Travel

Dr. Gabor Lazar
Kovaszna
Romania
Interviewer: Emoke Major
Date of interview: September 2005

Dr. Gabor Lazar and his wife live in Kovaszna, in a storied house they built by their own efforts.

They both gave me a warm welcome, I was even given a bag of apples when saying goodbye.

Gabor Lazar is a helpful, open person, he has a large sphere of interest, though since his retirement he takes the most pleasure and time in going into Esperanto.

He is a member of the Universal Esperanto Association, moreover, he is the Romanian representative of the Esperanto Universal Medical Association, and he publishes articles regularly in the International Medical Journal.

• Family background 
• Growing up
• Our religious life
• During the War
• After the War
• Glossary

• Family background

Our family on my father's side was Sephardi; they were Spanish Jews, who were expelled from Spain 1. They drifted, then settled here in Transylvania 2. My paternal grandfather, Jeno Lazar was a bailiff, a land-agent in Patohaza [in Romanian Potau, 22 km east of Szatmarnemeti], which is in the region of Szatmar [short for Szatmarnemeti, in Romanian Satu Mare].

There was an estate where my paternal grandfather was employed, where they were involved in agriculture. Then at some point after World War I, during the 1920s, they moved from there to Szatmar, where they bought a house.

My paternal grandmother was Jozefa Stein, the family called her Pepi. I can’t relate anything good about the old woman, because she set her sons against each other all the time, causing the family many problems. So I don’t have any good memories of my paternal grandmother.

My paternal grandparents were Orthodox Jews, religious people: my grandmother had her hair cut, and she wore a wig all the time. They followed the laws of the kashrut, and like us they had animals slaughtered by the shochet.

My grandfather was a very skillful man. He did the cooking, the shopping, he did everything. My grandmother was in poor health; she went to the doctor all the time as she was diabetic, she had cardiac disease, she had many complaints. They didn’t have a servant, my grandfather did everything in the house.

He died suddenly at the age of 76 but could move perfectly well until then, he was never ill. He went out on a Friday to the local market to do the shopping, to buy vegetables etc. When he came home, he said, ‘Pepi, I don’t feel well.’ He laid down on the couch and was dead in an hour.

He must have had a heart attack. That’s how he died, that’s what my grandmother told us. He was buried that very day, as for Jews it is compulsory to bury someone on a Friday because of Sabbath. He's buried in the Orthodox cemetery in Szatmarnemeti.

After that, my grandmother's children took care of her until she was deported in 1944 with all her family, everybody. She died there in Auschwitz, together with her children and their families.

Everybody was deported and died in Auschwitz, except for two cousins: Anna Lazar, who came back to Szatmar; and Miklos Farkas, who also came back. Nobody else survived from the family on my father’s side.

My father Jozsef was the eldest of his siblings. After him came two brothers, Lajos and Sandor, then two sisters, Laura and Ilona. They had one more brother, who died at a young age and is buried in the Jewish cemetery in Szatmar. I don’t know his exact name, as the family always called him Lali or Lalika.

Lajos Lazar was a landowner in a village close to Szatmarnemeti, in Szamoskorod [in Romanian Corod, 12 km south-east of Szatmarnemeti]. His wife was called Laura and they had a daughter, Anna. She was the only one of my father’s family who returned from deportation.

Anna Lazar became Anna Weisz when she got married after the war [World War II] in Szatmar; she and her husband then left for Israel, where she still lives. Her husband has since died. Sandor Lazar never married; he lived in Szatmarnemeti with his parents and assisted his brother, Lajos Lazar in farming.

The third oldest sibling was a girl named Laura. She got married in the Avas, in a village called Turc [in Romanian Turt, 38 km north-east of Szatmarnemeti], which was famous for its plum brandy.

[The Avas or Avassag, in Romanian Tara Oasului (the Land of Oasa) is a depression opening to the plain, in the historical Szatmar county, at the foot of the Oasului Hills. In the Middle Ages its villages belonged to the estate of the royal fortress of Szatmarnemeti. Its population is mainly Romanian. Its Romanian name (Oas) comes from the Hungarian name (Avas).] Laura's husband was called Samuel Farkas.

Their son, Miklos Farkas, who also came back after World War II, did forced labor. Miklos lived in Szatmar after the war, then he emigrated with his family to America in the 1960s. He had three children who still live in America, but he has since died.

Miklos had a sister called Ibolya, who was married to a doctor, Dr. Ferenc Rosensamen; they lived in Szinervaralja [in Romanian Seini, 33 km east of Szatmarnemeti], and had two children, twins, who were ultimately deported together with their mother.

They too were deported from Szatmar, because everybody was gathered there from the surrounding villages. They died there. Dr. Ferenc Rosensamen returned after being deported, and then went abroad.

The youngest sibling was a girl called Ilona who we knew as Ilonka; she was married to Ignac Katz and they didn’t have any children. They lived in Temesvar [a city in the Banat region of western Romania], and when the Second Vienna Dictate 3 was pronounced, they came home to Szatmar, and ended up being deported from there. If they had stayed in Temesvar, and hadn’t returned to Northern-Transylvania, they wouldn’t have been deported.

My father, Jozsef Lazar, was born in 1891, in Nagybanya [in Romanian Baia Mare]. He had a final examination certificate, which showed that he graduated from a school of commerce. He was a bank clerk in Szatmar when he was young; then, when a common army 4 was established for the Austro-Hungarian Monarchy during World War I, he enrolled there as a first lieutenant and fought throughout the World War.

He fought on all front-lines, starting from Galicia 5, Romania and Serbia, and they occupied Bucharest as well; there's a place to the north-west of Bucharest called Gaesti, where he was a town-mayor. During retreat he withdrew with the Austro-Hungarian troops, which is how he got to Hungary.

Since he knew it would reflect badly on him in the eyes of the Romanian authorities that he had been a town-mayor in Gaesti, he didn’t return for a few years, and instead settled in Hungary.

My father had many medals; Franz Joseph 6 even gave him a retirement deed, awarding him a pension which would have enabled him to live carefree. But the Austro-Hungarian Monarchy failed, so nothing came of it. My father had 48 wounds, he even lost one eye. Thus he was a war invalid, so he at least received a disability pension.

In those times there were large estates, and as my father was good at farming, he became a bailiff near Nagyecsed [a town in Eastern Hungary], at Zsirospuszta, looking after an estate in the fens of Ecsed, while the owner called Forray lived in Budapest. Forray had three land agents, one of whom was my father, and another was Moricz Vertes, the husband of one my mother’s elder sisters. My parents met each other there, when my mother was visiting her sister, Malvin.

My maternal grandparents, Karoly and Veronka Groszman, lived in a large village, in Szakoly [in Eastern Hungary], near Nagykallo. There was another large estate, where my grandfather was the bailiff. After that they moved to Debrecen [the second largest city in Hungary after Budapest], I think in the 1930s.

I remember visiting them in that village, in Szakoly, but then I have memories of them as living in Debrecen. They lived in a small street in Debrecen, called Zsak Street. The house was bought by Moricz Vertes, and my grandparents lived there with him and his family. They were already old, and I suppose my grandfather had some saved money, and they lived off it.

They observed religion, but they weren’t quite Orthodox. My maternal grandmother didn’t cover her hair. We moved to Romania, so we weren’t really in contact with the maternal side of my family. I can only say that we, the grandchildren, very much loved our maternal grandparents, they were very good people.

Thankfully my maternal grandparents were deported from Debrecen to Austria; they were in concentration camps, but they didn’t end up in the gas chambers. When they returned from deportation, they went home to Debrecen, and lived there until their death.

[Most of the Jews from Debrecen weren’t taken to Auschwitz, but to Strasshof, which was a transit camp near Vienna, Austria; from there the deported persons were sent to different workplaces. One had a real chance to survive Strasshof, likewise the different industrial and agricultural places to which they were sent to work from there.] They lived with one of my aunts, Erzsebet Laszlo [Erzsike], who looked after them until they died in around 1949-1950. They were about 80 years old, and were buried in Debrecen.

There were five children in my mother’s family. First was Malvin, then Rebeka, then Erzsebet, then my mother Sara, and lastly Jeno; he was the only boy. Malvin's husband was Moricz Vertes, they magyarized their name 7. They lived in Zsirospuszta [in Hungary], her husband was a bailiff, a land-agent there, my mother and father met at their house.

They had a daughter, who lived in Mateszalka [a large town in Eastern Hungary], whose husband was a doctor; they died following deportation. I didn’t know them. They also had a son, Andras Vertes. Andras was the director general of a wood company in Budapest after the war [World War II], but he died many years ago. I don't know anything about his family, as we didn’t have any contact with them.

The second of the siblings was Erzsebet; her husband was Jozsef Laszlo, they also had a magyarized name. They had two sons, the elder Istvan, the younger Laszlo. Laszlo died in an accident before deportation and is buried in Debrecen. My aunt's husband died before the war. She was the aunt who took care of my grandparents.

After my grandparents died, Erzsebet moved to Budapest with her son, Istvan, and she died there. Istvan, after he came home from forced labor, was an activist in the catering trade union. He was a very upright person, he wasn’t married. He died suddenly at the age of 45.

Rebeka lived in Nyiregyhaza [a city in North-east Hungary], where her husband, Lajos Fulop, had a printing shop. They had three daughters, two of whom were deported together with the parents; they all died there. Only one daughter survived, Lilike; she was in Budapest, so they couldn’t take her. After the war she left for Israel, and lived in Haifa; she died in 2004.

After my mother came Jeno Groszman. Jeno changed his surname to Gal. In 1945 the Arrow Cross 8 carried him out of Budapest, and he didn’t return. His daughter, Agnes Szanto, lives in Budapest. His son, Gyorgy Gal was doing forced labor during World War II, and he also didn’t return. My mother was the only one of the siblings who wasn't deported. After the war three cousins were left in Hungary: Istvan Laszlo, Andras Vertes and Agi [Agnes] Groszman; only Agi is still alive.

My mother, Sara Groszman, was born in 1899 in Nagykallo [a small town in Eastern Hungary], in Szabolcs county. She finished elementary school, I think it had six grades back then.

• Growing up

After they got married in 1924, my father was a land agent on a large estate. Then they moved to Hajdunanas [a town in Eastern Hungary] in 1925. In Hajdunanas my father rented a town hotel and restaurant, called ‘Bocskay Vendeglo es Szalloda’ [Bocskay Restaurant and Hotel].

My brother and I were both born in Hajdunanas. My brother, Istvan Lazar was born in 1925, and I was born in 1929. My father was demanding, so our home was very strict. I can tell you honestly that when my father was at home, we couldn’t breathe a word. When he left, well, then we had a good time.

My mother was a very good woman, she loved us very much. I was certainly more attached to her, and she was more attached to me. She was an excellent mother, she loved me very much. What can I say? They raised us, they made men of us.

We moved from Hajdunanas to Debrecen around 1930. My father ran a restaurant there too, ‘Kossuth Vendeglo es Szalloda’ [Kossuth Restaurant and Hotel], which I remember as a small child. The restaurant and hotel were on the square in front of the central railway station in Debrecen.

We lived there for about three years, but homesickness brought my father home to Romania. His parents were living there, and they lured my father to come home. They persuaded him to buy a small area of land in a village near Szatmar, in Vetes [in Romanian Vetis, 10 km west of Szatmarnemeti].

But their ulterior motive was that he would bring home the money he had saved, buy the land, that my grandparents would run the farm, and we would stay in Hungary. But my father didn’t go along with this; he also came and there was a big domestic argument because of this. At the same time, he bought half of the family house from my grandparents.

Thus in 1933-34, when I was about four years old, we came to Romania, but with passports. I spent my childhood in Vetes. We had 20 hectares of land, with cattle, horses, pigs and poultry. We hired a worker, who was a permanent employee; he looked after the animals and helped my father with the everyday farming work. He got an allowance, a salary in kind. The land we had was very good; we grew wheat, barley, oats, maize, potatoes, and fodder for the animals of course.

I lived on our farm until the age of five. But what happened? We also lived for a while in Szatmarnemeti, but only for about a year, because one day my parents were given notice to leave the country within 24 hours, through the ‘Sziguranca’ [complete Romanian name Siguranta Generala a Statului, i.e. the General State Security], this was the former Romanian Securitate 9.

I think some kind of reporting must have played a role in this, since how could the Sziguranca otherwise know who my father was? And the charge was that he had been a town-mayor in Gaesti during World War I. Somebody had recognized him and reported him. There was even an article published about the fact that he had been an officer in the Austro-Hungarian army.

The root cause of the dispute with my grandparents was that when we came to Romania from Hungary, they made my father buy half of their house in Szatmar. There wasn’t a problem until my brother started to go to high school, and our parents thought we would move into our house in Szatmar. We got into trouble over this, as my grandparents didn’t want us to move there.
So in 1936 they sent us away.

We packed up and went back to Hungary, to Debrecen, and stayed in a furnished room on Csok Street. We had to leave so suddenly, we only took a few suitcases with us. We tried to come over to Romania once with my mother; my father didn’t dare to come, so my mother and I came to take some more belongings.

We would have tried to settle things, but our names were reported at the frontier at Ermihalyfalva; we were blacklisted, so they prevented us from entering Szatmar. They put us on the next train back to Debrecen. As a war invalid, my father received a higher pension, which is what we were living on in Debrecen.

I remember his pension was increased from 35 to 50 pengo per month as a war invalid. Back then, the pengo was very valuable; 150-200 pengo was a great salary. We lived on the war invalid pension, we sold things too, and the family, the relatives supported us.

In 1938 we moved to a large village called Csenger, which was next to the border, in order to be able to farm. There one could apply for a dual frontier crossing permit issued for landowners, and one could cross over to cultivate the land. My father only had land in Vetes, but even so they issued him a permit.

This gave us an opportunity: the rule was that we came in the morning, and had to go back in the evening, so my father could look after the land. It wasn't far by horseback or on a cart, the frontier is about seven or eight kilometers from Vetes.

I started school in Szatmarnemeti in 1935 and finished the second year of elementary school in the Jewish Gymnasium of Debrecen in 1937. I then attended the local Jewish elementary school in Csenger for third and fourth grade. After I finished elementary school, I spent the first year of grammar school at the Jewish Gymnasium of Debrecen.

We lived in Csenger until 1940, when Miklos Horthy 10 marched in on his white horse, then we could return home.

After we came back, my father continued farming. Since my father was a Hungarian citizen, he wasn’t allowed to buy land in Romania, and he had been rash enough to give the land over to my paternal grandmother in 1933-34, when he had bought the land in Vetes.

Anti-Jewish laws 11 were issued and the land was expropriated; the only thing he managed to achieve was that they expropriated only half of the land; we still had the other half in 1944.

We lived in Vetes for about two years; then we moved to Szatmar because of school and attended the Reformed Gymnasium. And I will tell you now what the circumstances were then. In 1944 the Jews were taken. Prior to that everyone who wasn’t reformed had to bring a document to school – which confirmed that they had learned about religion, and which gave them a mark out of ten.

We had to bring one from the rabbi. The Jews had been deported in 1944, so I couldn’t bring anything from the rabbi to the school to put in my school report, so they didn’t issue it. We had such laws. Otherwise the rabbi had given everyone a mark of ten out of ten. In 1945 they issued it without further ado.

We didn’t attend the religious school, the cheder; my parents employed a teacher who spent about a year when I was seven or eight years old teaching us the prayers, everything.

My paternal grandparents were Orthodox Jews and my father was too. He spoke Yiddish as well, and I bear a grudge against him for not teaching me, because it is also an international language, like Esperanto. This was typical of Jewish families: children weren’t supposed to understand what the grown-ups were talking about.

My mother didn’t speak Yiddish, they spoke in Hungarian, but my father talked with his parents in Yiddish. My mother didn’t cover her hair, but she was religious as well, and we tried so hard to follow the kashrut, that in 1944, when one couldn’t find anything kosher, we preferred not to eat meat; instead, my mother cooked vegetarian food, as we observed our religion.

My mother kept a kosher household until my brother moved her to Bucharest in 1949, where she didn’t keep an entirely kosher home.

There weren’t any Jewish families in Vetes, just us. There were some in the surroundings, but in Vetes it was only us. There wasn’t a synagogue [prayer house], but while we stayed in Vetes, we went to Szatmar for holidays. We too, the boys, not only my father.

Moreover, there was a synagogue in Hungary, in Csenger too, which we went to. We didn’t go to the synagogue in the morning, at noon and in the evening, only on Friday evening, on Sabbath and the high holidays.

• Our religious life

There were two marvelous synagogues in Szatmar. We frequented the Orthodox one and there was a smaller synagogue next to the Orthodox one, which is still there. But Jews sold the Neolog 12 one; it was then demolished, and the County Police station was built there.

There were a lot of Jews in Szatmar, within the town itself 13,000 Jews lived, which was a third of the town’s population. So there was a serious religious life. There were Hasidim 13 too, who wore special kaftans. Most of these observant Jews from Szatmar emigrated to America.

My cousin is there too, in New York, where a Hasidic community has been established. There was a Jewish district in Szatmar, the ghetto was made there. A few hundred people came home to Szatmar after being deported, and many people moved there too, but they left. Now there are no more than forty. They are responsible for the cemetery.

The Jews had wonderful rabbis. The rabbi of Nagykallo was such a wonderful rabbi too. Allegedly the song, ‘Szol a kakas mar’[a well-known traditional Hungarian Hassidic tune], was composed by this wonderful rabbi of Nagykallo.

This rabbi was from Hungary, but there were great rabbis in Romania too, for example the Hasidic rabbi of Bikszad was very famous, he lived in Szatmar. The rabbi of Bikszad was the leader of Orthodox Jewry in Szatmar and lived in a street next to ours.

He also led a Talmudic school there, where they were exclusively engaged in studying the Talmud, the scriptures. Back then we had a farm, we had poultry, and I remember my mother had to send him fresh eggs every day, because the rabbi ate only what was kosher.

Wherever there is a Jewish community, there is a ritual bath next to the synagogue; it's called a mikveh. Jewish men go there on Friday afternoon, I saw this in my childhood. There were two bathhouses in Szatmar: there was a town bath, which was quite neglected, and the Jewish bath, the mikveh, which was close to the synagogue.

The Jewish community maintained it, and it opened regularly. Non-Jews attended it too, as it was the better bath. [From a Halakhic point of view, non-Jews cannot be excluded from attending the mikveh. In former times, and mainly in smaller towns and villages the mikveh had a public bath function as well.] People didn’t have bathrooms back then, so we went there to take a bath. It had cubicles, a basin, a bath, shower and toilet and a steam bath as well.

Boys’ coming-of-age is celebrated when they reach the age of 13, nowadays it’s the same for girls too, that’s what I saw in Israel, what I heard. [Editor’s note: it remains age 12 for girls, in Israel and throughout the world.] When we turned 13, my brother and I were brought into adulthood; this celebration is called bar mitzvah.

One has to prepare for this, like for confirmation. We didn’t go to preparatory classes, because we could already read Hebrew. My bar mitzvah was celebrated in the Orthodox synagogue in Szatmar, which is where we lived when I was 13.

They take the Torah out of the Holy Ark, and invite the 13-year-old boy to read the portion of the Torah designated for that week, since there is a section for each week. After his bar mitzvah he is a full member of the congregation, not a child anymore and can count towards the ten Jewish men that are needed for a service [minyan].

Jewish men wear tefillin on their left arm and on their head while praying [for the morning prayers]. After becoming bar mitzvahed, we also had to wear them. I think I gave our tefillin to my cousin, who left for America after World War II, as I studied at university and I didn’t use mine.

We weren’t very Orthodox, but we were religious and observed all the holidays. Jewish holidays start on the eve of the holiday. Sabbath also starts on Friday evening, and the end of Sabbath is celebrated through a prayer. On Friday evening the holiday [Sabbath] started when my mother lit the Sabbath candles.

My mother lit four candles, because there were four of us in the family, then she recited the prayer, she blessed them. My father took us to the synagogue. After we went home, there were two braided loaves of bread on the table, called ‘barhesz’ [challah]. My father recited the blessing while he cut them, and gave a piece to each of us.

For the holidays we also had wine, he recited a blessing over it as well, then it was a custom that the father blessed the children [this is customary on Friday nights]. He put his hands on our head, and recited a blessing, and we only sat down to dinner after that.

My mother prepared all the meals for Sabbath on Friday, so that she didn’t need to do anything on Sabbath [in accordance with Jewish law]. Our national meal was chulent.

My mother prepared it uncooked in a pot; when we lived in Szatmar, we took the chulent to the bakery, where they put it into the oven, and next day at noon as we came out with my father from the synagogue, we brought the delicious chulent home.

We, the children, carried the chulent to the bakery and brought it home. Where we lived, we had an oven, we also prepared bread at home, and took it to the bakery. It was a very delicious meal.

From Rosh Hashanah to Yom Kippur there are ten days, known as the ten days of repentance; according to our religion, everybody’s destiny is decided during these ten days, and then is signed and sealed in a metaphorical 'book.' Yom Kippur is the Day of Atonement, this is the most important day [in the Jewish calendar] and is a fast day.

Before the fast we performed a ritual, symbolically freeing us of our sins through an offering of a chicken. Every member of the family recited a prayer, each person performed the ritual using their own chicken, which was then slaughtered by the shochet.

It was a humane procedure for sure; because he had such a sharp knife, the animal died in one second [in accordance with Jewish law]. The festive dinner was prepared from these chickens. In the evening after dinner, there was a service in the synagogue, then the 25 hour fast began. We, the children, also fasted for 25 hours, and prayed in the synagogue from morning to evening [children are not obliged to fast until after their bar mitzvah].

Then other holidays followed. First the Feast of Booths, Sukkot. We didn’t celebrate Sukkot in booths [sukkah], but we observed it in the synagogue. Then we have Simchat Torah, which is the celebration of the Torah, the last of the fall holidays. They take out all the Torah scrolls from the Holy Ark, and they carry them several times all around the synagogue, while the chazzan is singing.

One of our great holidays is Chanukkah, which falls in the same season as Christmas. Chanukkah also lasts eight days, and commemorates when the Jews reoccupied the Temple, there was only one pot of oil to be used to fuel the eternal flame, which would only have been enough for one day, but a miracle occurred, the oil burned for eight days.

There is a special Chanukkah menorah, which has eight candle holders; we didn’t have such a menorah. They light one candle on the first evening, two on the second, then three and so on, throughout eight days. People usually put it out in the window. At Chanukkah we lit candles, that was all. Any member of the family could light the candles.

We also played with spinning tops, called dreidels. My mother didn’t prepare cakes for Chanukkah, we didn’t get presents, just sometimes some coins from the parents, known as Chanukkah gelt.

The next holiday of the year which falls the day after the Fast of Esther, is Purim. They celebrate it for two days, and we observed Purim as well. We didn’t keep the Fast of Esther.

Purim is a joyful holiday for Jews, they do a lot of cooking and baking, they prepare all kind of good meals and sweets, all kind of delicious cakes. There is a certain cake with walnut, the ‘kindli’ cooked for this day, which looks like milk loaf with walnut cooked by Christians at Easter.

And there are the hamantashen, named after Haman: it is a triangular pastry, with walnut and jam filling. It is quite difficult to prepare it, it is wrapped-up in a specific way, my wife can’t do it, but it is very delicious. The Romanians call it ‘humantas.’ And the custom is to send a plate of cookies to other families and acquaintances in exchange or as a gift. We didn’t send cookies in exchange, and we didn’t dress up in masquerade either [as is customary on Purim].

Following Purim comes the holiday of Pesach. There were separate pots for Pesach they used only then, not during the rest of the year. We had separate Pesach pots as well. And we did a lot of cleaning before the holiday, because no crumbs could be left in the house, everything had to be cleaned up. If something is left by any chance, it has to be sold.

One has to conclude a formal contract on selling the ‘hamec’ [chametz], that’s what it's called. My mother wrote such a contract too, she wrote there a fictitious name saying that every piece [of flour] and all crumbs were sold, if any were left by chance after cleaning the house.

Starting from that moment there wasn’t any [chametz] in the house. They kept it, but it was stored separately, we didn’t touch it. At Pesach my mother cooked using matzah meal ['breadcrumbs' made from matzah instead of bread].

We observe Pesach to commemorate the miraculous escape of our ancestors from Egypt. The Jewish holidays are divided into main and half holidays. The first two days of such eight-day holidays are the high days, and the last two days are also high days, the other four days are just half-holidays, one might work, everything.

For eight days – in Israel for seven days – people eat only matzah. Here in the Diaspora holidays last eight days, in Israel they cut one day off, it seems they found this period too long, they celebrate for seven days [Editor's note: there are historical reasons for celebrating 7 days in Israel, compared to the 8 days of the Diaspora, nothing to do with finding the period too long.

It was to do with the time taken to report the citing of the new moon, which set the dates of the holidays].

We observed seder night at home. The seder night begins with the well-laid table, everything is fixed there, because the word seder means order in Hebrew. Well, first they put a big plate on the table, the seder plate, on which was placed a roasted egg, a small piece of roast beef, bitter herbs called maror, parsley, then there is a mixture, it has grated apple and smashed walnut, mixed with wine, and they put a little horseradish [Editor’s note: Gabor Lazar refers here to the charoset, which doesn’t have any horseradish, that one being part of the maror symbolizing the bitter herbs], all these recall the exodus of Jews from Egypt.

At Pesach one of the traditional foods for Jews was also the egg; I think Christians took over the custom from them [Pesach falls around the same time of year as Easter]. The matzah is put on the table and it is covered, three matzot are separated by three white serviettes.

Everybody has their own glass, and there is a superfluous cup put on the table for Elijah the Prophet. We poured a glass of wine for him, and when my father reached a certain passage in the prayer, we opened the door so that Elijah the Prophet could come in.

Before they eat and drink, they say a prayer, called Kiddush. After that one has to wash hands. First one has to dip parsley into salt water, and recite a blessing. Then the head of the family breaks the matzah to put aside the afikoman as well, they hid it.

In our family my father put it under his pillow, the seder table is organized in such way that the head of the family has to sit leaning, pillows are put to support him, this is the ritual. And the youngest member of the family puts questions to the head of the family, four questions.

I was the youngest in our family, I had to ask: ‘Why is this night different from all other nights?’ That’s how it started. Then the whole ritual is built on this, that the head of the family has to answer the questions in order to explain to the participants why they are celebrating Pesach, and he relates how Jews fled from Egypt.

Then everybody who is sitting at the table has to wash hands, then a blessing is said over eating the matzah, and all those who sit at the seder table are given matzah. After that they eat the bitter herbs, this is a tradition for recalling the misery and exploitation our ancestors had suffered in Egypt. Then the dinner itself comes. We had a normal dinner, but without bread, we had matzah. We had everything, we had meat-soup, second dish, dessert.

After dinner they take out, distribute and eat the afikoman. Children have to find the afikoman, and whoever finds it is rewarded. At the end the prayer after dinner is recited, and seder night ends with the humorous story from the end of the Haggadah – which is the prayer book of the Pesach night service – the Chad Gadya, that is One Kid Goat.

[The Chad Gadya and the Echad Mi Yodea are songs formulated in children’s language, but which have a profound religious and historical significance, and bear moral teachings.] We didn’t sing, my father told the story, and then we went to bed.

Well, that’s how a seder night goes. It lasts three hours, and the second night the same service is repeated. This was a family tradition for us, unfortunately since I left the family house in 1947, I participated for the last time, then I started to study, and I didn’t have the chance for it.

After Pesach comes Shavuot; this corresponds to Pentecost, and commemorates the day when we were given the Ten Commandments. This is also the festival of the harvest, as that’s when the harvest starts in Israel. We have one more great fast, that falls on the 9th day of [the Hebrew month of] Av. The First Temple was destroyed in 586 BCE, the Second Temple in 70 CE, and the two events fall on the same day, which is why it's a day of mourning. These are the traditional holidays.

• During the War

In 1944 deportations began. All the members of our family were deported. We were so lucky that they exempted 14 us from enforcing anti-Jewish law, as my father was a lieutenant in World War I, and he was a war invalid.

Since we had been in a quite difficult financial situation in Hungary when we had returned there, my father had submitted a request to increase from 50 to 75 percent [the degree of his invalidity]. This was our great luck, because he wouldn’t have been exempted as a 50 percent war invalid, but with this 75 percent we could stay there.

In Szatmar only three families were left in 1944: us, there was a tailor called Salamon, who had also acquired merits during World War I, he had I don’t know how many children, so he got exempted, and there was the widow of a man who had died in World War I, Mrs. Dancziger, she and her two daughters weren’t deported either. But the authorities knew my father, and in 1944 the Hungarian Royal Gendarmerie did its best to also send us to Auschwitz.

It was a close shave that they didn’t take us, and also that they didn’t kill us [in Szatmarnemeti]. In May 1944, when the ghettos were built up in Szatmar, we were out on the farm, in Vetes. The gendarmes came, the cock-feathered gendarmes, they loaded us instantly, and carried us off to the local school of Szamosdob [Doba in Romania, is located 14 km south-west of Szatmarnemeti], but after two days an officer let us go when he saw our papers.

We went back [to the farm], but the gendarmerie couldn’t resign to the fact that we stayed there. So they took us for the second time after one month, in June, after they took away everybody [all the Jews] from Szatmar and the whole surrounding area; they took 13 thousand Jews from Szatmar, one third of the town’s population.

Let me tell you how it happened. We were on the farm in Vetes, and one morning Levente-soldiers 15 surrounded the farm. They didn’t say a word, but stood there and watched us so that we wouldn’t escape. Next day gendarmes came, they put us on our cart, and took us to the parish hall.

We packed up what we could, and I remember we had a red alarm-clock; well I put it into my package. When they examined our packages in the parish hall in Vetes, the gendarme found the clock. He says boorishly, ‘You won’t need that!’ Like this. And they took it.

From Vetes they took us to Szatmar, and handed us over to the Hungarian Royal Gendarmerie. They put us in the police prison of Szatmar to wait and see how they would decide upon our fate. The whole family was there: my father, my mother, my brother and I.

I was fifteen years old. We were there for almost one month in detention under remand. They sent our papers to Budapest to be certified. They took our family jewels too, and sent them with the ‘gold train’ to Budapest, to the National Bank; they never gave them back to us. We didn’t have much, we had just a few, because we were engaged rather in the land, but they took the few family jewels we had.

In the meantime my brother got ill. He got an effusive pleurisy, he felt bad, and we had no choice but to report that he was ill. There was a clerk [police officer] called Sarkozi, he stood in the door of the prison and said, ‘Who is ill?’ We said it was my brother.

He stroked his pistol, I can still picture him: ‘I will cure him!’ Like this. Finally the ambulance came and they took him to the hospital and treated him there. We stayed there until fortunately our papers arrived from Budapest saying that our family couldn’t be taken. There were plank-beds, we were sleeping on those, but they couldn’t take us away.

However, after this we didn’t dare to go back to Vetes, but stayed in the town. This Salamon family accommodated us, we stayed at their house in Szatmar, at the lower water-front of the Szamos river until September, when the great bombings started.

Szatmar was bombed, so we had to go back to Vetes. [There were air raids in Szatmar on 16th, 17th and 19th September 1944; seventy-six streets were attacked, the Soviet heavy bombers dropped bombs on thirty of these at least two times.]

Only one month was left until 15th October 1944, when Miklos Horthy announced the armistice 16. I remember we were very happy, we calmed down thinking that everything would be over finally. One night somebody was knocking at the window. Who might that be?

A villager called Acs, who I have since I heard has died, may he rest in peace, told us that the night before he was in the pub together with some Germans, they inquired about us, and allegedly the judge from the village informed them that there were Jews, so now they are coming to get us. It’s amazing what kind of people exist! Our house in Vetes was two or three kilometers away from the village, but that man came to us and let us know about this.

Well, we had a cart and horse; we got on the cart, and left immediately for Szatmar. It’s ironic where we hid in Szatmar. My father had a very good friend, Dr. Bela Wiesler, a Swabian lawyer, who had been the leader of the Volksbund for a while in Szatmar.

He was a very upright person. He and my father were very good friends, he received us into his house, we were there from 15th to 26th, October and we lived through the liberation by the Red Army, that’s how we escaped.

The fact that we survived is due to the Red Army. I still say that I’m grateful, because if the Red Army hadn’t come, who knows what would have happened, our turn would have come too. The Red Army took away our cart and the two horses. When we went back to Vetes, one morning we woke up to find that our eighteen years old mare, called Lepke [Butterfly], had fled home, and waited at our kitchen door.

• After the War

When we went home to Vetes, people told us that the day after we had left, Germans had  indeed come out looking for us, they had turned the house upside down completely. We found our house plundered, they stole the cattle, they ruined us completely.

Allegedly Germans took many things, but I think others took part in this as well. Well, we tried then to somehow restore the farm, but we didn’t stay there, we moved to Szatmar, because our family house was there; my grandparents had been deported from there.

In 1945 a new town leadership was needed, so we organized the People’s Police. What happened then? There were just a few people in Szatmar who could have been taken into account [as communists]. In Romania the Siguranta 17 had imprisoned the illegal communists 18.

They had had two possibilities, either they were beaten to death, or they spoke. Thus the Red Army tried to gather those who had suffered persecution, so they appointed my father, who as a former lieutenant was well versed in army matters, to be the commander of the town police where we had been imprisoned.

The first parade was on 9th May 1945, on the ‘day of victory’ [when World War II was over officially]. My father was the commander of the police for one year, until there was a huge Jewish hospital in Szatmar, where he became the warden.

My brother worked for a few months at the police as well. After that, well, the democratic state had to be established, you know, so the Romanian Communist Party was established; he became a party activist, and they were organizing the Romanian Communist Party.

The elections had to be falsified, it was a great circus back then that the communist party won the elections in 1946, I think the first so-called election was held that year. Well, I remember for example going twice to the polls. The dead voted. That’s how they managed to overthrow the Liberal [in fact National] Peasants’ Party 19 led by Maniu and Bratianu.

My father was working, my brother was an activist, so at the age of 16 I was the one who managed the farm in Vetes. In 1945 we got back the other half of the land they had expropriated [due to anti-Jewish laws]. We were Hungarian citizens, and in 1945 we obtained Romanian citizenship. I still have Hungarian citizenship, I have a dual citizenship.

In the meantime I passed the final examination in 1947, at the Reformed Gymnasium in Szatmar, and I sat the entrance examination at the Medical and Pharmaceutical Institute in Marosvasarhely [Targu Mures in Romanian]; it was established just then, and was moved from Kolozsvar to Marosvasarhely. I got a scholarship.

In 1949 my father died due to cardiac disease and rheumatism; he is buried in Szatmar, in the Orthodox [Jewish] cemetery. We had a family burial plot in Szatmar, my grandfather is also buried there, my father is there, and one of his brothers [Lali Lazar]. My grandmother had her place there too, but she was deported.

There is a small house in the Orthodox cemetery in Szatmar, where plaques are placed; we, the relatives who came back, put memorial plaques there, in memory of those who had died there. So my grandmother has her own little marble tablet.

When somebody dies, that person has to be buried within 24 hours [according to Jewish Law, they must be buried as soon as possible]. The body is rolled up in a sheet, and they are buried wearing a white shroud [kittel]. The coffin is a rough board coffin, fixed with screws, because we believe that the Messiah would come on a donkey, and so the dead can rise again [and leave the coffin easily], that’s what the Jewish religion says.

After the burial, the first-degree relatives mourn for him. Their garments are torn, they cut the material and wear that item of clothing for one year. [Editor’s note: immediate relatives 'sit shivah,' shivah meaning seven in Hebrew. They openly mourn for seven days, during which time they wear the torn garment to symbolize their loss].

I still remember, I was a second-year student at the university when my father died in 1949. My clothes were torn, but my colleagues didn’t know why, so they came to me and told me, ‘It’s torn.’ The deepest mourning lasts seven days. Mirrors are covered, and they sit shivah on the ground for seven days; well, they put something not to sit on the bare floor.

They get up only to eat and to go to bed. After that there is a further period of mourning which lasts until the thirtieth day after the death. The complete mourning for a parent [the timings differ for siblings and spouses] lasts one year.

This means that the dead person’s sons go every day to the synagogue, and recite a prayer [the Kaddish] in the memory of the deceased at each service. We have a morning prayer, we have afternoon and evening prayers.

The mourner’s Kaddish starts like this: ‘Yitgadal v'yitkadash sh'mei raba b'alma di-v'ra chirutei’. [The son mourning his parent has to recite the Kaddish at the daily services for eleven months starting from the day of the burial. That’s how he honors his dead parent].  This is what mourning means for observant Jews.

I was in Marosvasarhely at university when my father died, so I went a few times in the morning to the synagogue, but I had to go to lectures, I couldn’t take a leave at noon and in the evening, so I arranged to pay somebody from the community, a poor man, who recited the Kaddish for me, every day for one year. We observed this, we observed this for my father.

So my mother became a widow, we were already adults. In the meantime my brother, already an activist enrolled to the faculty of law in Kolozsvar, finished his law studies there and became a lawyer.

They were looking for young people for the Official Gazette, and his dean, who later was considered a traitor as well, and was put in prison, recommended my brother to be employed together with a colleague of his. Thus he became the chief editor of the Monitorul Oficial [Official Gazette] in Bucharest, in 1950.

My brother took my mother to Bucharest with him, because he had a good job, and she was there until her death. She died in Bucharest in 1955, at quite a young age. She had an accident in November 1955: she was getting off the tram, it was dusk, the tram hadn’t yet stopped, and she stepped down and fell. She fractured her femoral neck and they operated on her; back then the operations for femoral neck and pelvis were novelties, great interventions.

I went to Bucharest to the hospital and stood by her during the operation, and in a few days after I came home – I worked then in Marosvasarhely at the Blood Transfusion Centre – I was notified that she had died. Her condition was serious when she was operated on, she almost died on the operating table; she got pneumonia too after the operation, she also had asthma, and she died.

She was young, only 56 years old. My father was 58 years old when he died. When I start to think, I’m 76 already, my brother 80. That wasn’t a decent life. They didn’t have an easy life. We didn’t have any ties in Bucharest, so we cremated my mother at the Belu crematorium, but when my brother left for Israel, I brought the urn here, and she is buried in the cemetery of Kovaszna.

My brother worked at the Official Gazette until 1964. When they found out that he and his whole family put their name down to leave for Israel, they kicked him out instantly, and they expelled him from the party as well. Then they left and settled in Israel. They adapted to it well, they are fine.

He passed the language exam in Israel, but he passed all the legal exams too, and he worked as a prosecutor for the Israeli police, and when he retired from there, he opened a legal practice in Rehovot. They live in Rishon LeZion, and Rehovot is not far from there. Do you know why Rehovot is famous?

The Weizmann Institute [of Science] is there. They are very well. He’s eighty years old already, and now he is a sick man, so he doesn’t work. But he was always a good brother to me, because he helped me. While I was a student, my brother helped me, well, learning always costs. When they arrested me, he came at once. He came to the trial, everything.

He met his wife in Kolozsvar. His wife is Judit Lazar, nee Jakabovics; she is from Nagykaroly and she is Jew. She studied at the Music Academy of Kolozsvar. They have one child, Peter, who was born in 1958, he’s married; his wife immigrated with her parents from Morocco. They have two beautiful children, one is called Maja, the other is called Gal. Maja is doing the army service now, her brother is one or two years younger, he’s still at school.

It’s only me who stayed here in the country from the family. I graduated from the Medical University in Marosvasarhely in 1953, with honors. In 2003 we had the 50th anniversary class reunion at the university; I got a golden diploma, they gave it to those who were alive. There were 120 of us who graduated that year, there were only 39 of us still alive. Doctors, pharmacists. And we had the 55th anniversary high school reunion in 2002.

I took the state examination in 1953, and then the placements followed. They held a general assembly, but before that they called me into the Rector’s Office, Dr Andrasovszky was the rector of the university, he was a neurosurgeon. He started to ask me about where I wanted to work.

Well, I didn’t know at all what to say. He then said, ‘Our party needs comrade Lazar here, in Marosvasarhely, in an institute, at the Blood Collection and Storage Centre.’ Well, I answered, if this is it, alright, it’s fine with me.’ ‘Please be so kind as to confirm this in the afternoon, at the assembly.’ And he said, ‘Congratulations for your degree with honors.’

Those of us who received such a red certificate with honors could choose our place of work. But why did I get to the Blood Collection and Storage Center? Because a few Securitate-men were referred there, and I don’t know what type of blood-plasma they were given, that a little water from the Maros river had poured into it; the blood-plasma was infected, because it was collected using primitive means, with the pump mounted on the water pipes, and all the Securitate-men had shivers.

I don’t know about anybody who had died, but they carried out a serious investigation among the doctors, and many left. There weren’t enough workers, they needed young people. That’s how I became the consulting doctor for three years at the Blood Collection and Storage Center in Marosvasarhely.

In the meantime I was sent to Bucharest in 1954, to the hematological centre; it's called the Institutul de Hematologie si Transfuzie [Hematological and Blood Transfusion Institute]. I got my qualification in blood transfusion; I was the first physician in Marosvasarhely who had a certificate in this.

Nobody wanted to go to this course. My brother was working there, my mother was there, so I presented myself. I went there, finished the course and got a qualification. I came back to Marosvasarhely, and I lived there until 1956.

What happened then? Well, they issued a decree saying that everybody had to perform a six-month long service in a village. This applied to me as well, so they placed me here, in this region [in Kovaszna’s surroundings]. First I was in Kommando in August and September 1956, from there they sent me to Kovaszna [today Covasna, in Romania, 191 km south-east of Marosvasarhely] to the hospital on the medical ward.

When the six months had passed, I started to think what to do, I had nobody in Marosvasarhely, only friends; my mother had died too. I thought I would try to leave Marosvasarhely entirely; I lived in lodgings there, I didn’t have a chance of owning an apartment.

I didn’t go back to Marosvasarhely after six months, I settled in Kovaszna. I met my wife here; she worked at the hospital as a clerk. In 1958 we got married, and since then I have lived in Kovaszna.

My wife, Rozalia Orban, was born on 28th June 1933, here in Kovaszna; she is reformed. Her father was a joiner, there is a house in the back of the garden, it is almost 200 years old, they lived there. My wife has a sister who lives in Szatmar, Terezia Orban; her married surname is Fazekas.

She was born in 1934 and has a son, Attila Fazekas. He also lives in Szatmar; he’s married and has a student daughter. My wife finished high school in Kovaszna, and she was a clerk at the hospital and at the construction co-operative.

We built up our house with hard work; it belonged to my mother-in-law and was an empty lot; she gave it to us to build a house here. The construction co-operative built the house, my wife worked there too. We started it in 1969, we paid for it in installments, we both worked, so I remember that the greater part of the salary was paid as an installment, and we lived on my wife’s salary; however we finished it step-by-step.

I have a son, Tibor Lazar, he was born in 1959. He finished at the timber vocational school, a technical school in Kezdivasarhely. He worked here in Kovaszna at the furniture factory, after that he was unemployed for two years, because the factory was liquidated.

Now he works in Kezdivasarhely as a technician in the furniture factory, called Mobexpert. He leaves every Monday, and comes back on Friday. He’s very lucky that he doesn’t have to commute, because his mother-in-law lives there and he stays at her place.

My daughter-in-law is a mathematics teacher here in Kovaszna, she has a good job, she also finished her studies with honors, and she has all the possible qualifications. She's quite well paid, and she also has private pupils, so they want for nothing.

They have an apartment in the center that I had bought for my son, back then when I could. They don’t have any children, but they are ok. My son is reformed, he is also confirmed, but he’s a member of the Jewish community of Brasso.

My career in Kovaszna: first I worked in the hospital, on the children’s ward, from there they appointed me local medical officer, then I was a doctor. All the factories from Kovaszna fell under my responsibility, and I retired from there after 37 years of service as a chief medical officer, in 1990; in 1963 I passed the exam for the chief medical qualification too.

I never joined any party, not even the Communist Party. I just simply didn’t, I'll tell you why. Because of my social background. I didn’t want to be kicked out as a kulak [a category of relatively affluent peasants in the later Russian Empire, Soviet Russia, and early Soviet Union].

My brother was in it, he had a job, but when they started to pry into things 20, and started to investigate him, he applied for a permit for his whole family, and left for Israel. But honestly I didn’t believe in all this communist system. I could see that there too, there was an upper crust, who enjoyed everything, and well, there were the others.

The only thing was that unemployment didn’t exist. Only this one. But we, who lived through these decades, we know how it was. I could have joined the party several times. When I started to study, they invited me then too, but I didn’t enroll. I got on well with everybody, but I wasn’t interested in politics.

When I was a student, they carried out an extensive verification of the party members. They organized it in the ceremonial hall of the university, and they invited me as an honest non-party person to participate; back then they called somebody an honest non-party person, if that person wasn’t a class enemy, only class-alien.

Back then the Siguranta had been thrashing these former communists, and there had been two cases: either they had beaten them to death, or the communists had confessed; and what happened after that? During this assembly it turned out that those who had confessed were expelled from the party.

They took them one by one, and carried out an inquiry. There was a committee, who called up the party members, and whoever had a past, had been imprisoned and had confessed, they were qualified as traitors, expelled from the party, and they re-organized the party from those who didn’t have a past. Those who didn’t have a past became the good communists.

Gheorghiu-Dej 21 and his company had been in jail for 12 years, then they turned against those who had come home from the Soviet Union 22, so there were serious party struggles. I never got involved in this. Back then many such trials took place, they executed for example Laszlo Rajk 23 as well in Hungary. What Rakosi organized there [the Rajk trial] 24, Gheorghiu-Dej and his company did the same here.

Nobody investigated me, I was an honest non-party man, I just simply didn’t join. I was very active within the labor union, I was vice-president of the local council. I couldn’t be the president, because I wasn’t a party-member. I was very active within the Red Cross, which gave me many distinctions, and I also helped the Women’s Committee.

I was a works doctor when in December 1986 I got arrested. I didn’t grant sick-leave to a woman worker. She had a relative at the Securitate, and she reported me. She wanted to ask for holidays, and I gave her one week. She wasn’t satisfied with this, so went to the gynecology department, and there she got ten more days.

After that she came back to me. There were about three, four or five people in the waiting-room, and this woman came and handed over a prescription. I took my oculars, took a look, and saw she had some kind of discharge, and the gynecologist prescribed her some medicine to purchase from the pharmacy.

I only said, ‘You go to the pharmacy, and buy your medicine.’ Well, this was only adding fuel to the fire, so she said, ‘You give to whoever you want to, and to whomever you don't want to, you don’t give. Just wait and see, because I’m going to fix this for you.’ And she ran away. I couldn’t prolong her sick-leave after the gynecologist. If he had had a proposal, if he had written there that he proposed further examinations, then yes. But I couldn’t.

What happened after a few days, maybe ten days? A car stopped in front of the consulting-room. I was just about to go to visit a patient, when they sent me back to the office; they turned it upside down, but they didn’t find anything significant. Then I thought there was something more to it.

Somebody brought me a small packet, every doctor got things, it was put in my locker. And when they opened the locker, I told them, ‘I got this today from someone.’ But I didn’t know what was in it. They opened it, there was some coffee, and hundred lei. But if I report myself, according to the laws in force I could have been let off.

Accepting a gift or money was considered bribery and was sentenced with three to six years of prison. I never asked anybody, and if the patient was poor, I gave back what they put in my pocket, so that the patient would buy their medicine from that.

Whoever willingly handed the bribe over to the authorities, or reported it, couldn’t get punished. That was the law then, proceedings couldn’t be started against a person who reported themselves. But it didn’t count at all, they didn’t take this into consideration, it didn’t matter that I presented them the packet, and it wasn’t the Militia who found it. They came to my home too, they searched through the whole house, they didn’t find anything here that would have shown excessive wealth for a doctor.

The substitute chief of the police of the inspectorate came out from Sepsiszentgyorgy [Sfantu Gheorghe in Romania, 30 km west of Kovaszna ], and they took me in the night, after the house search, and after that I saw Kovaszna again after being away for nine months.

They took me at the end of December 1986: first I was in prison in Sepsiszentgyorgy. They knew I was a Jew, and a Jew has gold even under his skin. They found out that my brother was in Israel, as they traced everything, so they thought I would have I don’t know how much gold and foreign currency and things like that.

In the meantime they made me include in my statement, ‘gold and currency’. I told them I had neither gold, nor currency. They took away all the family jewels they found, well they gave those back later.

I got fed up with all those interrogations, and then it came to my mind that wait, I have gold medals; I got them from the Red Cross. I told them, ‘I have got something.’ They weren’t interested in that. Then they interrogated me about traveling abroad too much. Whenever it was possible, we went with the family to the Czech Republic, Germany, we visited the Soviet Union, they issued a passport once in every second year, so we traveled somewhere.

And they say I was abroad a lot. I said, ‘Yes, I have relatives. Besides, if you’re that interested, you have the files, take a look to see where I was.’ The passport department was in the same building as the police’s lock-up, so they knew very well where and when we were traveling.

In January they took me to Codlea – Feketehalom in Hungarian, near Brasso [14 km north-west of Brasso], there's a huge prison there, where the trials took place. The charge against me was that I had been bribed, well, every doctor was given cash, people did that in those times, and they do today as well. This was the main charge, that’s why they planted that packet.

The woman who brought it was an undercover agent. They called on people from the factory for hearings, to give statements against me. Well, people found out that this woman had brought me that packet, and they gave her a good trashing.

After that she came to the consulting room, the nurse told me, and she was repeating that she was so sorry, that she felt so sorry for me, if only she had known, and so on, and so on; she was excusing herself. All this in vain, because I had already been caught and taken away.

It occurred to me, when I was already in Codlea, which way the wind was blowing. One of this woman’s relative was a party secretary in Sepsiszentgyorgy, at the county branch of the Securitate. And she set me up through that person.

I remembered this, because once [in Kovaszna] a woman worker came to me and asked me to prescribe her no matter what kind of medicine, because her son was working at the Securitate, so she could get it. So I started to think, well, these two women had the same name, they came from the same family.

They collected some 19-20 statements against me about having paid me this and that amount. However only three of them admitted at the court that they had indeed given me 50 lei or I don’t know what. So this was enough, I got sentenced to 18 months, the minimum.

I actually served half of it. I wasn’t a party member, that was the problem. Because if I had been a party member, I wouldn’t have been put in prison, they would have changed it into a deferred sentence.

The party was behind those. But nobody did anything for me. People collected signatures for me, to try to save me. There were people who told the others not to sign, because who knows what might happen to them.

Moreover, I had a patient who was a colonel in Bucharest, at the college of the militia, the police had a university, it still has. He came here every year with his pharmacist wife for summer holidays, and I was their doctor, they always came to me.

People called on him as well, but he didn’t do anything either. There was a public prosecutor in Bucharest, who knew all the prosecutors, people went to him too, what's more he was a Jew as well, but he didn’t do anything for me either.

They didn’t hurt me at all in prison. But one isn't taken for a human being, at least that’s how it was back then. Whenever we went out or came back, they counted us like one counts cattle. Every morning and evening there was a roll call, where they took stock of everybody to see if the number was right. One spring they took us to work in the bakery in Codlea.

I finished my work and sat down a little to take a rest. There was an officer, a very nasty character, who saw that I was sitting. So he grabbed a stick, and stroke once one palm, once the other. And he says, ‘Now you come with me.’ He gave me work until we went home in the evening, to keep me occupied.

When we entered the prison gate, they knew me there and greeted me from afar, hi doctor etc. So he found out I was a doctor. He found this out just right then. Well, from that point I got so much respect from him, he gave me exceptional treatment from that moment. They weren’t allowed to shake hands, but he shook hands with me. He was beating the others a lot, and he was the worst, he was a very cruel fellow.

I was exempted from army service, but at the police in Sepsiszentgyorgy, when they compiled my file, when they took me away, they wrote that I had completed my army service. This was my luck. This way, after a part of my sentence passed, they made me a supervisor, a ‘free,’ that’s how they called it in prison.

Instead of the striped clothes they gave me brown clothes, like the warders had, and a truncheon and whistle; we had training every morning in the prison’s yard, military exercises, they gave orders about what and how, and taught secret signs.

They took us to farms, factories, and we were the guardians, guarding the working groups. An under-officer came with us, there was about five or six of us who were guardians. The under-officer had a gun, we only had a truncheon and a whistle. But they didn’t escape. And when we were coming home, everybody had to be searched, to check that they didn't bring something in.

There were all kinds of prisoners in Codlea, half of them were gypsies. Sometimes there were even thirty or forty of us in the room, and sometimes only eight or ten. The rooms were large, with bunk-beds, sometimes we slept two in one bed, there were so many of us. And when they made me a supervisor, they separated me, I had better conditions.

After that it turned out that the prison doctor was a professor from Bucharest; he was sentenced to six years, and was taken to Bucharest. So the physician’s office was left without a physician. Before him a doctor from Brasso worked in the physician’s office, he was also a medical officer, his wife had reported him in revenge.

Then this professor. They helped me out with medicine etc., what one could get only with backing. Well, then I became the prison’s physician in their place. I worked for the men's section, a woman doctor from Brasso worked for the women’s section, she had a similar story. From that point I had a good life. The last two and a half months or so passed more easily.

Once the under-officer I mentioned before had a problem with his tooth; he came to my office, saying that he had a toothache and that it should be pulled out. I had never extracted a tooth in my life before, I can tell you that. I had an assistant there, a pharmacist, who had been sentenced to six years.

We had equipment in the office, all kinds, and the assistant said he would extract it. We sat the officer down, I was holding his head from the back, the assistant took the forceps and took hold of the tooth to pull it out. But he didn’t even move it, when he started to wail, ‘Ouch, ouch…’ What could we do? I said, well, let me see this.

I looked into his mouth and I see that his tooth was barely attached. The situation took a turn. I took the forceps and pulled the tooth out straight away. ‘Thank you, thank you’, he said. Sterility didn’t exist then, instead we gave him a lot of antibiotics to avoid infection. I became this officer's favorite, this one who stroked my palm at the bakery.

Once they scolded my wife badly in the prison for not speaking Romanian. She came to the office, and they were listening to what we were saying. She was speaking Hungarian. So they scolded her badly, as they wanted to understand what she was saying to me.

I will tell you what one goes through. A commission decides whether to release someone who has served half of their sentence, if they had a good behavior. The commission summons those whose sentence is prolonged. One afternoon the commission holds a meeting.

My case was due as well, since my file was submitted to the commission. I knew they would set me free within a few days. A prosecutor called Balea came from Brasso. So they came and told me, doctor, go to the commission. I was running, there was a club-hall, and the commission was there, one had to spring to attention of course.

I said: ‘At your command!’ The president of the commission told me to bring him some medicines. I took them, and also brought the blood-pressure apparatus. I measured his blood-pressure, then he told me it was alright. But the anxiety I went through, worrying what would happen, why had they called me in, I was running. Such circumstances, you see. And they let me go home a few days later.

I got home around 23rd August 1987. The nine months had passed, and they released me provisionally. People welcomed me in the town like a national hero. This colonel from Bucharest, to whom I was the consultant, and who did nothing for me, even though he could have, because he was close to the militiamen and the prosecutors from the region, well, he was here in a hospital.

After I came home, he fell on my neck, he kissed me. Then he came to visit us. He told me why they didn’t do anything for me. They were afraid of Ceausescu 25, they were afraid of spies, and that was the reason for not being able to do something. Thank God I lived through it, well, this is an experience as well, not everybody goes through such an experience.

Those who had done this lousy trick, they all died, without exception. For example I’ll tell you one thing. The person who led the house search, who was the substitute inspector at the county militia, he was called Magureanu; he was an extremely malicious character. He organized everything, the interrogation, the house searches, everything.

At the age of 52 these militiamen could retire. Then he got a very lucrative post as some kind of manager at the health insurance company. I don’t know what kind of dirty trick they did, they sold something, and I don’t know what he did with that money; in brief this Magureanu hanged himself and left a farewell letter. The Antena1 channel showed him laying on the catafalque. He died.

And what else happened! I got home. I was on duty at the hospital, the doctor on duty, when one evening somebody knocked at the door. Who should be standing there? Well, one of these crooks, a militiaman from Kovaszna, but very humbly, he says he has something to ask me.

I say, ‘What?’ In those times those who traveled abroad needed a medical certificate to confirm they did not have diarrhea. And he came to ask me for such a certificate. I told him to go to the district medical officer, it was his job. He said he couldn't, because he was leaving in the night, he was going to Hungary.

Well, I had pity on him, so I wrote him a certificate. He got leukemia and died of that. One more case. I was on duty again. One night they brought the child of the person who reported me. Her husband was a shepherd in Vajnafalva [Voinesti in Romanian], and a sheepdog had lacerated their child.

Then after I got home I was trying to get a job, since I was released, but my practice permit had been suspended for one year. However I could obtain one thing, thanks to a former classmate of my wife, who was the party secretary for county organizational issues: they repealed that year at the court, and certified that I wasn’t forbidden from practicing my profession. I got employment, but as an assistant. I was an assistant for a few months in my own office.

In January the great amnesty was granted, when Ceausescu had his birthday, they granted general amnesty. So they repealed everything, and in January 1988 I got all my rights back. A substitute had been appointed in the meantime in my office. I was lucky that he was from Bucharest, and he wanted to go back no matter what.

His father was working in Bucharest, I don’t know what kind of job he had. And I was making arrangements, I even went to Bucharest, to have my file settled, to get my job back.

And I was waiting and waiting, it was January already, and despite the amnesty, we could see that they didn’t send back anything. So this one’s father went there, they took out my file from the minister’s drawer, and they arranged it. I got the paper about getting back my job, they assigned me as the works doctor again, but with a minimal salary, like for a beginner.

In the meantime they introduced Law No. 18 in 1987 against those who had acquired their possessions illegally. They asserted it officially against everybody who had been imprisoned for bribery. They started proceedings against me as well.

I had some saved money in the savings bank, they demanded me to pay back from that money 112 thousand lei to the state. I won the trial at the court of first instance, but the prosecutor from Kezdivasarhely appealed against the judgment; he’s a great crook, he’s still a prosecutor, unless he's retired by now. So my case was transferred to Sepsiszentgyorgy.

We visited a former classmate of my wife, who was the county party secretary, she was in a high position, to show her that all the calculations were false, and they compiled the document against me with all kind of addition and subtraction errors. I mean intentionally, in order to obtain a certain amount. She told me, ‘I’m not here to re-calculate this for you,’ she picked up the phone, and sent us to the president of the court, to a person called Andras Ordogh; he is dead too by now.

We went to him indeed, well he received us, because the county party secretary had called him, and when we sat down, he told me to stay calm, because all this was very clear for him too. He told me I should leave the paper there, because he would get the case anyway, even if the prosecutor appealed, there wouldn’t be any problem. So, he reassured me that justice would be done.

Well, indeed, the first trial took place, I presented my arguments, how things were, and that their claim was unjust. They declared the sentence about two weeks later. We went there and I was confident that they would rule to my advantage.

But no! They ruled that the amount owed to the state, 112 thousand lei, was a lot of money. They knew I had some saved money in the ‘Csekk’ [CEC, that is Casa de Economii si Consemnatiuni, the Romanian National Savings Bank]. And when I went back to the president, he said he couldn’t help it, the sentence was final.

My lawyer told me to go to Bucharest, and start the retrial procedure again. The court president answered to this, ‘This could drag on for twenty years. You have to pay this out, because this is final. Then, he said, you can sue this further.’

I said I wouldn’t sue over this. In a few days I received the demand that it had to be paid, I had no choice, I drew out my money from the Savings Bank, I gave it to them, let them be happy. The head of the financial department, who is now the mayor, told me, ‘Doctor, you are the first to have to pay.’ I don’t know how many others suffered such proceedings, but here in Kovaszna I was the only person who had to pay.

When the revolution was over in 1989 26, my wife went to the court to take out the file, because all the invoices and receipts were there, everything. And she was told that the file wasn’t in the archives anymore, because they had given it out to a prosecutor or judge for re-examination.

It wasn’t enough that they robbed me, they wanted to start the proceedings again. So luckily for me the change came, I had luck with the revolution, and they couldn’t start any proceedings, so the matter was dropped, it didn’t have any continuation. But that’s what they did.

In 1989, when the so-called revolution took place, I had a lot of patients in Kovaszna, a lot of people respected me; they all welcomed me like a national hero when I had come home from prison. And when the change occurred, a council was established at the hospital.

Then the local council had to be organized, so we marched to the town hall with flags; the flags [the arms in the middle] were cut out, and they elected me to be a member of the Democratic National Salvation Front council as a representative of the hospital, so I became part of the town leadership.

However I could see after three or four months that things were changing back to how they were, everything was turning to its former shape, so I never went there again. I didn’t even ask for a revolutionary certificate, I left everything and let them do it. Politics didn’t suit me.

I didn’t join any party again after 1989, I’m not a member of the RMDSZ [Democratic Alliance of Hungarians in Romania] either. My wife doesn’t even go to vote. I did, but she’s right, because in fact they don’t do anything right.

In 1990 I retired. I had had a high salary before they had taken me away, and I wanted to have a pension based on that salary. When I came home from the prison, I was 58 years old, and I had to work until I would be sixty [the retirement age], but I tried to retire as soon as possible for my pension to be based on a high salary.

There was a law that at retirement one had to choose five of the last ten years of work, whichever you wanted them to take into account when calculating the pension. I could see my salary was low: when I came home from prison, first I got employed as an assistant, then I had a beginner doctor’s salary; so when I turned sixty years old, I applied for retirement.

So I’ve been retired since 1990. I substituted with my colleagues sometimes; we had a surgery at the pensioners’ association and I did that as a volunteer, until the family doctors’ system was established, then I stopped doing it and let the young people do it.

I’m a member of the Jewish community in Brasso. They usually organize seder night, they invite me each year, but I can’t go to Brasso, it’s too far. [Brasso is 54 km south-west of Kovaszna] I got the invitation for the fall holidays just today.

They organize Purim too, the table is laid, everybody can eat and drink, and usually a great celebration is organized, with a show, they set up plays about Haman, Esther, this is usually on Sunday. I could go to see this, I think we went there twice.

Even today I observe three fasts. One of these is the Day of Atonement, Yom Kippur, after New Year. The other is the Fast of Esther, and the third is Tisha B’Av, on the 9th day of Av; this is a day of mourning, because the Temple of Jerusalem was destroyed in 586 BCE, then in 70 CE by the Romans, the two events occurred on the same day, and we observe this fast in the memory of this.

I observe these three fasts, this is my pledge. I went through so many things, as I related to you, so I observe these. I don’t eat or drink for 24 hours. I take dinner, and after 24 hours I take dinner again.

Moreover, let me tell you one thing. This summer we went on a very nice trip to Greece. And the 9th day of Av fell during this period. So I solved this problem, since our first day on the Isle of Crete was the day of the fast, and we got meals there, I brought forward the fast by one day, so that I didn’t have to break it. I observe the [Christian] Good Friday as well, I fast like Christians. I value everyone’s religion, I respect my wife’s religion as well.

I observe Pesach, well I eat bread, but I have matzah too, for the sake of tradition. For example my brother doesn’t observe it; they are modern Jews in Israel. I have a mezuzah on my door. I went to the community office, and I told them I would like to buy one. They took one out of a drawer and gave it to me. As a gift. And it is fixed on the doorpost. Well, we don’t really have such things here in Kovaszna. [This is said to be the only mezuzah in the town.]

I pray each day at dawn and before falling asleep: I recite the Jewish prayers: the Shema Yisrael, Hear O Israel, that’s the main prayer, and I also recite the Lord’s Prayer. I believe there must be something that created the universe.

I went through many things, and I think there is something in the universe, what should I call it, I don’t know, which directs one’s destiny. I study other religions a lot, I’m in touch with many denominations, this is a hobby too, like the Esperanto.

Recently I got in touch with a foundation, its headquarters is in Bucharest, it is called the Bridge of Friendship, Fundatia Crestina Podul Prieteniei in Romanian [Bridge of Christian Friendship Foundation]. They contacted me, they sent me books, and they send me greetings for each holiday, they observe the Jewish holidays as well. They believe in the Messiah, there are Christians and Jews among them. I believe in him too.

There were Zionist organizations in Szatmar, but we weren’t members of those. To tell the truth I didn’t really know what it was about. The only thing I knew about Zionism, was that its aim was the creation of the state of Israel 27. Tivadar Hertzl [Theodor Herzl] 28was the conceiver of the state of Israel, he was a Jew of Hungarian origin.

He has a marvelous mausoleum in Jerusalem, we visited it. In fact the state of Israel was proclaimed on May 14th 1948, right on my birthday. Israel was born on that day, David Ben-Gurion 29 announced Israel’s independence.

We visited Israel in 1980. We were there for one month and visited all the holy places: we were in Bethlehem, in the Church of the Nativity, in Jerusalem, in Nazareth, at the Dead Sea, we were everywhere. It is a very nice country, and one can see they created there a land of plenty indeed. It is a wonderful country, only if there would be peace, shalom. Attempts occur all the time.

My brother’s wife had a cousin, Gyorgy Jakabovics, he was a lawyer or a notary in Holon. Once there was a huge attack at Pesach. They organized seder night in the Park Hotel, near Holon. This family went there together with the children. The parents entered the hotel, and the children went to look for a place to park their car.

This was their luck, that’s how they survived, because the parents died inside. The hotel and the restaurant, where the Pesach seder night was organized, were blown up. This happened about five years ago. [Editor’s note: this terrorist attack took place in the Park Hotel in the coastal town of Netanya in 2002.]

I also counted on leaving for Israel after I was released from prison. But I started to think it over and decided not to leave, since we already had our house built, everybody knew me here, I didn’t want to start a new life, to learn a new language. It would have made no sense at all at the age of 58 or 59.

Though doctors were very well off there, they didn’t even have to pass any exams, but I didn’t leave. The fact that we lived in a mixed marriage also played a role. I knew very well that my wife would have never felt good under the circumstances that were typical for Israel back then. Now things have changed, it doesn’t matter if someone is a Jew or Christian, but then it counted from a social point of view.

After the war we repaired the house in Szatmar, and moved in. When my mother moved to Bucharest and I was studying, my cousin Miklos Farkas lived there; they also left for America, and because they didn’t know I was in the country, they nationalized the house, as it was unclaimed.

When properties could be claimed back, I took my succession certificate, and claimed it back. There were four of us who were eligible to inherit it: two cousins, one of whom left for America and Anna, who was in Israel, and my brother and I. I claimed it twice. I submitted the request and in 1996, they approved to give it back.

The house was already sold, there was nothing to do, they had to indemnify us. But they didn’t pay anything, because they wrote that only after the house had been appraised could they give some indemnity. In the meantime Law No. 10 was introduced, so I submitted the documents again.

Eventually they appraised the house, and I got an indemnity. My brother renounced it in my favor, so I got one third. This matter has been dragging on since 1996, and I got it back recently, they paid 337 millions.

At the same time we had 20 hectares of land in Vetes, but after the revolution only ten could be claimed back. However, they established there a huge experimental station for fruits, and our property fell in that area. This experimental station covered I don’t know how many hundreds of hectares.

When we could claim it, they didn’t give it back, but I became a shareholder of the experimental station. Sometimes they paid, more often than not they didn’t. When the new law was issued, I submitted the request as well, so they gave me back ten hectares.

The land has a little orchard, not a big one, I have fruits approximately on one hectare from the ten, and the remaining land is plough-land and hay fields. They didn’t give back the land where our property was, that had a very good soil, but it was given to the local insiders.

However, this part isn’t bad either, it is closer to the village, I have seven hectares in one piece, and three hectares a little further away. Szatmar is 600 km from here, well I can go there once a year at most to look around and think about what to do with this land; there is a local innkeeper who rents it.

He pays a ridiculously low price: he gave me five and a half million for ten hectares, but the advantage is that the land is cultivated, and it doesn’t lose value. Unfortunately it seems that after he got rich enough, he didn't cultivate the land anymore, because due to the drought the harvest was poor two years ago.

So I got the land back. It's a little relief considering the pension, and I’m particularly glad to have the land because of my son; I won’t sell it, who knows what the situation will be, he has a job for the moment, but he could lose it in a second.

In 2000 the Law No. 189 on allowance was introduced, which applies to those who had been persecuted between 1940 and 1944. Since in 1944 we had been victimized, they robbed us, I also applied, and my application was approved.

This is almost like the war invalidity pension, it means a lot of discounts, reduced fares, I don’t have to pay a house-tax, then the medical treatment and medicines are free. Well, I have been rejoicing over it since 2000.

Moreover, I got a small amount from Hungary too, an indemnification, because they had plundered us completely, the retreating German troops had ravaged all our property. Since 2004 the Claims Conference grants me a life-annuity, since I’m a Holocaust survivor.

We travel somewhere each year, if we have some money saved up. Last year we visited Italy, we spent four days in Venice, and from there we went to Padua, Florence and Rome, we visited the Vatican too, then on the way back we saw San Marino, Vienna and Budapest.

It was a very nice, two week long journey. We also went to Greece, we toured the whole country, and spent the last week in Crete. We visited many interesting places, and people welcomed us cordially everywhere. This trip lasted 13 days, and we stayed full board the last seven days, there was buffet lunch and dinner.

This cost 460 euros per person, besides spending money. We were in many interesting places. It was a nice experience for me as a doctor, that the first night we slept in the small town where Hippocrates had lived and worked, in Katerini.

My main hobby is Esperanto. I’m a member of the Universal Esperanto Association, the Universala Esperanto Asocio, moreover I’m the Romanian representative of the Universal Medical Esperanto Association, whose headquarters are in Rotterdam.

The Medicina Internacia Revuo, the International Medical Journal is also issued in Rotterdam. I have a lot of articles published. I was awarded a prize for this in 1984, founded by Hideo Shinoda, who is an extremely rich hospital owner; he established a foundation, and was the honorary president of the Universal Esperanto Association.

The prize consisted of a 250 gram pure silver medal and of 500 Dutch guilder. For a while I was on the committee, which awarded this prize worldwide. Now the awarding process is different, and they give a smaller medal, because the association’s financial situation has changed.

Every year there is an Esperanto world congress, where 3 to 5 thousand people who speak this language gather together. The last one was in Lithuania in July, before that in China; the location always changes. In 1978 I was in Varna at the Medical Esperanto Congress, in 2001 we were in Zagreb at the World Congress, and I also spoke in Eszek, at the Medical Congress.

The Medical Esperanto Congress is organized every second year. I go to that more regularly; last time it was held here in Romania, in Nagyvarad. In 2006 a scientific medical conference was organized in Hodmezovasarhely, where I had three presentations. In 2008 there will be a congress in Krakow, when we will celebrate the 100th anniversary of the UMEA, the Universal Medical Esperanto Association.

• Glossary:

1 Expulsion of the Jews from Spain: In the 13th century, after a period of stimulating spiritual and cultural life, the economic development and wide-range internal autonomy obtained by the Jewish communities in the previous centuries was curtailed by anti-Jewish repression emerging from under the aegis of the Dominican and the Franciscan orders.

There were more and more false blood libels, and the polemics, which were opportunities for interchange of views between the Christian and the Jewish intellectuals before, gradually condemned the Jews more and more, and the middle class in the rising started to be hostile with the competitor.

The Jews were gradually marginalized. Following the pogrom of Seville in 1391, thousands of Jews were massacred throughout Spain, women and children were sold as slaves, and synagogues were transformed into churches. Many Jews were forced to leave their faith. About 100,000 Jews were forcibly converted between 1391 and 1412.

The Spanish Inquisition began to operate in 1481 with the aim of exterminating the supposed heresy of new Christians, who were accused of secretly practicing the Jewish faith. In 1492 a royal order was issued to expel resisting Jews in the hope that if old co-religionists would be removed new Christians would be strengthened in their faith.

At the end of July 1492 even the last Jews left Spain, who openly professed their faith. The number of the displaced is estimated to lie between 100,000-150,000. (Source: Jean-Christophe Attias - Esther Benbassa: Dictionnaire de civilisation juive, Paris, 1997)

2 Transylvania : Geographical and historical region belonging to Hungary until 1918-19, then ceded to Romania. Its area covers 103,000 sq.km between the Carpathian Mountains and the present-day Hungarian and Serbian borders. It became a Roman province in the 2nd century (AD) terminating the Dacian Kingdom.

After the Roman withdrawal it was overrun, between the 3rd and 10th centuries, by the Goths, the Huns, the Gepidae, the Avars and the Slavs.

Hungarian tribes first entered the region in the 5th century, but they did not fully control it until 1003, when King Stephen I placed it under jurisdiction of the Hungarian Crown. Later, in the 12th and 13th centuries, Germans, called Saxons (then and now), also arrived while Romanians, called Vlachs or Walachians, were there by that time too, although the exact date of their appearance is disputed.

As a result of the Turkish conquest, Hungary was divided into 3 sections: West Hungary, under Habsburg rule, central Hungary, under Turkish rule, and semi-independent Transylvania (as a Principality), where Austrian and Turkish influences competed for supremacy for nearly two centuries.

With the defeat of the Turkish Transylvania gradually came under Habsburg rule, and due to the Compromise of 1867 it became an integral part of Hungary again. In line with other huge territorial losses fixed in the Treaty of Trianon (1920), Transylvania was formally ceded to Romania by Hungary.

For a short period during WWII it was returned to Hungary but was ceded to Romania once again after the war.  Many of the Saxons of Transylvania fled to Germany before the arrival of the Soviet army, and more followed after the fall of the Communist government in 1989.

In 1920, the population of Erdély was 5,200,000, of which 3 million were Romanian, 1,400,000 Hungarian (26%), 510,000 German and 180,000 Jewish. In 2002, however, the percentage of Hungarians was only 19.6% and the German and Jewish population decreased to several thousand. Despite the decrease of the Hungarian, German and Jewish element, Transylvania still preserves some of its multiethnic and multi-confessional tradition.

3 Second Vienna Dictate: The Romanian and Hungarian governments carried on negotiations about the territorial partition of Transylvania in August 1940. Due to their conflict of interests, the negotiations turned out to be fruitless. In order to avoid violent conflict a German-Italian court of arbitration was set up, following Hitler's directives, which was also accepted by the parties.

The verdict was pronounced on 30th August 1940 in Vienna: Hungary got back a territory of 43,000 sq.km. with 2.5 million inhabitants. This territory (Northern Transylvania, Seklerland) was populated mainly by Hungarians (52 percent according to the Hungarian census and 38 percent according to the Romanian one) but at the same time more than 1 million Romanians got under the authority of Hungary.

Although Romania had 19 days for capitulation, the Hungarian troops entered Transylvania on 5th September. The verdict was disapproved by several Western European countries and the US; the UK considered it a forced dictate and refused to recognize its validity.

4 KuK (Kaiserlich und Königlich) army: The name 'Imperial and Royal' was used for the army of the Austro-Hungarian Monarchy, as well as for other state institutions of the Monarchy originated from the dual political system.

Following the Compromise of 1867, which established the Dual Monarchy, Austrian emperor and Hungarian King Franz Joseph was the head of the state and also commander-in-chief of the army. Hence the name 'Imperial and Royal'.

5 Galicia: The Kingdom of Galicia and Lodomeria, or simply Galicia, was the largest and northernmost province of Austria from 1772 until 1918, with Lemberg (Lwow) as its capital. It was created from territories taken during the partitions of Poland and lasted until the dissolution of Austria-Hungary. Its main activity was agriculture, with some processing industry and mining, and the standard of living was proverbially low.

Today it is a historical region split between Poland and the Ukraine. Its population in 1910 was 8,0258,700 of which 58% was Polish, 40% Ruthenian, 1% German and 10% other, or according to religion: Roman Catholic 46%, Eastern Orthodox 42%, Jewish 11%, the remaining 1% Protestant and other. Galicia was the center of the branch of Orthodox Judaism known as Hasidism. Nearly all the Jews in Galicia perished during WWII.

6 Franz Joseph I Habsburg (1830-1916): Emperor of Austria from 1848, king of Hungary from 1867. In 1948 he suppressed a revolution in Austria (the 'Springtime of the Peoples'), whereupon he abolished the constitution and political concessions.

His foreign policy defeats - the loss of Italy in 1859, loss of influences in the German lands, separatism in Hungary, defeat in war against the Prussians in 1866 - and the dire condition of the state finances  convinced him that reforms were vital.

In 1867 the country was reformed as a federation of two states: the Austrian empire and the Hungarian kingdom, united by a personal union in the person of Franz Joseph. A constitutional parliamentary system was also adopted, which guaranteed the various countries within the state (including Galicia, an area now largely in southern Poland) a considerable measure of internal autonomy.

In the area of foreign policy, Franz Joseph united Austria-Hungary with Germany by a treaty signed in 1892, which became the basis for the Triple Alliance. The conflict in Bosnia Hertsegovina was the spark that ignited World War I. Subsequent generations remembered the second part of Franz Joseph's rule as a period of stabilization and prosperity.

7 Adoption of Hungarian names (Magyarization of names): Before 1881 the adoption of Hungarian names was regarded as a private matter and the liberal governments after the Compromise of 1867 treated it as a simply administrative, politically neutral question.

At the end of the 19th century the years of the Millennium brought an upsurge in the adoption of Hungarian names partly because the Banffy cabinet (1895-1899) pressed for it, especially among civil servants. Jews were overrepresented among those adopting a Hungarian name until 1919 (the last year when more Jewish than Christian people were allowed to do so).

After WWI, during the Horthy era, politicians did not consider the nation a mere political category anymore, and one had to become worthy of a Hungarian name. Assimilation of the Jewry was also controlled by this process (only the Minister of the Interior had the right to decide on it), and in 1938 the adoption of Hungarian names by the denominational Jewry was practically stopped.

After WWII, between 1945 and 1949, 50,000 petitions were filed, about a third of them by Jews, on reasons for changing German or Jewish sounding names.

8 Arrow Cross Party: The most extreme of the Hungarian fascist movements in the mid-1930s. The party consisted of several groups, though the name is now commonly associated with the faction organized by Ferenc Szalasi and Kalman Hubay in 1938.

Following the Nazi pattern, the party promised not only the establishment of a fascist-type system including social reforms, but also the 'Solution of the Jewish Question'. The party's uniform consisted of a green shirt and a badge with a set of crossed arrows, a Hungarian version of the swastika, on it.

On 15th October 1944, when Governor Horthy announced Hungary's withdrawal from the war, the Arrow Cross seized power with military help from the Germans. The Arrow Cross government ordered general mobilization and enforced a regime of terror which, though directed chiefly against the Jews, also inflicted heavy suffering on the Hungarians.

It was responsible for the deportation and death of tens of thousands of Jews. After the Soviet army liberated the whole of Hungary by early April 1945, Szalasi and his Arrow Cross ministers were brought to trial and executed.

9 Securitate: (in Romanian: DGSP - Directia generala a Securitatii Poporului) General Board of the People's Security. Its structure was established in 1948 with direct participation of Soviet advisors named by the NKVD.

The primary purpose was to 'defend all democratic accomplishments and to ensure the security of the Romanian Popular Republic against plots of both domestic and foreign enemies'. Its leader was Pantelimon Bondarenko, later known as Gheorghe Pintilie, a former NKVD agent.

It carried out the arrests, physical torture and brutal imprisonment of people who became undesirable for the leaders of the Romanian Communist Party, and also kept the life of ordinary civilians under strict observation.

10 Horthy, Miklos (1868-1957): Regent of Hungary from 1920 to 1944. Relying on the conservative plutocrats and the great landowners and Christian middle classes, he maintained a right-wing regime in interwar Hungary.

In foreign policy he tried to attain the revision of the Trianon Peace Treaty on the basis of which two thirds of Hungary's territory were seceded after WWI - which led to Hungary entering WWII as an ally of Germany and Italy.

When the Germans occupied Hungary in March 1944, Horthy was forced to appoint as Prime Minister the former ambassador of Hungary in Berlin, who organized the deportations of Hungarian Jews. On 15th October 1944 Horthy announced on the radio that he would ask the Allied Powers for truce.

The leader of the extreme right-wing fascist Arrow Cross Party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, took over power. Horthy was detained in Germany and was later liberated by American troops. He moved to Portugal in 1949 and died there in 1957. 

11 Anti-Jewish laws in Hungary: Following similar legislation in Nazi Germany, Hungary enacted three Jewish laws in 1938, 1939 and 1941. The first law restricted the number of Jews in industrial and commercial enterprises, banks and in certain occupations, such as legal, medical and engineering professions, and journalism to 20% of the total number.

This law defined Jews on the basis of their religion, so those who converted before the short-lived Hungarian Soviet Republic in 1919, as well as those who fought in World War I, and their widows and orphans were exempted from the law.

The second Jewish law introduced further restrictions, limiting the number of Jews in the above fields to 6%, prohibiting the employment of Jews completely in certain professions such as high school and university teaching, civil and municipal services, etc.

It also forbade Jews to buy or sell land and so forth. This law already defined Jews on more racial grounds in that it regarded baptized children that had at least one non-converted Jewish parent as Jewish. The third Jewish law prohibited intermarriage between Jews and non-Jews, and defined anyone who had at least one Jewish grandparent as Jewish.

12 Neolog Jewry: Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into two (later three) communities, which all built up their own national community network.

The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions. The third group, the sop-called Status Quo Ante advocated that the Jewish community was maintained the same as before the 1868/69 Congress.

13 Satmarer Hasidim: At the end of the 19th and in the first half of the 20th century Szatmarnemeti (today Satu Mare, in Romania) was one of the centers of the Transylvanian Hasid Jewry. When Yehuda Grunwald, who had a Hasidic attitude, was elected rabbi in 1898, Hasidism prevailed once and for all over the Orthodox congregation of Szatmarnemeti.

For this reason its opponents parted from the community in the same year, and established a separate status quo community. Around WWI the Orthodox/Hasid community of Szatmarnemeti was one of the largest and most influential congregations in Hungary.

Its significance wasn't diminished, not even after the change in ruling. Joel Teitelbaum, the member of the famous Teitelbaum rabbinic dynasty, former rabbi of Nagykaroly (today Carei, in Romania) was elected in 1934 as the religious leader of the Satmarer Hasidic community. He fulfilled this function until 1944.

After WWII the Satmarer Hasidim became known world-wide, partly due to public figures originating from their community..

14 Exemption from Deportation in North Transylvania: In March 1944, the Germans occupied Hungary and North Transylvania. After the occupation, the openly Nazi-friendly and anti-Semitic Dome Sztojay formed a government, and a series of anti-Jewish laws were introduced.

The law for ghettoization of Hungarian Jewry made exceptions in certain cases. The sphere of exemptions was defined in a decree on 10th May 1945.

The widows and children of those Jews who received a high commendation for bravery in World War I, or those widows and children of Jews who disappeared or died a hero's death in World War II as soldiers (not during 'forced labor' in the Labor Battalions) were exempted. Foreign Jewish citizens living in Hungary were also an exception. There were other modes of escaping deportation.

Rezso Kasztner, Zionist leader from Kolozsvar, exemplified this when he secured the release of 1300 Hungarian Jews (250 of which were Kolozsvar families) as a result of negotiations with Adolf Eichmann. The North-Transylvanian Jews' other means of escape was to flee to Romania, and hide there with Christian help.

Three doctors played a major role in hiding Kolozsvar Jews: Imre Haynal, Dezso Klimko and Dezso Miskolczy, offering help through their exaggerated diagnoses and extra-extended treatments. In spring 1944, the clinic of Imre Haynal hid and sheltered a number of Jews, the greater part of his 'intensive care' ward were Jews fleeing deportation, since the expulsion of the seriously ill was often overlooked by the authorities.

15 The Levente movement: Para-military youth organization in Hungary from 1928-1944, established with the aim of facilitating religious and national education as well as physical training. Boys between the age of 12 and 21 were eligible if they did not attend a school providing regular physical training, or did not join the army.

Since the Treaty of Versailles forbade Hungary to enforce the general obligations related to national defense, the Levente movement aimed at its substitution as well, as its members not only participated in sports activities and marches during weekends, but also practiced the use of weapons, under the guidance of demobilized officers on actual service or reserve officers. (The Law no. II of 1939 on National Defense made compulsory the national defense education and the joining of the movement.) (Source: Ignac Romsics: Magyarorszag tortenete a XX. szazadban/The History of Hungary in the 20th Century, Budapest, Osiris Publishing House, 2002, p. 181-182.)

16 Horthy declaration: On 15th October 1944, the governor of Hungary, Miklos Horthy, announced on the radio that he would ask for truce with the Allied Powers. The leader of the Arrow Cross party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, which had already invaded Hungary in March 1944, took over power.

17 Siguranta Generala a Statului (The State General Security): (The State General Security): Created as a result of the Law for the organization of the Internal Affairs Ministry of 20thJune 1913, it was subordinated to the Department of Police and General Security. It was the main secret agency whose duty was to collect and use intelligence that was relevant for the protection of State security. It was composed of two departments: the Data Department (central body which gathered and synthesized intelligence) and the Special Security Brigades (territorial bodies in charge of field operations and counter-espionage). In 1929, the Security Police Department was restructured into two services: the Intelligence Service and the Foreigners Control Service.

18 Communist Party between the two World Wars in Romania: The Romanian Communist Party was formed on 11th May 1921, by laying the Socialist Party on communist bases, as a result of the decision taken at its convention. Its joining the 3rd International, which placed it under Moscow's orders, determined the response of the Romanian home security forces. The following conventions of the Party (Ploiesti, 1922; Vienna, 1924) maintained the affiliation with the Communist International and established that the fight to separate some Romanian provinces from the State territory was a priority. The Vienna convention chose Elek Koblos as secretary general. Until 1944, this position was held by Romanian citizens belonging to minority groups (Boris Stefanov, Stefan Foris) or by foreign citizens (Vitali Holostenko, Alexander Danieluc Stefanski), because it was believed that Romanians didn't have a strong revolutionary spirit and nationalistic inclinations. In 1924, the 'Marzescu law' was passed. The activities of the party became illegal, and its members went underground.

19 National Peasants’ Party: Political party created in 1926 by the fusion of the National Party of Transylvania and the Peasants' Party. It was in power, with some interruptions, from1928 and 1933. It was a moderately conservative and staunchly pro-Monarchy party. Its doctrine was essentially based on the enlightenment of peasantry, and on the reform of education in villages, where teachers were to become economic and social guides. Its purpose was to give the peasantry a class conscience. The National Peasants' Party governed Romania for a short period of time, between 1928-1931 and 1932-1933.

20 Purges of the Romanian Communist Party: The building-up of the communist system in Romania involved rivalry between different groups, respectively the "showdown" with each other.

Two main trends took shape within the Romanian Communist Party, which seized the power over the country, and the main struggles for power took place along these lines. One of the trends (the so-called Muscovite faction) consisted of those party members, who left for the Soviet Union between the two world wars, then returned to Romania after WWII (Anna Pauker, Laszlo Luka). The so-called local faction consisted of those who stayed in the country.

In 1948 Gheorghiu-Dej, the leader of the RCP, making use of the anti-Semitism spread out from the Soviet Union, started to purge his political adversaries, first of all the Muscovites. His first victim was Lucretiu Patrascanu, the charges brought against him being nationalism and rightist deviation; he was executed in 1954.

Patrascanu was followed by Laszlo Luka (he was sentenced to life imprisonment), then Anna Pauker was expelled from the Party. The purge of the Party aimed at not only the highest leadership, but it covered the circle of simple members as well.

21 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901-1965): Leader of the Romanian Communist Party between 1952 and 1965. Originally an electrician and railway worker, he was imprisoned in 1933 and became the underground leader of all imprisoned communists. He was prime minister between 1952-55 and first secretary of the Communist Party between 1945-1953 and from 1955 until his death. In his later years, he led a policy that drifted away from the directive in Moscow, keeping the Stalinist system untouched by the Krushchevian reforms.

22 Ana Pauker – Vasile Luca – Teohari Georgescu group: After 1945 there were two major groupings in the Romanian communist leadership: the Muscovites led by Ana Pauker, and the former illegal communists led by Gheorghe Dej.

Ana Pauker arrived in Romania the day after the entry of the Soviet army as the leader of the group of communists returning from Moscow; the Muscovites were the major political rivals of Gheorghe Dej. As a result of their rivalry, three out of the four members of the Political Secretariat of the Central Committee of the Romanian Communist Party were convicted on trumped-up charges in show trials in 1952.

The anti-Semitic campaign launched by Stalin in 1952, which also spread over to Romania, created a good opportunity to launch such a trial - both Luca and Pauker were of Jewish origin. Georgescu was executed. Luca was also sentenced to death but the sentence was changed to lifetime forced labor. He died in prison in 1960. Pauker was released after Stalin's death and lived in internal exile until her death.

23 Rajk, Laszlo (1909-1949): Hungarian communist politician, Minister of the Interior from 1946 to 1948 and Foreign Minister from 1948 to 1949. During his period as Minister of the Interior many religious, national and democratic institutions and organizations labeled as fascist and reactionary groups were banned or dissolved.

He took an active part in launching the first show trials and he pitilessly fought against all alleged and real anti-Stalinist forces, but finally became a victim of his own machinery.

He was arrested on false charges in 1949 during the purges initiated by Stalin's anti-Tito campaign. He was accused of crime against the state and treason, more precisely of having been a secret agent in the 1930s. He was sentenced to death and executed in 1949. His show trial was given much publicity throughout the soviet block. In March 1956 Rajk was officially rehabilitated.

24 Rajk trial: Laszlo Rajk, Hungarian communist politician, Minister of the Interior (1946-48) and Foreign Minister (1948-49), was arrested on false charges in 1949 in the purges initiated by Stalin's anti-Tito campaign.

He was accused of crime against the state and treason (of having been a secret agent in the 1930s), sentenced to death and executed. His show trial was given much publicity throughout the Soviet block. In March 1956 he was officially rehabilitated.

25 Ceausescu, Nicolae (1918-1989): Communist head of Romania between 1965 and 1989. He followed a policy of nationalism and non-intervention into the internal affairs of other countries.

The internal political, economic and social situation was marked by the cult of his personality, as well as by terror, institutionalized by the Securitate, the Romanian political police. The Ceausescu regime was marked by disastrous economic schemes and became increasingly repressive and corrupt.

There were frequent food shortages, lack of electricity and heating, which made everyday life unbearable. In December 1989 a popular uprising, joined by the army, led to the arrest and execution of both Ceausescu and his wife, Elena, who had been deputy Prime Minister since 1980.

26 Romanian Revolution of 1989: In December 1989, a revolt in Romania deposed the communist dictator Ceausescu. Anti-government violence started in Timisoara and spread to other cities.

When army units joined the uprising, Ceausescu fled, but he was captured and executed on 25th December along with his wife. A provisional government was established, with Ion Iliescu, a former Communist Party official, as president. In the elections of May 1990 Iliescu won the presidency and his party, the Democratic National Salvation Front, obtained an overwhelming majority in the legislature.

27 Creation of the State of Israel: From 1917 Palestine was a British mandate. Also in 1917 the Balfour Declaration was published, which supported the idea of the creation of a Jewish homeland in Palestine. Throughout the interwar period, Jews were migrating to Palestine, which caused the conflict with the local Arabs to escalate.

On the other hand, British restrictions on immigration sparked increasing opposition to the mandate powers. Immediately after World War II there were increasing numbers of terrorist attacks designed to force Britain to recognize the right of the Jews to their own state. These aspirations provoked the hostile reaction of the Palestinian Arabs and the Arab states.

In February 1947 the British foreign minister Ernest Bevin ceded the Palestinian mandate to the UN, which took the decision to divide Palestine into a Jewish section and an Arab section and to create an independent Jewish state.

On 14th May 1948 David Ben Gurion proclaimed the creation of the State of Israel. It was recognized immediately by the US and the USSR. On the following day the armies of Egypt, Jordan, Saudi Arabia, Yemen, Iraq, Syria and Lebanon attacked Israel, starting a war that continued, with intermissions, until the beginning of 1949 and ended in a truce.

28 Herzl, Theodor (1860-1904): Hungarian-born Jewish playwright, journalist and founder of the World Zionist Organization (WZO). His thought of realizing the idea of political Zionism was inspired by among other things the so-called Dreyfus affair.

In the polemical essay The Jewish State (Der Judenstaat, 1896) he declares that Jews aren't only a community of believers, but also a nation with the right to its own territory and state. He was of the opinion that in the anti-Jewish mood extant in Europe, it was not possible to solve the Jewish question via either civic emancipation or cultural assimilation.

After a significant diplomatic effort he succeeded in the calling of the 1st International Jewish Congress in Basil on 29-31st August 1897.

The congress accepted the "Basel Program" and elected Herzl as its first president. Herzl wasn't the first to long for the return of the Jews to Palestine. He was, however, able to not only support the idea, but also to promote it politically; without his efforts the creation of the new state of Israel in the Palestine on 14th May 1948 would not have been possible.

Theodor Herzl died in 1904 at the age of 44 and was buried in a Jewish cemetery in Vienna. In 1949 his remains were transported to Jerusalem, where they were laid to rest on a mountain that today carries his name (Mount Herzl).

29 Ben Gurion Dawid (real name Dawid Grin, 1886-1973): Zionist leader, Israeli politician, and the first Prime Minister of the state. He was born in Poland. Since 1906 he lived in Palestine. He was the leader of the Poalei Zion party, co-founder of the He-Chalutz youth organization, founder of the Achdut ha-Awoda party and the Histadrut trade union congress. Since 1933 he was a member of the Jewish Agency executive committee (in the British mandate Palestine), and since 1935-1948 its chair.

He opposed the Revisionist movement within Zionists. After the 1939 announcement of the so-called White Book by the British authorities, limiting the Jewish immigration to Palestine, he supported the development of the Jewish self-defense forces Haganah and illegal immigration. He fought in the 1948 war.

On May 14, 1948 he proclaimed the creation of the state Israel. He was Prime Minister and Defense Minister until 1953. After a two-year withdrawal from politics he returned and became Prime Minister once more. In 1965 he became the leader of the new party Rafi (Israeli Labor List) but lost the elections. In 1969 he retired from politics.

Életrajz

Az apai nagypapámat Deutsch Gábornak hívták, Tiszaszőlősön [Nagyközség Heves vm.-ben. – A szerk.] született 1841-ben, de nem tudom, mikor halt meg, én már nem ismertem. A nagyanyámat Brünner Eszternek hívták, Tiszaegyeken született [Tiszaegyek nevű községről nincs tudomásunk. Van Egyek nevű nagyközség a Tisza mellett Hajdú vm.-ben. – A szerk.]. 18 éves volt, amikor férjhez ment, a nagypapa pedig 21 éves volt. Nem tudjuk, hány testvére volt édesapámnak, nem ösmerjük őket, széjjelszakadt a család. Az apai nagyszülők Tiszaszőlősön laktak, de nem tudom, mivel foglalkoztak.

