taposta el [lásd: házasság, esküvői szertartás].

A családom vándorolt a panusza [párnósze] után, ez jiddisül van, megélhetést jelent magyarul. Ditróba, majd Gyergyószentmiklósra ment a család és ott kaptak munkát a fűrészipari telepeken. Ditróban három gyereke született anyámnak, s azután Gyergyószentmiklósra költöztünk.

Gyergyószentmiklóson élt 900 zsidó, azt hiszem, valami 140 család, úgy 80-90 zsidó család lakhatott Gyergyószentmiklóson, és volt rendes templom [zsinagóga]. Most múzeum az a templom. És volt mikve, sakter, rabbi. A második világháború előtt a zsidóság vallásos volt, és azok, akik nem követték a vallásosságot, ki voltak nézve. Például ha egy zsidó lány keresztény férfihez ment feleségül, akkor kinézték, nem tartották becsületes dolognak [lásd: vegyes házasság]. Vagy ha valamelyik zsidó családban nem volt kóser a konyha, a háztartás, azt is kinézték.

Gyergyószentmiklóson mi egy úgynevezett Rubin-telepen laktunk, ez az állomás környékén volt, út mellett, mondjuk, majdnem a külváros. Volt egy nagy faipari üzem, és annak a zsidó tulajdonosát Rubinnak hívták. Nagyon ismert valaki volt, Gyergyószentmiklóson. És a munkásainak építtetett faházakat. De többet, úgyhogy lakott legalább harminc-negyven család ott, azon a telepen. Egy hatalmas nagy, sok ezer négyzetméteres terület volt. Nagy-nagy földszintes faházak voltak, ahol nyolc-tíz szoba volt, külön bejáratokkal. Egy szobában laktunk, szép nagy szoba volt, és ott dolgozott apám a gyárban. A feltétele annak, hogy ott lakhassunk, az volt, hogy ott dolgozzon. A munkások nemcsak zsidó munkások voltak. A telepen is vegyesen laktak, de több zsidó lakott, mint keresztény.

Hát bizonyára jól elfértünk, mert ez egy nagy szoba volt. Lehetett ez vagy 25 négyzetméteres. Például úgy is volt, hogy téli időben négy gyerek aludt egy ágyban, mert takaró is kevés volt, s úgy takaróztunk. Tehát nem volt külön ágya minden gyermeknek. A szülőknek külön ágya volt. De úgy is volt, hogy egy fiú ugyanabban az ágyban aludt, ahol a szülők, lábtól lábnak. Kibővült aztán Gyergyószentmiklóson a szoba, mikor kiköltözött valaki mellettünk. És amikor megkapták azt a második szobát is Gyergyószentmiklóson, akkor a fiúk átköltöztek abba, s akkor a szülők maradtak a régi szobában. Az volt akkor a konyha, és nekik volt egy ágyuk. Valamit kellett fizetni a szobáért, de úgy emlékszem, hogy sose fizette ki az apám. Mindig nagycsaládnak nyilvánítottak, és elnézték, hogy nem fizetünk. Szegények voltunk. Mi, a család, faragtuk az ágyat. Volt deszka elegendő, adott a gyáros deszkát, hogy faragjunk magunknak ágyat, szekrényt, asztalt, széket vagy padokat. Nagyon szegényesen voltunk. A villany nem volt bevezetve, petróleumlámpa volt. Nagyon közel, olyan 500 méterre volt egy patak, s onnan hordtuk a vizet. A patakról hordtuk az ivóvizet is.

Voltak elkülönítve valami kis kertek, ahol lehetett zöldséget termeszteni, mondjuk, 5-10 négyzetméter felület, nem több. Ez a telep ez egy hatalmas nagy udvar volt. Nekünk például volt legalább 50-60-70 libánk. Minden évben. Volt egy nagy fáskamra, és a fáskamrába mentek be a libák. Reggel kapták a kukoricát, de hát nem is ették meg, mert örvendtek, hogy kimennek a szabadba – nagy füves részek is voltak az udvaron. Én nagyon sokszor voltam libapásztor, nagyon szerettem a libákat. Megfogtam, s mint most is a kis állatokat, amikor magukhoz ölelik a gyerekek, úgy öleltem magamhoz a libát. Szép selymes tolluk volt… De a libák maguktól is hazamentek. Abból a szempontból kellett vigyázni, hogy a patakon túl ne menjenek, mert ott mezőgazdasági területek voltak, és ott elfogták a libákat, behajtották a gazdák, és ki kellett váltani. S ha nem vigyáztam rájuk, hogy ne menjenek a vízen túl, át a más földjére, biza megszidtak. Lehet, hogy iskola után vigyáztam a libákra, délután, nyári időben persze.

A telepen belül nem volt imaház, viszont volt legalább tíz zsidó a telepen, és össze szoktak gyűlni. Ha valamilyen esemény van, elhalálozás esetén, amikor gyászt ültek akkor minden nap megjelent tíz férfi [lásd: minján; ima], és otthon [a telepen] imádkoztak. De a város nem volt olyan messze, körülbelül két kilométer volt. Volt egy szép, nagy zsinagóga, amit 1920-ban építettek, és ünnepnapokon oda jártunk. De csak a nagyünnepek alkalmával. Az édesapám nem járt szombaton, csak ünnepnapokon mentünk. Ő dolgozott mindig. Habár, a szombati nap helyett a Rubin-telepen lehetett dolgozni vasárnap. De amellett, hogy a faipari üzemben dolgozott, ő újságterjesztéssel is foglalkozott, s azt szombaton is kellett csinálni. A „Brassói Lapok”-at és a „Népújság”-ot terjesztette. Ezek Brassóból érkeztek reggel négy órakor vonattal, s apám mindig kiment reggel a vonathoz, és az újságot elhozta. Igyekezett a faipari üzemben éjszaka dolgozni, hogy nappal tudja az újságot terjeszteni.

Gyergyószentmiklóson az anyám és az apám jártak mikvébe, mi, gyerekek nem jártunk. Anyám minden hónapban elment. A tisztátalan időszakot szigorúan betartotta. Amikor ment a mikvébe, felöltözött szépen, vitt magával egy szatyrot, abba tette a dolgait. Akkor felfigyeltünk, de nem mondta, hogy hova megy. A mikve a templom mellett volt, körülbelül háromszor három négyzetméter. Hát nem volt nagy, biztosan csak két-három ember férhetett be. Bizonyára kellett fizetni a mikvéért. Az ember mielőtt bement a mikvébe, lemosakodott. Volt egy gőzfürdőszerű kamra, és ott. S ott volt gőz is, volt víz is, ahol lemosdott, és azután mehetett be a vízbe, a medencébe. Ez a mikve az egy vallásos szertartás volt, azt hiszem, hogy a tisztulás után volt kötelező ez a szertartás. A férfiak csupán fürödni mentek. Főleg nők jártak, de volt időszak, mikor férfiak is mehettek a fürdőre. Otthon nekünk nem volt fürdőnk, a mosakodás egy lavórban történt. S időszakonként elmentek fürödni a szülők. Én nem jártam abban a mikvében. Később, amikor Marosvásárhelyre költöztünk, inkább a városi közös fürdőbe jártunk, mert olcsóbb is volt.

Anyámnak le volt nyírva a haja, és parókával járt [lásd: paróka, öltözék]. Lakodalom előtt levágatták kopaszra a hajukat, és parókát csináltattak maguknak. Már amikor a házasságkötés van, parókában jelenik meg, azután mindig hármas géppel levágatja a haját az asszony. Azt hiszem, ez egy misztikus szokás, hogy az a nő le legyen kötelezve, és ne kívánja meg más. Az édesanyám is mindig parókát hordott, s amikor nem volt parókája, akkor fejkendővel járt. A paróka kikopott egy idő után, akkor nagyon vigyázott rá, hogy csak akkor tegye fel, amikor ünnepek voltak. Édesanyám ünnepek alkalmával vette föl a parókát, amikor ment a zsinagógába, különben kendőt viselt. A parókára is tett fejkendőt, amikor a templomba mentek. Nem mutatkozott fejkendő nélkül az emberek előtt. Mi is csak ritkán láttuk, akkor, amikor hajat vágatott. Otthon, az apám nyírta kézi hajnyírógéppel. Kézzel mozgatta, és akkor elöl a kések mozogtak, és akkor az vágta a hajat. Ugyanúgy, mint most, ahogy most villamos meghajtással megy, akkor kézi meghajtással volt. Előttünk, gyerekek előtt vágta a haját. Nekünk nem volt furcsa, mert nekünk is kopaszra vágták a hajunkat, nem volt frizuránk. Nem tudom, azt hiszem, hogy valamilyen vallásos szokás volt, hogy a fiúgyerekeknek hároméves korig nem vágják le a hajukat, és hároméves kor után kopaszra vágják a hajukat [lásd: születésnap].

Emlékszem – hát nagyon kicsi lehettem –, hogy egyszer apám kérte, hogy álljak meg előtte. Hát valami csínyt csinálhattam, s hiába mind mondta, hogy nem akar megverni, nem hittem neki. Nem álltam meg előtte, hanem kiszaladtam az udvarra; hát nem kellett sokat szaladjak, hogy utolérjen. Hát, volt úgy, hogy azért meglegyintett, ha valami csínyt követtünk el, de az csak olyan meglegyintés volt. Szerette a gyerekeket apám. Anyám többször legyintett meg, mint apám, mert anyám szigorú volt, főleg vallásos szempontból, ha valami csínyt követtünk el, amit a vallás nem engedett, tehát egy papírt meggyújtottam például szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Vagy ha nem imádkoztunk [lásd: ima] minden reggel, ahogy kérte, akkor is. Nagyon keveset emlékszem, hogy hogyan kellett imádkozni, akkor még nem voltam tizenhárom éves Gyergyószentmiklóson. Fölkeltünk reggel, s egy áldást kellett mondani. Vagy mielőtt az asztalhoz ültünk, az ételre kellett egy áldást mondani. Vagy kézmosást volt kötelező végezni, s ha nem csináltuk meg, akkor haragudott [lásd: mosdás]. Kívülről tudtuk az imákat, mert jártam heiderbe [héderbe] már négyéves koromtól. És kívülről megtanultunk minden bróhét [áldást], ahogy mondták. Emlékszem, hogy legalább tíz-tizenöt szóból állott, hogy megköszönjük az Istennek, hogy kenyeret adott nekünk minden napra, s vizet adott, vagy tejet adott.

Volt egy érdekes eset. Mi, gyerekek együtt játszottunk, s egyszer behívott az egyik keresztény gyereknek az édesanyja, ozsonyát [uzsonnát] adott nekünk, zsíros kenyeret kent, disznózsírral. Hát az borzasztó, hogy egy vallásos zsidó gyerek ilyet egyen. Nem ettem meg azonnal a kenyeret, játszottunk a kisfiúval tovább. Majd hazamentünk, és meglátta az anyám a zsíros kenyeret, és kimosta szabályosan a szájamat, hogy megfertőztek engemet. Tehát annyira kóser asszony volt, hogy nem tudta elviselni, hogy én ilyesmit ettem. Nem lehetett eltéríteni az istenhitétől, arra tanított, hogy higgyünk az Istenben, aki az emberiség felett uralkodik, és vigyáz az emberiségre.

Apám vallásos ember volt, hitközségi tag. Otthon imádkozott. Hogy pontosan minden nap, arra nem emlékszem, de anyám tudom, hogy ő nagyon sokat vesződött vele, ha nem tette a fejére a tfilint és a táleszt, és nem imádkozott. Röviden, úgy néhány percet, de imádkozott. Fölvette ezeket a kegyszereket, magára tette, és állva, könyvből imádkozott. Anyámnak az volt a legnagyobb öröme, ha az apám felöltözött, és elment a templomba. Egy büszkeség, egy öröm volt ez anyámnak. Elég nagy távolságra volt a templom, vagy három kilométerre onnan, ahol laktunk. A zsidó házaknál általában az asszony volt, aki a vallásos szokásokat fenntartotta. Ő vigyázott arra, hogy a szombat az szombat legyen, az ünnep az ünnep legyen. A férfiak dolgoztak, és ha nem csinálták meg azt, amit az asszonyok mondtak, megszidták őket.

Apám sosem mondott ellent anyámnak a kóser háztartásban. Nagyon sok ideig egy szobában voltunk, de külön volt a tejes és külön volt a húsos edény. Mi csak olyan húst ettünk, amit a sakter vágott. Csütörtökön már koserelni [kaserolni] kellett a szombatra szánt tyúkot, megkopasztották, sóba, vízbe tették. Pénteken a kemencét a zsidók részére tartották fenn az ipari [Rubin-]telepen. Egész héten keresztül sütöttek kenyeret a kemencében, pénteken délben a kemence mindig felszabadult a zsidóság részére. Akkor mindenki odavitte a cserepes fazékban a csólentet, ami elő volt készítve nyersen az agyagedényben. Kuglit is csináltak. Jól be volt fűtve a kemence, betettük az edényeket, és letapasztottuk téglával és agyaggal az ajtaját, és szombaton délig az ott sült. Szombaton délben megbontottuk a tapasztást, forró volt, amikor kivettük.

A sábát nálunk szent nap volt. Ha nem is ettünk egész héten keresztül, de a szombat az szent volt. Mindig két nagy fonott kalácsot sütött anyám (fehér lisztből, vízből, sóból – ez a bárhesz), azt mindig megáldották, mielőtt megkezdték. Csólent is volt mindig. Aztán volt fis, falcs [hamis] hal [lásd: halételek], nem halból volt, hanem hal íz volt adva neki, kis gömböcök majorsághúsból [szárnyas húsából]. Húsleves is mindig volt, majorsághúsból. Amikor ettünk, akkor sapka [lásd: kápedli] volt rajtunk, de amikor dolgoztunk, vagy templomba mentünk, akkor is. A szombatot rendesen megtartottuk. Imádkozott apám, és megadta az áldást az ételre.

Ha nem volt külön edény húsvétra, akkor kósereztük: vájtunk a földbe egy nagy gödröt, megtöltöttük vízzel, belétettük az agyagedényeket, cseréptányérokat a gödörbe. Egy másik helyen felforrósítottunk hatalmas köveket, és azokat betettük a gödörbe, a vízbe, ahol voltak az edények, hogy húsvétkor lehessen használni. Megszűntek a régi szagok, ízek az edényekből [lásd: Pészah].

Olvasott fel a Bibliából akkor, amikor bibliai ünnep volt, például húsvét alkalmából a má nistánát [Má nistána, héber, „mi a különbség?”, lásd a széder estén elhangzó négy kérdést – A szerk.], az elbeszélést, hogy hogyan szabadultak ki a zsidók az egyiptomi rabságból, és vallásos könyvekből olvasott fel imákat. Szédereste ünnepélyesen körülvettük az asztalt, és amire emlékszem, hogy apám eldugta a pászkát [az afikóment], és meg kellett találja azt a legkisebbik gyermek. Addig nem lehetett folytatni a széderesti szertartást, amíg az a pászka nem került meg. De ha megtalálta, akkor járt egy különleges ajándék. Mi elég szegény emberek voltunk, az ajándékok is elég szerények lehettek, egy harisnya, egy tészta [sütemény] vagy egy ing. Aztán körülültük az asztalt, és amikor mondta apám az imát, akkor mondta azt is, hogy „Na, mostan keserűt kell enni”, és hogy ennek a jelentősége micsoda. De nem emlékszem, hogy savanyút kellett enni, és annak mi volt a jelentősége. A gyerekek is megkóstolták a bort, és akkor be kellett dugjuk az ujjunkat a borba, és az asztal alatt kirázni. Ezt nagyon élveztük csinálni.

1923-ban született Ditróban a bátyám, Izsák, az anyai nagyapám nevét kapta. Szobafestő-mázoló volt, mint én. Én voltam a második fiú, majd 1926-ban született Mihály, de Samunak nevezte őt mindenki. Vasöntőinas volt. A kisebbik öcsém, Izidor már Gyergyószentmiklóson született 1930-ban, asztalosinas volt.

Engem a családban Refulnak neveztek, ez volt a jiddis nevem, a nagyapám Rafael volt, zsidósítva Reful. Az iskolában mint Rafael voltam beírva, viszont a magyar közösségben, a gyerekek között magyarosított formában, Rudolfnak szólítottak. Én addig nem tudtam, hogy Leopold vagyok, amíg a születési bizonyítványom nem került a kezembe. Volt egy keresztapám [sic!], aki nem volt rokon, s ő volt a névadó. Nem tudnám megmondani a nevét. A zsidóknál volt a szokás, hogy – főleg a szegény zsidóknál – hogy a névadó módosabb ember volt, aki a metélés [lásd: körülmetélés] költséget állta, és valami mértékben segítséget is küldött a gyerekneveléshez. Valószínű, hogy az ilyesmit kihirdetik a hitközség keretén belül, de nem tudom, hogy került ez az ismeretség a családba. A zsidó szokások szerint mindig az elhunytak után adják a nevet, tehát az ő apja után adhatták a Leopold nevet. A Refult a családban adták, az apám apja után. A keresztapám Gyergyószentmiklós melletti, szárhegyi lakos volt, és néha mint kisgyerek elgyalogoltam oda. [Gyergyószárhegy 6 km-re van Gyergyószentmiklóstól. – A szerk.] Egy kis üzlete volt neki, és mindig adott egy kis csomag cukorkát. Közeli kapcsolatot nem emlékszem, hogy tartottunk volna, nagyon kicsi voltam akkor. Nem tudok semmi többet róla.

A családban jiddisül beszéltünk, nem is tudtam sem románul, sem magyarul. Kisgyerek voltam, és amikor tanultunk imádkozni, akkor mindig jiddisre lefordították az imákat. Mindig kívülről kellett megtanulni, és akkor el kellett mondani jiddisül, hogy mit olvastunk. Legalább tízéves koromig viseltem ciceszt is, az egy mellényszerű dolog, és egy-egy bojt hátul és elöl oda volt kötve. Az ingre tettük rá, ha kabát volt rajtunk, kilógott a kabát alól. A többi gyerek megszokta ezt a látványt, volt, amikor megfogták, meghúzták, megtépték. Viseltek ilyent felnőttek is, de a felnőttek betették a nadrágba. Amikor iskolába mentünk, már mi is betettük a nadrágba. Az is előfordult, hogy amikor a többi gyerekkel együtt voltunk, futballoztunk például egy másik utcának a gyerekeivel, és megvertük őket, elkezdtek csúfolkodni, hogy: „Zsidó, zsidó, hepp / Tele van a zseb, / Megmondom mivel, / Lapos tetűvel!”

A héderben a rebbe, a vallástanító elfogult vallásos volt. Szerette volna, hogy elsajátítsuk a vallási tanokat. Ezek a tanítók fizetve voltak a szüleink által, tíz-tizenkét gyereknek a szüleje összefogott, és hívtak egy szakállas, vallásos embert, aki tanított. Ez a tanító bizonyítani akart, hogy a vallásos dogmát elsajátítjuk. Mint kisgyermek nem szimpatizáltam túlzott szigorúságáért. Abban az időben kényszerrel, szigorúsággal tanítottak. Nem akartam menni a vallásos iskolába, mert nagyon szigorú volt a Rebbe, a vallásos tanító. Egy alkalommal, amikor meg akart verni, én kiszaladtam és elbújtam, hogy engem ne kényszerítsenek. Este egész későig kerestek, anyám, a testvéreim, mindenki keresett, csak későn találtak rám. Azt mondtam, csak akkor megyek haza, ha nem kell többet menjek a héderbe.

Azután az elemi iskolában volt egy nagyon jó hittantanító, modern ember volt, azt szimpatizáltam. Ivritet tanított, nem pedig imádkozni. Inkább az elnevezéseket és beszélni tanított. Abban az időben hittantanítók is voltak a román állami iskolákban, mindenkit vallás szerint beosztottak. A zsidók is vallást tanultak és ivritet. Voltak még zsidó fiúk az osztályban, azok tudtak románul vagy magyarul, de én nem tudtam. Volt már mellettem egy zsidó fiúcska, és mindig kérdeztem, hogy „Vo sogst?”, hogy mit mond a tanítónő, mit akar? És persze az zavarta a tanítónőt, jött és ki kellett tartsam az ujjaimat, és ütötte. De hát ütött másképpen is, megfogta és húzta a pájeszemet. Az első, második elemiben alig tudtam beszélni románul, meg is buktatott engem az első osztályban. De otthon nem csináltak tragédiát belőle. A családban csak jiddisül beszéltünk. Majd később aztán, amikor második, harmadik osztályban voltunk, a fiútestvérek egymás között beszéltünk magyarul, de a szüleim nem, ők mindig csak jiddisül.

Az osztályban magyarok is voltak, de a többségük román volt. Általában a magyar gyerekek egyházi iskolába mentek, főleg a katolikusok, de ezeket fizetni kellett. A szegény gyerekek állami iskolába jártak. A román gyerekek vigyáztak ránk, hogy ne beszéljünk, csak románul. S akkor a magyar és a zsidó gyerekek összefogtak, és külön sarkokban sutymultak [sugdolóztak]. Viszont a román gyerekek el kellett mondják [árulkodtak] a tanítónak, hogy nem románul beszéltünk, hanem magyarul vagy jiddisül.

Az volt a szándékuk a szüleimnek, hogy a fiúk mesterséget tanuljanak. Gyergyószentmiklóson kevés volt a zsidó kisiparos, ahol úgy tanulhatnak mesterséget, hogy szombaton ne kelljen dolgozni. És akkor így költöztünk Marosvásárhelyre [kb. 1937-ben], és lehetőleg olyan helyre adtak tanulónak, ahol szombaton nem kellett dolgozni [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Különböző foglalkozású zsidók voltak a városban: iparosok, szobafestők, építők, suszterek, szabók, ügyvédek, tanárok, nagy- és kiskereskedők, bankárok, nagyiparosok. Volt Marosvásárhelyen a Székely és Réti Bútorgyár, dolgozott ott 200-300 asztalos, a Maros mellett a Hedvig-malom, ami zsidó malom volt. Mindenesetre nagyon nagy szerepük volt Marosvásárhely civilizációjának, iparának a fejlesztésében. Jó, hogy 1944-ben, amikor a fasizmus felütötte a fejét, vagy már 1936-ban ezeket az embereket úgy nevezték, hogy kizsákmányolók és keresztényvérszívók, mégis ők voltak, akik az ipari fejlődést létrehozták azokban az ágakban.

Marosvásárhelyen Vörösmarty utcának hívták abban az időben a mostani Március hat utca környékét, ahol laktunk. Ott a négy fiú és a szülők egy szobában laktunk. Nem volt nagy szoba, nem lehetett több, mint 16-20 négyzetméteres. A marosvásárhelyi lakásnál már volt villany, de a víz nem volt bevezetve. Itt nem volt lehetőségünk háziállatot tartani. Nem volt ott kert, csak egy szűk udvar. Nagyon drága volt a lakbér abban az időben. Négyszáz lejes lakbér, az a jövedelemnek legalább a harmadát jelentette abban az időben, ezért kicsi lakást béreltünk. Anyám nem dolgozott, csak apám dolgozott. Nem volt szokás abban az időben, hogy a családos asszonyok menjenek dolgozni. Édesanyám maga végzett minden házimunkát. Mikor Marosvásárhelyre kerültünk, apám már éjszaka is dolgozott alkalmi munkákon, gabonaszállítással foglalkoztak. De itt már faipari üzem nem volt, és az újságterjesztésnél kapott munkát. Elindult korán reggel, és megérkezett este. Az édesapám vallásos volt, de a házon kívül azért megette azt, ami nem kóser volt, ami tréfli volt.

1937-ben Marosvásárhelyen volt a bár micvám, abban a templomban, amelyik most is működik. És emlékszem, hogy a rabbi doktor Löwi volt. Egy nagyon művelt és nagyon közvetlen ember volt. Nem volt szigorú a vallásban. Erre se emlékszem pontosan, hogy ő készített-e föl, de ő volt ott, amikor fel kellett olvassak a Tórából, és el kellett mondjam azt a bróhét, amit mondanak, amikor a Tórához hívják föl az embereket. Valószínűleg mondtam valami beszédet, mert szoktak mondani egy köszöntőt a szülőknek, hogy megköszöni, hogy fölnevelték, és emberré tették, de nem emlékszem pontosan. S utána megpusziltak, de nem emlékszem, hogy bármit is rendeztek volna otthon ez alkalomból. Az anyám nagyon boldog volt, amikor volt a bár micvá ünnepség a zsinagógában.

Itt, Marosvásárhelyen már mind a három fiú elhelyezkedett mint inas. Az elején én egy bádogosműhelyben helyezkedtem el. Volt egy zsidó vállalkozó, ott laktam nála, ott kosztoztam, tehát teljes ellátás volt, úgy vettek föl inasnak. Elég szegényes körülmények között, egy elég kis ágyban két inas aludt. Egy kis ház volt: összesen szoba-konyhája volt a tulajdonosnak, és a műhely, amelyik az utcára nyílt. Szemben volt a Hangya Szövetkezet [A Hangya Szövetkezet a két világháború közötti erdélyi magyar szövetkezeti mozgalom részeként működött, hivatalosan bejegyezve. – A szerk.]. A mester zsidó volt. Volt két fia, és két lánya. A felesége meghalt, az egyik lánya főzött. Az egyik fia szintén bádogos volt, és volt két nagyon ügyes segéd. Azok nem voltak zsidók. Összesen négyen dolgoztunk, ötön, beleszámítva a mestert. Néhány hónapig voltam csak ott, bár tetszett nekem a bádogos szakma. Jó volt ott, de elég szegényes és elég mocskos körülmények között voltunk, és megteltem rühvel, így aztán elvittek onnan a szüleim.

Elmentem Nagyernyébe szolgának, mezőgazdaságba. [Nagyernye 10 km-re van Marosvásárhelytől. – A szerk.] Szintén zsidó családhoz, volt földjük, voltak állataik. Jó néhány hónapot ott is voltam. Kóser tejet hordtunk be Marosvásárhelyre. Reggel négykor fölkeltünk, elmentünk a házakhoz és összeszedtük a tejet, kóser edényekbe. Az edényekre vigyáztak, hogy azok tiszták legyenek, és ne legyenek összevegyítve húsos edényekkel. Azokat a kandérokat csak tejesnek használták. S mikor befejeztük Marosvásárhelyen a tejnek a kihordását a zsidó házakhoz, akkor vigyáztunk a tehenekre, meg takarítottuk az istállót. Akkor ott laktam Nagyernyében az istállóban a jászoly mögött. Nagyon jó meleg volt a répalapi, meg volt ott egy takaró is. Sok hónapig voltam ott. Ketten voltunk szolgák, mind a ketten zsidók voltunk.

Bár keresztény iparosoknál is tanultunk, valóban megengedték, hogy ne dolgozzunk szombaton. Fokozatosan távolodtunk el a vallásosságtól, mert a környezet rákényszerített. Volt, aki zsidózott, de nem volt, azt hiszem, rosszindulatú, hanem valósággal benne volt a tájszólásban, amikor beszéltek egymás között: „Na, jön a zsidó!” Máskülönben együtt fogtuk meg a munkát, vagy elosztottuk az élelmet, amikor ozsonyáztunk. Mindig a kisebbik inast küldték bevásárolni, én a küsebbik voltam. Akkor árulták a piacon a kofapecsenyét meg a finom ételeket, a heti vásárok napján főként, és nagy tepsikben sütötték a kofaasszonyok a nagy disznóhússzeleteket. Nem magamnak vettem, hanem a segédeknek, de azok mondták: „Na gyere, te, egyél belőle, nem halsz belé!” [lásd: étkezési törvények]. Hát megkóstoltam. Még úgy volt szolgálva, hogy mellette árultak magánpékek ilyen fehér kis cipót, azt behasították, s abba betették a nagy hússzeletet, s egy kanál disznózsírt.

Én nem voltam egy vallásos típus, már ifjúkortól olyan ifjúsági környezetben találtam magamat, amelyik nem volt vallásos. Cionista szervezet volt, baloldali cionista mozgalom, amelyik nem foglalkozott a vallással. Marosvásárhelyen ismertem meg a szervezeteket 1937-ben. Többféle cionista szervezet volt, voltak jobboldaliak, de a többsége baloldali cionista szervezet volt, és voltak vallásos cionista szervezetek. Mindegyik szervezetnek az volt a célja, hogy felkészítse a zsidó ifjúságot, hogy akik részt vesznek ebben a szervezetben, tanuljanak mesterséget, hogy adott alkalommal ki tudjunk menni Erec Izraelbe, és akik alijáznak, felépítsék a zsidó államot. Itt is volt egy pont, ami nem vezetett a valláshoz. És persze az, hogy keresztény környezetbe kerültem.

1938-tól vagy 1939-től voltam tagja egy cionista szervezetnek itt Marosvásárhelyen. Nagyon szerettem oda járni, sokat sportoltunk, énekeket tanultunk héber nyelven, héberül is tanultunk. És csoportosan jártunk, hogy ne tudjanak kitámadni. Volt olyan eset, hogy megtámadtak a vasgárdisták [lásd: Vasgádra, vasgárdista], de sokat nem emlékszem rá. Úgy emlékszem, hogy 1939-ben volt Marosvásárhelyen egy nagy országos vasgárdista kongresszus – vasgárdista diákokból állt ez a kongresszus –, az egész országból idejöttek a vasgárdisták [1937-ben volt ez a kongresszus. – A szerk.]. Azok, ahol az úton végigmentek, ott zsidóztak, és a szakállas embereket, akikkel találkoztak, megtámadták. Vonattal, autókkal jöttek, felírták krétával a vagonoknak az oldalára, a házaknak az oldalára, ahol ők végigmentek, hogy „Le a zsidókkal”, és mocskos szavakat használtak a zsidók ellen.

A cionista szervezetben voléztunk [röplabda], kézilabdáztunk. Volt egy nagyon ügyes fiatalember, hasonló korú, mint mi, Sándor Mórnak a fia, aki énekeket költött. Kimondottan fasisztaellenes énekek voltak. Emlékszem arra, hogy az egyik költemény azt mondja, hogy „Hitler Dolfi jubilál,/ ünnepli minden szamár./ A berlini nagy hidat / Elnevezték Dolfinak. / Rajta sétál ő maga, / Szakadna meg alatta.” Ilyen énekek voltak, és akkor voltak persze a cionista dalok, vagy Izraelnek a himnuszát tanultuk. Mivelhogy ez baloldali cionista szervezet volt, az Internacionálét is énekeltük. Elvittek táborba is 1939-ben Szováta mellett, Vármezőre. Jöttek palesztinai cionista vezetők, s más helyekről is. Beszédeket tartottak. Két hétig voltunk ott. Cserkészkedtünk, az erdőkben kirándultunk, de nem voltunk cserkészek. Sportversenyek voltak: futás, ugrás. Minden este volt tábortűz, s minden este énekeltünk dalokat, volt olyan, hogy az Internacionálét énekeltük. A csendőrök – román csendőrök voltak abban az időben, 1939-ben lehetett – is kijöttek esténként a táborba, és ellenőrizték, hogy mit csinálunk. De engedélyezett tábor volt. Hát lehetett egy néhány száz fiú, lány ott, s az olyan zajt csinált, mikor énekelt! „Zelt”-ekben, sátrakban laktunk. Vászonból csináltunk sátrakat, és minden csoport együtt aludt abban a sátorban. Egy ilyen csoport 14–16 fiúból vagy lányból állott, és kvucának nevezték ivritül, ami csoportot jelent.

Úgy két évre rá, az első lakásból átköltöztünk az Arany János utcába. A 20. szám alatt laktunk. Egy nagyon rendes házigazdánk volt. Itt már egy nagyobb szobánk volt, lehetett egy olyan 25-30 négyzetméteres. Volt egy kis kamra is, udvar is. Jobban elfértünk, jó volt. Volt egy suszterműhely ugyanabban az utcában, összebarátkoztunk a susztermester három fiával. Én rendszeresen, délutánonként vagy esténként fölmentem a suszterműhelybe. Ilyen emeletes része volt a szobának, ahol a fiúk dolgoztak. Beszélgettünk.

A zsidóság nagy része, főleg az öregek, az első világháború előtti demokratikus Magyarországot ismerték, tehát mielőtt Erdélyt Romániához csatolták volna [lásd: trianoni békeszerződés]. Abban a környezetben, amelyikben voltam, a fiúknak az édesapja, a susztermester háborús veterán volt, tehát Magyarországon részt vett a háborúban, a magyar időben [az Osztrák–Magyar Monarchia alatt] [lásd: KuK]. Nem dolgoztam nála, ebben az időben már szobafestő voltam. Ő örömmel fogadta a változást, hogy Magyarországhoz kerüljön [Észak-Erdély 1940-ben]. Romániából ismertük a fasizmust, a legionarizmust [lásd: legionárius mozgalom], az antiszemitizmust, amelyik a zsidóságot gyötörte, és nagyon sok esetről hallottunk, amikor megöltek zsidókat. Nem ismertük, hogy Magyarországon létezik-e már fasizmus, hát a régi demokráciát várták, és az örömüket fejezték ki, hogy jönnek a magyarok, hogy visszatér Erdély Magyarországhoz. Persze ez nem tartott sokáig, mert jöttek a magyar csapatok, s közöttük voltak már fasiszta nézetű katonák, akik összeszedték Marosvásárhely csőcselékét, és zsidóellenes tüntetéseket szerveztek, néhány helyt letépték a zsidó üzletek, házak elől a magyar zászlókat, és összefirkálták a kirakatokat. Tehát megváltozott akkor a zsidóság véleménye. Nem mint felszabadítók érkeztek, hanem mint hasonló, fasiszta gondolkozásúak, mint ahogy voltak a román vasgárdisták. Volt egy magyar segéd is a műhelyben, s amikor ez az antiszemita felizgatott és felbiztatott csőcselék megjelent, és az üzletbe is bejöttek és kiabáltak, hogy le a zsidókkal, az leugrott és elkergette őket, mert fiatal csőcselék volt.

Lényegében a változásnak örvendtem volna, de rövid ideig tartott az öröm. Főleg amikor aztán apámat kellett kisegítsem az újsághordásnál. Akkor is megjelentek a csendőrök. Hát a csendőröktől valósággal rettegtünk, mert szuronyos fegyverekkel jártak, és nagyon-nagyon szigorúan megnézték az embereket. Olyan szemmel nézték az embereket, mintha mindenki gyanús volna valamire. Féltünk tőlük. Általában a falusi lakosok is féltek a csendőröktől. Szigorúan bántották, hogyha valamit elkövettek. Például tyúktolvajok vagy ha olyan emberek fordultak meg, akik nem voltak odavalósiak, azokat szigorúan kivallatták, hogy mit keresnek arrafelé. Azért mert zsidók, úgy nem támadták le, de viszont zsidóztak ők is. A zsidók hivatalból nem voltak bántalmazva az elején. Csak amikor létrejött a magyar fasiszta kormány, már 1940-től. Ez szigorítás volt. Például az inasokat nem lehetett beszerződtetni, nem lehetett hivatalos munkahelyeket adni, állami munkahelyekre nem lehetett zsidókat felvenni [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Azért tartottak zsidót, de nem volt hivatalos, feketén voltak ott. 1945-ben kaptam az igazolást, hogy én inaskodtam, és elsajátítottam a mesterséget, mert az én gazdám dolgozott állami munkahelyeken is, vagy megbízható embereknél, akik állami vezetők voltak, és nem tudhatták, hogy zsidó vagyok.

Ellenem irányuló támadás úgy kb. 1941-ben volt. Régi barátok, két keresztény fiú, akikkel azelőtt játszottunk: gomboztunk, pénzeztünk, azok bekerültek a nyilas szervezetbe, és a Weekend-telepen kitámadtak minket [Szervezett formában nem volt nyilaskeresztes mozgalom Erdélyben, mivel a Magyar Párt ezt megfelelően tudta kontrollálni. Elszórt kezdeményezések voltak, mint például a marosvásárhelyi ún. zöldingesek, de nem váltak mozgalommá. – A szerk.]. Ezek még gyerekverekedések voltak, de kitámadtak mint zsidókra. Mikor 1944-ben bejöttek a németek, akkor már a támadások nagyon nagyok voltak a zsidók ellen. Főleg a szakállas zsidók, amikor a templomból mentek haza, kisebb bandák támadták meg őket, tépték a szakállukat, megverték őket. Akkor vagy négyen összefogtunk, fiatal fiúk – hát 19 évesek voltunk –, és őrséget teljesítettünk azon az útszakaszon, a Knöpfler Vilmos utca és a Kossuth Lajos utca szakaszán, ahol ki szokták támadni a férfiakat. [A Knöpfler Vilmos utcában, ma a Brăilei utcában, volt az ortodox zsinagóga, ami a második világháború után megszűnt működni. Az épület most is megvan. – A szerk.] A zsidóság nagy része a Kossuth utcában, Arany János utcában, Malom utcában és a Csillag-közben lakott, és templomozás után mentek haza, és olyankor kitámadták őket. Volt olyan eset, láttam, kiugrott az autóból egy férfi – ismertem, autószerelő volt –, egyszerűen rátámadt egy szakállas emberre, és tépte a szakállát úgy, hogy vérben volt. Mire odaértünk, hogy segítsünk, visszaugrott az autóba, és továbbment. Kerestem őt 1945 után, de nem találtam. Nem tért haza. Valamilyen fasiszta vezető lehetett. A vasgárdisták, azok román fasiszták, a nyilasok, azok magyar fasiszták voltak.

Én mint fiatalember nem voltam olyan körben, hogy különösképpen aggódjak, hogy mi lesz. Nekem a munkahelyem megvolt, a bátyámnak is, az öcsémnek is, tehát dolgoztunk, apám rendesen hordta az újságot. A helyi napilapot, a „Népújság”-ot olvasta a család, azt hordta az apám. Az nem volt egy szélsőséges újság. Nem emlékszem már a nevére, de volt kimondottan nyilas újság. De az újságok ilyesmiről nem írtak, hogy össze fogják szedni a zsidókat és elviszik. Olyan nem volt, hogy milyen órában menjünk ki piacra, vagy valamilyen utcába nem szabad bemenni, csak a csillagot kellett feltenni 1944 márciusában. Azt, hogy deportálni fognak, arról nem tudtunk. Kijárási tilalom az 1944-ben, az utolsó előtti néhány napon volt, amikor megjelentek a németek, s amikor már tudott dolog volt, hogy a deportálást megszervezik. Marosvásárhelyen a hatósági emberek mindig biztattak, hogy csak jót akarnak a zsidóknak, s csak megvédeni akarják, és a szabadságukat biztosítják.

Én úgy emlékszem, hogy valami volt a levegőben, mert a zsidó hitközségi vezetőket összeszedték, a rendőrségre vitték, és emlékszem, hogy néhány nap után kiengedték a rendőrségről őket. És mondták az emberek egymás között, hogy nagyon-nagyon csúnyán megverték és megfélemlítették őket. A templomban hirdették ki, hogy az emberek tartózkodjanak otthon, mert fognak jönni és összeszednek minket, és kivisznek Magyarországra, munkára. Megmondták, hogy körülbelül 25 kilós csomagot lehet – talán személyenként – összeszedni. Ez április vége, május első napjaiban volt, azelőtt egy-két nappal volt, mielőtt összeszedtek.