A mama részéről a nagypapát Körtner Ferencnek hívták. Szentistvánon [Borsod vm.] laktak, ami Mezőkövesd mellett lévő falucska. Cserépedény-kereskedők voltak. Nem volt boltjuk, vásárra jártak. Egy ló volt, és a kocsira felrakták a portékájukat és vitték. Vásárról vásárra jártak. Nehéz körülmények között éltek. A nagyapám előimádkozó [lásd: kántor] volt, vallásos ember volt. A nagypapának mindig fedett volt a feje, és szakállt is viselt. A nagymama viselt sajtlit. 15 zsidó család volt Szentistvánon, és a 15 családban kialakult nagyon a zsidó érzelem. Anyukám ebben a miliőben nevelkedett. A Körtner család nagy család volt, és majdnem 80 százalékig Auschwitzban maradtak. A nagyszülők meghaltak 1919-ben. A nagypapa Szentistvánon van eltemetve, még a mai napig is látogatjuk a sírját.

Anyánknak 10 testvére volt. Kétévenként születhettek. Az anyám volt a legidősebb, Szentistvánon született, úgy 1890-ben. Gizellának hívták. Utána jött két ikertestvére, a Béla bácsi és a Sándor bácsi. A Béla bácsi pedig suszter volt, és volt négy gyermeke, a felesége gyerekszülésben halt meg. A Sándor bácsinak szintén négy gyermeke volt. A háború után visszajöttek Auschwitzból, és visszamentek a saját házukba. De aztán el kellett nekik szökniük, mert Karcagon volt a pogrom [lásd: kunmadarasi pogrom]. Izraelbe menekültek 1947-ben. Akkor volt a Szerén néni, akinek a férje, a Müller Béla bácsi pék volt, és volt négy gyermekük. Mindegyiknek próbáltak szakmát adni a kezébe. A nagyobbik fiú borbély lett a Szerén néninél, a lány felsőrészkészítő volt, a Pista kereskedő volt, és volt egy Feri nevezetű, aki szintén suszter volt. Akkor volt a Jolán. Egyszer ment férjhez, lánya született, de elvált a férjétől, többet nem tudott férjhez menni. És elment cselédlánynak egy polgári iskolai igazgatóhoz. A család nagyon-nagyon szegény volt. Aztán volt a Józsi bácsi, aki Mezőkeresztesen lakott [Mezőkeresztes – Borsod vm.-i nagyközség, 1910-ben 4500 főnyi lakossággal. – A szerk.], és azt hiszem, állatokkal foglalkozott, adta és vette, aztán a Margit néni, aki Szántón [kisközség Hont vm.-ben, lakosainak száma 1910-ben nem érte el az 500 főt. – A szerk.] lakott. Már a többire nem tudok visszaemlékezni. De ezekkel kapcsolatom is volt, és személyesen ismertem őket. Az 1920-as években majdnem az egész família ott lakott anyám révén Putnokon [Putnok, amely egykor Gömör vármegye székhelye is volt, az 1920-as években nagyközségnek számított. Lakosainak száma 4200 fő körül volt. Volt új városházája, népbankja, vasútállomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása. Gőzmalom és téglagyár is volt Putnokon, valamint egy kis fürdő. Élénk forgalmat bonyolított a gabonapiaca. – A szerk.]. Anyám volt a szervező, aki a testvéreit a lehetőség szerint összetömörítette, hogy együtt legyünk a faluban.

Az apám 1886-ban született Tiszaszőlősön. Ugyanazt a foglalkozást vállalta tovább, mint az apósa. Aztán Diósgyőrben gyárban dolgozott, kazánkovács volt. Ami zsidóknál azért ritkaság volt, mert inkább földműveléssel foglalkoztak Szentistvánon is, de ő kénytelen volt Diósgyőrbe kerülni, hogy ott munkát találjon [Diósgyőr – nagyközség Borsod vm.-ben, 1910-ben 17 200 lakos. Jelentősége iparvállalataiban rejlett: nagy állami vas- és acélgyár (Bessemer-acélgyár, Martin-acélgyár, hengerművek, sínkészítőműhely, szög- és csavargyár, öntő- és gépműhely és 2 téglagyár), valamint a Kolba-féle papírgyár. – A szerk.]. Diósgyőrben született a nővérem, Jolán 1908-ban, az első bátyám, Zoli – ő 1910-ben született – és a másik bátyám, Béla 1912-ben. Aztán apám foglalkozása megszűnt Diósgyőrben.

Apám huszárnak vonult be az első háborúban. Ott megösmerkedett egy főhadnaggyal, akinek bérelt birtoka volt Nyíregyháza közelében, úgy hívták, hogy Rákóczi-tanya. Zsidó férfi volt, és annyira megszerette apámat, hogy elvitte magával a tanyára. Diósgyőrből így kerültünk el arra a Rákóczi-tanyára. A birtokon kukoricatermesztéssel foglalkoztak, meg búzával, és volt egy szeszgyár is, és ott termelték meg a szeszhez való alapanyagot is. Az édesapám a tanyán a munkásoknak adta ki a bérüket. Azt úgy hívták, a kommenciós. Ezeket a munkásokat úgy hívták abban az időben, hogy summások, nem pénzt kaptak, hanem természetben kapták meg a juttatást. Ez szezonális munka volt, csak tavasszal és nyáron dolgoztak, télen nem volt munkalehetőség. A tanyán vályogházban laktunk, egy teljesen elszegényedett lakásban, de örültünk, hogy fedél volt a fejünk felett. Juliska nővérem 1914-ben született, én meg 1917-ben születtem a tanyán, és ez a birtokos volt a keresztapám [Az interjúalany a komára avagy szándákra utal, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. – A szerk.]. Efráim a zsidó nevem. A nagypapa után kaptam ezt is és a Ferenc nevet is. Tíz család volt, és anyám úgy alakítgatta, hogy a nagypapának a nevét minden családban egy fiúgyerek viselje. Irénke húgom 1919-ben született a tanyán. 

Hat éves voltam, amikor Putnokra [ekkor már: Borsod, Gömör és Kishont vm.] költöztünk. Itt született már Pista öcsém 1924-ben és Klári 1926-ban. Putnokon körülbelül 380 zsidó család élt. [A putnoki ortodox hitközség 1852-ben alakult meg. Van egy temploma, amely 1866-ban épült. Egytanerős népiskoláját, melyben kezdettől fogva magyar az oktatás nyelve, 1875-ben nyitotta meg a hitközség. A hitközség anyakönyvi területéhez a putnoki járás összes községei tartoznak. Lélekszáma 672, a családok száma 167 (In: Zsidó Lexikon, szerk. Újvári Péter, Budapest, 1929). Az 1920-as népszámlálás adatai szerint a falu 4218 főnyi lakosából 764 fő tartozott az izraelita hitfelekezethez (ez volt a római katolikusok /1930 fő/ és a reformátusok /1377 fő/ után a harmadik legnagyobb felekezet Putnokon. – A szerk.] Egy környéken laktunk mi, zsidók, de azért megvolt a kasztrendszer. Én soha nem tudtam volna megnősülni Putnokon a szegénység miatt. Ebből a szempontból nem volt meg az a nagy összetartás. A szegényeket egy kicsikét lenézték. Nagyon-nagyon vallásos város volt ez a Putnok, egy hitközség volt, ami nagyon is ortodox volt. Jesiva volt, bóhereket neveltek Putnokon. Nagyon vallásos rabbi volt ott, szakállas volt, többgyermekes. Kaftánban járt, cicesz volt rajta.

Mi is a zsidó vallás szeretetének szellemében voltunk nevelve. Az apám kevésbé volt vallásos, mivel ő mindig kemény fizikai munkát végzett, de azért szombattartó [lásd: szombat] volt. Ellenben anyukánk olyan vallásos volt, hogy mindent elkövetett, hogy a gyerekei zsidó érzelműek maradjanak. Minden gyereket megtanítottak héberül olvasni. Minden gyereknek meg kellett hogy legyen a bár micvója. Anyám tudott héberül olvasni, de apám nem. Ha apám egy picikét még vallásosabb lett volna mellette, akkor sajtlit is viselt volna. Pajeszt hordtam, de csak 10 éves koromig, mert láttam a többi gyerekeknél, és én sem akartam lemaradni. Később sapkát is csak otthon hordtunk [lásd: kápedli]. Az öcsém, Pista olyan vallásos a mai napig is, hogy mindennap jár templomba reggel és este. Mi nagyon vallásosnak számítottunk, még feladatot is vállaltak a szüleim a közösségben. Ha valaki meghalt a városban, a nőket drága jó anyám mosdatta. Ha férfi halt meg, akkor apám mosdatta meg [lásd: a holttest előkészítése a temetésre].

Erősen kóserok voltunk, és emlékszem, hogy a rabbihoz én hordtam a vésetet [A liba nyelőcsöve, melyet a rabbihoz kellett vinni, hogy ellenőrizze a kóserságot. – A szerk.]. Úgy emlékszem, hogy a húst egyáltalán nem lehetett az asztalra tenni, ha nem volt lesózva. Nagyon vigyázni kellett, hogy a tejest a húsossal ne keverjük össze [lásd: étkezési törvények].

Minden csütörtökön anyánk, aztán később a nővérem vásárolt egy libát, azt elvittük a sakterhoz, és ő levágta. Minden állatot élve vettünk, mert volt kóser mészáros. Amikor a nővérem bontotta a libát, körülálltuk az asztalt, hogy minél nagyobb mája legyen, mert a máját el tudtuk adni. Doktorok vették meg, ügyvédek vették meg, és abból a pénzből vettük a jövő hetit.

Amikor fölbontotta anyukám, aztán a nővérem, megnézették a vésetet. Amikor én vittem el a rabbihoz megnézetni, hogy kóser-e, soha nem volt tréfli. Talán a rabbi gondolta azt – már a mai felfogásomból indulok ki –, hogy ott van a péntek este, és ott van 10 száj, és ha én azt fogom mondani, hogy ez a liba tréfli, a család ott lesz ennivaló nélkül. De hogyha én ezt kiimádkozom, akkor a családnak van ennivalója.

És amikor liba nem volt, akkor volt csirke. És akkor csütörtökön volt a tepertőből ebéd tört krumplival, ez egy tradíció volt, pénteken pedig volt a húsleves. Még a mai napig is betartja a család. Úgy hívjuk, hogy a pénteki tradíció: húsleves, tarhonya és fokhagymaszósz vagy paradicsomszósz. Édesanyám minden péntek este gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás; szombat]. Mi, férfiak mentünk a templomba, a lányok otthon maradtak. Nagyon közel laktunk a templomhoz, úgyhogy csak át kellett sétálnunk. Hazajöttünk a templomból, és akkor volt a vacsora. Akkor nálunk összejött az egész család, legalább voltunk vagy húszan. Akkor hogy drága jó anyám meg tudja vendégelni a húsz személyt, morzsolt kukoricát kapott mindenki tányéron, és az volt a vendéglátás. Akkor bárhesz volt, anyám, aztán a nővérem gyúrta.

Szombaton pedig sólet volt az étkezésünk, amit elvittünk pénteken a pékségbe –emlékezetem szerint legalább száz fazék volt a péknél –, és szombaton volt kész. A pékség szombaton nem dolgozott, mert zsidóé volt. Pénteken volt a kenyerek, péksütemények elkészítése, és utána már csak arra használták fel a kemencéket, hogy a sólet ott megsüljön. A sóletet a gyerekek hozták el. Cserépedényben vittük el, mert abban finomabb volt, letakartuk a tetejét, spárgával lekötöttük, és olyan papírral, amire rá lehetett írni a nevet, és arra nagyon vigyázni kellett, hogy ne keverjük össze. Nálunk a sóletben csak bab volt meg zöldség – nálunk sajnos hús nem volt benne – , és néha-néha, amikor anyámnak vagy a nővéremnek kedve volt, kuglit tettek alá. Emlékszem, hogy nyáron, amikor volt egres, akkor egresszósz volt utána. Az már ünnep volt nálunk, ha volt egresszósz.

Engem egy zsidó család (apám az ő ecetgyárukban dolgozott) mindig meghívott szombaton délben, mert két fiú volt, és azokkal én barátkoztam, és minden szombaton náluk ebédeltem. Ott ebédre volt előétel, először tojás libazsírral és húsleves volt vagy sólet. Őszi időkben húsleves volt, nyári időben sólet. Sült hús volt és utána tészta, meg gyümölcsöt kaptunk, mert ezek gazdag zsidók voltak.

Szombaton nem dolgozott senki az egész városban [lásd: szombati munkavégzés tilalma], reggel nyolc órakor kezdődött az imádkozás, délig templomban voltunk. Szombaton délben én ott álltam, ahogy a nők jöttek az erkélyről a templomban [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely,  sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat van számukra fenntartva. – A szerk.], hogy elvigyem az imakönyveiket, mert nem szabadott szombaton semmit se hordani. [Ezt csak 13 éves koráig csinálhatta, utána már neki sem volt szabad vinnie. – A szerk.] Apámat sose hívták föl a Tórához, mert amikor fölhívtak valakit, akkor snóderolni  kellett [Snóderolás – pénz fölajánlása jótékony célra a Tóra előtt. – A szerk.], sőt meg kellett venni mindig azt a bizonyos pászukot [A heti szakasz egy bekezdése. – A szerk.]. A samesz mindig körbejárt, és ajánlotta a pászuk eladását. Szegény ember nem nagyon tudta. Szükség volt a snóderolásra, mert ők tartották tulajdonképpen fönn a zsidóságot, a nevelést, mert a gyerekeket iskoláztatni kellett, és ahhoz pénz kellett.

Mi, gyerekek – mármint a rokonsági gyerekek – szombaton, hogyha nem mentünk el valami miatt a templomba, akkor összeálltunk, volt nekünk egy imakönyvünk, amiből a szombatra a Tórának egy idézetét kellett felolvasni. És a táleszt fölvettük magunkra, vagy a ciceszt magunkra öltöttük, és akkor imitáltuk azt, amit a templomban a felnőttek csináltak. Egyikünk a másikát fölhívta a Tórához, elmondtunk egy misebéráchot, szóval ez olyan játék volt. [Misebérách – ezt az imát szokták mondani a felolvasott tórai szakaszok után, melyben áldást kérnek – a Tórához járulás érdemeként – arra a személyre, akire a felhívott szeretné. A „misebérách” az ima kezdő szavai (jelentése: aki megáldotta), de a két szó így, egyben került a köztudatba; általános értelemben azt jelenti, hogy valakit megáldani. – A szerk.]

Pészahkor külön edény volt, ami el volt rakva egyik évről a másikra. Úgy emlékszem, hogy volt nálunk egy maceszüzem, és úgy tudtuk a maceszt biztosítani, hogy a gyerekek elmentek oda dolgozni, hogy tudjuk kapni a nyolc napra a maceszt. Nagyon örültünk, ha össze volt törve, mert akkor már nem volt kóser, és akkor azt hazavihettük munka után. Később Pészahkor eljártam az uradalomba, és én felügyeltem, hogy hogyan fejik a teheneket. Szóval mesgiách funkciót töltöttem be. Megmosattam a kezet, abba az edénybe, amit én vittem, fejték a tejet. Ebből lett a kóser tej. Kocsival elvittük az elosztóba, és onnan kapták meg a pészahi tejet. Ez azért volt, hogy Pészahkor mégis kóser legyen a tej. Én mindenben benne voltam, amikor a kóser vágás volt, próbáltam kitanulni a rejnigolást. Ez azt jelenti, hogy a marhának meg a borjúnak vagy bármelyik kérődző állatnak az elejét lehet megenni. Ott, főleg a combja részében vannak izomzatok, amin nem folyik ki a vér. A rejnigolás az, hogy azokat az ereket késsel ki kell vágni. Ezt akartam tanulni, mert ezt jól megfizették. De nem volt hozzá időm, és később aztán már nem is volt hozzá akaratom. [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákob angyallal vívott harcának emlékére nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.]

Jom Kipur volt a legeslegnagyobb ünnep, emlékszem, hogy drága jó anyánk abban a ruhájában jött a templomba, amiben az esküvője volt. Apukánk ha nem is volt olyan  vallásos, de Jom Kipurkor és Ros Hásánákor kitliben volt a templomban. Ünnepekkor minden gyerek új ruhát kapott, dacára annak, hogy szegények voltunk. 

Szükeszkor az iskolaudvaron összejöttünk a falu vagy a város gyermekei, és dióval játszottunk. Az úgy ment, hogy volt nekünk 10-15 darab diónk, akkor volt egy darab, az volt emlékezetem szerint a király. Dobni kellett körülbelül 2 méterről a diókat – mindannyian dobáltunk –, és ha a királyt meg tudtam célozni a dióval, akkor az egész az enyém volt, amit oda dobáltunk. De ha csak egyet tudtam eltalálni, akkor azt kaptam meg, és ha az eltalált még másikat, akkor azt is megkaptam. De tudni kellett, hogy kié volt az a dió, amelyik eltalálta valamelyiket. Volt sátor is, és ott ettünk a sátorban. A Purim inkább családi összejövetel volt, az iskolában csak megemlékeztünk arról, hogy Purim lesz, és néha el kellett játszanunk, hogy a Purim tulajdonképpen miből adódik.

Voltak olyan faluk közel Putnokhoz, ahol kevés zsidó volt, és összeállt ünnepekkor körülbelül öt-hat falu, hogy a minjen meglegyen. És hívtak minket Putnokról, kaptam szállást, ennivalót és egy bizonyos összeget, hogy a minjen meglegyen.

Putnokon nagyon fontos volt minden zsidó gyereknek zsidó iskolába járni. Volt egy állami iskola, amellett volt egy zsidó iskola. Első osztályos korunktól negyedik osztályig jártunk délelőtt héberre, és délután két órától négy-öt óráig jártunk magyarra. (Az iskolában adtak enni, minden nap adtak egy pohár tejet, és egy kiflit adtak hozzá reggel, amikor kezdtük a tanulást.) 10 éves korig csak az alapot tanították meg, a héber betűt tanultuk meg. Ez úgy volt, hogy a Rasit úgy tanították, hogy németre fordították. A Rasit mindenkinek meg kellett tanulni az iskolában. Egy tanító nénink volt, Lenke néninek hívták, ő tanította a magyart. Hosszú-hosszú ideig, egészen a deportálásig ő tanított az iskolában. Körülbelül úgy lehettünk húszan-huszonöten egy osztályban, a negyedik osztályig a lányok keverve voltak a fiúkkal. De már 10 évesek voltunk, a lányok nem jártak a hittanórákra, abbahagyták a tanulást, de már akkor megtanultak perfekt olvasni, a vallásnak minden fázisát megtanulták.

Egy udvarban volt minden: a templom, a rabbi (egy nagyon nagy rabbi volt, akinek a sírját most is látogatjuk, és látogatják, és cédulákat rakunk a sírjára), a bóherok, a magyar iskola és a felső iskola, ahol már kimondottan a vallásra tanították a fiúkat. Ez 10 éves kortól volt 15 éves korig. Itt csak Rasit olvastunk és Talmudot öt éven keresztül. Naponta négy óra volt. A tanárt, aki a negyedik osztálytól följebb tanította a hittant, Weisz bácsinak hívták. 10-11 éves kortól vasárnaponként jártunk Gemorét [Gemárát, azaz Talmudot] tanulni. Azt Weisz bácsi tanította, de pénzért tanították, és ilyen alapon a mi családunkból senki nem tudott járni Gemorét tanulni.

Mindennap imádkoztunk. Akkor a gyereket, aki már 9 éves volt, megtanították lejnolni. 15 éves koromban abbahagytam az iskolát. Az iskolában, amikor imádkoztunk, oda kellett figyelni. Nem úgy volt, hogy elmondtuk a minhát egyfolytában, hanem pászukban kellett mondani. És a tanító bácsi mondta, „Na, te folytassad tovább”. És hogy ne zökkenjünk ki a menetből, oda kellett figyelni. És ha nem tudtuk, akkor aztán kaptunk. Minden ünnepkor elég komoly fölvilágosítást kaptunk, hogy melyik ünnepnek mi a jelentősége. Az iskolában azt a megtiszteltetést kaptam, hogy Hanukakor a bróhét mindig én mondtam el. Talán a hangom miatt volt ez vagy azért, mert a tanító bácsi nagyon szeretett, mert szorgalmas voltam.

14 éves korig minden gyereknek volt cicesze, mert iskolába nem járhattunk volna, hogyha nincs rajtunk cicesz. Sőt Weisz bácsi, a hittantanárunk figyelemmel kísérte a cicesz kóserságát is, hogy nehogy pószl [érvénytelen, hibás] legyen. Nehogy valahol el legyen szakadva vagy el legyen kopva. A ciceszt a hitközségtől kaptuk, akinek nem volt módjában megvenni. Akinek pedig módja volt, az adta a pénzt hozzá, mert tulajdonképpen a hitközség, a putnoki hitközség tartotta fönn a templomot, és a kántort, a rabbit, a tanítókat ők fizették.

A fiútestvéreim ugyanazt az iskolát csinálták, mint én, és a lányok is. Minden gyerek 14–15 éves koráig tanult. Én 14 éves koromig tanultam.

Putnokon az apámat egy zsidó, Roth Bernát foglalkoztatta, annál az indoknál fogva, hogy sok gyerek volt, és fizikai munkát végeztetett az apámmal. Roth Bernátnak volt egy ecetgyára, és később az ecet ki is marta apám gyomrát. Putnokon tartottunk csirkét, mert olyan udvarban laktunk, anyám pedig libát. Konyhakert nem volt, a zöldséget a piacon vásároltuk meg. Anyám a háztartással foglalkozott. Én hatéves koromban már kenyeret kerestem a családomnak. Amikor hazamentünk iskolából, a nyakamba akasztottam egy cukorkás ládácskát, amiben különböző fajta cukorkák voltak, és azt vittem kávéházról kávéházra. Először egy szoba-konyhás lakásban laktunk, későbbiekben aztán kétszobás lakásban. Még született két testvérem. 1924-ben Pista és 1926-ban Klárika, aki 8 hónapos volt, mikor anyukánk meghalt. Apám ott maradt nyolc gyerekkel, és olyan beteg lett, hogy jóformán nem is tudott többet dolgozni. Jolán nővérem 19 éves volt, amikor anyukánk meghalt, és ő fogta össze a hét gyermeket, ő nevelt minket.

Jolán 1934-ben férjhez ment. Hüpe alatt volt az esküvőjük, de nem a templomban,  a nővérem ragaszkodott ahhoz, hogy a szabadban legyen. [Lásd: házasság, esküvői szertartás. Az ultraortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.] A nővérem ragaszkodott, hogy kitliben legyen a sógorom, alul kitli volt, és felette volt egy iberci – zsidóknál úgy hívják azt a fedőkabátot. A férje második unokatestvér volt, és Grünwald Zoltánnak hívták, későbbiekben Galambos Zoltánnak. Nagyon-nagyon rendes ember volt. Szobafestő volt, annak a háznak volt a szobafestője, ahol laktak, a Bálvány utcában. Ez egy hatalmas átjáró ház volt, és ő ott dolgozott télen-nyáron, mert a lakók változtak, és amikor új lakó került a lakásba, akkor azt ki kellett festeni. Engemet egy gazdag zsidó család akart elvinni, ahol nem volt gyerek. Örökbe akartak vinni, s a nővérem azt mondta, hogy míg ő él, egyetlenegy gyereket nem lehet, hogy örökbe vigyenek. A nővérem nem bírta azt ki, hogy a gyerekek ne legyenek mellette, vagyis a testvérei, mert úgy tekintett minket, mint a gyermekeit. 1936-ban a nővérem felhozatott Újpestre. Jött velem a Juliska nővérem, a húgaim, Irénke és Klárika és az apukám, s Újpesten a Váci út 23-ban kaptunk egy szoba-konyhás lakást [Újpest megyei város (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) ekkor még nem tartozott Budapesthez. Jelentős gyárváros gép-, villamossági, bőr-, szesz-, hajó-, gyapotfonó, fonó- és szövő-, szőrmefeldolgozó, cipő-, fémfeldolgozó stb. iparral. Lakosainak száma az 1930-as népszámlálás adatai szerint 67 400 fő volt. – A szerk.].

Én beadtam egy kérvényt Újpesten a Köztisztviselőkhöz, ahol egy hónapig mint próbaidős voltam. Ragaszkodtak a személyemhez mindaddig, amíg nem kértek információt, s bele kellett írni a vallást. Természetesen beírtam, hogy zsidó. Másnap már nem mehettem be dolgozni. Ez 1936 és 1937 között volt. Akkor Júlia nővérem elhelyezkedett a Pannónia Szőrmegyárban mint takarítónő. Irén húgom szintén bekerült ebbe a Pannónia Szőrmegyárba, a kishúgomat, Klárát pedig beadtuk fodrásztanulónak.

Volt egy ismerősöm, aki Putnok képviselője és az Országház háznagya volt. Én ahhoz bementem a Veres Pálné utcába. Egy nagyon rendes ember volt. Adott egy ajánlólevelet, mert akkor csak úgy lehetett elhelyezkedni, és bekerültem a Wolfner Gyula és társa bőrüzembe, ahol segédmunkás lettem. Szezonális gyár volt, nagyon erős fizikai munkát végeztem, mert egymázsás bőröket kellett nekünk vinni a feldolgozóba. Pár hónap leforgása alatt kizáródott sérvem lett. Télen nem dolgoztunk, teljesen állás nélkül voltam, és csak abból éltünk, amit a nővérem és a húgom keresett. De mindezek ellenére tartottuk az ünnepeket. Az rettentően fájt nekem, hogy a kóserságot nem tudtuk megtartani, ez akkor már anyagi kérdés volt.

1940-ben bevonultam rendes katonának Esztergomba, s utána egy hónap múlva munkaszolgálatos lettem. Esztergomban voltam. Énrajtam volt rendesen egyenruha egy hónapig, utána elvették, és lett a sárga karszalag. De az én korosztályomat elvitték Ukrajnába. Amikor arra került a sor, hogy Ukrajnába kellett volna kerülnöm, leszereltek a szívbetegségem miatt. S én mindig leszereltem, bevonultam, leszereltem, bevonultam. Amikor leszereltem, mindig visszamentem a Wolfner gyárba.

1941-ben megösmerkedtem egy helyes kis zsidó kislánnyal, aki akkor 17 éves volt. Klein Irénkének hívták, egy szem gyerek volt. A papa edényárus volt az újpesti piacon. A mama nagyon vallásos volt, a papa kevésbé. Kóser háztartást vezettek, s az én feleségem deportálva lett, de annak a szájában házer [disznó] soha nem volt. Az esküvőnk 1941-ben az újpesti Beniczky utcai templomban volt.

Amikor Újpesten a Wolfner gyárban dolgoztam, nélkülözhetetlen hadi üzemi munkásnak nyilvánítottak, azért nem deportáltak. Ott laktunk bent a gyár területén, volt egy bunkerszerűség, abban, és onnan vitték a dolgozókat. Mert itt hadi üzemi dolgozók voltak.  Minden reggel a keretlegények vitték őket felszuronyozva a munkahelyre. Én ezeknek főztem, vagy 300 embernek. A nyersanyagot a gyár adta, és volt egy nagyon rendes századparancsnokunk, ő határozta meg a főzést. Jom Kipurkor és Ros Hásánákor lent a bunkerban tartottuk meg az ünnepeket az ő felügyelete alatt. Tórát is hozatott, hogy úgy ünnepeljük meg, ahogyan a vallásunk azt előírja.

1944 júliusában a feleségemet, aki állapotos volt, Auschwitzba vitték, és az anyósommal együtt gázkamrába került. Az apósom mondta meg 1945-ben, amikor találkoztunk. Amikor megtudtam, hogy az újpestieket viszik el, a kerítésen átugrottam, hogy megyek a családdal. Elfogtak, és hadbíróság elé állítottak, de volt egy nagyon rendes zászlós, aki mentelmet adott a részemre, mert elmondtam, hogy a feleségem állapotos, és én vele akartam menni. 

1944 októberében az utolsó transzporttal Sachsenhausenba vittek. Sachsenhausen egy nemzetközi bemutató láger volt a Vöröskereszt irányítása alatt, ahol hadifoglyokkal voltunk keverve. Őket nem vitték munkára, mint minket. Együtt voltunk a barakkokban, és ezek havonta kaptak csomagokat a Nemzetközi Vöröskereszttől, de elosztották a tartalmát annak a tíz embernek, akik abban a barakkban voltak. Minket minden reggel öt órakor lezárt vagonokban Sachsenhausenból Oranienburgba [A Brandenburg tartománybeli Oranienburg északon szinte már összeépült Sachsenhausennel. – A szerk.] vittek egy repülőgépgyárba a Heinkel művekhez. Szerencsém volt, mert a mérnökökhöz kerültem. Lemezeket fúrtam át, vollmasinának hívták, de én nem értettem hozzá.

1945 februárjában már közeledtek a szövetségesek, kaptunk egy parancsot, hogy kiürítik sachsenhauseni tábort. Gyalog mentünk egészen Theresienstadtig. Megérkeztünk egy éjszaka Theresienstadtba, május elsején. Mindenkit lefertőtlenítettek, adtak nekünk egy másik ruhát, ami friss volt, tiszta volt. És hat napig voltunk olyan formában, hogy nem csináltunk semmit sem. Láttam, hogy olyan területen voltunk, ahol a családok együtt voltak. Ezek mind csehek voltak. És lakásuk volt, ahol kisgyerekek is voltak, meg szülők voltak, meg nagypapák voltak. És ezen én nagyon csodálkoztam. A németek ahogy mentek el, több alkalommal lőttek, alacsonyan, repülőgépekről, és akkor nagyon sokan meghaltak ott a lágerban. [Theresienstadt felszabadulásakor a gettó 140 000 lakójából 17 320-an éltek még. A többséget 1944 tavaszától különböző koncentrációs táborokba vitték tovább. 1945 áprilisától rengetegen érkeztek Theresienstadtba más koncentrációs táborokból. Az újonnan érkezettek rossz egészségi állapotban voltak, sokan közülük tífuszosan érkeztek. Theresienstadtban a fertőző betegeket nem tudták jól elkülöníteni, így hamarosan tífuszjárvány tört ki. A theresienstadti gettót 1945. május 3-án helyezték a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá. – A szerk.]

1945. május 8-án szabadultam föl. Theresienstadtból el akartak vinni Svédországba. Állandóan mondta a mikrofon minden nyelven, hogy ne menjetek vissza abba az országba, ahonnan titeket kitaszítottak. Nagyon sokan el is mentek, de én hazavágytam, mert még akkor nem tudtam, hogy a feleségemmel mi van, és akartam a családon segíteni. Volt ott a Nemzetközi Vöröskeresztnek egy irodája, ott láttak el minket igazolványokkal, mert semmi papírunk nem volt. Bemondásra volt a papírok kiállítása. Mindenki olyan nevet mondhatott be, amit akart, s olyan kort és szakmát. Én legalább három szakmát bediktáltam. Kaptunk 800 koronát is. Abból a 800 cseh koronából Prágában voltam egy pár napig, hogy egy kicsit felerősödjek, és akkor elindultam Magyarország felé. 1945 júliusában érkeztem meg Rákospalotára. Itt próbáltam elmenni abba a házba, ahol laktunk, és nem találtam senkit. Akkor elmentem a Bethlen térre [Itt volt az OMZSA székháza. – A szerk.], ahol igazolványt kaptunk arról, hogy lefertőtlenítettek, és így kaptunk élelmet meg ruhákat.

Aztán elmentem a nővéremékhez. Hála a jó Istennek, megtaláltam a nővéremet, akinél ott éltem egy hétig. Ők Gödöllőn szabadultak fel, ott volt egy ismerősük, nála bujkáltak a pincében hamis papírokkal. Péter fia, aki akkor hat éves volt, emlékszik, hogy állandóan bujkáltak, de a nővérem a pincében is minden péntek este gyertyát gyújtott.

Juliska, Irénke és Klárika húgom ottmaradt a lágerban,  Auschwitzban. A bátyámat, Zoltánt elvitték a három lányával és a feleségével. Apukánkat az első transzporttal rögtön gázkamrába vitték. Pista Budapesten bujkált. Béla bátyám Borba került, és Buchenwaldba szabadult föl. A felesége és egy hatéves kislánya és az anyósa ottmaradt Auschwitzban.

Péter [Jolán fia] nagyon okos gyerek volt. Azt akartuk, hogy színész legyen, a színiakadémiára akartuk küldeni, és volt a Várkonyi Zoltánnál meghallgatáson. Ő azt mondta, hogy semmi képessége nincs. Erre a gyerek azt mondta, anyu, én ezt az országot itt hagyom. 1956-ban a család átment a határon Ausztriába [lásd: 1956-os forradalom]. Ott a zsidó hitközségen megkérdezték, hogy hova szeretnének menni. A nővérem azt mondta, hogy olyan helyre, ahol a fia tudná a színészi pályáját folytatni. Erre elküldték őket Syracuse-ba, ott van a legnagyobb színiakadémia. Várta őket már egy háromszobás lakás – ahogy ők elmondták, nagy fridzsider, ami teljesen tele volt élelemmel, zongora, hogy a gyerek tudjon gyakorolni.

A nővéremnek megrepedt a mája 1960-ban, és meghalt ott. Péter megismerkedett az egyetemen egy New York-i lánnyal, aki színésznőnek készült. Én ki tudtam kerülni az esküvőjükre, és elvittem a nagymama gyertyatartóját, ami most volt 150 éves, és családról családra szállt. A felesége minden pénteken abban gyújt gyertyát. Ő maga is a valláshoz nagyon-nagyon ragaszkodik, a felesége szintén. De már ők modern vallásban élnek. Péter már a Broadway-on kezdett rendezni, de nem tudott befutni. Erre azt mondta az após, akinek orvosi műszergyára volt, gyere be a gyárba, és tanuld meg ezt a szakmát. Olyannyira megtanulta a szakmát, hogy az 50 emberből 200 ember lett, aki dolgozott. Később eladták a gyárat, aztán vettek egy kisebbet. Nagyon jó anyagiakban két lánya van.

Az öcsém, Pista Izraelbe került 1956-ban. És addig-addig dolgozott Jolán nővérem fia, Péter, hogy a Pista öcsémet Izraelből elhozatta New Yorkba, az is szobafestő. A bátyám, Béla Rochesterbe került 1956-ban. Műbútorasztalos, és a Kodak Művekhez került. Megösmerkedett egy zsidó nővel – mert a felesége meg a gyereke Auschwitzban maradt. Amerikában mindhárman egy városban lakunk az öcsémmel, Pistával és a bátyámmal, Bélával Delray Beachben, Floridában.

A háború után egyelőre egy évig háztartást vezettem a nővérem családjánál, mert nagyon szeretek főzni. Aztán elhelyezkedtem a Fiumei Részvénytársaságnál. [Valószínűleg a Fiumei Kávébehozatali Társaságra gondol. A Társaságot 1899-ben alapították.  Az első világháború után fióküzleteket nyitottak a fővárosban. Közel húsz üzletben árusítottak saját márkacikkekként forgalomba hozott fűszer- és csemegeárut, köztük teát is. – A szerk.] Itt üzletet vezettem, kávé-tea szakbolt volt. És jól vezettem az üzletet is. A véremben van a kereskedőség, örököltem a nagypapámtól, ő is kereskedő volt. Nagyon megszerettek, a vezetőség.

1946 végén megösmerkedtem a második feleségemmel. Goldstein Saroltának hívták. Szerettem volna nősülni, de nem volt pénzem. Akkor odamentem a cégvezetőhöz, hogy meg akarok nősülni, és 25 ezer forintért tudnék Pesten venni lakást. Azt mondja, hatalmas összeg. Mondom, minden hónapban én azt oda szeretném adni a fizetésemből, mert elég jó fizetésem volt: 10 dollár vagy 10 kg cukor vagy 10 gr arany volt a megállapodás abban az időben, mert a forint az nem ért semmit sem [Deutsch Ferenc talán rosszul emlékszik: valószínűtlen, hogy a forint bevezetése – 1946. augusztus l. – után ténylegesen is valutában vagy természetben kapta volna a fizetését, mint előtte, az általános áruhiány és a vágtató infláció időszakában. – A szerk.]. Erre azt mondta, hogy majd összejön az igazgatóság, és ottan majd megbeszélik. Másnap mondja az igazgató, menjek be este az irodába, és a telefonkönyv utolsó lapját emeljem föl, és abban benne lesz valami. Benne volt a 25 ezer forint. Eljött az egy hónap, hogy én azt törleszteni akarom, erre azt mondta a cégvezető, olyan jó munkaerő vagyok, hogy ezt megérdemlem, és ezt a cég adja nekem.

1951-ig dolgoztam itt. Akkor megint jött a zsidóságommal egy probléma. Államosítottak [lásd: államosítás Magyarországon], és én egy gyönyörű szép papírt kaptam Vajnától, a főnökömtől, és jó ajánlólevelet. Adtam egy önéletrajzot a Közértnél, beleírtam, hogy zsidó vagyok, nem vettek föl. Erre egy másik héten nem adtam be semmi papírt, csak odaálltam és erőszakoskodtam, hogy én be akarok menni. Föl is vettek a cukorcsomagolásnál. Három-négy nap múlva már vezető lettem. Kiemeltek és elvittek a Ferenciek terére az üzletbe eladónak. Fölfigyeltek ott rám, és elvittek be a központba, lettem ellenőr, jó fizetéssel, utána főellenőr. Egyszer csak kapok egy értesítést, hogy menjek be az igazgatósághoz. Pezsgőbontás, nem tudtam mire vélni, másnap berendeltek a Belkereskedelmi Minisztériumba főelőadónak. Az egész ország kenyérellátásáért én voltam a felelős.

Nagyon jó barátom volt a Csemege Vállalat vezérigazgatója, mert együtt tapostuk munkaszolgálatos időben a sarat. S erre megkérdezte tőlem, mennyi a fizetésem. Megmondtam, azt mondja, adom a dupláját, gyere hozzám. Így átkerültem a Csemege Kereskedelmi Vállalathoz 1953-ban mint csoportvezető, én ellenőriztem Budapesten az összes üzleteket. Ez a munkakör nem volt nekem nagyon jó, mert zsidózás volt. Innen kerültem át a Csemege ellátó részlegébe. 30 évig dolgoztam itt. Kialakítottam magamnak egy olyan munkakört, hogy egész Magyarországon az akkreditált diplomatákat, 176 országból, én láttam el áruval. Mellette pedig 50 büfét irányítottam. Az ő privát életüket is én láttam el élelemmel. Ha szükségük volt bármiféle ínyenc dologra, akkor rajtam keresztül mindent megkaptak. Különböző magas kitüntetéseket, többnyire kormánykitüntetéseket kaptam. [Ez az állás nagyon különleges juttatásokkal járt. Olyan előnyöket jelentett, amelyek minőségileg változtatták meg az életet. Nyugati kapcsolatok, utazások, ételek stb. – A szerk.] 

A második feleségemet egy össztáncon ösmertem meg Mikulás napján. Először azt gondoltam, hogy egy kis cigánylány, később megkérdeztem tőle, hogy milyen templomba jár – mindig ez volt nekem a barátkozásnak az alapja –, és a feleségem azt mondta, hogy ő felekezet nélküli, de zsidó, és deportálva volt. Esztergomban született. A szülők elváltak, és a nagynénikéje meg a nagymamája vette magához, ők nevelték, és fodrásznőnek tanult. 19 éves korában Auschwitzba került a nagymamával és a nagynénikével. Mengele szelektálásnál a mamát gázkamrába vitette, a nagynénikét munkára osztotta be, a feleségemet pedig elvitte a kísérleti lágerba.

A feleségem soha nem beszélt a házasságunk alatt arról, hogy őrajta a Mengele kísérletezett. Mindig állapotos volt, nem tudta kihordani. 1947-ben házasodtunk össze, az esküvőnk a Csáky utcai templomban volt. Ő fodrásznő volt, de átképezte magát, és műszaki rajzoló lett. Ő rajzolta a Népstadiont.

A feleségem – mivelhogy kísérleteztek rajta – 40 ezer márkát kapott 1961-ben. Azt mondtam, hogy ez vérdíj volt, családom nem lehet, így akkor megállapodtunk a feleségemmel, hogy ebből utazunk. Az akkori pénzügyminiszterrel megállapodtunk, hogy én ezt márkában akarom. És így jutottam el sok országba, hogy legalább a feleségem valamit élvezzen. Amikor a feleségem megbetegedett, én korengedménnyel mentem el nyugdíjba.

A második feleségemmel megtartottuk az ünnepeket. Vallásos érzelműek voltunk, a zsidóságot sosem hagytuk el. A bátyám Deák lett, az öcsém Déri, én erre azt mondtam: az apámat elégették Auschwitzban, s elégették mint Deutsch Vilmost. Én maradtam Deutsch. Én nem akarok a nevemtől még el sem szakadni. S a zsidóságomtól sem akarok elszakadni. Jom Kipurkor nem dolgoztam, amikor már a Csemegénél voltam. A vezérigazgatónak volt egy titkárnője. Az egy apáca volt valamikor, és mi nagyon szépen megegyeztünk a vallásban. Amikor nekem Jom Kipur volt, akkor én a Dohány utcai templomban voltam, és mindig kimentem telefonálni, hogy van-e valami rendkívüli dolog, erre Magdi visszatelefonált, azt mondta, Ferikém, csak menj vissza nyugodtan, imádkozzál, nincsen. Ő fedezett engem, amikor Jom Kipurkor vagy más ünnepekkor a templomban voltam.

Amikor Izraelben háború volt, én élet-halál között voltam. A legkritikusabb időben kerültem Izraelbe. A hatnapos háború alatt mentem az öcsémhez, Haifába látogatóba. Nem voltam ott csak addig, ameddig a háború teljesen ki nem tört, mert egy barátom  figyelmeztetett engemet arra, hogy ne menjek el. Olyan beosztásban volt, ahol tájékozódva voltak a politikai helyzetről. Négyszer voltam a Szentföldön. Egyébként én majdnem minden évben Amerikában voltam látogatóban a rokonságnál, a testvéreimnél. És azután meg hivatalos dolgokban is mentem.
1981-ben meghalt a második feleségem. Nem sokkal utána meghalt a nevelőmamája, és én elmentem Clevelandbe a temetésére. Eléggé kiterjedt baráti köröm volt, és a barátok fölkaroltak, hogy maradjál itten. Volt egy nagyon kedves barátom, akinek volt egy nagy restaurantja, és ő bevitt engemet ebbe a munkakörbe, hogy felejtsek és kapcsolódjak ki. Foglalkozott velem egy hónapig, ajánlta, hogy maradjak, de nem volt kedvem. A nevelőmama férjével elhatároztuk, hogy elmegyünk télre Floridába. Ott egy lunchön  megismerkedtem egy özvegyasszonnyal, Guttman Miryammal. A szülei 1906-ban vándoroltak ki. A mama 16 éves volt, a papa 20. A papa Tokajban végezte az iskoláját és Sátoraljaújhelyen. Nagyon vallásos volt, de annyira intelligens volt, hogy hét nyelven beszélt. A mama se írni, se olvasni nem tudott, valahonnan északról valami faluból származott. [Miryam] Először 9 hónapig a barátnőm volt, meghívtam Magyarországra vendégségbe, és akkor mondtam, hogy szeretném elvenni feleségül. A család eléggé jómódú volt ahhoz, hogy lebeszéljenek a házasságról, de én azt mondtam, hogy én családcentrikus ember vagyok, és el akarom venni őt feleségül. Úgy határoztunk, hogy itt, Magyarországon esküszünk. Ez 1984-ben volt. Úgy osztottuk be az életünket, hogy itt, Magyarországon volt a lakásom, és három hónapot itt töltöttünk Magyarországon, kilenc hónapot pedig Amerikában. Ő meghalt 1990-ben.

Utána hat évig egyedül maradtam, negyedikre nem gondoltam. De hazajöttem, és megismerkedtem a feleségemmel. Őt Czitrom Editnek hívják. [A Centropa Czitrom Edittel is készített interjút.] Budapesten született, és pedagógus. A mamája 91 éves volt, amikor meghalt, és ő 58 éves koráig a mama mellett volt. Nem akarta elhagyni. Itt van egy lakásunk, Amerikában van egy lakásom, van egy autóm, van egy nagyon jó feleségem, mit akarok még?

Életrajz

Marta Jakobovičová asszony Humenné város központjában egy tömblakásban él. Annak ellenére, hogy orvosnak tanult, és hosszú évekig gyakorolta hivatását mint orvosnő, mégsem fordított teljesen hátat kedvenc időtöltésének, a zenének és az idegen nyelveknek. Hasonló szellemben vezette a saját fiát és később az unokáit is. Nyugdíjaztatása után szabad idejét szívesen megosztja a tanulni vágyó diákokkal, akiket az angol nyelv szabályaira oktat. Figyelemre méltó dolog azonban, hogy mi úgy indultunk el Homonna városába, hogy az interjú szlovák nyelven készül majd. Kellemes meglepetés ért bennünket, mivel már az első beszélgetésünk során kiderült, hogy Jakobovičová doktornő anyanyelve magyar, és legnagyobb örömére szolgálna, ha visszaemlékezéseit magyar nyelven örökítenénk meg. (Statisztikai kimutatások szerint 1996-ban a homonnai járás lakosságának 0,2%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek. – A szerk.)

Jakobovics Mór, az apai nagyapám Homonnában született 1856. szeptember 4-én. A zsidó nevére sajnos nem emlékszem. Apai nagyanyám, Jakobovics Mórné lánykori neve Lefkovics Katalin, zsidó neve pedig Gitl. 1857-ben született Homonnában. Nem tudok róla szinte semmit, mert születésem előtt halt meg. 1918-ban influenzajárvány dúlt a városban, amelynek a nagyanyám is áldozatául esett [Minden bizonnyal a spanyolnátháról van szó. A 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.].

A nagyszüleim vegyesboltot és ecetgyárat nyitottak Homonnában. Az ecetgyár hátul, a házuk udvarában épült. A bolt, amelyben saját készítésű ecetet árultak, az alvégi Masarykova utcára nyílt. Az ecetgyár 1948-ig működött. Nem emlékszem, hogy mire szolgált az épülete 1948 után, de tudom, hogy 1965-ben vagy 1967-ben rombolták le. A nagymamát sajnos nem ismertem, de gondolom, háztartásbeli volt, mint abban az időben a nők többsége.

Nagyapa szlovákul, magyarul és jiddisül beszélt. Nagyon jóképű ember volt. Városi öltözetet viselt, nem hordott kapedlit. Nem növesztett szakállt és pajeszt sem. Rendkívül modern gondolkodású, viszont vallásos ember volt. Nem tudom, hogyan nézett ki az apai nagymamám, mert eléggé korán meghalt. A szüleim nem nagyon meséltek róla. Hat gyermekük született: Lipót az apám, Adolf, Anna, Margit, Ilona és Rózsi.

Az apai nagyszüleim Homonnában éltek, a város szívében egy emeletes házban, nem messze a jelenlegi lakásomtól. Nem emlékszem pontosan, hány szobában laktak. A földszinten is és az emeleten is volt néhány szoba. Természetesen a lakásban volt fürdőszoba és mellékhelyiség, és víz is meg a villany is. Valószínűleg fával és szénnel fűtöttek, nem tudom biztosan. A házhoz kert is tartozott, de már nem emlékszem, mit termesztettek benne. Nagyanyám halála után nagyapám felfogadott egy falusi lányt, aki rendszeresen kitakarított, és elvégzett más háztartásbeli munkát is.

Apai nagyapám annyiban volt vallásos zsidó, hogy minden pénteken, szombaton és ünnepnapon elment a homonnai zsinagógába vagy az imaházba. Betartotta a sábeszt és a kóser konyha törvényeit is. Nem tudok róla, hogy tagja lett volna bármilyen pártnak vagy szervezetnek. Fogalmam nincs, milyen politikai nézeteket vallott. Csak annyit tudok, hogy nagyon nyílt eszű ember volt, elfogadott minden modern dolgot.

Apai nagyszüleimnek vegyes, zsidó és nem zsidó szomszédjaik voltak. Jól kijöttek egymással. A testvéreikről nem tudok semmit. Nagymamám még a születésem előtt halt meg. Nagyapámra is alig emlékszem, hiszen hatéves koromban, 1930-ban halt meg. Homonnában temették el a zsidó temetőben.

Anyai nagyapám, Reichard Salamon Sátoraljaújhelyben született 1857. március 18-án. A zsidó nevére nem emlékszem. Anyai nagyanyámat lány korában Hertz Fannynak hívták. Fogalmam nincs, hol és mikor született. Az esküvő után Sátoraljaújhelyben laktak. Anyai nagyszüleim magyarul beszéltek egymással. Azt hiszem, egyéb nyelven nem is tudtak. Reichard nagyapámról többet tudok mesélni, mert hosszabb ideig élt, mint az apai nagyapám. Mindketten rendkívül modern gondolkodású emberek voltak. Nagyapám jóképű zsidó volt. Nem növesztett szakállt és pajeszt sem. Nagyanya is szép asszony volt. Biztosan hordott kalapot, de parókát nem. Naponta eljött hozzá egy fodrász, aki elkészítette a frizuráját. Anyai nagyanyám valószínűleg polgári iskolába járt, nagypapa jogot tanult. Szülőfalujában ügyvédként dolgozott, sőt egy időben Sátoraljaújhely polgármesteri tisztségét is elvállalta. Közismert személy volt, a nép tisztelte őt [Reichard Salamon nemcsak polgármestere volt a városnak – Sátoraljaújhely nem falu, hanem város volt –, hanem megyebizottsági tag is, és egy időben ő volt a sátoraljaújhelyi (status quo ante) hitközség elnöke is. – A szerk.].

Anyai nagyszüleim egy ún. hosszú házban laktak Sátoraljaújhelyben. A ház hátsó részében más lakók is éltek. Nagyapámék annyi szobát laktak, hogy nyáron az összes unokát el tudták szállásolni. A házban fürdőszoba és mellékhelyiség is volt. A fűtésre nem emlékszem. Kertes ház volt, nyáron cserepes citromfát állítottak a teraszra. Néha termés is volt rajta. Nagyszüleim nem neveltek állatokat. Nagyapám egy nem zsidó cselédlányt, szakácsnőt és mosónőt alkalmazott. A szakácsnőt Mariska néninek szólítottuk. A mosónő irtó jópofa volt, minden gorombaságra megtanított minket. Az összes durva szót és viccet tőle tanultuk. Egyáltalán nem voltak vallásosak a nagyszüleim. Nem tartották meg a szombatot, de nagy ünnepeken azért elmentek a zsinagógába. Nem tudom, otthon ünnepeltek-e valamit, hiszen én csak nyáron látogattam meg őket [A nyári hónapokban a zsidó vallás szerint nem tartanak semmilyen jelentős ünnepet, a sábeszt és a Tisá Beávot kivéve. – A szerk.].

A szomszédságukban zsidók meg nem zsidók is éltek. Körülbelül egyszintű emberekkel barátkoztak. Ezt nem tudom ennyire pontosan megállapítani. Sajnos az anyai nagyszüleim testvéreiről sem tudok mesélni.

Homonnában nőttem fel. Az édesapám is és az apja is Homonnáról származott. Homonna egy kis város volt akkoriban, ha jól tudom, körülbelül hatezer lakossal [A Zemplén vm.-ben lévő Homonna az 1886. évi ún. községi törvény értelmében közigazgatási státusa szerint a 20. század elején nagyközség volt (a település korábban mezőváros volt, s a közbeszédben továbbra is városként emlegették; lásd: községek /rendezett tanácsú városok, nagyközségek, kisközségek/). Lakosainak száma az 1900. évi népszámlálás adatai szerint 4000, az 1910. évi szerint 4500 fő volt. A lakosok 38%-a magyar, 31%-a szlovák, 21%-a német volt. Minthogy járásszékhely volt, itt volt a járási szolgabírói hivatal székhelye, volt járásbírósága, adóhivatala, kir. közjegyzősége stb. A községben polgári és kereskedelmi iskola, valamint állami faipari szakiskola működött. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Gyermekkoromban elég sok zsidó élt itt, de nem tudom, pontosan hány család. A városban ortodox és neológ zsidók is laktak. Az ortodox zsidóknak egy vagy két imaházuk volt, a neológok pedig egy modern zsinagógába jártak. Természetesen, az épületekből nem maradt semmi, lerombolták őket a második világháború alatt, vagy tönkrementek a háború után. A településen egy ortodox meg egy neológ rabbi és persze sakter meg kántor is tevékenykedett. Az én szüleim a neológ hitközséghez tartoztak, de nem emlékszem, ki volt akkoriban a rabbija. Homonnán épült mikve is, de mi nem használtuk. Több zsidó gyerek a zsidó elemi iskolát látogatta. A zsidók különböző szakmákban dolgoztak, akadt köztük üveges meg bádogos is. A homonnai zsidók közül jó néhányan kimondottan gazdagok voltak. Személyesen ismertem egypár nagyon jómódú zsidó ügyvédet, orvost és két patikust. A Fábián patika épülete máig a régi helyén áll. Az apám volt az egyetlen zsidó mérnök a városban és a környékén. A tehetősebb zsidók nagyon jól viszonyban voltak, rendszeresen összejártak.

A várost talán még a születésem előtt villamosították. Gyermekkoromban a lakosság nagy része csapvizet használt. Az autók és lovas kocsik kövezett utakon közlekedtek, és a járókelők kövezett járdákon sétáltak. Édesapám vett egy autót, de nem vezette, mert nem nagyon értett az effajta műszaki dolgokhoz. Inkább alkalmazott egy sofőrt, aki szükség szerint fuvarozta. Apuka szükség esetén a lovas kocsit is igénybe vette, ha a környező falvakban akadt munkája. Homonnában rendszerint piac is volt. Anyukám egyedül vagy a cselédlányunkkal járt bevásárolni. Gyakran betértek a jómódú Markovics bácsi elegáns üzletébe.

Személyesen nem nagyon érzékeltem antiszemita megnyilvánulásokat a városban. A lakosok máig is a legnagyobb tisztelettel viselkednek velem szemben. Nekem viszont az a véleményem, hogy az ember nem talál egy olyan helyet a világon, ahol ne lenne antiszemitizmus.

Apám, Jakobovics Leopold Homonnában született 1883. szeptember 23-án. Édesanyám lánykori neve Reichard Ilona. 1888. augusztus 3-án született Sátoraljaújhelyben. Édesapám Budapesten látogatta az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, és mérnökként fejezte be tanulmányait [A mai ELTE akkori neve budapesti kir. magyar tudományegyetem volt, de mint földmérő mérnök nem a tudományegyetemre járhatott (amelynek négy – hittudományi, jog- és államtudományi, orvostudományi és bölcsészettudományi –  tudománykara volt), hanem a József Műegyetemre. – A szerk.]. Földmérőként kereste a kenyerét. A klienseket a házunkban, egy külön irodahelyiségben fogadta. A falusi nép ismerte és kedvelte apukát, aki otthonosan mozgott a városhoz közel eső településeken.

Nem is sejtem, hogyan ismerkedtek össze a szüleim. A házasságközvetítés akkortájt nagyon gyakori módja volt a házasságkötésnek [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Az esküvőt kb. 1914-ben tartották. Az esküvő után apu bevonult katonának. Szerbiában szolgált, nem tudom pontosan, hol. Mesélte, hogy főhadnagynak léptették elő. Amikor megsebesült, fölmentették a katonai szolgálat alól és hazaengedték. Nem is emlékszem, milyen sebesülést szenvedett.

Otthon csak magyarul beszéltünk. Apu nem beszélte tökéletesen a szlovákot, de a németet annál inkább. Anyukámnak magyar volt az anyanyelve. Kicsit németül is tudott. Apám egyáltalán nem viselt kapedlit vagy kalapot, bajuszt meg pajeszt végképp nem. Édesapám ugyanis nem nevelkedett vallásos családban. Komoly ember volt, de nem mondanám, hogy hallgatag. Nagyon modern apának tartottam, egyáltalán nem volt szigorú a két lányához. Anyukám szintén szabadgondolkodású, nyílt, modern asszony volt. A szüleim tulajdonképpen úgy gondolkodtak, mint a mai emberek. Apu nem szokott felháborodni, soha semmiből nem csinált problémát.

A családunk anyagi helyzetét közepesnek minősíteném. Nem voltunk gazdagok, normálisan éltünk. Semmin nem takarékoskodtunk, mindenünk megvolt, amire szükségünk volt, nem szűkölködtünk. Nem tudok róla, hogy a szüleim támogattak-e volna valakit. Minket sem támogatott senki.

Szüleim egy nagy kertes házban laktak. Négy vagy öt szoba lehetett ott, óriási konyha, két előszoba, apu irodája, fürdőszoba és egy mellékhelyiség. A szobákat átlagos, egyáltalán nem luxus bútorral rendezték be. A házat még az első világháború alatt vagy után villamosították, és a vizet is akkoriban vezették be. A szobákban gyönyörű porcelánkályhák [azaz cserépkályhák] álltak, amelyekben kizárólag fával fűtöttünk. Egyszer kipróbáltuk a szenet, de tönkretette a kályhát, többé nem használhattuk. A ház előtt egy kisebb, az épület mögött óriási, gyönyörű kert volt. Nem nagyon tartottunk állatokat, esetleg kutyát vagy macskát. Apu gyakran járt ki a környező falvakba földeket kimérni. Ilyenkor rendszerint tyúkokat vagy nyulakat és egyéb állatot hozott, amit a gazdák hálából vágtak le neki.

Anyám középfokú lányiskolát végzett [Mint sátoraljaújhelyi lakos, valószínűleg polgári iskolát végzett. Lásd még: leányiskolák. – A szerk.]. Vezette a háztartásunkat, a háznak és a kertnek viselte a gondját. Délelőttönként mindig rengeteg dolga akadt: főzni, takarítani, vasalni, bevásárolni a cselédlányunkkal stb. Délután a barátnőit vizitelte, illetve fogadta őket a házunkban. Szüleim egy cselédlányt alkalmaztak, aki dada meg fräulein is volt egy személyben. Emlékszem, hogy Ilonácskának szólítottuk. Szüleim gyakran meséltek róla. Állítólag nagyon csinos volt, és tetszett a férfiaknak. Ilonácska somorjai magyar családból származott. Külön szobát kapott a házunkban. Azt hiszem, külön étkezett, de nem vagyok benne annyira biztos. Nemigen járt haza, mert nem maradt szinte senkije, mi voltunk a családja. Ilonácskán kívül néha eljött hozzánk egy mosónő, aki kimosta az ágyneműnket és a szennyes ruhánkat.

Otthon szép nagy könyvtárunk volt, de vallásos könyveket nem nagyon talált benne az ember. A családban mindenki rendszeresen olvasott, naponta, nem csak hétvégén. Újságokat is járattunk, de a címükre már nem emlékszem. A szüleim nem határozták meg, mit olvashatunk és mit nem. Egyszerűen minden könyvet elolvashattunk, amit otthon találtunk. Többnyire a magyar irodalmat kedveltük. Akkoriban nagyon jól beszéltem magyarul, mert folyton a magyar könyveket bújtam. Rengeteg könyvet elolvastam. Dickens volt a kedvencem. Apám az összes művét megvette. Nem nagyon jártunk könyvtárba, azt hiszem, akkoriban Homonnában nem is volt. Színházba sem jártunk, szülővárosomban nem volt színház.

A szüleim nem voltak vallásosak, de a hagyományokat úgy-ahogy betartották. A nagyobb ünnepeket, a Jom Kipurt és a Pészahot megtartották. A Pészahot annyiban ünnepeltük, hogy maceszt ettünk, és széderestét tartottunk. A Hanukát nem nagyon ünnepeltük. Tudtuk, hogy létezik ilyen zsidó ünnep, de nem gyújtottunk gyertyát. Legfeljebb finomabb süteményt sütöttünk, ennyi volt az egész. Keresztény ünnepeket sem tartottunk. Anyuka azért péntekenként gyertyát gyújtott, és apuka pénteken, szombaton és jeles ünnepnapon elment a neológ zsinagógába. A mikvét egyikük sem látogatta. Szüleim nem tartották be a kóser konyha szabályait, bár az apai nagyapám kóser háztartásban élt, mégsem rótta meg a fiát ezért. A kóser konyhát tulajdonképpen formalitásnak tartotta, számára nem volt olyan fontos. Emlékszem, Jakobovics nagyapa mondogatta, hogy a rituális kézmosás is egy nagy „svindli”. „Vagy mosunk kezet, vagy nem mosunk.” Nagyapám és apukám mindenben osztották modern gondolkodásmódjukat.

Nem tudom, apám milyen politikai nézeteket vallott. Akkoriban a politizálás nem volt annyira divatban, mint ma. Az apám gondolkodásában valódi demokrata volt, de persze nem lépett be semmilyen pártba vagy kulturális szervezetbe. A szüleim jól kijöttek a szomszédjaikkal. Az egyik oldalon zsidók laktak, Joszefovicsék, a másik oldalon keresztények. Szüleim kizárólag zsidó társaságban mozogtak, főleg a zsidó orvossal, ügyvéddel és a két patikussal jártak össze. Ugyanakkor apám nagyon jóban volt a polgármesterrel és a városháza többi tisztviselőjével, de nem szokták egymást meglátogatni. Nem tudom, mennyire számított a szüleimnek a zsidó származás, akkoriban magától adódott, hogy zsidókkal barátkoztak. Apu teljesen otthon volt a környező falvakban. Elég gyakran hozott vadat, amit valamelyik gazda ajándékozott neki. Ilyenkor meghívta zsidó barátait vadas vacsorára. A gyerekeket lefektették, a felnőttek meg szórakoztak. Apukám a katolikus pappal is jó viszonyban volt. A pap egyszer meghívta az egész családot karácsonyi vacsorára. Egyáltalán nem zavarta, hogy zsidók vagyunk, és apámat sem zavarta, hogy katolikus papnál étkezünk. Meglátogattuk az otthonában. Emlékszem, az ebédlőben a képek kereszt formában voltak felakasztva.

Többnyire a bártfai fürdőbe kirándult az egész család [A bártfai fürdő Sáros vm.-ben, Bártfa várostól egy órányira fekvő és a város tulajdonát képező elsőrangú és igen látogatott fürdőhely volt nagy szállodákkal (összesen 1600 szoba), villákkal, szép sétányokkal. Forrásai (összesen 15) vasas savanyúvizek. – A szerk.]. Apu egyszer Párizsban is járt. Gyerekkorunkban a nyári szünetben rendszerint az anyai nagyszüleimnél nyaraltunk Sátoraljaújhelyben. Az édesanyánk kísért el oda minket. Az összes unoka összejött az anyai nagyszülőknél. Gyerekkorom óta ismertem az autót meg a vonatot. Gyakran utaztunk, de a közeli falvakba leginkább lovas kocsival mentünk.

Apámnak öt testvére volt: Adolf, Anna, Margit, Ilona és Rózsi [A gyerekeket a családban nemcsak magyarul, hanem szlovák keresztnéven is szólították, Lipót – Leopold, Margit – Margita, Ilona – Helena, Rózsi – Ružena. – A szerk.]. Mindnyájan Homonnában születtek. Apám legidősebb testvére, [Jakobovics] Adolf Homonnában született 1882-ben. Adolf bácsi nem fejezte be a tanulmányait. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mivel foglalkozott. Sosem nősült meg. Valamilyen karcinómban [Latin: rák. – A szerk.] halt meg 1938-ban.

Anna húga [Jakobovics Anna] 1890. október 13-án született. Zsidó emberhez, Moric Rothhoz ment férjhez. Egy időben közösen vezették apai nagyapám ecetgyárát Homonnában. Egy lányuk született, Olga. 1946-ban kivándorolt az Egyesült Államokba, és máig ott él. Sajnos, nem emlékszem, mikor és hol halt meg a nénikém és a férje.

Apám következő húga, [Jakobovics Margit] 1896. december 15-én született. Egy Weisz nevű zsidóhoz ment férjhez. Egyetlen fiuk, Ladislav koncentrációs táborban pusztult el.

Rózsi néni, vagyis Jakobovics Rozália 1902. március 2-án született. Férje, Blum Dezső 1895. július 7-én született. Az esküvő után, azt hiszem, Sečovcén telepedtek le [Gálszécs – járásszékhely nagyközség volt az egykori Zemplén vm.-ben. Trianon után Csehszlovákiához került. Ma: Terebesi járás. – A szerk.]. Dezső bácsi zsidó volt, de nem emlékszem, mivel foglalkozott. Egyetlen lányuk, Veronika Blumová 1933. szeptember 22-én született. A holokauszt alatt deportálták, nem tudom pontosan, melyik évben. Auschwitzban pusztult el 1945. április 9-én.

Apám negyedik húga, Ilona, akit Ilka néninek szólítottunk, szintén zsidó emberhez ment férjhez Magyarországra. Valahol egy pusztán, közel a romániai határhoz telepedtek le. Két fiuk született: Jenő és Imre. Az egyik fiút a második világháborúban lelőtték. Ilka nénit deportálták, de visszajött.

Édesanyámnak kilenc testvére volt: Viktor, Miklós, Kálmán, Margit, Zoltán, Olga és Béla. Nem ismertem mindegyiket, mert közülük ketten egész fiatalon haltak meg. Anyám fiútestvérei 1914-ben vezetéknevüket Reichardról Ráczra változtatták meg. Gondolom, a Rácz vezetéknév magyarosabb hangzású volt.

Anyukám fiútestvérei többnyire nagyon kedvesek voltak. A legidősebb bátyja, Viktor 1884-ban született Sátoraljaújhelyen. Pesten nyitott magánbankot. A legfiatalabb öccsét, Bélát ebben a bankban alkalmazta. Nem emlékszem, hogy hívták a Viktor feleségét, de a fiának Mihály volt a neve. Viktor bácsit a nyilasok lőtték le Pesten, valószínűleg 1945-ben.

Édesanyám következő bátyja, Miklós 1887. február 24-én született Sátoraljaújhelyen. Kitűnő ügyvéd és bűbájos ember volt. Pesten kötött házasságot Almával, egy keresztény lánnyal. Ebből a házasságból 1917-ben egy kislányuk született, a Zita. A kislány szülei hamarosan elváltak. Az asszony újra férjhez ment egy Tertzel nevű alezredeshez. Zita felvette a vezetéknevét, mert nem tetszett neki vér szerinti apa [Rácz Miklós] vezetékneve. Tertzel Zita ismert színésznő lett. Régi magyar filmekben is szerepelt. Sokkal idősebb volt nálam, de gyerekkorunkban gyakran játszottunk együtt az anyai nagyanyámnál Sátoraljaújhelyben. Zita felnőttkorában senkivel sem tartotta a kapcsolatot az apja családjából. Mindenkit letagadott, senkit nem akart ismerni. Nagyon ronda dög volt. 1998-ban halt meg Párizsban vagy valahol Franciaországban [Föltehetően nem Tertzel, hanem Perczel Zitáról (szül. 1918) van szó, akit 1933-ban a Nemzeti Színház szerződtetett, majd 1935–1937 között a Vígszínház tagja volt. 1938 óta külföldön élt. Igazi sikereit filmszerepeinek köszönhette. – A szerk.]. Miklós bácsi következő barátnője is keresztény volt. A második világháború alatt fölajánlotta a nagybácsimnak, hogy bújtatni fogja, és nem engedi, hogy elvigyék. Miklós bácsi nem fogadta el, inkább felszállt a többi zsidóval a vonatra. Koncentrációs táborban pusztult el 1944-ben. Irtózatosan rátarti, de bűbájos, jóképű, okos és jószívű ember volt. Nem tudtam volna egy hibát sem találni benne.

Anyám idősebbik öccsének [Reichard] Kálmán volt a neve. Sátoraljaújhelyen született 1893. január 26-án. Kálmán bácsi ugyancsak ügyvédnek tanult ki. Zsidó lányt vett el, akit Klárának hívtak. Fiuk, Rácz László 1919-ben született Budapesten. Klára néni szeretett minket, és nagyon közel állt hozzánk. Kálmán bácsi 1962-ben, a fia 2004-ben halt meg Budapesten.

Anyuka idősebbik húga, [Reichard] Margit 1894-ben született Sátoraljaújhelyen. Férje, Lengyel Dezső zsidó származású volt. Lengyelék Budapesten éltek. Egy lányuk született, Zsuzsanna. Nem emlékszem, mivel foglalkozott Dezső bácsi, de a felesége biztos háztartásbeli volt. A második világháború alatt a nagynénim és a lánya egy darabig Sátoraljaújhelyben bujkált. Manya néni öregkorában szklerózis multiplexben szenvedett, és rohamosan romlott az állapota. Utolsó napjaiban már csak széken ült, 1944-ben halt meg. Zsuzsikával, aki máig Budapesten él, tartjuk a kapcsolatot, és rendszeresen meglátogatjuk egymást.

Édesanyám fiatalabbik öccse, [Reichard] Zoltán Sátoraljaújhelyen született 1899. június 6-án. Zoli bácsi kétszer házasodott. Az első feleségét Gizellának hívták. Ebből a házasságból született 1930-ban Rácz Mária, aki az USA-ba emigrált, és máig is ott él. Zoli bácsi második feleségének Lenke volt a keresztneve. Úgy tudom, nem született közös gyermekük. A nagybácsim 1984-ben halt meg.

Anyám fiatalabbik húga, [Reichard] Olga is Sátoraljaújhelyen született 1900-ban. Olga nénit nem nagyon szerettem. Öreglány maradt, és kicsit bogaras volt. Néha kellemetlenül éreztem magam a társaságában. 1945-ben halt meg.

Anyuka legfiatalabb öccse, [Reichard] Béla 1905-ben Sátoraljaújhelyben született. Viktor bácsi alkalmazta Budapesten a magánbankjában. Béla feleségét Erzsébetnek hívták. 1948-ban egy fiuk született, András. Béla bácsi 1980-ban halt meg.

Az én nevem Marta Jakobovičová. Homonnában születtem 1923. április 13-án. Anyukám és a cselédlányunk, Ilona vigyázott rám pici koromban. Ilonácska egyszerre volt dada és fräulein, inkább családtagnak tekintettük, mint szolgalánynak. Homonnában jártam elemi iskolába. Több zsidó gyerek látogatta ezt az állami iskolát, az osztálytársnőim között is akadt egynéhány. Az elemi iskola után a kassai lánygimnáziumot látogattam. Miután Kassát Magyarországhoz csatolták [lásd: első bécsi döntés], a nagymihályi reálgimnáziumban folytattam a tanulmányaimat [Nagymihály, szlovákul Michalovce az első bécsi döntés után a Szlovák Állam területén maradt. – A szerk.]. Ezt az iskolát azonban már nem fejezhettem be. A sextában, azaz a hatodik osztályban letettem a vizsgákat, utána a többi zsidó gyerekkel együtt kitettek  [lásd: Zsidó kódex].

Az elemi iskolában találkoztam először antiszemitizmussal. Az iskolában külön tartották a katolikus és a zsidó hittanórát. A zsidó gyerekek az egyik osztályba, a katolikusok meg a másikba mentek. Akkoriban egy Werner nevezetű katonatiszt két kisfia érdeklődött irántam. Az ikerpár folyton kísérgetett engem, a táskámat cipelték. Eljött a hittanóra ideje, és én természetesen abba az osztályba léptem be, ahova a többi zsidó gyerek. Attól a perctől nem voltam nekik érdekes, többé nem jöttek utánam.

Folyékonyan beszélek magyarul, szlovákul és csehül. Otthon kizárólag magyarul beszéltünk. A gimnáziumban és a főiskolán francia és német nyelvet tanultam. Később az angol nyelvvel is kezdtem foglalkozni. Magam tanultam otthon, angolul úgy mondják: selftaught. Az angolban elég jól haladok, viszont a németben közepes vagyok, a francia nyelvtudásom pedig még gyengébb.

Az iskolában minden nótát megtanultam. Énekelni nem tudok, de a magyar, szlovák és cseh népdalok nagy részét ismerem. Körülbelül nyolcéves koromban kezdtem el zongorázni. Hazai doktor sógornőjéhez, Pápai Erzsikéhez jártam zongoraórára. Nem voltam megelégedve a módszerével, nem tartottam jó tanárnak. A második világháború után tovább képeztem magam. Amikor Pilsenben voltam orvostanhallgató, újra vettem zongoraleckéket egy olyan embertől, aki igazán értett a zenéhez. A zongorázás az iskola után is érdekelt, szabadidőmben szívesen gyakoroltam. Már orvosként dolgoztam a homonnai kórházban, amikor Denek Márta zenetanárnő foglalkozott velem. Egy idő után kijelentette: „Most már maga is taníthat.”

Az elemi iskolát sok zsidó látogatta. A barátnőim is többnyire zsidó lányok voltak: Adela Grossová, Heňa Ehrenbergová, Eva Kissová, Helena... Szülőházamat nagy kert és udvar vette körül. A kertben mindig gyerekek hancúroztak. Mindegy volt, zsidó-e vagy nem zsidó. Bolondoztunk, labdáztunk, rohangáltunk. Persze a városban éltek nagyon vallásos ortodox zsidó családok is, de a gyerekeknek ez sem számított különösképpen, mind együtt játszott.

Gyermekkoromban gyakran felléptem az iskolatársaimmal. Rendszerint valamilyen szerepet is osztottak nekem, mivel elég jól táncoltam. Nem látogattam a tánciskolát, de jól tudtam rögtönözni a táncban, mindig kitaláltam valamilyen szép tánclépéseket. Tagja voltam a Sokolnak, amely nyilvános tornagyakorlatokat és tornabemutatókat szervezett.

Bár beléptem a Hasomér Hacairba [lásd: Hasomér Hacair Szlovákiában], a tagság nem volt számomra annyira fontos. Szabadidőmben inkább sportoltam: úsztam, egy időben teniszeztem is. Szerettem úszni, állítólag jó úszó is voltam. Nyáron a Laborec folyóhoz jártunk [Laborc – Homonna folyója. – A szerk.]. Nagyszerű strandot építettek ki ott a katonák. A strand sok lehetőséget kínált az időtöltésre. Voltak ott kabinok, büfék és tornaszerek. Azt csinálhattuk, ami csak eszünkbe jutott: eveztünk, fürödtünk, úsztunk vagy röplabdáztunk. A strandról rendszerint teniszre mentem, este meg sétáltunk. Egészen késő estig elfoglaltuk magunkat. Szabadidőmet úgy tölthettem, ahogy csak akartam. A szüleim sosem szabták meg, mit szabad csinálni, és mi tilos pénteken vagy szombaton. Nem nagyon tartottuk a szombatot, mert a családom nem volt vallásos. Amikor anyuka vidékre [Sátoraljaújhelyre] utazott a szüleihez, az apukával rendszerint vendéglőbe jártunk étkezni, erre emlékszem.

Tulajdonképpen két testvérem volt, egy nővérem és egy bátyám, de a bátyámat sajnos nem ismertem. Jakubovics Viktornak hívták. Elsőként született Sátoraljaújhelyben, de még gyerekkorában meghalt, torokgyulladáshoz hasonló betegséget kapott. A nővérem, Jakobovics Katalin Sátoraljaújhelyben született 1918. május 6-án. Nem szeretek róla beszélni, a halála eléggé megrázott engem.

Kati Homonnában járt polgári iskolába [lásd: polgári iskolák Csehszlovákiában (a második világháború előtt)], majd Budapesten folytatta tanulmányait egy bentlakásos iskolában. Gyermekkorunkban anyukám minden nyáron elvitt minket a szüleihez Sátoraljaújhelybe, ahol összejött az összes unoka. Vidáman töltöttük ott az időt. Lánykoromban a nővéremmel szinte egész nyáron a Laborec folyó partján napoztunk. Kati is nagyon szeretett úszni és röplabdázni.

A holokauszt alatt együtt bujkáltunk. Édesapám segítségével sikerült megmenekülnünk. Nővérem a második világháború után eladónőként dolgozott egy könyvüzletben, amelynek a neve Slovenská Kniha, azaz Szlovák Könyv volt. Később mint hivatalnokot alkalmazták a Hotel Vihorlatban, és végül a Hotel Karpatiában is dolgozott a recepción. A nővérem is folyékonyan beszélt szlovákul és magyarul. Hasonlóképpen mint én, mindkét nyelvet az anyanyelvének tartotta. Gyermektelen maradt. Homonnában halt meg 1991 júniusában.

1939-ben kitört a második világháború. Akkoriban a kassai lánygimnáziumot látogattam. Miután Kassát Magyarországhoz csatolták, kénytelen voltam tanulmányaimat a nagymihályi reálgimnáziumban folytatni. 1940-ben a zsidó gyerekeket kizárták az iskolákból. Engem is. Miután kizártak az iskolából zsidó származásom miatt, nővéremmel otthon éltünk egy darabig a szülői házban, Homonnában. Először egy cseh, majd egy szlovák parancsnok felügyelt a városra. Apuka jóban volt velük. Megengedték neki, hogy tovább dolgozzon, kivételt kapott. 

Az igazán érzékelhető változás a lánytranszportokkal kezdődött. 1942 márciusában az összes zsidó lányt kivitték az állomásra, és Auschwitzba deportálták [lásd: deportálások Szlovákiából]. Engemet és nővéremet is besoroltak egy csoportba. Apám elment valamelyik ismerőséhez, aki vezető beosztásban volt, hogy segítsen rajtunk, így megmenekültünk. Apunak köszönhetően nem kerültünk a transzportba, és túléltük. Édesapámra még mindig vonatkozott a kivétel, de a lányaira már nem [A zsidók között olyan szakmunkások és szakemberek kaptak a Központi Gazdasági Hivataltól munkavállalási engedélyt, akiknek a feladatkörét más személy tudta betölteni. Ez a kivételezés 1944-ig, Szlovákia német megszállásáig volt érvényben. – A szerk.]. Kezdődött a bujkálás. Egy darabig Ilonácska, a cselédlányunk lakásán laktunk. Mivel szüleimnek dolgozott hajdanán, nagyon feltűnő lett volna, ha nála maradunk, ezért az egyik ismerősénél helyezett el minket. A szüleim továbbra is a családi házban éltek. Ez így ment 1943-ig [1944-ig, Szlovákia német megszállásáig munkavállalási engedélyt kaptak a Központi Gazdasági Hivataltól azok a zsidó szakmunkások és szakemberek, akiknek a feladatkörét más személy nem tudta betölteni. – A szerk.].

1943-ban apu átszöktetett bennünket Magyarországra, ahol az egyik húga, Ilona bújtatott. Ilka néni valahol a pusztán, Romániához közel lakott. Feketén tartózkodtunk ott, engedély nélkül, de senki sem kérdezte, kik vagyunk, honnan jöttünk. Később Ilka néni felküldött minket Pestre. Budapesten csak Klári néni, anyám sógornője volt hajlandó befogadni minket. Kálmán bácsi [Rácz Kálmán] akkoriban Sátoraljaújhelyben tartózkodott. Klári néni volt az egyetlen a sok rokon közül, aki nem félt bújtatni minket. Budapesten szörnyű lakásokban éltünk, és feketén dolgoztunk, amíg el nem kaptak minket.

Hamarosan letartóztattak bennünket, és egy gyűjtőtáborba vittek. Amikor anyám idősebbik bátyja, [Rácz] Viktor ezt megtudta, rögtön intézkedni kezdett. Akkoriban még működött a magánbankja is. Az ismeretségi köre mindig eléggé széles és sokrétű volt, előkelőségekkel is paktált. Végül elintézte, hogy legalább eldönthettük, melyik gyűjtőtáborba akarunk menni. A Szabolcs utcait választottuk [A Szabolcs utcai kórház mellett 1941-ben létesített gyűjtőtáborról van szó. Többek között itt helyezték el Körösmezőre szállításuk előtt a „rendezetlen állampolgárságú”, „hontalan” zsidókat (lásd: Kamenyec-Podolszki vérengzés). A tábort az internáltak 1941. nyári elszállítása után is fenntartották. – A szerk.]. A többi táborhoz képest ott még aránylag tűrhetőek voltak a körülmények. Ha jól emlékszem, 1943 nyarán kaptak el minket, és majdnem karácsonyig a Szabolcs utcában tartózkodtunk. Viktor bácsi szabadított ki minket. Néhány napig egy pesti panzióban laktunk.

Budapestről Sátoraljaújhelyre mentünk. Zsuzsika unokatestvérem és Manya néni (Lengyel Dezsőné, született Reichard Margit), anyám húga fogadtak be. Minden két hétben jelentkeznünk kellett a rendőrségen. Alig mozdultunk ki a házból, nem ismertünk senkit. Minden rendben volt, amíg nem jöttek be a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Amikor ez bekövetkezett, apám megint megoldotta a helyzetet. Küldött értünk egy parasztembert, aki parasztszekéren átszöktetett minket a határon. Mai napig tiszta csoda, hogy átjutottunk. A szlovák–magyar határt akkoriban már a német katonák és nyilasok őrizték. Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy akkora vihar tört ki, s amikor közeledtünk az átjáróhoz, a katonák behúzódtak a bódéjukba. Így észrevétlenül mehettünk át a határ túlsó felére. Hihetetlen volt. Szó nélkül lelőttek volna minket helyben. Visszatértünk Szlovákiába, és egy Veľaty [Magyarul Velejte, Terebesi járás. – A szerk.] nevezetű faluban szálltunk meg. Egy parasztcsalád szállásolt el minket két-három éjszakára. Aztán ez a paraszt hazahozott minket Homonnára.

1944-ben elkezdődött a város evakuációja, mivel a front egyre közeledett. Apám úgy döntött, hogy Nyitrára megyünk. Ott megint csak csodával határos módon menekültünk meg. Senkit sem ismertünk, és mégis találtunk olyan embert, aki elbújtatott minket. Szűkös körülmények között éltünk. Egy szoba-konyhás házban laktak a háziak, a gazdasszony, a lánya és mi négyen: apu, anyu, én és a nővérem. Apunak sikerült valami ezüstöt vagy ilyesmit eladogatni, abból fizette az asszonyt. Aztán annyira megszeretett minket a nő, hogy nem is számított neki a fizetség. Csak annyit tudok, hogy az asszonyt Juliskának hívták, a lányát pedig Ibinek. Nem beszéltek jól magyarul, de szlovákul sem. Juliska féltett minket, sosem engedett az ablakhoz. Egyszerű asszony volt, de hallatlanul önfeláldozóan bújtatott minket, szekrény mögött és még más helyeken. Földszintes házban laktunk, az üveges verandát konyhának használták. A szomszéd bejáratban élt egy keresztény család, a fiuk gárdista [lásd: Hlinka Gárda] volt. Juliska néha provokált, kinyitotta az ablakot. A ház olyan alacsonyan feküdt az utcához képest, hogy a járókelők nyugodtan benézhettek. Juliska így akarta elterelni a gyanút. Egyszer a szobában hálóingben kuporogtunk négyen, amikor beállított a keresztény szomszéd lánya. Meglátott bennünket. Majd elájult, s mi azt hittük, hogy végünk van. Végül a lány nem árult el minket a testvérének, hanem segített nekünk. Minden nap bejött Juliskához, és fenntartotta azt a látszatot, hogy a szomszédnőt látogatja, közben meg velünk barátkozott. A lány volt a garancia arra, hogy tiszta a levegő, hiszen kizárt dolog, hogy egy gárdista testvére zsidókkal paktáljon.

Mikor már Juliska nem tudott minket eltartani, elküldött a testvéréhez, Janóhoz. A falu neve Dolné Krškany [Alsóköröskény, Nyitrai járás, – A szerk.] volt. A férfin kívül az asszony, Rózka, a két fiúgyerek és mi ketten a nővéremmel laktunk egy konyhában, az volt az egész lakás. Összetett székeken aludtunk, hihetetlen szűkös körülmények között. Ráadásul a gazdasszony borzasztóan fukar volt, elég gyakran éheztünk. Nem számított, hiszen más emberek éhen haltak. A háztulajdonos gazdag paraszt volt, és Rózka bemesélte neki, hogy a testvérem állapotos, és el kellett neki jönnie hazulról, én meg egy szegény rokona vagyok. Mese, mindegy, elfogadtak minket. Iratok nélkül, minden nélkül a faluban éltünk egészen a felszabadulásig. Ott sétáltunk a csendőr előtt személyi igazolvány nélkül. Néha a németek is bejöttek a házba. Soha senki nem kérdezte, kik vagyunk.

Rózka bemutatott minket egy jómódú gazdasszonynak, aki valamikor Franciaországban élt, de hazajött. Cipovának hívták. Két szlovák tanítónő lakott a házában. Gyakran meglátogattuk őket. Úgy ismertek meg minket, mint Rózka szegény rokonait, akiknek feltehetően nem állt módjukban tanulni. Egyszer ott feküdt az asztalon valamilyen újság, templommal a címoldalon. Az egyik tanárnő azt mondja: „Ugye, ez Szent Péter temploma?” Én, szegény árva, meg válaszoltam: „Igen.” Nem szólt semmit. Gondolom, rájöttek, hogy nem lehetünk Rózka szegény rokonai, de nem történt semmi.

Egy alkalommal Rózka elküldött a kútra vízért. Persze városi lányként fogalmam sem volt, hogyan kell felhúzni a vizet. Az volt az első dolgom, hogy a vödröt leengedtem. Egy fiú az utcán észrevette, és odajött segíteni. Bemászott a kútba, és kihozta a vödröt. Attól fogva ő volt a gavallérom. Tóno Hladký szlovák legény volt, ennek a franciaországi nőnek a rokona. A jómódú Cipová asszonyság azt kívánta, hogy házasodjunk össze. Természetesen, amikor 1945-ben felszabadultunk, visszamentünk Nyitrára. A fiú meg érdeklődött a Rózkánál, hova tűntünk el. Azt válaszolta, hogy hazamentünk, mert hazamehettünk. Tóno nem értette: „Miért, kémnők voltak?” Eszükbe sem jutott, hogy zsidók voltunk.

Édesanyám közben súlyosan megbetegedett, glaukómában [Zöld hályog, szembetegség. – A szerk.] szenvedett. A felszabadulás után kórházba került. Ez a betegség gyógyíthatatlannak bizonyult. Borzasztó fájdalmai voltak, és végül megvakult. Apuval mentünk haza Homonnára. Emlékszem, ahogy egy vonat után szaladtunk. Zsúfolva volt orosz katonákkal. A vonat már mozgásban volt, de a katonák felsegítettek bennünket. Észrevettük, hogy még egy ember fut utánunk, és akkor azt mondta az egyik katona: „Ennek nem segítek, ez zsidó.” Ha valaki látta volna apámat, eszébe sem jutott volna, hogy ő is zsidó. Úgy látszik, mi sem néztünk ki azoknak. Így jutottunk haza.

1945-ben tértünk vissza Homonnába, de el sem lehet mondani, mi várt ránk. A szülői házunkat katasztrofális állapotban találtuk. Üveg sehol, az ajtót nem lehetett bezárni. Háború volt. Szalma meg kosz volt mindenütt. Ilonácska, a volt szolgalányunk segített nekünk a takarításnál, közösen meszeltük ki a lakást is. Egy ideig, nem is tudom, milyen oknál fogva, egyedül laktam a házban. Ma el sem tudnám képzelni, hogy ezt megtenném. Félelem uralt mindent. A kapu elöl nyílt, a kertben orgona, jázmin meg másféle bokrok nőttek, nagy volt a sötétség. Egyszer megkértem egy lányt, hogy jöjjön velem, mert borzasztóan félek. Eljött, de megfogadta, hogy soha többet nem kísér el. Együtt féltünk az elhagyatott házban.

Az alapiskolás [azaz: elemi iskolai] zsidó barátnőim közül egyik sem tért vissza. Adela Grossová, Heňa Ehrenbergová, Helena és a velem egyidős Eva Kissová is, az egyik homonnai zsidó ügyvéd lánya feltehetően koncentrációs táborban halt meg.

1945-ben Prágában egy gyorstanfolyamon vettem részt, utána leérettségiztem, majd a Károly Egyetemre jelentkeztem. Prágában nagyon zsúfolt volt a főiskola, ezért elmentem Pilsenbe, ahova egy orvosi tanszéket helyeztek ki. Azt hiszem, hogy a belgyógyászat tartozott a kedvenc tantárgyaimhoz. A professzort is, aki tanította, eléggé kedveltem. Az orvostanhallgatóknak sokat kellett tanulniuk, de azért akadt idejük egy kis szórakozásra is.

Nem mondhatnám, hogy antiszemitizmust tapasztaltam volna a tanáraim vagy az osztálytársaim részéről. Pilsenben egy zsidó lánnyal sem találkoztam. Az összes főiskolás barátnőm keresztény volt, kivétel nélkül. Természetesen tudták, hogy zsidó vagyok. Nagyon jó viszonyban voltunk, és sokáig tartottuk a kapcsolatot, de ma már sajnos nemigen hallok felőlük.

1952-ben fejeztem be a tanulmányaimat. Prágában avattak doktorrá. A promóciómon részt vett a családom és apám húga, a Rózsi néni a férjével együtt. A szertartás után apuka fizetett egy ünnepélyes ebédet valamelyik prágai vendéglőben. A részletekre már nem emlékszem.

A jövendőbeli férjemmel, František Telinnel a főiskolán ismerkedtem össze. Úgy, mint én, ő is a Károly Egyetem orvostanhallgatója volt Pilsenben. Naponta találkoztunk az előadásokon, sok időt töltöttünk együtt. Egyik nap úgy döntöttünk, összeházasodunk. A szüleimet természetesen értesítettem. Anyukám és apukám rendkívül szabadgondolkodású emberek voltak, nem ellenezték a házasságot. Polgári esküvőt tartottunk a pilseni városházán, két kollégánk volt a tanú. Csak néhány osztálytársam jött el, szüleim otthon maradtak. Egy-kettő elintéztük a szertartást.

A férjem, František Telin a csehországi Kaznějovban született, 1926. január 6-án. Egyke volt. František keresztény családból származott, de nem volt vallásos. Cseh volt az anyanyelve. A Károly Egyetem Pilsenbe kihelyezett orvosi karán végezte a tanulmányait. Prágában avatták orvossá. Amikor 1952-ben doktorrá avattak minket, mindjárt meg is kérdezték tőlünk, hol szeretnénk dolgozni. Választhattuk Pilsent, Prágát, bármilyen várost. Mégis Homonna mellett döntöttünk. Ez volt a legkönnyebb lehetőség, nem kellett hozzá protekció. Így a férjemmel együtt Homonnában telepedtünk le, és a helyi kórházban helyezkedtünk el.

Az OÚNZ [Okresný Ústav Národného Zdravia, magyarul Járási Egészségügyi Intézet. – A szerk.] alkalmazott mint orvosnőt. Először a gyermekosztályon dolgoztam, majd a belgyógyászaton. Ott viszont nem jöttem ki a főnöknőmmel, ezért a tüdőosztályra kerültem. A tüdőosztályon is tűrhetetlen főnököm volt, de már nem kerestem új helyet. Végül ott ragadtam, amíg nyugdíjba nem mentem. A munkatársaim tudták, hogy zsidó vagyok. Ebből sosem adódott konfliktus. Az összetűzéseim más jellegűek voltak. A belgyógyászat osztályvezetőnője tartott tőlem egy kicsit. Amikor a kórházba kerültem, még párttag voltam, és azt hitte, ki akarom túrni a helyéről, pedig eszem ágában sem volt. Sajnos, sok kárt okozott nekem. Minden rosszat elkövetett ellenem, ami módjában állt, de hát istenem, mindenkinek vannak problémái a munkahelyén.

A fiam, Viktor Telin Homonnán született 1953. október 23-án. Viktor a mi nyomdokainkba lépett. Orvostanhallgató volt a prágai Károly Egyetem Orvosi Karán. Amikor befejezte a tanulmányait, Prágában avatták doktorrá. Viktor apjával szlovákul, de velem és szüleimmel magyarul beszélt. Tudatában volt annak, hogy az édesanyja zsidó és az édesapja keresztény. Nem részesült zsidó, de keresztény nevelésben sem. Gyerekkorában volt egy Laci nevű zsidó barátja. Jom Kipur napján Laci imaházba ment, és kapedlit tett a fejére. Viktor is el akart menni vele a templomba. Erre azt mondta neki az anyukám, a nagyanyja: „Neked nem kell.” Viktor rácsodálkozott: „Miért nem kell, én talán nem vagyok zsidó?” Nagyon aranyos gyerek volt. Természetesen, elengedték, bement az imaházba. Nem ismerte a vallást, csak a barátja példáját követte.

Homonnában egy háztartásban éltünk a szüleimmel, hiszen jól elfértünk abban az óriási családi házban. Apám később kénytelen volt eladni, mert nem győztük gondozni. Rengeteg javítást kellett volna rajta elvégezni, a tető már elég rossz állapotban volt. Apu végül eladta, és egy szövetkezeti lakást vásárolt helyette. A szüleimmel egy fedél alatt éltem, amíg meg nem haltak.

Terjedelmes könyvtárunk volt, egyaránt olvastunk magyar, szlovák és cseh könyveket. Imádtam Voskovec és Werich műveit [Jiří Voskovec (Wachsmann) (1905–1981) és Ján Werich (1905–1980), mindketten cseh színészek és  dráma-, ill. forgatókönyv-írók, jelentős képviselői voltak a két háború közötti avantgárd színházi személyiségeknek és a háború után kialakult cseh színházi kultúrának. – A szerk.]. Szóról szóra el tudnám ismételni nagy részét, mai napig aktuálisak. Több kottát is vásároltam tőlük, szívesen zongoráztam a darabjaikat. Prágában gyakran mentünk színházba meg ahová csak lehetett. Nem voltak kedvenc színészeim, de Voskovecet és Werichet nagyszerű embereknek és humoristáknak tartottam. A többi családtag is kívülről fújta a nótáikat meg a versikéiket. Grossman Laci szintén homonnai származású, ezért eléggé jó kapcsolatban álltam vele még akkor is, amikor Prágában élt. Csehszlovákiában közismert író volt, leghíresebb műve az Obchod na korze [Üzlet a korzón – A szerk.], amelyet megfilmesítettek. Ez film a csehszlovák filmipar remeke, az első alkotás, amelyet Oscar-díjjal jutalmaztak. Grossman 1968 augusztusa [lásd: Prágai tavasz] után kénytelen volt elhagyni a hazáját, Izraelben telepedett le, ahol nemsokára meg is halt.