Otthon voltunk, össze voltunk csomagolva. Becsomagoltuk az ágyneműt, szegények voltunk, nem tudom, ha volt több, mint egy rend ruházatunk vagy két rend fehérneműnk. Reggelre vártuk a csendőröket vagy rendőröket, hogy jöjjenek utánunk. Ki is álltunk az utcára, és vártuk a szekeret. A szekérre felpakolták [a csomagokat], és gyalog mentünk a szekér után, fel a gettóba, a téglagyárba. A marosvásárhelyi téglagyár területére gyűjtöttek be, és a magyar csendőrség vette körül ezt a helyet. Gépfegyverrel őrizték, hogy nehogy valaki kimenjen vagy bemenjen. Vagy három hetet ülhettünk ott. Csináltunk magunknak lepedőkből, paplanhuzatokból sátrat – valami léceket adtak ottan –, de beesett az eső, mert tavaszi idő volt. És a földön aludtunk. Hoztak oda élelmet, azt nem tudom, hogy milyen alapból, valószínű, hogy a zsidó hitközségnek a költségére vitték ki az élelmet, de nem vagyok biztos benne.

Utána bevagoníroztak a nagyállomáson marhavagonokba, összeszorítottak hatvan-nyolcvan embert, adtak egy-egy szelet kenyeret, azaz veknit, és azzal mentünk Auschwitzig, nem tudom, hány napot. Nagyon zsúfoltak voltunk a vagonban, nők, férfiak vegyesen. Anyám nem volt velünk, mert azt mondták, hogy akik gyengélkedők és nem tudnak hosszan gyalogolni, azokat autóval viszik ki a pályaudvarra a téglagyárból, tehát anyámat külön vitték ki. Nem emlékszem, hogy valóban autóval vitték-e, vagy nem, de külön vitték ki őket, és külön vagonban voltak. Az egyik testvérem, Izsák munkaszolgálatos volt, így két testvéremmel és édesapámmal voltunk. (Izsák bátyámat húszéves korában [1944 februárjában] katonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték Nagybányára, onnan Budapestre került. 1945 elején Bergen-Belsenben látták utoljára.) Azt hiszem, hogy egymás ölében ültünk, annyira össze voltunk zsúfolva. A vagon egyik sarkába tettek valamilyen edényt, ahol a szükségleteinket végezzük el, kicsit el volt függönyözve. Adtak egy kanna vizet az egész vagonnak, úgyhogy már menet közben kellett kiszállni, hogy kiszedjenek halottakat, mert nagyon össze voltunk zsúfolva, és volt, aki megőrült vagy beléhalt.

Négy napot, öt napot ment a vonat, de nem tudtuk, hogy hova megyünk. Azt hiszem, hogy valahol Kassa környékén vették észre, hogy túlléptük a magyar határt. Akkor a reakció az volt – beszélték az emberek, amit hallottam én –, hogy becsaptak a hatóságok, hogy nem Magyarországra visznek. És volt az izgalom, hogy vajon hova visznek. Fogalmunk se volt a német lágerekről. Azokról nem írtak az újságok, az egy német titok volt. Maguk a magyar hatóságok sem tudtak erről, feltételezem, hogy hova visznek. Lehet, hogy a vezetők egy nagyon szűk körű csoportja tudhatta ezt csak.

Amikor egyszer leszálltunk, viszontláttam édesanyámat a vagonban. Talán valahol Kassán engedtek vizet venni kútból. Két embert engedtek leszállni, vederrel, és egyik voltam én, aki elmentem vizet venni, de abból a vagonból nem szállt le senki, ahol anyám volt. És észrevett engem, és kért vizet. S akkor adhattam egy-két csupor vizet, de hajtottak, hogy menjünk vissza a vagonba. Akkor találkoztam anyámmal s még egyszer Auschwitzban. Én szabadon mozogtam, bátrabb természetű voltam, s akkor találtam egy darab kenyeret a földön – volt akiknek volt élelme, nekünk nem volt –, s azt odaadtam anyámnak… [Elzokogta magát.]

Hajnalban azon vettük észre magunkat, hogy le van állva a vonat. És egyszer csak a zajt hallottuk. Hát megjelenik a vasút mentén, tehát a vagonoknál egy nagy zajt csapó embercsoport. Kinéztünk a zajra, és láttuk a csíkos ruhákat. És csodálkoztunk, hogy rabok vannak ott. Akkor megnyitották a vagonoknak az ajtóit, mert azok le voltak reteszelve. Néhány ilyen csíkos ruhás felugrott, és elkezdte hajtani a népet, hogy szálljanak le. Nem hagyták, hogy azt a néhány csomagot, amit vittünk magunkkal – mert megengedték, hogy személyenként öt kiló csomagot, azt hiszem, magunkkal vigyünk –, tehát azok is ottmaradtak a vagonban. Voltak, akik ezek közül, amíg ordítottak, hogy „Gyorsan leszállni!”, közben a fülünkbe súgtak, hogy lehetőleg mindenki jelentkezzen munkára. Persze ezek jiddisül mondták, de hát utólag kiderült, hogy ezek lengyel heftlingek voltak, lengyel zsidók voltak. De az tudott volt, hogy külön csoportban munkára jelentkeztek a munkaképesek. Már amikor leszálltunk a vagonból, akkor a német katonák sorba állítottak. Mondták, hogy az öregek álljanak külön, az asszonyok külön, akik munkaképesek, és tudnak gyalogolni tíz kilométert, azok álljanak külön; akik nem tudnak gyalogolni tíz kilométert, azokat autóval viszik, és találkozunk a megjelölt helyen. Így voltak csoportosítva; az idős asszonyok külön voltak, a fiatalabbak külön voltak, akik jelentkeztek a gyaloglásra, azok ismét külön. Mindezt a német katonák irányították. Az emberek önként mentek, s úgy csoportosultunk. De hát hittünk abban, amit mondanak.

Izidor gyermek volt még, őt kivették a sorból a németek. Bejött a sorba a pálcával, s azt mondta: „Hát, te nem fogsz tudni 10 kilométert gyalogolni, futásban, tehát autóval fogsz menni”. S külön vették. Apám nem akarta hagyni a gyereket. Odament a bizottsághoz, ott legalább öt-hat német tiszt volt, azt mondta: „Én sem fogok tudni gyalogolni, szaladva, 10 kilométert”, egy csomó panaszt hozott fel, és jóváhagyták. „Igen, nem tudsz? Akkor menj te is.”

Mihállyal mentem tovább Auschwitzba. Körülbelül egy hét után munkára osztottak, mindenkit szakmája szerint. Akkor váltunk el, mikor én építőmunkára jelentkeztem, és mivel vasöntőinas volt, ő fémiparra jelentkezett, és Krakkóba vitték. Azokat, akik fémmunkára jelentkeztek, tetoválták, és mind Lengyelországban maradtak. Engem nem tetováltak, akiket Németországba vittek, azokat nem tetoválták.

Természetesen reménykedtünk, hogy viszontlátjuk édesapámat, édesanyámat és a testvéremet. Nem is fordult meg a gondolatunkban, hogy őket kivégzik, elégetik. Amikor nekem valaki ezt mondta ott, a táborban, nem hittem. Auschwitzban volt egy francia orvos, egy ilyen Revierben, ami egy egészségügyi barakk volt. És az figyelmeztetett – volt, aki franciául beszélt vele –, hogy senki se jelentkezzen betegnek, mert akik betegnek jelentkeznek, azokat kivégzik, elégetik. S azt mondtam, hogy az hazugság, az nem lehetséges. És hogy nem hittem, lehet, ez tartott életben sokszor. Én csak akkor döbbentem rá, hogy ez igaz, amikor felszabadultunk. És még akkor is reméltem.

Volt több alkalom, amikor minket bezártak a barakkba. Hát egy néhány százan voltunk. Sültünk meg! A szomjasságtól szabályosan bolondultak meg az emberek. És azt mondják, hogy akkor zártak be a barakkba minket, amikor a nagy égetések történtek, mikor az összes kemencék működtek. Egy ilyen esetre emlékszem, amikor a szomszéd táborban – egy cigánytábor volt – öregek, gyerekek, asszonyok együtt voltak, és körülbelül 24 órára bezártak minket a barakkba. Akkor szedték össze a cigányokat és égették el. Mikor kikerültünk a levegőre, számlálásra, hogy megvagyunk-e, akkor láttuk, hogy a barakk üres. De mi nem tudtuk azt, hogy elégették őket. Ezt csak utólag tudtam meg, hogy tulajdonképpen ez történt.

Auschwitzban nagyon sokat éheztünk és szomjaztunk. Nem volt vízellátás sem. Nem tudom pontosan, vagy nyolc-tíz napot voltam, szóval nagyon nehéz körülmények között voltunk. Mikor már munkára jelentkeztünk, átvittek egy falat táplálék nélkül egy másik auschwitzi táborrészhez. Ott már naponta kaptunk enni. Dörgemizének neveztük, valami főtt répás étel volt, amit adtak. Talán magyarul neveztük el, mert minden volt benne. Volt, aki nem tudta megenni. Én például megettem két-három litret is. Elég nagy mennyiséget hoztak, mert ez egy feltápláló része volt a lágernek. Elkülönítették az embereket, feltáplálták, hogy munkára vigyék őket. Ez egy-két hétig tartott. Innen aztán vittek Buchenwaldba, Németországban, Weimartól két kilométerre van egy dombon.

Buchenwaldban nagyon jól meg volt szervezve a láger belső élete. Mind heftlingek voltak, tehát a foglyok voltak a felvigyázók. Nagyrészt német foglyok voltak, akik az 1934–1936-os években vagy 1938-ban kerültek a lágerbe különböző dolgokért: vagy mint kommunisták, vagy mint szocialisták, vagy mint hívők, vagy mint homoszexuálisok, vagy mint közönséges rablók, vagy mint a hadseregből szököttek, és őket is lágerbe tették. Mindeniknél megvolt a maga jelzése: piros, kék, lila, zöld… sokfajta háromszögű jelzésük volt, és azokat a mellükön viselték. Mi a számot, amit adtak, azt viseltük a mellünkön. És nekik is volt számuk, de nekik volt jelzésük is. Nekünk, azt hiszem, egy sárga jelzés volt. Már nem emlékszem, hogy a kabátra húztak sárga csíkot, vagy volt a szám mellett is valami jelzés. De úgy emlékszem, hogy nem volt nekünk, csak nekik volt a háromszögű jelzés. A téli kabátokon, azon voltak sárga csíkok festve. Egy csík vagy kettő, nem tudnám pontosan megmondani. Buchenwaldban nem dolgoztunk. Ott csak ettünk, tisztálkodtunk. A buchenwaldi belső rendszer higiénikus volt. A koszt, az ellátás az naponta megvolt rendesen. Persze a mennyiség az szűk volt, de mindenki megkapta azt a porciót, ami ki volt írva, amit ki kellett osztani. Ott, ha valaki lopott élelmet, az számolhatott azzal, hogy az életével játszik. Nem az SS-ek, hanem a belső rendőrség megtorolta. Az SS-ek csak akkor jöttek be a lágerbe, Buchenwaldba, amikor volt a napi számlálás. Akkor bejöttek, megszámlálták, és összehasonlították a létszámot.

Buchenwaldban már a tisztálkodás, a fertőtlenítés civilizáltabb módon történt. Ugyanazt a ruhát és a saját cipőnket kaptuk vissza, ami volt rajtunk, amit kaptunk ott, a táborban. Azt a csíkos ruhát, amit Auschwitzban kaptunk, azzal mentünk Buchenwaldba. A fertőtlenítésnél, a fürdőnél mindenki megjegyezte azt a ruhát, amelyik az övé volt, és azt vette vissza. De fertőtlenítették a ruhákat is. Buchenwaldban két-három hétig voltunk. Ott vettek számba minket, lefényképeztek, beszámoztak, hogy milyen számú heftlingek leszünk. Egy francia „Zelt-táborba” [Zelt-lágerbe] kerültünk. Ez egy hatalmas nagy vászonépület – Zelt németül vászon [A ’Zelt’ szó sátrat, sátorponyvát jelent. – A szerk.]. Hatalmas nagy vászon volt kihúzva, és egy néhány százan voltunk benne. Ott a franciák étkeztettek, de nem volt szabad elhagynunk azt a kis területet. Ott annyi étel volt, amennyit akartunk. Rendesen naponta kaptunk harminc-negyven deka kenyeret, kaptunk két és fél deka margarint, két és fél deka felvágottat vagy marmaládét, krumpli volt elegendő. Ez egy föltápláló tábor volt, mielőtt munkába kerülünk, hogy legyen erőnk dolgozni. Onnan vittek aztán Magdeburgba.

Magdeburg egy külön munka-kommandó volt. Azt hiszem, ezret vittek oda. Nyilvánvaló volt, hogy építőmunkára jelentkeztünk, és mindenkit odavittek, akiket Auschwitzból Buchenwaldba vittek. S akkor megkérdezték, hogy van-e közöttünk festő. Mindenkit számba vettek, s nagyon szigorú beszédeket tartottak, hogy milyen a lágerben a szabály, s aki nem tartja be, az számolhat azzal, hogy nagyon kegyetlenül elbánnak vele, vagy kivégzik. Beosztottak a barakkokba. Mi, marosvásárhelyiek vagy negyvenen voltunk. Háromemeletes priccses ágyak voltak. Én egy szerencsés helyzetben voltam: a szakmámban dolgoztam mint szobafestő-mázoló – nem emlékszem pontosan, lehet, egy-két hónapig. Ez az időszak volt a legnehezebb a foglyoknak, mert nagyon szigorúan kellett dolgozni, verték, hajtották őket. Én meg bent, a barakkok és az SS laktanya festésével foglalkoztam. Tehát nem voltam kitéve annak a sanyargatásnak, mint a többiek. Azonkívül az étkezésnél is előnyöm lehetett, mert a kondérokhoz, amikben kivitték az ételt és visszahozták a konyhához, oda tudtunk lopózni, és ami a kondér szélére lerakódott, azt az ujjunkkal kiszedtük. Amikor kinn voltak az emberek a munkán, akkor a belső lágervezetés nem volt szigorú.

Itt is hozták rendesen az ételt, háromszor naponta. Négy órakor kellett fölkelni, egészen öt óráig történt valamennyire a tisztálkodás, a szükségletek elvégzése. Kiosztottak reggel valamilyen kávét, cikóriakávé lehetett, talán egy fél liter, s akkor öt órakor indultak munkába. Körülbelül olyan négy-öt kilométeres út volt a gyár. Az elején én is benne voltam a csoportban, akik a gyárba mentünk, és az útépítésnél dolgoztunk. Az első időszakban kockaköveket hordtunk, a gyár épülete előtt az utat csináltuk. Délben, tizenkettő és egy között egyórás ebédszünet volt, amikor hozták ki az ételt. Egyfogásos étel volt, valami főtt étel. Volt benne egy-egy krumpli, volt benne néha egy-egy húscafat is. De meleg leveses étel volt. Hat órakor befejeztük a munkát, hét-fél nyolc felé érkeztünk be a lágerbe, s akkor megint adtak egy kávét vagy valamilyen folyadékot. És kiadták az esti adagot: vagy negyven deka kenyeret – fekete kenyér volt, de nagyon súlyos kenyér volt. Akkor adtak két és fél deka margarint, két és fél deka szalámifélét, volt, amikor nem szalámi volt, hanem marmaládé.

Gyönyörű nagy műbenzin gyár volt, ahol dolgoztunk. Kokszból csinálták a benzint, valószínű, hogy repülőbenzin volt ez. Azután egy jó néhány hétig dolgoztam mint szobafestő-mázoló a lágerben. Azután megint visszakerültem, mikor befejeztük a munkákat, de akkor volt egy hatalmas nagy bombatámadás. Az egész gyárat lebombázták. Nyár volt még, egy-két hónappal azután, hogy odakerültünk. Akkor átcsoportosították az embereket az utaknak a szabaddá tétele és a lebombázott részeknek az újraépítése között. De aztán minden éjszaka bombáztak. Az első bombázás az nappal volt, szörnyű egy bombázás, amikor rengeteg ember meghalt. Akkor a civil munkásokat kivitték a gyárból. Minket nem vittek ki. Sok ember meghalt közülünk, de nemcsak közülünk, hanem az SS-ek közül is, akik vigyáztak ránk. S azután aztán, mikor voltak a légiriadók, akkor kivittek minket is a mezőre. Én jelentkeztem éjszakai munkára, és sok hónapon keresztül csak éjszaka dolgoztam. Bunkerépítésnél dolgoztunk, hatalmas bunkereket építettek, és oda akarták betelepíteni a gyár fontosabb részeit. 1944. júliustól 1945. februárig ott dolgoztam.

Elég későn, 1944 nyarának végén hoztak még oda Pestről ezer embert, és lefogytunk körülbelül négyszázra. Ezeket nem tudom, ha keresztülmentek Auschwitzon. Elgyengültek, elpusztultak. Főleg a magyarok nem bírták ott azt az éghajlatot, se a vizet. Akiket Pesten szedtek össze, azok sokkal hamarabb elpusztultak, mint az erdélyiek. Ahogy megérkeztek, mind hasmenést kaptak, dizintériában, hasfertőzésben pusztultak el.

Buchenwaldban 1945. februártól dolgoztam még kőbányában majdnem áprilisig. Hát voltak, akik a kőkitermeléssel foglalkoztak, mi a kőbányából gyalogszekérrel behúztuk a lágerbe a köveket – mi raktuk meg a szekeret, és mi húztuk be a lágerbe, ahol szintén csomókba összeraktuk a követ, ez volt a munkánk. A barakképítésre használták a követ.
1945 áprilisában visszavittek Buchenwaldba, mert már nem voltunk munkaképesek. Mindenki legyengült. És valószínűnek tartom, hogy az üzem, amelyik minket alkalmazott, annak már nem voltunk hasznosak.

A felszabadulás előtt körülbelül egy héttel vagy tíz nappal ki volt hirdetve, hogy a zsidók külön jelentkezzenek. Vegyesen voltunk a barakkokban: ukránok és lengyelek és különböző nemzetiségűek. A barakkom előtt, ahol én voltam, volt egy emeletes kőépület, és felsorakoztunk az épület előtt, jöttek az SS-ek, megszámoltak, és elindították ki a lágeren kívülre a transzportot. Én rosszat sejtettem, és meglógtam a transzportból. Bebújtam egy pincébe, ott is észrevettek az SS-ek, akik hátramaradtak, és kiszedtek a pincéből. Hát persze, hogy tapostak, vertek, mert nem akartam menni. Két kezemet fogták, és húztak az SS-ek a földön. Amíg lett egy riadó. S akkor az SS-ek otthagytak engemet a földön, ők meg kiszaladtak a lágeren kívül. Valószínű, hogy mindegyiknek megvolt, hogy amikor a riadók vannak, akkor megvolt a helyük, az őrsük. Így tértem vissza a blokkba, s akkor egy német fiú bújtatott el engemet. De nem jöttek még egyszer kutatni. Azokat a zsidókat, akiket elvittek, néhány nap után visszaengedték, de nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért.

Egy-két nap után aztán elkezdték a lágernek a kiürítését, nem egyszerre az egészet, külön vették a barakksorokat, s abból a blokkból mindenkit. Valószínű, hogy elhatározták az egész lágernek a kiürítését. Ki volt adva, hogy sorakozó, s a blokkok előtt megjelentek az SS-ek, s azok hajtottak kifelé. Ez már egy általános kihajtás volt, nemcsak a zsidókat érintette. Viszont volt egy megegyezés a belső rendőrség és az SS-ek között, hogy nem tudom, tíz- vagy húszezer embert vigyenek ki, és a többit hagyják ottan a lágerben. A belső rendőrség egy kordont csinált, tehát megfogták egymás kezét, amelyik biztosította, hogy ne lógjanak ki az emberek a sorból. Ilyen megegyezés volt, ahogy hallottam utólag. Én persze hogy kilógtam, nem mentem a transzportba. A belső rendőrök nem dolgoztak, ők tartották fenn a belső rendet. Körülbelül hat napig tartottak a transzportok, és mindig sikerült nekem meglógni és elbújni. A végén a gyereklágerbe bújtam el, mert azt mondták, hogy azt nem viszik el. És amikor látták a belső rendőrök, hogy most már mindenkit el akarnak vinni, mindenkit hajtottak ki, biztatták az embereket, hogy mindenki feküdjön le a földre a számlálótéren – óriási tér volt ez. Lefeküdtünk. És az SS-ek, akik hajtottak, már nem tudtak semmit csinálni. Nem fogtak neki lövöldözni, de ütötték, verték az embereket, hogy „los”. Mindenki lefeküdt, mintha beteg vagy halott volna. Akkor már az amerikaiak nagyon közel voltak, amikor az embereket vitték ki a lágerből. És persze minden délelőtt megjelent a riadó. Olyankor megint az SS-ek kiszaladtak a lágerből, mi vissza a barakkba. Hát ez lehetett körülbelül április 8-9-10-én.

A felszabadulás április 11-én volt. Ez volt a buchenwaldi tábor felszabadítása. Én már úgy össze voltam verve, hogy már nem érdekelt semmi sem. A láger hátsó részénél volt a mi épületünk, s amikor bejött az első tank, én épp az ablakon néztem ki. A lengyelek nagyon féltek, hogy nehogy belőjenek vagy felrobbantsák, és nagyon ütöttek engemet, hogy ne álljak az ablaknál, ne nézzek ki. De én láttam a műveleteket, ami történik, hogy a lágerből az emberek – ezek a rendőrök – szaladnak, mennek ki a láger külseje felé, és a drótkerítésre rakják rá a deszkákat, hogy tudjanak kimenni, és hogy az őrség, amely magasan volt, az őrszemek a bódékból nézik a térképeket és menekülnek el. Izgalmas dolgok voltak. S mondták, hogy na, bejöttek az amerikaiak. Kimentem és láttam, hogy aki fel tudott mászni, az felmászott az amerikai tankra, s a tankos csokoládékat vett ki a zsebéből, és adott csokoládét. Én megfordultam, bementem a barakkba s lefeküdtem, mert már annyira össze voltam törve, az éhségtől inkább.

Aztán tífuszba estem. És jó néhány hétig voltam kórházban. Mikor már feljavultam egy kicsit, és lábra tudtam állni, bementem a bódéba vizet inni, ahol a felcser, tehát az egészségügyi felügyelő volt. S az megvádolt engemet, hogy megfertőztem a vizet. Nem tudtam, hogy nem szabad inni, mert előttem többen mentek, és ittak vizet onnan, csak amikor jött a felcser, elszaladtak. De én nem tudtam, hogy miért szaladnak el. S az aztán megfélemlített, hogy nem ad több gyógyszert, s kimentem. Felépültem.

A testvéremről, Mihályról nem tudtam semmit. Őket [Krakkóból] Varsóba vitték. Állítólag Varsóban, amikor kiürítették a lágert az oroszok elől, akkor ott maradt száz ember, hogy a láger nyomát eltüntesse. S azt a száz embert beterelték egy barakkba, s felgyújtották a barakkot. Azok, akiket elhoztak onnan, azok mesélték Buchenwaldban.

Az volt a célja a lágervezetésnek, már az amerikai hatóságoknak, hogy az ifjak is és lehetőleg mindenki, menjenek nyugatra, mert a kommunizmus nem nekünk való, hogy a gyerekeket elkülönítik a szülőktől és külön nevelik, és csajkarendszert, kényszerrendszert vezet be a kommunizmus. A csajka egy ételhordóféle, a csajkarendszer azt jelenti, hogy közös konyhákban esznek, kantinban étkeznek és a családi élet szenved ezért. Az amerikai katonák vagy pedig az ottani francia vagy német hadifoglyok próbálták meggyőzni [az embereket], hogy ne jöjjenek vissza. Belső komitétek alakultak a magyar zsidóknak, lengyeleknek, oroszoknak, cseheknek, mindegyiknek országok szerint. Ezek valószínű, kapcsolatban voltak valamilyen katonai szervekkel vagy külső civil emberekkel, akik szervezték az embereknek a nyugatra szállítását. Mi meg tüntettünk, hogy engedjenek haza. Én nem hittem, amiket mondtak. Én haza akartam jönni. Reméltem, hogy valaki még hazajött. És kötődve éreztem Marosvásárhelyhez. Például mikor tüntettünk, megdobáltak a barakkokból, hogy miért akarunk hazamenni, hogy kommunisták vagyunk. Ott már különváltak, hogy kik hajoltak a kommunisták felé, vagy kik akartak Nyugatra menni.

Nekünk volt egy vezetőnk, egy Gyöngyössy nevezetű, egy budapesti illegális kommunista. Ő szervezte, hogy menjünk haza. Úgyhogy százan voltunk, akiket összegyűjtött és hazahozott. Adtak élelmet, három nyitott gépkocsit, és átvittek az orosz zónába. Az orosz zónában azt mondták, hogy letelepítenek [letesznek], elmennek benzint tankolni, s visszajönnek utánunk s hazavisznek. De otthagytak. Az oroszok mondták, hogy minket hazahoznak, de menjünk be a lágerbe. Ők is a lágerbe gyűjtötték össze a foglyokat, akik a lágerekből voltak. Ez a Gyöngyössy azt mondta, hogy mi már voltunk lágerben, még egyszer nem megyünk. S akkor mentünk faluról falura, rekviráltunk traktorokat, ami szállított minket. Sokat gyalogoltunk hazafele. Ott, ahol megszálltunk, a vezetőség fölvette a kapcsolatot a polgármesterekkel, s összegyűjtöttek élelmet és főztek nekünk a községekben. Németországban, Drezdában aztán hajóra ültünk az Elba-csatornán, s aztán eljutottunk egy vasúti csomóponthoz. Talán Csehországban volt már ez, mikor vasútra ülhettünk. Vagy két hét eltelt, amíg Budapestre értünk. Pestről vonattal jöttem haza. Ebben a transzportban voltak kolozsváriak, nagyváradiak, marosvásárhelyiek. Kolozsváriakból a Székely testvérekre emlékszem. Kapcsolatunk is volt velük aztán, később. Marosvásárhelyre az Adler testvérek, két fiútestvér, jöttek.

Hát megérkeztünk haza. Miután a családomat szétválasztották, 1945-ben csak én tértem vissza. Megszűnt minden családi kapcsolatom. Marosvásárhelyre kevés zsidó tért vissza. Akkor Marosvásárhelyen volt a szülészeti szanatórium, az át volt alakítva, és ott fogadták a hazaérkező deportáltakat, ahol elláttak ruhával, élelemmel. Egy-két hónapig voltunk ottan, aztán létrejött a deportáltak fiúotthona és a deportáltak lányotthona. Ott aztán egy évig el voltunk látva. Onnan indultunk az életnek: munkába, katonaságba. Az Arany János utcai lakásban minden ott volt, megvolt, de nem akartam visszamenni, nem tudom, miért. A házigazda ott lakott, és a fia is ott lakott az udvaron – nagyon rendes emberek voltak. A bútort elvittem onnan és odaajándékoztam egy fiatalembernek, aki nősült. Sokáig vártam vissza a testvéreket, azt, aki munkaszolgálatos volt, s a másikat, akit meg munkára vittek [Varsóba].

Mint festő kaptam munkahelyet, szintén egy zsidó mesternél. Volt egy Hirsch nevezetű szobafestő-mázoló mester, ahol dolgoztunk vagy nyolcan, tízen mint szobafestők. Volt más zsidó, például egy Köln nevezetű, szintén festőmester, több segéddel dolgozott. Például ott nem dolgoztak szombaton. Egy Votrnyk nevűnek volt vagy három zsidó inasa, s volt két zsidó segéd is, de ő magyar ember volt. Alkalmazott zsidókat az 1944-es időkben is, tehát a nehéz időkben. Akik zsidókat alkalmaztak, azok nem végezhettek állami munkát. De ő titokban tartotta, nem volt nyilvántartás róluk, nem volt munkaszerződés, de azért megbecsülte őket.

Keresztény környezetben dolgoztam és tanultam. Olyan társadalmi rendszer alakult ki, amelyik ateista volt. Természetesen helytelenül fogtam fel, én magam is azonosítottam magam az ateista hittel, anélkül, hogy különösen tanulmányoztam volna, csupán elfogadtam. Az akkori rendszer és az uralkodó párt egyenlőséget hirdetett, tudva, hogy nagyon nehéz körülmények között léteztünk mi, zsidók. Nem kellett lemondani a nemzetiségről, de nem volt vallásos nevelés.

Én szerettem egy zsidó leánkát, úgy hívták, Fényes Ilonka. A zsidó lányotthonban volt. Tetszett nekem ott is egy-két lány, de azok mind a módosabb fiúkhoz vagy az egyetemista fiúkhoz irányodtak, én meg egyszerű festő voltam, és nem jött ki a lépés. Ilonka azt mondta, hogy hozzám jönne, hogyha kimennék vele Palesztinába. De nem volt szándékom kimenni. Ez az egyik, a másik az, hogyha ilyen feltételt köt, akkor az nekem nem felel meg. Úgy éreztem, hogy azokat a jogokat, amik után én vágyok, tehát az egyenlőséget zsidó és nem zsidó között, azt itt megkapom, és a munkához való jogot hasonlóan megkapom. És nekem ifjúkoromban volt egy olyan ifjúsági környezetem, akik illegális kommunista ifjúsági szervezetekben vettek részt.

A feleségemmel, Bertával 1949-ben találkoztam. Az Ifjúmunkás Szövetségnél dolgoztam, ő Székelyudvarhelyen az UFDR-nél [Uniunea Femeilor Democrate din Romania], a Román Demokratikus Női Szervezetnél dolgozott, és elküldtek minket pártnevelő iskolába, három hónapra. S ott találkoztunk. Nem volt feltétel, hogy a feleségem zsidó legyen vagy más nemzetiségű. Abban az időben nemzetközi módon kezdtem gondolkozni – ha nem kötjük magunkat valamelyik valláshoz, akkor nem zavar senkit, hogy más nemzetiségű. És azt hiszem, hogy a feleségem is ugyanezt fogadta el, ahogy én gondolkoztam. Nem beszéltünk erről vele. Amikor házasságról került a szó, az apósom nem egyezett bele. Nem azért nem egyezett bele, mert zsidó vagyok, hanem mert féltek attól, hogy nehogy még egyszer tragédia legyen. Egyébként nagyon jó viszonyban voltunk. Hét testvére volt a feleségemnek: a legnagyobb Asztalos János, nővére Mátéfi Mariska, aztán jött Domokos, György, Irmus, aki Bucsi Sándorné volt a férje után, s akkor volt Gyula és Asztalos Lajcsi, aki él most is. Egyidős velem. Nagyon jól egyeztünk. [Györgyöt és Gyulát nem ismerte személyesen.] Volt egy kölcsönös tisztelet, egy kölcsönös bizalom. Ahogy közöttem és a feleségem között nem érződött a, mondjuk, a valláskülönbség, úgy a családban sem érződött.

1950 áprilisában házasodtunk össze. Nem volt vallásos esküvőnk, csak az állami, a városházánál eskettek össze. Székelyudvarhelyen házasodtunk össze, oda vittek, ott dolgoztunk az Ifjúmunkás Szövetségnél, és a feleségem szüleinél kaptunk egy szobát, s ott laktunk egy jó néhány hónapot. Szervezőtevékenységem volt ott: tagdíjak, tagkönyvek, tagok szervezése. Párttag voltam 1945-től. Mikor hazajöttem, voltak közel álló ismerőseim, akik a pártvezetésben voltak. És én közel álltam gondolatban, felfogásban a kommunista eszmékhez, és beiratkoztam a pártba. De ez nem volt feltétel az Ifjúmunkás Szövetségnél, párton kívüli is lehetett.

Tetszett, amit hirdettek: az emberek egyenlősége, minden vallási, nemzetiségi megkülönböztetés nélkül, a munkához, tanuláshoz való jog, az, hogy munkát biztosítanak az embereknek. Más volt persze, amit hirdettek, és más volt, amit megvalósítottak. Nem mondhatom, hogy kiábrándultam a felfogásomból, ellenben kiábrándultam a vezetőkből, akik egyet mondtak, és mást csináltak. 1951-ben engemet kizártak a pártból [lásd: párttisztogatás Romániában], azért, mert a nyugati zónában voltam. Amerikaiak szabadítottak fel, tehát nem megbízhatónak minősítettek engemet – ez volt az akkori sztálinista felfogás, hogy ezek árulók, elárulják a kommunista eszméket. Ez volt az első nagy csalódásom. Akkor egy másik nagy csalódásom az volt, hogy mindenkit bevettek a pártba. Voltak ott nyilasok is, voltak akik legionárok [lásd: legionárius] voltak, de eltagadták, nem tették be az életrajzba. De ha jelentette valaki, nem sokat foglalkoztak vele. Szóval, ilyenek voltak.

Én az 1960-as években hallottam, hogy Ceauşescu szélsőséges nacionalista [lásd: Nicolae Ceauşescu]. És beszélték, hogy nagyon törekvő és diktatórikus ember, aki nem fogja az országot helyére billenteni. De a felső vezetés választott, mi csak azt szavaztuk meg, amire kértek. Politizálni valamilyen mértékben politizáltunk, mert amikor valamilyen álláspontot kellett elfoglalni, akkor én a párt álláspontját foglaltam el, anélkül, hogy meg lettem volna győződve, hogy az helyes vagy helytelen. Pártgyűléseken vagy szakszervezeti gyűlésen feldolgoztak egy bizonyos anyagot, és azt meg kellett vitatni. Nem lehetett eltérni attól. Ha valaki az őszinte véleményét akarta mondani, az nem érvényesült. Havonta voltak ilyen gyűlések, de nem mindig jelentem meg, különösen az utolsó tíz évben, az 1980-as években, amikor már meguntuk a sok ígéretet, és hogy nem teljesítik. Az ellátás nagyon rossz volt, és bizalmatlanságot vittek be az emberek közé. Minden ember gyanítva volt, a Securitate mindenütt dominált, kellett félni tőlük. És vigyázni kellett arra, hogy mit mondanak [mondunk]. Ezek mind oda vezettek, hogy 1980 után már nem hittem magamnak sem, ha hozzászólok egy dologhoz, hogy valóban azt mondtam, amit érzek.

Kétszer volt felvonulás egy évben, május 1-jén és augusztus 23-án [lásd: 1944. augusztus 23.], amin részt vettünk. Azok mindig kellemes időtöltések voltak, amikor munkán kívül az összes kollégák együtt voltak, beszélgettünk. Azt, hogy a mikrofonba mit mondtak, sosem figyeltem. Mi beszéltünk a magunk problémáiról, a család problémáiról.

Közvetlen 1945 és 1949 között mint szobafestő dolgoztam a szakmámban. Aktivista csak másfél évig voltam az Ifjúmunkás Szövetségnél. Utána visszamentem a termelésbe. 1951 végén kezdtem el dolgozni az építkezési vállalatnál mint technikus, de a szakmámban. Akkor dolgoztam egy szövetkezetnél, ahol autófestéssel foglalkoztunk. 1957 után a fémipari üzemben, a Metalotechnicánál a gépeket festettük. És persze szobafestés-karbantartást is csináltam. Amíg dolgoztam, minden műszak után, amikor elvégeztem az üzemben a munkát, délutánra vállaltam mellékmunkákat: lakásfestés, autófestés, mikor mi került.

Tudom, hogy volt pártújságolvasás a vállalatoknál, de a termelő egységeknél nem volt ilyesmi. Legalábbis nem emlékszem, hogy lett volna. Voltak marxista órák a pártoktatás keretén belül, ahol a marxista tanítást propagálták, és részt kellett venni és kellett készülni. Én valószínű, hogy készültem valamennyire az elején, az első években, de az emberek nemigen készültek. 1970-től errefelé már nemigen hittük azt, amit tanítottak, amit propagáltak. Eljárogattunk az órákra, de nagyon nagy hallgatással zárult a legtöbb esetben. Az üzemben – beszélek a Metalotehnikáról – volt hely, ahol egy helyiséget jelöltek ki erre a célra. Megjelent a várostól egy propagandista, felolvasta az anyagot, amit neki fel kellett olvasni. Általában minden második szó abból állt, hogy dicsérte a kommunista pártot, hogy milyen ügyesen vezet, dicsérte a vezetőket, hogy milyen ügyesek, és milyen jók és milyen szentek, és ezt már nem tudtuk elhinni. Persze, ami jó volt, azt elfogadtuk. 1950-ig nagy lelkesedéssel vettem részt, hittem teljesen, de később, mint mindenki, eltávolodtam. Viszont meg tudtunk élni abból a munkából, amit végeztünk. Ami az élettörekvésemet illeti, én megvalósítottam azt, amire törekedtem. Érvényesültem a szakmámban, és meg voltam becsülve. Kivétel volt, amikor egy-egy ember zsidózott, kellemetlen volt, de ezeket általában pontra tették.

A legnagyobbik lányom Annuska 1951-ben született. Éva, a középső lányom 1953-ban, Zsuzsa 1954-ben. Nem tartottunk semmilyen vallási tradíciót a családban, de mind a három lányom tudta, hogy az édesapja zsidó. Tiszteltünk mindenkit, aki valamiben hitt, de mi magunk vallási hovatartozással nem foglalkoztunk. Nem foglalkoztunk, mondjuk, az első 10 vagy 20 évben [az 1960–1970-es években]. Nem voltak megkeresztelve a lányok. Zsidónak nem lehetett keresztelni, mert probléma lett volna. Akkor még nem is tudtam, hogy amúgy sem lehetett volna, mert az anyjuk nem zsidó. Hagytuk, hogy a gyerekek válasszák meg a nemzetiségüket, meggyőződésük szerint. Nem volt egy ifjúsági zsidó közösség Marosvásárhelyen. 1960–1962-ig a zsidó ifjúság, amelyik visszatért Auschwitzból, ők kivándoroltak Izraelbe [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után]. Volt egy barátunk, Hermann-nak hívták, szintén két kislányuk volt, s általában azokkal barátkoztak a lányaink, de a nem zsidó ifjúsággal is barátkoztak, amikor iskolába kerültek.

Nálunk nem volt karácsonyfa, mi újévre állítottuk fel a téli fát. A feleségem másképpen gondolkozott, neki volt egy keresztény nevelése, amit felnőttkorig kapott. Nem volt kimondottan vallásos, de azért mégis voltak otthoni emlékei a karácsonnyal kapcsolatosan. Szívesen vette volna, hogy karácsonykor állítsunk fel karácsonyfát. De ez nem volt szokás a kommunista nevelési körben. Én másképpen gondolkoztam. Ez tartott körülbelül 1985-ig, aztán hagytam, díszítsenek fát, amikor akarják. Most már karácsonykor csinálják. Mindig kapok a szomszédból egy fát. Hát ebben az évben nem volt, a fát átadtam a lányoknak [a kisebbik lányának s a gyerekeinek], s oda [hozzájuk] mentünk át karácsonykor.

Amikor már a gyerekek megnőttek, akkor ők kezdtek foglalkozni, hogy tulajdonképpen milyen vallásúak. Romániában a keresztény tradíció az, hogy az apa után veszik a vallást, és így úgy nyilvánították, hogy ők zsidók. Viszont, amikor már barátok kerültek, akkor már nem hangsúlyozták, hogy zsidók, sőt, a nagyobbik lányom egy katolikus fiúhoz ment, és a fiúnak az anyja követelte a gyerekek megkeresztelését katolikusnak. A zsidó hit szerint, az anyja után veszik a vallási hozzátartozást, itt, Európában az apa után veszik. Viszont vannak vallásos kivételek, ahol például katolikusok, követelést állítanak fel, s úgy történt, hogy az unokáim a nagyobbik lányomtól, azok katolikusnak voltak keresztelve.

Nem voltam templomba járó, de ha megkérdezték, vállaltam, hogy nemzetiségem zsidó. De mint vallás, hogy ortodox vagyok vagy neológ, vagy milyen valláshoz tartozom, ez nem volt soha megbeszélve a családban. Nagyon későn kezdtem járni a zsinagógába, körülbelül 1973-ban, 1974-ben. Úgy kezdődött, hogy a középső lányom Iaşiba ment egyetemre. És hogy tudjon az ottani zsidó kantinban kosztozni – mert nagyon előnyös áron lehetett kosztozni, és jó koszt volt –, beíratott engemet a marosvásárhelyi zsidó hitközséghez, s onnan adtak igazolást, hogy zsidó eredetű. Addig nem voltam beiratkozva, tehát nem voltam tagja. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, 1971–1972-ben voltak ezek az évek. Akkor éppen Scheiner Aladár volt az elnök. Nem jártam istentiszteletre, de Hanuka alkalmával elmentem, vagy ha jött vendégségbe valaki és tartott beszédet a zsinagógában, vagy a főrabbi [lásd: Moses Rosen] jelent meg, akkor elment az egész család.

Éva, a középső lányom Iaşiban fogorvosira járt, az egyetemen főleg román közösségben volt. Ott találkozhatott zsidó kollégákkal, és onnan tudhatott a helyi kantinról. A zsidó kantinban olcsón lehetett kosztozni, tehát a lányomnak érdeke is volt, hogy annak vallja magát. Az ifjúk, akik ott étkeztek a kantinban, beszervezték a lányomat a kórusukba, ahol ivrit énekeket tanultak. Iaşiban került kapcsolatba a cionista mozgalommal. 1984-ben ment ki Izraelbe, Askelonba. Ott a szakmájában dolgozik, van fogorvosi kabinetje [rendelője]. Évának második férje van most. Még az egyetemi évek alatt összeházasodtak az első férjével, akit Tocaciu Dannak hívtak, egy román fiú. Mikor Éva kikerült az egyetemről, az első férje még egyetemista maradt. A lányomat egy Duna menti faluba helyezték. Közben született egy gyerekük, úgy hívják, hogy Tocaciu Mircea Alin. Aztán összebarátkozott egy orvos kollégájával, elvált az első férjétől, és összeházasodtak, attól is van egy gyermeke, Antohe Rudika, és úgy mentek ki Izraelbe. Itt hagyta az első gyerekét a férjénél. A második gyereknek utánam adták a nevét, habár a zsidóknál nem szokás, hogy élő emberek után adjanak nevet; de hát ezt ők nem tudták, a vejem sem, talán a lányom sem. Évával tartottuk a kapcsolatot, leveleztünk. Minden levelet megkaptunk, nem volt semmi problémánk, és nem is tartottam tőle, hogy legyen valami. Azelőtt is leveleztem Izraelből egy unokatestvéremmel, Szegál Bertával – az ő anyja testvére volt az én apámnak.

Annuska, a nagyobbik tanítóképzőbe járt itt, Marosvásárhelyen, több székely gyerekkel járt egy osztályba, lehet ezért is inkább magyarnak tartotta magát, a másik két lányunk zsidónak. Azután zeneelméletet tanult Kolozsváron. Fodor Albert volt a férje, egy szatmári hegedűművész. Versenyvizsga volt a temesvári filharmóniánál, szükség volt egy zenemesterre, s fölvették. Akkor átköltöztek Temesvárra, s ott laktak. Akkor a lányom a színháznál dolgozott mint súgó. Az egyik gyereke 1977-ben, a másik 1980-ban született. Rövid idő után a férje tüdőrákban meghalt. Amíg a férje élt, a katolikus vallás fele vonzódott, de azért voltak zsidó barátai a társaságukban. Miután megözvegyült, felvette a kapcsolatot az ottani hitközséggel, a gyerekei részt vettek a kórusban, különböző ünnepélyeken szerepelnek. A nagyobbik unokám ivrit verseket is szokott mondani, és ivritül énekelt. Körülbelül 1986–1987-ben jártak ivrit nyelvet tanulni, volt egy tizenöt-húsz fős gyerekcsoport, aki járt Talmud-Tórára. Személyesen Neumann rabbi tanította őket, nemcsak ivritet, de vallást is tanított nekik párhuzamosan. Egyedül volt a lányom, nehezen tudott kijönni anyagilag. Ez már az 1980-as években volt, akkor voltak a nagy nehézségek az élelmiszer-ellátásban, és akkor érlelődött meg benne az alijázás. Így mentek ki aztán. Akkor már kint volt a középső lányom, Éva Izraelben. Nem tudom, ha biztatta Éva Annuskát, hogy menjen ki Izraelbe, de az érdekes az, hogy Annuskáék, mikor kimentek, mind betértek a zsidó vallásba. Ők is Askelonba mentek, egy városban él a két testvér. Annuska zenetanárnő, most nincs férje. Özvegy maradt, és nem ment többet férjhez. A lányok már nagyok. Az egyik zenét tanult Jeruzsálemben, oboázik, és most Németországban folytatja a tanulmányait. A másik számítógépes technikumot végzett, s abban a szakmában dolgozik. Férjhez ment, a férje, Turgeman Joszi marokkói származású, nagyon vallásos ember, ortodox, az unokám is nagyon vallásos lett. Hosszú ruhát visel az unokám, a férj rendesen öltözik, mint a férfiak, nincs pájesze, nincs szakálla, de még otthon is csak kipával jár. Tartják a szombatot, de nemcsak a szombatot, hanem majdnem naponta eljár a templomba a férje. Gépészmérnökit végzett, de nem kapott munkát. Most nem tudom, mit dolgozik. Van egy lányuk, tehát nekünk dédunokánk.

Zsuzsa, a kisebbik lányom az Építészeti Líceumba járt itt, Marosvásárhelyen, és mikor befejezte, Kolozsvárra ment, almérnökit végzett, épületbelső-szerelési munkálatokat tanult – a villamosság, a vezetékek, a ventilláció, ezeket a dolgokat. A volt férjével líceumtársak voltak, és úgy ismerkedtek meg, s amikor végzett a lányom, akkor ment férjhez hozzá. Az nem volt baj, hogy zsidó a lányom. Habár a fiúnak a nagyszülei nagyon sokat apropóztak, hogy keresztelkedjen meg, de a lányom nem állt neki, hogy megkeresztelkedjen. Nem keresztelte meg a gyerekeket sem. Két lánya van: Zsófia és Orsolya. A lányom volt látogatóban Izraelben, azt hiszem, hogy a forradalom után közvetlenül [lásd: az 1989-es romániai forradalom] és annyira szerelmes lett Izraelbe, hogy hazajött, hogy készülnek, és mennek. De a fiúnak a szülei nem egyeztek bele, mert egyetlen fiuk. Ebből kifolyólag aztán voltak viták, és lehet, hogy ez is oka volt az elhidegülésüknek, ami volt közöttük, hogy a lányom szeretett volna menni, és a férje nem. De a fiú már akkor elkajtárkodott, s durváskodott. A lányom elvált tőle. Zsuzsa a válás után már nem akart egyedül kimenni. Egyedül, két gyerekkel nehéz megbirkózni ott is. Az unokáim, Zsófika most 18 éves, tehát 1987-ben született, képzőművészeti líceumba jár, és a festészetet ölelte fel. Orsika 1990-ben született, most hetedik osztályos, nagyon jól tanul, nagyon szorgalmas.

A feleségem 1984-ben vonult nyugdíjba, én 1985-ben. Berta gépelőnő volt a helyi újságnál, a „Vörös Zászló”-nál. 54 éves volt, amikor nyugdíjba vonult. Akkor már volt nálunk két unoka, akit kellett nevelni, akikkel kellett foglalkozni. Mert a nagyobbik lányomnak a gyerekei árván maradtak, nem tudta rendezni mind a kettőt, s akkor az egyiket mi rendeztük, addig, amíg iskolába került. Úgyszintén a középső lányomnak a kisfiát is. Amíg elmentek Izraelbe, addig itt voltak, nálunk. Tehát a feleségem általában a házimunkával és a gyerekneveléssel foglalkozott.

Legelőször 1986-ban voltunk Izraelben, ketten a feleségemmel. Akkor Évánál voltunk. Nem volt problémánk a kommunizmus alatt, könnyen adtak engedélyt a kiutazásra, s olcsó is volt. Beadtuk a kérvényt, és nem tudom, mennyi idő alatt adták meg, de megadták. Itt volt a lakás, itt volt két lányunk, s valószínűleg ezért nem tették föl a kérdést, hogy visszajövünk-e vagy nem. Anna utána ment ki, 1987-ben. 1986-ban, amikor Izraelben voltunk, akkor még ő Temesváron volt. Azóta többször jártam Izraelben. Voltam aztán 1990-ben, 1991-ben. 1994-ben felvettem az izraeli állampolgárságot is, s akkor hosszabb ideig ültem ott, vagy négy-öt évet, úgyhogy évente csak két-három hónapra jöttem haza. Ott dolgoztam a szakmámban. Berta volt, amikor eljött látogatni, volt, amikor nem. De én minden évben hazajöttem június és október között. Ez inkább az anyagiak miatt nagyon jól jött, ezért is döntöttem így, de élveztem, hogy jó festékekkel lehetett dolgozni ott. És úgy örvendtek a munkámnak! Többségük erdélyiek s főleg marosvásárhelyiek voltak, akiknek dolgoztam. Nagyon jól éreztem magam ott. Mindenütt úgy voltam, mint a családban. Ott kosztoztam, és legtöbb helyen ott is aludtam, ahol dolgoztam. Vándoroltam az országban, autóval szállították nekem a szerszámokat. A kuncsaftok egymást ajánlták, versenyeztek egymással, hogy kihez menjek hamarább. Volt egy nagyon jó marosvásárhelyi barátom, Kovács Bandi, aki nagyon sokat segített azoknál a munkáknál főleg, ahol nem tudtam beszélni velük. Azok lengyel vagy marokkói eredetűek voltak. Az igazság az, hogy kevés időm volt látogatásokat eszközölni. Ha nem dolgoztam, általában a rokonoknál, a lányaimnál laktam, de főleg Évánál – nagyobb a lakásuk, több hely volt nála. Ők vittek a sós tengerhez, a Holt-tengerhez. És jártam Tel- Avivban, Haifán.

Most minden az unokák és az emlékek körül van. Igyekszünk egymásnak segíteni, mert a két unoka, Zsuzsának a gyerekei, itt van reggeltől estig. Anyagilag is, ellátásban is mi segítünk nekik. Van egy kis kertem, amit tudok rendezni, van egy kis pince, ahol kicsi bort csinálok. Mostanában már nem festek; körülbelül 1996-ig, 1998-ig dolgoztam, vállaltam munkát itt is, de utóbb inkább Izraelben.

Az utolsó, mondjuk, tíz éve majdnem rendszeresen járok szombaton az imádkozásra a hitközséghez. Én magam továbbra sem vagyok vallásos, nem imádkozom, de viszont úgy érzem, hogy ide tartozom. És a hitközségnek szüksége van minden ép kezű, ép lábú emberre, hogy elmenjen, részt vegyen az imádkozáson, mert nehezen hoznak össze tíz embert, és tíz ember nélkül nem tudják megtartani a minjent [minjánt]. Az utóbbi években megfordult: 9 hónapot vagyok itthon, és csak két-három hónapot vagyok Izraelben. Ebben az időszakban, amikor itthon vagyok, rendszeresen megyek a templomba. Ünnepnapokon is mindig elmegyek. Az a benyomásom, hogy ezek az emberek, akik vezetik a hitközséget, azok önfeláldozással végzik a munkájukat a marosvásárhelyi zsidóság érdekében, hogy tartsák össze a zsidóságot, és ebből nem akarok kimaradni.

Mind a két unokám szívesen eljön a zsinagógába, mikor ünnepélyek vannak. El szoktunk menni a pészahi vacsorára, széderestére. Kétszer voltak Magyarországon, Szarvason, ilyen zsidó ifjúsági táborban; a nagyobbik, ő többször részt vesz ifjúsági találkozókon is. A nagyobbik most is megy Temesvárra, van valamilyen cionista ifjúsági találkozó. És nem beszéli meg velünk, hogy menjen vagy ne menjen, hanem ő érdeklődik, saját akaratából megy. Még nem vetődik fel az a probléma, hogy kimegy-e Izraelbe, még nem aktuális. Mindegyik lányunknál, mikor elvégezték az egyetemet és kezdtek dolgozni, csak akkor vetődik ez fel. Tudniillik, mégis a szocialista rendszerben voltak olyan előnyök, hogy könnyebben tanulhattak a lányok, ösztöndíjat kaptak, nem volt nehéz az eltartásuk, a fenntartásuk az egyetemen, de most nehezebb. Most a nagytatájuk gyűjtött egy kicsi pénzt, amíg kint dolgozott Izraelben, s ezt most az unokákra szép lassan költi el. Nagyon sokat kell segíteni. A lányom egyedül, a munkájából nagyon szegényesen tudna élni. Mint minden más ember, valahogy megélne, de csak valahogy. Négymillió lejből, hogy kétmillió lejt fizessen lakásfenntartást, iskoláztatást, nem megy. Így mikor valami probléma van az iskoláztatással, akkor legalább nyolcvan százalékban mi fedezzük ezeket a kiadásokat.
 

Életrajz

A 86 éves Rózsi nénivel budai másfél szobás lakásában beszélgetek, ahová 36 éve költözött férjével, eladva nagyobb lakásukat, mert akkor nősült a fia. Régi, igen gazdag apósától maradt bútoraikat, értékes tárgyaikat eladták, és a hatvanas években divatos, akkor kapható bútorokkal rendezték be új otthonukat. 23 éve él egyedül, amióta férjét egy délután kapujuk előtt holtan találta. A plafonig érő könyvespolcokon még mindig úgy vannak elrendezve a könyvek, ahogyan azt férje tette. Az idős hölgy koránál jóval fiatalabbnak látszik. Igen nyitott és érdeklődő, naprakész a politikai és kulturális eseményekben, erejét okosan beosztva háztartást vezet, csak havonta egyszer van segítsége. Baráti köre pótolja azt, hogy fia és 3 unokája külföldön él, és így naponta nem találkozhatnak. De a mobil kéznél van, és csörög, hol Amerikából, hol a világ más tájáról hívják unokái, akik igen sokat utaznak.

Nagyszüleimet nem ismertem. Nagyon késői gyerek voltam, addigra már nem éltek. Így nem tudom, hogy ők mit csináltak.

Anyám egyik testvére [Gizella néni] Kaposváron élt, a másik [Mariska néni] Fonyódon [Fonyód – kisközség volt Somogy vm.-ben, a Balaton partján, 1910-ben 1100, 1920-ban 1300 főnyi lakossal. – A szerk.]. Nem tartottunk szoros kapcsolatot. Én tulajdonképpen a fonyódival voltam kapcsolatban úgy, hogy nyáron el-elvittek magukhoz egy-egy hétre, mert nyaralásra nem volt pénzünk.

Mariska néniéket 1918-ban kötelezte a falu, hogy az egész család áttérjen a katolikus hitre, mert akkor voltak ott ezek a Horthy-különítmények [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején; fehérterror; orgoványi mészárlás]. Én is csak anyámtól tudom, hogy amikor Horthy bejött [lásd: Horthy Miklós], volt a nagy zsidóüldözés, kommunistaüldözés. A csendőrök megmondták a nagybácsimnak, hogy ha azonnal kitérnek, akkor „megszabadulnak”. Volt egy lányuk, Teri, aki férjhez ment egy katolikushoz. Ő tudta, hogy Teri zsidó. És volt egy fiuk, Miki, aki mint fehér karszalagos munkaszolgálatos halt meg valahol a fronton [Fehér karszalagot viseltek a kikeresztelkedett, zsidó származású munkaszolgálatosok. – A szerk.].

Azt nem tudom, hogy anyám és apám hogyan ismerkedtek meg, hogyan szerezték egymást. Anyám badacsonyi volt, és úgy mesélték, hogy éppen valamelyik közeli faluban volt, amikor apám arra járt [Anyja Badacsonytomajban született, amely 1891-ben 1600 lakossal rendelkező kisközség volt Zala vm.-ben, 1910-ben már nagyközség besorolású település, közel 2300, 1920-ban 2200 lakossal. – A szerk.]. 1901-ben esküdtek Nagykanizsán. Egyházi esküvő volt, mert hiszen mind a kettő zsidó volt, méghozzá jó zsidó [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Anyám odakerült Nagykanizsára. Soha nem kérdeztem meg, hogyan kezdődött. Akkoriban a gyerek nem érdeklődhetett a szülőktől ilyen bizalmas dolgok iránt. Adva volt, azt fogadtuk el. Pláne én, aki a legkisebb voltam, és akkor már ez nem volt téma, hogy anyámék hogyan kerültek össze.

Az 1918 előtti időről nem sokat tudok elmondani. Apám a városnál dolgozott, városi tisztviselő volt, és mikor én már részben eszméltem,  már a tűzoltóságnál volt. Gyönyörű írása volt, azt tudom. Ha szerződést kellett kötni, mindig őt hívták, mert csodálatosan szépen és helyesen írt. Akkor az írógép még nem volt használatos. Apám a tűzoltóságnál volt parancsnok, amíg 1932-ben nem nyugdíjazták zsidó mivolta miatt. Tudniillik ő vezette a díszszázadot húsvétkor a körmenet előtt. És akkor kisütötték, hogy egy zsidó ne vezesse a díszszázadot. Ezért nyugdíjazták, ötvenhét éves korában [Valószínű, hogy nem zsidó mivolta, hanem kora miatt nyugdíjazták. – A szerk.].

Apámnak vadászengedélye volt. Imádott vadászni, anyám bánatára. Egészségi szempontból jó volt, mert hiszen kint volt a levegőn, csak azt nem szerettük, amit lőtt. Tele volt söréttel, és azt az egész család utálta. A nyuszit, ami tele volt söréttel. De a nyúl bőrén összevesztünk Lajos bátyámmal, hogy ki viszi el a begyűjtőnek, mert azé lehetett a pénz.

Amikor apám nyugdíjba került, lelkileg teljesen összeroppant. Mert olyan kicsi volt a nyugdíj, plusz nem volt pénzünk amúgy se. Minden munkát elvállalt, és egyszer csak agyvérzést kapott, megbénult az egyik oldala. Én tizenöt éves voltam, akkor már a varrodába jártam. Egy éven keresztül minden nap, mielőtt elmentem hazulról, villanyoztam a karját, a lábát, hogy föl tudjon kelni. Hála isten, annyira lábra állítottam, hogy el tudta látni magát, nem kellett ágyban lennie, és szegénykém bottal el tudott menni mindenhova. Mert péntek este ment a templomba, vonszolta magát. A kedélye úgy-ahogy visszatért, szellemileg nem viselte meg a betegség. Csak a mozgását nem tudtuk újból normális kerékvágásba tenni. Úgyhogy ezért gyűlölöm [Nagy]Kanizsát, mert egy ilyen nyomorék, beteg embert batyuval a hátán, anyámmal együtt, kettesben végighajtottak a városon, mint az állatot.

Szegény anyám két dolgot csinált: szült és nevelt. Semmire nem volt ideje, mert hiszen mindig volt egy kisgyerek. A testvéreim egymás után jöttek. És ő igazi kotlóstyúk mama volt, aki mindig, minden gyerekének tudta fogni a kezét. Sokat dolgozott, rengeteget dolgozott, mire minket fölnevelt. Mert mindig volt probléma, hat fiúval mindig van probléma. Velem is volt. A testvéreim és én is beleolvadtunk az átlagemberek közé, hiszen anyánk nem tudott bennünket különlegesen öltöztetni. Nyaralni nem jártunk. Semelyik testvérem. Azoknak mindjárt iskola után munka, és  olyan luxus, ami más gyereknek megvolt, nekünk soha. Én egy iskolai kirándulásra nem tudtam elmenni, mert anyámék nem tudták megfizetni az útiköltséget. Ők soha, sehová nem utaztak, mert ahhoz, hogy elutazzanak, arra nem jutott. Elég szerényen éltünk. A fiúk dolgoztak, a pénzt hazaadták, anyám velük megbeszélve, megvette nekik, ami kellett. Kellett is, hogy hazaadják, mert miből főzött volna? Mindent megvarrt, az összes ruhámat ő varrta, alakította, amit a rokonok küldtek. Mindent megcsinált. Azért nem is tudott semmi más munkát vállalni, mert elég volt neki az otthoni.

De az ünnepeket betartotta. Jam Kiperkor [Jom Kipur] ő volt az első a templomban, ő volt az utolsó a templomban, amikor tudott, ment. Mert úgy érezte, hogy talán onnan kap segítséget, az Istentől.

[Nagy]Kanizsán elég nagy neológ hitközség volt, ortodox nem. A hitközség támogatta anyámat anyagilag, ünnepeken kaptuk a maceszt ötkilós vagy tízkilós csomagokban. Tehát nem szólhatott, mert minden segítséget megkapott, amit a hét gyerekhez, ahol egy kereső van, megkaphatott. A fiúk meg nem kerestek még annyit. Tehát elég nehezen éltünk.

Én tizenhárom éves voltam, amikor – a konfirmálásra készülve – megkaptam az első ruhát, amit rám varrt anyám [Konfirmáció (megerősítés) – modern szertartás, mely a német reformmozgalmak nyomán volt terjedőben a 20. század elejétől, de csak némely hitközségben kapott helyet. Lényege, hogy a fiúkhoz hasonlóan a lányok is részesüljenek fölavatásban. Általában (de nem mindenütt) a négy polgári vagy négy középiskolai osztály befejezése után, tanévzáráskor tartották, tehát nem a 13., hanem a 14. életévben. A hitközség a fölavatott lányokat imakönyvvel ajándékozta meg. Az ortodoxia ellenezte. – A szerk.]. És az első selyemharisnya, amit kaptam! Mi nem voltunk nagyon vallásosak, de azért a vallást, ami hát természetes volt, azt megtartottuk. Templomba jártunk, anyám is, apám is. Úgyhogy éltük az egyszerű zsidó család életét.

Háromszobás, összkomfortos lakásunk volt. Arra nagyon ügyeltek, hogy rendes lakásunk legyen. Fürdőszoba nem volt, de a víz bent volt, a vécé bent volt. Gáz nem. Érdekes, hogy gázt találtak, de a várost nem látták el. Ma már mindenhol van gáz, abban az időben csak fatüzelés volt. Rendezett lakásunk volt a város közepén, a Bálint utcában. Nem a főutcán, egy mellékutcában. Udvaros, átlagos, hétköznapi ház volt.

Egyszerű polgári életet éltünk. Nálunk minden fiú erős anyai-apai szigor alatt állt – amennyire egy fiú lehet. De nagyon tisztelték a szülőket. Olyan sokan voltunk, hogy nem nagyon tudtunk beszélgetni, mert inkább a napi események, a kisebb-nagyobb zűrök kötötték le a család figyelmét. A csupa fiú között mindig akadt családi probléma. Például ilyen – kicsit humoros –, hogy a Lajos bátyám jött haza az iskolából – iskolatáskánk nem volt, szíjjal volt átkötve a könyvcsomagja, hogy el ne veszítse –, az utcasarkon egy cukrászda volt, ahol megállt, és vágyakozó szemmel nézte a süteményeket. Úgy látszik, nagyon tetszett neki, és letette a csomagot, annyira nézte. Hazajött, és kérdezte anyám: „Atyaisten! Hol van az iskolacsomagod?” Azt mondja: „Már megint elhagyott.” Azt mondja: „De jó, jó, hogy elhagyott a táska, de hol?” Visszarohantak, még az volt a szerencse, hogy ott volt a cukrászdánál. Mert hát a cukrászda kirakata nagyon vonzó volt.

A gyerekek közül mindenki olvasott. Én már kilencéves koromban mindent olvastam, például a Nick Carter könyveket [Nick Carter, amerikai detektívkirály, az alvilág legnagyobb detektívje főcímmel népszerű krimifüzet-sorozat jelent meg már 1908-tól, de még az 1920–30-as években is. – A szerk.]. Mindig volt otthon könyv. Különösen az Imre bátyám hozott sok könyvet. A Jancsi bátyám birkózott, a Pista futballozott, mindegyiknek volt valami sigánja [Sigáon (héber): szeszély, bolondéria, mánia – A szerk.]. Vérre menő futball- és politikai viták voltak a fiúk között, de az anyám rögtön helyrerakta őket. Jártunk a futballmeccsre. Anyám egyszer elment a birkózóversenyre, Jancsi bátyámat odacsapták a földhöz, pont a lábához, és akkor azt mondta: „Én ide soha többet nem jövök!” – és nem is volt hajlandó.

Nagykanizsa eléggé kulturált város volt. Volt színháza, mozija, ahová anyám ingyen ment, mert apámnak a beosztása, a tűzoltóság miatt mindig volt fönntartott széke. És normális volt a zsidóság, igen jó, igen magas szinten dolgozott. Bankárok, banktisztviselők, banktulajdonosok voltak. Amikor én szellemileg ébredeztem, semmi megkülönböztetés nem volt a városban. A legidősebb bátyámnak [Laci] saját szatócsüzlete volt, emellett nagy pesti cégek [nagy]kanizsai ügynöke volt. Imre bátyám a zsidó hitközség tulajdonában levő kereskedelmi iskolát járta ki ingyen, mert hát a hitközség nagyon támogatott bennünket. A város normális kereskedőváros volt. Nem volt megkülönböztetés. A kereskedelmibe ugyanúgy jártak keresztény fiúk, mint zsidók, pedig zsidó tulajdon volt. Az egyházi gimnáziumba pedig éppen úgy jártak a zsidó gyerekek, mert arra volt szüksége annak, aki orvosnak vagy ügyvédnek készült. Tehát ennyire nem volt megkülönböztetés. Egy normális, nyugodt városnak nézett ki addig, amíg nem kezdődtek el ezek a kierőszakolt vallási megkülönböztetések. Mert a fiúk éppen úgy jártak keresztény lányokhoz, mint zsidó lányokhoz. A testvéreim is vegyes társaságba jártak. Én is jártam keresztényhez. Nem kérdezte senki, hogy zsidó vagy keresztény. Ember volt.

Voltak nagy politikai viták, különösen a választások idején. Emlékszem, mikor egy ilyen képviselő-választás volt, milyen csatahangulat volt otthon a fiúk között. Csak én még nem értettem, de vitatkoztak. Anyám azt mondta, hogy „Behozom a tepsit, és a fejetekhez vágom, ha nem hallgattok el”. Mert képesek voltak összeveszni ilyenen, hogy ki, miért, hogyan. De komoly vita, családi harag, veszekedés nálunk ismeretlen volt. Ezeket a napi politikai eseményeket megvitatták, és ezzel le volt zárva.

A testvéreim erősen baloldaliak voltak. Talán azért is sodródtak a baloldalhoz, mert ott nem volt, hogy zsidó vagy keresztény, vagy mi a foglalkozása, mivel tölti az idejét. Ott ezek teljesen megszűntek. Eszperantót tanultak, dalárdák voltak, néptáncegyüttesben vettek részt. Laci és Pista nem, mert ők már idősnek érezték magukat, de Lajosnak, Jancsinak, Imrének és Gyurinak, mindegyiknek megvolt a baráti köre, ahol a politika számított, nem a vallásfelekezet.

Volt egy képem a városi dalárdáról, abban részt vett a Gyuri bátyám, akinek gyönyörű hangja volt. A bátyám mellett éppen ott áll két egyenruhás katonatiszt. Egy másik képen [lásd a családi fotók között], amely egy néptáncos csoportkép valamilyen fellépésről, ott van Gyuri bátyám. Biztos a rendezők között volt, mert civilben van. Nemigen öltözött be, mert kövér is volt, és nem szeretett táncolni.

A város nagyon szép volt az én szememben akkor. Emeletes házak, rendezett utcák, parkok, játszóterek, színház, mozi. Nem is egy. A színházba Pécsről jöttek át a színészek, olyanok, akik később Pesten nagy karriert futottak be. Az egyik színésznő a Mezey Mária volt [Mezey Mária (1909–1983) – néhány éves vidéki szereplés után 1935-ben a Belvárosi Színházhoz került. 1944-ben, a német megszállás alatt nem vállalt fellépést. 1958-tól a Madách, 1964-től a Nemzeti Színház tagja. – A szerk.]. Szóval komoly kultúrélet folyt Nagykanizsán.

Lett aztán még nagyobb, amikor az amerikaiak Nagykanizsa mellett olajat találtak. Lipsének hívták, igen És jöttek az amerikai dolgozók, munkások, az olajszakértők. Ez a harmincas években volt. Még ma is van gázkitermelés, csak az olajat erősen tönkretették a németek.  [Magyarország első, ipari méretű termelésre alkalmas szénhidrogénmezőjét 1937-ben fedezte fel a Zala megyei Budafapuszta határában a European Gas and Electric Company (EUROGASCO). Erre alapozva 1938-ban megalapították az ország első szénhidrogén-bányászati nagyvállalatát, a Magyar–Amerikai Olajipari Részvénytársaságot (MAORT), amelynek 90%-os tulajdonosa a Standard Oil Co. (USA) volt. (Az igazgatóságnak három magyar tagja volt: dr. Papp Simon, Dr. Hauer Ernő és Konek Emil.) Az iparszerű kőolajbányászatot Lispe határában kezdték meg. A 100 lelket épphogy meghaladó kisközséget egyébként 1937-ben egyesítették Szentadorjánnal, úgyhogy a neve hivatalosan  Lispeszentadorján volt. A MAORT által kitermelt kőolaj 1939-ben az ország szükségleteinek 90, 1940-ben a 100%-át fedezte, 1941-ben, az ország ellátásán felül, a termelés 1/3-át exportálták. 1945 márciusára a felszínre hozott kőolaj mennyisége a háborús évek intenzív kitermelése folytán nagyon lecsökkent, s a háborús romboláson túl a németek 300 vagonnyi gépet is elhurcoltak. 1949-ben a MAORT-ot is  államosították. Ma már csak úgynevezett másodlagos kitermelés folyik a zalai kőolajlelőhelyeken.  – A szerk.]

Most néhány szót elmondok a testvéreimről. Hiszen hatan voltak, hat külön egyéniség.

Laci bátyám 1902-ben született. A gyerekkorára nem emlékszem, hiszen tizenhat év korkülönbség volt köztünk. Mire én felserdültem, ő már férj, komoly ember volt. Több pesti cégnek volt az ügynöke, a nevüket nem tudom. Ezek képviseletét vállalta, és volt egy kicsi szatócsüzlete a város szélén, amit a felesége, Manci vezetett. Néha én is lementem, mert nagyon tetszett, hogy kiszolgálhatok. Sajnos gyerekük nem volt, így engem nagyon szerettek, a szüleimet is nagyon szerették és nagyon becsülték. Ők anyámékkal 1944-ben Auschwitzba kerültek, az elsők között vitték őket [lásd: Nagykanizsa]. A barátjával a Buna nevű auschwitzi gyárba vitték dolgozni [A Buna Werke szintetikus gumi- és benzingyár volt Auschwitzban. – A szerk.]. Egy stramm, száznyolcvan centis, jóképű férfi volt. Egy keszthelyi fiú mesélte, hogy a Buna gyár dolgozóit kivégezték. Ez a keszthelyi fiú ott volt a revierben [német, kb. „betegszoba”] Auschwitzban, elbújt, amikor már az oroszok jöttek, tehát nagyon kellett menekülni. És hallott nagy menetelő kopogást, és a búvóhelyről látta, hogy meneteltek a Buna dolgozói. Ismerte a bátyámat, és mondta, hogy látta a bátyánkat a barátjával, mindketten hatalmas, nagy emberek, a haverjának a fia is ott volt, az is egy stramm gyerek volt, tizennégy-tizenöt éves. Miután munkaképesek voltak, meneteltek a többivel a facipőben, hogy bevagonírozzák, és viszik őket hátra, munkára. És nem sokra rá hallotta a golyószórót. Ez volt a Laci. Hogy a feleségével, Mancival mi lett, azt nem tudom. Anyámékat persze egyenesen a gázba vitték.

István bátyám 1904-ben született, kereskedő volt. Vaskereskedő, tehát szöget, vasat, szóval mindent árult, motorbiciklitől kezdve. Sajnos azt is, mert ő is motorozott. Később Zalaegerszegre nősült, és ott nyitott vasáruüzletet, ott élt, és onnan vitték el munkaszolgálatra. Őt, miután már idősebb volt, a késői behívásokkal vitték, átvitték Ausztriába, Strembe. Az én nyomozásom alapján Stremben legyengült, agyonlőtték. Sírja az eisenstadti temetőben van, amit megkerestem. Az osztrákok ugyanis a határ mentén elpusztult zsidókat – mert több helyen voltak munkaszolgálatos nők, férfiak – összeszedték, és az eisenstadti temetőben tisztességesen eltemették. Most voltam ott. A felesége és kislánya Auschwitzban pusztult el.

János bátyám 1906-ban született, vasesztergályos volt. Volt egy vasgyár Pécsett, zsidó tulajdonosa volt, ahol különböző kocsikba, mezőgazdasági gépekbe olyan alkatrészeket csináltak, amelyek nagy precizitást kívántak. Erősen baloldali volt, sőt kommunista. Egyszer sztrájkot szervezett a gyárban. Eszperantóul levelezett Finnországon keresztül, Oroszországban levő ifjúkkal, amiért igen-igen sok kellemetlensége lett. Állandóan figyelte rendőrség. Több május elsejét töltött a rendőrség fogdájában, mint otthon. És ezért büntető munkásszázadba került, kint pusztult el a fronton [1942 tavaszán a második magyar hadsereggel három büntetőszázadot küldtek ki a frontra. 1943. november 16-án pedig a minisztertanács jóváhagyta a honvédelmi miniszter javaslatát, hogy az iparvállalatnál dolgozó „megbízhatatlan” elemeket ugyanilyen századok kötelékében kell kivezényelni a frontra. – A szerk.]. Őróla semmit nem tudunk, nem tudtunk, most már aztán végképp nem tudok.

Imre bátyám 1908-ban született, tisztviselő volt, a hitközség tulajdonában levő kereskedelmi iskolában érettségizett, és ott dolgozott mint tisztviselő. Nagyon szolid ember volt. Ő is szocdemes volt, mint mindegyikük. Lajossal együtt vitték munkaszolgálatra, majd a frontra, ahol 1943-ban elpusztult.

Gyuri 1912-ben született, órás- és ékszerésztanuló volt. János bátyám segítségével – aki a gépeket meg tudta csinálni neki – nyitott egy üzletet, amit haláláig, 1938-ig fenntartott. Amikor én abbahagytam a varrást, nála tanultam a szakmát több éven át, és ott dolgoztam vele. Egy tüszős mandulagyulladásból szívizom- és szívbelhártya-gyulladást kapott, amitől félévi betegeskedés után meghalt.

Lajos bátyám 1914-ben született, ő volt a legutolsó, a legfiatalabb a fiúk között. Csak hat elemit végzett, és egy bőrkereskedésben volt eladó. Ezt a munkát végezte addig, amíg el nem vitték munkaszolgálatosnak. Imrével közös munkásszázadban volt, együtt csinálták végig. A nagy áttörésnél [lásd: Don-kanyar; doni áttörés: 1943. január 12–14. – A szerk.] Imre meghalt, megfagyott, Lajos pedig fogságba került, és 1948-ig szovjet hadifogságban volt Nyizsnij Tagilban, a szovjet Urál hegység szibériai oldalán. 1948-ban hazajött betegen. Visszament [Nagy]Kanizsára, feleségül vette a volt bőrkereskedés tulajdonosának a lányát, és nagyon szépen éltek, csak Lajos folyton beteg volt. A veséje zsugorodott, aztán lett belőle hasnyálmirigy-gyulladás meg egyebek. 1958-ban halt meg, 1959-ben pedig a felesége, akinek a szíve Auschwitz után szintén nagyon rossz volt, utánahalt a bánattól.

Én 1918. június hatodikán születtem Nagykanizsán hetedik gyerekként. Én voltam a legkisebb, az utolsó. Elég kellemes gyerekkorom volt. Óvodába jártam, és próbáltak nevelni a testvéreim is. Lehettem olyan hat-hét éves, Lajos pedig tizenegy, és a város egyik utcáján, egy dombos, lejtős utcában lehetett ródlizni. De nem volt pénzünk ródlira. Jancsi bátyám, aki a vas szeretetében élt, mondta: „Majd én csinálok.” És csinált is a gyárban egy gyönyörű vasródlit. Ha mi megjelentünk, akkor mindenki kapta a ródliját, és vitte, mert az fából volt, a miénk meg vasból volt, és mindenkinek összetörtük a ródliját, ha nekimentünk. Úgyhogy Lajossal mi voltunk a császárok a ródlipályán, addig, amíg nem jött a rendőr, és százfele futottunk, mert úgy fölcsúszósítottuk a lejtőt, hogy nem tudtak közlekedni kocsival.

Az elemit a nagykanizsai zsidó hitközség által fenntartott iskolában jártam, ahol már a második elemiben németül is tanultam. Vegyes volt, mert a jobb katolikus szülők is szívesen járatták oda a gyermeküket. A vallási oktatást ott kaptam. A szédertől kezdve a pénteki gyertyagyújtásig [lásd: szombat] mindenben mindig részt vettünk, ez természetes volt. Hozzátartozott a valláshoz. Tehát az iskola szelleméhez. A tanáraimat nagyon szerettem, nagyon rendes tanáraink voltak. Csak magas szinten tudok róluk beszélni, mert a vallás iránti szeretetet vagy megbecsülést ott nevelték belénk.

Onnan tízen mentünk tovább polgáriba, ahol csak a hittanórán volt különbség. A tanárok átlagosak voltak. Semmi megkülönböztetésben nem volt részünk, tehát nem pécéztek ki bennünket, hogy ez egy zsidó lány, hanem ha csintalanok voltunk, ugyanúgy megkaptuk a büntetést, mint a többiek. Mert csintalanok voltunk, azt meg kell mondani. Nekünk egy Ardai nevű hitoktatónk volt, aki egy nagyon-nagyon rendes ember volt. Egyszer azt tettük szegény Ardaival, hogy elbújtunk a pad alá, amikor jött a hittanóra. A tíz lány behasalt a pad alá, benyitott a hitoktató: „Mi az? Nincsenek maguk itt?” Akkor becsukta az ajtót, és kiment. Mi pedig betegre nevettük magunkat, hogy milyen jó viccet csináltunk az öreggel. Aztán már vagy egy fél óra eltelt, és akkor az egyik lány kiment, hogy: „Tanár úr! Miért nem jön be órát tartani?” Hát ebből nagy botrány lett, és az igazgató intőt adott, mindenkit behívott, hogy ilyet, lányok, nem lehet csinálni. Tizenkét évesek voltunk. Otthon jól kikaptam anyáméktól, hogy szabad ilyet tenni, mi lesz belőletek, hogyha már most ilyenek vagytok. Aztán később a Winkler főrabbi felesége, Noémi tanított bennünket. Sőt nemcsak a vallási hébert [lásd: bibliai héber] tanította, hanem szótárral a nyelvi hébert is [lásd: ivrit].