Minthogy a férjem cseh nemzetiségű volt, ezért többnyire szlovákul beszéltünk otthon. Megtanult azért néhány magyar szót is, hiszen magyarlakta falvakban is dolgozott, de nem mondhatnám, hogy folyékonyan beszélt magyarul. A vallással egyáltalán nem törődtünk. Nem voltunk hívő emberek. A zsidó vagy a keresztény ünnepeket nemigen tartottuk. Esetleg karácsonykor összejött a család, de ez minden. Arra sem emlékszem, hogy apám járt-e zsidó imaházba a második világháború után. Homonnában alig maradt zsidó. Aki nem pusztult el a holokauszt alatt, az többnyire emigrált.

František Telintől később elváltam. Azt hiszem, hogy én voltam az oka. Nem voltam egy családias típus, ma már persze más a helyzet. Františeknek eszébe sem jutott volna elválni, a szülei imádtak engem. Nagyon nehezen viselték, hogy már nem vagyunk együtt. A férjem a válás után Homonnában maradt. Később Prievidzában [Privigye – a szerk.], Nagytapolcsányban és Nagymihályban is dolgozott, de megint visszajött Homonnába. Újra megnősült.

A szüleim egy napon haltak meg, 1972. március 19-én. A homonnai zsidó temetőben vannak eltemetve. Nem emlékszem, ki vezette a szertartást, Homonnában már nem élt zsidó, aki megtehette volna. Valószínűleg Nagymihályból küldtek valakit, de nem tudom biztosan. Nagyon kevés ember jött össze a temetésen, a lakosok már nem nagyon ismerték a szüleimet, én is idegennek éreztem magam a városban akkoriban.

1948-ban a kommunisták átvették Csehszlovákiában a hatalmat. Nem mondhatnám, hogy valami különösebb változást jelentett volna számomra. Csehországban tanultam akkoriban. Nagyon naiv lélek voltam, beléptem a kommunista pártba. Valahogy úgy éreztem, hogy kötelességem. Mit tudtam én a kommunizmusról?! Semmit. Tulajdonképpen ez a lépés, úgymond, elismerése volt a szovjet felszabadítóknak. Volt egy nagyon jó cseh barátnőm, Anka Vrabcová, együtt laktunk a diákotthonban. Pilsen mellett élt a szüleivel egy kisvárosban. Befolyásos kommunista családból származott. Az apja a kerületi bizottság tagja, a testvére pedig nem tudom pontosan, milyen magas beosztásban dolgozott. Amikor elkezdődött Slánský pere [lásd: Slánský-per], ellenük fordult az egész. Slánský is egyik nap frontembere volt a kommunista pártnak, másnap meg fölakasztották. Ugyanez történt a barátnőm családjával is. A nővérét kirúgták, a bátyját meg börtönbe zárták. Amikor a nővére elment érdeklődni, miért történt meg, senki sem ismerte. Ankával ott ültünk a rádiónál, és hallgattuk a pereket, kimeredt szemekkel. Nem tudtuk megérteni, tulajdonképpen hogyan lehetséges ilyesmi. Akkor az ember rájött, hogy ez valami borzalom.

Május elsején a kommunisták felvonulást szerveztek az utcákon. Mivel kötelező volt, részt vettünk rajta. Különben május elseje, a munka ünnepe nem kizárólag kommunista ünnep, az egész világon ismert. A felvonulás előtt a különböző csoportok találkoztak egy előre egyeztetett helyen, ahonnan indultak. A munkatársaimmal, orvosokkal és nővérkékkel rendszerint végigvonultunk a városon. Bevallom, kedveltem is ezt az ünnepet. Nem kellett munkába menni, egész nap lóghattunk. Persze jártunk felesre, feketéztünk.

1968-ban [lásd: Prágai tavasz] bevonultak az oroszok. Még a szülői házban laktam a fiammal és szüleimmel együtt. Pontosan emlékszem, hogy fél ötkor hajnalban kicsengett a telefon, az egyik nővérkém hívott: „Kapcsoljátok be a rádiót, elfoglaltak minket az oroszok.” Nem is kell mondanom, milyen sokkot jelentett ez számunkra. 1968 tavaszán úgy nézett ki, hogy jobbra fordul minden, hiszen volt ez a Dubček-korszak [lásd: Alexander Dubček], és egyszerre mindennek befellegzett, következett a több évtizedes fojtogatás. Még abban az évben kiléptem a pártból. Akkoriban kicsit hősködtem is. Úgy gondolom, egy nőnek azért könnyebb volt a dolga, mint egy férfinak. Egész egyszerűen fogtam a párttagsági igazolványomat, és azt mondtam az illetőnek, hogy „Itt van, visszaadom nektek, nem kell nekem. Én nem vagyok hajlandó többé párttag lenni.” Természetesen nem értették meg, győzködtek, hogy maradjak. Eljöttek utánam a lakásomra is. Nem léptem vissza.

1948-ban megalakult a zsidó állam, Izrael. Bevallom, nem nagyon vettük tudomásul, ugyanis az én családom nem akart Izraelbe emigrálni. Apámnak eszébe sem jutott elhagyni a szülővárosát, hiszen az édesapja is Homonnában született. Ezenkívül apu már nem volt elég fiatal ahhoz, hogy változtasson.

Fiatalkoromban nem érdeklődtem a politika iránt és nem nagyon figyeltem az Izraellel kapcsolatos híreket. Egyrészt nem voltam elég komoly, másrészt rengeteg más dolog foglalkoztatott inkább. Persze tudtam, hogy volt ez a hatnapos háború, valamilyen könyvet is elolvastam erről a témáról. Öregkoromban kezdtem jobban követni a híreket, most már igyekszem mindenre odafigyelni.

Apám egyik húga, [Roth Anna, született Jakobovics] Anna körülbelül 1946-ban kivándorolt Amerikába. A férje [Moric Roth] már nem élt, de Olga lányát, vejét és unokáját magával vitte. Miután Amerikában letelepedtek, nem tartották apámmal a kapcsolatot, bevallom, nem voltak jó rokonok. Anna néni járt azóta Homonnában, de nem látogatott meg bennünket. Apám húgaival, Rózsival meg Ilkával viszont találkozott. Édesapám húgai nem viselkedtek szépen apuval szemben, úgyhogy nem voltunk jóban.

1968 decemberében Bécsbe utaztam. Ez volt az első nyugati kirándulásom. Azelőtt esetleg Bulgáriába mehettem. Mivel évente többször utaztam Prágába, Ausztria fővárosát nem tartottam olyan nagy csodának.

Homonnában alig él zsidó, nincs kivel összejárnom. Hajdanán sokat utazgattam. Csütörtökön nem szolgáltam a kórházban, fogtam magam, szerdán este felültem a vonatra, és csütörtökön Prágában voltam. Gyakran mentem Prágába, általában valami elintéznivaló miatt, vagy a barátaimmal találkoztam. Csütörtök este megint felültem a vonatra, és pénteken a homonnai állomásról egyenesen a kórházba mentem.

Prágában Grossmann Lacival szoktam összejönni. Laci Homonnában született, gyerekkoromtól ismertem. Bár nem tartozott a legszűkebb baráti körömbe, jól kijöttünk egymással. Később megnősült, és Prágában élt a feleségével együtt. A Slovenská Knihánál, azaz a Szlovák Könyv kiadóban dolgozott. Ahányszor Prágába utaztam, az első utam odavezetett, rendszerint fölkerestem Lacit. Jókat szórakoztunk, végigjártuk a bárokat és mulatókat. Ő mutatott be Arnošt Lustignak, az ismert zsidó írónak, aki egy nagyon kedves ember. Egyszer Laci meghívott egy előadásra, amely után „flám” [buli] következett. Valamelyik prágai bárban szórakoztunk reggelig. Emlékszem, Lustig úr felesége irtózatosan féltékeny volt. Az író nagyon kellemetlenül érezte magát, és végül el is ment. Grosmann Lacival egészen addig tartottam a kapcsolatot, amíg ki nem ment Izraelbe, ahol rövidesen meghalt. Azt hiszem, megmaradt emlékbe egy könyve, amelyet saját kezűleg dedikált nekem. 

Az igazi nagy élmény az volt, amikor Bournemouthban nyaraltam. Bournemouth egy angliai város, amely az English Channel, mivelhogy az angoloknál szóba sem kerülhet az a kifejezés, hogy La Manche partján fekszik. Egy kassai barátnőm javasolta, hogy menjek, mert csodálatos hely, okvetlenül meg kell néznem. A Čedok szervezte, minden utast telefonon értesítettek, mit kell magával vinnie, éppen csak engem nem A Čedok a legnagyobb utazási iroda, amelyet 1920-ban alapították prágai székhellyel. Az elnevezése a „Československá dopravní kancelář” (Csehszlovák Utazási Iroda) rövidítése. – A szerk.. Három vagy négy nappal az utazás előtt valaki a Čedokból megkérdezte, van-e útlevelem és vízumom. Természetesen nem intéztem el, és megkérdeztem, miért nem szóltak időben. Azt válaszolták, hogy „Azt hittük, egy intelligens emberhez van szerencsénk”. Rohantam a rendőrségre, hogy állítsanak ki nekem útlevelet. Aztán az útlevelemmel elmentem Prágába a helyi Čedokba, hogy szükségem lenne egy vízumra. Az angol konzulátusra küldtek. Kezdtem kétségbeesni, de szerencsémre az egyik emberük éppen oda tartott, és magával vitt. A nagykövetségen két sorban álltak, ültek és guggoltak a várakozók. A Čedok alkalmazottja, aki a nagykövetségre fuvarozott, eltűnt az egyik ajtóban. Végül kijött, és azt mondta: „Adja ide az útlevelét.” Fogta az útlevelemet, és engem otthagyott. Annyit el tudott intézni, hogy besorolják az útlevelemet a többi közé. Visszamentünk, én útközben kiszálltam, és vettem neki egy nagy üveget, mert igazán megérdemelte. Most is ott csücsülhetnék. Hazajöttem Homonnára az éjjeli vonattal, és nekifogtam gyorsan csomagolni. Összecsomagoltam, és újra felültem a vonatra, amely Prágába tartott. Az utolsó percig nem sejtettem, elengednek-e vagy sem. A Kotvától [Kotva, prágai hotel – A szerk.] indult az autóbusz a repülőtérre. Türelmetlenül vártam, mikor fogják az utasok névsorát felolvasni. Nagy meglepetésemre elsőnek hangzott el a nevem. Nagy volt az öröm. A kirándulás csodálatos volt. Mikor a repülő Angliában landolt, nem voltam képes elhinni, hogy sikerült. A repülőtérről autóbusszal utaztunk Bournemouthba. Útközben megcsodáltam a vidéket. Bournemouthban három hétig nyaraltam, beiratkoztam egy angol tanfolyamra is. Nagyon élveztem, örök emlékem marad.

A fiam 1978-ban nősült meg. Keresztény lányt vett el, akit Editának hívnak. A menyem zsolnai származású, és középiskolában tanít. Fogalmam nincs, hol ismerkedtek össze. Polgári esküvőt tartottak, és Homonnában telepedtek le. Egy lányuk és egy kisfiuk született. Az idősebbik unokám, Viktória Telinová 1981. szeptember 16-án, a kisebbik unokám, Richard Telin 1983. április 5-én született.

Imádtam zongorázni, és az unokámat, Viktorkát gyermekkorában többször leültettem a zongora mellé. Fogalmam sem volt, hogyan kell tanítani. Egyenesen egy kis Bach darabbal kezdtük. Csak utasítottam, hová rakja az ujjait, és megtanulta. Bach olyan bűbájos kis műveket komponált. Később rájöttem, hogy nem így kell hozzáállni, a kottákat is ismerni kéne. Tehát vásároltam a kislánynak egy füzetet, amely kezdők számára készült. Viktória végül beiratkozott egy zeneiskolába, de nagyon unta – joggal, mert rosszul tanították. Eldöntötte, hogy nem megy el többé. A zenéhez viszont hű maradt, szabadidejében szívesen leül a zongorához.

Az unokáim nagyon rendes gyerekek. Bár a menyemmel nem jövök ki, a gyerekek tartják velem a kapcsolatot. Viktória Prágában tanul ekonómiát és szociológiát, de sokat utazgat. Tehetséges az idegen nyelvekhez, folyékonyan beszél németül, angolul és franciául. Egy évig Berlinben tökéletesítette a nyelvtudását. Az angolra én vezettem rá, de ma már jobban beszéli a nyelvet, mint én, hiszen Kanadában és Amerikában is élt egy darabig. Jelenleg Lille-ben gyakorolja a francia nyelvet. Amikor Homonnában tartózkodik, rendszerint meglátogat engem. Richard unokám távúton végez valamilyen főiskolát, de nem tudom pontosan, milyen szakra jár. Szinte minden nap meglátogat. Persze, amikor Pozsonyba megy iskolába, nincs ideje. 

Három évvel ezelőtt összegyűjtöttem egy csomó pénzt, kivettem a bankból, és elvittem a fiamat meg a két unokámat Párizsba. Az út elég fárasztó volt, főleg nekem, mert egész idő alatt autóbuszban ültünk. A gyerekek jobban bírták. A kirándulás mégis gyönyörű emlék számunkra.

Az unokáimmal kizárólag szlovákul beszélek. A fiammal természetesen néha beszélek magyarul, mert ő még nem felejtette el a nyelvet, de az unokáim már nem tudnak. A gyerekek természetesen tudják, hogy a nagymamájuk zsidó, de a zsidó hagyományokat nem ápolják, hiszen az apjuk sem részesült zsidó nevelésben.

Az 1989-es fordulatnak [lásd: Bársonyos forradalom] természetesen örültem. Egyszerre könnyebben lélegezhetett az ember. Úgy gondolom, hogy azóta javult a gazdasági helyzet, és azért az életszínvonal sem olyan alacsony, mint amilyennek feltüntetik. A Billában meg a többi üzletláncban általában tolonganak az emberek. Persze, vannak szegényebb emberek is, de ezek mindenütt élnek a világon. 1993-ban, amikor Csehszlovákia felbomlott Csehországra és Szlovákiára, a fiammal figyeltem az eseményeket a tévében. Nagyon elszomorítottak.

A második világháború alatt üldöztek engem. Budapesten, a Szabolcs utcai gyűjtőtáborban töltöttem néhány hónapot. Ezért a szlovák igazságügyi minisztérium felszólított engem. Teljes harmincnyolc hónapra kaptam kárpótlást, körülbelül százezer koronát. A németek az istennek sem akarták elismerni, hogy gyűjtőtáborban voltam a holokauszt alatt, nem értesültek a Szabolcs utcáról. Egy homonnai származású barátom, Fábián Miki segített végül nekem. Fábián Miki, az egyik homonnai zsidó patikusnak a fia, Heidelbergben él. Közbenjárt az ügyemben, elutazott miattam Frankfurtba, és elintézte a Claims Conference-nél a kárpótlásomat, 400 eurót negyedévenként.

A zsidó nemzetiség szerintem ismeretlen fogalom ezen a vidéken, tehát szlovák nemzetiségűnek vallom magam. Ezt tartom természetesnek, nem vallhatom magam magyarnak, de zsidónak sem.

Leonid Averbuch
Odessa
Ukraine
Interviewer: Nicole Tolkachova
Date of interview: July 2003

Leonid Averbuch’s apartment is located in the historical city center of Odessa, in a house built in the 1950s. The apartment is large enough and modestly furnished. In the sitting-room stands a big book-case. There are a lot of books, photos of Leonid from the different periods of his life, card indexes of famous Odessa citizens and chanukkiyah. In the corner near the window is a big writing-desk with a computer on top of it. Leonid is a man of average height, has a bronze sun-tan and a beard that makes him look like a sailor. Despite of his age he is full of energy and strength. Due to his public and literary activities Leonid Averbuch is well-known, not only in the medical circles of Odessa but also in the Jewish community.

Family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

Family background

One of my maternal ancestors Itzhak Zaltzberg was born into the family of Aaron Zaltzberg, a salt miner, who came from the city of Salzburg in Austria to Odessa in 1806. My grandmother Betia Zaltzberg had a copy of the entry in the birth register about Itzhak’s birth, certified by the rabbi of Odessa in 1915. This entry disappeared during the Great Patriotic War 1 when our family evacuated.
Itzhak was my mother’s great-grandfather. His wife Shendel Zaltzberg-Shapiro was born in the town of Akkerman [since 1944 Belgorod-Dnestrovskiy] in 1810. They had eleven children. Two of their sons, Samuel and Wolf, were my great-grandfathers since my maternal grandmother and grandfather were cousins.

My grandfather Gedali Zaltzberg was born in Odessa in 1865. In winter 1872 his 28-year-old father Samuel Zaltzberg was hit by a horse-drawn sledge. He fell ill, developed galloping consumption and died in the same year. His wife Ita Zaltzberg, the daughter of a wine maker from Odessa called Gluzbar, died half a year after, so deeply struck she was by her young husband’s death. Seven-year-old Gedali became an orphan and his uncle Israel Zaltzberg, who owned a leather raw material supply business in partnership with his brother Wolf, adopted him. Gedali didn’t go to cheder. At the age of ten he went to grammar school. When he was 14 his uncle Israel died of pneumonia. After Israel’s death Gedali went to live with the family of Uncle Wolf, who was a very religious man and wasn’t quite so fond of commerce. Gedali was a business-oriented man. He knew German and French and became the representative of the company. Gradually Uncle Wolf transferred all responsibilities to him. Wolf’s wife Braina even addressed Gedali requesting monthly housekeeping allowances from him. Wolf and Braina had six children; two of them died in infancy. After they died Betia, born in 1875, became the oldest child in the family. Then there were three sons: Israel, Avrum and Moisey. Gedali liked his cousin Betia very much. He prepared her for the Jewish elementary school run by the Reivich sisters that she finished successfully.

In 1888, when Gedali turned 23 and Betia 17, they got married with Wolf and Braina’s consent. They rented apartments in Odessa before the [Russian] Revolution of 1917 2. They lived in the center of town like many families of intellectuals. My grandparents spoke Yiddish, but they also spoke Russian fluently. My grandmother also spoke Ukrainian and my grandfather knew German, French and Polish. Grandfather Gedali didn’t wear payes or a beard. He had a mustache. He liked fancy clothes. My grandfather didn’t wear a kippah at home, but he always wore a hat to go out. He went to the synagogue on holidays. Before the Revolution he often traveled abroad on business.

Before they had children Gedali and Betia visited Palestine. They visited the island Khios, Smirna and Haifa. Grandmother Betia told me a lot about this tour. I even remember the song with which Arabic kids teased travelers from Russia in Haifa, but my grandmother didn’t know the meaning of it. At the end they said ‘Maskok hamzir’ – Russian pig. One of the boys hit my grandmother on her eye with a pickle. My grandmother said they visited a kibbutz and mentioned the name of Belkind. He was probably an activist in the Zionist movement. [Israel Belkind (1861–1929): one of the founders of the pro-Palestinian organization Bilu in Russia, moved to Israel in 1882; got involved in educational activities and founded the first Hebrew school in Yaffa].

My grandmother told me that she was sympathetic with the revolutionary movement and gave shelter to revolutionaries in her apartment in Odessa. The October Revolution didn’t have a major impact on my grandfather’s family since they weren’t rich. After the Revolution my grandfather worked in a supply company, but then he fell ill and remained ill for a long time. My grandfather died of bladder cancer in Odessa in 1933.

After he died Grandmother Betia lived with her sons Wolf and Samuel on the first floor on 19, Kuznechnaya Street in the center of town. They had a well-known neighbor: Maliarov, the former owner and director of the private grammar school that my uncles finished. Every Sunday I went to visit Grandmother Betia. I played in their big yard and the adults could watch me from the window. They had running water and electricity and stove heating. There were five cozy rooms with expensive furniture. I remember a big cupboard with a marble board. There were crystal decanters for strong drinks, cups and wine glasses.

My grandmother was a wonderful housewife. Sometimes they hired housemaids who were usually young girls coming from villages to town to look for a job. My grandmother made delicious Jewish food on holidays – gefilte fish, fluden and strudels with jam, nuts and apples, but they didn’t follow the kashrut. They ate pork. On Sabbath the family had a festive dinner. I remember that there was matzah at Pesach. Grandmother Betia’s birthday was on the day of the first seder [according to the Jewish calendar] and she used to say, ‘My birthday is on the first seder’. There was nothing specifically Jewish in the house; there were no mezuzot on the doors. Grandmother Betia dressed in the fashion of the time. She didn’t wear a kerchief. She spoke Yiddish at home occasionally, but she preferred to read books in Russian. She was well educated and had a thorough knowledge of opera music. They liked music in the family.

My grandmother’s maternal cousin Sophia Wainshtein finished the private music school of Vasilenko in Odessa where she studied playing the piano. She was married to Alexandr Levinson who studied singing in this same school. Sophia accompanied him. Alexandr took on the pseudonym of Davydov. He became a soloist at Mariinskiy Emperor Theater in St. Petersburg. Sophia followed him to St. Petersburg. They had two daughters: Tamara and Tatiana, born before the Revolution. In the middle of the 1920s Davydov moved to Paris where in 1934 he worked with Fyodor Shaliapin [well-known Russian singer (1873-1938)]. In 1936 Davydov returned to the USSR and taught singing in the school of Mariinskiy Theater.

The Davydovs were evacuated to Novosibirsk during the Great Patriotic War. In 1944, when they returned, the family parted: Alexandr Davydov moved to Moscow to the actors-pensioners house and the wife with the daughters went to Leningrad. He hoped to have better conditions in this house. He died there in 1944. His family continued to live in Leningrad. Sophia and her daughters often came to Odessa in summer. My mother and uncle Samuel visited them in Leningrad. Sophia died in the 1950s. I never saw Davydov, but I knew his family very well. His daughter Tamara and I were friends. Tamara died in 1998. She was a master of performing and was awarded the title of ‘People’s Actress’.

During the Great Patriotic War my grandmother was evacuated to Tashkent [3,200 km from Odessa in present-day Uzbekistan] with her son Samuel’s family. When my grandmother was dying in Odessa in 1946 Uncle Samuel, who was an atheist, asked her, ‘Would you like to have somebody recite a prayer at your funeral?’ She replied, ‘No, I don’t want any bought prayers’. Grandmother Betia and Gedali had four children. They were all born in Odessa.

My mother’s older brother Wolf was born in 1894. He finished the private grammar school of Maliarov in Odessa and studied at the Medical Faculty of Novorossiysk University [since 1919 Odessa University]. When World War I began he went to the front. He was shell-shocked and got in captivity. He returned home in 1918. Sometime afterwards he became epileptic. This was a consequence of the shell shock. Uncle Wolf was a doctor. He was single, although he was handsome and a big success with women. He believed he didn’t have the right to marriage due to his illness. Wolf died in evacuation in Tashkent in 1942.

My mother’s other brother Samuel was born in 1897. He also finished the grammar school of Maliarov. Samuel entered the Faculty of Natural Sciences of Novorossiysk University in 1915 and then continued his studies at Kiev Polytechnic College. Once, during the Civil War 3, when he was traveling home from Kiev by train, the train was attacked by Petliura 4 troops. They were looking for Jews, but he managed to hide.

In 1929 the Soviet government sent Samuel to advanced training at Hettingen University and Hanover Polytechnic College in Germany. Samuel was a construction engineer. Before the Great Patriotic War he taught the subject of ‘resistance of material’ at Odessa Industrial College. He married Mina Vysokaya in 1938. She was a lecturer at the Odessa Conservatory. They didn’t have children. During the Great Patriotic War uncle Samuel lectured at Tashkent University, Tashkent Textile College and the Academy of Armored Troops of the Soviet Army. During the war he joined the Communist Party. He knew the theory of Marxism-Leninism well.

In 1949, when he was a lecturer at Odessa Polytechnic College, Uncle Samuel was accused of cosmopolitism [see campaign against ‘cosmopolitans’] 5. I was waiting for him in the hallway of the conference-room where a meeting took place. The subject of the meeting was my uncle’s ‘case’. His friends and students spoke at the meeting criticizing my uncle. Later they apologized and confessed to him that they had been acting against their will. It was true because if they had refused to speak against him they would have had to share his fate. After the meeting I accompanied my uncle to his home. He didn’t speak on the way, but when we arrived at his place he said, ‘Well, I should expect an arrest now, I suppose’. He was so shocked that he went to bed in his clothes and shoes. He slept 48 hours. Later he went to the Central Committee of the CPSU in Moscow. He managed to resume his membership in the Party, but not his job. He moved to Penza, where he worked at Penza Industrial College, and then to Kishinev, where he was also a lecturer. He returned to Odessa in the 1960s after he retired. My uncle was a communist, but these events left a deep imprint on his heart. Samuel’s wife Mina died in 1977. Uncle Samuel lived the rest of his life with me. He died in
1986. We buried him in the Tair cemetery [the town cemetery] in Odessa.

My mother’s younger sister Ida Zaltzberg was born in 1901. She studied at Odessa Conservatory with Oistrach and Dankevich. [Editor’s note: David Oistrach (1908–1974): Soviet violinist, pedagogue, one of the greatest musicians of the 20th century; Konstantin Dankevich (1905–1984): popular Soviet composer, pianist and pedagogue. He taught in Odessa and Kiev Conservatories. In 1984 Odessa Music School was named after him.] Then she worked in the music school at the House of Scientists in Odessa. I remember my parents took me to her classes. In my memory Aunt Ida is a beautiful, well-dressed and bright woman. I associate her with the first symphonic concert in the Odessa Philharmonic that I went to. Her former fellow student Konstantin Dankevich was a conductor. After the concert he came to see us. He threw me in the air. He was a very tall man. I was about four years old then. Ida’s husband Moisey Barero, a Jewish man, had a daughter from his first marriage. Ida didn’t have children of her own. In 1941 Ida, her husband and her stepdaughter were killed in the ghetto in Odessa. She was 40 years old.

My mother Malka Zaltzberg was born in 1899. She studied at the Liberson private grammar school. The director of this school was a relative of ours. Later she studied at the grammar school of Shyleiko and Richter. My mother didn’t get any Jewish education at home. She was the peacemaker in the family – she always smoothed conflicts between family members. In 1919 my mother finished a six-month course of medical nurses and entered the Medical Faculty of Novorossiysk University. She graduated in 1922. She became a doctor at the central tuberculosis outpatient clinic called White Flower. Later this clinic joined the Odessa Scientific Research Institute of Tuberculosis.

My paternal great-grandfather Mordko Goldshtein came from Bogopol’. [Editor’s note: Bogopol’ was a Jewish town in Baltskiy district in Podolsk province. At the end of the 19th century 5,909 of 7,226 inhabitants of Bogopol’ were Jews.] He had five children: two sons, Abram and Haskel, and three daughters. There were different stories told in our family about the life of his older daughter Rachel, born in 1855. She was married to a big businessman in Kiev called David Benderski. I remember one of those stories. David had a lover who was a seamstress. He bought her an apartment. It happened so that he died when he visited her. This seamstress called my aunt to inform her on what had happened. My aunt went to the house of her husband’s lover with two broad-shouldered clerks of her husband. Those clerks carried her husband out of the house pretending that he was dead drunk. In the same way they took him into his bedroom. Rachel managed to prevent a public scandal by this smart conduct and plotting. There were two other daughters besides Rachel: Lisa, born in 1856, her name in marriage was Sher, and my grandmother Esther, born in Bogopol’ in 1854. My grandmother got married in 1885.

My paternal grandfather Leib Averbuch was born in Kishinev in 1865. My grandfather studied in cheder. After they got married my grandparents settled down in Bogopol’. Grandfather Leib was a senior man at the synagogue. He didn’t have any other job. My grandmother was the breadwinner in the family; she lent money to Christians. They were very religious and spoke Yiddish at home. Grandfather Leib wore a beard and mustache. He didn’t have payes, but he had whiskers. He wore a hood and a yarmulka in the synagogue. That’s what my father told me; I didn’t know my grandfather personally. He died in 1905 in a fire accident at the age of 40. He was asleep when his house caught fire. He must have suffocated in the smoke. I don’t know where the other members of the family were at that moment.

After this accident, the family moved to Odessa. I don’t know what made them move. I know that my grandmother and her children lived on Avcinnikovski Lane in the center of town. My grandmother’s brothers supported her. Before the Revolution they leased fields and were better off than my grandmother. Uncle Abram, born in 1952, had fancy clothes and looked like an aristocrat. He was very tidy and staunch. My parents believed that after the Revolution Uncle Abram lived on the money that he managed to hide from the expropriation by the Soviet authorities. Uncle Abram was married. He died in his late 60s, before the Great Patriotic War. Uncle Haskel made the impression of a sloppy and quarrelsome man. He had two daughters who lived in Leningrad. He became a widower before the war. He perished in Odessa ghetto in 1941.

My grandmother had two sons and two daughters. My father’s younger brother Haskel Averbuch was born in 1890. He finished a private drama school in Odessa. He was fond of acting. During World War I Haskel was recruited to the army at the age of 24. He was awarded two St. George Crosses 6 of the 3rd and 4th grades and a St. George medal. After the February Revolution Haskel took part in a congress of veterans of the war. He met A. F. Kerensky 7 at this congress. When Kerensky came on a visit to Odessa in May 1917 Uncle Haskel served as a mission officer for him. Kerensky solicited for his promotion to an officer’s rank and he became an ensign. After the October Revolution Haskel joined the Bolsheviks and was chief of militia in Odessa. When Denikin 8 troops entered Odessa he was arrested and sentenced to death for cooperation with the Soviet power. He was executed on 28th September 1919. My grandmother Esther kept some insignia of his officer’s valor: his dagger, orders and a medal, but she destroyed them in 1937 [during the Great Terror] 9.

My father’s younger sister Rosa, born in 1892, was raised in the family of her mother’s childless sister, Rachel Benderskaya, in Kiev. Rosa would have become the heir of a significant fortune of the Benderskiy family, if it hadn’t been for the October Revolution. The family’s property was expropriated by the Soviet authorities. Rosa finished the Medical Faculty of Novorossiysk University and married Konstantin Chertkov who came from a well-known Russian family of merchants in Odessa. Aunt Rosa and her husband left for Moscow in the 1930s. Her husband worked as an advisor at the Ministry of River Transport of the USSR, Aunt Rosa was a doctor, a throat specialist. They didn’t have children. Rosa’s husband died in the late 1960s. Aunt Rosa died at the age of 92 in 1984.

My father’s second sister Tsylia was born in 1896. She was a pharmacist. She lived in Odessa, was single and had no children. During the Great Patriotic War she was in evacuation in Tashkent with us. At the end of her life Aunt Tsylia moved to her older sister Rosa in Moscow. She died in 1956.

My father Grigori, his Jewish name was Gershon, was born in Bogopol in 1888. Like all other Jewish boys he studied in cheder. When his family moved to Odessa he became an apprentice to a pharmacist. It was a popular profession among Jews since it gave them the right to live beyond the [Jewish] Pale of Settlement 10. He finished the extramural Faculty of Chemistry and Pharmacy and was the director of a pharmacy at the same time. In 1927 my father received an apartment on Preobrazhenskaya Street in the center of town. It was a communal apartment 11. There was another Jewish family that lived in this apartment: the family of doctor Moisey Finegold. My father lived in this apartment with Grandmother Esther and his sister Tsylia.

Growing up

My parents were introduced to one another by their relatives. My father was eleven years older than my mother. My mother was 27 at the time. They went to the theater together. My mother worked and didn’t allow my father to pay for her tickets. My parents got married in Odessa in 1927. They had a civil wedding. There was no chuppah. Theirs was a pre-arranged marriage that grew into a solid reliable relationship. After they got married the newly-weds settled down in my father’s apartment on Preobrazhenskaya Street. The house where they lived belonged to an insurance company called Russia before the October Revolution.

We had four rooms in this apartment: my parents’ bedroom, were I slept as well, my grandmother’s room, my aunt Tsylia’s room, and a small room near the kitchen where the housemaid lived. The Russia insurance company provided furniture for our apartment before the Revolution. It was stylish mahogany furniture decorated with bronze. I remember a big mirror with a glass table, a low table and armchairs. My grandmother had an ancient chest of drawers in her room and an oak folding table. There were beautiful chairs with carved chair-backs. There were Moldavian carpets on the floors. After 1939 we got a radio set. There was a bathroom in this apartment, but my family didn’t use the bathtub since it was a communal apartment. I remember when I was small I was washed in a basin and when I grew older my father took me to the sauna. Most of our neighbors were Russian. The relationship between the neighbors was friendly enough and very reserved.

I was born on 31st October 1930. I remember well my nanny Olesia, a nice and caring old Ukrainian woman. I use to put my head in her warm jacket feeling very comfortable. She left when I turned three years old and our housemaid Irina Bessarab looked after me. I associate Irina with the famine of 1933 12. In 1933 Irina came from a village. She was thin and had her hair shaved since she had typhoid. She was taken to the kitchen. All she could say was, ‘Madam, may I have something to eat?’ Only after she had had some food, she could speak properly. She became a beautiful full-bodied woman. When she got married she lived in our apartment with her husband for some time.

I didn’t go to kindergarten. I studied with a teacher who had a Froebel 13 diploma; there were graduates of this institute in Odessa. Many of them knew foreign languages and taught children to speak a foreign language. My teacher Polina Ianovna Galka didn’t know any foreign languages, but when she fell ill or went on vacation we had a replacement, Victoria Georgiivna Moskalyova, who taught me French. There were seven other children in my group. This group gathered at the teacher’s home. We, children, brought our breakfast with us. We went for a walk on Primorski Boulevard or to Teatralnaya Square, or the Palais Royal [this is how Odessites call the garden near the Odessa Opera House], or Gorodskoy garden. Then we went to her house, where we had our breakfast, played games and learned to read.

I went to Novy Market with Grandmother Esther who bought kosher food products for herself. I remember my grandmother Esther well. She dressed like all other women in town. She wore long dark skirts and dark shirts. In winter she wore woolen clothes and in summer a fustian. She never wore light colors and even at home she wore a kerchief. Grandmother Esther didn’t quite have political preferences, but since her favorite younger son was shot by Denikin troops she hated all Whites 14; however, this doesn’t mean that she favored the Reds 15.

Grandmother Esther observed the kashrut. She didn’t trust my mother or the housemaid to prepare food for her. She bought her quarter of a chicken from one and the same seller, I think. Frau Frieda, a German milkmaid, delivered dairy products to our house. She came from Grossliebental, a German colony 16 near Odessa. Early in the morning, at 7am, she already knocked on the backdoor. When asked, ‘Who’s there?’ she replied, ‘Frau Frieda, I’ve got milk for you’. She wore a checkered kerchief. She had a big milk can from where she poured milk with a big mug that had a long handle. At times poultry tradesmen came to the yard shouting, ‘Want a chicken? Quarter chicken or chicken legs?’ There was a period before the war when there weren’t enough food products and bread was sold in limited quantities. Each family left a linen bag with a name at a store and then these bags were delivered on carts to the houses. The tenants came outside to pick up their bags. There was a bread rate per person. It wasn’t a famine because there was enough bread being delivered. There was a period when there was no sugar in stores and people bought caramel candy instead.

My parents treated each other with love and respect. After my father finished the Chemistry Engineering Faculty of the Industrial College in 1936 he worked as a chemical engineer at food enterprises in Odessa. I don’t remember the specific companies he worked for. My mother worked as a doctor at Odessa Scientific Research Institute of Tuberculosis. My parents worked a lot. They liked to spend their evenings with the family. We were doing all right, though we couldn’t afford any luxuries. My parents went to the theater and visited friends. Most of their friends were Jewish, but my mother also had non-Jewish friends. At home my parents spoke Russian and only switched to Yiddish when they didn’t want me to understand the subject of their discussion. My father spoke fluent Yiddish, but my mother didn’t know it quite so well. So when they switched to Yiddish my father teased her a little about the mistakes she made.

Both my grandmothers told me something about Jewish traditions, but I took it as a vestige of the past. I didn’t make this particular point to them, but I thought it was something that had nothing to do with me. Every Friday evening Grandmother Esther covered the table in her room with a yellow tablecloth and invited us to dinner. Her brother Abram and Haskel visited my grandmother on this day. They were almost the same age and often quarreled and Grandmother Esther had to help them to make it up. By next Saturday they were arguing again. My grandmother observed Sabbath. She didn’t go to the synagogue when I remember her, because she was very old.

My grandmother had religious books. She prayed from the siddur, read the Torah in Hebrew regularly and knew the weekly sections by heart. [Editor’s note: The Torah is divided into 54 parts; one is to be read each Sabbath. Two such parts are sometimes read on a single Sabbath; otherwise the cycle could not be completed in one year.] My father was an atheist, but I remember clearly that on one of the Jewish holidays – it may have been Yom Kippur – he put on his fancy suit and a dark hat and went to the synagogue. I don’t know what synagogue my father attended, but I think there was only one synagogue in Odessa at the time.

We didn’t have a big collection of books at home, but in our family we read a lot. There were subscription editions before the war and we had books by Balzac, Maupassant, Pushkin 17 and Lermontov 18. My father was very fond of Lermontov and often sang ballads using his lyrics. I was also good at literature for a boy of ten. My parents took care of what I read. They brought me books to read. I read books by Soviet children’s authors: Chukovskiy, Marshak 19 and Mikhalkov. Later I got the History of Animal World by Brehm. I took to liking adventure stories. Later my parents enrolled me on the list of readers in the library of the House of Scientists. My parents also went to the town library: my mother went there to prepare her dissertation and my father went there every now and then. My mother knew three foreign languages and my father knew two. My parents subscribed to the Bolshevik’s Banner communist newspaper.

Every summer our family rented a dacha [cottage] at the seashore. In 1938 Uncle Samuel built a dacha and we stayed there all together. When I was small we traveled to the dacha on a horse-drawn cart. I sat beside the balagula [coachman] on his seat and several times I even used the whip on the horse. Later we had our luggage transported on a truck and I used to sit in the cabin. I also remember how the husband of my mother’s friend Bella Goldman Rovinski, a Jew, deputy chief of the regional military hospital, gave us a lift in his cabriolet with a convertible tarpaulin top on their twin daughters Lilia and Maya’s birthday.

I remember people speaking in a whisper about the arrests in 1937. One of my parents’ closest friends, doctor Yakov Kaminski, was arrested in 1937. His wife Vera knocked on our door at 7 o’clock in the morning and asked us if she could stay with us for a while since her husband Yakov had been arrested. She had made the rounds of several of their acquaintances, but they didn’t even open their doors to her. My parents let her in, gave her a cup of tea and tried to console her. In the evening my father took her to her home. They supported her throughout Yakov’s time in exile, which lasted 20 years, and when he returned they remained friends. In 1938 my grandmother Betia’s brother Avrum Zaltzberg was arrested and executed without even a trial or investigation. In the same year my grandmother Esther died and was buried in the 3rd Jewish cemetery. We didn’t find her grave after the war. I guess it had been destroyed.

I turned eight in 1938 and my father took me to submit my documents to school in August. The director of the school, Riabukha, tested every child. Since I could already read and write and knew poems by heart he enrolled me in the 2nd grade. In January 1939 Riabukha was shot for deviations from the Party policy in the field of education. I liked to study. In the 3rd grade I was even awarded a diploma for my school successes. My first teacher was Maria Dmitrievna Dorokholskaya. We all liked her a lot. We also liked Valentin Alexandrovich Zhukov, our teacher of physics. He took part in the Spanish Civil War 20. He wore a Navy jacket and had an Order of Honor. Olga Moiseyevna Erlich was our teacher of rhythmic and singing. We sang in a choir and played in a so-called noise orchestra: we played castanets, triangles, etc. We often had morning concerts at school where we sang, recited poems and gave amateur performances. My father took me to the navy club in the Town House of Pioneers.

There were many Jewish children at school. I remember Bernard Shchurovetski. He was one year my senior. I remember him running ahead of a group of boys waving his hand as if he was holding a sable shouting, ‘Follow me, Jewish battalion!’ In 1948 he was arrested for Zionism when he was a student of Odessa University. He was sentenced to ten years in prison. As for the prewar period I want to say that the notion of the Soviet people wasn’t something abstract. It had its grounds. I never faced any anti-Semitism before the war, although we made quite clear the nationality we belonged to.

I met my schoolmates after school. We played the ‘cossacks and bandits’ game [an equivalent of ‘Cowboys and Indians’] and football, mostly with balls made out of cloth. We also played ‘mayalka’ tossing up a bag filled with millet or sand. The one that tossed it up for the longest time won. I also had friends in the yard. We played a stick game. There was a wooden stick and a board – a bat. We drew a circle and put the stick in the middle. Then we hit on its edge with a bat and when it popped up we had to throw it with the bat as far as possible.

I had a friend whose name was Ivetta. She was the daughter of our co-tenants, the Finegolds. She was three years older than I and had a big influence on me. Ivetta played the piano and I danced to this music with her friends or we danced to the radio. I fell in love with all her friends in a row. We played this bottle game: We stood in a circle and twirled a bottle in the middle. Then the two that the neck and bottom of the bottle pointed at kissed.

On weekends my parents and I went for a walk and to the theater. They took me to children’s performances at the Tyuz theater [theater for young audiences in the USSR], the Opera, the Philharmonic, and to symphonic orchestras. We often went to the cinema where we watched Soviet films. My father spent more time with me than my mother did. My favorite holidays were 1st May and October Revolution Day 21.
My father and I went to parades, bought flags and balloons. In the middle of the 1930s people began to celebrate New Year and decorate trees. At first Soviet authorities forbade Christmas trees since it was considered to be a religious Christian tradition. There were also so-called ‘fore post clubs’ when children got together in a room or hall in the district where they lived. We had concerts and other events there and played games.

My mother had a few relatives in America. One of them was my grandmother Betia’s brother Israel Zaltzberg. Uncle Israel was a communist in America, but he owned a factory. He visited Odessa in 1935. He visited my grandmother in her apartment in Kuznechnaya Street. There was a reception and there were photographs taken. He brought me some gifts. Our relatives corresponded with him before his arrival, but after he left all such contacts were kept secret since it became dangerous to disclose them [it was dangerous to keep in touch with relatives abroad] 22.

During the war

In 1939 Soviet troops came to Western Ukraine and Western Belarus. My father was recruited to the army and took part in those campaigns. The beginning of the war in 1939 was practically not discussed by the mass media. Sometime before it, the USSR entered into the Molotov-Ribbentrop Pact 23 with Germany. I remember the German Consulate in Odessa on the corner of Petra Velikogo and Sadovaya Street and two big red banners with white circles and black swastikas on them.

I was ten when the Great Patriotic War began on 22nd June 1941. My father was assigned to a military unit and although he had had myocarditis some time before and was 53 years old he joined this unit. When my mother mentioned that he could probably do something to avoid going to the front he replied that when fascists attacked the country a Jewish man had to be in the armed forces. He left that same day and never returned. This was at least the fourth war in his life. He went to the front-line forces in Bessarabia 24.
He served in a medical unit of Primorskaya army and was responsible for logistics supplies to medical institutions and subdivisions of Primorskaya army in Sevastopol. He perished there during the defense of Sevastopol in July 1942. I still have 16 letters that he wrote from the front.

In July 1941 my mother, Aunt Tsylia and I evacuated from Odessa. We went to Novorossiysk [700 km to Odessa by sea] by the military boat Dnepr. From there we took a train to Krasnodar – this was my first train trip. We got off at Zatoka station in Stanitsa Slavyanskaya on the way to Krasnodar. We got accommodation with a Kazak family, the Kulikovs. They didn’t care what nationality we belonged to. They treated us as if we were their family. They shared their food with us. Then we went to Rostov where we reunited with Uncle Samuel, his wife, grandmother Betia and Uncle Wolf. We went to Kalach by boat along the Don River, from there we took a train to Stalingrad, then we went to Kuibyshev down the Volga and from there we took a train to Tashkent.

In evacuation my mother was the manager of the X-Ray department at the Institute of Tuberculosis in Tashkent. In 1943 she defended her dissertation for the title of candidate of medical services and in 1947 she was awarded the title of senior scientific employee. I went to the 5th grade at school in Tashkent. In a year we moved to another district and I finished my 6th and 7th grades in another school. My classmate Lyonia Yusupov – his mother was Russian and his father was Uzbek and was the First Secretary of the Central Committee of the Communist party of Uzbekistan – helped me to get a recommendation from his father to join the Komsomol 25. I became a Komsosol member in 1944 before I turned 14. In August 1944 during my vacations I began to work as a medical statistics specialist in the institute where my mother worked.

Before the war I didn’t face anti-Semitism except for the word ‘zhyd’ [kike] that I heard several times, but during the war there was open anti-Semitism. It was intertwined with the hatred to people in evacuation. The local Russian population, Russian people who were in evacuation in Tashkent and Uzbeks demonstrated it. Uzbeks knew the word ‘yakhuda’ [Jew in Arabic] and even at the market when a Jewish customer tried to bargain with them they said ‘Jebrei’ [mispronunciation of Jew], go away and come back tomorrow’. Once a group of local boys brutally beat me up, kicking me with their feet on my face and calling me ‘zhydowskaya morda’ [a Jewish mug].

I went to the synagogue for the first time in Tashkent in 1944. There was a meeting with a former inmate of the Warsaw ghetto who had managed to escape. My uncle Samuel took me there. On our way to the synagogue he told me a little about Jewish traditions. I cannot remember the details of what this man told the audience. He spoke German and there was an interpreter. [Editor’s note: this man most likely spoke Yiddish and not German.] My uncle Wolf died of a brain tumor in Tashkent. I heard the mourning prayer recited by a man from the synagogue for the first time in my life at his funeral.

Post-war

We returned to Odessa in October 1944 with the Odessa flour grinding factory. We arrived at Odessa-Malay station and from there we were taken to the hostel of the flour-grinding factory by truck. During the war Dumitrasku, the editor of the Russian weekly newspaper Molva, lived in our apartment on Preobrazhenskaya Street. When we returned it was inhabited by comrade Melnichenko, the chairman of the water transport district council. He occupied all six rooms of our apartment, although two families had lived in the apartment before the war. When the Finegold family – our co-tenants – arrived, Melnichenko did us a big favor: he vacated two rooms for their family and two rooms for us. He stayed in our apartment for quite a while. Actually all our belongings were gone. After returning to Odessa Grandmother Betia lived with us. She died in 1946. She was buried in the Jewish section of the second international cemetery. No Jewish rituals were followed.

I went to the 8th grade when we returned to Odessa. It was a different Odessa and so was I. I had new friends at school. I had many Jewish classmates. The director of the school Osip Semyonovich Stoliarski was a Jew. There were many Jewish teachers. There was anti-Semitism in postwar Odessa. Probably people contracted it from the fascists during the occupation. I often heard people say, ‘The Jews are back telling us what to do’.

In 1946 I entered Odessa Medical College. Since I was under 16 and didn’t have a passport I was admitted as a candidate student and was enrolled only after I obtained my passport. There was no anti-Semitism in college. There were many Jews in college: veterans of the war, mature people. I was an active Komsomol member and a member of the Komsomol committee of the college. In 1949, when I was a 4th-year student I married my co-student Sophia Rudman. She was a very interesting person. She was very musical, had the best marks in gymnastics and was a great success with young men.

Sophia was born in Odessa in 1928. During the war she was in evacuation in Tokmak, Kyrgyzstan, with her mother. Sophia is a Jew. Her grandfather lived in Moldavanka 26 where Jews lived in their own neighborhood and observed Jewish traditions. Sophia’s mother knew a little Yiddish and was a very sociable woman. She kept in touch with her Jewish surrounding. We didn’t observe the Jewish holidays in our family, but we bought matzah at Pesach. My wife’s mother could even make it. Basically, we didn’t observe any Jewish traditions or the kashrut.

In my 6th year of studies I began to specialize in lung diseases. After finishing college in 1952 my wife and I got a [mandatory] job assignment 27 to the village of Malorita in Brest region, Belarus, where we worked as phthisitricians. In 1952 during the time of the Doctors’ Plot 28 I got into trouble. Phthisitricians use to get into this trap. I treated my patients with pneumothorax. During this procedure an air bubble may get into a vein. If it gets into a venous vessel it may cause embolism. One of my patients – the agronomist Nikolay Misyuk had brain embolism once. I remember that in his case I had to fix his head in the lowest position with his feet up to force this air bubble out. I did this and he recovered, but he had hemorrhage in his retina. Nikolay appreciated what I did for him, but his wife wrote a letter to the prosecutor’s office complaining that Jewish doctor Averbuch wanted to kill her husband, an agronomist, to cause damage to the socialist agriculture. I was called to the prosecutor’s office where they had a talk with me, but at some point of time it all ended. When we were leaving Malorita we already knew that this Doctors’ Plot was just that. Stalin had died by then. His death was a hard blow. Besides, we were afraid that the new leadership of the country would strengthen its dictatorship. I dedicated one of my poems to Stalin’s death.

In 1953 I entered the clinical residency at the Institute of Advanced Training of Doctors in Minsk. My tutor was Professor Agranovich. Simultaneously I studied at the extramural postgraduate school in Moscow where my tutor was Alexandr Rabukhin, one of the biggest phthisitrician in Kiev. He was also a Jew. There were many Jewish doctors in the USSR while in phthisiology almost all of them were Jews. It was a difficult profession, but Jews wanted to have it.

Our daughter Irina was born in 1953. In 1955 my wife and I returned to Odessa where we rented an apartment, and we often went to see my mother. After my father’s death my mother didn’t marry again. She went on to work as a phthisitrician. She died in 1989 at the age of 90 and was buried in the international cemetery of Odessa.

After returning to Odessa I began to write my dissertation. Simultaneously I lectured at Odessa Medical College. My tutor made it clear to me that I didn’t have a chance to keep a job at the college because of my Jewish nationality. In January 1959 I began to work as a registrar at the regional tuberculosis outpatient clinic. I was appointed its manager in July of the same year. I often traveled on business to Ukrainian towns, Moscow and Leningrad.

I began to travel abroad in 1960. Those were countries of democracy: Hungary, Romania and Bulgaria. When I visited Hungary in the 1960s I understood how serious events were during the Revolution of 1956 29, what tragedy it had been for the people of Hungary and what the real role of the USSR had been. About the events in Czechoslovakia in 1968 [Prague Spring] 30 I remember that we listened to foreign radio stations. We understood that it was a blood-shedding suppression of the people’s movement. My friends and I had a negative attitude towards this.

We lived a stable and wealthy life. We communicated with Uncle Samuel and Aunt Rosa who lived in Moscow, and Lida, the daughter of Avrum Zaltzberg. We got together on birthdays or Jewish holidays. In summer we stayed at the dacha. Our son Grigori was born in 1965. My children always knew that they were Jews and identified themselves as Jews. However, they didn’t get any Jewish education. My children knew about the Holocaust and about members of our family who had perished in the ghetto and about their grandfather who had perished at the front.

Our daughter Irina studied in a secondary and a music school. She was a concertmaster and took part in concerts with children’s groups. After finishing school she finished the Music College in Vitebsk since it was difficult for a Jewish girl to enter the Music College in Odessa. After finishing this College Irina was the manager of a band that worked on a cruiser. She was also a soloist and played keyboard. Irina married a Russian man, Alexandr Rakov, a musician. In 1978 they moved to Australia. I cannot say that I was happy when my daughter left. I wasn’t sure whether it was the right decision, but it turned out it was. They live in Sidney where they opened a computer design company. Irina is a musician there. Their daughter Caroline was born in 1979. She finished a technical college in Sidney. Her specialty is computer graphics. I visited them in 1991. It was a wonderful trip and a happy meeting with my darling daughter and granddaughter Caroline.

Sophia and I divorced in 1968. Two years later Sophia married a Russian man. Since her second husband was Christian they celebrated Christian and Jewish holidays. They made Easter bread and painted eggs at Easter. They also observe Jewish holidays, but without strictly following all traditions. My son Grigori lived with his mother. He identifies himself as a Jew, although he is not even circumcised. Grigori finished school in 1972 and then studied at the Faculty of Physical Education of Odessa Pedagogical College. After his 4th year in college he was recruited to the army. He served in anti-missile troops in Zaporozhye. After his army service Grigori worked in a children’s home and then was a teacher of physical education at school. In 1991 he moved to Australia, to his sister Irina. He lives in Sidney and works as an assistant doctor.

I married Irina Chaikovskaya in 1969. Irina is Ukrainian. She was born in Vinnitsa in 1938. During the war she was in evacuation in Tashkent with her mother. My second wife finished the Faculty of Philology of Odessa Pedagogical College and the Faculty of Defectology of Moscow Pedagogical College. She is a speech specialist and an Honored Teacher of Ukraine. [Editor’s note: Honored Teacher of Ukraine is a state award.] We’ve been married for over thirty years now.

The 1970s were stable years in our country: no arrests or suppression. We were wealthy and had many opportunities to spend our spare time as we liked. My wife and I read a lot, went to the theater and symphonic music performances. Famous musicians and the best theater groups of the USSR often came on tour to Odessa. In the 1970s there was more space for criticism of the government. My professional life has always been the focus of my life. I was the manager of the tuberculosis clinic for 44 years. I was also involved in scientific activities. I have over 65 publications and one monograph. In 1994 I was awarded the title of candidate of medical sciences based on my scientific work. I have never been a party member.

In 1967 during the Six-Day-War 31 and in 1973 during another war [the interviewee is referring to the so-called Yom Kippur War] 32 I felt pain in my heart and wished victory for Israelites. I was terribly upset about the termination of diplomatic relationships of the USSR with Israel. I was convinced that it was a mistake of the Soviet government. I felt like protesting against the USSR’s support of the enemies of Israel. I always felt great interest in Israel. I always wanted to visit there and was very happy when I got an opportunity to do so in 1999. I admired the country and felt proud for the people. I sympathized with those that were moving to Israel, but I never considered this option for myself.

When perestroika 33 began in 1986 I had hopes that they would build socialism with a human face. I need to say at this point that I still feel sorry that socialism is a utopia. I’m really sorry that such is reality. This utopia is even more dangerous since it is so attractive.

The Jewish life has revived in Odessa. In 1997 I became a volunteer and member of the Board at the Jewish charity organization Gmilus Hesed. During this period I turned to Judaism to learn more about traditions and the history of the Jewish people. I remain agnostic to a certain extent. I’m not a religious Jew who goes to pray at the synagogue every day. I don’t follow the kashrut either, but I greatly respect the Jewish traditions. I know a lot more about the traditions and history of my people now and this gives me the feeling of solidarity with my people.

I go to the synagogue on high holidays. I take part in charity events. I’m the Deputy Chairman of the Board of Gmilus Hesed. I write in Russian for the Jewish newspapers Or-Sameah and Shomrei-Shabbos and the magazine Migdal Times. I write articles on Jewish subjects as well. I collect and publish materials about famous Odessites. I give lectures about outstanding Jewish Odessites and the history of anti-Semitism at the Open Jewish University at the educational center Moria. I write poems and prose. Some Odessa publishing houses published my volume of poems and a book of memoirs about Odessa and Odessites. Besides, my book about Jews who worked for the Soviet intelligence service has been published in two editions.

Glossary

Interview Hilda Sobota

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg

Meine Familiengeschichte

Mein Vater, Siegmund Schwarz, wurde am 3.8.1866 in Mähren, in Nikolsburg geboren. Er hatte einen Bruder und drei unverheiratete Schwestern. Ich kenne nur die Vornamen von zwei Schwestern. Sie hießen Emma und Jenny. Die Großmutter, den Großvater und die Schwestern habe ich nicht gekannt. Die sind wahrscheinlich in Mähren geblieben. Zwei Söhne des Bruders meines Vaters sind nach Wien gegangen.

Bei dem Großvater und der bösen Stiefgroßmutter waren wir nur zweimal. Meine richtige Großmutter war gestorben, die habe ich nicht gekannt. Der Großvater hatte eine Fleischhauerei. Als meine Großmutter starb, hat der Großvater noch einmal geheiratet, allein hat er es ja nicht schaffen können, drei Kinder und das Geschäft.
Für die Stiefgroßmutter waren wir nichts, nur ihre wirkliche Familie zählte.
Sie lebten in Stupava, in der Nähe von Pressburg. Deutsch heißt der Ort Stampfen.
Mein Großvater war ein sehr frommer Jude.

Meine Mutter, Anna Schwarz, geborene Nasch, wurde in Stupava am 18.4.1870 geboren. Sie hatte zwei Brüder:
Ludwig Nasch hatte drei Töchter und zwei Söhne, blieb in Stupava und war Viehhändler dort.
Fritz Nasch wohnte in Wien, besaß eine Fleischhauerei im 19. Bezirk und hatte drei Töchter und zwei Söhne. Zu denen hatten wir sehr engen Kontakt. Was aus denen dann geworden ist, weiß ich nicht.

Die Mutter ist schon als junges Mädchen nach Wien gekommen. Wahrscheinlich hat sie irgendeine Tante aufgenommen und sie hat in Wien meinen Vater kennen gelernt und ist dann in Wien geblieben.
Ich kann mich erinnern, als wir der Stiefgroßmutter einmal beim Abwasch geholfen haben und wir haben ein fleischiges Messer in einen milchigen Topf gesteckt, hat sie uns das Messer weggenommen und es in den Sand hineingesteckt damit es wieder koscher wird.
Ich war zwei Mal in Stupava, einmal als junges Mädchen, vierzehn Tage auf Urlaub und einmal, da war meine Mutter gestorben, da sind wir auch hinunter gefahren, aber ganz kurz nur.
Vom dritten Bezirk hat es eine Straßenbahn nach Pressburg gegeben, aber wir sind mit der Bahn gefahren.
Ich kann mich daran erinnern, wie ich den Großvater das erste Mal sah, aber nicht erkannt habe. Wir haben damals noch nachmittags Schule gehabt, Handarbeiten, Turnen und so etwas.
Wir haben im dritten Stock gewohnt, und ich gehe die Treppen runter, da kommt in der Hauseinfahrt ein komisches Manderl mit einem komischen Hut, insgeheim habe ich das Lachen verbergen müssen, und er kommt zu mir und sagt: „Wissen Sie wo, die Frau Schwarz wohnt?“ „Ja, im dritten Stock, Tür Nummer zehn“ und ich habe mich beeilt, ich musste ja in die Schule. In der Schule habe ich dann von dem komischen Mann erzählt, - aber das war mein Großvater!
Mit der Verwandtschaft mütterlicherseits waren wir viel zusammen.
Wenn meine Mutter ihre Cousins und Cousinen besucht hat, hat sie uns Kinder mitgenommen.
An die Namen erinnere ich mich nicht. Ich weiß nur, wo sie gewohnt haben. Ein Teil hat gewohnt im neunzehnten Bezirk, bei der Kreuzung wo der „38“ nach Grinzing und der „39“ nach Sievering gefahren sind. Direkt in dieser Gasse haben sie gewohnt. Zwei Gassen weiter hat auch jemand von der Mutter gewohnt, mit dem wir Kontakt hatten.
Bei uns war die Mutter dominant, in jeder Weise. Vom Vater zum Beispiel, habe ich ein einziges Mal eine Ohrfeige gekriegt, die Mutter hat gedroschen.
Die Mutter hat sechs Kinder zur Welt gebracht, sie war eingedeckt mit Arbeit.

Mein Vater war Verkäufer in einem Herrenkleidergeschäft am Sparkassenplatz im Kleiderhaus Hahn. Das war ein bekanntes Geschäft im 14. Bezirk, jetzt ist es der 15. Bezirk.
Trotzdem die Eltern sparen haben müssen - der Vater hat ja nicht weiß Gott was verdient - haben uns die Eltern jeden was lernen lassen.
Die christlichen Kinder, wenn sie arm waren, sind als Fabrikarbeiter in die Fabrik gegangen, Wir haben alle was gelernt. Aber ich glaube, das haben alle jüdische Eltern gemacht, die haben lieber nichts gegessen.

Die Mutter mußte alles machen, waschen, kochen, putzen. Ich war acht oder neun Jahre alt, und da habe ich schon zu Hause den Küchenboden aufgewaschen.

Wir haben jeden Feiertag eingehalten. Damals war ja schon eine sehr schlechte Zeit, da war es Sitte, das die, denen es ein bisschen besser gegangen ist, am Freitag nach dem Tempel irgendeinen armen Juden mit nach Hause genommen haben. die Mutter hat am Freitag immer jemanden mitgenommen, so war sie.

Ernst, mein ältesten Bruder, wurde 1890 in Wien geboren. Ich habe ihn fast nie gesehen, er war schon sechzehn Jahre alt, als ich auf die Welt gekommen bin und er ist mit siebzehn, achtzehn Jahren aus dem Haus. Er hat als Verkäufer gearbeitet und ist nach Palästina ausgewandert und starb in Tel Aviv.

Frieda, meine älteste Schwester, wurde 1894 in Wien geboren. Sie war Schneiderin und heiratete Siegfried Reiss. Sie hatten sieben Kinder: Erwin, Leopold, Walter, Hans, Elisabeth, Anna und ich verstehe nicht, warum ich mich weder an den Namen noch an das Gesicht des siebenten Kindes erinnern kann.
Ihr Sohn Erwin wurde 1922 und Walter wurde 1924 geboren, Leopold 1926, Anna 1927, Hans wurde 1935 und Elisabeth 1937.
Hans wurde, ich glaube 1939, mit einem Kindertransport der Kultusgemeinde nach Oslo geschickt. Er fand Aufnahme in einer Rabbinerfamilie. Wir haben so sehr gehofft, er hätte überlebt, aber die ganze Familie wurde ermordet.
(Frieda Reiss, ihr Mann Siegfried und sechs ihrer Kinder wurden am 14.9.1942 von Wien nach Maly Trostinec deportiert und ermordet). Niemand hat überlebt. Erwin und Walter hätten sich retten können, aber sie wollten bei ihrer Mutter bleiben.

Meine Schwester Grete wurde Mai 1900 geboren. Sie war Kontoristin in einem Büro, war nicht verheiratet und hat bis zum Tode meines Vaters mit ihm zusammen gewohnt. Sie wurde nach Auschwitz deportiert und ermordet.

Mein Bruder Hans wurde 1903 geboren. Er war Verkäufer in einem Damenmodengeschäft. Er war in Wien mit Grete, einer christlichen Frau verheiratet. Sie bekamen eine Tochter, die hieß Inge. Er ließ sich vor dem Krieg scheiden, verlor seine Arbeit und wanderte mit ein paar Freunden gemeinsam 1935 nach Palästina aus. Dort heiratete er eine polnische Jüdin. Ihren Namen habe ich leider vergessen. Ihr Sohn Ariel wurde 1941 oder 1942 geboren. Er lebt in Israel.

Meine Kindheit

Ich wurde am 6.12.1906 in Wien geboren und meine jüngste Schwester Ella wurde 1909 geboren. Sie wurde Schneiderin und heiratete Ludwig Weizs. Sie besaßen gemeinsam ein Elektrikgeschäft. 1938 flohen sie nach Palästina. 1947 kamen sie wieder nach Wien, bekamen ihr Geschäft zurück und 1947 wurde ihr Sohn Willi geboren.

Von meinen Geschwistern lebt niemand mehr.

Ich habe nie Hilda geheißen bei der Mutter, immer Hilduschka oder Hildinko.
Unsere Wohnung war sehr klein. Von meinem zweiten Lebensjahr bis zu meinem neunten Lebensjahr haben wir in einer Zimmer-Küche Wohnung gelebt.
Ich habe mit dem Vater im Bett geschlafen, die Kleine mit der Mutter im Bett. Die Schwester hatte in einer Kommode eine Lade zum heraus ziehen, das war ihr Bett. Wo die anderen zwei, der Bruder und die Schwester, geschlafen haben, daran kann ich mich gar nicht mehr erinnern.
1915, als ich neun Jahre alt war, das war dann das erste Kriegsjahr vom ersten Weltkrieg, sind wir in eine andere Wohnung umgezogen. Da hatten wir dann ein Kabinett mehr, also Zimmer, Küche und Kabinett.
Da war der große Bruder schon nicht mehr zu Hause, wir waren nur noch fünf Kinder, und es war dann ein bisschen leichter.
Alle armen Leute haben so gewohnt wie wir.
Wir wohnten im Fünfzehnten Bezirk, damals war es noch der Vierzehnte, auf der Sechshauserstrasse. Die größere Wohnung war in der Braunhirschengasse.

Ich war fünf Jahre in der Volksschule und drei Jahre in der Bürgerschule.
Das waren normale Schulen, keine jüdischen, und dann bin ich zwei Jahre in die Handelsschule gegangen. Die war aber von einem jüdischen Verein gegründet, sonst hätte es sich die Mutter nicht leisten können, mich auf die Handelsschule zu schicken.
Ich habe eine phantastische Lehrerin in der Schule gehabt, aber die Ella, meine Schwester, hat Antisemitismus in der Schule gespürt. Damals war es so eingerichtet, wenn die Schülerin in Deutsch gut war, dann hat sie Anspruch gehabt auf Französischstunden. Ich bin in Französischstunden gegangen. Die Ella war bestimmt mindestens so gut wie ich, aber die Lehrerin hat gesagt „Nein“.
Das war in derselben Schule, aber es war eine andere Lehrerin. Die war antisemitisch.
In jeder Klasse waren drei oder vier jüdische Mädchen. Das waren damals nur Mädchenklassen.
In einer anderen Schule habe ich einmal in der Woche eine Stunde am Nachmittag Religionsunterricht gehabt.
An Schreiben kann ich mich nicht mehr erinnern, aber an das Lesen. Ein paar Buchstaben, nicht alle, aber ein paar Buchstaben kann ich noch.

Ich habe ja noch den Kaiser erlebt! Als er gestorben ist, das war 1916, da war ich zehn Jahre. Da sind wir auf der Mariahilferstrasse gestanden, und die ganze Mariahilferstrasse war gesäumt von Leuten, die zugeschaut haben, wie der Sarg von Schönbrunn in die Hofburg überführt worden ist.
Ich habe es ja nicht weit gehabt zur Mariahilferstrasse.
Wir hatten in der Nähe einen wunderschönen Park, damals hieß er Kaiserpark, jetzt Auer Welsbach-Park. Im Park sind die jüdischen Frau immer zusammen gesessen, und die Kinder dieser Frauen, das waren Freundinnen. Im Park war ein sehr großer Teich, der war für die Kinder zum Schwimmen hergerichtet. Dort habe ich Schwimmen gelernt.
Bei uns war ja das Theresienbad ganz in der Nähe, da sind viele Kinder Schwimmen gegangen. Wir nicht, wir sind in die Freibäder gegangen und der Teich im Kaiserpark war wunderschön. Es hat nichts gekostet, es gab Umkleidekabinen, also, sie haben schon viel für die Kinder gemacht.
Wir haben eine wunderschöne Kindheit gehabt. Die Mutter hat sich um uns gesorgt, wie eine Glucke, wenn sie auf den Küken sitzt. Wo sie konnte, hat sie geholfen. Das werde ich nie vergessen, das macht auch nur eine jüdische Mami.
Ich bin mit sechzehn in die Tanzschule gegangen, da ist die Mutter die ersten Male mitgegangen, damit sie sieht, ob ich auch einen Tänzer kriege. Ich habe mich dann eingewöhnt, und dann durfte ich alleine gehen. Am sechsten Dezember war das Nikolofest. Und da hat es geheißen, man kann Geschenke abgeben und wenn dann der Nikolo kommt, verteilt er die Geschenke. Ich habe mir gedacht, zwei Geschenke bekomme ich bestimmt von meinen zwei Tänzern, von jedem eines, aber gekriegt habe ich sieben. Ich habe mir den Kopf zerbrochen, von wem ich die anderen fünf bekommen habe. Nach langer Zeit hat mir einer, mit dem ich getanzt habe, gesagt, die Mami sei an ihn herangetreten und habe gefragt, ob sie ihm fünf Pakete mitgeben kann, denn wenn das Kind nichts kriegt, hat es Herzweh. Das war eine jüdische Mutter.
Wir waren bescheiden, und die Bescheidenheit ist mir geblieben. Ich schenke sehr gerne, ich gebe, was ich kann, aber für mich selber bin ich bescheiden.

Der Papa war nicht im Mittelpunkt, aber wir haben ihn respektiert. Wir haben einmal in der Woche Fleisch gehabt, sonst immer Gemüse. Der Vater hat die schönste Portion Fleisch bekommen, das war selbstverständlich bei uns. Der Vater hat ja auch das Geld verdient. Also der Vater war wer, aber dominant für uns Kinder war die Mutter.
Wir haben ihn oft im Geschäft besucht. Das Geschäft am Sparkassenplatz war ja ganz in der Nähe, wo wir gewohnt haben.
In das Geschäft sind sehr viele Christen einkaufen gegangen, obwohl sie gewusst haben, es ist ein jüdisches Geschäft. Sie sind sehr gut bedient worden!

Ich hatte eine Schulkollegin, das war eine Christin. Mit der habe ich zu Weihnachten immer den Christbaum aufputzten dürfen, da war ich immer begeistert.

In der Herklotzgasse war ein jüdisches Haus, das der Kultusgemeinde gehört hat. Im zweiten Stock war ein Waisenhaus, unten war ein Speisesaal, da haben wir von der Schule aus Essen gehen können, dann war dort ein Hort, da haben wir gespielt. Es war ein sehr schöner Turnsaal im Haus.
Ich war auch im jüdischen Turnverein. Wir haben sogar zwei Schauturner gehabt.
Schwimmen und Turnen habe ich geliebt. Und zum Sportverein Makabi bin ich gegangen.
Da war wahrscheinlich in jedem Bezirk eine Gruppe, bei mir im fünfzehnten war jedenfalls eine.
Es gab auch einen jüdischen Kindergarten in dem Haus.
Meine jüngste Schwester Ella hat dort ihren Mann Ludwig Weisz kennengelernt. Das war eine Kinderliebe. Da gab es einen Schrank mit Spielzeug, und um zwei Uhr, wenn die Schwester gesagt hat, „Holt euer Spielzeug“, ist meine Schwester sitzen geblieben und er hat es ihr gebracht. Immer! Sie hat sich um kein Spielzeug kümmern müssen. Sie haben 1932 im Turner-Tempel in der Turnergasse im damals 14. Bezirk geheiratet. Im April 1939 sind sie nach Palästina geflohen und 1947 wieder nach Wien gekommen. Sie waren fünfundfünfzig Jahre verheiratet.

Der Hausbesorger war ein Christ und die Tochter war meine Freundin. Sie ist zu mit zu mir gekommen und ich bin mit zu ihr gegangen. Wenn ich mit einem anderen Kind zusammen sein wollte, hat sie immer gesagt, “Hilda, ich bin deine Freundin, mehr brauchst Du nicht.“ Und so ist es geblieben. Das war eine Freundschaft, die viele Jahre gehalten hat.

Wenn wir Schluss gemacht haben im Turnsaal, sind wir oft, drei, vier oder fünf Mädchen, ins Raimundtheater gegangen. Das war ganz in der Nähe. Da war immer die Pause vom zweiten zum dritten Akt, und wir sind hinein gegangen. Ich glaube das „Drei Mäderl Haus“ habe ich zwanzig Mal gesehen, aber immer nur den dritten Akt. Und der Billeteur war so nett, der hat ja gewusst, wir haben keine Karten und kein Geld, aber es war der letzte Akt, und es hat ihm nichts ausgemacht.
Ich war mit meiner Freundin oft in der Oper, wir hatten nur Stehplätze, hin sind wir zu Fuß gegangen, nur zurück sind wir gefahren. Einmal, da waren wir im Burgtheater, und in der Pause sind wir so herum gegangen. Da ist so ein älterer Mann auf uns zu gegangen, und er hat gesagt, er muss jetzt leider nach Hause gehen und ob wir seinen Sitzplatz haben wollen. Da sind wir dann einmal gesessen. Das war wirklich sehr nett.
Sonst sind wir immer gestanden. Der „Faust“ zum Beispiel, der dauert ja wirklich entsetzlich lange. Wir sind zu Fuß ins Volkstheater gegangen, haben uns lange angestellt fürs Karten kriegen, und dann standen wir während der Vorstellung.
Das war keine Kleinigkeit, aber wir waren immer mehrere von der Handelsschule, die gegangen sind. Das hätte ich auch nicht missen wollen.
Der Alexander Moissi war ein phantastischer Schauspieler. Meine Freundin ist einmal mit der zweier Linie gefahren und hat nicht gewusst, wo sie aussteigen soll, und sie hat einen Herrn gefragt, ob sie jetzt schon aussteigen muss fürs Volkstheater, da hat er gesagt: „ Nein, die nächste Station, gehen Sie zum Moissi?“ „ Nein zu meiner Freundin“, hat sie geantwortet. Ich habe damals so lachen müssen, sie geht nicht zum Moissi, sie geht zu ihrer Freundin. Wir haben sehr viel in Theatern, in der Oper und im Musikverein gesehen.

Es gab viele jüdische Vereine. Ich bin zwei Jahre mit einem jüdischen Verein auf Urlaub gefahren, der Verein hat das bezahlt. Mein Bruder Hans aber war in einem christlichen Verein, wo musiziert worden ist.

Der erste Posten, den ich gehabt habe, war in einem Getränkegroßhandel. Da war ich im Büro. Die haben dann zugemacht, da bin ich in ein Bankhaus gekommen, die sind damals aus dem Boden geschossen. Da war ich zwei oder drei Jahre, da war ich sehr gerne. Dann war schon die Arbeitslosigkeit, da war man froh, wenn man irgendeine Arbeit hatte.

1926 ist meine Mutter gestorben, sie war siebenundfünfzig Jahre alt und hatte Eierstockkrebs.
Wir haben sehr geweint. Nachher, in den späteren Jahren, habe ich oft denken müssen, Gott sei Dank hat die Mutter diese Zeit nicht erleben müssen, daß ihre Kinder überall hin verstreut wurden. Es ist ihr viel erspart geblieben, sie hätte sich zu Tode gekränkt.
Der Vater hat uns dann den Haushalt geführt, er hat gekocht, sogar sehr gut gekocht.
Er war ja schon in Pension. Bis zu seinem Tod hat meine Schwester Grete, die nicht verheiratet war, mit ihm zusammen in der Wohnung gelebt.
Er ist, zum Glück, 1940 im Alter von vierundsiebzig Jahren gestorben.
Meine Eltern liegen auf dem Zentralfriedhof, da komme ich auch hin.

Ab 1935 war ich dann bei den Sängerknaben.
Durch eine Zeitungsannonce bin ich zu den Sängerknaben gekommen. Da waren viele, die auf diese Annonce hin gekommen sind. Und alle waren jünger als ich, aber ich wurde genommen. Später habe ich dann einmal die Sekretärin gefragt, warum sie damals mich genommen habe, da waren doch viele junge Mädchen, da sagt sie: “Schauen Sie, das werde ich Ihnen sagen. Ich habe zu Ihnen gesagt, daß wir ein Hotel in Hinterbichel, in Osttirol, haben und da müssen Sie dann auch dort hin, da gibt es viel Arbeit.“ Ich soll drauf gesagt haben: „Ach, das ist doch gar nichts, je mehr Arbeit, desto besser“ und das hat ihr eben so imponiert.
Ich war noch nicht verheiratet. Hinterbichel war ein wunderschöner Ort, ganz am Ende eines Tals. Da geht es schon zum Großvenediger rauf. Da haben wir ein wunderschönes Hotel gehabt, es waren auch lauter Barone dort, und die Sängerknaben haben serviert und jeden Sonntag haben sie ein Konzert gegeben.
Ich habe dort im Büro gearbeitet. Die Gäste haben sich bei mir angemeldet, und es war da ein schriftlicher Verkehr und ich habe die Rechnungen ausstellen müssen, wenn die Gäste abgefahren sind.

Damals war eine große Arbeitslosigkeit. Meine frühere Arbeitskollegin hat halt keinen Posten gekriegt, und in ihrer Wut oder Verzweiflung, hat sie bei den Sängerknaben angerufen: „Das ist doch eine Frechheit, ich als Christin bin ohne Arbeit, und die Hilda Schwarz, als Jüdin, hat bei Ihnen eine Anstellung bekommen“.
Die Sekretärinnen haben mir gesagt, daß der Rektor geschrieben hat, sie sollen mich behalten, sie sollen mich nicht weggeben, er findet, ich bin eine gute Kraft. Ich habe das dann auf meine Weise erledigt. Meinen zweiten Mann, den kannte ich damals schon, habe ich gebeten, da er auch mit meiner früheren Arbeitskollegin bekannt war, auch er war Christ, zu sagen: „Was sagst Du zu der Gemeinheit, die haben die Hilda hinausgeschmissen, weil sie eine Jüdin ist,“ und eine Ruhe war. Die hat sich nie wieder gerührt.
Als der Krieg schon aus war, habe ich sie zufällig auf der Straße gesehen. Sie ist auf mich zu gekommen und wollte grüßen, und ich habe mich umgedreht und bin gegangen, ich habe nichts gesagt. Wir hatten solange zusammen gearbeitet und waren wirklich gute Freunde.

1927 im Verein „Sozialdemokratische Gastwirte“ habe ich meinen ersten Mann, Gustav Koch, kennengelernt. Er wurde 1894 in Wien geboren. Er war auch Angestellter im Büro.
Er hat mir gleich gefallen. Seine Firma war neben meiner Firma und so sind wir bekannt geworden.
Wir haben im Turner Tempel geheiratet.
Er ist dann zu mir gezogen, in meine Familie. Mein Mann war vom ersten Weltkrieg kriegsbeschädigt. Ich hatte bei den sozialistischen Gastwirten einen ausnehmend netten Chef und der hat eine Freundin gehabt und diese Freundin hat einen guten Bekannten im Ministerium gehabt und dadurch haben wir 1935 eine Trafik gekriegt.
Weil ich bei den Sängerknaben war, haben wir uns eine Verkäuferin genommen für die Trafik und dann 1937 hat es geheißen, wenn wir die Trafik nicht selber führen, nimmt man sie uns weg, da habe ich dann bei den Sängerknaben gekündigt.
Mein Mann hat geraucht, aber ich habe nie eine Zigarette angerührt. Vielleicht hätte ich auch geraucht, aber ich habe als junges Mädchen und als junge Frau immer einen Lidränder-Katarrh gehabt, immer rot entzündete Augen, das hat gejuckt und weh getan, da war Rauch eine Katastrophe. Darum, sonst hätte ich vielleicht geraucht, aber dadurch nicht eine Zigarette.

Mein jüngerer Bruder Hans ist 1935 arbeitslos geworden. Es herrschte zu dieser Zeit große Arbeitslosigkeit und er hat sich mit ein paar Freunden auf den Weg nach Palästina gemacht. Er hatte sich von seiner christlichen Frau Grete scheiden lassen und die gemeinsame Tochter Inge blieb bei ihrer Mutter.

Während des Krieges

1938 hat eine sehr nette Frau die Trafik übernommen. Wir haben damals noch die Wohnung neben der Trafik gehabt. Die Frau hatte ein Kind, das war ein Jahr alt und ich habe dem Kind das Gehen beigebracht. Ich bin oft mit ihm spazieren gegangen. Das war eine einmalige christliche Familie, da hat die Freundschaft gehalten bis weit über den Krieg hinaus, bis sie gestorben ist.
Als wir nach Theresienstadt deportiert wurden, habe ich sie gefragt, ob ich ihr ein paar Sachen da lassen kann, Sachen, an denen ich gehangen habe. Das haben sie alles genommen und nach dem Krieg haben sie alles zurück gegeben.

Mein ältester Bruder Ernst ist 1939 nach Palästina emigriert.

1942 war ich schwanger. Da bin ich ins Rothschild- Spital gegangen und habe mich untersuchen lassen. Der Doktor hat gesagt: „Ich gebe Ihnen einen guten Rat, heute oder morgen werden Sie verschickt, bitte behalten Sie das Kind nicht.“ Ich war ihm dankbar.

Im Oktober 1942 wurden mein Mann und ich nach Theresienstadt deportiert. Theresienstadt war das „Vorzeigelager“ der Nazis. Es ist uns ja auch viel besser gegangen, als den Menschen in den anderen Lagern.
Wir wurden in Viehwaggons vom Dritten Bezirk nach Theresienstadt transportiert.
Als wir ankamen, mußten wir wochenlang am Dachboden schlafen. Die Koffer sind uns sofort weggenommen worden, gleich am Bahnhof, „Die Koffer bleiben da, die Koffer kommen nach“ hat es geheißen. Die sind natürlich nie gekommen, und wir haben da nur einen Polster gehabt und was zum Zudecken.
Ich habe zuerst in der Kindermarodenstube arbeiten müssen. Das war ein Spital. Ich mußte aufräumen, saubermachen, und die Medikamente von der Apotheke holen.
Jede Woche einmal wurden so an die zweitausend Leute zusammen gestellt und nach Auschwitz geschickt. Einmal haben sie nicht zweitausend Leute zusammen gekriegt, da haben sie die ganze Marodenstube, Ärzte, Schwestern und die Kinder nach Auschwitz geschickt. Zuerst wurden sie gepflegt, das waren ja lauter jüdische Ärzte da, und dann nach Auschwitz geschickt, damit man sie töten konnte.
Ich bin dann in die Wäscherei gekommen, die war außerhalb von Theresienstadt, da sind wir in der Früh immer aufmarschiert, sind abgezählt worden, und dann raus zum Arbeiten und am Abend wieder zurück. Da war ich bis zum Schluss, bis zur Befreiung.
Mein Mann und ich haben zusammen in einem Raum mit Wanzen und Flöhen gewohnt.
Man war in ständiger Angst, jeden Tag, man wusste ja, jede Woche müssen zweitausend nach Ausschwitz.
Zwei Mal in der Woche haben wir Brot, ein paar Deka Fett und ein paar Deka Zucker gekriegt. Das haben wir uns einteilen müssen und in der Früh gab es so einen Abwaschwasserkaffee.
Zu Mittag gab es jeden Tag achtundzwanzig Deka Kartoffelsuppe und achtundzwanzig Deka Kartoffeln. Am Anfang war das gut, aber wenn dann die Kartoffelzeit zu Ende gegangen ist, dann sind die faulen Kartoffeln abgewogen worden. auch nur achtundzwanzig Deka, und am Freitag haben wir einen ungefüllten Germknödel gekriegt, und das die ganze Zeit. Ich hab schrecklich dünn ausgeschaut.
Zum Glück, wir bekamen alle die Menstruation nicht mehr, das war wegen der Unterernährung.
Bei uns waren ja die Russen später als in Wien, in Wien waren sie ja schon im April 1945, in Theresienstadt am dritten Mai. Wir sind noch zwei Monate geblieben, bis wir nach Hause konnten.

Nach dem Krieg

Dann haben sich zwei Familien zusammen getan und haben einem Tschechen Geld und Schmuck gegeben und der hat uns nach Wien geführt. Wir hatten noch etwas Geld und Schmuck verstecken können. Der hat uns dann nach Hause gebracht, damit wir nicht mit dem Viehwaggon fahren mussten.
Die holländische Königin und der holländische König haben Flugzeuge geschickt, die Ungarn haben Autobusse geschickt, alle sind wirklich schön von ihren Ländern abgeholt worden, nur wir Österreicher nicht. Sie haben gesagt, sie wären ein armes Land, sie sind ja selber überfallen worden, aber daß sie am Heldenplatz „Heil Hitler“ geschrien haben, das haben sie vergessen.

Mein Mann und ich haben die Trafik zurück bekommen.
Als wir die Trafik vor dem Krieg gehabt haben, mein Mann war sehr gesellig und sehr gescheit, da hat es eine Menge Kunden gegeben, die sind sogar früher in die Trafik gekommen, damit sie plaudern können und sind dann zur Arbeit gegangen. Da war einer dabei, der war sehr, sehr nett und auf einmal, als der Hitler da war, ich habe meinen Augen nicht getraut, war der in der SA-Uniform. Wir waren für ihn erledigt. Er hat auf der Gasse nicht gegrüßt, kein Wort mehr geredet mit uns. Als der Krieg dann zu Ende war, habe ich ihn zufällig auf der unteren Favoritenstrasse getroffen. Er kam strahlend auf mich zu, und ich habe mich umgedreht, habe kein Wort gesagt und bin weggegangen. Der war für mich erledigt. Ich habe nicht geschimpft mit ihm, gar nichts, er war für mich erledigt. So wie wir für ihn erledigt waren, als der Hitler da war.
Ich kann mich aber auch an Kundinnen erinnern, die sehr, sehr nett waren. Das waren zwei ältere Damen. Als wir zwangsübersiedelt in die Novaragasse wurden, sind sie uns besuchen gekommen und haben Essen mitgebracht, und das waren Christinnen! Es hat auch solche gegeben.
Nach dem Krieg hatte ich eine Amtsbescheinigung, weil ich im KZ war, und da bekam ich in der Oper Stehplatzkarten, ohne mich anstellen zu müssen. Das war schon was und da bin ich viel mit meinem Mann gegangen.

1949 ist mein Mann gestorben.

Meinen zweiten Mann, Alois Sobota, habe ich eigentlich schon früher kennen gelernt, der hat nämlich als Kind schon im Haus ums Eck gewohnt. Er wurde 1907 in Wien geboren. Er hatte Schuhmacher gelernt und im Krieg mußte er einrücken.
1953 haben wir geheiratet. Er war kein Jude, er war Christ.
Er war etwas jünger als ich, und wir haben als Kinder zusammen auf der Gasse gespielt.
Damals konnte man noch auf der Gasse spielen, wir haben in der Rauchfangkehrergasse gewohnt, gleich beim Wienfluss, dort ist ja noch kein Auto gefahren, nichts, die Gasse hat uns gehört.
Ende 1953 habe ich die Trafik zurückgegeben und bin wieder in ein Büro gegangen.
Ich habe für eine Ex- und Importfirma gearbeitet, Rechnungen und Bilanzen schreiben, das war meine Arbeit.
Sehr wenige meiner jüdischen Freunde sind zurückgekommen. Zu den großen Feiertagen bin ich in die Synagoge gegangen..
Ich habe kein Schweinefleisch gegessen und ich muß, bis heute, einen besonderen Milchtopf haben.
1961 haben mein Mann und ich uns in Deutsch Wagram Grund gekauft und uns ein Haus gekauft. 1964 sind wir eingezogen. Das war ein Traum für mich. Als ich dann in Pension war, haben wir nur noch in dem Haus gewohnt, Sommer und Winter. Hinter dem Haus ist ein richtiger Garten, vorn ist ein kleiner Vorgarten.
Bis zu seinem Tod hat er im Büro der „Volksstimme“ (Tageszeitung der Kommunistischen Partei Österreichs) gearbeitet Drei Monate vor der Silbernen Hochzeit ist mein Mann 1978 gestorben, aber das waren fünfundzwanzig wirklich wunderschöne Jahre.

Nachdem mein zweiter Mann gestorben ist, bin ich das erste Mal zu meiner Familie nach Israel gefahren.
Mit Inge, der Tochter meines Bruders Hans aus erster Ehe, habe ich mich sehr gut verstanden. Sie hat zu mir gesagt: „Wenn Du willst, Tante, fahren wir nach Israel“ und wir waren vierzehn Tage in Israel. Das zweite Mal sind wir zu einer Hochzeit gefahren, und das dritte und das vierte Mal nur so auf Besuch.
Das Land hat mir gefallen, die Leute haben mir gefallen, alles hat mir gefallen. Auch mit meinem Bruder Hans habe ich mich sehr gut verstanden.
Mit Inge bin ich dann sehr viel zusammen gereist. Das war wunderschön. Leider ist sie sehr früh gestorben.

Die Deutschen kann ich heute noch nicht leiden. Mit den Deutschen verbinde ich automatisch Hitler.
Aber in Österreich habe ich mich wieder gut gefühlt. Mich hat die Politik immer interessiert.
Ich kann mich erinnern, während der Waldheim-Affäre war eine äußerst ungute, fast antisemitische Stimmung.
Das war ja eine wirklich ekelhafte Geschichte.
Jetzt der Haider, der ist ja nicht weniger ekelhaft.
Und das die FPÖ jetzt in der Regierung ist, das ist ja noch weniger angenehm. Das hat uns sehr geschadet.
Den Judenhass gibt es nicht erst seit Hitler, den Judenhass gibt es ja schon seit Jahrtausenden.
Immer, wenn in einem Land Not ist, sind die Juden schuld, da geht man auf die Juden los, um von der eigenen Schuld abzulenken, und das wird immer so bleiben.

Roza Levenberg
Kiev
Ukraine
Interviewer: Vladimir Zaidenberg

My name is Rosa Yevseyevna Levenberg I was born in Uman (formerly in Kiev region, now – Cherkassy Region) on  March 21, 1920.

My family history 
Growing up 
Going to school 
During the War 
After the War 

My family history

My mother, Mariam Moiseyevna Levenberg  (nee Berdichevskaya), was born near Uman in the village of Buzovka. This village got its name from the word “buzok,” which means “lilac” in Ukrainian. The village was very beautiful, all immersed in lilac bushes. There was a windmill and a pond in the village. My mother’s father, my grandfather Moishe Berdichevskiy, rented the pond and the windmills. I don’t know when or where my grandfather was born. I know that the family lived well, due to the pond and the windmills. They raised fish in the pond and earned a decent income from that.  The man who leased the pond to them lived  in St. Petersburg and my grandfather went there at the end of each year to submit his financial reports.

My grandmother Reizl Berdichevskaya was born in about 1862. I don’t know her maiden name. She was an orphan and married my grandfather at 16. She had seven or eight children -- I don’t know how many exactly , but only four of them survived. She died from a heart attack when she was 36 or 37. There were four children left – my mother and her three sisters.

The oldest sister was named Inda. She was much older than my mother. She was born around 1880. She married an accountant at the Nesterovskiy sugar factory and moved to the town of Zhashkov where he lived. They didn’t have children for a long time, and then they had two daughters and a son. Inda was widowed  very early. Her husband came home for lunch one day and went into the bedroom to take a look at their son. He didn’t come back for some time. When Inda went to call him, she found him dead. Inda was left with three children – her daughters Rosa and Fania and son Boris. They had a difficult life. To enable his sisters to have an education, Boris worked as hammerer, but he was injured and died in hospital.  Rosa and Fania became teachers. During the war they were in the evacuation, and after the war they worked in Moldova. They died a long time ago.

My mother’s second sister’s name was Dina. She was born in 1888. She married an ordinary Jewish man named Boris Cherniak. He came from a poor family, and so my grandparents at first did not give their consent to this marriage. But  Dina and Boris loved each other so much that her parents finally relented and they got married. They had four children – three sons and one daughter.  Two of the sons died when they were young and the youngest, Solomon, went to the front during the Great Patriotic War [World War II]. He died in 1942. Dina and Rosa were in the evacuation and then they lived in Kiev. Dina died in 1970.

Mamma’s third sister, Hanna, was born in 1890. She made a marriage of convenience with a much older man named Leonid Shteyn. When they got married he was supervisor at a landlord’s estate. After the Revolution he worked as a night guard. [He died in 1935.] Hanna had one son. He was on the front during World War II. He returned from the front with tuberculosis and died soon thereafter. Hanna died not long after he did.

After grandmother Reizl’s death, grandfather lived alone for a long time. He got married a second time when Inda, the oldest daughter, was already married. Grandfather’s second wife’s name was Mariam. She was much younger than he was. They had seven children: daughters Vera, Dobrish, Fania and Shyfra and sons Naum, Misha, and Yona. They all studied in high schools and then in institutes of higher education.

Vera was the oldest of these children. During the civil wa,r when the family lived in Uman, she worked in an orphanage. Once armed bandits came there. Vera stood in the doorway and did not let them in. She told them there were children in the building. Later she studied and worked as teacher in a Jewish school and then in an ordinary school. She died in Kiev at the age of 82.

Dobrish studied at Kiev University, which was called  INO at that time – the Institute of Public Education. She graduated in mathematics, and later she got a correspondence degree in literature. She was married for some time to Ezra Fininberg, a Jewish writer, but  they got divorced. Dobrish didn’t have any children. She is no longer living.

Shyfra never got married. She also graduated from an Institute in Kiev. She lived with us while she was studying, and we were great friends. She is the only one of the children still living. She is 96 now and lives in Moscow. She worked at a design institute until she was 92. She was a skilled specialist, and they sent a car every day to take her to work.

After Shyfra came Fania. She had a very hard life. She studied at the Moscow Construction Institute. Before the war their whole class was sent to build earthworks in the vicinity of Belostok. When the war started and the Germans came to Belostok, she and her two friends found themselves in occupied territory.   One of the girls was Russian, and the other was a Jew who pretended she was Georgian. Fania didn’t quite look like a Jew. They somehow got in touch with partisans, who forged them new documents. Fania became a Russian – Irina Vassilievna. They rented apartment together but a neighbor of theirs didn’t like something and reported on them.  They were all taken to prison. They were interrogated and beaten. The Germans wanted them to disclose the partisans’ secret addresses, but the girls kept silent. They were sent to Germany.  Fania spent three years in work camps. When Germany was liberated, the Americans tried to talk them into leaving for America. But they were Komsomol members, and they only wanted to get home! In Germany Fania fell in love with a young man from Odessa, and  they actually became husband and wife. After they came back, though, they were processed in filtration camps. They were separated and never met again. She searched for him but she couldn’t find him and she never heard anything more about his fate.

Fania returned to Moscow where her sisters and brothers had been living. In Moscow she entered the same institute where she had studied before the war. She could barely finish it. She was often summoned to the NKVD (People’s Commissariat of Internal Affairs). They interrogated her, trying to figure how, being a Jew, she could have survived.  Later, she worked at a design institute, but for many years she couldn’t get a promotion because she had been in occupied territory during the war. Fania never got married and suffered from being separated from the man that she had loved so much. In the middle of the 1980s, doctors discovered that she had cancer. It was too late for any treatment, and she died.

The brothers Naum, Misha and Yona all graduated from the construction institute in Moscow. They were outstanding engineers. Naum was even awarded the Order of Lenin for the construction of a building in Moscow.  This was a remarkable event, especially for a Jew. During the war they were not allowed to go to the front, as they were working for the defense industry in the rear in Cheliabinsk.  After the war they worked in Moscow. They all died from cancer at a young age.

My mother Mariam Berdichevskaya was born in 1891. She was actually raised by her stepmother, as grandmother Reizl had died young. Mariam, grandfather’s second wife, tried to give her children an education – they all studied in the small town of Teplikovo near Uman.  Stepmother Mariam kept saying that all the children were equally dear to her, but she provided an education only for her own children. My mother wanted to study; she was very smart. But her stepmother said that this was to be decided by her father. And her father, my grandfather, kept joking that he wouldn’t be able to get sufficient dowry for all his educated daughters.