Én tanítónő szerettem volna lenni, és volt szó róla, hogy a miskolci zsidó tanítóképzőbe megyek, de ez csak egy nagy álom volt [1928-ban hozták létre Miskolcon a zsidó tanítónőképző intézetet. – A szerk.]. Miből? Ez idő alatt a katolikus gimnáziumban – mert a gimnázium a papoké volt – beindítottak egy leánygimnáziumot. Akkor különbözetivel átkerültem a gimnáziumba. Többen délután tanultunk az előkészítőn a felvételire, matekot, algebrát és franciát, és délelőtt az ötödik osztályt jártuk. Mindenhol, mindig tandíjkedvezménnyel tanultam, tekintettel a szüleim anyagi helyzetére. Elvégeztem az ötödik gimnáziumot, amikor is az iskola átment az apácák tulajdonába, és nekem már nem adtak kedvezményt. Abba kellett hagynom az iskolát, mert nem tudtuk fizetni.

A Winkler főrabbi azt mondta az anyámnak, hogy „Tanítóképzőbe sose fogja tudni a lányát olyan messzire elküldeni”. Nem azért, mert rossz tanuló voltam, hanem azért, mert nem volt miből tanulnom. Akkor anyám és a rabbi is úgy gondolta, hogy tanuljak valami szakmát. Így kerültem a varráshoz, mert hát egy lánynak meg kell tanulni varrni, és anyám fizetett egy varrodában azért, hogy felvegyenek tanulónak. Két év alatt elvégeztem, felszabadultam, letettem a segédi vizsgát, női varró lettem.

Anyám próbálta az iskola hiányát pótolni, ezért németórákra járatott. Sokat olvastam, sokat jártam színházba, apám révén akkor még ingyen tudtunk menni.

Közben a Gyuri bátyám nyitott egy órás-ékszerész üzletet, és oda átmentem, hogy legyen vele a családból valaki, és azt a szakmát is tanultam vele. Mert varrni nem nagyon szerettem. Együtt dolgoztunk a haláláig. Az üzletet nem vezethettem tovább, mert még nem volt meg a szakvizsgám. Kellett volna pár hónapi munka ahhoz, hogy elérjem azt a fokot. Nagykanizsán senki nem vett föl, mondván, hogy nem nevelünk utánpótlást, konkurenciát.

Elhelyezkedtem. A zsidótörvény kezdte éreztetni a hatását [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Akkor már eléggé éleződtek a vallási különbségek. Tehát már voltak megjegyzések, volt zsidózás, és megalakult a városban a nyilas párt [lásd: Nyilaskeresztes Párt]. A Juszt nagykanizsai megbízottja fölvett egy üzletbe elárusítónak, ahol fotó is volt [A Juszt család híres optikus család Budapesten. – A szerk.]. Fölvett, de már ő is párttag volt, amit én nem tudtam. Ott dolgoztam, amikor bejöttek hozzá a párthívek. Amikor megláttak, nagyon csodálkoztak. Nem szóltak, én tudtam, hogy ők kik, ők tudták, hogy én ki vagyok. És harmadnap már megkaptam a felmondólevelet.

Akkor próbálkoztam gyerekruhavarrással. Fölvettek egy gyerekruha-varrodába. Két Pallosnak hívták, két zsidó lány gyerekruhaüzlete és varrodája volt. Ott bejelentés nélkül lehetett dolgoznom. Valamiből élni kellett, anyáméknak kellett segítenem. És akkor így szabadúszóként dolgoztam jobbra-balra, amíg aztán 1938-ban el nem határoztam, hogy kivándorlok Izraelbe [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. János bátyámat fűztem, hogy menjünk ki, anyánknak nem szóltunk. És akkor nem elhelyezkedtem, hanem elmentem a zsidó temető kertészetébe, ott elkezdtem a virágoknak a szemezését és egyebet megtanulni [Az interjúban szereplő virág oltása és nemesítése szintén problematikus, mivel a halakha szerint tilos a fajták (növények, állatok) keverése, új fajok létrehozása. – A szerk.]. Sőt, volt egy szántóföld, amit megkapott a hitközség, temetkezésre alkalmas területet. Próbáltam lóval szántani. Aztán anyám rájött, hogy mit fontolgatok, és azt mondta, hogy azt nem. Így aztán hiába tanulgattam, hiába ápoltam a temetőben a sírokat hónapokon át, anyám nem engedett. Ez abbamaradt, és akkor dolgoztam tovább. Otthon gobelint varrtam, kesztyűt kötöttem, amit egy készáruüzletben átvettek. Reggel már hajnalban kint ültem az ajtó előtt, ahol laktunk, és dolgoztam.

Közben jártam a zsidó leányegyletbe, tehát a zsidó hitközség női tagozatába, ott szórakoztunk. Nagyon összetartottunk. Nagyon jók voltak a vezetők, nagyon jó zsidó élet volt [Nagy]Kanizsán. Sok zsidó volt, sok zsidó fiú, nem volt probléma. Sokat voltunk Keszthelyen is, mert ott éltek rokonok, akiknek szintén volt egy lánya. Télen az volt, hogy Nagykanizsán bál meg a zsidó társadalmi élet, nyáron én voltam Keszthelyen. 1938-ban így ismertem meg egy ilyen teadélutánon a későbbi a férjemet.

A férjem 1914-ben született Keszthelyen. Az apja nagyon vallásos, ortodox nevelésben részesült. Rettentően becsületes ember volt. Nagyon szerette a környezete. Több alkalmazottja volt. Nagyon szorgalmas volt, nagyon takarékos, és Keszthelyen a leggazdagabb zsidók közé tartozott, amit nem nagyon jó szemmel néztek a keszthelyiek. És ezt a legelső alkalommal be is bizonyították, amikor a gettóba kerültünk.

Zsidó elemi iskola Keszthelyen nem volt, így a férjem állami iskolába járt. Elemi után elkezdte a premontrei gimnáziumot. De tekintettel arra, hogy nem volt nagyon jó fiú, egyszer tintával megspriccelte a tanár reverendáját – a premontrei papok fehér csuhában jártak –, és erre nyomban eltanácsolták az iskolából. Így itt csak a négy gimnáziumot végezte el. Akkor az édesapja sógora, Sátoraljaújhely ortodox rabbija – Róthnak hívták, gyermeke nem volt – azt mondta, hogy járjon ott iskolába. Odament, és a négy kereskedelmit [felső kereskedelmit; lásd: kereskedelmi iskolák] ott végezte Sátoraljaújhelyen, ahol egészen szigorú ortodox nevelést kapott. A nagybácsi híres rabbi volt, szakállas ortodox, mindent a legszigorúbban betartó ember. Külön volt minden edény, húsvétkor [Pészah] is külön [lásd: étkezési törvények], szóval mindent, ami a valláshoz tartozott, a péntek esti gyertyagyújtást, a templomba menést… mindent betartott. Nagyon komolyan vette, és a gyereket ebben a szellemben próbálta nevelni. Hiszen a környezet azért nem volt annyira átitatva, mint ő. Például amikor a szombati iskolanapra be kellett járni, hiába volt ugye ortodox nevelésben, a cselédlány vitte utána a táskát [lásd: szombati munkavégzés tilalma], de csak a sarokig, mert kinevették az osztálytársai, hogy nem bírja el a táskát. Holott a szegény nagybácsi arra akarta rávenni, hogy szombaton olyan nincs, hogy cipekedünk az iskolába. Nagyon szerették, és ott volt, amíg le nem érettségizett. Utána hazajött, és az édesapjával együtt dolgozott, amíg el nem kezdődött a munkaszolgálat. Mert az elsők között rögtön elvitték. Nem elvitték, bevonultatták.

Tehát társaságban ismertük meg egymást. Volt közben egy kérőm, aki nem volt nekem megfelelő, és akkor úgy döntöttem, hogy maradok a Tivinél, úgy hívták. És akkor még egypár évig járkáltunk, de csak társaságban. Aztán úgy hozta a sors, hogy – nem éppen a szülők a legnagyobb örömére – megvolt az eljegyzés. Az apósom Angliából hozatott a fiának autót, ami óriási esemény volt egy ilyen kisvárosban az 1930-as években. Azért hozatta neki, hogy maradjon otthon, mert az öccse elment Franciaországba tanulni. Hogy a másik fia maradjon, mindent megkapott. Egy Austint, ami akkor csúcs volt. Én akkor nem tudtam, hogy Angliában jobbkormányosak az autók. Rendelésre úgy készítették el, hogy a magyarnak jó legyen. Az egész város odavolt, hogy a Tivinek kocsija van. Ha mentünk ki Hévízre – fiatalok voltunk, szerettük a zrít meg a mulatságot –, hatan-nyolcan ültünk begyömöszölve az autóban. Amíg udvarolt, egyszer egy héten jött át. Természetes volt, hogy hétvégén átjött [Nagy]Kanizsára. Az negyven kilométer volt. Száz szál piros rózsás kosarat hozott, szóval őnála nem számítottak az anyagiak. Az apjának sem, csak otthon maradjon! Hogy legyen valaki a boltban.

Az autónak nagyon szép pályafutása volt. Ahogy megtörtént a bevonulás a Felvidékre, rögtön behívták katonának az autót. Elvitték. Sőt, azt akarták, hogy a férjem legyen a sofőr, de az apósom fogadott egy sofőrt rá, és úgy vitték el. Tehát nem ő vitte. Amikor bementünk a gettóba, elvitték vasúti sínautónak, és mikor hazajöttünk, ott találtuk a keszthelyi vasutasoknál, azzal mentek. Hát persze vissza nem kaptuk, nem is kértük, mert úgyis hiába. Úgyhogy a többivel együtt ez is eltűnt a nagy forgatagban.

Kezdődtek a munkaszolgálatok a családban, már otthon minden gyerek munkaszolgálatos volt, csak a legidősebb volt otthon. Nagy eljegyzésről szó sem volt, csak a két szülő volt ott. 1940-ben volt. Attól fogva mindig vagy katona volt, vagy munkaszolgálatos. Végül a szülők elfogadtak, mert hiszen elég rendes kislány voltam, örültek nekem, és együtt mentünk utána. Mást se tettem, mint futkostam utána Kőszegről Sárváron át, amerre ment, a szüleivel mentünk vagy egyedül, mert ők idős emberek voltak. Attól fogva nekünk már nagyon keserves volt.

1941-ben azonnal behívták katonának a szombathelyi hadsereghez. Magyarországról öten voltak ott elsőként katonák sárga karszalaggal. Egy egészségügyi oszloppal ment ki augusztusban a frontra, a Szovjetunióba [Magyarország 1941. június 24-én szakította meg a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, majd 1941. június 26-án hadat üzent a Szovjetuniónak, és 1941. június 27-én a honvédség csapatai átlépték a szovjet határt. – A szerk.]. Harkovig mentek, egy sebesültszállító oszlop volt vöröskeresztes autóval, amin volt a sofőr, az orvos és a két betegszállító. Hát a trógerok azok a férjem volt meg egy másik, nem zsidó fiú. Az orvos egy szemész volt, aki a világon semmihez nem értett, a férjem pedig, ha vért látott, akkor elájult. Ezek voltak a betegszállítók. Hát ilyen volt akkor a hadseregnek a kigondolt győzni akarása. Ilyenekkel akartunk győzni. Kint volt másfél évig, írni tudott.

Nem ők voltak egyedül persze, hanem többen voltak. Mások hazajöttek szabira, ő nem kapott szabadságot. Tehát a másfél évet ott kint töltötte, volt úgy, hogy harmincnyolc-harminckilenc fokos hidegben kellett őrséget állnia. Nem csak neki, ilyen volt a szolgálat. A parancsnoka aránylag rendes ember volt, mert ahogy elhagyták a magyar határt, azonnal levetette róla a sárga karszalagot. Azt mondta, hogy itt nincs megkülönböztetés, és amíg haza nem jött, nem is kellett viselnie. 1942 őszén jött haza, leszerelt, és 1943-ig itthon volt. Akkor volt, mikor a nagy doni áttörés volt, mert akkor már három bátyám kinn volt a fronton, és nem tudtunk róluk.

Mikor a három fiú eltűnt a fronton [János, Imre és Lajos, aki később a hadifogságból hazajött], a Vöröskereszt értesítette anyámékat, aki bánatában azt mondta, hogy „Most itt az alkalom, legalább ti házasodjatok össze, mert nem tudom, hogy velünk mi lesz”. Szegény, azt hitte, hogy ezzel biztonságban tudhat. Meg is esküdtünk 1943-ban.

Az esküvőnk igen magányos volt, mert hiszen nem voltak körülöttünk. Nem is a templomban tartottuk. A tanácsteremben állították fel a hüpét, és ott tartottuk. A legidősebb bátyám otthon volt, ő volt az én tanúm vagy a férjem tanúja, az enyém meg az ő öccse. Anyám, apám, az ő édesanyja, apja és Pista bátyám Zalaegerszegről, akkor éppen kórházban volt, ő jött el. Ez volt az esküvő. Utána otthon nálunk megettük, amit anyám sütött-főzött, mert senkinek se volt hangulata, tudva a három testvér eltűnését, akikről nem tudtuk, hogy élve, halva tűntek-e el.

Az esküvőnk után apósomék megajándékoztak bennünket annyi pénzzel, hogy elmentünk Pécsre, nászútra a Hotel Kikeletbe. Akkor nagy szó volt. Nagyon emlékezetes volt, különösen nekem, mert én nem utazgattam, nem jártam annyit sehová. Nagyon szép volt. Amikor visszajöttünk a nászútról, egyenesen az apósomékhoz mentünk, mert együtt laktunk. Természetesen alkalmazkodtunk a család megszokott rendjéhez. Vettek egy telket, ahová építtetni akartak egy kétszintes házat, ahol együtt laktak volna velünk. Megvettek minden anyagot, beraktározták, mert már akkor elég labilis volt a politikai és a gazdasági helyzet, de ők előre készültek, hogy velük együtt éljünk tovább. Éljük az életünket, és hát a férjem vigye tovább az üzletet, amit az apósom nagyon jól megalapozott. Nagyon szorgalmas, nagyon becsületes üzletember volt, egy ideig a keszthelyi hitközség elnöke, majd elnökhelyettese.

Alighogy összeesküdtünk, hat hét múlva újból behívták munkaszolgálatra a férjemet. Az após komoly anyagi háttérrel rendelkezett, nem tudom, hogy kiktől tudta meg, én már csak megkaptam, hogy Budapesten a nagybaczoni Nagy Vilmoshoz kell elmennem, el kell mondanom életem történetét, s ő eldönti, hogyan lesz tovább a férjem sorsa. Mert akkor már nem katona, hanem munkaszolgálatos volt Kőszegen. A fennálló rendelkezés arról szólt, hogy az a zsidó, aki frontszolgálatban volt mint katona, nem hívható be munkaszolgálatra [Ez csak akkor történhetett így, ha az illető kitüntetései, rokkantsága vagy más ok miatt mentességet élvezett. Nagy Vilmos minisztersége (1942. szeptember 24. – 1943. június 12.) idején számos enyhítő intézkedés született. Eltörölték az egyéni, ún. SAS behívások rendszerét (lásd: munkaszolgálat szócikk) és azt a gyakorlatot (ún. 5000. sz. honvédelmi rendelet 6. pont), hogy a katonákkal ellentétben a muszos hat hónap elteltével sem váltható föl. Kivételezettséget adtak a nyugállományú vagy szolgálaton kívüli hivatásos katonatiszteknek. 1942. december 19-én rendelet született a 42 éven felüliek leszereléséről. 1943 tavaszán elrendelték a kitüntetett vagy korábban megsebesült muszosok, illetve az elesettek egy közeli hozzátartozójának elbocsátását. Föltehetőleg ezek valamelyikének köszönhetően kerülhetett haza a férj is. A bori rézbányákba a németek által követelt tízezer munkaszolgálatost viszont már Nagy Vilmos lemondatása (aki erre nem volt hajlandó) után küldték ki. – A szerk.]. Feljöttem tehát Budapestre.

Nagybaczoni Nagy Vilmos magánkihallgatáson fogadott, Budapesten az irodájában, az Úri utcában. Egy távoli rokon várt a pályaudvaron, mert én Pesten nem voltam járatos, ő vezetett el oda. Ha életemben úriemberrel találkoztam, akkor ez az ember az volt, talpig úriember. Elmeséltem, hogy a férjem most jött haza a frontról, hathetes asszony vagyok, és megint behívták katonának. Egyéb dolgok után is érdeklődött, majd azt mondta, utána fog nézni, menjek haza. Másnap hazamentem. Egy hét múlva otthon volt a férjem. De nemcsak ő, hanem még tizenkét hasonló munkaszolgálatost is leszereltek a bori századból, akik a fronton katonaként szolgáltak [lásd: bori rézbányák]. És akkor már együtt maradtunk addig, amíg a németek be nem jöttek. Ő is meg én is dolgoztunk az édesapja üzletében, és éltünk magunkba zárkózottan, mert erősen zsidóellenes volt a hangulat mindenfelé Keszthelyen.

Anyám húsz kilót fogyott, és tüdőszanatóriumba kellett mennie, mert tüdőbeteg lett. A mellettünk levő lakásban lakott egy család, ahol öt gyerek volt. Ők is nagyon szegények voltak, két lányuk pedig tüdőbeteg, meg is haltak. Anyám segített az ápolásukban, akkor fertőződött meg, ahogy később az orvosok nekem elmondták. Anyámban a bacilus nem tudott kifejlődni, mert jól táplált volt, és mikor lefogyott, akkor ez a bacilus lábra kelt. Anyám kavernát kapott, és fel kellett hozni Pestre, a szanatóriumba. Három hónapig volt a tüdőszanatóriumban. 1944 tavaszán bejöttek a németek, és elvitték őket. Úgyhogy szegény anyám többé nem szenvedett a betegségben. Ugyancsak szanatóriumban volt a férjem öccse, aki hazajött Franciaországból, mert akkor már oda is bementek a németek. A lyoni egyetemen tanult. Rettenetesen lefogyott, hiszen pénzt már nem lehetett utánaküldeni. Három évig volt Pesten tüdőszanatóriumban, amíg el nem vittek bennünket.

1944. március tizenkilencedikén bejöttek a németek, ahogy azt már tudjuk, és a férjemet huszadikán már elvitték munkaszolgálatosnak a Kárpátokba, ahol szintén erős fizikai munkát végeztettek velük. Sok volt a tífuszos köztük. Aztán, ahogy a front jött Magyarország felé, úgy mindig távolabb-távolabb vitték, egész Nagycenkig, ami szintén híres a sok elpusztult zsidóról. Azt mesélte, hogy kétszázan voltak egy században, annyira lefogytak, hogy alig maradtak, mire Kőszegre értek, és onnan, mikor továbbvitték őket gyalog Mauthausen felé, már alig voltak négyen a századból. De még az a négy is alig jutott el Mauthausenig, mert a magyar és német katonák tankokkal úgy álltak, hogy csak a szűk részen tudjon átmenni a munkaszolgálatosok tömege. Fönt a tank tetején álltak a katonák, puskatussal verték a fejüket, úgyhogy az agyonverteknek a hátán taposódva jutottak ki a két tank között. Egyaránt aljas módon viselkedtek a magyarok is, a németek is. Aztán hajóra rakták őket, és úgy vitték őket egészen Mauthausenig [Mauthausen a Duna partján van, Linz közelében. – A szerk.]. Találkozott egy keszthelyi ügyvéddel, aki sokkal idősebb volt nála, tehát egy másik századból került oda. Három hónapig voltak együtt. Flekktífusz, fején egy nagy seb, mert az úton valaki fejbe verte, szóval borzalmas állapotban volt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.].

Én ott maradtam Keszthelyen, és május elején kijelölték a zsidók részére a gettót. Az anyósommal, apósommal és a sógorommal egy szobába lettem utalva. Akkor elhatároztam, hogy én nem lakom velük. Volt az udvarban egy fáskamra, a fákat szépen elraktam, vittem le magamnak fekvőhelyet, és az éjszakát ott töltöttem. Ez volt május, június. Még a gettóban voltunk, amikor az apósomat a mellékelt tanúbizonyság szerint [lásd a képanyagban a „Keszthely és Vidéke” 1944. június 17-ei cikkét] a csendőrök elvitték a lakására. Oda már beköltözött egy nyilas, aki azonnal kutatni kezdett, miután az apósom gazdag ember hírében állott. A pincében látta a friss ásások nyomát, és azonnal értesítette a csendőröket. Az apósomat a gettóból kivitték a lakásra, és kiásatták az általa és a férjem által elásott dolgainkat. Minden el volt ásva. Azt mondták, ha nem ássa ki, akkor majd a menyét fogják idehozni. Nem akarta, hogy a feleségét meg engem meghurcoljanak, mindent odaadott. Az újságban megjelent, hogy mindenünket elvették. A lakásból mindent széthurcoltak, a ruháinkat, mindent! Mire visszajöttünk, semmi nem volt, és még akkor is ez a nyilas lakott a lakásunkban.

Június vége felé elvittek bennünket Zalaegerszegre a többi keszthelyi zsidóval együtt. Mindenkit megmotoztak, és mikor rám került a sor, akkor azzal fogadtak: „Itt jön a gazdag zsidó menye, ennél biztos van.” És meg is találták a gyűrűmet, az esküvői gyűrűmet. Elvették ott nyomban. Ezek után volt a vagonírozás. Július ötödike körül vittek ki bennünket, azt hiszem, mert nyolcadikán érkeztünk Birkenauba. Kassán át, három napon keresztül, marhavagonba bezsúfolva… Nem felejtem el a nyilas vezért, aki ezt levezényelte: Zöldinek hívták, egy botja volt, a végén csontfejjel, és annak a botnak a csontvégével verte az öregek fejét, mert nem tudtak elég gyorsan fölszállni a vagonba. Abba a vagonba, amelyikben én voltam, fölnyomtunk egy nyolcvanon fölüli nagymamát, és ez a Zöldi ütött-vert bennünket ezzel a bottal. Útközben ez a nagymama meg is halt. Egy vödörrel háromnapi útra indultunk.

Megérkeztünk Auschwitzba, ahol az öregek azonnal mentek a gázba. Arra ment a gyerekkel a sógornőm, az apósom, az anyósom, erre mentünk mi. Ernő sógorom külön ment a munkaképes férfiakkal. Aki a gyerekét vitte, lehetett az tizennyolc éves nő, lehetett negyven éves, az ment a gázba.

Én pedig elkezdtem a szerintem kissé elmebeteg utamat, mert sok mindenre még ma sem emlékszem, amire a többiek – mintha kikapcsolt volna az agyam. Borzalmas volt, amit én az idő alatt, az auschwitzi tartózkodás alatt végigcsináltam. Ott állt előttünk a Mengele. Nem emlékszem az arcára. Ahogy végigmustrált két másik katonával, hogy ki alkalmas munkára. Bementünk a fürdőbe, ahol lenyírtak mindenütt, kaptam egy ruhát, egy nagy, isten tudja, milyen öregasszonynak a ruháját, amit otthagyott, a hátamra egy nagy sárga keresztet tettek, ami begyulladt abban a csíkban [Auschwitzban, de más táborokban is gyakorlat volt, hogy a rabruhát (különösen, ha az eredetileg polgári ruha volt) megkülönböztetésül, a könnyebb fölismerés végett színes festékkel megjelölték, a hátán iksz vagy kereszt alakban. A sárga színnek ebben az esetben nincs szimbolikus jelentősége. Nincs arra adat, hogy a festék mérgező lett volna, de természetesen nem zárható ki, hogy a kérdéses ruha (vagy egyéb más ok) gyulladást okozott. – A szerk.]. Megkaptam a dögcédulát az azonosítási számmal – 1617. Mindenki kapott egy ilyet. Vagy a karjára, vagy a nyakába madzagon. Nekem megmaradt. Megvan ma is. Egy olyan helyiségbe mentünk, ami beázott. Kaptunk egy lábost, abból ittunk, ettünk, abban mosakodtunk, és ha esett, arra álltunk rá, mert a padlón állt a víz. És ott volt a drótkerítés a 220 volttal.

Nekem talán sokat segített, hogy voltak emlékezetkieséseim. Vannak kis villanások, amik megmaradtak bennem, amikre nagyon emlékszem, mert belém rögződtek. Például amikor az egyik keszthelyi asszony, egy orvosnak a lánya kiment vízért. Éppen hozták a vizet, mert olyan lajtban hozták az ivóvizet és a mosdóvizet, mint egy nagy fémteknő vagy medence. Kiment vízért, és a sofőr furkósbottal megverte. Ez maradt meg.

Vagy egy másik, hogy egy keszthelyi szűcsnek a felesége meg a tizennyolc-húsz év körüli lánya skarlátos vagy kiütéses lett, és elvitték őket egy másik barakkba, majd másnap láttam őket meztelenül, pléd rájuk dobva, egy nyitott teherautóban. Azokat rögtön vitték a gázba.

A zahlappelre tökéletesen emlékszem [Zahlappel (német): létszámellenőrzés – A szerk.]. Reggel ötkor vagy hatkor volt, ameddig nem jöttek. Ha tízig nem jöttek, akkor tízig álltunk ötös csoportokban. Óra nem volt, úgyhogy csak álltunk.

Szóval fölfogtam, de szerintem nem voltam normális. Ezt nem lehet elképzelni! Én mikor ilyen Csurka-nyilatkozat van, kívánom a gyerekeinek, a feleségének, mindenkijének csak a negyedét! Szívből!

Július végén kiválogattak bennünket egy nagy meztelen fölvonulással, és mentünk Brémába, munkára. Három napig utaztunk Drezdán át, mire megérkeztünk. Ott a vasút mellett volt a katonai laktanya, nem laktanya, egy faház, egy fabarakk. Ott szállásoltak el bennünket romeltakarító munkára. Romot takarítottunk, mint a börtöntöltelékek. Így voltunk ott a városban elkönyvelve. Ezek börtönből jöttek, ezek salakok, nem emberek! Amikor a romok között valamit találtunk, zsebre tettük. Egyszer az egyik ismerősnek már nem fért bele az ocsmány ruhája zsebébe, és odaadta nekem, hogy segítsek neki bevinni. Mért ne segítsek? És mikor bementünk a kapun, hát az az SS, nem tudom, milyen rendű-rangú volt, azt kérdezte, hogy „Ki hozott be lopott holmit?”. Senki nem jelentkezett, én föltartottam a kezem. Gondoltam, ha odajön, megnézi, akkor is megtalálná. Akkora pofont kaptam, hogy azt hittem, elájulok, és ennivalót persze nem. Holott semmi közöm nem volt ahhoz. Ezek ilyen bevezető akkordok voltak. Egyszer kimentünk dolgozni, mire visszaértünk, leégett a szállás, mert bombatámadás volt. Akkor aznap megint nem kaptunk enni, mert nem volt. Bent égett két beteg, aki bennmaradt a revieren.

Kitettek bennünket Obernheidébe [Bréma melletti helység. – A szerk.], ahol szintén egy katonai fabarakk lehetett. Valószínű katonák lakták, de miután már akkor olyan nagy volt a front, hogy mentek befelé az ország belseje felé, tehát minket odatettek. Annyi volt ott a poloska, hogy azt hittük, elvisz bennünket. Egy fapriccsre két embernek kellett feküdni. Énnekem az első perctől egy szintén keszthelyi asszony volt a társam, aki Győrből került Keszthelyre, állandóan egymást segítettük, együtt voltunk. Jártunk romot takarítani egészen április elseje környékéig. Enni nem kaptunk, pontosabban hol kaptunk, hol nem kaptunk. Ha tudtunk, szereztünk a romeltakarításnál, mert a városban már senki nem volt, üres volt. Ha találtunk a pincékben ennivalót, akkor azt elloptuk. Szó szerint. Mert hát tulaj nem volt. Elvettük. Ott volt, elvittük. Így jutottunk, mit tudom én, sajthoz. És azt ettük. Mert azokat, akik ott éltek, azokat is kényszeríthették, hogy meneküljenek. Nem zsidók voltak, bennlakók, az ottani brémaiak. Sőt volt úgy, hogy kivittek bennünket rögtön a bombázás után, mert ott jöttek be Angliából a gépek az országba. Százával! Nem egy. És egy ilyen támadás után azonnal romtakarítás, és a fáról ettük a sült körtét. Ami a tűz után a fán megsült. De volt úgy, hogy kiküldtek bennünket a hafenba, a kikötőbe, ahol megint csak romot takarítottunk, a pincékbe is lementünk, mert mindent meg kellett nézni. Hát valami rózsaszín volt a hordókban. És mondtam, hogy én ezt nem tudom, mi, de nagyon jó halszaga van. És akik úrilányok voltak, kiröhögtek, és mondták: „Te, kóstold meg!” Kaviár volt. Életemben először ott láttam kaviárt. Rózsaszín, gyönyörű kaviár volt. Kenyerünk a kukoricakenyér volt, megkentük, és mondtam, ez nagyon finom. Bevinni nem lehetett, mert semmink nem volt ahhoz, hogy vigyünk, lopjunk belőle. Senki nem törődött vele, ott állt hordószám a kaviár, mert az volt a kikötő. De leégett, lebombázták, és ott ember nem volt, csak mi, akik a romot takarítottuk. Volt, aki szült közülünk Brémában, és azt mondták, hogy a gyereket elviszik nevelőbe. Akivel vitették, az egyik ilyen heftlinggel, az látta, hogy Bergen-Belsenben rögtön bedobták a krematóriumba az újszülött gyerekeket [Heftling (német): nyilvántartásba vett fogoly. – A szerk.].

Légitámadások közepette, 1945. április ötödike körül hol nyitott vagonokban, hol gyalog megérkeztünk Bergen-Belsenbe, a borzalmak házába. A gonoszság, az aljasság mindenét megtaláltam itt. Csak ne jusson eszembe! Hemzsegett a poloska, a tetű. A halálra soványított emberek között nem ismertem meg a volt osztálytársamat. Az embereknek ruhájuk nem volt, csak rongyok. A halottakat két lábuknál fogva húzta két másik munkaszolgálatos. Ha valaki nem bírta, akkor ott volt a kápó, furkósbottal agyonverte, és akkor már azt is húzni lehetett a tömegsírba, amelyik ott volt [Kápó – a lágerekben kisegítő rendőri, fegyelmező és munkairányító feladatokat ellátó, több-kevesebb kedvezményben részesülő fogoly. – A szerk.]. Borzalmak!

Egyszer kerestük az ismerősöket, hátha találunk valakit. Én balga, azt mondtam a barátnőmnek, hogy „Itt megették helyettük az ennivalót, mert úgy néznek ki, hogy az borzalom”. Mi nem voltunk annyira lefogyva, mert Brémában lopással mégiscsak pótoltuk az ennivalót. De szörnyű, itt mi volt. És ezt meghallotta egy magyarul beszélő vagy tudó szlovák, és meg akart bennünket fogni, hogy elvisz a lágerparancsnokhoz. Futottunk előle, a barátnőmet úgy orron csapta, hogy eltört az orrcsontja. Engem elkaptak. És jött a Kramer, a véreskezű német, nem tudom, milyen rangú ember, parancsnok, és engem derékig levetkőztetett, hogy agyonlő több más lánnyal együtt [A „belseni fenevad” néven elhíresült Josef Kramer SS-századosról van szó. – A szerk.]. De már a tábor mellett dübörögtek az angol–amerikai tankok. Ez annyira a végén volt. A lányok, akiket a láger közepén ki akartak végezni, üvöltöttek. És akkor vagy félelmében, vagy ki tudja, miért, nem lőtt agyon. Másnap, április tizenötödikén fölszabadították a lágert.

Kinyitották az élelmiszerraktárakat. Megjelentek a katonák a nagy tábori üstökkel, ami nagyon helytelen volt. Emberek ott pusztultak el. Mert ettek, mint az őrültek. Helytelen volt, mert hosszú idő óta nem ettünk normálisan, a gyomrunk nem bírta. Mint ahogy az enyém sem, pedig én nem voltam annyira kiéhezve. Kaptam egy konzervdobozt, a katona saját poharában tejet, megittam a tejet, másnap megettem a konzervet a barátnőmmel, ami bab volt és valami virsli, valami ilyesmi. Attól a perctől kezdve, amíg haza nem értem, a gyomrom teljesen kivolt. A tetűk meg összevissza csipkedtek bennünket. Azok a tetűk fertőzöttek voltak. A halottakról jöttek. Mindenki tífuszos lett. Mi is tífuszosak lettünk az Ella barátnőmmel. Egymást ápoltuk. Nem voltunk hajlandók bemenni a kórházba. Mert én még mindig erősebb voltam, és az Ellát tudtam ápolni. Átvittek bennünket egy másik volt laktanyába, ahonnan elvittek az idő alatt mindent. Volt fertőtlenítés, adtak valami göncöt. Ott voltunk halál betegen, és ott vártuk, hogy majd egyszer jönnek a magyarok értünk. Mert a görögökért, törökökért, mindenkiért jöttek – a magyarokért senki. Már a csehek rég otthon voltak, mert a cseh lányokkal kapcsolatban voltunk, tudtuk.

Az egyik cseh barátnőnk, aki tudott angolul, bent feküdt a kórházban, és egy angolnak elmesélte a Kramerral való történetemet. Egyszer megjelent egy motorbiciklis katona – hát mindenki tudta, hogy melyik épületben vagyunk –, és engem keresett. Nagyon megijedtünk, hogy mi van. Amennyire értettünk angolul, mondta, üljek fel a motorbiciklire, elvisz valahová. És elvitt a moziba. Ők mindent filmre vettek, ami a felszabadítás után történt a lágerben. Azokról, akik ránk ügyeltek puskával, az őrökről, akikkel az ottmaradt temérdek hullát – ugyanúgy, ahogy velünk csináltatták, mosatlanul, mosdatlanul – ugyanúgy húzatták oda a sírhoz. Ugyanúgy. Ketrecbe zárva, hálós ketrecbe voltak zárva az aufseherinek [Aufseherin (német): felvigyázó, őr a lágerban. – A szerk.]. A filmen láttam, hogy Kramer, szakállasan, már Lübeckben bíróság elé volt állítva. Azért vitt el, hogy nekem elégtételt adjon, hogy lássam, ez így van. Aztán visszavitt, és én nagyon meg voltam hatva. Később hallottam, hogy az a nő, aki beárult, átjött hozzánk – mert hiszen ő is fogoly volt, csak valamelyik németnek a szeretője volt, és jobban élt –, és akiket bepanaszolt vagy megalázott, azok elkapták, és jól megverték. Jöttek nekem mondani, hogy elégtételt adjanak. Mivel a nő ilyen aljas volt, ők is kitöltötték rajta a bosszújukat.

Írtam haza – kaptunk az amerikaiaktól lapot –, hátha valaki hazakerült, hogy én itt és itt vagyok, velem van ez a barátnőm. Ő is írt a férje címére, hogy itt vagyok, velem van a barátnőm. Ezek a lapok eljutottak Keszthelyre, és ott a polgármesteri hivatalban lettek lerakva.

A férjem Mauthausen felszabadulása után az ügyvéd barátjával gyalog elindult haza. Valamikor júniusban már otthon voltak, és megkapta ezt a lapot. A barátnőm férje már nem élt, Nagycenken meghalt tífuszban. A férjem följött Pestre, mert a barátok a Jointban dolgoztak, és egy ilyen Joint-futárral küldött ki levelet. Volt egy iroda, ahova az ember mindig bement, hogy milyen hír van, jött-e hazulról valami. Odaadták azt a levelet, amelyben írja, hogy ő megvan, de nem írta meg a barátnőmnek, hogy a férje nem él. Ezután készültünk haza, csak nem tudtuk, hogy hogyan. Nagyon gyámoltalanok voltunk. És akkor jött két fiatal férfi – a jóisten tudja, hogy kik voltak –, hogy kérjünk valahogy cigarettát az amerikaiaktól, mert adnak, cigarettáért pedig lehet vonatot venni. Marhavagont. És mi szereztünk. A többiek is, mert nem egyedül jöttünk, vagy húszan avval a vagonnal, amit ezek a talpraesett fiúk megszereztek. Elindultunk haza, újból marhavagonban. És két hétig jöttünk. Mert mindenhol kiállítottak minket. Eljöttünk a cseh határig, ott a csehek elvették a marhavagont, és a rendes, akkor már közlekedő vonattal hazajöttünk Pestre. A barátnőmmel elmentem a megadott pesti címre, onnan telefonáltak a férjemnek, hogy itthon vagyok. Feljött értem, és így kerültem haza.

Közben ő már próbált valahogy helyrerázódni, hiszen semmink nem volt, mindenünket szétosztották a „jó emberek” maguk között. Felhívta az egyik pesti nagykereskedőt, hogy él-e, és az azonnal segített rajta, az apja régi kapcsolataiból kapott árut. Mert hisz ott volt az üres üzlet, abból is mindent elvittek. Egy másik zsidó fiúval, aki szintén egyedül maradt, ketten nekiálltak, hogy valami életet teremtsenek. És a gyárak annyira próbáltak rajtuk segíteni, hogy mindent hitelbe adtak nekik, meg ismerték is őt, a családot nagyon becsületeseknek tartották. És akkor nekikezdtek, kinyitották az apja üzletét, tehát a helyiség megvolt, a bútor benn volt, csak áru nem volt. Mire én hazaértem Bergen-Belsenből, addigra már volt a nagy üzletben egy kevés áru. Próbálta megteremteni a megélhetésünk alapját. És akkor már volt egy ruhája, tehát már volt, amibe fölöltözött. Mert semmink nem volt, semmink! Se ágynemű, semmi.

A lakásunkban még mindig a nyilas lakott. Szereztünk matracokat, azon aludtunk egy szobában. Ők a fürdőszobás, háromszobás összkomfortban, mi meg a cselédszobában. Kaptunk tőlük egy vas mosdóállványt egy lavórral. A fürdőszobát nem vettük igénybe, mert nekünk az nem kellett, amíg ők ott voltak. Nem is mondták nagyon, hogy menjünk. És nagyon féltünk, mert amikor egyszer kimentem a konyhába, és benyúltam a konyhaszekrénybe, Salvarzan injekciót találtam. Bementem a férjemhez, és megkérdeztem, hogy milyen betegségre használják a Salvarzant. Azt mondja: „Te jó Isten! Hát azt vérbajra! Akkor a főzés befejezve.” Mert nem tudjuk betenni a spájzba, mert belekóstol, beleeszik. Úgyhogy az is megszűnt. Volt egy magányos ügyvéd, aki nagyon jó barátunk volt. Annak vezetett háztartást egy szakácsnő, mert az ő családját, gyerekét, anyósát, anyját, az egész családját kiirtották. Néha főztek nekünk is, hogy együnk.

Ott kezdtük az életet. Egy évig laktunk ebben a szobában, mert addig nem tudtuk kitenni a nyilast. Azt mondták, hogy nincs hová menniük, meg kell várni, amíg tudnak valami lakást venni. Apósomnak az egyik volt alkalmazottja azt mondta, hogy megmutatja, hol vannak a bútoraink. Elmentünk, bementem a lakásokba, és visszaszereztem a bútorok egy részét, egy része meg ott volt a lakásban. Amit nem tudott eladni, gondolom. A kabátomat is megtaláltam. Szembejött velem az utcán. Mert speciális, csináltatott kabátom volt. És megkérdeztem hogy „Honnan?”. „Vettem.” „Akkor is az enyém. Adja vissza!” Lehúztam a nőről. Nem kellett, föl se vettem, de nem hagytam nála. Hát azok után, hogy ő fölvette, én nem veszem föl. Ezt csináltuk. Ez volt a hazajövetelünk.