My mother told me that grandfather’s family was religious. They celebrated all the holidays and followed all the rules. Every Saturday one of the children used to take some food and money to poor Jews to help them celebrate the Shabbath.

My father Ovsei Tsalevich Levenberg was a tutor in my mother’s family. He was born in 1889, and his  Jewish name was Shyka. .
His parents – grandfather Tsale and grandmother Gitl – lived in Kiev, where they owned a café. It was mainly my grandmother who worked there. Grandfather wasn’t very fond of working. He was a very interesting man, he liked to walk around and he took good care of himself. He came from a family with many children – he had seven brothers and sisters, but I didn’t know them.  My grandmother also came from a family with many children. They said she was a distant relative of [the famous Yiddish writer] Sholom Aleichem.  Grandfather Tsale and his brothers were very religious. They celebrated all the Jewish holidays and went to the synagogue. They had all the religious accessories – tfilin, tallises.

My father also observed Jewish traditions strictly when he was young. He was the only son in his family.  I don’t know how it happened, but my father left his family rather early. He lived an independent life and received no support from his parents.

He tried to go to high school, but he failed. He didn’t want to serve in the Tsarist army so he somehow ended up with my mother’s parents in Buzovka. He was hiding there from being drafted and became a tutor for their daughters. My mother and father fell in love, but they had to wait ten years before they could get married; they were engaged for ten years. My father finished high school by passing his exams without attending classes, and my mother stopped her studies.

Later mother’s family moved to Uman, and there my parents got married. During the civil war there were pogroms against the Jews, but our family stayed safe. Their Russian and Ukrainian friends hid them. My mother was the only one of the family who could walk around town.  She didn’t look like a typical Jew; she had long plaits and wore a Ukrainian skirt and an embroidered Ukrainian blouse. She went out into the town whenever they needed something.

Growing up

At the time I was born in Uman in 1920, my father worked as accountant and my mother was a housewife.

We lived in Dvortsovaya street in two rented rooms. Mamma was often ill, she had a weak heart, so we had a housemaid, a Ukrainian girl. I remember she once took me to the Orthodox Church near our house. When mamma found out she told her off and forbade her to take me to church.  

At home we celebrated Jewish holidays – we always had matzo for Pesach.  Father didn’t go to the synagogue, though – he wasn’t as religious as Grandfather Tsale.

After Grandmother Gitl died, in about 1923, Grandfather Tsale moved to Uman to join us. Now mamma tried to follow all the rules on holidays. If we wanted to eat something that was against the rules we did it in the kitchen and kept it a secret from grandfather.
I remember well how they celebrated the holidays at Aunt Dina’s place. She also lived in Uman. My aunt had special kosher dishes. We didn’t -- perhaps it was because father didn’t earn much at first, and we couldn’t afford things. Aunt Hanna also lived in Uman and her family also celebrated the holidays. I remember gomentashy  (hamentashen) – little pies stuffed with poppy seeds made for the Jewish holiday Purim.  I liked them very much. But in my childhood nobody told me about the history of Purim, so I didn’t know any of the stories about the origin of gomentashy.  I don’t remember Sabbath at home.  I can say that my parents celebrated holidays out of habit and tradition, but they were not religious.

We had a Jewish family for neighbors, and their daughter and I were friends. That is all I remember about Uman. We moved to Kiev in 1925. My father got a job at a firm there, and we settled down in Pushkinskaya street. An acquaintance from Uman lived there in a three room apartment. At that time they started restricting living standards, and the authorities took away one of his rooms. He wanted to keep the second room so he put our family in it.

The four of us shared one big room. Grandfather Tsale lived with us. He was a big help to mamma, as she had a series of heart attacks. Grandfather and father often argued over politics. Grandfather was religious, and he didn’t like the new political system. Ad my father, of course, stood up for everything new. 

Grandfather prayed when we were living in Kiev, but he didn’t go to the synagogue. Then he fell seriously ill. Mamma took as good care of him as she would have of her own father. She was with him when he died in 1940 - some time before the war.  

Going to school

In 1928 I started school. I went to a Russian school, the first model school in town.
We had excellent teachers. Our teacher Anna Panteleimonovna Snezhko was the first honored teacher in Kiev. She taught Russian literature. I wanted to follow in her footsteps. She taught very well and made things interesting. My schoolmates were not ordinary kids. Why? The capital of Ukraine was moved from Kharkov to Kiev,  and all the more or less important Soviet and Party activists moved to Kiev and received apartments in the center of the city where we lived as well.  So their children came to our school. They were nice kids. They were far from being arrogant. They made friends with us ordinary children. They never played it up that they were children of important people.  The son of People’s Commissar Postyshev, the son of acting People’s Commissar of Foreign Affairs Petrovskiy, the daughter of Deputy People’s Commissar of Public Education Makogn, the daughter of Regional Prosecutor Torgovets – they all studied with us. Later, their parents were jailed and these children became orphans. In our class almost all the children were Jews.  Ukrainians and Jews treated each other well. My best friend was Ukrainian. There was a funny situation once. The class monitor was putting together a list of students, and she had to put down their nationality for some reason. She asked  all the children what their nationality was. It came to a boy who wasn’t Jewish, and he said: “Everyone else on the list is Jewish. Put me down as a Jew.”   

I was an Octobrist, then I became a pioneer, then I turned into a fanatic Komsomol member. We had a Komsomol group, and we would get together at someone’s home on Sunday to study the Communist Manifesto.

Very often we would meet at Zoya Torgovet’s place; she was the daughter of the local Prosecutor. In the late thirties her father was transferred to Moscow. He was arrested in 1937 and shot. The authorities tried to get us to have Zoya expelled from the Komsomol. Not one single person voted for it, so the leadership of the Komsomol district committee had her expelled  during our vacations. They also took away her apartment and gave her a little room instead. Her neighbors tormented her – they didn’t allow her to come into the house.  But she managed to finish school with excellent grades and went to Moscow to enter the Moscow Literature Institute. There she wasn’t accepted, however, as she was daughter of  an “enemy of the people.” During the war Zoya went to the front as a volunteer and was a machine gunner on the front line. She was wounded and her hand was permanently disabled. After the war she came back to Moscow and completed her studies in the  journalism department at the University. She died in the late nineties.

Leonid, the son of People’s Commissar Postyshev, was in our class. After his father was arrested and executed in 1939, he went to pilot school. His older brother was also arrested and executed in 1939, and his younger brother was convicted in a criminal case and sent  to a prison camp, where he lost his mind.  Leonid was eager to get to the front line. He was summoned to the SMERSH (Counter-Intelligence Division), and they asked him: ”Why do you want to go to the front? You can be captured by the Germans.”  He said he would never surrender.  “But why are you so eager? They don’t want you at the front, why are you so eager to get there?” But he was brought up in a different way. He couldn’t help saying: “And I can’t understand why you, so big and healthy, sit here rather than going to the front.” That did it. He was sent to a prison camp. And he always got years added to his sentence.  When [Nikita] Khrushchev came to power [after Stalin’s death in 1953] he recalled that Postyshev had had children and  ordered that they be found. They found Lyonia, set him free, and gave him an apartment in Moscow where he lives to this day. 

A very interesting Jewish boy named Lyolia Movshovich also a very interesting Jewish guy was in our class. He came to Kiev from France and never said anything about himself. They didn’t want to admit him into Komsomol, because his father was in France. Then they received a telephone call from somewhere… and Lyolia was admitted. His father turned out to be our Intelligence officer in France. Lyolia Movshovich died during the war.

Our teachers were of different nationalities. They treated us very well, regardless of our nationality or the social position of our parents. The principal was Baikina, a Jew, she was also persecuted in the late thirties. She spent many years in prison camps and was liberated after Stalin’s death.

As I already said, I was an active Komsomol member. At school we organized parties dedicated to the Soviet holidays –  May 1, and the anniversary of the October Revolution. We also had a singing and dancing  group. We all enjoyed performances where we sang joyful Soviet songs. And we never gave a thought to why people all around us were arrested and disappeared.  It was not proper to talk about it at that time -- and to think about it was terrifying.

At home we also celebrated the Soviet holidays. While grandfather was alive (he died in 1940) we always had matzo for Pesach, but otherwise we didn’t celebrate Jewish holidays at home.

In 1938 I finished school and entered Kiev State University. That was when I faced explicit anti-Semitism.  I wrote a very good composition for the written part of the entrance exam.  I made no mistakes. But everything was crossed out with red pencil, and I just received a satisfactory grade. At the oral exam, the examiner was an honest woman. She advised me to address the Rector and request that a commission review the way my written exam was graded. I did so. This commission reviewed my composition and gave it a good grade, and I was admitted to the University. Sill, I was admitted to the three year course,  instead of the five year course.

During the War

On the morning of  June 22, 1941, at the start of the war, mamma woke us up. I asked her to let me sleep a little longer, as I was to have an exam that day. I thought we were just having an ordinary training alarm. But mamma said firmly: “This is not a training alarm. It is war.” She knew it, though there had been no announcement on the radio yet. When I went to take my exam that morning they didn’t seem to know anything about the war in the University, either, though  the exam was being given in the basement, as Kiev was being bombed. I came in and told everyone that Molotov had spoken on the radio announcing the perfidious attack of the fascists on our country. Everybody got very upset. Our young lecturer Bronstein left for the front that very day.

The Germans advanced rapidly, but we were told that our army would not leave Kiev. Solomon, the son of mamma’s younger sister, was in charge of the armed forces crossing the Dnipro. On July 7, Solomon called and told us to leave immediately, because he could already see gunfire near Kiev.  He told us to be ready in two hours and a car would pick us up to take us to the pier to catch the last boat. A train was out of the question at that time. We took only the most necessary things and left. The Germans were kept away from Kiev for some time, but we left on July 7, because they were so close. 

Mamma and Dad and I, mother’s sister Hanna and her husband, Solomon’s wife and their children and Rosa and her son, all fled together. Solomon’s wife also took her younger sister. We all went to Stalingrad. We went down the Dnipro to Dnepropetrovsk on the boat. That was where the first raid happened. Our boat was on the river because there was no place to moor.   When the bombardment started they put planks across to the bank, and we all ran down and hid in shelters dug on the bank. Then we were put into open railcars with no roof, and we didn’t know where we were going. It was a long trip, because the track was broken and the train driver couldn’t find the way. Still, we managed to reach Stalingrad, where we stayed until August 22, 1942. 

In Stalingrad I worked in a shop at the tank plant. I was an active Komsomol member, so later I was transferred to the Komsomol bureau at the plant. This was the equivalent of a  Komsomol district committee, because it was such a big plant. When the raids started and the Germans neared Stalingrad, I stayed at the plant all the time. People caught a few hours of sleep where they could,  and then went to back to work.

While we were in Stalingrad my mother fell seriously ill – she had breast cancer. She had  surgery and stayed in hospital for a whole month.  We couldn’t leave without her, and the Germans were actually in town by then. I got a phone call from the district committee. They told me that the last train was leaving and I had to go. We had just got on this train when a terrible bombardment started and the crossing was destroyed. We had to get out on our own. Men started making rafts. There was terrible panic. The Volga was on fire, people were trying to clutch at the barges; they fell into the water, drowned and couldn’t help each other. It was a terrible sight. Dad went to make rafts with other men and took our suitcases with him. Then he came back to pick up mamma and me. But when we got to the Volga  it turned out that our raft had already left – and with it our possessions. Somehow we got across the river on a boat. They usually bombed at dawn and we had to hide under the trees. I remember lying under a tree that was hit by a splinter of a bomb.

We went on and had to cross the Akhtuba River. Someone took us across  on a boat. We crossed the river and saw a bus on the bank. We already knew about the extermination of the Jews and mobile gas chambers, and this bus looked like a mobile gas chamber to us. We heard a shot and shouts in Russian.  We decided that they were Germans and that we were in the occupied area. I promptly tore up my Komsomol membership card, threw it into the river and then jumped into the river myself. I couldn’t swim and decided to drown myself. But in the water I felt someone grabbing me. I turned back and saw my mamma. She said to me: “What are you doing? Did you think about me?” At that moment we saw a military unit. I ran to them. They were in uniforms and their commanding officer didn’t speak Russian well. I couldn’t believe they were the national army. He found a Jew in his unit who spoke Yiddish to me. I only believed then that they were our soldiers. We hadn’t seen bread or any other food for three days. The soldiers gave us some food and proceeded on their way to Stalingrad. We went on – we walked and then rode some horses and eventually came to Leninsk, a district center. We were starving. I saw a storage facility where soldiers were loading tomatoes into boxes. I came by and stretched out my hand to them. I said nothing. A soldier looked at me and asked “Where?”  He gave me a skirtful of tomatoes and I took these tomatoes to my mamma.

We received our evacuation papers, they put us on a train, and we went on. We went to Frunze, the capital of Kirghizia because all our relatives were there. They had left Stalingrad long before us.

When we arrived in Frunze, all our relatives were living in a big room in a village house with a dirt floor. They all worked on the construction of the Voroshylovskaya hydropower station. Solomon’s wife was a cashier in the canteen. She brought us noodles, and this was what we ate.  When we entered the house I saw a big pot with cold noodles in it. I started eating it, saying not a word to anyone. My aunts were standing around me crying. We stayed with them. I worked as telephone operator, but I could only work at night because we didn’t have any clothes. At night my aunts dressed me in all clothes they had, as nights were cold there. I was the only one of us to work. My father was ill by then. The Commissar of the construction site was Jewish, and he found out that I was a Jew when he looked through my papers.  He asked me to work as his assistant manager. I told him that I couldn’t work during the day, as I didn’t have any clothes. He said  they would find me something, and they gave me a jacket, a skirt and a shawl. So I started working there. Life became easier, as I was paid more and I could have meals at the canteen for non-manual laborers.

In 1943 mamma insisted that I go to Kzyl-Orda, where my University had been transferred.  I only realized much later on that mamma was very ill and didn’t want me there when she died.

I got to Kzyl-Orda on  November 7. There was a celebration  for the liberation of Kiev. We danced and enjoyed ourselves. As for me, I danced a little and then, all of a sudden, I felt unwell. I didn’t know what was the matter – but, at that very moment, my  mother was dying. I didn’t know anything; the family didn’t want to let me know. Mamma was afraid that I would quit the Institute and would have no education.  Three months later, I went to Frunze and only then learned that mamma had died. I went to Kzyl-Orda with my Dad to go back to Kiev together. But I was not allowed to take him to Kiev. He stayed in Kzyl-Orda, and I went back to Kiev along with the University. We went back on a freight train in closed rail cars. They only opened them at some stations for us to go to the toilet and wash ourselves. It was a long trip – over three weeks.

We arrived on  May 8, 1944. There was another raid that day, as the Germans continued their air raids in Kiev for a while. They put us in some hostel with no lights, water or sewerage. Our apartment in Pushkinskaya street was occupied by other people. I went to court to get the apartment back, and it took me three years to do so.

After the War

I studied in the University until 1945. During this time I had a problem with one lecturer who had stayed in Kiev during the occupation. He and a monitor attended my teaching test. Before mine, they had monitored another teaching test by a Russian student.  Later, during the review of these tests, this lecturer attributed all my successful points to that Russian girl and all her faults – to me. He gave her an excellent mark. As for me, he couldn’t make up his mind. Then I told him that this was wrong, and that he was treating me unfairly because I was a Jew. Some time later he was expelled from the University. It turned out that he had collaborated with the fascists during the occupation.
After graduation from the University I got a job as Dean of the Faculty at the Pedagogical Institute. My father returned from evacuation with his second wife. He lived at her place and I rented a room with neighbors. After we got electricity in our apartment, the owner was very concerned about energy saving. It took quite awhile to prepare for my lectures, so my neighbors suggested that I prepare my classes in the kitchen. [To save energy in the rest of the house; the kitchen would be warmer.]

I wanted to become a Party member, and the former Rector of our University gave me a recommendation letter. But I had to go through the district committee, and when I applied there they refused to admit me. They told me  I was not supposed to have left Stalingrad – I was to have stayed and helped our army.  This was nonsense, but, still, they didn’t admit me into the Party.

In the early fifties, at the time of the campaign against «cosmopolitans» and the ”Doctors’ Plot”,1 I was fired. The reason they gave was “staff reduction”,  although there was no reduction. It took me almost a year to find a job. My father helped me a great deal during this period. Jews could hardly get work then, especially as teachers. An acquaintance of mine helped me to find a job at an evening school. She hired me when she was substituting for her boss who was on vacation. If he had been there, I wouldn’t have got a job. I worked at that school until I retired.

My personal life was not easy. I had known Iosiph Yankevich before the war. He was a Jew and came from an ordinary family that was poor but generous. His parents were very good, working class people. They always lived in Kiev. His father worked at a factory, and his mother was a housewife. They were not religious, but they celebrated the holidays. When we met, they were already very old, but they always tried to help us.  Iosiph  was a worker and later was promoted to work for the Komsomol League. When I was at school he was the full-time secretary of our Komsomol organization. I had liked him even then, but there could be nothing between us as I was just a schoolgirl and he was 10 years older. During the war the authorities wanted Iosiph to stay in Kiev and do underground work. But he went into the army.
Iosiph was the first person I met after I returned from evacuation.  He was a translator; he translated Russian and foreign classical writers into Ukrainian.  He was director of the Publishing House “Molod” (“Youth”). I helped him with this work, and we published collections of our translations. I fell in love with him, but we were just friends for quite a while. Iosiph was married at the time and had a son, and I couldn’t even think about anything but friendship between us.  But still…. Iosiph fell in love with me, too, and we lived in a common law marriage for 10 years.  His wife died from cancer, and I helped them and took care of her during her illness. When we were going to get married officially, Iosiph suddenly died from heart attack, and I was left alone. For many years I couldn’t even think of getting married again, because I loved him so.

I met my second husband at a resort in Pheodosia when I was 60 and already retired. He was a Jew – Mark Mikhailovich Ostrovskiy  – a very kind and intelligent man. I had a very good 12 years with him, but all my life I loved Iosiph. Mark died and I have lived alone since then. All my relatives died before the war –  my grandmother  and both grandfathers. My father, Ovsei Levenberg, died in 1958. Mamma’s sisters died, too. Only Shyfra is still alive; she is 96 now.  She lives in Moscow and sometimes I talk with her on the phone.

Alexandr Marcus, the grandson of mamma’s sister Inda, lives in Israel. He is a famous mathematician. He couldn’t defend his doctoral thesis when the Soviets were in power because he was a Jew, but a theorem was given his name at that time. For many years he couldn’t get permission to immigrate to Israel. Finally they left ten years ago. He had invitation from Haifa University and from Beer Sheva University. When they arrived at Beer Sheva they saw a poster that said “Welcome, Professor Marcus!”. He is published all over the world and now he lectures in America.  My only other relatives are Svetlana and Valeriy, Solomon’s children (he died during the war). Svetlana is 63 and Valeriy is 65. They are very good to me and they help me.

I have no children. 

Iosiph Dinkevich’s son often calls and comes to see me. He remembers how much I loved his father and he treats me well. We go to the cemetery to Iosiph’s grave together. But the daughter of Mark, my second husband, left for Israel after his death and didn’t even say “Good-bye” to me. Mark and I never wanted to emigrate and that was one of the reasons why she hated me openly.
I never was in Israel, though I certainly would like very much to  see that country. I don’t think I ever will, though.  To go there you need money and health, and unfortunately I don’t have either.

I have been an atheist all my life.  I can’t call myself a believer but I try to observe the Jewish traditions whenever I can. I celebrate Pesach – I always have matzo, and I fast on Yom Kippur. I also celebrate Hanukkah and Purim. Hesed, the Jewish center, has supported this a lot, helping older Jewish people to regain the kind of Jewish way of life that they couldn’t afford during the Soviet regime. Hesed provides assistance, and it feels good to get support at this difficult time. I receive Jewish newspapers published in Kiev, and I am very happy about the Jewish communities, cultural centers, and Jewish children's and young people's organizations existing now in Kiev. It’s a pity that we didn’t have any of these earlier.
Thank you for listening to the story of my life.

Gizella Eva Kosciss
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: November 2004

Frau Kocsiss hatte über ESRA 1 um ein Interview gebeten, denn sie sucht verzweifelt Informationen über das Schicksal ihrer Wiener jüdischen Familie und hofft, auf diesem Weg eventuell Überlebende zu finden.

Sie selber war während des Holocaust ein Kind und nach dem Holocaust für Jahrzehnte im kommunistischen Rumänien eingesperrt, wo es ihr nicht möglich war, viel zu recherchieren.

Als ich sie das erste Mal besuchte, sah ich eine ältere Dame mit weißen Haaren sich aus einem Fenster des Hauses der von mir gesuchten Adresse lehnen, von der ich aber sicher war, dass sie es nicht sein kann, denn ihr Arm war liebevoll um einen Pitbullterrier gelegt.

Ich hatte mich geirrt, sie war es! Der Hund, ein Geschenk ihres Sohnes, wurde sicherheitshalber weggesperrt, was mir, obwohl ich eine große Hundeliebhaberin bin, ganz recht war.

Frau Kocsiss muss mit wenig Geld auskommen, und sie macht auf mich den Eindruck, dass es nur wenige Momente des Glücks in ihrem Leben gab und gibt.

Frau Kocsiss starb im Dezember 2005.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Meine gesamte Familie mütterlicherseits stammte aus Galizien, das ein Teil des großen Königreichs Österreich-Ungarn war. Heute gehört dieser Teil Galiziens, wo meine Familie lebte, größtenteils zur Ukraine. Mein Großvater Bernhard Brück, sein jüdischer Vorname war Berl, wurde am 6. September 1856 in Lemberg [heute Ukraine] geboren.

Sein Vater war Mendel Brück aus Stanislau [heute Ukraine] und seine Mutter Bina, war eine geborene Umarla.

Meine Großmutter Amalia, die am 20. Mai 1860 in Stanislau geboren wurde, soll als junge Frau wunderschön gewesen sein, auch im Alter war sie noch schön. Sie war die Tochter von  Rifke Malke und Seliger Rost. 

Mein Großvater war Eisenbahnbediensteter und musste durch seinen Beruf von Ort zu Ort ziehen. Dadurch wurden alle sechs Kinder der Großeltern an verschiedenen Orten geboren.

Tante Sabina, Bina oder Binka, wie wir sie nannten, wurde am 24. Dezember 1889 in Dolina [heute Ukraine] geboren. Sie war das älteste Kind der Geschwister und auch so schön wie die Großmutter. Als junge Frau besuchte sie in Stanislau das Konservatorium.

Wahrscheinlich lernte sie schon als Kind Klavier spielen, denn alle Geschwister spielten ein Instrument. Bevor sie heiratete, verdiente sie sich etwas Geld, indem sie in Stanislau Stummfilme im Kino musikalisch begleitete.

Sie saß, unsichtbar für das Publikum, neben der Leinwand und spielte passende Melodien. Sie liebte die klassische Musik und spielte wunderschön. Ich durfte es viel später, als ich ein kleines Kind war, in Wien erleben. Tante Bina heiratete in Stanislau den Baron Samuel Halpern, einen Rechtsanwalt aus Striy, der am 25. Februar 1886 in Striy geboren wurde.

Der Onkel Samuel war ein sehr reicher Mann, ihm gehörte halb Striy: Wälder, Felder und Häuser und der Kaiser Franz Josef adelte ihn, weil er im 1. Weltkrieg die k. u. k. Truppen großzügig mit Waren belieferte. Sie bekamen zwei Kinder.

Am 14. Dezember 1914 wurde meine Cousine Selma geboren. Ich weiß nicht, ob sie bereits in Wien oder noch in Stanislau geboren wurde. Am 10. Dezember 1922 wurde in Wien mein Cousin Daniel geboren. Selma war 17 Jahre älter als ich und Daniel war neun Jahre älter als ich.

Mein Onkel Max Brück wurde am 20. Mai 1892 in Stanislau geboren. Er wurde Schriftsetzer und heiratete Esther, geborene Kittner, die am 21. Juni 1902 geboren wurde. Ich weiß, dass mein Onkel in Wien, in der Mariahilferstrasse, in der Druckerei ‚Wassermann’ als Schriftsetzer arbeitete. Er war ein sehr engagierter Sozialdemokrat.

Ab 1936 wohnte der Onkel Max im 16. Bezirk, in der Haberlgasse 22 Tür 8. Vielleicht hat er erst so spät geheiratet, denn davor hatte er noch dieselbe Wohnadresse wie die Großeltern.  Am 14. Mai 1935 wurde mein Cousin Marek geboren. Mein Onkel wurde 1938 von den Nazis verhaftet, eingesperrt und aus Österreich ausgewiesen.

Ich vermute, er hatte 1920 nicht für Österreich optiert und war polnischer Staatsbürger. Vier Jahre verbrachte er dann mit seiner Familie in Olmütz [Olomouc: heute Tschechien]. Wovon sie lebten, weiß ich nicht, ich weiß aber, dass am 4. Juli 1942 die Olmützer Juden nach Theresienstadt 2 deportiert wurden. Mein Onkel und seine Familie waren dabei. Von Theresienstadt wurden alle drei am 14. Juli 1942 mit dem Transport ‚AAX’ nach Maly Trostinec 3 deportiert und ermordet.

Mein Onkel Hermann Brück wurde am 13. April 1897 in Lubaczow [heute Polen], das liegt heute an der polnisch-ukrainischen Grenze, geboren. Er war mit Tante Anna, einer Nichtjüdin, verheiratet. Onkel Hermann besaß in Wien und in Allensteig einen Autofuhrhof mit mehreren Autos. Allensteig ist ein Ort in Niederösterreich.

Onkel Wilhelm Brück wurde am 19. März 1895 in Podvoloczyska, in der heutigen Ukraine, geboren. Onkel Wilhelm hatte in Wien an der Universität einige Semester Medizin studiert, man erzählte zwei oder drei Jahre. Warum er nicht sein Studium beendete, weiß ich nicht. Er trat zum Christentum über und heiratete Olga, eine  Nichtjüdin. Wann das war, weiß ich nicht. Sie hatten keine Kinder. Onkel Wilhelm arbeitete in Wien als Vertreter, aber für welche Firma, weiß ich nicht.

Es gab noch einen Bruder meiner Mutter, den ich nie kennen gelernt habe. Er hieß Josef Brück, wanderte Anfang der 1920er-Jahre nach Amerika aus und arbeitete in New York in der Kosmetik-Branche. Zwischen meiner Mutter und ihm bestand Briefkontakt vor dem Krieg, und ich weiß, er war verheiratet und hatte zwei Kinder, Frederik und Boita. Er soll sogar promoviert und Erfindungen gemacht haben. Nach dem Krieg versuchte meine Mutter ihn zu finden, leider ergebnislos.

Meine Mutter, Sara Gizella Kocsiss, geborene Brück, wurde am 18. August 1902 in Lawoczne, in Galizien, heute liegt der Ort in der Ukraine, geboren. Sie war die Jüngste der Geschwister.  Meine Mutter war gerade zwölf Jahre als die Familie 1914, nach Ausbruch des 1. Weltkrieges, aus Galizien floh.

Da der Großvater bei der Bahn arbeitete, bekam er einen Waggon, und die Familie konnte den Hausrat mitnehmen. In Wien angekommen, lebten sie zuerst zusammen in der Kreuzgasse, im 18. Bezirk. Dann zogen sie, die unverheirateten Brüder Hermann und Wilhelm und meine Mutter mit den Eltern zusammen in eine große Wohnung, in der Leitermayergassse 6, Tür 4. Nachdem ich Jahrzehnte später mit meiner Mutter die Wohnung noch einmal anschauen wollte, wurde uns von den Mietern die Tür vor der Nase zugeschlagen.

Ich kannte diese Wohnung, denn ich war bis 1938 sehr oft mit meiner Mutter bei den Großeltern, Onkel, meiner Tante und ihren Kindern Selma und Daniel in Wien zu Besuch. In dieser Zeit wohnten auch wir dort. Die Familie war religiös, sie hielten die hohen Feiertage, gingen in den Tempel, und meine Mutter erzählte auch, dass mein Vater und ihre Brüder zu Hause beteten und Kerzen gezündet wurden. Meine Großmutter war sehr beliebt, alle erzählten davon, dass sie, wenn sie zum Einkaufen ging, mit vielen Leuten plauderte und oft gegrüßt wurde.

Tante Bina und Onkel Samuel hatten eine Wohnung im 9. Bezirk, in der Borschkegasse 17 Tür 18. Ich war nie dort zu Besuch, denn sie kamen immer, wenn wir in Wien waren, zu den Großeltern.

Onkel Samuel arbeitete als Rechtsanwalt und Tante Bina hatte ein großes Textilgeschäft in der Wipplinger Straße Nummer 25. Wenn wir in Wien waren, besuchten wir die Tante auch in ihrem Geschäft. Ich weiß, dass auch diese Familie religiös war, denn wenn sie zu Besuch zu den Großeltern kamen, sagten sie oft, sie kämen gerade aus dem Tempel.

Meine Mutter besuchte in Wien die Bürgerschule und die Handelsschule und erlebte schon damals den Antisemitismus. Sie war sehr hübsch und es gab viele neidische Kinder, die ständig ‚Jüdin, Jüdin, Jüdin...’ hinter ihr herriefen. Meine Onkel erzählten oft, dass auch sie sehr unter dem Antisemitismus gelitten hätten.

Meine Mutter war sehr fleißig, und die Lehrer waren nett zu ihr. Ein Lehrer schrieb einmal in ihr Heft, sie wäre die beste Tänzerin der Klasse 2 e. Er war der Besitzer der Handelsschule Alina und unterrichtete die Jugendlichen auch. Aber ein Professor sagte einmal zu meiner Mutter: ‚Schade, dass du eine Jüdin bist.’ Sie antwortete: ‚Für mich ist das sehr schön, ich freue mich, dass ich Jüdin bin.’

Da meine Mutter genauso gut wie ihre Schwester Bina, Klavier spielte, nehme ich an, sie besuchte in Wien das Konservatorium. Nach dem Besuch der Handelsschule wurde sie Büroangestellte in der Staubsaugerfirma ‚Lux’ im 1. Bezirk, im Stock am Eisen.

Mein Vater hieß Dr. Josef Kocsiss. Er wurde am 5. März 1903 in Borod [heute Rumänien], das ist eine kleine Stadt in der Nähe von Oradea, geboren. Die Familie meines Vaters stammte aus der ungarischstämmigen Minderheit in Rumänien. Wo genau sich meine Eltern kennen lernten, weiß ich nicht.

Mein Vater studierte an der Universität Wien Medizin und warb, ich glaube, fünf oder sechs Jahre um meine Mutter. Wie schon gesagt, sie war wunderschön, hatte natürlich viele Bewerber, und sicher war ein Problem, dass mein Vater nicht jüdisch war, denn weder seine Familie war von der Wahl begeistert, noch ihre Familie.

Aber die Liebe siegte und am 3. Januar 1929, mein Vater hatte gerade die Universität erfolgreich beendet, heirateten meine Eltern in Wien. Wo sie heirateten, weiß ich nicht.

Auch Onkel Hermann und Onkel Wilhelm Brück heirateten nichtjüdische Ehefrauen. Onkel Wilhelm trat sogar zum christlichen Glauben über, aber ich weiß nicht, wann das war und ob die Großeltern noch lebten. Die Familie Brück in Wien und die Familie Kocsiss in Alesd [Rumänien], dort besaß die Familie meines Vaters Apotheken, waren nicht gerade befreundet. Die Eltern meines Vaters gehörten zum ungarischen Adel und die Eltern meiner Mutter waren Juden.

Nach der Heirat wohnten meine Eltern kurzfristig in der Leitermayergasse bei meinen Großeltern, aber mein Vater wollte zurück nach Rumänien, denn das war seine Heimat.
Er hatte einen Onkel, der war Minister, und er fuhr zu ihm nach Bukarest, als er sein Studium beendet hatte.

Also wohin willst du, fragte ihn der Onkel?’ Mein Vater kam aus Siebenbürgen und dort sprach man deutsch und ungarisch, und dahin wollte er zurück. In Anina-Steyerdorf sprach man nur deutsch.

Dort bekam mein Vater seinen ersten Posten als Gemeindearzt. In dem Ort gab es Theater, Bergbau, eine Dampfmühle, eine Zementfabrik und eine Fabrik zur Herstellung für Slibowitz und Obstkonserven. Dort wurde ich am 17. Juli 1931 geboren. Anlässlich meiner Geburt kam die Familie aus Wien zu Besuch.

• Meine Kindheit

Zweimal im Jahr fuhr meine Mutter mit mir zu ihrer Familie nach Wien. Ich fühlte mich wunderbar in Wien, ich liebte die Großeltern, bekam Geschenke, wir gingen spazieren und ich bewunderte die großen Häuser. Wir machten viele Ausflüge, zum Beispiel auf den Kobenzl. Zu Hause aßen wir zusammen, die Erwachsenen unterhielten sich, und es wurde oft musiziert.

Bei den Großeltern stand ein Flügel, meine Tante Bina und meine Mutter spielten vierhändig Klavier, und der Onkel Wilhelm spielte Geige. Das war sehr schön; alle waren sehr lieb zu mir. Auch die Großeltern von Selma und Daniel kamen aus Striy zu Besuch nach Wien. Der Großvater war ein richtiger Herr, kam immer mit dem Fiaker, und sie wohnten nur in vornehmen Hotels.
 
Fünf Jahre lebten wir in Alina- Steyerdorf bis es einem Nazi Arzt [Anm.: In den 1930er-Jahren war der Aufstieg der pronazistischen ‚Eisernen Garde’ dunkle Schatten auf die Sicherheit der rumänischen Juden] einfiel, den Posten meines Vaters haben zu wollen.

Viele Einwohner unterschrieben daraufhin eine Petition und schickten sie nach Bukarest mit der Bitte, meinen Vater weiter als Arzt in Anina-Steyerdorf praktizieren zu lassen - leider umsonst. Wir übersiedelten in das Dorf Birliste, das an der ungarisch-rumänischen Grenze liegt. Dort musste meine Mutter die rumänische und die ungarische Sprache lernen, denn dort sprachen die Leute kein deutsch.

Mein Vater wäre gern mit uns in die Stadt Oradea [Rumänien] gezogen. Vor dem Holocaust lebten in Oradea ungefähr 30.000 Juden, das war ein Drittel der Bevölkerung. Nach dem 1. Weltkrieg trat Ungarn Oradea an Rumänien ab. Diese Stadt wäre damals bestimmt gut für uns gewesen, aber das erlaubten die Behörden nicht.

In Birliste kam ich 1937 in die erste Klasse und verbrachte dort die ersten Schuljahre. Ich war nicht das einzige jüdische Kind in der Klasse, aber wir wurden von den anderen Kindern diskriminiert, beschimpft und ausgelacht. Ich war außerdem die schlechteste Schülerin in rumänischer und ungarischer Sprache.

Die Beschimpfungen der anderen Kinder waren für mich sehr schwer zu verstehen, denn ich verstand nicht, was an mir anders sein sollte, als an den anderen Kindern. Ich fragte meine Eltern, aber sie sagten, das werde schon besser werden, und bald würde ich sowieso in eine andere Schule gehen. So vergaßen sie mich irgendwie, und ich fühlte mich sehr allein. Puppen und Teddybären waren meine engsten Vertrauten - seit meiner frühesten Kindheit war das so.

• Während des Krieges

Es ging so weiter, wir flüchteten von einem Ort zum anderen. Der nächste Ort war Detta. Dort blieben wir wieder nur zwei Jahre, und danach zogen wir nach Csefa. Da blieben wir ungefähr zwei, drei Monate und ich besuchte gar keine Schule. Danach zogen wir nach Urvind.

In Urvind blieben wir bis 1943. Ab dem Jahr 1942 mussten meine Mutter und ich den gelben Stern tragen, und es war eine sehr gefährliche Situation. Einerseits waren wir etwas geschützt durch meinen nichtjüdischen Vater, andererseits stark gefährdet.

Zum Beispiel hatten meine Eltern ein Dienstmädchen, dass zur ungarischen Gendarmerie, die Ungarn hatten gemeinsam mit den Deutschen Siebenbürgen besetzt, ging und sagte: ‚Hier sind noch Juden!’

Und sie fragten:

‚Wer sind diese Juden?’ Und sie antwortete: ‚Die Frau von dem Doktor und seine Tochter.’                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            Der Gendarm kam, sprach mit meinem Vater, aber wir durften dort bleiben, geschützt durch meinen Vater.

Von Urvind schickten meine Eltern Pakete an Tante Bina und Onkel Wilhelm nach Jugoslawien, in ein Lager, in der Nähe von Novy Sad.

Was meine Cousine Selma nach der Matura studierte, weiß ich nicht, aber der Daniel ging 1938 noch in die Schule. Selma verließ Wien im Jahre 1936, um zu ihren Großeltern nach Striy zu fahren.

Wie meine Tante Bina und mein Onkel Wilhelm nach Jugoslawien kamen, weiß ich nicht. Mein Großvater, meine Onkel Wilhelm und Hermann, Tante Bina und Daniel wohnten, nachdem die Wohnungen in der Leitermayergasse und Borschkegasse arisiert worden waren, zusammen im 8. Bezirk, in der Skodagasse 9. Onkel Samuel war nach Striy zu seiner Tochter gefahren. Auch von ihm hörten wir nie wieder.

Am 19. März 1939 stürzte mein Großvater, alt und krank, aus dem Fenster im dritten Stock. Mir wurde erzählt, er sei vom dritten Stock hinausgestoßen worden. Begraben ist er auf dem Zentralfriedhof im Grab meiner Großmutter, die am 29. Juli 1936 gestorben war und das alles nicht mehr miterleben musste. 

Meine Tante Bina wohnte bis zum 22. Dezember 1939 im 2. Bezirk, in der großen Schiffgasse 18, Tür 12. Daniel ist offiziell, so steht es in den Papieren, am 18. August 1939 nach Palästina abgemeldet. Er war auf einem Schiff mit vielen anderen Kindern und meine Mutter erzählte, er habe noch geschrieben, aber dann riss die Verbindung für immer ab. Das quält mich bis heute, es wird mich mein ganzes Leben nicht mehr loslassen.

Wann und wo starb Daniel oder ist er noch irgendwo auf dieser Welt? Meine Tante Bina ist am 22. Dezember 1939 nach Rumänien abgemeldet. Wie kam sie nach Jugoslawien? Tante Bina und Onkel Wilhelm waren zusammen in diesem Lager bei Novy Sad, meine Eltern schickten Pakete, und mein Vater wollte sie herausholen.

Er fuhr mit dem Auto, das war nicht ungefährlich, nach Jugoslawien, war sogar einige Tage eingesperrt, aber er kam zu spät. Tante Bina wurde mit den anderen Gefangenen zur Donau geführt, erschossen und in die Donau geworfen. Onkel Wilhelm konnte fliehen, er schwamm in der Donau und versteckte sich dann in einer Kirche.

Das muss schon 1944 gewesen sein, denn er wurde von den Amerikanern gerettet. So erzählte man in der Familie. Seine Frau Olga hatte auf ihn in Wien gewartet. Wilhelm starb 1962 in Wien, Olga 1994.

In Urvind begegnete ich meinem Onkel Hermann, der mit seiner nichtjüdischen Frau Anna zu uns kam und sich bei uns versteckte. Tante Anna war schwanger. Nach einigen Monaten flohen sie, mit Hilfe meines Vaters nach Bukarest, und Tante Anna bekam eine Tochter mit dem Namen Maria.

Als faschistische Truppen nach Urvind kamen und die Juden deportiert wurden, verkleidete meine Mutter sich als Zigeunerin. Mein Vater schnitt mir schnell meine Zöpfe ab und zog mich als Burschen an - nun hieß ich Dimitru. Mein Vater fuhr mit uns bis zur damaligen Grenze nach Rumänien, und dann flüchteten meine Mutter und ich durch Felder in das nächste Dorf.

In diesem Dorf hatte mein Vater einer Bauernfamilie Geld gegeben, damit sie uns versteckten. Ich konnte das Ganze nicht verstehen, meine Eltern redeten wenig mit mir über die schreckliche Situation. Sie erklärten nur immer, was ich gerade in dem Moment tun musste. Ich hatte große Angst vor fremden Leuten, denn ich hatte begriffen, dass es um unser Leben ging, und nur mit meinen Eltern fühlte ich mich sicher.

Mein Vater fuhr wieder zurück nach Urvind und praktizierte weiter als Arzt. Oft war auch er in Gefahr, denn die Faschisten wollten von ihm wissen, wo seine Frau und sein Kind geblieben waren. 

Tagsüber versteckten wir uns im Stall, nachts durften wir im Haus übernachten. Wir haben gefroren, wurden krank und bekamen Läuse. Als faschistische Truppen auch dort durch die Dörfer streiften und Juden suchten, flüchteten wir wieder über die Grenze nach Urvind zu meinem Vater. Dort versteckte uns ein Pfarrer.

Zuerst wollte mein Vater, um uns zu retten, ein Spital für Typhuskranke eröffnen, weil er hoffte, dass die Faschisten sich so sehr vor der Krankheit fürchten, dass sie das Krankenhaus nicht betreten und uns nicht finden würden. Aber er befürchtete, man könne darauf kommen, und dann wären wir alle ermordet worden.

Beim Pfarrer im Stall  lag ich im Schweinetrog, das Futter der Tiere über mir. Meine Mutter versteckte sich auf dem Heuboden, aber da sie allergisch auf das Heu reagierte, verlor sie sogar das Bewusstsein. Wir mussten ganz still sein, und wenn die Tiere mehr gefressen hätten als sie gefressen haben, wäre ich entdeckt worden. Essen besorgte mein Vater für uns.

Vor den russischen Truppen, die uns gemeinsam mit den rumänischen Truppen befreiten, denn 1944 wurde der seit 1940 herrschende General Ion Antonescu, der eine faschistische Diktatur in Rumänien errichtet hatte, durch König Michael gestürzt, und der unterstützte die Alliierten gegen Nazideutschland. Die russischen Truppen waren wilde Kaukasen, und die rumänischen Truppen befreiten uns zwar von den Deutschen, aber sie plünderten, raubten und vergewaltigten die Frauen. So mussten wir in die Dörfer fliehen.

Dann fuhren wir nach Alesd, denn dort lebte die Familie meines Vaters. Einige Zeit praktizierte mein Vater dort als Arzt. Mein Großvater väterlicherseits hieß Bela. Er wurde ungefähr 1870 geboren. Er besaß eine Apotheke in Alesd und starb 1943. Meine Großmutter Ilona, die auch ungefähr 1870 geboren wurde, starb bereits in den 1930er-Jahren. Ich erinnere mich, dass diese Großeltern nie besonders freundlich zu uns waren. Sie ließen es uns spüren, dass wir Juden waren. Sie waren nie warmherzig zu mir, sie waren kalt und taten nur das, was getan werden musste, nie mehr. Auch meine Tanten und mein Onkel waren zurückhaltend und nie herzlich.

• Nach dem Krieg

Von 1950 bis zu seiner Pensionierung arbeitete mein Vater als Arzt in Oradea. Ich ging wieder in die Schule, war aber kein normales Kind. Ich war schwer belastet, hatte meine ganze Familie verloren und das Vertrauen in die Menschen. Juden gab es in meiner Umgebung überhaupt keine, und der Antisemitismus lag immer in der Luft. Meine Mutter trug nur noch schwarze Sachen, sie trauerte und weinte sehr viel. Mein Vater war immer auf unserer Seite.

Rumänien wurde ein kommunistisches Land, und wir konnten nicht nach Wien zu meinen Onkeln Wilhelm und Hermann fahren, beide hatten den Holocaust überlebt. Meine Mutter wäre natürlich sehr gern nach Wien gefahren, aber für meinen Vater war Siebenbürgen seine Heimat, obwohl wir es nicht leicht hatten.

Mein Vater gehörte der ungarischen Minderheit an, und meine Mutter und ich waren Juden. Er arbeitete als einfacher Arzt, es gab für ihn kein Weiterkommen, etwa als Oberarzt oder so etwas. Wir hatten in diesem Land keine Zukunft. Ab 1929 schrieb mein Vater ein Tagebuch, ich möchte das aus dem Ungarischen ins Deutsche übersetzen lassen.

Ich hatte nach der Matura eine Art Krankenschwesterausbildung. Das war eine Ausbildung nach russischem Vorbild. Ich arbeitete mit Kindern und mit alten Leuten, Familienkreis wurde das genannt. Ich war die Verbindung zwischen den Familien und dem Hausarzt. Ich konnte Blutdruck messen, Blut abnehmen und Injektionen geben. Auch für die Toten war ich verantwortlich. Wenn der Arzt gerufen wurde, ging ich mit.

Ich war immer allein, aber dann begann ich zu malen. Das war wunderbar für mich, denn ich konnte mich in der Kunst ausleben. Das war wie eine Therapie. Ich bekam auch Kontakt mit anderen Hobby Künstlern und hatte sogar Ausstellungen. Im Jahre 1956, ich war 24 Jahre alt, heiratete ich das erste Mal. Mein Vater sagte, ich sei alt genug, es sei an der Zeit und gut für mich.

Meinen ersten Mann, Alexander Denes, habe ich nie geliebt. Trotzdem heiratete ich ihn, denn mein Vater war überzeugt, Alexander sei ein anständiger Mensch. Er war kein Antisemit, seine Familie waren auch keine Antisemiten, aber er war trotzdem nicht angenehm, denn er sprach wenig, er las wenig, und wir passten nicht zusammen. Mein Sohn Josef wurde 1957 geboren.

Ich arbeitete, und meine Mutter passte auf das Kind auf. Dann ließ ich mich von meinem Mann scheiden und heiratete noch einmal. Dieser Mann, ich möchte seinen Namen nicht nennen, war auch ein wenig künstlerisch, aber er hatte keinen Charakter. Mit dem konnte ich auch nicht leben. Ich kann nur mit Liebe und mit Güte leben, und wenn es nicht geht, trenne ich mich.

Meinen dritten Mann heiratete ich 1970. Alexander Bakos wurde 1929 in Oradea geboren und war Kaderleiter. Zehn Jahre waren wir zusammen, bis 1980. Aus dieser Ehe ging mein zweiter Sohn Attila Bakos hervor, der 1974 in Oradea geboren wurde.

Im Jahre 1978 starb mein Vater in Oradea und vier Jahre später, meine Mutter war 80 Jahre alt, sagte sie: ‚Jetzt haben wir nicht hier nichts mehr zu suchen, ich will nach Hause zu meinen Eltern.’ Sie beantragte ein Touristenvisum und flüchtete nach Wien; mit zwei Koffern mit  meinem älteren Sohn Josef und mit großer Hoffnung und Sehnsucht. Ich musste mit meinem jüngeren Sohn, der damals acht Jahre alt war, als Garantie, dass sie wieder zurückkommt, in Oradea bleiben.

Meine Mutter wurde in Wien nicht empfangen. ‚Ich bin doch nach Hause gekommen’, sagte sie, aber sie besaß keine österreichische Staatsbürgerschaft, sie hatte durch die Heirat mit meinen Vater ihre Staatsbürgerschaft verloren. Meine alte Mutter und mein Sohn verbrachten die erste Zeit im Flüchtlingslager Traiskirchen. 

Dann wurden sie nach Oberösterreich in ein Flüchtlingslager geschickt. Meine Mutter wollte so gern nach Wien. Sie schrieb an die  Kultusgemeinde und an andere Institutionen: ‚Ich bin jetzt hier, und ich will nach Wien kommen.’ Zwei Jahre lebten meine Mutter und mein Sohn im Flüchtlingslager, in dem sie oft  hörten, alle Rumänen und Juden seien Gauner. Dann wollte man meine Mutter sogar nach Rumänien zurück schicken, aber ihre alte Freundin aus Wiener Zeiten bezeugte, dass meine Mutter mit ihr zusammen in eine Schule in Wien gegangen ist.

Dank meiner Mutter durfte ich 1984 mit meinem Sohn nach Österreich ausreisen. Ich hatte mich bereits 1980 von meinem dritten Mann scheiden lassen und fuhr ins Burgenland. Niemand erkannte uns als Österreicher an. In Wien waren wir beim Rabbiner, aber so richtig helfen konnte auch er nicht.

Die Kultusgemeinde gab meiner Mutter aber Geld, damit sie sich die österreichische Staatsbürgerschaft kaufen konnte. Frau Kohn-Feuermann [Kohn-Feuermann, Anne [1913 – 1994], Sozialarbeiterin] war sehr nett zu uns und half uns bei vielen Problemen. Sie war ein besonderer Mensch.

Eine ehemalige Schulkollegin von mir aus Rumänien lebt in Wien. Sie fand einen Hausbesorgerposten mit einer Wohnung für mich und meine Familie. Die Wohnung war im 4. Bezirk, und wir zogen nach Wien. So begann mein Leben in Wien. Mein Sohn half mir bei meiner Arbeit und nach zwei Jahren bekam ich eine Arbeit im 6. Bezirk, im Altersheim am Loquaiplatz, und kurze Zeit später fanden wir eine  Wohnung in der Otto-Bauer-Gasse.

Meine Mutter fand das, was sie sich die ganzen Jahre erträumt hatte, nicht in Wien. Dennoch war sie zufrieden, weil sie wenigstens zum Grab ihrer Eltern gehen konnte und auch ihre letzte Ruhestätte in Wien, ihrer Heimat, finden würde. Die letzten Jahre, sie starb 1994, verbrachte sie im jüdischen Altersheim.

Auch ich besuchte mit meinen Söhnen, beide haben die Matura und Attila studiert und betreibt einen Handy-Shop, den Tempel in der Seitenstettengasse. Ich war nicht regelmäßig im Tempel, nur so ein wenig, weil ich mich nicht aufdrängen wollte. Jeder hat da seinen Sitz und ich fühlte mich sehr fremd. Bei ESRA war ich auch, weil man mir sagte, dort könne man alles erzählen und es werde einem geholfen.

ESRA hat mir auch geholfen. Aber weil ich 1938 nicht in Österreich lebte, habe ich auch keinen Anspruch auf eine Entschädigung für die Wohnungen und das Geschäft meiner Tante Bina. Ich hätte ja in Wien drei Wohnungen und das Geschäft in der Wipplinger Strasse Nummer 25. In dem Geschäft ist die Kathreinbank & CO und das Haus wurde an Radio Austria verkauft.

Aber sie haben keine Dokumente. Ich besitze eine Kopie des Kaufvertrags; die haben das Haus gekauft von ‚ohne Namen’! Solche Sachen gibt es. Ich lebe nur von meiner Pension, und es ist schlimm für mich zu wissen, dass meiner Familie der gesamte Besitz gestohlen wurde.

Mein dritter Mann Alexander, er ist der Vater meines Sohnes Attila, blieb mir die ganzen Jahre treu. Er ist 75 Jahre alt, Pensionist und besuchte uns in Wien. Er will hier bei mir bleiben, und wir müssen uns jetzt um alle Formalitäten kümmern.

Seit 30 Jahren sammle ich Steine. Ich war so einsam, hatte niemanden, und da schaute mich so ein Stein an und sagte mir, dass ich nicht allein sei, denn Steine haben Seelen und sie möchten den Menschen mit Liebe helfen. Oft kenne ich sie gar nicht, sie  haben Gesichter, und sie sagen mir, wer sie sind. Ich finde Mütter mit Kindern und Persönlichkeiten wie Dante oder Abraham.

Sie sind meine Freunde, durch sie finde ich zu Gott. In der Kabbala steht, dass auch Gott die Natur bewunderte. Ich habe schon Ausstellungen mit meinen Steinen gemacht, es klingt alles vielleicht etwas verrückt, aber wenn man die Steine sieht, versteht man mich.

Es wäre sicher schön, einmal nach Israel zu reisen und das Land zu bewundern. Aber ich muss immer an den Daniel denken, der ja nach Palästina abgemeldet war, wie das damals hieß, und vielleicht nie dort ankam. Sein Schicksal ist für mich eng mit dem Land Israel verbunden.

Daniel, seine Schwester Selma und mein Onkel Dr. Samuel Halpern sind spurlos verschwunden. Ich habe lange gesucht und keine Spur gefunden. Es tut mir sehr weh, dass niemand etwas weiß. Ich weiß, dass Daniel aus Wien zum 18. August 1939 nach Palästina abgemeldet wurde und ich habe gehört, dass er zusammen mit 500 anderen jüdischen Schulkindern mit einem Schiff, dessen Ziel Palästina sein sollte, in Wien, auf dem Donaukanal, auslief.

Es waren Menschen, die hier lebten, in dieser Stadt, und es gibt keine Spur mehr von ihnen. Es gibt kein Grab auf dieser Welt, auf dem ihr Name steht. Ich habe sehr viel getan, habe geforscht, habe ihre Namen in die großen Gedenkstätten des Holocaust eintragen lassen, denn sie sind immer mit mir und ich kann sie einfach nicht vergessen.

• Glossar

1 ESRA: 1994 gegründet, bemüht sich das psychosoziale Zentrum ESRA um die medizinische, therapeutische und sozialarbeiterische Versorgung von Opfern der Shoah und deren Angehörigen sowie um die Beratung und Betreuung von in Wien lebenden Juden; weiters bietet ESRA Integrationshilfen für jüdische Zuwanderer.

2 Theresienstadt [Terezin] : Ende des 18. Jahrhunderts gegründete Garnisonsstadt in der heutigen Tschechischen Republik, die während der Zeit des Nationalsozialismus zum Ghetto umfunktioniert wurde.

In Theresienstadt waren 140.000 Juden interniert, die meisten aus dem Protektorat Böhmen und Mähren, aber auch aus Mittel- und Westeuropa. Nur etwa 19,000 der Menschen, die in Theresienstadt waren, überlebten.

3 Maly Trostinec: Konzentrationslager in der Nähe von Minsk. In Maly Trostinec wurden Zehntausende Juden aus Weißrußland und anderen europäischen Ländern umgebracht. Von 9.000 Juden aus Österreich, die zwischen Mai und Oktober 1942 nach Maly Trostinec gebracht wurden, überlebten 17.

Maria Reidman
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhmyr Oksana
Date of interview: June 2002

My family backgrownd

Growing up

During the war

After the war

Glossary

My family backgrownd

I was born in Olevsk, a Jewish town, on 15th October 1922. It’s a picturesque town. It stands on both banks of the Ubat River, on the Pripyat tributary. The water in this river was red and soft and people came to rinse their laundry in it, even in winter. The banks of the river are steep and very beautiful. There was also a little ‘island of love’ in the river, where young people used to travel to on boats keeping it a secret from their parents. There were woods on the outskirts of town. The railroad crossing the town was a good opportunity for the development of the timber industry. Timber was mostly shipped to Germany by railroad. Trees were cut in strict accordance with the rules at that time. There was a big forestry in Olevsk. There were many wells in the town named after the people that had done the digging. If someone said, ‘Go fetch some water from the Leizer well!’, that meant to get water for cooking. Water from Mirrah’s well, on the other hand, was for washing. Tea again was cooked with water fetched from Ivan’s well. Ivan was a rich farmer. He had a big farm, garden and pastures. The water in his well was crystal clear and very tasty.

All Jewish towns were overpopulated at the time. People lived in wooden houses, and there was a fire every year. The center of the town was a little bit more spacious. Wealthier people lived there. In our neighborhood the houses were almost adjusted to each other. Farmers lived on the outskirts because they were afraid of fires. The market was a place of interest in Olevsk. Sunday was a very important day: People came to sell their products. The majority of the people was far from wealthy, but the Jewish community was there to support the needy families.

There were four synagogues in Olevsk: two Hasidic 1 ones and two others. My father and grandfather went to the Stolynskaya synagogue. There was one common synagogue for poor people. Another synagogue – a three-storied brick building – was built at the beginning of the 19th century for wealthier people living in the center of town. There were many Polish people in Olevsk, and they went to a nice cathedral. It was destroyed in 1932-33. A story was told in Olevsk that when they pulled down the cross and the bells the sound of it could be heard as far as Kapischi, almost 40 kilometers from Olevsk at the border with Belarus. The church survived the war. It was built in the 15th or 16th century on a hill and it compliments the town well. The priest of this church was on friendly terms with the Jews. It was a tradition in Olevsk to walk along the central street on Saturday. People came back from the synagogue, had lunch, left the dishes unwashed – it wasn’t allowed to wash dishes on Saturday – had a nap and then went out. Those who lived in the center were sitting on the porches looking at the passers-by. People were friendly in Olevsk. All disputes were resolved either by the rabbi or another respectable Jew.

My maternal great-grandfather’s name was Iosif Gelenrod. He came from Poland. He was born in the first half of the 19th century. He owned two mills, farmland and stores in Olevsk. But his manager whose name was Lerner, a Jew, robbed him very skillfully, and my great-grandfather had nothing to leave to his children. He got married to a very pretty young girl. Her name was Haya. She gave birth to three sons and six daughters. She died when she was in her late forties.

I only know about some of the children of my maternal great-grandmother. Boruh Gelenrod studied in cheder and was an educated man. He worked as a quality assurance specialist in the forestry in Olevsk. He became so good at his profession that he published a timber manual along with two German Jews. This was before the Revolution of 1917 2. Quality assurance specialists and other forestry employees were in the higher hierarchy in Olevsk – they had better earnings and supervised all work processes at the forestry. Boruh was born around 1865 and died after World War II at the age of about 90.
I also know a little about another brother of my grandmother. His name was Haim Gelenrod. My grandmother told me that he was an intelligent and famous man in Olevsk. People respected him so much that they turned to him to resolve their disputes.

My grandmother was born in Olevsk in 1868. Her maiden name was Tema Gelenrod. She married Peisah Roizberg from Medvedovo village [Zhytomir region]. His father was a wealthy man whereas my grandmother’s family was poor at that time.

My grandfather was born in Medvedovo in 1870. Medvedovo was a Polish village. The population was mostly Polish; there were only a few Ukrainians and even fewer Jews. My grandmother told me that everybody liked her father-in-law. His name was Yankel Roizberg, and he was a respectable man in his village. He had three daughters and one son, my grandfather. His children didn’t get any education because there was no cheder in the village. My great-grandfather was a cattle dealer and owned a small pub. My grandfather Peisah was in the business with his father. The Roizberg family wasn’t very religious. They didn’t follow the kashrut and didn’t pray at home every day. They only celebrated the most important holidays. They celebrated Sabbath, New Year, Pesach and Yom Kippur. They went to the synagogue in Omelcheno, the district town because there was no synagogue in Medvedovo. They followed the tradition to have separate dishes for dairy and meat products.

[My grandparents] had their wedding in Olevsk. My grandfather gave my grandmother a beautiful golden chain as a wedding present. During the famine [famine in Ukraine] 3 of 1933 she took it to the Torgsin 4 to buy some food. It was customary among the Jews to give golden and silver jewelry as well as silverware as wedding presents. It was inexpensive at that time, and everybody had silver spoons, forks and wineglasses. The wedding went as follows: there was the chuppah, and all relatives got together and went to the synagogue marching across town. The bride and the bridegroom headed the procession, followed by the other guests. The bride and bridegroom walked under the white canopy carried on four posts.

Within five years my grandmother gave birth to four children: three daughters and a son. Their names were Eta, Haya, Abram and Reizl, my mother. She was the youngest, born in 1896. When my mother was six weeks old her father died of anthrax. He was 26 years old, two years younger than my grandmother. My grandmother stayed in Medvedovo for some time because her father-in-law didn’t want to let her go. He was very attached to his grandchildren. My great-grandfather suffered so much after losing his only son. After a few years my grandmother announced that she was leaving for Olevsk, the place where she had grown up. Besides she needed to have her children taught by Jewish teachers. My father-in-law didn’t let her go, and she almost secretly took her children and moved to Olevsk. She had to provide for her family and became a vendor. I don’t know what she sold. She and the children lived in the house of her parents. Her father-in-law visited her once a year and brought lots of food products to support her. He died in 1913.

My grandmother went to the synagogue on Saturdays. She had an old siddur, a prayer book, and she was reluctant to leave it at the synagogue. She used to ask one of her grandchildren to carry it to the synagogue, and sometimes it was I who carried it. Then I went to school and became a Young Octobrist 5. I was told at school that there was no God and that we couldn’t go to the synagogue. So, when my grandmother asked me to carry the siddur my reply was, ‘A Young Octobrist can’t go there’. And the older children said that pioneers weren’t allowed to go to the synagogue. So, there was no one to help her. My mother was just looking at us and volunteered to help my grandmother, although she was not supposed to carry the siddur. She wrapped herself in a big shawl, hid the siddur underneath and carried it to the synagogue.

We loved to celebrate Chanukkah. It was a tradition that any visitor to the house was supposed to give some money to the children. 50 kopecks were a lot of money at that time. A month before the holiday we were looking for the brightest pieces of cloth to make little bags for the money. Our father gave us banknotes, and the others usually gave us some change. My grandmother was a housewife later and didn’t receive any pension because she didn’t work during the Soviet power. My mother used to change 2-3 rubles before the holiday, gave this change to my grandmother and told her to give it to the children on the holiday. My grandmother had ten grandchildren. She died in Kiev in 1947. She lived in the families of her daughters and they provided for her.

My mother was born in 1896. She was the only one to go to a Ukrainian elementary school because her family was very poor and couldn’t afford for all the children to go to school. The rest of my grandmother’s children studied in cheder. They knew their prayers. My mother was a good pupil. She also attended Christian religion classes, although Jewish children were allowed to skip those. She attended those classes because she found them interesting.

Aunt Haya, my mother’s older sister, was born in 1891 and got married in 1912. My grandmother paid all her wedding costs. Her husband, Veniamin Zoger, was a dispatcher at the railroad. They had three children: Anya, born in 1916, Mozik, born in 1917 and Abram, born in 1924. Anya finished a Ukrainian school in Olevsk and married a frontier officer in 1938. She moved to Kiev. Their daughter, Slava, was born in 1940. Mozik worked as a locksmith at the china factory from where he was mobilized to the front. When the war began Anya and her daughter, Aunt Eta and my parents went to Kokchetav [Northern Kazakhstan].

Aunt Haya and Uncle Veniamin stayed in Olevsk. They escaped a short time before the Germans reached the town. They went to Kursk, got on the train and came to Kazakhstan. Uncle Veniamin died in Kokchetav in 1943. Anya and her daughter returned to Kiev after the evacuation, and her husband came back from the front. Their son was born in 1947. Anya was a housewife. Mozik had finished his service in the army when the war began. In 1942 he got into encirclement and was put into a prisoner of war camp. His comrades knew that he was a Jew and did their best to keep it a secret from the fascists. In 1945, after the war, was over, he was sent to the mines in Podmoscovie. The authorities didn’t even let him go to see his mother. He visited her after Stalin died in 1953. He married a Russian girl, Valentina, and they had two sons: Vladimir and Yakov. I think Mozik died in 1998 somewhere in Moscow Region.

Abram was a little retarded from his birth. He didn’t even go to the army. He was in evacuation with his mother. After the war he returned to Olevsk with her. She arranged for him to marry a girl. They had lived together for less than a year when his wife left him. He continued to live with his mother, who looked after him. He worked hard all his life. He was a laborer. I think Aunt Haya died in 1976. And then Anya and her family and Mozik decided to emigrate to the USA. This was in 1979. Abram didn’t want to go. They tried to convince him to go with them, but he refused. He lives in Olevsk and is a pensioner now.

Aunt Eta, born in 1892, married a very poor young man. His name was Isaak Gonikman. He worked at the china factory. He was very happy about the Soviet power at first because he had a job and was even promoted to head of the packing shop. In 1937 he was arrested for nothing [during the so-called Great Terror] 6. They kept him in prison for a week before they let him go. My mother was trying to tell him to go to Kiev to join his sister. But he said he couldn’t leave and, besides, he was free by then! My mother intuitively knew things. She was right: He was arrested again after three days and killed. He was charged of causing damage to the china factory and putting it on fire. Of course, he had nothing to do with it.

Aunt Eta was forced to move to the town of Malyn, Zhytomir region, along with the wives of other arrested men. My aunt was helpless; she was blind on one eye. My mother went to her every week to help her about the house. My aunt had two daughters: Luba, born in 1923, and Manya, born in 1927. Luba attended an accounting course after finishing seven years of school in 1937. She found a job as an accountant in Olevsk. Manya studied in a Ukrainian school. When the war began Eta and Manya went to Kiev. Luba had to stay behind at work. They didn’t let her go although the Germans were already approaching the town. Aunt Haya demanded that Luba went with her and her husband. She was in evacuation with them and worked as an accountant or assistant accountant. In 1946 she married Yakov Shapiro, a Jew. She met him while she was in the evacuation and stayed with him in Samara. Her husband died soon and she stayed alone. She had a son called Viacheslav. He got married and lives in Lvov. Luba died in Lvov in the fall of 1999. Manya, her daughters and their families emigrated to Israel.

My mother had a brother named Avram. He was a forest warden in the forestry in Olevsk. He was a very intelligent man. His wife’s name was Lisa. In 1938, when arrests began in Olevsk, he ran away to Kiev and never returned. He worked in a shop in Kiev – I don’t know exactly what he did. He had little luck in his life. He had four children and all of them died. His twin girls died in infancy. His son, Shyka, born in 1922, was very smart and gifted. When he was 3 he got ill with poliomyelitis. He couldn’t walk and studied at home. He learned to play chess and corresponded with chess players from Leningrad when he was 12-13 years old. He died in 1937. There was one girl left, Sonia, born in 1925. During the war she evacuated to Kazakhstan with her parents. In 1945 she returned to Kiev with her parents and on 27th September 1945 she and my sister Sonia died in a car accident. Aunt Lisa died in 1954. My uncle got married for a second time. He died in Kiev in 1974.

My mother told me how young people entertained themselves during the winter before the Revolution of 1917. In the winter the stores closed early, and young people used them for their parties. They didn’t have warm clothes so they took iron pots with embers with them to warm themselves up.

My father, Iosif-Ber Reidman, was born in Olevsk in 1896. My father’s family can be taken as an example of how eager Jews were to study. Meyer Reidman, my grandfather on my father’s side, was born humpbacked. He died in 1927, but I remember him well. He had a beard and wore long black robes and a hat. He was a kind man and loved his children and grandchildren very much. He came from a very poor family, but he studied well. He knew the Torah well, and everybody admired his knowledge of the Torah and prayers.

There was a very pretty girl in Luginy. Her brothers didn’t want to study and didn’t know their prayers. She asked her relatives to find her an intelligent young man that knew the Torah and his prayers and wasn’t an am ha-aretz, that is, an ignoramus. She was told that there was such a man in Olevsk but that he was humpbacked. She said she didn’t care. And she did marry a humpbacked man although she was a beauty herself. People in Olevsk were shocked. She had five children with my grandfather: two sons and three daughters. They lived a good life. In 1905 something went wrong with her legs. The community collected some money to take her to Kiev, but the doctors couldn’t help her. She couldn’t walk any more. She moved about in the apartment in her wheelchair. My grandmother died in 1917 before the revolution. She left two sons and two daughters behind.

The name of one of my father’s sisters was Reizl, his older brother’s name was Solomon, born in 1888, and his older sister’s name was Bluma. They were all married, but that’s all I remember about them. My father lived with his parents. His mother fell ill when he was 9. He helped her with everything. My father studied in cheder and also taught himself to write in Russian. He wasn’t too literate, but his handwriting was beautiful. He learned bookkeeping on his own, too. He stayed with his father after his mother died. Unfortunately cheder was the only school my father went to. He had to work from a very young age to provide for himself. He didn’t like to talk about his childhood, so that’s all I know. My grandfather couldn’t go to work any more, and he just earned a little by teaching the Torah. My father had to work a lot as a cattle dealer. His older sisters were trying to support him. They had a hard life. Their family was religious. My grandfather went to the synagogue every day. He prayed and observed all Jewish holidays and traditions. His sons were circumcised.

My parents knew each other from their childhood. It was a small town, and all people knew one another well. My parents got married in 1921. They didn’t have a wedding party but a religious ceremony. They rented a room in Olevsk. Grandfather Meyer came to live with them. He liked my father a lot, so they had no problem sharing one room. They had no possibility to rent another room anyways. Father continued to trade in live-stock, but this work made little profit.

As long as my grandfather was alive the family strictly observed all religious rules. Cooking for Saturdays had to be done on Fridays, and the meals had to be prepared according to tradition because my grandfather was very religious. Our family followed the kashrut, separated dairy and meat products and the dishes used for them. We made cholent, fruit stew and beans. The number of dishes was based on what we could afford. There had to be chicken broth with golden rings of fat; very rich and delicious. But for the beginning challah and pies had to be baked. My grandmother was very good at making challah. We also boiled milk with chicory. The pot with milk was in the oven for a night, and in the morning, when they took it out, it looked like hot chocolate. After my grandfather died my mother said she wasn’t going to make cholent any more. She said to us, ‘Go to your grandmother, she’ll make it!’ Since then our family hardly observed traditions any more. 

Growing up

I was born in 1922, and my sister, Sonia, followed in 1925. Sonia went to school three years later than I did. She finished nine grades before the war. In July 1941 she was in evacuation in Vladikavkaz. She finished an accounting course there and worked as an accountant at the mine factory. When she returned to Kiev she got an accountant’s job in a shop.

My parents bought a house in 1926 sharing the cost with Aunt Eta. We had a bedroom and a dining room but no kitchen. My aunt had a kitchen and two rooms. My parents made a Russian stove in the corner of the dining room to heat the house and cook meals. We also slept on it. My mother was very handy at home. We went to school, and when we came home at two o’clock everything at home was done, and our lunch was waiting for us. My mother did all the housework herself until she fell ill. She had a heart attack in 1932. She couldn’t work afterwards. Oksana, a Ukrainian woman, came to help us with the washing. She also made boiled potatoes and sauerkraut for us. She was helping us, and we were helping her. We were living a modest life. But my father had a talent to do business. During the NEP 7 period in 1927 he decided to do something for the family. He found two partners, and they became fur dealers. I have dim memories of bags with fur at home. My father established contacts with Kishinev and they were sending the fur there. It was a profitable business. Our life improved. We bought furniture and wooden beds. But the good times only lasted less than two years.

After the NEP was dismissed in the early 1930s my father was called a ‘nepman’ and deprived of many of his civil rights. However, the district authorities wanted to make him a supervisor of a leather storage facility. In order to do this they had to submit a request to restore my father’s civil rights. Only the 3rd request had a positive result. There were three cultural centers in Olevsk: the Workers’ Club at the china factory, the Craftsmen Center and the Forestry Center, which was the most beautiful of all of them and located in the park. So, they held a meeting at the Craftsmen Center to discuss whether my father’s rights should be restored.

Later, somebody knocked on our window late in the evening and told Mama to tell Iosif that he had gained back all his rights. This enabled him to become a supervisor at the storage facility. Papa worked there until the beginning of the war. He took very good care of his family. My mother had a poor heart, and in 1936 she could afford to go to the Kislovodsk resort to improve her health. 

My parents were far from being interested in politics. They were never members of any party or organization. They always had to work hard and didn’t have time for such activities. We communicated with our relatives. We sometimes got together for a birthday party, but this didn’t happen often, as we were all busy and didn’t have much money to spare.

I have always been loved by my family and relatives. I learned to read when I was small. I took classes from a teacher of the Russian language, who was a Jew. I wasn’t even 6 yet when Mama took me to the Ukrainian school in Olevsk. She had to convince them to accept me and she did. I was accepted because I could read and write well. There were 75 children in the 1st grade because there was only one school in Olevsk. I was told to go home because I was too young for school. I behaved so badly at home that Mama went back to the school to ask them to admit me to the 2nd grade. They did.

I was an ordinary Soviet child. My sister and I became Young Octobrists and pioneers because everyone else did. We took part in all activities at school and celebrated Soviet holidays. It wasn’t politics for us. It was more like entertainment and a day off. We arranged concerts and performances, played volleyball and went to the banks of the river with friends. When we were senior pupils we sometimes went to the cinema or theater. I had friends, but I don’t know of what nationality. It didn’t matter at all at the time. I don’t remember any national segregation.

We only had family celebrations at home and very seldom because my parents were too busy. My sister and I were all by ourselves and enjoyed the company of our classmates and friends. I finished the 10th year of secondary school in 1937 when I wasn’t even 16 years old. I entered the Department of Literature at the Kiev Pedagogical Institute. The competition was high but I managed. I lived in the hostel and received a stipend. Papa often visited me and brought food to support me. Besides, in 1938 we had to pay for our studies, but after that year education became free of charge again.

During the war

When the Great Patriotic War 8 began in 1941 I was finishing my 4th year. We knew that Hitler had come to power in Germany but nobody thought it would lead to a war. When the war started I called my family in Olevsk telling them to leave everything behind and come to Kiev immediately. I was sure that Kiev would never be occupied. Later the students were sent to dig trenches in the vicinity of Kiev. We didn’t know the situation on the front but there were rumors that Kiev would soon be occupied.

In the middle of July somebody brought me a note from Mama telling me to come home immediately to leave Kiev with them. My parents and sister, Eta, Manya and my grandmother were waiting for me. Anya and her baby girl joined us. It was impossible to leave Kiev. My mother found out that trains were leaving from Darnitsa on the outskirts of Kiev. Papa was not drafted to go to the front. Firstly, he was 47 and secondly, he only had two toes on one foot. The three others had been amputated before his marriage due to some infection.

We packed and went to Darnitsa. We were sitting there waiting for three days. This was at the end of July. Trains were leaving each day, but there were too many people. We got on a freight train, on the open platform. Somebody advised us to board on the open platform to have more fresh air. The train had only moved for about 200 meters when the bombing began. The train stopped, we got off and ran to some building to hide behind it. We waited until night and boarded the train again. This time we got into a carriage. People were kind to us at the stations. We got food at the canteens for free.

We got as far as Vladikavkaz. We stayed because it was quiet there. We sat down in the square in front of the railway station with our luggage like in a gypsy camp and had no idea where to go or where to start. Then Mama saw somebody she knew. It was our distant relative. He had stayed at my grandmother’s with his family in the 1920s. I don’t remember his name. We had not heard from him since he left. He happened to be living in Vladikavkaz with his family, and they had a nice apartment. He saw us and took us to his home. We stayed there for some time until Papa found a job as a laborer at the leather factory. Then we rented a room near the railway station. I continued studying at the Pedagogical Institute, and Anya found a job. Her husband was an officer, and he sent her food cards. Families of the military could receive food in exchange for them. Papa was involved in the cleanup of pigskins from fat at the factory. He brought some fat home, my mother boiled it with onions, and after it cooled down it could be used as bread spread. We got enough of it, and Mama also sold some of it at the market. We received bread per cards.

I studied at the institute for over a month, and then we were sent to the trenches in Kabardino-Balkaria [Caucasus]. We stayed there for a long time until winter. I finished my studies by correspondence. My mother went to pick up my diploma for me. The situation in the Caucasus was alarming. Papa visited me once and brought me warm clothes. Our landlady was a very kind and nice woman. She cooked for us and made us feel welcome. There was no military base there. Later we returned to Vladikavkaz. I went to work as a night-watchman at the laundry of a hospital. But the Germans were approaching, and we were preparing to leave. We got on a train and headed for Dagestan, then crossed the Caspian Sea by ship, got on the train again and ended up in Tashkent. This was at the end of 1942. It was quiet in Middle Asia. I still have the image of the square in front of the railway station in Tashkent with crowds of people in my mind. So many years have gone by but I still remember that image. We decided to go to Kokchetav [Northern Kazakstan]. Aunt Haya, my mother’s older sister, was already there. We must have been waiting for about two weeks at the station in Tashkent until we could get on a train.

In Kokchetav we rented a big room. We had no money. It was wartime, and people gave accommodation to tenants for free. Our landlord, a Kazak, had two houses, one of which he rented out. The tenants in the other half of the house were Poles that were forced to leave their homes in 1938 [during the forced deportation to Siberia 10]. Another Polish family lived in the room next door to us. We got along well with them. We realized there what a blessing virgin land was. The crops were unbelievable. Later the Singer garment factory from Podolsk moved there. It was converted into a mine factory. My father got a job at this factory.

I had a teacher’s diploma, so I went to the education department to ask them whether they had any job for me. They said there was a vacancy in Voskresenskoye village. It was located about 200 kilometers from Kokchetav, but I went there nonetheless. Our deputy director was a very intelligent professor from Leningrad. He was a Jew, and his wife was Russian. I shared a room with a girl who was a history teacher. There was no food, it was cold and very uncomfortable. I fell ill. My father arrived to take me away from that place. I had terrible furuncles covering my right side. This resulted in exudative pleurisy. Liquid was generated in my lungs, and there was no medication to cure me. There was a Romanian Jew there. He was single, and I don’t know how he got there. He said I needed medication that would dry up the liquid, but it was impossible to get it. He offered to mix a medication from bleaching powder for me. He told me he would purify it, and that I had to take at least two bottles of it. I can’t forget the horrible taste of it. But it helped, my condition improved and the temperature dropped. There was still some liquid left though. In 1946 I had an inflammation and was operated.

After the war

We returned to Kiev in 1944 and heard that our house in Olevsk had been destroyed. My relatives went to Olevsk to find out what had happened. The town had changed. There were fewer Jews than before the war. Before the war about 800 Jews had come to Olevsk from the neighboring villages, hoping to leave by train. Others stayed hoping that the Germans wouldn’t be killing Jews. Many remembered World War I, when people were happy to be captured by the Germans because they treated them very well. The Germans took all Jews to the nearby Varvarovka village and shot them all. They were buried there. A small monument was erected at the spot of the killing recently. Many people didn’t return from the evacuation, and their houses were inhabited by others. After our house had been bombed some people moved the remains of our belongings to some village, and my father knew which one. But Mama was adamantly against trying to get it back. She said, ‘Those people were suffering, too. Besides, they didn’t know that we would be back’. There were gangs in the woods. It was scary to stay in Olevsk. There was no place to work. In the 1980s Jews began to emigrate to Israel and America. Out of the 3,000 Jews living there before the war there were only eight to ten left.

I was looking for a job. There were hardly any vacancies in the schools, however strange it may sound. My mother managed to rent a room for a reasonable price. There were four of us in this 17 square meter room. My parents and I often talked in Yiddish, but our common language of communication was mainly Russian. I used to be fluent in Yiddish. I can still read Yiddish, but it’s more difficult now. My sister got employed as an accountant, and my father found a job at a storage facility. I found a part-time job at a school in January 1945. I worked there until 1976 when I retired. I met my future husband, Grigory Gutgarts, there.

My husband was born to a Jewish family in Kiev in 1920. His father, Nohem Gutgarts, died when my husband was two years old. His mother remarried, and Grigory lived at his grandfather’s. He finished secondary school and was an ordinary Soviet child. His family wasn’t religious, so Grigory grew up an atheist. My husband understood a little Yiddish but couldn’t speak it. In our family he took it up promptly. Sometimes he even used words that I didn’t know.

Grigory entered the Sevastopol Navy School in 1939 when there was a Komsomol 9 call to enter it. He had studied two years before the war. During the war the cadets were sent to the front near Novorossiysk. He was wounded there and stayed two weeks in hospital. He returned to the front and was wounded again in 1943. He was about to have his arm amputated, but a doctor from Leningrad saved him. He had a nerve wounded on his right hand and he couldn’t control it. Then he was wounded on the head. He stayed in hospital in Kislovodsk for half a year and didn’t return to the front afterwards. In 1944 he arrived in Kiev and got a job as a locksmith at the Lepse Plant. Soon his uncle, Matvey Gutgarts, returned from evacuation with his wife. They couldn’t get their apartment back, although they had lost two sons on the front. Grigory helped them to get their apartment back and stayed with them. He wanted to get a job in Podol 10 to be near where he lived. There was a position for a teacher of military disciplines open at the school where I worked and he got the job.

We decided to get married in 1945. We didn’t have a wedding party. We couldn’t afford it. Besides, my sister Sonia had died in a car accident on the eve of our wedding. We had a civil ceremony. However, my father was famous for knowing the Torah, and besides we lived near the only operating synagogue in Kiev, so Papa insisted that we had a wedding ceremony in the synagogue, too. We didn’t understand much of it, but it was a very ceremonial and strict procedure.

My husband decided to study but he didn’t know where. We heard that law students at the law school received a higher stipend and had some more privileges. The competition was high, but he managed. Besides, he was a war invalid and had a priority. He was a very industrious student. He finished law school and began to study at Kharkov Law University by correspondence. He got a job assignment as an investigation officer in Staraya Sinyava, Khmelnitskiy region. He worked there for almost three years. The term of this job assignment was to be three years, and then he was free to return.

He couldn’t find a job as a lawyer for eight months. He was a party member and needed an appeal from the party district committee to get a job. Besides, people were trying to avoid employing Jews. Nobody made any open statements, but it was common knowledge. He got a job at the Human Resource Department at the Ukrcable Plant and worked there for 35 years. He worked as HR manager for two years, and then they had a vacancy for a law advisor. The director of this plant was a Jew. He explained to Grigory that he could take him to fill this vacancy if he weren’t a Jew. Otherwise the others would suggest that he only employed Jews for good positions. This was in 1950. Later the Doctors’ Plot 11 was a nightmare. However, my husband got the position of a law advisor at that plant and worked there until 1980. He was working with the copying machine, which wasn’t safe considering that he suffered from allergies. I insisted that he quit his work. Grigory retired in 1985. He died in Kiev on 20th June 2001.

We lived a happy life, although we didn’t have children. We often went to the theater and the cinema. We had a collection of books at home – Russian and foreign literature. All members of our family read them, and afterwards we had interesting discussions about literature. We had many friends of different nationalities. Nationality never mattered to us. We always had lots of guests on Soviet holidays: 1st May, October Revolution Day 12 and the 8th March [International Women’s Day]. We took advantage of all occasions to see our relatives and friends.

In the 1960s we got the opportunity to move into one apartment with my parents. My father went to the synagogue until the end of his days and brought home matzah on Pesach. My mother remained an atheist. Grigory and I knew a lot about Jewish holidays, but we only observed traditions on Pesach. I made traditional meals from matzah, stuffed fish and my father conducted the seder. He died in 1982. We buried him in the Jewish section of the Kiev cemetery according to Jewish tradition. My mother died in 1990.

We have never considered emigration and never wanted to leave our home. Home is best, I believe. I don’t blame those who decided to emigrate. Everyone has to decide for himself. I don’t find it possible for me to move to another country.

I’m alone now. Unfortunately, I haven’t had an opportunity to visit Israel. I have great respect for this country and sympathize with the situation its people are in. I hope Israel will be a place of blissful peace some day. I’ve become interested in Jewish traditions and history, but I think, this interest has come to me too late. I’m happy about the restoration of Jewish life in Ukraine over the last ten years. I sometimes read Jewish newspapers and magazines and watch TV programs, but I don’t think I will be able to lead a real Jewish way of life. I lived my life in the era of atheism and that can’t be changed. I don’t go to the synagogue. I only celebrate a few Jewish holidays to honor the memory of my father. It’s wonderful that people have the opportunity to return to their roots, learn the traditions of their people and be proud of their origin. Many Jewish organizations were established and synagogues opened in Kiev in recent years. Many young people attend them and it’s just wonderful!

Glossary

Leo Granierer 
Stadt: Wien
Land: Österreich 
Datum des Interviews: Februar, 2002
Name des Interviewers: Artur Schnarch

Leo Granierer ist ein kräftiger mittelgroßer 75-jähriger Mann.

Er empfängt mich mit seiner Frau Alice sehr herzlich. Die beiden wohnen in einer hellen Neubauwohnung in einem sehr schönen innerstädtischen Wohnbezirk.

Leo Granierer hat in einer prägenden Jugendphase unvorstellbar Schlimmes ertragen müssen und ist trotzdem bereit, alles vor mir auszubreiten.

Leo Granierer starb 2018 in Wien.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg

• Meine Familiengeschichte

Ich weiß über meine Vorfahren mütterlicherseits sehr wenig, aber väterlicherseits habe ich durch Erzählungen und insbesondere durch meine Cousine Towa einiges erfahren.

Meine Urgroßmutter Golde Granierer stammt aus Sadagóra. Das ist in der Bukowina und liegt ca. fünf Kilometer nördlich von Czernowitz.

Sie hatte drei Kinder, Sarah, meine Großmutter, Jitzchak und Leiser. Golde war sehr reich und sehr fromm. Als sie so um 1900 Witwe wurde, da hat sie ihr Vermögen auf ihre Kinder aufgeteilt und ist nach Jerusalem gegangen.

Mein Großonkel Jitzchak war Buchhalter und hatte drei Kinder. Seine Tochter Sali ist nach Haifa ausgewandert und hat als Dolmetsch gearbeitet. Sie hat zum Beispiel auch beim Eichmannprozess übersetzt.

Salomon ist nach Wien gegangen, und ich habe ihn hier getroffen.Er war auch bei der Trauung meiner Eltern einer der Trauzeugen. Jitzchak hatte noch einen Sohn, ich weiß aber leider gar nichts über ihn.

Der zweite Großonkel Leiser, den ich auch nicht kennen gelernt habe, hatte viele Kinder von denen ich einige getroffen habe.

Da gab es in Caracas Henja, die später zu ihrem Bruder Sinai nach Bnei Brak gezogen ist, Moische, der jung gestorben ist, Bella und noch eine Tochter, an deren Namen ich mich nicht erinnern kann, die hatte aber eine Tochter Klara, die einen Ostfeld geheiratet hat.

Und in Wien war noch der Josef Granierer mit seiner Frau Sali und seinem Sohn Fredi. Jossel hatte ein Bekleidungsgeschäft gegenüber dem Lebensmittelgeschäft meiner Eltern in der Wurmsergasse.

Er ist im Krieg nach Czernowitz zurückgegangen und dort im Lager ermordet worden, und seine Frau hat nachher einen Dauber geheiratet, der den Fredi adoptiert hat. Fredi lebt heute in Caracas.

Meine Großmutter Sarah Granierer hat einen ihrer viel älteren Cousins Jakob Rath aus Kolomea in Galizien geheiratet. Dieser war dann Rabbiner in Rarancze, wo meine Großeltern auch einen großen Gutshof betrieben. Beide starben schon mit 59 Jahren und hinterließen sieben Kinder.

Leiser Rath, der älteste, war verheiratet und hatte drei Söhne. Er fuhr nach Amerika und ließ die Familie zurück. Er heiratete dann nochmals und hatte wieder Kinder, von denen ich nichts weiß.

Als seine erste Frau starb, zwang ihn die Familie, seine Kinder nach Amerika zu holen. Schaje und Jossel gingen also nach Amerika, während der Dritte, welcher angeblich geistig nicht ganz in Ordnung war, in Rumänien blieb und bei der rumänischen Armee diente, bis er im KZ ermordet wurde.

Moische Rath war sehr reich und hatte zwei Häuser in Czernowitz. Er hinterließ einen Sohn Adolf, der wieder einen Sohn hatte.

Henja war nicht verheiratet und ist wahrscheinlich im Krieg zu Grunde gegangen.

Rifka hat einen Picker aus Radautz geheiratet und mit ihm zwei Kinder - Tova und Toni - bekommen. Tova, die seit 1930 in Hadera lebt, hat mir sehr viel über meine Familie erzählt. Sie hat zwei Kinder - Schajahu und Jaffa - und auch noch sechs Enkelkinder. Ihr Mann heißt Aron Kleinmann und kommt aus Briceni in Bessarabien.

Dann gab es noch eine Schwester von meinem Vater, von der ich den Namen nicht weiß. Sie hat einen Fruchtmann geheiratet, und sie hatten neun Kinder. Die Rosa und den Bella habe ich kennen gelernt. Rosa hat einen Schumer geheiratet, und sie haben einen Sohn Arije und leben in Tel-Aviv.

Munju ist in die USA ausgewandert und hatte einen Sohn. Er ist dort drei Stiegen unglücklich hinuntergefallen und gestorben. Mein Vater hätte, wie es so Brauch war, seine Witwe heiraten sollen, hat aber auf dem Weg nach Amerika in Wien meine Mutter getroffen, und es nichts daraus geworden.

Mein Vater wurde am 15. Juli 1900 als Israel Rath in Rarancze geboren. Als die Bukowina nach dem ersten Weltkrieg rumänisch wurde und er zur rumänischen Armee eingezogen werden sollte, wo er doch überhaupt nicht Rumänisch konnte, ist er unter dem Namen seiner Mutter – Granierer – nach Wien gegangen.

Hier hat er meine Mutter Lea Gold kennen gelernt. Meine Mutter wurde am 10. Mai 1901 in Rohatyn in Polen geboren. Obwohl meine Mutter sogar ein Mal auf Besuch nach Rohatyn gefahren ist, weiß ich gar nichts über ihre Familie.

Wahrscheinlich sind alle im Krieg umgekommen. Es gab eine Verwandte meiner Mutter, die haben in der Nähe vom Prater in der Ybbsstrasse gewohnt und waren sehr arm. Sie hatten eine Tochter, die hieß Anni, und wir haben sie hie und da besucht.

Nachdem meine Eltern faktisch nach dem ersten Weltkrieg aus dem Ausland gekommen sind und keine Berufe und keine Aufenthaltsgenehmigung hatten, waren sie auf die Hilfe, die sie kriegen konnten, angewiesen.

Und die haben sie von einem Verwandten gekriegt, der Rechtsanwalt in Wien war, und der hatte einen Bauernhof irgend wo da draußen, und da hat er sie zum Arbeiten eingesetzt.

Er war froh, dass er Leute gekriegt hat, die für nichts gearbeitet haben, und meine Eltern hatten keine Wahl. Dort haben sie einige Jahre gearbeitet, bis es ihnen zu viel geworden ist. Es war auch eine sehr schwere Arbeit, und meine Mutter war in Polen in ihrer Familie als schwächlich und kränklich bekannt, aber dort hat sie gearbeitet.

Dann haben sie sich selbstständig gemacht, indem sie sich ein kleines Lebensmittelgeschäft gekauft haben. Das war im 14. Bezirk in der Märzstrasse 108, und wir haben im selben Haus gewohnt. Und nachdem sie das ein paar Jahre geführt haben, haben sie sich dann ein zweites kaufen können.

Das war im 14. Bezirk in der Wurmsergasse 26, das ist eine Gasse, die vom Meiselmarkt runterführt, also Leute die vom Markt gekommen sind, sind da vorbeigegangen. Gegenüber vom neuen Geschäft hatte der Cousin meines Vater, Jossel Granierer, ein Textilgeschäft mit Schmates gehabt.

• Meine Kindheit

Auf jeden Fall bin ich dann am 15. Juni 1927 als Leo Granierer geboren worden. Meine Mutter hatte irgendein Problem mit ihrer Brust, sie ist auch geschnitten worden und konnte keine weiteren Kinder bekommen. Ich war also ein verwöhntes Kind.

Es war nicht so, wie es heute ist, dass man nur was sagen braucht, und man kriegt es schon. Die Zeiten waren nicht danach. Ich habe nie irgendwelche Schwierigkeiten mit meinen Eltern, oder sie mit mir, gehabt. Ich war sozusagen ein folgsames Kind.

Mein Vater war auch überhaupt nicht streng, und ich habe nie Schläge bekommen.

Mein Vater war fromm, nicht sehr fromm, aber von zu Hause aus fromm. Er hat jeden Tag Twilen (Gebetsriemen) gelegt. Meine Eltern waren koscher, mussten aber auch am Samstag das Geschäft offen lassen. Feiertage haben wir zu Hause gefeiert, allerdings meistens nur wir drei, da wir ja kaum Verwandte in Wien hatten.

In der Schanzstrasse im 14. Bezirk gab es irgend so einen Erwachsenenclub (ESRA), wo sich die Juden getroffen haben. Da sind meine Eltern auch immer hingegangen. Einige haben damals sogar versucht, Hebräisch zu lernen, und ich bin nicht sicher, ob man da nicht auch zu den Feiertagen gebetet hat.

Alle Feste wurden im Tempel in der Turnergasse gefeiert, und da waren viele Kinder, darunter auch solche, welche ich von der Religion her gekannt habe.

Die Juden in Wien haben die Frauen und Kinder immer über den Sommer auf Urlaub geschickt. Das war nicht so wie heute, dass man weiß ich wo hingefahren ist, sondern ins Burgenland, nach Sauerbrunn und so.

Also in Gegenden, wo viele Juden gelebt haben. Und wo die Männer dann am Wochenende gekommen sind, um die Frauen und die Kinder zu besuchen. Und da hat mein Vater auch meine Mutter und mich besucht.

Ein Mal, da waren wir in Sauerbrunn, und das Wetter war nicht besonders schön, aber wenn man schon ein Mal da ist, will man es ausnützen, und er ist trotz des nicht so schönen Wetters baden gegangen und hat dann Rheuma gehabt und ist auf zwei Stöcken gegangen.

Wir haben dann alle möglichen Ärzte konsultiert, und mein Vater ist auf Kur gefahren. Es hat aber alles nichts geholfen, bis er dann nach Pistian gefahren ist. Von Pistian ist er zurückgekommen und hat noch mehr Schmerzen gehabt.

Der Doktor meinte, das sei ein gutes Zeichen für die Wirkung. Und wirklich ist er dann nur noch mit einem Stock gegangen. Und wir hätten noch ein Mal nach Pistian fahren sollen, aber da ist der Hitler gekommen.

Religionsunterricht hatte ich während der Volksschul- und Hauptschulzeit in einer Einrichtung der Kultusgemeinde in der Stumpergasse im 6. Bezirk. In Religion war ich gemeinsam mit der Traude Hirschhorn. Ihre Eltern waren mit meinen befreundet, und sie hatte noch eine jüngere Schwester Rita.

In der Volksschule war ich in der Johnstrasse - ganz in der Nähe vom Meiselmarkt.

Jüdische Kinder gab es dort außer mir keine, und dann bin ich in die Hauptschule gekommen - auch wieder ganz in der Nähe vom Meiselmarkt - und da habe ich die erste und zweite Klasse fertig gemacht, und in der dritten ist dann der Hitler gekommen, und da durften Juden nicht mehr dort in die Schule gehen.

Ich glaube, ich war eine ganz kurze Zeit in der Stumpergasse, und dann sind wir in den 2. Bezirk übersiedelt, und die Schulen wurden eingestellt.

• Während des Krieges

1938 ist die SA gekommen und hat meinem Vater das Geschäft weggenommen, und sie wollten ihn mit den ersten Transporten nach Dachau schicken. Aber in der Wurmsergasse unten war eine Polizeiwachstube, und mein Vater war bekannt dafür, dass er den ganzen Tag gearbeitet hat, dass er freundlich und nett war und den Nachbarn, wenn sie momentan nicht zahlen konnten, auch Kredit gegeben hat.