Akkor elkezdtem keresni a családomat. A szülőkről nagyjából tudtuk. Anyámékat 1944-ben a Lacival és a feleségével együtt kivitték Auschwitzba, ahol az öregek nyilván azonnal a gázba mentek. Semmit nem tudok róluk. Adtak ki egy újságot, amit én még kint, Bergen-Belsenben, abban a bizonyos irodában láttam, abban a Lajos bátyám nevét megtaláltam, a többiét nem. Ő már hadifogságban volt. Az ő neve megvolt, de sem a Jancsiét, sem az Imréét nem találtam, és Laci és Pista bátyámról sem tudtam semmit.

1947–48-ban kaptam egy levelet valakitől, akinek a hozzátartozója ott volt Stremben, és hogy az én testvéremmel együtt ott vannak eltemetve, tömegsírban. 1947-ben se pénzünk, se kapcsolatunk, semmi. Azt mondta a férjem, hogy „Honnan tudod, hogy tömegsírban van? Nem tudod. Ott ki fogják tárni? És kirakják, hogy válaszd ki a bátyádat, akit agyonlőttek? Hát ezt nem lehet!”. Akkor hagytuk. Hát, ha már ott van, akkor pihenjen ott békében, nem tudok rajta változtatni. Később megtudtam, hogy az osztrák hitközség plusz az osztrák állam a határ menti munkaszolgálatos tömegsírokat Eisenstadtba vitte, és meg is jelölte. „Menj el! Nézd meg!” Egy baráttal kimentem Bécsbe autóval. Megkértem, hogy „Gyere el Eisenstadtba! Keressük meg ezt a temetőt!”. Nagy utánjárás után bejutottunk, mert kulcsra volt zárva a temető. Van egy sír, amire rá van írva: 125 ismeretlen munkaszolgálatos. És a következő egy rendes fejfaszerűség, és néztük a neveket. Ott van a bátyám neve! Senki nem tudta, hogy a bátyámnak van neve. De az az érdekessége, hogy összecserélték a neveket és az adatokat, mert nők-férfiak egy sírban vannak. A vezetéknevek és a születési évek mindig helyesek, a keresztnevek viszont fel vannak cserélve. Gondolom, nem nagyon nézték, hogyan vannak a nevek. Több sír van ott, nagyon szépen el vannak temetve, csak a temető nagyon elhanyagolt.

Amikor sikerült végre kitetetni a nyilast és családját a lakásunkból, akkor fertőtlenítettünk mindent, és elhatároztuk, hogy nekünk is kell egy gyerek. Nehezen sikerült, mert hiszen a kintlétem alatt eléggé leromlottam ilyen szempontból. Az  első baba elment, a második nekirugaszkodásnál sikerült. Nehéz terhességem volt. Nagyon komplikált volt, hiszen nemrég volt még a deportálás, ahol két évig nem menstruáltam, ami azért erre nagy kihatással volt. Kilenc hónapon keresztül mindent kihánytam, amit megettem. Úgyhogy sokat kellett feküdnöm. Nem tudtam segíteni a férjemnek a boltban, otthon kellett lennem. Volt egy háztartási alkalmazottunk, aki aztán később, mikor én dolgozni mentem, a gyerekkel volt, hiszen se nagyanya, senkink nem volt. Később följött velünk Pestre, imádta a gyereket, de aztán férjhez ment, és elment tőlünk.

1947-ben megszületett a fiam Budapesten, a Zsidókórházban, ami akkor az Amerikai úton volt, mert mi úgy éreztük, hogy csak ott lehet. Az orvosom is ott volt, mindig följöttem hozzá, és Pesten szültem meg a fiamat. Nagyon nehéz szülés volt.

Akkor volt az, hogy a kereskedők csak aranyért meg egyébért árultak, mert a pénznek nem volt értéke. Ma eladtál, és mire elmentél venni, akkor már csak egy cipőfűzőt kaptál érte. Beállt a cserekereskedelem [lásd: feketézés, cserekereskedelem; millpengős korszak]. A gazdasági rendőrség fel sem tételezte – és joggal –, hogy a férjem nem így árusít, és állandóan vegzálták. Azt mondta a férjem, hogy „Ebből elég! Menjünk el innen!”.

Így aztán döntöttünk, hogy innen elmegyünk. Fölszámoltunk mindent. Eladtuk a házat, ami az apósomék lakása volt, az üzlethelyiséget otthagytuk annak, akivel társult a férjem, csinálja ő tovább, ahogy akarja, ahogy tudja. Így kerültünk föl Pestre, 1949 őszén. A férjem szerzett a tizenegyedik kerületben, a Villányi úton egy kétszoba-hallos, személyzetis lakást, és ott éltünk egészen 1973-ig. 1973-ban eladtuk, mert a fiamnak kellett lakást venni, és ami még volt, az minden piacra került, befizettük az előleget, és mi elköltöztünk egy fele akkorába. 

Hónapokig tengődtünk mind a ketten Pesten. Nem volt állásunk, nem voltunk párttagok, nem mentünk semmire. Gyors- és gépírást tanultam, egy magánembernél gépeltem, a gyorsírást nem tudtam úgy megtanulni. Be kellett járnunk a munkaerő-hivatalba [Valószínűleg a Munkaerő Tartalékok Hivatalának helyi irodájáról van szó. – A szerk.]. Nekem megvolt az optikusi bizonyítványom, és amikor egyszer bementem – akkor lett az OFOTÉRT –, kerestek némi tudással rendelkezőt, és felvettek. Így kerültem az OFOTÉRT-hoz [Optikai, Finommechanikai és Fotocikkeket Értékesítő Vállalat]. A férjem pedig a Tollkereskedelmi Vállalatnál helyezkedett el könyvelőnek, mert hiszen kereskedelmi érettségije volt. Mindketten ezekről a helyekről mentünk nyugdíjba.

A munkahelyemen nagyon megbecsült dolgozó voltam, Annak dacára, hogy az akkori politikában nem vettem részt. Egyszer felszólítottak, hogy kérjem a pártba való felvételem. Ez még 1950-ben volt, amikor még nem dolgoztam, hanem a Magyar–Szovjet Társaságnál végeztem társadalmi munkát – mert hát mindenkinek csinálni kellett valamit [1945 januárjában alakult meg a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, az alapító elnök Szent-Györgyi Albert volt, Zilahy Lajos az ügyezető (az elnökségi, tiszteletbeli tagok stb. között volt pl. Bajor Gizi, Heltai Jenő, Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Szekfű Gyula, Karácsony Sándor, Bay Zoltán, Bugyi István orvosprofesszor, Ortutay Gyula stb.); 1945–46-ban „Irodalom, Tudomány” címmel néhány számot megért folyóiratot adtak ki Zilahy és Szent-Györgyi szerkesztésében. 1946 elején már félmillió tagja volt a társaságnak, amely 1948-ban vette fel a Magyar–Szovjet Társaság nevet. 1953-ban már 1,3 millió taggal és nyolcezer helyi szervezettel rendelkezett. „Ország-Világ” címmel hetilapot adott ki. Az 1956-os forradalom idején a társaság szétesett, 1957 nyarán Magyar–Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) néven szervezték újjá, ekkor már tagság nélkül. – A szerk.]. Én eleget is tettem ennek, de azt mondták, hogy kispolgári beállítottságú, kispolgári származású vagyok, így hát erre nem vagyok alkalmas. Kicsit nevetségesnek találtam, tekintettel arra, hogy a családomban mindenki szocdemes volt. Ezzel le is zártam a párttal való kapcsolatomat. Azt mondtam, hogy akkor én soha többet a közelébe se megyek. És ezt mai napig betartottam. Mert engem csak egyszer lehet kirúgni. Ellenség nem voltam, de hát éltem az életem. Részt vettem a „Szabad Nép”-olvasáson [A kommunista párt hivatalos lapjának közös olvasása, a fontosabb cikkek „megbeszélése” a munkahelyeken munkakezdés előtt. Kb. 1949 és 1953 között volt szokásban. – A szerk.], meg a május elsejei felvonulásokon, később a szakszervezetnek voltam az ifjúsági ügyekkel foglalkozó tagja.

A férjemet még Keszthelyen kirúgták a pártból. Amikor a deportálásból megjött, úgy érezte, hogy be kell lépnie a pártba. Már Pesten szerzett állást, mielőtt följöttünk volna, de azt kikötötték, hogy csak párttag lehet. Éppen valami felülvizsgálat volt, hogy a párttagok között ki kicsoda, és mire hazajött, addigra kizárták a pártból [Az MDP Politikai Bizottsága 1948 szeptemberében hozott határozatot a párttagság felülvizsgálatáról, és 1949 márciusáig tagzárlatot rendelt el, amelyet aztán júniusig meghosszabbítottak. – A szerk.]. Úgyhogy se párt, se állás, semmi nem volt. És akkor azt mondtuk, hogy ebből nekünk elég.

Fogalmunk sem volt, hogy kik laknak a házban, ahol lakást vettünk. Egy nagy, négyemeletes ház volt, amiben elég vegyes származásúak, többségében Horthy tisztjei, tábornokok meg ilyenek laktak. Kezdetben próbálkoztak velünk. Például a liftben azt mondták, hogy csak az használhatja, akinek van liftkezelői vizsgája [„Régen” valóban ki volt függesztve a „felvonókban” egy használati utasítás, ahol a felvonóhasználat számos betartandó pontja között szerepelt, hogy az adott felvonót csak az „vezetheti”, akinek van kezelői vizsgája. Nemigen tartották be. Voltak viszont bérházak, ahol valóban ki kellett csengetni a házmestert, és csak ő kezelhette a liftet (és nem mellékesen az is kiderült, hogy kihez ment az illető). Természetesen ezért liftpénzt kellett fizetni. – A szerk.]. Különben a házmestert kell kicsengetni. És a gyereket az Ilcsi, aki mellette volt, vagy én nem vihetjük föl másképp, csak a házmesterrel. Mondtam, hogy jó. Elmentem a tanácshoz [a helyi közigazgatás szervezete a rendszerváltozás előtt], hol lehet letenni a liftkezelői vizsgát. Néztek rám: meghülyültem? Hogy mit akarok a liftkezelői vizsgával? Le akarom tenni. Kaptam egy könyvet, megtanultam. Három nap múlva kijöttek, és letettem a liftkezelői vizsgát, azért, hogy a gyereket tudjam fölvinni, lehozni. Szóval voltak ilyen kis incidensek az életemben. Azért van az, hogy máig nem hagyom magamat. Elég volt.

1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] otthon voltunk mind a ketten. Nem mentünk be dolgozni, lent voltunk a pincében. Nagyon komolyan féltünk, mert a múlt még közel volt, nagyon bennünk élt.

Kezdetben a férjemnek több kollégája följött, hogy menjünk hozzájuk, ne lakjunk otthon, mert ez a forradalmi ifjúság nem kíméli a zsidókat. Volt, aki határozottan kérte, sőt majdnem követelte, hogy menjünk a gyerekkel hozzá, ha úgy érezzük, hogy itt, ebben a társaságban, a ház lakói közt, nem érezzük magunkat biztonságban. De addigra a szomszédokkal már elég jó volt a kapcsolatunk. Úgy éreztük, hogy nekünk nem kell menni. De nagyon jólesett, mert emberi volt. Otthon a pincében dekkolt egy darabig a család. Én akkor már boltvezető voltam, közel laktam a bolthoz. Rendszeresen jött értem a rendőrség, mert betörtek a boltba, elvittek mindent. Vagy betörték a kirakatot, be kellett mennem, hogy beszedjük az árut. Aztán kinyitottunk, mert a központból utasítottak.

November első hetében volt egy gyűlés bent a vállalatnál, fizetést is adtak. Mi, akik a tizenegyedik kerületben laktunk, megbeszéltük, hogy gyalog besétálunk a Guszev utcai központba. Bementünk, és a Forradalmi Tanácsban valaki azt a megjegyzést tette, hogy egyesekre nincs szükség, azt a pár boltvezetőt ki kell rakni [Valószínűleg nem forradalmi tanácsról van szó (ilyenek ui. a települések közigazgatásának irányítására alakultak 1956 októberének vége felé), hanem munkástanácsról; lásd: munkástanácsok 1956-ban. – A szerk.]. Volt ott egy pár zsidó boltvezető, akik erre fogták magukat, és az első adandó alkalommal el is hagyták az országot. Megkaptuk a fizetést, és akkor az egyik nagyon jó kollégám azt mondta, hogy maguk Budán laknak, menjenek haza, mert bemondta a rádió, hogy az oroszok körülfogták Pestet. Hazamentem, és nem tudom, hány napig, újra a pincében voltunk. A környékünkön elég nagy zűrök voltak. Komoly utcai harcok, lövöldözés meg minden. Jobb volt otthon mindenkinek.

Csak egyszer jöttek be, a házban lakó katonatiszt családját keresték, de ők még időben elmentek a szülőkhöz. Erősen nyilas érzelműnek néztek ki ezek a fiúk. Barna cipő volt rajtuk [1956-ban egy bizonyos típusú barna félcipőtől a fegyveres testületek tagjai igyekeztek megszabadulni: sokan ávéhásokat sejtettek a barna félcipőt viselő emberekben, és emiatt értek atrocitások besorozott katonákat (határőröket vagy az ÁVH kötelékébe besorozott katonákat is). A barna félcipő legendája tehát nem a nyilasokhoz kötődik. – A szerk.]. Mert nem a haza védelme hajtotta őket. Ha a hazáért harcoltak volna, akkor nem embereket, magyar embereket akasztottak volna fel, akármilyen beosztásban voltak. Nekem ez a véleményem. Az vesse rám az első követ, aki nem úgy gondolkozik!

Utána éltük tovább. Nem mentünk el. Nekünk is szóltak, de gyávák voltunk, meg még akkor élt a bátyám, az egy szem testvérem. Végre együtt voltunk. Állásban voltunk, a férjem közben főkönyvelő lett. Nem foglalkoztam politikával. A férjem se. Mert nekünk elég volt a leckéből. Egyetlenegy célunk volt, hogy becsületesen éljünk, megteremtsük magunknak a remélt nyugodt öregséget. Úgy dolgoztunk, mindegyikünk a maga vállalatánál, hogy én belker kitüntetések özönét kaptam, ő a Földművelésügyi Minisztériumnak volt a kitüntetettje. Az igazgatóm kommunista érzelmű, de becsületes, rendes ember volt a végtelenségig. Egyidősek voltunk, és amikor nyugdíjba akartam menni, azt mondta, hogy „Ha el akar menni, elmegy”. Elengedett, és kaptam kitüntetést, hogy emelje a nyugdíjamat. Alighogy nyugdíjba mentem, azt mondta, hogy „Nem megy haza, hanem leül és dolgozik, mert magának úgyis kell pénz”. És utána még tíz évig mint nyugdíjas dolgoztam a vállalatnál. A férjem ugyanígy. Nagyon szerették. Szegény, ahogy jött haza a munkából, a kapuban összeesett, és meghalt. A szíve vitte el hatvanhat évesen. Olyan rossz volt a szíve a flekktífusztól, a nagy betegséget lábon hordta ki, munkaszolgálat és egyéb, hogy a szíve nem bírta, megpattant. 1981 óta egyedül élek. Mert hisz a gyerekek 1977-ben elmentek.

Nem tudtuk, hogy a tizenegyedik kerület félig nyilas, félig katonai, szóval egy ilyen kerület volt. Volt zsidó templom, ahova eljártam istentiszteletre, amikor ünnep volt. Az ünnepet megtartottuk. Egy nagyon szép templom volt, de igazság szerint még egy istentiszteletet se nagyon tudtak megtartani, mert nem volt tíz zsidó férfi, aki oda eljött [lásd: minján]. Vagy azért, mert nem akarták, hogy tudják, vagy azért, mert nem volt. És akkor a templomot megszüntették, lett belőle kultúrház. Egyszer vagy kétszer tudtam elmenni, mert megszűnt. Helyette a Károli Gáspár utcában – ma is ott van – egy udvari lakásból csináltak templomot. Hát nem templomot, hanem imaházat, ahova leendő rabbik jöttek ki istentiszteletet tartani, mert mi mindig nagyon kevesen voltunk. Egy péntek este aztán végképp nem lehetett megtartani. Hát azt meg kell érteni, hogy abban az időben nem tudtak hitéletet élni a neológok. Nem akartak, vagy már elég volt az üldözésből? Nem tudom. Szóval a férjem, akiről már mondtam, hogy nagyon vallásos szellemben lett nevelve, még ő sem. Én jártam el a templomba, mert ő nem merte megmondani, hogy ő mit tart. Mert hát kommunista szempontból ilyen nem volt. Egyedül én, a nagyszájú, amikor a központba bekerültem, és a párttitkár megkínált Jam Kiperkor [Jom Kipur], mondtam, hogy „Köszönöm, én ma nem eszem, én böjtölök, és megmondom neked, hogy én elmegyek a mázkirra a templomba”. A többiek, akik ott zsidók voltak, szabadságot vettek ki, vagy kiküldetésre mentek. Szóval mindenki kitalált valamit, én meg nem. Hát miért? Ő is megy valahová. Megy a pártba. Én meg megyek a templomba.

A gyerek tulajdonképpen a hitéletről csak annyit tudott, amit tőlünk otthon hallott. Az iskolában nem volt hittan. Magánúton lehetett volna taníttatni, de mi nem tudtuk, mert messze voltunk. Azért a zsidó öntudat megvolt benne, mert mindent elmeséltünk neki. Tudta, hogy min mentünk keresztül, hogy miért van neki csak egy nagybácsija, és miért nincs egy rokona sem, mint a többi gyereknek, akiknek van nagymama, nagynéni meg unokatestvér, neki pedig senki. És elmondtuk neki, mikor már okosabb volt, hogy miért nincs.

1956-ban volt egy nagyon szép epizód. Szünetelt a tanítás, és amikor visszamentek az iskolába a nyolc-tíz éves gyerekek, a tanítónő az első napon megkérdezte a gyerekektől, hogy ki milyen vallású. Ezt a fiam mesélte. Mindig vacsoránál elmesélte az aznapi iskolai történetet. „Képzeljétek el! Azt mondta a tanító néni, hogy álljanak ki a katolikusok. Kiálltak. Aztán megkérdezte, hogy kik a reformátusok. Azok is kiálltak. Aztán megkérdezte, kik az evangélikusok. Azok is kiálltak.” Azt nem kérdezte, hogy ki zsidó. Fel sem tételezte, hogy van. Kérdeztük a gyerektől: „Te hova álltál?” Azt mondja: „Az evangélikusokhoz. Olyan kevesen voltak, gondoltam, hadd legyenek azok is többen.” Akkor kilenc éves volt.

Barátai kilencven százalékban zsidó fiúk voltak. A feleségével a főiskolán került össze. Nagyon helyes, szorgalmas. Én a szülőkkel nem nagyon tartottam a kapcsolatot, mert nehezen fogadtam el, hogy nem zsidók. De miután nekünk az volt az elvünk, hogy a gyerek legyen boldog, a rokonságot nem kell tartani. Nem voltunk ellenségeskedők. Elfogadtuk azt a döntést, amit a gyerekünk akart, mert hiszen az ő élete volt a fontos. Most külföldön élnek. Az unokáimnál, miután az anyjuk katolikus, a katolikus vallás dominál. Így aztán eltávolodtak a zsidó egyháztól. De a fiam semmiféle katolikus templomba nem megy el. Azt ők is tudják, hogy én se megyek. Ők mennek. Hát ebben a szellemben nevelkedtek.

Mióta megcsinálták velem a Spielberg-féle videóinterjút, ahol elmeséltem az életemet, azóta az unokáim, akik végighallgatták, egész másképpen nézik a világot [A Steven Spielberg által létrehozott alapítvány, a „Survivors of the Shoah Visual History Foundation” által, holokauszt-túlélőkkel készített videóinterjúról van szó. – A szerk.]. A kislány itt volt látogatóban nálam éppen Jam Kiperkor, és velem jött a templomba, mert mondtam: „Fiam! Én templomba megyek, ha akarsz, jössz.” Azt mondta: „Hát az természetes, hogy jövök.” És végig ott volt velem a Kol Nidrén és másnap, a mázkirnál. Hát akkor nem, mert akkor kiküldtem őt. Sok benne a zsidósághoz való kapcsolódás. Most is végigjártuk a zsidó temetőket, ahol emléktáblánk van, ahol a családom elpusztult tagjai vannak. Eisenstadtól egészen Zalaegerszegig végigjárta velem, azért, hogy tudja, hol vannak az ősök. Így mondta: „Hogy tudjam, honnan származom.” Ő erősen kapcsolódik hozzám és ezáltal a vallásomhoz. Mert ezt így mondom neki, a vallásomhoz. És mindig mesélek neki.

Izraelről [Palesztináról] már nagyon fiatalon hallottam, hiszen a baráti körben ez gyakori téma volt. Sokan voltak, akik már 1938-ban elmentek. Bennem is megfogalmazódott már akkor, hogy milyen jó lenne elmenni, mert szabadabban élhetnék, dolgozhatnék, nem bántana senki. Akkor már megvolt bennem ez a gondolat. Sőt! Egy nagyon aranyos házaspár barátunk volt Budapesten, a lányuk a zsidó elemibe járt, és az egész osztály úgy, ahogy volt, kiment Izraelbe. Nem tudom, hányban.

Amikor hazajöttünk a deportálásból, izraeli érzelmeim még jobban erősödtek, de addig nem tudtam elhagyni az országot, míg gyerek nem volt, mert a bátyám még nem volt itthon. Az egyetlen, aki élt. Természetes, hogy megvártuk. 1956-ban meg azért nem mentünk el, mert a gyerek kicsi volt, és Lajos bátyám még élt. El se tudtuk volna képzelni, hogy ha ennyi viszontagság után ketten megmaradtunk a nagy családból, akkor én veszem a sátorfámat, és elmegyek. Azért bent voltam az izraeli követségen, és megkérdeztem, hogy kaphatunk-e kivándorló útlevelet, és minden további nélkül megkaptuk volna. De a magyar útlevelet nem tudtuk megkapni, nem volt útlevelünk [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Nagy pénzeket kellett fizetni ügyvédeknek, akik ki tudták járni.

Nekem Izrael állammal, az izraeliekkel nagyon sok kapcsolatom volt. Mert hiszen akik a deportálásból a baráti körbe tartoztak, azok mind kimentek. Például az a testi-lelki barátnőm, akivel a gettótól kezdve együtt voltam. Győri lány volt, Keszthelyre került férjhez, tehát úgy, mint én, egyedül volt, és első perctől az utolsóig együtt voltunk. Ő is kivándorolt. Miután megözvegyült, férjhez ment egy Csehszlovákiában lakó zsidó férfihez, és ők onnan mentek ki Izraelbe. Még ma is nagyon szoros kapcsolatom van az Izraelben élőkkel. Levelezünk. Barátok jönnek.

A férjemmel a hatvanas évektől kezdve utaztunk [lásd: kék útlevél]. Együtt voltunk Svájcban, Franciaországban, az NSZK-ban, Ausztriában. Egyszer megcsináltam azt – mivel csak meghívóval lehetett kimenni –, hogy írtam egy meghívólevelet, valaki ment ki, visszaküldte, és erre kaptam útlevelet. Aztán valakinek kellett itt magyar pénz, adtunk neki, és amikor kimentünk, odaadta nekünk a külföldit. Abból nyaraltunk. 1970 után már háromévenként lehetett utazni. Amikor a fiam disszidált, akkor egy darabig nem kaptunk útlevelet. Nagyon haragudtak ránk. De aztán újra mehettünk.

1981 januárjában halt meg a férjem. A barátnőm már 1964 óta Izraelben volt. Nem lehetett onnan idejönni. De ő bement a követhez, és addig nem nyugodott, míg a temetés utáni nap itt volt. Azt mondta, hogy menjek vele, kivisz, hogy valami nyugalmam legyen. Nyugdíjas voltam, megkaptam Bécsbe az útlevelet, ahol elmentünk az izraeli követségre, és ott kaptam egy repülővízumot. Azzal mentem ki, hogy garantálta a megélhetésemet, ő és még egy család, akik szintén a zsidó deportálásból költöztek ki. Három hónapot voltam ott.

Csodálatos volt. És milyen nyugalom volt ott 1981-ben! Az 1977-es háború után [lásd: 1973-as arab–izraeli háború]. Mindenhova elmentünk, elmehettünk. Jeruzsálemben végigjártuk az egész várost. A Via dolorosát, mentünk a Szentsír Templomba, mentünk a mecsetekbe [Via Dolorosa – A Golgotára vezető út Jeruzsálemben, a hagyomány szerint ezen az úton vitte végig Jézus  keresztet. – A szerk.]. Azt senki nem hiszi el, hogy az Al-Aksza Mecsetbe beengedtek. És semmi probléma nem volt. Mert én olyan vagyok, hogy mindent szeretnék látni. Aztán elmentünk Haifára. Haifa környékére a volt deportált barátunk hívott. Nagyon jól éreztük magunkat. Sőt! Fönn voltunk a Golánon [lásd: Golán-fennsík]. Nem volt félelemérzet bennünk. Mert a légkör nyugodt volt. Akkor!

Én is kimentem még egyszer, 1989-ben. Akkor már nem tudtunk elmenni az arab negyedbe.  Már nem tudtunk olyan szabadon mozogni. Mindig volt az emberben egy kis stressz. De azért sok helyet bejártam. Elmentem a Jad Vasembe. A libanoni–izraeli határ mentén egész Eilatig, amilyen hosszú, két részben, de végigmentem. Elmentem az ásatásokat megnézni, szóval nagyon szerettem azt a helyet. Rison Lecionban laktunk, ez egy ősi város, már a Bibliában bent van. Gyönyörű ország! Végigjárhattam a Holt-tengertől egészen Eilaton át a Masszadáig, amit el lehet képzelni, mindent megnéztem [Masszada: erőd, a zsidó háborúban utolsó ellenállási pont a rómaiakkal szemben (i. sz. 73), ahol a túlerővel szemben a megadás helyett a kollektív öngyilkosságot választották a védők. – A szerk.].

A barátnőm sokszor jött, mert a fia a Szochnutban dolgozott, és mint szochnutos vezető itt volt Magyarországon három évet. Tökéletesen tudott magyarul, s itt az ifjúság nagyon szerette. Igen sok fiatalt visszavezetett a zsidó körbe. Nagyon érdekes volt.

Kimehettem volna a kilencvenes években is, csak szegény barátnőmön a Parkinson-kór jelei kezdődtek, és ez fokozódott. Már négy éve elfekvőben van egy kibucban. Ki akartam menni, mert azt mondják, hogy amikor egy pillanatra beszél – mert nem beszél –, engem hív. Mondtam a rokonoknak, hogy semmi akadálya, hogy kimenjek, van, hol lakjak. Tíz helyen is ellakhatom addig a három vagy négy napig, nincs probléma. De azt mondták, hogy ne! Ne lássam, hogy mi lett belőle. Nem beszélve arról, hogy nem is tudja, hogy ott vagyok. A saját unokáit sem ismeri meg. És én azt mondom, hogy „Hála a jó Istennek!”. Nagyon fájdalmas, nagyon rossz, de azt, hogy a negyvenöt éves, egy szem fia meghalt, azt nem bírta volna elviselni. Ha ép ésszel van, akkor megöli magát. A férje elhagyta, és ő nevelte föl nyolcéves kora óta a gyereket. Hat hónap alatt májrákban meghalt. Ahogy innen hazamentek, nem sokra rá. És otthagyott három kisgyereket.

A rendszerváltozás nekem személy szerint, miután nyugdíjas voltam, nem sokat hozott. Szemlélődő vagyok. Egyetlen, amiért megvetem ezt a rendszert – mert megvetem –, hogy eltűri a zsidózást, ami nekem nagyon fáj.

Azelőtt is voltak kivételezettek, annak a rendszernek a kivételezettjei, akiknek minden volt, minden lehetett. És ma még ilyenebbek vannak, mert a pártjukat arra használják fel, hogy hogyan tudnak nyereséget maguknak. Bármelyik! Én úgy képzeltem, hogy a rendszerváltásban az ifjú titánok, élén a hadseregvezetővel, emberek lesznek. Ezek nem emberek. Ezeknek azért jár a szájuk, hogy a vagyonukat gyarapítsák. Hiszen egymást bújtatják, takargatják, hazudoznak, modortalanok, és sajnos a modortalanság nem csak őrájuk vonatkozik, ahol mondjuk, az ember azt várná, hogy diplomások, okosak, udvariasak, emberek – nem emberek. Akik így beszélnek, azokat én nem tartom korrekt embereknek. Lehet, hogy tévedek. Öreg vagyok, másképp látom, de én nem ezt vártam ettől. Az egyik ad, a másik aztán a másik oldalon visszavesz.

Kárpótlást ettől a mai politikai elittől kaptunk. Kérdés, hogy szívből vagy politikából adták-e. Nem tudom. Habár az első kormány tett rá célzást, a következő kormány is, és azt hiszem, akkor a harmadik, az ifjúság, az ifjak harmincezer forinttal már le is tudták a nyugalmukat, azt hiszem, a másik hetvenet elszámolták másra akkor. Nem láttuk. Ez a kormány odaadta, amit ígért. Sokszor gondolkodom rajta, de én úgy vagyok, hogy nekem adhat annyit, amennyi belefér egy szobába, a családom nincs. A többi nem érdekel. Nagyon rossz. Azt kapom, amit a deportálásért mindenki kap. Amiért ingyen dolgoztam másfél évig. Én dolgoztam, nekem ne ajándékot adjanak, hanem a munkabéremet. Én nem ajándékot kapok tőlük. És ott is [Németországban], aki dolgozott, az kap nyugdíjat. Nekem is adnak filléres nyugdíjat. Jó, én nem dolgoztam tíz évet, de amíg ott voltam, az húsznak számított, szerintem. Azt mondjuk, úgy kell venni, hogy ez a németek lelkiismerete. Már a politikai lelkiismerete, mert az emberit nem tudom, mi.

Pár éve Brémában jártunk. Az obernheidei község emlékművet emelt annak a sok száz munkásnőnek az emlékére, aki ott lakott, és Brémában a romeltakarításnál dolgozott. Bréma városa meghívta azokat, akiket el tudott érni, akik ott dolgoztak, lengyeleket és magyarokat. Meghívta egy hétre vendégségbe, állták az összes költséget, szállodában laktunk, sőt napi húsz márka zsebpénzt kaptunk. Ennek keretében busszal levittek bennünket Bergen-Belsenbe is. Mert különben nem mentem volna el, rettenetes volt, tragikus hatással volt rám az egész. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy alig bírtak észhez téríteni, mert megnéztem a filmet, amit ott vetítettek. A tábor helyén emlékműveket helyeztek el, hiszen a halottak tömegsírokban vannak ezrével. A buldózerral belehányt halottak. Az emlékköveket a mai napig az amerikai hadsereg őrzi.

A hitközségnél részt veszek a nagyünnepeken, tehát Ros Hasónekor [Ros Hásáná] és Jam Kiperkor [Jom Kipur] természetes, hogy templomba megyek. Énnekem nem tud úgy küldeni a hitközség naptárt, hogy én ne küldjek pénzt. Ha küldik az ortodoxok az újságot, és pénzt kérnek tőlem, küldöm a pénzt. Már mulatnak rajtam, hogy én örökké küldöm a pénzt. De ha avval a kicsivel segíteni tudok, én boldogan küldöm. A jövedelmem az én igényeimre elég, és úgy érzem, ha valakinek nincs – márpedig az én korosztályomban sokaknak nincs –, akkor én is adok nekik.

Úgy látom, hogy igyekeznek segíteni, mert most is kaptam egy gyógyszersegítséget. A korom miatt legalább havi húsz-huszonötezer forintba kerül a gyógyszer. És a lakás is van, nekem is élni kell, ha szerényen is. De azért, ha kérnek, attól még én nem leszek szegényebb.

És nem tagadom a hitemet. Amikor a számlálás volt, ugye népszámláláskor, akkor is megkérdezték, hogy milyen vallású vagyok, nyugodtan mondom, hogy zsidó: „Írja be nyugodtan. Én zsidó vagyok.” [Az interjúalany a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.].

Matilda Albuhaire
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Victor Haimov
Date of interview: November 2001

Family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

Family background

My most distant relatives are my grandfather and my grandmother. I have no further knowledge of grand-grandparents.
I can tell a lot about my maternal grandparents. My grandpa’s name was Mair Levi. I know nothing about their ancestors’ origin. My grandfather was born somewhere in Galicia, in Eastern Europe, however he was a Sephardi, not an Ashkenazi Jew. They were Sephardi Jews, who used to observe all traditions. My grandfather was a rich merchant of fabrics and ready-made clothes. They had a large store in Plovdiv and a house in the city, which still stands there. Grandpa was married to Esther Levi. My grandma came from the Karlovo area. She also had many sisters. My grandparents had 4 sons and 2 daughters. The first child was called Buko, then came my mother Rebecca. They had brothers Vitali, Eliezer and Marko, and my aunt’s name was Donna. This is the whole family on my mother’s side. I know them all. My grandparents used to speak Ladino, but all the others – my uncles and aunts spoke Bulgarian.

My grandpa was a tall and handsome man, with a cloth cap and, because he was rich, he was able to go abroad to buy clothes, fabrics, etc. He used to go to Vienna regularly for medical treatment. He actually died in Vienna in 1923. My grandparents didn’t live in the Jewish quarter.

Once they took me on holiday. I went to Chepino with them, where they used to go to the mineral spas. It was quite a trip from Plovdiv to Chepino by cart and oxen team. There were no holiday houses then. Everything had to be brought from home – mattresses, utensils, bed covers.

My paternal grandpa’s name was Yacov Mercado Albuhaire. Before having him, my grandpa’s mother had given birth to several children who then died. So, when he was born, in order to avoid the other children’s fate, his parents gave him away. His name was ‘mercado’, meaning ‘bought by another family’, so that the Angel of Death didn’t find him – this is why he had two names: Yacov Mercado Albuhaire. It is thought that the family name Albuhaire is the name of an area in Spain, Albuhare. But I have also heard that it comes from the Turkish ‘al-bu-hair’ and means ‘take this good’: ‘hair’ – good, ‘al’ – take, ‘bu’ – this.

My grandpa had come from Istanbul, where he was born. He was born in 1853 and came to Bulgaria in 1882 with his two-year-old son, my father, without his wife. He lived in Bourgas with his son and remarried a woman called Mazal, who was born in Dobrich. I was named after her, but I was given a more modern name – Matilda. My grandpa was a peddler in Bulgaria. I remember having been told that he used to carry the merchandise wrapped up on his back and this is how he went about. But after some time he made money and became a rich merchant in Bourgas. They had a shop on the main street. His firstborn son was my father, who came from Istanbul at the age of two, and his name was Solomon; and from his second wife he had two sons – one was called Avram and the other one, Isaac. My grandpa spoke Ladino. We spoke Ladino at home until my younger brother was born in 1924.

My grandpa was of medium height, rather stout, with an expression of kindness on his face. He was a very kind man and all of my girlfriends loved him. He always had candies in his pocket and whenever he saw my girlfriends, or the kids on the street and in the synagogue, he would inevitably give them some. He was very respected in the synagogue in Bourgas. He was a religious man, used to get up early in the morning and used to put on tefillin. I remember him always facing east, where Jerusalem, the temple, was. As I said, he was very respected – there was always a special chair for him in front of the tevah in the synagogue. Two persons used to sit in front of the tevah – my grandpa and a blind man from Bourgas, because they knew he was sincere and a believer-Jew, who abided by all traditions of Judaism. My grandpa lived only with his firstborn son, my father, since one of his sons disappeared, leaving no trace, and the other one married in France. He lived until 1932, more than 80 years and I have his genes, otherwise everybody else in our family passed away very young.

I don’t remember my grandma ever being healthy, she was very ill. My grandpa’s house was a two-floored one, where the tennis courts used to be at Slavyanska Street and Chernomorska Street. There was a servant in the house – granny Rahel, whom they considered as their relative, but they really needed her because my grandma had been bed-ridden ever since I remember. That granny Rahel used to cook, I don’t remember well, I was very young in that house. I had a Greek girlfriend there. We used to play knucklebones in the marble-tiled corridor. We only used to go to that house on holidays. They observed kashrut. When my grandma died, grandpa came to live with us. My grandparents didn’t live in the Jewish quarter; there were many Greeks and Bulgarians around us. They used to live well with each other and respected their neighbors.

There was a quarter in Bourgas where only Jews lived. There was a street not far from the school where many Jews lived. I remember the Hassons, a large family. They were very rich. He was a fabric merchant and he had a big store. All Jews knew each other. There was a Jewish community. There was a secretary of the community and a school board of trustees. The chairman of the community was Nissim Kohen. The community carried out social activities and maintained a soup kitchen for the poor pupils. I remember that every family supplied food for the children on a certain day. Let’s say that today was such-and-such a lady’s turn, and she provided food for the children. There was probably some social committee that made the arrangements and maintained the order. My mother was also engaged in supplying food and I remember that once she cooked white beans. It isn’t the easiest thing to cook but the children liked it best.

In Bourgas there was both a Jewish kindergarten and a school. The rich people used to give money to the school. There were many Jews in Bourgas, but I can’t tell exactly how many. Jews were mainly engaged in trading. There were some dairymen, too, and the poor Jews were stevedores and baked seed sellers. There was a very beautiful synagogue in Bourgas – only one, a Sephardi one. There were only two Ashkenazi families. There was also a shochet and a rabbi.

My mother was born in Plovdiv and my father, in Istanbul. My father spoke Turkish and Greek and, because he needed it for his business – he was a merchant – he spoke a little French, too. My mother was illiterate. She had never worked. She had been a housewife since she got married. I can’t remember how my parents met. Somebody did the match-making, because my father was a very introverted and modest person. I think they got married in Bourgas, probably in the synagogue. In those times everybody got married only in the synagogue. There was no other kind of marriage. My mother was very elegant; she used to wear a hat. My elder brother Jack was born in 1914. Until 1924, when my younger brother Mair was born, Ladino was spoken at home.

We lived in a two-story house. The kitchen and the guest room were on the first floor, and on the second floor were the bedrooms. My grandpa, my elder brother and I used to sleep in one bedroom, and my parents and my younger brother in the other bedroom. In the mornings, when we went downstairs to go to school, grandpa had already lit the stove, the kettle was boiling and it was always warm. Otherwise there was no heating upstairs because it was not so cold in Bourgas. The house was next to the Turkish bath and on Fridays my mother and I used to go there.

Bulgarians and Greeks lived next to us; on the right side was the Armenian priest with his son, and the bath itself belonged to a Turk. The house we bought belonged to a Turk, and before we bought it, we lived on the opposite side of the street in a Bulgarian house with a family, whose name was Ochidolovi. We used to call the mother in that family ‘mummy’, because we grew up there. At some stage my mother was very ill, and we kept on asking ‘mummy’ to come and see her. They used to help us a lot.

We had running water – a big faucet where we used to wash the dishes, but we had no bathroom. There was a small yard in front of the house. My father had planted an apricot tree – from a sapling and we, the children, used to go and watch it. I remember that there was a cupboard in the first-floor room, which opened like a piano. I kept on imagining that it was my piano, and that I played it. I had a friend, a pianist, and used to go to listen to her playing. I understood nothing about it, but I felt that music was something divine. This cupboard opened upwards. Later I realized that it was a cupboard in which my uncle, the lawyer, kept a basin and a porcelain jar to wash with – because there was no water on the second floor. When, at the time of deportation, people came to take it away, it was this cupboard I felt most distressed about.

Initially we had a maid in that house; it was very difficult to maintain tidiness. I remember some Yanka, a maid from the Gorna Oriahovitsa area. My mother was very ill and we occupied the two floors. Our neighbors had a very good attitude toward us. They used to bring us kozunak [special bread baked for Easter] and we used to give them burmulicus and matzah. My parents’ friends were Jews and we used to live very well with our neighbors. We had a friendly family in Bourgas, the Benshushans. They were our closest friends. They helped us a lot.

My parents were well off. But when problems with money started, squabbles began; there was no peace. After my grandpa’s death, my father and mother continued to observe the kashrut, but when we were not doing well financially, we didn’t observe it.

My father wasn’t drafted to the army; he didn’t do national service because he was a Turkish citizen. My mother was a member and activist of the WIZO [Women’s International Zionist Organization]. I think my father was a member of some Zionist organization called the General Zionists. After September 9, 1944 1, my mother was a member of the Fatherland Front 2.

Growing up

I was born in Plovdiv in July 1916. My mother went to Plovdiv to give birth to me because my grandma, my father’s mother, had been very ill and there was nobody to help her. I was born a year and a half after my elder brother Jack. He was born in Bourgas. I don’t remember my early years. I only remember a story: my mother, in order to be able to watch us both, used to tie him to the window with a cloth while leaving me in the baby carriage. One day, while I was yawning he dropped a small key in my mouth. I took a lot of efforts to save myself.

I have always been very stubborn – ever since I was young. Once, when I was in 2nd grade, my teacher reprimanded me, and I said I would never go back to that school. I was sent to Plovdiv for some time, but that was for a short while, because a Jewish school was established in Bourgas, and I went back to study there. 

I used to read a lot. I best remember a book by one of the Italian revolutionaries, Garibaldi. [Giuseppe Garibaldi (1807-1882), Italian patriot and soldier, a leading figure in the Risorgimento and a great revolutionary hero in the Western world.] I remember I read through the night and my mother kept on coming to tell me: ‘Come on, we have to save on electricity’. Otherwise I used to read in the cold, too – my hands were frozen, but I kept on reading. My uncle had many books – on law, politics – in German, French, in many languages. I was a great speaker – whenever he came, I started holding speeches. While I was in kindergarten I used to sing very well.

A gentleman from Varna (he used to play with the Bourgas Symphony Orchestra) came to the Jewish circles. He was a wonderful man. All of us from the junior high school had a crush on him because he was very handsome. His name was Naphtali Assa, I remember him very well. He wanted to do something with the youth from Bourgas, and he staged two operettas. I starred in the main roles. One of them was entitled Children and Birds and I was the bird, locked in a cage and it, the poor thing, sang, ‘I am so miserable for being encaged’. The second one was The Little Match Girl. It is a famous one, a fairy tale by Andersen, and a Bulgarian composer wrote the music to it. During the rehearsals for those two spectacles we, the youth, became very close with each other.

It was a great event for Bourgas, we staged the performances in the biggest theatre. Even the local press wrote about The Little Match Girl and the article was in the Bourgas Lighthouse daily. It was a great event, because all the Jewish children participated in it. There was a choir, ballet, and set-scenes needed to be made. But the most important thing was that snow had to be made– while action was taking place on stage, snow had to fall from above. And the kids, from the youngest to the eldest, had to cut sheets from old notebooks and books. And whole baskets were filled with such pieces of paper to imitate snow. Even now, if you meet someone from Bourgas in Israel, ask him to sing for you The Little Match Girl, and he will sing it from beginning to end. There is a lady here, in the old age home, who remembers me just as the little match girl.

I studied at the girls’ high school – my friends were both Jewish and Bulgarian girls. My best friend was a Bulgarian girl, her name was Elena Sabeva. We shared the same desk. There was a Jasmina, too. I had Jewish friends, too: Rashka Assa, Regina. We used to celebrate our birthdays, and celebrated with the Bulgarian girls a lot, got together, sang and played.

All the subjects in high school were my favorites. My math tests were faultless. In the logarithmic tables only the teacher’s signature was in red. I used to read The Shipka Volunteer Force very nicely and expressively in literature classes. I used to read so well that my teacher took me to other classes to demonstrate it. When there were Religion classes in our school, we used to go to the Jewish school for Hebrew classes.

I had a school love affair with a boy from the economics high school. We dated. Actually, he was ‘the bad boy’ in that operetta. We used to go for walks to find secluded spots. There was a quay in Bourgas and we used to go there, to sit by the lighthouse, to watch the waves and kiss each other.

At school we had no spare time. We had engagements all the time. We had numerous lessons to prepare – math and narrative subjects, and trained in gymnastics, too. We never went anywhere on vacation with the school, but we used to go to the beach. Bourgas is on the coast, anyway. Our parents never stopped us from going to the beach. We used to go to the garden, too. As schoolgirls we used to have an evening curfew, but sometimes we broke it. Sometimes we went to the movies. On many occasions we, the girls, got together at home to do ‘jours’ [card game]. The big jours used to take place on Yom Kippur because our parents were not home – they had to be in the synagogue for the whole day. We didn’t observe taanit. Who would do taanit, anyway?

We had different youth organizations but we never quarreled. There was the Hashomer Hatzair, the Betar, etc., but we all lived together and there was love between all of us, the youth. There were a lot of us then, about 20–25 young Jews.

There were no anti-Jewish sentiments in the elementary school, but there were in high school. We had a gym teacher. I don’t remember what day it was, perhaps the day of the Leaders of the Bulgarian National Renaissance, but she was speaking about something, using some anti-Semitic phrases all the time. My life’s greatest weakness is that I am very sensitive and cannot control myself. I couldn’t stand it any longer, stood up and asked her: ‘Haven’t Bulgarian Jews fought for Bulgaria, haven’t they demonstrated patriotism?’ and I started crying. But I said it, anyway! That was before Hitler came to power. I had just completed high school. Around 1933/34 the legionaries wore tricolor ribbons on their lapels. We, a group of open-minded pupils from high school, used to tear them off, but I wasn’t a regular member of the UYW. There were guys in Bourgas called ratniks 4 who used to beat up our boys. They beat them up very often.

On the eve of Sabbath my father and my grandpa went to the synagogue, then returned home and we lit the candles (I remember a time when we didn’t have candles). We used to light them for Erev Shabbat. We used to say a prayer. I remember that my mother started preparing the meals on Thursdays, in order to avoid cooking on Fridays and Saturdays. We observed the kashrut because my grandpa was a very religious man.

There was a basement in the house. Apart from the big cabinet there, where we used to keep books, there was a big chest. We kept the utensils for Pesach in it. On Pesach we went downstairs to take out all those utensils, which are used for eight days only, and to put away the ordinary utensils. My mother taught us how to make Pesach roses from the serviettes, how to fold them so that they would turn into roses. That is how we prepared the table for Pesach. We were young, but I remember very well that a lady-dressmaker was called to the house to make new clothes for us for Pesach.

Preparation used to begin a few weeks before the holiday – underwear and clothes were sewn first, and then the preparation of the utensils began. All chametz utensils were taken out, and everything was washed anew. Everything that was chametz had to be taken out to clean the crumbs – we knew how they were to be disposed of in the yard and how they were to be burnt there. The Pesach ritual was something very solemn. We gathered, my father and mother, grandpa and us, the three children. My aunt, her husband and their three children also used to join us, so we were eleven people altogether.

Matzah was not sold then, so we used to buy boleau. Boleau is only dough, flour and water. No rising, no salt – it’s a salt-free bread. The Jewish community ordered it from a bakery and we bought it from there. The meal was prepared for the evening. Whatever was needed: charoset, lettuce, egg – everything was arranged on the table. And when the Haggadah was read, all rituals were observed. It was read by my grandpa and my father, both reading in Hebrew.

I remember going to the slichot service with grandpa – before Rosh Hashanah, where one asks for forgiveness. I went to the synagogue with my father, too. One has to go there at 4 o’clock in the morning, while it’s still dark. There was a shammash there, who used to make coffee on a brazier. He would make it outside for after the service. Our boys used to go stealing quinces from the neighborhood back then. There was nobody at home at that time, and the boys would get up (otherwise they’d never get up so early) and would go to get some quinces for themselves. Then, for Yom Kippur they would stick carnations into them to have a pleasant fragrance spread about to avoid getting giddy while fasting.

Of all the holidays I loved Fruttas [Tu bi-Shevat] best because we used to eat plenty of fruit, and because they used to put all fruit on the table. Not one by one, but everything bought by grandpa and my father. Everybody would eat whatever he loved best, and a prayer was said. We used to make small bags full of fruit, which we exchanged on the day of the holiday itself.

I liked Chanukkah, too and we had chanukkiyah. Grandpa used to tell us about the holiday, we would light a candle every night – one candle is lit on the first night, then two candles on the second night, and so on for 8 days. We used to make halavah from semolina, which I liked very much, too. My mother used to make it very tasty and we cut it in pieces and ate it.

I haven’t had bat mitzvah, but I remember when they performed brit milah on my younger brother and when my elder brother had bar mitzvah. There was a big celebration at home, but I cannot remember whether there was one in the synagogue. Then my father or grandpa gave him a pocket watch as a present (there were no wrist watches then) and he wore it for the rest of his life. It was flat, thin and he looked after it very much. My younger brother’s brit milah was very interesting. Many people came to our place. A chazzan also came, and I remember how they held the child in their hands, how he started crying. There was plenty of food – masapan [almond and sugar dessert], drinks and so on.

When I finished the teachers’ course after high school in 1936/37, I spent two years in Sofia, and I had a hard time there because I had a throat infection. Then, between 1938 and 1943, I was employed as a teacher in Bourgas – actually it was until 1941, but on record it says until 1943, because the time I was unemployed was recognized as working experience. I was a Hebrew teacher at the Jewish elementary school and I was paid by the Jewish community. The children loved me very much. I loved them, too, because I was very young, 21 years old. We celebrated all the holidays. We had a very intensive Jewish life before the war. During the war the Jewish school was closed in 1941. For some time we were sent to an old school which was later transformed into gendarme’s barracks.

Before the Holocaust, a lot of young people used to come to Bourgas on their way to Israel – there was a lot of illegal immigration then. There were people from Hungary and, because they invariably looked up the Jewish community, they used to come to the club. We knew each other and usually saw them off to the ship. Once a cousin of my mother’s came with her family – her husband and three children – two girls and one boy. They came from France to go to Israel via Bourgas. My mother took me to meet that family. They, however, got on a ship, which took on board more people than it should have and it sank. That steamer was called Salvador. Shippers used to gather more people for illegal immigration in order to get more money. That was such an insecure matter – it wasn’t a boat, it was a steamer, but it couldn’t keep afloat, and capsized. And most of the people drowned. Only the father and one of the daughters survived.

During the war

At the beginning of the war we Jews in Bourgas were not interned. The Jewish school was closed in 1941 and until September 9 1944 I was unemployed. I worked in a candy factory, because I had to do something to make ends meet. Everything then was done by hand – candies were wrapped by hand. I worked in that factory for some time, but when the labor camps were organized and my elder brother who used to work for a mill was drafted, I went to keep his position absolutely illegally. That mill used to supply wheat for the gendarme and whenever they came to load wheat, I had to go upstairs to hide. I used to wear a yellow star. We had worn them since 1941. If you didn’t wear one, and if you got caught: prison. We could not go out after 9 p.m., because we had a curfew. In some towns Jews weren’t even allowed to go shopping during the day. There was no such thing in Bourgas.

In March 1943 we received notice that we were going to be interned and that we had to prepare our luggage. I was very affected, because at that time my brothers were in labor camps. My father’s illness had reached an advanced stage; he was bed-ridden. We were given a schedule for leaving our houses. At that time we used to live in a house by the railway station, and I remember very well the lined-up horse wagons on which we were supposed to be loaded. And then came the canceling order. That was why we were not interned. We were supposed to be taken to Poland, like the Aegean Jews. We didn’t know what it was like in Poland. We thought we were going to work in the agricultural sector. I only remember that I went to a doctor to be examined. He was my aunt’s neighbor. His name was Dr. Fashnov, he was not a Jew, but Bulgarian. It was said that he had contacts with the British, because he had been their informer about what was going on the front. I said I wanted him to examine me because I had pains in my back. And he said: ‘You have to come for an examination, but you don’t know what’s happening to Jews. I heard it had nothing to do with working in Poland, but with gas chambers’.

Post-war

After the war my mother stayed in Bourgas. My father didn’t recover. He died in 1948 in Bourgas. I wanted to study, and came to Sofia, enrolled as a student, and a job was found for me in the Jewish school. We were paid very small salaries in the Jewish school. Initially it was not a state school, but later it did become one and salaries became more secure. The question about my family’s going to Israel was not relevant. My father had been bed-ridden for two years already. I was in Sofia in 1948. Then my mother joined me. While she was still alive, my mother and I used to celebrate holidays in our own way, but only the two of us. We didn’t get together with the others. The synagogue was destroyed, bombed down. My mother died in 1959 in Sofia.

My brother Jack graduated from the economics high school and for some time worked for the mill. Later on he worked for a bank, then went to Sofia where he worked for Balkantourist for some time and finally, was employed by the trade unions. This is his employment record. My younger brother Mair was an active member of UYW 3 and has been recognized as an active fighter against fascism. I remember when they organized some campaign for 1st May. We had a curfew. He came back very late and said, ‘We scattered fly-sheets; something may happen to me’. He had just graduated from high school when he was taken to forced labor camp. He was tormented by the thought that we were short of money, and during the summer vacations he worked whatever jobs he could find – taking coal to a hat workshop, then working for a drug store. He used to steal medications from there and give them to the partisans – medications, needed for the wounded. After September 9 1944 he was sent to the School for Officers of the Reserve and became an officer with the rank colonel. He graduated from the Pedagogy and Military Academy. He worked for the Military Film Studio for many years. He retired from there.

My brothers lived in Sofia, and I have always stayed in touch with them. I maintained contact with my relatives in Israel. All my uncles, my mother’s sister and four brothers went to Israel with their families. We maintained contact with them. Although after the war we could not write to each other but only get news from others. I went to Israel in 1973. The wars there had an impact on us, of course. At that time we thought that the Arabs were right, meaning that the information which we used to get meant that they were the martyrs – and it is only now that it’s becoming clear what really happened.

When I graduated from university with my Ph.D. Degree, I was appointed lecturer at the university for some time. I had numerous problems, but I don’t want to talk about them anymore. Initially I was given one subject, which was later removed from the syllabus, then I started looking for a job etc. Longest of all, I worked for the school, which is now called Pencho Slaveykov.

When Jewish life started to be resurrected here, I joined in. I founded the Zdrave health club, because for some time I had been a member of the veterans-sportsmen group of Levski-Spartak sports club. We also organized a Hebrew-Speakers’ Club, as well as the Golden Age Club, where we retired people get together on Saturday afternoons and organize very interesting events. I attend all events in the big hall. Sometimes, whenever I can, I go to the synagogue, too. I always go there on holidays, I have been to weddings and mar mitzvot, and I receive assistance from the Joint.

Glossary

Emilia Ratz
Österreich
Wien
Datum des Interviews: Juli 2004
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Frau Emilia Ratz, von ihren Freunden Mila genannt, beeindruckt mich nach kurzer Zeit durch ihre außergewöhnliche Geschichte und durch ihren Humor, der die Tragik des Erlebten manchmal im ersten Moment nicht so tragisch erscheinen lässt. Sie ist eine sehr starke Persönlichkeit, ich bin fast überzeugt davon, dass sie bereits mit einer großen Portion Selbstbewusstsein, Zivilcourage und Zielstrebigkeit das Licht der Welt erblickte. Ihr großes Interesse gehört der Politik, Kunst und Kultur. Es fühlen sich auch viel jüngere Menschen von ihrer Persönlichkeit angezogen, denn ihr Freundeskreis besteht aus jung und alt.

Frau Ratz ist September 2015 gestorben.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Meine Jugend
Während des Krieges
Flucht nach Lemberg
Flucht nach Stalingrad
Nach dem Krieg
Wien

Meine Familiengeschichte

Die gesamte Familie meines Vaters wohnte in Warschau zusammen in einem Haus, das meinem Großvater gehörte. Die Großeltern wohnten im Vorderhaus, die anderen zur Familie gehörenden Familien wohnten im Seitengebäude des Hinterhauses und hatten je eine Zweizimmerwohnung ohne Bad. Die Badewanne in unserer Wohnung war in der Küche. Tagsüber fungierte sie als Tisch, indem wir eine Tischplatte darüber legten. Wir hatten fließendes Wasser und Strom, aber keinen Garten und auch keine Haustiere. Wir lebten sehr bescheiden.

Das Vorderhaus hatte drei oder vier Stockwerke mit ungefähr 15 Wohnungen, in denen jüdische Familien lebten, nur der Hausmeister war nicht jüdisch. Im Hinterhof gab es einen rechten und einen linken Seitenflügel.

Der Großvater besaß eine Seifenfabrik, welche sich im Keller des Hinterhauses befand. Die Fabrik bestand aus drei Räumen: dem Büro, dem Packtischraum und dem Kesselraum. In einem großen Kessel wurde die Seife hergestellt, in einer Maschine gestanzt und danach geformt. Übrigens hat mein Vater dann auch Zahnpasta produziert, die er nach mir Milodont nannte. Ich denke im Kessel war Kokosfett, Duftwasser und Lauge. Es gab maximal vier Arbeiter, wahrscheinlich waren sie jüdisch. Der Vater hatte kein eigenes Geschäft, er verkaufte an Geschäfte und Privatpersonen; vor christlichen Feiertagen auch an Stände am Markt. An jüdischen Feiertagen wurde nicht gearbeitet.

Die Wohnung des Großvaters war groß, sie hatte 3-4 Zimmer aber ich erinnere mich nicht mehr genau. Was mir noch gegenwärtig ist, ist der Geruch der Wohnung, es war eine Mischung aus Samt und Gewürzen.

Ich kannte den Großvater Endler, aber als ich ein Kind war, waren die Beziehungen zwischen Enkeln und Großeltern anders als heute. Ich kann mich nicht erinnern - ich war aber auch noch im Vorschulalter - jemals direkt mit meinem Großvater gesprochen zu haben. Der Großvater war eine angesehene und respektierte Autorität.

Die gesamte Familie versammelte sich hauptsächlich zu den hohen Feiertagen zum Essen bei ihm. Immer wenn ich den Großvater sah, trug er einen schwarzen Anzug. Er hatte auch immer ein Käppi [Kippa] am Kopf. Er ist groß und dicklich in meiner Erinnerung. Er sprach die Gebete und leitete das Essen. Ich erinnere mich an einen großen Tisch, an dem alle Familienmitglieder aßen, selbstverständlich gab es auch eine Köchin; an anderes Dienstpersonal kann ich mich nicht erinnern. Die Kinder mussten sich gut benehmen, und die Eltern konzentrierten sich darauf, dass ihre Kinder sich gut präsentierten. Nach dem Essen küsste man ihm die Hand, um sich bei ihm zu bedanken.

Für Schabbat 1 hat meine Mutter Challot 2 gebacken und Kerzen gezündet. Vater, der ein starker Raucher war, hat am Schabbat nicht geraucht. Ich kann mich auch erinnern, dass es zu Chanukka 3 Kartoffelpuffer und zu Purim 4 Hamantaschen [Anm.: traditionelle Süßigkeit zu Purim] gab. Zu Yom Kippur 5 habe ich nicht gefastet, und zum Ausfasten gab es viel zu Essen. Zu Sukkot wurden im Hof Hütten gebaut und dort wurde gegessen. Es gab eine chassidische Familie 6 im Haus, die tanzte an allen Feiertagen.

An eine Großmutter Endler kann ich mich überhaupt nicht erinnern. Entweder sprach sie nur jiddisch oder sie war sehr kontaktarm, vielleicht war sie aber auch schon tot, ich weiß es nicht. Ich kenne sie nur vom Porträt. Leider kann ich das nicht korrigieren, es gibt niemanden, den ich fragen könnte.

In unserer Wohnung hingen zwei Porträts, eines von der Großmutter und eines vom Großvater. Mehr weiß ich nicht, ich kann mich auch nicht erinnern, dass man über sie gesprochen hat.

Mein Vater war der Älteste von fünf Geschwistern. Sein Name war Israel Endler. Die Geschwister meines Vaters hießen Ignatz, der in Südamerika lebte, Adolf, Helena und eine Schwester, deren Namen ich nicht weiß und die in einer Anstalt lebte.

Die Beziehung zwischen meinem Vater und seinem jüngeren Bruder Adolf war nicht besonders vorbildlich. Sie stritten manchmal, aber damals wurden die Kinder in solche Sachen nicht einbezogen. Onkel Adolf war Büroangestellter einer Firma oder sogar eines Kartells. Er war materiell ziemlich gut gestellt. Ich glaube, sie stritten deshalb, weil mein Vater die Seifenfabrik des Großvaters geerbt hatte. Angeblich, und darüber sprach man, hatte mein Vater dem Onkel Adolf seine gute Stelle im Büro verschafft. Dank meinem Vater lebte Onkel Adolf sehr gut, während mein Vater sich mit seiner Fabrik ziemlich plagen musste.

Die Frau vom Onkel Adolf hieß Tante Felicia. Tante Felicia hatte einen Sohn Mieczyslaw, der 1921 geboren wurde, also genauso alt war wie ich. Er war ein typisches Einzelkind; verwöhnt und in guten materiellen Verhältnissen. Er stieß mich einmal vom Rad, und ich verletzte mir mein Knie. Die ganzen Ferien war ich krank wegen des Knies, und ich habe ihm das bis jetzt nicht verziehen. Vielleicht ist das übertrieben, aber er war auch sonst ganz anders als ich.

Onkel Adolf starb 1938 nach einer Blinddarmoperation, Tante Felicia überlebte das Warschauer Ghetto 7 nicht, Mieczyslav gelang die Flucht aus dem Ghetto. Er beschaffte sich ‚arische Papiere’ und kam mit der Organisation Todt 8 nach Südrussland, wo es ihm gelang, sich 1943 der polnischen Exilarmee anzuschließen. Er marschierte mit der Polnischen Armee [siehe Anders-Armee] 9 1945 nach Polen ein, wurde dann Journalist und arbeitete bei einer Zeitung. Anfang der 1950er-Jahre fuhr er im Auftrag seiner Zeitung nach Schweden und kam nicht mehr zurück nach Polen. Später folgte ihm seine Familie. Er ist geschieden, seine Söhne leben in Schweden, und er lebt zwischen Deutschland und Schweden.

Onkel Ignatz war das schwarze Schaf der Familie. Er verließ die Familie in jungen Jahren und wanderte nach Südamerika aus. Ich sah ihn nur ein einziges Mal, das war im Jahre 1939. Ich kann mich erinnern, dass er mit einem Schiff kam und einen Überseekoffer dabei hatte. Er brachte meinem Vater zwölf Hemden mit weichen Kragen mit - heute tragen alle Männer solche Hemden. Mein Vater aber trug sein ganzes Leben lang nur Hemden mit steifen Kragen. Er bedankte sich bei seinem Bruder, aber als Onkel Ignatz wieder abgefahren war, sagte er: ‚Na Mila, jetzt kannst du dir 12 Blusen machen, so etwas werde ich nicht tragen.’ Aus einem Hemd machte ich mir eine Bluse, die den sogar den Krieg überlebte.

Onkel Ignatz war für mich die Personinfizierung des ‚reich sein’ - so einen Koffer zum Beispiel, zwölf Hemden auf einmal! Gut, mein Vater hatte wahrscheinlich auch viele Hemden, aber wenn man auf eine Reise geht, zwölf Hemden als Geschenk mitnehmen? Und so einen Überseekoffer hatte ich noch niemals gesehen. Das alles war für mich ziemlich exotisch. Ob er wirklich reich war, weiß ich nicht. Er war sehr sympathisch, und ich erinnere mich bis jetzt an den Ring, den er mir geschenkt hat. Das war mein erster Ring, ich war damals 17 Jahre alt. Der Ring war aus Gold und mein Name war eingraviert. Onkel Ignatz verunglückte tödlich bei einem Flugzeugabsturz. Wann das war, weiß ich nicht.

Tante Helena war Hausfrau. Ihr Mann hatte ein Textilgeschäft im jüdischen Viertel, im Herzen Warschaus. Das Geschäft war in der Nalewki Strasse, einer sehr langen und berühmten Straße, in der es viele jüdische Geschäfte gab. Diese Straße kommt in allen Büchern über jüdisches Leben in Warschau vor dem Holocaust vor.

Die Familie meiner Tante war finanziell auch nicht schlecht gestellt. Sie hatten eine Tochter, die hieß Friederike und war zwei, drei Jahre älter als ich. Mit Friederike verstand ich mich auch nicht besonders, denn erstens war sie dumm, zweitens lernte sie sehr schlecht und drittens waren wir auf demselben Gymnasium. Wenn ich die Klasse verlassen musste, weil ich den Unterricht gestört hatte, musste ich durch ihre Klasse, und sie petzte das meiner Mutter: ‚Die Mila ist schon wieder aus der Schulstunde geflogen!’ Ich war aber eine gute Schülerin! Und ich hatte sehr gute Zensuren auf meinem Maturazeugnis. Friederike wurde von ihren Eltern ausschließlich als Kandidatin zum ‚guten Heiraten’ erzogen. Sie verbrachte die meiste Zeit vor dem Spiegel, ich aber war in einer ganz anderen Phase: Ich versuchte auch, mit allerdings beschränkten Mitteln, mich gut anzuziehen, war aber immer sehr beleidigt, wenn man nur mein Äußeres sah. Ich wollte immer, dass man unbedingt gleich meinen Intellekt durchleuchtet. Die Friederike ließ das alles kalt, lieber war sie auf der Suche nach einer ‚guten Partie’. Sie heiratete auch wirklich einen Anwalt, der älter war als sie. Ich gefiel damals einem Studenten vom vierten Jahr. Das heißt, er war vier oder fünf Jahre älter als ich. Da dachte ich, der ist verrückt, das ist ein alter Mann, was will der von mir! Und als Friederike 1938 den Anwalt Stützer heiratete, dachte ich auch so ähnlich. Ich war nicht die Einzige, die so dachte. Aus meiner Klasse, es waren alles jüdische Jugendliche, wollten höchstens 25-30 Prozent nach der Matura heiraten. Die anderen wollten weiter studieren.

In Polen war das so: Wenn man Akademiker war, auch als Jude, kam man, glaube ich, zwangsläufig in so eine Unteroffizierschule. Man nahm den Mann von Friederike also 1939 in die Armee, und er kam entweder in den Kriegsgeschehnissen um oder in einem Lager in Russland. Aber sein jüngerer Bruder überlebte. Friederike starb im Warschauer Ghetto. Als ich nach dem Krieg eine Freundin in London besuchte, sagte sie mir, sie sei mit einem Stützer befreundet, und er wäre der Bruder des Mannes meiner Cousine Friederike.

Mein Vater hatte noch eine Schwester, deren Namen ich nicht weiß. Sie sei verrückt geworden, sagte man in der Familie, aber genau weiß ich es nicht. In der Zeit des Ersten Weltkrieges sprengten die Russen in Warschau eine Brücke. Angeblich war sie in der Nähe, und seitdem sprach sie nicht mehr und lebte in einer Anstalt. Damals sperrte man solche Leute hinter Gitter. Solange ich denken konnte, war sie in dieser Anstalt. Ich war mit meinem Vater unzählige Male in dort in der Nähe von Warschau, Tworki heißt die Anstalt, und sie existiert noch heute. Ich habe diese Schwester nie gesehen, denn Kinder ließ man nicht in die Anstalt hinein. Ich fragte auch meinen Vater nicht über die Tante aus, ich akzeptierte einfach, dass es so war.

Diese Schwester meines Vaters hatte eine Tochter Rosa, die auch in einer Wohnung im Haus wohnte. Ich ging sie gern besuchen, sie unterrichtete mich sogar eine kurze Zeit in französischer Sprache. Für die Familie hatte sie einen Makel, weil sie von ihrem nichtjüdischen Freund, der schon etwas älter war, ein Kind hatte. Damals war es noch ein Baby. Es wurde von der Familie nicht gern gesehen, dass ich sie besuchte, aber für mich war sie interessant. Wahrscheinlich hatte sie eine etwas andere Einstellung, als damals üblich, Kindern gegenüber. Sie achtete vielleicht meine Ansichten und sprach mit mir über Dinge, über die meine Eltern mit mir nicht gesprochen hätten. Rosa und ihr Kind kamen im Holocaust ums Leben.

Als der Großvater gestorben war, das war vielleicht Ende der 1920er-Jahre, zerfiel die Gemeinsamkeit, jede Familie feierte die Feste in ihrer eigenen Wohnung. An Familienfeiern kann ich mich später nicht erinnern.

Die Großeltern mütterlicherseits hießen Katz. Auch diese Großmutter kannte ich nicht. Ich war als Kind niemals in dem Ort Narewka, in dem die Großeltern lebten und meine Mutter und ihre Geschwister geboren wurden. Aber den Großvater kannte ich, denn jedes Jahr, bis zu seinem Tod, besuchte er uns für einige Tage in Warschau. Auch zu diesem Großvater hatte ich keinen näheren Kontakt. Als ich in die Volksschule ging, starb er. Man teilte wahrscheinlich meinen Vater telefonisch mit, dass er gestorben sei, und mein Vater verheimlichte das erst einmal vor meiner Mutter - es fiel ihm so schwer, ihr den Tod ihres Vaters mitzuteilen. Als ich an diesem Tag aus der Schule kam, klopfte ich wie immer an unsere Wohnungstür und hörte in der Wohnung meine Mutter schrecklich weinen. Auf der Stiege vor unserer Wohnungstür stand immer eine Kiste für Kohlen, und ich setzte mich auf diese Kiste und fürchtete mich davor, die Wohnung zu betreten, denn niemals vorher hatte ich meine Mutter so schrecklich weinend erlebt. Ich war damals vielleicht sieben Jahre alt, denn meine Schwester war noch sehr klein.

In Narewka war ich im Jahre 1969 das erste Mal, da hatte mein Mann bereits die Bewilligung durch die polnischen Behörden bekommen, mit unseren Kindern nach Österreich zu übersiedeln. Ich bat ihn, mit mir in diesen Ort zu fahren, weil ich wusste, dass ich ohne ihn Narewka nie sehen würde. 1888 hatte Narewka ungefähr 860 Einwohner, davon waren 780 Juden. 1908 führte man über die Ortschaft die Eisenbahnlinie Hajnowka–Wolkowysk. Während des Zweiten Weltkrieges wurde das Städtchen nicht zerstört. In der Zwischenkriegszeit gab es in dem Ort kleine Industriebetriebe, eine Terpentinfabrik und die Glashütte von Hackiel und eine Windmühle. Natürlich war das jüdische Leben nach dem Zweiten Weltkrieg ausgelöscht, sicher lebte nicht einmal ein Jude mehr in Narewka. Es gab keine Synagoge, kein jüdischer Friedhof zeugte von der Existenz jüdischen Lebens vor dem Holocaust.

Meine Mutter hieß Marija und wurde 1896 in Narewka geboren. Sie absolvierte das Gymnasium, sprach Deutsch, Russisch und Polnisch. Während des Ersten Weltkrieges hat sie in der Post gearbeitet. Nachdem sie verheiratet war und Kinder bekommen hatte, hat sie ab und an in der Seifenfabrik meines Vaters ausgeholfen, aber meistens war sie zu Hause.

Meine Mutter hatte zwei ältere Schwestern und viele Brüder, von denen ich nur einen kannte. Eine Schwester hieß Bertha. Sie war verheiratet mit einem Mann, der eine Weinhandlung in Grodno [heute: Weißrussland] besaß. Sie hatten keine Kinder. Die andere Schwester hieß Sonja und war nicht verheiratet.

Der Bruder meiner Mutter, den ich kannte, hieß Joel Katz. Er war Kaufmann, besaß einen Holzhandel in Bialystok, war verheiratet und hatte einen Sohn, der Josef hieß. Manchmal besuchten die Geschwister meiner Mutter uns, aber dass meine Eltern zu ihnen gefahren wären, daran kann ich mich nicht erinnern. Meine Mutter war sicher froh, dass sie in so einer großen Stadt wie Warschau leben durfte.

Alle Geschwister meiner Mutter und ihre Familien wurden im Holocaust ermordet.

Mein Vater Israel Endler wurde 1890 in Warschau geboren; seine Muttersprache war Polnisch. Er hatte eine kaufmännische Ausbildung und war Seifenfabrikant. Er war als Geschäftsmann viel unterwegs. Die Firma war klein, und er versuchte, seine Ware zu verkaufen, indem er von Ort zu Ort reiste.

Meine Kindheit

Ich weiß, dass mein Vater meine Mutter kennen lernte, als er geschäftlich unterwegs war. Ich kann mir vorstellen, dass meine Mutter bei ihrem Bruder Joel war, als sie sich kennen lernten, weil ich glaube, dass mein Vater seine Ware nicht in so einem kleinen Städtchen wie Narewka es war, versuchte zu verkaufen, sondern eher in größeren Städten wie Bialystok. Aber ich weiß es nicht genau. Sie lernten sich gleich nach dem Ersten Weltkrieg - ich wurde 1921 geboren - kennen. Wahrscheinlich heirateten sie 1919 oder 1920, denn ich wurde am 9. Dezember 1921 in Warschau geboren. Meine Schwester Halina war fünf Jahre jünger als ich und wurde 1926 in Warschau geboren.

Als Kind hatte ich eine Kinderfrau, die sogar Deutsch sprach. Später waren es hauptsächlich Bauernmädchen, die meiner Mutter in der Wohnung halfen. Sie mussten sehr bescheidene Verhältnisse hinnehmen, denn sie schliefen auf einem Klappbett in der Küche, weil unsere Wohnung ja nur aus einem Wohnzimmer, Schlafzimmer, der Küche und einem kleinen Vorraum bestand. Außerdem war die Wohnung ziemlich dunkel, weil sie im ersten Stock lag. Wahrscheinlich schlief ich als Kind im Schlafzimmer meiner Eltern, aber später habe ich im Wohnzimmer auf einem Sofa geschlafen und meine Schwester im Schlafzimmer meiner Eltern.

Meine Hausaufgaben musste ich am Esstisch erledigen. Wir hatten in unserem Wohnzimmer ein ziemlich breites Fensterbrett. Wenn es warm war, machte ich die Aufgaben auf dem Fensterbrett. Uns gegenüber wohnte eine sehr fromme Familie. An Wochentagen war alles in Ordnung, aber wenn ich am Samstag meine Aufgaben für die Schule am Fensterbrett erledigte, sagte mein Vater: ‚Warum musst du diese Leute von Gegenüber ärgern?’

Unsere Urlaube verbrachten wir mit der Mutter in der Nähe von Vilnius, das ist jetzt Litauen. Als wir kleine Kinder waren, fuhr sie mit uns für zwei Monate, aber später, als wir in die Schule gingen, konnten wir nur mehr kürzere Urlaube machen.

Sie fuhr mit uns manchmal in die Landschaft, in der sie geboren wurde. Oft fuhren wir aber auch nur in die Nähe von Warschau in kleine Ortschaften oder wir mieteten einen Bauern mit einem Wagen und man fuhr auf Sommerfrische. Ungefähr eine Stunde von Warschau, man nannte es die ‚Linie’, befanden sich verschiedene kleine Orte. Die letzten Orte waren etwas vornehmer als die ersten Orte der ‚Linie’. Wir nahmen uns eine Wohnung, und der Vater kam Freitag in der Früh oder vor dem Schabbat mit der Bahn und fuhr Samstagabend oder Sonntag in der Früh zurück. Wenn wir auf längere Zeit weg fuhren, nahmen wir unser eigenes Geschirr und unser Bettzeug mit. Im Urlaub kochte Mutter für uns, manchmal half ein Bauernmädchen. Wir spielten, im Urlaub spielte auch meine Mutter mit uns, und es gab Seen in dieser Gegend. So konnten wir auch im Wasser baden. Wenn meine Mutter keine Hausarbeit verrichtete oder mit uns spielte, las sie Bücher und Zeitungen.

Ich ging zwei Jahre in die private Volksschule. Ich war nicht so wahnsinnig fleißig, aber ich musste meine Aufgaben machen, das war meine Pflicht. In dieser Zeit ging es meinen Eltern wahrscheinlich finanziell nicht so schlecht, sonst hätten sie sich die Privatschule nicht leisten können. Dann nahmen sie mich von dieser Schule, und ich musste vier Jahre auf eine kostenlose öffentliche Schule gehen. Erst das Gymnasium war wieder eine Privatschule. Ich hätte auch auf ein öffentliches Gymnasium gehen können, aber in Warschau war es für jüdische Kinder wegen des Antisemitismus nicht so leicht, aufs Gymnasium zu kommen.

Religionsunterricht hatten wir in der Schule. Man musste eine gute Note haben, denn eine schlechte Note in Religion, egal in welcher, auch der jüdischen, war für die Behörden ein Zeichen dafür, dass man einer kommunistischen Organisation angehörte. Aber man hatte als Jude auch noch andere, zusätzliche Schwierigkeiten, um auf eine höhere Schule zu kommen.

Meine Jugend

Auf meinem Gymnasium waren hauptsächlich jüdische Lehrer, die ziemlich schwer in öffentlichen Schulen untergekommen wären und sehr engagiert waren. Ich nehme an, meine Eltern gaben mich sicher sehr bewusst auf diese Schule, denn mit dem starken polnischen Antisemitismus wurde ich auf dieser Schule überhaupt nicht konfrontiert. In der Schule waren alle assimilierten jüdischen Kinder – es war ja keine jüdische Schule. Wir Kinder standen bewusst zu unserem Judentum und waren bewusste Bürger Polens, und Polen war unsere Heimat. Wir hatten damals sogar im polnischen Parlament jüdische Abgeordnete. Mitte der 1930er-Jahre, nach Hitlers Machtantritt, war es damit vorbei. Josef Pilsudski 10 war ein Diktator, aber er war jüdisch freundlich.

Ich hatte einen Cousin, ich weiß nicht genau, von wessen Seite er stammte, er ging in Breslau in die Schule. Der war 1938 als polnischer Jude aus Deutschland ausgewiesen worden. Einmal war er zum Mittagessen bei uns. Er hatte sehr rechte politische Ansichten, aber er erzählte genau über die ‚Judengesetze’ in Deutschland. Ich begann mich um 1935, im Alter von 14 Jahren, bereits für Politik zu interessieren. Damals begann bereits der polnische Faschismus. Ich lernte linke Studenten kennen und bekam eine linke Einstellung. Ich sagte zu meiner Mutter, ich war damals nicht einmal 16 und mein Cousin war mir zuwider: ‚Wenn dieser Henry, so hieß der Cousin, noch einmal von dir zum Mittag eingeladen wird, sag mir Bescheid, ich werde nicht zu Hause sein.’