Da haben die Wachleute zu den SA-Leuten gesagt: „Lasst’s den gehen. Der ist anständig.“ Und so haben sie ihn also nicht nach Dachau verschickt. Aber beide Geschäfte haben sie ihm weggenommen.

Um den weiteren Verfolgungen zu entgehen, haben wir versucht, illegal nach Ungarn zu gehen, damit wir von dort dann nach Rumänien, nach Czernowitz, zur Familie meines Vaters  weiterfahren können.

Die österreichischen Zollbeamten haben uns erwischt, haben uns durchsucht und haben gesehen, dass wir keine Vermögen im Rucksack haben. Da waren sie sehr anständig und haben gesagt:

„Bleibt hier, bis es dunkel ist, dann gehe ich zum ungarischen Kollegen, rede mit ihm und verstelle das Fenster, und da könnt ihr dann rüber“. Und so war es auch: Wir sind rübergegangen und sind dann zu Fuß die ganze Nacht gegangen.

Und ich weiß nicht, wie er geheißen hat, aber der Ort war schon vielleicht 20 Kilometer von der Grenze entfernt. Dort haben wir dann versucht, bei jemanden anzuklopfen, um zu fragen, wo Juden sind, damit wir uns ausruhen können.

Und man hat uns welche gezeigt, und wir haben mit einem gesprochen. Er hat aber Angst gehabt und hat gesagt: „Ihr könnt hier nicht bleiben. Geht zurück zum Bahnhof und fahrt mit einem Frühzug nach Sopron, da gehen laufend Züge, und von dort werdet ihr nach Budapest fahren.“.

So sind wir zum Bahnhof gegangen und waren in so einem Frühzug, wo die Kinder zur Schule gegangen sind. Meine Mutter und ich sind auch ohne weiteres bei der Kontrolle im Zug durchgekommen, weil wir eben Schulkind mit Mutter waren.

Aber meinen Vater haben sie erwischt und haben ihn ins Gefängnis gesperrt. Folglich sind auch meine Mutter und ich freiwillig ausgestiegen und waren den ganzen Tag dort im Gefängnis, und dann ist ein ungarischer Grenzbeamter mit uns zur Grenze gegangen, und im Wald ist er stehen geblieben und hat gesagt:

„So, jetzt geht ihr zurück nach Österreich, und ich bleibe da stehen und schaue.“. Es ist uns nichts anderes übriggeblieben, meine Eltern waren nicht sportlich, mein Vater ist mit einem Stock gegangen, und da sind wir eben zurück nach Österreich, wieder in unsere Wohnung, die war ja noch nicht aufgegeben.

Und dann hat es mein Vater allein versucht, diesmal über Deutschland nach Czernowitz zu kommen. Das ist ihm gelungen. Bei der Grenze hat ihn ein Verwandter geholt. Dieser hat die rumänischen Grenzer bestochen, und so ist mein Vater zu seiner Familie gekommen, und meine Mutter und ich waren jetzt allein in Wien.

Als die Russen in Czernowitz einmarschiert sind, hat mein Vater uns eine Einreisegenehmigung für Russland geschickt. Wir waren hier in Wien auf der Botschaft und hätten fahren sollen, aber da ist der Krieg Deutschland – Russland ausgebrochen.

Dann sind die Deutschen in Czernowitz einmarschiert, und mein Vater ist nach Mogilev in Transnistrien in ein Arbeitslager verschickt worden.

Meine Mutter und ich sind dann erst in die Glockengasse gezogen und waren dann bis zur Deportation in der Franz Hochedlinger-Gasse.

Ich war dann ganz kurz in der Sperlgasse in der Schule, bis diese zum Sammellager für die Polentransporte umfunktioniert wurde. Dann bin ich in die JUAL, die Jugendalijah Schule, gegangen.

Die war in der  Marc-Aurel-Strasse, und der Vogel war einer der Lehrer, und Ahron Menscher war der Madrich meiner Kwuza, der Gordonia. Wir hatten dort normalen Unterricht mit Hauptbetonung auf Fächer, die man in Israel brauchen kann.

Meine Mutter hat uns durchgebracht, indem sie zu etwas reicheren Juden in Bedienung gegangen ist. Unter anderem war sie bei einem Lazar. Sein Vater war irgend ein Funktionär bei den Invaliden des ersten Weltkriegs, und die wohnten in der Porzellangasse. Nach dem Krieg war dieser Lazar Funktionär bei der Heruth in Wien.

Die JUAL hat sich dann auch aufgehört, und ich war dann bei der Kultusgemeinde als Installateurlehrling angestellt. Da habe ich in allen Einrichtungen der Kultusgemeinde, wie im Altersheim in der Seegasse oder in der Schule in der Malzgasse, die Heizung und Wasserleitung gewartet.

Das ging so bis November 1940. Dann haben sie irgendeinen Juden in dem Haus, in dem wir gewohnt haben, in der Franz Hochedlinger-Gasse, gesucht und haben bei der Gelegenheit gleich alle mitgenommen und ins Sammellager in die Sperlgasse gebracht.

Von dort gingen alle Transporte damals nach Polen, ich glaube nach Litzmannstadt. Ich wurde aber als Angestellter der Kultusgemeinde zurückgestellt und bin auch noch bis Februar zur Arbeit gegangen. Aber meistens lagen wir in einem großen Saal auf unseren Decken. Es war ja wie ein Gefängnis, man durfte auch nicht raus.

Als dann der Brunner das Kommando übernommen hat, gab es keine Ausnahmen mehr, und wir wurden im Februar 1942 mit dem 5. Transport nach Riga deportiert. Meine Mutter, ich, alle vier Hirschhorns und weiter 1000 Menschen waren so zehn Tage mit dem Zug unterwegs, bis wir in Riga angekommen sind.

In Riga sind wir ins Getto zur Wiener Gruppe gekommen. Ich war gerade eben 14 Jahre alt und bin mit meiner Mutter in eine Wohnung, und die Hirschhorns sind in eine andere gekommen.

Wobei es so war, dass wir bei der Ankunft ziemlich weit zum Getto gegangen sind, und wer so weit nicht gehen konnte, der wartete auf einen Wagen, der kommen soll, um diejenigen abzuholen. Die wurden aber alle von der deutschen und lettischen SS im nahen Wald erschlagen.

Ich bin dann jeden Tag zu irgendeinem Kommando arbeiten gegangen. Das war immer unter Bewachung von Soldaten oder von lokaler Bevölkerung. Die haben uns hin und her gebracht. Es gab verschiedene Arbeiten, ob es gut oder schlecht war, hing von der Verpflegung, die man dort bekommen hat und von den Möglichkeiten etwas zu tauschen, ab.

Angefangen habe ich mit Schneeschaufeln in den Strassen von Riga. Und dann haben wir zum Beispiel an der Düna (Fluss durch Riga) ein Haus, das von Bomben oder von Kanonenbeschuss beschädigt war, abreißen müssen. Jeden einzelnen Stein runternehmen und jeden einzelnen Stein reinigen und aufschichten.

Oder ich habe auch an dem selben Fluss Düna im Sägewerk gearbeitet. Da haben wir die Stämme zur Säge gezogen. Die Vorarbeiter waren auch Häftlinge, nur einer war immer ein lettischer Goi.

Im Jahr 1942, da hat es ungefähr - 42 Grad Kälte in Riga gegeben, und das ganze ohne richtige warme Kleidung und ohne Schuhe. Über die Schuhe haben wir uns Decken mit Draht oder mit Schnur zugebunden, und so sind wir gegangen.

Meine Mutter hat zum Beispiel eine Zeit lang bei der Heeresbekleidung gearbeitet. Da hat sie sich etwas eingesteckt, es ins Lager gebracht, und ich habe es am nächsten Tag rausgetragen und habe versucht, es bei der Lettischen Bevölkerung gegen Essen zu tauschen. Wenn man aber erwischt wurde, ist man hingerichtet worden.

Eines Tages sind wir vom Kommando zurückgekommen, und es stand beim Eingang und den ganzen Weg bis zum Hinrichtungsplatz mit dem Galgen Häftlingspolizei. Der Hinrichtungsplatz war in der Nähe der Wiener Gruppe, und man konnte nicht, so wie sonst üblich, nach dem Tor gleich in sein Haus gehen.

Man ist geschlossen zum Hinrichtungsplatz gegangen. Der war ein bisschen tiefer, und da sind wir hinuntergegangen, und da hingen zwei Leute, und unter den Gehängten sind wir wieder hinaufgegangen, und oben stand die SS.

Da hat einer auf meinen Rucksack geklopft, der hat hohl geklungen, weil ich ein Soldatenessgeschirr und drinnen einen Löffel gehabt habe, dadurch hat das gescheppert, und der hat ihn nicht aufgemacht.

Ich glaube, ich habe damals sogar eine Butter oder einen Speck drinnen gehabt, den ich getauscht hatte. Hätte er den Rucksack aufgemacht, hätte man mich dazugehängt. Ich bin halbtot vor Aufregung bei meiner Mutter angekommen.

In der Wiener Gruppe waren Leute, die haben Mandoline gespielt, und so hat man sich manchmal in einer Wohnung getroffen, und die haben Musik gemacht, und die größeren haben sogar dazu getanzt.

Dann wurde das Rigenser Getto aufgelöst, und wir sind in das Konzentrationslager Riga gekommen. Da gab es nun eine Männer- und eine Frauenabteilung, und ich konnte meine Mutter nur mehr durch den Zaun sehen.

Von Wien sind fünf Transporte mit je 1000 Leuten nach Riga gekommen und überlebt haben 103. Meine Mutter und ich sind zwei davon.

Wie die Russen dann 1944 näher gekommen sind, wurden wir mit einem Schiff nach Danzig und dort ins KZ Stutthof gebracht. Ich selbst war dort nur zwei oder drei Tage und bin dann nach Buchenwald geschickt worden, wo ich bis zur Befreiung durch die Amerikaner war. In Buchenwald habe ich als Fliesenleger gearbeitet.

Meine Mutter war einige Monate zusammen mit der Frau Hirschhorn und deren Töchtern in Stutthof, bis das Lager aufgelöst wurde. Sie sind auf dem Marsch von einem Ort zum anderen immer vor den Russen geflüchtet, bis sie dann doch von den Russen befreit wurden.

Ich habe alles verdrängt und weiß sehr wenig vom Lager. Die Traude Hirschhorn zum Beispiel ist Professorin für Geschichte in New York geworden und hat Bücher über das Lager geschrieben. Aber ich habe fast alles vergessen. Ich war wirklich ein blödes Kind, das den Ernst gar nicht kapiert hat.

• Nach dem Krieg

Mein Vater war in der Zwischenzeit von den Russen befreit worden, und nach dem er mit einem Stock ging, haben sie ihn zu einer Arbeit bei der Bahn eingeteilt. 

In Buchenwald haben mir die Amerikaner Entlassungspapiere ausgestellt, und ich konnte schauen, wie ich jetzt weiterkomme. Da waren sehr viele Österreicher, die schon längere Zeit, manche auch schon fünf Jahre dort waren, und die haben Autos organisiert.

Und so sind wir gemeinsam bis nach Urfahr gekommen. Und in Urfahr war doch die Grenze zwischen russischer und amerikanischer Besatzung, und die haben uns nicht reingelassen.

Obwohl die meisten Leute, die das organisiert haben, österreichische Kommunisten waren. Und da ist ein Teil dort geblieben und hat es dann am nächsten Tag wieder versucht und ist so nach Wien gekommen. Ein Teil ist bis nach Salzburg zurückgefahren.

Und ich war unter denen, die nach Salzburg gefahren sind, und dort waren wir einige Zeit in einer Rot Kreuz Station namens Pferdeschwemme. Wir haben von der Salzburger Gemeinde jeder einen Anzug bekommen und sind für zwei Wochen an den Wallersee zur Erholung geschickt worden.

Nach einigen Monaten haben wir es dann noch ein Mal probiert und sind nach Wien gelangt.

In Wien habe ich dann die Rita Hirschhorn im jüdischen Spital in der Seegasse besucht, da habe ich dann auch ihre Mutter und die Traude getroffen. Da haben die zu mir gesagt, dass meine Mutter in einer Stunde auch hierher kommen wird. Und so habe ich meine Mutter zufällig wieder gefunden.

Ich habe von der Gemeinde Wien eine Wohnung in der Herbststrasse zugeteilt bekommen. Die stand leer, weil da vorher ein gesuchter Nazi gewohnt hat, der geflüchtet war.

Da habe ich mit meiner Mutter gewohnt, aber leider war das in der französischen Zone, und so haben wir nicht - wie in der amerikanischen Zone - Lebensmittelpakete bekommen. Meine Mutter hat zu dieser Zeit mit ihren Russischkenntnissen mit den russischen Soldaten die üblichen kleinen Nachkriegsgeschäfte gemacht.

Nach dem meine Eltern damals keine österreichischen Staatsbürger waren und wir österreichische Papiere gebraucht haben, um meinen Vater aus Russland herauszubekommen, haben wir die Papiere des im Lager zu Grunde gegangenen Vater Hirschhorn genommen, und diese meinem Vater geschickt. So ist er nach Wien zurückgekommen, und wir sind in die Müllnergasse im 9. Bezirk übersiedelt.

Meine Eltern haben dann in der Servitengasse einen Mazzeshandel betrieben. Zu dem Lokal sind sie über die Frau des im Krieg ermordeten Cousins Jossel gekommen.

Weil die Sali ist mit ihrem neuen Mann Dauber nach England gegangen, und so konnten meine Eltern das Lokal benutzen. Als Sali mit ihrem Mann aber dann wieder zurückkam, haben meine Eltern das Lokal zurückgegeben und sind in Pension gegangen.

Das Lokal in der Sevitengasse war aber sehr wichtig. Ich habe dort 1950 eine der Schwestern meiner Frau Alice (geborene Silberberg, geboren am 11.9.1929 in Wien) kennen gelernt, und 1951 haben wir dann schon geheiratet und haben mit meinen Eltern und unserem 1952 geborenen Sohn Herbert in der Müllnergasse gewohnt.

Die kommunistischen Mithäftlinge aus Buchenwald haben mir, da ich nicht erwartet habe, irgendjemanden von meiner Familie je wieder zu sehen, und so ganz alleine dastand, angeboten, wenn ich nach Wien komme, einen Posten beim Globusverlag zu bekommen.

Dieser hat Tageszeitungen und Magazine herausgegeben, und ich war dort 12 Jahre als Umbruchredakteur beschäftigt. Als 1957 alles neu organisiert wurde und sich jede Rubrik ihren Umbruch selber gemacht hat, da sind sie an mich herangetreten und haben mir ein Jahr Abfertigung gegeben, da ich ja als KZler nicht kündbar war.

Mit diesem Geld haben wir ein Textilgeschäft in der Alserbachstrasse aufgemacht. Und das erste Jahr ist es auch ganz gut gegangen, aber dann ist es weniger gut gegangen, und mir war in dem Geschäft fad, weil die Kunden nur sehr spärlich gekommen sind.

So bin ich als Vertreter zur Firma Heller Süßwaren gegangen und später zur Firma Rister, die Waffeln und Kekse erzeugt haben. Mit dem Geld, dass wir in der Zwischenzeit gespart hatten, haben wir uns auf der Josefstädterstrasse, gegenüber vom Finanzamt, eine Trafik gekauft, und die haben wir 24 Jahre, bis wir in Pension gegangen sind, betrieben.

Als die Eltern meiner Frau nach Amerika gegangen sind, haben sie uns etwas Geld für eine Wohnung gegeben, und so konnten wir uns mit dem Geld und angesammelten Wohnungspunkten eine Bleibe am Volkertmarkt im 2. Bezirk nehmen.

Wir haben dann mit meinen Eltern Wohnung getauscht, und wie wir ohne Eltern in der Müllnergasse waren, ist dann 1961 unsere Tochter Dorit geboren worden.

Mein Sohn Herbert hat Wirtschaft studiert und ist in den Achtzigerjahren nach Israel ausgewandert. Er ist der Direktor bei Estee Lauder und lebt mit seiner Frau Lili und den Kindern Liat und Joav in Ramat Gan.

Meine Tochter Dorit ist mit Leon Rosenfeld verheiratet und lebt mit ihren Kindern Aron und Jana in Wien. Sie macht Kunsthandwerk, und er arbeitet bei der amerikanischen Botschaft.

Meine Eltern und ich sind von den ganz wenigen, wo die ganze Familie überlebt hat, und die sich nach dem Krieg wieder gefunden haben.

Életrajz

Gáspár Anna kis termetű, vékonyka, szemüveges asszony, aki minden találkozásunk alkalmával elkápráztatott szellemi frissességével és humorával. Lelkes és barátságos teremtés. Kedvenc foglalkozása a kézimunkázás, főz magának és imádja a növényeit. Bevallása szerint azért fejlődnek olyan szépen, mert beszélget velük. A lányáék ugyanabban a lakótelepi lakásban laknak, ahol ő, két emelettel lejjebb, de nem szívesen zavarja őket. Viszont a lánya minden nap fölmegy hozzá, és naponta többször is áttelefonál neki.

Az apai nagyszüleim Debrecenből származtak. Nagyapámat Schwartz Menyhértnek hívták, nagyanyám – azt hiszem – Elza volt. Hogy mi volt a foglalkozásuk, nem tudom, mert mikor két vagy három éves lehettem, egész kicsike voltam, nagyapám meghalt. Én nem is emlékszem rá. Ő sokkal idősebb volt, mint a nagymamám. Arra emlékszem, hogy egyszer elvittek hozzá, és volt neki egy ilyen görbe botja, amivel járt, ült a bőrfotelben, és avval húzott magához. A nyakamba akasztotta a botot, és húzott magához, és én úgy féltem, hogy nagyon. Ez volt az egyetlen találkozásom nagyapámmal. Nagyanyám aztán feladta a lakást, eladta a házat, és elköltözött a fiához, aki Kisszekeresen lakott, szintén Magyarországon, és ott is halt meg [Kisszekeres – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is 600 fő lakossal. – A szerk.]. Ott többször találkoztam vele, nyáron mentünk, meglátogattuk, és ott voltam nála egy hónapig. Háztartásbeli volt, nem kertészkedett, segített a menyének, ennyit tudok.

Három gyerekük volt, a legidősebb volt az édesapám, aztán volt egy leány, a Grünstein Etelka, és annak az öccse volt Schwartz Samu. Etelka meghalt még az én időmben, úgy tíz-tizenöt éves lehettem. Az ura gazdálkodó volt, nem is ismertem. Nagyon nagy birtokuk volt, és kihalt a család. Volt három gyerekük, három lányuk, Kassán éltek. Akkor mi Románia voltunk, és nem mehettünk. Amikor Magyarország lett [Észak-Erdélyről van szó, lásd: második bécsi döntés. – A szerk.], akkor aztán jártam, és Etelka nénit, azt hiszem, elkaptam [láttam még életben], vagy… nem tudom. A három gyerekből a legidősebb, a Bébi a lányával együtt, a Zsuzsival kiment Izraelbe, a másik két lányt deportálták Kassáról. Ahol a nagyanyám lakott [azaz: a fiánál, Schwartz Samunál], ott nem volt gyerek. A Samunak és az Erzsi néninek – ő volt a felesége – nem volt gyereke. Samu is gazdálkodó volt ott, Kisszekeresen. Saját birtoka volt, ők vezették a gazdaságot. Állatoktól kezdve, majorságot, mindenfélét tenyésztettek. A birtokukon nem voltam, nem vittek ki, csak a házukban laktam. De Samu bácsi nagyon későn jött haza, reggel korán ment el, annyit tudok.

Az édesapám neve Schwartz Hugó, 1888-ban született Debrecenben. Tiszt volt az osztrák–magyar hadseregben, azt tudom. Nagyon büszke volt arra, hogy hadnagy volt. Kitüntetése is volt, s mindig avval büszkélkedett. Sokat mesélt nekünk, az 1914-es háborút végigcsinálta. A háború után, miután leszerelt, ő is gazdálkodott. Egyetemet végzett, agrármérnök volt [Vagyis diplomás mezőgazdász volt. Elképzelhető, hogy a Debrecenben 1906–1944 között működött Magyar Királyi Gazdasági Akadémián szerzett diplomát. – A szerk.].

Apám egyáltalán nem volt vallásos, nem viselt kalapot, még kóser sem volt. A hagyományokat sem tartotta. A zsidók csak a kóser ételt ehetik, nem ehetnek disznóhúst meg disznózsírral főtt ételeket, csak libazsírt meg tyúkzsírt [lásd: étkezési törvények]. A sakter kell levágja a csirkét, a tehenet meg a borjút. De apáméknál ilyesmi nem létezett. Volt minden: szalonna meg tejföl a hússal.

Az anyai dédnagyapám és az anyai nagyszüleim [Nagy]Zerindről származnak [Nagyzerénd (korábban: Nagyzerind) – nagyközség volt Arad vm.-ben, 1891-ben 2200, 1910-ben 2600 lakossal. Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. Ez egy falu Arad megyében, [Nagy]Várad és Arad közt, hatvan kilométerre van [Nagy]Váradtól. Nagyapámnak az apja meg az ükapja is ide van eltemetve. A nagyszüleim soha nem meséltek az ő szüleikről, dédszüleikről, ükszüleikről. Érdekes, a mai világban ez másképp van, legalábbis, ha magamra gondolok. Én borzasztóan ragaszkodom az unokáimhoz. Ők [az anyai nagyszülők] olyan távolságtartóak voltak. Én például soha egy simogatást, egy jó szót az öregektől nem kaptam. Nem tudom, miért. Nekem semmi lelki kapocs sem a nagyanyámmal, sem a nagyapámmal nem volt. Anyám már más volt. Anyám és köztünk már megvolt a lelki kapocs.

Anyai nagyapám, Weiss Emánuel, magyarul Manó, nagyon vallásos, becsületes ember, istenhívő volt. A gyerekei már kevésbé. Nagyanyám, Weiss Regina is vallásos volt, de nem viselt parókát. Rájuk nagyon jól emlékszem, mert minden nyáron kinn voltam falun, [Nagy]Zerinden, hacsak nem mentünk el nyaralni. Ha elmentünk is, Borszékre mentünk, hogy jobb levegőt szívjunk, de még akkor is volt, hogy [Nagy]Zerinden töltöttük a vakációt. Mikor már Magyarország lettünk [1940], nem mentünk édesapánkhoz a bátyámmal, akkor lementünk [Nagy]Zerindre. Ott voltunk minden nyáron, akár három hónapot. Anyám is ott volt. Bezárták a lakást, és ott voltunk mind. Nagy ház volt ott, amit nem is kaptam vissza, mert államosították. Nem tudtam egy nagybátyámtól halotti bizonyítványt szerezni. A felesége nem akarta nekem adni. Azt mondta, hogy a Bátyusé a vagyon, és az övé marad, ő örökli. Szegény, meghalt már tizenöt éve. Ő megszabadult a deportálástól. Így a ház az állam tulajdonába került. A földből kaptam vissza, ami a nagyapám nevén volt.

Ma is előttem van a nagy ház, ott volt a falu közepén. Volt benne ebédlő, nappali, volt az öregeknek egy hálószobája, volt egy vendégszoba, és volt a nagybátyámnak egy szobája – akkor még nőtlen volt, azután nősült meg, miután én már nagyobbacska lány voltam –, és volt konyha, és fürdőszoba is volt. Az udvaron volt egy pumpás kút, amiből a vizet egyszer egy héten a kocsis, Gyuri bácsi felpumpálta a padlásra egy nagy tartályba, és akkor nekünk egy hétig volt a fürdőszobában vizünk. A fürdőszobában volt kazán, s kályha volt a szobákban, nem volt gáz, most sincs gáz [Nagy]Zerinden, fával fűtöttünk. Az egyik fia épített magának az öregek mellé egy modern részt, és ők is ott laktak. Ott is volt vagy négy vagy öt szoba. De ezt már a háború után láttam. Az udvaron teheneket tartottak, és a tejből adtak a szegényeknek. A nagyapám borzasztó jószívű volt, a szegény embereket nagyon segítette. Minden este meg reggel fejték a tehenet, és megvoltak azok az emberek, akik jöttek az edénnyel, és kapták a tejet, ingyen. Volt pár szegény ember ott a faluban, és ők már tudták azt, hogy be voltak osztva, volt, aki reggel kapott, és volt, aki este kapott a fejésből. Az nem volt feltétel, hogy inkább a zsidók kapnak. Ott nem volt zsidózás. Tudták, hogy a nagyapám a leggazdagabb a környéken, de soha semmilyen visszhang nem volt.

Gazdálkodással foglalkoztak, mezőgazdasággal [lásd: a földművelés szerepe]. Nagy birtokuk volt. Állatot is tenyésztettek, keveset, inkább a földeken volt a hangsúly. Még rizst is termesztettek. Irtó nagy gazdaság volt ott a nagyszülőknél. Az udvar irdatlan hosszú volt, nagyon nagy volt. Ott volt a templom, voltak valami irodák ott az utca mentén, és ott lakott a kocsis. Baloldalt volt a nagy istálló, lovak, csak annyi volt, amit a kocsiba befogtak, két-három ló, négy, nem tudom. Az után, a végében volt a veteményes kert meg a gyümölcsös. Egy irdatlan nagy telek volt. A veteményest és istállót rendbe tartani, voltak emberek. Úgy mondtuk akkor, a cselédek [értsd: gazdasági cselédek (uradalmi cselédek)]. Általában magyarok, mivel [Nagy]Zerind magyar falu, ott nem is tudom, hogy voltak-e egyáltalán románok. Abszolút magyar falu. Hogy hány cselédünk lehetett, nem tudom. Voltak, akik a földet dolgozták, és voltak az udvari cselédek [Vagyis voltak ún. külső cselédek, akik a mezőgazdasági munkát végezték, és voltak ún. belső cselédek, akik a háztartásban dolgoztak. Az uradalmi cselédség rétegződéséről lásd a 20. század első felének társadalomtudományi szakirodalmát és a szociográfia-irodalmat, elsősorban Erdei Ferenc, Kiss Lajos, Szabó Zoltán, Illyés Gyula írásait. – A szerk.]. Azok a cselédek, akik bent dolgoztak, magasabb lépcsőfokon álltak, mint akik a földeken. És azok, akik kint dolgoztak, azoknak volt házuk az udvaron [Vagyis voltak ún. cselédlakások. A 20. század elején indult meg a cselédlakások építése az addigi istálló-színvonalú, egy légterű cselédszállások helyett: ezekben a házakban általában két családnak jutott egy konyha, amelyből kétoldalt nyílt egy-egy szoba, ahol együtt élt az egész család. Más helyiség rendszerint nem is tartozott a cselédlakáshoz. Egy-egy tipikus cselédházban több ilyen egység volt egymás mellett. – A szerk.]. Akik a háztartásban segítettek, azok falusiak voltak, mindig hazamentek. De olyan demokratikusak voltak, hogy a cselédeknek is volt fürdőszobájuk és vécéjük, angol vécé, a cselédszobából. Egy irdatlan nagy ház, „L” alakban… [Nem világos, hogy a belső cselédségnek volt-e angol vécéje, vagy a gazdasági cselédek cselédlakásához tartozott-e angol vécé és fürdőszoba. Akár így azonban, akár úgy, ez a tény a lehető legritkább jelenség volt. – A szerk.]

Például próbálkoztak, és sikerült is, rizst termesztettek. Ott a környéken senki nem termesztett rizst, ők megpróbálták, és sikerült. Nem volt messze a Körös, és abból lecsapolták a vizet vezetékekkel, mert a rizsnek víz kell. A csatornák fémből készültek, nem fából. Először egy kicsi területen próbálkoztak, az bevált, és akkor csináltak egy nagyobb ültetvényt, mert egy ritkaság volt itt, Erdélyben rizst termelni. Kifizetődött, kihozta azt, amit belefektettek. Nagyapám kitenyésztett fehér bivalyt. A bikák [értsd: bivalyok] általában tiszta feketék. Csak a nagyapámnak volt a környéken, messze környéken, fehér bivalya. Valamilyen albínószerűség kellett hogy legyen, és ők azt összepárosították, és abból is fehér lett, de nem tudom pontosan. Mikor ott voltunk, csak úgy nézett szegény férjem, hogy mind jöttek az emberek: „Hát emlékszünk még Weiss úrra, hogy a fehér bivalyt tenyésztette…” Kipusztult, már nincsen. De ő kitenyésztette.

Volt intéző. A nagykereskedők pedig jöttek, és bevásároltak. Egészen más világ volt akkor. A nagyapám már lemondott a gazdálkodásról, a nagybátyám gazdálkodott. Ők tulajdonképpen csak irányították a gazdaságot, és mindenre megvolt a felelős ember, aki ezért a részért felelt vagy a másik részért. Ő csak irányította a dolgokat, a papírmunkát végezte, és a nagyvállalatokkal vagy beszerzőkkel foglalkozott. Apróságokkal nem foglalkoztak, ilyen kilószámra vagy ilyesmi [lásd: birtokkezelés]. De megmondom őszintén, én gyerek voltam, engem nem is érdekelt. Arról nem beszélve, hogy miután mi Magyarország lettünk, és [Nagy]Zerind Románia lett [Mivel Nagyváradtól délre, tehát Dél-Erdélybe tartozott, nem került vissza Magyarországhoz 1940-ben. – A szerk.], akkor én többé oda már nem mentem. Ott volt a határ. Addig [Nagy]Zerindre vonattal mentünk, már kicsi korom óta ültem vonaton. Ott ültem a vonat ablakában, és kidugtam a fejemet, és belement a szén [a korom] a szemembe, emlékszem rá, de nem féltem.

A nagyapám ortodox, szigorúan ortodox volt. Tartotta a szombatot, a húsvétot [lásd: Pészah], mindenféle ünnepet. Minden reggel imádkozott, mindennel a fején, a karján [lásd: tálesz; tfilin]. Mikor bejöttek a városba, együtt laktunk, nem létezett, hogy egy reggel ne imádkozzon. Nagyon vallásos volt. Én is láttam őt imádkozni, táleszben. Kimentem a szobából, bár őt ez [a jelenlét] nem zavarta. Az imákat nem volt szabad fejből mondani. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért, ha minden áldott nap mondja. Nem szabad fejből mondani, mert hátha egy szót kihagysz. Tehát olvasni kell. És sokat olvasta a Talmudot is, amellett még elolvasott egy-egy magyar regényt is, az nem akadályozta meg. Mindig azt mondta, szegény, hogy ezek a regények… vagy meghalnak, vagy összeházasodnak [a szereplők]… ezzel fejeződik be a regény. Egy nagyon művelt bácsi volt szegény, csak én voltam az, aki sokat vitatkozott.

A házuk udvarán volt zsidó templom, azt nagyapám csinálta. Nem zsinagóga volt, imaház. Nem lehetett emeletet csinálni, vagy nem tudom, miért, volt külön terem a nőknek, és volt külön a férfiaknak [Merthogy ortodox imaház volt, ahol a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé. – A szerk.]. Én gyerek voltam, nem jártam a templomba, mikor jöttek péntek este, akkor láttam, elég sokan voltak, lehettek úgy negyven-ötvenen. Ortodox rituálé szerint zajlott a szertartás. Rabbi is járt oda nagyünnepekkor, de nem lakott a faluban. Volt egy előimádkozó, de rabbi nem volt. Csak az ünnepekkor és pénteken és szombaton volt nyitva a templom, hétköznap imádkoztak otthon, akik már imádkoztak…

A szombat egy borzasztó nagy esemény volt. Nem a nagymama készítette elő a dolgokat, nem akarok felvágni, de szobalányunk volt, és szakácsnénk volt, úgyhogy azok csinálták. Nagyanyám csak kiment, és azt mondta, hogy ezt csinálja, és azt csinálták. A szakácsné bejáró szakácsné volt, de volt mellette a szobalány, aki aztán végezte a házimunkát. Szombaton nem volt szabad csinálni semmit nekünk, csak mondjuk, hogy az imakönyvet a kezembe vehettem. Olvasni olvastam is, de nem sokat imádkoztam. De nem volt szabad mondani a lánynak, sötétedett, „felgyújtani a villanyt”… nem volt szabad [Nem világos, hogy mire utal: esetleg arra, hogy a „lánynak” (azaz a cselédlánynak) nem volt szabad azt mondani, hogy gyújtsa föl a villanyt. Ugyanis a bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban: 1. minden munkától tartózkodni kell, és ez a parancs egyaránt vonatkozik a zsidó egész háza népére (szolgáira, ott időző vendégeire és barmaira egyformán); 2. a dolgok átvitele magánterületről közterületre és fordítva; 3. a város elhagyása bizonyos távolságon túl; 4. nem zsidó személynek adandó rendelkezés bizonyos munkák elvégzésére szombaton. Lehet, hogy erre az utóbbi pontra utalt a tiltás. – A szerk. ]. Varrni sem volt szabad. Semmit nem volt szabad, mert nagyapám nem engedte. Az időt olvasással töltöttem, meg mentem sétálni. Hát gyerek voltam, és mentem a barátnőkkel. Szombaton nem ültem otthon, csak hazamentem ebédelni, s aztán elhúztuk a csíkot.

Pénteken este nagyanyám egy hétágú menórát vett elő, azon mind a hét gyertyát meggyújtotta, és imádkozott. A kezét fölötte tartotta, és elmormolta az imádságot. Anyám [otthon] csak két gyertyát gyújtott, ő külön, és nem hiszem, hogy imádkozott. Édesanyám nem volt vallásos. S akkor jött a vacsora, ami aztán szintén egy ilyen rituálé. Először jött a halkocsonya [lásd: halételek], ez volt az előétel, utána volt a húsleves, aztán volt a sült, és volt egy étel, amit én nagyon nem szerettem, úgy hívták, hogy „ricset”: paszuly és gersli, és azt olyan speciálisan megcsinálták. Nagyon nem szerettem, és mindig kikaptam nagyanyámtól, hogy az milyen finom [és mégsem eszem]. És a gyümölcs. Ez [a péntek esti] nagy vacsora volt, mindig korán kezdődött, mert szürkületkor már gyújtották a gyertyát, és olyan hosszan elnyúlt. A nagyapa áldást mondott, a fejemre tette a kendőt, a bátyámnak a sapkát, mert mindig rászólt, hogy „Laci, hol a fejed?” – ez azt jelentette, hogy nem volt sapka a fején, és nem járt sapkában. És mindnyájunkat megáldott, először nagymamát, édesanyámat, a bátyámat, és én voltam az utolsó. Ez étkezés előtt, gyertyagyújtás után volt. Mindenre mondta a bróhét. Akkor még tudtam, azt hiszem, most nem tudnék mondani egy bróhét sem. Gyümölcsre, minden újra [fogásra] kellett bróhét mondani. S akkor morogtál ott valamit az orrod alatt.

A csollentet szombatra készítették. Pénteken a lány elvitte a csollentet a sütőbe, a kemencébe, a pékhez. Mindig nagy kérdőjel volt, hogy hogy sikerült a csollent. Én például szerettem, ha leveses. Nagyapámék úgy szerették, hogyha ki volt pirítva, na és most melyik nyert – és többnyire én nyertem. És kugli volt benne, a libának a nyakáról a bőrt leveszik, de nem felvágva, hanem mint egy olyan zsákszerűség, és azt megtöltik. Amikor én hazajöttem, mind szerettem volna valakitől megkérdezni, hogy csinálták azt a tölteléket, és senki nem tudta megmondani. Én azt nagyon szerettem, benne főtt a csollentben, és pláne amikor kipirult a paszuly, akkor az is kipirult, aztán így felvágták, nagyon finom, azt nagyon szerettem. Cserépedényben főtt, és a teteje hólyagpapírral jött lekötve. Megvolt, hogy szombaton hány órakor kell a cselédnek utánamennie. Szombaton csollent is volt, és leves is volt, hús volt és mindenféle. Szegény nagyapám nagyon szeretett enni. Kétszer, mindig szombat után volt agyvérzése. Aztán a végén nem engedte anyám, hogy zsíros dolgokat egyen, és kapta a fokhagymalevest, de ha édesanyám elfordult, akkor a levesestálból vette a merítőt, és benyomott [a húslevesből] egy kanállal, hogy legyen valami íze annak a levesnek. Bent ettünk a szobában, nem a konyhában. Most már hozzászoktunk, hogy konyhában eszünk. De akkor nem is mentél ki a konyhába. Nagymama nem nagyon ment ki a konyhába, csak adta az utasításokat. Anyám igen. Az evés egy olyan szertartás volt.

Nagy-nagy ceremónia volt húsvétkor [Pészah]. Előtte hamecolás volt. Anyám elszórt morzsákat, és nagyapám egy kis lapáttal és egy kis kefével összeszedte. Minden szobába be kellett menjen, és összeszedje a morzsákat. Aztán lehozták a padlásról a húsvéti edényt egy irdatlan nagy ládában. A pészahi edény másfajta szerviz volt. A porcelánt, a poharat, az evőeszközt, a főzőedényeket, mindent, mindent kicseréltek. Semmi a régiből nem maradt. Azt eltették, és ezt elővették. A húsvéti edény Rosenthal szerviz volt, a leghíresebb porcelán, nem tudom pontosan, osztrák vagy német, de azt hiszem, osztrák porcelán a Rosenthal [A Rosenthal cég német, a 19. század végén (1879) alapította a névadó Philip Rosenthal. A cég főleg barokk és rokokó ornamentikával díszített porcelánárut készített, majd az 1920-as évektől fölhasználtak art deco motívumokat is. – A szerk.]. Pészahkor élesztőt vagy búzalisztet nem lehetett használni, ezzel szemben lehetett kapni az üzletben krumplilisztet. Abból csinált édesanyám… soha olyan jó sárga tortát nem ettem, és nem is fogok enni, mint avval a krumpliliszttel. Úgy készült, mint a rendes torta. Sárgáját cukorral kikavarva, habot belerakni s lisztet. S ebből lesz egy ilyen sárga torta. S abba lehet aztán kakaót is tenni, diót is tenni, de az alap a sárga torta. Na és abba jön liszt. És a liszt helyett tette a krumplilisztet, s az nem volt száraz, mert ez a sárga torta elég száraz, de ez sokkal jobb ízű, nekem jobban ízlett. Mindenikre [élelmiszerre] rá volt írva, hogy „sel Pészáh”. Külön volt a tej, szóval nem lehetett már az üzletben venni, mert csak a hitközségen keresztül kaptuk a tejet is, ami húsvéti tej volt. Ez így volt a nagyszülőknél, [Nagy]Zerinden is és [Nagy]Váradon is, mikor már ők 1940-től ott voltak, akkor [Nagy]Váradon is ugyanúgy csináltuk. A csirkét is elvitték a sakterhez, és levágták. Azt nem volt szabad megenni, azt a sakter kellett megnézze, hogy kóser vagy nem kóser. [Nagy]Zerinden is volt sakter. Ő vágta le a tehenet is meg a birkát, vagy a mit tudom én, milyen állatot, mindent ő vágott le.

Húsvétkor az első este a szédereste. Szédereste az egész család összegyűlt kint, [Nagy]Zerinden, s leültünk a nagy-nagy ebédlőben az asztalhoz – egy irdatlan hosszú asztal volt ott –, nagyapa volt az asztalfőn, egy nagy fotelben, és párnával nekidőlt, mert egyszer jobbra kellett dőlni, máskor balra kellett dőlni, oda van írva [a Hagadába], hogy kellett csinálni [A Hagada szerint a széder idején egyik oldalra dőlünk, és úgy fogyasztjuk el az asztalon található dolgokat. A Hagada a „Má nistáná” (Miben különbözik? Értsd: ez az éjszaka a többitől) kezdetű részben ad erre nézve utasítást. A Má nistáná negyedik kérdése: „Miben különbözik ez az éjszaka többitől? Az összes többi éjszaka ülve és támaszkodva eszünk, ezen az éjszakán támaszkodva.” A támaszkodás szokása onnan ered, hogy római szokás szerint a szabad, teljes jogú polgárok ettek párnákra támaszkodva. A zsidók Pészah ünnepén nyerik el szabadságukat, amikor az egyiptomi fáraó uralma alól megszabadulnak. A szabad státuszt jelképezi a párnákra dőlés szokása. Az egyik oldalra kell dőlni, de van olyan szokás is, amely szerint jobbra is és balra is dőlnek, azonban ez halahikusan nem indokolható. – A szerk.]. S akkor kezdődött a legnagyobb fiú a jobbján, a Béla bácsi a feleségével, ott nem volt gyerek, a balján volt a Vili bácsi a feleségével, aztán jött édesanyám, és jött Bátyus, a legkisebb fiú a feleségével, és mi, gyerekek, mi négyen voltunk, két lány unokatestvérem, a bátyám és én. Mi a végén voltunk, az asztal végén. Minden gyerek összegyűlt, unokák. Nagyapám ült az asztalfőn, és tartotta a szédert. Az volt egy élmény. Ő diktálta, hogy mit kell csinálni: ezt kell enni, azt kell inni. És hát persze kacarászás, mert nem érdekelt minket… Mi, gyerekek ott az asztal végében hülyéskedtünk, de nagyon megható volt… Nem a vallásosságért mondom, mert én egyáltalán nem vagyok vallásos – nincs miben higgyek azok után, hogy min mentem keresztül –, de az öregek, ők azt megkövetelték. Az a tál, ami most előttem van [azaz a szédertál], az egy speciális porcelántál volt, egy ilyen nagy fehér tál mélyedésekkel, és mindegyik mélyedésben valami zöldség volt, gyökér, ez a tormagyökér meg ilyen petrezselyem [Van, ahol a sós vízbe mártogatott kárpász főtt burgonya, és van, ahol petrezselyem vagy más zöldség (répa, retek, zeller stb.). – A szerk.,], meg én nem is tudom, de megmondom őszintén, különösebben nem érdekelt. De a nagyapám adta a két pászka közé, s az a pászka egy speciális pászka volt, nem az, amit eszünk most, jó vastag, kézzel csinált, nem gépi [lásd: smire macesz]. A többi, amit még vettünk, az gépi volt, de az nem, ami ott volt a tál tetején is, szalvéták közt, nem tudom, hány ilyen speciális pászka volt, szalvétával elválasztva… [Három, kendővel külön-külön betakart macesz van a széderadó családfő előtt: a három macesz Izrael három részét jelképezi: Kohént, azaz Áron ivadékait, Lévi leszármazottait és Jiszráélt, azaz Izrael többi gyermekét. – A szerk.]

Nagyapámnak volt egy ilyen nagy, talpas ezüst kelyhe, a fiúknak kisebb, nekünk ilyen kis pálinkáspohár, az is ezüstből, az volt előttünk, és abból kellett kortyolni, amikor nagyapám mondta. Olyan családias volt. Külön készítettünk elő Élijáhunak egy poharat. Az még nagyobb kehely volt. Olyan sok minden eltörlődött az emlékezetemből, nem is nagyon akarok rá gondolni, de az asztalra, úgy az asztalra, arra emlékszem. Mindegyiknek az arca ott van előttem. Pedig képeim nincsenek, sem a nagynénimről, sem a nagybátyáimról, senkiről, de előttem van. Mindegyiknek ezüst kelyhe volt. Csak azon voltam felháborodva, mert már bennem dolgozott a női egyenlőség, hogy a nagynéniknek is kisebb volt, mint a nagybácsiknak. Ahogy mentek lefele az asztalon, mint kisebbek és kisebbek lettek. De nem volt szabad soha használni azokat a kelyheket, csak húsvétkor, szédereste.

A „má nistánát” kellett mi mondjuk, ő [a nagyapa] héberül olvasta a Hagadát. Mi nem értettük, nem magyarázott nekünk senki. Ha valaki kérdezett valamit, mert az meg lett mondva, hogy ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg, és megmagyarázza. De kit érdekelt? Gyerekek voltunk. Mindig a felnőttek mondták, hogy mit kell csinálni a gyerekeknek is, s akkor mi is csináltuk ugyanazt. Arra emlékszem, hogy valami bűnünket a kisujjunkkal bele kellett mártani a pohárba, s úgy lerázni, hogy megszabaduljunk tőlük. És valamelyik gyerek – nem tudom, melyik – betette a szájába, és akkor egy kicsit összeszidta a nagyapám, hogy ilyesmit nem szabad csinálni, nehogy a bűn megmaradjon. Valami ilyesmit magyarázott. A má nistánákor mindig valaki más nevét kérdezték, és ő válaszolt. Mi körülbelül egyidősök voltunk. Az egyik unokatestvérem pont 1923-ban született, a másik unokatestvérem 1924-ben és a bátyám 1921-ben. Tehát majdnem egykorúak voltunk, és mindig elhatároztuk, hogy a négyünk közül ki mondja a má nistánát. Megkérdezte a nagyapám, hogy ki mondja a má nistánát. Valami kérdések vannak tulajdonképpen abban a má nistánában, hogy miért így, miért úgy, miért amúgy. Szégyen, gyalázat, én négy elemit és a négy gimnáziumot és a négy líceumot a zsidó iskolában jártam. És volt nemcsak hittanóránk, hanem héberóránk, szegény Leichmannal, és megtanultunk héberül írni, olvasni, de nem tudnék most semmit mondani. Valamelyik nap jutott eszembe, hogy nem tudom már a betűket sem. De akkor rendesen héberül kérdezték a má nistánát, ott volt előttünk, de le volt írva latin betűkkel a má nistáná. Nem héber betűkkel, hogy ne zavarjuk össze a dolgokat. Magyarul fel kellett olvassuk, hogy ne kezdjünk el dadogni.

S akkor az úgy volt, hogy valamelyik nagybácsi elterelte a figyelmét nagyapámnak, hogy ne lássa, s a pászkadarabot akárhova a szobában kellett eldugni [lásd: afikómen]. Nem is kellett, hogy tudja, hanem mondta, hogy hozzad, s aki eldugta, hozta is oda. Ez nem volt olyan szigorúan, hogy ő kellett megtalálja. A gyerek dugta el, és ő is adta elő, annak fejében, hogyha kap valami ajándékot. Egy kiló csokoládét, amit kértél… Bátyám – azt tudom – valami írószerszámokat akart, mert mindig tanulni akart. Nem volt komputer meg ilyesmi. Nem tudom, talán ruhát kért az unokatestvérem… De megvolt mindenünk. Azt, amit el kellett dugni, azt minden évben más unoka lopta el, és az kapott valami…, nem adta ki csak akkor, hogyha kapott érte valamit.

Kinyitottuk az ajtót, hogy bejön a Messiás [A liturgia szerint Illés prófétát várják, aki a Messiás eljövetelének hírét hozza. – A szerk.]. Ez egy nagy figura [eset] volt. Volt egy újabb rész a háznál, nagybátyám házrésze és az öregeknek a régi [ház]része [között], és oda, a folyosóra legalább egy olyan tíz lépcsőfok vezetett fel. S onnan a folyosóról nyílt aztán a lakás. Ott is volt rengeteg szoba. És kinyitották az összes ajtókat, az ebédlőajtót, a bejárati ajtót, a külső ajtót. Na, és tudja, hogy ki jött be? Egy tehén dugta be a fejét az ebédlőajtón. Ezt soha nem felejtem el. Mindenki így maradt, hogy hogy került ki…? Biztos aztán a kocsis számon lett kérve. A tehenek az istállóban voltak, hogy szabadult ez meg, nem volt jól megkötve, nem lehet tudni, én arra már nem emlékszem, de tudom, hogy cirkusz volt belőle, valami szankciót biztos kapott a felvigyázó. És bedugta a fejét. Csak a fejét bedugta. Mintha most is látnám, egy olyan fehér, kicsit tarkás volt itt a pofája, de képzelje – elképzelhető az a megdöbbenés mindenkinek az arcán, és azt mondta a nagyapám, hogy ha ő most babonás volna, azt mondaná, hogy a Messiásnak a szelleme a tehénbe költözött. De ő ilyesmiben nem hitt… ő a Messiásnak nyitotta ki az ajtót. Na, ez egy nagy figura volt. És ezt elmeséltem a hittantanárnak, és az is jól szórakozott rajta. Ez így volt.

Az őszi ünnepekkor sátrat az udvarban, a kertünkben csináltak [Nagy]Váradon, mert ez az ünnep ősszel volt [lásd: szukot], már akkor a nagyapámék bent voltak [Nagy]Váradon. Volt egy ilyen lugasszerűség, és az úgy volt csinálva, hogy a tetejét, a fedelét le lehetett venni, és azt úgy gallyakkal változtatták át sátorrá. De nem ettünk ott soha. Ő ott imádkozott, többször egy nap, de nem ettünk, elég kicsi volt. A nagyapám sem evett, sem nem aludt ott. A szuka [sátor] díszítéséről a gyerekek gondoskodtak. A bátyám és én feldíszítettük színes papírokkal, mit tudom én, ágakkal és virágokkal… De tényleg, kellemes volt ott ülni, csak akkor nem volt szabad menni, amikor a nagyapám imádkozott. Egy elég kicsi hely, kicsi volt az a lugas. S különben bútor volt benne, asztal padkával, székkel, de kicsi volt. 

Amit szerettem, az a Purim. Purim, örömünnep. Nem tudom, nyolcféle gyümölcsöt kellett enni? Téli gyümölcsök voltak, szentjánoskenyér is volt, az is egy gyümölcsfajta. Be kellett szerezni nyolcféle-fajta gyümölcsöt. Azt betartották. És mi, gyerekek borzasztóan örültünk neki. A banán, a narancs, az alma, a szilva, mit tudom én, még mit szereztek össze… [Gáspár Anna emlékezetében összecsúsznak két ünnep szokásai. Az egyik a Purim, amelynek micvái és szokásai Eszter és a perzsa birodalomban élő zsidók történetére épülnek, a másik a Tu Bisvát, a Fák újéve. Purimkor az egyik micva a sláchmónesz – azaz minimum két kis csomag, ajándék küldése, amikor az általánosan ismert hámántáska nevű sütemény mellé valóban szokás egy-egy ritka gyümölcsöt is tenni. Tu Bisvát (Svát hó 15. napja) a Szentély fennállása idején a fák első leszedhető termésének a Szentélybe vitelére vonatkozott. A Szentély pusztulása után azonban új szokások fonódtak az ünnep köré: a pészahi széder mintájára „gyümölcsszédert” szokás rendezni, amelyen minél többféle, elsősorban Izraelben őshonos gyümölcsöket szokás az asztalra tenni (vannak közösségek, ahol ötvenféle gyümölcsöt „ír elő” a szokásrend, van, ahol tizenötöt, mindenesetre azoknak a növényfajtáknak a termése a fontos, amelyek említésével a Tóra Izrael földjét dicséri – szőlő, füge, gránátalma, datolya, olajbogyó stb.). – A szerk.]

Szerettem a Hanukát. Az olyan családias, hangulatos volt. Arra volt egy speciális gyertyatartó [hanukija], nem a hétágú, hanem a nyolcágú, az egy vonalban volt, és minden nap egy gyertyával többet gyújtottak meg. Az anyám nem is gyújtotta, azt hiszem, nagyapám gyújtotta. Volt, hogy nyolc plusz egy gyertya, és akkor egyet meggyújtott, s abból gyújtotta meg a többit [Ez volt a szolgaláng vagy szolgagyertya, a samesz. – A szerk.]. Nem volt szabad mindegyiket gyufával meggyújtani [Egyiket sem szabad gyufával meggyújtani – hiszen a lángok ún. micvalángok, amelyeket tilos bármire is használni, még a következő láng meggyújtására sem, vagy akár világításra. Erre szolgál a samesz.  – A szerk.]. Hanukakor a gyerekeknek mindig adtak ajándékot. De nem csak nagyünnepkor. Nagyon adakozóak voltak. Volt is miből, legyünk őszinték, de nagyanyám fösvény asszony volt. Én nem voltam jóban nagyanyámmal, olyan természete volt, ami nem feküdt nekem. Fösvény volt, képes volt azt csinálni, hogy behozták a levesestálat, és abból anyám mindenkinek merte a levest. És egy adott pillanatban benéz a levesestálba, és jaj, milyen kevés maradt a lányoknak kint a konyhában. És vette nagyanyám a vizes kancsót, és belelöttyintett vizet. Én felálltam az asztaltól, és többet nem voltam hajlandó vele enni. És akkor anyám szólt a kintieknek, hogy hagyják itt az ő porciójukat [azaz a személyzet adagját még a tálalás előtt vegyék le, és tartsák vissza a konyhában]. Engem az ilyesmi borzasztóan bosszantott. Olyan fösvény volt. Ha szegény lett volna, akkor jó, még megértem. Szegény férjem, amikor valamit nem vettem meg magamnak, azt mondta: „Látszik, hogy nagyanyád unokája vagy” – ez volt a legnagyobb szidás, amit kaptam tőle. Igen. Nem szerettem, nem szabad ilyesmit mondani, de áldott rossz ember volt. Amilyen jó volt nagyapám, olyan rossz volt ő. De mindenkivel szemben. Miért kell ezt tenni, miért kell külön főzni annak a taknyos gyermeknek – ez én voltam –, s akkor bement a kamrába [titokban], és jóllakott. Ő, egyedül…

A nagyapám vallásos, becsületes, karakán ember volt. Apatársa, hogy úgy mondjam, a fia feleségének az apja mindig azt mondta, hogy „Te egy… ” – volt erre egy kifejezés, hogy nem vagy istenhívő, pedig majdnem minden szombaton találkoztak a templomban, és az lenézte, mert nem tartott semmi olyan különöset. Megtartotta úgy nagyjából a világ kedvéért, de nem volt az a [bigott]… ő, ami szükséges volt, megcsinálta. Ő életében, azt hiszem, senkit be nem csapott. Nem volt pájszlija [pajesza], szép fehér frizurája volt. Volt egy kicsi fehér kecskeszakálla. Kalapot viselt. Mindig problémája volt a bátyámmal, mert ő hajadonfőtt járt: „Laci, megint elvesztetted a fejedet! Hol a fejed?” Pláne mikor leültünk, és mondta az imát, akkor muszáj volt feltenni a kalapot.

Soha nem hallottam nagyapámat politizálni. Politikával nem foglalkoztak. Annyit tudok, hogy Regina nagyanyám odaült a rádió mellé, s mikor beszélt Hitler, akkor állandóan szidta. Ez volt az egyetlen politika.

Nagyapámék télen mindig bejöttek a városba, [Nagy]Váradra. Öregemberek, állandóan orvosi felügyelet alatt kellett hogy legyenek. Őket az átcsatolás ott érte, azért lettek ők deportálva. Ha [Nagy]Zerinden maradnak, akkor nem deportálják őket… De sajnos elvitték őket. A nagyapám, szegény, akkor volt olyan nyolcvanhárom vagy nyolcvanöt éves, amikor elvitték, a nagyanyám pedig hetvennégy [A nagyapa a deportáláskor 79 éves, a nagymama 76 éves volt. – A szerk.]

Édesanyámnak volt három testvére, három fiú volt, és ő volt az egyetlen lány. [Akkoriban] Fräulein, kisasszony volt mindegyik mellett, a fiúk mellett, a lányok mellett. Ez előkelő volt, volt egy nívó, amihez tartoztak. Anyám testvérei közül a legidősebb volt Weiss Béla, Kolozsváron lakott. Szeszgyáruk volt az Árpád utca 38 alatt. Sok vakációt töltöttem ott is, pláne a karácsonyit. Jómódú emberek voltak, de nem volt gyerekük. Elvette Irma nénit, egy végtelen rendes nőszemélyt, édes unokatestvérek voltak, Irma néninek az anyja és az én nagyapám testvérek voltak. Állapotos lett, de komplikációk voltak, koraszülés és trombózis – meghalt a gyerek. És meg is mondták, hogy nem lehet több gyerek. Mikor az én bátyám hetedik gimnazista lett, akkor jött nagybátyám, a Béla bácsi, hogy adjuk oda, anyám adja oda a bátyámat, hogy ő örökölje majd a vagyont, az ő vagyonukat, és különben is a fiúnak apára, szóval férfire van szüksége. És szegény anyám annyit bőgött utána… na mindegy. És ott is fejezte be a líceumot a bátyám, és onnan vitték el munkaszolgálatosnak, és többet nem is láttam. Nem adoptálták, csak nevelték.

A Vili bácsi a következő. Szilágy megyében, Nagykárolytól nem messze van egy ilyen község, Tasnád [Tasnád – nagyközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 3700, 1910-ben 5000 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal). Trianon után Romániához került, majd a második bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.]. Vili bácsi ott épített magának és a családjának házat, és ő ott gazdálkodott. Elvette [Nagy]Váradon a leggazdagabb leányt, egy Leitner lányt. Az volt a leggazdagabb leány, és az én nagybátyám elvette feleségül. Úgyhogy volt, mit aprítani a tejbe. Ott nem volt probléma az, hogy nincs pénz. Két leánya volt, az Ági és az Évi. Deportálva voltak, a szülők nem jöttek haza. Egyik sem. A két leányka nem is jött haza. Ők, amikor felszabadultak, akkor jöttek a svédek, és megkérdezték, hogy ki akar menni Svédországba. S ők nem akartak visszajönni, és ott voltak Svédországban egy évig vagy másfél évig, és ott is ismerkedtek meg a jövendőbeli férjükkel, Évi Amerikába, Ági Angliába ment. Évi Amerikában halt meg.

Édesanyámnak még volt egy fiútestvére, a Bátyus, Weiss Herman, aki ott maradt [Nagy]Zerinden. A felesége egy ideig parókás volt – még a háború előtt az apja megkövetelte, hogy parókát viseljen –, s aztán levette. Én már nagylány voltam, amikor Bátyus megnősült, ez talán 1933-ban volt. Ő sem volt deportálva, mert Románia volt. Ők kimentek 1948-ban Izraelbe. A zsidókat a faluról bevitték Aradra, a városba. És ott is laktak addig, amíg a háború tartott, s aztán visszamentek [Nagy]Zerindre, és leírta nekem egy levélben pontosan, hogy mi van a két lakásban, hogy a magtárban mennyi búza van meg mennyi kukorica… Az egész vagyont leírta, és minden az enyém lesz…

Édesanyám neve Weiss Olga, 1890 körül született. Anyám volt az egyetlen leányka. Nagyváradon végezte az iskoláit, a katolikus egyház gimnáziumában, nem tudom, miért. Olyan dolgok vannak, amik eszembe jutnak, hogy tulajdonképpen én mindenbe belenyugodtam. Amit ők csináltak, azt mondtam, hogy jól van csinálva. Hogy miért apácák nevelték? Intézetben volt, a szülők kint voltak [Nagy]Zerinden, ő [Nagy]Váradon volt, és zárdába járt. Nem tudom, miért. Meg vagyok róla győződve, hogy azért volt olyan jószívű, mert az apácák nevelték. Édesanyám leérettségizett, pedig a lányok abban az időben nem nagyon érettségiztek le. Ennyit tudott románul: „Merge la pădure” (román, Megy az erdőre). Héberül sem tudott, viszont németül igen. Németül mindenki tudott.

A deportálás után tudtam meg, hogyan ismerkedtek meg a szüleim. Mi [nagy]váradiak voltunk, a férjem is és én is, és volt egy jó ismerősünk, Deutsch doktor, Deutsch Elemér, és meghívott minket széderestére. Nem volt vallásos ember, de az ilyen tradíciókat azért megtartotta, és ott volt az unokahúga meg a Dengelegi és annak a felesége, a Pálfi Edit, ő is orvosnő volt, itt laktak, [Maros]Vásárhelyen, és a Deutschnénak az unokatestvére is meg voltak híva. Inkább Mártát, a feleségét ismertem, nekem franciatanárnőm volt a Zsidó Gimnáziumban, és kérdezték, hogy édesapám hogy s mint, s ki volt, mert ők nem tudják, anyámat ismerték, de apámat nem. És elkezdtem mesélni. Így csinált a doktor – nagydarab, kövér ember volt –, „Jaj, már tudom, én voltam a sádhen…! Én hoztam össze őket, és hallottam azután, hogy rosszul végződött a házasságuk”. Hogy ő honnan ismerte apámat, nem tudom, mindegy, ez nem érdekes. És ő hibáztatja magát. Akkorjában leültek a szülők, én ezt adom, a fiú azt kapja, szóval egy olyan vásár, adom-veszem. Na, mit érezhetett az az idegen ember iránt? Semmit. Udvarlás nem volt. Menyasszony lett, és nem tudom, bizonyos idő múlva aztán készültek a menyegzőre, gondolom, nagy esküvő volt. Körülbelül 1917-18-ban házasodhattak össze.

Szüleim házasságkötése nem volt beszédtéma, valószínűleg [Nagy]Zerinden történt, de nem tudom. Polgári esküvő volt biztosan [Magyarországon 1894-ben vezették be a polgári házasságkötést és az állami anyakönyvezést (1894. évi XXXI. tc. a házassági jogról, ill. 1894. évi XXXIII. tc. az állami anyakönyvekről). – A szerk.], és zsidó vallás szerint is megesküdtek, mert nagyon nehezen váltak el. A zsidók általában nem választanak el, mint a katolikusok [A hasonlat nem helytálló, ugyanis a katolikus egyház tiltja a válást. Valójában arra utal itt Gáspár Anna, hogy a háláhá szigorúan szabályozza a válási eljárást. A polgári törvény alapján kimondott válás a zsidó törvények szerint nem érvényes, a válást csak a bét din, a három mértékadó rabbiból álló rabbinikus bíróság felügyelete alatt lehet lefolytatni. Lásd még: válás. – A szerk.]. Nagyon sokáig húzódott, de a nagyszüleim ragaszkodtak hozzá, hogy úgy is váljanak el. Miután elváltak, anyám visszavette a lánykori nevét, így Weiss Olga néven szerepelt. Miután elváltak, se anyám nem ment férjhez, se apám nem nősült meg. Apám íróasztalán végig ott volt anyámnak a fényképe. Ő azt állította, hogy nagyanyám volt az, aki elválasztotta őket. Áldott rossz ember volt nagyanyám, azt meg kell őszintén mondjam. Csúnya dolog, hogy ilyesmit mondok, de nagyon rossz ember volt. És el is hiszem, hogy elválasztotta őket. Hogy miért, azt sose tudtam meg.

A nagyapa öröksége már az ő életükben el lett osztva. Minden gyerek megkapta a részét, és abból élt. Abból épített Tasnádon a nagybátyám házat, és vette a földet. Az anyám földrészét is ők rendezték, és édesanyám kapta a járulékot a földjéről. Mi abból nagyon jól megéltünk.

Csak egy testvérem volt, a bátyám, Schwartz László János. 1921-ben született, Nagyváradon. Én Alsószoporon születtem, 1923-ban, ott, ahol laktak a szüleim, és [Nagy]Váradon nőttem fel [Alsószopor – kisközség volt Szilágy vm. Tasnádi járásában, 1891-ben, 1900-ban 1300, 1910-ben 1500 román és magyar lakossal. Trianont követően Romániához került, ma Supuru de Jos, jelenleg Szatmár megyéhez tartozik. – A szerk.]. Nagyon jó kapcsolat volt köztünk, bár én rosszabb voltam hozzá, mint ő hozzám. Volt még egy gyerek, aki meghalt, mikor anyám már a kilencedik hónapban volt, és keresztülesett egy zsák krumplin… belebotlott, és ráesett… Mondtam neki, hogy kár, hogy nincsen még egy testvérem, s ő azt mondta, ha az élt volna, akkor nem lettél volna te.

Miután összeházasodtak a szüleim, Alsószoporon laktak, az édesanyám kapott hozományba egy birtokot, és azon gazdálkodott apám. És a ház a mai napig is áll. Aztán elváltak, és nem tudom, hogy osztották meg válás után, én három éves voltam, én nem tudhatom, és nem is érdekelt. De voltam Alsószoporon, és a ház, amikor én ott voltam ezelőtt húsz esztendővel, állt. És bementem a házba, és megmondtam, hogy itt volt az ebédlő, itt volt az úriszoba, ott volt a hálószoba. Megmondtam, pontosan emlékeztem rá. Volt külön gyerekszoba. Még a rácsos ágyra is emlékszem, az egyik sarokban volt a bátyámé, a másik sarokban volt az én ágyam. Ezek olyan dolgok, amikre az ember emlékszik. De van, ami teljesen kitörlődött a fejemből. Öt éves volt a bátyám, mikor ők elváltak. Nem tudom, miért ment Nagyváradra szülni, biztos úgy gondolta, hogy jobb kezekben van, pláne hogy egy gyerek meghalt. Biztos félt.

Miután elváltak, beköltöztünk [Nagy]Váradra. Először a Kálvária utcán laktunk, azt kiadták, és aztán vették ezt az ikerházat, ez egy nagyobb ház volt, nagy kerttel. Két kapuval és két lakással, a középső fal közös volt. Én már arra emlékszem, mikor [Nagy]Váradon laktunk. Azt a házat eladtam, miután visszakaptam, a deportálás után.

Édesanyámmal és a testvéremmel éltem ott [a ház másik felében] meg a két unokatestvéremmel, Ágival és Évivel – a nagybátyámnak a két gyermekével –, akik falun laktak, de [Nagy]Váradon jártak iskolába. Így együtt voltunk, mint a testvérek: a bátyám és a három leány. És mégsem lehet, hogy csak karácsonykor és húsvétkor lássák a gyerekeket a szülők, béreltek egy autót. A sofőr a saját autójával hordta nagybátyámékat. És nyáron, mikor elmentünk hozzájuk, akkor autóval mentünk. Akkor ültem először autóban – ez tizenöt éves koromban volt.

Édesapámmal állandóan leveleztünk, kétszer egy évben eljött. Apám Magyarországon élt, Tornyosnémetiben, a magyar–cseh határ mellett [Tornyosnémeti – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is körülbelül 900 lakossal. – A szerk.]. Beszédes volt, mindenki szerette a faluban. A birtoka fele Csehországban volt, a másik fele Magyarországon, úgyhogy állandó határátlépéssel rendelkezett, és én is gyakran mentem vele Kassára. Az a birtoka volt, amit a családtól örökölt, egy része a nővérének, a sógorának volt a birtoka, amin szintén ő gazdálkodott, és pluszban neki is volt földje. Valószínűleg a tőkéjéből még vett magának. Hányszor piszkált a lányom: „Anyu, miért nem mentél oda, és kérted vissza a földet?” Én minden évben meglátogattam édesapámat 1940 előtt, ő pedig minden évben kétszer jött [Nagy]Váradra minket meglátogatni. S aztán 1940-ben átcsatoltak Magyarországhoz, s akkor már nem volt probléma, hogy megyünk hozzá. S akkor minden nyáron majdnem elmentünk hozzá. Mikor már nagyobbak voltunk, akkor anyám elengedett, hogy ott nyaraljunk apámnál. Úgyhogy a kapcsolat megvolt köztünk, nem volt probléma. Segített minket, mindig kérdezte, hogy mire van szükségünk, és nekem hivatalból azt kellett mondanom, hogy „Köszönöm szépen, van mindenünk”. Egy gyereknek mindig kell valami, de én ezt kellett mondjam. De aztán ő mindig hozott valamit. Mivel Magyarországon élt, jobban el volt látva. Arról nem beszélve, hogy milyen cseh cipőket hozott, juj, az nem igaz! Korcsolyacipőtől kezdve, bakancsokat, nagyon sokat hozott nekünk. Egyszer levélben megkérdezte tőlem, hogy mire van szükségem, és mondtam, hogy egy ballonkabátra. „Jó, akkor légy szíves, küldd el a méreteidet.” És elmentünk a szabóhoz, és levette a méretet, hát ne éppen olyan passzentre, ugye, hanem tegyünk rá egypár centit hosszában-széltiben, nehogy a gyerek jövőre kinője. Apám megkapja a levelemet, bemegy az üzletbe, és mondja, hogy a lányáról van szó. „Jaj, hát aztán azt tetszik tudni, az úgy van, hogy ráteszünk egypár centit, hogy ne legyen szűk.” S mikor én felvettem azt a kabátot, belenéztem a tükörbe, majdnem sírógörcsöt kaptam. Ez is tett rá, az is tett rá, és én kis vékony, nyamvadt voltam. Mint a tehénen a gatya, úgy állt rajtam az a kabát. És anyám, szegény: „Ne törődj semmit.” Emlékszem, hol volt a szabó [Nagy]Váradon, a Kispiac téren, ő megcsinálta nekem. Aztán olyan kabát lett belőle, hogy mindenki irigyelte az osztályban.

Az édesapámnál eleinte borzasztó rosszul éreztem magamat, mert én – nem tudom, más is lehet, hogy úgy lett volna – a kóser koszthoz voltam szokva. Édesapám nem tartott semmit. Ő nem volt kóser. Neki is volt szakácsnője, szobalánya, amit akart, minden. Én nem tudtam enni a tejfölös dolgokat. Például arra emlékszem, hogy a tökfőzeléket szerettem, de tejföllel csinálták, és nem tudtam megenni. Apám felhívta anyámat, hogy mondja meg, hogy ő azt hogy csinálja, hogy én azt meg tudjam enni. Volt sonka, kifőzött sonka. Én olyan beteg voltam, kihánytam az egészet, nem voltam hozzászokva a tréfli háztartáshoz. Aztán megszoktam, de a mai napig sem szeretem az ételben a tejfölt. Két-három hétig ültünk ott. Maximum négy hétig, nem tovább. Apámnak volt ott egy barátnője, de nem nősült meg. A barátnőjével összeismerkedtünk, nagyon szimpatikus nő volt. Apám egyedül élt egy ilyen kúriaszerűség házban. Jól megvoltunk, nem volt vele probléma.

Ezer holdon felül gazdálkodott apám [Azaz – a korabeli hivatalos statisztika értelmében – nagybirtokon gazdálkodott. A nagybirtok nagysága a gazdálkodás belterjességével összefüggésben országonként változó volt, Magyarországon az 570 hektárt (1000 kataszteri holdat) meghaladó birtokot tekintette a hivatalos statisztika nagybirtoknak. – A szerk.]. Hogy termesztettek-e valamilyen növényt, azt nem tudom. Volt ott mindenféle, hiszen azoknak az állatoknak enni kellett, amellett fenn kellett tartani a gazdaságot. Tehát búza, kukorica biztos volt, de engem ez nem érdekelt. Az állatokat megcsodáltam, tenyészlovak meg tenyésztehenek, nem tudom, hány liter tejet adtak naponta. Nagyon szerette csinálni. Volt a jószágigazgató [lásd: birtokkezelés], egy ilyen intéző, aki vezette a majdnem ezerhektáros farmot, és minden évben vitték fel Pestre, a nemzetközi vásárra az állatokat [Ha az apjának kb. 1000 kataszteri hold (kh) földje volt, az 575,5 hektár (ha) föld volt; ha 1000 magyar hold földje volt, az összesen 431,6 ha földet jelentett. – A szerk.]. Disznótól kezdve, voltak ilyen kicsi kis piros izlandi fajtyúkok, mindegyiknek a lábán gyűrű. A kakas az valami gyönyörű volt. Felvittek egyszer egy hárommázsás disznót a kiállításra… szóval, ami állat volt, lovaktól kezdve minden, azonkívül ott volt a föld is. Mintagazdaság volt. Na és apám ezt nagyon szerette csinálni, és ilyen egylovas bricskával járt. A kis inaska hátul ült, apám vezette. Jaj, milyen boldog voltam, mikor mentünk hárman a bátyámmal bricskával és a fehér lóval… Annak a fehér lónak az volt a mániája – milyen marhaságokra emlékszem –, hogy a parasztasszonyoknak leharapta a kontyát. Éles volt a foga, a parasztasszonyoknak kendő volt a fejükön, és azzal együtt leharapta, a szájában maradt a konty. Vigyázni kellett, hogyha egy nőt meglátott, egyenesen ment felé, és leharapta. Ez volt a mániája. Apám azt mondta, hogy hiába verem, mert ezt nem lehet megmagyarázni.

El kell még mondjam, hogy 1940-ben, amikor Magyarország lettünk, mi automatikusan megkaptuk a magyar állampolgárságot. Édesapám nem mondott le a román állampolgárságáról miattunk. Mi automatikusan magyar állampolgárok lettünk, ő nem. Be volt hozzánk téve egy német katona, rendes fiatalember volt, és kérdezte, hogy édesapám hogy van. Én nem tudom, hogy került szóba, hogy mi román állampolgárok vagyunk az apánk után. Erre azt mondta, hogy ne mondjunk senkinek semmit, mert azonnal bajunk lehet belőle. Mi nem is mondtunk, senki nem tudott senkiről semmit, ezzel szemben a tiszttartója, a gazdaság vezetője tudta, hogy román állampolgár, s feljelentette. És azt írta oda, hogy román kém. Így került apám Kistarcsára. A bátyám elment 1940-42-ben, talán 1943-ban őt meglátogatni Kistartcsán, s azt mondtam, hogy megyek én is. Azt mondta, az nem neked való hely. Utána nem tudok semmit róla. Azt tudom, mert a bátyámnak mesélte, hogy neki sérve volt, és nem tudom, hogy operáció előtt vagy operáció után klinikai halál lett, bevitték a kórházba, és hideg vízből meleg vízbe tették – így felélesztették, és aztán visszavitték Kistarcsára, és tovább nem tudok semmit. Hogy elvitték… őt is deportálták? Nem tudom. Nem tudok semmit. Ez volt édesapám.

Édesanyám énszerintem a világ legjobb asszonya volt. A legjobb anya és a legjobb asszony. Jószívű volt. Ha a családban bármikor valami gond volt, „Oli, gyere!”. Ha beteg volt valaki, ment. Addig a gyerekekre a fräuli vigyázott. Szolgálatkész, nagyon rendes asszony volt. Nálunk nem volt pénzprobléma. Egészségprobléma volt. És az, hogy édesanyám elvált, és mind hozták a kérőket, s ő nem akart férjhez menni még egyszer. Nekem mint gyereknek ez nagyon jól jött, mert azok hoztak ajándékokat a gyereknek. Amikor már nagyobb voltam, megkérdeztem anyától, hogy miért nem ment férjhez. És azt mondta: „Tudod, lányom, hogyha egy édesapa »megpirítja« – nem volt szó verésről –, rápirít a gyerekre, ez normális. De egy mostohaapa rászóljon az én gyerekeimre, azt nem tűrtem volna.” Tehát feláldozta magát miattunk. Egy áldott asszony volt. Mindenki azt mondja, hogy az ő anyjánál jobb nincs, én azt mondom, hogy a jobbnál is jobb volt. Őrá pazaroltam végtelenül az egész szeretetemet. Hány éve már, hogy elvesztettem, és még mindig siratom… a mindenem volt. Apám idegen volt.

Nem volt vallásos, parókát nem viselt, de tartotta a hagyományokat a nagyszüleim miatt. Semmi másért, mert az akkor azt jelentette, hogy az öregek nem ettek volna nálunk [lásd: étkezési törvények]. Tehát szigorúan betartotta az előírásokat. Annyira, hogy mikor munkaszolgálatos volt a bátyám, és vett neki szalonnát, hogy majd csinálunk csomagot, betette a kályhába: „Ott huzat van, és akkor jól eláll a szalonna” [Elképzelhető, hogy nem csak az motiválta ebben, hogy megóvja a szalonnát az avasodástól, hanem egyben elrejtette a szülők szeme elől a sertésszalonnát, hogy ne tekintsék tréflinek a háztartását. – A szerk.]. Emlékszem, hogy azt mondta szegény, hogy úgy megkóstolná ezt a szalonnát. Mondtam, „Nyugodtan kóstold meg, nem lesz semmi bajod!”. Azt mondta, „Nem. Nem, nem”. Belénevelték, hogy azt nem szabad enni.

Csak Hosszúnapkor ment a zsinagógába. A Hosszúnap a bűnbánó nap, a zsidók legnagyobb ünnepe, úgy hívják, hogy Jom Kipur. Akkor nem szabad enni és inni estétől másnap estig. Semmit a világon a szájba nem szabad venni. És általában a templomban kell lenni egész nap. Ezt édesanyám mindig betartotta. Elment a közeli imaházba, ahol az asszonyok imádkoztak… és pletykáltak egész nap. Mi meg otthon eszegettük az ennivalót, ami el volt készítve. Áldott jók voltunk mi is. Na, mindegy, ez volt.

Édesanyám, bár nem volt rákényszerítve, hogy főzzön, szeretett kotyvasztani, és nagyon jól sütött. Megtanulta a cukrászati titkokat. Hirdetés alapján jelentkezett egy cukrásztanfolyamra, járt egy cukrászhoz, és megtanult tésztákat [süteményeket], bonbonokat készíteni. Ragyogóan tudott sütni. S persze nem maradtak meg a receptkönyvei sem, nem maradt meg semmije. És nagyon szerette csinálni. Mindig, amit én szerettem, azt készített, például bonbonokat, rumos meggytől kezdve, és fondant-t. A fondant, az a fehér töltelék, amit beletesznek a csokoládébonbonokba. A fondant francia szó. A fondant maga az a fehér massza, azt ki kell keverni cukorral, nem tudom, mivel, s aztán tesznek bele kávét, tesznek bele csokoládét, tesznek bele gyümölcsöt, az adja meg az ízét. Majd csokoládémázba belemártogatják, s ráteszik speciális papírra, s hagyják, hogy megszáradjon. Olyan bonbonokat csinált, amiket lehet kapni az üzletben is. S én kint a lágerben mindig arra vágytam, hogy zárjanak be engem a kamrába… az otthoni kamrába. Gyönyörű szép, majdnem akkora volt, mint ez a szoba. És ott álltak a fondant-ok, a dzsemek, kompótok, az édességek ilyen nagy pléh dobozban, a mézes sütemény, ilyen pogácsa, olyan nem tudom, mi…, hogy a leányka, mármint én, melyiket kívánja meg. Hogy mi minden volt ott a kamrában…, a lisztesládától kezdve, mi mindenem volt ott. Minden, amit lehetett akkor eltenni. Dulcsácákat csinált [Román szó, dulceaţa, valójában török eredetű, gyümölcsből készített édesség. – A szerk.], amiket erdélyiek nem csinálnak, ez egy regáti szokás. Ezt a Cimpeanunétól, a háztartástanárnőnktől tanulta. A szakácsra azért volt szükség, mert nem volt előkelő, hogy ő főzzön. Amikor akart, kiment a konyhába, ha nem akart, nem ment. Én jobban szerettem, mikor anyám főzött, mint amikor a szakácsné főzött. Jóízűek voltak az ételei. Engem is megtanított, a krémeket, a habokat én kavartam mindig. Nagyon szerettem kóstolgatni. Szerettem kinyalni a lábasokat, édesanyám azt mondta, hogy az esküvőmön majd zuhogni fog az eső. Ez egy népi hiedelem, hogyha nyalánk vagy, akkor az esküvőn majd esik az eső. Azért én kinyaltam a lábasokat, azért voltam mindig, világéletemben kövér... [Gáspár Anna éppen az ellenkezőjét érti, mivel szálkás termetű. – A szerk.] Rengeteg édességet ettem, az éltetett.

Egy jópofa eset: nyár volt, és anyám készített valami gyümölcskrémet, emlékszem, és ki kellett kavarni. Vette a bátyám – ő is szerette beledugni az orrát a kavarásba –, kiment az udvarra, hogy ő azt az udvaron, a kertben kikavarja. Kiabált ki anyám, ezt nem fogom elfelejteni: „Na, Laci, készen? Ki van már kavarva?” „Mindjárt kész van! Mindjárt kész van!” És mire feljött, üres volt a tányér, az egészet kinyalta, nem tudom, hány tojássárgáját a cukorral meg az eperrel. Na, ezt csinálta az én bátyám, a Laci. Nagy figura volt ő.

Megmondom őszintén, nekem volt kisasszonyom, méghozzá Düsseldorfból, Németországból, úgyhogy én inkább németül beszéltem a fräulival, mert ő megkövetelte, hogy németül beszéljek. Lia Britz olyan húsz év körüli, igazi német típus volt. A hölgy fiatal volt, és kancsi. Képünk is volt, nagyon sok, és mindegyiknél az arcát betintázta. A régi fényképeken nyilván ott álltál egyenesen, jobbra voltam én, balra volt a bátyám, ő középen. És úgy szembe fényképeztek le, ilyen levelezőlap formára. És akkor ő azt betintázta, persze csak a saját arcát, hogy ne látszódjon, hogy ő kancsi. Ő saját magát nem látta, hogy ő kancsi, de tudta. De ha látta a képét, akkor látszott. Nem volt szabad anyám neveljen, csak ő nevelt. „Ne szóljon bele. Ha nem kellek, akkor megyek haza” – ez volt a refrén. Nagyon szigorú volt, hogy utáltuk, Istenem. Értelmes, okos nő volt, de ő azért jött ide hozzánk, hogy keressen. Ezek a német nők ajánlkoztak nevelőnőknek, ez egy kereseti forrás volt a számukra. Idejöttek Romániába, és jó pénzért nevelték a gyerekeket. Voltak prospektusok, így találtunk rá. Azt mondták az öregek, a nagyszülők, hogy a németek jó pedagógusok. El voltak ismerve, hogy jól nevelik a gyerekeket. De kisgyerekként már úgy találtam, hogy túlzás, amit ők [a nevelőnők] csinálnak. Engem német példa szerint, spártai módon nevelt. A jólneveltséget tanította, hogy hogyan kell ülni az asztalnál, hogy kell viselkedni, hogy kell járni. Megtanultam, hogy így kell enni, nem úgy… És nagyon sok minden megmaradt bennem. Ő a magáéból nem engedett, de nem szólt bele, ha az öregek például úgy kívánták, hogy [sábátkor] ne gyújtsam fel a villanyt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ilyenkor jött a fräuli, és felgyújtotta. Elfogadta ő is, de engem nem presszionált se jobbra, se balra, csak a nevelésemen volt a hangsúly. A jólneveltségen. Arról nem beszélve, hogy nem tudott egy szót se magyarul, csak németül. Egymás közt németül beszéltünk. És hogy szidtuk előtte, azt nem tudom elmondani. „Mit mondtok? Mit mondtok?” „Semmit a világon, csak úgy beszélgetünk.” Persze hogy róla beszéltünk a bátyámmal és a két unokatestvéremmel, mikor együtt voltunk. Utáltuk, mert olyan volt, mint akinek nincsenek érzései. Nem tudom, hogy valaha is előfordult volna az, hogy megdicsérjen. A kisasszony szigorú volt, olyannyira, hogy egyszer, nem tudom, miért, anyám pártomat fogta, és rászólt az anyámra: „Maga neveli a gyereket vagy én?” S ez nekem nagyon rosszul esett… Én olyan kis nyápic, gyenge gyerek voltam. Most is nagyon keveset eszem, akkor is keveset ettem, és azt mondta, hogy ami ott van a tányéromon, meg kell enni. Hiába magyaráztam, hogy én nem tudom megenni, meg kellett enni! Megettem, kihánytam. Erre kiment a konyhába, és behozott még egy adag ennivalót, amit meg kellett egyek. Ha másodszor is kihánytam, másodszor is behozott ételt. Mert úgy kellett lenni, ahogy ő akarta. Arra emlékszem, hogy akkor nagyon el voltam keseredve.

Borzasztó ronda nőszemély volt, énszerintem rossz ember volt. Utáltuk, panaszkodtunk rá, és akkor édesanyám felmondott neki. Nem is ellenkezett, hazament. Aztán jött egy idősebb nő. Az se volt sokkal jobb. Elza? Matild néni? Már nem is emlékszem, hogy hívták. Az egy kicsit enyhébben nevelt minket. Hét évig neveltek minket. Utána rém boldogan felszusszantunk mi, gyerekek, amikor iskolába mentünk.

Ezek a hölgyek ott laktak nálunk, valamilyen szinten családtagoknak számítottak. De például nem ettünk együtt a szülőkkel, az öregekkel. Se édesanyámmal, se nagymamáékkal. A gyerekek külön ettek. Külön asztalnál, külön időben. A fräulival mindenhová együtt mentünk. Mindig együtt voltunk, egész nap. Azt, hogy külön étkeztünk, azt hiszem, a fräuli vezette be. Az nem egy zsidó hagyomány. Édesanyám például a szüleivel evett. Miután elment a fräuli, együtt étkezhettünk a nagyszülőkkel. És milyen boldogok voltunk!

Nem a konyhában ettünk, hanem az ebédlőben. A lány bejött, behozta az ételt, leszedett, hozta a másodikat. A közelből, a legközelebbi pékségből hozták a kenyeret. A rozscipót frissen, vajjal nagyon szerettem. Azóta se találtam meg sose a régi ízét. Kedvenc ételem a húsleves volt. Húst nagyon keveset ettem, nem szerettem a húst, hanem tésztaféléket inkább. Anyám mindig a kedvemben járt, azt csinálta, amit kértem. A bátyám mindent megevett, de én nagyon válogatós voltam. A szakácsnéval anyám beszélte meg, hogy mit főzzön, nekünk nem volt beleszólásunk. Anyám megkérdezett minket: „Na, mondjátok meg, hogy mit ennétek?”– és megcsináltatta azt. De minekünk semmi közünk nem volt a szakácsnéhoz. Nem éltünk rosszul. Bár az igazság az, hogy édesanyám nem engedett ki a konyhába – én nagyon hiányát éreztem ennek, és ezt egy kicsit szegénynek felrovom, hogy nem vitt ki a konyhába, és nem tanított, mert ő tudott főzni. „Leszel még te eleget a konyhában! Ne pocsékold arra a fiatal éveidet, hogy főzzél!” És mikor hazajöttem [a deportálásból], nem tudtam én egy rántottát megkészíteni. Sovány, nyápic gyerek voltam, nem voltam kövér soha életemben. Anyám mindig azt akarta, hogy jobban egyek, többet egyek. Mindenki azt mondta, hogy az édesség hizlal, a tészta [a sütemény] hizlal. Pléhdobozokban mindig ott álltak a házilag sütött kekszek. Minden este, mikor lefeküdtem, oda volta téve az ágyam mellé egy tányér tészta, azt elrágicsáltam. Kedvenc tésztám az isler volt. Meg is tanultam elkészíteni.

A lakásunkban volt négy szoba, volt egy tornác végig a három szobán. A lépcsőn feljöttél, jobbra volt az előszoba. Ott bementél, az előszobában volt két ajtó, az egyik a szalonba ment, a másik az öregek hálószobájába. Volt a gyerekszoba, és utána volt az ebédlő, vagyis egy ilyen vagonszerűség volt, a négy szoba egybenyílott, és azután jött a két ajtó a nappaliból, az egyik ajtó a fürdőszobába, a másik  ajtó egy folyosóra, és onnan nyílt a kamra, a padlásfeljárat, a konyha és a cselédszoba. Tehát egy ilyen hosszú épület volt. Ugyanaz volt a másik oldalt is. És aztán mikor lementél, az ablakok mind erre a tornácszerűségre nyíltak, csak a legelső szoba és az előszoba nyílt az utcára. Akkor megint lementél egypár lépcsőt, és akkor volt az udvar, a kert, a veteményes, szőlős. A tornác oszlopos, félig nyitott volt, a teteje be volt fedve. Zöld volt, arra emlékszem, és a roletta is zöld volt, az ajtók zöldek… mind készült édesanyám, hogy egyszer majd fehérre fogja festetni, de nem került rá sor. Parkettás volt.

Nem volt hideg-meleg víz, mert a fürdőszobában csak kazán, kád meg ilyesmi volt. Úgyhogy ha akartál fürödni, be kellett fűteni a kazánba. Fával fűtöttünk, a kazán felmelegítette a vizet, és ha közben még tettél a tűzre, az állandóan melegítette a vizet. Nagyapám csak egyszer egy héten fürdött, pénteken. Mielőtt elkezdődött a szertartás, ő csak akkor fürdött meg. Mikvébe nem jártunk. [Nagy]Váradon volt mikve, azt is tudom, hogy voltak ilyen vallásos osztálytársnőim, és mondták, hogy az esküvő előtt el kell menni a mikvébe. Nem, én nem tudom, hogy elmentem volna. Énnekem, ha az a kád bent a házban nem volt úgy kisúrolva, ahogy én szerettem… nem, nem hiszem, hogy mentem volna, ha még erőszakolnak sem. Megfürdök én otthon. A nagyapám nem volt bigott.

A cselédnek meg [később] az inasnak volt külön cselédszobája. A szakácsnő, Helénke nem lakott nálunk, csak bejárt főzni. Eleinte volt szobalány is, szakácsnő is,  addig, amíg a magyarok bevezették azt, hogy ahol van férfi a házban, nem lehet szolgálólányt tartani, csak inast. Akkor a lánynak felmondtunk, és jött a fiú, aki segített a háztartásban. A cselédek és az inas nálunk családtagok voltak.

Jómódú, gazdag emberek voltunk. Voltak festmények is a házban. Én már abban nőttem fel, nekem nem volt semmi érdekes. Senki sem volt műgyűjtő. A bátyám szerette a művészetet, én különösebben nem, mert voltak ilyen reprodukcióim. Nem tudom, nem csináltunk különösebb problémát belőle. A festmények csendéletek voltak, azt hiszem, anyám inkább szerette a csendéletet. De egyik sem volt olyan név, mint egy Raffaello… A festményeket Nagybányáról vették. [Nagy]Váradon azt tartották, hogy a legszebb festmények Nagybányán készülnek [lásd: Nagybányai művésztelep]. De most nem beszélnek már róla.

A könyvek meg a lexikonok az anyámé voltak. Könyvtárba nem járt, ő megvette a könyveket, amik megtetszettek neki. Magyar könyvek voltak, mert anyám egyáltalán nem tudott románul. A nagyszülők még annyira sem. Nem volt rá szükségük. S anyám is magyar iskolába járt, mire kellett volna? Anyám szerette a romantikus regényeket, és nagyon sokat olvasott fel nekem. Ha beteg voltam, mindig az volt a jó benne, hogy szerettem, olyan jól olvasott. Nem olyan monotonan, hanem hangsúlyozva, állítólag sokat szerepelt is a zárdában. Jókai megvolt, Mikszáth is volt, meg ezek a magyar klasszikusok. Verseket is, mondjuk, azt is, hogy szépen szavalt, de aztán én bekerültem a román iskolába, mert én már első osztályban román iskolába jártam, és ott már akkor anyám nem tudott nekem segíteni. Én azt olvastam, amit az iskolában kértek, szépirodalmat. Édesapám is szeretett olvasni. Minden este, amikor lefeküdt, pihent, akkor vette a könyvet, és olvasott. De ha kérdeznek, hogy mit, nem tudom. Rendszeresen olvastunk. Volt egyszer egy olyan [a háború után közvetlenül], hogy űrlapot kellett kiállítani arról, hogy mi volt a lakásban: mi tűnt el, mit vittek el. Még szegény férjem, ő sokat járt hozzánk, barátok voltunk, jobban tudta, hogy mi van, milyen könyvek vannak.

[Nagy]Váradon nem voltak zsidó szomszédaink, nem volt az egy zsidó negyed [ahol laktak]. A szüleim inkább a rokonsággal barátkoztak. Anyámnak még volt egy-két barátnője, akivel összejárt, de többnyire a rokonsággal tartották a kapcsolatot. Távoli rokonok voltak, de összejártak. De különben anyám eléggé visszahúzódó természet volt, a családnak élő. Nagy ritkán elmentünk a színházba, velünk együtt ment el, de nem volt egy mondén életű asszony. Az nem volt szempont egy barátkozásnál, hogy zsidó vagy sem. Mindegyik szomszéddal jóban voltunk. A közvetlen szomszédunk például két idősebb szerb nő volt, két vénkisasszony. Matasits néni mindig hozzánk jött telefonálni, mert nekik nem volt telefonjuk. Nekünk kellett [a telefon], mert a testvérek messze voltak, nagyapámék [Nagy]Zerinden voltak, és állandóan érdeklődtek, mert nagyon összetartó család volt, és kellett tudnia egyiknek a másikról. Akkoriban, ha telefonáltunk, a központtól megkértük a számot, és beszéltünk [Vagyis kézikapcsolásos telefonközpont volt, nem pedig automata. – A szerk.]. Például nem volt impulzus, annyit beszéltél, amennyit akartál. Azt hiszem, ha más városba telefonáltunk, volt egy minimális összeg. De nem volt probléma a telefon. A telefon akkor nem volt luxus. Arra emlékszem, hogy soha őket [a két idősebb szerb nőt] az utcán nem láttam. Hogy mit ettek, hogy ettek? Voltak nekik gyöngytyúkjaik. Ezek a gyöngytyúkok nagyon csúnyán csináltak, egész nap be nem áll a szájuk. De anyám sose szólt nekik. Volt egy szerb pék, és onnan rendelték a kenyeret, a péknek az inasa hozta el.

A valódi [nagy]váradiak [a zsidók közül] olyan gettószerűen éltek. Volt egy nagy templom, ott volt a zsidó kórház, majdnem százszázalékosan csak zsidók laktak [azon a környéken]. Mi nem voltunk valódi, tősgyökeres [nagy]váradiak, mert úgy 1925-26-ban költöztünk oda. De a tősgyökeresek, a templom köré tömörültek, a szomszédos utcákban meg a környéken laktak. Ott volt a mikve, ott volt a sakter, a fősakter. Lehet, hogy volt al[sakter] is, én már arra nem emlékszem. Mihozzánk nem nagyon jártak [akik abban a részben laktak], mert… nem is tudom, miért. Én azt hiszem, életemben nem is ismertem egy rabbit sem. Abban az időben [Nagy]Váradon sok zsidó volt. Volt ortodox és neológ hitközség. Elemi iskola is volt: ortodox és neológ. Hozzánk, a lakáshoz közelebb volt a neológ, de oda nem volt szabad menni. Engem az ortodox iskolába küldtek, mert „ortodox vagy”. Mi, amikor bekerültünk [Nagy]Váradra, nagyon messze vettünk házat, tehát mi attól a zsidó negyedtől nagyon messze laktunk. De nagyapám elvárta azt, hogy oda írassanak iskolába, sőt, ő ment és íratott be oda. Nekem, ha jól kiléptem, fél órát tartott az út odáig. És ez [Nagy]Várad viszonylatban sok volt. És a bátyámat is oda íratták, a fiúiskolába. Morogtam én azért eleget. Mert télen bizony… villamos nem volt, csak a főutcán, nehéz volt menni-jönni, s volt úgy, hogy délután is volt óránk, és akkor még egyszer elmenni… De az öreg így kérte, hát legyen így. Volt óvoda is, ott a közelben, de oda anyám nem engedett. Valószínűleg olyan gyengébb óvoda volt. Ó, hányszor mondtam, hogy szeretnék menni! De nem engedett óvodába, nem. Hétéves korban mentem iskolába, a kisasszony csak addig volt. Már amikor iskolába kerültem, akkor nem volt nálunk kisasszony.