Ich sah wirklich genug jüdisch aus, aber nie passierte es, dass ich auf der Straße beschimpft wurde, niemals erlebte ich so etwas! Einer Gymnastiklehrerin, sie war keine Jüdin, wurde nachgesagt, sie sei antisemitisch. Zufälligerweise traf ich sie nach dem Krieg, sie zerdrückte mich fast vor Freude darüber, dass ich am Leben geblieben war. Gut, viele Christen, die sich zum Antisemitismus vor dem Holocaust bekannten, änderten ihre Meinung, als sie sahen, was das bedeutet. In Polen gab es damals einen geflügelten Satz: Weg mit den Juden, Jüdinnen mit uns! Natürlich nur deshalb, weil die jüdischen Mädchen sehr hübsch waren.

In meiner Schule gab es ein Schultheater, in dem ich Mitglied war und unter der Führung von Lehrern an Theaterstücken arbeitete. Auch die Kulissen fertigten wir selbst an. Jedes Jahr wurde über das Thema abgestimmt, das wir darstellen wollten. Ich erinnere mich zum Beispiel an ein Thema, das hieß: Mein Lieblingsbuch. Man wollte den Lesestoff der Kinder beeinflussen. Dargestellt wurde das Fragment eines geschichtlichen Romans oder eines Krimis, von dem Krimi wurde natürlich abgeraten.

Ich war auch in dem literarischen Kreis und konnte sehr gut schreiben. Ich war ein Kind, das sich für verschiedenste Dinge interessierte. Während der Schulzeit besuchte ich auch Kurse über Biologie und Astronomie. Ich will damit natürlich nicht sagen, dass ich bereits als Intellektuelle geboren wurde, aber ich war immer ein bisschen reifer als viele andere Kinder und sehr früh an sozialen Dingen interessiert.

Das Gymnasium kostete theoretisch ziemlich viel Geld, aber praktisch, da die Lehrer sehr engagiert waren, bezahlten die Familien der Mädchen, die aus sehr reichen Häusern kamen, fast alles, und die meisten Kinder erhielten dadurch eine ziemlich hohe Ermäßigung. Aber mein Vater sagte nach der kleinen Matura, die mit der 10. Klasse endete [die kleine Matura dauerte 10 Jahre statt 12. Sie reichte als Voraussetzung für ein Studium nicht aus]: ‚Du hast eine kleine Matura, jetzt ist genug! Du bist nicht krumm, du bist nicht schief, du bist ganz hübsch, jetzt kannst du heiraten!’ Nun, ich veranstaltete erfolgreich einen riesengroßen Skandal. Ich sagte zu meinem Vater: ‚Ich will lernen, und wenn du nicht zahlen kannst, werde ich Nachhilfestunden geben und die Schule selber bezahlen. Wenn ich weiter zu Hause wohnen kann, schaffe ich das.’ Da ich Freunde in verschiedenen Milieus hatte, sah ich deutlich den Unterschied zwischen meinem typisch kleinbürgerlichen Zuhause und anderen Lebensformen. Mein Vater war in allen Beziehungen ziemlich konservativ, und darum waren wir fast immer unterschiedlicher Ansicht. Er war ein typischer kleiner Geschäftsmann, der die Familie ernähren wollte und dem es darum ging, dass seine Töchter sich anständig und angepasst benehmen. Wenn es nach meinem Vater gegangen wäre, wäre alles so geblieben wie es immer war. Meine Schwester und ich hätten vor allem anderen gut heiraten sollen. Meine Mutter rebellierte damals im Inneren gegen meinen Vater, denn sie war eine sehr kluge Frau und hat nicht gutgeheißen, was mein Vater sagte. Aber sie traute sich nicht, öffentlich Sturm zu machen. Und doch setzte sie sich immer irgendwie durch.

Meine Schwester war damals noch ein Kind und ziemlich faul. Ich fand, dass meine Schwester die Verwöhnte war. Wenn ich Geld für etwas ‚nicht Wichtiges’ von meinem Vater haben wollte - Taschengeld gab es ja damals nicht - schickte ich sie vor, denn ihre Chancen, dass sie etwas bekommt waren größer als meine.

Mein Vater erlaubte es, dass ich später in den Schulferien in ein Schullager fuhr, das weder koscher - die Lehrer waren ja nicht fromm - noch zionistisch war. Dort lernte ich einmal einen Studenten kennen - er hatte in der Nähe gezeltet - der sich in mich verliebte und mir nachher Briefe schrieb. Ich kam überhaupt nicht auf die Idee, dass er an mir interessiert sei. Ich war noch nicht einmal 17 Jahre alt und hatte noch keine Matura und ein 20 oder 22 Jähriger war für mich ein alter Mann. Mein Vater bekam durch die Briefe mit, dass ein jüdischer Bursche aus reichem Hause an seiner Tochter interessiert sei. Ich habe zu meiner Mutter gesagt: ‚Wenn er anruft, sag ihm, das ich nicht zu Hause bin.’ Da war mein Vater völlig entsetzt, weil ich so eine gute Partie wegschmeiße. Das charakterisiert, was er von Frauenemanzipation hielt.

Meine Freunde lernte ich meist in der Schule, durchs Schultheater und Kurse kennen, die wir gemeinsam besuchten. Ins Kino oder Kaffeehaus gingen wir wegen Geldmangel nicht, bei fortschrittlichen Freundinnen trafen wir uns auch zu Hause, wenn es deren Eltern erlaubten.

Mein Vater besaß den Talmud in hebräischer Sprache und andere religiöse Bücher. Ich sah nie, dass er irgendwo saß oder auf dem Sofa lag, so wie ich es tue, und ein Buch las. Aber meine Mutter las Romane, und sie war auch viel aufgeschlossener. Ich habe da so eine Theorie: Irgendwann in der Zeit des Ersten Weltkrieges, als sie noch nicht verheiratet war, hat sie wahrscheinlich irgendwo gearbeitet. Damals waren auch die Frauen zur Arbeit zwangsverpflichtet. Bestimmt hatte sie zu dieser Zeit irgendeinen deutschen Freund. Woher konnte sie sonst die deutsche Sprache, denn in diesem Teil Polens war das eine Seltenheit. In Galizien 5 sprach man jiddisch und deutsch, aber da wo meine Mutter lebte, sprachen die Leute russisch und polnisch. Meine Mutter besaß und las auch viele Bücher in deutscher Sprache, und auch ich lese seit meiner Kindheit viele Bücher.

Wenn ich an das kulturelle Leben meiner Eltern denke und es mit meinem kulturellen Leben vergleiche, war ihres sehr arm. Sie gingen wenig ins Theater, und wenn, dann sahen sie sich Operetten oder Revuen an. Zweimal nahmen sie mich in eine Revue mit.

In unserer Gegend waren alle Juden koscher, es gab sehr viele koschere Geschäfte. Wir wohnten in einer Strasse, die sehr lang war. In einem Teil lebten die Juden - der einzige Nichtjude in unserem Haus war der Herr Stanislaw, der Hausbesorger - im anderen Teil die Christen. Unserem Haus gegenüber stand eine katholische Kirche, das einzige Gebäude, das den Feuersturm im späteren Warschauer Ghetto [siehe: Aufstand im Warschauer Ghetto] 11 überlebte.

Die große Synagoge war nicht in unmittelbarer Nähe, deshalb beteten mein Vater und meine Mutter zu den großen Feiertagen in einem Bethaus, das wenige Häuser von unserem Haus entfernt war. Mein Vater war streng gläubig und befolgte alle Regeln: Er betete täglich und am Freitagnachmittag, zu Beginn des Schabbat, rauchte er nicht mehr, und das Licht wurde nicht angezündet. Samstags wurde nicht gekocht, das Essen war komplett vorbereitet. Ich erinnere mich an ein einziges Mal, dass mein Vater die Küche betrat. Er hatte ein Messer, das für Fleisch war, beim Milchigen erwischt. Meine Mutter in ihrer Not sagte, das sei wahrscheinlich das Kindermädchen gewesen. Mein Vater steckte sofort das Messer in der Küche in einen Topf mit Erde.

Mein Eindruck ist, dass meine Mutter weit weniger religiös war, als mein Vater. Ich kann das nicht genau analysieren, aber meine Mutter benahm sich die ganze Zeit sehr tolerant mir gegenüber, sie bestrafte mich auch nie. Mein Vater erwischte mich einmal, als ich am Telefon über eine Summe Geld sprach, die ich für die Interbrigadisten im Spanischen Bürgerkrieg 12 sammelte. Er war im Nebenzimmer, und plötzlich kam er und fragte: ‚Was ist das für Geld, woher hast du so viel Geld?’ Daraufhin musste ich gestehen, und er sagte: ‚Warum mischst du dich da ein, das ist nicht deine Sache!’ Er war eindeutig konservativ, regimetreu und glaubte, wenn man alles macht, wie sie wollen, dann passiert einem nichts.

Zionistisch waren wir alle nicht. Ich hörte niemals ein Gespräch über Emigration nach Palästina oder so etwas. Vielleicht gab es diese Gespräche unter den Erwachsenen, aber vielleicht war das auch eine Frage des Geldes, wir waren Leute, die nie im Ausland waren.

Während des Krieges

Der Krieg brach am 1. September 1939 13 aus. Meine Freundin und ich fuhren Ende August mit der Straßenbahn zur Technischen Universität, um unsere Papiere für das Studium einzureichen. Ich wollte Chemie studieren, es war mein Wunsch, einmal als Chemikerin zu arbeiten. Im Zentrum der Stadt hörte ich, dass kleine Buben laut schreiend die ‚Extraausgabe’ einer Zeitung verteilten. Ich sagte zu meiner Freundin, dass ich aussteige, weil ich sehen muss, was in der Zeitung steht. Der Krieg lag bereits in der Luft! Als ich über die Mobilmachung der Männer in der Zeitung las, sagte ich zu meiner Freundin: ‚Ich gebe meine Papiere nicht her, der Krieg ist so gut wie sicher.’ Sechs Tage später waren die Deutschen vor Warschau. Die Männer und die jungen Leute versuchten zu fliehen. Auch ich wollte weg, weil ich ahnte, dass es schlimm werden würde.

Ich war hundertprozentig davon überzeugt, dass man fliehen muss. Die polnische Regierung sagte: ‚Wir sind stark, wir werden kämpfen und wir werden siegen!’ Und in meinem kleinen Gehirn - damals glaubte ich allerdings, ich sei wahnsinnig erwachsen und weiß schon alles - wusste ich in dieser Zeit, dass der Kampf gegen die Deutschen verloren war. Warschau fiel nach drei Wochen in die Hände der Deutschen.

Mein Vater - das war eine Katastrophe - wollte mich nicht gehen lassen. ‚Du verlässt die Familie?’ sagte er, und ich blieb. Ich war die einzige Person Lebensmittel besorgte - meine Schwester war 12 Jahre alt, meine Mutter dicklich und keine Anstrengungen gewöhnt, mein Vater war wahrscheinlich Herz- und Nierenkrank und schwitzte immer- und sich nach Wasser anstellte, denn es gab keines mehr.

Als die Deutschen in Warschau einmarschierten stand ich mit den Händen zu Fäusten geballt auf der Strasse. Sie marschierten ein wie die Helden: schwarz gekleidet, mit Panzern und mit überheblichen Gesichtern. Ich lief nach Hause und kämpfte mit meinen Eltern, ich wollte, dass wir zusammen fliehen. Mein Vater sagte: ‚Was willst du, du bist ein Kind, du verstehst nichts, das ist alles übertrieben.’ Und meine Mutter sagte: ‚Weißt du, die Deutschen sind doch ein zivilisiertes Volk, denk an Goethe und Schiller!’ Ich musste einsehen, dass es aussichtslos ist. Zwei Jahre vor dem Krieg war die wirtschaftliche Lage besser geworden: meine Eltern hatten Möbel und solche Sachen gekauft, und daran klammerten sie sich. Dann kämpfte ich um meine Schwester. Da bekam mein Vater wirklich einen Wutanfall. ‚Was bildest du dir ein, du bist nicht erwachsen!’ Daraufhin zog ich zu meiner Freundin Halina Altmann. Sie hatte sehr fortschrittliche Eltern, die Mutter war damals sogar für ihre politische Überzeugung im Gefängnis, oder schon entlassen, ich weiß das nicht mehr so genau. Sie waren alle links und beschlossen zu flüchten. Halina floh nach Lemberg [heute Lviv, Ukraine] und studierte an der Universität. Ihre Eltern und ihr jüngerer Bruder flohen nach Lutzk, einem kleinen Ort, der unter russischer Herrschaft war und heute in der Ukraine liegt. Der Vater war gerade auf einer Dienstreise in Kiew, als die Deutschen in Lutzk einmarschierten und die Mutter und den Bruder von Halina ermordeten. Halina und ihr Vater überlebten den Holocaust.

Flucht nach Lemberg

Ich terrorisierte von außen meine Eltern und sagte, ich käme nur dann zurück, wenn sie wenigstens mich gehen ließen. Ich war noch nicht volljährig, aber es fehlten nur ein paar Monate.
Bereits kurze Zeit nach dem Einmarsch der Deutschen nach Warschau sah ich, wie man auf einem Markt einem Juden den Bart abschnitt. Ich sagte zu meinen Eltern: ‚Ich weiß, ich habe hier keine Chance. Ihr habt auch keine Chance, aber ich kann euch nicht zwingen mitzukommen.’ Mein Vater blieb stur, es kam für ihn nicht in Frage, mich gehen zu lassen, und in dem Moment sagte meine Mutter zu meinem Vater, sie brachte wahrscheinlich ihren ganzen Mut auf: ‚Weißt du was, ich kann für Mila die Verantwortung nicht übernehmen, ich weiß nicht, was passieren wird.’ Daraufhin stimmte mein Vater zu. Seine Bedingung war, ich dürfe nicht mit allen ‚Verrückten’ gehen, er besorgte ein Taxi für mich. Mit dem Taxi sollte ich zum Bruder meiner Mutter, Onkel Joel, nach Bialystok fahren, und der werde sich schon um mich kümmern. Mein Vater steckte noch 100 Zloty in meine Schuhe, was überhaupt keinen Sinn hatte, denn mit dem Geld konnte ich überhaupt nichts mehr anfangen.

Ich besitze kein einziges Foto von meinen Eltern und meiner Schwester, denn mein Vater kontrollierte noch meinen Rucksack, und er fand ein Kuvert mit Fotos, das ich eingesteckt hatte. Er nahm alle Fotos aus dem Kuvert, nur Fotos von mir ließ er drinnen und sagte: ‚Wenn du dich gefährden willst, bitte, aber du wirst nicht die ganze Familie gefährden.’ Darum besitze ich kein einziges Familienfoto.

Mit mir fuhr eine Frau mit einem Baby, ihr Mann war schon auf der russischen Seite. Aber wir wussten nicht, dass am 17. Oktober 1939 die Teilung Polens durch den Hitler-Stalin-Pakt 14 in deutsches und russisches Gebiet stattgefunden hatte. Das Taxi kam gerade mal ganze 20 Kilometer. Dann konfiszierten es die Deutschen. In diesem Durcheinander sagte die Frau mit dem Baby zu mir, sie gehe wieder zurück. Ich bat sie, zu meinen Eltern zu gehen und ihnen zu erzählen, sie habe mich aus den Augen verloren. Ich schloss mich daraufhin absolut fremden Leuten an, und wir gingen zu Fuß weiter. Ich glaube, es waren ungefähr 300 Kilometer bis nach Bialystok [heute Weißrussland]. Das war ein bisschen ein Schafgefühl - alle gehen, ich gehe auch. Manchmal nahm uns irgendein Bauer mit seinem Fuhrwerk mit, Autos fuhren kaum, denn erstens gab es nur wenige Autos, und diese wenigen Autos hatten die Deutschen requiriert.

Wie viele Tage wir unterwegs waren, weiß ich nicht. Halb verhungert und halb verdurstet bekamen wir manchmal etwas Milch von Bauern. Geld spielte überhaupt keine Rolle mehr. Aber wenn man ein Stück Seife hatte, und ich hatte ein paar Stück Seife - das hatte mein Vater richtig erkannt - konnte man sie gegen Lebensmittel eintauschen.

Wir kamen an die Demarkationslinie und bei meiner Gesinnung damals glaubte ich, dass die Sowjets an der Grenze stehen und auf mich warten. Zufällig war gerade kein deutscher Posten da, und wir liefen schnurstracks auf die sowjetische Seite. Der russische Grenzsoldat nahm den Karabiner, hielt ihn auf uns und sagte: ‚Stoi! Zurück!’

Dreimal versuchten wir herüber zu kommen, dreimal übergaben uns die Russen zum Glück nicht den Deutschen, das war so ein neutraler Streifen. Dann beschlossen wir - ich war die Jüngste - wir gehen ins Dorf und versuchen, einen Bauern zu finden, der uns über die grüne Grenze fährt. Der Bauer, den wir fanden, gehörte zu einer deutschen Minderheit, die sehr arm war. Er fuhr uns ein Stück mit seinem Boot. ‚Zur Sicherheit’, wie er sagte, nahm uns dieser Bauer allen Schmuck, auch meine Uhr und meinen Ring, den mir mein Onkel Ignatz aus Südamerika geschenkt hatte, ab. Diese Flucht missglückte, aber wir schafften es dann doch, illegal die Grenze zu passieren. Ich verkühlte mich, es war Oktober und die Nächte waren schon kalt. Mit 17 Jahren denkt man nicht so viel an Krankheiten, denn ich hatte einen Mantel, den ich aber vergessen hatte anzuziehen. Als ich in Bialystok bei meinen Verwandten ankam, öffnete die Frau von Onkel Joel die Tür, schaute mich an und wollte mich nicht hereinlassen, weil sie mich nicht erkannte - in so einem schrecklichen Zustand war ich. Sie hat geglaubt, vor ihr steht eine Bettlerin.

Am nächsten Tag hatte ich Fieber, aber als ich ein bisschen zu mir kam, übernahm mein Onkel Joel, im Namen meines Vaters, die Führung. Er sagte, dass seine liebe Schwester Marija immer so wahnsinnig tolerant ist und das sei nicht gut für die Kinder, und jetzt werde er mir zeigen, was Ordnung sei. ‚Du bleibst hier, arbeiten kommt überhaupt nicht in Frage, wir werden schon einen Partner für dich finden.’ Als ich dann gesund war, habe ich gesagt: ‚Weißt du was, ich bin ein Mensch, und du bist auch nicht mein Vater, und außerdem bin ich fast volljährig!’ Und er sagte: ‚Du bist ein Kind!’ Ich wollte mit ihm keinen großen Streit, also ging ich den nächsten Tag ins Zentrum der Stadt und fand eine Flüchtlingsorganisation. Ich hatte kein gültiges Geld, und meine Schuhe waren zum wegschmeißen. Von der Flüchtlingsorganisation erhielt ich kostenlos ein Ticket nach Lemberg, ging zu meinem Onkel und sagte: ‚Morgen fahre ich nach Lemberg!’ Selbstverständlich gab es wieder einen ähnlichen Skandal wie zu Hause. Aber ich ließ mich nicht abhalten, ich wollte studieren und in Bialystok gab es keine Möglichkeit dazu. Der Onkel sagte: ‚Du kennst doch dort keinen Menschen!’ Ich sagte: ‚Aber ich gehe doch nicht in die Wüste!’

Als ich am Abend in Lemberg aus dem Zug stieg, stand ich auf dem Bahnhof wie eine arme Waise. Ich war niemals vorher in dieser Stadt. Ich wusste, dass Lemberg ein kulturelles Zentrum ist, mehr aber auch nicht. Eine Frau sprach mich an und sagte zu mir:
‚Mädchen du bist sicher ein Flüchtling!’
‚Ja!’
‚Hast du jemandem, wo du schlafen kannst?’
‚Nein!’
‚Du kannst bei mir schlafen. Ich habe leider nur eine sehr kleine Wohnung, aber ich lege dir eine Matratze in die Badewanne, und dort kannst du schlafen.’
Ich sagte: ‚Wissen Sie, ich will auf die Uni!’ Meine Wohltäterin war eine Lehrerin. Ich sagte: ‚Ich habe überhaupt kein Geld, aber auf der Uni habe ich vermutlich sehr viele Freunde.’ Ich kannte ja aus Warschau viele junge Leute, auch ältere Studenten.

Am nächsten Tag schrieb ich meinem Onkel: ‚Bin angekommen!’

Und wirklich, ich hatte auf der Uni viele Bekannte. Ich war die Jüngste von allen, und alle fühlten sich verpflichtet, mir zu helfen. Es war Anfang November und die Prüfungen waren schon vorbei. Aber es gab ein Studentenkomitee, denn es war ein außergewöhnlicher Jahrgang. Es waren viele Leute, die niemals die Uni hätten betreten dürfen, Juden und Kommunisten. Und sie hatten erkämpft, dass wir eine außerordentliche Prüfung ablegen durften, um zu studieren.

Mit dem Wohnen allerdings war es kompliziert. Im Studentenheim herrschte ein so genannter ‚Kommandant’, das war ein älterer Student. Zu meinem Unglück besaß ich einen Mantel, den mir meine Mutter zur Matura hatte anfertigen lassen. Dieser Mantel hatte einen Persianerkragen. Der ‚Kommandant’ des Studentenheimes beschloss, wer einen Mantel mit einem Persianerkragen trägt, ist reich. Ich hatte überhaupt kein Geld und konnte mir keine Wohnung leisten. So lebte ich zwei Monate illegal, da wo ich schlief, eine Nacht hier, eine Nacht dort, gab man mir auch etwas zu essen. Ich musste viel lernen und die Prüfungen schnell absolvieren. Im Juni hatte ich maturiert, jetzt musste ich Mathematik-, Chemie-, und Physikprüfungen ablegen. Alle meine Freunde lernten mit mir, damit ich die Prüfungen gut bestehe, und ich schaffte es. Mein Traum erfüllte sich, ich konnte mit dem Chemiestudium beginnen.

Durch einen Trick bekam ich nach zwei Monaten doch einen Platz im Studentenheim. Nach den Prüfungen bekam ich auch ein Stipendium, aber von diesem Stipendium konnte man nicht leben und nicht sterben. Ich arbeitete neben dem Studium - Böden waschen und Pullover für ein Geschäft stricken. Eine Geschäftsfrau hatte Wolle versteckt, und ich strickte für das Geschäft die Pullover, was verboten war. Übrigens hasse ich stricken. Meine dritte Arbeit war die verwegenste, weil ich überhaupt kein Talent zum freien Zeichnen habe. Ich zeichnete für die englische Fakultät Tafeln zum Veranschaulichen der Vokabeln für den Sprachunterricht. Körper brachte ich irgendwie aufs Papier, aber die Köpfe zeichnete ein Freund, der Architektur studierte, der kam jeden Abend, um mir zu helfen.

Besonders auf den Universitäten gab es einen schrecklichen Antisemitismus. Polnische Nationalisten setzten durch, dass Juden und Nichtjuden getrennt in den Klassen sitzen mussten - Bank-Ghetto nannten wir das - und sie zettelten ständig Schlägereien an.

Zwei Jahre erlebte ich diesen ganzen realen Sozialismus. Schon in Warschau hatte ich ‚Das Kommunistische Manifest’ gelesen und glaubte, dass das sowjetische Russland ein Paradies ist. Das Materielle war sowieso ausgeblendet, wer dachte schon an so etwas! Einmal sah ich einen sowjetischen historischen Film über die Zarenzeit gegen den Imperialismus, wo unter anderem auch auf polnische Fahnen mit Füßen getrampelt wurde. Ich war entsetzt darüber - ich war doch eine polnische Patriotin.
Manchmal ging ich zu den älteren Studenten, um sie auf bestimmte Dinge, die meiner Meinung nach politisch nicht korrekt waren, aufmerksam zu machen. Aber immer hatten sie irgendeine Ausrede: Ja, das sind Fehler, aber das Prinzip ist richtig!

Meinen späteren Mann, Martin Ratz, lernte ich in Lemberg auf der Universität kennen. Auch er musste die Aufnahmeprüfung für die Universität später machen, denn er war als feindlicher Ausländer - für die Österreicher war er Pole und für die Polen war Österreicher - von den Polen in Lemberg nach dem Einmarsch der Deutschen eingesperrt worden und 1939 von den Russen, als sie Lemberg besetzten, entlassen worden.

Es gab damals in Lemberg einen Laden in der Uni, da konnte man Zeichenpapier, Tusche und solche Sachen bekommen. Ich traf ständig einen ziemlich feschen jungen Mann im Dekanat, wo man Bons für das Studienmaterial bekam - das war der Martin, der mein Freund wurde.

Mein Mann, Martin Ratz, wurde am 14. April 1921 in Wien geboren. Sein Vater hieß Alexander, seine Mutter Sophie, sie kamen aus Brody in Galizien nach Wien. Wann das war, weiß ich nicht. Martins Schwester Hedwig Charlotte wurde 1924 in Wien geboren. Der Vater war wahrscheinlich Kaufmann. Er arbeitete in Wien in einer Firma, ich weiß, es war eine Firma, die Bleistifte und solche Sachen verkaufte. Die Familie übersiedelte im Jahre 1926 nach Krakau. Ich vermute, der Vater hatte in Krakau Verwandte, und er hatte dort bessere Verdienstmöglichkeiten. Leider starb er im Jahre 1931 oder 1932 an einem Herzinfarkt.

Sophie Ratz widmete sich ihren Kindern und blieb in Krakau. Wovon sie lebte, weiß ich nicht, vielleicht vom Besitz oder Verwandte unterstützten sie. Als mein Mann im Gymnasium war - aber das ist alles meine Vermutung - beschloss sie, ihn nach Wien zu ihrer Schwester zu schicken, damit er eine bessere Matura machen kann, als er in Krakau gekonnt hätte. 1936 fuhr Martin nach Wien zu seiner Tante, die in der Rechten Wienzeile wohnte. 1938, ein Jahr vor der Matura, wurde er als polnischer Jude aus Österreich ausgewiesen.

Am 23. Juni 1941 hätte ich eine wahnsinnig schwierige Prüfung in Mechanik haben sollen. Ich war im vierten Semester, und in der Früh, es war Sonntag, der 22. Juni, kam um sechs Uhr eine Kollegin, ich kannte sie noch aus der Schule, und sagte: ‚Es ist Krieg!’ Wir haben geglaubt, sie ist verrückt, und in dem Moment krachte es. Nach ein paar Minuten verstanden wir, dass das keine Übungen waren. Am nächsten Tag sollten wir fliehen, aber dann hieß es, die Deutschen seien abgewehrt worden. Der Direktor der Uni versammelte uns alle, man solle keine Panik machen, es sind Prüfungen, man solle ordentlich zu den Prüfungen gehen. Martin war ein Jecke [deutscher Jude, steht für besonders ordentlich und gesetzestreu], er hielt sich an die Anweisungen und ging, ich glaube es war der 28. Juni, brav zur Prüfung.

Ich meldete mich mit zwei Freundinnen freiwillig zur Armee, wir wollten gegen Hitler kämpfen, aber man wollte uns nicht nehmen, weil wir keine Ausbildung hatten. Da erzählten wir, wir hätten in der Schule so ein Fach gehabt, da wäre man als Kriegsvorbereitung zur Krankenschwester ausgebildet worden. Daraufhin wurden wir als Hilfskrankenschwestern aufgenommen. Im Gebäude der Uni war ein Lazarett eingerichtet, aber es gab noch keine Verletzten.

Martin hatte einen Onkel und eine Tante, die eine Tochter hatten, in Lemberg. Zu denen ging er nach der Prüfung, um gut zu Essen. Er saß also an dem Tag, als die Deutschen Lemberg überfielen, bei seiner Tante und aß. Sie hatte ihm eine Eierspeise gemacht, plötzlich kam der Onkel und sagte: ‚Was machst du hier?’ Stolz sagte Martin: ‚Ich habe meine Prüfung bestanden!’
‚Du bist verrückt, die ganze Stadt flieht. Geh sofort ins Heim, hole deine Sachen und verschwinde!’ Die Familie in Lemberg überlebte den Holocaust nicht.

Ich wiederum fühlte mich mobilisiert. Meine Freundin und ich arbeiteten sehr fleißig: Wir schleppten Betten und Matratzen, dann schickte man mich in ein Krankenhaus Medikamente holen. Ich ging durch die Stadt, die evakuiert wurde und sah nichts. Ich war so mit meiner Mission beschäftigt, dass ich nicht sah, was um mich herum geschah. Stolz brachte ich die Medikamente, und am Abend dieses Tages, die Stadt war ruhig, man hörte von weitem Artillerie, sagte ich zu meinen zwei Freundinnen: ‚Wisst ihr was, ich fühle mich wie in Warschau, bevor man Warschau aufgegeben hat.’ Mit uns war ein Mädchen, die als Heldin im Kampf um Warschau am Ende des Krieges fiel. Sie war zwei Jahre älter als ich, und sie war päpstlicher als der Papst. Sie beschimpfte mich, dass ich eine Defätistin sei, wie könne ich so etwas sagen. Ich sagte: ‚Weißt du was? Wir sind alle erwachsen und nicht miteinander verwachsen, ich gehe, ich fliehe!’

Wir gingen in den ersten Stock, in die Verwaltung, kein Mensch war da, kein Direktor - niemand! Man hatte uns einfach vergessen. Ich war nicht von Warschau zu Fuß den ganzen Weg gegangen, hatte meine Familie zurückgelassen, um hier in die Hände der Deutschen zu fallen. Wir gingen in das Studentenheim, es war fast leer. Es fielen schon Bomben, und es wurde bereits vom Dach einer Kaserne, die sich gegenüber der Universität befand, geschossen. Wahrscheinlich waren das ukrainische Nationalisten, aber wir wussten das nicht. Die ganze Macht in der kurzen Zeit, bevor die Deutschen Lemberg eroberten, lag in den Händen der ukrainischen Nationalisten. Ich werde bis zu meinem Tode meine Angst vor meinen ukrainischen Studienkollegen nicht vergessen. Vielleicht ist das eine Sünde, aber ich muss sagen, dieser ukrainische Nationalismus war schrecklich. Aber viele waren begeistert davon, hatte dieser Nationalismus der Ukraine doch zur Freiheit verholfen. In Lemberg lebte eine große ukrainische Minderheit, sie arbeiteten von Anfang an mit den Deutschen zusammen und waren schreckliche Antisemiten. Einer von dieser Gruppe kam zu mir, klopfte mir auf die Schulter und sagte: ‚Na Mila, mit den Deutschen wird das gut werden, endlich bekommen wir eine Ordnung!’ Ich war entsetzt, als ich das hörte und antwortete: ‚Das werden wir ja sehen.’ Ich sagte zu den anderen: ‚Ich gehe sofort! Und ich gehe nicht durch die Tür, sondern durchs Fenster, unsere ukrainischen Kollegen könnten uns umbringen.’

Man kam gut durchs Fenster auf eine Wiese. Kaum einer unserer kleinen Gruppe Mädchen kannte sich in Lemberg aus. Zwei Mädchen waren aus Warschau, eine war aus irgendeinem Städtchen, dort wo die damalige Grenze mit der Ukraine ist, aber keine war aus Lemberg. Wir gingen zu Fuß mit schon flüchtenden russischen Truppen. Es war Nacht, und ich hatte keine Ahnung, wo Martin geblieben war. Bereits am nächsten Tag war Lemberg von den Deutschen besetzt.

Flucht nach Stalingrad

Wir gingen die ganze Nacht. In der Früh kamen wir in ein Städtchen, das heißt Przemyslany [heute: Ukraine]. In diesem Ort wollten wir uns ausruhen. Ich klopfte an das erste Häuschen. Das war ein Schuster, und es waren wahnsinnig arme Leute. Das war eine Armut, die ich nicht kannte. Wir benahmen uns fast wie Okkupanten - wir brauchten Platz, um zu schlafen. Nach ein paar Stunden gingen wir in die Stadt und sahen einen Bus, um den wahnsinnig viele sowjetischen Parteiangestellte mit Sack und Pack standen. Wir hatten jeder einen Rucksack, und im Rucksack war fast nichts. Man kam nur in den Bus hinein, wenn man auf einer Liste stand. Der Bus sollte nach Kiew fahren. Auf normale Weise hatten wir überhaupt keine Chance mitzufahren. Aber wir waren jung und stark, und Gewalt rettete uns. Wir haben die anderen gestoßen und uns vorgedrängelt, um in den Bus zu kommen. Während der Fahrt hörten wir keine Bomben, es war Ruhe. Als wir in eine Stadt kurz vor Tarnopol [heute: Ukraine] kamen, war ein schrecklicher Bombenangriff. Vom Wald schoss man pausenlos auf die russischen Truppen, das waren die Ukrainer.

Als es wieder ruhig wurde, fuhren wir nach Tarnopol. Dort machte der Bus eine Pause. In dem Moment beschloss ich, in Tarnopol zu bleiben und auf Martin zu warten, denn mein Herz sagte mir, nur dort könne ich ihn noch treffen, denn Tarnopol war die letzte polnische Stadt vor der ehemaligen polnischen Grenze.

In der Nacht wurde ziemlich stark gebombt, aber wir schliefen im Rathaus auf dem Boden. In der Früh überlegten wir, was wir tun können. Wir hatten schon wenig Kraft, und dann traf ich meinen Mann, der einige Stunden später nachgekommen war. Martin trug seinen Herbstmantel aus Wien und um den Hals eine lange blaue Männerunterhose, die unten an den Hosenbeinen zugebunden war. In den Hosenbeinen befand sich Zucker, den er neben zerbombten Militärfahrzeugen gefunden hatte. Von diesem Moment an blieben mein Mann und ich zusammen.

Auf einem Güterzug flüchteten wir in Richtung Osten. Wir wussten nicht, wo wir uns befinden, wo der Zug stehen bleibt. Wir wussten einfach nichts, es war ein totales Chaos. Wir wollten nur weg von den Deutschen! Wir beschlossen, nach Kiew zu fahren. Da hörten wir Kiew sei schon eingekreist, Odessa sei schon eingekreist. Wir wollten aber unbedingt in eine große Stadt an eine Universität, um weiter zu studieren. Ich glaube, wir bestiegen zehn verschiedene Züge. Wir kamen in Dnepropetrowsk, einer ziemlich großen Stadt an und dachten, hier bleiben wir. Und in der Nacht wurde die Stadt das erste Mal bombardiert. Wir beschlossen, da wir kein Geld hatten, in irgendeiner Kolchose zu arbeiten. Der Ort hieß Kotelnikowo [heute: Russland], später tobten dort ziemlich harte Kämpfe.

Ich verdarb mir da meinen Magen mit einer fetten Schafsuppe, ich hatte niemals im Leben Schaffleisch gegessen. Alle glaubten, ich hätte Typhus, aber Martin beschloss, mich zu retten und mit mir in ein Spital zu fahren - in dem Ort gab es nämlich keinen Arzt. Wir fuhren mit einem Fuhrwerk zu einem Arzt, und als wir beim Arzt ankamen, war ich eigentlich schon gesund - ausgehungert, aber gesund. Da mein Mann eine gute Erziehung hatte, musste immer alles ordentlich zugehen, und so verkaufte er seine Uhr, das einzig Wertvolle, was er noch besaß. Auf dem Markt hätte er wahrscheinlich das Zehnfache bekommen, aber er ging in ein staatliches Geschäft, verkaufte die Uhr, und für das Geld kaufte er Fahrkarten für den Zug nach Stalingrad. Wir waren dann die Einzigen in der ganzen Sowjetunion, die mit Fahrkarten in einen Zug stiegen. Als ich das später Freunden erzählte, erzielte ich immer große Lacherfolge.

Mein Mann hatte eine kleine Verletzung am Bein durch Feldarbeiten mit einer Sense. Das wurde so schlimm, dass er in Stalingrad ins Spital musste. Durch eine falsche Diagnose wurde er unter Quarantäne gestellt. Ich blieb in einem Flüchtlingslager, wo man theoretisch aber nur 24 Stunden bleiben durfte.

Stalingrad war eine Industriestadt, und ich sah Annoncen einer Universität. Ich erkundigte mich, aber es gab keine chemische Fakultät. Wir hatten keine andere Möglichkeit: Wir mussten studieren oder arbeiten. In unserem Alter gab es niemanden, der nicht gearbeitet hat, denn der wäre zur Zwangsarbeit geschickt worden. Darum mussten wir die Fakultät wechseln. Ich vereinbarte, wenn mein Martin aus dem Spital kommt, machen wir die Prüfungen, bekommen ein Zimmer im Studentenheim und studieren Maschinenbau, und die Sache hat sich.

Geld hatten wir keines, Stipendium auch nicht. Zuerst lernte ich für die Prüfungen, und er arbeitete. Er war immer begeistert von Autos und arbeitete in einer Schlosserei. In dieser Zeit legte ich zwei Prüfungen in russischer Sprache ab, das war eine Qual.

Meine Mutter sprach sehr gut russisch. Mit ihrer Schwester und mit ihrem Bruder korrespondierte sie immer in russischer Sprache und mit ihrer Freundin sprach sie nur russisch. Einmal, ich erinnere mich genau, das ist ein charakteristisches Ereignis für die Vorkriegsverhältnisse in Polen, kam sie nach einem Treffen mit ihrer Freundin ganz verweint nach Hause. Antisemitismus in Polen war das eine, das andere war ein schrecklicher Russen- und Bolschewistenhass. Sie war mit ihrer Freundin im Kaffeehaus, und dann fuhren sie mit der Straßenbahn und sprachen russisch miteinander, woraufhin sie von den Mitreisenden als Bolschewiken beschimpft wurden. Mein Vater sagte: ‚Wie oft habe ich dir gesagt, in diesem Land liebt man diese Nachbarn nicht, und du sollst an öffentlichen Plätzen nicht russisch sprechen.’

Ich konnte die russischen Buchstaben damals nicht lesen, und als ich das Ukrainisch sah, auch so komische Buchstaben, beschloss ich, zwei solche Sprachen kann man nicht gleichzeitig lernen, und ich konzentrierte mich auf Russisch. [Anm. d. Red.: In der ukrainischen sowie der russischen Sprache werden kyrillische Buchstaben als Schriftzeichen verwendet] In Lemberg waren alle Vorlesungen noch in polnischer Sprache. Aber als wir nach Russland kamen, sprachen alle nur noch russisch. Es gab keine Lehrbücher, und ich schrieb immer alles mit der Hand mit, und diese Hefte gab ich dann auch den anderen zum Lernen. Daran konnte man sehr gut erkennen, wie sich meine Sprachkenntnisse entwickelten. Leider habe ich ein Heft, das ich nach dem Krieg nach Polen mitgenommen hatte, vor 30 Jahren, noch in Polen, weggeworfen. Es begann in polnischer Sprache, und mit der Zeit sieht man, wie ich die russische Sprache beherrschte und immer mehr russisch schrieb.

Mathematik war kein Problem für mich, das konnte ich, aber bei einer Prüfung musste ich einen hohen Hochofen beschreiben. Halb habe ich gesprochen und halb habe ich mit den Händen gezeigt. Das Stipendium hing davon ab, wie man die Prüfungen absolvierte. Wenn man drei ‚sehr gut’ hatte und die restlichen Fächer ein ‚gut’, bekam man ein Stipendium. Der Professor, ein alter Herr, sagte: ‚Ich sehe, dass sie es sehr gut können, aber an einigen Stellen habe ich sie doch nicht ganz verstanden.’

Das Stipendium reichte nicht zum Leben. Martin fand Arbeit in einer Baufirma. Im Oktober 1941 kamen die Deutschen gefährlich nahe und diese Firma sollte evakuiert werden. Martin sagte, er habe eine Frau, woraufhin sie das Ehezeugnis sehen wollten. Darum haben wir in der Mittagspause des 21. Oktobers 1941 geheiratet. Unsere Hochzeitskleidung bestand aus alten geflickten Sachen. Richtige Schuhe hatte ich auch nicht, aber das war unwichtig. Schlimmer war, dass ich aus Versehen unterschrieb, dass ich den Namen meines zukünftigen Mannes annehmen wolle. Ich hätte meinen behalten dürfen, denn die Dokumente, die ich mir in Lemberg erkämpft hatte, lauteten auf meinen Mädchennamen. Auf die Miliz gehen und den Pass wechseln, wäre eventuell als Ausländer gefährlich gewesen. Die Lage verbesserte sich, die Evakuierung fand nicht statt, und ich schob mein Heiratsdokument in eine Schublade

In Stalingrad erlebten wir den schrecklichsten Winter und die schrecklichste Hungerszeit des ganzen Krieges. Ich erinnere mich, am 9. Dezember habe ich Geburtstag, da bekam ich von meinen Kollegen zehn Kartoffeln geschenkt. Ein großes Problem waren immer die Schuhe. Ich lief praktisch den ganzen Krieg in Überschuhen herum. Aus Stoffabfällen fertigte ich Socken und eine Kappe für mich an.

Politisch waren wir ziemlich blind, aber wir waren auch vom Rest der Welt abgeschieden - es gab kein Radio, es gab nur einen Lautsprecher über den die offiziellen Nachrichten kamen. Wir wussten nichts über Europa, absolut nichts! Um eine Zeitung kämpfte man, um sich Zigaretten mit der Hand zu drehen und Machorka [sehr starker Tabak] rauchen zu können. Beide waren wir damals Raucher. Wir waren immer damit beschäftigt, Geld zu verdienen, um nicht zu verhungern und um studieren zu können. Für Männer war es leichter, eine Arbeit zu finden, denn sie sind körperlich im Vorteil. Wenn jemand erfuhr, dass zwei Waggons Salz gekommen waren, die ausgeladen werden mussten, da konnte ich nicht gehen, ich konnte keinen Sack Salz schleppen.

Wir hatten zwei Professoren und den Dekan, die sich unserer annahmen. Alles war chaotisch, aber die Solidarität zwischen den Menschen war sehr groß. Man bekam 300 Gramm Brot täglich, kein Fett, Öl war vergleichbar mit Maschinenöl. Zwei Mädchen, die auf der Abenduniversität studierten, arbeiteten in einer Brotfabrik und brachten uns manchmal etwas mit. Der Dekan hatte bemerkt, dass mein Mann zerrissene Schuhe anhatte und ließ ihm diskret ein paar Schuhe zukommen, die waren auch alt, aber nicht zerrissen.

Der Druck von oben, schnell mit dem Studium fertig zu werden, war sehr groß, weil am Anfang des Krieges viele junge Leute - Intelligenzler - in den Kriegsgeschehen ihr Leben verloren hatten, denn sie hatten keine Ahnung vom Kämpfen. Wenn so einer in die erste Schlacht kam, war er erledigt. Und dann stellte sich heraus, es gab keine Leute in den Betrieben. Darum sollten wir uns mit dem Studium beeilen.

Alle Studentenheime waren besetzt mit evakuierter Bevölkerung. Die Deutschen kamen ganz nah an Stalingrad heran, aber sie wollten wahrscheinlich die Stadt auf einmal einnehmen und begannen, Bomben abzuwerfen. Es gab keine Brücke, und die Wolga ist bei Stalingrad ziemlich breit. Eine einzige Straßenbahn ging nach Süden in Richtung Kaspisches Meer. Die Stadt zu versorgen war sehr problematisch.

Nach dem Angriff Deutschlands auf die Sowjetunion 1941 wurde am 7. September die Wolgadeutsche Republik 15 per Dekret aufgelöst und die gesamte Wolgadeutsche Bevölkerung, aus Angst vor Kollaboration mit den Deutschen, binnen weniger Tage nach Kasachstan und Sibirien deportiert. Auch aus Lemberg wurden im Winter des Jahres 1940 ‚unsichere Elemente’ nach Sibirien geschickt. Diese ‚unsicheren Elemente’, waren aber auch Flüchtlinge wie ich einer war. Das ging auch alles ganz schnell. Soldaten kamen, verhafteten die Leute, und sie wurden in Viehwaggons nach Sibirien transportiert. Die meisten starben unter den schrecklichen Lebensbedingungen, die sie dort erwarteten.

Wir wurden auf Schnellkurse geschickt, zum Beispiel Traktoristenkurse, um in der Wolgadeutschen Republik die Saat einzubringen. Wir kamen in ein Land, da standen bemalte Häuser, alles war anders als im übrigen Russland, ein Stückchen Deutschland in der Sowjetunion. Ein ganzes Land war nun ohne Menschen, das war sehr gespenstisch. In den leeren Häusern hingen Sprüche wie: ‚Morgenstund hat Gold im Mund’ und so etwas.

Wir waren ziemlich miese Fachleute. Der Martin war gut, weil er ein Autonarr war und seit seiner Kindheit Auto fahren konnte. Die Traktoren waren in einem schrecklichen Zustand, weil die guten Traktoren für die Armee gebraucht wurden. Die Steuer waren so desolat, dass gerade fahren kaum möglich war. Einige Wochen arbeiteten wir dort, aber nicht sehr erfolgreich. Für unsere Arbeit bekamen wir irgendeine Saat, aber der kaufmännische Sinn war bei uns beiden sehr schlecht entwickelt. Statt das Korn zu verkaufen, versuchten wir mit einem Stuhlbein das Korn zu zermahlen. Der Hunger war so groß, dass wir alles aßen.

Im Juni 1942 wurden alle Studenten in Stalingrad mobilisiert, und wir mussten eine Verteidigungslinie gegen die deutschen Truppen bauen. Die Verpflegung war in dieser Zeit ganz gut. Eines Tages, in der Früh, fielen die Bomben. Das war noch nicht die Schlacht um Stalingrad, aber das waren die ersten Kämpfe. Zwei Mädchen in meiner Gruppe waren noch ganz jung, sie weinten, denn sie hatten niemals den Krieg gesehen.

Die einzige Eisenbahnlinie, die nach Süden führte, war schrecklich bombardiert, aber im Zentrum der Stadt war ein Hafen. Die einzige Möglichkeit aus Stalingrad zu fliehen, war mit kleinen Schiffen auf die andere Seite der Wolga zu kommen. Wir glaubten allerdings zuerst in unserer Naivität, wir waren ja doch erst 21 Jahre alt, wir könnten uns ein Floss bauen.

Dschimbek liegt in Nord-Kasachstan, in der Steppe, 200 Kilometer von Stalingrad entfernt und wurde unser Ziel, das wir erreichten. In Nord Kasachstan gab es Siedlungen im Abstand von ungefähr 50 Kilometern. Wir ernährten uns hauptsächlich von geklautem Obst. Unsere Füße waren verletzt, denn die Schuhe waren komplett abgetragen. Stalin hatte angeblich den Befehl gegeben, dass die Lastkraftwagen, die von der Front leer zurückkommen, Flüchtlinge mitnehmen sollten, aber sie taten es oder taten es nicht. Ich besaß eine Flasche Wodka, mit der setzte ich mich auf die Strasse. Das wirkte stärker als Stalins Anordnung.

Dschimbek war schon eine orientalische Stadt, Knotenpunkt zwischen Norden und Süden. Dort traf ich - das wahre Leben ist interessanter als ein Film - eine Freundin. Ich wollte weiter in den Norden, weil ich glaubte, die Hitze im Süden würde uns zu schaffen machen. Auf diese Weise kamen wir nach Swerdlowsk [heute Jekaterinburg], zogen Erkundigungen über die Uni ein und erfuhren, dass dort ein Professor lehrt, der mit uns in Stalingrad war. Er bemühte sich dann sehr um uns, und die erste Zeit nahm er uns sogar bei sich auf. In Swerdlowsk gab es eine Fakultät für Chemie, aber wir hatten so viele Prüfungen in Maschinenbau bereits abgelegt, dass wir dabei blieben. Das war Herbst 1942.

Unser Praxissemester absolvierten wir in einer Motorradfabrik in dem kleinen Städtchen Irbit. Wir arbeiteten wie die Arbeiter zwölf Stunden täglich. In diesem Städtchen gab es keine richtigen Strassen, nur Wege, wie in der ärmsten Gegend in Ostpolen. Sechs Wochen waren wir auf Familien verteilt, und zu Essen hatten wir sehr wenig - eigentlich hungerten wir. Dann kamen wir zurück nach Swerdlowsk, legten brav unsere Prüfungen ab, und im nächsten Sommer bekamen wir schon das Thema der Diplomarbeiten. Wir sollten schnell fertig werden, um in der Praxis eingesetzt zu werden. Meine Diplompraxis absolvierte ich in einem evakuierten Werk für Flugzeugapparaturen. Mit der Arbeit war ich sehr zufrieden. Selbstverständlich wurden wir ausgenutzt, aber wir lernten auch viel.

Mein Mann versuchte die ganze Zeit irgendwie Geld dazu zu verdienen. Ich hatte ein verletztes Bein, es heilte nicht, weil es keine Vitamine gab. Wir waren praktisch mit dem Studium fertig und mussten nur noch unsere Diplomprüfungen machen. Aber schnell arbeiten zu gehen, war nicht besonders reizvoll. Die Studenten hatten zwar sehr wenig Geld und wenig zu Essen, aber wir hatten Zeit und mussten nicht zwölf Stunden arbeiten. Ich bummelte ein wenig. Irgendjemand verpetzte mich wahrscheinlich, und dann musste ich ins Sekretariat der Uni. Aber da Emanzipation noch nicht wirklich großgeschrieben war, argumentierte ich so: ‚Ich bin dann Ingenieur und mein Mann ist noch ein Student, wie sieht denn das aus?’ Ich handelte sechs Wochen raus, und mein Mann und ich schlossen am selben Tag unser Studium mit dem Diplom ab.

Ich hatte beschlossen, zum Diplom richtige Schuhe zu tragen. Martin und ich aßen weniger Brot, um es für meine Schuhe auf dem Markt zu verkaufen. Weder er noch ich waren gute Verkäufer, und Martin hat das auf mich abgeschoben. Ich ging mit diesen zwei Laiben Brot auf den Markt. Ich nehme an, alle Spekulanten hatten die Miliz bestochen, jedenfalls wurde ich sofort geschnappt. Zu meinem Glück schnappte man auch die Ehefrau eines Bonzen, die aber sofort wieder entlassen wurde und die so nett war, meinen Mann zu benachrichtigen. Irgendwie schaffte es mein Mann, mich den Fängen der Justiz zu entreißen, aber das Brot war weg und Schuhe hatte ich auch keine. Ein polnischer Schuster fertigte mir dann unbrauchbare Schuhe an, die ich nur einmal tragen konnte und auf Raten bezahlte.

Nachdem ich mein Diplom bestanden hatte, wurde ich auf einer Strasse in Swerdlowsk das erste Mal in meinem Leben als Jüdin beschimpft. Daraufhin gab ich dem jungen Mann eine Ohrfeige. Ich war 23 Jahre alt, und die Menge der Leute, die zwar nicht wusste, worum es sich handelte, hatte ich auf meiner Seite.

Mit dem Diplom in der Tasche wurde man Arbeitsstellen [siehe: Verpflichtender Arbeitsauftrag in der UdSSR] 16 zugeteilt. Das war 1944, es war schon Anfang der Offensive und Moskau oder Leningrad kamen nicht in Frage, weil diese Städte noch evakuiert waren. In Dschelabis, einer Industriestadt im Süden des Ural, war ein berühmtes Rohrwalzwerk in das wir, zu unserem Entsetzen, eingeteilt wurden. Aber wir nutzten das Durcheinander und gingen in das Werk in Swerdlowsk, in dem wir für das Diplom gearbeitet hatten. Die Betriebe waren selbstverständlich interessiert an Kräften. Wir arbeiteten wieder zwölf Stunden täglich, und ich glaube, auch jeden zweiten Sonntag. Das Essen war kärglich: Brot, schlechtes Öl, Tee aus getrockneten Karotten. Am Markt konnte man vieles kaufen, aber dafür reichte unser Geld nicht. Das Werk, in dem wir arbeiteten, war auch evakuiert, wir lebten in schrecklichen Baracken. In Swerdlowsk konnten im Winter minus 30 Grad sein, und wir hatten kein fließendes Wasser und einen russischen Ofen 17 zum Heizen und zum Kochen. Ich hatte so etwas vorher niemals im Leben gesehen. Einmal bekam ich in einem Dorfladen zufällig warme Unterhosen in der Farbe rot. Die begleiteten mich sogar nach Polen [nach dem Krieg]. Etwas Besseres besaß ich nicht, und meine Schwägerin, die mehrere Lager in Polen überlebt hatte, kugelte sich am Boden vor Lachen, als sie meine roten Unterhosen sah.

Ich war Technologin einer Abteilung, in der Maschinenteile erzeugt wurden - mein Mann war in einer anderen Abteilung. Und dann erfuhr unser Direktor, dass am Bahnhof - damals bekam Russland schon Hilfe aus Amerika - zwei amerikanische Gießautomaten standen und kein Mensch wusste, für wen die waren. Wahrscheinlich hatte er Beziehungen und schnappte sich diese Maschinen. Im Werk war eine Gießerei, aber es gab keinen Menschen, der Englisch konnte. Mein Mann meldete sich und übersetzte die Gebrauchsanweisung. Seitdem war er stellvertretender Abteilungsleiter in seiner Abteilung.

Im Jahre 1943, glaube ich, entstand eine polnische Organisation und eine polnische Armee. Ich wollte mich für diese Armee bewerben, aber man nahm die Studenten der älteren Semester nicht. Ich bat meinen Professor von der Uni, der schon mein Lehrer in der Schule in Warschau gewesen war und der mich sehr gern hatte, um Hilfe. Aber das Gegenteil geschah. Obwohl er sehr links war, beschimpfte er mich schrecklich und sagte, solche Soldaten wie mich brauche man nicht. Sicher wollte er mein Leben retten. Außer der polnischen Armee entstand auch die ‚Polnisch-Sowjetische- Gesellschaft’, deren Zentrale in Moskau war. In dieser Gesellschaft arbeitete ich in Russland als Sozialarbeiterin mit.

Nach dem Krieg

Der Krieg war zu Ende, und wir arbeiteten in Swerdlowsk. 1946 erfuhren wir, dass es ein Abkommen für ehemalige polnische Bürger gibt, nach Polen zurück zu kehren. Da ich im sechsten Monat schwanger war und in der Polnisch-Sowjetischen Gesellschaft’ mitgearbeitet hatte, waren wir, gemeinsam mit polnischen Bauern, die nach Sibirien verschleppt worden waren und in Polen gebraucht wurden, um sich rechtzeitig um die Saat zu kümmern, die Ersten, die zurück fuhren. In Viehwaggons - einige hatten Kübel an Stelle von Toiletten aufgestellt - wurden wir zurück nach Polen transportiert. Das war im April 1946. Unser Ziel war Warschau. Nach Ende des Krieges, im Mai 1945, hatten wir begonnen, unsere Verwandten zu suchen. Wir hatten keine Ahnung, was in Europa passiert war. Ich hatte keine Antwort auf meine Briefe bekommen.

Die letzten Briefe meines Vaters erhielt ich 1941 aus dem Warschauer Ghetto. Selbstverständlich waren die Briefe zensuriert. Auch ich konnte über nichts Besonderes schreiben. Ich schrieb über Prüfungen, die ich abgelegt hatte und über solche Sachen. Ich konnte doch nicht schreiben, dass ich schlecht esse! In Lemberg war es auch noch nicht so schrecklich.

Meine Mutter war keine emanzipierte Frau, die gesagt hätte: ‚Gut, ich gehe!’ Mein Vater kränkelte schon, als ich noch da war. Wenn mich die Ärzte fragen, welche Krankheiten waren in der Familie, kann ich das nicht beantworten - meine Eltern waren erst 45 Jahre alt, als ich sie das letzte Mal sah.

Eine ältere Studienkollegin, eine Jüdin, hatte sich so genannte ‚arische Papiere’ besorgt, war im Widerstand tätig und lebte in Warschau. Sie hatte 1941 in einer Zeitung eine Annonce meines Vaters gelesen, in der er mich suchte. Sie war so mutig und ging zu ihm ins Ghetto. Sie erzählte ihm, dass er beruhigt sein könne, sie wisse genau, dass ich, als die Deutschen Lemberg besetzten, bereits geflohen war. Mein Vater war entsetzt und sagte: ‚Ja, das ist der Einfluss der Bolschewiki.’ Er hatte noch immer nichts begriffen! Wahrscheinlich hatte mein Vater mit seinen Vorräten an Seife, die wertvoll wie Gold waren in dieser Zeit, nicht so schlecht in diesen Verhältnissen gelebt. Unsere Wohnung lag im Warschauer Ghetto. Weit schlimmer war es, wenn die Leute in eine andere Wohnung mussten - er wohnte in seiner Wohnung. Später kamen andere Leute dazu.

Mein Mann bekam aus dem Rathaus in Krakau einen Brief, dass Frau Hedwig Charlotte Ratz in Krakau wohne. Zuerst glaubten wir an einen Irrtum, weil die Adresse nicht die Adresse der Familie vor dem Krieg war. Auf den Brief meines Mannes an seine Schwester nach Krakau kam keine Antwort. Er schrieb noch einen Brief, es kam wieder keine Antwort.

An der russisch, polnischen Grenze konfiszierte der russische Zoll den einzigen Besitz den wir hatten, nämlich unsere Bücher. Es waren fast ausschließlich Fachbücher, die wir uns gekauft hatten, als wir als Ingenieure arbeiteten. ‚Bücher, wo ist die Erlaubnis?’ sagte der russische Zollbeamte. Mein Mann musste auf seinem Rücken die zwei Kisten aus dem Zug schleppen, die wurden requiriert.

Da der Zug ziemlich lange an der Grenze stand, Russland und Polen hatten andere Schienenweiten, und irgendetwas musste umgestellt werden, fragte mein Mann, ob er in Krakau anrufen dürfe. Im Telefonbuch fand er den Eintrag: Ratz, Hedwig Charlotte. Was sollte ich da machen, ich konnte doch nicht sagen, wir fahren jetzt nach Warschau, ich hatte doch wahrscheinlich auch niemanden mehr in Warschau.

Die Schwester meines Mannes war in mehreren KZs, zuerst glaube ich in dem KZ in Plaszow, das war in der Nähe von Krakau. Sie wurde gemeinsam mit der Mutter abgeholt, die Mutter kam gleich in Plaszow um. Das war das Lager, wo Amon Goeth 18 Lagerkommandant war und Oscar Schindlers 19 Juden rettete. Eine Cousine meines Mannes wurde von Oscar Schindler gerettet, und am Ende des Films ‚Schindlers Liste’ 20 von Spielberg sieht man diese Cousine. Sie und ein Freund meines Mannes, der auch durch Schindler den Holocaust überlebte, kümmerten sich sehr aktiv nach dem Krieg um ihn.

Hedy, so wurde die Schwester meines Mannes genannt, lebte mit ihrem zukünftigen Ehemann Heinrich Reissler, ein Überlebender des Holocaust, der aus einer sehr orthodoxen Familie kam, zusammen mit anderen überlebenden Freunden in einer Zweizimmerwohnung. 1946 gingen Hedy und Heinrich gemeinsam nach Palästina. Wir hätten Hedy gern bei uns behalten, denn sie war ein typisches Kriegskind - sie hatte die Schule nicht fertig machen können, und wir glaubten, wir müssten sie noch in vielen Dingen unterstützen. Hedy war zwar aus Krakau, konnte aber ihr Leben in der Zeit nicht wirklich genießen, weil sie noch ein Kind war. Sie hat diese Welt, die für meine Entwicklung so wichtig war, praktisch nicht erlebt. Sie war ein typisches Beispiel dafür, wie man durch den Krieg, besonders den überlebenden jüdischen Kindern, das Leben ruiniert hat.

Die Tante, bei der mein Mann in Wien während seiner Gymnasialzeit gelebt hatte, konnte noch rechzeitig aus Wien nach Palästina flüchten, und Hedy hatte wenigstens eine Verwandte dort.

Sie kamen bis Zypern, Heinrich meldete sich zur Haganah 21, kämpfte, und Hedy war auf Zypern interniert. Nachdem sie in Palästina angekommen waren, wurde Heinrich Lokführer in Haifa auf der einzigen Bahn, die es in Israel gibt. Auch Hedy arbeitete irgendetwas. 1957 wurde ihre Tochter Zofie geboren. Es war eine schwierige Schwangerschaft, Hedy musste während der gesamten Schwangerschaft liegen, wahrscheinlich durch die vielen Jahre, die sie in den KZs eingesperrt war.

Zofie hat zwei wunderbare Kinder, der Sohn heißt Lior und die Tochter Shiri. Lior und ich schreiben uns manchmal Emails, er in seinem guten, ich in meinem miserablen Englisch. Zofie ist geschieden und arbeitet als Krankenschwester. Hedy starb im Jahre 2000. Heinrich lebt in Haifa, ist aber sehr krank.

Wir wohnten gemeinsam mit Hedy in ihrer Wohnung. Ich glaube, das Haus gehörte der Mutter. Hedy verkaufte es nach dem Krieg für Groschen, erkämpfte sich aber eine Zweizimmerwohnung. Und in dieser Wohnung lebten dann an die zehn Leute. Mein Mann hatte sehr viele Bekannte in Krakau. Die ersten, die die Wohnung verließen, waren Hedy und Heinrich, als sie 1946 nach Palästina gingen.

Mein Mann begann mit einer Arbeit in einer Emaillefabrik. Unser Sohn Alexander wurde am 11. Juni 1946 in Krakau geboren. Ich hatte nach der Geburt meines Sohnes gesundheitliche Probleme, und mein Sohn auch. Die Versorgung war so kurz nach dem Krieg noch sehr schlecht.

1947 fuhr ich nach Warschau. Alle hatten mir davon abgeraten, aber ich fuhr. Meine Strasse hatte im Zentrum des Warschauer Ghettos gelegen, dort war eine totale Wüste. Siebzehn Jahre hatte ich in dieser Strasse gelebt, und ich hätte mich fast verirrt. Das Einzige, was mich rettete, war die Kirche gegenüber unserem nicht mehr existierenden Haus. Sie war erhalten geblieben, an ihr konnte ich mich orientieren. Überall lag Schutt, denn bei dem Aufstand im Ghetto 1943 wurden alle Häuser mit Flammenwerfern zerstört. Die Häuser, die später dort gebaut wurden, erbaute man auf dem Schutt. Und selbstverständlich gab es keine Dokumente mehr.

Als mein Sohn ein Jahr alt war, begann ich in einer Konservendosenfabrik als Chefingenieur zu arbeiten. Ich war eine 25jährige junge Frau und die restliche Belegschaft waren Männer. Der Anfang war ziemlich hart, alle Meister waren älter als ich, und es hat ihnen nicht besonders gepasst, dass eine junge Frau ihre Vorgesetzte sein sollte. Als ich mit der Arbeit begann, sagte der Direktor der Fabrik sehr höflich zu mir: ‚Sie sind eine junge fesche Frau, wozu wollen Sie sich mit diesem ganzen...’ er verwendete ein ziemlich grobes Wort, ‚abplagen?’ Ungefähr nach sechs Wochen lud ich alle meine Kollegen in eine Kneipe - so eine Kneipe würde ich heute nicht mehr betreten - auf ein Bier und Wodka ein. Danach war ich anerkannt! Keine drei Doktorate hätten vermocht, was das Bier und der Wodka erreichten.

Diese Fabrik war vor dem Krieg in jüdischen Besitz. Die Familie hatte in Brasilien überlebt: Ich lief nicht mit einem Plakat herum, auf dem stand: ‚Ich bin Jüdin’, aber mein Name ist jüdisch und Polen spüren es - sie sind große Antisemiten - wenn sie einen Juden vor sich haben. Pausenlos erzählten sie mir, wie sie den jüdischen Besitzern der Fabrik geholfen hatten, Gold einrollen, um es nach Brasilien zu schicken. Mir ging das entsetzlich auf die Nerven. Wenn sie mir gesagt hätten, dass sie sie geschlagen hätten, wäre es mir angenehmer gewesen. Dieses Anbiedern nervte mich. Aber schikaniert als Jüdin wurde ich überhaupt nicht. Ich glaube, in dieser Zeit hatte man in Polen zu den Juden Vertrauen, weil sie nicht mit den Deutschen kollaboriert hatten.

Das Pogrom in Kielce 22 sahen mein Mann und ich als so genannten ‚Ausrutscher’. Wir glaubten, das wären noch ‚Gestrige’, die das getan hatten. Krakau war ein kulturelles Zentrum, eine ehemalige Hauptstadt Polens. Dort lebte viel Intelligenz, auf jeden Fall kann ich nicht sagen, es hätte eine Pogromstimmung gegeben.

Allerdings gab es einen Druck von oben, man solle sich ‚Einpolen’, wie ich das nenne, man sollte polnische Familiennamen annehmen. Darüber gab man 1947 oder 1948 Dokumente heraus. Man rief uns auf die Miliz und sagte, wir sollen den Namen Ratz in Raczynski oder Rakowski oder so etwas verändern. Da sagte mein Mann: ‚Das Einzige, was mir von meiner Familie geblieben ist, ist mein Name, und den verändern wir nicht!’ Die meisten Juden in Polen änderten aber ihre jüdischen Familiennamen. Einmal rief mich ein Mann geschäftlich aus Poznan an. Nach dem geschäftlichen Teil des Gesprächs begann er mir jüdische Witze zu erzählen. Die Witze waren nicht schlecht, und ich lachte auch, aber dann sagte ich zu ihm: ‚Wissen Sie, ich bin nicht sicher, dass man einem Menschen, dessen Vater Israel hieß, so eine Menge solcher Witze in so kurzer Zeit erzählen sollte.’ Er war komplett schockiert und sagte: ‚Es tut mir leid, aber wenn Sie Rakoschka, Ratschenski oder so etwas geheißen hätten, hätte ich vielleicht vermutet, dass sie Jüdin sind, aber wenn Sie Ratz heißen?’

Als ich schon in Warschau arbeitete, traf ich einen etwas älteren Studienkollegen, und ich wusste, dass er seinen Familiennamen geändert hatte. Wir waren auf zwei verschiedenen Verhandlungsseiten, und er wusste, dass ich ihn kenne. Er gab mir die Hand und nannte seinen neuen polnischen Familiennamen. Ich hielt das nicht aus, gab ihm auch die Hand und sagte: ‚Noch immer ‚Ratz’!

Mein Mann wurde 1949 nach Warschau in eine PKW Fabrik versetzt. Als Leiter einer polnischen Gruppe Ingenieure schickte man ihn für ein halbes Jahr nach Italien zu ‚FIAT’, zur Schulung. Dann übersiedelten auch mein Sohn Alexander und ich nach Warschau. Am 19. Mai 1952 wurde meine Tochter Margarete in Warschau geboren. Ich bekam Arbeit in der ‚Staatlichen Plankommission’ als Referentin. Eigentlich wäre ich lieber in ein Werk gegangen, aber man sagte, in der ‚Staatlichen Plankommission’ brauche man gute Leute. Dort arbeitete ich dann auch bis zu meinem Rauswurf 1968.

Nach dem Sechstagekrieg 23 1967 in Israel, begann sich in Polen eine antisemitische Atmosphäre breit zu machen. Es wurde noch nichts offen ausgesprochen, aber es war zu spüren. Einige Wenige trauten sich sogar auf Versammlungen herumzuschreien, aber offen sagen, dass die Juden aus Polen verschwinden sollen, traute sich niemand.

Mein Chef rief mich eines Tages zu sich, er hatte mich immer sehr geschätzt und sagte zu mir, ich könne nicht mehr auf meiner Stelle arbeiten, weil mein Mann eine Schwester in Israel habe, und sie deswegen kein Vertrauen mir gegenüber mehr haben könnten. Ich bekäme aber eine gleichwertige Stelle angeboten. Ich bekam keine Stelle und ging dann zum oberen Chef, weil ich glaubte, der sei ein intelligenter Mann und politisch am rechten Ort. Aber er war ein wahnsinniger Angsthase. Ich bekam dann einen Posten in einer Bank als technischer Berater. Es gab - ich kann das aber nicht belegen, weil ich auch dort zwar viel weniger verdiente als in meiner vorherigen Arbeitsstelle, aber für dortige Verhältnisse immer noch gut - wahrscheinlich eine Instruktion, dass die aus ihren Ämtern geworfenen Juden natürlich auch finanziell spüren sollten, dass sie in Polen nicht erwünscht waren. Mein Mann hatte seine Arbeitsstelle behalten, aber schon 1956, während der ersten antisemitischen Welle in Polen, wollte mein Mann Polen verlassen. Viele Leute gingen damals, aber dann wurde es etwas lockerer. Nun mussten wir im Alter von 50 Jahren einsehen, dass wir uns geirrt hatten.

Wien

Den polnischen Juden wurden von den Behörden nur Dokumente nach Israel ausgestellt. Wir wollten nicht nach Israel und wussten, da wir beide die ausländische Presse lasen, dass in Wien niemand auf einen 50-jährigen Ingenieur wartet. Aber mein Mann wählte Wien, weil Deutsch seine Muttersprache war, und er sagte, dass das Komplizierteste an einer Übersiedlung in ein anderes Land die Sprachbarriere sei, womit er zweifelsohne Recht hatte.

Wir erkundigten uns in der österreichischen Botschaft in Warschau über die Staatsbürgerschaft meines Mannes. Und damals sagte man ihm, wenn er sich in Österreich einfinde, bekäme er automatisch die österreichische Staatsbürgerschaft.

Als mein Mann dann nach Wien kam, stellte sich heraus, dass es einen Stichtag gegeben hatte, an dem er sich hätte melden müssen, aber zu der Zeit war er noch in Polen. Man sagte ihm dann im Rathaus, und das wurde eingehalten, dass er nach genau drei Jahren die österreichische Staatsbürgerschaft zurückbekäme. Und so war es, die ganze Familie bekam nach genau drei Jahren die österreichische Staatsbürgerschaft. Ich war damals schon in Wien, und es war sehr wichtig für uns.

Mein Mann durfte 1969 aus Polen emigrieren, aber nur mit unseren Kindern und ohne mich, weil ich als ‚Geheimnisträgerin’ nicht aus Polen heraus gelassen wurde. Meinem Sohn, er war 23 Jahre alt, fehlte ein Examen zum Diplom an der Technischen Universität, und meine Tochter, sie war 17 Jahre alt, war ein Jahr vor der Matura. Sie wollte überhaupt nicht aus Warschau weg. Sie wollte bei mir bleiben und war außerdem das erste Mal verliebt. Ich musste ein Papier unterschreiben, dass ich zustimme, dass mein Mann auf ständig emigriert.

Nach zwei Wochen in Wien fand mein Mann eine Stelle als Ingenieur bei einer Firma, die dann aber nach einem Jahr in Konkurs ging. Er war ein halbes Jahr arbeitslos und fand dann bei der deutschen Firma Festo eine Stelle. Die Firma stellte ursprünglich Holzbearbeitungsgeräte und Pneumatik her, später Pneumatik und Steuerungen für Maschinen. Dort war er für den russischen und auch DDR-Markt zuständig. Er fuhr zu Messen, verdiente gut und man schätzte ihn sehr. Als er schwerkrank wurde, verhielten sie sich ihm gegenüber sehr anständig.

Für meine Tochter war es in Wien nicht leicht. Sie war in der Pubertät, ihre Mama fehlte, sie hatte Sprachprobleme und dadurch natürlich Probleme in der Schule. Von Beruf ist sie Dolmetscherin für die Sprachen Polnisch und Russisch. Manchmal kann ich bei technischen Übersetzungen helfen, denn sie steht mit der Technik auf Kriegsfuss. Sie ist geschieden und hat zwei Töchter, Barbara und Julia und einen Sohn Nikolaus. Sie ist nicht religiös, auch ihre Kinder wurden nicht religiös erzogen.

Mein Sohn blieb nicht in Wien, er übersiedelte zwei Wochen nach der Ankunft in Wien nach Schweden. Er ist Diplomingenieur und hat den akademischen Abschluss eines ‚Bachelor of Business Administration’. Er lebt in Göteborg, ist verheiratet mit Tola, deren Vater jüdisch war, und starb, als sie noch ein kleines Kind war. Sie haben drei Söhne, Martin, Jakob und Benjamin. Mein Sohn nahm sich vor einiger Zeit ein Jahr von seiner Firma frei und arbeitete für eine schwedische Firma in Danzig. Er lebt jetzt aber schon wieder in Göteborg.

Mein ältester Enkel Martin wurde Jude. Er ließ sich im Alter von 17 Jahren beschneiden. Seine Mutter ging auf alle seine Wünsche ein, sie feierten auch die religiösen Feste zu Hause. Er studierte auch ein halbes Jahr an der Wirtschaftsuniversität in Wien, und es war die Zeit, in der Pessach 24 gefeiert wird. Er wünschte sich, dass wir einen Sederabend 25 gemeinsam abhalten. Das war eine Katastrophe, keiner von uns konnte das, aber er sagte, er mache das alles. Im letzten Moment hatte er etwas in der Universität zu tun und verspätete sich. Ich hatte eine Haggadah 26 für Kinder, zweisprachig, und ich war der Hauptrebbe. Ob er jetzt noch religiöse Feste feiert, weiß ich nicht, er ist sehr beschäftigt mit dem Aufbau seiner Firma. Martin lebt in Stockholm. Er arbeitete gleich nach dem Diplom in einer schwedischen Firma, die verkauft Know-how auch an Sprachschulen. Jakob studierte Medizin und hat im Mai seinen Doktor gemacht. Benjamin, der Jüngste, maturierte in diesem Frühjahr und möchte Jus studieren.

Nach vielen Absagen auf meine Anträge auf Familienzusammenführung, bekam ich nach zweieinhalb Jahren die Erlaubnis, das war bereits 1972, nach Wien zu übersiedeln. Ich war nach den zweieinhalb Jahren krank und erschöpft. Ich wusste schon nicht genau, ob ich lebendig aus Polen heraus komme.

Mein Mann hatte mir bereits am Telefon gesagt, ich solle meine Maschinenschreibkenntnisse und meine deutsche Sprache auffrischen, Russisch konnte ich noch. Ich wurde Übersetzerin und arbeitete freiberuflich zu Hause.

Es war schwer im Alter von 50 Jahren neue Freundschaften zu schließen. Zeit hatten wir nicht sehr viel, weil wir uns eine neue Existenz aufbauen mussten. In Polen hatten wir einen großen Freundeskreis, Freunde, vor deren Tür man jederzeit stehen konnte und willkommen war. Ich habe solche Freunde in Paris, in London, in New York, Gott weiß wo, auch in Israel, aber jetzt schon weniger, denn es sind schon viele gestorben.

Zuerst wohnten wir in einer Wohnung, in der ein Ofen war mit dem ich nicht zurecht kam. Einmal hätte ich beinahe die ganze Wohnung angezündet. Dann fanden wir eine Genossenschaftswohnung, in die ich mich sofort verliebte. Eine Wohnung, in der ich mich wohl fühle ist für mich sehr wichtig.

Mein Mann starb 1989 in Wien an Krebs. Er liegt auf dem Zentralfriedhof in der jüdischen Abteilung begraben.

Die Leute wundern sich, dass ich kein Wort jiddisch verstehe. Einige Wörter verstehe ich schon, aber ich habe die Sprache niemals aktiv benützt. In Polen gibt es keine Juden mehr, aber ein herrliches jiddisches Theater in Warschau mit fantastischen Schauspielern, die aber nicht jüdisch sind. Durch die deutsche Sprache, die ich kann, verstehe ich aber fast alles.

Weil es keine Juden gibt, ist jüdische Kultur eine Mode geworden. Zum Beispiel in Krakau: Meine Tochter schenkte mir eine Reise nach Krakau, weil ich mir diese Reise gewünscht hatte. Ich war nicht in dem Haus, in dem ich bis 1949 gewohnt hatte, aber ich wusste von meinem Sohn, der auch dort war, dass die Hausbesorgerin noch die gleiche ist. Das jüdische Viertel mit der Synagoge ist sehr schön restauriert. Jedes Jahr findet in Krakau ein Festival der Klezmer Musik statt. Leider ist es im Juli und im Juli fahre ich immer nach Schweden zur Familie meines Sohnes, denn im August ist es schon ziemlich herbstlich dort.

Ich war nie religiös, auch in Polen waren unsere Freunde eher assimilierten Juden. Wir verleugneten nie, dass wir Juden sind, aber wir übten die Religion nicht aus. Manchmal war ich in Wien im Tempel, wenn ich zu einer Bar Mitzwa 27 eingeladen war oder zu einem Konzert, aber gebetet habe ich nie.

Als ich das erste Mal in Israel war, bewunderte ich wirklich alles, was ich sah. Das Politische interessierte mich nicht vordergründig. Hedy und ihre Familie waren da, und mein Mann hatte wahnsinnig viele Bekannte. Wir sahen sehr viel, ich war in Eilat, das damals noch gebaut wurde. Ich hatte einen Studienkollegen, der war Bauunternehmer und hatte ein Flugzeug, und er flog uns für einen Tag nach Eilat. Das Land begeisterte mich, es gab selbstverständlich auch viele Diskussionen, und manche versuchten uns für eine Übersiedlung nach Israel zu gewinnen. Aber ich kann die Sprache nicht, und da ich ein Kulturmensch bin, bin ich noch stärker abhängig von der Sprache. Dort wäre ich praktisch eine Analphabetin. Es gab interessante Menschen, zum Beispiel Freunde aus meiner Kindheit, mit denen ich Kontakt hatte, einen Regisseur, einen Musiker.

Im Jahre 1998 war ich das dritte Mal in Israel. Meine Freunde, es werden immer weniger, bleiben dort, sie haben auch keine Wahl mehr. Sie sind enttäuscht von der Politik der Regierung. Einige haben Kinder in Amerika. Eine Studienkollegin hat einen Sohn in Israel, der ist Chemiker und einen in Amerika, der ist Professor der Ökonomie. Der Sohn in Israel sagt: ‚Ich bin hier geboren, meine Tochter ist hier geboren, das ist mein Land.’ Viele sagen das, aber zufrieden mit dieser Politik und mit der ganzen Geschichte sind sie nicht.

Heute lebe ich in Wien, habe Freundinnen, die meisten sind jüdisch, aber antireligiös. Ich gehe viel ins Theater, in Ausstellungen, in Konzerte und auch wandern. Meine Tochter lebt in Wien genauso wie meine zwei Enkeltöchter. Meinen Sohn in Schweden besuche ich jeden Sommer. Da bleibe ich meist vier Wochen.

Glossar