Volt egy nagy ortodox templom ott az iskola környékén, és volt egy nagyon nagy neológ templom. Egyszer, nem is tudom, milyen ünnep volt, talán Purimkor, mert az az egyetlen örömünnep a zsidóknak, az osztálytársnőim azt mondták, menjek velük a neológ templomba. Jó, elmentem, nem tudtam, hogy ebből baj lesz. Nagy viszály volt állandóan az ortodoxok és neológok között. A templomban kórus volt, orgonakísérettel. Az ortodoxnak nem lehet, tiltva van [A bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban, ezek egyike a munka: szombaton mindenfajta munkától tartózkodni kell, márpedig az orgonabillentyűk nyomogatása is munka, tehát tilos. Ezért az ortodoxia szemében botrány az orgona a zsinagógában, a neológia szemében viszont a reformok jelképe. – A szerk.]. Tényleg, nagyon szép volt az az istentisztelet. Az, hogy elmentem a templomba orgonajátékot hallgatni, csak egyszer fordult elő. Hazamentem, és megmondtam nagyapámnak. Azt hittem, hogy megver, [különben] soha a kezét fel nem emelte… Nagyapám megmagyarázta nekem, hogyha én neki akarok rosszat, akkor menjek el. Hogy azok istenkáromlók, a neológok: „Oda többet be ne tedd a lábadat!” Nagyobb ellenségei voltak a neológok, mint a keresztények. Sose kérdeztem meg tőle, hogy miért. Nem akartam az öregnek rosszat, és tényleg nagyon szerettem nagyapámat, ha megkért rá, én többet nem mentem a neológ templomba. [Nagy]Váradon ez a két nagy templom volt, és nagyon sok imaház. Hogy körülbelül hány, azt nem tudom, és megmondom őszintén, hogy nem is érdekel. Mi például messze laktunk az ortodox templomtól, de volt a közelben egy imaház, és oda jártunk. Nagyapám is oda járt az imaházba, ha járt. De nem ment minden szombaton, csak a nagyünnepeken ment. Újévkor [Ros Hásáná], Hosszúnapkor ott ült egész nap. Hosszúnapkor böjtölt az egész család. Nem akarok hazudni – én nem tartottam meg. Odagyűltek az összes haverok, ahogy most nevezik, oda voltak készítve a kamrába a tészták [sütemények], és megdézsmáltuk. Én nem tudom, miért, lehet, hogy apámra hasonlítottam? Mondhatnám azt, hogy vallásos voltam, de nem voltam vallásos. Mit csináljak? S aztán miután a deportálás volt, akkor még annyira sem hittem, mint addig.

Nagyapám vitt el először az iskolába. Bejött [Nagy]Váradra, elvitt az iskolába. Négy elemit és négy gimnáziumot jártam ott, annyi volt összesen a lányoknak. Azt végigjártam, s akkor az állami iskolába felvételizni kellett. A felvételi az Oltea Doamnában, az államiban volt, és onnan oda mentél, ahová akartál. Az feljogosított arra, hogy választhatsz, hogy melyik iskolába akarsz menni. Az Orsolya-rendi iskola egy katolikus iskola volt, katolikus apácák vezették [Szent Orsolya Rend – az oktató-nevelő és evangelizáló tevékenységet folytató Szent Orsolya Rend alapjait 1535-ben rakták le Itáliában, de a Rend maga 1612 óta létezik. Magyarországon első iskolájukat Pozsonyban nyitották meg, 1676-ban. A nagyváradi iskola 1772-től 1950-ig működött. – A szerk.]. A Notre Dame de Sion, egy francia iskola volt a legdrágább, az volt a legelőkelőbb iskola, oda is csak azt vették fel, aki az Oltea Doamnában vizsgázott. Ez törvény volt. Az Oltea Doamna líceum Ştefan cel Marénak a mamájáról kapta a nevét [Ştefan cel Mare (1457–1504) a törökök ellen vívott hadjáratairól híres moldvai uralkodó. – A szerk.]. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy ha már úgyis választani kell, és leány zsidó líceum nem volt, menjek az Orsolyába, ő is zárdában nevelkedett. Tényleg tisztaság, rend volt. A felvételi csak románul volt, nem volt szabad magyarul beszélni.

A fiúknak volt egy külön iskola, a héder, ahol a Talmudot tanulták [A héder alapfokú iskola, ahol a kiskorú gyerekeket írni-olvasni tanítják héberül; a Talmuddal majd a következő fokozatban, a Talmud-Tórában kezdtek ismerkedni a hagyományos zsidó oktatásban részesülő fiúgyerekek. – A szerk.]. A fiú zsidó gimnázium a templom udvarán volt. A mi iskolánk a sarok után volt, közvetlen közelében volt az ortodox templomnak. De én soha be nem mentem a templomba. Nekem az tetszett, mikor volt esküvő, és akkor mindenki szaladt ki az óra után, hogy nézzük meg a hippi [hüpe] alatt, hogy esketnek. Én nem voltam templomjáró. A fiúknak volt egy tizenkét osztályos líceum [a Zsidó Líceum]. Nemrég került a kezembe a férjemnek az érettségi tablója [ő ott végzett]. A bátyám is oda járt egy darabig. De csak a fiúknak volt tizenkét osztály, a lányoknak csak négy gimnázium volt, de mentünk az államiba, 1940-ig. Az állami iskola egynemű volt, délelőtt voltak a fiúk, és mi voltunk délután. A többi iskolában sem volt koedukáció. Külön volt a leánylíceum, és külön volt a fiúlíceum az én időmben.

Azt sajnos meg kell állapítsam, hogy általában [Nagy]Váradon két nagy réteg volt [a zsidók között]: a gazdagok és a szegények. Középosztály kevés volt. Nagyon gazdagok voltak, és nagyon szegények. Ezt onnan tudom, mert a zsidó iskolában a szegények tandíjmentesek voltak, és a gazdagok ahhoz mérten fizették a tandíjat, amilyen gazdagok voltak. És voltak nagyon gazdagok. Én körülbelül a tetőtől úgy az ötödik-hatodik voltam.

Az iskolában éppúgy, mint most, dolgozatokat írtunk, vizsgáztunk, sőt még bevezették a kisérettségit is. Én például kisérettségiztem a negyedik gimnáziumból az ötödik gimnáziumba, és a negyedik elemiből az első gimnáziumba is felvételiztünk. Tanulni sajnos egyedül tanultam, pedig édesanyám mindig otthon volt, de nem tudott románul, és én már románul tanultam. Egyedül csináltam a leckémet. A bátyám még segített, de korrepetitorom nem volt, szóval, aki segítsen. Megmondom őszintén, hogy elég jó tanuló voltam. A negyedik gimnáziumig mindig kaptam diplomát. Jó tanuló, lelkiismeretes voltam, megtanultam a leckét, ha kellett, ha nem kellett. Én nem tudtam úgy elmenni az iskolába, hogy ne tanuljak, és ne olvassam át azt a leckét. De nehezünkre esett a román nyelv, ez az igazság. Például az utcán egy tábla csak románul volt kitéve. A zsidó iskolában is ki volt írva a folyosón: „Vorbiţi numai româneste!” (román, Csak románul beszéljetek!). Dehogy is beszéltünk mi románul… s a tanárok kötelezve voltak, hogy románul beszéljenek. S volt az Ida néni, a történelemtanár, aki nagyon rosszul beszélt románul, és tett egy őrt az ajtóhoz, hogy nézze, hogy nem jön senki a folyosón: „Szóljál, fiam, ha jön valaki!” – és akkor mesélt történelmet. Tátott szájjal hallgattuk. De ha románul kellett, akkor vette a könyvet, és felolvasta a könyvből. Ha jókedvében találtuk: „Ida néni, tetszik mesélni?” – akkor mesélt. Szerelmes volt Napóleonba. Ó, mindenről mesélt, már idősebb nő volt, és úgy látszik, hogy az igazgató nem akarta kitenni azért, mert nem tud románul. Ragyogó nőszemély volt, ragyogó. Szegény Ida néni. De a leckét románul kellett megtanulni. Magyar nyelven nem tanultunk semmit a világon. Aztán tanultunk mi, kérem, franciát, latint, németet. A franciát kezdtük harmadikban, a németet ötödikben, a latint, azt hiszem, elsőben. Borzasztó nagy súlyt fektettek akkor a latinra, nagyon komoly tantárgy volt a latin nyelv. A zsidó iskolában tanultunk héber nyelvet hittanórán, de nem tudok már semmit. Én nem tanultam meg héberül. Tudom, Leichmann tanár volt a hittantanárunk, és annyit bosszankodott, szegény, mert nem akartunk tanulni. Imádkozni tanultunk, a héber betűket és a zsidó történelmet tanultuk. Majdnem minden nap volt óránk szegény Leichmann-nal.

A zsidó negyedben volt a heider [héder] is. Én nem voltam ott soha. Csak fiúk járhattak oda, a „bóherek” [A bóherek a jesiva tanulói voltak. – A szerk.]. És onnan küldtek hozzánk minden héten valakit, ebédelni. És úgy meg voltak hatva, hogy az asztalhoz ültettük, mert általában az emberek a konyhában tálaltak nekik. S nálunk az asztalnál ültek. Az ebédlőben. De mind olyan nyápicok voltak, olyan sápadtak. Olyan rosszul öltözöttek. Olyan visszataszító volt. Gyakran jöttek ebédre, este nem. A nagyapám felhívta őket telefonon, megbeszélte, hogy kedden délben jönnek, vagy pénteken jönnek, vagy szombaton jönnek. Úgy gondolom, hogy az iskola felelőse osztotta be, hogy mikor és hová. Szédereste nem fogadtuk őket, mert azt mindig [Nagy]Zerinden töltöttük, nem [Nagy]Váradon.

A zsidó iskolában nem tapasztaltam antiszemitizmust, pedig voltak román tanárnőink. Ott nem éreztük. Ezzel szemben nekem borzasztóan fájt, ami akkor történt, amikor bekerültem az Orsolyába. Az Orsolya egy magyar katolikus rend volt. Ott nagyon sok bukaresti volt, és nem értettem, hogy kerültek a bukaresti lányok pont [Nagy]Váradra, ezt sose tudtam meg. Tizenöt éves voltam, a barátnőmmel együtt mentünk. Az osztályban mindenki leült, ahová tudott. Négyen ültünk a padban, egy szőke lány ült mellettem. Első nap, mikor bejött Mater Klotilda – ő volt az igazgatónő –, mindenkit felszólított, hogy diktáljuk be, honnan jöttünk, melyik iskolából, és mennyi volt a médiánk, milyen jeggyel mentünk át a felvételin, szóval ilyesmit. Kikérdezett. Mikor rám került a sor, és mikor mondtam, hogy Gimnaziul Evreiesc (Zsidó Gimnázium) – ez még a román világban volt [1940 előtt] –, aki ott ült mellettem, Ionescunak hívták a leánykát, felállt mellőlem az óra közben. Felállt mellőlem, és elült. Akkor az volt az érzésem, hogy pofon vágtak. Ez volt az első pofon, amit kaptam. Később összeismerkedtünk az osztállyal, többek közt vele is, és bocsánatot kért. Ő azt hitte, hogy a zsidók olyanok, mint a négerek vagy mint a bennszülöttek, vagy nem tudom, hogy mit képzelt el. Abban az osztályban tizenketten voltunk zsidók a harmincötből. Soha nem éreztették velünk, hogy zsidók voltunk. Például Mărţişorkor is mindenkinek a padján ott voltak a Mărţişorok [Román népszokás: március elsején „márciuskával” ajándékozzák meg a fiúk a lányokat, a férfiak a fiatalabb-idősebb hölgyeket. A márciuska általában fémből készült kisméretű tárgy, piros-fehér zsineggel, s a megajándékozott a gallérjára tűzve viseli. -- A szerk.]. Én nem is tudtam, mi az. És mindenkinek ott volt az ajándék. Nagyon jól megvoltunk. Az Orsolyában jártam az ötödik gimnáziumot, mint ahogy most volna a kilencedik és a tízedik [osztály]. Itt tandíjat kellett fizetni, mert privát, vagyis a katolikus egyházé volt az iskola, nem állami iskola volt. De tényleg nagyon, nagyon rendesek voltak. Két évet tanultam ott [Az 1938/39 és az 1939/40-es tanévet végezte az orsolyiták iskolájában. – A szerk.]. Nem tudom, hogy most megvan-e az iskola. Voltak bentlakók is, jöttek más városokból, ezek a román lányok is mind a bentlakásban laktak. Oda nem volt szabad nekünk bemenni, nem láttam soha, hogy laktak ott. A bentlakók az Orsolya-rend épületében ebédeltek.

Zenét is tanultunk, kórust, zeneirodalmat. A tanárnőnket Saranénak hívták, egy nagyon ügyes, világi nő volt. Énekeltünk mi Schubertet is, meg… nem Bartóknak van a „Magyar tánc”-a?… Nagyon jó kórusunk volt, fellépésünk is volt. Volt egy olyan tantárgyunk az iskolában, hogy főztünk: minden héten négy lány minden osztályból. Volt konyha az iskolában, fel volt szerelve edényekkel, tányérokkal. A gimnáziumban és a líceumban is végig volt. Minden osztályból – a négy gimnáziumból és a négy líceumból – négy gyerek ott ügyködött, és mindenkinek megvolt a „reszortja”: hogy te vagy a felelős az asztalterítésért, te ezt pucolod, te ezt csinálod, s aztán mikor főztünk, akkor együtt főztünk. Hogy kell pucolni, hogy kell elmosogatni, hogy kell megteríteni, szóval olyan speciális dolgokat tanultunk, amit sokan otthon nem kaptak meg. Nem tudták azt, hogy jobboldalt kell a kanál és a kés, baloldalt a villa… Honnan tudják? És a poharat ide. Mindenféle pohár volt ott, hogy hogyan kell tenni a vizes meg a pálinkás, vagyis a kicsi poharat, a söröspoharat… mit tudom, már nem emlékszem. Mindent megtanultunk. Tulajdonképpen az egész osztályt bevonták, míg mind megtanulták. Főztünk előételt, levest, másodikat, és ha telt az időből, valami desszertet. Mi vittünk hozzávalót, megfőztük és megettük. És a recepteket persze leírtuk. Rengeteg receptet hoztunk, egy nagyon jó háziasszony volt a doamna Cîmpeanu (Cîmpeanu asszony). Például vinetét [padlizsánt, románosan] – azt hiszem, ő volt az első [Nagy]Váradon, aki hallott a vinetéről. Regátból hozták ide, Erdélybe. Ikrát kikavart, mindig nagyon szerette az ilyen különlegességet. Ragyogó tanárnő volt. Kézimunkát tanultunk. Hát miért kézimunkálok én még most is? Hímzést, gépelést, mindent megtanultunk. Varrógéppel csináltunk bugyit, kombinét, hálóinget, a negyedik gimnáziumban például „ijét” varrtunk, ezt a román nemzeti blúzt, ami ki van hímezve [A román írásmódja „ie”, román népviseletben használatos kivarrott vagy hímzett női ing. – A szerk.]. Minden kézimunkát tudok, mindenfélét.

Az egyik leányka, aki kint van most Németországban, Székely Lili benne volt a társaságunkban, és a barátja egy román fiú volt. A szülők nem szóltak bele, nem szóltak semmit, de az iskolában kitudódott, és ki akarták csapni. Az Oltea Doamnába járt, hatodikos volt. Az iskolában beleszólhattak, hogy a diákok kivel barátkoztak, hogy egyáltalán barátkozol fiúkkal, hogy jársz fiúkkal. Nem volt szabad fiúkkal járni az utcán. És a Mitu tényleg jóképű fiúcska volt. Azt mondta az igazgatónő, a Goiculescuné, hogy az anyja vigye el a nőgyógyászatra, és vizsgálják meg, hogy szűz-e vagy nem. S erre azt mondta Lili, hogy ő nem megy, nem engedi. Ebből borzasztó nagy cirkusz volt, de a végén nem csapták ki. Ez a Goiculescuné, az Oltea Doamna igazgatónője járta a várost az autójával. És mert nekünk az utcán is egyenruhában kellett járni, ha elkapott valakit, látta, hogy egyenruhában van, beültette az autóba, és elvitte a rendőrségre. Ott felvettek jegyzőkönyvet, és a szülőket megbüntették.

Nem volt szabad moziba menni. Mi egyszer elmentünk kilencen egy filmet megnézni, egy Karády Katalin-filmet, a „Halálos tavasz”-t [A „Halálos tavasz”1939-ben készült Zilahy Lajos regénye nyomán Kalmár László rendezésében Karády Katalinnal a női főszerepben. Karády Katalin (1912–1990) – ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.]. És másnap jön Mater Klotilda, látszott rajta, hogy valamiért mérges. „Vă place să mergeţi la film?” (román, Szerettek moziba járni?). Álljon fel az, aki volt a moziban. Én felálltam. Trudi felállt, Papci felállt, a kilencből hatan felálltunk. „Ki vagytok csapva.” Három napra kicsapott minket, és milyen jó, legalább alszunk. Á, csodát, nem volt alvás, be kellett menni a konyhába, és lencsét és paszulyt szemeltünk az iskolaidőben, tanítás helyett. És arról volt szó, hogy kilencest kapunk magaviseletből, de aztán megadták a tízest. És röhögött az a három, aki nem állt fel. Úgy kell nektek, érdemes becsületes lelkűnek lenni? Nem. Nem érdemes. Nem is mentünk többet moziba, csak vakációban.

Nem mehettünk a főutcára, csak mellékutcákra. Amikor mentem zongoraórára, akkor át kellett menjek egy darabon a főutcán. Egy frászban voltam állandóan, hogy jön Goiculescuné, és bevisz a rendőrségre. Egy szadista volt ez a nő. Az igazság az, hogy nagyon drasztikus törvényeket hoztak a diákokra. Minden meg volt szigorítva. Azt hitték, hogy evvel nevelik jól a gyerekeket. Minél jobban tiltasz valamit, annál édesebb a tiltás [a tiltott dolog].

Aztán 1940-ben Magyarország lettünk [lásd: második bécsi döntés], és akkor az Orsolyába is bevezették a numerus clausust, ami azt jelentette, hogy egyetlenegy zsidót vettek fel egy osztályba [A második bécsi döntéssel visszakerült Észak-Erdélyben nagyon megnehezítették a zsidók számára az iskolázást. „Az állami gimnáziumokból és felsőfokú tanintézetekből elbocsátották a zsidó tanulókat, szinte teljesen kizárván őket az állami oktatási rendszerből. A numerus clausust oly mértékig hajtották túl, hogy a legtöbb visszacsatolt vármegyében gyakorlatilag a numerus nullus érvényesült. (A csíkszeredai gimnáziumba egyetlen zsidó tanulót sem vettek föl, a gyergyószentmiklósiba is csak négyet. Egyikük kivételezett volt, a másik három pedig kikeresztelkedett.) Az erdélyi zsidóság vezetői ezt a problémát úgy hidalták át, hogy Kolozsvárott és Nagyváradon zsidó felekezeti gimnáziumot létesítettek” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 145. oldal, 161. oldal). Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Nagy cirkusz volt, mert a fiúknak volt a Zsidlic, az tizenkét éves fiú elemi iskola és líceum. Mi meg kimaradtunk. És ezután összeült a fiúlíceumnak a tanári kara, és elhatározták, hogy délután fogunk járni oda az osztályokba, és a tanárok is valószínűleg plusz fizetést kaptak, és ők fognak velünk foglalkozni. De ez nem volt hivatalos dolog. Vizsgáztunk a tanárok előtt és az igazgató előtt. A tanárok előadták az anyagot, és úgy tanultunk, mintha magánúton jártunk volna iskolába. És érdekes, hogy a Zsidlic nevű lap, amiből van pár darabom, többek közt leírja azt is, hogy mi, a zsidó lányok kimaradtunk az iskolából. Pedig ez nem igaz, én vagyok az élő példa, aki oda jártam. Először betettek minket az óvodába. Ott tartották nekünk a kurzusokat. És hogy meg lettünk nyomorítva, azokba a pici padokba kellett üljünk! Én két évig jártam oda, hetedikbe és nyolcadikba. Azt is el kell mondjam, hogy kaptam egyszer a padomban egy cédulát attól a fiatal diáktól, aki az én helyemen ült. „Hogyha akarsz, válaszoljál.” Évekig leveleztünk, azt sem tudom, hogy nézett ki. Ő is betette a cédulát, én is betettem a cédulát. Már nem emlékszem, hogy hívták, de nem találkoztunk soha, pedig ő mind propunálta [ajánlotta], de nem voltam hajlandó. Huszon-valamennyien jártunk oda. Mert aztán mindenki vagy oda járt, vagy a Notre Dame-ba, amely befogadta a lányokat, és ott lehetett zsidónak is lenni. Az én unokatestvérem például, aki Amerikában halt meg, ő bekerült az Oltea Doamnában a hat százalékba, a legjobb tanuló volt. És ő ott tanult, és ott érettségizett ebben az állami iskolában.

1942-ben érettségiztem, két évvel a magyarok bejövetele után. Utána én orvosnak akartam készülni, orvos szerettem volna lenni, de nem vettek fel az egyetemre, és akkor megkértem a nagybátyámat, aki a zsidó kórháznak volt az igazgatója, a Molnár Vili bácsi, hogy vegyen fel ápolónövendéknek. És azt mondta nekem, hogy „Addig, amíg én vagyok az igazgató, téged nem veszlek fel”. Nyápic, gyenge, állandóan beteges gyermek voltam. S akkor most mit csináljak? Tanuljak ki varrni. Ezt proponálta nekem édesanyám. S akkor elmentem egy ilyen szabó-varró kurzusra. Meg is van valahol a fényképek közt az igazolványom, hogy mehetek dolgozni mint szabó és varrónő, de nem került rá sor, mert férjhez mentem.

Volt egy társaságunk, a szabadidőmet velük töltöttem. Volt vagy három román fiú, a többiek zsidók voltak. Hat lány, fiú – azt hiszem – több volt, közte volt az én [második] férjem is. És a menyasszonya az én barátnőm volt, a Láng Edit. Amikor munkaszolgálatos volt, levélben kérvényezte, hogy csináljanak ilyen távházasságot, vagyis hogy adják össze őket papíron. El kellett küldeni az adatokat, és visszajött volna egy papír, amire az van írva, hogy Láng Edit és Gáspár András megesküdtek, férj és feleségnek számítanak. A papírt Andrisnak a katonai alakulatában állították volna ki, ahol volt mint munkaszolgálatos. Nagyon sok házasság kötődött így. Nagyon sok. A rendes katonák és az itteni, a városbeli lányok között. Nekik nem adták meg az engedélyt. Visszajött a levél, hogy nem engedélyezték a távházasságot Andris és Edit között. Edit nem jött haza [a deportálásból]. Ha nekem valaki akkor, abban az időben azt mondja, hogy én Andrisnak leszek a felesége, akkor szembeköpöm. Pedig elég jól nevelt vagyok ahhoz, hogy ilyesmit ne csináljak. Eszembe sem jutott, hiszen az Editnek volt a vőlegénye!

Hol itt, hol ott, főleg nálunk gyűltünk össze, mert nálunk volt a legnagyobb kert, udvar, ott nagyon jól érezték magukat. Csak magyarul beszéltünk. Tánciskolába is jártunk. Modern táncokat tanultunk, nem zsidó táncokat, a tangótól kezdve, a keringő, a valcer, a charlestont vezették azután újabban be. Zsidó táncokat nem is tudok. Az iskolában nem táncoltunk, a zsidó iskolában sem. Mi nagyon világiasan voltunk nevelve. Nem voltunk azok a pájeszes zsidók – azok a Talmud-iskolába mentek. Az egy más „kaszt” volt. Mert itt is volt kasztrendszer: a felvilágosult zsidók voltunk mi, és a másikok voltak a vallásos zsidók, akik nem voltak hajlandók ezekkel a világiakkal összekeveredni. Borzasztó nagy volt a távolság köztünk. Azoknak volt egy negyedük a Kolozsvári utca környékén. Ott éltek egy csomóban. Nem volt szabad ezeknek a vallásosoknak két nő közt elmenni például, törvény volt rá. Borzasztó bigottak voltak. S akkor azt csináltuk mi, áldott gyermekek ott, a Kolozsvári utca környékén, hogy figyeltük, hogy mikor jönnek, s az egyik lány a falnál ment, a másik pedig a járda szélén. És ő el kellett menjen köztünk S akkor lement az útra, és úgy került meg minket. Gyerekek voltunk, mi se voltunk jobbak a Deákné vásznánál.

A szombatokat meg az ünnepnapokat a fiatalokkal töltöttem. Szombaton nem volt szabad semmit csinálni. Nem volt szabad például moziba menni. Jó, azt nem mondhatom, hogy nem mentem, de az öregek nem tudtak róla. Édesanyám tudta. Édesanyám nem kötelezett, hogy a szombatot betartsam, csak a nagyszülők előtt. Ilyenkor azt mondtuk, hogy elmegyünk sétálni, és elmentünk a moziba. Ki jött volna kontrollálni minket? Néha anyám is szeretett volna elszakadni a hagyományoktól, csak nem akarta, hogy kitudódjon, mert ha valaki meglátott, visszamondta az öregeknek. És nem akarta őket annyira kijátszani. Engem ez különösebben nem zavart. Engem nem kényszerített arra, hogy elfogadjam az ő elveiket. „Úgy kell csinálni, ahogy nagyapáék akarják” – ez volt a mottó. „Csináld úgy, ahogy ők kérik! Legalábbis előttük.” Valószínűleg ő sem hitt, nem tudom. Nem sokat beszélgettünk ilyen vallási dolgokról, ez nem volt téma. Én meg voltam győződve magamban az én igazamról, úgy is viselkedtem. A nagyszüleim sok mindenről nem tudtak. Ők akkor öregek voltak, én fiatal, és nem voltam hajlandó behódolni nekik. Az öregek [akkorra már] beköltöztek [Nagy]Váradra, mert szükségük volt állandó orvosi felügyeletre, így velünk laktak. [Nagy]Zerinden a legkisebb nagybátyám maradt, ő vezette a gazdaságot.

Nem volt szabad például tüzet rakni, a nagyapám megtiltotta [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Nem volt szabad villanyt gyújtani. Nem volt szabad a telefont felvenni. Minden, ami a villamossággal kapcsolatban volt, ahhoz nem volt szabad hozzányúlni a szombati napon. S akkor a lány [azaz: a cselédlány] tudta, ha csengett a telefon, akkor bejött, és ő vette fel. És mikor felvette, akkor már beszélhettél. Ő gyújtotta meg a villanyt, télen délután is ő gyújtott be. A nagyapám állandóan mondta nekem, hogy én vagyok a legnagyobb „siksze” [jiddis, nem zsidó nő], és én állandóan lázongtam. Például: „Nagyapa, hol van a Bibliában megírva az, hogy nem szabad villanyt gyújtani? Mutasd meg nekem azt a részt!” S ezért egy kicsit haragudott rám. A bátyám komolyan vitázott, én csak olyan félig viccesen. Nem hagyta magát rábeszélni a vallásosságra, mindennel érvelt. Például a zsidó vallás szerint a Föld nem kerek, hanem lapos. Én azt mondtam, ha valaki elér a széléhez, akkor ott mi van? Leesik? De a bátyám tudományosan megmagyarázta a nagyapámnak [hogy ez nem így van]. S az lett a vége, hogy a nagyapám azt mondta, hogy „Tudod mit? Neked igazad van. De én mégse hihetem. Így írja a Biblia, így kell elfogadjam”. S akkor vitatkozz vele! Szóval, olyan nonszensz dolgok vannak. Eltúlozták a régi időkből visszamaradt mindenféle restrikciókat. Úgyhogy egyik nagybátyám se volt vallásos. Ez volt az érdekes. Nem vallották be, de nem voltak vallásosak.

Én pici korom óta jártam színházba. A lakásban volt még egy lakó, egy színész házaspár, a Tóthék, és a lányuk is színésznő volt. A Pogány Janka és Tóth Elek házaspár nagy név volt, az öregek ma is emlékeznek rájuk [Nagy]Váradon [Tóth Elek (Cegléd, 1873 – Kolozsvár, 1944) – 1895-ben, a színi akadémia elvégzése után Aradon kezdte pályáját, majd szabadkai, kecskeméti és debreceni szerződés után, 1902-től a nagyváradi színház drámai színésze és rendezője volt. 1927-től haláláig a kolozsvári, ill. a kolozsvár–nagyváradi társulat, majd a Kolozsvári Nemzeti Színház vezető művésze volt; Pokorny-Pogány Janka (Tóth Elekné) (Budapest, 1873 – Kolozsvár, ?): színésznő. 1891-ben kezdte pályáját Szegeden. 1902-ben Nagyváradra szerződött, és színésznői pályafutásának végéig, 1934-ig a társulat tagja maradt. – A szerk.]. Ez a Pogány Janka nagyon szeretett engem. Én négy-öt éves koromban már mentem színházba. A színház [Nagy]Váradon nagyon nívós volt, és nagyon szép, de nem volt nagy. Nagyon intim, nagyon jó előadások voltak, de világi dolgok. Mindenféle színházat láttam. Arra emlékszem, hogy nagyon meghatott, a „Cigányszerelem” című operett [Lehár Ferenc (1870–1948) nagyoperettje: Dragutin, a gazdag bojár Zórika nevű szépséges fiatal leányát Jonel Boleszku bojárhoz akarja férjhez adni. Zórika azonban Józsit, a cigánylegényt szereti. – A szerk.]. A Barankay volt a cigánybáró, és úgy volt maszkírozva, hogy én úgy féltem tőle, hogy borzasztó – ez megmaradt bennem.

Sportolni is jártam. Úsztam, sőt még versenyeztem is megyei szinten. Azért élek most, megmondom őszintén. Nagyon szép strand volt a ligetben, később még ki is bővítették. Reggel az volt az első, hogy kimentem a strandra, akkor, mikor még nem ment senki. Tiszta volt a víz, és emlékszem, hogy kékre volt festve a medence alja, és olyan szép kék lett ettől a víz. És akkor leúsztam a pár száz méteremet. Nyáron ez minden nap így történt hétéves koromtól, amíg férjhez nem mentem. Télen pedig korcsolyáztam. Nagyon szerettem táncolni is, és ritmikus tornára jártunk kétszer egy héten az unokatestvéreimmel. Nyáron gyakran teniszeztem, mert nagybátyám kertjének a végében volt egy teniszpálya, és minden reggel mentünk teniszezni a két unokatestvéremmel és a szomszédokkal. Szoknyában teniszeztem. [Nagy]Várad környékén nincs komoly erdő, de azért kirándulni is mentünk. Csak mi, fiatalok, anyám nem volt velünk soha. Édesapámmal sem mentünk kirándulni. Ő mindig nagyon el volt foglalva a birtokával. Nyaralni se ment. Azt mondta, elég nyaralás neki ott, helyben. Édesanyám nem féltett engem elengedni kirándulni, bízott bennem. Fiúk, lányok együtt [voltunk], nagyon modernül nevelt minket.

1937-ben Borszéken nyaraltunk, minden nyáron elvittek, mert olyan vékony, nyápic gyerek voltam, és kellett a levegőváltozás [Borszék – Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.]. Az orvos azt tanácsolta, hogy engem Borszékre vigyen édesanyám, azzal a kikötéssel, hogy a függönyt és az ágytakarókat le kell venni, mert abban lehetnek bacilusok. Hogy nehogy megbetegedjek. Borzasztó, olyan vitrinben tartottak, hogy meg ne fázzak, hogy ez ne legyen, hogy az ne legyen, hogy beteg ne legyek. Borszékre taxival mentünk. Nem számított, hogy drága volt. Szegény édesanyám nem bírta a szerpentint, mindig rosszul volt. Úgy három hétig, maximum négy hétig voltunk ott. A kóser étteremben ettünk. Volt úgy, hogy édesanyámmal ketten voltunk, és volt, hogy a két tasnádi unokatestvérem is velünk volt. Vagy anyám ment el a három lánnyal, vagy volt úgy, hogy a Tusi néni, az Etus, az ő anyjuk hármunkkal, a két lányával és velem ment el. Villában laktunk, le kellett foglalni egy szobát négy ággyal, és még arra is emlékszem, hogy hol volt. Ha most mennénk Borszékre, megtalálnám a villát, a központtól jobboldalt volt. Ott nagyon sok fiatal volt. Összeismerkedtünk kolozsváriakkal, bukarestiekkel kevésbé, és voltak [Nagy]Váradról is, és a fiatalok összegyűltek. Egyszer látom, hogy az egyik fiatalember úgy néz, mondom, mi a csudát néz annyira. Azt mondja: „Van egy osztálytársam, aki borzasztóan hasonlít magához.” Tudtam, hogy kolozsvári. „Na, ne vicceljen.” „Hát valaki, atyafiság…?” A végén kisült, hogy a bátyám volt [akire hasonlítottam].

Édesanyám meg ott összeismerkedett a hasonszőrű asszonyokkal, és ültek a teraszon, mi meg mentünk sétálni. És mentünk kirándulni. Akármerre indulsz Borszéken, gyönyörű szép helyeket találsz. Egyszer eljött a nagybátyám Kolozsvárról, hogy minket meglátogasson. Kivett ott egy szobát, de egyedül jött, nem tudtam, miért, lehet, összeveszett a feleségével. És azt csináltuk, fiatalok, este, hogy összekapaszkodtunk karonfogva, egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány, akik ott megismerkedtünk. És elfoglaltuk az egész utat. És akik át akartak menni, meg kellett minket kérjenek, hogy nyissunk kaput, hogy átmenjenek. És nagybátyám ezt meglátta. S én hazamegyek jókedvűen, kacarászva, és rám förmed: „Nem szégyelled magad, így kitenni magad…” De hát mit csináltunk? Hogy két fiú volt, egy jobboldalt és egy baloldalt, és karonfogva mentünk. Ezt kéne most mondani egy fiatalnak… Szörnyen fel volt háborodva. Úgy felhúzott, hogy elbőgtem magamat. Hogy szégyelljem magamat, így egy leány nem viselkedik. Hát jól van, de mindenki… „Az nem érdekes, én csak rólad beszélek. Többet ilyesmit ne csináljál.” „Nem csinálok…” Ott nem volt az a kérdés, hogy mi vagy. Tudták nagyon jól, hogy zsidók vagyunk, mert azt megkérdezték, hogy melyik étteremben eszünk, és mondtuk, hogy a kóser vendéglőben. De nem érdekelte őket.

Nekem semmi nem volt nagy érték. Például azt mondtam egyszer [otthon], azt hiszem, még nem voltam iskolás, hogy nekem nem volt soha rózsaszín ruhám. Másnap kaptam egy rózsaszín ruhát édesanyámtól. Kihasználhattam volna a végtelenségig, de tudtam, hogyha valamire nagyon vágyom, akkor megkapom. 1941-ben már volt saját fényképezőgépem, a születésnapomra kaptam a nagybátyámtól, a két unokatestvérem apjától, Vili bácsitól. Anyám azt mondta, hogy egy lánynak nem szép, hogy fényképezzen. De én vágytam egy fényképezőgépre. Ezt tudták az unokatestvéreim, Ági és Évi, és megmondták az apjuknak. Egy Agfa, ilyen kihúzós, mint egy harmonika, gondolom, hogy hatszor hatos formátumú fényképezőgép volt. Az én gépemmel tizenkét kicsi képet lehetett csinálni. Úgy működött, hogy volt egy hosszú drótszerű nem tudom én, mi [a kioldózsinór], amit megnyomtam, és azzal exponáltam. Hogy én annak hogy örültem… Mindent szerettem fényképezni, ami él és mozog. Mindent meg akartam örökíteni, és rengeteget fényképeztem. Azt hiszem, még maradtak olyan filmek is, amik elő se lettek híva. Benne volt  a dobozában egy prospektus, és azt követtem. Az első pár kép nem sikerült, mert a blendét nem nyitottam ki jól. És megmozdult, vagy az alany mozgott, mert akkor nem volt szabad megmozdulni, mert ha megmozdultál, akkor elmosódott a kép. Nem volt olyan performáns, mint most, hogy mozoghatsz, mert elkap egy nem tudom, hány, nem is másodperc, még annál is kevesebb, s megtanultam a saját káromon. Azzal van lefényképezve a mi udvarunkban az a kép, ahol a padon az egyik végében háttal Edit, és a padnak a másik végében Andris, mint akik össze vannak veszve. Ezt én fényképeztem le. A következőt már anyám csinálta, ülünk a padon, középen Andris, balra vagyok én, karon fogom, és jobboldalt Edit fogja karon, és a hátunk mögött áll a Vadász Pötyi, aki szintén a társaságunkhoz tartozott. Azért Pötyi, mert picike volt. Mikor Andrisnak pulóvert kötöttem, olyan jó magas pasas volt, mondtam neki, miért nem vagy te olyan kicsi, mint Pötyi, mert a pulóverek sokkal kisebbek lettek volna. Mondta, hozzámentél volna? Mondom, én soha, hiszen legalább egy fejjel volt kisebb, mint én. A filmet [Nagy]Váradon szereztük be, ott, ahol előhívták. Az a fotóstúdió a főutcán volt. Nem tudom, hogy zsidó volt-e vagy nem. Tudja meg, hogy abban az időben nem volt úgy kiéleződve ez a zsidó-kérdés. Negyven után kezdődtek a villongások és az eltaszítások. De addig együtt éltünk… [Később eszébe jutott a fotóstudióról még, hogy:] Foto-Revünek hívták a stúdiót, ahova elvittük a képeket előhívatni. Volt több is, de ez volt a legismertebb, állítólag ő csinálta a legjobb képeket. Zsidó volt, de a nevére nem emlékszem. Nagyon fel volt szerelve a műterme. Kivettük a filmet, leragasztottuk, becsavartuk ezüstpapírba. Elvittük a fényképészhez, ő kivette [az ezüstpapírból], előhívta és nagyította. És annyi másolatot csináltak, amennyit akartunk. Volt egy fiatalember ott a laborban, ahol előhívták, és ő még tanácsolt ezt, azt, amazt, mikor látta, hogy a filmen sok kép nem jött ki. Azt hiszem, semminek nem örültem annyira, mint annak a fényképezőgépnek.

A bátyám is [Nagy]Váradon járt iskolába, a Zsidó Líceumba. A tizedik osztályt még ott végezte, és aztán elment Kolozsvárra, ahol beadták a Liceul Pedagogic Universitarba [Egyetemi fokú Pedagógiai Líceum, ma ilyen intézmény már nem létezik. – A szerk.]. Ez volt állítólag Kolozsváron a legjobb iskola. Ő is sportolt. Ugyanott úszott, korcsolyázott, amíg [Nagy]Váradon volt, mindig együtt jártunk. Soha nem volt az, hogy ő két évvel nagyobb, mint én. Kolozsváron is elvitt a társaságába. Ha azt mondtam, hogy nem akarok menni, mert ott nem ismerek senkit, akkor azt mondta, ő se megy. Nagyon jó gyerek volt. Túl jó gyerek, és mindig azt mondta, hogy ő sose fog megnősülni, hanem az anyámmal fog élni. Nem vett részt a politikában. Kulturális tevékenységekben viszont igen. Nagyon szeretett írni. Erre emlékszem: „Mit csinálsz?” „Írok, hagyj… most hagyjál egy kicsit!” – mert rájött az inspiráció. Az iskola elvégzése után vegyészetet tanult, mert arról volt szó, hogy ő örökli majd a szeszgyárat a nagybátyámtól. Most is megvan a szeszgyár Kolozsváron. Nyolcadik gimnázium után, tizenhat éves korában ment Kolozsvárra a nagybátyámékhoz [Amint később erről még egyszer említést tesz: a tizedik év után ment a bátyja Kolozsvárra. – A szerk.]. Ők gyerektelenek voltak. Még mielőtt elment volna munkaszolgálatosnak, édesanyámmal elmentünk Kolozsvárra. Ez 1942-ben lehetett… És akkor láttam utoljára.

Húsz éves volt, amikor munkaszolgálatos lett, és elment Nagybányára. És aztán többet nem láttam. Még egy évig, másfél évig ott volt. Leveleztünk, és minden hónapban küldtünk neki élelmiszercsomagot. A levelei cenzúrázva voltak. Nagyon vigyázott, mert hogyha elkaptak valakit, nemcsak hogy nem küldték el a levelet, hanem meg is büntették. Úgyhogy nem írt semmi kétértelműt, nem érte meg. Aztán elvitték a németek Lengyelországba. Miután hazajöttem [a deportálásból], elmentem Kolozsvárra, érdeklődtem utána…, egy egész csapat eltűnt. Az osztálytársai is, egy huszonöt fiúból álló csapat. Hogy átmentek a partizánokhoz? Hogy azok lelőtték őket? Vagy hogy a németek elkapták őket? Soha nem fogom megtudni. És én mind reménykedtem, hogy az oroszok elfogták, és valahonnan majd hazajön. Nagyon sokáig reménykedtem. De nem… És a borzasztó a dologban az, hogy egy képem sincs róla.

Az iskola utáni felnőttkor nagyon rövid volt, mert már tizenegyedikben volt egy udvarlóm. Taub Sándornak hívták, Saci volt a beceneve. A fiú egy gazdag családnak volt a fia, az apja földbirtokos volt, és malma is volt. Alsószoporban laktak, ez most Szatmár megyében van [Romániában]. Ők voltak a leggazdagabbak a faluban. Saci [Nagy]Váradon járt iskolába. Édesapám és édesanyám, mikor együtt voltak, ők is Alsószoporban laktak, ott volt birtokuk. És szomszédok voltunk ezzel a családdal. És miután bekerült [a fiú] [Nagy]Váradra, összetalálkoztunk, és a „szememre vetette”, hogy [annak idején, a birtokon] jött hozzám locsolni húsvétkor, és én az ágyban fogadtam [A locsolkodás mára már kihalófélben lévő húsvéti népszokás. A régi időkben termékenységvarázsló, tisztító hatást tulajdonítottak a lányok és asszonyok tavaszi, húsvét hétfőn való megöntözésének. – A szerk.]. Lehettem akkor két éves, mert három éves voltam, mikor a szüleim elváltak. Na és így összebarátkoztunk, és kezdett udvarolni nekem. Idősebb volt, és mire én leérettségiztem, addigra ő már kellett menjen munkaszolgálatosnak. Beszélt édesanyámmal, hogy fél, hogy engem el fog veszíteni. Mert – azt mondta – hogyha ő elmegy munkaszolgálatosnak, akkor én férjhez megyek máshoz, és esküdjünk meg, mielőtt ő bevonul katonának. Azért esküdtünk meg. Ez volt akkor. Anyám nem akarta, kézzel-lábbal kapálózott: „Lányom, ne csináld ezt!” Beszélj egy szerelmes lánynak… Én most se tudom, hogy anyám – hát olyan fiatalok voltunk – miért egyezett bele. Talán azért, mert én így akartam. Tény az, hogy 1943-ban megesküdtünk [Nagy]Váradon.

Nagy felhajtás volt… elhozták a hippit [hüpét], és otthon egész éjjel sütöttek, főztek. Én bevonultam a szobába, és aludtam. Engem nem érdekelt. Reggel felkeltek, jött a fodrásznő… A ruha már meg volt csinálva, én csak fehér kosztümben esküdtem, nem hosszú ruhában. Majd jött a nem tudom, kicsoda, aki öltöztetett, ott sürögtek körülöttem, egy kicsit kipingáltak, és egy adott pillanatban kinyílik az ajtó, a szobám ajtaja – nem tudom, miért nem csinálták ezt a fürdőszobában –, és jön be a vőlegény, és mindegyik nagy szájjal, hogy „Tessék azonnal kimenni, mert nem szabad látni a menyasszonyt!”. „De hát az én menyasszonyom!” – mintha hallanám most is, hogy felvitte a hangját. De kitették. És utólag tudtam meg, hogy fel kell venni valami fehér táleszt vagy mit, a férfiaknak. És ő nem vette fel az öltönyére, hanem alulra vette, és úgy, a fekete öltönyben esküdött [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Na aztán persze [ott volt a] meghívott rokonság. Az esküvő ott volt a házban, nálunk, [Nagy]Váradon. Udvarunk is volt. Lementünk az udvarra, engem szegény nagyanyám vitt karon fogva, ő kísért be, őt meg, azt hiszem, az édesapja. Arra emlékszem, hogy nagyanyám nagyon fel volt dobva, neki gyöngyös kalap kellett, és meg is csinálta a gyöngyös kalapot, mintha ő lett volna a menyasszony… Odaállították a huppa alá a vőlegényt, és én körbe kellett járjam. És ahogy háromszor kellett körbejárni, szegény nagyanyám megbotlott. A népek ott álltak a huppa körül. És persze a szomszédok. Ott a közelben kevés zsidó volt. A bejárati kaputól nem lehetett belátni az udvarra, és akkor a Matasits néniék kerítésére másztak, és onnan nézték, hogy itt mi történik. Egy olyan dolog, amit ők soha sem láttak – persze én sem nagyon láttam, csak amikor bekukucskáltunk a templomudvarra, mert más rokonom nekem nem ment férjhez. Egy pohárból kellett bort inni, és el kellett törni, ez a „Mázel tov”. Azzal fejeződött be a szertartás. Elkiáltotta magát a rabbi bácsi, hogy „Mázel tov!”, ez valami olyasmi kell legyen, hogy legyen szerencsétek vagy valami ilyesmi. De az tényleg olyan cirkuszi mutatvány volt. Nem élveztem egyáltalán. Komolyan nem élveztem. A rabbi bácsi elmondta héberül, most megpuszilhatjátok egymást, és akkor bevonultak az ebédlőbe. Egy irdatlan nagy „U” asztal volt, és mi az asztalfőn, és egy teríték volt téve nekünk. S néztem, mondom: „Most én nem eszem, vagy ő nem eszik?” „Nem, egy tányérból kell enni!” Egyből olyan röhögés tört ki belőlem… Aranyleves volt, húsleves, arra emlékszem pontosan, tényleg úgy nézett ki, mint az arany, és egy tányérból, az egyiknek jobb kézzel lehetett, a másiknak bal kézzel, vagy nem tudom már, hogy, de többet röhögtünk, mint ettünk. Nem tudom, milyen fogások voltak, volt előétel is, de én csak az aranylevesre emlékszem. Az esküvőmön nem volt semmilyen zenekar. Semmi zene nem volt, nem is énekeltek az asztalnál. Aztán bevittek a szobámba, és átöltöztem, és már hozták a taxit, és mentünk Pestre, nászútra, rögtön ebéd után, mert indult a vonat úgy négy-öt óra körül. Taxival vittek az állomásra, és olyan nagyon megható volt, mert anyám persze a vonatjegyet ideadta, az ajándék volt, és a zsebembe nyomott pénzt, és az apósom is a fiának, hogy legyen költőpénzünk. És akkor elmentünk Pestre, két hétre, nászútra. A szoba is le volt már foglalva… Jaj, pedig tudtam, hogy melyik szállodában… de már nem tudom. Sok mindenen mentem én keresztül, hogy minden ilyen apróságra emlékezzek.

Akkor én tizenkilenc éves voltam, a fiú huszonegy. És odamentem férjhez, az apósomék házába, Alsószoporra. Egy évig voltam együtt a férjemmel. Együtt laktunk, egy szép, emeletes házuk volt. Jól szituált emberek, nagyon rendesek voltak az apósomék. Velük tényleg semmi probléma nem volt. Anyám hathetenként, kéthónaponként jött meglátogatni. Nem jött gyakrabban, nem akart a terhükre lenni, mert a vendég mégiscsak vendég. Hiányoztam neki, hogyne hiányoztam volna. Akkor a bátyám Kolozsvárt volt.

Egy háztartásunk volt az anyósomékkal. Bár zsidók voltak, nem volt ott rituális konyha. Abszolúte nem voltak vallásosak, és ez nekem nagyon konveniált. Ők vágták le azt a libát, ők vágták le azt a tyúkot, amit a zsidóknál nem szabad [csak a sakter vághat]. Disznóhúst is ettek. Anyám evett náluk, de például a nagyapám nem evett volna. Lehet, hogy fiatalkorukban jártak templomba, de én nem voltam velük soha templomban. A faluban volt zsinagóga, és voltak nagyon vallásos zsidók. Nagyon rendes, nagyon összetartó falu volt. Jóban voltunk például a katolikus pappal. A szomszédaim is magyarok voltak, és volt egy kicsi fiúcskájuk, aki borzasztóan szerette az apósomat: „Bácsi! Bácsi!” – állandóan ott akart ülni az apósommal. Magyar emberek voltak, és mi jártunk oda, ők jártak hozzánk. Nem volt zsidókérdés a faluban.

Akkor már magyar világ volt, és bevezették a zsidótörvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon], s már gyengén éltek [a zsidók]. Faluhelyen még jobb volt, de városon akkor már egy csomó restrikció volt, hogy mit csinálhatnak, hová utazhatnak, már a zsidókat üldözték. Voltak villongások. Megtámadtak az utcán. Pedig mi nem voltunk olyan pájeszos zsidók… de [voltak, akiket] elvertek. Voltak fasiszták. A legfájdalmasabb, hogy a szegény nagyapámat nagyon megviselte. Ők már [Nagy]Váradon laktak, amikor a magyarok bejöttek, és [Nagy]Zerind Románia maradt [a második bécsi döntés után is]. Majdnem [Nagy]Zerindnél volt a határ, a román–magyar határ, így az ő földbirtoka Romániába esett. Kapott is egy agyvérzést. A nagyapám akkor hetvenhat éves volt, a nagyanyám hetvenkettő. Az életkörülmények nagyjából megmaradtak, mert a birtokot a nagybátyám dolgozta meg. A posta működött, és át lehetett küldeni a pénzt bankon keresztül, nem volt probléma. Szegény anyám csak az öccsét sajnálta, aki ott maradt, és egyszer elintézték azt, hogy a senki földjén összetalálkoztak. Engem nem vittek, mert nagyon érzékeny gyerek voltam, most is az vagyok. És édesanyám ment, és találkozott az öccsével a senkiföldjén. 1940 után mi már nem tudtunk menni [átmenni a határon]. De az ellátás már gyengébb volt, háborús idő volt. A németek már háborúztak. Nem lehetett ezt kapni, nem lehetett azt kapni. És onnan Romániából jöttek át, hoztak nekünk lisztet, cukrot, alapélelmeket, ezért az élelemmel nem volt probléma. De maga a légkör volt rossz, mert háborús világ volt. A románok [a Romániában maradt zsidók] ott nem lettek deportálva.

Mi [Nagy]Váradtól távol éltünk, ott nem érződött annyira. Keveset jártam [Nagy]Váradra, mert elég féltékeny volt a drága férjem. Nem szerette, ha megyek [Nagy]Váradra, mert akkor találkoztam a régi barátokkal. És nem akartam provokálni. Úgyhogy én talán vagy kétszer mentem [Nagy]Váradra egy év alatt, míg férjnél voltam. Ilyenkor a beszédtéma a napi problémák voltak. És féltünk a háborútól. Nagyon, nagyon féltünk. Csak egy állomást lehetett hallgatni rádión, a pestit. Mást nem lehetett, mert németellenes volt. És a magyarok már a németek mellett álltak. Volt, akit feljelentett a szomszédja, hogy hallgatja Amerika Hangját és Londont [A BBC Londonból sugárzott többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálatáról (World Service) van szó. A magyar nyelvű adás a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. Lásd még: Amerika Hangja. – A szerk.]. Ez volt a két mumus [adó]. Kihallatszott az utcára, vagy a cseléd szólt, nem lehet tudni. Magyart a magyar jelentette fel… Valamit kaptak azért, hogy minél többet jelentsenek fel. Ezek a nyilasok voltak. Egy időben leblokálták a rádiókat, „leszigilálták”, lepecsételték. De megvolt rá a metódus, hogy hogyan lehet lepiszkálni, levenni azt a pecsétet. Mindenki mindenkinek az ellensége volt. Nem tudtad, hogy ki az, aki rád tör, vagy rosszat akar neked. Nekem semmi problémám nem volt a szomszédokkal. A lakók, akit mondtam, a másik oldalon laktak, azok nem voltak zsidók. Lerögzíthették volna azt, amit én mondtam, elég volt, hogy bejelentsék, és szépen vettek és elvittek volna. Egyáltalán nem néztek utána, nem kellett bizonyítani, hogy mondtad vagy nem mondtad. Mindenki félve élt.

Lassan megváltozott a légkör. Nem tudtuk, hogy mitől, de féltünk. Vibrált a levegő körülöttünk… Nem gondoltunk arra, hogy mi fog történni, mert nem tudtuk hallgatni a rádiót. Valószínűleg bemondták, hogy Lengyelországból deportálták a zsidókat, hogy a francia zsidókat is elvitték [1942 márciusában]. De ezt mi nem tudtuk. És azért volt [főleg utólag] mindenki felháborodva, főleg az amerikaiak, hogy senki a világon a kisujját sem mozdította, hogy az embereket megmentse… Vagy nem tudták, vagy nem akarták. Nem tudom. Azokban a napokban a családunknak éltünk. Állandóan telefonáltunk, de vigyáztunk, mit mondunk. Mit jelent a félsz, hogy még a telefonba sem mertünk mindent kimondani. Mert hátha a központ lehallgatja. És elég volt egy beolvasás [följelentés]. Reggelente az anyósom kiment a konyhába, ott is volt személyzet, pláne falun még jobban lehetett munkát kapni.

Állapotos is maradtam. Édesanyámat elhívtuk, és „kupaktanács” volt apósomékkal, egy hétig tartó beszélgetés. Az apósom egy nagyon értelmes ember volt, rádiót hallgatott [amíg lehetett], sok mindent hallott külföldi állomásoktól. Elhatároztuk, hogy elvetéljük – bemegyünk [Nagy]Károlyba, volt egy orvos, aki ezt a műveletet megcsinálta. Apósom volt az, aki úgy próbált minket erre rábeszélni, hogy ez jobb lesz így. Ezt persze titokban tartottuk. Én ezt nagyon nehezen éltem át. A férjem munkaszolgálatos volt, ő nem jöhetett haza. Azt hiszem, megírtuk neki, de csak akkor, mikor már túl voltam rajta. Ha énnekem meglett volna a gyerekem, akkor én nem élek… A gyerekes anyákat mind megölték… Az apósomékkal még fél évig éltem együtt, miután a férjemet munkaszolgálatba vitték. Nagyon jól megvoltunk egymással. Onnan deportáltak engem.

[1944.] Májusban bevonultak a kakastollas csendőrök, s úgy néztük, ellepték az egész falut. Nem tudtuk, miért. S mind néztük, hogy vajon, mért jönnek ezek a csendőrök. Mit kerestek? Valakit kerestek, valaki bűnözőt kerestek? Hát mi voltunk a bűnözők… Falun, [Alsó]Szoporon nem hallgattuk az illegális rádiót. Ott a falaknak is fülük volt. [Nagy]Váradon hallgattuk, mert ott nem volt senki, aki minket bemószeroljon. Ott falun nem [hallgattuk]. Oda be volt szállásolva az úriszobába egy nagyon rendes magyar tiszt, aki velünk evett vacsorára. Nem sokáig lakott ott ez a főhadnagy az anyósoméknál, azt hiszem, két-három hónapot. Először mikor meghívta az anyósom, nem akart, szabadkozott, de aztán megszokta, és mindig vacsorára megérkezett, és mindenre figyelmeztetett, hogy ezt ne csináljuk, és azt ne… Például hogy idegenek provokálhatnak. Hogy ne beszéljünk államellenes dolgokat, és a Horthy ellen ne beszéljünk, szóval vigyázzunk a szánkra. Még a szomszéddal se beszéljünk. És ő volt az, aki kérdezte, hogy nekem hol van anyám, apám. Mondtam, [Nagy]Váradon, apám meg Magyarországon van, Hidasnémetiben [Korábban Tornyosnémetit említette apja lakhelyeként. Mindkét kisközség Abaúj-Torna vm.-ben volt ugyan, de más-más járásban. – A szerk.]. Mondta, hogy ő biztos magyar állampolgár, és mi is magyar állampolgárok vagyunk akkor. Mondtam, hogy nem magyar állampolgár, mert mi 1940-ben lettünk magyar állampolgárok, és édesapám – mivel Magyarországon él – tovább mint román állampolgár él. Nehogy valakinek elmondjuk ezt, és írjam meg a bátyámnak, aki akkor már munkaszolgálatos volt, valahogy burkolva, mert cenzúrázzák a leveleket, hogy ne beszéljen róla. Valahogy megírtam, még az anyósom is tanácsolta, hogy írjuk, és mint írjuk, hogy ne legyen baj belőle, mert abban a pillanatban becsuknak minket, amiért mi is utána román állampolgárok maradtunk. De ezt senki nem tudta. Nagyon rendes, joviális, egyetemet végzett pasas volt. Ott is voltak rendes pasasok. A nevére nem emlékezem, úgy hívta mindenki a családban, hogy „Főhadnagy úr”. Nem a nevén. A deportálásról nem szólt egy szót sem. Vagy nem tudta, vagy nem akart megijeszteni. Mit tehettünk volna? Felmehettünk volna Pestre, mert anyósom pesti lány volt. És ők meg is menekültek – a testvérei, a nagyszülők mind megmaradtak, védett házban voltak Pesten. Elmenekülhettünk volna mindnyájan, ha ezt tudjuk, de hát ki gondolt erre?

[A gettósításkor] Bejöttek hozzánk is [Észak-Erdélyben – és benne Szilágysomlyón – a zsidók gettóba tömörítése 1944. május 3-án, hajnali 5 órakor kezdődött. – A szerk.]. A bába jött és az egészségügyi asszisztensnő, akik ott, a diszpenzárban dolgoztak. Ketten jöttek. És felmentem a szobába, és ő mondta meg, hogy két zsebkendő, két bugyi, szóval hogy én mit pakolhatok be. „Ezt a kombinét, ezt a bugyit, ezt a ruhát veszed fel! És egy szvettert, cipőt s harisnyát és semmi többet!” Még egy zsebkendőt sem engedtek… Jó, hogy aztán mindent elvettek, de ahogy néztem, hogy az isten áldja meg, hát a saját holmimmal nem rendelkezek!? Mindenhova mást küldtek. Én azt mondom, ami nálam volt [történt]. Én nem tudom, a többieknél ki volt. (Miután hazaértünk a deportálásból, annak a bábának soha egy ablaka nem volt. Betették ma, és másnapra ki volt törve. Mert nem tudtak másképp bosszút állni rajta. De csak rosszaság volt.) Volt velük csendőr is, de nem jött fel a szobámba. Azok körülvették a házat. A férfiakat is felöltöztették, hogy ezt vihetik magukkal, egy napra való élelmet. Azok nem mondtak semmit, nem volt szabad beszélni, nem volt szabad kérdezősködni.

Kihajtottak, mint valami állatokat a házból. Nem egyenesen az állomásra vittek ki, hanem először az iskolában tartottak három napig. Hogy miért, azt nem tudom. A falu magyarsága nézte, mikor behajtottak minket a kiürített iskolába… Kezdtek jönni az emberek, a parasztok, a földművesek, mindegyik hozott tojást, cukrot, tésztát, élelmet. Ők [a csendőrök] nem adtak semmit. Ott voltunk az iskolában vagy öt napig, és hozták nekünk az élelmet, és sírtak. Sírtak, mert azt mondták, hogy minket többé nem látnak. Hogy ezt honnan tudták, nem tudom… Ez alatt az öt nap alatt a földön aludtunk, a padlón, egy takarónk nem volt, azt is az emberek hoztak, éjszaka bejöttek, és hoztak nekünk párnát, hoztak nekünk paplant, pokrócot. Nagyon rendesek voltak a falubeliek, fantasztikusan viselkedtek. Volt egy kis pulikutyánk, a Buksi, és nagy cirkusz volt – mert jött velem –, hogy azt a kutyát nem engedik be. De a végén beengedték, az is ott volt, ott feküdt mellettem. A földön aludtunk, mert ágyneműt persze nem vittünk magunkkal. Hogy mi volt ott… egy búcsújárás… Nem tudom, hányan voltunk… egy nagy teremben voltunk… nem volt tele az iskola. Felnőttek, öregek, bénák, vakok, süketek, mindenkit összeszedtek, mindenkit. Nem voltak tekintettel senkire sem. Nem is ismertem mindenkit, nagy falu, nagy falu volt, egy község tulajdonképpen. Az ékszereinket elvették – semmi ékszert nem vihettünk ki onnan. Öt nap után sorba állítottak családonként, mint a gyermekeket, és kivezényeltek az állomásra, ami elég messze volt. Amikor mentünk ki az állomásra, elöl ment egy csendőr, bűnjelekkel: ezüst gyertyatartó, ezüst dolgok, ilyen értékek.

Volt egy nagyon csúnya dolog. Az egyik csendőr elkiáltotta magát: „Hozzanak ide egy asztalt!” Két fiatalember jelentkezett. „Nem! Taub Imre és az öccse [Taub Miksa] hozza az asztalt!” Ez is egy megszégyenítés volt, ők voltak a legmagasabb rangú emberek, a leggazdagabbak a faluban: az apósom és az öccse. Odavitték az asztalt. A csendőr oda leült, egy széket is hoztak neki, és mindenkinek a nevét felírta. Hogy az a lista hová került, azt nem tudom. Aztán bevagoníroztak, és elvittek a Szilágysomlyó melletti téglagyárba [Szilágysomlyó rendezett tanácsú város volt Szilágy vm.-ben (1876-ig Kraszna vm. székhelye). Lakosainak száma az 1910-es népszámlálás idején közel 6900 fő volt, a lakosok 21%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez. A város Trianon után Romániához került, majd a második bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott (1941-ben a népszámlálás szerint 1500 főnyi zsidó lakossága volt, a város összlakosságának 16,5 %-a). A gettót a várostól mintegy 5 km-re lévő cehei Klein-téglagyárban állították föl, s május 6-ára már 7300 zsidót zsúfoltak ide. A koncentrálási kampány tetőfokán 8500 ember zsúfolódott itt össze. – A szerk.]. Oda volt begyűjtve az egész Szilágy megyei zsidóság.

Nagyon sokan voltunk ott. Nem tudnám megmondani, hogy hányan, de nagyon sokan. Nem akarok hazárdírozni, de ezrek voltak ott. Lehetett vásárolni sátrakat, egy párnát, egy takarót, bejöttek ilyen alkalmi eladók. Apósoméknak biztos volt pénzük, mert vettünk egy nagy sátrat. Abban laktunk, a három Taub család, gyerekestől mindenki, az apósom a két öccsével. A férjemnek nem volt testvére, ő egyedüli gyerek volt. Ugye, ott, a zsidók közt is volt kasztrendszer… Mi tulajdonképpen nem sokban… Szóval, mi úgy éltünk, mint a többi emberek… a vallásos zsidók, azok másképp éltek… Ért engem?… Ez egy nagyon furcsa dolog, de ez így volt. Ez így volt… És ott… ott megengedhették maguknak, hogy egy gyerek legyen, két gyerek… szóval lehetett planifikálni, hogy hány gyereket akarsz, ugye… Például, mondtam, a kolozsvári nagybátyámnak nem volt egy se, a tasnádinak volt két gyereke, és a legkisebb nagybátyámnak egy leánkája volt… A férjem egyedüli gyerek volt, és volt négy unokatestvére. Az apósom két öccsének, ott két-két gyerek volt. Egy lány, egy fiú, egy lány, egy fiú. Tizenegyen laktunk ebben a sátorban. Mindenkinek megvolt a kis függönye. Vagy két-három hónapot töltöttünk ebben a sátorban [Valójában kb. négy hetet.  – A szerk.]. Itt már német SS-legények parancsoltak, nem a magyarok [A gettóőrséget egy budapesti különleges csendőralakulat adta, „parancsnoka, Krasznay, az egyik legkegyetlenebb magyarországi gettóparancsnok volt”. A deportálásra Somlyócsehiből került sor, május 31. és június 6. között, három transzportban zajlott (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.].

Mi, fiatalok összejöttünk, elmentünk sétálni a… a… a… ott a… zárt területen, mert onnan ki… kimenni nem lehetett. Bejönni, be lehetett jönni. De kimenni nem lehetett. Aki bejött egyszer – volt egy ismerősünknek a fia, munkaszolgálatos volt, és kapott pár nap eltávozást, s ott maradt. Nem engedték vissza. Nem… a… a katonasághoz nem engedték vissza. Ott maradt. Csillagot nem kellett viselni, mert tudták, hogy az, aki ott volt, az zsidó. A németek általában szőkék. Én borzasztó szőke voltam… És volt egy fiatalember, egy német SS-legény, olyan húsz éves, akitől úgy féltem, mint a tűztől. És mindig odajött hozzám, és magyarázta nekem, hogy… hogy én… én nem létezik, én nem vagyok… zsidó. De az vagyok. Sajnos az vagyok, ugye. És féltem, nem mentem soha ki egyedül. Soha. Mindig ketten, hárman, négyen mentünk. És ő ki akar vinni engem onnan. Úgy féltem, hogy nem mentem soha ki egyedül. Féltem, hogy egyszer megfogja a nyakamat, és bevisz és… megerőszakol. Féltem, hiszen ő férfi, és én nő voltam… [Nagy]Váradon volt egy család, a leányka még most is él, velem egyidős, osztálytársnőnk volt. A nővére lefeküdt a lágerparancsnokkal, és megmentette az egész családját. Kimenekítette őket Svájcba. Egy adott pillanatban láttuk a repülőket: „Na, jönnek az amerikaiak, és kiszabadítanak minket.” Dehogy jöttek.

Volt egy petróleumlámpa, azon főztünk. Hasonlított a viharlámpához. Volt egy tartálya, abban volt a petróleum, és egy olyan égőszerűség, mint a lámpában, felcsavartad a benne levő koncot [kanócot], meggyújtottad, és akkor volt rá egy olyan üveg-vacak, amire egy tál ételt vagy egy lábost rátehettél. Minden étel petróleumszagú volt. Dehogy volt villanyrezsó, hát nem volt villany a sátorban, dehogy volt. Petróleumlámpa, főzőlámpa volt, úgy hívták [Alighanem „petroforról” van szó, amit még az ötvenes években is használtak főzésre. – A szerk.]. Az élelmet és nyersanyagot az ételhez ott osztották. Mindenkinek munkába kellett állni. A fiúk segítettek sepregetni, mit tudom én, miket csinálni, és mi, lányok kaptuk a nagy kaniszter tejeket, és hordtuk ki a sátortáborba a kicsi gyerekeknek a tejet. Volt listánk, és tudtuk, hogy hol van kicsi gyerek, meg voltak számozva a sátrak, azt hiszem, hogy hat-hét éves korig kaptak tejet. Ezt hordtuk mi ki, és bizony jó délután volt, amíg mi ezt elintéztük, olyan sokan voltak ott a környékről, az egész Szilágy megyéből ott voltak a zsidók. Az élelmezésbe a németek is besegítettek. Volt köztük SS, és voltak a magyar katonák is. Minden család külön főzött. Nem adtak sokat egy családnak, nem laktál jól vele. De be lehetett osztani. Azt hiszem, sok krumplit kaptunk, az volt a fő táplálék és a kenyér. S akkor ilyen jó híg leveseket készítettek, inkább megmutattad neki a zöldségeket, de jó volt. Minden jó volt. Nem éheztünk. Azok a zsidók, akik nagyon vallásosak voltak, vagy meghaltak, vagy ettek.

Azt nem tudom, hogy került az én csomagomba még egy plusz ruha. És valaki jött mondani, hogy az egyik leánykának nem tudom, meggyulladt vagy valami történt a ruhájával, és hallották, hogy nekem van még egy rakott szoknyám blúzzal, s nem adom-e oda. „Dehogy nem, vigye magával!” Mert nem volt, mit felvegyen a leányka, de egy abszolút idegen volt… Csak egy rend ruhánk volt, és azt csak mi tudjuk, hogy tudtuk mosni. Rendre. Az anyósom kimosta az övét, akkor átadta nekem, és kimostam az enyémet, és hát nyár volt, és az illető, amíg nem volt ruhája, beült a sátorba… A fehérneműt kilötyböltük, kitettük… drótok vagy spárgák voltak mindenütt. Hamar megszáradt, és vettük fel. Az ember nagyon leleményes, hogyha a kés a nyakán van. Teltek a napok, a fiataloknak mindig van miről beszélni. Voltak, akik hoztak például kártyát magukkal. Akkor nekiálltunk kártyázni, a másik sakkozott.

Apósom teljesen magába roskadt. Nem volt elképzelése a jövőről, mondhatni, hogy nem beszélt egyáltalán. Az SS-ek tudták nagyon jól, hogy melyik a jómódú ember. Úgy látszik, kaptak egy ilyen kimutatást, mert egész biztosan tudták. Felvitték szegény apósomat a két öccsével az irodába. S mind nem jönnek, és nem jönnek, és nem jönnek, és vajon mi történik, mi történik? A végén hozták őket… Kihallgatták, hogy hova dugta el a pénzét, hol van a vagyona, hol van az aranya. Először próbálták szépen, és mondta az apósom, hogy nincsen pénze, de nem hitték el, pedig tényleg nem volt, mert ami volt, azt felélték. És akkor gumibottal verték a tenyerét és a talpát addig, amíg elájult. Borzasztó volt. És meg kellett mondja, hogy hová dugta el a… [az ékszereit], mert nem volt elég az, amit a szekrényekben találtak. És ilyen esslingeni roló volt a lakásban, amit fel lehet húzni, és le lehet engedni. S annak az ablak fölött volt van egy ilyen rész, amibe aztán felcsavarodott. Oda tették az én egész staférungomat. És az apósom elárulta. Kiszállt a csendőrség a lakásba, a központból értesítették [Alsó]Szoport, hogy a dolgok hová vannak eldugva. Apósom sokáig feküdt, és nem is épült fel addig, amíg a teljes bevagonozás elkezdődött. Nem gyógyult meg [teljesen]. Olyan volt a keze, hogy én olyant életemben nem láttam… Apósom akkor úgy negyvenöt-ötven éves volt. Anyósom, szegény, sírt állandóan, mikor ránézett a férjére. „Még mi vár ránk?” Erre senki nem tudott válaszolni.

Egyik nap jöttek az SS-ek, és megint állomás, bevagonírozás marhavagonba. Minden vagonba hatvan embert nyomtak be, családokat együtt. Mindenünk ottmaradt. Vittünk magunkkal valami kis élelmet, ami még volt ott, és mielőtt bevagoníroztak volna, elvették mindenkitől az élelmet. Az egy borzalom volt. És az én kis SS-em az én táskámat meghagyta. Valami zacskószerű kis táskám volt, abban volt az élelem, és meghagyta nekem. Ez egy szép gesztus volt tőle. És akkor elindultunk, pont a születésnapomon, 1944. május negyedikén benn voltam a vagonban [Gáspár Anna emlékezete csal, Szilágysomlyóról 1944. május 31-én, június 3-án és 6-án deportáltak 7851 zsidót. – A szerk.]. És mentünk, és mentünk, és mentünk, és mentünk. Képzelheti, hogy ott mi volt… hogy nem volt mit enni. Egyszer egy nap kinyitották a vagonajtót, akkor lehetett menni a dolgunkra, és adtak margarint és kenyeret. Aztán egy vagy két napig ki sem nyitották a vagonokat. Két éjjel, két nap voltunk bezárva. Ha valaki a dolgát kellett végezze, valamelyik deszkarésen kipisilt. Nagyot nem csináltak.

Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót, és felugráltak férfiak, csíkos ruhában. Azt hittük, hogy bolondok, úgy viselkedtek. Komolyan. És mind motyogtak, mind magyaráztak. Mondták: „A gyerekeket adjátok oda az öregeknek! A gyerekeket adjátok oda az öregeknek!” Szóval itt volt a figyelmeztetés, hogy azt a fiatalasszonyt, akinek az ölében volt a gyermek, azt vitték a gázba. S azért mondták ők, hogy a gyerekeket adják át az öregeknek. Szóval, ezek már régi lengyel… häftlingek… Na… Hogy mondják magyarul, häftling?… Akik be vannak zárva, na. Rabok…  Ezek már évek óta, egy vagy két éve ott voltak. És rosszul is beszéltek németül, mert ezek lengyelek voltak. De a gyerekeket nem adták oda. Akinek nem volt öregje például, akkor az mit csinált, vagy volt egy kézen fogva vezetett gyerek…. Azt se adta oda.

Leszálltunk. Persze megmondták, hogy a nők jobbra, balra a férfiak, külön csoportba és ötösével egy sorban. Én az anyósomba karoltam, előttem volt a nagynéni az Évikével, a leányával [A nagynéni Éva lányával nem Gondos Anna tasnádi nagynénje, Weiss Vilmosné volt, hanem apósa sógornője és a lánya. – A szerk.]. Ott állt, amint utólag megtudtuk, Mengele egy zseblámpával, és mellette két-három-négy SS-tiszt. A nagynéni az Évikével előttem volt, és int Mengele, hogy balra. S mikor én odaérek, azt mondja nekem, hogy jobbra. Hát mondom én: „Majd bolond leszek jobbra menni egyedül!” S megyek, és húzom az anyósomat is [jobbra]. Kendő volt a fején, mert fázott. És azt mondja az SS, hogy: „Die Frau nicht!”, vagyis „Az asszony nem!” „Hát ha nem megy az anyósom, akkor én is vele megyek balra!” Erre kikapja a revolverét, és rám szegezi, hogyha nem megyek jobbra, akkor lelő… Tehát én Mengelének köszönhetem az életemet. Mert azok, akik balra mentek, azok egyenesen a gázkamrába kerültek. Ott nem volt mese.

Én jobbra mentem a velem egykorú, fiatal nőkkel. Behajtottak minket egy terembe. Ott is ötös csoportba állítva, mert ez volt a mániájuk a németeknek. Rend kell legyen! Ötös csoportba! Le kellett vetkőzzünk meztelenre, és ott jártak az SS-ek körülöttünk, mindegyik nézett minket, mindegyikünket. Tizennyolc évestől felfelé voltunk ott, ez attól függött, hogy ki hogy nézett ki. Mert ha fiatalosak voltak, volt köztünk még ötven éves is, de körülbelül harminc év volt a korhatár.

A másik csoport, amelyik balra ment, egyenesen a gázba ment. Ezt akkor nem tudtam, csak állandóan nagyon furcsa szag, borzasztó csípős szag lengett a láger körül. Az égett hús szaga. És ez a szag kísértett engem éveken keresztül, még most is, hogyha rágondolok, akkor jön, hogy bőgjek. Hogy nagyapámat is, anyámat is… együtt mentek a gázba. És le kellett vetkőzzenek… kinyitották a csapokat, mert csapok voltak a teremben, és víz helyett gáz ömlött. Én csak utólag tudtam meg, mi is történt. Egy [nagy]váradi orvos, Nyiszli, aki hazajött, ott dolgozott a krematóriumban. Ez az orvos ott dolgozott a krematóriumban. És kiadott egy könyvet. Elolvastam, úgy sajnáltam, hogy utána beteg voltam két hétig. Mikor elgondoltam azt, hogy édesanyám le kellett meztelenre vetkőzzön az apja és az anyja előtt… nagyon prűdek voltak és olyan szégyenlősek! A mai napig is felébredek arra, és látom édesanyámat levetkőzve meztelenül nagyapám előtt. Ez kísértett engem. A könyvnek címe „Orvos voltam Auschwitzban”, azt hiszem [Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az Auschwitz-i krematóriumban. Az első kiadása 1947-ben jelent meg, azóta több kiadást ért meg. – A szerk.]. Andris meg akarta venni, és azt mondtam, hogy nem veszed meg. Ezt valakitől kaptam, nekem ez nem kell még egyszer, elég volt egyszer, hogy elolvastam. Belebetegedtem.

Édesanyámról nem tudtam semmit, teljesen megszakadt a kapcsolat. Annyit tudok, hogy a barátnőmmel, a Trudival együtt mentek. Ott helyben, [Nagy]Váradon a téglagyárba gyűjtötték össze őket, onnan deportálták [A nagyváradi zsidó lakosságot nem téglagyárba gyűjtötték; számukra az ortodox nagyzsinagóga és a Nagypiac környéki utcákban alakították ki a gettót. Lásd még: Nagyvárad. – A szerk.]. És akkor azt mondta a Trudinak, hogy „Trudi, én a gyerekeimet többé nem fogom látni”. Ez volt anyámnak az utolsó szava. Mert nagyon jó anya volt. Az unokatestvére, Molnár doktor [az anyai nagymama testvére lányának a férje], Molnár Vilmos talált egy pincét vagy inkább egy bunkert, ahol elbújjon, hogy ne vigyék el. Nálunk is kellett bombabiztos pincerészt csinálni. Ők már tudták, hogy Lengyelországba fogják deportálni őket, és mondta anyámnak, hogy jöjjön ő is, és bújjanak meg abban a pincében. Anyám azt mondta, hogy azt nem lehet, mert meg fogják találni. Anyám kérte meg, és végül ők sem mentek le. (Harmincan szabadultak meg abban a pincében, nem vitték el őket. Nem jöttek rá. Ezt is utólag tudtam meg.) Molnár doktor a lágerben volt mint orvos, és életben volt a szabadulás idején, és egy eltévedt golyó megölte ott bent, valaki egyszerűen meghúzta a ravaszt, és megölte. Ő sem jött már haza.

Engem felállítottak anyaszült meztelenül, s ott sétáltak körülöttem. Én voltam az első, akit kiválogatott az SS. Feltűnt nekik, mert nagyon szőke voltam – a hajam aranyszőke volt –, s leültettek a székre, és megnyírtak. Géppel, kopaszra. A többiek mondták azután, hogy én félrefordított fejjel néztem, hogy hullnak le a fürtjeim. Vállig érő hajam volt, mindig szabadon hordtam, nem szerettem, ha lekötötték. A fülbevalómat kivették még Alsószopron. Semmilyen ékszert nem… nem… nem engedtek el. Aztán azt elvették ott. Aztán beszéltek halkan, mert nem volt szabad beszélni: „Na, megmenekültünk.” Azt hitték, hogy én vagyok az elrettentő példa, hogy engem megnyírnak, és őket nem. Hát csudát! Mindenkit megnyírtak. És a cipőnk a kezünkben volt, amit egy folyadékba be kellett mártani, és kaptunk ruhát. Egy szürke hosszú ruhát. Volt, aki kapott övet is. Olyan volt ez a ruha, mint egy csuklya [csuha], mint az apácáknak a ruhája, csak szürkében. Én nem kaptam övet, odamentem egy SS-nőhöz, aki ott volt velünk, és aki a ruhát adta nekünk, és szépen megkértem: „Bitte schön…”, hogy adjon nekem egy gürtlit, egy övet. Egy olyan pofont kaptam, hogy szikrázott a szemem. Én ilyet még nem láttam soha életemben, mert engem nem vert meg soha senki. „Na! Itt van az öv!” Megesküdtem, hogy én többet ki nem nyitom az SS-nek a számat. Nem volt ott nekünk szavunk, nem néztek embernek, állatnak néztek, bár még az állatot, azt szerették. Szóval, egy borzalom volt.

Elkezdődött a regisztrálás névvel és számmal. Mindenki megkapta a számát, ott már nem volt többet nevünk, csak számunk. Felragasztották a számot mindenkinek, és egy háromszöget – a lengyeleknek piros volt, nekünk sárga volt. Nem a Dávid-csillag, hanem egy háromszög és a szám [Elképzelhető, hogy Auschwitz fennállása idején nem volt egyöntetű mindvégig a foglyok megkülönböztetésére használt jelzőrendszer. A Wikipedia szerint a fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték;  zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két, Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.]. Mi voltunk az emancipált zsidók: „Zigeuner Bande”, cigánybanda, így mondták nekünk. Nem volt elég, hogy zsidók voltunk, még cigányok is lettünk. Mi voltunk az asszimilált zsidók. Kaptunk egy csajkát, és betereltek egy építménybe, egy hosszúkás barakkba. A barakkban nem volt a világon semmi, üres volt. Félig kész barakk volt. Ott voltunk két napig, háromig. Nem kaptunk enni semmit a világon. Szerencsére, hogy elkezdett esni az eső, és be is folyt, és a csajkából ittunk vizet. De érdekes, hogy az esővízzel nem tudsz jóllakni, de ittuk azt, mert megtöltöttük a gyomrunkat. Én azt mondom, hogy nem voltunk akkor normálisak. Beszélgettünk, például arról, hogy most hogy fogunk oda, a sárba lefeküdni. Mert esett az eső. „Hogy fogunk oda lefeküdni?” Kerestünk egy helyet, összekucorodtunk, és aludtunk. Aludtunk! Nem volt hideg, de ott, Lengyelországban olyan mord, nagyon rossz az éghajlat. Nagyon nedves volt a levegő. Három nap után kaptunk margarint, kenyeret, és délben kaptunk egy csajka valamiféle répalevest. Aztán megint összetereltek minket ötös sorokba, és bevagoníroztak. Azért nem vagyok én tetoválva. Mi nem voltunk, csak négy-öt napig Auschwiztban. Azoknak, akik ott maradtak, karjukra volt tetoválva a számuk [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.].

Úgy vagoníroztak be, ahogy a németeknél szokás, harminc jobbra, harminc balra, és egy SS, tizenhat éves fiatalember a közepén, bent a vagonban. Az ő szerepe az volt, hogy vigyázzon ránk. A vagon be volt zárva, ő kimehetett, mi nem. Ha kiment, akkor bezárta kívülről. Neki sem volt egy lányálom, mert egy pad volt, és azon aludt. Mi a padlón aludtunk. Mindkét oldalon volt egy vödör, oda végeztük el a szükségleteinket [szükségünket]. Ezt időnként egy-egy erősebb nő kiürítette az SS-szel együtt. Ez a fiatalember – jóképű, szép gyerek volt, egy gyerek volt tulajdonképpen – unatkozhatott, mert nappal, amikor a rendelet szerint körbeültük a vagonban, kérdezősködött: „Te mit csináltál?” „Mit csináltam? Nem csináltam semmit.” „És te mit csináltál?” Bárkit kérdezett, mindegyik azt mondta, hogy nem csinált semmit. „De akkor miért vagytok itt?” Ő azt hitte, hogy mi effektív rabok vagyunk. Mondtam neki: „Juden! Mi zsidók vagyunk!” „Mi az, hogy zsidó?” – a fiatalember nem tudta… Hát, mondtam, ez a vallásunk. „És ezért?” „Ezért.” Ez a fiatalember minden nap kapott egy jó nagy adag ételt. Evett belőle, és amit meghagyott, adta mindenkinek sorjában. Ember volt. Amit meg tudott ő tenni, megtette. Mi is kaptunk ételt. Muroklevest, marharépalevest, naponta egyszer. És komiszkenyeret, amit három és fél adagba osztottak fel. Egy embernek kevesebb, mint egyharmad jutott. És margarint. Ez volt a napi adag. Vizet nem kaptunk. Viszont kaptunk kávét, keserű kávét, és azt tartogattuk a víz helyett. Mindenkinek megvolt a saját csajkája, amit még ott kaptunk, Auschwitzban. Arra is emlékszem, hogy ne foglaljon helyet, mert elég szűken volt az a harminc ember, oldalt felakasztottuk a vagon oldalában lévő szegekre a csajkákat. Egy alkalommal meglökődött a vonat, és a fejemre ömlött a jéghideg kávé. Jaj, a kopasz fejemre… Szóval, borzasztó…

Aztán megérkeztünk Rigába [Lettországba]. Ott már vártak. Egy nyitott teherautóra szálltunk fel, keresztülmentünk a városon. Az egy élmény volt. Egy teljesen más világ. Nem látni festett [vakolt] házakat, csak piros téglából rakott épületeket. Nagyon szép város Riga. Nem volt ott háborús hangulat. Az emberek járkáltak, az üzletek nyitva voltak. Megálltak, néztek. „Kik ezek a kopasz nők?” Mi voltunk az első csoport. A város másik végébe vittek, egy téglaépületbe. Ott szobák voltak. Nem emlékszem már, hogy harmincan vagy huszonöten egy szobában. Azt mondták, hogy ott átvett minket a Luftwaffe [Német Légierő], a repülőosztag. Megtudtuk, hogy repülőteret kell csinálnunk, gyepszőnyeget. Ez azt jelenti, hogy ki kell vágni a füvet kocka alakúra, de megvan a méret, hogy milyen nagyra, alá kell ásni, és elvinni egy helyre, és egymás mellé rakni, egy térséget be kellett gyepesíteni. Ez már munkatábor volt. Férficsoportok nem voltak, csak több száz nő. Borzasztó nagy volt a repülőtér Rigában, nem lehetett belátni.

Őszig voltam ott. Nem volt óránk, nem nagyon volt időérzékünk, csak azt tudtuk, hogy hullanak a levelek, vagy hideg van. Gyalog vittek, és gyalog hoztak minden nap, reggel számoltak, délben számoltak, délután számoltak, állandóan számoltak, nehogy valaki hiányozzon. Hatan voltunk egy csoportban, falubéliek. A minimális ételadagunkat megkaptuk. A leves sűrű volt, még voltak benne húscafatok is, nota bene, a Luftwafféhoz tartoztunk, és a kenyér is több volt, egy fél kenyér volt egy porció, és még kaptunk margarint és lekvárt is. Naponta kétszer étkeztünk. Még újságot is kaptunk. Este olvashattunk, még világosság volt, hiszen Rigában már balti beütés van, és nagyon rövid az éjszaka nyáron. Ahhoz képest, hogy eddig min mentünk keresztül, nem voltunk rosszul. De azért ott is megvolt a hátul ütő bot: egész nap kint voltunk a napon. Arról nem beszélve, hogy szereztünk tűt, cérnát, nem is tudom, hogy – voltak ott olyan seftelők –, levágtuk a ruhánkat is, azzal bekötöttük a fejünket. És övet is készítettünk, és kaptunk csíkos kosztümkabátot. Mindenkinek egy ruhája volt. Azt kimostuk este, és reggel felvettük. Éjjel egy ilyen kombinészerűség volt rajtunk és egy bugyi. Volt ott waschraum, mosdóterem csapokkal. Megengedted a jó hideg vizet, de lehetett mosakodni. Rongyokat szereztünk törölközőnek. Voltak nagyon ügyesek, akik élelemért mindent eladtak, és szereztek. Én nem voltam ilyen szerző soha életemben.

Brómot kaptunk az ételbe, hogy ne menstruáljunk [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.]. Miután hazajöttem, fél évig kezeltek. A brómnak van egy nyugtató hatása is. Hogy brómot kaptunk, erre utólag jöttünk rá. Volt valami íze az ételnek, amit kaptunk, a répán kívül, de nem tudtuk, hogy milyen íze van. És az egyik, szegény Ica, istenem, az úgy evett mindig, és ő menstruált végig. Milyen bajban volt. És a többiek – semmi. Úgy látszik, hogy olyan adagot kaphattunk, hogy a munkatáborban nem volt semmi problémánk. Nem jött meg a menstruáció a munkatáborban. És hazajöttem, és akkor sem jött meg. A Kupfer doktor – el is ment Magyarországra, író volt – kikezelt engem, és azután jött meg a menstruációm [Raffy Ádám (Vértes, 1898 – Budapest, 1961) – orvos, író (dr. Kupfer Miksa). 1924-től Aradon, majd 1938-tól Nagyváradon folytatott orvosi gyakorlatot. 1947-ben költözött Budapestre. Novellái, versfordításai, orvostörténeti és orvostudományi dolgozatai különböző erdélyi, magyarországi és külföldi lapokban és folyóiratokban jelentek meg. Filmforgatókönyveket és rádiójátékokat is írt. – A szerk.]. Jó időre. Hat hónapig voltam orosz kórházban [A felszabadulását követő hat hónapban volt orosz kórházban. Kupfer doktor majd Nagyváradra való visszatérése után kezelte. – A szerk.].

Utólag tudtam meg, hogy [Nagy]Váradról is vittek egy csoportot Rigába, és úgy hullottak, mint a legyek, napszúrást kaptak. Én, aki jártam strandra, tűző napon soha nem volt semmi a fejemen, én álltam a napot. De a vallásos zsidók, akik nem mentek se tornászni, se napra, betegesek, sápadtak voltak. Mint a legyek, úgy hullottak. A betegeket bevitték a revierbe, a kórházba. Minden lágerben volt kórház, de attól az isten megőrizzen: csak elmentél mellette, és olyan szag jött ki, hogy borzasztó. Ott meghaltak. Olyan égési sebeket szenvedtek, amiket nem tudtak átélni [túlélni]. Nekem a világon semmi bajom nem volt.

Esténként beszélgettünk, énekeltünk, meséket mondtunk. Én nagyon sok munkácsival és kassaival voltam együtt. A táborban többnyire csehek és ungváriak voltak. És megállapítottam, hogy sokkal műveltebbek, rendesebbek, szóval jobb nevelést kaptak, mint mi. Erzsi néni előadásokat tartott irodalomról, zenéről, költészetről, mindenről. Már mikor az volt az érzésünk, hogy nem megy tovább, Erzsi néni volt az, aki tartotta bennünk a lelket. Sokkal idősebb volt, gyerektelen, és azt hiszem, hogy a tanügyben dolgozott, talán tanító néni vagy tanárnő volt, de nem vagyok benne biztos. Jó memóriája volt, a történeteket elmondta élőszóval, fejből. Miután mesélt, megvitattuk. Hogy ki tudott erről, és ki hallott arról, és ki nem hallott erről. Köré ültünk este, amikor nem tudtunk még aludni, vagy pihentünk, és munka közben is, mind tartotta bennünk a lelket, azzal hogy ő beszélt. És olyan jópofa volt. Ettünk, és úgy rá egy órára: „Ti már megettétek az ennivalót? Én most eszem a nássákot.” A nássák az a plusz étel volt, ha kaptunk. „Szedem ki a fogaimból a maradékokat.” Szóval úgy benne maradtak a fogában, azzal ő még egyszer jóllakott, mondta ő, szegény… Olyan humoros volt. Nem tudom, mi történt vele, mert mikor elindultunk, és rohantunk az oroszok elől, az SS-ek hajtottak, ő tudott csehül, és a csehek értették a lengyelt, és lemaradt. Mert akit megtaláltak, azt agyonlőtték.

Itt [Rigában] elég normális életet éltünk, nem voltak verések, kínzások, a közlegények is nagyon rendesek voltak. A Luftwaffénak dolgoztunk a repülőtéren, nem az SS-eknek. A közlegények is nagyon rendesek voltak. Ha látták, hogy az egyik elájult a napon, odamentek, fellocsolták, ülj az árnyékba, és ahogy erősebb vagy, dolgozzál tovább.

A lett zsidók, amikor bekerültek a gyűjtőtáborokba, odavitték a pénzüket. Vitték magukkal a kis cókmókjukat, és volt pénzük is. Aztán rájöttek arra, hogy nincs mit csinálni a pénzzel. Az SS-t nem lehetett lefizetni. És hiába akartál tőlem például valamit venni, nem volt mit csináljak a pénzzel. És akkor arra használták fel, hogy kitörölték magukat vele, így tele volt a vécé zlotyval.

Egyik reggel azt mondták, hogy „Na, vegyétek a cókmókotokat, és megyünk utazni!” Egy „tengerfenék” nevű járművel [hajóval] utaztunk. Nem volt neve, de tengerfenéknek nevezték el, mert úgy nézett ki, mint egy fenék, és ment a tengeren. Mint egy ovális tál, és körülötte egy sétány, korlátokkal. Ott voltak az őrök, fent. A hajónak a feneke üres volt, mi ott voltunk a fenekén. Nem is láttuk a tengert se, csak mikor beszálltunk, csak az eget láttuk. És azt sem tudtuk, hogy minket elsüllyesztenek, hová visznek, mit csinálnak. Borzasztó pánik volt. És fekete volt. Fekete, úgyhogy éjszaka is hordhattak, vihettek, mert nem lehetett látni. Ez a katonasághoz tartozott, egy ilyen katonai jármű volt. Két hajó volt, és utólag tudtuk meg, hogy az egyiket elsüllyesztették, egyet pedig továbbengedtek a Balti-tengerbe. A másikból egy leányka megszabadult, kiúszott, és belekapaszkodott a mi hajónkba. Az a leányka mondta, hogy egy adott pillanatban érezték, hogy süllyed a hajójuk, és akkor a katonák eltűntek. És ő, úgy látszik, hogy jó úszó volt, belekapaszkodott ebbe a mi hajónkba, és az egyik emberséges katona kihúzta. Nem volt több, mint tizenöt éves a leányka.

A Balti-tenger partja mentén improvizált lágerben dolgoztunk. Először futóárkokat ástunk, csákányoltunk, később tankakadályokat – három és fél méter mély falakat – építettünk. A hatos csoportunk ott is megmaradt, csoportnormánk volt. Volt egy kis purparlém is. A mellettem levő csoportban a Kitti állandóan állt az ásóval vagy a kapával vagy a csákánnyal a kezében. Egy napig, két napig, három napig tűrtem, s akkor azt mondtam, hogy „Nem szégyelled magad? Mások dolgoznak helyetted”. „Igen, könnyű neked, mert te otthonról hozzá vagy szokva ehhez a munkához!” Nagyon csúnyán kifakadtam. „Hát – mondom –, igen, én Váradon, a főutcán egyebet se csináltam, csak csákányoltam!” Ha valamelyik nem érezte jól magát, akkor mi elvégeztük a dolgát. De, hogy valaki ép egészségesen ne csináljon semmit… És a nagy szóváltásra, mert nagyon kiabáltam, odajött az őr, és kérdezte, hogy mi a vita. És azt mondta a Kittinek, hogy „Figyelni foglak! Ha nem veszed a kezedbe az ásót, nézd meg, hogy bajod lesz!”. Nem nagyon tetszett a leánykának, de engem nem érdekelt.

Ott a Balti-tengernél voltak a fehér éjszakák. Bementünk a lágerbe, vacsoráztunk, akkor általában egy kis mosakodás, miegymás, és feküdtünk le. Nem voltunk álmosak, de aztán megszoktuk. Megkaptuk a minimális élelmet: a három és fél adag kenyeret megkaptuk, délben megkaptuk a levest, kihozták a munkahelyünkre, a kávét reggel, és vacsorára margarint. Én azóta nem bírom enni a margarint.

A Balti-tengernél állandóan költöztünk. Elvégeztünk egy részt, és mentünk tovább. A körülmények majdnem ugyanazok voltak, mert a konyha is jött velünk. És a revier, a kórház is jött velünk. Volt, ahol barakkokban laktunk, volt, ahol kicsi épületekben. Az egy nagyon szép hely volt, kicsi házikókban laktunk, és szalmánk volt lent, és rá egy pokróc. De volt olyan, ahol zeltben [sátorban], egy kerek vasépítményben feküdtek a lányok, szalmát hordtunk, arra tettük rá a pokrócot, ott aludtunk körben, és középen volt aztán télen a kályha. És hoztunk az erdőről gallyakat, és tüzet raktunk, és akkor már nem volt olyan nagyon hideg. De a munkát meg kellett csinálni. Addig nem engedtek haza, amíg meg nem csináltad a normádat. Volt úgy, hogy két-három-négy-öt-tíz csoportot megvártunk, akkor leültünk, és pihentünk. Az őrök rendesebbek voltak, de azért rácsaptak a hátadra, csak azért, „l’art pour l’art”, hogy szórakozzanak. Én nagyon féltem a veréstől, úgyhogy nagyon vigyáztam, hogy ne adjak rá alkalmat.

Volt egy érdekes esetünk. Egy csoport megcsinálta a munkát, és azt mondta az őr, hogy hazamehetünk, ő jön velünk. Szép nyári nap volt, és elkezdtünk magyar nótákat énekelni. Úgy mentünk be a lágerbe, énekelve. Jött a lágerfő – nagyon rendes lagerführerünk volt. Nem nehezítette meg a sorsunkat, volt olyan, akinek az otthonról hozott csizmája, cipője elszakadt, és kaptak facipőket. A facipő elég ronda volt, de mégsem mentek mezítláb. Amit tudott, megcsinált. Szóval, jön a lagerführer, hogy „Álljanak elő azok, akik az első csoporttal jöttek haza!” – akik énekeltek. A vicces a dologban az volt, hogy egypáran beálltak anélkül, hogy a mi csoportunkban lettek volna. De persze nem szóltunk egy szót se erről. Hangosan kijelenti, hogy orosz énekeket énekeltünk, és halálra vagyunk ítélve… Behajtottak minket egy csűrbe. Szalma volt ott, mert állatok is voltak. És ránk zárták a nagy ajtót. Egyik jobban sírt, jajgatott, visított, kiabált, mint a másik. Én nem sírtam, nem sajnáltam saját magamat, hogy én most ilyen fiatalon meg kell haljak – és igazságtalanul. Akkor hallottam először, amit a zsidók a halottaknál énekelnek, van egy ilyen halotti ének [lásd: kádis]. Nekem a családomból senki nem halt meg, én nem voltam temetésen a húszéves életemben. Hát egy szem szárazon nem maradt… Hajnalban kinyílik az ajtó. Olyan csend lett, egy hangot nem lehetett hallani. S azt mondja a lagerführer, hogy „Menjetek ki!” Mi történt? Az SS-ek közt volt egy magyar legény, aki hallotta, hogy mi énekelünk, és azt is, hogy magyarul énekelünk. Elment a lagerführerhez, és megmondta neki. Nem volt muszáj, hogy megmondja, végül is mi van, ha huszonöt zsidóval kevesebb él? A lagerführertől tudtuk ezt meg, de még azt is mondta, hogy ő már tudta este, de „Nem ártott egy kis büntetés nektek!”. Ez egy borzasztó élmény volt. Egy magyar SS-nek köszönhettük az életünket. Hiába kérdezősködtünk, nem mondták meg, hogy melyik volt az, mindenesetre ez egy rendes ember volt. Az, aki elénekelte a halotti imát, azt mondta, hogy most az ő életéért fog imádkozni. Egy nagyon vallásos leányka volt.

Egyszer megtudtuk, hogy jön a Hosszúnap [1944-ben a Jom Kipur szeptember 27-ére esett. – A szerk.]. Megbeszéltük a lagerführerrel, mert lehetett vele beszélni – volt egy munkácsi lány szeretője, Szidi, s rajta keresztül –, hogy nem hozzák ki az ennivalót nekünk. Reggel megkaptuk, elraktároztuk, délben nem hozzák ki, és este fogjuk megkapni az ebédet. Merthogy mi haza akarunk menni, és ezt a böjtöt megtartjuk. Azt mondta: „Kinder – úgy mondta nekünk a lágerfőnök –, Kinder, na, menjetek csak nyugodtan, és végezzétek a dolgokat, és minden el lesz intézve!” Borzasztó kicsi normát kaptunk aznap. Tényleg mindenki leült, lógott az egész csapat. És mit ad az ég? Lehet, hogy valaki besúgta, nem tudni, sose fogjuk megtudni, jött a kontroll. És látta, hogy az egész vonal áll. Pfhhájj! Jött a kiabálás, adták az ordonáncákat, és egy irdatlan nagy normát. Reflektorokat hoztak, majdnem reggelig dolgoztunk, amíg megcsináltuk azt a normát – étlen-szomjan. Nem huszonnégy óra, hanem harminchat óráig üres gyomorral dolgoztunk. Megesküdtem, hogy ebben a büdös életben többet nem fogok böjtölni… És meg is tartottam.

A lagerführer szeretője, a Szidi, egy cseh lány, vallásos volt, de jól élt. Ott mindenki saját magára gondolt. Ott nem volt az a szempont, hogy miért csinálja. Evett. De soha egy darab plusz kenyeret nem hozott nekünk. Ő megtöltötte magát, és kész. Ott lakott, egymás mellett aludtunk, és tudtuk mindig, mikor jött haza. Ő sose vonult ki dolgozni. Hogy mit csinált nappal, nem tudom. Éjszaka nem aludhatott mindig ott a führerrel, mert jöhetett egy kontroll a lagerführerhez, és ha ott találja, akkor abban a pillanatban kidobják a frontra. Volt egy Jokerünk, az egy szadista volt. Csúnya, fekete is volt, és szörnyű rossz ember. Egyik este elordítja magát az ajtóban, hogy „Ki jött be most?”. Lehet, hogy a másik oldalt nem tudták, hogy Szidi bejött, de mi tudtuk. Még vagy háromszor-négyszer elordítja magát: „Mondjátok meg, hogy ki jött be!” Halálos csend. „Alle raus!” (Mindenki ki!) Ez már télen volt. Kaptunk valami kibélelt kabátot. Lógott belőle a felvarrás, mert a bélést kivették. Nekem megvolt az otthoni cipőm. Olyan jó, csináltatott, magas szárú cipő volt. Ott álltunk kinn a hidegben, méteres hó volt. Azt mondja, hogy „Kabátot le!… Ki jött be?” Halálos csend. Senki egy hangot nem szólt. Mindent levetetett rólunk. Harisnya nem volt, kapcát tettünk, de a cipő rajtunk volt. A cipőt is levetettük, ott álltunk a hóban anyaszült meztelenül. Szerencsére kint volt a latrina, és az egyik zeltből kiment egy leányka, és látta a huszonöt-harminc [meztelen] angyalkát, és egyenesen rohant a lagerführerhez. Ezek nagyon ellenségek voltak, a Joker és a lagerführer. Ő akart lenni a lagerführer. Hallottuk, ahogy az apró lépései ropogtak a havon, s mikor meglátott minket, nem hitt a szemének: „Azonnal bemenni!” Mindenki kapkodta fel a rongyait, és rohantunk be. Az eredmény az volt, hogy másnap nem mentünk ki dolgozni, és Jokert kivitték a frontra. Nem tudom, a lagerführer mit írt bele a raportba, de elintézte, hogy kivitték a frontra.

Akkor abban a nagy hóban kellett sáncot ásni. Ki volt rajzolva, hogy hol kell a tankakadályt csinálni, a havat elpucoltuk, és csákányoltuk, mert a föld meg volt fagyva. A tankakadály három és fél méter mély volt, az alja körülbelül egy méter. Mi egy darab földet kellett hagyjunk bizonyos távolságban padkának, és ott egy lábon állni, és úgy egyenesíteni a falakat. A lábunknak az volt helye, egy ilyen kiugrón, mint egy virágtartó, erre tettük az egyiket, másik kiugróra a másikat, és így a falat simítottuk – mert azt simítani is kellett, szép kellett hogy legyen, mert a tank, annak nem mindegy, hogy milyen a fal… Mert hogyha ott volt egy kidudorodás, rögtön megszólalt az őr, hogy azt is tessék lekaparni. Nem egyenes volt az oldala, hanem „sré”, ferde, magyarán mondva. Ferde volt az a fal, és először megcsináltuk az egyenes falat, a futóárkokat, de ezt sokkal nehezebb volt, mert ez mélyebb volt. És ezt a meredek falat meg kellett építeni. Majd jött a munkavezető, és átvette a munkát. S ha valami nem tetszett, akkor még ott le kellett smirglizni.

Esténként, amíg valaki ott volt, és rakta az ágakat, addig volt tűz. De nagy meleg nem volt, mert a lélegzetünket láttuk. Az „ópapa” egy szolgálatos volt, egy SS. Egy öregember, fehér szakállal, azért neveztük el „ópapának”. Odaült a tűz mellé, és ő is rakott gallyakat, és elkezdett mesélni, hogy neki unokája van otthon, és gyermekei vannak, és „Ti fiatalok vagytok, és meglátjátok, hogy haza fogtok menni, s megtaláljátok a családotokat – ezt egy este mesélte el –, de mi lesz velünk? Minket megölnek. Arra gondoljatok. Engem nem érdekel, én öreg vagyok, de a fiatalokat sajnálom.” Sok mindent beszélt, de nekem csak ez maradt meg. Hogy mi hazamegyünk, de őt megölik. És jött, hogy kérdezzem meg, miért állt be SS-nek.

Mikor kezdtünk kimenni a télből [azaz 1944 telének végén, 1945 tavaszának elején], becsaptak minket egy gyűjtőtáborba, Stutthofba. A „Hof” falu [inkább: major vagy tanya]. Az egy mocskos, szörnyű, piszkos gyűjtőtábor volt. Ott aztán megint kezdődött az éhezés, megint tetvesek lettünk, mert maguk a barakkok tetvesek voltak… az egy borzasztó hely volt. Ott is vittek gázosítani, büdös volt. Jaj, a revier előtt, a kórház előtt, ott az emberek rothadtak meg, borzasztó állapot volt… A szabadulásnak a nyitja az volt, hogy munkára menni, mert ott [azaz: a munkában] a minimális élelmet megkaptam. Voltak olyanok, akik szenvedtek az éhségtől. Én nem. Mert én világéletemben… most is nagyon keveset eszem, mennyiségben. Én nem szenvedtem az éhségtől. Nem mondhatom azt, hogy valaha is jól voltam lakva, de a minimálist megkaptuk. De ott a gyűjtőtáborokban, Stutthofban meg Auschwitzban, ott nem kapták meg. Arról nem beszélve, hogy egész nap nem csináltak semmit, csak appell. Elkiáltotta magát az egyik őr, hogy „Appell!” (Számolás!), s akkor ott álltunk órák hosszat, és számoltak. És elölről és hátulról is számoltak. Szóval, ez egy ilyen pszichológiai támadás volt velünk szemben. Semmi egyebet nem csináltak, csak számoltak. És ezt naponta ahányszor eszébe jutott az őrnek. Négyszer? Ötször? Háromszor? Esőben? Hóban? És mindenkit megnéztek, és ha volt rajtad egy pattanás, akkor elgázosítottak. Ez nem vicc. És ha látta valamelyik őr, hogy ez például nem tud állni, „Mehetsz!”, és mentél. Akarva, nem akarva. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ő nem tud felkelni. Egyszerűen nem tud felkelni. És akkor bement mindig az őr megnézni, hogy kijött-e mindenki. És ha ott találta fekve, bevitték a kórházba, és onnan aztán tovább nem láttuk. Megpróbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy mindig elöl legyek, egészségi szempontból is minél jobban bírjam. Tudtam, hogy aki hátul van, annak vége van. Azoknak, akik ott maradtak a gyűjtőtáborokban, a kilencven százaléka meghalt. A munkatáborban adtak gyógyszereket is. Rájöttünk arra, hogyha munkatáborban vagyunk, akkor ott meg lehet élni minimális körülmények közt, a lágerben nem lehetett meghalni annak, aki egészséges volt. Aki beteg volt, az ottmaradt, az ott meghalt. Nem voltam ott sokáig – mindig kértek munkásokat erre-arra-amarra –, s megbeszéltük a hatos csoportommal, és mi is állandóan jelentkeztünk. Aki ügyesebb volt, azt elvitték. Aztán sikerült is elmenni, mert a gyűjtőtáborban, ott belehaltál. Egyszerűen belehaltál.

Jött a tavasz, kezdtek jönni a hírek, hogy nincsenek messze az oroszok. Falukon mentünk keresztül, ahol az emberek odanyújtottak egy darab kenyeret, és sokan mondták, hogy „Tartsatok ki, mert nem sokáig tart már ez, és vége lesz a háborúnak!”. Ekkor már nem dolgoztunk, mondhatni, hanem csak benyomtak egy volt munkalágerbe szörnyű körülmények közé, és megint mentünk tovább, s egy adott pillanatban aztán mondták, hogy a sarkunkban vannak az oroszok, és akkor menekültünk. Menekültünk az oroszok elől, hajtottak minket. Gyalog mentünk, mentünk az úton. Bokrokban, fák alatt aludtunk, ahol tudtunk, ha kaptunk ennivalót, jó, ha nem kaptunk… Voltak gazdaságok, ahol beengedtek, és adtak egy meleg ételt. Szóval még voltak emberségesek, általában a lengyelek áldott rossz emberek, szerintem. Beengedtek udvarokra, általában a csűrbe. Én kaptam szárított, felvágott répát. Ott nagyon nagy répatermesztő vidék volt, a lengyelek nagyon szeretik a cukorrépát is és a marharépát is, és felvágják kockára, és megszárítják. És az egyik sarokban találtam egy ilyen fészket. Olyan finom volt! Ropogós volt és édes.

Hajtottak minket, mint a barmokat. Az egy borzalom volt. És az, aki nem tudott menni, hátul maradt, azt lelőtték. Senki nem akart az utolsó sorban lenni, mindenki igyekezett előbbre, tehát saját magunkat hajszoltuk, hogy nehogy lelőjenek. Ezt a Szidit, például, leült, hogy bekösse a cipőjét, ott lőtték le, egy kilométerkőnél… Visszamaradás nem volt. Azonkívül Lengyelországban voltak lengyelek is, akik hozzánk csatlakoztak a többi gyűjtőtáborokból, Stutthofból meg a többiekből, s tudtak lengyelül. És megszöktek. Hogy azoknak milyen sorsuk lett, azt nem tudom, de rájöttek, mert számolás, az még megvolt reggel, muszáj volt, és [este] hiányzott kettő, hiányzott öt, hiányzott tíz. És meg lett mondva, hogy minden egyes szökéstől tízet lelőnek. De nem lőttek le tízet, csak a gyengébbeket. Ment az SS a sorok közt, mindegyiknek a szemébe nézett, s nem tudtad, hogy te leszel a soros vagy nem. Többnyire az öregeket válogatták, és ott, helyben hátba lőtték. Ott, előttünk… A csoport mind szűkült-szűkült, mind kevesebben és kevesebben lettünk, voltunk vagy kétszázan… Tízsoronként volt egy őr, a hatos csoport megmaradt [Gáspár Annáról és öt falubeli társáról van szó. – A szerk.]. A mi csoportunkból az egyiket, Mancit megölték. Már vittük, kétoldalt vittük, karon fogtuk, és akkor nem bírtam menni, és odajött az őr, és azt mondta, hogy „Hagyjátok el!”. És a puska ott volt a kezében… és a testvére ott volt Mancinak… Borzasztó volt. A többiek mindnyájan hazajöttünk. Öten hazajöttünk.

Eljutottunk Danzigig [Gdańsk]. Az is egy nagy gyűjtőtábor volt, és oda becsaptak minket. Ott aztán én is tífuszos lettem. Majdnem minden barakkban – voltunk, azt hiszem, vagy nyolcvanan, kilencvenen – mindenki beteg volt. És arra emlékszem, hogy álmodtam, hogy kórházban vagyok, és gyógyítanak, és orvosok vannak körülöttem. Egy adott pillanatban az egyik berohan, hogy a német őrök mennek el, és mielőtt elmennek, felrobbantják a lágert. Így már nem volt kórház. Akkor én már nagyon rossz állapotban voltam. Négykézláb kimentem az ajtóhoz, a barakk ajtajához, s akkor volt a szőnyegbombázás, bombázták Danzigot. Nappali világosság volt éjszaka. Azt mondtam, hogy innen nincs hová menni. Visszamentem, és a nagy zajban, a nagy puskaropogás, gépfegyver, bombázás közepette elaludtunk. Aludtunk és aludtunk. S egy adott pillanatban valamelyik felébredt, és halálos csend volt. A németek elmenekültek. Nem robbantották fel a tábort. És két-három nap múlva bejöttek az oroszok. Nem tudom, milyen nap volt. Utólag tudtuk meg, hogy Danziggal, a várossal együtt szabadultunk. Az [1945.] március huszonhatodikán volt.

Már jártányi erőnk nem volt, hordágyon vittek be Danzigba, a kórházba. Mindegyiket külön megvizsgálták. Vérátömlesztést kaptunk – bennem orosz vér van… Nagyon, nagyon rendesek, emberségesek voltak. Mindenki diétás ételt kapott. Előírtak vagy tíz-tizenötféle „pierve sztol”, „dva sztol” diétát [Nyilván asztalonként más-más diétát: az első asztal volt a „pjervüj sztol”, a második a „vtaroj sztol” stb. – A szerk.]. Első diétás, második és harmadik. Ahol az amerikaiak felszabadították az embereket, tömték őket étellel, nagyon sok elhunyt. De itt nem. Megvolt mindenkinek a diétája. Megvizsgált a doktor bácsi, és elbőgte magát, amikor énhozzám ért, hogy „Mit csináltak veletek, gyerekek?!” – ez volt a szava. Csont és bőr voltunk. Nem volt rajtunk egy deka, semmi. És természetesen ahhoz mérten kaptuk a diétás kosztot. Jött, oda volt téve a tálcára, hogy „ pierve, dva, tri”, háromféle, ez oroszul egyes, kettes, hármas… Te azt kaptál, a másik másat kapott, és meg lett mondva, hogy nehogy cserélgessük. „A ti érdeketek az, hogy megegyétek.” S hány kórházon keresztülmentem! Három? Négy kórházon. A diéta nagyon ízlett, minden, amit rágni lehetett, az ennivaló, az minden nagyon jó volt. Engem a „pierve”, a második [?] diétára fogtak. Mind ilyen pépes dolgok, olyan bébiételek, sok folyadékot, mert dehidrálódtunk, de minden finom volt. Sokszor olyan ételeket adtak…, de megettük, mert tudtuk, hogy a mi hasznunkra válik. Mikor először felkeltem, és kimentem a vécére, egy üveges ajtón keresztül kellett menjek. Belenéztem az üvegbe, és hátranéztem, hogy ki áll a hátam mögött, nem ismertem meg magam. Akkor néztem először tükörbe, amióta elvittek a férjem szülőfalujából. Huszonhárom kiló voltam huszonegy évesen. Amikor elvittek, akkor negyvennyolc voltam. Voltak sokan, akik az amerikaiaknál szabadultak. Pláne a férfiaknál, nem tudom, hol, melyik táborokban, megnyomták őket csokoládéval, édességekkel, és nagyon sokan belehaltak, nem bírták feldolgozni. Nálunk semmilyen haláleset nem volt. Volt, akinek meg volt fagyva a lába, mert majdnem mezítelen mentünk a hóban, mikor menekültünk, és levágták [a lábfejét], csak a sarka maradt meg. A harmadik lányka, egy Irénke nevezetű volt, akinek levágták a lábát, és nem volt meg, csak a sarka. S úgy jött haza a sarkán Irénke, szegény, és megtanult úgy járni. Valami rokont talált, és ki is ment Izraelbe. Nem tudok róla semmit.

Volt még egy nagyon megható dolog. Az én lágertestvérem – úgy hívom én, hogy lágertestvérem –, akivel együtt voltunk, és együtt is jöttünk haza, Schumeg Edit, Brassóban él, ő vallásos, mai napig is vallásos, gyertyát gyújt. És nem tudom, honnan tudtuk meg, hogy valami zsidó ünnep van, azt hiszem, hogy Újév volt, Ros Hásáná. És ő gyertyát gyújtott az éjjeliszekrényre. Már az orosz kórházban voltunk. És bejött hozzánk „a kontyos”, úgy hívtuk mi azt az orvosnőt, egy nagy, magas, veres hajú nő, nagy kontya volt, s mi elneveztük Kontyosnak. „Miért gyújtottatok gyertyát?” Mondjuk, hogy ünnepünk van. Ránk néz: „Akkor nekem is ünnepem van.” Kisült, hogy zsidó. Magas rangú tiszt volt, de orvosnő, mindennap bejött hozzánk. Engem kipécézett, s rá akart beszélni, hogy ne jöjjek haza, úgysem találok itthon senkit – és igaza volt –, menjek vele, adoptál, beírat az egyetemre, mert mondtam, hogy csak érettségim van… Majdnem minden nap: Na, meggondoltam magam? Nem, mert hátha valaki hazajön. Dehogy mentem volna én el Oroszországba…

Egy nagy terem volt, voltunk vagy húszan a kórteremben, és a sarokban, a két utolsó ágyban volt két ukrán [nő]. Főleg azok szidtak ott minket. [Az egyiket] Ninának vagy hogy a csudába hívták, már nem is emlékszem pontosan, de tudom, hogy nagyon ronda nőszemély volt. Elnevezett minket akkor „zigauner bandénak”, mi vagyunk a cigányok, és mivel ukránok voltak, nem is oroszok, persze felkarolták őket, és más kosztot kaptak, kivételesek [kivételezettek] voltak. És nagyon haragudtak ránk, hogy mi magyarul beszélgettünk, mert ők azt nem értették. És mi meg haragudtunk rá, mert állandóan civakodott velünk, hogy ne beszéljünk. Mi oroszul kezdtünk érteni, még beszélni nem nagyon, viszont németül tudtunk jól, hozzászoktunk. És oroszul szidott minket és németül is. Azt mondták, hogy foglyok voltak. Nagyon nagy felhajtás volt, nem tudom, hogy kik lehetettek az illetők, azt sosem fogom megtudni, mert velünk nem álltak szóba, de az orvosok mind jöttek, és nézték és gyógyították és perfúzió és mi mindent nem kapott az a két nő. Azt mondtuk, hogy ezek a kivételezett betegek. Aztán kihallgattak minket [és őket is]. Én képviseltem a csapatot, ezért engem hallgattak ki. És [néztük, hogy Nina] még mindig benn van, és még mindig benn van, órák hosszat nem jött vissza, már akkor tudott járni, nem jön vissza az ágyába. És másnap jön Edit nagy kiabálva, hogy „Gyere ki gyorsan, nézd meg, hogy Nináék…” Hát jött egy ilyen szekérszerűség, üléssel rajta, elöl ült két szuronyos katona, hátul állt két szuronyos katona, őket közéjük leültették. Kisült, hogy a németeknek kémkedtek. S olyan szájuk volt. És mind szekíroztak minket. Az oroszok vitték el őket, azok pedig azt hiszem, rágták a körmüket, hogy milyen kivételezetten bántak velük. Miért nem tudtuk mi ezt előre?

Az első kórház barakk-kórház volt. Egy barakkot átalakítottak kórházzá, mert annyian voltunk, hogy nem fértünk be a nagykórházba. Ott voltunk egy jó darabig, és aztán onnan átvittek Toruńba irdatlan nagy mentőkocsikkal. Én feküdtem, úgyhogy nem láttam, csak a falakat, egy ép házat sem. Átvittek egy nagy, ötemeletes kórházba. Nagyon sokan tüdőbajosak voltak, és kikezelték őket. Nagyon rendesek voltak. Együtt voltunk az oroszokkal. Mi a második emeleten voltunk. Jaj, milyen izomlázam volt, hogy fel kellett menni a második emeletre… ott volt a mi szekciónk. Hat hónapig majdnem többet feküdtünk, mint nem. Mindnyájan betegek voltunk. Minden részünk fájt. Amikor lementünk sétálni, akkor egy borzalom volt. Ott voltak az oroszok is a kórházban, ők lent voltak az első emeleten, én voltam a második emeleten és a volt német katonák voltak a felső emeleten…, német SS-ek voltak. Őket is gyógyították, akik betegek voltak. Mikor én már jobban voltam, mondtam Editnek, hogy gyere, menjünk, beszéljünk velük. Be is mentünk egyikhez. Félig élt csak a pasas, ahova benyitottunk. Juj, hogy milyen csúnyán ráolvastam. Örültem, hogy végre van egy német katona, akin ki tudom tölteni a bosszúmat – mert akkor még jól beszéltem németül, csak egymás közt beszéltünk magyarul. És azt mondta, hogy ő nem csinált semmi rosszat. Hogy ő nem csinált semmit! Ezt mindenki mondhatja. Az oroszok viszont, ezt meg kell őszintén mondjam, nagyon emberségesek voltak. Tényleg figyelmesek voltak, kedvesek, mindegyikkel külön, mert száz embernek száz betegsége volt. Énnekem például havonta egyszer nézték a tüdőmet, mert gyenge voltam, és vizsgáltak, és addig nem engedtek haza, amíg teljesen meg nem gyógyultam. Azért voltam ott hat hónapig. Hat hónapig voltam szabadulás után kórházban ott, Lengyelországban. Nem engedtek haza.

Amikor már jobban voltam, Edittel együtt leültünk ott egy kőre, és beszélgettünk. Egyszer csak odajött egy fiatalember, nem lehetett több, mint húsz-huszonegy éves, kisült, hogy magyar katona a német hadseregből. Meglőtték, a karja gipszben volt, és rémesen megörült, hogy végre tud magyarul beszélni. Többször találkoztunk, és ami borzasztóan megrendített engem, hogy úgy látszik, „különösebb” bánásmódban részesítették, mert német katona volt, mutatta nekünk, a gipsz alól jöttek ki a kukacok. Azt mondták az orvosok, hogy az egy olyan kukac, ami gyógyítja a sebet…! Hát Isten bocsá’…

Auschwitz, Riga, Stutthof és Danzig – ez volt a négy nagy állomás, ahol mi voltunk, és közte a munkatáborok. Egy év volt a láger, és egy fél év a kórház. Másfél év után jöttem haza. Egy és fél évig voltam távol…

A csoportból ötön jöttünk haza, akikből ma én élek. És van egy, aki Brassóban él, Edit. Ő meggyógyult már jóval előbb, mint én, de úgy adtuk be, hogy testvérek vagyunk. A Kontyos is úgy tudta, hogy a testvérem, és kérdezte, hogy „miért nincs ugyanaz a nevetek?”. Mert én a férjem nevét használom, ő meg a lánynevünket. Hazudtunk. Nem akart nélkülem hazajönni. És együtt is jöttünk haza. Vele állandóan tartom a kapcsolatot. Minden hónapban beszélünk telefonon, hol én hívom, hol ő hív. Régen sokat jártunk egymáshoz, de most már ő se fiatal, bár négy-öt évvel fiatalabb, mint én… Őróla tudok csak, senki másról. Az, akinek le volt vágva a lábfeje, kiment Izraelbe. Még egyről tudok, aki kiment Izraelbe. A többiekről nem tudok semmit. Én megadtam a falusi címemet, de aztán elváltam, és eltűntem az országban. Úgyhogy ők, ha írtak is, onnan senki nekem nem továbbította a leveleket. Hányszor gondoltam rájuk, hogy mi történt velük…

Volt egy fiatal orosz tiszt, aki nagyon kezdett nekem udvarolni. Valószínűleg akkor, hat hónap után a kórházban már volt emberi képem. Kérdezte, hogy hányan vagyunk, mint vagyunk, tudom-e a neveket. Mondom, persze. Le is írtam mindenkinek a nevét, és mondta, hogy ad egy jegyet. Mondtam neki, hogy vigyázzon, hármat adjon, Csehországba. Így hárman jöttünk Romániába: Irénke, Edit és én. Kiállította a jegyeket, és megkérdezte, hogy nem gondoltam-e meg, hogy velük megyek Oroszországba. Mondtam, hogy nem. Megkaptuk ezt a „paszportot”, mert ezt így mondták, mindenhová érvényes, és arra figyelmeztetett, hogyha nem kapunk helyet a vonatban, menjünk oda a patrulához. Ez az a katona, amelyik szolgálatos, aki felvigyázott a rendre ott, az állomáson, piros karszalagot viselt, arra rá volt írva egy nagy P betű. És az csinál nekünk helyet. Olyan kellemetlen volt [a helyzet]. Ott, Lengyelországban olyanok a vagonok, hogy külön ajtaja van minden vagonnak, nem úgy, mint nálunk, hogy folyosó van a vonatban. Kívülről van az ajtó, régi filmekben lehet olyat látni. Kinyitotta az ajtót, és oroszul mondta, hogy „Mindenki ki!”. Hat hely volt bent. És mi beültünk. És nem egyszer kellett menjünk a patrulához, mert nem volt helyünk. Egyszer nem mentünk, mert már nagyon szégyelltük, pedig nem volt mit szégyellni, és az ütközőn utaztunk. És egy állomáson – azért jól nézhettünk ki, majdnem kopaszon, szóval látszott rajtunk, hogy deportáltak… Mindegy, tele volt a város deportáltakkal. És odajött egy nő, és adott nekem egy fürt szőlőt. Lengyelországban, Toruńban, vagy mit tudom én, hogy hol volt ez. És azt mondtam neki, nem tudok lengyelül, de németül ért? Igen. Megköszöntem neki szépen, de én éhgyomorra nem eszem szőlőt. Ott fogva az ütközőnek a korlátját elaludtam, és hirtelen azt hittem, hogy reggel van. És azt mondtam, hogy „Köszönöm szépen, de nem…”. Kitört belőlem az úrilány! De aztán elfogadtam, gondolom. Nagyon sokan jöttek oda, és adtak ennivalót. Volt úgy, hogy megkérdeztük, hogy mikor megy a vonatunk, és ott ültünk, aludtunk a váróteremben. Danzigtól, nem tudom, hány ezer kilométer van. És jöttünk, jöttünk, jöttünk…

Előbb Pestre mentünk. El kellett ott menni az orosz katonai alakulathoz, és kaptunk egy közös papírt, mert [Nagy]Váradig együtt jöttünk haza. Mondták, hogy ha valami problémánk van, minden állomáson van szolgálati orosz katona, menjünk hozzá, és kérjük a segítségét. Igen ám, de ahhoz kell valaki, aki tud valamilyen szláv nyelven, mert például a lengyelek tudtak értekezni az oroszokkal, de mi nem. A végén hozzánk csatlakozott két kassai nő, ők is zsidó nők voltak, az egyik Helénke volt, és azok aztán képesek voltak kiüríteni egy vagont nekünk. Kassáig jöttünk együtt. És volt két csehországi, az Eszti és a Sára. Ők nem jöttek Pestre velünk.

Felültünk a villamosra, és jön az ellenőr [kalauz], hogy váltsunk jegyet. Mondom, nekünk nincs pénzünk. Hogy-hogy nincs pénzük? Mondom, most jöttünk haza a deportálásból. „Én azt honnan tudjam?” – mondja ő. Valami orosz papírt kaptunk, amibe bele volt írva a nevünk, de azt mondta, hogy azt ő nem tudja elolvasni. S egy nő megszólal: „Nézzen rájuk, és rájön. Csak nézzen rájuk.” (A hajunkat az oroszok is lenyírták, mert tetvesek voltunk.) És [a kalauz] továbbment. Nem erőszakoskodott. Az a nő nagyon rendes volt, meg is köszöntük szépen, meg is kínált valamivel – kopogott a szemünk, éhesek voltunk. Ott a villamosban megmagyarázta nekünk, hogy hová menjünk, mert ő tudta, hogy kapunk segélyt. Jelentkeztünk az orosz papírral, és kaptunk ezerötszáz pengőt. Ott, Budapesten meg lett mondva az állomáson, hogy melyik iskolába menjünk el. Ez szeptember tizenötödike előtt volt, mielőtt elkezdődött volna a tanítás. Elszállásoltak minket egy iskolában. Adtak egy pokrócot, és a földön aludtunk, de hozzá voltunk mi szokva, nem volt semmi probléma. Ott gyűjtöttek össze. Ha voltak rokonaid, akkor mehettél hozzájuk nyugodtan, ott alhattál vagy visszamehettél. Kaptunk ennivalót. A hitközség, szóval a ZséDéE, a Zsidó Deportáltak Egyesülete segített, vagyis akkor már emberek lettünk [lásd: OZSSB (Országos Zsidó Segítő Bizottság]. Az ezerötszáz pengővel ennivalót, szappant, fogpasztát és fogkefét vettünk. Ez volt az első. Úgy mostuk a fogunkat… A kórházban kaptunk az oroszoktól valami „kőszappant”, az nem habzott, de dörzsölt, hát koszosak voltunk – földdel dolgoztunk, a bőrünkbe beleivódott az a sok kosz meg minden. Pesten a Nagyatádi Szabó utcába akartunk menni, ott lakott a férjemnek a nővére [Mivel a férje egyedüli gyerek volt, nyilván az anyja – ő budapesti volt – nővéréről és annak családjáról van szó, tehát egy unokanővérről. – A szerk.], a nagynénje és a nagyszülei. Keresem a Nagyatádi Szabó utcát, és nem találom. Én különben is nagyon kérdezősködő vagyok, mindenkit megkérdeztem, hogy merre menjek, és egy adott pillanatban jön egy fiatalember, én a falnak vagyok támaszkodva, és mondom: „Lesz szíves megmondani, hogy merre menjek a Nagyatádi Szabó utcába?” Rám néz, a fejem fölé néz, megint rám néz, és elmegy. Azt hitte, hogy bolond vagyok. Mondom, én vagyok őrült vagy ő? Felnézek, és ott volt a tábla, hogy Nagyatádi Szabó utca [ma: Kertész utca].

Én a rokonoknál aludtam. Nagy volt az öröm. Az volt az első, hogy fürödjek, nem fürödtem kádban másfél éve. S nem tudtak kihozni. „Gyere már, élsz még?” – kiabáltak be. Hát másfél évig majdnem ne fürödjél… hiába mosakodsz hideg vízben… na, mindegy. Fogat moshattam, és kaptam egy váltás fehérneműt, a ruhák nem stimmeltek, úgyhogy abban jártam továbbra is, amit kaptam ott az oroszoktól. Kaptunk szoknyát, egy blúzt, kabátkát, zsebkendőt, harisnyát, mit tudom én, miket, amikor a kórházból elbocsájtottak. A rokonság tudta már, hogy a férjem otthon van. Rögtön adtak enni, és amíg ott voltam Pesten, addig harmadmagammal, a lágertestvéreimmel voltam. Ezek boldogan, fél lábbal táncoltak, hogy esznek finomat, és nem kell az ezerötszáz pengőnkből fizetni a kaját. Edit nem találta a rokonait. Ott voltunk három napig, és akkor kimentünk az állomásra. A rokonok adtak pénzt, rendesek voltak, és felszálltunk a vonatra, és mindenik ment a maga útján.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, mikor én hazajöttem, azt mondtam, hogy az egész [Nagy]Váradon én vagyok a legnagyobb antiszemita. Mert azok a zsidó kápók [A foglyok közül a táborvezetés által kiválasztott elöljárók. – A szerk.] sokkal több rosszat tettek nekem, mint egy SS. Csak azért, hogy ők jó pontot szerezzenek a németeknél. Jól is ment a soruk. Tehát az én fajtámbeli tol ki velem? Álltunk sorban az ételnél. És bizony voltak olyan élelmes leánykák, akik még másodszor is befurakodtak a sorba. Kijött a szakácsnő, aki szintén zsidó volt: te már kaptál, te már kaptál, te már kaptál, többek közt engem is kiállított, és estig nem volt mit egyek, mert én nem kaptam még ebédet sem. Én akkor elkezdtem sírni. Nem az fájt, hogy nem eszem, hanem az igazságtalanság. Ott a munkatáborban már nem volt számolás. De ők [a koncentrációs táborban] megszámoltak. És hagytak, hogy a napon, az esőben kint álljunk. Szóval… tisztelet a kivételnek…

Alsószoporra mentem haza, a férjemhez. Ő otthon volt, nem volt deportálva. Pesten volt végig, szabadon. Voltak ott rokonai: nagymamája, nagyapja, nagynénje. Az anyja pesti nő volt. A férjem a munkaszolgálatból, Nagybányáról megszökött, és Pesten volt végig. Ott bujkált. Ügyesen, magyarnak adta ki magát. Bürger csizmában járt. Akkor az volt a divat, egy ilyen magas szárú, sárgás-barnás, olyan bőr színű, és fűzős volt. Ez volt a bürger csizma, ez biztos német eredetű szó [A Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma neve: bilgeri. – A szerk.]. Ő nagy magyarnak tartotta magát. És nem mindenki engedhette meg magának, hogy bürger csízmában járjon. Ez egy magyar nemesi szimbólum is lehetett. Ott sétálgatott Pesten, és nem nézett ki zsidónak, és valószínűleg azért is nem igazoltatták, mert ha igazoltatják, akkor vége. Úgyhogy amikor vége volt itt a háborúnak, és Erdélyt Romániához csatolták, hazajött Pestről. A családjából a többiek nem jöttek haza. Csak ő és az unokatestvérei közül egy, a Laci, Miksának a gyereke. Laci hazajött, majd ki is ment Amerikába. Nem tudom, hogy él-e vagy nem él. A férjem otthon átvette a gazdaságnak, a malomnak a vezetését, tele volt pénzzel.

Amikor hazajöttem 1946-ban, bementem [Nagy]Váradra, de senki nem volt otthon. A lakásban lakók laktak, betettek oda vadidegen embereket. Minden házba, lakásba lakókat tettek be, hogy ki tette be őket, én azt nem tudom. A ház megmaradt… üresen. Semmit sem találtam. Egy bútordarab nem volt, csak a csillárok. Még arra emlékszem, hogy az udvaron kint volt a fehér konyhakredencünk, más mindent elvittek az oroszok. Kiürítették a lakást. Semmi, a mi bútorunkból nem volt semmi. Az úgy volt, hogy törvénybe hozták, hogy járták az utcákat, és ott, ahol bezárt, nem lakott házat találtak, feltörték az ajtót, és mindent [ami benne volt] valahová leraktározták. Nem tudom, mikor történhetett, mert én nem voltam jelen, a szomszédok mesélték. Az, aki hazajött, elmehetett abba a raktárba, és azt mondta, hogy ez az enyém volt, az az enyém volt, amaz az enyém volt. Mire én hazajöttem, a raktár már üres volt. Hát könnyű volt valamire ráfogni, hogy az a zongorám… Egy Steinfeld zongora, a négy szoba bútora, mindent, mindent elvittek. Előbb az oroszok, s aztán akik akarták, onnan a raktárból vihettek, amit akartak. Edényt, mindent, mindent.

Ez már a háború után volt, a férjem gazdálkodott, és a malommal sok pénzt keresett, nagyon gazdag lett. „Élt, mint Marci Hevesen”, és olyan furcsa, olyan idegen volt. Mégiscsak másfél év volt, és valószínűleg én is megváltoztam, és biztos, hogy ő is megváltozott. És mind azt mondta, hogy legyek türelemmel, hogy kitombolja magát, mert ő még fiatal. Két évvel volt idősebb, mint én. A volt férjem sokat járt el – a foglalkozása miatt, szórakozni, bálokba, engem többnyire nem vitt. S az igazság az, hogy idővel rájöttem, hogy csak kettővel csalt meg: fűvel és fával… Én ott voltam abban a nagy házban egyedül, és hogy meg tudjam magamat védeni, adott nekem egy pisztolyt. Egy gyöngyházzal kirakott pisztolyt. Én azzal meglőttem magamat. Öngyilkos lettem, mert azt mondtam, hogy ezzel az emberrel nem tudok élni, és nekem nincs hová menni, és nem akarok élni. Egy hónappal ezelőtt meséltem a lányomnak, nem is tudta. Bár nem volt anyagi gondom, azt mondtam, hogy ebből már elég volt. Úgy fél centiméterrel a szívem mellett ment el a golyó. Bevittek Szatmárra [Szatmárnémetibe], és kikezeltek. De akkor elhatároztam, hogy ebből elég volt… Én azt nem vártam meg, hogy kitombolja magát. Ez volt a válásunknak az oka.

A drága férjem semmimet nem adta ki… A maga módján ragaszkodott hozzám, de én nem voltam hajlandó többet vele élni. Nagy nehezen a ruháimat kiadta, de ami mondjuk, az enyém volt, a fényképek, amit a szomszédok [neki] visszaadtak, vagy ami még megmaradt a lakásban, azt nem adta ide. Nagyon el voltam keseredve. Először is azért, hogy senkim a világon nem jött haza. Senkim. Se bátyám, se apám, se édesanyám. A két unokatestvérem, akik [Nagy]Váradon tanultak, nem maradtak itt, Romániában. Senkim nem volt. Tehát maradt nekem egyedül az úgynevezett férjem. Mentem [Nagy]Váradon az utcán, a volt osztálytársnőkkel, ismerősökkel találkoztam, de egyetlenegy rokon nem volt. Azt mondta az egyik szomszéd, egy „kedves”, hogy „Nem hiába mondták, hogy jól bántak magukkal ott a németek, mert olyan jól ki van kerekedve az arca!”. Mit lehetett erre válaszolni…? Én nem válaszoltam. Nekem nem volt semmim. Pénzem sem. Egy szál pendelyben jöttem haza. Azt mondtam, hogy valamit kezdjek, valamiből élni kell, valahol élni kell. A barátnőm befogadott, de nem lehet azt egy életen keresztül csinálni. Eladtam a házat. De előbb meg kellett csinálni szegény édesanyámnak és bátyámnak a holttá nyilvánítását, mert az édesanyám nevén volt a ház. Nem volt más örökös, csak én. Egy olyan szélhámos ügyvéd volt, aki ezt rendezte, hogy teljesen kiforgatott mindenből. Íratta alá a papírokat, eladta a házat, és végül csak a felét kaptam meg a megbeszélt összegnek. Egy kocsmáros vette meg a házat. Elmentem hozzá, és azt mondta, várjak, majd megkapom. Nem kaptam meg soha.

Mikor volt már egy kicsi pénzem, kivettem egy albérleti szobát, egy kicsi lakást, nem használtam ki a barátnőmet. Volt hozzá egy kis előszoba, egy mosdófülke és egy vécé. Nekem az elég volt. Közben kitanultam a gyors- és gépírást egy Radó nevezetű tanárnál, mert nem éreztem magam olyan erőben, hogy egyetemre tudjak menni. Én úgy állapítottam ezt meg, hogy nem voltam teljes ember. A lányom azt mondta: „Te, anyu, végigcsináltad a lágert, a felszabadulást, eljöttél Lengyelországból, mondhatni, majdnem egyedül, két társaddal együtt, és akkor nem merted vállalni az egyedüllétet?” Nem.

Miután beköltöztem [Nagy]Váradra, összetalálkoztam a főutcán Gáspár Andrással, Andrissal. A nyakamba ugrott, hiszen barátok voltunk, szemben laktunk egymással. Ő a holokauszt idején Lengyelországban volt munkaszolgálatos. Őszintén szólva, nem nagyon beszélgettünk erről. Én régebb nem tudtam erről beszélni, a gyerekeknek se mondtam el. Ő egy komoly sportoló, teniszező, úszó volt, de amikor hazajött, csont és bőr volt. Az utolsó hetekben-hónapokban becsapták őket egy gyűjtőtáborba. Egyike volt az elsőknek, akik hazajöttek [Nagy]Váradra. A bátyja nem volt deportálva, mert évekkel azelőtt, a felesége kedvéért kikeresztelkedett, és mint fehér karszalagost, nem vitték el [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. Őket keresztény munkaszolgálatos századokba osztották be. Lásd még: munkaszolgálat. – A szerk.]. Andris késői gyerek volt, negyvenhárom éves volt az anyja, mikor szülte. Volt egy nővére is, aki tizenhat évvel volt idősebb, az se jött haza. Sem a többi rokonsága, pláne az anyja. Az apja ügyvéd volt, de meghalt szívinfarktusban, mikor Andris tizenkettedikes volt a líceumban, és nem hagyott semmit rájuk. Akkor a bátyja már dolgozott, és ő segítette az édesanyját, Andris meg fenntartotta magát: órákat adott a gyengébb tanulóknak pénzért.

Amikor találkoztunk, ő már dolgozott egy bányavállalatnál, munkásigazgató volt egy agyag- és kaolinbányában, Réven [Bihar megye]. Érettségivel is felvették bányaigazgatónak. S attól a perctől kezdve minden szombat-vasárnap bejött Nagyváradra. Andris is örült, hogy volt kivel a régi [háború előtti] dolgokat megbeszélni. Nagyon jól megértettük egymást. Szombat esténként akkor nagy divat volt kimenni az Astoriába. Különben az Astoria a barátnőmnek az édesapjáé volt. Jött a barátnőm is, ő már a férjével volt, én meg Andrissal. S olyan viccesen azt mondta nekem, hogy – ezt nem fogom elfelejteni – „Össze kéne házasodjunk!”. Mondom: „Te hülye vagy?” Én Andrist nagyon becsültem, tiszteltem, de nem volt szó szerelemről vagy ilyesmiről… S erre írt egy nyilatkozatot – egy költözésnél eltűnt –, hogy „Teljes szellemi képességem tudatában aláírom azt, hogy Annit elveszem feleségül”. Az egész egy vicc volt. Én elgondolkoztam rajta, mert éltem házasságban már egyszer, nagy szerelmi házasság volt.

Szóval, 1948-ban összeházasodtunk. Csak polgári esküvő volt. Én a zsidó vallás szerint nem váltam el, mert elmentünk a hitközséghez, és azt mondták, hogy ezt ne is csináljuk, mert egy olyan hosszú procedúra, hogy mi azt nem tudjuk kifizetni [lásd: válás]. Polgárilag elváltam, megvan a válási decizió. Másodszor csak polgári esküvő volt, két tanúval, s aztán barátok, akik még voltak, osztálytársak, elmentünk az étterembe. És arra is emlékszem, hogy a krumplilevesben – hát olyan sokat nem lehetett rendelni, mert nem volt miből –, szóval a krumplilevesben halszálkát találtam – a legjobb [nagy]váradi vendéglőben, a Transilvaniában! Olyan szép házasságunk lett, őszintén mondom, hogy ritka volt. Nem volt vita, veszekedés vagy nézeteltérés közöttünk negyvennyolc évig.

A megmaradt kis pénzemből vettem azt a bútort, amit itt ma is használok, de nem volt semmink. Olyannyira nem volt semmink, hogy az volt az első dolgom, hogy csináltattam neki hat gatyát. Ő dolgozott, fizetése volt, és soha nálunk pénzprobléma nem volt. Megbeszéltük, mire jut, és azt megvettük. Mivel a férjem Réven dolgozott, odaköltöztünk a faluba. Ott voltunk körülbelül egy évig, majd az egész iroda átköltözött Brátkára, körülbelül harminc kilométerre Révtől Kolozsvár fele [Egész pontosan 15 km van Rév és Brátka között. – A szerk.]. Mindenütt szolgálati lakást kaptunk, úgyhogy nem volt probléma.

Közben a nagyapám birtokát államosították. Valamit visszakaptam most belőle, de akkor semmit. A legkisebb nagybátyám nem volt deportálva. A családjával együtt Aradon élt, ott a zsidókat faluról beköltöztették városba, de ott a románok nem deportálták a zsidókat. És ő megmaradt. A birtok rá volt bízva. Voltam nála Aradon, a lakásban, és olyan furcsa volt, hogy tele volt irdatlan nagy ládákkal. 1948-ban kiszöktek az országból a feleségével és a leánykájával. Később, Magyarországról írt nekem egy levelet, hogy minden, ami ott van [a birtokon] – leírta, hogy mennyi búza volt, mennyi rozs, mennyi állat –, minden az enyém… De én eltéptem a papírt, mert azt mondta Andris, ha én odamegyek, abban a pillanatban lecsuknak mint kulákot. Így én oda az orromat se tettem be. De azt nem tudtam szegény nagybátyámnak megbocsátani, hogy tudta nagyon jól, hogy mi hogy állunk anyagilag is – két párna volt meg, mert azt megvettem az ócskapiacon, mert máshol nem lehetett kapni –, hogy egy csomagot csinált volna, hogy nekem könnyítsen valamit az életemen. Semmit nem küldött azelőtt, valószínűleg félt, hogy tőlem valaki megtudja, hogy ők ki akarnak szökni. Mert ha kitudódik, akkor rögtön lecsukják. Aztán Magyarországról 1948-ban kimentek Izraelbe, és ott is maradtak. Ott is halt meg a nagybátyám, ott halt meg a nagynéném, szegény unokatestvérem, aki meghalt tüdőrákban. Ő volt a legfiatalabb, és a legfájdalmasabb volt nekem, mert nagyon szerettem Mártát.

1950-ben megszületett a leánykám, Gáspár Veronika. [Nagy]Váradon szültem meg, huszonhét évesen. Andris volt huszonkilenc. Felköltöztünk Borsabányára. Ez egy mezővároska Mármarosnak a hegyiben. Nagyon jól éreztük magunkat, gyönyörű szép vidék volt. Én mint jó feleség, mint a csiga a házával, költöztem, vele együtt mentem. Soha nem tettük fel azt a kérdést, hogy én vele megyek vagy nem. Együtt mentünk. Ott kaptunk egy szoba-összkomfortos lakást. Az az egy szoba volt a hálószoba, a gyerekszoba, a fürdőszoba, a konyha. Nem főztem, hogy ne legyen állandóan ételszag ott a szobában, ezzel szemben elő lehetett fizetni a kantinban. Annyi sült szalonnát soha életemben nem ettem, mint akkor. Ha én kóser lettem volna, nem ettem volna belőle! A férjem sem tartotta a zsidó hagyományokat, a szülei sem. A háború után már nem volt gond, hogy zsidók vagyunk. Nem éreztük… azt, hogy zsidónak… szóval, másnak… nem az, hogy zsidó, másnak tartanak, mint ők. Voltam magyarok közt, voltam románok közt, de sehol ilyen problémába nem ütköztünk. Hogy azért ne… beszéljenek vagy a… vagy célzást, valamit, hogy más vagy. Érti? Nem volt. Ahol jártunk, a szomszédok, mindenki tudta, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, mert az irodából kitudódik. De soha senkivel semmilyen összeütközésbe vagy ellenkezésbe nem kerültünk. Mindenütt jól kijöttem az emberekkel.

Ott voltunk Borsbányán vagy nyolc hónapig, és akkor kaptuk Bukarestből a rendelkezést, hogy tovább kell menni, nem kérdezték, hogy akarunk menni vagy sem. Andris nagyon szerette elindítani a munkálatokat. Nagybányától tíz kilométerre, Borpatakra mentünk, az is egy gyönyörű szép kis falu volt. Ott már aranybánya volt. A bányatulajdonosnak, egy Pokol nevű magyar embernek a kastélyában laktunk. (Az illető külföldre menekült a háború alatt, nem jött vissza.) Állítólag azon az épületen, fent a torony tetején volt egy aranygömb, tiszta aranyból. Azt senki nem vette le. Ennek a Pokolnak valami rokona meghívott minket egyszer vacsorára, és akkor mesélte el ezeket a dolgokat. Pokol nagyon gazdag ember volt, az övé volt az aranybánya, ő építette a saját elképzelése szerint. És volt egy Rita nevű lánya, aki tüdőbajos volt. Pokolné lakosztályában az üvegajtókon az ő profilja volt belevésve. Úgy tíz család lakott a kastélyban. Mindenki kapott egy vagy két szobát, attól függően, hogy egyedül vagy családostól volt. Mindenkinek fürdőszoba, konyha, kamra, amit akart. Nagyon jól éreztük ott magunkat. Nagyon szép volt, szép kis lakás. Hogy aztán azt, miután elment Pokol, hogy nem rendezték-e át, hogy ilyen volt az életében is, ilyen sok konyhával, ezt nem tudom. És egy gyönyörű park volt a kastély előtt. Nem voltunk ott sokáig, egy telet és egy tavaszt. Nem voltunk egy évig sem ott, és a leányka [Veronika] megbetegedett. És be kellett járjak Nagybányára, nem volt semmi jármű, csak egy konflis, egy ilyen batár, amivel a Pokol úr járt. A kocsist Vasilénak hívták, és avval lehetett bemenni Nagybányára. Autóbusz nem volt Borpatak és Nagybánya közt, vasútja nem volt, és azt mondtam, hogy egyszer nem tudom, mi történik a Vasiléval, és nem tudok bemenni. Sose lehet tudni egy pici gyereknél. Két órát tartott, amíg a lóval bementünk. Az orvos [Nagybányán] rossz gyógyszert adott [a kezeléshez].

Egyszer jön haza Andris, és mondja, hogy „Mi a véleményed róla: én beiratkozom és felvételizek az egyetemre, Kolozsváron?” Beleegyeztem. Csupa tízessel vizsgázott az összes tantárgyból. Mikor meghallotta a sógornőm [Pontosabban: a sógorának a felesége. A sógornője – a férjének a nővére – meghalt 1944-ben, koncentrációs táborban. – A szerk.]: „Micsoda dolog?! Jó fizetése van! Miért kell egyetem? Végzi a dolgát egyetem nélkül. Olyan szegények lesztek, hogy kint lesz a feneketek. Sokba kerül.” Mondtam, hogy „Az én fenekem lesz, és az Andrisé kint, nem a tied”. Az egyetemet levelezés útján kezdte el, bányaszakon. De jött az értesítés, hogy úgy határozott a bukaresti központ, hogy a bányaszakmát többé nem lehet levelezés útján elsajátítani, válasszon mást, bármelyik egyetemre átírják, nem kell még egyszer felvételizni. Na, aztán jött a nagy kérdőjel, hogy ő most mire iratkozzon. Én nem szóltam bele, ő eldöntötte, hogy gépészmérnöknek megy, és áthelyezték Bukarestbe. Elment Bukarestbe, beiratkozott, visszajött. De nagyon messze volt Bukarest Nagybányától. És mit ad az ég? Bukarestből, a minisztériumból jöttek kontrollálni a dolgokat, és nálunk ebédeltek, mert ott nem volt étterem. Kérdezte az egyik, hogy milyen itt az élet, és mondtam, hogy négykézláb is elmennék oda, ahol orvosi ellátás van, a gyerek miatt. Hova akarok menni? Teljesen mindegy, az országban, csak ahol orvosi ellátás van. [Az egyik] megígérte nekem, hogy áthelyeztet minket. Nem hittem neki, de megtette, méghozzá Gyulafehérvárra. Így kerültünk Gyulafehérvárra. Ott voltunk hat évig, amíg befejezte Andris az egyetemet. Hat évig nem volt vakációnk, szabadsága Andrisnak, mert a vizsgaszesszióra vette ki a hivatalos szabadságát, abban az időben nem adtak tanulmányi szabadságot. Nagyon nehéz volt. De nagyon rendesek voltak a tanárok. Elküldte a dolgozatokat, és ők visszaküldték kijavítva. S ő egyszer egy évben ment vizsgázni.

Gyulafehérváron volt egy közismert zsidó orvosnő, mindenki őt ajánlotta. Aztán az orvosnő megállapította, [hogy a leányom szervezete] semmit nem asszimilált. Megette az ennivalóját, és úgy ahogy volt, a biliben találkoztunk. Salamon Irén volt az orvosnő. Elmentem hozzá, és elmondtam a bajomat. Kezelésbe vette a gyermekemet, neki köszönhetem az életét. Azt mondta, ha még sokáig ott maradok Borpatakon, akkor a lányom már nem él, egy reggel ott találtam volna elaludva, a gyengeségtől. Ha volt valami – kanyarós lett, meg mumpszos lett, meg mindent felszedett nekem –, jött a biciklivel. Ahogy telefonáltam neki, rögtön ott volt. Rögtön, rögtön. Vénkisasszony volt, a Sorbonne-on végzett. Nem volt deportálva [A Dél-Erdélyben lévő Gyulafehérvár Romániához tartozott a második világháború idején is. – A szerk.]. A saját házában, egy ilyen magánházban lakott [a szüleivel]. Nagy ház, de én nem voltam, csak a rendelőben, a fürdőszobában és a váróban. Nem voltak szegény emberek, ha a Sorbonne-on tanult, azt fizetni kellett. Legalább húsz évvel, ha nem többel volt nagyobb [idősebb], mint én. Egy alkalommal, mikor már befordultunk az utcába, ahol ő lakott, az én lyányom elkezdett üvölteni, mert tudta, hogy kap injekciót. Behívta magához a rendelőbe, engem kint hagyott a váróban. És utólag tudtam meg, hogy miért. „Csapjuk be anyukádat. Megmondjuk neki, hogy ma nem kaptál injekciót. Ne is sírjál, ne mondjál semmit, anyukát becsapjuk.” S mind várom én, hogy még jobban üvöltsön ez én lyányom. Mély csend, kinyílik az ajtó: „Becsaptuk anyukát” – kórusban. S attól a naptól rájött, hogy nem is fáj az az injekció. S attól a perctől kezdve többet nem üvöltött. Egy végtelenül értelmes, művelt nőszemély volt. Már elég nagy volt a leánykám, és hallom, hogy megy férjhez Salamon Irén. A lyányom hallotta, mert játszás közben is mindent hallott, regisztrált: „Hogy-hogy? Hát a doktor néni öreg! Hogy megy férjhez?” És elköltözött Kolozsvárra, a férjéhez. A férje is zsidó volt. Itt halt meg [a doktornő], Kolozsváron. Nagyon kedves volt, végtelenül kedves volt. Minden évben, újévkor küldtünk neki újévi üdvözletet, és egyszer jött egy levél, hogy az összes páciensei közül csak mi emlékeztünk. Neki ez nagyon jólesett. És mivel érdemelte ő ezt meg, hogy minden évben nem felejtkezünk meg róla? S akkor visszaírtuk, hogy semmi mást, csak a gyerekünknek az életét köszönhetjük. Végtelen rendes nő volt. Később voltam nála Kolozsváron, a New York szállodával szemben, a második emeleten, régi házban, lifttel. S a lányom négy-öt éves volt, és még soha életében nem látott liftet, de előzőleg felkészítettük. Tudtam, hogy az emeleten lakik, és elmesélte az apja neki, hogy „Bemész egy szekrénybe, megnyomunk egy gombot, és felvisz az emeletre”. „És ha én bemászok egy szekrénybe, ott is megnyomhatok egy gombot?” „Nyugodtan nyomhatsz egy gombot, de [azzal] nem mész sehová sem.” Állandóan sétálni akart [a lifttel] le-fel.

Aztán jött a behívó Ştejre, „Oraşul Petru Groza” [Petru Groza város románul, Bihar megye] volt abban az időben, Belényestől körülbelül ötven-hatvan kilométerre, Biharfüred felé [Valójában 16 kilométerre van Belényestől. – A szerk.]. Az oroszok építették ki azt a kisvárost, mert urániumot találtak, és csináltak egy urániumkitermelést. Oda lett kinevezve Andris műhelyfőnöknek. Nem volt még mérnök, mert még nem volt meg a diplomája. Volt a minisztériumnak egy departamentje. Egy irdatlan nagy épület épült, egy olyan kisebb minisztérium. Ezt mind az oroszok építették. Még a levegőt is mérték ott a departament előtt, és ketyegett az óra, hogy „poluat” (szennyezett). A katonaság felelt az urániumért. Ez hadititok volt. Andris civil volt, mérnök volt, ott dolgozott a műhelyben. De a katonaság felvigyázott mindenre. Rend, rend és rend volt ott, kérem szépen. Ott nem voltak lopások. Az urániumot az oroszok elvitték. Ők dolgozták fel. Itt csak kibányászták. Egyszer egy autó felborult, amikor ment az urániummal. Nem tudom, hány kilométeres körzetben, a mezőn hozták el a bányából, és kiborult. Egy kilométer körzetben az egész földet elhordták onnan. Az uránium, az hadititok volt, így átvett minket a M.A.I. [Ministerul Armatei Industriale, Katonai Iparminisztérium], a katonaság. Ez egy nagyon veszélyes anyag, de mi nem tudtuk. Legalábbis én nem. Andris tudta, hogy az M.A.I. keres megbízható embereket, nagyon jó fizetéssel, végre felszusszantunk, mert egy fizetésből a gyerek és a Bukarestbe sétálás nem volt azért könnyű dolog. Na és odakuliztak [odacsaltak]. Strandja volt, minden volt. És nagy piac volt, a parasztok jöttek, mert nagyon jó élet volt ott. Hús volt, mi kellett akkor a sok éhezés után?

Én háziasszony voltam, a gyerekkel. A lányom Ştejen kezdte az iskolát, és két elemit ott végzett. Románul tanult. Andris mindenáron akart még egy gyereket. Mondtam neki, „Ha szerzel nekem egy anyóst vagy egy anyát vagy egy nagynénit, nagymamát, akkor csinálunk még egy gyereket, de én egyedül nem vállalhatok”. Dolgoztam: kötöttem, varrtam, mindent, ami kézimunkával kapcsolatban volt. Szomszédoknak, mindenkinek. Annyi munkám volt, hogy nem győztem. Gyulafehérváron kezdtem el kötni, varrni. Nem mehettem el állásba, mert mondjuk, lehetett volna szerezni valamit, de mit csinálok a gyerekkel? Akkor még nem voltak óvodák. Így én megkerestem a magamét.

Ştejen olyan blokklakások [tömbházlakások] voltak, hogy négy lakrész volt bennük. Kettő a földszinten, kettő az emeleten. És közte zöldövezet. És voltak ilyen „vébék”, így nevezték az oroszok, kis zöld házak, olyan kis villaszerűek, egy családnak. Én csak néztem, hogy milyen szépek, de fából voltak, és oda Andris nem akart menni. És egy ilyen kicsi blokk és egy vébé, és megint egy kicsi blokk. És rengeteg zöldövezet. Nagyon szépen építkeztek. Nagyon szép kis hely volt. Mikor odaértünk Ştejre, még nagyon sok orosz lakott ott. Az én szomszédom például a blokkban egy orosz család volt – szintén mérnökember családja, akik ott dolgoztak – meg egy kolozsvári, Sugárék. A nő, az Elza szász volt, a Laci zsidó. Megmentette az urát. Nem volt deportálva, Kolozsváron volt. Ő volt a főkönyvelő, az első emeleten laktak. És Calianuék, ők temesváriak voltak. Úgy hívtuk, hogy „Kajla néni”, a lányom adta a nevét, Kajla nénit. Minden vállalattól a krémet hozták ide, Ştejre. Mert egy nagyon virágzó vállalat volt. Tehát abban a blokkban egy orosz család és három ottani munkás: a főkönyvelő, egy mérnök és mi laktunk.

Egyszer az oroszok leánykája odajön a konyhaablakhoz, és azt mondja, hogy „málinki koska”. Mondom, „Mit mondsz?” És ő mind mondja, hogy „málinki koska”. Fogalmam se volt róla, hogy mi az. Kisült, hogy valami ládákat kiraktunk, nemrég költöztünk oda, és egy macska odaszült a ládába, az egyik ládába. Málinki az kicsi, és koska az macska. Mindig jöttek, és magyaráztak kézzel-lábbal, ha kell nekem valami, mindent adnak. Egy fiatal házaspár, a leányka lehetett hat-hét éves. Aztán visszamentek Oroszországba. Az oroszoknak külön üzletük volt, ahová mi nem mehettünk. De ők vásárolhattak akárhol. Nekünk is volt pénzünk, végre egy kicsit felszabadultunk.

A kitermelésnek még a környékére sem volt szabad menni! Egy este Andris nem jött haza, mert valami baj történt a műhelyben, és megkért engem, ha tudok, vigyek be neki pár szendvicset, mert reggel óta nem evett semmit, nem tudott hazajönni. Én akkor voltam először. De elmagyarázta, hogy hol menjek, mert aszfaltút vezetett a műhelyig is, és már este volt. Percenként ugrott elém egy katona! Hogy mit keresek ott? Szerencsére, mondta Andris, hogy vigyem magammal az igazolványomat, amivel igazoltam, hogy a férjem ott dolgozik. Megmotoztak, mikor bementem. Andrisékat is nem tudom, milyen vacakkal ott próbálgatták [megvizsgálták], hogy nem visz-e ki valamit. Kifele is, befele is. És ezt a légkört Andris nem bírta. Egy évben kétszer-háromszor önéletrajzot kellett beadni. Hátha megváltozott a múltja… Ezt nagyon utálta. Különben sem szerette a katonaéletet. Két évig voltunk csak. És kinyújtotta a csápjait [elkezdett figyelni]: „Hová lehetne menni?” Kerestek egy embert Govorára, Vîlcea megyében. És akkor kérte -- hűj, abból nagy cirkusz volt -- az áthelyezését. Meg akart szabadulni a katonarendszertől. Maradhattunk volna, azt hiszem, mostanáig is, de aztán mentünk Rîmnicu Vîlceára.

Odaköltöztünk Rîmnicu Vîlceára, az életem első [igazi] blokkjába. „L” alakú blokk volt, három lépcsőházzal. Egy lépcsőházban húsz család. Tehát hatvanan voltunk. Középen volt egy kis udvar, kert, csináltunk padokat. Ott voltunk több mint tíz éven keresztül, ott érettségizett le a lányom a Liceul Bălcescuban. Az első évben nem sikerült bejutnia az egyetemre, csak második évben. Így elment titkárnőnek. Dolgozott, mert nálunk mindenki kellett valamit csináljon. Én tovább kötöttem, varrtam, kézimunkáztam, nem mentem állásba. Nem tehettem, mert Andris változtathatta az állásait, de nekem probléma lett volna állandóan az állásokat cserélgetni. Akkorra ő már megcsinálta a mérnöki diplomáját, főmérnök lett. Elindította először az építkezést. Vîlceán nagyon szép gyár volt, én voltam párszor kint. A szekciók közötti utak le voltak aszfaltozva, de folyt rajtuk a sár. Aztán adott Andris nekik sarat, amíg azt elpucolták. Jó szervező volt, nagyon-nagyon jó. Azt hiszem, jobb szervező volt, mint mérnök. Jó mérnök is volt, de a szervezése százszázalékos volt. Majd beindította a szódagyárat Govorán. Volt egy szódagyár, amit be kellett indítani. Addig nem is akart elmenni, amíg be nem indították, és akkor nagyon jól ment a szóda, hallom, hogy most nagyon rosszul megy. Ott dolgozott Andris, minden reggel jött a busz, vitte őket Govorára, körülbelül húsz kilométerre. Mi Vîlceán, a városban laktunk. Nem fogok én faluhelyen lakni, amikor a lányom iskolás. Elkezdték mondani, hogy mennyi lesz a fizetés. És azt mondta Andris a govoraiaknak, ezt ne hozzák fel, mert azt a fizetést, ami volt Ştejen, maguk nem tudják megadni. Úgyhogy nem azért ment oda, hogy több fizetése volt, hanem azért, mert meg akart szabadulni a katonaságtól.

Rîmnicu Vîlceán az emberek nagyon rendesek voltak, de nagyon primitívek. Ők voltak az első cipős generáció, mert addig „bocskorosok” voltak. Egy magyar család volt még, és mi, zsidók… A többi mind román. Ezek voltak az én olteanjaim. Nem tudtak sütni. Nem tudtak főzni. A disznót levágták, de csak a húst és szalonnát. Nem tudták azt a disznót feldarabolni, csak összekaszabolták a belsőséget, a májat, a vesét… Hát egy erdélyi mészáros milyen gyönyörűen vágja fel azt a disznót. És ott minden, ami belül volt, az „spurcat”… köpés. Azt el kellett lökni. Jöttek hozzám például, hogy hogyan csinálom én a fasírtot, hogy olyan jó szag jön ki a lakásból? Elmeséltem, hogy darálom. És mi az, hogy daráló? Húsdaráló. Nem tudták, mi az, hogy húsdaráló. Akkor rákérdeztem, hogy ti hogy csináljátok a fasírtot? Úgy csináljuk, hogy a húst megfőzzük, és késsel megvagdossuk. Ez a fasírt, például. Egy másik, hogy a tésztaszag is kijön. Hogy jön a húsvét, és ő nem tud sütni. Megtanítottam őket sütni, tésztát [süteményt]. És nagyon szigorúan veszik azt, hogy a cipőt le kell venni az előszobában. Arra nagyon pedánsak voltak. Másra nem, de erre nagyon. Átjön a szomszédom, és kértem, ne vesse le. Jaj, hát hogy képzelem én azt… – meg akarta nézni azt a festményt a szobában. Nem is tudtam kiszellőztetni egy hétig a szobámat… az a bűz, az a szag, az borzasztó volt. A másik jött, hogy hogyan vegye rá a férjét, hogy váltson zoknit. Minden problémájukkal hozzám jöttek, mert tudták, hogy én jó tanácsot adok. Gyerekekkel kapcsolatban is.

A blokkban nem volt senki zsidó. Nem is tudták, mi az, hogy zsidó. Egyszerűen nem tudták, ott nem volt antiszemitizmus. Egyszer jöttek a szomszédok, hogy néztem-e én már át a kerítésen a blokk bejáratánál? A kerítésen túl voltak kicsi házak. Hogy milyen furcsa emberek vannak az udvar végében. Hát mit keressek másnak a kerítésénél, hogy nézzem, hogy mi van odaát? A végén kisült, hogy ott volt egy zsidó imaház. És péntek este volt, és a gyerkőcök hallottak valami éneklésszerűséget, és nagyon élvezték, hogy azok ottan bólogatnak, és táleszben énekelnek. S akkor megmagyaráztam nekik, hogy kik a zsidók, nem tudták, hogy mi az, hogy zsidó, „evreu” [románul]. A „jidan”-t [a pejorativ formáját] nem is hallották, azt csak a Regátban használták, gondolom, Bukarest környékén. Na jól van, akkor megtiltjuk a gyerekeknek, hogy odamenjenek, mert nekik az egy olyan cirkuszszerűség, egy kuriózum volt, hogy olyasmit még nem láttak. És megtiltották a gyerekeknek, hogy odamenjenek, hogy felmásszanak a kerítésre, és kukucskáljanak. A férjemmel mi soha nem mentünk oda [az imaházhoz]. Megmondom őszintén, hogy teljesen idegen volt a város nekem, abszolút idegen volt. Én különben sem vagyok olyan hamar barátkozó. Ha egyszer megbarátkoztam, akkor megy, de így nem. A szódagyárnál sem volt antiszemitizmus. Nem éreztették Andrissal, hogy ő zsidó, pedig biztos tudták.

Ekkor már rég kommunizmus volt. A férjem párttag volt, nem is lehetett volna főmérnök, ha nem lett volna az. Ő, mikor hazajött [a háború után], felesküdött volna, hogy a kommunista párt az egyetlen, ami megvédi a zsidókat. Én nem láttam [a kommunizmusban] semmit. Én azt akartam, hogy az emberek békességben éljenek. A kommunizmussal nem érezhettem együtt, mert nem abban nőttem fel. Mikor valaki azt mutatta nekem gyermekkoromban: „Nézd, az kommunista!” – ezt nem fogom elfelejteni –, nagyot néztem: „Milyen betegség az, hogy kommunista?” Nagyanyám nem engedte, hogy a szegény gyerekekkel együtt játsszak vagy barátkozzak, mert kell legyen egy nívó. Mondtam, engem nem érdekel, ki az anyja, ki az apja, én a gyereket szeretem, és én jóban vagyok vele. Nagyon sokat szekírozott emiatt. Mert: „Csak a gazdagokkal kell barátkozni!” Tehát én pont az ellenkezőjében nőttem fel. Énnekem semmi gondom nem volt a kommunizmussal. Nem értettem egyet vele, de hallgattam. A kommunizmus alatt Andris soha nem használta ki azt, hogy főmérnök volt. Egy gombostűt nem „szerzett” soha…, mert a „szerzett” lopott volt. Nagyon nehéz volt az az éhezés, az a megalázottság, hogy ez nincs, az nincs, amaz nincs. A gyereknek nem tudtunk vásárolni, ahogy szerettünk volna. Andris is rájött, hogy ennek nincs létjogosultsága, és ez abban nyilvánult meg, hogy fárasztotta minden, a rendeletek, a hivatalos jelentések, amik falcsok voltak. Én nagyon sokat szenvedtem a Ceauşescu-kor miatt. Lealázottnak éreztem magam állandóan mint ember, állandó megszorításokkal éltünk. És jöttek a rémhírek, hogy lehallgatják a telefont.

A lányom bekerült az egyetemre, és akkor jött Andris haza, hogy jelzést kapott, hogy szükség volna egy főmérnökre Dicsőszentmártonban. És mentünk. Ő mindent elindított, és akkor ment tovább. Felépítették a dicsői vegyi kombinátot. De oda nem költöztem el, mert ott borzasztó lakások voltak. Az ottani polgármester ajánlotta, hogy próbáljunk beszélni az itteni hatóságokkal, hogy kapjon lakást [Maros]Vásárhelyen, és navétázzon (ingázzon) [39 km van a két helység között. – A szerk.]. És el lehetett intézni, akkor kaptam ezt a lakást itt, az első emeleten, amiben most a gyerekek laknak. Mi voltunk az első lakók. 1973-ban költöztünk [Maros]Vásárhelyre. Azt mondtam, hogy engem csak lábbal előre fognak innen kivinni… és még kétszer költöztem… Andris kétszer egy héten jött be: szerdán és szombaton, a hét többi napján vendéglakásban lakott. Aztán áthelyezték ide, a Prodcomplexhez [Műanyag- és üveggyártó vállalat. – A szerk.].

A lányom Bukarestben volt, az egyetemen. Utolsó éves volt, és a karácsonyi vakációban hazajöttek, és hozzáment Doruhoz, a mostani férjéhez. Nem volt vallásos esküvője, csak polgári. Sem nekem, sem Andrisnak nem volt semmi kifogása az ellen, hogy a lányom férje nem zsidó, hanem román. Doru is ott végezte az egyetemet Bukarestben, de még Vîlceáról ismertük, onnan kezdődött a barátság. Azon az udvaron, ahol a végében volt Vîlceán az imaház, abban az utcarészben lakott Doru az édesanyjával és a nővérével. Úgyhogy én gyerekkora óta ismerem Dorut. És nagyon jól ismertem a „norát”, az anyóst, az anyatársát. Egy végtelenül értelmes, szép, a legszebb asszony volt Vîlceán. Gyönyörű szép asszony. Doru apja ortodox román pap volt, nem él már. Megszökött, elment cigarettáért, és többet nem ment vissza. Doru még kisgyerek volt, Kiszökött a határon, mikor az oroszok bejöttek [A második világháború alatt, 1944. auguszus 23. után. – A szerk.]. Ő többet nem látta az apját. Itt is egy egész tragédia történt. Az anyja az ortodox püspökségen dolgozott mint tisztviselő Rîmnicu Vîlceán. Egy szava nem volt, hogy Doru elvette a lányomat. Pedig tudta, hogy zsidók vagyunk. Egy év házasság után meglett Andriska. Édes volt, amikor megszületett Andriska, és eljött [az anyatárs] Vîlceáról meglátogatni a gyereket. kinn volt a balkonon, mózeskosárban. Nagyon szép gyermek volt Andriska, ránézett: „A ieşit ceva bun din amestecătura asta” (román, Jó jött ki ebből a keverékből). Ez volt az egyetlen célzás… szóval, a keverékből kijött valami. Nagyon szeretett itt lenni, hetekig is itt volt. Nagyon jól megértettük egymást.

Azt mondtam a lányomnak, hogy ha valami probléma lesz a gyerekkel, én vállalom. Felcsattant: „Hát mit gondolsz? Neked szülöm a gyereket vagy magamnak?” Elvitték a gyereket… Aztán megkapták a repartíciót (kihelyezésüket), Galacra helyezték őket. Elmentek Galacra a gyerekkel együtt. Nem kaptak asszonyt, és csak olyan hetes cămin (bölcsőde) volt. Azt mondta, hogy azok a gyerekek olyan mocsokban voltak Galacon… Olyan napközi volt, hogy hétfő reggel elvitted, és szombat délután hazahoztad a gyermeket. És elment oda a lányom, és látta, hogy a gyerekek alultápláltak, sebesek, borzasztó, és bűz volt, és piszok volt. Azt mondta, hogy ő oda a gyereket nem adja be, és keresett, mikor már állapotos volt [a második gyermekével], egy asszonyt. És pár nap múlva kapom a telefont, hogy „Anyu, baj van”. Az asszonynak a férjét megütötte a guta, lebénult. Úgyhogy nem tud jönni. „Én most mit csinálok?” Mondtam: „Veszitek a gyereket, és idehozzátok.” Pássz. És én neveltem a gyermeket. Nem fogjuk őt tönkretenni Ők az ottani tervezőintézetben dolgoztak, és Andriskát én neveltem. És akkor már volt dolgom, volt mit csináljak.

Volt nekünk egy Fili Ferkó nevezetű barátunk, [nagy]váradi. Egyszer eljött meglátogatni, és mondtam, hogy nagyon el vagyunk keseredve, mert a gyerekek ott vannak Galacon, és mikor persze állapotos volt, én mentem, segítettem nekik. Szörnyű, csak repülőgépről szabad látni, mi volt ott. Borzasztó koszosak, a blokk, ahol laktak, tele volt poloskával, hiába fertőtlenítettél, mert egy hét múlva visszajöttek. Szörnyű körülmények közt éltek. És elintézte, hogy idekerüljenek, [Maros]Vásárhelyre. Négy évig együtt laktunk. Minden szoba tele volt, minden szobában voltunk ketten. A két gyerek (1974-ben született az első gyermek, a fiú, András, és 1978-ban a második, a leányka Daniela Anca), ők ketten és mi ketten – hatan három szobában. Akkor már itt dolgoztak az I.P.J.-nél. Aztán tovább kellett költözni, mert sokan voltunk, hatan a három szobában. Andris hazajött fáradtan a munkából, és őneki az volt a szokása, hogy lefeküdt ebéd után. Utána elfoglalta magát, neki mindig volt valami dolga, pluszmunkája. Fordított, ezt csinált, azt csinált, és a gyerek akkor elvisította magát, szaladgált, szóval így nem lehetett. És egy adott pillanatban Doru úgy elkeseredett, hogy „Nu sunt în stare să-mi fac rost de o locuinţă?” (román, Nem vagyok képes egy lakásra szert tenni!?). És elment Macaveihez, az intézet igazgatójához, és kért egy lakást. „Ce-i? Te-ai certat cu socrii?” (román, Mi van? Veszekedtél az anyósodékkal?). Azt mondta, hogy egyáltalán nem vesztünk össze, sőt nagyon jól megértjük egymást, de azt hiszi, hogy családos apa létére joga van egy önálló lakásra és egy önálló, saját életre. Pedig mi nem szóltunk bele soha. A nagyszoba és a gyerekszoba az övéké volt, mi laktunk a kicsi szobában, de azért együtt voltunk. Én mostam, én csináltam mindent náluk is. Na a végén nagy nehezen adtak egy lakást Meggyesfalván [Marosvásárhely egyik városnegyede]. Két szobát, fenn a negyedik emeleten, lift nélkül. Én azt mondtam, hogy az sem fair dolog, hogy két ember lakjon három szobában, és ők négyen lakjanak Meggyesfalván a két szobában! Úgyhogy őket itt hagytuk, és mi mentünk Meggyesfalvára. Amikor volt Ceauşescuval a cirkusz [1989 decemberében], felidegeskedett, és egy héttel a revolúció után szegény Andris kapott egy preinfarktust. És akkor megmondta az orvosnő, hogy vigyázzunk a négy emelettel, mert nem bírja a szíve. Azután úgy ment mindennap, hogy vittem egy széket, és minden fordulónál leült, és úgy mentünk fölfele a negyedikig. Így költöztünk aztán a bulevárd 272 szám alá, a földszintre.

A vallástól teljesen elszakadtam, nem is voltunk hitközségi tagok egy jó darabig. Legyek őszinte, miért iratkoztunk be a marosvásárhelyi hitközséghez? Azért, mert a barátunk, Velcer Ferike – ő a Prodcomplexnél dolgozott, adminisztrátor-igazgató volt – vette nekünk mindig a pászkát, mert azt nagyon szerettük. És egy adott pillanatban azt mondta, hogy gyerekek, tovább nem tudok venni, mert csak magamnak adnak, csak annyit adnak, amennyi egy családnak jár. S akkor beiratkoztunk. És olyan rendesek voltak a hitközségnél, hogy nem kérdezték meg, hogy miért nem mentünk előbb. Andris se volt vallásos, én sem voltam. Azt mondta Andris: „Valahová csak kell tartozni!” Volt valaki, aki minden hónapban jött tagsági díjért. Szegény, az meg is halt. Úgy szeretett mesélni, és én szerettem hallgatni, de nem tudom, hogy hívták. Egy öreg bácsi volt. Aztán nem jött egy hónapig, nem jött két hónapig, és aztán kaptuk a telefont, hogy most már nincs erre emberünk, hogy menjünk be, menjen be a férjem, és fizesse ki a tagsági díjat. Mindig Andris ment. Én nem voltam soha a hitközségnél. 1982-ben vagy 1983-ban részt vettünk egyszer a holokauszt-megemlékezésen, és azt mondtam, hogy többet sehova nem megyek. Én olyan jó zsidó voltam, hogy nem tudtam, hogy a templomba kendővel kell menni [lásd: paróka]. Úgy szégyelltem magam ott… Én ott [a zsinagógában] nagyon keveset ismertem, hát én az itteni zsidókat honnan ismerjem? Ült mellettem egy nő, és ő adott, nem tudom, miért volt nála két kendő. Többen beszéltek [beszédet tartottak]. Azt tudom, hogy Spielmann Misi beszélt, őt ismertem, mert a szüleivel jóban voltunk, a többieket nem ismertem a hitközségtől. A lányom azt mondja, ő is idegen ott. Mert azok, akik itt voltak, az én barátaim, azok közül majdnem mindenki kihalt. Vagy elmentek, de többnyire kihaltak. Ott olvastam a Zsidlicben [a kiadványban], bár ne olvastam volna, mert az is felkavart, hogy hányan voltak itt, [nagy]váradiak. A Zsidlic folyóiratát Izraelben adták ki az 1980-as években.

Andris ki akart menni Izraelbe, miután összeesküdtünk, de nekem nem volt a lelkemben Izrael. Nagyon sok barátja kinn van, kinn volt Izraelben. Én ezért sokszor szemrehányást teszek magamnak – én voltam az, aki azt mondtam, hogy nincs erőm új országba menni, pedig lehet, hogy a gyerekemnek jobb lett volna. De én tudom biztosan magamról, hogy nem tudtam volna azt a nyelvet megtanulni. Borzasztó rossz nyelvérzékem van. És az egy olyan holt nyelv. Én itt szerettem élni, s abban is reménykedtem, hogy a testvérem visszajön. De a világon semmi jelt nem kaptam róla. Hét-nyolc éves volt a lányom, amikor megmutattam neki a házunkat Nagyváradon. Mint egy koldus, úgy álltam a kapuban. Én nem mentem be, mert akkor már el volt adva. Egyetlen egyszer voltam ott, nem tudtam többet, összeszorult a torkom, pedig meg akartam mutatni Dorunak, hogy milyen szép épület volt, mert ő műépítész, és fel tudta volna értékelni. De nem vittem el oda soha. Mindenből kiforgattak. A nagybátyám szeszgyárát is államosították. Elmentünk a gyerekekkel, megmutattam nekik. Majd elájultak, a szeszgyár ma is létezik. Nem lehetett visszaigényelni, mert nem a nagybátyám nevén, hanem a felesége apjának a nevén volt.

Nem tudtam, hol vannak, élnek-e, mi van az unokatestvéreimmel, és egyszer hazajött Andris, még Vîlceán laktunk, hogy „Na – azt mondja –, most hozok neked egy olyan hírt, hogy jobban fogsz örülni, mint nekem!” „Mi történt?” Tapogatózott, rájött, hogy Leitner, az unokatestvérem nagybátyja Bukarestben él. Elment hozzá, és megkérdezte, hogy nem tud-e a két unokatestvéremről, a tasnádi nagybátyámnak a két lányáról. „Hogyne tudnék! Az egyik Angliában, a másik Amerikában él.” És megadta a címüket. Én olyan boldog voltam, hogy boldogságomban elsírtam magamat. Mint utólag megtudtam, ők gyárban dolgoztak [a holokauszt alatt]. Azoknak, akik gyárban dolgoztak, sokkal jobb dolguk volt. Fedél alatt voltak, nem fáztak. És mondjuk, nem éheztek annyira. Miután felszabadultak, egy svéd csapat, Svédországból karolta fel őket, és a rabokat elvitték Svédországba. Azt mondták nekik, hogy „Amíg éltek, itt maradhattok”. Hogy aztán hol ismerkedett meg az Ági az angol, Évi pedig az amerikai férjével…? Talán ott, Svédországban, de azt sohase tudtam meg. Elrendeztük a férjem unokabátyjával, Herschdörfer Gyurival, hogy kimentünk még a Ceauşescu időben Németországba. Az 1980-as évek elején. Milyen cirkusz volt, amíg elengedtek, a Ceauşescu időben! Nagyon nagy cirkusszal kaptuk meg a papírokat. Meghívót kellett felmutassunk és iratokat, hogy eltartanak, hogy visszajövünk, rengeteg papírra volt szükség [lásd: Románia – utazás]. Azt Andris intézte. Csak mindig bosszankodva jött onnan el. Emlékszem, hogy egy milicista el is jött…, olyan gúnyosan, hogy „Miért akartok? Kint akartok maradni?” De úgy letegezett, olyan… így beszélt velem. Akarunk „seftelni”? Mondom, dehogy akarok, akarok a rokonaimmal találkozni. Vagy a férjemnek van valami elképzelése, munkahelyet keres? „Dehogy keres, garantálom magának, hogy visszajövünk.” „Azt sose lehet tudni.” Nagyon csúnyán beszélt velem. Aztán volt még egy, amelyik jött, az már civilizáltabb volt, csak arra kért, hogy az emberek sokat beszélnek, vigyázzunk, hogy mit mondunk. Ott. A minisztériumig jutottak a papírok, és így megkaptuk a papírokat. Különben nem hiszem, hogy kiengedtek volna. Nem hiszem. A rokonság Németországból pénzt küldött vonatjegyre Bukarestig, s onnan mentünk Frankfurtig. Ott lakott a Gyuri, remélem, még most is él.

Három hónapig voltunk ott, és ami érdekes volt, hogy elmentünk repülővel Kelet-Németországig, ott le kellett szállni, és onnan aztán mentünk vonattal Frankfurtig, mert a rokonok Frankfurtban voltak. Felszálltunk ott a vonatra. És hát olyan levegő volt ott, mint nálunk a vonaton, és megérkeztünk a határhoz, a nyugatnémet határhoz, és akkor jött a nagy nyüzsgés, egy csomó ember bejött seprűvel, ronggyal, ezzel, azzal. A vécében eddig nem volt víz, nem volt vécépapír, mindent kitakarítottak, fertőtlenítettek Nyugat-Németországban. Ez volt a nagy különbség. És a házak, milyen különbség volt Kelet-Németország és Nyugat-Németország között!

Az unokatestvéremmel, az Ágival találkoztam, odajött Frankfurtba, és együtt töltöttünk két hetet. Megbeszéltük előzőleg, hogy megyünk Németországba, egyetlen alkalom volt, hogy találkozzak velük. Mikor vártuk a repülőt: vajon meg fogom-e Ágit ismerni? Rég nem láttam… De megismertük egymást. Nagyon megható volt. Áginak a férje zsidó volt, Levinek hívták [a családneve volt Levi]. Ezzel szemben a lánya egy keresztényhez ment, és a fia egy keresztény nőt vett el. Ők már asszimilálódtak. Nem hiszem, hogy tartották volna a hagyományokat. Ők se voltak vallásosak. Az Évinek, a kisebbiknek a férjét Friedmann-nak hívták. Tehát az zsidó. Nekik három lányuk volt, egyiket sem ismertem. A legnagyobb Oxfordban tanult. Évivel nem találkoztam soha. Ennyi maradt meg a rokonságból, de az izraeli Bátyussal tartottam a kapcsolatot, az édesanyám emlékére, és írogattunk. Ő is írt, én is írtam. Soha nem panaszkodtam neki.

Különben mikor én Németországban voltam, egy hónapig nem engedtek el [onnan a rokonok]. Aki jött, volt osztálytársaim, ismerősök, volt ismerősök [Nagy]Váradról, mindegyik nyomott a markomba márkát. És egy adott pillanatban bementem a szobába, és elkezdtem bőgni, hogy én nem vagyok koldus. Én soha nem panaszkodtam, hogy ez kell… mert általában az itteniek, akiknek volt vagy rokonuk, vagy ismerősük külföldön, sírtak. Hogy ezt nem lehet kapni, azt nem lehet kapni, amazt… Én soha semmit nem mondtam. Hogy küldjetek ezt, vagy küldjetek azt. De úgy látszik, hogy ezek a németek tudták ezt, vagy a Németországba kiment sorstársak, s mindenki nyomott nekem pénzt. Hát mi vagyok én!? Koldus!?

Izraelben soha nem voltam. A férjem viszont járt ott. Ők minden évben megrendezték az érettségi találkozót, mert ott, Izraelben nagyon sok [nagy]váradi van…, volt. Csak először tartották [Nagy]Váradon, egyetlen egyszer a háború után. Nagyon kevesen jöttek, akik külföldön voltak, mert féltek a románoktól és az oroszoktól. És azután minden évben Izraelben rendezték meg. Én a Zsidó Líceum esti tagozatán jártam, és ott érettségiztem le, tehát nekem is járt volna az útiköltség, de mire rájöttek erre, a férjem meghalt, és én egyedül nem mentem. Nem nézték meg, hogy volt egy női részleg is, és csak a férfiakat hívták meg. A férjemnek küldtek meghívót, küldtek pénzt, és ott teljes ellátást adtak, mert nekünk itt nem volt szabad valutát tartani. A román állam részéről soha nem gördítettek akadályt, mert ha pénzt küldtek és meghívót, akkor kötelesek voltak elengedni. Andris meglátogatta az aradi nagybátyámat, aki kiment Izraelbe. A lányának volt a legszebb háza, pedig sok szép házat látott, ahol járt. Olyan „szegény” ember lett. Arra soha nem volt pénzünk, hogy én is menjek, pedig tettem elég világos célzást a nagybátyámnak, hogy én is mennék, hogy meglátogassam őket. Nem annyira Izraelre voltam kíváncsi, hanem Mártára, az unokatestvéremre és a nagynénémre. Erre az volt a válasz, hogy neki nincs pénze… Neki erre [az útiköltségre] nincs pénze, ezzel szemben, ha megyek Izraelbe, ott lakhatok, és kapok ennivalót. Egy tipikus zsidó volt az én nagybátyám, aki csak saját magát szerette és a szűk családi körét, nem pedig a húgának a lányát. Utólag kiderült, hogy a földeket itt, Romániában darabokban adta el, hogy ne legyen feltűnő: „Anni, alá kéne ezt írjad! Anni, alá kéne azt írjad!” Mert én is pont olyan örökös voltam édesanyám után, mint a nagybátyám, és ő tudta ezt. Én aláírtam, azt se kérdeztem, hogy mit, mert én hülye voltam, én bíztam az emberekben. És ott volt az én aláírásom és az övé az adásvételi szerződésben. Soha abból egy lejt a nagybátyám nem adott nekem. Soha semmit nem adott, és kiküldte a pénzt. Kiküldte, de nem tudom, hogyan. Pedig ez a nagybátyám, anyámnak az öccse nagyon vallásos volt, minden reggel a tálesszel imádkozott. Borzasztó vallásos volt. Bigott volt. Minden reggel elmondta az imádságát, s járt templomba. De az anyai nagyanyám rossz természetét örökölte. Ott halt meg a Bátyus, Izraelben. A másik két nagybátyám nagyon rendes volt.

1994-ben, augusztusban lesz tíz éve [2004-ben], hogy meghalt Andris. Elment Magyarországra, és ott halt meg. Volt ott egy kisebb érettségi összejövetel Budapesten, a barátok, még akik éltek, Izraelből is ott voltak. Akkor volt hetvenkét éves. Én elrendeztem itt, hogy a repülőre ott felteszik, és itt a Vöröskereszt, a SMURD [sürgősségi] kijön és elhozza, de azt mondta a háziorvosom, hogy hagyjam el, jó, hogy ott történt, mert meggyógyítják. Nem gyógyították meg. Borzasztó meleg volt azon a nyáron, negyven fok volt Magyarországon, és nem engedélyezték a holttestet hazahozni. Elhamvasztották, és arra is külön engedély kellett, hogy a lányom hazahozza a buszon az urnát. Nem volt semmiféle szertartás, sokan azt kérdezték, hogy miért nem temettem el. Nem temettem el. Itt van. Ha haza tudtuk volna hozni a koporsót, akkor zsidó vallás szerint, a zsidó temetőbe temettük volna el, hiszen hitközségi tag volt [lásd: temetés]. Még, azt hiszem, a hitközség is megérdeklődte, hogy nem akarom-e eltemetni? Nem akartam. Itt van velem… A halála borzasztóan megrázott, és rá egy fél évre rosszul lettem, és bevittek a kórházba. Ott voltam két hétig. Szegény lányom minden délután lejött hozzám. Aztán ürült egy lakás, itt a szomszédjának a lakása, szegény, nem is merte nekem megmondani, hogy megint költözés előtt állok. „Anyu, te nem kell csináljál semmit, csak jössz Ancával és Picuval [az unokákkal].” Így jöttem ide. Nem tetszett, hogy a hatodik emeletre jöttem, de nem mondtam semmit. Megszoktam.

A gyerekeknek nem meséltem a zsidó hagyományokról. Ez nem volt beszédtéma. Doru, a vejem kérdezett. Egy karácsony este – azt mindig megtartjuk – mondja Doru, hogy őneki voltak ilyen elképzelései a zsidókkal kapcsolatban, hogy nagyon… hogy mondta? Hogy descurcăreţek [talpraesettek], szóval, hogy… szóval, hogy minden, minden… minden helyzetben feltalálják magukat. És nagyon profik. És nagyon szeretnek, úgy mindent… saját maguknak. Szóval, neki volt egy elképzelése, ugye. És, hogy mi miért nem vagyunk, legalább egy volna a családban, aki… aki… mind azon törekszik, hogy többet és többet és többet. Hát, mert… mert megelégszünk avval, ami van… és nem vágyunk többre. És ha vágyunk, és nem tudjunk elérni, jobb? Hogy legalább valamelyiknek a családban lenne egy ilyen zsidó esze, mondja Doru, aki mindenhol talpra esik, mert a zsidók… úgy tartják, hogy a zsidók nagyon talpraesettek, és szeretik a másikat becsapni, nálunk mindnyájan olyan mulyák vagyunk. Na. Nincs bennünk zsidó vér, nincs. De ezzel szemben – ezt nem mondtam neki – a nagyapám, ha élt volna, ezt a házasságot nem lehetett volna megkötni. Ő nem egyezett volna bele. De soha egy vita vagy nézeteltérés ezen a témán nem létezett… És Andriska, az unokám már harminc éves, tehát ők harmincegy éve élnek együtt. Amikor a férjem élt, akkor is megvolt a karácsonyfa és az ajándékozás. Még otthon is megtartottuk, ha nagyapámék nem voltak bent [Nagyváradon]. Ez egy nagyon szép ünnep szerintem, meghitt, családi ünnep.

Az unokáim nincsenek megkeresztelve. Énnekem nincs beleszólásom. De a lányom, ő nagyobb zsidó, mint én… a Dávid-csillag ott van a nyakában, pedig meg van keresztelve. Én megkereszteltem, amikor hét éves volt. Katolikus vallású, mert a barátnőm katolikus volt. Kamillát nagyon szerettem, és ő nagyon szerette a lányomat. [Nagy]Váradon a Szent Lászó templomban lett megkeresztelve. Hogy ne menjen keresztül azon, amin én. Andris azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarok, a pap bácsi azt mondta – mert volt egy ilyen előzetes megbeszélés –, hogy hozzam el az apját is. S azt mondtam, hogy én azt nem hiszem, hogy el tudom hozni. Nem is ment el. Nekem teljesen mindegy volt, milyen vallású lesz, csak ne legyen zsidó. És most ő zsidónak vallja magát. A lányom vallási szokásokat nem tart, nagyünnepekkor sem megy istentiszteletre. De amikor meg voltunk híva a húsvéti ünnepélykor [Szédervacsorára a marosvásárhelyi hitközséghez. – A szerk.], én akkor nagyon nagy beteg voltam, és nem tudtam elmenni, ő elment az unokámmal. Nagyjából a szédereste az, amikor elmegy a hitközséghez. Meg minden hónapban elmegy gyógyszerért. Ezt a gyógyszerellátást a skótok fizetik [Gáspár Anna a Targu Mures Trust nevű glasgow-i zsidó szervezetre utal itt, amely anyagilag támogatja a marosvásárhelyi zsidóság orvosi ellátását. – A szerk.], kapok a körzeti orvostól három fajtát, a drágábbakat, mert eddig kaptam ingyért, de most már nem, van, amit kapok ötven százalékkal, egyet kapok kilencven százalékkal, és a három olcsóbbat kapom a hitközségtől. Borzasztóan meg voltam hatva, mikor jöttek, és felajánlották ezt, hogy szükségem van-e a gyógyszerre. Hát hogy a csudába ne, hat-hétféle gyógyszert veszek naponta. Ez is sokat számít. A skótok, amikor itt vannak, megkérdezik tőlem, hogy fogadom-e őket. S akkor eljönnek. Mondom, csak egyetlenegy kérésem van, hogy ne üljenek sokáig. Már három csapat volt nálam.

Úgy öt-hat éve kapok kárpótlást a német államtól minden három hónapban. Nem tudom pontosan, hogy mennyit, eleinte márkában kaptam, most pedig euróban. Minden évben, decemberben vagy januárban kell küldeni egy közjegyzői meghatalmazást, hogy élek, és abban a pillanatban, ahogy nem élek [ez megszűnik]…, ezt nem öröklik a gyerekek. Az az igazság, hogy ezzel segítem őket. Abból vettem Andriskának a komputert, az elsőt is, a másodikat is, és most például bevezettük nekik a gázt, a központi fűtést. Nagyon kapálóznak ellene, de elfogadják. Legalább annyit, hogy életemben lássam, hogy az én szenvedéseimből valami hasznuk van. Az Andris főmérnöki nyugdíjának én a felét kapom. A román állam is ad nekem mint volt deportáltnak háromszázezer [régi] lejt havonta. A nyugdíjból meg a deportálási segélyből nem tudnám fenntartani a lakást. Ha nem kapnám a német államtól a támogatást, éhen halnék… Én nem szeretek kapni, mert akkor adósnak érzem magamat. Ha a gyerekek egy virágot hoznak, én boldog vagyok. De ha megkérem a lányomat, hogy nem érzem jól magamat, és hozza a kenyeret, én a kilencezer-ötszázat [a kenyér árát] odaadom neki. Nem engedem, egyelőre nem engedem, hogy eltartsanak.

Nekem van egy fix programom. Ezen mindenki röhög, aki már ismer engem. Reggel nem kelek fel korán. Először is, nincs miért. Másodszor is, borzasztó rossz alvó vagyok. Ha én alszom négy órát egy éjszaka, akkor azt mondom, hogy jaj, de sokat aludtam. Hét-nyolc óra körül, de inkább nyolckor felébredek, ha azt látom, hogy fél nyolc, akkor még egy fél órát maradok az ágyban. Majd felkelek, bevonulok a fürdőszobába. Azt nem állom, ha valaki hálóruhában vagy pizsamában ügyködik. Felöltözöm, kimegyek a konyhába, felteszem a teavizet, bejövök a szobába, kiteszem az ágyneműt szellőzni, mindent becsukok, megfőzöm a teámat, és egy szelet kenyérrel megeszem. Üresen. Nekem más nem kell hozzá. Egy szelet üres kenyér, ennyi a reggelim. Régebb ennyit sem reggeliztem, csak egy kávét, de most már nem. Én már este addig úgysem alszom el, amíg el nem határoztam, hogy mit főzök. Nem egy napra főzök, hanem a levest néha három-négy napra, mert borzasztó leveses vagyok. Megfőzöm, mondjuk, hétfőn. Hétfőn nem megyek sehová, mert jön az asszony, szintén a hitközségtől. Tizenegyre kész az ebéd, és úgy tizenkettőkor megebédelek, ő elmegy, én meg bevonulok a fürdőszobába, és megfürdök. És Mari[ból] nagysága lesz, mert addig Mari vagyok, amíg kint vagyok a konyhában. Leülök a szobában, tévézek és kötök. Nekem mindig kell valami kötnivalóm legyen, mert ha nem, akkor visítok, nem tudok így ülni, nem fekszem le délután soha. Öt órakor megeszem az almámat egy szelet kenyérrel, ez az uzsonnám, és hét órakor vacsorázom. Akkor leülök, de villanynál már nem kézimunkázok, télen igen, mert azért nem fogok már négykor csak tévét nézni. Azért jó a magyar tévé, mert amellett lehet jól dolgozni. Úgy tizenegy óra körül lefekszem. Ez hétfő.

Kedden ugyanaz a mese, reggel meglocsolom a virágaimat, mert másodnaponként locsolom a virágokat, beágyazok, s ez körülbelül eltart, amíg egy kicsit rendet rakok, mert nem szeretem, ha rendetlenség van. S akkor kimegyek. Ha egy doboz gyufáért, ha egy kenyérért, én megyek. Méghozzá a [Poklos] patak partján megyek, ott vannak padok. [A tömbházlakás majdnem a patak partján van. – A szerk.] Elfáradok, leülök. Bevásárolok, máma egy kiló krumplit – „Csak egy kilót? [kérdi az eladó] – Hát, mondom, akkor veszek két kilót, de maga kell hazahozza nekem.” Egyszer krumplit, egyszer zöldséget, egyszer tojást, szóval minden másodnapra van valami előirányozott vásárlás. Mert egyszer bemószeroltak a lányomnak, hogy „Anyukád jött haza két szákossal [szatyorral]”. Hát, mondom, te jó lélek, te hogy képzeled, hogy én cipelek? Egyikben volt a kenyér, a másikban a zöldség. Hogy egyensúlyban legyek, úgy vittem. Nem cipelek, mert rólam van szó. Mikor jó idő van, vannak ilyen pad-ismerőseim, akikről azt sem tudom, hogy hívják őket, összeröffenünk, négy-öt olyan „fiatal” nő, mint én, és megtárgyaljuk a világ sorát. És úgy tizenegy óra körül hazajövök, melegítem az ebédet, akkor már nem fürdök, minden másnap fürdök. Mert fürödnék én minden nap, mert az a legszebb pillanat az életemből, mikor bemehetek a jó meleg vízbe. Nagyon száraz a bőröm, így is be kell kenjem, mert nagyon viszket. Vagy nem fürdök, vagy vakarózom. Na és jópofa a szomszédasszonyom, ahogy hallja, hogy többet zubog a víz, megengedi ő is. Így ő nem kell kiengedje – én tíz percig, húsz percig engedem, máma például egy fél órát hagytam folyni, és nem jött a meleg víz! Nem jön fel a hatodikra. Szóltunk az irodában, és azt mondják, hogy menjek a lakókhoz mondani, hogy fürödjenek gyakrabban. Hát hogy menjek? Szóval ez a programom.

És szerdán megint kezdem előlről. Kenyeret veszek, azt minden másodnap veszek, egy fél krumplis kenyeret az Elditől és valami gyümölcsöt, az almát még nem hagytam el, mert az eper még túl drága nekem. Ezzel szemben, ami nagyon nehéz nekem, a szombat, vasárnap. A gyerekek csináltak maguknak egy kis ilyen hétvégi házat. Nagyon édesen néz ki, azt mondja a lyányom, ott pihennek azzal, hogy krumplit tesznek, hagymát tesznek, szóval van egy kis kertjük, és felszabadulnak… gyönyörű vidék, Ratosnyán. Akármerre néz az ember, csak hegyeket lát, és jó a levegő. Van a szomszédban egy hülye kakas, azt nagyon szeretem hallgatni, reggeltől estig kukorékol. Nem csak reggel, egész nap kukorékol. Kutyaugatás – mint faluhelyen. Kivittek a születésnapomra engem is. Nagyon élveztem. Csak a baj az, hogy én nem tudok ott maradni két napig. Ők meg mennek többnyire péntek délután, és ott maradnak szombat, vasárnapra. Tehát akkor be kell jöjjön Doru, hogy engem kivigyen, ezt nem kívánhatom tőle. De akkor csak egy napra mentek ki, mert én voltam velük. Másnap jött a doktorom. Minden hónapban egyszer jön hozzám házhoz a háziorvosom. Én nem szabad oda menjek, mert ott köhögős emberek vannak. És azt mondja: „Ceva nu-mi place la dumneavoastra, ceva nu e in regula” (román, Valami nem tetszik nekem magánál, valami nincs rendben). És mondtam, hogy kimentem. Hát ő nem mondja azt, hogy ne menjek, csak ritkábban. Ez is egy stressz. Minden egy stressz. Így szombat, vasárnap itt vagyok egyedül, jó, hogy minden nap telefonál, mert nem probléma most a telefonálás a mobiltelefonnal, de itt vagyok egyedül. Nehéz, mert én tudom, hogy a lyányom mikor jön, délelőtt telefonál az irodából, szóval megvan a kapcsolat. De akkor csak egyszer egy nap telefonál. S a gyerekek is kimennek, és mindig az ötlik az eszembe, hogyha pont akkor leszek rosszul, mi történik. Ezzel a telefonommal nem tudok beszélni velük Ratosnyára. „Anyu, veszünk neked egy mobiltelefont.” Nekem ne vegyetek, mert nem kell. Nem kell mobiltelefon. Ezzel szemben megadtam az ő számukat a szomszédasszonynak. Remélem, hogy annyi erőm lesz, hogy odáig elmenjek. Szóval az a hétnek a legnehezebb napja. És azért szokott a lágertestvérem, a brassói, az Edit mindig vagy szombaton, vagy vasárnap felhívni. Hogy ne érezzem, hogy olyan egyedül vagyok. Nem vagyok jól [jóban] egy szomszéddal sem, mert nekem nem kell, hogy hordja a pletykát innen, onnan, amonnan, nekem erre nincs szükségem.

A legutóbbi népszámláláson a következőképpen töltöttem ki a kérdőívet: Nationalitatea: evreu, Religie: mosaica (román, zsidó nemzetiségű, zsidó felekezetű). Gratulált is nekem a nőszemély, egy tanárnő, mert nagyon sokan letagadják a vallásukat. Egy magyar nő volt, és azóta is, ha találkozom vele az utcán, mindig megölel, és azt mondja, „Még beszélgetnék a nénivel”. És általában mindenütt ezt kapom, és ez nekem jól esik, hogy mindenki megszeret, akivel beszélgetek, megismerkedek. De én már új barátságot nem tudok kötni, és nem járok sehová sem. A gyerekekhez is nagyon ritkán megyek, pedig csak lemegyek a lifttel. Ők a karácsonyt, a húsvétot megtartják keresztény szertartás szerint. Ilyenkor a gyerekek is itt vannak, és persze én is meg voltam híva mindig karácsony estére. Idén rosszul lettem, pedig nem csináltam semmit, de maga a stressz, az nekem nem való.

Én nem vagyok büszke arra, hogy zsidó vagyok, mert sokat szenvedtem emiatt. És a szenvedés erősebb, mint a büszkeség. A zsidó a kiválasztott nép, mert állandóan szenvedett. Az ókortól kezdve, mostanáig mind szenvedtek… És még most is van antiszemitizmus. Nem tudom, miért. Mi az oka? Mitől különbözünk mi másoktól? Mások a hagyományok. De miért kell azt a népet üldözni? Miért? És akkor az albánok miért verekednek a szerbekkel? Miért? Mert az egyik albán, és a másik szerb? Szerintem csak ember van, és nem román, magyar, zsidó, szerb, és mit tudom én, kicsoda. Jó lenne embert látni a másikban, nem a vallását és nem a szokásait. Tiszteld az ő szokásait, amiben felnőtt, amit gyakorolni akar. Tiszteld benne, ahogy ő kéne tisztelje a te szokásaidat.

Dora Puchalskaya
Ternopol
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: August 2003

Dora Puchalskay likes to wear warm woolen sweaters that she knitted herself and knitted leggings. Dora lives in a big three-room apartment alone: her older son Anatoli died recently after being ill for 17 years. Dora is in mourning, but she met me with pleasure. There is plain furniture in Dora’s apartment, but she has gorgeous embroidered pictures on the walls that she made herself. Dora embroidered sitting by her son’s bed in the evenings. She feels lonely and deserted after she lost her son. A nice downy cat Tom that Dora bought as a present on 8 March follows his mistress wherever she walks. He is Dora’s only consolation. Dora has a friend in the Jewish community and her neighbors also come to see and support her. Dora makes pastries and they have tea and talk about life for hours. Dora also spends a lot of time knitting and embroidering.

Family background
Growing up
During the War
After the War
GLOSSARY

Family background

My maternal and paternal ancestors came from Litin, an old district town in Vinnitsa province. I’ve never been in Litin, but my mother told me that the beginning of the 20th century its population was about ten thousand people. Almost half of them were Jews. There was Ukrainian, Russian and Polish population involved in farming for the most part. Jews dealt in crafts and trade like everywhere else within the Pale of settlement 1 of the Russian Empire. They were tailors, shoemakers, cabinetmakers, glasscutters. There was a synagogue in the center of the town, where most Jewish families traditionally resided.

My father’s parents Yakov (Yankel in the Jewish manner) and Riva Gitman lived in the center. They were born in Litin in the 1880s. They got married some time in 1905. Their wedding was prearranged by a matchmaker, which was customary for Jewish families. I don’t have any information about their families or my grandmother’s maiden name. The only education my grandfather had was cheder. He was a high skilled tailor. He made men’s and women’s clothes and provided well for his family. My grandparents had five children. Grandmother Riva was a housewife. My father told me that they observed all traditions and followed kashrut. They observed Sabbath and Jewish holidays. My grandfather didn’t work on Saturday. My grandmother and grandfather went to synagogue on Saturday and high holidays and fasted on the Day of Atonement. My grandfather wore a hat or a cap and my grandmother wore a kerchief that was a customs with Jews. However, they were not fanatically religious. My father and his brothers studied at cheder. Their parents gave their children an opportunity to determine their priorities in life and make up their own decisions. My father later they gave up religion.

Shmul Gitman, the oldest brother, who was affectionately called Shmilyk at home, was born around 1906. After the revolution of 1917 2 Shmul finished a Pedagogical School and worked as a teacher at a secondary school in Litin and then in Zhmerinka where he moved after he got married in the 1930s. Shmul was recruited to the army on the first days of the Great Patriotic War 3. He never returned home from the war and we don’t know when, where or how he perished. His wife, whose name I don’t remember, and their three children – sons Abram and Efim and daughter Maria, born in the 1930s, were in evacuation in Tomsk [about 2,000 km from Kiev]. Abram and Efim stayed in Siberia. From there they moved to Israel in the late 1970s. They finished colleges and became chemical engineers. Maria and her mother returned to Zhmerinka after the war. Maria and her family also live in Israel, also from the late 1970s. They occasionally send me greetings on holidays. I know that they are pleased with their life. 

The next child Fania was born in 1908. Fania didn’t have any education. She married a Jewish man who dealt in trade. His name was Abram Kipnis. Fania was a housewife. During the Great Patriotic War Abram, Fania and their daughters Raisa, Anna and Mara were in evacuation in Bugulma [about 3,000 km from Kiev]. After the war they lived in Zhmerinka. Fania died in 1980s. Her daughters moved to Israel in late 1980s.

My father’s younger sister Bertha – she was usually called Bella –, born in 1912 was everybody’s favorite in the family. In the late 1930s she married a Jewish man and moved to Leningrad where her husband lived. In spring 1941 Bella came to Zhmerinka to have her baby. She was there, when the war began. She, grandfather and grandmother and Fania’s family evacuated to Bugulma. Fania’s son Michael was born there. Bella’s husband perished at the front. In 1945 she married her husband’s friend who was in love with her. They moved to Leningrad. Bella had her second husband’s last name of Geller. In 1946 their son Yakov Geller was born. Bella died in Leningrad in the 1970s. Michael finished a technical school and Yakov finished a College of Economics in Ternopol. They’ve moved to the USA with their families. I’ve had no contacts with them.

My father’s youngest brother Pinkhus, born in 1915, lived his life in hometown. My father took care about him and called him ‘a little finger’ affectionately. In early 1941 he came to Vladimir-Volynskkiy where our family lived at the time. When the Great Patriotic War began he managed to send his wife and three children between 1-4 years of age in evacuation by train. It turned out later that their train was bombed near Vladimir-Volynskiy and they perished. Pinkhus was in occupation with us. During the war a Ukrainian family gave him shelter. After the war Pinkhus married a Jewish woman. They moved to Poland and from there to the USA. They didn’t have children. Pinkhus died in the middle of 1990s.

My father Lazar Gitman was born in Litin in 1910. He finished cheder and after the revolution of 1917 he studied at a Ukrainian secondary school where he met my mother and they became friends. They spent vacations in a pioneer camp and took part in pioneer meetings. They joined Komsomol 4 at school. After finishing school my father entered a Road Construction College in Vinnitsa. After finishing this college he returned to Litin and became a road engineer. My mother and father continued seeing each other, although my father’s parents were against their marriage. My father’s older brother Shmilyk was the first one to get married according to Jews traditions. Besides, my mother’s family was not as wealthy as my father’s and my father’s parents didn’t want him to marry a poor girl.

My maternal grandfather and grandmother Ghedali and Hana Richter also came from Litin. They were born in the late 1880s. I have no information about their families either. All I know is that grandmother Hana had two older brothers that moved to America in 1912 to avoid military service in the tsarist army. I don’t remember their names. My mother corresponded with them before the middle of the 1930s until corresponding with relatives abroad became unsafe [keep in touch with relatives abroad ]5. Grandfather Ghedali supplied fruit and vegetables for a tinned food factory before the revolution and during NEP 6. He owned a supply company that was nationalized 7 after the NEP. He continued working there. They had stocks of pears, apples and nuts in the basement of their house that saved them from hunger at the trying times. These stocks rescued them during famine in 1932-33 [famine in Ukraine] 8. Grandfather Ghedali and his family lived in a barrack-type house with another Jewish family. They lighted their house with candles or kerosene lamps and had a stove heating. My grandfather received this apartment from the factory where he worked and my grandparents lived there until the end of 1937. My mother’s family was not wealthy. Grandfather earned well, but grandmother Hana had stomach problems. They spent a lot of money on doctors and medications. Probably due to her illness they only had two children: my mother and her younger brother Aron, born in 1915. After finishing school Aron worked as an accountant in a military unit in Lvov. At the beginning of the Great Patriotic War he went to the front with his military unit and perished. He got married in early 1941. His Jewish wife, whose name I don’t remember, perished during occupation in Zhmerinka.

My mother’s parents were religious: they observed kashrut and Sabbath. My grandfather wore a kippah at home and a wide-brimmed hat to go out. My grandmother also wore a kerchief or a lace shawl. My grandfather and grandmother went to synagogue on Saturday and my mother stayed at home to set a festive dinner. They observed all Jewish holidays and fasted at Yom Kippur. They did a major cleanup of the house before Pesach and used special kosher crockery that they kept in the attic during the year. They bought matzah at the synagogue; in the 1930s they made it at home.

My mother Basia Richter was born in Litin in 1913. She was raised to observe the Jewish traditions and religion, but she was growing up during the first Soviet years inspired by the romantic feeling of construction of socialism. My mother studied in a Ukrainian lower secondary school. She said that her parents wanted her to study in a Jewish school, but since many other children went to a Ukrainian school my mother also wanted to study there. My mother was two years younger than my father and they didn’t communicate at school. They met in a pioneer camp in summer and had been together ever since. After finishing school my mother studied in a Pedagogical School. She became a primary school teacher. Although my mother was a Komsomol member, she observed Jewish traditions at home from respect of her parents.

After my father returned from Vinnitsa, their feelings toward one another took a new turn and they resumed seeing each other. They wanted to get married and my maternal grandmother Hana approved of this plan. She was very ill and was hoping to live to see her daughter well settled in life. Besides, during the famine of 1932-33 in Ukraine my mother’s family starved, even though they had fruit and vegetables in stocks. My mother told me how they made ‘bebka’, boiled water with a little bit of flour. My mother worked in a primary school and was forced to go to villagers’ home with a commission, which purpose was struggle against kulaks 9. My mother couldn’t help crying desperately seeing children swollen from hunger and the commission that took away the last piece of bread or jar of corns from them. She couldn’t refuse from participation in this commission for the fear of losing her job. My grandmother was hoping that my mother would have a better life with her husband, particularly that my father came from a wealthy family. My father’s parents were against their marriage, and my father didn’t dare to disobey them. My father’s younger brother Pinkhus sympathized with the young couple. He took them by their hands and they went to a registry office where they got married. When they told my father’s parents about their marriage my grandmother Riva got so angry that she didn’t speak to Pinkhus for few months blaming him for what he had done. She thought that my father would never dare to disobey his parents and she didn’t want to accept my mother. She was hoping that my father would have a traditional Jewish wedding marrying a rich girl. Therefore, my parents didn’t even have a small wedding party. After they got married they began to live at my mother’s home. Two or three months later my father got a job assignment in Zhmerinka, near Litin, in Vinnitsa region. My father got a room in a communal apartment 10 in a small one-storied building where I was born on 31 August 1933.

Growing up

I have dim memories about our life in Zhmerinka. It was a small town with a railway station. About half of its population was Jewish. There was a synagogue, like in all Jewish towns. Since my father joined the Communist Party in 1930, my parents stopped observing any Jewish holidays. We visited grandmother Hana and grandfather Ghedali at Pesach and Rosh Hashanah in Litin. Grandmother Riva also tempered justice with mercy in due time, particularly that Shmilyk got married shortly after my parents. Whenever we visited grandmother Riva and grandfather Ghedali I had an inner feeling that they didn’t treat my brother or me with the same care as they did Shmilyk’s children: they didn’t give us presents or show any affection.

In 1937 my mother gave birth to a boy. He was named Moro. My father didn’t dare to complete a brit milah for him since Soviet authorities struggled against religion 11 and this information came up my father might lose his job and be expelled from the Party. Therefore, my brother was not circumcised. During the war this saved his life. Shortly after Moro was born grandfather Ghedali died in 1937 and my mother moved grandmother Hana to live with us in Zhmerinka. My grandmother did the housework, looked after my brother and played with me. My mother went back to work at school. My father worked long hours, but when he came home from work he always tried to find some time to play with us. We didn’t go to kindergarten. My father loved my mother dearly, but he didn’t have an opportunity to spend much time with her. I remember that he bought her a stay in a recreation center for a month. We missed her a lot. Our father worked for a road construction company. He went to work even if he felt ill.

In 1940 our father got a new job assignment and we moved to Vladimir-Volynskiy in 370 km from Zhmerinka. Pinkhus and his family moved there shortly afterward. This town belonged to Poland [Annexation of Western Ukraine] 12 before 1 November 1939. When we moved there it was located in 8 km from a new border of Russia and Poland. There were many Jewish refugees who escaped from Hitler who occupied Poland. [Editor’s note: in September 1939 the Jewish population raised from 9 to 25 thousand people due to refugees.] Vladimir-Volynskiy was a lovely clean town. There was a big beautiful synagogue and nice stone houses with stores and shops in the town. There was a Catholic cathedral in the center. My father received a two-room apartment in a 2-storied house behind this cathedral in early 1941. We moved there from one room that we had from the school where my mother worked. It took us few months to repair the new apartment. We moved into it in the middle of June 1941. After our father moved our belongings to this new apartment, he went on a business trip. On 22 June 1941, when the Great Patriotic War began, our father was not at home. A day later fascists came to our yard. Our mother and we rushed to the basement. Our grandmother was confined to bed and stayed inside. Her bed was beside a window and when we got out we saw that the window was broken and she was covered with pieces of glass. Our mother hastily put away our father’s clothing and documents. He wore uniformed clothes that was in fashion with governmental and Party officials and my mother didn’t want fascists to find them. We knew from refugees that fascists were killing communists and Jews in the first turn. Of course, it was hard to believe that the situation was that bad. We didn’t believe at all that somebody would dare to attack us. It just happened and it was scaring. Pinkhus came to our house and mother began to excavate a hiding pit in the basement for him since Pinkhus was a communist.

During the War

The first days of occupation with army units in the town were relatively quiet until SS Sonderverband units came to town. They started operations against Jewish people. On 5 July they shot 500 men in the yard of the town prison. [Editor’s note: Dora mistakenly indicates the number of 500. Actually, about 150 men were shot on that day.] The rest of Jewish men were in hiding in homes and in the woods. When grandmother Hana died in early September 1941 there were no Jewish men in the town to take to bury her at the cemetery. My mother didn’t allow Pinkhus to leave the house and she had to carry grandmother to the cemetery with three old women who were our neighbors. It wasn’t too heavy load for them since my grandmother was as thin as a mummy when she died. Until her last day, when she was conscious, she prayed in Hebrew and asked mother to light candles near her at Sabbath. My mother was concerned that somebody might hear Jewish prayers, but she couldn’t oppose a dying person. My mother dug a pit and lowered my grandmother in there wrapped in my grandfather’s tallit. I don’t know whether there was a Kaddish recited over her grave. I don’t think my mother found it possible considering the situation.

We didn’t have any information about my father or his parents and relatives in Litin. After their initial operations, fascists made several raids shooting innocent at people. Our mother didn’t allow us to leave the house. In early 1942 the remaining Jews – women, children and old people - were taken to the ghetto in the former storage facilities at the market in the center of the town. The area was bared, but the gate was kept open for some time. We slept on the floor under a bast mat that we fond there since we didn’t have a chance to take things from home. When the ghetto was opened, Pinkhus stayed in his hiding pit and at night our mother took him to a Ukrainian family: my mother was concerned about him. Many young men were either shot or died doing hard work. Their son was in her class before the war and mother knew them well – unfortunately, I don’t know their names. Pinkhus stayed with them until the end of the war. I don’t know why we didn’t go to this family. Perhaps, our mother thought that fascists only exterminated Jewish men and wanted to rescue Pinkhus.

I have dim memories about our life in the ghetto. Our mother had a yellow star on her clothes, but I can’t remember whether we, children had to wear it as well. I remember the never-ending feeling of hunger and fear. Our mother went to work. She washed dishes in a diner for officers. She brought us leftovers that seemed a luxury to us. Sometimes our mother took us to the café when the gate was still open. Once a man wearing a policeman uniform approached us. He knew our mother. She was much loved and respected in the town. People in Western Ukraine traditionally respected teachers. He told my mother that when they closed the gate of the ghetto, our mother and we would perish. He suggested that if she agreed he would take us, children, to a village to help us to survive. Our mother said ‘I shall be with my children to the end. Get me a Ukrainian passport and help us to get out of here, if you can’. A day later this policeman took us out on a horse-ridden cart. All I remember is that his name was Sergei. It’s hard to imagine how hard it must have been for him to get forged documents for us. He gave our mother a passport for Vera Grigorievna. This was how my mother’s pupils who found it hard to pronounce her Jewish name called her. I’ve forgotten what last name there was in this passport. Sergei took two other Jewish families from the ghetto with us. He showed the guard my mother’s forged documents and documents for other inmates of the ghetto in his wagon and he let us out. On our way we dropped by our house to pick up some warm clothes and some other belongings valuable for our mother. Sergei took us to a remote Ukrainian village and disappeared for good. He was afraid that someone might report on him. At that time someone helping Jews was subject to death penalty while he rescued few Jewish families.

This was a beginning of our adventures. I don’t remember in what farms or villages we stayed. Our mother took to any work she could lay her hands on: she learned to mow, thresh, weed the fields, milk cows and look after cattle when she had never done any farm work before. Whatever valuables she had taken from home – some silver tableware and a golden ring – she gave to the first farmer that gave us shelter. We pretended to be Ukrainians when we stayed with Ukrainian families and Polish staying with Polish families. My mother was called Vera and I was called Galina in Ukrainian villages and Halina in Polish villages. My brother was called Tadeuzs, Tadik. He is still called in the family by this name. We never stayed long in one village. Our mother saw grandfather Ghedali or grandmother Hana in her dream telling her it was time to leave a village. Here is what they were saying ‘Get up, take the children and move on, there is going to be a calamity here’. In the morning we got dressed and went away. Several times after we left there were raids in those villages. I remember that we were hiding in a basement during a raid once. There were many rats in the basement and mother stayed awake a whole night protecting us from disgusting rats since they even could chew on children’s faces.

In one village its senior man suspected that we were Jews. My brother did not quite understand what was going on and began to speak Yiddish quite out of place. This senior man said to mother ‘You are Ukrainian, but your children are zhydy’. He grabbed Tadik dragging him into the yard to give him to policemen. It helped that he had not been circumcised. Mother pulled down his pants crying and begging the senior man to have mercy. When he saw my brother he left us alone. I don’t know whether he quite believed what we told him since we left that village at night. Once we got into a raid against Jews. We were hiding in a house. Fascists shot a girl of about 10 years of age by the window of the house. I will never forget her crying and begging. How the girl begged for fascists to let her live and how she wished to stay alive!

Besides constant fear that our Jewish identity might be revealed we also had to maneuver between Ukrainian and Polish people. During the Great Patriotic War there was deadly confrontation between Ukrainian and Polish residents in Western regions of Ukraine. Ukrainians were taking vengeance on their enemy for the past centuries of oppression [Ukrainian-Polish confrontation]13. Farm went against farm and village against village with axes, other weapons or just whips. Before our eyes Ukrainians slaughtered a Polish farm tenants. When they left there was nobody to bury the dead. Our mother dug a pit and dragged the dead there. I was helping mother and I believe our 5-year-old Tadik to have matured at that moment. At least he stopped being naughty using Jewish words. Neither he nor I could understand why people killed people, but we had seen death. My mother met one participant of this blood shedding massacre: he was a school director in Vladimir-Volynski. My mother was afraid that he might recognize her. Some time later he was arrested – I don’t know why, and taken out of the town. We don’t know what happened to him, but mother breathed with relief after he was gone.

Once a Polish group came to the Ukrainian village where we were staying. They took us into the yard. They told mother to step aside and my brother and I were taken to stand by the wall of a shed. They intended to shoot us. Mother began to scream in Russian, probably shock stricken as she was. She begged them in Russian to let her children go. Commander of the gang asked her who she was. She could do nothing, but tell them the truth. He ordered his men to take away their guns and they left.

We didn’t come to Vladimir-Volynskiy knowing from farmers that Germans continued to exterminate Jews there. One day in early 1944 my mother sent me to the market in town to exchange a piece of fabric for a piece of clothing for me. I went there with another woman. The ghetto was closed: all its inmates had been exterminated by then. [The ghetto in Vladimir-Volynskiy was liquidated on 13 December 1943.] However, there were frequent raids to identify Jews hiding in houses. This woman and I got entrapped in one of these raids. Fortunately, we managed to escape and to hiding in a house. When we returned to the village my mother burst into crying from sorrow and the joy of seeing me. She heard about the raid in town and she thought we had perished. She never let me leave her again.

Our wandering lasted for about three years. Every now and then our rescuer Sergei visited us. I don’t know how he found us in various villages. Probably local villagers mentioned to him when they saw us. He brought us gifts and had long discussions with our mother. I don’t know what was between them or whether there was something else besides friendship and support. In spring 1944 I understood that mother was pregnant. It’s hard for me to talk about it. It didn’t occur to me then, that it took two people to conceive a baby, and I didn’t think how my mother got a baby. My mother never revealed this secret. I didn’t ask her and she didn’t tell me anything even when she was dying. I don’t know who was the father of her child. Mother took her secret with her. I don’t know whether there were feelings between her and our rescuer or whether it was submission to crude forces hoping to rescue us on her part.

In spring 1944 Hitler armies were retreating. Villagers were ordered to march ahead of German units to make a live shield to protect retreating fascists in case Soviet units attacked them from the rear. We were also in this column. We were hungry and thirsty. It was hard for my mother to walk. There were air raids few times and we hid in ditches along the road. We came as far as the outskirts of Lublin in Poland. There was another air raid and we fell into a ditch and mother covered us with her body to protect from bombs. When we rose to our feet we saw that we had been in a sewage gutter. We were dirty with stinking faces. Mother asked our guard permission to go wash ourselves in the river. We washed our clothes and ourselves. We were there two days. Fascists moved on and we went back to the east where our home was. We only met Soviet units on the way. Mother couldn’t help crying telling them our story. Soldiers felt sorry for us giving us a piece of bread or a piece of sugar. Few times we had meals in their field kitchen facilities. We felt so happy to be going back home! Vladimir-Volynskiy was liberated on 22 July 1944. We returned home in early August.

After the War

There were other tenants in our house and we found an abandoned apartment. We stayed to live there since its owners never came back. During the war 22,000 Jews from Vladimir-Volynskiy and surrounding areas were exterminated. There were only five Jewish families living in the town after the war, including us. We survived by miracle. 

In September 1944 our mother went to work as a primary school teacher and my brother and I went to the first form at school. He was seven and I was ten years old. I had to do many chores besides studying. In December 1944 our mother gave birth to a boy. She named him Grigori after our grandfather. She went back to work and I looked after the baby washing and feeding him. I loved him dearly.

Shortly after the victory in July 1945 our father returned home. He kissed us and went to talk with mother in the kitchen. He didn’t say anything about the baby. He and mother talked through the night. In the morning father had reddish eyes from sleepless night. He kissed us ‘good-bye’ and left. Our mother cried a lot. She told us that our father had another family. Our father told her what had happened to him through those years. He was in Zhmerinka when the war began. He went to look for us, but then there were Germans everywhere. Our father knew that Vladimir-Volynskiy was occupied and believed that were already dead. He even mentioned that he thought he saw our mother’s coat on a woman in Lutsk and this was a final proof for him that we were dead. He returned to Zhmerinka, got a truck and drove his parents and aunt Fania and her children to the railway station where they got on a train heading to the east. He also went with them. In the train he met a Jewish woman. Her name was Fira. He was suffering and he found consolation and sympathy with her. They parted on the next day. Our father took his relatives to Bugulma, in Tatarstan. I don’t know for what reason they decided to stay there. Father was recruited to the army. He served in a road construction unit installing bridges for the front line units. Our father corresponded with this unit and knew that she gave birth to a girl in 1942. The girl was named Ella. Our father asked our mother to forgive him and tried to explain that what happened to him was a result of the pain he suffered from thinking that we were dead. I don’t know whether he asked mother about Grisha. He decided that he and mother had to forget what had happened to them and live together again, but our mother was a proud woman. She never forgave our father. She said she had suffered too much during occupation and couldn’t forgive his faithlessness. She didn’t mention that she was unfaithful, though. She was probably concerned that our father could be unfair to her illegal baby. Our father went to Kiev where Fira and her daughter lived. He lived with his second family, but he didn’t lose hope to return our mother.

Our father’s sister Bella returned from evacuation and visited us several times. Grandmother Riva also returned from evacuation and kept asking mother to come live with her in Zhmerinka. Grandfather Yankel died in evacuation in Bugulma in 1942. Our grandmother begged our mother to forgive our father and let him come to live with us, but our mother never changed her mind about it. Our father came again in 1947, but our mother refused him again. We have a photo of our father wearing a Soviet military uniform and aunt Bella in Zhmerinka photographed after our mother’s final refusal in June 1947. Our father signed the photo ‘This is the most terrible day in my life’. I saw grandmother Riva once or twice after the war. She lived in Zhmerinka and died in the early 1960s.

Our life was very hard after the war. There was famine in 1946-47. Our father didn’t support us. He was either offended by mother’s refusal or our mother probably refused from his help. Our mother’s salary was hardly enough for us to live half a month. It was especially hard in summer when mother received her 3-month salary, but this money melted away promptly. We received bread per bread coupons. We also got a glass of milk at school, but not in summer when we were on vacation. Our mother bought flour and made pies and buns. She sent me to sell them at the market. She was probably concerned that she would be recognized and arrested for her activities since private entrepreneurship was forbidden. She traveled to Moscow to see her distant relatives several times. She bought women’s underwear, stockings and fabric and I went to sell them in our town. We also grew potatoes and other vegetables in our small kitchen garden. Basically, we were trying hard to survive.

My brother and I were the only Jewish children at school. Our teachers and schoolmates treated us well. When the state anti-Semitic campaign known as struggle against cosmopolitism 14 began in 1948 our mother was very worried. She read newspapers and didn’t sleep at night. She probably understood the absurdity of what was going on, but she never discussed this subject with us. This campaign had no impact on our town where there were about two dozens of Jews left.

My brother and I finished school in 1951. A year later we entered the Agronomical Faculty of the Agricultural College in Verkhovka village, Obodov district Vinnitsa region. We were the only Jewish students in this College. We lived in a hostel. My brother didn’t finish his studies. We received a stipend, but it was not enough for him. He kept asking me to give him money. He was constantly hungry. Before finishing his studies he quit and went to our father in Kiev. Our father was doing well and Tadik lived with him and worked additionally. Later he returned home, but again went back to our father. For few years he traveled between home and Kiev.

I remember Stalin’s death in 1953. We, students, were crying. We didn’t know how to live without him. We stood a guard of honor by his portrait in our College with tears in our eyes. My co-students were Ukrainian girls from surrounding villages. They had a good attitude toward me, but I never mentioned to anybody that I was in occupation. At that time there was official hostile attitude towards survivors in occupation during the war.

I began to meet with a Ukrainian guy in College. His name was Victor Puchalski. He was born in Aleksandrovka village, Vinnitsa region in 1932. He was the only child in his family and his parents spoiled him a lot. During the Great Patriotic War Victor stayed in his village. He saw fascist atrocities against Jews and he came to respecting Jewish people. I told him that I was a Jew and that we were in occupation during the war. Victor and I fell in love and actually became a husband and wife during our last year in College. His parents were also positive about our relationships. Victor’s two uncles were married to Jewish women, so there were Jews in their family already.

After finishing our College we came to my mother in Vladimir-Volynskiy. My mother didn’t care about his nationality. She saw that we were in love and this was what mattered to her. I was pregnant. We went to submit our documents to the registry office, but they refused to accept them. They explained that Victor did not have a residential permit 15 to live in the town. In the residential agency they refused to issue this permit to him since he was in no relation to me. My mother wasn’t a member of the Party, but she went to the district Party committee anyway to obtain their approval of our marriage. She managed to handle this issue for us. Victor and I got married. We didn’t have a wedding party. My mother just made a small dinner for our family and Victor’s father Andrei Puchalski who came to our wedding.

In 1957 our son Anatoli was born. I stayed at home and my husband was an agronomist in a kolkhoz near the town. Victor was an honest man and didn’t allow anybody to steal in the kolkhoz. The management of the kolkhoz was not quite happy about this situation. Once Victor bought a sack of potatoes from the kolkhoz, but they delivered a cart full of bags of potatoes trying to bribe my husband. He told them to take it back. Since then his bosses kept picking on him and fired for some minor drawback. Victor couldn’t find another job for a year. He turned to higher authorities and regional party committee, but couldn’t find justice with them. Then he wrote a letter to Komsomolskaya Pravda newspaper [one of the most popular daily newspapers in the USSR]. He resumed his work after the newspaper interference. This time Victor was sent to work in a distant kolkhoz. I followed him there and my mother looked after Anatoli. I went to work as director of a store in this kolkhoz. I had a diploma of agronomist, but there was no employment for me. We didn’t stay long there since Victor lost his job again. We returned to Vladimir-Volynski and lived on my mother’s salary for almost a year. Victor’s parents and my father also supported us.

Some time later my father became director of construction material plant in Transcarpathian region with center in Ternopol town. His wife and daughter didn’t want to follow him to this provincial area and he offered us to come with him. My mother insisted that we accepted his offer. In 1959 Victor moved to Ternopol and got a job at the plant. Then he and my father returned to pick up my son and me and we left there. We lived in a one-room apartment that my father received for few years until Victor went to work at another plant and we received a 3-room apartment where we live now.

In 1961 our daughter Anna, named after my grandmother Hana, was born and in 1964 our daughter Evgenia was born. We were poor. I obtained a license for manufacture of flowers and wedding bouquets and made and sold my goods. I worked a lot at home sewing and knitting. My husband had stomach ulcer and went to resorts on vacation, but I couldn’t afford a vacation. My father’s family moved to Ternopol, but we didn’t keep in touch. They were very jealous about our father and I had nothing in common with my half-sister Ella. They were particularly jealous about my father and mother keeping in touch – by that time my father’s wife and daughter had moved to Ternopol. My mother never remarried. I think she always loved my father and hoped that they would be together one day, but my father never asked her again.

My brother Moro (we called him affectionately Tadik in the family) finished a Prosthodontic School and worked in Kiev. He was married three times. His wives were Jewish. With his latest wife Fira he moved to America in the late 1970s. They have a good life in New York. His son from his first marriage Fyodor and his daughter from the second marriage Izabella also live in the USA.

My second brother Grisha finished a school for electricians and worked in Vladimir-Volynski. In 1971 Grisha died in a car accident. My mother came to Ternopol: she came to live with me in 1967 when she retired. We buried Grisha in Ternopol. My mother was in deep sorrow and hardly ever left the house. My father died in Ternopol in 1978, We buried him at the town cemetery. His second wife and daughter live in the USA where they left in late 1980s.

Trouble has never left our family. My younger daughter Evgenia married a Ukrainian man after finishing school. His name was Grigori Kudiakov. Grigori went to serve in the army and my daughter gave birth to a boy. She named him Grigori after my brother who had perished. When the child was one year old Evgenia and her husband’s sister went to visit Grigori, her husband, in the north of Russia where he was on service. They stayed in a house. Grigori came to stay with them on a short leave. They stoked a stove in the house. They had a substantial dinner and they probably had a drink or few. They didn’t open a choke in the stove and were poisoned with charcoal gas. Grigori survived and Evgenia and his sister died. I didn’t think I could survive my younger daughter. One thing that helped me was caring about little Grigori. His father Grigori Kudiakov returned from the army and kept insisting that we gave his son back to him. He and his parents kept coming to our home abusing me and calling us ‘zhydy’ [kike]. They said they didn’t want the child to be raised in ‘zhydoski’ manner. I don’t know what they meant, but nothing good, I am sure. I decided against giving them the child of my beloved daughter. Grigori turned to court and the court decided to take my grandson from me. Then I packed and left with little Grisha. We traveled from one relative to another in Khmelnitskiy, Zhmerinka and Vinnitsa. We returned after Grigori promised my husband to leave my grandson to me and begged me to return to be able to see his son occasionally. We returned to Ternopol in 1985. My mother who had endured the death of my father, her son and granddaughter and was missing us, in addition lived only two months after we returned. She died in 1985. We buried her near the father’s grave.

However, trouble didn’t leave us then. My older son Anatoli entered a military school in Kamenets-Podolsk. After finishing it, he served in Georgia and then in Czechoslovakia. By that time he was married to a Ukrainian girl Maria. Then my son served in Latvia. His wife and their two daughters – Inna, born in 1976 and Anna, born in 1985 – were with him. In 1984 my son felt ill and came to me. He had to stay in bed. Doctors diagnosed that he had disseminated sclerosis. My son was ill for 17 years and for 15 of them he was confined to bed. His wife Maria and their children lived in the apartment that my son received in Ternopol. She also received his military pension, but she only rarely visited her husband. I was trying to do all I could to help my son live longer. My husband went back to live in his home village in 1992 there he grew vegetables in his kitchen garden. We separated since we decided that he could support us better living in the village and growing vegetables and fruit. Besides, my husband felt more comfortable living in a village. We lived separately ever since. My husband died in 2000. I stayed with my son cooking for him and giving food. I invited best doctors to consult him, but even now medicine is helpless against this terrible disease. We both enjoyed the time when I embroidered pictures sitting by his bedside. He liked the colors that replaced the colors of life for him. My son died in July 2003. He fell asleep and never woke up. Before he died he asked his wife to come to see him. She held his hands whispering something in his ear. She was probably saying her farewells and asked his forgiveness. I buried my son in accordance with Jewish traditions near my parents. Members of the Jewish community recited a prayer. Although Anatoli and my daughters were registered as Ukrainians, in his last years Anatoli read about Jews and Jewish life and felt closer to Jews. Anatoli’s daughters were raised as Ukrainian girls. Inna, the older daughter, finished a Pedagogical College in Ternopol. She is married and has two daughters: Svetlana and Ekaterina Soloviovs. Alla, the younger daughter, lives with her mother. They haven’t visited me after my son died. 

My daughter Anna lives in Khmelnitsk. She has a Jewish husband whose surname is Viller. After finishing the College of Economics in Ternopol, Anna went to work as an accountant. She works as an accountant for a private company now. She has a nice family. They observe Jewish traditions and they’ve raised their children Jewish. Their older son Evgeni, named after my daughter who perished, was born in 1986. He has finished school this year and is going to continue his studies in Israel under a students’ exchange program. Vitali, a younger son, born in 1889, goes to the 8th form at school.

Now I come to six graves of my close ones at the cemetery: my brother Grigori, my father and mother, my daughter Evgenia, my husband and my son Anatoli. The joy of my life is my grandson Grigori, Evgenia’s son. I’ve raised him Jewish, telling him about the Jewish history, traditions and culture and took him to a Jewish Sunday school. His father kept his promise: he often came to see his son and supported him, but never again tried to take him from me. My son-in-law hasn’t remarried. He comes to see me. Few years ago, in 1997 my grandson went to Israel under a students’ exchange program and decided to remain there. He serves in Israeli army now. Grigori observes Jewish traditions. He is religious, but he isn’t an orthodox Jew. He put a mezuzah on our front door. He calls me before each holiday, greets me and reminds me of what I have to do on each holiday. The other day he reminded me about fasting at Yom Kippur and I fasted. 

I’ve never been well-off in my life, but when perestroika 16 began in the late 1980s it made life unbearable. Therefore, I have negative feelings about perestroika. At the same time I am happy about a rebirth of the Jewish life. I am a member of thee Jewish community in Ternopol. There is a Hesed affiliate that provides assistance to old Jews. They deliver food packages and send a nurse to help me. Besides, I receive a German pension as victim of Holocaust and I can manage all right. We always observed Jewish holidays in the family, particularly when my mother lived with us. We bought matzah in underground bakeries before Pesach and observed Rosh Hashanah. I must say that my husband showed understanding to our needs. Now I observe Sabbath, light candles and pray over them on Friday evenings. I do not attend community events since I will be in the mourning for Anatoli for a year. I used to go to the community on Jewish holidays. I enjoyed the celebrations. I cannot attend them now. There is a lot of joy and entertainment at these celebrations while I feel like thinking about my son and praying for him. Then I would like to visit Grisha in Israel. Perhaps, I shall go there for good.

GLOSSARY:

Tobijas Jafetas
Vilnius
Lithuania
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: February 2005

Tobijas Jafetas, chairman of the ghetto and concentration camp prisoners at the Jewish community of Lithuania [see Lithuanian Council of Ghetto Prisoners] 1 is a tall, handsome and very reserved man with big dark eyes and a quiet voice. When I first visited Vilnius, Tobijas was busy and could not find time to meet with me. However, he promised and initiated our meeting during my next visit. We met a couple of times to complete the interview. Our first meeting took place in Tobijas’ spacious apartment in the very center of Vilnius. He has many books and pictures on the walls. Our second meeting took place in Tobijas’ office in the community. Tobijas makes the impression of a rather introvert personality. Even his impeccable clothes – a gray suit (the jacket is tightly buttoned) and a white shirt and a tie on a hot day demonstrate this. I think that the ghetto added docility to Tobijas’ natural shyness, or, as he mentioned during our conversation, perhaps, his youth in the ghetto eliminated all idealism from his life.

My family history
Growing up
During the war
After the war
Glossary

My family history

My father’s family came from Raseiniai in Lithuania [180 km from Vilnius]. My paternal surname of Jafet originated in Raseiniai in the 17th century. My grandfather, Azriel Jafet, born in Raseiniai in the 1850s, was a rabbi. He died in 1920, long before I was born. All I know about my paternal grandmother, Gita Jafet, Azriel’s wife, is what my relatives told me about her. My father told me that his was a traditional Jewish family. All my grandfather Azriel did was reading the Torah and the Talmud, and he spent the rest of his time praying at the synagogue. Grandmother Gita took care of the house and the children. This was common for all religious Jewish families. My grandmother perished during the first German extermination action of Jews in Raseiniai in 1941. I don’t know where my grandmother’s grave is, but my grandfather Azriel’s grave is in the Jewish cemetery in Raseiniai.

Azriel and Gita had three sons and four daughters. From what I know, all of the boys finished cheder and received a Jewish education. My father, Rafail Jafet, born in 1893, was the oldest son. The next son, who was given the Russian name [see Common name] 2 of Mikhail was born many years later, in 1906. There were the girls born in-between. Perhaps, Mikhail also had a Jewish name, but I know him by the name of Mikhail. He moved to Kaunas in 1923. In Kaunas Mikhail married Zina, a Jewish girl. They had two sons: Ariy, born in 1925, and Grigoriy, born in 1933. Mikhail owned a small store, which supported the family well. When the Soviet regime was established in 1940 [see Occupation of the Baltic Republics] 3, the shop was confiscated, and Mikhail found a job in the fire brigade. When the Great Patriotic War 4 began, the family evacuated. They went to Kazakhstan, and when Rostov region was liberated, they moved to Rybinsk. After the Great Patriotic War Mikhail, Zina and their younger son settled down in Riga. After the war Mikhail continued his work as a fire brigadier. He died in the early 1960s, while Aunt Zina lived almost 30 years longer. Ariy, the older son, was at the front. He was wounded in Lithuania in 1944. After the war Ariy moved to Moscow. He worked in the trade unions. He died in the 1980s. Grigoriy and his family moved to Germany in the 1980s. This is where he lives now.

Alexandr, or Alex, as he was called, born in 1913, was the youngest in the family. He also had a Jewish name; I think it was Zalman, since his family called him Zisia. Alexandr had elementary education. He also moved to Kaunas where he married the daughter of a sawmill owner. He worked at this sawmill. In 1941 Soviet authorities deported him and his wife Rosa to Siberia [see Deportations from the Baltics] 5. I think it might have been a mistake. They might have been looking for my father, who lived abroad, and Alex suffered for having the same surname as my father. At least, there were no evident reasons to deport him: Alex’ family wasn’t a wealthy one. Alex’ wife died somewhere on the way. Alex spent over 17 years in exile in Irkutsk region. When he returned to Lithuania, there was none of his kin left there. He and Rosa had no children. He lived in Lithuania till 1973, celebrated his 60th anniversary there and left for Israel where he lived with his sister Doba. Alexandr died in 1988.

I don’t know much about my father’s sisters. Two older sisters, whose names I can’t remember, lived in Riga where they perished during the occupation in 1941, as did their families and Grandmother Gita. Mania, five years younger than my father, lived in Raseiniai. In the 1920s, when my parents’ family lived in Berlin, my father’s companion Isaac Dinerman, a Jew from St. Petersburg, who was about ten days older than Mania, had become a widower some time before and had to raise his little daughter. My father introduced him to his sister and they got married shortly afterward. A year later their daughter Mary was born. They had a wonderful family and Mania was raising two daughters. When the persecution of Jews in fascist Germany became unbearable, Dinerman managed to move his family to London in 1937. Isaac was a wealthy man. He founded a company in London. Isaac Dinerman died in 1942. Mania inherited his company and became its successful leader. I don’t know what kind of business she was doing. I know that after the Great Patriotic war my aunt Mania was an active member of the Baltic Jewish Society, established by my father in London. She managed to obtain a license for charity food shipments to Lithuania and Latvia. This was the humanitarian part of her company’s activities. Mania died in the 1970s. Her daughter Mary also passed away. Mary’s children live in England.

My father’s sister Doba, the youngest daughter, studied at the Medical College in Moscow. When her father moved to Berlin, she followed him. She studied at the Berlin Medical University where she met her future husband. I don’t remember his name. In the early 1930s Doba and her husband moved to Palestine where they worked as doctors. Doba had no children. She passed away in the late 1980s.

My father finished cheder and went to the Jewish school. He was good at trading since his early years. He started selling pencils, notebooks and other stationery; helping his parents and following his older brother’s example. By 1918 he became a merchant of Guild I 6 which gave him the right to reside in capital towns. He lived in Moscow. In the late 1920s my father met my future mother in Riga or in Moscow. This was the gloomy period of the [Russian] Revolution [of 1917] 7, destruction and expropriation process, which resulted in poverty at best and at the worst it meant exile and death. Therefore, immediately after they got married – they didn’t have a traditional Jewish wedding considering the hardships of this time – my parents moved to Berlin in 1920.

My mother, Bertha Shustoff, was born in 1893, same year as my father. This Jewish surname appears in Jewish archives. According to some information, my ancestors lived in Lisbon in the 13th century. My mother’s parents, David and Genia Shustoff, born in the 1860s, came from the town of Visginas in Lithuania [130 km east of Vilnius]. My great-grandfather, David Doniakhi, grandmother Genia’s father –his name originates from the old Jewish name of Yakhi with the Spanish attachment of Don, which proves that my mother’s parents lived in Spain – was a rabbi. My grandfather, David Shustoff, studied religion under him. He became his best and favorite student and married Genia. When World War I began, the tsarist government deported Jewish residents from the near-the-front areas, seeing potential spies in them. David and Genia Shustoff were deported to Perm [2000 km from Moscow], where shortly after their arrival my grandfather became the rabbi of the town. When Lithuania gained independence [see Lithuanian independence] 8 in 1918, David’s family stayed in Russia. This was the time of World War I, and Perm was in the rear. It was cold and there was lack of food in the town. Grandfather David died of hunger in 1942. Grandmother Genia survived and lived ten years after the war.

David and Genia had many children. They got public and Jewish elementary education, but they didn’t grow up religiously. However, all of them, except my mother’s sister Masha, married Jews. My mother’s brother Tobijas Shustoff disappeared during the Civil War 9. This is all I know about him; I was named after him. My mother’s oldest brother Max, born in 1880, and his wife lived in Vitebsk [Belarus, 250 km from Minsk]. He died before the Great Patriotic War. Max had two sons and two daughters. I have no information about his daughters. His older son, Tankhu, was a pilot during the Great Patriotic War. After the war he got married and lived in Vitebsk with two daughters. In the 1970s Tankhu and his family moved to Israel. Max’ younger son, Menia, finished a higher educational institution in Moscow and became an engineer. His wife and two children moved to the USA a long time ago.

The next after Max was Mama’s brother Solomon Shustoff, born in the 1880s. He fought in the tsarist army during World War I. He was wounded and was captured. He was in captivity in Austria. In 1922 he was released and got married, but he had nothing to provide for the family. Solomon wrote to my mother in Berlin. My parents advised Solomon to move to the USA. They bought him tickets, and Solomon and his wife, whose name I can’t remember, moved to Chicago in the USA. Solomon worked as a laborer in a printing shop. In due time, he became the owner of a printing shop and a publishing house. Solomon had seven children, born in the USA. The two oldest sons fought in the US Army during World War II. One perished in Europe and the other one died in Japan. Two of Solomon’s younger sons still live in America. In total he has 62 descendants. He died in the 1970s.

Naftoli, the youngest boy in the family, was born in 1905. He lived with his parents in Perm, finished the Oil College and lived in Tatarstan, Caucasus, Crimea, where oil was extracted. When Naftoli retired, he moved to Simferopol [Crimea, Ukraine, 1000 km from Kiev] where he died in the 1980s. He had three sons: Yudel, the oldest, born in 1935, moved to Israel with his family in the 1970s, and we lost contact with him. Iosif, born in the late 1930s, also became an oil specialist, a Doctor of Science. He lectured at Sverdlovsk Oil College. In the 1990s he, his wife and their daughter moved to the USA. Veniamin, the youngest, also an oil specialist, followed his brother. That’s all I know about him.

Mama’s older sister Rebekka, born in the 1880s, also lived in Perm. She was a pharmacist. There, in Perm Rebekka got married and adopted the surname of Veksler. Rebekka had two daughters: Sarra, the older one, and her family live in the USA. Frieda, the younger daughter, lives in Hannover, Germany. Rebekka died in Perm in 1969.

Mama’s sister Masha, born in 1891, married Iosif Katinskas from Lithuania. Their daughter Anna was born in 1920. During the occupation Iosif, Masha and Anna stayed in Vilnius. Masha was hiding in her apartment and never left it throughout the occupation. Iosif took every effort to save his wife. Anna was a teacher in a distant village. They survived and supported me. A long period of my life is tied to this family. Masha and Iosif had me in their family after I lost my parents, and actually they replaced my parents. Masha died in the 1980s.

Mama’s youngest sister Hilna, much loved by all brothers and sisters, was born in 1907. Hilna married Lazar Frenkel, a Jewish man from Kaunas. She gave birth to their son Lev, but she didn’t enjoy her family life. She died in 1933. Her husband never remarried. He hired a nanny for his son. This lady became Lev’s second mother. Lev and his father were prisoners in the Kaunas ghetto 10. They perished during its liquidation. I know that Mother had another sister, but I can’t remember her name. She lived in Perm with Grandmother Genia and had two sons. One became an architect and artist, and the second one was a TV producer. They live in Perm, but I don’t know them.

My mother didn’t work for some time after finishing the gymnasium. She went to Riga from Perm. In Riga she entered the university, but she didn’t study there long. Shortly afterward she met my father. They got married and moved to Berlin. I don’t know whether my father managed to take a part of his capital to Berlin, or whether my parents went there having nothing. One thing I know for sure is that in Berlin my father started his own business. Lithuania was devastated at that time. There were no essential goods or products being produced. Taking advantage of this situation, my father opened a small store in a little town near the German and Lithuanian border. My parents were doing well. At least I know that they managed to help their brothers and sisters. However, my parents, particularly Mama, missed their motherland. Since there was no threat of communist repressions, as Lithuania and Latvia became independent bourgeois countries, my parents moved to Kaunas in Lithuania in 1923.

My father became a dealer for British textile companies. Britain manufactured wonderful woolen fabrics, known all over the world, and exported them to Lithuania. My father was a wholesaler.

Growing up

In 1925 Mama gave birth to my older brother Azriel, named after my father’s father. In 1927 Yefim was born. He was called Fima in the family. At the age of six Fima caught a cold and died of pneumonia in 1933. I was born on 31st March 1930. My parents were thinking of giving me the double name of Tobijas-David after my mama’s brother, who disappeared during World War I, and after Mama’s father. However, the Lithuanian authorities refused to allow the double name, and I was registered as Tobijas. At home my family called me David or Dodik. My surname was registered in the Lithuanian way with the grammatical ending of ‘as’ [Lithuaniazation of names] 11, and I’ve lived my life with the surname of Jafetas.

I had a beautiful childhood, and I would wish my grandchildren and great-grandchildren, if I’m lucky to live long enough to see them, to have a happy childhood. Our family was rather wealthy. My father owned two houses. We lived in one, and I can’t describe that other house. I don’t remember it, but I remember the one we lived in very well. It was a big stone house in the center of Kaunas. It had five rooms and a kitchen. There was a dining room, a living room and a big kitchen on the first floor. There was a beautiful wooden staircase to the second floor. There was also my father’s room, where we had to ask permission to come in, my parents’ bedroom and the children’s room that belonged to Azriel and me. I can’t remember our brother Fima. He died when I was just three, but I think he must have slept in this children’s room as well. There were two wooden beds with nice covers and a desk where Azriel liked to paint and draw. Azriel demonstrated amazing talents with regards to painting and drawing of houses and structures since he was a young child. There was also a bookstand with our children’s books and a wardrobe in this room.

The furniture was plain, while in the other rooms it was luxurious. My father ordered it in Berlin. It was shipped in two freight cars to our town. It was made from mahogany, which was very popular at the time. The beds were huge and had beautiful lace curtains. There was also a four-door mirror wardrobe, full of my parents’ clothes. Mama also had her desk with a marble top in the bedroom. Mama did her housekeeping calculations, wrote letters and read books sitting at this desk. There were two huge handmade cupboards in the dining room. Mama told me that when they were delivered, they had to break the wall to take them in. When I was a child, I liked touching the carved cupboard doors ornamented with little birds, flowers and angels. They were made in the rococo style, popular at the start of the 20th century. There was also a smaller cupboard, a table and chairs and a big mirror made in this same fashion. There was a small round table with a silver candle stand on it in the corner of the room. Mama lit candles on Sabbath. In my father’s room there was his desk, bookcases and a floor clock where I liked to hide, when a child. There was the marble bust of Mercury, the God of Commerce, on a high narrow table, our only belonging that survived the Great Patriotic War. It decorates my living room now.

My mother didn’t work. She had a cook and a housemaid to help her about the house. Mama made daily menus, supervised the cook, tried the dishes and added spices to them. Mama knew all culinary secrets of the Jewish cuisine, but we also had European dishes for our meals. My parents were not religious Jews, though they were both born into rabbis’ families. My father had a tallit, tefillin, Talmud and Torah. On big holidays he attended the big choral synagogue of Tallinn and took me with him, when I grew a little older. My father prayed at the synagogue. He knew Hebrew and also, he knew prayers by heart. However, Jewish traditions were not strictly observed in our house. On Saturday my father had to work, and therefore, on Friday we had no festive preparations for Sabbath like they had in other Jewish homes. My father only wore a kippah when he went to the synagogue. Mama had nice hairdos, and she didn’t wear a wig or a kerchief. Mama honored Saturday, wearing a white lace shawl and lighting candles in the silver candle stand. This was all we did for the Sabbath celebration. We didn’t follow the kashrut in our family. Though we didn’t eat pork and meat was bought in special kosher stores, I don’t remember that we had separate dishes or sinks for meat and dairy products. But since I never went to the kitchen, I cannot be quite sure about it.

We celebrated Jewish holidays, though. As a rule, our relatives Mikhail and Alexandr and their families visited us on such occasions. On Yom Kippur my parents fasted, and, what is surprising, the children also followed the fasting, though it wasn’t mandatory for children to fast. I can hardly remember any fall holidays. I remember well that we had no sukkah. On Sukkoth we visited Uncle Mikhail. My uncle made a sukkah in his yard. I liked Chanukkah, like all children. The house smelled of potato pancakes and pies with jam filling, which were made in the kitchen. The children were given petty cash. I also remember Purim, the funny costumes and Purimspiels, organized in our house. The cook made hamantashen with poppy seeds and delicious rolls with raisins and nuts under my mother’s supervision. I have the best memories of Pesach. The house was thoroughly washed, cleaned and scrubbed before the holiday. There were fancy curtains hung and lace tablecloths put on tables. There was a big basket with matzah brought to the kitchen by a courier from the synagogue. Mama put on her fanciest dress, and helped us into lovely velvet suits with ribbons. There was delicious gefilte fish that Mama made herself, stew, chicken, and also salads and cakes on the table. There were also various tsimes dishes, yimberlakh and other traditional Jewish food on the table. Our daily meals were also delicious and plentiful, but there was no such variety as we had on Pesach. My father conducted the seder according to the rules and I, being the youngest child, asked him the four questions. Often my cousin brother Lev Frenkel and his father visited us. Lev was my best friend. We often played together. I also visited him, accompanied by my nanny.

I don’t remember my nanny. My governess was a nice lady from Austria. She spoke German to me, and this was the first language I learned. My parents spoke Russian and Yiddish to one another. My brother, who studied in the old Jewish gymnasium, spoke Hebrew to them, and I also learned it. I spent most of my time with the governess and my brother. Mama also often spent time with us. She took us to an ice-cream shop and to the Jewish children’s theater performances.

In 1936 we visited Aunt Mania in Berlin. She, her husband and children lived in the center of the city. We stayed in Berlin for about two weeks, but I was too young to remember any details of this trip. That same year I went to the preparatory class at the gymnasium where my brother Azriel also studied. Jews constituted about 30% of the total population of Kaunas, and there were several Jewish schools there: a Yiddish Jewish school, the technical Jewish gymnasium, the humanitarian gymnasium and a religious school. In my gymnasium the subjects were taught in Hebrew. Soon I started talking to my parents and my brother in Hebrew. I had Jewish friends. One of them, Zandel, was my classmate and so were the girls Tanur and Soloveichik. These were their last names; unfortunately, I don’t remember their first names. Regretfully, our communication didn’t last long. Zandel and Tanur perished during the occupation, and Soloveichik and her family were deported to Siberia. I don’t know what happened to her. I also played with other children of different nationalities, and we got along very well.

There were many Jewish organizations in Kaunas. I liked performances of the Jewish theater where we went with my class. I liked music and liked listening to the records my father played on the record player. I started learning to play the piano, when I was about five years old. We had a piano delivered from Germany. I didn’t like playing it but preferred playing with my friends and Lev. I played table tennis for some time. There were Jewish organizations in Lithuania and in Kaunas. I didn’t like Betar 12 members, who I thought were too aggressive. Maccabi 13 and Hashomer Hatzair 14 were closer to me. There was another organization in Kaunas, which collected money to purchase land in Palestine, and for the construction of kibbutz communities and establishment of the Jewish state. There was a nice money box, where Mama and Papa always dropped change, in our living room. Every week a representative of this organization visited us. We opened the ‘cannon’ and he collected the money.

My parents’ friends were wealthy merchants, lawyers and doctors. They were the Jewish elite of Kaunas. My parents often arranged receptions and went to see their friends. My father had Lithuanian, Polish and Russian business partners. My father taught me to respect other nations. His secretary Unger was German. In 1939, when Hitler appealed to all Germans to repatriate, he bid farewell to my father and left. I don’t know if this was the last drop in my father’s cup of patience, or if he already knew how Hitler treated Jews, but he insisted that our family moved to England where Mania’s family lived. Many Lithuanians had big hopes for the Soviet regime and looked forward to its establishment, but my parents were well aware of the Soviet Russia in the early 1920s and expected no good from them.

I remember the last celebration in Kaunas. It was my brother Azriel’s bar mitzvah. An old Jew visited our house to teach my brother the prayers and how to put on the tefillin. On the day of his coming of age our relatives and close friends gathered in our house. There was a big ball. They already knew about my father’s decision to leave Lithuania and this was a kind of a farewell party with the rest of the family. When the academic year came to an end – my brother finished the gymnasium and I finished the fourth grade – we moved to London.

We left in a car and later we took a train to Berlin. My cousin sister Anna Kapiskene, Aunt Masha’s daughter, went with us. Anna, born in 1920, was a quite a grown-up young lady by then. In England my father took my brother and me to the college in Brighton on the southern coast, near the English Channel between England and Europe. Then he went to a resort in France. He suffered from stomach ulcer. Mama and Anna decided to travel in England and then join my father in France. My brother and I spent six weeks in college. It was a Jewish educational institution. There were many Jews living in Brighton. We lived in bedrooms, had meals in the canteen and read books in the library. We were bored, I was missing my parents and my brother was trying to entertain me. On holidays we visited Esther, my father’s distant relative. She had a traditional Jewish home, and there was gefilte fish, tsimes and other dishes on the Saturday table. This food was very much like my mother would have made it. The international situation in Europe was aggravating. Mama decided she had to take her niece to her parents in Lithuania. Besides, she had more extensive plans to sell the houses in Kaunas and ultimately move to the West. I don’t know whether Mama discussed this with Father or she took this decision by herself, but I really don’t know why she decided to leave my older brother in England. One way or another, six weeks after we came to this college Mama came to pick me from there. Mama, Anna and I left.

We arrived in Kaunas in late August 1939, and on 1st September fascists occupied Poland [see Invasion of Poland] 15: World War II began. Jews from the occupied areas were invading Lithuania. They were telling horrible things about fascist atrocities, but nobody thought that mass murder would come onto stage. I can’t understand why Mama stayed behind rather than leaving with us. She was still hoping to sell the house profitably. I went to my former gymnasium, met with my friends and everything went well for me. Mama kept saying that after the academic year was over we would go to my father in London. This was not to be. In June 1940, when the academic year was over, the Soviet forces invaded Lithuania, and Lithuania was annexed to the new Soviet Russia. We failed to move to the West. Most likely, Mama didn’t even try to obtain the permission fearing the Soviet authorities. Many years later, when I grew up, I tried to recall and analyze Mama’s feelings, when she realized she was not going to see her husband and older son for quite a while. It never occurred to anyone that this was for good. Maybe, she was hoping that everything would go well and one day we would all be together. At least, this was what she kept telling me. She had to get a job and went to work as an accountant assistant in an office. Her fluent Russian helped her to get a job.

I spent the summer of 1940 in Kaunas, and in the fall I went to the Soviet school, which was a former Jewish religious school. Our gymnasium was closed and its students went to different schools. Deportations of wealthier people began. They didn’t care whether they were Jewish or non-Jewish. Zionist and Jewish activists suffered from repressions a lot. Mama often told us how good it was that Papa wasn’t in Lithuania, or he would have been deported for sure. We, children, didn’t know Russian, and had our school classes in Yiddish. We had a pioneer [see All-Union pioneer organization] 16 and Komsomol 17 organization, meetings and formations. I liked this new way of life. There was some time to go before I could become a pioneer, but I was eager to join this organization. In May 1941 Uncle Alexandr and his wife were deported. Mama was crying and said that this was a stupid mistake. He was neither wealthy, nor a Zionist. Most likely, they were hunting for my father, and Uncle Alexandr suffered from this.

During the war

When the school year was over I went to the first pioneer camp in my life, in Palanga, a few kilometers from the border. How happy I was! I had a pioneer necktie clasped together with a nice metal clip, and we had pioneer meetings and lined up near the pioneer fire. We swam in the sea and played volleyball. Our life in the camp lasted just one week. At 4am on 22nd June 1941 we woke up from the explosion of bombs. At first we decided these were trainings, which were quite frequent at the time, but this happened to be a bombing and one cannon shell hit our camp. The fire started, and we formed a column and it headed to the sea. We moved in the direction of Latvia, and fear and bombs were pushing us forward. We even saw a sea battle. Fascist planes flew over the column dropping bombs several times. A few children were wounded

Before one o’clock in the afternoon we’d covered 16 kilometers along the coastline. At that point younger children boarded buses and moved to Russia. Fortunately, they managed to rescue these young children. They probably didn’t have more buses. Older children had some dried fish and sauerkraut. I was hungry, and this food, to which I was unaccustomed, seemed to taste delicious. We didn’t walk long – some time later a motorcycle with three fascists, two on the seats and one in a sidecar, caught up with us. They were the first Germans I saw. They just told our leader to turn the column backwards. We turned and headed back to Palanga. We never saw these officers again. We were taken to a house. The Lithuanians, who had agreed to serve the Germans, took command. I managed to step aside into the bushes where I took off my precious pioneer necktie and threw it into the bushes. However, I couldn’t part with my clip. I put it into my pocket.

The Jewish children were separated from the others and taken to the synagogue, a small red brick house. There were already local Jews in the synagogue. They were old men, old women and children. I didn’t see any young man. Perhaps, they were no longer in the town, or they had been separated during the first action. Fascists used to kill younger men immediately to demonstrate their beastly character and make people fear them. The synagogue was guarded, and nobody was allowed to go outside. We were given no food or water. On the following day all inmates were directed to a camp located in a mansion. There were two buildings: a kitchen and housekeeping facilities. We were taken to one structure where we had to sit on the floor. In the morning we were given some potatoes and sauerkraut and had to go to work. We were to clean up the building that formerly belonged to the Soviet military. We could find pressed cereals in packages, and we ate them as they were. In the evening we were given some miserable dinner. We slept on the floor so close to one another that when one wanted to turn, the whole row had to turn simultaneously. There was no toilet or sink, and we went to the toilet in the yard.

Ten days passed like this, and I almost lost hope to see Mama. On the 11th day my Lithuanian friends who were in the pioneer camp with me, came to the building where we were working. They said Lithuanian children were to go to Kaunas on the following day and suggested that I went with them. I knew this was the only hope for me to get home. I left work with them and slept in their quarters. On the following day I boarded the bus with them. Nobody asked me about my typical Jewish appearance or my name. I arrived in Kaunas on that same day.

Mama was home. She hadn’t left the house since the first day of the occupation, when Jewish pogroms began. She was crying and kissing me. Then she heated some water, washed me and burned my clothes. I wasn’t only dirty and exhausted, but also had flees. So our life in occupied Kaunas began. Mama and I stayed in the house. Frania, my cousin brother’s governess, brought us food and told us about what was going on in the town. Soon the order for Jews to move into the ghetto in the suburb of Kaunas, a small village on the Volia River, was issued. They were to move there within one month: from 15th July to 15th August. The non-Jewish residents of this area were to exchange apartments with the Jews living in the town. So, this relocation to the ghetto in Kaunas was well prepared and organized, which was different from other towns. The Jews who had nice houses in Kaunas managed to find nicer apartments in Viliampole. We didn’t take the effort of looking for a nicer apartment, and only received one room in Viliampole. We took everything we could carry, and Mama had money and jewelry, whatever was left from what Frania had traded for food.

At first there were two ghettos in Kaunas, separated by a street. There was a passage bridge across the street. The street didn’t belong to the ghetto, and the inmates weren’t allowed to walk on the street. The ghetto was fenced with two rows of barbed wire. We had our room in the larger ghetto. All inmates who could go to work had to work. Mama worked at the stocking factory in the town. She went to work there every day and came back in the evening. Children of my age also were to go to work. Fascists had everything planned. Every person had to make his or her own contribution into the Reich, or had to be exterminated. There were no general education schools in the ghetto, but there was a vocational school where I studied the vocation of a mechanic for some time. However, I never got a chance to practice what I had learned.

In fall the first mass action took place. During such actions fascists killed those, who were of no use to the Reich. In early fall all inmates were ordered to gather outside for sorting out. In the following few days the fascists killed ten thousand inmates. All doomed inmates were taken to the old fortress where they were killed. The room where we lived was near Linkovos Street that led to the fortress. Jews were marching along this street and I’ll always remember this doomsday. We were lucky to escape this action.

After this action many apartments and houses became vacant, and we moved into the third house from the gate to the ghetto, on Glinius Street. It was a two-storied wooden house with two apartments on the first floor and two apartments on the second floor. We shared our apartment with two other families. One of the families, the family of a Jewish policeman, had a girl, born illegally in late fall. She was given the name of Ghettele, after the place where she was born. She was born illegally, since childbirth was forbidden in the ghetto.

Our life in the ghetto was regulated by a number of orders. There was a German commandatura in the ghetto. It was a fenced tiny and tidy house with 10-15 people in it. Jewish policemen watched the order and formed the guard service. The Judenrat 18, with many honorable Jews and Jewish policemen elected as its members, was responsible for compliance with orders. Actually, the Judenrat took responsibility of many parts of life in the ghetto. There was an employment department, which was to provide certain numbers of employees at the German commandment request. It also had an accommodation unit, responsible for accommodations and also the health and sanitary department. There was also a hospital in the ghetto, but nobody wanted to go there. The fascists sent those who had severe health problems to be shot. In late 1941 there were rumors spread that there were many contagious patients in the hospital. The fascists encircled it and burnt everybody inside: doctors, patients and visitors. I don’t remember whether they opened another hospital afterward. There was also a funeral crew in the ghetto. There was a wagon pulled by a miserable horse, riding along the street and picking all deceased or killed inmates. They were buried in the Jewish cemetery in the ghetto. If they knew the name of the deceased, the Judenrat even installed a gravestone with the name of this person. Often, when there were many dead people, particularly those killed during an action, they were buried in a common grave.

During my three lives in ghettos I saw many deaths, and death was a mandatory element of our life, and we didn’t think there was something special about it. When you don’t know a different life, and in the ghetto I soon forgot my happy prewar life, then you think there can be no other life and take what happens for granted. At least, this was what many other guys and I thought. We actually knew no other life and it wasn’t until many years later that we could evaluate our life and realize the horror of our existence.

So at that time I took that life for granted, being the ten-year-old boy that I was. I had to do some work and I became a courier. I did various errands for the policemen on guard at the gate. I was a courier, a messenger and a carrier. The gate was near our house, and I spent almost all of my time in our yard. Our main care was to get some food. Mama received 700 grams and I received 70 grams of sodden sawdust bread. We also received some cereal, peas and rosefinch by cards. The rations were so small that it was hard to put together daily rations, and so we received these food portions once a week or even once in a few weeks. However, we were not to choose, and we were very happy to have what we were given. Mama always tried to bring some food from the town, however dangerous it was. The policemen at the gate could either take away the food or even beat those who violated the rules. Anyway, Mama never got caught, maybe because she never had much food with her. Frania kept almost all of our best belongings and valuable things. She brought food to Mama’s work place and supported us well in this manner. She also brought food to her favorite Lev and Uncle Lazar. We didn’t see them often. We had our hands full in the ghetto. I made a vegetable garden in our yard. I took care of the vegetables growing and enjoyed this work. The vegetables were a valuable addition to our ration.

I had friends and played with them. We made a ball from cloth and played football. We also organized amateur theatrical performances and the characters were fascists, policemen, inmates of the ghetto surrounding us. Our favorite game was with buttons. We threw them in a special way against the wall and then we watched where they fell – our gain depended on that. I practiced throwing buttons pointedly and won the prize in a game. The prize was a nice gray rabbit. We made a cage under the roof in our house. Later somebody brought a female rabbit and soon we had several rabbits. Picking grass and giving the rabbits food and water was a lot of fun. Rabbits multiply rapidly, and they made a big addition to our food ration. My friend or I never slaughtered rabbits or even looked at how adults picked a rabbit to kill. We loved them well, but we didn’t turn down rabbit meat.

I started talking Yiddish here in the ghetto. I only talked Hebrew and German before, but we thought it bad to speak German in the ghetto. In 1943 I turned 13. A few weeks before the date, Mama found an old Jewish man to prepare me for my bar mitzvah. He taught me how to put on the tefillin, and a few prayers. Mama also had her preparations, saved food and even arranged a dinner in honor of my coming of age. My friends, Uncle Lazar and Lev came to this dinner. There was our distant relative Yatkunskiy, the editor of the Kaunas Jewish newspaper, his wife and two sons in the ghetto. We didn’t see them often. We worked during the day, and there was a curfew in the evening. We always feared actions. Fascists undertook them spontaneously, slightly changing their requirements. They either wanted to capture 500 men or 200 women. They pretended to be taking people to work, but then they killed them. Though I knew Jewish prayers, I didn’t pray according to the rules. I always prayed in my own words. I had God in my heart and needed no minyan to pray.

In 1943 we started being aware of the underground organization. I don’t know whether my mother knew any underground activists, she never mentioned it. There were flyers describing the victorious advance of the Soviet army at all fronts and appealing to fight against fascists. We were waiting for the news about the situation at the front, hoping to be liberated soon.

In late April 1944 I went to work as usual. All of a sudden I felt something was wrong. I could hear screams and shooting from the outside. I rushed to my rabbits and took shelter in their cage in the attic. This happened to be the so-called ‘children’s action.’ They exterminated children of the ghetto that day. I stayed in the cage. On that day a tragedy happened in our house. The fascists captured Ghettele, a two-year-old girl, our favorite. Her mother was out of her mind and the fascists killed her in the yard. When Mama returned from work, she told me that I had to leave the ghetto since one could no longer stay in the ghetto. She had discussed this with some people and had everything prepared for my escape. In the evening Mama washed my clothes. In the morning she took my clothes to work with her. About two days later Mama told me to be at her factory at 12. She explained how I was to find her since I had never left the ghetto before and didn’t know the neighborhood where she worked. My first challenge was to get over the fence. I managed it all right. The policemen were used to my presence at the gate, but I didn’t use the gate. When there was nobody around, I pulled the lower wire using my leg, and then did the same with the upper wire with my hand, and got to the other side of the fence. Then it took me almost no time to find the factory. Two Jewish workers were waiting for me at the entrance to the factory. They hid me in the boiler room. This was where I saw Mama for the last time. She came to say goodbye to me. She promised that she would also leave the ghetto soon and we would reunite. I said goodbye to her and it never occurred to me that this would be the last time I saw her. Some time later the same workers helped me out of the factory. I still cannot understand, and there is nobody I can ask about it, why my cousin brother Lev Frenkel was not with me. He, his father Lazar Frenkel, my mother and the rest of the Yatkunskiy family perished during the elimination of the ghetto. I was the only survivor in the family.

Two women were waiting for me. One was my cousin sister Anna Katinskaite, Aunt Masha’s daughter, and Katrina Katinskaite, Masha’s husband Iosif’s sister. Katrina was Lithuanian and Anna was semi-Lithuanian. They were dressed like Christian women, wore crosses around their necks and the German authorities had no suspicions about them. They came to Vilnius from Kaunas to help me. They had documents for me issued by a pastor they knew. The documents were issued for Yonas Vaitkavichus. Only now I understand how thorough my beloved Mama’s preparations were. Katrina, Anna and I went to Frania’s place where we stayed overnight. They washed me, shaved my dark curly hair and told me to pretend I was mute and answer no questions. In the morning we took a train to Vilnius. On our way a policemen addressed me, but I pretended I couldn’t hear anything. I had no fear. Quite on the opposite, I found it an interesting adventure. It was the first time in three years I was out of the ghetto. I tried to have no concerns about Mama, hoping that she would be out of the ghetto soon.

In Vilnius we went to Aunt Masha’s apartment on 2, Kashtonu Street. Uncle Iosif was not in Vilnius. He was working on a farm. Anna went to the province where she was a Lithuanian teacher. Being half-Jewish, it was easier for her to keep her origin a secret. Katrina lived with my aunt Masha. I stayed with them and had to be very quiet and careful. This was a shared [communal] apartment 19, and another room was occupied by two young men. One was a student, and the other one was a policeman. Aunt Katrina told me that this policeman drank a lot one night and sitting in the kitchen told her that once he took part in a terrible thing, which was shooting of Jews. He confessed and felt very sorry. He told Aunt Katrina that this was a terrible thing to see. Aunt Katrina was scared of him. She never left her room and told me to stay inside. In June this policeman had a wedding party, and there were policemen and Gestapo officers in the apartment. Masha and I stayed in our room and felt more dead than alive. Fortunately, nothing happened to us. In late June one could tell that the front was nearing Vilnius. There were severe bombings. Some time around 10th July we saw fascists running away. Their dormitory was near our house. The policeman and the student, our neighbors, also disappeared.

We also left home and were hiding in St. Jacob Cathedral. Many other residents found shelter behind its thick walls. On 13th July the cannonade grew quieter. We came out of the cathedral. There was a tank and a dead Soviet soldier on it across the street from the cathedral. There was a glow in the square where wooden storages were located. There was a field kitchen installed here, and people were given soldier’s boiled cereal. We ate our ration and the dish tasted delicious. We went home. The windows were broken, and there was ash from the fireplace all around the place. We cleaned the room and placed carton sheets in the window frames. The sense of freedom and that I could walk in the streets without restrictions were new to me. Aunt Masha told me off saying it was too soon to walk in the streets. Gradually Jews from ghettos and camps started returning to Vilnius. I went to the railway station every day, hoping to meet Mama there. Some people returned from Kaunas. Mama was not there. Some time later one man told me that Mama gave her jewelry to a guard at the gate for letting her out, but when she went through the gate, this rascal shot her. I was alone and knew nothing about my father. When Kaunas was liberated, my aunt and I went there. Our house was robbed, and I was scared to be there. Besides, the house was nationalized, and I had no right to stay there. I found the bust of Mercury among the dust and dirt. It was in my father’s room watching the chaos and devastation inertly. I took the bust and it has always been with me ever since.

After the war

Aunt Masha and Uncle Iosif treated me as if I was their own son. They were willing to adopt me, but I didn’t support this idea. My mother’s death caused me a lot of pain. I wanted to keep the name I was born with, and besides, I was hoping that my father would find me. My dear ones understood my feelings and remained my closest people till their very last days; they died in the late 1980s. My cousin Anna has also passed away. I saw Frania, my rescuer, just a few times after the war. She lived in Kaunas and died in 1993. Yad Vashem 20 awarded Frania the title of the ‘Righteous Among the Nations’ 21.

In the summer of 1947 I went on vacation to Grandmother Genia Shustoff in Perm. This was the first and the last time I saw her. Grandmother was a traditional patriarchal Jewish woman. She wore a kerchief, followed the kashrut and celebrated Sabbath. She always invited poor women who couldn’t afford to celebrate Sabbath to her meal. This was the first time in my life that I celebrated Sabbath according to the rules. I never saw Grandmother again. She died in 1953.

In fall I went to the 2nd grade of gymnasium. After the war Lithuania maintained its prewar educational system: a four-year elementary school and eight-year gymnasium course. I didn’t feel quite comfortable, being overage. In summer I studied individually and passed exams for the 3rd grade, and then I could go to the 4th grade. I also took the course for the 7th and 8th grade at university. I was good at studying. I also joined the Komsomol, and in 1949 I finished school and obtained a very good certificate.

I successfully passed my entrance exams to the Chemical Faculty. However, Buchas, the rector of Vilnius University, who came from Kaunas and knew my father very well, said that sons from bourgeois families were not to study at the university, and I was not admitted there. Anna’s friend helped me. She was married to the pro-rector of the Teachers’ Training College, and I was admitted to the Faculty of Physics and Mathematic. I studied well. I was well-loved at home. Masha’s family treated me like their son. I wasn’t an active Komsomol member, but I liked amateur performance clubs. I was involved in the amateur theater performances and sang in the folk choir. This choir toured all over Lithuania on plain trucks. I had many Lithuanian friends and never felt an outcast like I did in the ghetto. When in the early 1950s all newspapers trumpeted about cosmopolitan Jews [see campaign against ‘cosmopolitans’] 22, this anti-Semitic campaign also affected me. I was excluded from the Komsomol, not for being Jewish, but for having a bourgeois origin. I was a success with my studies and finished the college with the highest grades. I wanted to attend post-graduate studies, but I wasn’t admitted there, without any explanation. I was told I was to work off whatever money the state had spent on my education.

I got a [mandatory] job assignment 23 to Taurage [Lithuania, 200 km from Vilnius], where I worked for two years. I taught physics, astronomy and mathematic in a secondary school. In Taurage I made friends with a girl. She had finished the same college and was an English teacher in my school. I had never looked at her, when we were at college, but at that school, far from home, we became friends and I proposed to her. Yelena Zagorstene, whom I chose, was two years younger than me. She was born in Alytus [Lithuania, 100 km from Vilnius]. During the war Yelena was in the occupation, and after the war she moved to Vilnius with her parents. Her parents and Masha were against our marriage due to the national issue. We were given six months for the probation period. Both sides hoped that we would find different attachments within this time. However, Yelena and I remained faithful to one another. On 20th June 1955, when the academic year was over, we registered our marriage in the district registration office in Taurage. My wife went to take an advanced training course in Vilnius almost immediately after this event, and I followed her after my assignment term was over.

I worked as a teacher before 1959, when I entered the Faculty of Cybernetics for those who had higher education of Moscow Polytechnic College. After getting my degree in cybernetics I went to work at a computer company, which had opened in Lithuania. I went successfully in this company for almost 32 years till 1992. I wrote a candidate degree [Soviet/Russian doctorate degrees] 24 thesis, but I didn’t want to defend it. I thought its subject had become outdated while I was working on it, and I decided against defending it for the sake of an increase of my salary and obtaining the candidate’s degree.

In 1957 our daughter Edita was born. By that time we had already received a room in a shared apartment. Ten years later the state gave us a nice three-room apartment where we live now. We were quite well-off. My wife and I had decent salaries and had everything we needed. Well, actually, my father supported us well.

Almost immediately after Lithuania was liberated, Aunt Masha started searching for relatives. She contacted Uncle Solomon in America. He wrote to her that my father was alive and lived in London. He happened to be a well-to-do businessman. My brother Azriel had graduated from university and became an architect. My father had remarried, but he had never given up hope to find me. He established the Union of Baltic Jews in London. My aunt Mania was a member. They were sending parcels to Jewish communities in Lithuania and Latvia. When my father got to know that I lived in Lithuania, he started supporting me. I also received parcels from the Union of Baltic Jews in London. I saw my father in 1955, when he flew to the Soviet Union and we went to meet him in Leningrad. It’s hard to describe this reunion without tears. We had lost hope to find each other. Afterward I was allowed to visit my father every three to four years. I visited him six times. We talked and recalled Mama, our home and our wonderful life together, whenever we met. My relocation to London was out of the questions considering that Soviet authorities would have called me a traitor and I would have never seen my family again. This was not possible for me. My father’s second wife was a nice lady, but she passed away too early, and he was alone again. Regretfully, my father didn’t have a long life. He died in 1970.

I visited my brother Azriel in London, and he visited Vilnius several times. Azriel got married in 1949 His wife, whose name I can’t remember, was a Jew from Czechoslovakia. They met at Manchester University where they studied. Azriel lives in London now. He has two grown-up daughters: Nadine and Michel. Michel lives in London with her husband, and Nadine lives in Spain.

In 1946 many Lithuanian residents had a chance to move to Poland. [In 1946 Soviet authorities permitted to leave the territory of the USSR to all people, who were born on the territories annexed to the USSR in the period from 1939-1940s.] I also considered this possibility to move further to Israel or England where I was hoping to find my father and brother. However, my wife was against any relocation. I loved her and didn’t want to destroy our marriage. The subject of emigration has never again been raised in our family. I have always been very enthusiastic about Israel. I thought it was the very fortress capable of protecting Jews all over the world and would never allow a repetition of the extermination of Jews. Through all years of the Soviet regime I had to keep the fact of my imprisonment in the ghetto a secret. Soviet authorities never went into any details about who or why someone had been in the occupation. One’s presence in occupied areas was almost a crime. Back in Taurage, where Yelena was secretary of the Komsomol unit, she helped me to restore my membership in the Komsomol. It ended when I turned 28, and I never wanted to join the Party. Firstly, I didn’t care about public activities, and secondly, the ghetto taught me to be quiet and system-obedient, as they said, never to ‘stick out.’ I enjoyed my work and the family. In the early 1960s my father gave me a car, and the three of us often went on vacations to the Crimea or Caucasus; we also traveled across Ukraine, the Carpathians and Zakarpatiye.

My daughter grew up in an international family. She considers herself a Lithuanian, but she has a Jewish heart. Though our family never celebrated Jewish holidays during the Soviet regime, Judita always arranges celebrations for me on Pesach, Purim and other holidays. My wife doesn’t mind it, but she never initiates any celebrations. Judita finished school successfully and graduated from the Faculty of Applied Mathematic of Vilnius University. She actually followed into my footsteps. Now Judita works with one scientific newspaper publishing office. Judita’s marital life was not that successful. She divorced her Lithuanian husband, but she kept his surname of Shpokauskene. I have two grandchildren: David, born in 1981 and named after my grandfather, who graduated from the Law Faculty, and my granddaughter Raya. She is two years younger than her brother and studies to be a designer.

My family had very positive feelings about the changes after perestroika 25, when Lithuania gained independence [see Reestablishment of the Lithuanian Republic] 26. Well, this office where I was working happened not to be needed, like many others, and I lost my job in 1992, but my brother supported me all right, and besides, I had my pension. In independent Lithuania I didn’t have to explain anything, when I wanted to travel abroad. We became free citizens of a free country. Besides, I’ve become a rich man. According to the restitution law my parents’ house in Kaunas was given back into my ownership. Now I have real estate, and my family and I go there at weekends. My grandchildren will inherit my house, which was built by my father.

The public Jewish life has progressed in independent Lithuania. In 1994 I was offered to be the Head of the Lithuanian Jewish Union of ghetto and concentration camp prisoners, and that’s where I’ve worked since that time. We started from scratch looking for the former prisoners, because they had kept this fact a secret during the Soviet regime. Now we have a big society. We often get together and talk about our childhood and youth behind bars in the ghetto. The memories still hurt. We’ve established international relations. We correspond with Jewish communities and unions of former ghetto prisoners from the USA, Israel and other countries. I celebrate Jewish holidays with others in the community. I’m trying to get closer to the Jewish tradition. I haven’t become religious, but I respect those who believe in God and pray. I also address the Lord and destiny, whatever there is above us, but I speak to them in my own words, which come deep from my heart.

Glossary: