Travel

Jemma Grinberg

Jemma Grinberg
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya

My name is Jemma Moiseyevna Grinberg. This is my maiden name. I have never been married. I was born in Astrakhan on 6 January 1930.

Family background
Growing up
During the War
After the War

Family background

My father's parents died before I was born. I know very little about my father's family. My father perished when I was 11 and there was nobody left who could tell me the history of his kinship. I know that they came from the village of Radzivillovo, Ukraine, located at the border with Poland. I also know that there were a few Jewish families living in this town and that there was a synagogue. There were Poles as well as Jews living in the town. They got along well and helped each other. My grandfather, father's father Leizer (Lazar) Grinberg was born around 1870 and my grandmother was a few years younger. I don't know my grandmother's name. My grandfather died in 1914. My grandmother lived a few years longer. I know that she died before the revolution of 1917.

My grandfather Leizer Grinberg was a shoemaker. The family was not very well off. They had six children they had to provide for. My grandmother, like all Jewish women of that time, was responsible for housekeeping. According to what my father's sister Rosa told us, my grandfather's family was religious. My grandfather and grandmother went to synagogue on holidays, and kept kosher. They celebrated the Sabbath and all the Jewish holidays: Pesach, YomKippur, Hanukkah, etc., but my father doesn't remember my grandmother and grandfather praying every day or fasting at all. They didn't force their children to pray or go to synagogue either, and almost all of them grew up as atheists. The boys studied at cheder. My grandfather and grandmother spoke Yiddish and all the children knew Yiddish, Ukrainian and Polish – the languages of communication in the town. All of my grandparents' children got a primary education, and then each of them went his own way.

When their oldest son, Yevsey, who was born around 1898, finished grammar school, he did not want to follow in his father's steps to become a shoemaker. He was a very educated and intelligent boy. After grammar school he went to Simferopol to stay with distant relatives. I don't have any information about what he was doing there. We have only a photo that he sent his mother from Simferopol in 1916 (grandfather Lazar had died before that). Like many others who came from poor families, Yevsey was enthusiastic about the October Revolution. He became a member of the Bolshevik Party and fought against the White Guards during the Civil War of 1913-1918. Yevsey's Party nickname was “Elegin,” and this soon became his last name. He was an outstanding Party activist, and a high Party official. From the mid-1930s Yevsey was Head of the Belaya Tserkov Party Committee. Belaya Tserkov is a district town not far from Kiev.

Yevsey had a daughter named Stella, who was born in 1930. Yevsey's wife died in childbirth in 1935. She suffered a hemorrhage resulting in the blood infection which killed her. Yevsey sent her to the Kremlin Hospital in Moscow, but the doctors there couldn't save her. Stella stayed with some distant relative of her mother's in Moscow and Yevsey returned to Belaya Tserkov. In 1938 when the repressions against the most outstanding Party and Soviet activists was at its height, Yevsey was accused of not revealing the names of enemies of the people, which prevented their delivery to the Soviet punitive authorities. Although he was 1st secretary of the party's town committee, they didn't allow him to attend the meeting, and closed the door in his face. Yevsey, realizing that he was going to be arrested, came home and shot himself. The farewell message he wrote to his daughter Stella on a photograph in which he appeared with her, read, “Don't believe anything bad about me. Continue on the road to communism.” (Editor's Note: In the mid-1930s Stalin launched a major campaign of political terror. The purges, arrests, and deportations to labor camps touched virtually every family. Untold numbers of party, industrial, and military leaders disappeared during the “Great Terror”. Indeed, between 1934 and 1938 two-thirds of the members of the 1934 Central Committee were sentenced and executed.)

Despite the violence and anarchy of his time, until his last moment Yevsey remained a devoted fighter for the cause of communism.

After Yevsey's death, his sister Rosa took her niece Stella to live with her, but Rosa couldn't afford to give Stella a higher education, so Stella worked as a nurse at a kindergarten and then as a shop assistant at a bookstore. She studied English and later made good use of it when she emigrated to the USA after losing both her husband and her only son. Her husband died from a coronary infarction while at work. He was a musician and was on tour in France in the 1970s when he fell ill and died. Her son received his education at the Kiev Institute of Culture. He was also a musician, and a very talented one. He died at home from epilepsy in 1996, when he was 42.

Rosa, born in 1899, lived a very humble life. She didn't have any opportunity for education. She worked as a janitor in a hospital until she retired with a miserable pension. She was not happy in her personal life. According to what she told me, she was in love with a young man whose name was Adolf, but I don't know whether he was a Jew or a German. He disappeared in the middle of the 1920s. Rosa couldn't forget her love and didn't want to have a romantic relationship with anybody else. She lived with Stella, her daughter. Adolf found Rosa in the mid-1970s. It turned out that he had been sent abroad as an intelligence officer and had not been allowed to say “good-bye” to her. By then, he had a family and children, but he always remembered Rosa and tried to find her as soon as he had the opportunity. Adolf supported her and Stella until Rosa died in the mid-1980s.

The next child in the family was Nehama, born around 1902. Nehama was called Ania at home. She completed her studies at a medical school and worked in the nursery room at the railway station in Kiev. Her husband, Boris Lensky (Lensky was his Party nickname), had been Yevsey's friend since the civil war. After the war he graduated from the Medical Institute and became a famous surgeon. Boris perished during WWII. Nehama and her daughter Regina were evacuated with us. After the war she returned to Kiev and lived with her daughter until her death in 1969. Regina died in 2001. Leonid, Nehama's older son, was also sent to the front during the war. The war changed his personality. He became withdrawn and lived alone.

The next sibling born into the family after my father was Leya, who was called Liza. Liza finished her studies at a pedagogical school and worked as a tutor at a hostel for laborers. She was single, but she has a daughter Tamara. Liza died in 1989 and Tamara, her daughter, now lives in Australia.

The youngest girl in the family, Fania, who was born in 1907, married Timofei Shybaev, a Russian who was the director of a big plant in Moscow. He was arrested in 1938. My father went to Moscow to meet with Vyshynsky to have Shybaev's case reviewed. Shybaev was subsequently released and the authorities apologized for their mistake, but forbade him to live in big cities. His family settled down in the village of Turbino, near Moscow, where Timofei worked as a Geography teacher at the local school. He became very nervous when he was not recruited during the first days of the war. He feared that the authorities did not believe he could be trusted to defend his Motherland. He even had a nervous breakdown. Then he was recruited into the Red Army and went through the war without one single wound. After the war he and Fania and their son Felix lived in Gorky. Fania and Timofei died in the mid-1970s.

My father Moisey Grinberg was born in 1903. After he finished his studies at cheder and then a Jewish primary school, he worked for some time in his father's shop, helping him repair shoes. In the early 1920s my father attended a trade union activist's school and for some time was involved in trade union activities. My father did not receive any special education, but he took a number of different courses and attended several workshops. He studied German and got a job as a German teacher at a school.

In 1925, my mother, Anna Deich, who, I would say, was an emancipated girl, saw a photo of my father while she was visiting his sister Rosa, her friend. Mother liked him a lot and wrote him a letter enclosing her address. They corresponded with one another through letters for a whole year before they met. Then, when they finally did meet, they fell in love with each other. In 1925 my father was arrested for some reason and was imprisoned for a few months. When he was released, my parents realized that they couldn't live without each other and got married. I mean, they just began to live together, because civil registration was considered to be a vestige of the past.

As for my mother's family, I only knew my grandmother, my mother's mother. My mother was born into the family of Shloime Deich. He had many children. My grandfather Shloime was born in 1865 in one of the Jewish towns in the province of Vinnitsa. My grandmother Rivka Leibovna Deich (maiden name Misserov) lived in Vinnitsa. After they got married my grandfather went to live with her and her family. In a few years they bought a house and my grandfather became a pharmacist. My grandfather Shloime was shot by bandits during the civil war (In the 1920s there were many anti-Semitic gangs in Ukraine. They killed Jews, robbed and burnt their houses, raped women and killed children.) The Bolsheviks expropriated his pharmacy and the family had to split, in order to find work and accommodation. They moved to Kiev.

My grandmother Rivka lived with the family of her son Aron. She was very religious and, although Aron and his family didn't believe in God, they respected my grandmother's faith and created conditions that allowed her to pray, observe Jewish traditions, and celebrate holidays. I saw my grandmother only once in 1936 when the whole family got together in Kiev to celebrate her 70th birthday anniversary. We were staying with Uncle Aron's family. I remember that when it was time for my grandmother's morning prayer she was to be left alone in the room. My older sister Regina was a self-willed girl and refused to leave the room. She told me later that she saw her grandmother reading her prayer from her prayer book. During the war my grandmother and Aron's family were evacuated to Perm. When they heard that the Germans had shot the parents and relatives of Aron's wife, Riva, along with other Jews in Rostov, my grandmother stopped believing in God. She exclaimed that God wouldn't have allowed this to happen. My grandmother also did something extraordinary. She wrote a will in Yiddish and hid it in the lining of her skirt. She told her children to strictly follow her Will after her death. My grandmother died in Perm in 1943 and it turned out that she had bequeathed her body to the medical institute because she wanted to serve people in this way. Her children did not dare to disobey her, and did as she had wished. About 30 years after the war, while my cousin was on a business trip in Perm, she found employees of this institute who remembered this unique occurrence. They gave her a preserved part of grandmother's body and my cousin buried what was left of my grandmother.

My mother's brothers and sisters were atheists, too. There were six of them, just like in my father's family. All of the children obtained a basic primary education, but they read a lot and were very educated and intelligent people. Polia, born around 1890, was the oldest. Before the war Polia, her husband, Israel, and her children, David and Fira, lived in Leningrad. During the war she was evacuated to Tashkent with her daughter Fira. Her older son David, who worked in mass media in Leningrad, stayed there and survived the blockade in Leningrad. Polia and Israel died in the evacuation. Fira returned to Leningrad after the war. David and Fira died some time ago.

The next child, Maria, was born in 1892. She was called Mutia at home. Maria made hats at home. Her husband, Efim German, was a very sick man, an epileptic. During the war Maria and Efim were evacuated to Kazan. Maria died in the early 1950s. Her older son Semyon (he was called Syunia at home) graduated from the Institute and was Chief Production Engineer at a Kiev plant. During the war he was involved in the evacuation of the plant and later worked in Kazan. His younger son, Lev, graduated from Kiev University and got married before the war. After the war he and his wife were lecturers at Kiev University. Lev lectured on history and his wife Sarra Frantsevna, a Jew, taught literature. In 1949 Lev and Sara were accused of cosmopolitism and fired. They moved to Perm. Lev defended his thesis on ancient history, and Sara defended her Ph.D. thesis on Russian literature in Perm. Lev died in 1989. Sara died some time later.

In 1895 my mother's only brother, Aron, was born. He went to cheder and that was all the education he got. But like all the other children, he studied on his own. He worked at a publishing house in Kiev without having obtained any special education in the field. During the war he was evacuated to Perm with his wife and mother. Aron died in 1978. Samuil and Naomi, his two children, became musicians. Samuil lived in Lvov for many years – he played the organ. He died in 1990. Naomi lives in Kiev.

The next child in the family was Bronia, born in 1898. Bronia worked as a clerk at a plant in Kiev – the same plant where her nephew Semyon worked. She was evacuated to Kazan with him. Bronia never married. She died in the mid-1970s.

My mother, Hana (Anna) Deich, who was born in 1900, was the first among the children to get an education at the Frebelev Institute, from which she graduated with a diploma allowing her to work with retarded children. Since childhood she had always been eager to get an education. This was not typical of Jewish girls, who were traditionally supposed to dedicate themselves to family life. In the 1920s education was free, and all children from proletariat families were admitted to educational institutions. So my mother had no problem gaining entrance into the institute and getting an education.

Her younger sister, Nelia, was born in 1904 and obtained a higher pedagogical education. She studied in Leningrad and then married Moisey Paniah, a Jew. Moisey was at the front during the war and Nelia and her sons, Victor and Alexandr, were evacuated to Kazan. Victor and Alexandr live in St.-Petersburg now. Nelia and Moisey died a long time ago.

My mother was a very progressive girl, and she “chose” a husband for herself, as she liked to joke. She was very much in love with her husband. She didn't hide her feelings and used to kiss and hug him in our presence. Only now have I come to understand how progressive her conduct was, considering that she was born into a provincial Jewish family. My father was very shy. He loved his wife dearly, but he was ashamed of her demonstrative emotions, especially when she expressed them in our presence.

Growing up

My parents didn't have an apartment until 1936, and they moved from one place to another. At first, my mother worked at the children's home for retarded children, but as soon as she got pregnant she quit that job. My older sister Regina was born in Kiev in 1927. I was born in Astrakhan, where my mother's younger sister Nelia and her husband Moisey were living. My first memories in life date from around 1933, when I was three years old and we lived in Sestroretsk near Leningrad. My mother was director of the children's home and my father worked in Leningrad. We had a nanny. Once, when she was not around, I decided to give medical treatment to one of my dolls, and put it very close to the stove. It started to burn, and so did I. I was on fire when my nanny came in. I spent several months in the hospital. Those are some of my earliest memories.

From 1935 we lived in Anapa, in the Caucasus. My sister was very sickly, and my parents were told to move to the seashore for a year. We rented a room there. Our landlady's name was Zhuk. I faced anti-Semitism there for the first time. The grown up son of our landlady called me and my sister “zhydovki” (kikes) whenever he saw us. Once, when we came back from the cinema we found our door lock covered in excrement. My father wasn't frightened, and sued our landlady's son for hooliganism. There was no law against ethnically based abuse at that time, but still the court sentenced Zhuk to one year in prison for hooliganism and anti-Semitism. After this court case, my father decided to leave Anapa, because this guy's friends were free and might have wanted to take revenge. We went to grandmother Riva's birthday celebration in Kiev and then to the village of Voronok, in the vicinity of Moscow. My father found a job as a German teacher for students in the senior classes, and my mother worked in the junior classes at the same and only Russian secondary village school. We received an apartment from the Department of Public Education. It was actually a 14 square meter room in a communal apartment, but we had our own dwelling for the first time. Our room was full of books. We lived there until the beginning of the war.

In 1937 I went to school. My sister was in the 3rd grade at this same school. There were Jewish children as well as children of other nationalities in my class. I remember my first teacher. She was a very nice Russian woman named Maria Vassilievna. She gave us our first lessons on internationalism. Yemelianov, my classmate, called me “zhydovka” once, and she told him to leave the classroom. Maria Vassilievna wanted to have him expelled from the school, but since this was the only school in the village, there was no other place he could go. The administration hushed up the incident, and nobody ever called me names again.

Although we knew that we were Jews, our parents tried to raise us without focusing on our ethnicity. Like any other children, we played the same games and didn't give a thought to who we were. We didn't know Yiddish, although our parents often spoke it. They didn't think it necessary to teach us Yiddish, or to tell us about the origin of the Jewish people, their history or religion. They also tried to suppress our interest in the Jewish issue, whenever we showed any. They realized that our life in the USSR would be easier if we were like everybody else. Just like any other Soviet children, we had no nationality or ethnicity. We celebrated only state holidays at home: the 1st of May, the October Revolution and the Commune of Paris days. My sister and I read a lot, attended events at literary and theatrical clubs, went in for sports, and loved volleyball. The celebration of any Jewish traditions or holidays was out of the question.

My parents weren't Party members, but they were real internationalists. When the war in Spain began and many Spanish children were taken to the Soviet Union, my mother, being so emotional, wanted to adopt a Spanish child. My sister Regina fell ill at that time and my mother regretted for many years that she couldn't adopt a Spanish child.

There was no talk about fascism in our family, although our parents and we knew about fascism in Europe. I remember seeing “The Oppengeim family” film (a German film made in the 1930s about the life and destruction of a Jewish family in fascist Germany) that we watched shortly before the war. Even after we had seen this film we tried to avoid any discussions about the negative attitudes of fascists toward the Jews. I guess, we were trying to spare one another from disturbing emotions.

During the War

I don't remember exactly how the war began. (editor's note: On 22 June 1941 at 5 o'clock in the morning, Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring war. This occurred in the beginning of the so-called Great Patriotic War) All I remember is that Nehama and her daughter Regina were spending that summer with us. A few weeks after the beginning of the war, the Germans started bombing the Scholkov Factory of Technical Fabrics, as this was a military facility to be destroyed. There were air raids and we taped crosses on the windows. Later, adults began to watch the roofs for firebombs. Once, our neighbor girl, Ellochka, came to tell us that there was a “little hare” in the sky. “Little hares” were German bombers. My father immediately sent us into the forest, hoping that there, we would survive the bombings. For some reason nobody thought about evacuating. We stayed in this village until the middle of October 1941. We heard rumors about what was going on in the occupied areas, and about Babiy Yar and the extermination of innocent Jewish people (Babi Yar is the site of the first mass shootings of the Jewish population that was done in the open by the Germans on September 29-30, 1941, in Kiev.)

Regina was panicking more than the others, and insisted on our evacuation. Our neighbors and we put our luggage on a cart and started moving east of town. After walking about 20 kilometers, we realized that we wouldn't make it, and returned. On the 16th and 17th of October, when Moscow was in a phase of siege, an uprising occurred in our village. The factory workers captured Chanov, the Director, and Semyonov, the Technical Director, rebelling against their order to blast the factory. The workers refused, voicing their argument that if they obeyed the order to blast the factory, they would no longer have a place to work and wouldn't be able to earn money to provide for their families. This was an emergency situation and from everybody's conduct it was clear what side of the argument people took. I remember hearing our neighbor Natasha, walking with her little son Gena, saying how good it was that the Germans were coming. I don't know what happened to her during the occupation.

At the end of October my father finally took us to the Northern railway station in Moscow. Aunt Fania and her son from Turbin were already there. The railway station was so crowded that we had to wait six days until we could leave. On the 1st of October, 1941, my father had received a subpoena to appear at the recruitment office on a certain date. The night before he was to go, my mother told him to go and stay with our acquaintances in Moscow so he could get a good night's sleep. My father obeyed and went there. On that very night we managed to get on a train that was leaving. We couldn't even say “good-bye” to my father. And we never saw him again. He perished in December 1941 in the battle for Moscow.

At first, when our trip began, we were all together on the train, with Fania and her son along with Nehama and her daughter, Regina. The railcars were overcrowded, and we had to take turns sleeping. The train was heading for the Urals. On the way, it was announced that we could also go to Tashkent. My mother decided that we should go somewhere where the climate was warm as we had no warm clothing with us, so our relatives went to Perm and we went to Tashkent. Perhaps it was a mistake, because we were alone there with no one to help us. We got off the train at night. Women and children mounted horse-driven carts and the rest were told to walk beside the carts. It was pouring rain and the horses got stuck in the clay and mud and couldn't pull the carts. We were told to get off the carts and walk. I shall never forget that terrible night, with our feet sinking in the clay and uncertainty ahead of us. Afterwards, I fell ill with a fever. My mother and I stayed in a small room so I could recover. After I got better, I went to work with the adults. We worked at the cotton plantation and as payment for our work received a bowl of balanda (some sort of soup made from whatever there was at hand). There was no bread, or any food at all. We were starving. My mother fell ill with tropical malaria and there were no medications to give her.

I remember that some Uzbek men started asking to get engaged to my sister and me. They believed that at 12 and 14 we were quite ripe for marriage. We were invited to the suitors' home and we accepted the invitation in order to have something to eat. We were sitting at the table eating delicious cake, stuffing ourselves as much as we could to make the meal last longer, while contemplating with anxiety the redemption to be paid for the fiancée, if you take my meaning.

My mother told the men that she was not opposing our getting married, but had to wait until her husband came back from the war so that she could ask his permission. We found ourselves in this type of situation several times, until finally, Mother realized that we had to leave this village because the suitors came to understand that the only reason we had accepted their invitation was to be able to get a decent meal. Our relatives from Perm and Kazan sent us some money for the trip, and we left for Kazan. We had to change trains several times. My mother was told that we couldn't buy tickets in Namanghan, unless she could bribe the director of the station. We wrapped money around a pile of paper, putting a bigger banknote on top, and gave this as our bribe. In exchange we received three tickets. Perhaps discovering our ruse, the director of the station notified the conductors of this, because someone wearing the railroad uniform approached us several times demanding money until Mama began shouting so that everyone would hear, “Stop demanding money from us! We already have our tickets.” Then he left us alone. We had only 34 rubles left. Someone told us that we could make a profit by buying salt and then selling it, so in Kuibyshev, leaving our mother to watch the luggage – her legs were so swollen that she couldn't walk - we went to the bazaar to sell the salt. We made a little money from our sale and moved on. In Kazan my mother's sister Nelia met us and immediately sent my mother to the hospital. The doctor there said that there was nothing he could do to help mother, but Nelia started selling all the clothes she had to buy food, and managed to cure Mama.

My sister and I hardly studied at all during the war. I went to school in Kazan. My sister Regina, however, didn't waste her time. She studied at home. She always had her textbooks with her. In 1944 she went to Moscow and gained admission into the Department of Political Economy of Moscow State University.

After the War

My mother worked as the director at the factory school in a small Tatar village of Amadysh not far from Kazan. After I finished the 8th grade I convinced my mother to move to Moscow. I was eager to continue my studies there. When we came to Moscow we didn't have a place to live – our house in Voronok had burned down, so for some time, we lived at the hostel with Regina. Later, Mama got a job assignment at the children's home in Repino, a village in the vicinity of Ivanovo. We didn't live there long. I went to my Aunt Fania in Gorky, and my mother went to Kiev. Mama got a position as director of the children's home in the village of Grebyonki near Kiev. I came to Kiev and went to school there in 1948. My mother and I didn't have a place to live. We rented a corner in a room and shared one bed. In 1949, twelve directors, all of them Jews, were fired, including my mother. Mama then found a job as a teacher at the kindergarten of the equipment plant.

After I graduated from school I submitted my documents to the Institute of Film Engineers. During the exams they asked me questions irrelevant to the school program, and put a “2” on my documents, a failing grade. The next year, I submitted my documents to the Silicate Institute. The admissions commission wrote “Jew” on my package in red pencil. Of course, I failed this time, too. ‘Understanding the road to the Institute was closed to me, instead, I gained admission to the Geology College. This was a very difficult profession, but I was admitted. After graduating from this college I chose the Far East for my job assignment. I was looking for romantic circumstances where I could be as far away as possible from Ukraine and any problems related to everyday routines, and I wanted to see something different. At first I lived in a room that I shared with some other people. This was during the time of the anti-Semitic “Doctors' Case,” and every evening I had to listen to what my neighbors were saying about Jews. (editor's note: Doctors' Case” - a set of accusations deliberately forged by Stalin's government and the KGB against Jewish doctors working at the Kremlin hospital, unjustly charging them with the murder of outstanding Bolsheviks. The “Case” was started in 1952, but was never concluded because Stalin died in 1953.)

They didn't know that I was a Jew. I don't know how they would have behaved if they had known. When the doctors were rehabilitated and the newspapers wrote about it, one of my roommates said, “Why reveal such a disgrace to the whole world? They should have released those people quietly so that nobody would know. They are zhydy and scumbags, anyway.” And at that moment I burst out and I told them everything I thought about the doctors' case and about anti-Semitism, that it was all a lie, and that they were mean and evil people if they could believe the propaganda rather than what they saw with their own eyes. As a result, our relationships were spoiled, though we had to continue to live together in that room for a long while.

After I had worked in the Far East for three and a half years, I returned to Kiev because my mother was not well. We didn't have a residential registration. (editor's note: Every individual in the USSR needed to have residential registration – a stamp in his or her passport with their permanent address. One couldn't find a job without such a stamp, or even travel within the country. To get such registration at somebody else's apartment one had to be a close relative. Besides, each tenant at an apartment needed to have at least 8 square meters of living space to be able to get registered. In this way the authorities restricted freedom of travel inside the country and kept everybody's whereabouts under control.)

We couldn't get registered in our relatives' apartments because they were not big enough. This situation continued for a long time until finally, I got registered. At that time, we did not observe any traditions or celebrate any Jewish holidays. We didn't have any opportunity to do so, and in any case, we didn't feel like having any celebrations. It seems to me now that there were no holidays at all during this period of my life.

For a long time I couldn't find a job. As soon as the bureaucratic officials in the Human Resources Department heard about my Jewish nationality, they told me that there was no vacancy and asked me to come back in a few months. Nobody had to tell me that the reason for their refusal was my nationality – no explanation was needed. I finally found a job at a laboratory in one of Kiev's plants. After I worked there for three years, I decided to enter the Polytechnic Institute. I had lengthy work experience and normally, should have had privileges. However, my boss didn't want to issue a recommendation letter for me to the higher educational institution. But this was after the 20th Party Congress , and we Jews were not so humble any more and were starting to stick up for ourselves. (At the 20th Congress of the Communist Party of the Soviet Union in 1956. Khruschev publicly debunked the cult of Stalin and lifted the veil of secrecy from what had been happening in the USSR during Stalin's leadership.)

I addressed the issue of the letter of recommendation to the director of the plant and called the conduct of my boss anti-Semitic. The director gave instructions to have a letter of recommendation issued for me. However, I never gained admission to the institute – they told me that my work experience was insufficient, though it was over three years long. I didn't try to enter the Institute another time. I worked at the plant until I retired from the position of Senior Production Engineer.

I had no personal life. Mama and I shared one room and a bed for many years. I couldn't even think of meeting a man and falling in love. I dedicated my life to working and to taking care of my mother. There wasn't much good in my life. My only holidays were my mother's and my relatives' birthdays. We sometimes went to the theater, but we spent most of our time in front of the TV, or reading. We didn't have enough space to invite guests, and we were not invited either. We received an apartment in 1974. My mother died in 1982. During the last years of her life Mamma wanted to move to Israel – she wanted us to go there. We got all the information we could about Israel from the mass media. I'm still sorry that I didn't have enough courage to leave. And considering my miserable income, I can't even dream of taking a trip to Israel.

My sister Regina is single, too. She lives alone in an apartment in Ivanovo. After she graduated from Moscow State University (the most prestigious higher educational institution in the former USSR) she grew fond of the theater and cinema and took a course for theatrical producers led by the famous producer of the Taganka Theater Lubimov. Regina founded a public theater in Ivanovo that became famous all over the Soviet Union. Great poets like Okudjava, Voznesensky, and Evtushenko came to visit her. A famous dissident poet, Alexandr Galich, and Vladimir Vysotsky were her friends. Now Regina is lonely and ill. Hesed supports her.

Only in recent years I have tried to celebrate Jewish holidays, read Jewish newspapers, or take part in the life of the Jewish community. I regret that I've come to identify myself as a Jew so late in life. However, I think that such is the common destiny of my generation.

Alena Munková

Alena Munková
roz. Synková
Praha
Česká republika
Rozhovor pořídila: Zuzana Strouhová
Období vzniku rozhovoru: říjen 2005-březen 2006

Paní Alena Munková, rozená Synková, se narodila v roce 1926 v Praze do rodiny dentisty Emila Synka. On sám byl politicky i odborně činný a jeho bratr, Karel, vedl před válkou známé pražské nakladatelství a knihkupectví, které převzal od svého otce, Adolfa Synka. Její maminka zemřela na rakovinu, když Alena Munková-Synková končila první třídu. Otec se podruhé oženil, ale i druhá manželka za pět let zemřela na rakovinu. Těsně před zákazem smíšených sňatků 1 se otec oženil potřetí. Vzhledem k tomu, že Emil Synek byl tímto manželstvím chráněn, byl k transportu do koncentračního tábora nejdříve povolán starší bratr paní Munkové, Jiří, který do transportu nenastoupil, přežil válku ve skrytu. Paní Munková byla povolána o něco později, také sama. Odjela do Terezína 2, kde ji před dalším transportem do Osvětimi chránilo to, že byla považována za míšenku. Po válce se vrátila do Prahy, kde nějakou dobu žila se svou nevlastní matkou, která válku také přežila, ač byla i s otcem paní Munkové zatčena gestapem, zřejmě na základě nějakého udání, a oba skončili v koncentračním táboře. Otec však zahynul v Osvětimi. Vystudovala novinářskou fakultu na Vysoké škole politické a sociální v Praze a nastoupila do hraného filmu na Barrandově [známé filmové studio v Praze – pozn. red.], odkud však byla kvůli svému židovskému původu vyhozena. Po několika peripetiích se však k filmu nakonec vrátila a až do důchodu pracovala jako dramaturg kresleného a loutkového filmu. Dnes žije v Praze se svým manželem, Jiřím Munkem, architektem, a je stále velmi aktivní.

Rodina
Dětství
Za války
Po válce
Po roce 1989
Glosář

Rodina

Můj dědeček z otcovy strany se jmenuje Adolf Synek. Narodil se 1. listopadu 1871. Podle kartotéky na židovské obci v Praze to bylo v Mitrovicích, psáno německy Mitrovitz. Ale nevím, v českém překladu to může být Mladá Vožice u Tábora. Všichni Synkové pocházeli z jižních Čech, od Tábora. Setkala jsem se s takovou publikací, nedávno vydanou, o starých firmách z tohoto kraje, kde bylo těch Synků spousta. Tam to bylo nejspíš takové krajové jméno. Dědečkův bratr Bohumil se však psal s měkkým i, to byla nejspíš otázka rodných listů. I já jsem s tím měla problémy, když jsem šla do penze, protože některé doklady mám s měkkým i a některé s tvrdým. Pokud vím, otcovi prarodiče pocházeli z Mladé Vožice, ale nic bližšího o nich nevím. Statkáři to asi nebyli, spíš bych řekla, že to byli nějací zemědělci nebo obchodníci. Nevím, to bych musela hádat. Dědeček zemřel  20. ledna 1943 v Terezíně, kam šel 20. listopadu 1942.

Dědeček vysokoškolské vzdělání určitě neměl, byl vyučený a to zřejmě někde ve Vídni. Jeho rodným jazykem ale byla čeština. Celý život pak pracoval jako knihkupec a nakladatel, to tenkrát bývalo obvykle spojeno. Proslavil se tím, že měl monopol na světoznámého Haškova Švejka 3. Pak měl ještě takovou edici, která se jmenovala „Malá díla velkých autorů“, nebo nějak tak, a to byly klasické knihy, od Thomase Manna [Mann, Paul Thomas (1875 – 1955): německý spisovatel, filantrop a esejista. V roce 1929 získal Nobelovu cenu za literaturu – pozn. red.] počínaje, nevím kým konče. Jak dědeček to nakladatelství získal, nevím, ale bylo v Praze 7 na Letné, v Janovského ulici, která se, myslím, stále ještě nepřejmenovala. Pamatuji si, jak jsem k němu jako malé dítě chodila na návštěvu. Knihkupectví bylo dole v přízemí, takže jsem si vždycky stoupla na parapet okna a on mě sundával z toho okna dolů. Nakladatelství potom převzal strýc Karel, někdy v roce třicet šest, a celé se to stěhovalo do Vodičkovy ulice. Je to obchod proti ulici V Jámě. Kromě nakladatelství a knihkupectví tam ještě byla takzvaná „Dětská síňka Karla Synka“, kde byly i nějaké hračky.

Můj dědeček měl dva bratry, Bohumila a Rudolfa. Bohumil Sinek se narodil 19. října 1872 a 10. července 1942 šel do Terezína. Zemřel v Treblince, ale kdy, to nevím. Rudolf Synek se narodil 5. ledna 1876 a 25. dubna 1942 šel do transportu a odvezli ho do Varšavy. O tom, že šlo něco do Varšavy, jsem předtím nic neslyšela. Do Lodže 4, to ano, ti šli v jednačtyřicátém. Ale takhle to stojí v kartotéce, která je na židovské obci [v Praze]. S křížkem, že tam zemřel. Kdy, to se neví, ale asi v roce čtyřicet tři. Když tam odjížděl už v dubnu čtyřicet dva, tak to déle určitě nevydržel. 

O jeho bratrech vím jenom to, že asi byli ze zámožnější vrstvy, protože Bohumil Sinek byl majitelem minimálně jednoho domu, který jsem pak měla zdědit. Bohumil totiž své vlastní děti neměl. Ale těch domů bylo asi víc. Pamatuji si, že bydlel na rohu tehdejší Sanitrovy ulice. Ten dům, jehož byl majitelem, byl ale jinde, v Bílkově ulici. Také si pamatuji, že jsem v tom domě byla, když byl pohřeb T.G. Masaryka 5. Tenkrát jel totiž kolem pohřební průvod, a tak se nás tam sešlo asi padesát, z mého pohledu strašně moc lidí, bylo tam velké pohoštění a dívali jsme se. Šlo zřejmě o samé příbuzné, o jejichž existenci jsem ani nevěděla. To mně bylo asi tak osm, devět let. Tehdy jsem měla pocit, že ti lidé snad nepracují. Na druhou stranu to už byli pánové v letech, tak nevím. Třeba to byli nějací tehdejší podnikatelé, nevím, to bych si opravdu vymýšlela. 

Čím byl Rudolf, nevím. Vzpomínám si jen, že měl velký knír. Měl dvě dcery, Martu a Irmu. Její manžel se jmenoval Iltis, po válce vedl časopis na Židovské obci. Měli spolu dceru Ruth. Ale potom se rozvedli a Irma s Ruth emigrovala do Chile. A pak jsem se náhodou dověděla, a není to tak dávno, že obě zemřely v Izraeli. Že se z Chile, nevím kdy a proč, přestěhovaly do Izraele. Zřejmě po dlouhých letech. Marta byla ještě po válce tady v Praze, ale o ní nevím vůbec nic. Najednou prostě nebyla, zřejmě zemřela.

Babička se jmenovala Terezie, za svobodna Löfflerová, a pocházela odněkud ze Slovenska. O jejích rodičích nic nevím. Ale asi to nebyli bůhvíjak majetní lidé, protože šla sloužit do Vídně. Ale to je jenom moje hypotéza. Vzdělání měla nejspíš základní. Dědečka potkala ve Vídni, kde pracovala jako služebná. Tam se pravděpodobně také brali, protože můj tatínek, Emil Synek, se tam narodil, ale poměrně brzy se stěhovali do Československa. Zemřela v roce 1939 v ústavu pro choromyslné. Její sestra a maminka těchto dvou sester byly také duševně nemocné, takže mám takovou dobrou anamnézu. Co přesně za nemoc měla, nevím, ono se to tenkrát asi ještě ani neklasifikovalo. Možná to byla nějaká demence nebo něco takového. Já sama, jako desetiletá, jsem na ní viděla značné stopy nesoustředěnosti a odtrženosti od života. A vím, že v  takové té veliké vyšívané tašce, jakou tenkrát dámy nosívaly, měla hrozný nepořádek. Čili ony už tam byly nějaké zárodky schizofrenie nebo nějaké nervové nemoci. Jinak byla mimořádně hodná, laskavá a ve svých vnucích se samozřejmě viděla, jak to normálně u babiček bývá. Pohřbená je na novém židovském hřbitově v Praze, to jsem našla teprve teď nedávno. Na starém hřbitově se v té době už nepohřbívalo. Ale nemá náhrobek, protože to už bylo v roce 1939 zakázané. Ten budu muset nechat udělat. Jestli ona sama nějak židovsky žila, to nevím, u nás se o tom vůbec nemluvilo.

Rodina Synkova byla naprosto asimilovaná. S dědečkovými bratry, Rudolfem a Bohumilem, jsem se, pravda, nestýkala, takže nevím. Pokud jde o dědečka Adolfa, tak si vůbec nepamatuji, že by něco bylo, že by slavil nějaké svátky, ačkoliv jsme jak my, tak dědeček, bydleli na Letné, blízko sebe, takže bych si pravděpodobně něčeho všimla. Ale já si na nic takového nepamatuji. Vím jen, že můj otec, který byl velmi liberální, mě nechal takzvaně osvobodit od náboženské výuky, protože chtěl, jak mi pak říkal, abych si jednou vybrala sama. Ale podle mne to byla chyba, protože to patří ke vzdělání. A pamatuji si, že se to před dědečkem tajilo. Že by se prý býval zlobil, takže tady nějaké tradice zřejmě byly. Navíc jeho dva synové, jak můj otec, tak můj strýc Karel, si vzali za manželku křesťanku. U strýce to byla již jeho první žena, u mého otce až druhá a třetí.

Dědeček z matčiny strany se jmenoval Bohumil Steiner. Narodil se v roce 1871 v Kovansku, okres Nymburk. Příslušným však tehdy do Kolína. Žil v Kolíně, kde obchodoval s látkami, na ten obchod si pamatuji. Zemřel 20. září 1932, rok před smrtí mé matky, neboli své dcery, Marie. Pravděpodobně v Kolíně, protože jsem někde měla doklady o tom, co babička platila pohřebnímu bratrstvu, a to všechno bylo v Kolíně. Na starém kolínském židovském hřbitově musí někde nejspíš být. 

Babička z matčiny strany se jmenovala Hermína, za svobodna Fialová. Narodila se 10. srpna 1869, takže byla o dva roky starší než dědeček, což bylo v té době velmi neobvyklé. Muži bývali naopak třeba o dvacet let starší. I já mám mladšího muže, takže jsem v „tradici“. Po dědečkově smrti se babička přestěhovala se sestrou mé matky, Annou, z Kolína do Prahy.

Kdy přesně, to netuším, ale ono asi chvíli trvalo, než bývalý obchod zlikvidovali. Dědeček měl totiž v Kolíně obchod se střižním zbožím, v takové uličce blízko náměstí. Pamatuji se, že se tam šlo rovnou z ulice a že tam na tom dvoře - jako bych to před sebou i teď viděla - bylo dláždění, které bylo tak prorostlé, že ta travička vykukovala kolem dláždění. Jako dítě mě tenkrát velmi zajímalo, jak to, že tam, mezi dlažebními kostkami, roste tráva. Takový barevný vjem, to vám zůstane na celý život.

V Praze měly má babička s tetou Annou také nějaký malý obchod, na Smíchově, ale hned zkrachovaly. Pak ho měly na Žižkově a zase zkrachovaly. No, neuměly to, babička to asi nikdy nedělala. Zemřela někdy za války, nejspíš v roce 1942. Jestli měla nějaké sourozence, to nevím. Já jsem s nimi pak ztratila kontakt, protože po smrti mé první maminky se otec podruhé oženil a ačkoliv ta druhá maminka byla velice hodná, tak se mého kontaktu s tou původní rodinou bála. Ale já jsem na Žižkov tak jednou za rok beztak chodívala. Pamatuji se, že bydleli v Miličově ulici 5.  Ale jakmile jsem tam vešla, tak se babička rozplakala,  protože jak mě viděla, tak jí hned bylo líto, že jí umřela dcera. V mé paměti byla taková velice subtilní, taková správná babička, věchýtek. Ale to už je po těch letech nejspíš trošku konstrukce.

V mé paměti byl dědeček vysoký a babička malá. I moje maminka a teta byly poměrně malé, to jsem asi zdědila po nich. Ale dědeček Steiner, ten byl vysoký. Takže alespoň můj bratr, Jiří, není takový prcek. To jsem mu hodně záviděla. Já mám ale zase po dědečkovi oči, jejich tvar, posazení, pohled, barvu. Otec měl oči šedivé, matka byla tmavooká, ale já mám po dědečkovi oči dost intenzivně modré. Geny jsou geny.

Co se náboženství matčiných rodičů týče, tam si na nic nepamatuji. K dědečkovi jsme jezdili, pamatuji si, jak si se mnou hrával a dostávala jsem od něj ústřižky látek. A vím, že dědeček s sebou brával mého bratra Jiřího, který je o pět let starší než já, na jarmark, kde vždycky vystavoval své zboží. Ale nevzpomínám si, že by třeba slavili nějaké svátky. 

Můj otec, Emil Synek, se narodil, jak jsem říkala, ve Vídni. 1. června 1894. Vyučil se zubním technikem a laborantem a pak si udělal nějaké zkoušky, takže byl takzvaně dentista. Což znamenalo, že mohl i trhat zuby a vůbec mohl dělat všechno na úrovni zubního lékaře. Na Letné měl svou vlastní velkou zubařskou praxi. Byl také zřejmě velmi činný v grémiu zubařů, dělal nějaké přednášky a já nevím, co všechno. Ve své profesi byl velmi aktivní, pořád se vzdělával a studoval desítky odborných časopisů. Byl u nás myslím jedním z prvních, kdo měl rentgen. Pamatuji se, že byl od Siemense, ta firma ho k nám dodávala z Německa. Ale nebyl lékař, byl dentista. Byl mimochodem velmi populární, protože zadarmo spravoval zuby tehdejšímu fotbalovému družstvu Sparta 6. Pro něj bylo koneckonců charakteristické, že mnoha lidem, když neměli peníze, spravoval zuby zadarmo. Říkával, že si to přirazí na bohatých. Dnes by nemohl existovat, během roku by zkrachoval. Měl totiž silné sociální cítění, což bylo ostatně v bohatých židovských rodinách časté.

Za první světové války byl tatínek v armádě, ale kde a jak dlouho, to nám nevyprávěl. Ale vím určitě, že nám říkal, že v roce osmnáct byl v uniformě, když se strhávali rakouské znaky. On měl tenkrát z toho převratu v roce osmnáct velký zážitek.  Moc dlouho na vojně ale asi nepobyl, protože byl nějak raněn. I když kdo ví, jak to bylo, protože tatínek byl hodně proti válce zaujatý, byl odjakživa antimilitarista.

Otec měl jednoho bratra, Karla. Ten byl o něco mladší než on, myslím, že se narodil někdy kolem roku devadesát šest [1896]. Za manželku si vzal Vlastu, za svobodna Kolářovou. Ta se vyučila zubní laborantkou u mého otce, kde se se strýcem seznámili. Vlasta nebyla židovského původu, takže strýc by býval díky tomu smíšenému manželství válku přežil, ale oni se kvůli majetku rozvedli. Asi v roce čtyřicet nebo čtyřicet jedna. Teta se asi bála s židem žít. Neřekla bych, že to bylo jen naoko, protože spolu pak už ani nežili. Myslím, že strýc pak bydlel u svého otce, ale přesně nevím. K nám chodíval na oběd. Už před odchodem do Terezína měl strýc otevřenou tuberkulózu – pamatuji se, že jsme vždycky myli všechno nádobí hypermanganem - a v Terezíně této nemoci podlehl,  v roce čtyřicet tři.

Karel měl s Vlastou dvě dcery, René a Milenu. René je o rok mladší než já, narodila se 23. září 1927. Pamatuji se, že když jsme chodívaly do obecné školy, tak jsme šly vždycky do školy spolu, protože oni také žili na Letné. René se pak provdala za Igora Korolkova, který pocházel z ruské emigrantské rodiny, a společně po válce emigrovali do Holandska. Ona stále ještě žije, v Amsterdamu, a její manžel před dvěma lety zemřel. René se tady před emigrací vyučila švadlenou a potom studovala filosofickou fakultu, ale nedostudovala. V Amsterodamu pak měli velký módní salón s mnoha zaměstnanci, kde vyráběli takovou lepší konfekci. Druhá dcera, Milena, provdaná Kuthejlová, se narodila v lednu třicet sedm, myslím. Vystudovala vysokou ekonomickou a pracovala v televizi, kde dělala redaktorku časopisů o televizních programech. Myslím, že tam snad ještě teď jako penzistka - ona je o jedenáct let mladší než já – pracuje v knihovně. Přesně nevím.

Moje sestřenice za války do transportu nešly, protože to byly míšenky. Málokdo ví, že pro děti ze smíšených rodin existovala podle Norimberských zákonů 1 hranice třicátý pátý rok. Děti které se narodily před rokem třicet pět a nebyly zapsány na Židovské obci, což obě sestřenice nebyly - z toho také vyplývá, jak byla naše rodina nábožensky zaměřená - tak byly takzvaní árijští míšenci. Děti narozené před pětatřicátým rokem, které na Židovské obci zapsané byly, byly židovští míšenci. A děti, které se narodily po pětatřicátém roce, tak byly židovští míšenci, ať byly zapsaní nebo ne. Já sama to vím, protože mě za míšenku také považovali, což mi zachránilo život.  Co se náboženství týče, jak jsem naznačovala, strýc Karel nijak židovsky nežil, svátky vůbec neslavil. Nevím, jak hluboce vnímal svůj židovský původ, ale oni mu to pak Němci připomněli.

S rodinou strýce jsme se samozřejmě stýkali, rodina držela pohromadě. Já jsem se často vídala i se sestřenicí René. Můj otec byl jeden čas v Živnostenské straně 7, protože on byl ze zásady pro střední cestu, a jeho bratr, strýc Karel, ho prý přemlouval, aby volil Národní socialisty. Ale nevím, jak to dopadlo. Můj otec byl snad v té Živnostenské straně v rámci Prahy 7 i nějak činný, ale nic přesného nevím. Velmi se angažoval také v grémiu zubních lékařů, kde měl nějaké přednášky a snad i nějakou funkci, nevím jakou. Můj otec byl vůbec velice společenský, velice často chodil večer ještě pryč, do kaváren a tak. Já jsem v rámci těchto skupin jako jedenáctiletá hrála nějaké divadlo a chodila jsem do Sokola 8. Tam jsem měla i svůj první konflikt, kdy na mě křičeli „židovko“. Otec byl činný ve Svazu Čechů-židů 9, kde byli soustředěni asimilovaní židé, kteří se ztotožňovali s českým národem. Vydávali týdeník Rozvoj, který otec odebíral.

Moje maminka se jmenovala Marie, rozená Steinerová. Narodila se 9. srpna 1898 v Kolíně – byla o čtyři roky mladší než můj otec - a zemřela ještě před válkou, v roce 1933, na rakovinu. Jak jsem se pak dozvěděla, na rakovinu zemřel i její otec rok před ní.

Jak se seznámili s otcem? To nevím, maminka byla z Kolína a otec z Prahy, ale tenkrát se páry zřejmě všelijak dohazovaly a vyprávělo se - to berte v uvozovkách - že otec potřeboval bohatou nevěstu, aby si mohl založit zubní ordinaci. Do té doby byla maminka doma, jak se tehdy na mladé dívky slušelo a patřilo. Žádné vysokoškolské vzdělání určitě neměla, ale nádherně hrála na klavír. Bývala taková silně melancholická a celé dny hrávala. Ani jaké střední vzdělání měla, netuším. Možná k nim někdo chodil a dával jí hodiny. To by tak asi odpovídalo té sociální skupině. Mladé dívky měly umět vařit, šít a hrát na klavír.

Ani nevím, jakého byla náboženského založení, mně bylo šest let, když zemřela – bylo to na konci první třídy obecné školy – a už poslední dva roky byla nemocná.

Maminka měla jednu sestru, jmenovala se Anna Schwelbová. Narodila se 10. 12. 1904.  Byla asi třikrát vdaná a s jedním z manželů, jakýmsi Neumannem, měla syna Zdeňka, který byl o dva roky starší než já. Myslím, že ten Neumann, ale to nevím jistě, možná to byl Schwelba, byl holič nebo kadeřník, něco takového. Anna se synem a se svou matkou, mou babičkou Hermínou Steinerovou, šli do transportu už někdy začátkem roku 1942 a možná ani nešli přes Terezín, ale rovnou někam dál. Myslím, že zahynuli někde v Polsku.

Dětství

Já se jmenuji Alena Munková a narodila jsem se 24. září 1926. Na to ani nesmím myslet, to je hrozné. Narodila jsem se v Praze a kromě Terezína jsem nikde jinde nežila.  Mám jednoho bratra, ten je ročník dvacet jedna. Narodil se 26. listopadu. Vlastním jménem je Jiří Synek, ale je znám také pod svým uměleckým jménem František Listopad [Listopad František (nar. 1921): vl. jm. Jiří Synek, český básník a prozaik – pozn. red.]. Jeho umělecké jméno uvádím proto, že je ve světě i tady pod svým pseudonymem dost znám. Vyšlo mu několik knížek a také dělá divadlo. Rodičům se přede mnou narodilo ještě jedno dítě, ale to brzy zemřelo. Žádné jiné sourozence tedy nemám, ani nevlastní. Můj otec se totiž ještě dvakrát oženil, ale s žádnou z těch žen dítě neměl a ani ony samy ve svém předchozím manželství dítě neměly. Byly rozvedené a bezdětné, když si ho braly.

Mé dětství je velice spjato s Letnou, kde jsem žila. Skutečně jsem tam do toho chodníku byla vrostlá. Jak se říká, že je člověk vrostlý do půdy, tak tady to byl chodník, vydlážděný chodník. Na Letné jsem znala všechny obchodníky, lítala jsem tam do parku a do Stromovky. A ztráta toho místa, kde člověk prožil dětství  - a jistě je to tak pro každého - se již nikdy nedá obnovit. To si na to člověk tak trochu hraje, ale je to pryč. Po válce jsem se sice ještě na Letnou vrátila, ale všechno bylo jinak. Ale dodnes, když jedu kolem Letné, tak mě píchne. Dodnes cítím i tu vůni, jak to tam vonělo. Já si velmi vybavuji barvy, a vůně snad ještě víc. Myslím, že dětství člověka formuje, ať chce, nebo nechce. Nebo také deformuje.

Takže před válkou byla Letná celý můj svět. Mám takovou vzpomínku na dvorek domu, kde jsme bydleli. Ten existuje dodneška, bylo to v přízemí, na rohu, číslo 1. Tehdy to byla Belcrediho třída, teď je to, jestli se nepletu, Milady Horákové. Pak tam udělali banku a teď je tam, myslím, KFC. No, čím dál hůř. Tenkrát, když se vešlo do domu, a já se dokonce domnívám, že ty dveře jsou stále skoro stejné, v hrozném stavu, tak na konci takové chodby, která se ohýbala do L, se vcházelo do bytu. Ale z druhé strany, hned za těmi domovními dveřmi, byly další dveře a ty vedly do čekárny a do ordinace. Čili celé přízemí bylo rozděleno na otcovu zubní praxi a byt. Pak tam byl samozřejmě dvorek a tam jsem si hrála. Věšely se tam koberce, byly tam takové dva stromky a bylo to tam docela špinavé. A v přízemí dole v domě byl vetešník, jmenoval se Andrle. To byla tajemná postava a já jsem nikdy neměla odvahu jít dolů do suterénu. Mimochodem, v těch bytech tenkrát bývalo sociální zařízení na chodbě, nikoliv v bytech. Ale ten záchod byl samozřejmě jenom náš.

Nepamatuji se, že bychom měli v tom prvním období služebnou, protože maminka byla doma a protože tam byla domovnice, která posluhovala, a zřejmě tam také chodil někdo prát. Takže tam možná byla výpomoc, posluhovačky a něco takového. Já to mám samozřejmě už v hrozně mlhavé paměti. Ale služebná jako taková by tam ani neměla kde bydlet.

Než jsem nastoupila do školy, tak jsem byla doma, ale podle vyprávění chodil můj starší bratr Jiří ten poslední rok, než šel do školy, do francouzské školky. Ale pamatuji se, jak jsem s maminkou v Břevnově, a dokonce vím asi kde bylo schodiště, po kterém mě vodila do taneční školy. To mi bylo pět.  Dokonce jsem prý v nějaké té taneční škole pro malé děti měla vystupovat v divadle, v tehdejším Německém divadle, což je dneska Státní opera vedle Hlavního nádraží. Ale otec to zakázal, že nechce, aby ze mě vyrostlo něco u divadla. Přestože byl takový volnomyšlenkář, tak se v něm něco konzervativního ozvalo. Pamatuji se, že jsem z toho byla hrozně smutná. Maminka to asi nevybojovala, nebo nechtěla, to nevím.

Na žádné společné dovolené nebo výlety si nepamatuji, to mám už opravdu v mlze, možná by si vzpomněl bratr, ten je přece jen o pět let starší. Já si pamatuji jen ty cesty do Kolína k dědečkovi.

Pak jsem nastoupila do první třídy. Z té doby si pamatuji, že pro mě před školu chodil učedník z otcovy laboratoře. Já jsem vždycky přišla s rozvázanými tkaničkami, tak mi je vždycky zavazoval. Na to mám velmi silnou vzpomínku. Ten učedník klekl a zavazoval mi boty. To je docela roztomilé. Nevím, jestli jsme měli vždycky tělocvik, nebo proč jsem je neměla zavázané. Ale tenkrát se nosili šněrovací kotníkové botičky, nikoliv sandály. Myslím si, že to už byla maminka moc nemocná, a tak se o mně nikdo moc nestaral. Že to je důsledek toho, že nebyl nikdo, kdo by mi řekl: „Musíš si to sama zavázat.“ Proto to vyprávím, ne kvůli těm botám. Že jsem byla trošku, ne úmyslně, ale situací, která byla v naší rodině, vlastně malinko outsider.

Ale to bylo dané tím, že maminka umírala, a ta rakovina se, myslím, táhla docela dlouho. Vzpomínám si, jak jsem v pokoji, v jakési jídelně, a vedle leží moje maminka a s ní je babička Hermína, která přišla na návštěvu, a maminka hrozně pláče. Ony nevěděly, že já poslouchám. A maminka říká: „Co bude s těmi dětmi, co bude s těmi dětmi?“ A babička ji těší. Pro mě to byl hrozný zážitek. Jednak jsem nechtěla, aby věděly, že to slyším, a pak, pro to dítě, to se vám najednou něco otevře, že ani ten dosah přesně nevíte, protože ta slova nejsou úplně vyplněná obsahem, a přece víte, že je to něco hrozného. Že je to něco strašného, nespravedlivého, krutého, něco, čemu se ani nemůžete bránit. To byl pro mne v tomhle raném věku jeden ze strašně silných okamžiků. To mně bylo šest. Já jsem na to později napsala i takovou báseň. Také si pamatuji, jak mi připadalo hrozné, když to pak ve třídě učitelka oznámila a říkala: „Chudince vaší spolužačce…“.  To bylo strašné.  I když ona třeba myslela, že je to tak v pořádku, nevěděla, jak jinak reagovat. To člověk vůbec nemůže soudit.

Ta učitelka se mimochodem jmenovala Helena Tůmová a byla to stará panna, protože za první republiky 10. Pamatuji si, že byla velice přísná, ale všechno, co umím, tak vlastně umím za těch prvních let, kdy nás učila. Všechno, co umím z češtiny, umím od ní. Ten základ byl perfektní.

Na to, co se dělo po smrti mé matky, se nepamatuji, tam mám tmu. Jen si vzpomínám, jak se stěhujeme do dalšího bytu. Otec se totiž podruhé oženil, ale ta druhá žena za pět let také zemřela na rakovinu. To pro otce muselo být šílené, naprosté vykolejení. Mně bylo dvanáct, takže to bylo nejspíš v roce třicet sedm, třicet osm. Ta žena se jmenovala Marta, původním jménem Poláková, pak Erbenová a po mém otci Synková. Takže byla jednou rozvedená. I ona byla zubní lékařka, čili se zřejmě seznámili v profesních kruzích. Byla evangelička, z evangelické rodiny, ale to vůbec nehrálo roli. Žádné konfliktní situace jsem s ní neměla, ona byla prima. Když pak těžce onemocněla, tak jsem u ní hodně sedávala, protože to mně už bylo jedenáct, dvanáct. Ale pamatuji se, že můj bratr jí odmítal říkat maminko a říkal jí Marto. Vzbouřil se. No, on byl tenkrát naplno v pubertě. Byly kvůli tomu děsné konflikty, ale otec ho nezlomil. Já sama jsem jí říkala mamko. Ani ne maminko, ale mamko. Žádný blok jsem ve vztahu k ní neměla, ale trochu jsem z ní měla strach. Ona byla veliká a tmavá a byla poměrně, jak už lidé z evangelického prostředí bývají, nebo bývali, takoví přísní a ušlechtilí. Něco takového tam bylo. Navíc už taky nebyla nejmladší a těžko k dětem hledala cestu. Ještě ke mně jakž takž, ale k mému bratrovi ji asi nenašla nikdy. Sama děti neměla, byla to samostatná, emancipovaná žena - těch žen, které studovaly medicínu, tenkrát také nebylo tolik - takže jsem přesvědčená, je to tedy moje dedukce, ale určitě správná, že to pro ni byl problém, vzít si muže se dvěma dětmi. A ten kluk byl navíc ještě v pubertě a vzpurný. To víte, že otec se tou situací také trápil.

Jak jsem říkala, má druhá matka byla také zubní lékařka. Z našeho původního bytu vznikla ordinace pro ní, udělali jsme tam i velkou čekárnu a laboratoř, kde se zpracovávaly zuby. V té laboratoři jsme měli několik zaměstnanců. My jsme se přestěhovali na tehdejší Bělského třídu, teď je to, myslím, ulice Dukelských hrdinů, do moderního čtyřpokojového bytu s veškerým komfortem. Tam už jsme s bratrem měli dětský pokoj, byla tam velká jídelna, pánský pokoj, ložnice rodičů a samozřejmě kuchyň a pokoj pro služebnou, kterou jsme tenkrát měli. Jednu jsme měli dlouhou dobu, když zemřela i ta druhá matka, tak tam ještě byla. Říkalo se jí Fančo, vím, že byla z Boskovic u Brna, z Moravy. Těch moravských děvčat bylo ve službě asi dost a vím, že se s nimi asi velmi solidně zacházelo. Fanča si z toho, co si u nás vydělala, například postavila domek v Ďáblicích.

Rodiče mé druhé matky Marty žili ve vesnici Kluky u Poděbrad. K těm jsme jezdívali často, skoro každou neděli, protože můj otec byl vášnivý automobilista. Každou chvíli jsme měli nějaký nový vůz. Řekla bych, že jsme byli asi tak střední třída. Neměli jsem domy, otec to nikdy nechtěl. Ale nová auta jsme měli pořád, tři roky a už zase nové auto. Rodiče si asi také dopřávali slušnou dovolenou, i když ani nevím kolik ročně vydělávali. Často jezdívali do Tater [Vysoké Tatry: pohoří na Slovensku – pozn.red.]. Ale otec vždycky říkal, že nešetří. A to udělal strašně dobře. Říkával, že když má ve státě fungovat ekonomický systém, tak peníze musí přijít do oběhu. To byla jeho deviza. Naprosto moderní myšlení. A také z legrace říkal, že chce, aby si mě někdo vzal z lásky a ne pro peníze. Tenkrát se holčičkám šetřilo na věno. A udělal dobře, protože si ty peníze užil. Pak se stejně o všechno přišlo. Velmi moderně si zařizoval i tu svou zubní praxi. Měl jeden z prvních rentgenů od Siemense.

Pamatuji se také na sourozence mé druhé matky. Měla dva bratry a jednu sestru. Dokonce vím, že ten jeden bratr byl univerzitní profesor, Polák, a že jeden čas přednášel v Bratislavě. Křestní jméno nevím. Ten druhý, samozřejmě taky Polák, byl ředitelem nějakého cukrovaru někde u Prahy. Sestra žila v Poděbradech, ta se jmenovala Karla, byla vdaná, nebo možná rozvedená, a byla nějakou úřednicí. V těch Klukách se pak sourozenci scházeli, protože ta rodina byla poměrně rozšířená. Byli tam snad také nějací bratranci, já už přesně nevím. V Klukách byla krásná zahrada, u takového většího venkovského domku. Tam mám velmi intenzivní vzpomínky na zahradu plnou květin, samozřejmě s houpačkou a tak dále. Do různých statků v okolí jsme chodívali pro čerstvá vajíčka… Pamatuji se na takové veliké krásné rozlehlé statky, aspoň mně se zdály veliké. Potraviny se odtamtud zřejmě vozily i do Prahy a na hranicích Prahy byl pak takzvaný akcís. Neboli četníci. A když jste dováželi potraviny, tak jste museli platit daň. To se samozřejmě nikdy neplatilo. Vím, jak lidi vyprávěli, že třeba vezli pár vajíček a říkali: „Nic nemám“ a všichni ti, co to vozili, měli pak hroznou radost z toho že jako provezli pár vajíček. Ale byl to spíš sport, taková legrace. Také si pamatuji - dědeček s babičkou měli služebnou, asi nebyli moc chudí - a ta se mnou vždycky šla do nejbližšího lesa, kde byly hrobečky psů. Zřejmě po nějaké místní šlechtě, to nevím. Bylo to směrem z Kluk, ale nikoli na Prahu, ani na Poděbrady, ale na druhou stranu. Než se dojede do Poděbrad, tak je tam velký hřbitov, potom odbočka na Kluky a kdybyste tou odbočkou jeli pořád rovně, tak tam byly velké lesy. A tam ty hrobečky byly. A ne jeden, víc. Ti psi tam měli i jméno. Pro dítě to prostě byla atrakce. Tenkrát nebylo běžné, aby se, snad kromě nějakých šlechticů a hrabat, pohřbívali psi. A tyhle hroby musely vzniknout ještě za Rakouska.

Kromě výletů do Kluk za rodiči mé druhé matky jsem o prázdninách jezdívala do penzionátu, bylo to v Doksech. Měla jsem se tam naučit německy, ovšem protože tam byly samé české děti, kromě německých vychovatelů, tak jsme mluvili jenom česky. Bylo to u Máchova jezera, takže já mám krásné vzpomínky na Máchovo jezero, kde jsem se v těch devíti letech, kdy jsem tam byla, asi naučila trochu plavat, ale to já už přesně nevím. Jedny prázdniny, to mně možná bylo devět, deset nebo možná jedenáct let, jsme byli zase v jiném penzionátě, v Nadějkově, to je v jižních Čechách, jehož majiteli byli příbuzní mé první maminky, jmenovali se Segerovi. V Nadějkově měli statek a v létě tam byl zřízen nějaký tábor, kam jsme byli s bratrem pozváni. Ta paní Segerová byla pravděpodobně sestřenice mé matky. Měli dva syny, jeden byl asi o dva roky starší a druhý asi o čtyři, jeden se jmenoval Milan a druhému se říkalo Hansi, neboli to byl Jan. Toho Milana jsem po válce potkala při jednom setkání dětí z Terezína. Oba jsme se divili, že jsme přežili. On v té době už žil v Izraeli, kde si vzal Evu Diamantovou, kterou si pamatuji z Terezína. Není to tak dlouho, co mě oslovil jejich syn. Měl hroznou radost a říkal: „Konečně se o těch Steinerových zase něco dozvím.“ Ale řeknu Vám, že jsem necítila, že je to nějaký můj příbuzný, chci říct, že není pravda, že se v člověku hned ozvou nějaké příbuzenské city. On už se narodil v Izraeli, a i když mluví česky, záleží strašně moc na tom, kde člověk vyrostl. I když já se vždycky velmi obávám, abych nepropadala nějaké falešné sentimentalitě, takže se takovým pohnutkám bráním.

Za války

Na začátek války vzpomínky mám a celkem ještě dost ostré, protože jsem nebyla vychovávaná v duchu nějakého židovského uvědomění, a tak to tenkrát pro mne znamenalo jakési novum. Kromě toho jsem byla v pubertě. Najednou spadla jakási rána z nebe ve smyslu toho, že válka byla vlastně začátkem nejdříve ne úplně uvědomělého, ale potom samozřejmě víc a víc intenzivněji uvědomělého pocitu, že nepatřím mezi společnost, ve které žiji. Vyhodili nás ze školy 11, nesměli jsme pokračovat. Začal jeden zákaz za druhým, nevím přesně od kterého data. Můj otec, který byl, dá se říct, nervově labilní, se čím dál víc hroutil. Já jsem se najednou dostala do situace, že jsem se začala bát lidí.

Takový první náraz přišel už před válkou, kdy na mě v Sokole nějaká holčička křičela „židovko“. Já vůbec nevěděla, o co jde. My jsme byli naprosto asimilovaná rodina, ale ono to nevyplynulo nijak programově, to vyplynulo ze způsobu života. Podle mě je velice důležité, že pokud se lidé chovali přirozeně, tak z jejich způsobu života všechno vyplynulo. Ne tak, že by si řekli: „Já budu to, nebo to.“ Dneska je trošičku sklon k tomu, že lidé předstírají a málo myslí. Ale tehdy ta generace, a dnes je to viděno jako postoj v něčem trochu naivní, byla přesvědčena, že jejich způsob života je správný a že se tak musí chovat.

Se začátkem války jsem byla upozorněna, že nás lidi sledují. Pravděpodobně to byli také lidi naproti v domě - tenkrát ve všech domech na Letné bývali domovníci. To bývali spíše sociálně slabší vrstvy, i když ne všichni. Jak tomu je od věky věků, začala samozřejmě i závist. Stíhal nás jeden zákaz za druhým a já jsem najednou slyšela o tom, že musíme mít ve svých průkazech velké J, Jude, že se musíme pohybovat jenom v určitých ulicích a v tramvajích jezdit jenom v zadním voze. Já dodneška chodím do prvního vozu, to je podvědomí a to už je to hodně dlouho. Jako židovské rodiny jsme měli označené i tehdejší potravinové lístky velkým J. Měli jsme menší příděly a mohli jsme nakupovat jenom v určitých hodinách. Otci, který byl na té Letné přece jenom známý a oblíbený, nosili někteří obchodníci potraviny. Sama jsem byla svědkem, jak byli překvapení. „Pane Synek,“ prý, „na Vás se také vztahují židovské zákony?“ Pro ně to bylo nepochopitelné. Ono se to také tady za první republiky tak nereflektovalo, aby se o někom říkalo, že je nebo není žid. Na menším městě nebo na Moravě a Slovensku to ale možná bylo něco úplně jiného. Já říkám jen svou zkušenost. Pamatuji se, že vyšel zákaz nebo příkaz – to byl jeden z prvních Norimberských zákonů - že slovo žid se musí psát s velkým Ž. To bylo pro mě něco, co jsem už vůbec nepochopila, jen jsem pochopila, že to má být hanlivé. To se nikdy předtím nepsalo. Já jsem s tím dodnes nesmířená, tady se žid s velkým Ž užívá pořád, ačkoliv jsem žádala ve svých článcích, aby to tak nebylo. Já si totiž myslím, že je to hrozně, hrozně špatné, protože od toho se pak odvozují další věci. Všichni užívají jen velké ž, ale to je národnost, ne náboženství, a proč se to vlastně vždy bere jako národnost? [V českém jazyce se žid v náboženském pojetí píše s malým „ž“ a Žid v národnostním pojetí s velkým „Ž“ – pozn. red.]. Nemůže se to užívat stále. V roce třicet čtyři bylo nějaké sčítání, no tak se pár lidí přihlásilo k židovské národnosti, tak to pak to velké ž. I stát je Izrael, ne Žid. A další věc, náboženství na vysvědčení se nepsalo židovské, ale izraelské. Nebo mojžíšské. Mě to totiž strašně uráží a myslím si, že to podporuje antisemitismus. Vyvolává to představu, že se nějak izolujeme. Kvůli tomu jsem měla na obci v Praze velké rozmíšky, i s rabínem Sidonem [Sidon, Karol Efraim (nar. 1942): od roku 1992 pražský a zemský rabín – pozn. red.], se kterým si jinak tykám, my jsme spolu byli kdysi zaměstnaní. On to ví, zná mé názory. I z obce totiž vychází všechno s velkým ž a to je dost zásadní. Někdo by sice říkal, no neblázni, malý ž, velký ž, ale to není pravda. Z malých věcí se skládají velké.

Ještě ke všemu byla ohrožena otcova zubní praxe, ale potom dostal povolení jenom pro židovskou klientelu a tím jsem měla možnost mu dělat asistentku. V té době se muselo všechno odevzdávat, hudební nástroje, domácí zvířata a otec měl jako zubař zlato. No, myslím, že pak už nesměl se zlatem pracovat, existovaly různé náhražky. Potom mohl už jen plombovat, protože laboranty musel propustit a zůstal mu jen pan Porges, který byl židovského původu, šel jedním z prvních transportů. Takže pak tam už otec nikoho neměl, byl na všechno sám a to mohl dělat tak maximálně plomby, ale nějakou složitou protetickou práci určitě ne.

Já jsem mu pomáhala, takže jsem nikam na žádné vyučování nechodila jako chodily jiné židovské děti, což jsem se dozvěděla až po válce. Možná, že když se pak mezi sebou scházely a hrály si, tak je to posílilo. A že také měly i nějakou tu legraci, i v těch nejhorších dobách přeci bývá legrace. Ale já jsem ji neměla, já jsem byla v úplné izolaci. Spolužačky se poté, co jsem přestala chodit do školy, samozřejmě vůbec neobjevovaly, lidé se báli s námi stýkat. A to jsem hrozně těžce nesla. Můj vzdor se projevoval tak, že jsem chodila bez hvězdy 12. Můj otec šílel a trnul, já jsem se mu už bohužel nemohla nikdy omluvit. Teprve později jsem všechno pochopila, jak si s námi dětmi užil.

Ze všech těch zákazů mně nejvíc vadilo to, že jsme nesměli do školy a že se přerušil ten normální dosavadní běh. Nejde ani tak o učení, ale o to, že jste byla najednou vyřazená ze společnosti. Nesmíte do biografu, nic. Mně ani tak nevadilo to nakupování, ale to, že nemám ty možnosti druhých dívek. Neměla jsem ani náhradu v jiné společnosti. Pamatuji si, jak mi jednou otec zprostředkoval - a já si myslím, že to bylo někde v Dlouhé třídě, že se dokonce jmenovali Aschermannovi, ale to si nejsem jistá – návštěvu na nějakém odpoledni, kde se sešli lidé z židovských rodin. Já jsem tam šla, ale bylo mi to úplně cizí. Snad jsem se tam měla s někým seznámit, ale já jsem byla úplně… no, nešlo mi to. Zřejmě mě viděl nějaký tatínkův pacient a řekl: „Proč nepošlete dceru, my máme sešlost.“ Já nevím, třeba tam měl někdo narozeniny. Nevím, jen si pamatuji, že jsem z toho byla taková rozmrzelá a že už mě nikdy nikam nedostal.

Tehdy za války také začal můj veliký komplex, protože já jsem si říkala, že já mezi židy nepatřím, prostě nepatřím. V tom hrála roli i ta moje puberta. Já jsem chtěla být jako jiní lidé a došlo to dokonce tak daleko, že jsem otci vyčetla, proč moje první maminka byla také židovka, že bych aspoň byla jenom napůl. Toho jsem pak později strašně litovala. No, tatínek se snažil, vysvětloval, on se na mne nikdy nezlobil, byl takový klidný. Snažil se mi vysvětlit, že to není nic špatného a že to bude všechno, až skončí válka, jiné. Pamatuji si, že mi říkal: „Tu hvězdu,  kterou máš teď nosit, tu pak budeš nosit jako čest, to bude jako když se vrátili legionáři z první světové války.“ Hluboce se mýlil. Hluboce. Ale díky tomuto velkému komplexu, který jsem skutečně intenzivně prožívala, jsem si vlastně zachránila život.

Za války s námi naštěstí žila moje třetí matka, Anna Mandová, která si vzala mého otce těsně před zákazem smíšených manželství, takže strašně moc riskovala. Navíc jí to příbuzní rozmlouvali, pochopitelně ze strachu o její budoucí existenci. Samozřejmě byla nežidovského původu, katolička, naprosto tolerantní. Celkově byla skvělá, laskavá. Podle mě hotový anděl. Mého otce léta milovala, on jí ošetřoval zuby jako pacientce. Otec byl velmi - já mu tedy nejsem podobná - pohledný muž, který vůbec nevypadal židovsky. Narodila se 9.3.1897 v Kolči u Slaného. Pracovala jako švadlena. Šila jen tak, jak se šilo po domácnostech, i pro firmu Rosenbaum. To byla taková velká firma, kde se vyučila a pak tam byla první střihačkou. Takže to byla paní, která něco uměla.

V té době, když už to bylo čím dál tím horší, to už se o otci psalo v „Árijském boji“ - to byl takový štvavý plátek - a nosili se hvězdy, tak měl nějaké pacienty, kteří se jmenovali manželé Kristlíkovi. Ti byli ortodoxně věřící křesťané, snad katolíci. Mého otce i s tou třetí matkou zvali někde v Holešovicích na takovou zahrádku, aby byl venku, a on tam chodil, měl přikrytou hvězdu a oni to věděli a nebáli se. Z Letné do Holešovic, to byla vlastně jedna čtvrť a otec byl velice známý, takže to bylo riziko. Ti manželé na něj měli takový vliv, že se začal upínat k Bibli. Četl jak Starý, tak Nový Zákon, Bibli měl na nočním stolku. Ta poslední léta mu to zřejmě velice pomáhalo. Co přesně z toho četl, nevím, ale potřeboval nějakou víru a to už je jedno jakou. To je otázka duševní krize a on byl labilnější nátury. Byl velmi citlivý, velmi společenský a na druhé straně zase míval deprese. Ono to všechno bylo způsobem života v té době. Myslím, že aby to vydržel, tak potřeboval v něco věřit. Nemyslím, že v jeho příklonu k Bibli hrály nějakou roli jeho křesťanské manželky. Obě nebyly pobožné, nepamatuji se, že by chodily do kostela. Tatínek měl dokonce i křestní list, mně a zřejmě i jemu ho vystavil farář na Strossmayerově náměstí. Tenkrát jsme mysleli, že to pomůže, ale ono to bylo samozřejmě nanic.

Židům ale pomáhala jenom hrstička lidí. Já nikoho neobžalovávám, já to konstatuji. A když to potom sečtu, tak to se všechno podepsalo na tom, že ti lidé pak ty útrapy, co následovaly, o to hůře vydrželi. Protože už tam šli poničení, psychicky, což zase působí na fyzickou podstatu člověka. Vidím toho svého tatínka, on to byl subtilní, štíhlý muž, velmi hezký. My děti už jsme se tak nepovedli. Do té doby byl krajně společenský, byl to úspěšný zubař a někdy o tom i přednášel a pořád se o tom učil. Aby byl stále lepší a lepší, takže se tomu věnoval i vědecky. Teď najednou, když se to všechno mělo sečíst a vydávat ovoce, tak se to všechno zhroutilo. Samozřejmě že ho poznamenala úmrtí těch dvou manželek. I mé dětství ta úmrtí ovlivnila. Najednou se začalo řešit naše židovství. Tím se předtím vůbec nikdo nezabýval. Nikdo ani nevěděl, že můj otec žid je, on v té fyziognomii nic židovského neměl a i to jméno je české. Dokonce, když se podruhé oženil, vzal si také zubařku, nežidovku, která ale trošičku židovsky vypadala, tak k němu chodili pacienti a říkali: „Ale pane Synek, vy jste si vzal židovku?“ Až těsně před obsazením, když začali vycházet takové listy jako Árijský boj [časopis českého fašistického hnutí Vlajka – pozn. red.],  tak tam už jsme byli. Tatínek byl najednou „Ten Žid Synek“.

Tenkrát jsme žili ve velikém napětí. V našem bytě bylo neustále napětí, protože ne jednou, víckrát, u nás někdo zazvonil – pamatuji se například na jednoho českého policistu, byl zřejmě vysoce postavený, a ten prošel náš byt a ukázal obrazy, které mu otec musel dát. Kromě toho jsme měli pořád strach z Němců a z udavačů, poněvadž v novinách hnutí Vlajka 13, to byl za války takový fašistický  český plátek, byly o mém otci různé udavačské články. Jako jak to, že pan Synek spravuje zuby, a tak dále. Takže jsme prožívali strach a napětí, a dá říct, že můj otec byl takový nervní a že na mě se to samozřejmě přeneslo.

Jakousi útěchu jsem hledala v knížkách a už tenkrát jsem také psala takové veršíky, to mi bylo třináct, čtrnáct. Četla jsem jenom poezii. Prózu jsem četla jen málo. Byla jsem hodně ovlivněná literaturou, takovou možná až trošku výlučnou, zvlášť na můj věk, kterou mi dával můj o pět let starší bratr. Ten v té době ležel jenom v knížkách, byl oproti mně velmi cílevědomý a načerpával vědomosti. Pro něj to bylo také vlastně jeho budoucí povolání. Slovem se zabýval, a já také, ale zase jinak. Byl mi vzorem, ale také jsme se  samozřejmě hádali. V tom dětském pokoji mě v noci strašil, pomocí světla a tak. To jsem ho občas nenáviděla. Ale ovlivnil moji četbu a tím příklonem k poezii jsem potom byla taková málo realistická. Moje myšlení bylo ovlivněné jistou snovou záležitostí, nepřijetím skutečnosti. Ten rozpor jsem měla velmi, velmi silný.

Velice jsem byla ovlivněna četbou, například  už jako velmi mladá jsem četla Pitigrilliho [Segre, Dino (1893 – 1975): pseudonym Pitigrilli, italský spisovatel – pozn. red.]. Vím, že na mě strašně zapůsobila scéna, kdy jakási žena přijímala svého milence v rakvi. Dodneška nevím, jak se to jmenovalo. Tak ráda bych si to znovu přečetla. A pak existovala slavná kniha italského autora Amicisho [Amicis, Edmondo De (1846 — 1908), italský spisovatel a žurnalista) – pozn. red.], Srdce se jmenovala, a tam byly povídky, nad kterými jsem probrečela večery a noci, protože byly hrozně smutné a krásné. To bych si také chtěla třeba znova přečíst. Byla tam například povídka Sardinský bubeník, jak za nějaké války sestřelili dvanáctiletého kluka, to byl chlapeček, který přešel nějaké strašně vysoké hory v Itálii, nevím přesně které, aby našel svou maminku, kterou s rakovinou odvezli na druhý konec Itálie. Z toho jsem byla úplně vyřízená. Pak mě například ovlivnilo, že jsem četla klasickou českou literaturu, Němcovou 14 počínaje. Mně se to líbilo všechno, Jirásek [Jirásek Alois (1851 – 1930): český prozaik a dramaik – pozn. red.] například. Dodneška myslím, že tím, že z toho udělali školní četbu, tak ho zdiskreditovali. Ti klasičtí autoři uměli své řemeslo, tam je úžasné zacházení se slovem. Pamatuji si, že jedinou knížku, kterou jsem si vzala do Terezína, byl Mácha 15, jeho Máj. Nic jiného. To se mi velice líbilo. Tenkrát to vůbec bylo trošku jiné. V mém mládí, ovšem už po válce, byla móda číst Dostojevského [Dostojevsky, Fjodor Michajlovič (1821 – 1881): ruský spisovatel a filosof – pozn. red.] a nosit tu knížku, aby to ostatní viděli. Teď je to muzika. To je úplně o něčem jiném. To tenkrát vůbec nebylo, když jste tenkrát chtěla působit intelektuálně, tak jste musela být znalá v literatuře. Těsně po skončení války jsem již četla Zámek od Franze Kafky 16, vyd. v Mánesu 1936-1937 a byla jsem tím velice ovlivněna, i když jsem tomu moc nerozuměla.

Otec byl také náruživý čtenář, ale určitě ne poezie. On četl časopis Přítomnost 17, ten redigoval Peroutka 18, to bylo opravdu pro intelektuální čtenáře. Měsíčník s krásnou žlutou obálkou. Ten titulní list si graficky dodneška pamatuji. Když jsme za války nikam večer nesměli, tak nám otec předčítával. No, nebyla televize. Pamatuji se, že četl román, Katrin vojákem a Katrin svět hoří,  který pojednával o první světové válce. Bylo to dramatické. Četl nám kousek po večeři, my jsme potichu seděli. To dělával hlavně po smrti druhé matky, protože byl v hrozné depresi, osamělý. U nás se hodně odbírali knížky ELKu [Evropský literární klub (ELK): vznikl v roce 1935 z iniciativy nakladatelského podnikatele Bohumila Jandy (1900 - 1982) a jeho bratra Ladislava Jandy (1898 - 1984) – pozn. red.] , moderního evropského literárního klubu. Kromě Přítomnosti odbíral i další noviny, Rozvoj, což byly noviny, které patřily Svazu Čechů-židů. Ty noviny tam chodily, ale já jsem je nečetla a  Přítomnost také ne. Vůbec mě to nezajímalo, protože to byly  politické a dejme tomu částečně filozofické i kulturní články.

V létě 1942 dostal můj bratr předvolání k transportu. Samozřejmě sám, protože otec byl chráněný sňatkem s nežidovkou. Ale nenastoupil a nechal dopis, že spáchal sebevraždu. Pak následovaly velmi nepříjemné situace, protože my jsme s ním byli v kontaktu a tu spojku jsem dělala já. Buď já nebo moje nevlastní matka jsme mu nosily, co potřeboval. Bylo to tak strašně riskantní. Všechno bylo plné strachu a rizik. Myslím, že ta atmosféra strachu mě zformovala na celý další život. Od té doby jsem už vždycky měla blízko k úzkostným stavům. Nechci říct k depresím, to je silné slovo. Byly to spíš úzkostné stavy. Strach z neznáma. Později jsem si uvědomila, že mě to nějak předurčilo k takovému, v podstatě trvalému, mírnému nedorozumění se světem jako takovým. K otázkám, proč jsem, proč dělám tohle a proč dělají lidi tamto. Jde o takový pocit, že já stejně nemohu sdělit to, co cítím. V podstatě nikomu. A že se s tím trvalým nedorozuměním musím smířit. Mám takovou příhodu, ryze abstraktní, jenom, abych to blíž vysvětlila. V tom bytě na Letné, kde jsem bydlela, se z takového velkého pokoje, kde se večeřelo, muselo do pokoje, kde já spala, přejít dosti rozlehlou předsíní. Vypínač, aby se v té předsíni rozsvítilo, byl úplně na druhé straně. Takže jsem musela projít tmou. Dodneška mám ještě intenzivní vzpomínku na to, jak jsem seděla a nebyla jsem schopná jít spát. Nikdo to nevěděl, otci jsem to samozřejmě neřekla. Pamatuji si, že jsem veškerou svou energii, nebo sílu - je to spíš symbol, co teď říkám – vložila do toho, abych prošla tou tmavou předsíní. Když jsem přišla do dětského pokoje a rozsvítila tam, byla jsem úplně vyčerpaná. Myslím si, že tohle krajní vyčerpání z té cesty, která je dneska ve vzpomínce tak krátká, ale tenkrát se mi zdála nepředstavitelně dlouhá, je symbol celého mého života.

Tohle období plné strachu trvalo až do prosince čtyřicet dva, kdy jsem dostala předvolání do transportu já sama. To jsem viděla otce naposled, úplně se zhroutil, protože nemohl vůbec nic dělat. Už předtím žil v hrozném napětí, v hrozném strachu, a pak najednou… Já jsem pro něj byla malá holčička, i když jsem už nebyla tak úplně malá. Jistě si také všechno vyčítal. On byl totiž tak krajně spravedlivý, tak absolutně humanisticky založený a idealizoval si svět – i když tenkrát to snad ještě šlo, já už si ho dneska neidealizuji a myslím, že nejsem sama - že pořád věřil, že není možné, aby bylo Československo pryč a aby se ten československý stát o své občany nepostaral. Stala se taková příhoda, že po anšlusu 19, po zabrání Rakouska, přijel do Prahy nějaký jeho vzdálený bratranec, který pak jel přes Prahu dál. Byl u nás a vyprávěl, co se tam dělo za hrůzy. No a můj otec, když ten bratranec odešel, řekl: „To není možný. On je asi blázen, potřeboval by do ústavu pro choromyslné.“ On tomu nevěřil, nechtěl tomu věřit. Nebyl asi sám, to muselo být pro ty lidi tenkrát úplně hrozné, ta bezmocnost. Tenkrát byl navíc ještě muž hlava rodiny, která se o ty své příslušníky stará. Tohle se trošičku přece jenom změnilo.

Já totiž měla možnost před válkou emigrovat, ale otec mě nepustil. Když jsem byla hodně malá, když stonala ta moje první maminka, měla jsem u sebe vychovatelku slečnu Šaškovou. Tahle slečna Šašková, to bylo asi v roce třicet devět, jela do Anglie do nějaké rodiny jako vychovatelka také k nějakému zubaři. Měla mě zřejmě nějak ráda a tak přišla za otcem, že mě vezme sebou a že se tam vyučím. Otec řekl, že to nepřichází v úvahu. Pamatuji se, že i později se o emigraci kolem nás mluvilo, ale my jsme neměli žádné kontakty, říkalo se, že určité židovské rodiny měly hodně peněz a informace, takže ti ještě nějakou tu možnost emigrace měly. Ono nebylo lehké dostat z nějaké země povolení, takzvaný affidavit, abyste se tam mohli vystěhovat. To byla mnohdy otázka peněz. Nic přesného o tom nevím, jen že affidavit málokdo dostal. Měli ho třeba přislíbený, ale pak k tomu nedošlo. Vím, že rodina Petchků byla hrozně bohatá. Ta dokonce vyvezla všechny své zaměstnance, celý vlak. Ale já jsem přesvědčena, že i kdyby to mému otci někdo nabídl, tak by ho odmítl.  My jsme třeba ani nevěděli o té Wintonově akci 20, jak vyvezl židovské děti. O tom jsme se vůbec nedozvěděli. I když my jsme také nebyli v nějakém větším styku s pražskou židovskou obcí. Ale možná že to nebylo jenom tím. Zapsaní jsme tam byli. Židé například dostávali předvolání, ještě dokud byli v Praze, na odklízení sněhu. No tak to jsme dostávali každou chvíli. Otec a bratr. To bylo takové ponížení, s hvězdou jste odklízeli sníh a ještě na vás lidi pokřikovali. Vždycky bylo hrozně obtížné se z toho vyreklamovat. To byla takzvaná pracovní povinnost. Takže v evidenci jsme byli.

Transport jsem čekala, věděla jsem, že přijde a bála jsem se. Když jsem pak dostala to předvolání, věděla jsem, že já musím jít, že už nemůžu udělat to, co můj bratr. Ještě týden, než nás odvezli, jsme byli v takzvané karanténě vedle Veletržního paláce. Věděla jsem, že otec je jen pár domů daleko, ale s tou hvězdou za mnou ani nemohl. Ale někoho poslal, protože přes nějakého strážného jsem dostala krabičku bonbónů s dopisem. V tom Veletržním paláci jsme byli za takových docela špatných podmínek. Já jsem tam z toho všeho dostala teplotu. Tenkrát se mě tam ujal skvělý člověk, Gustav Schorsch, který se bohužel nevrátil. Úplnou náhodou měl číslo vedle mě. Ten transport se jmenoval Ck a já měla číslo 333, asi ty trojky byly „šťastné“. Když se tam do té karantény vešlo, tak tam byly podle těch čísel položené matrace. Schorsch mě tam viděl, že jsem sama a že brečím. Ten týden, než nás odvezli, mně velmi pomohl, a pak i celou dobu v Terezíně, dokud ho neposlali dál. Když věděl, že stůňu, nebo že něco není v pořádku, vždycky se přišel podívat. Dělal tam divadlo, přednášky a vůbec byl kulturně činný. Byl o hodně starší než já, o devět let. Už měl po maturitě a jako student už hrával divadlo. Byl zakladatelem divadélka 99 na Národní třídě. Byl to mimořádný divadelní talent. Po válce o něm vyšla knížka Nevyúčtován zůstává život.  Mimo jiné, já jsem potom o něm po převratu, teď v devadesátých letech, napsala scénář. Ten film existuje a běžel v televizi. Bohužel jsem mohla použít jenom výpovědi dalších lidí, existují jeho fotografie, ale toho autentického materiálu bylo málo, kromě nějakých her, které dramatizoval. Ty se hrály už i v Národním divadle. Byl to mimořádný člověk, vzpomínalo na něj hodně lidí, jeho tehdejší spolužáci a tak dále.

Co se s otcem dělo po mém odjezdu přesně nevím. Myslím, že mu tam pomáhali, že tam někdo z těch letenských obyvatel, jednak z bývalých pacientů, nebo z těch živnostníků, chodil. Všichni ti obchodníci se tam znali. Myslím si, že se tam otec musel s někým stýkat, protože se mu povedlo během toho roku, co já už byla v Terezíně, propašovat, zřejmě přes české četníky, kteří nás v Terezíně hlídali, dopis. Ten mám dodneška schovaný. Je krásný, plný náznaků. Psal ‘Jiřina je v pořádku‘, to byl můj bratr, Jirka. Kontakt s bratrem pak zřejmě udržovala nevlastní matka. Ale jak ona, tak můj otec, pak byli asi rok po mně zatčeni. Tu zubařskou praxi měl až do zatčení. Potom tam byl zřejmě nějaký Němec, protože v ordinaci po válce zůstalo celé zařízení. Když jsme se vrátili, tak to má nevlastní matka pronajala takzvaným vdovským právem.

V Terezíně jsem už nebyla jen sama se sebou, tam se vytvořilo jakési společenství. Ti lidé tam byli ve stejné situaci. Když jsem tam přišla, byli jsme v takzvané šlojsce [Hamburská kasárna, tzv. šlojska: ubikace žen a od r. 1943 zejména holandských vězňů. Současně hlavní místo odbavování transportů – pozn. red.], to je taková karanténa. Tam jsme se museli hlásit a já jsem, právě z toho hrozného komplexu, že jsem něco jiného, nahlásila, že jsem míšenka. Vůbec jsem nevěděla, že to byl první transport, kde šly míšenci, jinak by to prasklo a já bych tady teď neseděla. To byla úplně iracionální záležitost. Ono to vypadá, že jsem si to vymyslela, ale skutečně tomu tak bylo.

Po nějakém čase jsem v Terezíně přišla do dětského domova. Tam byly děti tak od jedenácti, dvanácti let nahoru, myslím tak do patnácti, šestnácti let. Přesně nevím. Já jsem tam patřila mezi nejstarší. Mladší děti byly s rodiči. Například můj muž, který je mladší než já, tak ten byl s maminkou. Do dětského domova se dostaly i děti, které přijely do Terezína s rodiči, já byla spíš výjimka, že jsem přijela sama. Byl tam ale už můj strýc, tatínkův bratr. Ten tam ležel na takovém nemocničním pokoji, kde byli lidi s tuberkulózou. Občas jsem za ním šla. V Terezíně byl v té době také tatínkův otec. Ten zemřel velice brzy a posléze i strýc. To bylo ve čtyřicátém třetím roce. Jiné příbuzné jsem tam už neměla.

V Terezíně jsem se spřátelila s Věrou, tehdy Bendovou, která byla také míšenka, ale opravdová. Ležely jsme vedle sebe na kavalci - ty byly tříposchoďové - my jsme byly až nahoře. Ta jediná o mně věděla pravdu, já jsem musela někomu říct, jak to se mnou je. Vždycky, když jsem byla předvolaná – míšenci bývali předvoláváni na komandaturu - tak jsme obě nespaly. Dodnes jsme samozřejmě ve styku. Žije v Oltenu ve Švýcarsku, kde jsem za ní po převratu byla na návštěvě. Jako míšenka jsem v Terezíně mohla zůstat, to mě chránilo před dalším transportem. A tu mou nejlepší přítelkyni také. Z našeho pokoje, my jsme bydleli na devětadvacítce v L410, většinou všichni odešli transportem dál. A někdo se po válce vrátil, někdo ne. Také, když se tam uváděl ten Brundibár 21, tak se za ty děti, které odvezli, museli dosadit zase nové. Já sama jsem v Brundibárovi neúčinkovala, já jsem nikdy neuměla zpívat. S Schorschem jsme pak zkoušely hrát divadlo, Klicperu. Ale já jsem hlavně psala. Takové blbosti, různé básničky. V nich se nejčastěji ozývalo takové to vzpomínání, například na přítelkyni, která zůstala v Praze, nebo povzdech nad tím, co jsem ztratila. Byly to samé takové sentimentální věci, se sklonem k romantickému vyjádření. Nedávno jsme měly nějaké setkání s děvčaty z Terezína a ony říkaly: „Prosím tě, my jsme myslely pořád na jídlo a ty sis psala básničky. My jsme si říkaly, že nejsi normální.“

Lásku jsem v Terezíně samozřejmě prožívala také. A ne jednu. Myslím, že jsem tam byla nejmíň pětkrát zamilovaná. Já to tedy nikdy nepočítala a ono mě to také vždycky brzo přešlo. Já to nikdy příliš dlouho nevydržela a to jsem měla ještě dlouho po válce. V Terezíně jsem možná trošku vyčnívala, byla jsem úplně blond, plavá, modrooká. Možná to také něco vypovídá o té době, bylo to třeba jenom na pár dní, ale intenzivní. Ovšem byl tam jeden, dva takové silnější vztahy. Ani jeden se nevrátil. Jeden se jmenoval Jiří Kummermann. Ten hoch, ačkoliv mu bylo sedmnáct, už komponoval. Nějaké noty, nějaké úryvky, mám dodnes schované. Byla tam i jeho maminka, bývalá tanečnice, ani ta se nevrátila. Protože já jsem věděla, že asi v Terezíně zůstanu, tak jsem měla nějaké ty noty u sebe. Ale po válce jsem je dala jeho příbuzným. Ten vztah byl asi dosti intenzivní, protože jsem ještě dlouho v tom pětačtyřicátém myslela, že by se mohl objevit. Pak to byl Karel Stadler, toho jsem znala z Prahy, protože to byl kamarád mého bratra. Mimořádně vzdělaný hoch. Byl asi o čtyři, pět let starší, kdežto ten hudebník byl stejně starý jako já. Takže mně imponoval a já jsem se styděla, že jsem proti němu úplně hloupá. Nebyla jsem jediná, kdo tam prožíval lásky. Samozřejmě přes den jsme se vídat moc nemohli, ale zákaz vycházení byl až po osmé, takže večer jsme ještě mohli být venku.

Terezín byl pro mě byla úžasná škola. Za prvé bych nebyla taková, jaká jsem, ale to je přirozené. Ale hlavně se mi tam zjevily takové hodnoty, které bych třeba vůbec nemohla poznat. Například co může udělat pro člověka přátelství, ale nejen to. Jak důležitý je vliv umění. Tam se lidé, kteří do Terezína přišli, a byli to profesoři, umělci, skutečně všichni snažili předávat to, co uměli. To by se nemohlo v normální situaci vůbec stát. V Terezíně bylo všechno vypjaté, tam nebyla normální situace. To je samozřejmě viděno zpětně, tenkrát jsem si to nemohla uvědomit. Prožívali jsme tam mezní situace. Jednak tam byl fenomén strachu z dalšího transportu. Nikdo nevěděl, kdy kam bude muset odjet. I když to, že může přijít konec, to si nikdo z naší generace nechtěl samozřejmě vůbec připustit. Já jsem takřka do konce války nevěděla, že existují plynové komory. To bylo tím, že jsem byla v Terezíně. Tam to možná někdo věděl, ale myslím, že většina ne. Až pak v tom pětačtyřicátém, když se lidé vraceli. V Terezíně jsme pochopitelně měli i legraci. A ty lásky. Všechno bylo intenzivně prožité, tam se totiž nemohlo počítat s časem. To je, myslím, ať pro puberťačku, tak pro dvacetiletého nebo i padesátiletého člověka velmi neobvyklá situace. Tam vůbec nebyl ten pocit, že vám čas jenom takhle zbytečně protéká mezi prsty. Intenzita té doby byla i v tom, že jsme měli hlad. Všechno bylo intenzivní. Takovou intenzitu jsem předtím, ani potom, nepoznala. Všechno, co tam ty děti dělaly, buď si něco kreslily, nebo psaly, tak to bylo v naprostém nasazení. Celé to vedení se pro ně snažilo dělat maximum. Protože jedinou naději na přežití tam podle nich měli ty děti, nebo ti mladí. Ono to pak tak sice nebylo, ale i tak se snažili. Nevím, jestli nějaký stát nebo nějaká skupina, nějaký malý národ, dělá v normální situaci tolik, kolik se tenkrát dělalo v těch vypjatých chvílích v Terezíně. Tenkrát šlo úplně o všechno. Také bylo zapotřebí pomoci těm dospělým i mladým, aby vnímali, že si musí na sebe dávat pozor, aby nešli mravně dolů. To všechno bylo strašně důležité. Musela jste si zachovat pocit, že nejste v nějaké díře.

Tu otázku, proč jsem se vrátila já a ne někdo jiný, takový pocit výčitky, to máme asi všichni. To už bylo mnohokrát reflektováno. Já na to samozřejmě nemám odpověď a ono si to ani nelze vyčítat. Ale myslím, že to procento těch nejlepších, kteří se nevrátili, je hodně veliké. Také nevíte, co by bývalo bylo z těch dětí. Určitě tam bylo mnoho nadaných lidí a tím prožitkem, tou intenzitou, o které jsem mluvila, to všechno ještě zesílilo.

Po válce

Co mají lidé, kteří přežili, společného? Na to nemám vyhraněnou odpověď. Myslím, že většina těch lidí, co se vrátila, je dnes mnohem tolerantnější než lidé bez tohoto prožitku. Ale ještě samozřejmě záleželo na tom, do jakého způsobu života jste se dostala. I ten vás formoval. Jestli zůstal úplně sám, nebo mu zbyl alespoň kus rodiny. Jeho myšlení a intelektuální zařazení. Život sám. Lidi jsou různí. Také se jich plno vystěhovalo a ti, když sem přijedou, jsou také úplně jiní. Ale nějaký společný osud, něco tam je. Ne že bychom si byli úplně blízcí, ale je tu něco, že se hned mohu lehce vcítit. Někomu, kdo tím neprošel, bych to musela strašně vysvětlovat, abych mu to mohla přiblížit. Tady nemusím. Zcela jistě máme společný zážitek, to nás spojuje. Těžko říct, možná nás spojuje nějaké přehodnocení hodnot. Větší tolerance, to určitě. Samozřejmě že jsou nějací jednotlivci, nějaké výkřiky, ale ještě dneska, když se s lidmi setkávám, tak je mi od první chvíle jasné, kdo přežil. Také si myslím, i když si možná dělám iluze, že ti, kteří přežili, nepodlehnou tomu, že by byli zaměření jen na ekonomické věci. Myslím, že jsou trošičku míň ovlivnitelní dnešním způsobem života. Že jsou trochu víc sami sebou. Přece jenom je tam něco, nějaká zkušenost, která je odlišuje. Kdybych měla shrnout, co mi pobyt v koncentračním táboře vzal, pak mi vzal minulost. To zpřetrhání minulosti, to je něco, s čím se musím smířit.

Na návrat domů jsme se strašně těšili. Ale samozřejmě jsme se neměli kam vrátit. Já najednou nevěděla, co mám dělat. Jak žít, proč vůbec a hlavně nebylo s kým se poradit. Bratr, který také přežil, se o mě moc nestaral, on měl svých starostí dost. Ten tady lítal, to už zakládali noviny a on byl jmenován důležitým redaktorem, šéfem kulturní rubriky. Dostali tehdejší německé noviny, takzvanou Mladou frontu 22, a on byl vlastně zakladatel. Bylo mu třiadvacet a J.Hořcovi [Hořec, Jaromír (nar. 1921): známý český básník, spisovatel, novinář a publicista – pozn. red.], pozdějšímu šéfredaktorovi, bylo, myslím, čtyřiadvacet. Neměl na mě absolutně čas. Pamatuji si, že jsem se šla tenkrát po návratu hlásit na tehdejší národní výbor, už nevím, jak se tomu říkalo, protože jsem potřebovala legitimaci. Tam mi dali dvě spodní prádla, kalhotky a nějakou košilku a asi pět kapesníků.

Můj otec válku nepřežil, zahynul v roce čtyřicet čtyři, v Osvětimi. Mám dvě data. Jedno je únorové, druhé je květnové, přesně se to neví.  Na podzim čtyřicet tři ho zatkli, šel přes Karlovo náměstí, kde byl na výsleších, přes Malou pevnost 23 do Osvětimi, nešel normálním transportem. Zatčen byl nejspíš  kvůli mému bratrovi. Zatčená byla i moje nevlastní matka, která se ovšem po válce vrátila. Ale ta také nevěděla, proč je vlastně sebrali. Je pravděpodobné, že tam bylo i nějaké udání. Prošla koncentračními tábory Ravensbrückem 24 a Barthem [Barth: tábor přislouchající pod koncentrační tábor Ravensbrück – pozn. red.]. Vrátila se až později, až koncem června 1945, a byla těžce nemocná. Matku jsem po válce pokud možno podporovala,  vždyť jsem si díky ní zachránila život, protože nevěděli, že ona není moje pravá matka. To kdyby bývalo prasklo, tak by byl konec. Zemřela, když jí bylo pětaosmdesát, to by mělo být někdy v roce 1983, protože byla rozená 1898. Porazila ji tramvaj, ztratila orientaci a do té tramvaje narazila hlavou.

Jen na okraj, zjistila jsem, že v Pinkasově synagoze, kde jsou jména mrtvých z koncentračních táborů, je i jméno mého bratra [v letech 1992-1996 bylo na stěny synagogy ručně přepsáno 80 tisíc jmen českých a moravských Židů, kteří zahynuli za nacismu – pozn. red.]. Jako že je mrtev. Jak jsem říkala, když dostal předvolání do transportu, zanechal dopis, že spáchal sebevraždu, a ztratil se. V kartotéce je veden jako mrtvý. No, teď už s tím nemůžeme nic dělat, je to tam. Podle jednoho lidového rčení tedy bude dlouho živ. Docházelo i k dalším omylům. Například, můj otec byl zatčen, nešel transportem, nicméně v koncentračním táboře se také ocitl a nevrátil se. Ale v Terezínské knize [Terezínská pamětní kniha obsahuje jména židovských obětí nacistických deportací z Čech a Moravy v letech 1941-1945 – pozn. red.] není. Nevím, jestli ho tam dali dodatečně, to už jsem nezjišťovala. Já panu Kárnému, který tu knihu společně se svou ženou dělal, říkala, že tam není, ale že také umřel v Osvětimi. Podobných případů je víc, lidí, kteří nešli normálními transporty, ale byli zatčeni nebo se ztratili jako můj bratr.

Zpočátku jsem bydlela s mým bratrem, který dostal na Letné byt, a potom, když se vrátila má nevlastní matka, tak jsme šly do toho bytu, kde kdysi bývala zubní ordinace. Tam ale snad kromě toho zubního zařízení nic nezůstalo. Tenkrát po návratu z Terezína, jsem měla hlavně hlad. Matka tady měla příbuzné, sestru, strašně hodnou, a k nim na Smíchov jsem chodívala na oběd. Oni mi dávali z vlastního. Vypadá to divně, ale já si myslím, že ona nebyla žádná organizace, která by se starala o ty lidi, kteří se vrátili. Vůbec mě nenapadlo zajít na židovskou obec. Možná jsem tam měla jít, určitě by mně byli poradili. Vždyť tady byly nějaké výpomoci, jak jsem se později dozvěděla, z Ameriky 25. Podávaly se nějaké žádosti o odškodné. No, já jsem o tom nevěděla nic a nic jsem nedostala. Až teď to po převratu to, co mají všichni.

Takové první dva roky, než jsem se rozkoukala, jsem skutečně nevěděla, jak se mám chovat. Já věděla, že se zdraví, a co mám říct, když vejdu do obchodu, ale způsob myšlení druhých lidí jsem vůbec nemohla pochopit. Všichni mi byli cizí. Nechápala jsem, jak myslí, proč třeba udělají to, co udělali. Já jsem vždycky chtěla vědět důvod chování. Například má teta, ta, co se rozvedla s mým strýcem kvůli onomu nakladatelství, nebyla židovka a válku přežila. Po válce vedla prodejnu, která k onomu nakladatelství patřila. Ona mi nabídla, abych tam prodávala knížky. Tak jsem tam nějaký čas prodávala. Pak mi řekla: „Nemáš dostatečně štíhlý pas, koupím ti šněrovačku.“ Já jsem to vůbec nechápala. Proč tam mám prodávat knížky a proč mi to koupí. Je to banální příklad, ale já jsem tomu nerozuměla. Nedokázala jsem se jí zeptat. O to šlo. Měla jsem se jí zeptat, proč mně koupíš to nebo tamto, nebo proč tady mám prodávat knížky? Ona by mně to jistě bývala vysvětlila. Ale já se jí nezeptala. Nebo další příklad. Na Letné byla nějaká děvčata z Terezína a ta mě zatáhla do Svazu mládeže 26. Já jsem tam zase chodila a vůbec jsem nevěděla, proč tam jako jsem. Spoustu věcí jsem tenkrát nechápala, dokud jsem nepotkala dívku mého stáří, jejíž tatínek byl zubař, kolega mého tatínka. Pan doktor Vaněček. Ten mě pozval k nim a dal mi peníze. Ta Věra jediná říkala: „Ty musíš chodit do školy.“ Nebýt jí, tak jsem to všechno nechala plavat. Ale i ona mi musela vysvětlit, proč musím chodit do školy a já tomu beztak úplně nerozuměla. Možná že jsem byla úplně zanedbaná, nebo možná spíše osamělá. Myslím, že to bylo z osamělosti. Přitom později jsem platila v životě za společenskou a ne introvertní. Ale až moc pozdě. Tenkrát jsem ale určitě byla v naprosté introverzi. Myslím, že je to důsledek toho, co jsem říkala, toho zpřetrhání pout s minulostí.

Postupně se naštěstí vyskytlo několik příbuzných, kteří mi také pomáhali. Například bratranec mé vlastní první maminky, který měl seznam lidí, ke kterým si dala schovat věci sestra mé první maminky, Anna. Obcházel se mnou ty lidi a teď oni to většinou nevraceli. Zažila jsem takovou velmi nepříjemnou situaci, kdy říkali: „Jé, vy jste se vrátili.“ Ani se mi o tom nechce mluvit. Ono je to navíc obecně známo. Co se školy týká, vysvětlili mi, že si musím vyběhat stipendium. Po sociální stránce byl ten náš život po válce totiž velice špatný. Vystudovat jsem nakonec mohla jenom díky tomu stipendiu, které jsem dostávala jako válečný sirotek. Vyplácel mě tenkrát Úřad pro válečné poškozence. Myslím, že byl v Karlíně. Bez těch peněz bych byla neměla ani na rohlík.  

Můj bratr stačil před válkou maturovat na Jiráskově gymnáziu a po válce se zapsal na filosofickou fakultu. V roce čtyřicet sedm byl poslán tehdejším Ministerstvem kultury do Paříže, kde vydával týdeník informující o tehdejší střední Evropě, který se jmenoval Parallele cinquante, Padesátá rovnoběžka. Těsně po únoru 27 se měl vrátit, byl tam na rok. Ale emigroval a zůstal venku. Tajně tady ale byl a díky mému tehdejšímu příteli, výtvarníku Jiřímu Hejnovi, se kterým jsem dlouho byla, jsme mu pomocí sádry předělali razítko na pase. On se ještě po únoru dostal ven.

Vysokou školu jsem začala studovat na jaře čtyřicet šest, kdy ji vlastně otevírali. Vybrala jsem si novinářskou fakultu na Vysoké škole politické a sociální. Ta se skládala ze tří fakult, politické, sociální a novinářské. Ta škola byla zaměřená i pro budoucí diplomaty, tedy ta fakulta politická a sociální, ne novinářská. Už jako puberťačka jsem se zabývala psaním básniček a za války taky. Kromě pohybu, tancování, byla mým nejsilnějším zájmem literatura, takže to znamenalo, že to musela být nějaká škola, kde se pracuje se slovem. Představovala jsem si, že bych pak mohla třeba žít v nějakém cizím městě a být dopisovatelkou. Třeba v Paříži. No, byla jsem úplně blbá. Ta novinářská fakulta byla něco nového. Mám dojem, že za první republiky nebyla, ale nejsem si jistá. Žurnalistiku bylo asi možné studovat někde jinde, to přesně nevím. Ale pro mě to bylo novum. No a pak jsem věděla, že tam na mně nebudou chtít latinu. Bála jsem se, že i na té filozofické fakultě by mě latina, případně řečtina, chyběla. Maturitu jsem si vlastně dodělávala až dodatečně v rámci té fakulty. To tenkrát šlo. Tahle škola bylo zaměřená čistě prakticky. Bylo tam hodně ekonomie a práva, ze všech oborů něco. Nevím, jestli to bylo dobré, ale mně to přišlo mnohem schůdnější, protože mně chyběla celá léta vzdělání. Myslela jsem si, že to spíš zvládnu. Na fakultu nebyl problém se dostat, kdo se přihlásil, ten mohl studovat. Tenkrát se samozřejmě hlásili i ti starší, kteří třeba za války nemohli studovat. Ale bylo tam velké síto. Ty čtyři roky a diplomní práce, málokdo dokončil. Ti lidi šli možná do praktického života, nebo je to nebavilo.

Já jsem byla v zimě 1949 hotová. Ty největší průšvihy byly až od padesátého roku. Nepamatuji si přesně, jak se tam profesoři měnili. Ti, kteří byli ortodoxní marxisti, začali samozřejmě dělat různé kariéry. Například Ladislav Štoll [Štoll, Ladislav (1902 – 1981: český marxistický literární kritik – pozn. red.], který pak byl velmi ortodoxní a myslím, že zkazil mnoha lidem život. To byl velký ideolog přes kulturu. Měl slovo ve všech oblastech kultury a jistě byl i spolupracovník různých ministerstev a tak dále. Několik profesorů naopak zase emigrovalo. Například profesor Machotka [Machotka, Otakar (1899 – 1970): český sociolog – pozn. red.] odjel do Ameriky. Původně, to bylo na té fakultě zajímavé, tam byli profesoři paritně podle čtyř politických stran. Aby to bylo vyvážené. Pak to samozřejmě padlo a ti lidé odcházeli, sociální demokraté a tak. Také nás tam učila společenskou výchovu paní, která byla později mnoho let zavřená. My jsme jí říkali Alča Palča, ale jmenovala se Palkosková. Byla z takové velmi bohaté pražské rodiny. Z té společenské výchovy jsme si dělali legraci, ale měla pravdu, bohužel, společenská výchova vzala za své. Lidé se dnes neumějí chovat. Na  psychologii tam byl prof. Tardy, křestní jméno si přesně nevzpomínám. Ten zase emigroval do Švýcar. Zvláštnost je, že nám dali ing, já jsem tedy inženýrka. To proto, že jsme tam měli ekonomii, ale je to nesmysl, dělali to podle sovětského vzoru.

Po studiu jsem v padesátém roce nastoupila do hraného filmu na Barrandově [známé filmové studio v Praze – pozn. red.], kde měli zájem o studenty,  do takzvaného lektorátu. To bylo takové první síto, kam se posílali náměty. Bylo nás tam asi pět. No, divím se, že mě tam zaměstnali. Měla jsem tam ale úžasného šéfa, takového jsem už nikdy nezažila. Moc mě naučil, jak bych tak řekla, o literární tvorbě pro film. Jmenoval se ing. Karel Smrž [Smrž, Karel (1897 – 1953): český filmový historik, publicista a dramatrg – pozn. red.], jeden z filmových průkopníků vůbec, ještě z první republiky, zakladatel českého filmu. Mimo jiné jsem se tam skamarádila s Hanou Žantovskou [Žantovská, Hana (1921 - 2004): prekladatelka, básnířka a spisovatelka – pozn. red.], překladatelkou, skvělou paní, která zemřela před dvěma lety. Byla to výsostná překladatelka z angličtiny a básnířka. V té době jsem se také seznámila s mnoha jinými lidmi, do toho okruhu naštěstí patřil Josef Jedlička [Jedlička, Josef (1927 – 1990): český prozaik a esejista – pozn. red.], spisovatel, Jan Zábrana [Zábrana, Jan (1931 – 1984): český básník a překladatel – pozn. red.] nebo malíř Mikuláš Medek [Medek, Mikuláš (1926 – 1974): český malíř – pozn. red.]. Díky těmhle lidem jsem se dostala z té izolace těsně po návratu. Bylo to opravdu dobré a některá přátelství také dodneška trvají. Třeba spisovatel Putík Jaroslav [Putík, Jaroslav (nar. 1923): český prozaik – pozn. red.], s tím se scházíme, filosof Ivan Dubský [Dubslý Ivan (nar. 1926): česý filosof – pozn. red.] je můj kamarád také z té doby. Někteří už bohužel umřeli. Ale díky těmhle všem lidem jsem teprve začala pořádně žít.

Na lektorátu jsem byla asi rok a půl a už mě vyhodili. To začala padesátá léta a když mě jako nespolehlivou vyhazovali - to byl tehdejší Jiří Hájek [Hájek, Jiří (1919 – 1994): český literární a divadelní kritik – pozn. red.], který pak vedl Plamen [Plamen: literární měsíčník. Jiří hájek byl šéfredaktorem měsíčníka v letech 1959 – 1968  – pozn. red.], ne ten ministr, ale literární kritik, velmi vášnivý – jako důvod mně řekli, že nemají nic proti mně osobně, ale že jsem nespolehlivá, protože jsem židovského původu 28. Já jsem tenkrát skutečně neměla vůbec peníze a ta moje nevlastní matka na tom také byla špatně, tak mě vlastně přátelé Jedličkovi živili. Dávali mi peníze, ačkoliv Manka Jedličková pak ještě dostudovávala medicínu a Josef Jedlička, který byl na filosofické fakultě, vylítl, když tam byly prověrky. On byl první, se kterým udělali monstrproces. Byl nařčený jako trockista.

Těch lidí tohoto druhu, se kterými jsem se v té době stýkala, bylo tolik, že vám je ani všechny nebudu jmenovat. Byli skvělí. Dokonce jsem byla požádána, abych o nich napsala, ale já nic takového psát nechci, protože já si nejsem jistá, jestli je moje paměť natolik dobrá. Pokud nemohu napsat něco přesného, tak to psát nebudu. Mohu napsat nějaké dojmy, to já mám něco v šuplíku, ale nerada bych, abych svou nepřesnou pamětí měnila historii. To strašně špatně snáším. 

Ta padesátá léta byla těžká. Slánského procesy 28 a já jsem pak také měla velké maléry kvůli bratrovi, který zůstal venku. To jsem netušila, jaké nedozírné maléry z toho vzniknou. Byla jsem kvůli tomu u výslechů. Pamatuji se, že když pro mě přišli, tak jsem vůbec nevěděla, o co jde. V té době se mně začaly vracet takové nepříjemné, depresivní stavy. Strach z budoucnosti. Začala jsem se bát. Dostala jsem strach, který byl velmi silný, přestože v mládí by to tak nemělo být. Vždycky jsem měla konflikt ne proto, že bych si ho zavinila svým jednáním.

Já sama jsem emigrovat nechtěla. Ve čtyřicátém osmém jsem sice byla v Paříži, ale zůstat jsem tam nechtěla. Možná za jiných okolností. Bylo to komplikované a také jsem si myslela, že zase vyjedu. Nikdo si neuměl představit – možná někdo starší, kdo byl fundovaný i politicky, ale já jsem tenkrát ještě byla opravdu naivní - že bych tam zase třeba za dva roky nemohla. Až později, v  osmašedesátém, když jsme měli tříletou holčičku, jsem na emigraci pomýšlela, ale můj muž se toho bál. Jedním z jeho důvodů bylo, že tak krásné město, jako je Praha, nikde není. Tak dramatické ve smyslu architektury. Manžel je totiž architekt. Já jsem si zase nemohla představit, že nebudu používat češtinu. Ne jako obživu, ale že to, k čemu jsem měla sklony, k takovému tomu nedorozumění, bude ještě horší. Ne, že se ten jazyk nenaučím, já jsem v té době jakž takž mluvila anglicky, to bych se naučila. Německy určitě. Ale já si myslím, že ztráta mateřského jazyka je strašná. A nejen pro lidi, kteří s ním pracují. Bratr tu měl na filosofické fakultě před několika lety přednášky a vyprávěl, že se emigranti, protože neuměli pořádně řeč, museli začít živit obrazem. V televizi. To byla moc zajímavá úvaha.

Bratr žil v Paříži původně se svou dívkou, která mu za války pomáhala skrývat se před gestapem. Tenkrát mu pomáhalo hodně lidí. Také to někteří odnesli zatčením. S tou se ale po nějaké době rozešel. Později se tam seznámil s mladou dívkou z Porta, z Portugalska. To byla jeho první žena, jmenovala se Julieta a měli spolu dvojčata. Když ve Francii hrozil převrat, tak spolu odešli do Portugalska. Tam jsme se po dvaceti letech sešli, v roce šedesát osm 29, za Novotného 30. To jsem tam mohla jet. Teď žije v Lisabonu, naučil se portugalsky stejně jako tehdy francouzsky, protože on je jazykově docela nadaný. V Portugalsku kromě toho, že přednášel slavistiku, pak byl na divadelní a filmové škole, byl také ředitelem Národního divadla v Lisabonu. Vydával jednu knížku za druhou a dodneška režíruje opery, všechno možné. Přestože je mu už hodně let, je tak strašně činný, že myslím, že až jednou přestane, rovnou umře. Asi bez toho nemůže být. Objektivně vzato, je mimořádně vzdělaný, mimořádně pilný, mimořádně schopný a mimořádně egocentrický. Jak by jinak taky dokázal, to, co dokázal. V tom je vypjatý egocentrismus, který je soustředěný na svou tvorbu. Ještě než emigroval, tak mu tady vyšlo pět knížek, venku pak také a teď po převratu zase. On se zpátky z emigrace nevrátil, už by tady nemohl žít. Ale občas do Čech jezdí. Jako režisér a poradce spolupracuje s místními divadly a vycházejí mu v České republice básnické i prozaické knížky. Po válce dostal od prezidenta E. Beneše 31 vyznamenání za ilegální činnost a v devadesátých letech od prezidenta V. Havla 32 ocenění za šíření naší kultury v zahraničí.

Ta jeho vypjatá egocentričnost mi strašně vadí, ale na stará kolena jsem pochopila, že je to k němu klíč. Není sám. U lidí, kteří něco dokázali, to není jinak možné. Pro ně je jejich tvorba středem světa a všichni ostatní jim slouží. On byl vždycky silná osobnost, to já jsem nikdy nebyla. On přes tu tmavou předsíň nemusel chodit. On je opravdu mimořádně vzdělaný a šikovný a vypadá skvěle. Měl víc žen – samé Portugalky, většinou z jeho profese -  a víc dětí. Svých dětí má šest a dvě vyženil. Jeho nejmladšímu dítěti je devět let a to mému bratrovi bude teď v listopadu osmdesát pět. Ani jedna z jeho žen nebyla židovského původu. On své židovství nijak nezapírá, ale také se s ním nijak neohání. Židovsky vůbec nežil, ani stínem. My jsme tak nebyli vychovaní.

Po tom vyhazovu z Barrandova jsem dlouho, asi dva roky, nemohla najít zaměstnání, neprokádrovali mě ani do fabriky. To byly zlé časy, ale všechno se přežilo a nakonec jsem uvízla zase zpátky ve filmu. Předtím jsem nějakou dobu ještě pracovala v nakladatelství Naše Vojsko, ale když to na mě zase kádrově prasklo, musela jsem zase ven. Zpátky k filmu jsem se dostala někdy v padesátém čtvrtém pomocí mé spolužačky z fakulty, protože ona byla sekretářkou u Z. Nejedlého [Nejedlý, Zdeněk (1878 – 1962): český historik, hudební vědec a kritik, publicista a politik – pozn. red.]. Prostě to nešlo normálně. Nejdříve jsem pracovala ve filmové knihovně. Ta byla v Klimentské ulici, ale spadalo to pod Ústřední čs. film. Tam jsem dávala dohromady takové ročenky. Co se  kdy udělalo, jaké filmy se vyrobili a tak. To mě samozřejmě šíleně nebavilo. No, ale pak jsem se dostala do tiskového oddělení Ústřední půjčovny filmů na Národní třídě. A v roce šedesát tři jsem se odtamtud dostala jako dramaturg kresleného a loutkového filmu. Na začátku jsme sídlili na Klárově, kde je teď metro. Tam byl pavilón, to zbourali. Pak jsme byli na Barrandově. Tam jsem byla až do konce, do důchodu a hodně mě to bavilo. Také jsem dost dlouho přesluhovala. Myslím, že jsem šla do důchodu v roce převratu, že už mi bylo třiašedesát. Ale i potom jsem tam občas něco dělala. Pracovala jsem v dramaturgii a pak jsem pro ty děti začala i něco psát. Tam se přece jenom dalo dělat leccos, to nebylo pod tak přísným politickým dohledem, i když jsme tam také měli maléry. Já dokonce dostala nějaké důtky, protože jsme Škvoreckého [Škvorecký Josef (nar. 1924): český prozaik, esejista a překladatel – pozn. red.] text převedli do animované podoby. Ten mimochodem také patřil mezi mé kamarády. 

Vdaná jsem byla dvakrát. Můj první manžel se jmenoval Josef Till, architekt. Narodil se v roce 1924. Už ani nevím, jak jsme se seznámili. Brali jsme se v roce padesát pět a byla jsem s ním čtyři roky. Děti jsme neměli. Ten první muž byl hodný a laskavý, ale pil. To byl hlavní důvod našeho rozchodu. Stále ještě žije a dosud jsme v dobrých vztazích. Zajímavé je, že jeho maminka byla Ruska, kterou si přivedl jeho otec jako legionář za první světové války. Až dodatečně jsem si uvědomila, že tady je vždycky jakási afinita k lidem, kteří nejsou tak úplně normální, stejně jako já jsem nebyla úplně normální. Já byla židovka a on napůl Rus. Zpočátku to ani nevíte, to se dozvíte až ex post, že je také jiný.

Když jsem se v roce šedesát tři vdávala podruhé, vzala jsem si žida. Ale ani tenkrát jsem zpočátku nevěděla, že prožil to, co já. Mě nenapadlo, že by to mohl být také žid, on vůbec nevypadá. Ale myslím, že ten společný prožitek nás pak asi spojil. Ty pocity odcizení, které člověka provázejí, to jsme si nemuseli vysvětlovat. Pochopili jsme se. Manžel se jmenuje Jiří Munk. Je mladší než já, narodil se v Brandýse nad Labem,  2. listopadu 1932. Seznámil nás můj první manžel, oni spolu pracovali. Jeho otec byl Adolf Munk, právník, a jeho matka se jmenovala Olga, rozená Náchodová. I ona pocházela z právnické rodiny, ta praxe zřejmě patřila jejímu otci, ale to nevím jistě. Vím, že měla sestru a když tenkrát nějak brzy ztratily maminku, tak je vychovávala nějaká teta. Nějaké velké svátky tam v tom Brandýse snad slavili.

I rodina mého muže mohla emigrovat, myslím, že žádali o affidavit a měli jet do Rhodesie [Rhodésie: vnitrozemský stát jižní Afriky. Od roku 1964 Zambie. V Zambii je zemědělství extenzivní, velmi zaostalé a z velké části jen samozásobitelské – pozn. red.], do jižní Afriky. To je snad dnešní Zimbabwe. Jeho dědeček byl statkář, velice úspěšný, ač žid, tak byl úspěšný v chovu prasat. Byl to široko daleko znalý odborník. Pokud vím, tak Rhodesie byla v té době jediná, kdo přijímal, a přijímali jedině zemědělce. Také jste museli mít nějaké peníze. Myslím, že nějaké peníze poslali, dost velké a Němci to zabavili do takzvaného vystěhovaleckého fondu. Říkali, že za ty peníze židy vystěhují na Madagaskar a Čechy do Patagonie. Těch pár lidí, co se vystěhovalo, byli bohatí, měli informace a nějaké kontakty.

Do Terezína jeli, myslím, hradeckým transportem nějak těsně v lednu čtyřicet tři, měsíc za mnou. Otec mého muže v Brandýse likvidoval místní židovskou obec a o všechno se staral, takže šli všichni z rodiny do transportu o měsíc později než lidi v Brandýse. To bylo také jejich štěstí, protože ten předchozí transport, ve kterém šli všichni židé z Brandýsa, šel rovnou dál, do Polska. Z toho se snad téměř nikdo nevrátil.

V Terezíně žily malé děti s matkou a starší s otcem. Maminka mého muže dělala pro válečný průmysl na slídě, proto v Terezíně zůstala a chránila tak své nejmenší dítě, mého muže. Manželův otec šel bohužel se starším bratrem mého muže, Viktorem, z Terezína dál. Jeho otec se nevrátil, zemřel v Osvětimi. Viktor ano, ale v hrozném stavu. Před několika lety bohužel zemřel. Manželova sestra Helena se za války v Terezíně provdala - to se pak muselo po válce nějak obnovovat – a tím manželstvím si zachránila život. Její manžel, Rudolf Kovanic, byl v jednom z prvních transportů, oni to ghetto dávali dohromady a byli pak chráněni. Na konci války bylo vybráno několik desítek mladých manželství a ti šli výměnou do Švýcar. Tam je zavřeli do dalšího tábora. Ven směli samozřejmě až po válce, to pro ně přijelo nějaké auto z tehdejšího Československa.

Manželův bratr Viktor byl výtvarně mimořádně nadán. Studoval na tehdejší UMPRUM [Vysoká škola uměleckoprůmyslová v Praze] nebo na jiné výtvarné škole. Ale byla tam nějaká studentská vzpoura. Všichni odvolali, jedině on ne a od té doby se izoloval a přestože byl velmi výtvarně nadán, dělal tady za Prahou nějaké nálepky. Až po letech, teprve po jeho smrti - zemřel na rakovinu kůže - se mi podařilo, že měl ve Španělské synagoze velkou výstavu. On opravdu fantasticky maloval. Ta výstava měla velký ohlas. Psali o tom třeba v Revolver Revue 33. Za jeho života ale nechtěl žádnou výstavu dovolit, ani nic prodat. Své obrázky dával sourozencům, k různým příležitostem. Pár jich máme doma. Oženil se velmi pozdě, protože byl dlouho nemocný. Jeho manželka se jmenovala Jitka. Žili u Karlových Varů 34 a on tam dělal všechno možné, ale pak balil trumpety. Nábožensky nijak nežil.

I můj muž byl nadaný, zase hudebně. Už v první třídě přemlouvali jeho rodiče, že s ním musí něco dělat. Ale jeho matka se sice z koncentračního tábora vrátila, ale nikdy nebyla samostatná a najednou tady zůstala sama s dětmi, nebyla schopná dělat vůbec nic, ačkoliv jí bylo asi padesát. To bylo strašné. Manžel vystudoval architekturu, stejně jako můj první muž. Jako žert říkávám, že jsem u té profese už zůstala. Léta pracoval jako architekt, ale teď už nechce. Byl odborník na obchodní sítě, napsal o tom knihu. Chtěl dělat hlavně památky, ale k tomu se nedostal. Tenkrát se vlastně žádná pořádná architektura nedělala, to byl socialistický realismus. Teď po převratu, když by mohl začít, tak už to bylo tak zkorumpované, že to by nevydržel. Úplatky, všechno na základě úplatků.

Po roce 1989

Na osmdesátý devátý rok 35 si pamatuji dobře. Byl mráz a já jsem chodila s Barrandovem, s animovaným filmem, na Václavák s klíči [v průběhu Sametové revoluce, lidi obrazně vyjádřovali nespokojenost s komunistický režímem tím, že během demostrací cinkali klíčemi — pozn red.]. Byli jsme naivní, absolutně naivní. V té první radosti ze změny jste tak otevření, naivní. Neuvědomovali jsme si, že lidi se nemůžou změnit. Lidi zůstali stejní. To nadšení mě brzy přešlo. Šlo to dolů, ale ono to samozřejmě muselo jít dolů, protože po stránce mravní to šlo dolů už od roku třicet devět. Jinak to nebylo možné, ten mravní sešup je dlouhodobý.

Po převratu jsme měli problém s restitucí. Ve čtyřicátém osmém jsem měla mít podíl na dědictví po Bohumilu Sinkovi, bratrovi mého dědečka Adolfa Synka. Válku mnoho příbuzných nepřežilo a někteří, kteří emigrovali, se dědictví vzdali. Tenkrát po válce jsme se kvůli dědické dani domluvili, že se to napíše na mou sestřenici Milenu, která byla v té době jediná neplnoletá a daň platit nemusela. Já sama jsem na daň neměla. Po převratu ale celý ten dům – a je to veliký majetek, veliký dům v Bílkově ulici 11, čtyřpatrový, dole obchod – restituovala sama. Tam nešlo o tisíce, ale o hodně milionů. Já samozřejmě na tu naši dohodu nemám svědka. Takže teď nemám alespoň starosti s penězi. Nejsem typ, který by s nimi uměl zacházet. Vem to čert. Ale jí jsem potom vzkázala, že si to musí ona vypořádat se svým svědomím. Můj bratr jí mohl samozřejmě žalovat, protože ten byl po válce v zahraničí a ničeho se nevzdal, ale taky se na to vykašlal. Ale je to něco, co po stránce mravní nemohu pochopit.

S manželem jsem měla jen jedno dítě, dceru Hanu. Narodila se 24.6.1965. Čili měla starou maminku. Já jsem dlouho nechtěla děti, ale přemluvili mě. Vystudovala v Praze na pedagogické fakultě výtvarnou výchovu. Jako druhý obor si musela vzít ruštinu a když byl převrat, tak se na ni hned všichni vykašlali. No, byli hloupí. Člověk ruštinu nemá rád, což je ale blbost. Jednou bude zapotřebí. Na filosofické fakultě pak dostudovala psychologii, ale pedagogickou, ne tu klinickou. No, je to prostě na nic. Školu dostudovala a snaží se žít na volné noze, ale je to průšvih. Dělala jeden film, o takové zapomenuté figurce z první republiky, výtvarníkovi Robertu Guttmannovi [Guttmann Robert (1880 – 1942): známý pražský malíř a sionista. Zemřel v lodžském ghettu – pozn. red.]. Našly se nějaké obrázky a něco o něm, bylo toho poměrně dost, a ačkoliv to i režírovala a neměla žádné zkušenosti, tak to nebylo špatné. Také napsala hezký scénář o strýci Viktorovi, protože i o něm je plno materiálu. Navíc s ním dělali rozhovor, takže je materiál i slovní. Jenže to potřebovalo podporu od fondu státní kinematografie. O to jsme se pokoušeli třikrát, ale marně. Také dělala nějaké obálky – ty byly docela nápadité – ale je to špatné, těch možností moc nemá. Ona není v žádném týmu a individuálně se to vůbec nedá dělat. Mimo jiné jí teď bylo čtyřicet a už je stará. Snažila se najít si zaměstnání, ale to je vyloučeno. Proč by vzali ji, když můžou vzít dvacetiletou, které dají půlku platu. Od minuty mohla jít učit. Ale řekla, že než by šla učit, že bude radši bezdomovec. Děti nemá, má psa, kterého velmi miluje. Myslím, že děti mít ani nemůže. Je velmi společenská a vypadá velmi mladě. Lidi jí často tykají. Myslím, že moje sklony ke stavům úzkosti, se bohužel přenesly i na moje dítě. Ona je velmi nervově labilní. Myslím, že druhá a případně až třetí generace těch lidí, co byli za války zavření, je také poznamenaná. Jsou vždycky takoví extrémní. Buď jsou strašně aktivní a asertivní, nebo zase opačný extrém. To ale posuzuji jen z toho mála lidí kolem sebe, co znám.

V Izraeli jsem byla jednou s cestovní kanceláří, to byl skvělý zájezd. V programu byly jak židovské, tak křesťanské památky, jinak bych s ním nejela, protože já chci vidět maximum. Úžasný dojem na mě udělal Jeruzalém. Krásné město, ta historie tam voní, jak bych tak řekla. Když jsem tam přijela poprvé, zdálo se mi, že je tam všechno moc bílé. Ale pak jsem najednou viděla, že to tam patří. Prý to dokonce měli nařízené od starosty, že cokoliv se staví, tak to má být bílé. Pokud jde o emoce, nejvíce na mě zapůsobila poušť. To se mi strašně líbilo. Stíny na poušti. To mě výtvarně oslovilo. A to jsme jí pouze projížděli, šlo jen o to, co jsem viděla z autobusu. Jela jsem tam spolu s manželem na osm dní, což ovšem není tak moc. Samozřejmě jsme nemohli vidět všechno, ale viděli jsme dost. A měli jsme štěstí na skvělý doprovod. Byli tam dva lidi z Prahy, jeden byl na moderní Izrael, ten byl dokonce povoláním zubní lékař, prostě nadšenec. Věděl všechno. Druhý průvodce byl na historii. Pak tam byl ještě třetí, to byl místní Izraelec, který dělal organizační věci. Ta cestovka se jmenuje Ars viva, to je taková cestovní kancelář pro výtvarníky a architekty, my jsme s nimi už byli víckrát. Hodně jezdí po muzeích, je to více zaměřené umělecky. Po nákupech tam ti lidé nechodí.

V Izraeli se mi moc líbilo. Možná se tam ještě někdy podívám, nějaké známé tam mám, co jsem s nimi byla za války, ale nic bližšího. Tel Aviv jsme viděli hrozně málo, on nám nezbyl úplně čas, ale myslím, že se nic nestalo, to je moderní město. U moře v těch hotelech jsme také vůbec nebyli, na to také nebyl čas. Celé tři dny jsme strávili v Jeruzalémě, dokonce jsme bydleli v hotelu v té staré části. Byli jsme tam mimo jiné v nádherném Muzeu moderního umění. Mají tam sochy instalované venku, to je málokde. A co tam toho mají, to jsem ani nemohla pochopit. Jižní Ameriku, Austrálii. Úžasné.

Co se politické situace týká, jsem naprosto skeptická. Nemyslím si, že se to dá nějak vyřešit. Myslím, že dneska žiji ve světě, ve kterém se bohužel nedá vůbec nic vyřešit. Já nevím, čím jsem starší, tak na většinu otázek nemám odpověď. Přála bych si, aby tam vedle sebe žili nějakým slušným způsobem, ale obávám se, že to není možné. Když Izrael vznikl, ani jsem o tom nevěděla.  Pohybovala jsem se v úplně jiné společnosti. Až trošičku za té šestidenní války 36 ke mně něco proniklo.

Na emigraci do Izraele jsem vůbec nemyslela, chraň pánbůh. Já bych bez té české krajiny zemřela. Čech si samozřejmě zvykne na všechno, to je druhá pravda, ale jak mu je, to je zase třetí pravda. Já mám jednak strašně ráda Prahu, i když je zničená, ale je to kus mého dětství a mládí. Pak se mi líbí krajina v naší zemi, je nádherná, proměnlivá, najdete tady všechno. Momentálně mi vadí jenom to, že všechno je čím dál tím povrchnější. Nebo nekultivovanější. Všichni lidé se chtějí mít dobře, nebo lépe, to je normální reakce, ale bohužel se využívá toho nejspodnějšího, primitivního nazíraní a jede se přes konzum. Já jsem prostě člověk dvacátého století, nikoli jednadvacátého. To ze sebe nesmažu. To dvacáté století nás poznamenalo, já jsem například na štíru s technikou. Ten náš úhel pohledu je přece jenom jiný. Stejně jako já jsem se smála svému dědečkovi, když vykládal o Rakousku-Uhersku a o první světové válce. Mysleli jsme si, že si vymýšlí.

Já sama jsem víru nikdy neřešila, to pro mě téma nebylo, což asi není běžné. Podle mě je to anachronismus, způsob, jakým se projevuje židovská ortodoxie, je anachronismus. Těch 640 nebo kolik zákazů [Micva: náboženský předpis či přikázání které je Žid povinen plnit. Podle talmudské tradice je celkem 613 přikázání, 248 kladných a 365 záporných – pozn. red.]. Pak mi tam nejvíc vadí postavení ženy, které je pro mě naprosto ponižující. Ale když to tak někdo přijme, pak je to v pořádku. Ale tohle je to, co by mě nejvíc odrazovalo. Ale ono by mě to odrazovalo i od jiných náboženství. Tohle je opravdu anachronismus, i když se říká, že díky tomu se to zachovalo. Ale já si tím nejsem tak jistá. V zahraničí jsou i rabínky, v Americe. To by se tady zbláznili. Asi před čtyřmi lety se nám podařilo prosadit, aby byla na Židovské obci anketa. Dělala ji agentura, která je na to specializovaná. Účelem té ankety bylo zjistit, jaké směřování židovské obce si představují její členové. Jestli ortodoxní, nebo ne, a co si přejí. Těch otázek bylo samozřejmě víc. Z té ankety vyšlo osmdesát procent liberálně smýšlejících a dvacet procent ortodoxních. Co myslíte, že se stalo? Nic. Převálcovali je. Těch dvacet procent kompletně převálcovalo těch osmdesát procent.

Víra je podle mě otázka filozofická, to nesouvisí jenom s židovstvím. A to, myslím, nemám dodneška vyřešené. Víra je dar a já jsem ho nedostala. Takže to neznamená, že to odsuzuji. Naopak si myslím, že ti lidé mají možná život snazší, nevím. Když jsem se něco dozvěděla o buddhismu, pokud se to dá vůbec za náboženství považovat, tak to je jedině sympatické. Ale nevím, jestli to v praxi takhle je. Ale když to někomu pomůže, tak je to v pořádku. Podvědomě nějaké hledání v každém člověku samozřejmě je a je jedno, jak se to jmenuje. Určitě si každý klade otázky o smyslu života, více nebo méně hluboké.

Po válce mě vůbec nenapadlo na židovskou obec jít. Až později, když jsem potřebovala nějaké potvrzení, asi že jsem byla v transportu. Tenkrát mě tam potkal jeden velmi vzdálený příbuzný, nějaký pan doktor Iltis, který vedl tehdejší židovský časopis. Ten, když mě viděl, říkal: „Jé, vždyť ty jsi psala básničky.“ Byl to takový droboučký pán, vodil mě tam po nějakých kancelářích a říkal: „Podívejte se, tady je jedno dítě.“ No, mně už bylo devatenáct, nebo kolik. Pamatuji se, jak jsem šla do nějaké místnosti plné matrik, kde hledali nějaké údaje, aby mi mohli dát to potvrzení. Mě to strašně deprimovalo. Byla tam taková tma. Vzala jsem si ten dokument a už jsem se tam nevrátila. Já jsem v tom roce padesát měla spíš tendenci dělat, že tam vůbec nepatřím. 

Když jsem šla do penze, to bylo po převratu, tak jsem měla pocit, že bych možná měla těm přeživším židům nějak pomáhat. Měla jsem dojem, a asi jsem měla pravdu, že ti přeživší budou často v situaci, kdy si nebudou rozumět ani se střední, ani s mladou generací. A že je nutné něco vysvětlovat. Vlastně mě k tomu svým způsobem donutily ty sdělovací prostředky, protože se mnou dělaly rozhovory na toto téma. I já jsem splatila jakýsi svůj dluh, když jsem napsala scénář o Gustavu Schorschovi [Schorch, Gustav (1918 – 1945): český divadelní režisér židovského původu. V lednu 1945 zastělen při likvidaci koncentračního tábora Fürstengrube – pozn. red.], který mi tenkrát v Terezíně velice pomohl. Byla jsem ráda, že se to mohlo realizovat. Tak jsem musela do toho židovského prostředí vniknout. Ale já sama jsem sekularizovaná, nemohu se sebou nic dělat a taky nevím, proč bych se měla najednou přetvařovat, protože je to zrovna móda. Já jsem především občan České republiky a pak náhodou, díky Hitlerovi, jsem spadla do nějaké další škatulky. Já si myslím, že jakýkoliv extrémní směr vede  k určitému nedemokratickému projevu a k omezení druhého člověka. To ve mně v podstatě vyvolává často až takovou přehnanou reakci, že se nechci nechat někam zařadit a že chci být samostatná. Vede to k jistému osamění a osamělosti. Když nechcete nikam patřit, musíte být smířená sama se sebou. To se mi moc nedaří. Nedávno, asi před rokem, sem jezdil nějaký Rakušan, spisovatel, a ten se mnou dělal rozhovory. Když jsem byla kdysi ve Vídni, tak nás někdo v rámci výročí holocaustu seznámil. V tom rozhovoru je jako nejdůležitější motto, že nejsem smířená a nikdy nebudu. I když vím, že se věci nedají změnit. Je to možná dětinská revolta, ale vyjadřuje to můj postoj.

Já měla s antisemitismem nepříjemné zážitky. Hned po válce jsem se šla přihlásit do Svazu politických vězňů. Oni mě nepřijali, že židy neberou. Že to nebyla odbojová činnost.  Pak nám lidi nechtěli vracet to, co otec někde před válkou schoval. Pak, když mě vyhazovali z Barrandova. To říkali, že proti mně nic nemají, ale ten židovský původ… že jsem prý nespolehlivá.

V těch nejhorších životních chvílích mně hodně pomáhalo cvičení u Jarmily Kröschlové [Kröschlová, Jarmila (1893 – 1983): česká tanečnice, choreografka a pedagožka – pozn. red.], výrazový tanec. Člověk se musí někdy zastavit, soustředit a uvolnit se. Začalo to tak, že můj bratr žil po válce s tanečnicí René Zachovalovou, která mu za války pomáhala. Ta byla v taneční skupině Jarmily Kröschlové. René mě tam zavedla, ale já jsem tam chodila jenom krátce, protože se to platilo a já neměla peníze. Takže chvíli trvalo, než jsem se tam zase mohla vrátit, ale s malými  přestávkami tam chodím dodneška. Někdy i učím. Ale je to jenom můj koníček, ne profese. Jarmila  Kröschlová byla skvělá, učila na konzervatoři všechny herce pohybovou výchovu. Žila dlouho, když zemřela, bylo jí přes devadesát let. Měla dokonce povolené soukromé vyučování, přestože to bylo potom v padesátých letech zakázané. Učila herce a chodily jsme k ní i my. Ale její taneční skupina už se nerealizovala. Ještě jsem viděla Dvořákovy [Dvořák, Antonín (1841 – 1904): český hudební skladatel – pozn. red.] Slovanské tance, brzy po válce, kde ještě tančila ona. To jí bylo hodně přes padesát. Byla to krásná žena, vysoká. A napsala teoretické knížky, které jsou podle mě vůbec nejlepší v Evropě. Jedna se jmenuje O pohybu, a druhá Nauka o tanci.

My jako její pohrobci a potomci si pronajímáme od Lidové školy umění v Dittrichové ulici pod Karlovým náměstím taneční sál, jednou týdně dopoledne na dvě hodiny, protože děti chodí odpoledne. Chodí tam několik letitých žákyň. Jsme tři, které jsme zůstaly z těch všech lidí, které trochu můžeme učit, což je žena Ivana Vyskočila [Vyskočil, Ivan (nar. 1929): český dramatik, prozaik a herec – pozn. red.], spisovatele, Eva Vyskočilová, pak Míla Babická a já. V úterý máme dvě hodiny za sebou a chodí tam tak po deseti lidech, takové „staré báby“. Ale kdybyste viděla, to je jak kouzelný proutek, když si vezmou ta trika. Je na nich vidět, že celý život něco dělaly. Opravdu. No a pak jdeme na kafe. Známe se strašných let. Učit je strašně zajímavé, moc ráda je někdy pozoruji. Tělo mluví, to je úžasné, i způsob, jakým pohnete rukou a já z toho jejich pohybu o nich vyčtu plno věcí. Každý se hýbe trochu jinak a také někdo to pochopí lépe a ten cit v těle se mu lehčeji probudí. To, co mi teď cvičíme, je v podstatě uvolňování, taková gymnastika, co všechno se dá třeba dělat s ramenním kloubem. Abyste o něm věděla.

Musím říct, že mě pohyb mockrát zachránil před hlubokými depresemi. A že mi to dalo víc než všechna slova, i víc, než všechna literatura. Když se začnete hýbat, tak se trošku osvěžíte a trošku to pročišťuje. Taková deviza té Jarmily Kröschlové, když to shrnu do jedné velmi povrchní věty, byla, že chtěla, aby dal člověk do souhry pohyb s myšlením. Tím se dostanete do rovnováhy, uvolníte se a v tom okamžiku zapomenete, že existujete. Myslím, že je hrozné, když se pak člověk nemůže hýbat. Hrozné. Mám jednoho přítele, filosofa, který už jenom sedí a leží. Má vůli, píše, vydává knížky, nicméně je to strašné. Já Jarmile Kröschlové za moc vděčím. A nejsem sama.

Co dodat: moje zaujetí slovem se po skončení války a studií a po různých peripetiích a trýzních v době totality projevilo v dramaturgické, scénáristické i žurnalistické práci. Kromě knížky „Motýli tady nežijí“, která zachycuje kresby a básně vězněných terezínských dětí, 1942-1945, a byla přeložena do mnoha jazyků, kde jsou moje verše, často inspirující hudebníky a autory pořadů o holocaustu, jsem napsala - později převážně se svým manželem Jiřím Munkem - scénáristické předlohy k večerníčkovským dětským animovaným seriálům [večerníček je krátká, nejčastěji kreslená pohádka pro děti vysílaná v pravidelný čas večer – pozn. red.], které často uvádí televize. Posléze i ke krátkým animovaným filmům a k několika dokumentům. V poslední době nám s manželem vyšly dvě dětské knížky o večerníčkovských psích hrdinech - Štaflíkovi a Špagetce. Kolik filmů jsem dramaturgovala nelze spočítat.

Další výčet mých různých aktivit není důležitý, protože na konci veškeré činnosti si člověk klade otázku po jejím smyslu. Dodržela jsem alespoň zčásti otcův odkaz? Odkaz matky, která mi tolik chyběla a která se naštěstí nedožila hrůzných válečných let? Otázky bez odpovědí se vrší kolem mne stále ve větší míře. Takže zbývá pouze jediné obtížné úsilí. Smířit se.

Glosář:

1 Protižidovské zákony v Protektorátu Čechy a Morava

po německé okupace Čech a Moravy byla postupně zaváděna protižidovská legislativa. Židé nesměli chodit na veřejná místa, tj. parky, divadla, kina, koupaliště atd. Byli vyloučeni ze všech profesních asociací a nemohli být veřejnosti sloužící osoby. Nesměli navštěvovat německé a české školy, později jim byly zakázány i soukromé hodiny. Židé nesměli opouštět svá obydlí po 20. hodině. Mohli nakupovat jen mezi 15. - 17. hodinou. Mohli cestovat jen v oddělených částech prostředků veřejné dopravy. Byly jim zkonfiskovány telefony a rádia. Bez povolení se nesměli přestěhovat. Od roku 1941 museli nosit žlutou hvězdu. 

2 Terezín

malé pevnostní město, které bylo v době existence Protektorátu Čechy a Morava přeměněno v ghetto, řízené SS (Schutzstaffel, Ochranný oddíl). Židé byli z Terezína transportováni do různých vyhlazovacích táborů. Čeští četníci byli využíváni k hlídání ghetta. Židé však s jejich pomocí mohli udržovat kontakty s okolním světem. Navzdory zákazu vzdělávání se v ghettu konala pravidelná výuka. V roce 1943 se rozšířily zprávy o tom, co se děje v nacistických koncentračních táborech, a proto se Němci rozhodli Terezín přetvořit na vzorové židovské osídlení s fiktivními obchody, školou, bankou atd. Do Terezína pozvali na kontrolu komisi Mezinárodního červeného kříže.

3 Hašek, Jaroslav (1883–1923)

český humorista, satirik, autor příběhů, cestopisných článků a esejí. Pro jeho literární dílo a pro vytvoření postavy vojáka Švejka se staly inspirací zážitky z 1. světové války. Voják Švejk se stal hlavní postavou jeho čtyřdílného humoristického románu „Příběhy dobrého vojáka Švejka“. Hašek se pohyboval v kruhu pražských umělců. Satiricky zachytil židovský sociální život a zvyky své doby. Ve svém díle zesměšňoval státní byrokracii, militarismus, klerikalismus a katolicismus. 

4 Lodž, ghetto

Lodžské ghetto bylo založeno v únoru 1940 v bývalé židovské čtvrti. Do oblasti o velikosti 4 km2 bylo shromážděno 164 000 Židů. Během roku 1941 a 1942 bylo do Lodže deportováno dalších 38 500 Židů. Židovská správa v čele s Mordechaiem Rumkowskym se snažila učinit ghetto co možná nejproduktivnější a zaměstnat co možná nejvíc obyvatel. Přesto v důsledku epidemií, nedostatku jídla a nevyhovujících hygienických podmínek zemřelo přibližně 43 500 Židů (21 % všech obyvatel ghetto) na podvýživu, podchlazení a nemoci. Ostatní byli transportováni do vyhlazovacích táborů a pouze malý počet z nich přežil.

5 Masaryk, Tomáš Garrigue (1850-1937)

československý politický vůdce, filosof a přední zakladatel První republiky. T. G. M. založil v roce 1900 Českou lidovou stranu, která usilovala o českou nezávislost v rámci rakousko-uherské monarchie, o ochranu menšin a jednotu Čechů a Slováků. Po rozpadu rakousko-uherské monarchie v roce 1918 se Masaryk stal prvním československým prezidentem. Znovu zvolen byl v roce 1920, 1927 a 1934. Mezi první rozhodnutí jeho vlády patřila rozsáhlá pozemková reforma. Masaryk rezignoval na prezidentský úřad v roce 1935 a jeho nástupcem se stal Edvard Beneš.

6 Sparta

klub Sparta Praha byl založen 16.11.1893. Největší úspěchy zaznamenala Sparta ve 20. a 30. letech 20. století, kdy dvakrát zvítězila ve Středoevropském poháru, mající stejný význam jako dnešní Champions League. Hráči Sparty spolu s hráči Slávie vždy tvořily základ národního československého a později českého týmu. 

7 Živnostenská strana

pravostředová politická strana maloobchodníků, založená v roce 1906 v Čechách, o dva roky později i na Moravě, která existovala do roku 1938. Strana neměla vlastní jasně vymezený program, nikdy se nestala masovou stranou a nikdy nedosáhla více než 5,4 % hlasů v parlamentích volbách. Nejznámějšími představiteli strany byli Rudolf Mlčoch a Josef Najman.

8 Sokol

jedna z nejznámějších českých organizací, která byla založen v roce 1862 jako první tělovýchovná organizace v rakousko-uherské monarchii. Největší rozkvět zažila mezi světovými válkami, kdy počet jejích členů přesáhl 1 milion. Sokol sehrál klíčovou roli při národním odporu vůči Rakousko-Uhersku, nacistické okupaci a komunistickému režimu, i když byl právě během první světové války, za nacistické okupace a komunisty po roce 1948 zakázán. Obnoven byl v roce 1990.

9 Česko-židovské hnutí

v roce 1876 byla založena první česko-židovská organizace, Spolek českých Akademiků Židů. V roce 1881 tento spolek začal vydávat Česko-židovský almanach, první židovské noviny v českém jazyce. členové první generace česko-židovského hnutí se považovali za Židy podle denominace – náboženství. Významným zástupcem mladší generace byl Viktor Vohryzek.

10 První československá republika (1918-1938)

byla založena po rozpadu rakousko-uherské monarchie po první světové válce. Spojení českých zemí a Slovenska bylo oficiálně vyhlášeno v Praze roku 1918 a formálně uznáno smlouvou ze St. Germain roku 1919. Podkarpatská Rus byla připojena smlouvou z Trianonu roku 1920. Ústava z roku 1920 ustanovila poměrně centralizovaný stát a příliš neřešila problém národnostních menšin. To se však promítlo do vnitřního politického života, kterému naopak dominoval neustálý odpor národnostních menšin proti československé vládě.    

11 Vyloučení Židů z protektorátních škol

ministerstvo školství v Protektorátu Čechy a Morava vydalo v roce 1940 dekret, který zakazoval židovským dětem od školního roku 1940/41 nastoupit do českých veřejných či soukromých škol a ti, kteří již chodili do školy, byli z ní vyloučeni. Po roce 1942 bylo židovským dětem zakázáno navštěvovat i židovské školy a kurzy organizované židovskou komunitou.

12 Žlutá hvězda – židovská hvězda v protektorátu

1. září 1941 byl vydán výnos, podle kterého všichni Židé starší 6 let nesmí vyjít na veřejnost bez židovské hvězdy. Tato židovská hvězda byla žlutá, ohraničená černou linií. Židé ji museli nosit připevněnou na viditelném místě na levé straně oblečení. Tento výnos začal platit od 19. září 1941. Byl to další krok ve vydělování Židů ze společnosti. Autorem této myšlenky byl Reinhard Heydrich.

13 Vlajka

fašistická skupina v Československu založená v roce 1930. která byla aktivní před a během 2. světové války. Hlavním představitelem byl Josef Rys-Rozsévač (1901-1946). Program Vlajky byl extrémně pravicový, antisemitský a inklinoval k nacismu. Spolupracovala s německou tajnou policií, ale nikdy nepředstavovala výraznou sílu.

14 Němcová Božena (1820–1862)

narodila se ve Vídni jako Barbora Panklová do rodiny Johanna Pankla, šlechtického kočího. 1837 se provdala za finančního úředníka Josefa Němce. Přispívala do různých časopisů. Inspirovala se tradičními lidovým vyprávěním a napsala sedm sbírek lidových příběhů a legend. Mezi její nejznámější romány patří: Divá Bára, Pohorská vesnice, Karla, Pan učitel, V zámku a podzámčí a neznámější Babička.

15 Mácha, Karel Hynek (1810–1836)

představitel romantismu, jehož poezie, próza a drama se zabývaly otázkami lidské existence. Mácha zemřel poměrně mladý roku 1836 na choleru a vyčerpání organismu. K jeho nejznámějším dílům patří: Máj a Křivoklát.

16 Kafka, Franz (1883 – 1924)

pražský autor židovského původu, jeden z nejvlivnějších spisovatelů 20. století.

17 Přítomnost

časopis založený v roce 1924 Ferdinandem Peroutkou, který se stal nejlepším politickým magazínem své doby. Během války byla Přítomnost zakázána, po ní začala opět vycházet ale pod novým názvem Dnešek. Po únoru 1948 byl tento časopis opět zakázán a obnoven až roku 1995 pod názvem Nová Přítomnost.  

18 Peroutka, Ferdinand (1895 – 1978)

novinář a politický komentátor liberální orientace. V roce 1948 odešel do exilu, 1951 – 61 byl prvním ředitelem radia Svobodná Evropa.

19 Anšlus

označení pro anexi Rakouska Německem. Mírová smlouva ze St. Germain z roku 1919 zakazovala spojení Rakouska a Německa s cílem zabránit obnově silného Německa. 12. března 1938 Hitler okupoval Rakousko a připojil ho k Německu jako provincii Ostmark. V květnu 1945 bylo Rakousko osvobozeno a roku 1955 byla potvrzena jeho nezávislost Rakouskou státní smlouvou. 

20 Winton, Sir Nicholas (nar

1909): britský makléř a humanitární pracovník, který se v roce 1939 podílel na organizování transportů židovských dětí z území Protektorátu Čechy a Morava do Velké Británie. Tímto způsobem bylo zachráněno 669 dětí.

21 Brundibár

dětská opera Brundibár byla napsána roku 1938 pro soutěž vyhlášenou tehdejším československým ministerstvem školství. Tuto operu složil Hans Krása na libreto Adolfa Hoffmeistera. Brundibár měl v Terezíně více než 50 představení. Hlavní myšlenky objevující se v této opeře jsou solidarita, kolektivní boj proti nepříteli a vítězství dobra nad zlem.

22 Mladá Fronta

v květnu 1945 začalo Hnutí mládeže za svobodu vydávat noviny Mladá Fronta. Prvním šéfredaktorem byl básník Jaromír Hořec. Od září 1990 se nakladatelství Mladá Fronta transformovala do akciové společnosti MaFra, která začala vydávat deník se stejným názvem, tj. Mladá Fronta DNES.  

23 Malá pevnost v Terezíně

nechvalně známé vězení, používané dvěma totalitními režimy - nacistickým Německem a komunistickým Československem. Tato pevnost byla postavena v 18. století jako součást opevňovacího systému a skoro od samého počátku byla používána jako vězení. V roce 1940 Gestapo převzalo Malou pevnost a věznilo zde politické vězně – členy různých odbojových hnutí. Za nacistické okupace zde bylo drženo asi 32 000 vězňů. Československo do Malé pevnosti po druhé světové válce umístilo německé civilisty předtím, než byli odsunuti ze země.

24 Ravensbrueck

koncentrační tábor pro ženy, blízko Fuerstenbergu, v Německu. Jeho výstavba začala koncem roku 1938. Prvními deportovanými byly rakouské a německé ženy, které do Ravensbruecku byly převezeny 18. května 1939. Do konce roku 1942 počet vězňů v táboře dosáhl 42 000. Během celé jeho existence bylo do tábora transportováno asi 132 000 žen a dětí, z toho 92 000 bylo zabito. V květnu 1945 ti, kdo přežili tábor a následný pochod smrti, byli osvobozeni sovětskou armádou.

25 Joint (Americký židovský spojený distribuční výbor)

Joint vznikl v roce 1914 v reakci na utrpení Židů během 1. světové války. V roce 1944 se Joint zapojil do humanitární pomoci Židům v již osvobozených částech Evropy. Zajišťoval dodávky jídla a dalších potřebných věcí (oblečení) pro židovské přeživší po celé Evropě. Joint rovněž pomáhal Židům emigrovat z Evropy a muslimských zemí. Během studené války byla tato organizace vytlačena ze střední Evropy, ale po pádu komunismu se do mnoha z těchto zemích vrátila. Dnes se Joint stará o přeživší holocaustu a podporuje oživení a rozvoj židovských komunit.  

26 Svaz socialistické mládeže (SSM)

masová organizace mládeže v bývalém Československu, která navázala na tradici dětských a mládežnických hnutí z dob první československé republiky. SSM se stal nástupcem Svazu československé mládeže, který ukončil svoji činnost roku 1968. V roce 1970 za podpory KSČ byly založeny jednotlivé mládežnické organizace SSM. Nejvyšším orgánem byla národní konference. Tiskovým orgánem v Čechách byla Mladá Fronta a na Slovensku Smena. Po roce 1989 jeho činnost byla zastavena.   

27 Únor 1948

komunistické převzetí moci v Československu, které se pak stalo jedním ze sovětských satelitů ve východní Evropě. Státní aparát byl centralizovaný pod vedením Komunistické strany Československa (KSČ). Soukromé vlastnictví v hospodářství bylo zakázáno a vše bylo podřízeno centrálnímu plánování. Politická opozice a disent byli pronásledováni.

28 Slánského proces

V letech 1948-49 československá vláda spolu se Sovětským svazem podporovala myšlenku založení státu Izrael. Později se však Stalinův zájem obrátil na arabské státy a komunisté museli vyvrátit podezření, že podporovali Izrael dodávkami zbraní. Sovětské vedení oznámilo, že dodávky zbraní do Izraele byly akcí sionistů v Československu. Každý Žid v Československu byl automaticky považován za sionistu. Roku 1952 na základě vykonstruovaného procesu bylo 14 obžalovaných (z toho 11 byli Židé) spolu s Rudolfem Slánským, prvním tajemníkem komunistické strany, bylo uznáno vinnými. Poprava se konala 3. prosince 1952. Později komunistická strana připustila chyby při procesu a odsouzení byli rehabilitováni společensky i legálně v roce 1963.

29 Pražské jaro

období demokratických reforem v Československu, od ledna do srpna 1968. Reformní politici byli tajně zvoleni do vedoucích funkcí KSČ: Josef Smrkovský se stal předsedou národního shromáždění a Oldřich Černík předsedou vlády. Významnou osobou reforem byl Alexandr Dubček, generální tajemník ústředního výboru komunistické strany Československa (ÚV KSČ). V květnu 1968 ÚV KSČ přijal akční program, který vymezil novou cestu k socialismu a sliboval ekonomické a politické reformy. 21. března 1968 na setkání zástupců SSSR, Maďarska, Polska, Bulharska, NDR a Československa v Drážďanech bylo Československo upozorněno, že jeho směřování je nežádoucí. V noci 20. srpna 1968 sovětská vojska spolu s vojsky Varšavské smlouvy podnikly invazi do Československa. Následně byl podepsán Moskevský protokol, který ukončil demokratizační proces a byl zahájen normalizační proces.

30 Novotný, Antonín (1904 – 1975)

československý komunistický prezident. Během 2. světové války se účastnil ilegálních aktivit Komunistické strany Československa. V letech 1941-45 byl vězněn v koncentračním táboře Mauthausen. 1951 se stal generálním tajemníkem ÚV KSČ a 19. listopadu 1957 prezidentem. 28. března 1968 byl donucen odstoupit a zcela opustit politický život.    

31 Beneš, Edvard (1884-1948)

československý politik a prezident v letech 1935-38 a 1946-48. Byl stoupencem T. G. Masaryka, prvního československého prezidenta, myšlenky čechoslovakismu a Masarykovou pravou rukou. Po první světové válce zastupoval Československo na Pařížské mírové konferenci. Edvard Beneš působil ve funkci ministra zahraničních věcí (1918-1935) a ministerského předsedy (1921-1922) nového československého státu a stal se i prezidentem po odstoupení T. G. Masaryka z prezidentského úřadu v roce 1935. 

32 Havel, Václav (1936-2011)

český dramatik a politik. Aktivně se podílel na politickém a společenském uvolňování během Pražského jara. Po Sovětské intervenci v roce 1968 se stal mluvčím Charty 77. Z politických důvodů byl zatčen v letech 1977 a 1979. V roce 1989 byl zvolen československým a po odtržení Slovenska i českým prezidentem. Ve své funkci setrval do roku 2003.

33 Revolver Revue

tento časopis je vydáván od roku 1985. Do roku 1989 vycházel v samizdatu. Dnes je to čtvrtletní magazín, který se věnuje literatuře a umění v širším společenském kontextu.  

34 Karlovy Vary

nejznámější české lázně, pojmenované po českém králi Karlovi IV., který údajně nalezl tyto prameny během lovu roku 1358. Karlovy Vary se staly jedním z nejoblíbenějších letovisek u členů královských rodin a aristokracie po celé Evropě.

35 Samizdatová literatura v Československu

Samizdatová literatura znamená tajné vydávání a šíření vládou zakázané literatury v bývalém sovětském bloku. Obvykle tato literatura byla psána na stroji na tenký papír. Nejdříve byla šířena v rámci skupiny důvěryhodných přátel z ruky do ruky, kteří pak udělali další kopie a tajně je dále distribuovali. Materiál, který byl takto šířen, zahrnoval beletrii, poezii, paměti, historické práce, politické smlouvy, petice, náboženské traktáty a časopisy. Tresty za tuto činnost se lišily podle politického klimatu, od pronásledování po zatčení a uvěznění. V Československu zažila samizdatová literatura rozkvět po roce 1948, a pak znova po roce 1968 v souvislosti se vznikem řady edic pod vedením různých spisovatelů, literárních kritiků a publicistů: Petlice (editor L. Vaculík), Expedice (editor J. Lopatka), Česká expedice, Popelnice a Pražská imaginace.

36 Šestidenní válka (5

-10. června 1967): první útok v šestidenní válce provedlo izraelské letectvo 5. června 1967. Celá válka trvala 132 hodin a 30 minut. Boje na egyptské straně trvaly čtyři dny, zatímco boje na jordánské straně trvaly tři dny. Navzdory krátkému průběhu byla šestidenní válka jednou z nejničivějších válek mezi Izraelem a arabskými státy. Šestidenní válka zapříčinila změny v mentalitě a politické orientaci arabských států. V důsledku toho se zvýšilo napětí mezi arabskými národy a západním světem.   
 

Eli (Eliyau) Perahya

Eli (Eliyau) Perahya
Istanbul
Turkey
Interviewer: Naim Guleryuz
Date of interview: December 2004

Very well-known in the Jewish community in Istanbul, Eli Perahya’s life has been connected with cultural and social work. Besides his professional occupation he devoted 26 years of his life to the service of the Chief Rabbinate of Turkey as a financial counselor. He is regarded with love and respect by every person who knows him. His friends have unforgettable and pleasurable memories of social gatherings in his home. Eli Perahya is 92 years old now, and retired from financial counseling. He lives with his equally beloved and respected wife Klara in Nisantas, an outstanding and distinguished residential district of Istanbul, in an apartment well decorated with many paintings, and a grand piano always open for someone to perform. In spite of his age he has not stopped his habit of extensive reading, researching and writing for the Shalom newspaper every week, the only Jewish newspaper of the Turkish Jewish community today. Together with his wife, he is also the co-author of a Ladino-French dictionary.

The Encyclopedia Judaica dates back the roots of the Perahya(h) family to 13th century Egypt. M. Molho, in his monograph about the Perahya family [‘Essai d’une Monographie sur la Famille Perahia’, Thessaloniki, 1938, pp. 27-33], states that the Perahya family was Salonican and that they had raised many grand rabbis. Molho also talks with awe about the very famous Perahya Library. The word Perahyah can be understood as the merge of the [Hebrew] words ‘Perah’ meaning ‘flower’ and ‘Yah’ meaning ‘God,’ so the ‘flower of God.’ Pirke Avot [‘Ethics of the Fathers’, a part of the Mishna] mentions Yeshua ben Perahya. Perahya has been mentioned also as the uncle of Isaah in Israel Zangwill’s 1 book ‘Fantaisies Italiennes’ [translated by Mme. Marcel Girette, Collection Anglia, Editions G. Cres et Cie., 1924].

I was told that my paternal grandfather, Ishak Perahya, was born in Kuzguncuk [district on the Asian side of Istanbul], and so were his brother Vitali, who married Esterina and had two sons named Jak and Salvador, and his sister Rachel, who married someone from the Keribar family, whose name I don’t remember, and didn’t have any children. Later they moved to the Haydarpasha area [district on the Asian side of Istanbul]. Unfortunately I don’t have any details about his parents or his education.

Having a thin moustache and no beard, my paternal grandfather used to wear normal urban clothes with a fez 2, and in winter he wrapped himself in his kurdi 3. He had an authoritarian but loving character; however, he never revealed his feelings much. My grandmother always addressed him as ‘siz’ [in a formal and respectful way, analogue to the French ‘Vous’ or the German ‘Sie’] and always used a third person singular question form as in: ‘A ke oras va vinir?’ [Ladino question in the formal and polite form, meaning ‘at what time will you come?’] .

My grandfather Ishak was devoted to his religion; very respectful of Shabat [Sabbath], obeyed the kasherut [kashrut] rules, and performed all his religious duties and obligations. It cannot be said that he was pious, since in those days this was the normal, standard way of life.

My paternal grandmother, Yohevet, was from the family of Fratelli Haim, who owned the famous printing house. [Editor’s note: later named ‘Kagitcilik Matbaacilik Anonim Sirketi,’ it was a modern printing house founded by the Haim brothers around the end of the 19th century, publishing books in different languages, including the review ‘Hamenora,’ edited by the Bnai Brith Association]. I don’t know anything about her parents, her childhood or education.

My maternal grandfather, Moshe Rottenberg, an Ashkenazi, emigrated from Russia, probably to flee the oppression against Jews in that country. [Editor’s note: In the late 19th century many Jews from the Russian Empire (often from Bessarabia or Southern Ukraine) as well as from Romania fled south of the Danube, to Bulgaria and the Ottoman Empire, to escape pogroms and oppression in general.] I have no idea about his birth date or birth place, but I guess he had some sisters who remained in Russia. He married here, in Istanbul, Belina Scherler, who was born in Istanbul and attended the German High School. He was the Turkish business representative of different European manufacturers. Later Moshe and Belina Rottenberg immigrated to Belgium and both died there.

I remember my paternal grandparents much better than my maternal ones, mostly because my father lived for a long time in his father’s house, even after he got married, as it was customary in those days. My maternal grandfather had lesser financial means than my paternal one, but he was more outgoing. Unfortunately I don’t have many memories of him.

My father, Yaakov Perahya, was born in Haydarpasha, Istanbul. I never knew his birth date. He attended the communal elementary school and continued his studies in the German High School of the Hilfsverein [der Deutschen Juden] 4. Together with his brother Yasef, who married Regine and had three children – Rifat, Victor and Elvira – he was a partner in their father’s millinery shop in Corapci Han [Turkish words meaning sock-maker/seller building] in Mahmutpasha [a business neighborhood in Istanbul].

My father was the only subscriber [probably not literally the only subscriber, but there must have been very few of them] in Turkey of Forverts 5, a periodical printed in Yiddish in the U.S.; the periodical came rolled up in a tube. He of course knew Yiddish very well because he had studied at the Hilfsverein Jewish school even though he himself was Sephardic. He liked to read it aloud while simultaneously translating it into French. He kept all the issues. At one time there were so many periodicals piled up at home that I remember quite clearly, my mother telling him, ‘Ya basta, los echaremos’ [Ladino: ‘enough, let’s throw them away’]. Since he was neither very talented in trading nor really interested in it, he wouldn’t go to the shop very often; mostly it was his brother and father who ran the business. Instead he preferred to go to the synagogue and the yeshiva [yeshivah] and have religious discussions with the rabbis and his friends. I probably got my habit of reading and discussing from him and later developed it further with personal effort.

Besides being Sephardic, maybe because of the German cultural background he had gotten, he was also very interested in the Ashkenazi synagogue, even to the point that he read his morning Tefila [prayer] at home one morning in the Sephardic way, another morning in the Ashkenazi way. He attended both synagogues. Because of this intimate interest of his I make a donation and add his name on the list of the deceased members of the synagogue, to be read at every Yom Kippur at 12 o’clock midday. [Editor’s note: According to the Istanbul Ashkenazi tradition, a Kaddish for the souls of the dead is recited at noon at every Yom Kippur. The names of the deceased for whom the Kaddish is to be recited are recorded beforehand. Again according to the Ashkenazi tradition, those members of the congregation whose parents are alive do not attend this prayer. They have to leave while this prayer is being read. According to the Ashkenazi tradition those whose parents are both alive are not even allowed to go to the cemeteries.]

On the other hand, I do recall my father acting as a reporter for some foreign journals and newspapers, and having a Zionist point of view. In fact when Nahum Sokolov 6, the Hebrew writer, a pioneer in modern Hebrew journalism and president of the World Zionist Organization and the Jewish Agency, visited Istanbul, the interview he made with him in Pera Palas Hotel was published in a foreign newspaper, I don’t remember which, but probably one in German. [Editor’s note: Designed by the French architect Alexander Vallaury and opened in October 1891, the Pera Palas Hotel was built primarily for use of passengers coming from Paris to Istanbul.] My father used the signature Yifrah as a pseudonym when he wrote in local Jewish weekly newspapers like El Tiempo 7 and La Vera Luz 8. I still sign some of my writings in my column, named La Huente [fountain/source], on the Judeo-Spanish page of the Shalom 9 newspaper with Ben Yifrah [Hebrew for Son of Yifrah].

My father and I didn’t have problems in our relationship. There was not the tell-tale ‘generation gap’ between us. In fact our relationship had nothing worth mentioning.

My mother, Klara Rottenberg, was born in Istanbul in 1886 as one of eight children of an Ashkenazi family. My mother’s sisters Rachel and Hanna died very young, of tuberculosis, in Istanbul. Her brothers Manuel and Josef immigrated to France whereas Leon and Cecile went to Belgium. During World War II, Manuel participated actively in the French Resistance, at Romans near Grenoble in France. When my mother died in 1988, she was 102 years old.

Although my mother’s native tongue was Yiddish, after she got married, in time she managed to communicate in Judeo-Spanish much better and more comprehensively than many Sephardi people.

My mother was a classical housewife. Although my father had a rich library at home, I don’t recall my mother making any use of it. My paternal grandmother, Yohevet, except for religious holidays, went to play cards with friends almost every afternoon and sometimes also took her daughter-in-law, my mother, with her.

According to the Muslim [Islamic] Calendar 10 my year of birth is 1328, meaning 1913 in the Gregorian calendar. I was born on 14th February in a distinguished little district of Istanbul on the Anatolian side, called Haydarpasha.

My siblings are Luisa, born in 1920, and married to Ishak Sayah, and Anna, born in 1924, and married to David Abaruh. Both studied in French schools.

Why am I named Eli, when according to the Sephardic tradition, where the first child is named after his paternal grandfather, I should have been named Ishak? The simple reason was that my paternal grandfather didn’t want to give his name when he was alive, thus he opened the Torah at random and decided on the first biblical name he read: it was Eliyau… Ilyao is my name spelt erroneously in the civil registers.

We lived in the three-storey high Lefter Apartment on Duz Street, very near the famous Valpreda Apartments, between the Haydarpasha and Kadikoy districts. [Editor’s note: They were built in Yeldegirmeni, Haydarpasa, at the beginning of the 20th century. The owners or tenants of these apartments were mostly Jews. These were the first modern apartments built on the Asian side of Istanbul.] Valpreda was the name of the famous architect who had built the big Haydarpasha Railway Station. [One of the two main railway stations in Istanbul, built between 1899 and 1903. It is located on the Asian side and connects the city with Anatolia, Iran and the Middle East.] As the building had the same granite stone covering, it was rumored that he had built the apartments using the leftovers from the railway station’s construction. Obviously this was just a rumor; a logical error of judgment.

There were four rooms with high ceilings; some had a sea-view. There was electricity and running water and heating in winter was by using a big enamel coal-stove.

Meat was bought from the kosher butcher, prepared and cooked traditionally. After attending the Friday night prayer in the synagogue, dinner was eaten at a very specially prepared table, all together. Dinner on Friday nights was one of the most important events and entertainments of the family. First my paternal grandfather used to recite the Kiddush and then came the meals, starting usually with fish cooked with green plums, flour pastry, vegetables, meat and fruit or dessert, all accompanied by kosher wine. Then we used to sing joyously all together. The dinner was prepared by a Jewish cook named Esterina.

We also attended the synagogue every Saturday. Jewish shops were all closed on Saturdays and religious holidays. My grandfather Ishak used to gather the kids in the Haydarpasha synagogue [named the Hemdat Israel Synagogue, inaugurated in 1899] and during the summer in Buyukada [one of the Prince Islands in the Marmara Sea, near Istanbul] synagogue [named Hessed le Avraam, inaugurated in 1904] and shared with them his religious knowledge. My father was the gabay [gabbai] of the Haydarpasha synagogue. The Saturday sermons by Rav Ishak Sciaky were listened to with great interest and some people who could comprehend his teachings followed him to his house where they had discussions with him. [Rav Ishak Sciaky (Shaki) (1852-1940): president of Beth Din, author of the Ladino ‘Historia Universal Judia’ (The Universal Jewish History), a 16-volume masterpiece, 13 of which have been published. It is written in the Rashi alphabet. He also contributed to the completion of the Me-am Loez (An outstanding Bible commentary in Judeo-Spanish, written in a popular and attractive style.) by working on the Song of Songs chapter in 1899. He deputized for the Hahambashi [Chief Rabbi] from 1931 to 1940.] I remember that sometimes, together with both my grandfathers, we used to go to his house, too. Besides this, my father was officially registered as one of the title-deed holders of the Haydarpasha synagogue. Here my mind gets caught on something odd; there were no mikves. As far as I can remember, an agreement was made with the local public Turkish bath, the Hamam, to use one part of the bath as mikve [mikveh] on certain days and hours of the week; I don’t remember which days.

Judeo-Spanish was the dominant language in my grandfather Ishak’s home; however, my parents often used Yiddish to communicate with each other. Although I’ve never learned this language, with my ears full of it I’ve always felt very familiar with it.

My mother believed in the Evil Eye and she called it ‘aynara,’ a concise colloquial expression for ‘ayn ha-araa’ [mentioned in the morning prayers as ‘Please God to protect us from the malicious looks around’, literally bad eyes]. My younger brother, Albert, whom we lost as a very young child, was a beautiful baby. On a summer day on Buyukada while my mother was pushing him along in his baby carriage, a woman passing by came to her and said, ‘ke ermozo ijiko’ [what a beautiful boy] and went away. That same night, after a very sudden high fever, my brother developed quick-spreading meningitis, and in a short time he passed away.

My mother came from a family who loved music, singing and dancing, and she played the piano herself. She very much wanted me to take violin lessons, but my paternal grandfather, with whom we lived, wasn’t very keen on the idea, saying that music was unnecessary and that it was a futile activity. My mother arranged for an Italian, Mr. Romano, and his daughter, who were living nearby, to give me violin lessons secretly. I studied my music at our porter, Ms. Eliza’s house, so as not to make my grandfather, who represented the patriarchal authority, suspicious. This went on for about nine months, until I learned and could fully play a song that my grandfather would like. Finally the important day came and I was able to play in my grandfather’s presence. Although he never expressed it openly, he must have appreciated it, since he never made any difficulties again.

One of the important memories of my childhood was the famous fire in Haydarpasha. In the summer of 1922 I was a nine-year-old child playing football with my friends. On the evening after the day I had bought myself a beautiful new football a very big fire broke out in our district. Shortly after, it spread all over the neighborhood with the impact of the wind. Everyone was trying to evacuate their houses, and with the help of the relatives who came to help, our belongings were carried from the balcony of our house to the garden and from there to the shore of Haydarpasha-Kadikoy. The only thing I had missed in the hurry of saving our belongings was my new beautiful football. ‘Kada uno mete la mano ande le ruele.’ [Ladino for ‘One puts his hand where he is hurt’] The fire continued the whole night, and we spent the night at the shore like everybody else. The following day, when we headed back home to determine the losses, we found out that our house was the only one that had remained intact in the whole street. We moved the furniture back and started to live there again.

I started my education in the elementary school of the Jewish community in Haydarpasha. Here boys and girls studied together, whereas the high schools I attended later were for boys only. Being a very good student I was able to skip certain classes. I attended elementary school for only three years [instead of five]. Thanks to the private French lessons with Ms. Ojeni Bivas, after taking a special examination I skipped certain classes and went directly to the 5th grade at Saint Louis High School [a French Catholic school in Haydarpasha] and studied three more years there. My favorite subject was algebra, but there wasn’t any lesson I specially disliked. After that, I finished my last three years of education in the commercial department of the Saint Joseph High School [a French Catholic College in Moda, a district on the Anatolian side of Istanbul] before I started earning my living. Here I was also a good student. I still keep my school report cards and certificates. I remember our teacher of philosophy, nick-named ‘the Philosopher’, who asked us to write a dissertation on the Industrial Revolution in England. I was the best in our class and was marked 16 over 20. I still remember his words, ‘this is the highest mark I’ve given to a student in my life,’ which showed how meticulous he was on the level of the studies. I like to nick-name my educational life as a ‘3+3+3 educational system,’ as I attended three classes at each level.

In February 1929 I attended the courses of the Millet Mektebi 11 to learn the new Turkish alphabet and received my certificate, which I still keep.

My bar-mitzva [bar mitzvah] took place in the Haydarpasha Hemdat Israel Synagogue on a Saturday morning. I presented a short speech, but I don’t remember its content now. Afterwards a reception was held at home. It was just a cocktail party to which only the family members and a few very close friends were invited. We didn’t have the custom of having a banquet or ceremony outside home in those days.

During the summer holidays, we either used to move to summer resorts like Buyukada or to Yakacik [a hill resort on the Anatolian shore] for the whole summer, or we went to the public beaches between Haydarpasha and Kadikoy to swim.

Friday as the Muslim holiday of the week was later replaced by Sunday [see Reforms in the Turkish Republic] 12. Naturally Saturday was a holiday for us Jews in any case. The custom was: after going to the synagogue on Saturday mornings, we visited our uncles and aunts in their homes. Aunt Rachel, Aunt Regine etc. We used to go either to the newly opened movie theater in the neighborhood next to the famous grocery shop Niko’s, where a Jewish lady, Ms. Abenkual, was also a partner, or to the movie theaters in Altiyol Bahariye [district not far from Haydarpasha]. I used to watch films like ‘La Porteuse de Pain’ [aka ‘The Bread Peddler’] and ‘Les Deux Gamines’ [French movie, lit. translation: ‘The Two Brats’] in those theaters. I don’t remember what they were about now; it was a long time ago. Besides the Jewish religious holidays, national holidays like the Day of the Republic 13 and Liberation Day of Istanbul 14 were celebrated with enthusiasm with the whole neighborhood.

I was a member of the Social Benevolence Association of Haydarpasha [Cercle Israelite de Haidar-Pacha, Israelite Circle of Haydarpasha] in my youth. From 1931 to 1936 I served as the president of the literature division of this association, ‘Cercle Litteraire,’ as we used to call it. About fifteen youngsters, both girls and boys, of an average age of seventeen attended this division. Amongst them were, as far as I can remember, Jozef Alkahe, Salomon Azarya, Albert Nassi, Robert Sarfati, Moris Barbut and my best friend, Anri Kaneti. Later Anri went to Morocco and established himself there. I met him once in Paris, but we didn’t have further contact. We used to gather in the Cercle’s locale twice a week, usually after 8pm, organizing conferences, debates, concerts, meetings and the like.

In Haydarpasha we had many Muslim, Greek and some Armenian neighbors. I don’t recall any anti-Semitic incident – neither in the neighborhood nor in school – I don’t recall even hearing anything to imply such a thing or any alienating feeling. On the contrary, in our association, there was one young Muslim man named Fahir Selami, whose father was my teacher of Turkish language, and one young Armenian man named Serkis Kalebciyan who could talk Judeo-Spanish much better than we did.

In the orchestra we founded, Elsa Angel played the piano, Fahir Selami and I played violin and Serkis Kalebciyan played the wind instruments. We also had a library that we youngsters were managing as well. I’ve kept the records and correspondences of this organization and I still have them today. Generally we went to the famous hotel of the time, the Belvu [Belle-vue; beautiful view in French] in Fenerbahce [Istanbul neighborhood on the Anatolian shore] to dance. Naturally, many love affairs blossomed during these gatherings. I also got to know my first wife, Elsa, in this organization.

The Elsa and Klara Angel sisters lived on Ferit Bey Street in Talimhane [a district near Taksim, on the European side of Istanbul]. Their house was just opposite the Turkish state school. Later the school was transferred somewhere else and the building started to be used as ‘Askerlik Subesi’ [Military Department]. In the thirties we used to rent motorcycles in the meadow at the end of the street and tour around the square ‘para azer hadras’ [an expression in Ladino meaning ‘in order to show off for the girls’].

Their father, Yaakov Angel, passed away when they were children, so they had been raised by their mother, Fortune Mazaltov Angel, and their maternal grandparents, the Kasavis [Cassavi]. Elia Kasavi, their maternal grandfather, was a money-changer and also the mukhtar [the elected head of a village or a neighborhood within a town or city] of Talimhane. A pious but liberal thinking man, he was married to Klara Salti and had two children: a daughter and a son. The daughter was Fortune Mazaltov, who had two daughters and had been widowed very young. Fortune Mazaltov was my mother-in-law twice: when I married Elsa and then, after her death, when I married Klara. Kasavi’s son, Rafael, was a veteran of World War I. He and his wife Rebecca had three children: Sara, Yaakov and Eli. Eli is today a member of the Communal Council of the Etz Hayim Synagogue in Ortakoy, a neighborhood of Istanbul.

Elsa and I got married on 30th June 1936 in the Kal Kadosh Galata [Zulfaris] Synagogue 15, which became The Museum of Turkish Jews in 2001. We spent our honeymoon in the Belvu Hotel in Fenerbahce. Then we moved into my mother-in-law’s house. We didn’t want her to live all alone. She had been widowed at an early age and was used to living together with her daughters Elsa and Klara. Three years later, just on the eve of World War II, we joined a ten-day cruise on the ‘Bessarabia’ to Romania, where we visited Bucharest and different sites.

I have two children from Elsa: my daughter Lina, born in 1943, and my son David, born in 1947. Lina was named after Grandmother Belina, as for David, he was named according to a dream Elsa had a short time before his birth. She saw a very old and wise man holding a baby in his arms and giving him to her saying, ‘This is your baby. You will name him David.’ As we lived all together in the house the children weren’t just our children, they were the ‘children of the house.’ Later we moved, all together, to Tepebashi, a residential district on the European side of Istanbul, near the Jewish neighborhood. Our apartment was named Jul Apartiman after its owner, Mr. Jules Blumenthal, a rich and famous trader, representative and producer in Turkey of Columbia and His Master’s Voice records. We had such wonderful days; however, very unfortunately, my wife Elsa died of cancer in 1949, in spite of all the efforts by the renowned physician Dr. Barbut.

I was a widower with two children. Although we lived together as a family I was feeling the absence of a wife very dearly. In 1951, my then-sister-in-law, Klara, and I decided to get married. Our wedding ceremony was very plain and simple. After kissing our mothers’ hands I went out with Klara to get married in the City Marriage Office with two witnesses we found there. After the wedding took place, we took the rabbi of the Kal de los Frankos Synagogue on Sahsuvar Street [founded by the Italian Sephardim, Comunita Israelitico-Italiana di Istanbul in 1886], who was also on duty at the Hemdat le Avram Synagogue in the summer months, and we went to Buyukada by boat. He performed our wedding ceremony under the hupa [chuppah], only in front of a minyan. We had our honeymoon for one week on Buyukada.

The same year Klara had a daughter whom we named Elsa, in memory of my late wife. Klara being a generous and selfless person raised all three kids together treating them completely equally. I’m so grateful to her.

For many years we rented a house in Fenerbahce with nearly two acres of garden with fruit-trees for the summer months. When I came back from work at about 5-6pm, together with my wife and the kids, we used to take the tomato-feta-cheese-olive sandwiches that Klara had prepared, rent a boat from the coast in front of the Todori Restaurant in Kalamis and row along the coast of Kalamis-Fenerbahce, and swim there. Today it is impossible for me to recognize the places we used to ride our bicycles around and have so much fun with sweet memories hidden in them; the panorama of those days has been changed so much that now I feel alienated.

I was enlisted for military service three times. First, in 1935, I completed the six-month service in Istanbul, partially in Harbiye headquarters as ‘yazici’ [secretary-clerk], partially in Haydarpasha in the ‘sihhiye’ [sanitary corps]. Then in 1940, I was called again and consigned to Bahceyis [a very small village near Catalca in Thrace, around 50 km from the center of Istanbul] together with three classes [men born in the years 1327-28-29 – hijri calendar, roughly speaking these years would correspond to the years 1912-1913-1914]. And, finally, again in 1941 with the well-known call for the 20 [military] classes 16; this time I was sent to Sivas and Erzincan [north-eastern Turkey].

In 1930 I started to work at G. Dielmann and Bill, a leading firm employing more than 40 persons, and acted as representative in Turkey of very well-known European manufacturers such as Krupp, Pirelli, Zeiss, Parker and others, as an assistant-accountant. How did I get that job? I had just graduated from the Saint Joseph College commercial section and was looking for work. My father talked about this to his close friend Mr. Kohen who was the chief accountant of that firm and who invited me to join the company. When the Income Tax Law was brought into force in 1950, I resigned and started my own bureau as a free accountant/financial adviser. I worked like that for nearly twenty years.

I cannot say that I suffered badly of the so-called Wealth Tax 17 I paid the 250 Liras assessed to me as a worker. I still keep the receipt. We also paid the 750 Liras for my mother-in-law, who was charged three times more for being a landowner. The figures might look small, but everyone has their own worth of money. ‘Kada uno a su boy’ [an expression in Ladino meaning, ‘everyone according to what he can afford’].

In 1957, I was invited to be a member of the honorary council for the Chief Rabbinate, and until 1983 I tried my best with my professional knowledge and experience to be useful to my community. I retired as vice-president in 1983. Essentially I had the associative experience of the communal work from earlier times. Long ago I was a member of the youth branch of the Bnai Brith Association. Later I worked for the management of many societies. In the meantime, from 1974-1976, I was elected president for the ‘Fakirleri Koruma Dernegi,’ ex-Bnai Brith [Charity Foundation to Protect the Needy].

I didn’t get any special religious education when I was little, meaning I didn’t attend Mahazike Torah or Sunday School [Mahaziketora] 18. I learned all the prayers, our creeds and traditions from my grandfather Ishak, who had educated generations, and from my father’s practices. I am well-connected to my religion and traditions; however, I never act dogmatically when it comes to practice. For me, the basis of religion, the essence of it, is its spiritual message to be given to the people. For me Leviticus and Deuteronomy [Two of the Five Books of Moses, the Torah] contain all the laws for contemporary human rights and values, and are the base of humanism itself. While until very recently I was regularly carrying out the tradition of limmud [prayer and ceremony held on the same date of funeral every Jewish year, like the yahrzeit in the Ashkenazi tradition] for the relatives who passed away, I now prefer to donate a certain amount of money instead to some charitable institutions in the name of the deceased. The only exception being the ceremony of reading my father’s name in the Ashkenazi synagogue on Rosh Ashana and Yom Kipur for the noon prayer, as I mentioned earlier.

Whether I have ever considered Aliyah, that is a question difficult to answer for a person who is responsible for his parents, widowed mother-in-law, wife, and who has kids on his shoulders. I leave the conclusion up to you.

My children left home, and the country, at an early age. Lina’s husband Moris Asseo went to France to finish his education in engineering and settled there with his wife. Later on, they moved to the U.S. and they still live there. My son David, after graduating from Saint Benoit High School here, acquired a scholarship from the Turkish–French Society and decided to continue his college education at a university in France. He went to Lyon, because according to the agreement between the two countries, scholarships were granted for schools in that city. After getting his degree in biochemistry he married Bronnie Davidovich, a Jewish girl of Polish roots he met at university, and settled in Paris. He still works at the CNRS [Centre National de la Recherche Scientifique, National Center of Scientific Research] as Research Manager of Laboratory. Elsa also studied psychology in France. Afterwards she returned home and married Vitali Franko, the son of a Jewish family in Istanbul, who was a student at INSA [Institut National des Sciences Appliquees, National Institute of Applied Sciences] also at Lyon, and then returned to France. Later they moved to the US and they still live there.

I now have six grandchildren, four of them living in the US and two of them in France, and four great-grandchildren. Camille and Christian Roy have two children: a daughter named Isabel and a son named Sebastian. As for Elsa and Paul Jacobson, their daughter’s name is Maya and their son’s Stephan. They are all living in the US. Although we can define the whole family as more traditional than religious, somehow one of my grandchildren in Paris ended up being very religious, conforming to all the laws of Judaism. My grandchildren are named as follows: the two granddaughters from Lina and Maurice are Camille, named after Maurice’s mother, and Elsa, named after Lina’s mother. From David I have two grandsons named Benjamin Eli, after me, and Mischa, after Bronnie’s father. And from Elsa, I have two grandsons named Alp [Albert], after Vitali’s father, and Eli, after me. So there are in the family two Elis to continue my name. It’s a Turkish-Sephardic tradition that the first boy or girl is named after his/her paternal grandfather or grandmother, the second after his/her maternal ones. Sometimes the name of a beloved in the family, who died young, is also given. Today names are often distorted to meet the Turkish spelling [Turkish names sounding similar to Jewish ones are chosen], for instance Alp for Albert, Izzet for Ishak, Hayati for Vitali, Inci for Perla, Suleyman or Selim for Salamon etc…

Unfortunately I don’t use the Internet to communicate with my children and grandchildren. For some reason I have been allergic to everything mechanical in my life. Luckily my wife Klara can manage to deal with the computer and manages our communication for both of us.

There are two days I really don’t give any value during a year: they are yesterday and tomorrow. The important thing for me is today, in fact the very moment of now. The past is already in the past and the future is a lot of unknowns. A characteristic feature of mine is that I try not to consider the negative aspects of events. Whatever happened, happened. Certainly I had hard times in my life, but when they ended, they had neither more value nor any importance for me any more. Because of this, I don’t find any value in recalling the social negativities and complaining about them over and over again; I have trouble understanding people who act this way.

I’m 92 years old now. When I look back I see all the sweet and bitter memories following each other. Being in a parallel wavelength of thought and philosophy of life with me, my wife Klara has been a great support to me in all my life, and she has relieved me in my social work. For the last few years, Klara and I have been trying, through the pen and the word, to make an effort for the preservation of Judeo-Spanish. My wife and I have been working hard to prevent the disappearance of Judeo-Spanish as a language of communication. We have published a dictionary – Judeo-Spanish – French/ French – Judeo-Spanish – in France. Also, every week, I have a column in the Judeo-Spanish page of the Shalom newspaper called ‘Huente.’

Thank God, I can still read, write, and try to be useful for the society as much as I can, trying to share my memories and experiences with them.

Glossary:

1 Zangwill, Israel (1864-1926)

English Jewish writer, dramatist and journalist as well as a prominent Zionist and political activist. His major literary works are ‘Children of the Ghetto’ (1892), ‘Dreamers of the Ghetto’ (1898), ‘Merely Mary Ann’ (1893), the ‘Melting Pot’ (1914), etc. His main political writings are ‘The Principle of Nationalities’ (1917) and ‘Chosen People’ (1918). He became the spokesman for the Anglo Jewry at the turn of the century and fought for the creation of a Jewish state as well as for women’s suffrage and pacifism.

2 Fez

Ottoman headgear. As a part of the Imperial Prescript of Gulhane (a westernizing campaign) of Sultan Mahmud II (1839-1876) the traditional Ottoman dressing code was abolished in 1839. The fez, resembling the hat of the Europeans at the time, was introduced and widely used by the Ottoman population, regardless of religious affiliation. In the Turkish Republic it was considered backward and outlawed in 1925 by the Head Law. In the Balkan countries the fez was regarded an Ottoman (Turkish) symbol and was dropped after gaining independence.

3 Kurdi

Long Turkish home gown, lined with fur.

4 Hilfsverein der Deutschen Juden

‘Relief Organization of German Jews’, founded in 1901 to improve the social and political conditions of the Jews in Eastern Europe and the Orient. In the Ottoman Empire it was also to counterbalance the domination of the French Alliance Israelite Universelle and to spearhead the formation of a network of German-language educational institutions around the Empire. Hilfsverein was officially dissolved in 1939 though it continued to work until 1941, and between 1933 and 1941 it assisted over 90.000 persons to emigrate to countries overseas with the exception of Palestine.

5 Forverts (Eng

Forward): Jewish newspaper published in New York. Founded in 1897, it remains the most popular Yiddish newspaper in the US and also has a loyal readership in other parts of the world. Its founders were linked to the Jewish workers’ movement with its roots in socialist-democratic circles. From 1903 to 1951 the editor-in-chief of Forverts was Abraham Cahan. During World War I circulation peaked at 200,000 copies. Following Cahan’s death circulation dropped to 80,000 copies, and in 1970 to 44,000. The editors that followed Cahan were Hillel Rogoff (1951-61), Lazar Fogelman (1962-68) and Morris Crystal. In addition to social and business news, Forverts also publishes excerpts of Jewish literature, and has an extensive cultural section. Forverts was initially a daily published in Yiddish only, but in 1990 was relaunched as a Yiddish-English bilingual weekly.

6 Sokolow, Nahum (1859-1936)

Polish-born Hebrew writer, journalist and linguist, a Zionist leader, general secretary of the Zionist Organization (1906-1909) and President of the World Zionist Organization (1931-1935). From 1873 he published articles in various Hebrew newspapers and wrote the ‘History of Zionism, 1600-1818’ (1919). He participated in the First Zionist Congress (Basel, 1897) and became one of Herzl’s great admirers. He translated his ‘Altneuland’ into Hebrew under the Title ‘Tel Aviv.’ With Chaim Weizmann he participated in London in the meetings that lead to the Balfour declaration and the British Palestinian Mandate. After WWI he headed the Jewish Delegation at the Paris Peace Conference. In 1929 he became the Chairman of the newly established Jewish Agency. He was elected President of the WZO in 1931. Declared Honorary President in 1935 he died in 1936. In 1956 his remains were re-interred on Mount Herzl in Jerusalem.

7 El Tiempo

Istanbul Judeo-Spanish weekly, founded in 1957 by Moshe Levi Belman. Apart from contributions by a handful of young amateur journalists, it was mainly Belman who wrote the entire paper. El Tiempo ceased to exist in 1959. It was more of a weekly community newsletter, covering community events and from time to time criticizing the communal organization on specific daily issues.

8 La Vera Luz

Istanbul Judeo-Spanish newspaper, founded by Ilyazer Menda on 5th February 1953 and issued weekly for almost twenty years, until 27th January 1972. It did not have a specific orientation. Like all other Judeo-Spanish publications, it reported on community events, Israel, and sometimes criticized community leaders and the community administration on their decisions or applications. Like all the other Jewish local newspapers, it was distributed to subscribers and sold in kiosks near Jewish neighborhoods, mainly in Istanbul with very few subscribers in Izmir and Ankara.

9 Shalom

Istanbul Jewish weekly, founded by Avram Leyon in 1948. During Leyon’s ownership, the paper was entirely in Ladino. Upon the death of its founder in 1985, the newspaper passed into the hands of the Jewish community owned company Gozlem Gazetecilik. It then started to be published in Turkish with one or two pages in Ladino. It is presently distributed to 4,000 subscribers.

10 Islamic Calendar

The only purely lunar calendar in use, it was officially used in the Ottoman Empire and the early years of the Turkish Republic up until the introduction of the Gregorian calendar on 26th December 1925. Its year varying from 354 to 355 days, the seasons and months have no connection, and there are about 33 years to every 32 Gregorian years. The first day in the Islamic calendar was 16th July 622 in the Gregorian calendar, Mohammed’s migration from Mecca to Medina (Hijra).

11 Millet Mektebi

Nation-wide course to teach the newly introduced Latin alphabet in Turkey, introduced in 1928 to replace the traditional Arabic script not fully appropriate for the phonetics of Turkish. Obligatory courses were organized throughout the country to teach adults (between 16 and 45) the new alphabet and writing system. The Millet Mektebi courses were closed down in 1936.

12 Reforms in the Turkish Republic

After the establishment of the Turkish Republic (29th October 1923) Kemal Ataturk and the new Turkish government engaged themselves in great modernization efforts. Fundamental political, social, legal, educational and cultural reforms were introduced in the 1920s and 30s in order to bring Turkish society closer to the West and shape the republican polity. Ataturk had abolished the Sultanate earlier (1922); in 1924 he did so with the Caliphate (religious leadership). He closed down the dervish lodges, the turbes (tombs of worshipped holy people) and forbade the wearing of traditional religious costumes outside ceremonies. According to the Hat Law the traditional Ottoman fes was outlawed; surnames were introduced and the traditional nicknames were outlawed too. International measurement (metric system) as well as the Gregorian calendar was introduced alongside female suffrage. The republic was created as a secular state; religion and state were divided: the Shariah (Islamic law) courts were abolished and a new secular court was introduced. A new educational law was created; the institutes of Turkish History Foundation and Language Research Foundation were opened as well as the University of Istanbul. In order to foster literacy the old Arabic scrip was replaced with Latin letters.

13 Turkish Independence Day

National Holiday in Turkey commemorating the foundation of the Turkish Republic on 29th October 1923. The annual celebrations include military parades, student parades, concerts, exhibitions and balls.

14 Liberation Day of Istanbul

to commemorate the liberation of Istanbul on 6th October 1922. Entente battleships occupied the city in October 1918 and only withdrew four years later. Liberation Day is annually celebrated with military and student parades as well as concerts and seminars.

15 The Zulfaris Synagogue/The Museum of Turkish Jews (www

muze500.com): This synagogue, recorded in the Chief Rabbinate archives as Kal Kadosh Galata, is commonly known as Zulfaris Synagogue. The word is derived from the former name of the street in which it is located: Zulf-u arus, which means Bride’s Long Lock. Today the street is called Perchemli Sokak which means Fringe Street. There is evidence that this synagogue already existed in 1671, when Haim Kamhi was Chief Rabbi, as the foundations date from the early 15th century Genovese period. However, the actual building was re-erected on its original foundation, presumably in the early 19th century. In the 1890s, repair work was carried out with the financial assistance of the Camondo family, and in 1904 restoration work was conducted by the Jewish community of Galata, presided over by Jak Bey de Leon.

16 The 20 military classes

In May 1941 non-Muslims aged 26-45 were called to military service. Some of them had just come back from their military service but were told to report for duty again. Great chaos occurred, as the Turkish officials took men from the streets and from their jobs and sent them to military camps. They were used in road building for a year and disbanded in July 1942.

17 Wealth Tax

Introduced in December 1942 by the Grand National Assembly in a desperate effort to resolve depressed economic conditions caused by wartime mobilization measures against a possible German influx to Turkey via the occupied Greece. It was administered in such a way to bear most heavily on urban merchants, many of who were Christians and Jews. Those who lacked the financial liquidity had to sell everything or declare bankruptcy and even work on government projects in order to pay their debts, in the process losing most or all of their properties. Those unable to pay were subjected to deportation to labor camps until their obligations were paid off.

18 Mahaziketora

Talmud Torah, Sunday school where Judaic religious education was given to Jewish children.

Feliks Nieznanowski

Feliks Nieznanowski
Warsaw
Poland
Interviewer: Joanna Fikus
Date of interview: November 2005

Mr. Feliks Nieznanowski is a retired officer. He comes from a poor family that lived in the Old Town in Warsaw. The home was moderately religious, yet all the high holidays were observed, Sabbath was celebrated, and, as a little boy named Fiszl, Mr. Nieznanowski used to go with his father to the synagogue. Mr. Nieznanowski remembers perfectly well the excitement of his bar mitzvah. He vividly recalls pre-war Jewish Warsaw where he often wandered with his friends. He went to a Jewish school at 34 Swietojerska Street that was under the official patronage of the Jewish Community of Warsaw (this is where the brushmaking shop was located where Marek Edelman fought during the ghetto uprising). Mr. Nieznanowski sang in the boy choir of the Great Synagogue at Tlomackie Street. He survived the war in the Soviet Union. We spoke in his apartment in downtown Warsaw. Mr. Nieznanowski has lived here for fifty-two years, and he remembers the time when the house was being built by German POWs.

My family history
Jewish poverty before the war
During the war
After the war
Life in communist Poland
Recent years

My family history

My father came from Wloszczowa [small town in central Poland, ca. 250 km south of Warsaw]. His name was Mychoel or Michal Nieznanowski. Poverty meant young people were eager to go to Warsaw. Father came to Warsaw as a young man and there he met my mother. I never met my paternal grandparents, I don’t even remember their names. Dad told me Grandfather was a merchant, took wares from the city to the country, was a traveling salesman. But I never visited Wloszczowa, never met them.

My grandparents’ children lived in Warsaw. You’d think it’s one city, a dozen streets, and yet we weren’t in touch [with my father’s siblings]. Where they lived, those were Jewish houses, streets like Sapiezynska, Franciszkanska; people had lived there for years, lived together, were born together, died together. We lived completely out of the way, though it was very close [on Podwale Street].

Most of my father’s relatives were poor people – shoemakers, hired laborers. I knew some of them. I knew an uncle, Benjumen, who was a coal provider. He carried baskets 50 kilograms heavy, had a special pole for that and used it to lug those baskets to the upper floors. He lived in Warsaw, at 16 Mila Street. A terrible drunkard. It was hard for me because my father often took me to Uncle’s. He worked hard and drank hard, and his kids were so skinny, uncared-for, such poverty. And my mother would never go there, it was beneath her dignity. There were such animosities at the time.

Another of my father’s brothers lived on Smocza. He had a shoemaker’s shop, I remember, in the basement. That was poverty. His name was Jankiel. I remember him – a young man, and there was a baby. Father often took me there.

There was one more uncle on Walowa Street. If you look at Muranowska, there was the Kercelak [pre-war Warsaw’s largest open-air market], which was for the Poles, and for the Jews there was the Walowka [open-air market at Muranowski Square in the Jewish quarter]. And he sold second-hand clothes there.

My father’s brothers were religious insofar that every Jew believed it was his duty to go to the synagogue to pray, that on a holiday, whether it was Sukkot or some other holiday, you had to participate in the service, but they weren’t Orthodox 1, like that they wore payes, dressed in black, prayed. They kept kosher as much as they could. It seems to me they were too poor to keep kosher all the time, but I can’t say that for sure. Officially, when we visited them, there was chulent, never any pork. On ordinary days you didn’t eat meat but bread, oatmeal, potatoes. Meat was eaten in Jewish homes only on Saturdays and on holidays. There could be goose lard, or you bought chicken giblets.

My mother was Hadasa Gutman from Przysucha [small town in central Poland, 30 km west of Radom]. There was a large family on my mother’s side, too: eleven children from Przysucha. They found themselves in Warsaw and their business was tanning, as that is what Jews did for a living in the Kielce region. I know that during World War I my mother’s brothers, the Gutmans, made leather belts and ammunition pouches for the military, for the Russian army, as well as horse harnesses. They made a lot of money that way.

I never met my [maternal] grandfather; he died when I was a child. He was a shoemaker in Przysucha. I even visited the workshop once when I went to Przysucha. Grandmother’s name was Rachele, or Ruchl. A petite woman, she wore a wig. Their children left Przysucha, came to Warsaw, and prospered quite well here. Hence there was the family disharmony – the Nieznanowskis were poor, and the Gutmans were richer. My mother’s eldest brother, Uncle Jojne Gutman, lived at 5 Gesia Street, I think he had as many as five rooms there. He was a really wealthy man. I remember the following episode – I came with my father and they didn’t let us into the rooms but received us in the kitchen, served a meal for us, the poor people, there. I always felt a sense of distance. There was no family idyll, as it is typical for Jews. My mother’s brothers were religious, observed the kashrut.

There was one more uncle, Dawid, a saddler. He had a saddler’s workshop, on 70 Dobra Street, corner of Tamka Street [in Warsaw]. When Grandmother Ruchl came from Przysucha to Warsaw, she stayed in Uncle Dawid’s apartment. A family gathering would then take place there, everyone came to visit Grandmother. I went there, too, and she’d lie in bed and treat us to figs and sweets. That’s it, I really don’t remember much. I didn’t even speak much Yiddish then. I learned to speak Yiddish fluently only when I was seven or eight. I spoke with Grandmother using a mixture of Polish and Yiddish. She spoke Polish. She died before the war, in the apartment at Dobra Street.

Uncle Samuel was a middleman, a business matchmaker, had no specific profession. There was also a younger brother, Benjumen, who, during the Great Depression 2, in the 1930s, immigrated to Belgium to work as a coal miner. He returned to Poland in 1938. He got married, they lived on Bugaj Street. A tragedy befell them when, during the air raids in [September] 1939, a shrapnel killed their baby virtually in their arms.

There was also Perla, my mother’s younger sister. She married a guy named Benjumen. He had a machine that weaved embroidered epaulets for the military I always admired it, the epaulettes were silver, golden. You could hear the machine clattering in the basement. They lived on Kupiecka Street, later known as Rabin Majzels Street, it was a pass-through house from Nalewki to Zamenhofa Street. The street is no longer there. [Following the 1943 uprising in the Warsaw ghetto, the Jewish quarter was razed to the ground by the Germans. The present street grid doesn’t correspond to the pre-war one]. My mother was close with her sister, she visited her often. They were close because of their similar social status. I also remember an aunt who lived in a small wooden house on Wolynska Street.

My father was born in Wloszczowa in 1886. My mother was six years younger than him, born 1892. Dad could read and write Russian. I don’t think he served in the Russian army. I remember no mention or photo to that effect. When he was growing up, they all saw there were no prospects of a better life there, so everyone was eager to move to Warsaw. In Warsaw, they hoped one would be helping the other, as befits a family. Poverty, misery was causing people to go to Warsaw those days. My mother worked in someone’s business, sold ice cream, cakes, in Warsaw, on Chmielna near Zelazna, it was called ‘Cakes and Ice-cream.’ It wasn’t a café, you bought and ate standing. I know from accounts that my father bought cakes there, and that’s how they met. I don’t know when precisely they married, but it was before 1909.

In 1909 my sister Pola was born. She went to the Jehudiya girls’ school [public gymnasium for Jewish girls at Dluga Street]. She was an excellent student. She fell in love with a boy from a very rich family. That family obviously forbade them to meet, and my sister tried to commit suicide. We had gas at home. She put that gas pipe into her mouth, swallowed a lot of it. She survived, but her brain had been irreversibly damaged. It was a family tragedy. She was put into the Jana Bozego hospital, at Sapiezynska Street, where the church stands [a mental institution]. I went there with my mother. The place was run by monks, at the back of the Jana Bozego church. There was a large room with beds, on those beds sat the patients. I remember they organized exhibitions of the patients’ works there – painting, wood sculpture.

Later, when there was no one to pay the bills for her, I come home one day – and she was back. She stayed with us. But there were no proper conditions at home to keep her. She wasn’t aggressive, rather catatonic. There was no contact with her at all, and we loved her very much. So after she had been brought back home, we made efforts and finally took her to Choroszcz. It is a small town near Bialystok [ca. 200 km south-east of Warsaw]. There was a mental facility there that took patients and placed them with wealthy peasants. They worked for them, and once a week the peasant was obliged to take the patient for an examination to the hospital.

My brother was born in 1911. His name was Josif, or Jozef. He completed a business school. He worked as a salesclerk at a Jewish textile store on Nalewki Street. And besides working there, he got increasingly involved in political activity, contracted the disease of communism. He joined the KZMP 3, the communist youth organization. He received several sentences before the war, and by 1939 had spent four years in prison. The uncles didn’t like that. It was that kind of family in which such things were unwelcome. They didn’t like the fact that he was a communist, was in jail, that we sent him food packages, fatback.

There was the so-called Swietojerski trial: a communist organization had been detected that had its headquarters at Swietojerska Street [hence the name]. My brother was a defendant in that trial. He received a six-year prison sentence. He was one of the leaders. When he was in prison, obviously we had frequent visits from the police, they came to search the apartment. I also remember we had visits from the MOPR 4, an international organization helping prisoners of conscience. They brought food packages and we sent those packages to the prison, it was allowed, the prosecutor would give us permission. I myself went to visit him with my mother once. There was a prison, a transfer facility, at Danilowiczowska Street. So before he was sent from Warsaw to Rawicz [major prison in western Poland, 40 km north of Wroclaw], I was actually allowed to see him with my mother.

I was the youngest, born in 1926. I lived my own life, the life of a boy, a teenager. Our family was tried severely by fate. Hence my childhood wasn’t like the other kids’. There was no emotional closeness, no everyday affection. My mother was an impulsive, go-ahead person, and my father was the one supposed to earn the daily bread, provide for the family, while my mother ran the house. There was the ill sister, there was the brother. Making ends meet was difficult. My father learned the craft of a gas worker. He worked for some time for the city gas works, but from the 1930s sackings of Jews began. Then he started working on his own.

There was gas lighting in Warsaw before the war, with the kind of glowing mesh; there were gas stoves. In a lamp, there’s this glowing element, there are small holes supplying the gas, and if you light it, the mesh glows and produces light. Dad went from home to home and [asked], ‘Do you need any repairs, a new mesh?’ He also repaired gas stoves. A door-to-door salesman, you could say, he usually worked the Jewish homes. He had a bag, all kinds of tools in it, nuts and bolts, and he carried it with him. One day he’d bring something home, another one he’d bring nothing. Which means it was a really measly existence.

Jewish poverty before the war

Before the Great Depression, I guess, my parents must have had some money because they paid for my sister’s and brother’s education. But then they became impoverished. I experienced the misery period, but when my sister and brother were studying, there had to be funds for that. There was a tradition in Jewish homes that first of all you had to educate your children. It needs to be said there were such ambitions but then there came impoverishment, stratification, Jewish families became numerous, with nothing to live on. I remember Jewish poverty very well – when you walked those streets [in the Jewish quarter], with no sewerage, everything flowing down the gutters. Crowds of children in the courtyards.

I myself seldom went to the Jewish quarter but in 1939 I found myself there because they were bombing the Old Town and we moved to Wolynska, that’s when I saw the extreme poverty. The girls went on the street as prostitutes, the boys as thieves. On Jewish streets, Zamenhofa, Nowolipki, Smocza, Krochmalna, there were diners, cheap eateries. You could come, eat for pennies. The girls were always cruising around those busy places. That was the underworld, the demimonde, shady Jewish misery. There was a song that went like, ‘It’s raining on Smocza Street, don’t buy cigarettes there because they’re wet with rain.’ I seldom went there, you never left your neighborhood in Warsaw those days. It wasn’t like today, that you board a streetcar and go. A streetcar cost 20 groszy! That was a lot of money.

We lived at 18 Podwale Street. Where the Kilinski monument stands today, that’s precisely where the 18 Podwale house stood. It was a Polish, Catholic neighborhood. There were also some Jews. There was a synagogue on Podwale, an Orthodox church, and a Catholic one, all on one street. Five of the tenants in our house were Jews – one had a shop selling coal, firewood, that sort of thing. Another had a dime store. They kept quarreling, and he pimped his daughters. One was a wheeler-dealer, a gigolo, the police kept canning him. In fact, there were few decent Jews there. Whereas on another street, Kapitulna, there lived a good friend of ours who was a glazier. A Jew with a long, white beard. But those were isolated cases. We had very good neighbors, friends, acquaintances among the Poles, the goyim.

A woman called Jadowska, for instance, cared for me because she didn’t have small children of her own. She’d always hug me, I was her boy. She’d really pamper me, she’d say to me, ‘Come, Felus [from Feliks], you’re such a poor little boy!’ She’d give me food, she was a close friend of my mother’s. Later she started bringing food to the ghetto wall, after my parents had been sent there, she learned about that. She made those soups and at an agreed hour they picked them up from her through a hole on Bonifraterska. We found her after the war, after I returned to Warsaw. She was an old lady, we wanted to take care of her, put her into a home, but she refused; she died in her apartment on Grzybowska. Her son was a policeman before the war, and, surprisingly, a friendly one, who always came to warn my brother: ‘Józiek,’ he’d say, ‘don’t sleep at home tonight, they’re coming for you!’ He stayed in England after the war, was afraid to go back to Poland.

Growing up

I remember the house on Podwale Street – the entrance was from the gateway, up the stairs. Such apartments were usually originally designed for the janitor. You walked down a long windowless corridor, and then there was a single room. It could have had 16-20 square meters. All life went on in that single room and a dark kitchen. When I brought the bean sprout from school to grow it, it never grew. There was another wall a meter from the window and there was never any sun in the apartment. When later they told me I had the English disease [rickets], I explained it to myself that it was obviously the result of the conditions in which we had grown up. But my sister was buxom, normal. I wasn’t very tall, and my brother had the English disease [too]. There was a coal stove, water outside, an outhouse, and I remember, they bathed me in a washtub. There was gas lighting.

As my parents lived all that time in the Polish quarter, they spoke fluent Polish. They had no Jewish accent. At home they spoke Yiddish between themselves and Polish to me. But they weren’t people for whom the idea of being Jewish, of Yiddishkeit, was an important one. The kashrut wasn’t observed. True, I remember that on Saturday there was always fish and candles. My father’s religiousness was authentic, not fanatical. Sure, he observed all the rules, he participated in the service, but there was no fanaticism. On Sabbath he always went to the synagogue and took me with him. There was food and drinks, and then they debated. My father always participated in this. Some subject would be proposed and then they would analyze, discuss it from various angles. It always went according to that model: first the questions, then the answers to those questions. I sat and listened to all that. You didn’t talk about politics in the synagogue, like you did on a walk in the Krasinski Gardens, but about various issues of religious nature. What happens if your wife is unfaithful to you, what happens if your wife doesn’t observe the kashrut, that sort of thing. I understood perfectly well what they talked about, what I didn’t understand was why they discussed it in such detail. After all, those were often purely theoretical deliberations.

I know you did shopping at Swietojerska Street, there was a covered market there, where the Industrial Design Institute building stands today. We went there, my mother bought giblets, goose stomachs and other stuff. I often accompanied her there. The Swietojerska markets resembled the Koszyki ones [major brick covered market at Koszykowa Street in downtown Warsaw]. There was a vegetable section, there were stalls selling poultry, fish. There was also a ritual slaughterhouse, where they ritually slaughtered the chicken right on the spot. That was quite an experience – you brought a live chicken and the shochet, praying, slaughtered it. The market wasn’t only Jewish but also Polish, a mixed one. My mother didn’t buy vegetables there, for vegetables we went to Mariensztat [a district in Warsaw]. The poor peasants from around Warsaw came there, stood behind long tables and traded whatever they had – cottage cheese, dairy products, vegetables.

For winter you bought potatoes. Before my mother bought the potatoes for winter, she took one potato each from ten different peasants and boiled each of those to see whether they were tender enough. Then she returned and the peasant brought a sack or two of potatoes right to your home and didn’t charge anything extra for that. Mother kept them in the cellar, as she did cabbage. Buns or marmalade for everyday use you bought in the local grocery.

Easter holidays, Pesach. The bustle had already begun, the preparations were under way. Mother was sweeping dust from all the corners, a general clean-up. Guys went around with cauldrons with hot water for scalding dishes, and my mother used that. There was only a single set of dishes because of that scalding [koshering, the everyday set could be used for Pesach]. And then the long-awaited Seder evening came. I remember it to this day. Firstly, I learned the Haggadah and answered the four questions that my father asked of me. It has stuck in my mind that an extra place would be set at the table and the door would be left slightly ajar. I’d ask, ‘Why?’ Because if it’s left open, Messiah will come. That was fun for a kid. There was matzah, and I remember I’d make an exchange with the boys – they’d give me bread, I’d give them matzah. Felek, bring us some matzah! When our neighbors celebrated Easter, I visited them, too. Pesach was an opportunity for family meetings. If for weeks people didn’t have time, didn’t meet each other, everyone busy taking care of their business, for Pesach they always paid each other visits.

Another holiday – Chanukkah. That was a really big event for me, the lighting of the candles. Besides, the volunteers from the community council would come and bring us all kinds of gifts – sweets, tangerines, oranges, various kinds of cakes. There were packages and there were also fruit baskets. I guess they visited all the Jewish schools with those gifts. I remember how there was more and more candles. Dad lighted them. Later I learned to sing and I sang songs by those candles. Father and I would play various games, we’d dreydelekh, we’d play spinning top. On each side of the top there was a different letter.

At Chanukkah there was also the tree. I remember as if it were today – you brought an evergreen tree from somewhere and decorated it. That was fun! You placed the tree, hung apples, candy on it. I went to visit my friends, there was a tree there, they came to visit me – ‘Look, Felek has a tree, too!’ There was no knowledge of tradition in all that, I learned only later what Chanukkah was all about, what it meant. But in the beginning it was – these guys profess this, those guys profess that. For a Jew, for instance, to go to a church and see the cross, is a horrible thing – the cross! For us, that didn’t matter. I mean, there was no cross at home, you burned the candles. There were two candlesticks and my mother always placed them on white tablecloth. But there was nothing to emphasize that it was a Jewish home, like in some places where you saw all those paintings of old Jews on the walls, the kind of family portraits. There was nothing of the sort.

Then I remember Purim, the shows. That was a major experience, as even my mother helped me prepare some costumes, decorations, and there were Purim shows at school. There was an orphanage at Sapiezynska Street, and our school had it for its partner. We went with a musical show there, to that orphanage.

I remember Rosh Hashanah and Yom Kippur. Father would reserve seats in the synagogue for himself and my mother, and we’d participate in the service. Usually the seats weren’t numbered, but on feast days everyone had their seat and I participated in this. I remember as if it was today, it was 14 Dluga Street. At the corner of Kilinskiego and Dluga was the Rena movie theater, and on the other side the Mucha theater, and there stood the synagogue. It was a great experience for me – the singing, the shofar playing, the chest beating.

I didn’t really understand everything, but later, when I went to school, I understood that what really united all Jews was those two days. They are crucial. Because the other festivals, they are kind of remembrance stories, whereas here it was a direct experience. I didn’t understand where I had sinned, what my sins were, but I saw how strong an experience it was for others, the self-flagellation, extreme self-criticism. Father fasted on Yom Kippur, spent the whole day in synagogue. And when I was still a little boy, I remember Father would put a few cookies into his pocket, I’d stand in the synagogue, take out a cookie and eat it. It was a genuine fast for the whole day, there was no question of eating anything.

There were no sukkot in our courtyard. They wouldn’t put one in Podwale for sure because it wouldn’t have survived – the gamins threw stones, cats etc. We went to Wolynska Street, where Aunt lived, and to Kupiecka Street for that. A sukkah was built there, but we didn’t go there each day because it’s quite a long way from Kozla to Wolynska. But I remember we also went to other places for Sukkot. That was also an experience for me. I thought, ‘Why do they make those shelters with planks, with boards, and the roof is covered with branches and leaves?’ The sun shone through, and if it rained, the rain trickled on your head. Later I found out what it was all about. I remember, I was moved because the boys, the gamins threw stones, made fun of it. That wasn’t anti-Semitism as such but only a desire to deride, to gibe.

There was no profound, traditional celebrating of the holidays, typical for small towns, for people who went to the cheder, the yeshivah. It was a middle-class, urban audience, not always educated, but open-minded. It identified with its Jewishness, but didn’t emphasize it with either looks, behavior, or accent. That’s why everyone later always wondered, ‘Your Polish somehow sounds so normal?’ It sounded so because I lived in that community. I only felt Jewish after I crossed Franciszkanska, Nalewki, Nowiniarska. But when I walked down Podwale, around the Old Town – no, that Jewishness wasn’t so laid out into the open.

Dad was apolitical. He’d always ask himself: ‘Is it good for Jews or is it bad for Jews?’ It wasn’t important for him whether it was these guys or those guys. He knew that if something wasn’t good for Jews, then no way. He never joined any political party, but he liked to speak out. Well, a national trait. He liked to discuss politics, and I kind of caught the bug from him. There was a path in the Krasinski Gardens where Jews gathered and deliberated over global politics. There were like twenty parties there and they argued. Something like Hyde Park, but more interesting to look at. And father took me there. I saw that every each one of them, whether he knew or he didn’t, one had read something, the other had heard something, another had just been released from prison and found out, and all those bits of wisdom cumulated in that pathway in the Krasinski Gardens. To this day when I’m walking there I remember it as if it was today. It leads from the Krasinski Palace, diagonally, on the left side, a drinking pump stands on it. It’s there.

My father read the Haint 5. He also read the Bund newspaper Folkszeitung 6. He politicized – on the global situation, the Bolsheviks’ role 7, America’s role. He didn’t think about leaving Poland. There was a Keren Kayemet 8 box at home. It was sealed. An official came, opened it, took the money out, and sealed it again. He wrote on a piece of paper how much money he took.

A cousin from my mother’s side came to us from Przysucha, I don’t remember his name. He was staying with us and said I was growing up like an antichrist [sic] – neither was I being raised like a Jew, nor did I know anything. I was running with the boys both to the synagogue and to the church. You went to the church because the priest could give you something, an apple or a cake. You know, just like kids who have nothing to do. You didn’t go to the mass but only to visit. And so they started turning me into a Jew by force. The cousin convinced my parents and gave them money to pay for a rabbi to come everyday and teach me – alef, bet, gimel, and so on [Editor’s note: most likely a melamed came, not a rabbi]. He gave me assignments. And if I failed to do the homework, he slapped me on the hands with a ruler or the pencil case. He was an authority figure.

My parents certainly didn’t pay for this, as they wouldn’t have been able to afford it. They gradually started turning me into a Jew. Fortunately, I was circumcised, that’s what was left of my Jewishness. I spoke Polish with my parents. I understood Yiddish but couldn’t speak it. I was familiar with it. I heard my father speak it in various situations, like during the Krasinski Gardens debates. You rubbed against it, whether you wanted it or not. But it wasn’t a language I spoke every day.

I went to school when I was seven. I went to elementary school, it was a school operated by the Jewish Community of Warsaw. My parents fixed it so that I found myself there. There were several such schools in Warsaw, run by the Jewish Community. I don’t know where the others were, though. It was supervised by the municipal school inspector, but also by the Jewish community. There were also other schools, private ones. I should have gone to a Polish elementary school at 1 Podwale Street. That was school number 1, it was my district. But they decided I’d go to a Jewish school. It wasn’t a coeducational school, there were only boys, I remember. The curriculum was the same as in a Polish school, but also Yiddish, later Hebrew, then we started studying Rashi 9, the Tannakh, and slowly, slowly, I was deepening my knowledge about things Jewish, becoming a Jew.

I remember that in the beginning they saw me off to Swietojerska Street, and later I walked myself, it was close. My mother escorted me when I was in the first and second grades, and later I had already grown into an urchin, a smart boy, so there was no need to escort me. School was free of charge. That was an advantage, that they didn’t have to pay for me. At school I never talked about my brother, that would have been inappropriate, such things were unwelcome. Neither about my sister. Home was taboo, a private matter. It was our family’s tragedy.

I remember neither the headmaster’s [nor my] home-room teacher’s name. There were seven grades. The school was in the third courtyard. There were three courtyards [at Swietojerska 34], and the school occupied an entire floor. The windows faced the junction of Walowa and Swietojerska. That’s where the brushmakers’ shops 10 stood during the war. They searched for the Ringelblum archive 11 there, but found nothing. The Chinese embassy stands there today.

The school was on the third floor. A typical class had twenty-odd to thirty students. It suddenly became terribly important to me, and I was impressed, because every student had to have a satin uniform and a white collar. You had to adapt and I was sort of uncouth, coarse, and suddenly I found myself inside that school rhythm of things. But I liked it. I was terribly determined to present myself favorably to the teachers. They didn’t have to drive me to study. I did my homework so eagerly. Gradually they came to like me, told the other kids, ‘Look at Felek, he doesn’t have the conditions you have, you live in luxury, and yet you refuse to study, follow his example!’ And because of that poverty, that misery, I started understanding things. All the students were Jewish, and they came from various backgrounds. I remember that every day we were given milk and a bun with marmalade. Every student got that. And the boys from the more well-off families brought sandwiches and shared with others. I was a good student so they’d invite me home to do homework together. There was always something to eat there, those were Jewish homes, well-off – something I never had at home.

The school wasn’t just about going through the basic curriculum. The curriculum was rather packed. Besides the usual subjects, there were also the Jewish courses to go through, and they were treated as seriously as the others. So there was quite a lot of tension, a lot of homework to do. And, I remember it very well, the teachers were rather ambitious and were determined not to leave anyone behind. There were all kinds of jokes, and yet we disciplined each other. At the music lesson, we liked to make fun – the teacher came, played the violin… You know, like kids.

But how much that school gave us besides the formal education – it broadened our horizons! We visited the Belvedere [Belvedere Palace in Warsaw, official residence of Marshal Jozef Pilsudski until his death in 1935], the Royal Castle, which we saw like five times, the Okecie airport – they took us to all the important places by bus, by streetcar. The whole class went under the teacher’s direction. It seems to me that school gave me much more than just the formal education, it introduced us to the world at large. They took us to the technical workshops, showed how young people studied there.

It was mine and my parents’ dream that upon completing elementary school I’d go to a vocational school to learn the trade of a metal worker, a turner, or something like that. That would have been the greatest distinction [achievement]. I must say the teachers had a dialogue with the pupils. There was no drill like, ‘You must obey and either you recognize my authority, or it’s goodbye.’ The atmosphere was friendly. I remember inspections from the Jewish Community and from the municipal board of education, because the school must have been financed by both. And they were always satisfied with what they saw.

The school educated Polish-Jewish patriots. Polish Jews. There were no divisions like that you are Hashomer Hatzair 12, and you are something else. We spoke Polish and Yiddish at school. But mostly Polish. The lessons were also in Polish – math, physics, geography. And if it was a Jewish subject, then you spoke Yiddish. It wasn’t a talmudic school, there was no memorizing. On Saturday and Sunday there was no school. They said it was a goy school, because there were no Chassids there, no Orthodox students.

There was a music teacher at school, Ajzensztadt 13. He was the father of Marysia Ajzensztadt, the nightingale of the Warsaw ghetto. A robust man, six feet tall, with a bit of a gut, he sported a small beard. Dignified. He wore a black hat, but otherwise dressed secularly. He was the conductor of the synagogue choir and was always on the lookout for talented boys, also from other schools. He probably also taught at other schools. I don’t know where he lived, that was too high society for me. He was nervous, he conducted passionately. Had assistants in the choir, but for synagogue service he conducted himself. He was respected, the second most important person after the chazzan.

It was a stroke of luck – your voice usually cracks at this age – that I was chosen to sing in the synagogue choir. I remember they bought me a uniform of sorts – either the community or the synagogue. It was a great honor that someone like me sings in the choir, where Kusewicki 14 sings, the famous one, and look, our Felek, our Fiszl, also sings in it! I remember vividly how they came to the synagogue by limousine, by car, by carriage, I said, ‘Damn, it’s Saturday, a holiday, and here they are in a car!’ Well, yes, but it was his chauffeur driving, not him. The great bankers, industrialists, each had his private seat in the synagogue, their uniformed coachmen.

That was a very outstanding episode in my life. But the most interesting thing was that when the production started of The Dibbuk 15, the movie according to An-ski 16, the Ajzensztadt choir was asked to perform in it. I saw the film once, couldn’t see myself, but I was there! I even remember what I sang there – Shir ha-shirim, the Song of Songs! In the synagogue, there was a gallery, the gods like in the church where the pipe organ is located. We stood there, you went up the stairs from the back. We only sang on Saturdays and the high holidays, not every day. The rehearsals took place at the back, where the ZIH 17 is located today. There was a press club 18 there, and the rehearsals took place in a room. I sang there for a year and a half perhaps, from 1937/1938 to 1939. That was in the final grade, and the whole thing raised my position, that honor, despite all those misfortunes.

There was also this geography and chemistry teacher, she lived on Panska Street, her name was Gienia [from Genowefa], I don’t remember her last name. She’d take me home and I’d help her review the younger grades’ notebooks. How great a distinction it was for me! She took me, a student, to her home, and I browsed through the notebooks and she gave the marks! She was making me proud. Whereas I never saw any interest from school in the students’ family situation. There was a situation once where some teacher took me by the ear and half-tore it. I remember, my mother came to school and made a great fuss about how it was possible, to half-tear a child’s ear?! But the whole thing settled down quickly.

There were always celebrations at school of the traditional holidays and anniversaries. There were celebrations on the 11th of November 19, on Marshal Pilsudski’s 20 birthday, all that you had in a normal school, plus Jewish holidays. Lag Ba’omer, excursions in the summer. We went for excursions to Wawer [summer resort near Warsaw], to the woods, to Otwock [summer resort near Warsaw]. A narrow-gauge train went there, and we’d go on that train to Otwock with a teacher who taught natural science. The natural science course included things such as practical topography, the art of recognizing trees, leaf collecting, and so on. I had, I remember, a very nice collection of leaves in a large album, the herbarium. Dried.

To play truant we went to the Krasinski Gardens. 34 Swietojerska Street was opposite the park, so we often fled from school to the park. We played, gradually started talking with the girls. Krasiniak [Krasinski Gardens] was a community of the Jewish youth. You know how young people are – we liked to make excursions to the Krasinski Gardens, it was the closest place. There were no sanctions for truancy. We went there for the day’s last lesson, or if a teacher had called in sick. I had many friends – Heniek, for instance, lived at 14 Nowiniarska Street, near the Forum movie theatre. Heniek’s was a wealthy home – nice furniture, the table always set, cookies, sweets on the table. It was a different home than mine. I also had girl friends – I remember Rozia from the Old Town, her father had a siphon bottle-filling business.

I was nine or ten years old when I became interested in Hashomer Hatzair, but my family didn’t like it, because they didn’t like me coming home late. Why Hashomer Hatzair? Because it offered a lot of fun. There were various sections – for the adolescents, for schoolchildren. But no politicking. The purpose was to shape people. I knew a few girls who were members, they persuaded me to go. Those were girls I knew from the Krasinski Gardens. There were age groups, I was in the youngest one. They hinted it was about educating the future elites, that there’d be a Jewish state. We knew about it from history.

There were instructors. First some casual-style lecturing, then we’d play. It was like scouting. Excursions were organized, things that young people find impressive. For instance, swimming lessons. There were covered swimming pools on the Vistula with wooden floors, designed so that the water gradually got deeper and deeper. Those were commercial, private-owned swimming pools – Polish, Jewish. Cafes with tables on jetties, water in between. They took us there, and I learned to swim. The Vistula itself was dangerous, unregulated. That was under the auspices of Maccabi 21.

My family poverty didn’t prevent me from becoming more and more deeply involved. Even if any membership fees were charged [by Hashomer Hatzair], they were minimal. I wouldn’t have had the money to pay. Instructors came, elder people, already trained. It was them who took us to the kibbutzim in Grochow [part of right-bank Warsaw], showed us: ‘Look, those are the people who’ll be building the state!’ There were kibbutzim in the Goclaw area, on Grochowska Street. We went there to meet young people preparing for aliyah to Israel [then Palestine]. I remember as if it was today. They had milking cows there, cultivated the land, grew vegetables. There were houses, dormitories, in which young people lived – not only from Warsaw, I guess, but from all kinds of places. They lived in military barracks-like conditions. The land must have been leased, and they cultivated it. They sold the produce and that’s how they earned their living. The main idea was for them to learn, to prepare Jews for working as farmers. They had instructors and they were being trained to become conscious farmers. I remember, when we came, they laid various kinds of fruit out on tables – their produce.  It was their pride, that they had grown it all themselves.

Jewish football teams – Maccabi, Ha-Poel 22 – often played on the Polonia [leading Warsaw sports club] stadium at Konwiktorska Street, either against themselves or against Polish teams. Polish and Jewish fans would always fight. You actually went there with the thought that there’d be a fight. We were the aggressive ones. We’d force our way to the field through a hole in the fence, and one time I got through and suddenly a policeman hit me with a club on the back! I came home, my back was all black. Mother applied compresses, moaned, ‘And why did you go there, why do you go there at all?’

We played war, we played tipcat. It’s a game – you have a piece of wood, pointed at the ends. You hold a long stick, like a bat. You throw the piece of wood and strike it with the bat, and it flies. There are goals, and the closer it gets to the goal, the better. There are two teams, it’s a bit like cricket. On Broni Square, where there was later a bus depot and a circus called the Barrel of Fun, we played rag-ball football. Such were our games. Earlier, I had a stove lid on a rod and ran with it, rolling the lid in front of me. In winter time, we made ourselves a sled with the other boys – two planks nailed down together, and when you went sledding head on down the slope at Mostowa Street, you got right to the Vistula bank! My dream was to have a bike. I never had one. There were velodromes [cycling tracks] in Jewish courtyards before the war. I saw kids ice-skating, but roller skates – that I never saw during my childhood.

I played with both Jewish and Polish kids. There was no division on Podwale. Problems would only arise if a stranger entered our turf. The neighborhoods had a strong sense of territorialism. But it wasn’t like, ‘Look, a Jew, let’s give him a beating!’ He was a friend, a homeboy. Parents didn’t react either that, ‘Oh, this Felek is a Jew but goes to the church for fun.’

There was an Orthodox church on Podwale. I lived 18 Podwale, and opposite, at 17 Podwale, near the palace, stood that church. I liked to go there because they sang nicely. At the corner of Podwale and Kapitulna streets was a restaurant, officers, merry, arrived with girls in hackneys.

I went to the movies, there was a cinema on Dluga Street, it cost 25 groszy. You raised the funds by selling bottles you collected in the gateways – and you went to the movies. You often sneaked in for free if the usher wasn’t looking. And when you were inside, you could sit there for hours because the movies played one after another. I loved to watch them, film fascinated me. I remember I was watching a movie called ‘In the Year 2000’ [USA, 1912, directed by Alice Guy], and there people fly like angels. And I thought, ‘God, will I ever live to see the year 2000?’ And when it came, I remembered that moment – I dreamed about it and I’ve lived to see it! They fly! Helicopters, they fly into space, and for me it was something unimaginable! There was Tarzan [‘Tarzan and His Mate,’ USA, 1934, directed by Cedric Gibbons and Jack Conway].

There were ship cruises to Mlociny [Warsaw suburb, popular Sunday picnic destination before the war]. It often happened we sneaked in on board and got as far as Mlociny, and from there, by the streetcar number 15, from Bielany, back to town. I was a terrible urchin! That’s how I lived. I had no sense of fear, of being afraid of anything. I felt my blood boiling when the Germans entered and I saw what they were doing, how they were catching the Jew, cutting his beard off with scissors, how the Jew jumped from the Kierbedzia bridge into the Vistula.

When Pilsudski died [in 1935], I saw him six times [on the catafalque in the St. John Cathedral in the Old Town] before a queue had accumulated, as it was close to home. Before Poland found out, I was already making the turn, as you went around the catafalque there. All kinds of events, if something was happening on Pilsudskiego Square, I was immediately there, say, a military band marching. I knew all the Legion 23 songs in Polish. There were also Yiddish songs they sang on the street, and I’d catch hold of them, too. Or the so-called courtyard artists came, they also sang in Yiddish. But they seldom came to us because it wasn’t a Jewish neighborhood.

The Vistula was a navigable river, all kinds of goods were rafted down the river on barges, from Cracow, through Warsaw, to Gdansk. In the fall, they brought apples and other farming produce from the south of Poland. Those barges would moor to the shore, Jews would come to trade, and you could buy apples, grain cheaply. The barges were called ‘galars.’ Life teemed on Powisle, Rymarska, Mariensztat, it was the poor neighborhood inhabited by Jews. The Vistula was nearby, you went to pick chestnuts to the Citadel [large military facility just north of Old Town/New Town, built by the Russians as symbol of their rule following the failed January Uprising of 1863], that was my neighborhood. I remember how the guards once caught me picking the chestnuts. Entry was forbidden, it was a military area. And we went there in a large bunch, all homeboys from the Old Town. We got a good whipping and then you had to broom the place. They gave us brushes, brooms. How did you get in here?!

We, the Old Town kids, also had our own garden plots. Mrs. Moscicka, the First Lady, allotted some land at Bugaj Street near the Vistula, and every child got a plot two meters by one. You seeded flowers there, bluebottles, that sort of thing. I remember, she’d come with a servant, he carried a basket with candy, all kinds of sweets. Handed it out to the children, you kissed her on the hand, the moment has stuck in my mind. She was accompanied by no bodyguards, as would be typical these days, she came just like that, it was just a short stroll to go down from the Castle to Bugaj. Or, I remember, they placed in the Old Town – a Christmas tree! How great fun! That was my childhood.

I never went anywhere with my parents, except to visit some relatives. Nor did we ever go out of town. There was no money. I once went with my brother to Przysucha, that must have been before 1935. There I saw a Jewish town – the market square, the small houses, a shtetl. And a church. Then Grandmother took us to the priest, we were allowed to go to the orchard, pick some fruit. But later that was a highly anti-Semitic area, the worst pogroms took place there 24. But before the war it was very, very poor.

I remember Grandmother’s house. There was a sewer besides, a gutter, it smelled. And low, two-story wooden huts. She lived in one like that. I also remember there was a bakery nearby and you could smell the aroma of freshly baked bread and buns. Grandfather’s shoemaking workshop was there. All the Gutmans [Mr. Nieznanowski’s distaff-side relatives] came from Przysucha. She lived there, but the workshop was no longer there. They all knew each other. When Grandma walked with me down the street, she was proud she had a grandson like that, from Warsaw. She dressed the traditional way. Everyone greeted her, ‘Hello, how are you,’ very polite.

What has also stuck in my mind is that there was that bench, and on it sat people. So I ask, ‘Who are those people, why do they sit on this bench?’ Because, they tell me, they have been punished, have been sentenced for various petty offences to sit on this bench for three hours a day, and for everyone to know they’ve done something bad. It was a form of punishment. To this day I remember that bench on the market square in Przysucha. It was for petty offences – someone has stolen an egg, someone else has snatched a pale from the fence. It was surely the town council that dealt out the sentences. A dunce’s bench of sorts. [Editor’s note: there remains to this day in the wall of the Przysucha synagogue a ‘marten,’ i.e. a metal hoop on a chain into which an offender was clenched for a period of time by order of the kahal court as object of ridicule. The bench, in turn, was a popular punishment for petty offences in rural Poland. Perhaps Mr. Nieznanowski combined the two facts. The existence of a ‘dunce’s bench’ in Przysucha has not been confirmed.]

Grandmother had to speak to me Yiddish then. But she knew Polish, too. Those were mixed communities, and Jews in those towns knew Polish. They had an accent but spoke Polish. Grandmother, though religious, was a cultivated person. She never alienated herself, never backbit her neighbors. The relations were different. The antagonisms were later artificially fuelled, especially through envy, that Jews have it better, that they sponge on us, and, worst of all, that they have murdered Christ. That was poisoning thoughts and minds. Everything is alright, they are okay, but they are the Christ murderers.

We knew that stores were being demolished, but not in our area 25. That Jewish stores were being attacked, that there had been a pogrom in Przytyk – that we knew, that was being talked about. I was already a smart-aleck, I remember, I said, ‘But on Miodowa they didn’t touch a single Jewish store!’ And on Miodowa Street was one fur store after another. The most expensive fur stores. The police always stood there, nothing could happen. But a poor shop, a nickel-and-dime, a shoemaker, that they’d attack, throw stones. Only we didn’t really feel it because we had no business of our own, and among the residents such things didn’t happen. I’d actually say there was no barrier at all.

In 1937 we moved to 11 Kozla Street, which was close to Franciszkanska Street, and that was the ghetto border. There everything was pulling me more and more deeply into Jewishness, I had it close to school. My parents had decided to move because the Podwale place was too expensive. They couldn’t afford it. They searched, searched, and found the Kozla place. The house, its old part, has survived. I go there often. They found one room, no kitchen, on the first floor. A kitchen was set up behind a curtain, and there only lived the three of us in that room, as my brother was in jail, my sister in Choroszcz, in the hospital. When my brother wasn’t in jail, he lived with us, he didn't start a family.

As I approached the age of 13 [in 1939], preparations started for my bar mitzvah. I remember, they wrote me the – it’s called the drush, a speech, I was supposed to deliver it. The ceremony took place in the synagogue on Nalewki, I guess it was 24 Nalewki Street. It was a large synagogue. Our synagogue was at 24 or 28 Podwale Street, but my bar mitzvah took place at the Nalewki one. They gave me the tefilin, everything. You had to prepare a drush, a speech. A rabbi came, sent by someone, I guess, to prepare me. He gave me the theses, and I was supposed to write an essay about them. A 20-minute speech. He suggested corrections. It was like writing an essay at school. A major experience, and the worst thing was that I was supposed to make the speech in public. I had performed in school bands, in front of children, but to be in the synagogue, in front of an audience of a hundred or more, to stand on the bimah where they’ll be reading the Torah and then I am to deliver a speech – that was inconceivable!

I long tried to persuade my father that I’d make the speech ten times at home, but not there! Until the last moment. But they just kept explaining to me ‘Look, it will be the greatest honor of all!’ And so I had the drush. Such great satisfaction! So many paeans, praises! It wasn’t the kind of bar mitzvah you’re likely to see today, 200-300 people, gifts and all, no! It was a purely religious, ideological ceremony to indicate that a boy has grown up enough to be a man. Something in this spirit.

I delivered the drush in Hebrew, very clearly, with proper articulation. I felt very important then, as if I was the chazzan. I felt like one! When they also read Torah fragments to me, it was… And the second part, the merriest one – though we were poor – but when I returned home, the table was all set and all uncles had gathered, both from my mother’s and my father’s sides, with wives, kids. I don’t know, perhaps 15 people, that was a lot those days. I repeated the drush, I had it written on a piece of paper, kept it as a holy relic at home. Did Mom prepare a party! There was lokshen with yoych [noodles with chicken soup], then fish, and then the sweets. It was an event of great rank and great importance, they were saying everywhere, ‘Oh, this Fiszl, this Felek will grow up to be a goen [Yiddish for ‘genius’].’ The uncles had acquired another Jew! It hadn’t been clear what he would grow up to be, and look, he has grown up to be a Jew! Already an educated one, Hebrew-speaking.

Before the war I attended perhaps two funerals. It must have been some relatives. I remember us walking to the cemetery at Gesia. Members of my family were buried at Gesia, at the Praga one it was mostly Jews from Praga, poor ones, and our cemetery was there 26. Whose funeral was it? I can’t recall. I only remember everything was clad in black. I remember the crying, there were special weepers that you hired for such occasions. Later, in the cemetery, I asked questions, and they told me – that you bury the person in a shroud, that there is an ablution, the washing of the body, the ritual, but I didn’t see that directly. It never happened in the family, close. I asked why do you place them facing the east. I had such thoughts. But those are only episodes in my mind. I remember that, after some relative had died and we were in their home, everyone sat with their shoes off. You sat [shivah] for seven days. But when you are 10-11 years old, you pay little attention to such things. What has stuck in my mind instead are the merry things, the pleasant memories.

During the war

On 1st September 1939 27, when the Germans started bombing Warsaw, my first thought was, ‘Hey, I’m not going to school today!’ I should have been starting seventh grade. I walked there two days later, one of the wings had been bombed, and there was no school anymore. I never turned up at Swietojerska again. We lost touch also with the rest of the family, except for spending some time on Wolynska at my maternal aunt’s, I don’t remember her name, she lived in a wooden house. Wolynska was all wooden houses. Two-story wooden houses.

When the war broke out, my brother was in jail, in Kalisz [town ca. 200 km south-west of Warsaw]. They already knew air raids had started, and the guards fled, leaving all documents laid out in the open on the central courtyard. The criminal prisoners started forcing the bars open. When they broke out in one place, they started freeing each other. And they freed themselves. The first thing they did was to pour gasoline on those documents and set them on fire, lest the Germans find them. And the flight from Kalisz began. We didn’t knew what was happening to Josif. Three days after the Germans marched into Warsaw – which was around 30th September [the Germans indeed marched into Warsaw on 30th September, 1939, and on 1st October a military parade was held on the city’s central square, the Pilsudskiego Square] – there was a night curfew, suddenly there’s knocking on the window! We open the door – my brother walks in! Unshaven, scrawny, hands in bandages. As if he had been resurrected from the dead.

We found out they had been negotiating their way towards Warsaw during the whole of September but as long as the Germans stood around the city, they couldn’t enter. On their way, the fugitives split into groups. The criminals did well, and the political ones – everyone pulled in their own direction. There were many Ukrainians, Belarusians, and many Jews – from Lodz, from Warsaw. One day they were surrounded, was it the Poles who had denounced them? They hid in a cabbage field. The Germans picked them out, started interrogating them. Handcuffed them. But they escaped again, it was the front, they weren’t guarded closely. He worked his way, in those handcuffs, to some village, to a blacksmith, who unchained the handcuffs. But they had left bruises on his wrists, hence the bandages. It seemed the danger was over.

After the Germans entered, I traded a little – sold flowers, Germans newspapers, worked as a paperboy. In February 1940 they started catching people to send to Germany to forced labor. The ghetto hadn’t been set up yet, it was organized only in the fall 28. But already you had to wear the badge [cf. Armband 29]. My brother was walking down the street, they caught him. Those caught on the street worked in the Sejm [parliament], loading documents onto trucks for transport to Berlin. A German came up and says, ‘You ‘Jude’ [German for Jew]! You were there, in that and that place [the Kalisz prison]!’ And my brother says, ‘Why, I’ve never been there!’ He told him to roll up his sleeves. My brother had no ID, nothing. Only some piece of paper. The German tells him, ‘I know where you live! Tomorrow at 11am you are to report at Aleja Szucha [Gestapo HQ].’ And he let him go.

And so the decision was made – we must flee immediately! There was no time to look back. We knew people were fleeing east 30, through Malkinia [town some 100 km north-east of Warsaw, between 1939 and 1941 the German-Russian border passed through there]. We discussed it and my parents decided to stay. ‘No, we were born here and here we’ll stay, it’d be a pity to forgo this old wardrobe, some old rag, we’re not going! But you go, save yourselves!’

And so in the evening, after the curfew, we set off, to save ourselves. We ran from Kozla Street, down the stairs to Koscielna, and there was Bugaj Street, the fishermen. We got to one of those fishermen and for two zlotys he took us to the other side of the river. He dropped us off near the zoo. It was dark. We waited there until 6am, in some bushes, the same kind of ones that are there today. At 6am we went towards the Wilenski train station. Country women in head scarves came to Warsaw with milk, they had those 20-liter cans, two cans each. They delivered the milk to their customers across Warsaw in the night and returned on the morning train. And we got through to the stock car among those women. They were returning home, and we rode among them.

There were checkpoints on the way, but somehow we managed to hide ourselves among them. Eventually we got to Malkinia, and my brother says, ‘Everyone’s getting off that side, and the Germans are yelling to be getting off the other side, so let’s follow the others.’ And we followed the women. We walked through the fields, and suddenly, ‘Halt!’ [German for ‘Stop!’] They started searching, ‘Jude, Jude,’ fished out a dozen persons from among those ladies and told them to go in that direction. Us too. The women went their way, to their villages, their homes, and us they drove in another direction.

We walked perhaps a kilometer and we came upon a crowd of people, a huge crowd! Thousands of people sitting in the neutral zone. On the one side the Russians, in those tall hats of theirs, and on the other the Germans. If you entered the neutral zone, it was neither this way nor that, nor any other. There were several dozen thousand people there. It was cold, freezing, people were dying. Some delegation went to Moscow, they let them pass. There came orders from Stalin to let the Jews pass to Bialystok [city 120 km north-east of Warsaw, in Russian-seized territories between 1939 and 1941]. There were mostly Jews there and some Poles, communists, but not many. Those were refugees from all those places that the Germans had captured.

At first, no one thought about fleeing to Russia, nor did we believe in what the German Jews were telling us about the suffering they had gone through there. A great crowd of people had gathered. Then we managed to get by train to Czyzew [small town 25 km north-east of Malkinia on the rail route to Bialystok]. That’s how we got through. There was no way of going back to the German side. Later people established transfer routes and paid to return, to bring their parents, friends with them. We didn’t want to go back. Our friends, my brother’s friends, went back to get their parents and visited ours to collect them, too. Our parents didn’t want to go. There is this Yiddish saying, ‘What happens to everyone will also happen to the bride.’ They didn’t want to, weren’t aware what would happen to them.

And thus a new epic journey east started for us. I was 14, had had my bar mitzvah, my brother was 15 years older than me. We were in Bialystok. My brother went to Choroszcz, to our sister [Pola], and learned all patients had been taken away and there was no trace of them. The Russians decided all those patients had to be liquidated [Editor’s note: There are no records of the Red Army murdering mentally ill patients. Perhaps it was a one-time action by an isolated unit]. We thus learned our sister was dead, something our parents knew nothing about.

A whole lot of people had gathered in Bialystok. There was no work, so people started trading, wheeling-dealing. The Russians said, ‘There are many spies here, many enemies of the Soviet Union, we need to get rid of them, it’s the border area, it’s dangerous.’ And they announced – people willing to go back to Germany should report there and there. And people bought that. Many signed up for return to Germany. Then the Russians said, street so and so, numbers from so to so, report with luggage at train station. They crammed them into freight cars tight like herrings in a barrel, sealed the cars, posted sentries, and off they went!

I later talked to those people, because we didn’t go. We didn’t sign up for leaving, but very many people wanted to go back. They said, ‘We want nothing to do with all this communism, we have enough.’ And so they set them up. They packed them all, sealed like herrings in a barrel, and they’re riding. It’s no more than 150-200 km to Warsaw. And they’re riding, riding, riding… Until they found themselves in Archangelsk [city in northern Russia on the White Sea, major labor camp location since 1922], or in Murmansk [city in northern Russia on the Barents Sea]. There they took them to a forest, and said, ‘You wanted to go to the Germans? Fascists! Now you’ve got your shovels here, your crowbars and pickaxes, you’ll learn about life and work.’

People of leftist views, on the other hand, like my brother, said, ‘It’s the Soviet Union, the only salvation, we’ve got to save ourselves.’ And they boarded the freight cars, but not under escort, under guard. We rode for four weeks. We knew we were going into the Russian interior, to work, but as volunteers. On our way we stopped at several cities and there were the so called ‘delousing stations’ because lice were eating us away. Those are the kind of steam baths where they take your clothes away for boiling. They killed the lice to prevent typhus. Everyone stripped down completely, gave the clothes away for boiling, and took a bath. We went several times through such quarantine. After such bathing the lice actually came back to life, growing even faster than before, as they had what they liked – heat. And with such luggage, through the delousing stations, we got to the Ural, to Magnitogorsk [city in eastern Russia, in the Ural region, major industrial center, symbol of Stalinist industrialization].

In Magnitogorsk, they welcomed the newcomers, they didn’t say ‘from Poland,’ but ‘from Belarus,’ who ‘want to be building the Magnitogorsk industrial complex with us.’ Some people survived that way. But some didn’t like it, so they went back [to the General Government]. They actually decided to flee while in Magnitogorsk – and some made it. You could fix everything in Russia if you had the money, because it was completely corrupt. The authorities were corrupt, the police were corrupt. They went back to the ghetto! And they started writing letters. Until 1941, the postal service functioned normally. We sent two packages to our parents, to the 11 Kozla Street address. We got a confirmation they had received the packages, but we didn’t know what was happening to them. From the people who got back there we knew a ghetto had been set up. But whether or not our parents were still there, that we didn’t know.

I don’t know whether it was out of naivety of something else, but people wrote letters to [Soviet] president Kalinin asking for families to be allowed to reunite. Kalinin 31 sent a reply, saying that the letters had been forwarded to Berlin and talks were under way on a potential reuniting program. That was before the outbreak of the German-Russian war, before June 1941 32. The two countries kept normal diplomatic relations. When the war broke out – it was the end. Germany became an enemy, a treacherous invasion, and we were making tanks, weapons etc. to defend the country against the Germans.

I completed a carpentry course in Magnitogorsk. Then I was assigned to a brigade that built coke-chemical furnaces. Before the war, the Russians didn’t have the technology of building such furnaces, and had to employ Belgian, Dutch, American specialists to build them. Special luxurious developments were built to house them. They were paid in gold. Those were the experts in building coke-chemical furnaces. During the war, when they started heating up one of such furnaces, it collapsed. And without coke you can’t make tanks. It meant a great sabotage had occurred. All those foreign experts had gone home, they were foreign citizens, the Russians couldn’t stop them. And so they set up special brigades for building those furnaces, and I was assigned to one of those. We knew how to lay those bricks, because those are the chamotte bricks, maximum tolerance is 1-2 millimeters, there can be no deviation, and there you cook coke. We learned to build those furnaces. We were at first like students, and those who had worked under those foreign experts were our masters. We became craftsmen. An enterprise was set up to build coke-chemical plants. So after the Magnitogorsk project had been completed, they sent us to Novosibirsk [city in Siberia, port on the Ob River]. The production cycle was six months.

My brother, in turn, became a construction worker. There’s this concrete construction, you insert metal rods and pour concrete over it. He worked with reinforced concrete. We were in touch, but I worked in a completely different place. You worked 14-16 hours a day, no one asked you. There was work to be done and that’s it. War. I lost touch with my brother in Magnitogorsk because I was sent to Chelabinsk [city in the Ural, major industrial center]. From Chelabinsk to Novosibirsk, from Novosibirsk to Sverdlovsk [city in eastern Russia, former Yekaterinburg]. When they started liberating Ukraine [1944], and in Donetsk [industrial city in eastern Ukraine] there were such furnaces, they told us, ‘Now your brigade will go to Ukraine.’ And they sent us, two or three engineers and our group, about 30 people, from Siberia to Ukraine. That was 1944. As soon as the Russians captured Donetsk, the Donbass region [Donets Basin or Donbass, industrial region in eastern Ukraine, major cities Donetsk and Luhansk], they sent us there.

After the war

There we found bombed out ruins, it was the turn of 1944 and 1945. A whole lot of German POWs had been gathered there, later also the kulaks 33 and others from the socialist countries, Hungary, Czechoslovakia, to tear down those ruins, and on that rubble we started building those coking furnaces. We were again in the spotlight there, because within half a year they started smelting iron in the Donbass again. It was ore, but without coke, so it’s nothing. I was in touch a bit with my brother, he was in the Ural.

I got so Russianized in that work brigade – as I had been Polonized in the past, de-Judaized, so I became Russianized here. I could no longer speak Polish, because I hadn’t been doing so, and I didn’t speak much Yiddish either. Then I found out that the Union of Polish Patriots [ZPP] 34 had been set up and was signing people up for return to Poland. I met one more boy like myself, a victim, his name was Furman, from Pinsk [town in eastern Poland, presently in Belarus]. Interestingly, he was a Jew, and his father had been a sailor in the Pinsk Fleet. We were together in Ukraine. We were in Dnieprodherzhinsk then [industrial city in Ukraine], that’s a dozen kilometers from Dniepropetrovsk [industrial city in south-central Ukraine]. And one day he says, ‘You know, let’s go to Dniepropetrovsk, we’ll find that ZPP office.’ And so we’ve found it, are turning up, talking in Russian. They ask us, ‘Where are you from?’ ‘I’m from Warsaw, and he’s from Pinsk,’ I say, ‘Okay, but how do we know it? Do you have any documents?’ I only had a school ID. And what does your friend have? And he had nothing. So I say, ‘He’s been with me all the time, since the beginning of the war.’ No, he has to present some document. And so that school ID saved me, and him they didn’t let go and he had to stay in the Soviet Union. No one gave you the benefit of the doubt there.

When I registered there, I told them I had a brother in Magnitogorsk, and that I knew he had been registered with the ZPP there. They checked that, and found out he was no longer in Magnitogorsk but in Moscow. He had been brought to Moscow alongside a group of Jews who were to prepare for repatriation to Poland 35. Because there was a problem – what to do with the Jews who were in Russia and when they return to Poland, where would they go? They had no families, no houses, nothing. So a group was set up in Moscow to prepare ‘aliyah’ from the Soviet Union to Poland. My brother and others had been brought there. He later found himself in the Lublin government 36, under the protection of Modzelewski [Zygmunt Modzelewski (1900-1954): communist politician, during WWII in the Soviet Union, 1947-1951 foreign minister of communist Poland].

The Lublin government sent him to Lower Silesia [region in south-western Poland], as a delegate for receiving the repatriates there. Before the war, he had served time together with Ochab, so he had good credentials. [Edward Ochab (1906-1989): communist politician, during WWII in the Soviet Union, first secretary of the communist party between March and October 1956, head of state 1964-1968, member of parliament. Withdrew from politics in the aftermath of the 1968 anti-Semitic campaign.] When I was in Ukraine and read somewhere that Warsaw had been liberated in January, I thought, ‘Why not?’, scribbled a few words on a piece of paper, and sent that to Warsaw, to 11 Kozla Street, my parents’ address. A reply came, ‘House burned down, addressee absent.’ Meantime, my brother got in touch with me to let me know he was in Lublin [city in south-eastern Poland, ca. 200 km south-east of Warsaw], and that he’d be in touch.

I returned to Poland in one of the [repatriation] transports, it was February 1946, arriving in a place called Rychbach, Reichenbach in German, Dzierzoniów in Polish [town in south-western Poland, 50 km south of Wroclaw, on former German territory. The main gathering point for Jews being repatriated from the Soviet Union to Poland after WWII]. I didn’t go to Warsaw because to whom would I have been supposed to go there? My parents died in the Warsaw ghetto. No one survived of the whole Warsaw family. They were probably sent to Treblinka 37. My brother told me once there had been over thirty people in the family. Of those thirty-something, virtually only me and my brother have survived.

After the war I met my mother’s brother, Awrum, and his children, who had survived in Russia. In 1920, a group of Polish Jews, communists, wanted to cross the border illegally to the Soviet Union. On the border they caught them as spies, enemies. It didn’t matter they were communists. They were sent to the Siberia. Awrum did time before the war in a prison in Kharkov [city in eastern Ukraine], he took me [and showed to me] in which cell they kept him and fed him with herring. They lived in Kharkov. The elders are already dead, and their children have gone to America, Israel. If I was in touch with them at all, it’s less so now, because with children it’s a different story altogether.

My mother’s cousin, Stella, I don’t remember her last name, worked before the war as assistant teacher at the Korczak 38 orphanage. I don’t know how she survived. She settled in America. It is from her that I have my mother’s only pre-war photo. We got in touch, she came here. She knew my mother, she remembers me as a small moppet. She died recently.

Virtually no one’s left of my generation. There was Janka Wiernik, daughter of Jojne Gutman, my eldest uncle. She was a communist in France before the war. She went there in search of work. She was active in the communist movement in a coal mine in Belgium and she met Gierek there [Edward Gierek (1913-2001): communist politician, before WWII worked in Belgium as coal miner, 1970-1980 first secretary of the Polish communist party]. I called her. ‘Who’s this?’ I go, ‘Do you know anything about Nieznanowski from Podwale?’ ‘And who are you?’ ‘I’m his son, Felek!’ We got in touch. She’s dead now.

On our way back to Poland, in Przemysl [town in south-eastern Poland, ca. 350 km of Warsaw], we were being shot at by the Ukrainian gangs [official propaganda in Poland referred to armed Ukrainians active in the contestable territories in the post-WWII period as ‘Ukrainian gangs’], on our way from Ukraine. We arrived in Rychbach, I looked around: it was full of Jews, hustle and bustle like before the war on Nalewki! And I’m standing there with my wooden suitcase, dressed in the Soviet-style quilted work jacket. ‘Hey, who are you with? Wie alt bist du? [German for ‘How old are you?’] Where you from?’ I started to tell him. ‘Wait, you won’t be walking on foot! Sit on my bike, and I’ll walk and carry your suitcase. Where do you want to go?’ ‘To Daszynskiego Street,’ I said, ‘my brother works there.’ ‘Daszynskiego?’ ‘It’s where the Jewish Committee 39 is located.’

I went there, and there was a huge crowd in front of it, people had arrived in town and are waiting for lodgings, for food, because they had emerged within nothing from the train. I couldn’t push through. Eventually I got through to the secretary, her name was Siedlecka,  and I say to her, in Russian, I remember, ‘Mrs. Siedlecka, my name is Nieznanowski.’ She says, ‘Oh, Nieznanowski, you must be his brother?’ And my brother entered the room. We burst into tears. We hadn’t seen each other since 1941. He says, ‘Take these keys, there’s an apartment, go there, I can’t leave the office right now. You’ll find some clothes there, get dressed.’

I entered the apartment, looked around – and there were swastikas, all kinds of German clothes. I opened the drawer – there’s a gun. But, most importantly, there was a bathroom! A coal-fired stove. I fired under that stove, took a bath, dressed into those shorts, the lederhosen, and turned into something of a German boy. I went to the train station, and there stands the car in which I arrived. I say, ‘What are you waiting here for, come on, let’s go!’ ‘No, we’re supposed to go to Klodzko [town in south-western Poland, 80 km south of Wroclaw, on former German territory].’ So I said to them, ‘We’re not going to Klodzko, this is where we'll stay!’ And they got off. The whole chevra [group], I have them in the photos here 40.

Life in communist Poland

And so another Jewish epic story began, in Dzierzoniów this time. I was there in 1946-1947. I found myself in the center of things. There were so many kibbutzim, various ones, of various hues! And I had come as a leftist, from the Soviet Union. So I ask them, ‘Which organization am I supposed to join?’ ‘The ZWM!’ they tell me. Alright, let it be the ZWM 41. And the Jews were quarreling about who was to be in charge of distributing the things that are arriving, because through Gdansk there were arriving loads of stuff from the Joint 42: bales of fabrics, machines, products, food, all for the Jewish survivors. Really great amounts of stuff. And, typically for the Jews, they started quarreling who was to be in charge of all that. And each party wanted to be important. Finally, a decision was made – I have no family, I’m young, I will be the storeman. Because half of all that stuff had already found its way to the market. They were already dealing, doing gesheft, business. And so shipments were arriving – there’s matzah, there’s canned fish, there’s kosher food. Loads and loads of stuff. You made lists and in the cooperatives, the factories, there were distributing the stuff according to those lists. But there were always some smooth operators who tried to get the stuff that wasn’t theirs.

And someone told me, ‘There’s one man you can trust, and his name is Szpryngier. He is a German who saved the synagogue and the Jewish cemetery here, he was here throughout the war. He’s the only man you can trust. Okay, Szpryngier or no Szpryngier, I had to deal with all kinds of people in the Ural. I introduced myself. I gathered all the Jewry – for in the meantime I had become an anti-Semite – and told them so, ‘All the keys that you have, put them on the table! I brought locksmiths, all the locks have been replaced, and only me and Szpryngier have keys to them now, no one else is allowed to enter the storerooms.’

And then it started! ‘What, he wants to introduce his rule here!?’ They started tossing around, shouting. Started accusing my brother that he discriminates in favor of the Zionists. That, though he’s a communist, he still shows favor to the kibbutzniks. A brawl started. It was the time of the so called rightwing-nationalist deviation. [Editor’s note: At a congress in December 1948, the Polish Socialist Party (PPS) and the communist Polish Workers’ Party (PPR) merged to form a communist-dominated Polish United Workers’ Party (PZPR). That became possible only because PPS members opposing the merger (or in fact absorption by the communists) had been accused of a ‘rightwing-nationalist deviation’ and ousted. An estimated one in four PPS members were marginalized or expelled from the party.] I was powerless. With such a crowd of people I had no power to control all that. I asked some of the younger ones to the side and tell them, ‘Listen, I don’t want you to be policemen, but please, keep a watchful eye. If you see someone selling chocolate on the market – where does he have it from? Or canned food?’ Everyone knew it was a tactic to frighten. And they grumble, ‘Look, such a young lad and such a zealot.’ And bargaining began, like today – who is to have control over all that aid? Let’s do a rotating presidency, first the Poalei Zion 43, then the Bund 44, then the religious organization. Ideology was mainly just a cover. I knew the kibbutzim needed to provide for the people, they had taken them under their roof, had to feed them, nourish them. It wasn’t important for me whether someone was from this or that kibbutz – what was important was that they have enough food to feed their people. A major tussle started and then I said, ‘Enough! I can no longer stand it here.’

In 1947 I was drafted into the army. I said, okay, if I’ve been drafted, then I’m going. What, to the army? Are you crazy? A delegation came from Wroclaw, the party secretary, Grudzien. He says, ‘Felek, are you crazy, you, going into the army? One phone call and you don’t have to go.’ And I tell him, ‘But I want to go! I don’t want to be here any longer.’ And so I bid farewell to all that and joined the army. I started with the barracks, from the lowest rank, from washing the johns. My brother they did in, too. As a supporter of Zionism, he was eliminated from Dzierzoniów. Since then I knew I wanted nothing to do with those people. In the army I started as a private, moving gradually up in active service. I went to a cadet school in Lodz. This impressed me, I’ve got to admit it – a working-class boy, from Warsaw, a Jew, and suddenly he becomes someone and is respected! But there were the ghetto commemorations, they came to Warsaw, we met, I kept in touch with them. Most immigrated to Israel, to other countries, and I was stuck in the military.

In 1952 I married Henryka. There’s two years’ age difference between us. She isn’t Jewish. We met in Warsaw through a common friend. We just grew intimate. She didn’t have parents, only the father, her mother died when she was a child, in 1937. During the war her father was taken prisoner, then found himself in a camp. She and her younger sister were living with relatives. My brother and whole family welcomed her really warmly, she saw a completely different atmosphere. Her family are simple people, but it wasn’t a problem for them, they respected my brother. The problem of anti-Semitism didn’t exist. What was under the surface, I don’t want to know, though I’m not that stupid not to realize.

I’ve been living in this house, 82B Koszykowa Street, for 52 years now. I watched it being built. I had a studio flat, only the bed, there was no passage. If you wanted to pass, the other person had to lie on the bed. So narrow. But when we were expecting our first child, I went to my commanding officer, and I say to him, ‘Comrade, we’ll have a child, there’s no room for three in that apartment. Please do something.’ He immediately summoned an architect, a major, and says, ‘This officer has been allotted an apartment, when is it supposed to be ready?’ And he says, ‘We could finish the renovation, but there are no stairs, we have no materials.’ ‘You’ll get materials, everything, do it in two weeks.’

When I moved in, the stairs still weren’t there, we climbed up the construction gangways, and German POWs were hurrying to finish the renovation. Then the second child came, a year and half had passed. I lived in the same staircase, only up a floor. I got one room, I wasn’t due for more. There was some general, a bachelor, someone was interested in him getting the apartment, but they could only give him one room. And so we moved into that apartment, whose renovation had still not been completed by then. Our daughter Ewa was born in 1953, and a son, Witek, followed in 1954.

My brother had a wife, a Jewess, and three kids. His wife’s name was Guta Rozenfeld, the kids – Michal, Hadasa, and Rachela. They lived in Zoliborz [district in northern left-bank Warsaw]. In 1954 – they could no longer stand it, because that daughter, Rachela – she’s dead now – was a typical Jewess, dark-skinned, pretty eyes. They harassed her in school. She hit herself on the head, had to be treated psychiatrically. So they said, ‘Enough! We can no longer stand it here!’ A decision was made to leave Poland. My brother came to me and says, ‘What do we do? Only the two of us have been left.’ I say, ‘I’m in the army, I’ll go and tell them to dismiss me.’ They still pretended to be nice then. They said, ‘So what that your brother is leaving? But you have a wife, the army needs you, we won’t dismiss you. It doesn’t matter that your brother is leaving.’ I say, ‘What do you mean it doesn’t matter? I know the rule is if you have anyone abroad, you yourself will never be permitted to leave.’ ‘No, nothing of the sort!’ My brother said, ‘Well, you have your family, you’ll do as you like, but we’re leaving.’ And thus we parted. In Israel my brother worked in the Carit kibbutz. His daughter, Rachela, went to the swimming pool once, wanted to take a swim, they didn’t notice, she drowned. Hadasa works as a teacher.

In 1954 my wife was working for the military. She was set up – they didn’t know to get rid of me, the easiest way was through her. She ran the classified registry, one day they called her, said the baby had high fever in the nursery, she had to come and take it home. She went to her boss, handed over the keys, and returned only two weeks later, after the baby had gotten better. In the meantime, a top-secret document had gone missing – the dislocation of underground airfields in Poland. She had registered it and now it was gone. So they started interrogating her, an investigation was launched. I was in the academy in Poznan at the time, and she was crying, telling me, listen, so and so. I thought this way and that way, but those days it was difficult to extricate yourself from something like that. They still did it the soft way, because they trusted me, after all, so they just fired her from the job. She was left jobless.

It was then, being unemployed for the first time, that she signed up for an ORT course 45, a purse- and bag-making course. There she met Jews. At the time Jews were coming to Poland, repatriates [from the Soviet Union, being released as part of the thawing following Stalin’s death], it was 1954, and with those people she participated in the course. Later they went to work. There was the Odrodzenie cooperative, the Optima cooperative, and there she worked in the bookkeeping department. I used to tell her, ‘You’re now more Jewish than I am!’

In 1967 I was told to report at the human resources department, and they asked me, ‘So how’s your brother in Israel doing?’ ‘You’re asking me how he’s doing? Legia, the football team, have just returned from Israel, you ask them how my brother is doing. They’ll give you a detailed account, and I know nothing.’ It really wasn’t simple to be in touch those days.

Two years later, when the anti-Semitic campaign 46 had started in earnest, they tell me to report and say, ‘Listen, we have to dismiss you.’ I say, ‘Now? Well, okay, dismiss me. I wanted to do it a long time ago.’ The other officers were asking, why Nieznanowski is being dismissed. I was popular with the cadre. They say, ‘What, you don’t know? His brother is a high-ranking police officer in Tel Aviv! And you’re asking why he is being dismissed?’ It was only then I learned. I said, ‘How is that possible? He’s had rickets, he’s my height, how can he be in the army?’ But it didn’t matter, it’s enough that they’d said it. It was just sending a clear signal they wanted to get rid of me. But they had no pretext, so they had to invent.

Later they took care of me, they summoned me, and ask, ‘How long have you been a major?’ ’Eight years.’ ‘Eight years? And no promotion?’ ‘No,’ I say, ‘I’m of the wrong descent, that’s why I’ve had no promotion.’ ‘Well, that’s a scandal! We’re offering you a higher position. You can immediately go to Bartoszyce, in the Mazury area [lake district in north-eastern Poland].’ I say, ‘To Bartoszyce? A very interesting proposition, but I can’t decide [myself], I have a wife, children, a home.’ ‘But you’re the head of the family, the decision is yours to make!’ I say, ‘No, I can’t decide without my loved ones.’ ‘Alright, report tomorrow at 10am what you’ve decided.’

I already knew how they were fixing others. ‘So, have you made up your mind?’ ‘Yes, I have, and I have decided not to go and not to accept this proposition.’ ‘And why?’ ‘My kids are about to complete elementary school, they won’t be able to continue their education there. I know what kind of town Bartoszyce is.’ ‘Are you refusing to obey an order?’ I say, ‘This is not an order. I’m simply rejecting the proposition. If you offer me something here, in Warsaw, then okay.’ Several dozen people were thus gotten rid of. Everything under pretext, and at Jaruzelski’s 47 knowledge, because he was the defense minister at the time.

By 1968, when all that had hit us [the anti-Semitic campaign], I saw that spirit starting to circle around me. We were thinking more and more about leaving. My wife was very much in favor, because we saw – this one leaving, that one leaving, you went to the Dworzec Gdanski train station, bid farewell. I then said – if I am to go, then only to Israel, where I had a brother, there was family. I was full of ideology, I was thinking, there’s no place in the world that’s free of anti-Semitism. I knew it was in America, it was everywhere. On the other hand, there was the question of my wife going to Israel, of our children, as it wasn’t clear whether they were Jews or not. It wasn’t very clear at the time whether a goy woman would be welcomed in Israel, or the kids, whether my son would adopt the religion. There were many unanswered questions, though today they tell me it wasn’t that bad. I don’t know, perhaps I was wrong, in any case, that tilted the balance against going. Both my wife and my kids have held it against me to this day.

I got a weak kick in the ass, most people were getting a strong one, they started working on you, dissecting you, and in most cases it was turning out you were a spy. I avoided all that, but I knew what was going on behind the scenes. I knew who’d be summoned and who wouldn’t, and I didn’t decide to emigrate, though they were trying hard to persuade me to do it, to Sweden. Very many of my friends left then – they were going to Sweden, to Denmark, my neighbors. And we stayed.

Recent years

I was twice in Israel, in the 1990s. Once at my brother’s initiative, who had died but left a wish to that effect and brought me and my wife to Israel. He had died sometime earlier, in 1987. I visited his grave, it was in the  Sarid kibbutz, situated in the north of Israel. The second time I went with a group on a social exchange program organized by the Jewish community here, to familiarize myself with the country. I contacted all those friends of mine and was received very heartily everywhere, and they started coming here. Poland has become something like a base. When in Poland, Jews go to places like Ciechocinek or Krynica Morska.

I can read Yiddish to this day. Before the war, I spoke it fluently. Later, in Russia, I got complete amnesia, I couldn’t even speak Polish after returning from there. I spoke Russian and a bit of Ukrainian. But when I returned to the chevra, to the Jewish community, the knowledge of Yiddish came back to me. My Hebrew is only so-so. I studied in an ashkenazi school. In Israel today they speak Sephardi everywhere, but when I was in Israel for a couple of days, I quickly started to catch on, if I spent some time there, it would return to me. [Editor’s note: the interviewee is referring to the more oriental Hebrew of today’s Israel with regards to pronunciation and vocabulary.]

In 1990, Mostowicz 48 asked me, ‘What do you do now?’ ‘Nothing,’ I told him, ‘I’ve retired again.’ And I got involved in things Jewish. Old people started coming, I started reading, and the Yiddish language was revived in me. But when I went to Israel, I could only speak Yiddish with the religious ones, no one speaks Yiddish there. I’ve noticed it among young people – they study it at school, but it’s a dead language, I believe. You can still buy a newspaper in Yiddish, but few people speak the language, hardly anyone can read it. There are a few old men who can, with whom I can talk, but that’s about it. That’s the fate of languages, they die.

I worked for the community for many years, but no longer. There’s the social assistance committee, supported, among other things, by the Joint. Then for the Jewish Veterans’ Association 49, Mostowicz had brought me there. Right now I’m gradually pulling out. I work for the Jewish Historical Institute and the Museum of the History of Polish Jews, I’m the chairman of the auditing committee. So I’m still active, but these days I no longer want to involve myself too deeply. I also had to back out because of my wife’s disease, because her Parkinson is developing, assuming various forms. In fact, whom am I supposed to live for? How much life do I have left?

My son, Witek, is in Sweden. He had been going there to earn money by picking berries, went again in 1980, and never returned. He worked at the psychiatric hospital in Uppsala. He started as a paramedic, but the doctors appreciated him and he was promoted, ran the psychiatric outpatient clinic. Last year he got promoted again and is the manager of the municipal department of psychiatry in Uppsala. So he ceased being a doctor and became an office worker. He attended English courses at the British Institute, where he was taught by his future wife. She obviously taught him to become her husband, and so they got married. His wife’s name is Valerie, she’s English. I went there, the wedding was in grand style. They traveled the world for ten years, and after ten years [they got married]. Then came the children. They have two daughters, Chana and Rebecca. Chana is 15, and Rebecca is eight years old. Unfortunately, they don’t speak Polish.

My son started questioning me, ‘Dad,’ he says, ‘the girls are supposed to write school essays about their roots, their descent, draw their genealogical tree. Start writing.’ So when they asked me to record [for the Survivors of the Shoah Visual History Foundation], I gave the whole tape to my son. He translated it into English or Swedish, and now they’re proud of their grandfather who lives in Poland.

There is no problem in his family whether he’s Jewish or not. I was in England, to visit his parents-in-law, I was received by an Anglican priest. Everyone knows my parents were in the ghetto. The notion of anti-Semitism doesn’t exist there at all, and we got really close with his wife, too. My son, in turn, has been more and more interested in his Jewishness. How so? Well, he’s connected to Warsaw there through the Internet, reads the Polish press, and he’s really absorbed with all those things. So I started sending him books, magazines.

My daughter, Ewa, lives in Poland. She went to school to Czternastka, then to Queen Jadwiga’s on Wawelska [names of high schools in Warsaw]. She has a degree in agriculture. Then she got married, her husband works for a foreign company, he’s got a degree in archaeology. They have one son, Bartek. A handsome boy, tall, 185 centimeters. He was born in 1988. He’s studying inland construction at the Warsaw University of Technology. Ewa’s husband is a Catholic, a boy from Ochota [district in left-bank Warsaw], he isn’t dim, though his mother hardly ever leaves the church, but that isn’t a problem. Since she’s been to Israel, I’m an older brother in faith, I’m virtually as good as holy. The relationship is really okay. I meet my daughter, my son-in-law on an everyday basis, and with her parents-in-law we also get together from time to time.

I have this rule that I never advertise loudly that I’m a Jew, Felek Nieznanowski, but wherever something needs to be done, I never shun it. For instance, I worked for some time on a volunteer basis for the Polish-German Reconciliation foundation where I was in charge of Jewish affairs. I worked there with all kinds of people – from the AK 50, the NSZ 51… Surprisingly, I’ve kept in touch with those people since then. They’re from my generation. They like to see me, I like to see them. They used to be fierce fighters, broke up prisons after the war, served time in jail, and so on, today they’re just elderly gentlemen. They look critically at everything, come from a completely different background than myself, but they like me and they keep calling me. One of them, a doctor, tells me, ‘Felek, I come from an endek family, you know, there were endeks in Poznan 52. My father was an arms contractor for the Polish army before the war and I was brought up in the endek spirit. But the occupation period changed all that.’ I tell him, ‘Listen, I don’t want to be the good Jew!’ But God forbid! I am open.

I’m often in the Old Town, I like the place and if I have a foreign visitor, they have to take a photo where my house stood. I show to them the Kilinski monument, because that’s where the house stood. Before the war, the Kilinski monument stood on the Krasinski Square, near Nowiniarska, where the Warsaw Uprising Heroes monument stands today. It disappeared under occupation, and after the war was moved from the Krasinski Square to its present location.

I recently talked to Krajewski [Stanislaw Krajewski, Jewish activist in Poland] and others and I say, ‘Listen, you’re younger than me, you could be my child. I look skeptically at things, though not completely hopelessly, but I’m no utopist. My only luck is that I’m already 80 years old. I only feel pity for the younger generation and their children. There’s no place for them [Jews] in this country. This could serve as my credo.

Glossary:

1 Orthodox communities

The traditionalist Jewish communities founded their own Orthodox organizations after the Universal Meeting in 1868-1869.They organized their life according to Judaist principles and opposed to assimilative aspirations. The community leaders were the rabbis. The statute of their communities was sanctioned by the king in 1871. In the western part of Hungary the communities of the German and Slovakian immigrants' descendants were formed according to the Western Orthodox principles. At the same time in the East, among the Jews of Galician origins the 'eastern' type of Orthodoxy was formed; there the Hassidism prevailed. In time the Western Orthodoxy also spread over to the eastern part of Hungary. In 1896, there were 294 Orthodox mother-communities and 1,001 subsidiary communities registered all over Hungary, mainly in Transylvania and in the north-eastern part of the country,. In 1930, the 136 mother-communities and 300 subsidiary communities made up 30.4 percent of all Hungarian Jews. This number increased to 535 Orthodox communities in 1944, including 242,059 believers (46 percent).

2 Great Depression

At the end of October 1929, there were worrying signs on the New York Stock Exchange in the securities market. On 24th October ('Black Thursday'), people began selling off stocks in a panic from the price drops of the previous days - the number of shares usually sold in a half year exchanged hands in one hour. The banks could not supply the amount of liquid assets required, so people didn't receive money from their sales. Five days later, on 'Black Tuesday', 16.4 million shares were put up for sale, prices dropped steeply, and the hoarded properties suddenly became worthless. The collapse of the Stock Exchange was followed by economic crisis. Banks called in their outstanding loans, causing immediate closings of factories and businesses, leading to higher unemployment, and a decline in the standard of living. By January of 1930, the American money market got back on it's feet, but during this year newer bank crises unfolded: in one month, 325 banks went under. Toward the end of 1930, the crisis spread to Europe: in May of 1931, the Viennese Creditanstalt collapsed (and with it's recall of outstanding loans, took Austrian heavy industry with it). In July, a bank crisis erupted in Germany, by September in England, as well. In Germany, in 1931, more than 19,000 firms closed down. Though in France the banking system withstood the confusion, industrial production and volume of exports tapered off seriously. The agricultural countries of Central Europe were primarily shaken up by the decrease of export revenues, which was followed by a serious agricultural crisis. Romanian export revenues dropped by 73 percent, Poland's by 56 percent. In 1933 in Hungary, debts in the agricultural sphere reached 2.2 billion Pengoes. Compared to the industrial production of 1929, it fell 76 percent in 1932 and 88 percent in 1933. Agricultural unemployment levels, already causing serious concerns, swelled immensely to levels, estimated at the time to be in the hundreds of thousands. In industry the scale of unemployment was 30 percent (about 250,000 people).

3 Communist Union of Polish Youth (KZMP)

Until 1930 the Union of Communist Youth in Poland. Founded in March 1922 as a branch of the Communist Youth International. From the end of 1923 its structure included also the Communist Youth Union of Western Belarus and the Communist Youth Union of Western Ukraine (as autonomous regional organizations). Its activities included politics, culture and education, and sport. In 1936 it initiated the publication of a declaration of the rights of the young generation in Poland (whose postulates included an equal start in life for all, democratic rights, and the guarantee of work, peace and universal education). The salient activists in the organization included B. Berman, A. Kowalski, A. Lampe, A. Lipski. In 1933 the organization had some 15,000 members, many of whom were Jews and peasants. The KZMP was disbanded in 1938.

4 MOPR (International Organization for Aid to Revolutionary Fighters)

Founded in 1922, and based on the decision of the Fourth Congress of the Communist International, the organization aimed to protect workers from the terrorist attacks of the Whites and help the victims of terrorism. It offered material, legal and intellectual support to political convicts, political emigrants and their families. By 1932 it had a membership of about 14 million people.

5 Haint

Literally 'Today,' it was one of the most popular Yiddish dailies published in Poland. It came out in Warsaw from 1908-1939, and had a Zionist orientation addressing a mass of readers. In the 1930s it attained a print run of 45,000 copies.

6 Folkszeitung

one of the Yiddish dailies published in Warsaw between the wars.

7 Bolsheviks

Members of the movement led by Lenin. The name 'Bolshevik' was coined in 1903 and denoted the group that emerged in elections to the key bodies in the Social Democratic Party (SDPRR) considering itself in the majority (Rus. bolshynstvo) within the party. It dubbed its opponents the minority (Rus. menshynstvo, the Mensheviks). Until 1906 the two groups formed one party. The Bolsheviks first gained popularity and support in society during the 1905-07 Revolution. During the February Revolution in 1917 the Bolsheviks were initially in the opposition to the Menshevik and SR ('Sotsialrevolyutsionyery', Socialist Revolutionaries) delegates who controlled the Soviets (councils). When Lenin returned from emigration (16th April) they proclaimed his program of action (the April theses) and under the slogan 'All power to the Soviets' began to Bolshevize the Soviets and prepare for a proletariat revolution. Agitation proceeded on a vast scale, especially in the army. The Bolsheviks set about creating their own armed forces, the Red Guard. Having overthrown the Provisional Government, they created a government with the support of the II Congress of Soviets (the October Revolution), to which they admitted some left-wing SRs in order to gain the support of the peasantry. In 1952 the Bolshevik party was renamed the Communist Party of the Soviet Union.

8 Keren Kayemet Leisrael (K

K.L.) in Poland: Jewish National Fund (JNF) founded in 1901 at the Fifth Zionist Congress in Basel. From its inception, the JNF was charged with the task of fundraising in Jewish communities for the purpose of purchasing land in the Land of Israel to create a homeland for the Jewish people. After 1948 the fund was used to improve and afforest the territories gained. Every Jewish family that wished to help the cause had a JNF money box, called the 'blue box.' Now these boxes are known worldwide as a symbol of Zionism. In Poland the JNF was active in two periods, 1919-1939 and 1945-1950. In preparing its colonization campaign, Keren Kayemet Leisrael collaborated with the Jewish Agency and Keren Hayesod.

9 Rashi

Full name: Rabbi Shlomo Yitzaki (1040-1105). He was one of the greatest Bible scholars in Jewish history. His commentaries on the Torah and the Talmud are indispensable for those interested in studying Jewish literature. He was born in Troyes (France), and studied in the two famous yeshivot of the time, in Mainz and Worms (today Germany). In 1070 he founded a school that made France the center of rabbinic sciences for a very long period. This school gave room, among others, to his sons-in-law and grandsons, who were also renowned Bible scholars and founded the Tosaphist School, and their commentaries are an organic part of any Talmud edition today. Rashi wrote commentaries on almost every scripture book, and commented almost the entire Babylonian Talmud. His commentaries had such importance that the first book printed in Hebrew was made on basis of these commentaries. The letters used for this purpose have been called Rashi letters since then. According to tradition, he died while writing the word 'tahor' (pure) in the commentary he was writing on the Talmud Makkot tractate. He died on 29th Tammuz; the location of his grave is unknown.

10 Brushmakers’ shops

A complex of primitive production facilities (popularly referred to as a shops) set up by the Germans in the Warsaw ghetto. By mid-1942, it employed 4,000 workers recruited from among the ghetto's inhabitants: brushmakers, metal workers, and electricians. It was located in the quarter between the Bonifraterska, Franciszkanska, Walowa, and Swietojerska streets. During the ghetto uprising of April 1943, the brushmakers' shops were the area where Jewish Fighting Organization (ZOB) units led by Marek Edelman fought the Germans.

11 Ringelblum Archive

Archives documenting the life, struggle and death of the Jews in WWII, created by Emanuel Ringelblum (1900-44), a historian, pedagogue and social activist. The archives were compiled by underground activists in the Warsaw ghetto. In his work preparing reports for the clandestine Polish authorities on the situation of the Jewish population, Ringelblum and his many assistants gathered all types of documents (both private and official: notices, letters, reports, etc.) illustrating the reality in the ghettos and the camps. These documents were hidden in metal milk churns, unearthed after the war and deposited with the Jewish Historical Institute. The Ringelblum Archive is now the broadest source of information on the fate of the Jews in the ghettos and the camps.

12 Hashomer Hatzair in Poland

From 1918 Hashomer Hatzair operated throughout Poland, with its headquarters in Warsaw. It emphasized the ideological and vocational training of future settlers in Palestine and personal development in groups. Its main aim was the creation of a socialist Jewish state in Palestine. Initially it was under the influence of the Zionist Organization in Poland, of which it was an autonomous part. In the mid-1920s it broke away and joined the newly established World Scouting Union, Hashomer Hatzair. In 1931 it had 22,000 members in Poland organized in 262 'nests' (Heb. 'ken'). During the occupation it conducted clandestine operations in most ghettos. One of its members was Mordechaj Anielewicz, who led the rising in the Warsaw ghetto. After the war it operated legally in Poland as a party, part of the He Halutz. It was disbanded by the communist authorities in 1949.

13 Ajzensztadt Dawid (1890-1942)

Composer and conductor. Music manager and founder and conductor of the choir at the Great Synagogue on Tlomackie Street in Warsaw. The choir's repertoire was very broad, including, among other things, the great classic composers: Bach, Händel, Haydn. Ajzensztadt performed on numerous occasions at the Warsaw Philharmonic and recorded for the Polish Radio. During the war, he organized a choir in the Warsaw ghetto. His daughter, Marysia Ajzensztadt, known as the 'ghetto nightingale,' was a popular singer. Both died in Treblinka in 1942.

14 Kusewicki Moshe (1889-1965)

World-famous cantor, known as the 'king of cantors.' Born in Lithuania, he was appointed the chazzan of the Tohoret-ha-Kodesh synagogue in Vilnius at a very young age. In 1928 he moved to Warsaw and assumed the post of the senior cantor at the Great Synagogue on Tlomackie. He was also a singer of secular music, recorded for the Polish Radio. During the war in the Soviet Union, he performed at the Georgian Opera in Tbilisi. After the war he returned for a short time to Poland, before immigrating to the US where he continued his cantor career. He recorded many albums with synagogue music.

15 Der Dibuk (The Dybbuk, 1937)

The play was written during the turbulent years of 1912-1917; Polish director Waszynski's 1937 film was made during another period of pre-war unease. It was shot on location in rural Poland, and captures a rich folk heritage. Considered by some to be the greatest of Yiddish films, it was certainly the boldest undertaking, requiring special sets and unusual lighting. In Der Dibuk, the past has a magnetic pull on the present, and the dead are as alluring as the living. Jewish mysticism links with expressionism, and as in Nosferatu, man is an insubstantial presence in the cinematic ether.

16 An-ski, Szymon (pen name of Szlojme Zajnwel Rapaport) (1863-1920)

Writer, ethnographer, socialist activist. Born in a village near Vitebsk. In his youth he was an advocate of haskalah, but later joined the radical movement Narodnaya Vola. Under threat of arrest he left Russia in 1892 but returned there in 1905. From 1911-14 he led an ethnographic expedition researching the folklore of the Jews of Podolye and Volhynia. During the war he organized committees bringing aid to Jewish victims of the conflict and pogroms. In 1918 he became involved in organizing cultural life in Vilnius, as a co-founder of the Union of Jewish Writers and Journalists and the Jewish Ethnographic Society. Two years before his death he moved to Warsaw. He is the author of the Bund party's anthem, 'Di shvue' (Yid. oath). The participation of the Bund in the Revolution of 1905 influenced An-ski's decision to write in Yiddish. In his later work he used elements of Jewish legends collected during his ethnographic expedition and his experiences from WWI. His most famous work is The Dybbuk (which to this day remains one of the most popular Yiddish works for the stage). An-ski's entire literary and scientific oeuvre was published in Warsaw in 1920-25 as a 15-volume edition.

17 The Jewish Historical Institute [Zydowski Instytut Historyczny (ZIH)]

Warsaw-based academic institution devoted to researching the history and culture of Polish Jews. Founded in 1947 from the Central Jewish Historical Committee, an arm of the Central Committee for Polish Jews. ZIH houses an archive center and library whose stocks include the books salvaged from the libraries of the Templum Synagogue and the Institute of Judaistica, and the documents comprising the Ringelblum Archive. ZIH also has exhibition rooms where its collection of liturgical items and Jewish painting are on display, and an exhibition dedicated to the Warsaw ghetto. Initially the institute devoted its research activities solely to the Holocaust, but over the last dozen or so years it has broadened the scope of its historical and cultural work. In 1993 ZIH was brought under the auspices of the Polish Ministry of Culture and National Heritage. It publishes the Jewish Historical Institute Quarterly.

18 13 Tlomackie Street

Between the wars, 13 Tlomackie Street was home to the Union of Jewish Writers and Translators, which brought together those writing in both Yiddish and Polish. It also housed the Library of Judaistica and the Tempel progressive synagogue.

19 Poland’s independence, 1918

In 1918 Poland regained its independence after over 100 years under the partitions, when it was divided up between Russia, Austria and Prussia. World War I ended with the defeat of all three partitioning powers, which made the liberation of Poland possible. On 8 January 1918 the president of the USA, Woodrow Wilson, declaimed his 14 points, the 13th of which dealt with Poland's independence. In the spring of the same year, the Triple Entente was in secret negotiations with Austria-Hungary, offering them integrity and some of Poland in exchange for parting company with their German ally, but the talks were a fiasco and in June the Entente reverted to its original demands of full independence for Poland. In the face of the defeat of the Central Powers, on 7 October 1918 the Regency Council issued a statement to the Polish nation proclaiming its independence and the reunion of Poland. Institutions representing the Polish nation on the international arena began to spring up, as did units disarming the partitioning powers' armed forces and others organizing a system of authority for the needs of the future state. In the night of 6-7 November 1918, in Lublin, a Provisional Government of the Republic of Poland was formed under Ignacy Daszynski. Its core comprised supporters of Pilsudski. On 11 November 1918 the armistice was signed on the western front, and the Regency Council entrusted Pilsudski with the supreme command of the nascent army. On 14 November the Regency Council dissolved, handing all civilian power to Pilsudski; the Lublin government also submitted to his rule. On 17 November Pilsudski appointed a government, which on 21 November issued a manifesto promising agricultural reforms and the nationalization of certain branches of industry. It also introduced labor legislation that strongly favored the workers, and announced parliamentary elections. On 22 November Pilsudski announced himself Head of State and signed a decree on the provisional authorities in the Republic of Poland. The revolutionary left, from December 1918 united in the Communist Workers' Party of Poland, came out against the government and independence, but the program of Pilsudski's government satisfied the expectations of the majority of society and emboldened it to fight for its goals within the parliamentary democracy of the independent Polish state. In January and June 1919 the first elections to the Legislative Sejm were held. On 20 February 1919 the Legislative Sejm passed the 'small constitution'; Pilsudski remained Head of State. The first stage of establishing statehood was completed, despite the fact that the issue of Poland's borders had not yet been resolved.

20 Pilsudski, Jozef (1867-1935)

Polish activist in the independence cause, politician, statesman, marshal. With regard to the cause of Polish independence he represented the pro-Austrian current, which believed that the Polish state would be reconstructed with the assistance of Austria-Hungary. When Poland regained its independence in January 1919, he was elected Head of State by the Legislative Sejm. In March 1920 he was nominated marshal, and until December 1922 he held the positions of Head of State and Commander-in-Chief of the Polish Army. After the murder of the president, Gabriel Narutowicz, he resigned from all his posts and withdrew from politics. He returned in 1926 in a political coup. He refused the presidency offered to him, and in the new government held the posts of war minister and general inspector of the armed forces. He was prime minister twice, from 1926-1928 and in 1930. He worked to create a system of national security by concluding bilateral non-aggression pacts with the USSR (1932) and Germany (1934). He sought opportunities to conclude firm alliances with France and Britain. In 1932, owing to his deteriorating health, Pilsudski resigned from his functions. He was buried in the Crypt of Honor in the Wawel Cathedral of the Royal Castle in Cracow.

21 Maccabi in Poland

Clubs of the Wordwide 'Maccabi' Jewish-Sports Association were created on Polish lands since the beginning of the 20th century, for example the club in Lwow was created in 1901, the club in Cracow in 1907, the club in Warsaw in 1915. In 1930, during a general assembly of the 'Maccabi' clubs, it was decided that 'Maccabi' would merge with the Jewish Physical Education Council and create one Polish Branch of 'Maccabi' with a strong Zionist character. 241 clubs were part of 'Maccabi' in 1931, with 45,000 participants. All Zionist youth organizations were part of 'Maccabi.' 'Maccabi' organized numerous sports events, including the 'Maccabi Games,' parades, instructors' workshops, camps for children. The club has its own libraries, choirs, bands and the Kfar ha-Maccabi fund for settling in Palestine. 

22 Ha-Poel (Ha-Poel Jewish Workers’ Sports Club, from Hebrew ‘worker’)

An association of sports clubs founded in Haifa in 1924. Many of the members were European clubs. Ha-Poel was associated with the Poalei Zion Right party. The first Ha-Poel clubs in Poland were founded in 1929 in Lublin and Lutsk. In 1932, a nationwide organization was founded. The Polish clubs were particularly successful in football. In all, there were 120 Ha-Poel clubs in Poland before the war, with a total of 6,000 members.

23 Polish Legions

A military formation operating in the period 1914-17, formally subordinate to the Austro-Hungarian army but fighting for Polish independence. Commanded by Jozef Pilsudski. From 1915 the Legions came under German command, but some of the Legionnaires refused, which led to the collapse of the organization.

24 Pogrom in Przytyk

The most notorious pre-war pogrom of Jews in Poland. It took place in Przytyk, a small town near Radom, during the spring fair on 9th March 1936. Because tensions in the town had already run high for some time due to a brutal boycott of Jewish shops carried out by the Polish nationalists, Jews organized a 20-strong, armed self-defense squad for the duration of the fair. On 9th March, following an incident with a nationalist urging the boycott of Jews, peasants attending the fair started demolishing the Jewish stalls. The self-defense squad intervened, shots were fired. A Pole, Stanislaw Wiesniak, was fatally wounded. That further aggravated the situation, with the peasants forcing their way into Jewish homes and stores, demolishing them, breaking windows; 20 people were heavily beaten up and two - Mr. and Mrs. Josek and Chaja Minkowski - were killed. Order was only introduced by police forces brought in from nearby Radom. Several weeks later a trial was held: the Jew accused of fatally shooting the Polish peasant was sentenced to eight years in jail, two others to five and six years, the Poles accused of murdering the Minkowskis were acquitted. The Przytyk pogrom sparked strong protests in Poland and abroad, becoming the symbol of Polish anti-Semitism of the 1930s.

25 Anti-Semitism in Poland in the 1930s

From 1935-39 the activities of Polish anti-Semitic propaganda intensified. The Sejm introduced barriers to ritual slaughter, restrictions of Jews' access to education and certain professions. Nationalistic factions postulated the removal of Jews from political, social and cultural life, and agitated for economic boycotts to persuade all the country's Jews to emigrate. Nationalist activists took up posts outside Jewish shops and stalls, attempting to prevent Poles from patronizing them. Such campaigns were often combined with damage and looting of shops and beatings, sometimes with fatal consequences. From June 1935 until 1937 there were over a dozen pogroms, the most publicized of which was the pogrom in Przytyk in 1936. The Catholic Church also contributed to the rise of anti-Semitism. 

26 Jewish cemeteries in Warsaw

There were two Jewish cemeteries in Warsaw - at Gesia Street (presently Okopowa) on the left bank, and in the Targowek/Brodno neighborhood in the right-bank district of Praga. The Praga cemetery was in operation since 1780. In 1806, the Jewish Community of Warsaw, founded in the late 18th century, opened its own cemetery beyond the town embankments at the exit of Gesia Street. Some 150,000 people had been buried there by 1939. It is one of the last active Jewish cemeteries in Poland.

27 German Invasion of Poland

The German attack of Poland on 1st September 1939 is widely considered the date in the West for the start of World War II. After having gained both Austria and the Bohemian and Moravian parts of Czechoslovakia, Hitler was confident that he could acquire Poland without having to fight Britain and France. (To eliminate the possibility of the Soviet Union fighting if Poland were attacked, Hitler made a pact with the Soviet Union, the Molotov-Ribbentrop Pact.) On the morning of 1st September 1939, German troops entered Poland. The German air attack hit so quickly that most of Poland's air force was destroyed while still on the ground. To hinder Polish mobilization, the Germans bombed bridges and roads. Groups of marching soldiers were machine-gunned from the air, and they also aimed at civilians. On 1st September, the beginning of the attack, Great Britain and France sent Hitler an ultimatum - withdraw German forces from Poland or Great Britain and France would go to war against Germany. On 3rd September, with Germany's forces penetrating deeper into Poland, Great Britain and France both declared war on Germany.

28 Warsaw Ghetto

A separate residential district for Jews in Warsaw created over several months in 1940. On 16th November 1940 138,000 people were enclosed behind its walls. Over the following months the population of the ghetto increased as more people were relocated from the small towns surrounding the city. By March 1941 445,000 people were living in the ghetto. Subsequently, the number of the ghetto's inhabitants began to fall sharply as a result of disease, hunger, deportation, persecution and liquidation. The ghetto was also systematically reduced in size. The internal administrative body was the Jewish Council (Judenrat). The Warsaw ghetto ceased to exist on 15th May 1943, when the Germans pronounced the failure of the uprising, staged by the Jewish soldiers, and razed the area to the ground.

29 Armbands

From the beginning of the occupation, the German authorities issued all kinds of decrees discriminating against the civilian population, in particular the Jews. On 1st December 1939 the Germans ordered all Jews over the age of 12 to wear a distinguishing emblem. In Warsaw it was a white armband with a blue star of David, to be worn on the right sleeve of the outer garment. In some towns Jews were forced to sew yellow stars onto their clothes. Not wearing the armband was punishable - initially with a beating, later with a fine or imprisonment, and from 15th October 1941 with the death penalty (decree issued by Governor Hans Frank).

30 Flight eastwards, 1939

From the moment of the German attack on Poland on 1st September 1939, Poles began to flee from areas in immediate danger of invasion to the eastern territories, which gave the impression of being safer. When in the wake of the Soviet aggression (17th September) Poland was divided into Soviet and German-occupied zones, hundreds of thousands of refugees from central and western Poland found themselves in the Soviet zone, and more continued to arrive, often waiting weeks for permits to cross the border. The majority of those fleeing the German occupation were Jews. The status of the refugees was different to that of locals: they were treated as dubious elements. During the passport campaign (the issue of passports, i.e. ID, to the new USSR - formerly Polish - citizens) of spring 1940, refugees were issued with documents bearing the proviso that they were prohibited from settling within 100 km of the border. At the end of June 1940 the Soviet authorities launched a vast deportation campaign, during which 82,000 refugees were transported deep into the Soviet Union, mainly to the Novosibirsk and Archangelsk districts. 84% of those deported in that campaign were Jews, and 11% Poles. The deportees were subjected to harsh physical labor. Paradoxically, for the Jews, exile proved their salvation: a year later, when the Soviet Union's western border areas were occupied by the Germans, those Jews who had managed to stay put, perished in the Holocaust.

31 Kalinin, Mikhail (1875-1946)

Soviet politician, one of the editors of the party newspaper Pravda, chairman of the All-Russian Central Executive Committee of Soviets of the RSFSR (1919-1922), chairman of the Supreme Soviet of the RSFSR (1922-1938), chairman of the Presidium of the Supreme Soviet of the USSR (1938-1946). He was one of Stalin's closest political allies.

32 Great Patriotic War

On 22nd June 1941 at 5 o'clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring war. This was the beginning of the so-called Great Patriotic War. The German blitzkrieg, known as Operation Barbarossa, nearly succeeded in breaking the Soviet Union in the months that followed. Caught unprepared, the Soviet forces lost whole armies and vast quantities of equipment to the German onslaught in the first weeks of the war. By November 1941 the German army had seized the Ukrainian Republic, besieged Leningrad, the Soviet Union's second largest city, and threatened Moscow itself. The war ended for the Soviet Union on 9th May 1945.

33 Kulaks

In the Soviet Union the majority of wealthy peasants that refused to join collective farms and give their grain and property to Soviet power were called kulaks, declared enemies of the people and exterminated in the 1930s.

34 Union of Polish Patriots (ZPP)

Political organization founded in March 1943 by Polish communists in the USSR. It served Stalin's policy with regard to the Polish question. The ZPP drew up the terms on which the communists took power in post-war Poland. It developed its range of activities more fully after the Soviet authorities broke off diplomatic contact with the government of the Republic of Poland in exile (Apr. 1943). The upper ranks of the ZPP were dominated by communists (from Jan. 1944 concentrated in the Central Bureau of Polish Communists), who did not reveal the organization's long-term aims. The ZPP propagated slogans such as armed combat against the Germans, alliance with the USSR, parliamentary democracy and moderate social and economic reforms in post-war Poland, and redefinition of Poland's eastern border. It considered the ruling bodies of the Republic of Poland in exile to be illegal. It conducted propaganda campaigns (its press organ was called 'Wolna Polska' - Free Poland), and organized community care and education and cultural activities. From May 1943 it co-operated in the organization of the First Kosciuszko Infantry Division, and later the Polish Army in the USSR (1944). In July 1944, the ZPP was formally subordinated to the National Council and participated in the formation of the Polish Committee for National Liberation. From 1944-46, the ZPP resettled Poles and Jews from the USSR to Poland. It was dissolved in August 1946.

35 Repatriations

Post-war repatriations from the USSR included displaced persons deported to the Soviet Union during the war, but also native inhabitants of what had been eastern Poland before the war and what was annexed to the Soviet Union in 1945. In the years 1945-1950, 266,000 people were repatriated, among them around 150,000 Jews. The name 'repatriation' is commonly used, despite the fact that those were often not voluntary.

36 Polish authorities in Lublin in 1944

On 22nd July 1944, in Lublin Chelm the Polish Committee for National Liberation (PKWN) announced the assuming of power in Poland. The Committee was founded two days earlier in Moscow, was an organ completely dependent on Stalin and dominated by communists. A manifest published by PKWN described a temporary system of power in Poland. The function of a Parliament was assumed by the National Council - also dominated by the communists’ joint representation of left-wing organizations. PKWN was the only executive authority and could issue decrees with a power of laws. It began creating local administration, at first in the form of national councils, later bringing back the institutions of voivodes and prefects. PKWN also began organizing Milicja and local Offices of Public Safety (political police). It also commanded the People's Army, created by combining the Polish division of the Red Army and the underground army (communist People's Army and Polish units of Soviet partisanship). On 31st December 1944, the PKWN was converted into the Temporal Government and considered by the Soviet Union to be the only authority in Poland.

37 Treblinka

Village in Poland's Mazovia region, site of two camps. The first was a penal labor camp, established in 1941 and operating until 1944. The second, known as Treblinka II, functioned in the period 1942-43 and was a death camp. Prisoners in the former worked in Treblinka II. In the second camp a ramp and a mock-up of a railway station were built, which prevented the victims from realizing what awaited them until just in front of the entrance to the gas chamber. The camp covered an area of 13.5 hectares. It was bounded by a 3-m high barbed wire fence interwoven densely with pine branches to screen what was going on inside. The whole process of exterminating a transport from arrival in the camp to removal of the corpses from the gas chamber took around 2 hours. Several transports arrived daily. In the 13 months of the extermination camp's existence the Germans gassed some 750,000-800,000 Jews. Those taken to Treblinka included Warsaw Jews during the so-called ‘Grossaktion’ [great liquidation campaign] in the Warsaw ghetto in the summer of 1942. In addition to Polish Jews, Jews from Austria, Belgium, Bulgaria, Czechoslovakia, France, Greece, Yugoslavia and the USSR were also killed in Treblinka. In the spring of 1943 the Germans gradually began to liquidate the camp. On 2nd August 1943 an uprising broke out there with the aim of enabling some 200 people to escape. The majority died.

38 Korczak, Janusz (1878/79-1942)

Polish Jewish doctor, pedagogue, writer of children's literature. He was the co-founder and director (from 1911) of the Jewish orphanage in Warsaw. He also ran a similar orphanage for Polish children. Korczak was in charge of the Jewish orphanage when it was moved to the Warsaw Ghetto in 1940. He was one of the best-known figures behind the ghetto wall, refusing to leave the ghetto and his charges. He was deported to the Treblinka extermination camp with his charges in August 1942. The whole transport was murdered by the Nazis shortly after its arrival in the camp.

39 Central Committee of Polish Jews

It was founded in 1944, with the aim of representing Jews in dealings with the state authorities and organizing and co-coordinating aid and community care for Holocaust survivors. Initially it operated from Lublin as part of the Polish Committee of National Liberation. The CCPJ's activities were subsidized by the Joint, and in time began to cover all areas of the reviving Jewish life. In 1950 the CCPJ merged with the Jewish Cultural Society to form the Social and Cultural Society of Polish Jews.

40 Jews settling in Lower Silesia after World War II

The Jews of the German province of Silesia either emigrated or were killed during the Nazi regime. In 1939 there were 15,480 Jews living in the region, most of who perished during the war. A new influx of Jews began in 1945 after the region was incorporated into Poland. Of the 52,000 or so Jews that arrived there (mostly from Eastern Poland incorporated into the Soviet Union), 10,000 settled in Wroclaw (Breslau), others moved mainly to Legnica (Liegnitz), Dzierzoniow (Reichenbach) and Walbrzych (Waldenburg).

41 Fighting Youth Union (ZWM)

Communist youth organization founded in 1943. The ZWM was subordinate to the Polish Workers' Party (PPR). In 1943-44 it participated in battles against the Germans, and hit squads carried out diversion and retaliation campaigns, mainly in Warsaw, one of which was the attack on the Café Club in October 1943. In 1944 the ZWM was involved in the creation and defense of a system of authority organized by the PPR; the battle against the underground independence movement; the rebuilding of the economy from the ravages of war; and social and economic transformations. The ZWM also organized sports, cultural and educational clubs. The main ZWM paper was 'Walka Mlodych.' In July 1944 ZWM had a few hundred members, but by 1948 it counted some 250,000. Leading activists: H. Szapiro ('Hanka Sawicka'), J. Krasicki, Z. Jaworska and A. Kowalski. In July 1948 it merged with three other youth organizations to become the Polish Youth Union.

42 Joint (American Jewish Joint Distribution Committee)

The Joint was formed in 1914 with the fusion of three American Jewish committees of assistance, which were alarmed by the suffering of Jews during World War I. In late 1944, the Joint entered Europe's liberated areas and organized a massive relief operation. It provided food for Jewish survivors all over Europe, it supplied clothing, books and school supplies for children. It supported cultural amenities and brought religious supplies for the Jewish communities. The Joint also operated DP camps, in which it organized retraining programs to help people learn trades that would enable them to earn a living, while its cultural and religious activities helped re-establish Jewish life. The Joint was also closely involved in helping Jews to emigrate from Europe and from Muslim countries. The Joint was expelled from East Central Europe for decades during the Cold War and it has only come back to many of these countries after the fall of communism. Today the Joint provides social welfare programs for elderly Holocaust survivors and encourages Jewish renewal and communal development.

43 Poalei Zion (the Jewish Social-Democratic Workers’ Party Workers of Zion)

In Yiddish 'Yidishe Socialistish-Demokratishe Arbeiter Partei Poale Syon.' A political party formed in 1905 in the Kingdom of Poland, and operating throughout the Polish state from 1918. The party's main aim was to create an independent socialist Jewish state in Palestine. In the short term, Poalei Zion postulated cultural and national autonomy for the Jews in Poland, and improved labor and living conditions of Jewish hired laborers. In 1920, during a conference in Vienna, the party split, forming the Right Poalei Zion (the Jewish Socialist Workers' Party Workers of Zion), which became part of the Socialist Workers' International and the World Zionist Organization, and the Left Poalei Zion (the Jewish Social-Democratic Workers' Party Workers of Zion), the radical minority, which sympathized with the Bolsheviks. The Left Poalei Zion placed more emphasis on socialist postulates. Key activists: I. Schiper (Right PZ), L. Holenderski, I. Lew (Left PZ); paper: Arbeiter Welt. Both fractions had their own youth organizations: Right PZ: Dror and Freiheit; Left PZ - Jugnt. Left PZ was weaker than Right PZ; only towards the end of the 1930s did it start to form coalitions with other socialist and Zionist parties. In 1937 Left PZ joined the World Zionist Organization. During WWII both fractions were active in underground politics and the resistance movement in the ghettos, in particular the youth organizations. After 1945 both parties joined the Central Jewish Committee in Poland. In 1947 they reunited to form the strongest legally active Jewish party in Poland (with 20,000 members). In 1950 Poalei Zion was dissolved by the communist authorities.

44 Bund in Poland

Largest and most influential Jewish workers' party in pre-war Poland. Founded 1897 in Vilnius. From 1915, the Polish branch operated independently. Ran in parliamentary and local elections. Bund identified itself as a socialist Jewish party, criticized the Soviet Union and communism, rejected Zionism as a utopia, and Orthodoxy as a barrier on the road towards progress, demanded the abolition of all discrimination against Jews, fully equal rights for them, and the right for the free development of Yiddish-language secular Jewish culture. Bund enjoyed particularly strong support in central and south-eastern Poland, especially in large cities. Controlled numerous organizations: women's, youth, sport, educational (TsIShO), as well as trade unions. Affiliated with the party were a youth organization, Tsukunft, and a children's organization, Skif. During the war, the Bund operated underground, and participated in armed resistance, including in the Warsaw Ghetto Uprising as part of the Jewish Fighting Organization (ZOB) led by Marek Edelman. After the war, the Bund leaders joined the Central Committee of Polish Jews, where they postulated, in opposition to the Zionists, a reconstruction of the Jewish community in Poland. In January 1949, the Bund leaders dissolved the organization, urging its members to join the communist Polish United Workers' Party.

45 ORT in Poland

(Abbreviation for Russ. Obshchestvo Rasprostraneniya Truda sredi Yevreyev, originally meaning "Society for Manual [and Agricultural] Work [among Jews]," and later-from 1921-"Society for Spreading [Artisan and Agricultural] Work [among Jews]") It was founded in 1880 in St. Petersburg (Russia) and originally designed to help Russian Jews. One of the problems which ORT tackled was to help the working Jewish youth and craftsmen to integrate into the industrialization. This especially had an impact on the Eastern European countries after World War I. ORT expanded during World War II, when it became a world organization with branches in France, Germany, England, America and elsewhere, in addition to former Russian territories like Poland, Lithuania and Bessarabia. In Poland it operated from 1921 as the Organization for the Development of Industrial, Craft and Agricultural Creativity among the Jewish Population. It provided training in non-commercial trades, chiefly crafts. ORT had a network of schools, provided advanced educational courses for adults and trained teachers. In 1950 it was accused of espionage, its board was expelled from the country and its premises were taken over by the Treasury. After 1956 its activities in Poland were resumed, but following the anti-Semitic campaign in 1968 the communist authorities once again dissolved all the Polish branches of this organization.

46 Anti-Zionist campaign in Poland

From 1962-1967 a campaign got underway to sack Jews employed in the Ministry of Internal Affairs, the army and the central administration. The background to this anti-Semitic campaign was the involvement of the Socialist Bloc countries on the Arab side in the Middle East conflict, in connection with which Moscow ordered purges in state institutions. On 19th June 1967 at a trade union congress the then First Secretary of the Polish United Workers' Party [PZPR], Wladyslaw Gomulka, accused the Jews of a lack of loyalty to the state and of publicly demonstrating their enthusiasm for Israel's victory in the Six-Day-War. This address marked the start of purges among journalists and creative professions. Poland also severed diplomatic relations with Israel. On 8th March 1968 there was a protest at Warsaw University. The Ministry of Internal Affairs responded by launching a press campaign and organizing mass demonstrations in factories and workplaces during which 'Zionists' and 'trouble-makers' were indicted and anti-Semitic and anti-intelligentsia slogans shouted. After the events of March, purges were also staged in all state institutions, from factories to universities, on criteria of nationality and race. 'Family liability' was also introduced (e.g. with respect to people whose spouses were Jewish). Jews were forced to emigrate. From 1968-1971 15,000-30,000 people left Poland. They were stripped of their citizenship and right of return.

47 Jaruzelski, Wojciech (1923)

Politician and general, First Secretary of the Polish Communist Party and President of Poland. From 1943 he served in the Polish Armed Forces in the USSR, and from 1944 in the Polish Army. In 1956 he became the youngest general in the Polish People's Army. From April 1968 to November 1983 he was minister of defense, from November 1983 to December 1990 Commander-in-Chief of the Armed Forces and Supreme Commander of the Armed Forces in time of war. He was responsible for the use of the army in the bloody suppression of the December incidents on the Baltic coast in 1970. From October 1981 to July 1989 Jaruzelski was the First Secretary of the PZPR's Central Committee, and then until December 1990 President of the Polish People's Republic (subsequently the Republic of Poland). He took the decision to enforce martial law in Poland in 1981-83 and later made unsuccessful attempts at moderate political and economic reforms, while keeping the state system intact and applying limited repression against the political opposition. In 1988-89 he was one of the initiators of the Round Table negotiations. Following the parliamentary elections in June 1989 he did not oppose the relinquishment of state power to the opposition. 

48 Mostowicz, Arnold (1914-2002)

Writer and cultural activist. Born in Lodz into a Jewish family; his father was an industrialist but also a cultural activist and theater director. Mostowicz studied medicine in Toulouse, and returned to Poland shortly before the outbreak of World War II. He worked in the Lodz ghetto as a doctor. He was imprisoned in Auschwitz. He did not return to medicine after the war, turning instead to writing. He wrote science fiction novels and popular science books. He was also a journalist and publicist. He is the author of the novel 'The Ballad of Blind Max,' and the volume 'Lodz My Forbidden Love,' in which he revealed his ties with his native city. He was the president of the Monumentum Iudaicum Lodzense Foundation.

49 The Association of Jewish War Veterans and Victims of Prosecutions during World War II (Stowarzyszenie Zydow Kombatantow i Poszkodowanych w II wojnie)

An organization of Jewish war veterans, who had taken part in armed struggle against Nazi Germany, and were victims of Holocaust persecution. The organization was founded in 1991. It has 13 sections throughout Poland, and 150 members. Its aims include providing help to Jews who were victimized during the war and spreading knowledge about the struggle and victimization of Jews during WWII. The Association established the Medal of the 50th Anniversary of the Warsaw Ghetto Uprising, which is granted to persons who have made important contributions to Polish-Jewish life and dialogue.

50 Home Army (Armia Krajowa - AK)

Conspiratorial military organization, part of the Polish armed forces operating within Polish territory (within pre-1st September 1939 borders) during World War II. Created on 14th February 1942, subordinate to the Supreme Commander and the Polish Government in Exile. Its mission was to regain Poland's sovereignty through armed combat and inciting to a national uprising. In 1943 the AK had over 300,000 members. AK units organized diversion, sabotage, revenge and partisan campaigns. Its military intelligence was highly successful. On 19th January 1945 the AK was disbanded on the order of its commander, but some of its members continued their independence activities throughout 1945-47. In 1944-45 tens of thousands of AK soldiers were exiled and interned in the USSR, in places such as Ryazan, Borovichi and Ostashkov. Soldiers of the AK continued to suffer repression in Poland until 1956; many were sentenced to death or long-term imprisonment on trumped-up charges. Right after the war, official propaganda accused the Home Army of murdering Jews who were hiding in the forests. There is no doubt that certain AK units as well as some individuals tied to AK were in fact guilty of such acts. The scale of this phenomenon is very difficult to determine, and has been the object of debates among historians.  

51 National Armed Forces (NSZ)

A conspiratorial military organization founded in Poland in 1942. The main goal of the NSZ was to fight for the independence of Poland and new western borders along the Oder-Neisse line. The NSZ's program stressed nationalism, rejected fascism and communism, and propounded the creation of a Catholic Polish State. The NSZ program was strongly anti-Semitic. In October 1943 the NSZ had some 72,500 members. The NSZ was preparing for an armed uprising, assuming that the Red Army would occupy all the Polish lands. It provided support for military intelligence, conducted supply campaigns, freed prisoners, and engaged in armed combat with divisions of the People's Army and Soviet partisans. NSZ divisions (approx. 2,000 soldiers) took part in the Warsaw Uprising. In November 1944 a part of the NSZ was transformed into the National Military Union (NZW), which was active underground in late 1945/early 1946 (scores of divisions numbering 2,000-4,000 soldiers), fighting the NKVD, UB (Security Bureau) task forces, and divisions of the UPA. In 1947 most of its cells were smashed, although some groups remained underground until the mid-1950s.

52 Endeks

Name formed from the initials of a right-wing party active in Poland during the inter-war period (ND - 'en-de'). Narodowa Demokracja [National Democracy] was founded by Roman Dmowski. Its members and supporters, known as 'Endeks,' often held anti-Semitic views.

Simon Grinshpoon

Simon Grinshpoon
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: November 2002

Simon Grinshpoon does not look old. He is still a very interesting man. He lives with his wife in a big three-bedroom apartment in the city center of Kiev. They have three pet dogs. Simon's story is interesting, and he presents it in a witty manner. I believe he enjoyed telling me about an amazing chapter of his life.

My family background
Growing up
Our religious life
My school years
During the war
Post-war
Glossary

My family background

I don't know the name of my great-grandfather on my father's side. When he was about 13 years old, he was sent to the tsarist army. He became a cantonist 1. He served in Siberia. All he knew about his family was that he was a Jew and came from Ukraine. When he was released from his service in the army he went to Ukraine on foot. It took him three years to get there, and he settled down in Berezovka, a big Ukrainian village in Vinnitsa province. It is located near the small Jewish town of Chernivtsi. There were about 20 Jewish families living in Berezovka. My great- grandfather married a young Jewish girl, and they had many children. I have no more details about their family. One of their children was Shloime Grinshpoon, my grandfather, who was born around 1845.

My grandfather Shloime didn't have any education. He was very strong and worked as a loader at the mill in Berezovka: he carried bags with flour and grain. Grandmother Bluma was about five years younger than him. Shloime and Bluma had six children. Two of them died in infancy. The remaining four were Perl, born in 1870, Gedali, born in 1875, Liber, born in 1880, and my father Gersh, born in 1888.

They were a religious family. They followed the kashrut and celebrated Sabbath and all Jewish holidays. There was no synagogue in the village, and on big holidays like Pesach, Chanukkah and Rosh Hashanah the family went to Chernivtsi and stayed with their acquaintances. They took food (chicken, honey, bread) with them to last for the duration of their stay, because they were a big family. The adults went to the synagogue in Chernivtsi, and the children stayed at home. The older children looked after the younger ones. There was no cheder in the village either, and all children got primary education at home. Their teachers - I believe they were teachers from the cheder in Chernivtsi - taught them religion and how to read and write. Their family was wealthy, although not rich. But they had everything they needed.

My father's older sister Perl married an employee of the sugar factory, which was located in the village of Borovka. His last name was Danilovich. They had two children: a son called Naum and a daughter called Ida. Perl died after Ida was born, and her husband died before Ida turned 12. If children became orphaned, an older boy could only get married after his sister did, according to Jewish law. The boy became head of the family and had to make all necessary arrangements for his sister before he could get married. Ida married a Jewish man called Frechtman. They moved to Moscow, and he worked as chief mechanic at a plant there. Naum didn't get married. He worked in the sugar factory in Borovka like his father and later in other factories in Vinnitsa region.

Shloime's sons - Gedali, Liber and my father - helped their father at the mill from their childhood on. Gedali purchased that mill in due time and became its owner. He moved to Chernivtsi. Milling was a profitable business, and Gedali, his wife, their daughters Perl and Haika and their son Avrum were wealthy. The family was religious. They observed all traditions and celebrated holidays. In the 1930s the Soviet authorities expropriated Gedali's mill in the course of the dispossession of the kulaks 2. Avrum and his sisters' husbands were under suspicion by the Soviet authorities as former proprietors because they owned stores. They left their property and moved to the town of Mogilyov-Podolskiy where they became workers. Gedali's wife died. Gedali couldn't make his own living, and my father and Liber always supported him. Gedali died in the early 1930s.

Liber was a dealer before the revolution. He purchased grain from the local landlords and sold it taking his cut. After the revolution he moved to Yaruga, Vinnitsa region, with his family and became a farmer. Liber and his wife Sima had six children: their firstborn son Shloime, their daughters Sarah and Perl, another son called Moshe and their youngest, the twins Rachmil and Inna. Sima died in the early 1930s and Liber died in 1935. I don't know exactly what Sima died of, but I believe she may have starved to death. Shloime became a professional military. He served in Moscow. Perl married Fleider, the chief of the militia school in Odessa. Moshe lived with us until he was recruited to the army. Liber's daughter Sarah and her husband worked at primary school in the village of Satkovtsy near Yaruga. They taught writing, reading and . They raised the twins, Rachmil and Inna. During the war Shloime and Moshe were in the army. Sarah, her husband, Rachmil and Inna were in evacuation in Uzbekistan and Perl was in Sverdlovsk where her husband was chief of the district militia department. After the war all of them returned to Mogilyov-Podolskiy. That's all I know about them.

My father received education at home. From the age of 9 his brothers and he helped grandfather at the mill: He learned to sort, load and pack grain. In the course of time he learned how to do business, was in the flour trade and earned good money. He was working at the mill when, in 1909, he was introduced to my mother.

My mother, Leiba Grinshpoon [nee Goldenberg] came from the town of Yaruga. Her father Mordukhai and her mother Anya were born in the 1830s.

There were about 300 Jewish families in Yaruga. Ukrainian farmers lived in a small village near Yaruga. The people of Yaruga grew wine. Some of the Jews were craftsmen and merchants. There were tailors, shoemakers, glasscutters, carpenters, plumbers and barbers among them. Wine-growers were considered to be of a higher class than the rest of society in Yaruga. It was common opinion that they were the wealthiest and most honest people, while tailors or shoemakers, for example, could take advantage of their customers. Parents didn't allow their children to marry someone from a craftsman's family. My mother, when speaking about such cases, would even comment angrily, 'He [someone] should rather have married a Russian girl'.

There were four synagogues in Yaruga. Depending on their profession, the town people went to different synagogues. The biggest one was for richer people. It wasn't just a synagogue - this was a bes medresh, as we called it in Yiddish. There was a small synagogue called shneyders shilekhl - a little synagogue for tailors. Workers and laborers had their own synagogue, too, and there was also a prayer house for everybody. There were a rabbi, a chazzan and two shochetim in Yaruga. They all attended the main synagogue, the bes medresh. There was also a Christian church in Yaruga. On Sundays there was a big market in the central square, where farmers from the surrounding villages were selling their products.

My grandfather on my mother's side, Mordukhai Goldenberg, was estate manager for a landlord called Vinogradsky. Vinogradsky had a big estate in Yaruga. He relied on my grandfather's expertise very much. My grandfather's advice on all matters of everyday life was much valued by many people. Ukrainians called him 'Mordukhai, the Smart'. After my grandfather died his son Isaac replaced him at this position.

My mother was the 13th child in the family. She was born in 1886 when my grandmother was already 51 years old. She couldn't breastfeed her, and so my mother was fed by her older sister Hana, who was the fourth child in the family. Hana, her husband Bencion and their children lived in the town of Tomashpol, 60 km from Yaruga. Bencion was a merchant of Guild I 3. Bencion and Hana had eight children. Hana had her fourth baby when my mother was born. Hana came with her baby to Yaruga and stayed there until she could stop feeding my mother. I didn't know any of them, because Hana and Bencion died before I was born, and their children were lost in towns and cities during the revolution and the Civil War [1918-1921].

I also have some information about my mother's older sister Dina. Dina married a merchant of Guild I called Fishman. They lived in Odessa and had two daughters: Charna and Lisa. They also had sons, but I don't know their names. Dina was a French teacher at the school in Odessa. She died some time before the revolution of 1917. Charna moved to France in 1916.

My mother's brothers Moisey and Isaac were the closest to our family. Moisey was born in 1865. He studied the Torah and the Talmud. This was all he did in life. He wasn't very religious. He studied religion as a science. It was of much interest to him. They observed the main religious rules in the family, but it was more a tribute to tradition than their true faith. Moisey was married three times. I didn't know his first two wives. They died before I was born. I knew his third wife, Dora. Moisey died in 1935. He had five children. His two daughters of his first wife, Luba and Sonia, died in Mogilyov-Podolskiy after the war. His son and daughter of his second wife moved to France during the Civil War, and Abram, Moisey's youngest son, returned from the front to Yaruga [during World War II]. He died around 1960.

Uncle Isaac was a very intelligent man. His wife Frieda died some time before World War II, and his children, two sons and five daughters, moved to different towns. Isaac was alone in Yaruga at the beginning of the war. He didn't want to evacuate. He survived the occupation, and so did all other Jews in Yaruga: They were supported and rescued by their Ukrainian fellow villagers. Isaac died in Yaruga in 1975 at the age of 90. Isaac's children received higher education and lived in big cities. His son Ilia Goldenberg worked for the designer Korolyov 4. He built space centers in Baykonur [Kazakhstan] and Kapustin Yar [Russia].

My mother Leiba was educated at home. When it was time for her to get married (her parents had died by then), Moisey and Isaac decided to use the assistance of a shadkhanim - matchmakers. Shadkhanim wore a cap, a tie and a red necktie - this was how other people knew who they were. The shadkhanim had information about girls and young men in the surrounding towns and villages. They traveled to other towns to make initial presentations of the potential fiancés until it came to the arrangement of engagements, which again were followed by weddings. They charged money for their services in advance. There were plunderers among the matchmakers, who escaped with the money. My parents met one another thanks to a shadkhan. Uncle Moisey and Isaac prepared dowry for my mother; they had the wedding gown made for her and went to Berezovka to meet her future husband and make wedding arrangements. My mother didn't get any pieces of furniture or any other things from my grandfather's house, though. My Uncle Isaac told me that my mother and father liked each other from the first time they met. They had a religious wedding.

Growing up

After the wedding my mother moved to Berezovka. My father worked at the mill. My mother was a housewife. My brother Mordukhai was born in 1910. He was named after my grandfather. Perl was born in 1913, and I was born on 10th May 1916. I received the Jewish name Shloime at birth, after my grandfather on my father's side.

When the Civil War began, there were raids by gangs 5 - the Reds 6, the Whites 7 and the Greens 8 were robbing Jewish houses, raping women and killing people. I don't know whether it had any impact on my family, but the general situation was very troublesome. My mother persuaded my father to move to Yaruga. She wanted to live in a place with a bigger Jewish population. They moved to Yaruga at the beginning of 1918. My mother was right thinking that they would be safer in Yaruga. Jews and Ukrainians always supported each other and got along well. The Jews formed a self- defense unit and defended their town along with Ukrainian supporters from the village attached to Yaruga. My father and his brother Liber were brave men and weren't afraid of anybody.

Once a gang of Denikin units 9 - twelve men on horses - came into town. They were drunk and began to chase young girls and scare children. They demanded vodka and food. While they were drinking, my father called Liber, and the two of them took away their rifles and beat them until they climbed their horses and left. Of course we knew that they would be back to take revenge, and so our families stayed in the mountains, it was a mountainous area where we lived, for about two weeks. The bandits looked for us, but couldn't find us, as our neighbors told my parents later. The locals brought us food and told us that bandits had been searching for my father and Liber in the mountains for a few days. The local guys that joined the gang were trying to talk them into leaving the area. They liked my father and were afraid of him. They said in Ukrainian, 'Gersh and Liber are hiding there. They will kill us'. After two weeks the Denikin units retreated, and my father and Liber returned to the town. I know this from what I was told. I was only 3 years old then.

My first clear childhood memory is of my wailing for my older brother Mordukhai. My mother was crying and people were in mourning. In spring 1919 he was operated on his appendix and got infected. He was ill for half a year before he died.

During the first years after we moved to Yaruga we had a pretty hard time. We didn't have a house of our own. My father didn't have a job. My mother's brothers, Isaac and Moisey, and my father's brothers, Gedali and Liber, were supporting us. My father's mother Bluma lived with us for some time after we came to Yaruga. After Gedali's wife died, grandmother Bluma moved to his house to help with the housekeeping. Some time afterwards she fell and broke her hip. My mother and Liber's wife Sima suggested that Bluma moved into one of their families, and that they would be looking after her. Bluma decided to stay one month with Liber and Sima, and the next month with us. She moved from one house to the other at the end of each month. She was treated with high respect in both families. It was a very wise decision of hers. It was usually my chore to bring her food and water. Once I refused to do it for whatever reason, and my mother explained to me that grandmother was the most important person in the house, and that it was a great honor to look after her. My grandmother died in 1924.

In the beginning we lived with Moisey and Isaac and their families, but later we rented an apartment. We paid about 400 rubles per month, which was a lot of money. It was my mother's dream to have a house of her own. My mother had a golden watch on a golden chain and a winter coat with fox fur. These were the two most valuable things my family possessed. In 1924 my father went to Mogilyov-Podolskiy and sold them for 320 rubles. My parents bought an old shabby house with a thatched roof from the miller for this money. Actually, they only bought a plot of land on which they could build a house of their own. However, there was no money left for that. Uncle Gedali brought us three horse-driven carts full of wheat and one with flour. He also gave my father 500 rubles. My mother didn't want to accept it, saying that they wouldn't be able to pay back the debt. Gedali insisted that we accepted what he was giving us. Thus, Gedali helped us to build a big brick house with a huge wine cellar. We didn't know that the time of collective property was approaching and that the vineyard wouldn't be ours.

We had four rooms in this house: a living room, a dining room, our parents' bedroom and a children's room. We also had a kitchen with a big Russian stove in it. There were sheds and a stable. My father liked horses. He used to borrow a starved horse from the collective farm and keep it for a month or so to feed it up, then return it to the collective farm and take another miserable horse.

My mother was always kind of a leader in our family. She decided that instead of doing random work my father should start his own business. My parents decided to grow wine. In 1923 my father took a loan from the Agricultural Bank, and in association with another farmer he bought a small plot of land. Wine wasn't grown in Ukraine at that time and they had to order it from France. In the summer of 1924 my father planted the vines. Vines yield grapes after four year. To make a living my father decided to start making wine. He borrowed money from widow Milshtein, who had three daughters and loaned money for her daughters' dowry at 3% per month. My father bought grapes and made very good wine. He learned how to make wine barrels and even sold them. My father didn't sell wine before Christmas when it became more expensive because of the season. He managed to pay back his debts and bought grapes again and again until the time had come to harvest his own grapes. However, there was a terrible rainstorm in the first year that destroyed our harvest. My mother cried, but my father felt very optimistic. He bought grapes again and made wine.

The following year we had plenty of grapes and my father made his own wine. But then collectivization 10 began, and my father had to join the collective farm. He was reluctant to give away everything that he had worked for so hard. He joined the Jewish wine making collective farm. [Jewish collective farms were formed for the Jewish population living in rural areas in the course of collectivization in Ukraine.] There were three collective farms in Yaruga: one Jewish and two Ukrainian. My father never regretted joining this collective farm. He was paid well for his work, and the people were hard-working and wealthy. My father was involved in wine- growing in the beginning, but later he switched to a more familiar activity and became a miller.

Our religious life

I inherited the love for our home from my mother. I especially loved Friday evenings - Sabbath. I still recall the smell of bread baked in the oven. The house was kept very clean. We scrubbed and washed the floors and whitewashed the ground floor. On Friday my mother made bread in the stove to last for a week, and challah for Saturday. She also made cookies and strudels while the oven was hot. She made food for Saturday: gefilte fish, tzymes 11, carrot tzymes and stewed cabbage. She put the food that she made for Saturday into ceramic pots and wrapped them in pillows and blankets. Some of the food was kept in the oven. My father came back home from work on Friday and I brought him hot water to wash himself. As soon as the first little star appeared my mother put on a shawl and lit two candles. There was wine on the table and a fresh challah. My father said a prayer for the wine and bread, broke off a piece of challah and dipped it into the wine.

On Saturday my parents went to the bes medresh [synagogue]. It wasn't allowed to carry a prayer book to the synagogue, and my father either left it in the synagogue on Friday evening or asked me to carry it for him. My father was a kohen. Once upon a time the kohanim were the priests who conducted services in the Temple. [In the First Temple, destroyed by the Babylonian king, and the Second Temple, destroyed by the Romans.] The kohanim had quite a few responsibilities. My father said a special prayer blessing the community. He was a very respectable man. Certain things were prohibited for a kohen: my father wasn't allowed to stay in the same room with the deceased, and he was not allowed to enter cemetery grounds. He said farewell to his mother and son standing outside the cemetery fence. On Saturday, when my parents returned from the synagogue, a Ukrainian boy came to make fire in the stove and put down the candles. The adults weren't allowed to do it. It was only allowed for children under 13 years of age. My mother took our Saturday lunch from the oven and we had a festive meal.

We observed all Jewish traditions and celebrated holidays at home. Although my mother wasn't fanatically religious she strictly followed the kashrut. Once my sister Polia fell ill with mumps. The doctor suggested to apply pork fat to her neck. My mother was terrified at the thought of bringing pork fat into a Jewish house. She ran to uncle Moisey, who was reading Jewish books all his life and knew all Jewish laws, to ask his advice. Moisey thought about it, looked into his books and told my mother that it was all right to violate the rules for the sake of a sick child.

I liked Jewish holidays - Pesach, Rosh Hashanah, and Chanukkah - very much. I don't remember the details of our celebrations and at the time I wasn't interested in the history of these holidays, but I remember the warm and festive atmosphere at home and in town on those days.

I liked weddings most of all. After young people were introduced to each other by matchmakers, their parents paid visits to one another to make arrangements for the wedding. Sometimes the weddings didn't take place because parents didn't quite like each other. The next step after introduction was engagement. Engagement was a party with many guests that were all dressed up. During the engagement the ketubbah was drawn up. It included all terms and conditions of the couple's future life, their house or apartment, and dowry. The wedding took place six months later. Invitations to the wedding were sent out in advance. All those who received invitations to the wedding prepared wedding gifts. Nobody ever discussed wedding gifts with the others. People gave the gifts that they could afford. Guests came to Yaruga from other towns and even as far as from Kiev and Moscow. They came with their children and elderly parents and stayed at the bride and bridegroom's neighbors and relatives.

The wedding started in the synagogue. The shammash erected the chuppah, four fancy carved posts and a velvet cover in the yard of the synagogue. The bride and bridegroom entered the chuppah and all guests walked around it seven times. The bride and bridegroom put rings onto one another's fingers. Afterwards wine was poured into glasses, and the guests congratulated the married couple. Then everyone went to the house where the wedding party was to take place and had a shot of vodka and sweets. Later dinner with all kind of food was served, and that was when the real party began. There was music playing and guests were eating, dancing and enjoying themselves until late.

When I was 4 years old, I went to cheder along with other boys of my age. We studied the basics of religion, Yiddish, arithmetic and other subjects. We studied at somebody's home, kids and teachers together, taking turns: one month we were at my home and the next month at somebody else's. We had vacations at Pesach and Rosh Hashanah.

My school years

In 1924 I went to the Jewish school in Yaruga. There were two schools in our town: a Ukrainian lower secondary school and a Jewish primary school. Since I could read and write, I finished primary school in a year. The Ukrainian school was also turned into a four-year school, and so I went to the Ukrainian lower secondary school in Subbotovka [3 km from Yaruga]. Every day I went to school on foot. In the season when roads were bad my father rented a room for me in Subbotovka. However, I went home every Friday to spend the holiday at home. My father didn't want me to return home when the weather was nasty, but I couldn't imagine to spend Sabbath at any place but home. My mother was always happy to have me back home. We spent Sabbath together, and the following day I returned to Subbotovka.

My mother wanted me to have the bar mitzvah ritual, which is performed when Jewish boys come of age, turning 13 and one day. From this day on a boy can pray with adults and can even get married. It sometimes happened that after turning 13, a young fiancé was taken to the family of his future wife. This family gave him professional education and provided for him until the young people got married - which often happened only a few years later. I wished to avoid bar mitzvah. I was afraid that if they found out at school, they wouldn't allow me to become a pioneer. But my parents insisted. I had a teacher that came to our home to teach me how to put on the tefillin. He taught me prayers and traditions, and we read the Torah and the Talmud. We had the bar mitzvah party on the Saturday following my 13th birthday. My mother was cooking the food and preparing for the party. That Saturday my relatives took me to the synagogue, where the rabbi said prayers and put the tefillin on my forehead. We had many guests, and my mother was very happy. By the way, I never became a pioneer. It wasn't mandatory at that time, and I wasn't really eager to become one.

After finishing school in 1930 I entered the College for Electrification and Mechanization of Agriculture, located in the town of Bar, 60 km from Yaruga. I stayed in the hostel for about six months and then ran away, back home. I was only 14, and it was difficult for me to be away from my parents and our nice, cozy home. My mother begged me to continue my studies, but I refused to leave home. I stayed at home for almost a year and spent most of my time at the frontier post [Yaruga was located at the border of Romania]. I liked to take care of horses and do the rounds with the frontier guards. It was my dream to become a professional military, but my mother was strictly against it. She insisted that I entered the Construction College in Mogilyov-Podolskiy in 1931. I lived with our former neighbor from Yaruga, Motia Shteinberg. My mother sent me some food - pancakes, cutlets, stew, eggs and strudels - every week.

After the NEP was over, the period of industrialization began. The authorities began to collect valuables and jewelry from the people for the development of industries in the country. It mostly applied to Jews. The first round of expropriation took place from 1927-28. At night - inhabitants of our town called this campaign the 'red night' - the chairman of the village council, the commander of the frontier post and the chief of militia went from house to house, demanding money and valuables from the people. They took money, jewelry, watches and silver kosher utilities. We didn't have anything of value, and the unit left our house empty-handed.

The second round of expropriation took place in 1931. They came to our house again, and my father said that we didn't have anything. After a few months my father was summoned to the frontier unit and arrested. They believed that we had valuables but were hiding them from the authorities and didn't want to give any to them. My father was sent to jail. I brought him parcels with food and things that he needed every day. The Jewish investigation officer, Belik, demanded that my father hand over jewelry and valuables by threatening him that he would be sentenced to long-term imprisonment and that the family would be deported to Siberia. Once, late at night, somebody knocked on the window. It was my father. He said that his inmates had advised him to give the investigation officer three golden coins. He was to give them to him on the following day. We needed money to buy the gold at the market, so I went to Yaruga at night to get money. I ran 20 km. I had a cup of tea at home and started my way back. I returned to Mogilyov in the morning. My father bought the coins at the market and took them to the officer. That way he bought his freedom.

The college where I studied was closed. I went to Kiev in 1932 and entered the Construction College. There were two departments in this college: a Jewish and a Ukrainian one. We studied the same subjects, only in different languages. There was no admission to the Jewish department, so I entered the Ukrainian one. I lived in the dormitory. I always missed home, but I understood that I had to get a profession. In the beginning I went to the railway station every morning to look at the sign 'Kiev-Mogilyov-Podolskiy' on the railcar, so that I could at least see the name of my hometown. Later I met new friends: Matvey Russanovskiy and Zinoviy Pugachevskiy - Jews, and some Ukrainian friends.

I became a Komsomol member 12, and we went to parades and for walks in Kiev together. I stopped observing Jewish holidays and traditions. It was out of fashion at the time. Besides, it was next to impossible to follow the kashrut rules in the dormitory. We were young and had a good appetite. We ate whatever we had. After finishing college I got a job assignment at the Khmelnik road construction site of the NKVD Road Construction Division 13. I worked for a year, but kept dreaming about the military uniform. I went to Leningrad and entered a military college there. I didn't tell my parents that I was going to Leningrad. When I told them that I had entered the college they got very upset, but they understood that I was old enough to make my own decisions. I finished a two-year advanced course in 1939. I got a job assignment in Field Engineer Battalion 239 in Chernigov.

About half a year or so later, our military unit was sent to Poland where, according to the Molotov-Ribbentrop agreement 14, the Soviet forces occupied a part of Poland and the Baltic republics. The military division from Kiev lost about 1,500 militaries. Our battalion had no casualties. The local population welcomed us warmly. The Jewish population talked to me. There was anti-Semitism in Poland, and it was a surprise to them to meet an officer that was a Jew. They couldn't believe that people had equal rights in the Soviet Union.

During the war

At the beginning of the war I was at the new western frontier in Lvov, where our unit was involved in the installation of fortifications. I was acting as commanding officer, because the commanding officers had left for Lvov for a meeting the day before. Later I understood that that meeting was contrived. None of the officers that had gone there returned. They were either arrested by NKVD officers or captured by the Germans. Actually, the Red Army was beheaded before the war. In the morning of 22nd June 15 the soldier on duty woke me up. He said there was motion and the sound of engines on the side of Poland occupied by the Germans. At 4 o'clock in the morning the bombing began. We didn't know that it was the beginning of the war, but we prepared our defenses. We stood firm for two days and then we took to retreat. In Ternopol we boarded a train to Kiev.

We were sent to the north-western area of Kiev. My sister Polia married a man from Kiev, Jacob Sementsov, in 1938. Jacob was a Jew, and his real surname was Sohn. Since his father was a NEP-man he decided to change his name to avoid any problems in this regard. Polia and her baby daughter Nelia were in Kiev, and her husband Jacob was in the army. I asked my commanding officer for a truck and drove Polia and her daughter to the parents of my Jewish fellow soldier.

I soon found out that my parents would come to Kiev. My father had bought a horse in Yaruga and they came to Kiev on a horse-driven cart. My parents stayed with Jacob's parents, David and Nehama Sohn. I asked my commanding officer if I could go on leave and went to see my parents in Kiev. We met in Tolstoy Square in the center of Kiev. My mother hugged me and asked 'Sonny, have you killed many fascists?' It was the eve of Yom Kippur. My mother told me that she had bought a rooster. I bought ten loaves of bread at a store - I had my military card with me - and gave them to my parents. My mother wanted to save the bread for the holiday. I asked my parents to evacuate and promised to help them leave, but they refused. They claimed that they were too old to go. I said good-bye and returned to my unit.

Our engineering battalion got an order to blast the bridges over the Dnepr River. It was clear that Kiev was to be left to the Germans. On 18th September we made our way in the direction of Yagotin. On 19th September, when we were in the vicinity of Borispol, we found out that we were encircled. We managed to get out of the encirclement. We were followed by the fascists, and near Berezan we separated into smaller groups heading East. I was with my friend Lieutenant Gonelidze, a Georgian, and assistant doctor Edi Ruda, a Jew. From 22nd September until 3rd October we were on the way to the East. We went at night and slept in haystacks during the day. We ate rye, whet grains that we could find and drank water from lakes or puddles. On the night of 3rd October we settled down in a small grove for the night. In the morning we were woken up by the dogs barking. We were encircled by the Germans and captured.

The fascists beat Gonelidze and yelled, 'Jude'. He shouted back that he was not Jewish, but Georgian. They didn't believe him. I was beaten, too, but I pretended I was Ukrainian. 'Das ist Cossack', they said. [Cossack is an old expression for a Ukrainian.] Edi had a cap with a red piping, and they thought she was a commissar and beat her badly. We were convoyed to a clearing in the wood. There were about 150 other captives there. Most of them were refugees from Kiev. There were Jews among them. They were ordered to take off their clothes and shoes. Then the Germans harnessed all people to carts loaded with their dead militaries - ten to twelve Russians and four to five Jews were pulling one cart. Gonelidze was among the Jews. We were directed to pull the carts to a nearby village. Some Jews fell on the way, and the Germans were killing them. Over 15 people were killed before we reached the village. In the village all remaining Jews were shot. My friend Gonelidze perished with them. I never saw Edi again either. She must have been killed, too.

We stayed overnight in the barns, and on 4th October we got on our way, convoyed by the Germans. I escaped in the field when we were walking on a road between corn and sunflower plants. The Germans couldn't follow me because they couldn't leave the others. They shot their automatic guns, and that was it. Lieutenant Dotsenko escaped with me. We covered 80 km when we were captured by policemen that took us to a camp for prisoners of war. The camp was fenced with barbed wire and when somebody approached it they were shot by the Germans. We didn't get any food or water. Inside the camp there was a special area for Jews, fenced with barbed wire. Three times a day all other inmates were told to gather near the Jewish area. The Jews were forced to sing and dance. They killed all those that couldn't or didn't want to perform. On the 4th day all Jews were killed. The Germans brought in interpreters and policemen to search for Jews, political officers and partisans. There were my fellow soldiers among the inmates, but they didn't turn me in.

From there we were taken to the Borispol camp. I escaped from there with my friend Borovik. We covered 15 km and were captured again near the village of Vishenki. We were sent to the Darnitsa camp. From there the camp was evacuated farther West. I ended up in the camp for prisoners of war in Boguniya, Zhytomir region. Every day 180-200 inmates died of dysentery there. I got swollen up from starving. We slept embracing each other to stay warm. A few people died in the barrack every night. The fascists didn't know that I was a Jew. Fortunately we didn't have any washing facilities, because if I had to undress everyone would have known that I was a Jew. [Because he was circumcised.] I made the acquaintance of Kostia Ovchinnikov from Leningrad and Victor Strelnikov from Moscow, and we decided to escape.

Soon we got a chance to escape. The management of the camp needed geodesists to make a layout plan of the camp. I was a construction worker and offered my services. So did Kostia and Victor. We received a compass, paper, pencils and rulers, and we began to do our work. One of the facilities was outside the fence, and we were allowed to go there to perform our task. We escaped to the highway from there and ran away. This happened on 19th December 1941. I don't know whether it was the Jewish or Christian God that was helping us, but we went all the way across Zhytomir, Kiev, Chernigov and Kursk regions.

We were joined by other people heading East. There was even one German man, Ernst Fritz, who didn't want to be with the Germans. On 24th April we crossed the front line. We were separated immediately, and I never saw Kostia or Victor again. The commanding officer of the unit, where we arrived, received me because I had information about the enemy. He thanked me for the information, and then I was to be heard by special units regarding the possibility of my cooperation with the Germans. The hearing lasted eleven months. I was staying in prisons that were following the armed forces to Riazan, Borisoglebsk, Bryansk.

I kept writing letters to Khrushchev 16 and Stalin asking for their support, but it was all in vain. Their main argumentation was that I was a Jew, but managed to escape - this was impossible and could therefore only mean that I was a traitor and a spy. In spring 1943 a commission from Moscow came to the camp where I was. They selected 1,000 officers of all ranks. On Stalin's orders an assault detachment was formed. It was to be sent to the most dangerous spots at the front. We received identity cards, specifying the rank, and were taken to Podmoskoviye where we had to drill for about a month. Then we were given uniforms, weapons, digging tools, flak jackets and sent to the vicinity of Smolensk. We were to start attacks in front of our army troops. Within two months only about 150 of the 1,000 survived. I was awarded a medal for 'combat merits'. Then I received my officer's shoulder straps and was appointed engineer of the Rifle Regiment 12, Division 32.

On 20th September 1944 I was severely wounded on my right hand and leg in the vicinity of Riga. I was dismissed from the army and returned to Kiev. I went to the address of the Sohns' house. Their neighbors told me that my in- laws and parents didn't go to Babi Yar 17 on 29th September. They stayed locked in their apartment, but they were betrayed by the janitor of the house who reported them to the police. They were all shot in Babi Yar around 10th October. I was looking for this janitor all around Kiev. If I had found him, I would have smothered him with my own hands.

Post-war

I found my sister Polia in Kiev. Her husband Jacob perished at the front. Polia and Nelia were in evacuation in Syzran, Kuibyshev region. Polia washed dishes there to make a living. Later she became the director of a canteen in a military hospital. When Polia returned to Kiev in 1944, her apartment was occupied by another family. She got a room in an outhouse in the yard. Polia never remarried. Her daughter Nelia graduated from the Odessa Agricultural Institute and got married. She lived with her husband and son in Odessa. Nelia got cancer and died in Odessa at the age of 36. Her son lives in Germany now. My sister Polia died in 1991.

I got a job as a construction foreman at the Pechersk Utility Services Department. I worked there a few years until the early 1950s. During the campaign against cosmopolites 18 and the Doctors' Plot 19, I was accused of betraying the state. A criminal case against me was started, and I lost my job. The case was stopped because I wasn't guilty, but I couldn't find a job. Nobody told me that it was because I was a Jew, but every time they had some argument why they couldn't hire me. However, I was finally hired by a construction man that was well known in Kiev. His name was Barengoltz, and he was a Jew. I worked with his organization - Ukrainian Road Construction - for over thirty years.

At the beginning of 1946 I visited Yaruga. I met my Uncle Isaac. He had survived the occupation. Yaruga was the only place where Ukrainians helped to save almost all Jews. There were no occupants in town. The former chairman of the village council, Strizhevskiy, was working at the commandant office in Mogilyov-Podolskiy during the war, and he warned his fellow villagers about the scheduled raids. When Germans or Romanians came to the village, Ukrainians went outside their houses to announce that there were no 'zhydy' [Jews] in their village. They gave shelter to their Jewish neighbors in their own houses. When the Red Army liberated the town, the Soviet authorities sentenced the village monitor, Korovianko, to ten years of imprisonment for cooperation with the fascists. He had personally saved dozens of Jews! My Uncle Isaac collected signatures of all the Jews in Yaruga that had been saved by Ukrainians and Korovianko, went to Moscow and managed to have Korovianko released. In Yaruga, Kuzma Bachinskiy told me that they were all trying to convince my father to stay with them in the village, but he was eager to reunite with his daughter. I couldn't stay in Yaruga for long. I had tears in my eyes and felt great pain in my heart. I left. I visited Yaruga last year when a film about the righteous men of Yaruga was being made.

In 1946 I married a Jewish woman, Sophia Baram. I met her visiting my acquaintances at the celebration of some Soviet holiday. Our family life wasn't a success, and I don't feel like talking about it. She was a selfish and sickly woman. We didn't have children. Besides, she got mentally ill and died in 1985.

My second wife, Elena Bobkova, is Russian. She comes from Bryansk region. Her parents died when she was a small child, and she finished secondary school at a children's home. She worked as a secretary in various offices. She didn't have an opportunity to continue her education. She was married, but her marriage didn't work out. She moved to Kiev at the invitation of the military registration office. They had heard about her diligence and wished to employ her. She lived in a communal apartment for some time before she moved in with me. Elena's son lives in Odessa. We get along well with him.

Elena remembers all Jewish holidays, she buys Jewish calendars every year and reminds me to buy matzah in memory of my parents. I'm an atheist and don't observe any Jewish traditions or celebrate holidays. It's too late to start changing now. On 29th September I come home earlier from work, we get flowers and we go to Babi Yar where my parents and many other Jews from Kiev perished. I know that many Jewish organizations have been established in Kiev lately. It's wonderful that people can communicate and get assistance. I don't go to any of these organizations. I can work and provide for myself. I still work and don't need their assistance, but I know that their support is very important to many people.

Many of my friends left for Israel or Germany. I'm always interested in what's going on in Israel, and I like the country. If I were able to leave and do something for the country I would. But I don't want to be dependent on anybody there. Germany is out of the question. I haven't forgiven the Germans for what they did. And in general, I shall not change my nationality, convictions or motherland.

Glossary

1 Cantonist

Younger boys that were trained for service in the tsarist army during the reign of Nikolai I. This institution was introduced in 1827 and it became compulsory for Jewish families to let their sons to serve in the army. Usually they were children from poor Jewish families.

2 Kulaks

The majority of wealthy peasants that refused to join collective farms and give their grain and property to Soviet power were called kulaks, declared enemies of the people and exterminated in the 1930s.

3 Guild I

In tsarist Russia merchants belonged to Guild I, II or III. Merchants of Guild I were allowed to trade with foreign merchants, while the others were allowed to trade only within Russia.

4 Korolyov, Sergey Pavlovich (1907-1966)

Soviet designer of guided missiles, rockets, and spacecraft. Essentially apolitical, he did not join the Communist Party until after Stalin's death in 1953. He was the guiding genius behind the Soviet space-flight program until his death, and he was buried in the Kremlin wall on Red Square. 5 Gangs: During the civil war in 1918-1920 there were all kinds of gangs in the Ukraine. Their members came from all the classes of former Russia, but most of them were peasants. Their leaders used political slogans to dress their criminal acts. These gangs were anti-Soviet and anti-Semitic.

6 Reds

Red (Soviet) Army supporting the Soviet authorities.

7 Whites

Tsarist forces defending the monarchy in Russia.

8 Greens

members of the gang, headed by Ataman Zeleniy [his nickname, means 'green' in Russian).

9 Denikin, Anton Ivanovich (1872-1947)

White Army general. During the civil war he fought against the Red Army in the South of Ukraine.

10 Collectivization

In the late 1920s - early 1930s private farms were liquidated and collective farms established by force on a mass scale in the USSR. Many peasants were arrested during this process. As a result of the collectivization, the number of farmers and the amount of agricultural production was greatly reduced and famine struck in the Ukraine, the Northern Caucasus, the Volga and other regions in 1932-33.

11 Tzymes

Sweet bean or carrot dish.

12 Komsomol

Communist youth organization created by the Communist Party to make sure that the state would be in control of the ideological upbringing and spiritual development of young people until they were almost 30.

13 NKVD

People's Committee of Internal Affairs; it took over from the GPU, the state security agency, in 1934.

14 Molotov-Ribbentrop agreement

Non-aggression pact between Germany and the Soviet Union, which became known under the name of Molotov-Ribbentrop agreement. Engaged in a border war with Japan in the Far East and fearing the German advance in the West, the Soviet government began secret negotiations for a non-aggression pact with Germany in 1939. In August 1939 it suddenly announced the conclusion of a Soviet-German agreement of friendship and non-aggression. This agreement contained a secret clause providing for the partition of Poland and for Soviet and German spheres of influence in Eastern Europe.

15 Great Patriotic War

On 22 June 1941 at 5 o'clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring war. This was the beginning of the so-called Great Patriotic War.

16 Khrushchev, Nikita (1894-1971)

Soviet communist leader. After Stalin's death in 1953, he became first secretary of the Central Committee, in effect the head of the Communist Party of the USSR. In 1956, during the 20th Party Congress, Khrushchev took an unprecedented step and denounced Stalin and his methods. He was deposed as premier and party head in October 1964. In 1966 he was dropped from the Party's Central Committee.

17 Babi Yar

Babi Yar is the site of the first mass shooting of Jews that was carried out openly by the fascists on 29th and 30th September 1941, in Kiev. During three years of occupation (1941-1943) the fascists were killing thousands of people at Babi Yar every day: communists, partisans, and prisoners of war. They were people of different nationalities.

18 Fight against the cosmopolites

Anti-Semitic campaign initiated by Stalin against intellectuals: teachers, doctors and scientists.

19 Doctors' Plot

The so-called Doctors' Plot was a set of accusations deliberately forged by Stalin's government and the KGB against Jewish doctors in the Kremlin hospital charging them with the murder of outstanding Bolsheviks. The Plot was started in 1952, but was never finished because Stalin died in 1953.

Fehér Józsefné

Fehér Józsefné  

Az interjút készítette: Sárdi Dóra 
Az interjúkészítés időpontja: 2002. január 

  • Életrajz

A nagyapám Schlesinger Jóska volt. A nagypapát nem láttam, mert akkorra már meghalt, amikor én születtem. Gondolom, Zalaegerszegen élt. Azt hiszem, kocsmájuk volt. A nagymamám Singer Malvin. Ő a deportálásban halt meg. Nagyon stramm, idős néni volt, az apukám nagyon szerette. Malvin nagyon vallásos volt. Sájtlit hordott. És amikor öreg volt már, vitték a templomba, de nem mondott volna le arról, hogy elmulasszon egy ceremóniát is! Az egyik lányánál, Pepinél lakott, amire én emlékszem. A Pepi kóser háztartást vezetett, kizárólag miatta.

A nagymama eredeti háza nagy volt, kétlakásos: elöl is meg hátul is egy önálló lakás. Volt egy nagy veranda, be volt futtatva hajnalkával. Pár lépcsőn kellett felmenni a verandára. Akkor egy nagy konyha következett. Ott folyt az élet. Onnan nyíltak a szobák. A kocsma nem ott volt, hanem azt hiszem, valahol a vasút felé volt. Ott béreltek egy helyiséget.

Tizenegy gyerekük volt. Ezek mind zalaegerszegiek voltak [A felsorolásból úgy tűnik, hogy tizenkét gyermekük volt, és csak születési helyüket tekintve voltak zalaegerszegiek. – A szerk.]. Mindenki magyarosított, csak az én apukám nem. Az egyik volt Dr. Sándor Márton. Ő orvos volt. Egy gyereke volt. Márton bácsi meghalt még deportálás előtt. Ilike, a lánya is meghalt [Auschwitzban 1944-ben].

Volt a Jenő. Ő Sándor Jenő lett. Zalaszentivánon lakott a családjával [Zalaszentiván kisközség Zala vm.-ben, 1920-ban a lakosság lélekszáma nem érte el az 1000 főt sem (900 fő). – A szerk.]. Neki is volt, azt hiszem, mészáros üzlete meg kocsmája, ha jól emlékszem. Akkor volt a Gizi, a férje Herczog Elemér volt. Ők felköltöztek Pestre. Aztán volt a Pepi. A férje Guttmann Náci volt. Marhakereskedő volt. Két gyerekük volt. A Pepiékhez le szoktunk menni, és akkor a Náci papa meg Pepi kártyáztak. Lementünk, mit tudom én, három órakor, hát úgy hatig ott kártyáztak.

Aztán volt a Julcsa. Jánosházán laktak a férjével, de borzalmasan vallásos lehetett, mert a nagymama oda szeretett menni, a Julcsához [Jánosháza Vas vm.-ben lévő nagyközség, lakosainak száma a század első évtizedeiben 4200 fő körül mozgott, élénk marha- és gabonapiaca volt. – A szerk.]. Volt a Manó, az földbirtokos volt, Likóspusztán, Győr mellett volt birtoka. Aztán volt az Annus néni. Ő kozmetikus volt. Férjhez ment egy állatorvoshoz Sopronba. Akkor volt a Lotti Amerikában. Aztán volt a Pali. Ő Szabó Pál lett. Keszthelyen lett kereskedő [Keszthely a század első évtizedeiben még nagyközség, de járási székhely Zala megyében. Lakosainak száma 1910-ben 7500, 1930-ban már 10 600 fő volt. Számos közhivatala, iskolája és egyéb közintézménye volt. – A szerk.]. Aztán volt a Guci, Auguszta, de mi Gucinak szólítottuk. Ő is Győrben élt. Apukámnak volt egy ikertestvére, a Lina.

Az anyai nagymamám Hirschson Hermina, férjezett Löbl Imréné volt. A nagyapámmal nem találkoztam, azt hiszem, a születésem előtt halt meg. Csáktornyaiak voltak. Csáktornyán egyszer voltunk, az apukám is jött velünk [Csáktornya: járási székhely nagyközség Zala vm.-ben (Muraköz); lakosainak száma 1910-ben 5000 fő körül volt; számos járási szintű hivatala, iskolája (állami tanítóképző, polgári fiú- és lányiskola, iparostanonc-iskola), több gyára (pezsgőgyára, likőr- és konyakgyár, ecetgyár) és más közintézményei voltak, élénk fa- és gabonakereskedelme, valamint marhavásárai. A trianoni békeszerződést követően Jugoszláviához – amelyet  1929-ig Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak hívtak – került. – A szerk.]. Két gyerekük volt a nagyszüleimnek.

Melánia volt az én anyukám. Nándor volt a testvére. Nándor volt a fiatalabb. Ő Zalaegerszegen üzletvezető volt egy porcelánüzletben, ahol olyan porcelán mütyüröket árultak, amiket az ember a vitrinbe tesz. Volt egy fia, az Imike. A családban otthon magyarul is beszéltek, de többet németül. Melániának magyar volt az anyanyelve, de perfekt német volt. Sőt, még szerbül is tudott. Hermina néni, a nagymamám ott lakott nálunk. Két szoba volt a lakásban, amit béreltünk, az első szobában a nagymama és én aludtunk, és a szüleim külön szobában. A nagymama egy díványon aludt, én meg az ágyban. Hermina is nagyon jól tudott sütni. Nálunk volt egy ilyen nagy doboz, az tele volt aprósüteménnyel. Befőtt is rengeteg volt. Akkora spejzunk volt, hogy az nem igaz.

Néhai Schlesinger Mihály az én apukám. Az első világháborúban az orosz fronton volt, fogságba esett, hét évig volt ott. Ott kinn beiktatták kommunista érzelműre. Ez abból állt, hogy volt egy férfi, aki szintén kint volt a Szovjetunióban, és amikor jött a strandra, ahol anyukám dolgozott, apukám azonnal elkezdett vele oroszul beszélni. Az apukám, amikorra már én emlékszem, textilüzletben dolgozott mint segéd. Szombaton is dolgozott, akkor azt nem volt szabad, hogy egy alkalmazott ne menjen be szombaton. De a zsidó ünnepeken nem kellett, mert zsidó volt a főnök is, a nagyünnepeken bezárták a boltot. Akkor mindenki a templomba ment. Anyukám a strandon a pénztárban dolgozott nyáron. Télen otthon kézimunkázott. Amikor a mamám kint volt a strandon, én ott lubickoltam. Meg játszottam a fiúkkal, meg eveztünk, lementünk a másik malomhoz, szórakoztunk.

1924-ben születtem Zalaegerszegen. Nem volt testvérem. Nem zsidó elemibe jártam, az nem volt Zalaegerszegen. [Zalaegerszeg Zala vm. székhelye, lakosainak száma 1920-ban 13 200 fő volt, 1930-ban csak 13 100 fő. A megyei közigazgatási hivatalok székhelye volt itt, ipara (a négy téglagyáron kívül) nemigen volt. Volt 3 polgári iskola a városban – 2 állami és egy római katolikus leánypolgári, volt egy római katolikus tanítóképző, állami reálgimnázium és állami felső kereskedelmi fiúiskola. – A szerk.] Én még a zárdába is jártam iskolába 9 vagy 10 éves koromban. Azért, mert egy ismerős, aki ott lakott velünk együtt, az ott tanított. Aztán polgáriba [lásd: polgári iskola] mentem.

A polgári 14 éves korig volt. Azt hiszem, 15 vagy 16 éves voltam, amikor elmentem varrni tanulni – azért, mert már akkor nem vették fel a zsidó lányokat a kereskedelmibe [Zalaegerszegen nem volt felső kereskedelmi leányiskola, de működött női kereskedelmi szaktanfolyam. Így ért tehát le Zalaegerszegre az 1938:XV. tv. „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” (noha ez nem tartalmazott numerus clausus-elemeket az oktatásban), vagy ha 1939-ben jelentkezett egy tizenéves lány egy vidéki városban kereskedelmi szaktanfolyamra, akkor az 1939:IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. – A szerk.]. Azt hiszem, három évig tanonckodtam [lásd: ipariskolák]. Utána egy varrodába mentem, Lovasnénak hívták [a főnöknőt], Pécsről került oda férjhez. És annál dolgoztam, varrtam. A varrodába általában nyolcra mentünk, és bizony nekünk kellett ám kitakarítani műszak után! Volt egy mágnes, s a gombostűket, amik napközben lehullottak, avval kellett összeszedni.

Csak neológ családok voltak Zalaegerszegen [Az 1920-as népszámlálás felekezeti adatai szerint Zalaegerszegen 1657 fő vallotta magát izraelita vallásúnak (a város ekkor regisztrált 13 239 főnyi lakosságának 12,5%-a). A Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint 1048 fő tartozott az izraelita hitközséghez.

A népszámlálásnál a vallást kérdezték, nem a hitközséghez tartozást. A zalaegerszegi zsidó vallásúak népszámlálás szerinti száma és a Zsidó Lexikon adatai közötti eltérés oka lehet, hogy a hitközség adatai hiányosak voltak, lehet, hogy többen más, akár más településen működő hitközséghez tartoztak, lehet, hogy nem ugyanarra az évre vonatkoznak az adatok. (Ezt sajnos pontosan utólag nem nagyon lehet megállapítani.) – A szerk.]. Dr. Junger Mózes volt a rabbi [Junger Mózes 1921 óta volt Zalaegerszeg főrabbija. – A szerk.]. Volt egy szép nagy templom, közel volt a lakáshoz. Minden pénteken mentem a Gergő bácsival imádkozni.

Ők a szomszédaink voltak, akik odajöttek lakni, mikor megvették a családi házat a nagymamától, a Malvintól. Gergő bácsi nagyon vallásos volt. A postán dolgozott mint adminisztrátor. Jóban voltunk velük, és én bizony mentem minden pénteken a templomba, és gyújtottam gyertyát. Anyám csak nagyünnepekkor. Mert akkoriban kellett bérelni a széket a karzaton [A zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott helyen ülnek. – A szerk.], annyian jártak templomba, és ez elég drága volt. De azért a szüleim hüpe alatt esküdtek [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Ünnepekkor mindig új ruhát kaptam. Olyan nem volt, hogy ne legyen új ruha. Új cipő, új kalap, új kosztüm. Volt egy zsidó varrónő, és ott lett nekem minden csináltatva.

Valamikor nagyon tudtam imádkozni. Még voltam vizsgán is dr. Junger Mózes főrabbinál, és én annyira jól tudtam, hogy adott nekem 10 pengőt. Anyukám nem ismerte a héber betűket, de minden nap egy fél órát kellett neki felolvasnom. Volt egy héber nyelven írott vallásos könyv, olyan, mint az imakönyv, abból olvastam. Az anyukám meg hallgatta, én meg büszke voltam! Néha megkérdezte, hogy mit is olvasok, és akkor megpróbáltam lefordítani, de én sem értettem ám mindent.

Gyerekkoromban ettünk libát, kacsát. Hát ünnepekre mindig meg volt rendelve egy tízkilós liba, már jó előre. Anyám gondoskodott róla. Elvitte a vágóhoz vágatni [lásd: sakter; étkezési törvények]. Akkor ugye vettek pünkösdre [lásd: sávuot] csirkét. És akkor az én drága nagymamám elment a piactérre, ott tollaztatta, hogy legyen friss toll. De néha, ha jól emlékszem, disznóhús is volt. A Hermina nagyanyám, aki velünk lakott, nem volt olyan nagyon vallásos. A szédereste nálunk nem volt megtartva. Nem volt férfi a háznál, aki le tudta volna vezényelni. Egyszer elvitt apám széderre. Neki volt egy barátja, azok tartottak széderestet, és akkor elvitt apám. Nagyon tetszett nekem, ismertem is a Hágádát, tanultam az iskolában. Az apukám csinált tenderlit Hanukára. Ezen héber betűk voltak, amik szerint bizonyos mennyiségű „pénzt” kellett egymásnak adnunk.  Dióban játszottunk, mind  a nyolc napon Hanukakor.

A cionizmusról a nagybátyámnál hallottam először. Marcaliban voltam nyaralni a nagybátyámnál, Nándornál [valószínűleg anyja testvéréről, Löbl Nándorról van szó], mert ő oda nősült be [Marcali: Somogy vm.-ben lévő nagyközség, az 1930-as években mintegy 6500 főnyi lakossággal. – A szerk.]. És voltak az állatorvosék, és a fia kiment Izraelbe. És akkor mondták, hogy bizony ott kint, Izraelben [Akkor még: Palesztina. – A szerk.] saját maguk égették a téglát a házhoz. A háború után megfordult az én fejemben is, hogy elmenjek Izraelbe. Amikor fel lehetett iratkozni, az én keresztény férjem azt mondta, hogy menjünk. Mentünk jelentkezni, de aztán sose kaptunk értesítést. De én nagyon féltem, hogy az oroszok majd megint szétválasztanak bennünket. A deportálásból az embernek még megmaradtak ezek a rossz emlékek.

Voltak keresztény barátaim is, de inkább zsidókkal barátkoztam. Volt a barátnőm, Vera, meg a testvérei, Dóra és Zsóka. Közel laktunk egymáshoz, és sokat átjártunk egymáshoz. Az én anyukám az anyjukkal összejárt. Ők is neológok voltak, de a nagyünnepekkor ők is elmentek a templomba. Se az anyjuk nem jött vissza, se az apjuk, se a Zsóka [a deportálásból]. Nekem nem nagyon volt más barátom a háború előtt. Az volt a szórakozásom, hogy felöltöztem, kirittyentettem magam, körömcipőben elmentem sétálni a Fő utcába. Nagy sikerem volt, és nekem ennyi elég is volt.

A háború előtt menyasszony voltam. Egy zsidó tanító, Spitzer Simon, tapolcai fiú volt a vőlegényem. Egy rabbinak a fia. Ő ott volt katona Zalaegerszegen, megkérte a kezemet. Anyámék javasolták – én nem nagyon akartam, de akkor mégis az volt, amit a szülők javasolnak. Mint tanító nem helyezkedhetett el, és akkor feljött ide, Budapestre átképzősnek, esztergályosnak, azt hiszem. Nem nagyon gyakran tudott ő jönni Zalaegerszegre. Akkor anyukám rétest sütött. És egyszer meghívtak oda őhozzájuk, Tapolcára. Ott egy olyan bájos rabbi volt, és a felesége, a Jutka, hát az még bájosabb volt. Hát én kirittyentve mentem oda. Kesztyű, amit a nagymamám horgolt, kalap csináltatva a legnagyobb szalonban. Nagyon meg voltak velem elégedve, úgy néztem ki, mint egy fővárosi dáma.

Amikor vagonírozták [amikor munkaszolgálatra vitték], össze-vissza futott a pályaudvarról, hogy éntőlem elköszönjön. De mire én hazajöttem [a koncentrációs táborból], megnősült. Én írtam még egy levelet, és arra nem kaptam választ. Egyszer csak kapok egy választ, hogy ne írogassak – ezt a nővére írta –, mert megnősült. Nem győzött várni. Egyszer még találkoztam vele.

Zalaegerszegen egyszer csak kijelentették, hogy ekkor és ekkor kell a gettóba menni. Váratlanul ért minket a felszólítás. Először volt a sárga csillag. Emlékszem, nagyon szép kanárisárga anyagból varrtam magamnak „elegáns” csillagot. Én ebből is divatot akartam csinálni!

És akkor egyszer csak 1944 májusában be kellett menni a gettóba. Sokan voltunk ott. Nekünk csak egy konyha jutott. Minden ottmaradt a lakásunkban. Nagy ládákban volt minden bepakolva, az összes edényünk, gyönyörű étkészlet. Az én nagymamám vett énnekem egy Singer varrógépet, csodálatos volt. Na, az is ottmaradt még a házban. És bizony mindenünk ottmaradt. A gettóból apám kijárt dolgozni egy kertészetbe. Ezt még megengedték. Egy hétig mehettünk templomba is.

Én persze mentem. Aztán utána vittek bennünket a csendőrök. És az én anyukám már tudta… [hogy mi lesz]. Mikor adták a Vörös Pimpernelt Zalaegerszegen a moziban, az anyám meg az apám mondták, akasszuk fel magunkat [Báró Orczy Emma (1865–1947) Angliában élő írónő nagysikerű regényét (The Scarlet Pimpernel, megj. 1907) többször is megfilmesítették, ők valószínűleg Korda Sándor 1935-ben készült filmjét látták Leslie Howarddal. Az alaptörténet a francia forradalom idején játszódik, főhőse egy angol lord, aki bajba jutott francia arisztokratákat menekít külföldre. – A szerk.]. Azt mondtam anyukámnak, én nem bírom magamat fölakasztani. Fiatal voltam, hát nem is gondoltam arra, hogy mi vár ránk.

Kivittek bennünket a téglagyárba. Azt mondták, hogy 2 kiló pogácsát vihet magával mindenki. Nem is tudom már, hogy 75 vagy 65 ember lett bevagonírozva egy vagonba. Azt tudom, hogy mondták, hogy többet raktak egy vagonba, mint a lovaknál szokás. Ez, azt hiszem, júniusban volt. A nagybátyám meghalt még a vonaton. [Randolph R. Braham forrásai szerint Zalaegerszegen a város cigánynegyedében – feltehetően inkább cigánytelepről volt szó – lévő két utcában vonták össze a zsidókat. Az ide „összevont” 3209 zsidó között körülbelül 900-an voltak helyi lakosok, a többiek a környező települések lakosai voltak. Deportálásukra 1944. július 4–6. között került sor. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) – A szerk.]

Auschwitzban szálltunk ki. Ott, Auschwitzban először semmit nem dolgoztam. Ez a megsemmisítő tábor volt, innen vitték mindig a legyengülteket a gázba, ezért nem lett rám szám tetoválva. Utána elvittek Bergen-Belsenbe – oda már nem a családommal kerültem –, ott se dolgoztunk.

Aztán a buchenwaldi tábor egy melléktáborában dolgoztam, már nem is tudom, milyen munkát kellett végeznem. Onnan sokfele hurcoltak bennünket, amikor szorult a hurok a németek körül. Végül aztán Theresienstadtban szabadultam fel. Az oroszok bejöttek, és elfogták a németeket, minket tényleg felszabadítottak. Az egyik műhelybe bementem, ott zsidó fiúk voltak. És akkor megemelt egy kosarat az egyik, és adott egy sóskiflit. Akkor egyszer húst is kaptam.

És másnap megettem, és attól én olyan beteg lettem! Akkor a Lili, aki szintén zalaegerszegi volt, és még Auschwitzban jóban lettünk, szerzett, én nem tudom, honnan, keserűsót. Két téglát összeállítottunk, és azon pirítottuk a kenyeret. Valahogy rendbe jöttem, az ember sok mindent kibír!

Aztán hogy mi lett velük, azt nem tudom. Hoztak ezek az oroszok nekünk gerslit [A gersli hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.]. Kondérra valót. Kiéhezetten ettük-ettük. Egész éjjel futkostunk a vécére. Még az volt a szerencse, hogy nem döglöttünk meg. Na most akkor volt az orvosi vizsgálat. Azt mondja nekem az egyik magyar orvos, hogy nem volna jobb, ha itt maradna egy kicsit a kórházban. Mondom, hogy nem, nem, én azt már tudom, hogy édesanyám nem él, de apám biztosan él. Tévedtem. Egyedül maradtam. Megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Ott a Keleti pályaudvarnál adtak szilvás gombócot mindenkinek, aki lágerből jött. Így kerültem én haza, illetve Budapestre.

Az első férjem zsidó volt. Neuwald Imrének hívták. Otthon, Zalaegerszegen ismerkedtem meg vele, de hogy minek, azt nem tudom, mert jót nem éltem mellette. A bátyja hozott össze bennünket. Azt mondta nekem, hogy őneki van egy öccse; „magának olyan jó dolga lesz, hogy még hideg vízbe se kell tennie a kezét”, mondta. Imre itt élt Pesten, a bátyja volt zalaegerszegi. De eredetileg Keszthelyről származtak. Imre ószeres volt. Azt hiszem, 1946-ban volt az esküvő. Itt, Budapesten a Nagy Fuvaros utcában [zsinagógában]. Azt hiszem, három és fél évig éltünk együtt. Aztán meghalt rákban. Szinte végig beteg volt, én meg ápoltam, ő dolgozni se tudott. Rossz idők voltak.

A második férjem, Fehér József nem volt zsidó. De nagyon boldogan éltünk, nagyon szerettük egymást. 1926-ban született. Ő két évvel volt fiatalabb, mint én. Mezőtúri volt. [Mezőtúr Jász-Nagykun-Szolnok vm.-i város, ekkoriban, az 1920–1930-as években 27 000 fő körül ingadozott a lakosság lélekszáma. – A szerk.] Úgy találkoztam vele, hogy ott, ahol mi laktunk, az első emeleten lakott albérletben. Azért maradtunk aztán később is ebben a lakásban, mert a férjem nagy autóimádó volt, és itt volt a garázs. Villanyszerelő volt.

Aztán később a Rákos menti ÁFÉSZ-nél anyagbeszerző lett. Aztán a földalattinál is dolgozott mint villanyszerelő. A háború után nem foglalkoztam a zsidósággal. Nem hiányzott. Énnekem az életemet ő töltötte ki. De a szívem az mindig zsidó volt. És maradt is. Nem léptem be a pártba. A férjem sem. Mi nem is politizáltunk a férjemmel. A politika minket nem érdekelt. Boldogok voltunk.

A háború után első munkahelyem a Lapterjesztő volt. Ott kartonkezelő voltam. Mi vezettük fel a kartonra, hogy ilyen újságból ennyit kér az újságos ott vidéken, abból annyit. Körülbelül másfél évet dolgoztam csak ott, akkor az megszűnt. Utána kerültem a Rózsa utcai közértbe eladónak. És eljött a férjem, és hát egy ilyen munkahelyen a férfi is tegezi a kollégáját. Meghallotta a férjem, és közölte, na, ide többet nem mész. Egyszerűen féltékeny lett. Akkor elmentem, a Kodály köröndnél is volt egy nagy közért, oda.

Én a csokoládérészlegnél voltam. Aztán utána a Május 1. úti ruhagyárban dolgoztam. Ott gombot varrtam. Utána pauza, és aztán kerültem a Medimpexhez. Én ott valóban jól éreztem magam. Mint liftes kerültem be. És utána aztán már fölvittek a gyógynövényosztályra, ott dolgoztam mint vezető a gyógynövényraktárban. Nyugdíjba az Auróra rendelőintézetből mentem. Ott be voltam osztva orvosírnoknak. De amikor hiányzott egy asszisztensnő, akkor beraktak. Szóval elég mozgalmas munkakörökben dolgoztam!

A háború után Annus nénivel meg a férjével, Guszti bácsival tartottam a kapcsolatot. Annus néni lányát Győrszentivánról deportálták a kislányával együtt. Annus néninél nem volt szabad mondani a deportálást, mert azt mondta a Guszti bácsi, ő katonatiszt volt, nem zsidó, hogy nem tudtam menteni már az Annus néni lányát, örültem, hogy Annust el tudtam dugni.

A Jenő nagybátyám is túlélte. Az első felesége meghalt ott kint [a koncentrációs táborban]. Ő amikor hazajött, először Zalaegerszegre ment, aztán megnősült. Ő lovakkal foglalkozott a háború előtt is és aztán utána is. Vett magának lovat, és futtatta az ügetőn. Nagyon jól futott a lova a versenyeken. Jenőnek volt sofőrje, kocsija, minden.

Aztán a sors úgy hozta, hogy mióta egyedül vagyok, egyre inkább zsidónak érzem magam. Minden második hónapban kapok krumplit, hagymát, két szardíniát, fügét, datolyát, narancsot, egy tábla csokoládét, lisztet, cukrot, tojást, mindent. Először, nagyon-nagyon régen még kaptam meleg ételt is minden nap. És kóser ételt hoztak, de vackot. Ezt lemondtam. A hidegcsomag jár minden olyan zsidónak, akinek anyagilag vagy a helyzete ezt szükségessé teszi. Jól esik a gondoskodás. Megnézem a zsidó műsorokat a tévében, és meghallgatom a rádióban is, ami erről szól. Amióta ágyhoz vagyok kötve, csak ez az én szórakozásom.

Vera Stulberger

Vera Stulberger

Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg
Österreich

Meine Kindheit

Ich heiße Vera Stulberger, geborene Vámos, mein jüdischer Name ist Gittl. Ich wurde am 19. Dezember 1922 in Tiszacsege geboren. Ich werde bald 80. Meine Mutter hieß Aranka Vámos, geborene Schlesinger, ihr jüdischer Name war Esther. Mein Vater hieß Fülöp Vámos, ursprünglich Weisberger. Ich weiß nicht, wann meine Eltern geboren wurden, ich weiß nur, wann sie gestorben sind: im Jahre 1944 in Auschwitz. Mein Vater kam aus Gyöngyös, meine Mutter aus Tiszacsege, und sie lebten in Tiszacsege. Ein Teil meiner Verwandten ist in Gyöngyös begraben, aber viele wurden leider deportiert.

In unserer Familie haben viele den Namen geändert, mein Vater hatte einen Bruder, den Aladár Weisberger, der in Gyöngyös blieb und dessen drei Söhne den ungarischen Namen Vándor annahmen, in Budapest hatte ich einen Onkel, den Hugó Vámos, der war Beamter und hatte auch zwei Söhne, und in Sárospatak hatte ich noch einen Onkel, den Dezsö Vámos, der hatte ein Kaffeehaus, er hatte eine Tochter. Aladars Frau hatte ein Milchgeschäft, sie haben die Milch ans Haus geliefert. Ich weiß es noch, sie brachten jeden Morgen die Milch zu meiner Großmutter, auch Käse und Quark konnte man bei ihnen kaufen. Mein Onkel war nicht im Laden, nur meine Tante, was er machte, weiß ich nicht.

Meine Mutter Aranka hatte einen Bruder in Budapest, Szöke, und eine Schwester, Rózsi, in Tiszacsege. Meine Eltern wohnten in Tiszacsege zusammen mit meiner Tante Rózsi und meinen Großeltern mütterlicherseits. Mein Vater hatte eine Geißlerei und meine Großmutter Hermina Schlesinger eine Kneipe. Tiszacsege war vor dem Krieg ein kleines Dorf, es hatte nur eine Straße. Die Geißlerei meines Vaters war das zweite Haus von der Schule mit zwei Schaufenstern. Die Kneipe meiner Großeltern war das Eckhaus daneben.

Wir waren drei Geschwister, Edit, György und ich, und da Tiszacsege damals ein ganz kleines Dorf war, meinten unsere Eltern, dass ich es besser bei meinen Großeltern väterlicherseits in Gyöngyös haben werde.

Gyöngyös war schon damals eine Großstadt, die zweitgrößte im Komitat Heves. Die größte ist Eger, und Gyöngyös ist die zweitgrößte. Und dort habe ich gelebt. Meine Eltern und meine Geschwister wohnten in Tiszacsege. Aber es war nicht so, dass sie mich in Pflege gegeben hätten, sondern ich bin hingegangen und dageblieben, ich weiß gar nicht mehr wann. Meine Eltern dachten, dass es für mich besser ist. Erst später habe ich darüber nachgedacht, wie und warum meine Eltern mich zu meinen Großeltern und Tanten schickten.

Mein Großvater väterlicherseits Antal Weisberger war Angestellter der Glaubensgemeinde, eine meiner Tanten wohnte auch bei ihnen, die war in einer Anwaltskanzlei angestellt, die beiden anderen Tanten waren verheiratet, die wohnten nicht mehr bei ihren Eltern. Diese waren also die Geschwister meines Vaters. Er hatte neun Geschwister: Sándor, Samu, Hugó, Aladár, Dezsö, Rózsi, Rezsin, Iboly und Annus. Die Familie meines Vaters war sehr familienlieb. Meine Großmutter hieß Mária Weisberger, geborene Kohn, ich war ihre Lieblingsenkelin. In Gyöngyös hatte sie drei Enkel, in Veszprém zwei Enkelinnen und zwei Enkel, in Budapest zwei Enkel, in Sárospatak eine Enkelin und dann uns drei. Mein Großvater trug immer einen Anzug, meine Großmutter ganz normale Kleider: Rock und Bluse. Sie trug keine Perücke, sie hatte sehr schöne, schneeweiße Haare.

Meine Großeltern führten einen koscheren Haushalt, die Feste hat man gefeiert, und meine Großmutter zündete jeden Freitag eine Kerze an, alle Feiertage haben wir eingehalten, am Samstag wurde nicht gekocht. Mein Großvater war Angestellter der Glaubensgemeinde, und am Samstag war er immer in der Synagoge. Aber meine Großmutter ging nicht mit, denn außer an Feiertagen müssen die Frauen nicht in die Synagoge gehen, nicht einmal die ganz religiösen gehen hin, denn es reicht, wenn eine Jüdin zu Hause betet. Meine Großmutter war nicht so religiös, als dass sie gebetet hätte. Sie ging unbedeckten Hauptes, und an Feiertagen ging sie mit der Handtasche in die Synagoge.

An großen Feiertagen gingen meine Großeltern ohne Frühstück in die Synagoge, zum Beispiel an Rosh Hashana (Neujahr) wohnte die Familie eines Onkels in der Nähe der Synagoge, und da brachte die Dienstmagd das Frühstück hin, und dann gingen sie in die Synagoge zurück. Das weiß ich, weil das für mich als Kind sehr interessant war, dass die Magd das Frühstück brachte. Dann zu Jom Kippur (Tag der Versöhnung und Fasttag), wenn wir abends zur Synagoge gingen, musste man fasten, dann am nächsten Tag gingen wir am Abend nach Hause und haben Abend gegessen. Das Abendessen war immer so: erst Kaffee mit Zopfkuchen und Quarkkuchen. Das ist ja bis heute so. Und dann musste man mit dem Hühnchen ein Opfer darbringen. (Alte Zeremonie: Am Morgen oder am Abend des Tages vor Jom Kippur nehmen die Männer einen Hahn und die Frauen ein Huhn, und auf die Versöhnung wartend, drehen sie diese dreimal über dem Kopf herum.) So was hat man immer gehalten, das machte mein Großvater über meinem Kopf, und da es sehr viele Hähnchen gab, gab es außer Geflügel sowieso nichts, man musste überall essen, was es gab, aber es gab weder Enten noch Gänse, denn überall hat man diese Opfer dargebracht. Ich weiß gar nicht, wie man es heute macht, wenn man kein Hähnchen kaufen kann. Und dann, wenn der Hunger mit dem Frühstück schon vertrieben war, fingen wir an, Warmes zu essen, überall gab es Paprikahuhn mit Eiergersten und Hühnersuppe.

In meiner Kindheit war das Pessah etwas ganz großes. Pessah haben wir die ganze Woche gehalten. Es gab einen riesengroßen Wäschekorb, und darin war das Pessahgeschirr, das war oben auf dem Dachboden. Und das ganze Geschirr aus der Küche hat man beiseite gelegt, überall wurde geputzt, im Garten eine Grube gegraben, und alles, was es aushielt, zum Beispiel das Besteck, wurde in diese Grube gelegt und mit heißem Wasser und heißen Ziegeln „ausgekoschert“. Auf etwas anderes als Besteck konnte man natürlich keine heißen Ziegel legen. So hat man sich auf das Pessah vorbereitet – und dann, wenn die Küche schon bis zur letzten Ecke geputzt war, nahm man den Wäschekorb mit dem Geschirr, dann erst konnte man den Pessahtopf aufsetzen, die Sachen vom Dachboden abwaschen und alles wieder in die Küche räumen. Das waren die Vorbereitungen auf das Pessah. Sederabend wurde auch an beiden Tagen schön gefeiert, da war auch die Schwester meines Onkels eingeladen, die ledig war.

Zum Laubhüttenfesten hatten wir keine Laubhütte, aber im Ungerleiter-Haus gab es eine sehr religiöse Familie, die hatten eine Tankstelle im Hof. Die Decke des Korridors war extra so gebaut, dass man sie öffnen konnte. Die Laubhütte brauchte man nämlich, damit man im Freien beten und essen kann, und wenn man diese Decke aufmachte, war es oben frei. Es war eine sehr religiöse Familie, von der Seite bedeckten sie dann den Korridor mit Laken, und sie hängten Äpfel und Girlanden auf. Alles war, wie es sich gehört. Dort aßen und beteten sie, und ich - als Kind - bin natürlich zu ihnen gegangen.

In Gyöngyös gab es eine orthodoxe Glaubensgemeinde und eine Status quo Synagoge, die sie besuchte. Mein Onkel Aladar in Gyöngyös, der das Milchgeschäft hatte, hat im Chor der Synagoge gesungen. In der Synagoge gab es sogar einen Platz für die Orgel, eine Orgel gab es freilich nie. Die Synagogen waren in Gyöngyös am Ufer des Baches. Es gab eine ältere Synagoge, der Tempel der Helden, dann die orthodoxe Synagoge und die Status quo Synagoge wurde damals gebaut, wie ich zur Schule ging. Bei der Einweihung waren wir dabei. Die Hauptstraße war in Gyöngyös die Jókai utca, und deren Verlängerung war die Pesti út. Das Ungerleiter-Haus war ein Eckhaus mit großer Toreinfahrt, an der einen Seite gab es einen Laden, und an der andren Seite war unsere Wohnung mit zwei Fenstern zur Straße. Schräg gegenüber unserem Haus war das Ungerleiter-Haus, ein Haus mit einem U-förmigen Grundriss, alle Bewohner waren Juden, der Hausbesitzer hieß Ungerleiter. Von dort wurden später alle nach Auschwitz gebracht. Aber einen ausgesprochen jüdischen Stadtteil gab es in Gyöngyös nicht, überall haben Juden gewohnt, in der Hauptstraße, am Hauptplatz standen die Judenhäuser, der Vorsitzende der Glaubensgemeinde wohnte in der Jókai utca, dann gab es einen Rechtsanwalt, den Dr. Vajda, der wohnte auf dem Hauptplatz.

Ich war jeden Sommer bei meinen Eltern in Tiszacsege. Denn meine Großeltern sind zu ihrer Tochter nach Budapest gefahren. Dort lebte ein Bruder meines Großvaters, und wir waren bei dessen Familie. Dann fuhren wir weiter nach Veszprém, dort lebte eine meiner Tanten mit ihrer Familie, bei der waren wir zehn Tage lang. Auf dem Weg zurück hielten wir wieder in Budapest, dann fuhren wir nach Sárospatak zu meinem anderen Onkel und von dort zu meinen Eltern nach Tiszacsege und dann nach Hause nach Gyöngyös. So verlief der Sommer. Jeden Sommer habe ich so zugebracht. Es ist mir kein einziges Mal eingefallen, dass ich Ferien habe, und diese doch bei meinen Eltern verbringen könnte, um den ganzen Sommer zu Hause zu sein. Als ich dann zur Oberschule ging, hatte ich oft Heimweh. Also verbrachte ich jeden Sommer bei meinen Eltern, als ich zur Oberschule ging, obwohl meine Großeltern damals noch gelebt haben. Tiszacsege war ganz nahe an der Theiß, nur drei Kilometer entfernt. Und dann ging ich mit meiner Schwester und meinem Bruder und einigen anderen Kindern unseres Alters jeden Nachmittag baden.

In Tiszacsege gab es eine orthodoxe Glaubensgemeinde, es gab eine Synagoge und auch eine Mikve (Ritualbad). Einen Schames gab es, aber einen Rabbi nicht, aber meinen Geschwistern wurde die Religion zu Hause beigebracht. Der Lehrer hatte es nicht so schwer, denn es gab wenig jüdische Familien, also kam er immer zu uns nach Hause. Mein Bruder wollte sich vor ihm immer verstecken. Meine Eltern waren früher sehr religiös, aber in ihren letzten Jahren haben sie sogar Schweine geschlachtet. Meine Großeltern führten einen koscheren Haushalt. Aber es war nie ein Problem, ich habe nie gehört, dass man etwas nicht machen darf. In der Schule war es überhaupt kein Thema, ob man Jude oder Christ ist. Ich hatte Freundinnen, die in derselben Gegend wohnten wie wir, wenn sie im Mai zur Litanei gingen, begleitete ich sie ein Stück, oder sie kamen samstags nach der Kirche bei uns vorbei, oder ich ging zu ihnen, und wir spielten zusammen.

Ich kann es bis heute schätzen, wenn jemand seiner Religion und den Sitten treu ist, ich bin selber religiös gesinnt. Ich kann lesen, aber das jüdische Schreiben hat man mir nie beigebracht, aber ich weiß die Bedeutung aller Feiertage, und ich halte es auch ein. Soviel halte ich auf jeden Fall ein, dass ich samstags nicht koche, das heißt nicht, dass ich gar nicht koche, von ein paar Kartoffeln wird schon nichts passieren.

Es war bei uns nie ein Thema, wer Jude ist. Meine Eltern hielten sich für ungarische Juden. Man diskutiert, ob jetzt das Judentum ein Volk oder eine Religion ist, aber wir waren Ungarn, ungarische Juden. Zu Hause sprachen wir ungarisch, auch mein Mann, obwohl er auch Jiddisch konnte, er hatte es in der Talmudschule gelernt. Meine Eltern konnten keine andere Sprache, nur ungarisch.

Meine Schwester hieß Edith Vámos, ist 1924 geboren, und als sie heiratete, wurde sie Frau Füzes, dann ist aber ihr Mann gestorben. Sie kam von Tiszacsege nach Gyöngyös. Erst ging sie nach Budapest zu der Schwester meiner Mutter, sie wurde in einem Frisörladen Lehrling, aber sie hat sich dort nicht wohl gefühlt, denn das war ein Ehepaar ohne Kind, und sie konnten mit einem Kind oder einer Jugendlichen nicht umgehen. So kam sie auch nach Gyöngyös, und da waren wir also alle zusammen.

Ich bin nicht in eine jüdische Schule gegangen, ich nahm aber am Religionsunterricht außerhalb der Schule teil, es gab dafür einen Raum. Montag nachmittags hatte ich Religionsstunde. Manchmal wurde sie vom Kantor gehalten, manchmal von einem älteren Rabbi, dem Feigl LH. Wie er sonst hieß, habe ich nie erfahren, man nannte ihn immer nur den Feigl LH. Dann kam auch ein jüngerer Rabbi, der Jakab Jenö, der hat dann in der Oberschule und im Gymnasium die Religionsstunden gehalten. Der ist auch nicht zurückgekommen, der Feigl war sowieso schon alt, aber auch der Jakab ist nicht zurückgekommen. Es sind nur wenig Juden nach Gyöngyös zurückgekommen.

Während des Krieges

Die Zeiten nach der Schule waren schon sehr schwer. In Gyöngyös gab es kein Gymnasium für Mädchen, nur eins für Jungen. Für Mädchen war es auch nicht möglich, nach der vierten Klasse der Oberschule ins Gymnasium zu kommen, außer man hat eine Differenzprüfung abgelegt. In meiner Klasse gab es nur zwei Mädchen, die ins Gymnasium kamen. Dann gab es noch eine Handelsschule, die noch für ein Mädchen in Frage gekommen wäre, aber so was habe ich nicht gewollt, weil ich ja in Mathematik nie besonders gut war. So blieb mir nichts anderes übrig, als in die Frisörlehre zu gehen. Das hab ich nicht in Gyöngyös gemacht sondern in Mátrafüred. Eine meiner Tanten hatte dort eine Gaststätte, gegenüber der Gaststätte gab es einen Frisörladen, die haben mich als Lehrling aufgenommen. Meinetwegen hat man die Gaststätte geöffnet gehalten. Denn damals war es nicht so, wie heutzutage, dass es das ganze Jahr über Urlauber gibt. Damals waren die Pensionen und Hotels im Winter geschlossen, denn es gab keine Urlauber, dort konnte man nicht Ski fahren, dazu musste man weiter hoch fahren, nach Mátraháza, auf den Kékes-Gipfel oder nach Galyatetö. Zwei Jahre später hat man die Gaststätte zugemacht, denn man hatte sie von der Stadt gemietet. Ich habe dann die Prüfung abgelegt, dann ging ich nach Gyöngyös zurück, um in einem großen Frisörladen zu arbeiten. Dort habe ich bis zum Einmarsch der Deutschen gearbeitet, dann musste man schon den Stern tragen, da konnte man nicht mehr arbeiten, dann wurde in Gyöngyös das Getto gemacht, und da war alles vorbei.

Ich weiß nicht mehr, wie lange wir im Getto waren, sie kamen und requirierten, sie suchten immer etwas, man musste immer etwas abgeben. Und dann kamen sie einmal und sagten uns, was wir mitnehmen dürfen. Für die Beamten der Stadt hatten sie kleine Zweifamilienhäuser in einem Stadtviertel gebaut, diese ließen sie dann in die Häuser der Juden ziehen, und in diesem Stadtviertel war dann das Getto.

Ich war dem Antisemitismus eigentlich nie begegnet. Ich würde noch nicht einmal sagen, dass ich einen kennen würde, der judenfeindlich gesinnt war. Das kam auf einmal, als die Deutschen kamen. Es war dann so schlimm, dass man bei der Einfrachtung der hiesigen Polizei nicht vertraute, man ließ extra eine andere Polizei kommen. Der Polizeikapitän hieß Györkényi, aber wir nannten ihn Gyurcsik, denn Györkényi war ein ungarisierter Name. Ich weiß, dass man ihm nicht vertraute, weil er mit vielen Juden gut befreundet war.

Wir waren nicht lange im Getto, wir wohnten da zu siebent: mein Onkel, meine Tante Rózsi und ihr Mann Móric Darvas, meine ledige Tante, meine Schwester Edith und ich, und in der Küche schlief noch ein Fremder, der gehörte nicht zur Familie. Das Getto wurde im Mai 1944 geleert. Von Gyöngyös wurden wir nach Hatvan gebracht, das Sammellager für das Komitat Heves war dort, man hatte die Zuckerfabrik für diesen Zweck geleert. Wir waren in einem riesengroßen Raum, da lagen wir, aber ob wir eine Strohmatte hatten oder nur eine Decke, das weiß ich nicht mehr. Auf jeden Fall lagen wir nebeneinander mit unseren kleinen Habseligkeiten am Kopf oder an den Füßen. Die Eisenbahn hatte Einfahrt auf das Fabrikgelände, wir wurden dort eingefrachtet, wir waren so um die 70 in einem Waggon. Meine beiden Tanten, meine Schwester und ich waren zusammen, denn mein Onkel war damals schon im Arbeitsdienst. Und wir alle sind - wie durch ein Wunder - zusammengeblieben, auch meine beiden Tanten sind zurückgekommen. Als wir eingefrachtet wurden, gab man uns zwei Eimer, zwei Kannen Wasser und etwas Essen mit. Wir fuhren über die Tschechoslowakei. Wir wussten nicht, wo wir waren, man wusste nicht, was Auschwitz ist. Wir haben nur gehört, dass Leute verschwunden waren. Die religiöse Familie im Hof hatte eine Tochter, die mit einem Mann aus Kaschau verheiratet war. Wir haben gehört, dass auch sie verschleppt wurden, aber wohin, das wussten wir nicht. Als der Zug anhielt, wussten wir nicht, wo wir waren, wir wussten auch nicht, ob wir weiterfahren oder nicht, und als die Waggontüren geöffnet wurden, sahen wir Baracken und Leute in Decken gewickelt, daher wussten wir, dass es irgendein Lager ist. Man schrie: „Los, los, aussteigen!“, und ich habe noch mit der Edith, meiner Schwester, gestritten, denn sie hatte irgendein kleines Gepäck, und das wollte sie nicht im Waggon lassen. Wir hatten keine Sachen mit, aber was wir mithatten, mussten wir auch im Waggon lassen. Man sagte, dass wir später alles bekommen würden. Und sie hat mich beschimpft: „Warum hast du das bisschen nicht mitnehmen können, du hättest es doch mitnehmen können.“ Aber es blieb uns sowieso nichts, nur die Schuhe durften wir mitnehmen, sonst nichts.

Als wir aus dem Waggon stiegen, mussten wir an Mengele vorbeimarschieren. Der eine musste nach rechts, der andere nach links. Wer nach links musste, dem hat man die Haare gar nicht geschnitten, denn der ging sofort ins Gas. Dann wurden wir in einen riesengroßen Raum gebracht, da waren Männer in Gefangenengewand, man musste sich ganz ausziehen, alle zogen alles aus, nur wer eine Brille hatte, der durfte diese anhalten, und die Schuhe trugen wir in der Hand. Und dann wurde uns der Kopf rasiert und alles entfernt. Man brachte uns in einen Raum mit Dusche. Freilich ist keiner soweit gekommen, dass er sich hätte normal waschen können, kaum hat man sich eingeseift, wurde der Hahn abgedreht, und man musste weitergehen. Wir mussten die Hände hochhalten, und es kam ein SS Scherge mit so einem pumpenartigen Ding, mit dem früher Insekten bekämpft wurden, und er hat uns desinfiziert. Dann ging man weiter und bekam ein Kleidungsstück in die Hand gedrückt, und ich bekam eine Männerunterhose und ein bordeauxfarbenes Kleid, das mir zu lang war. Ich schnitt davon ein Stück ab, und das Stück band ich mir um den Kopf. Denn in Auschwitz war das Wetter so, dass es morgens, wenn wir Zählappell stehen mussten, so kalt war, dass man fast erfror, und wenn die Sonne herauskam, hat man sich einen Sonnenbrand geholt, wenn man keinen Schatten fand. Deshalb war das lange Kleid gut, denn ich habe mir wenigstens das, was ich davon abgeschnitten habe, um den Kopf wickeln können.

Ich war sechs Wochen lang in Auschwitz im C Lager, das war das Vernichtungslager. Das war das allerschlimmste, denn es gab nicht einmal eine Lagerstätte. In den anderen Baracken gab es wenigstens Etagenbetten aus Holz mit Strohmatten. Aber hier gab es nichts. Wir lagen aneinander wie die Sardinen in der Dose. Lag jemand auf dem Rücken, und ein anderer fand sich keinen Platz, da sagte man, dass es da noch einen Platz gibt. Drehte sich einer um, dann musste sich auch der andere neben ihm umdrehen. Wir lagen auf der Seite mit den Schuhen unterm Kopf. Es gab kein Wasser, nur einen Behälter, der von einem Tankwagen aufgefüllt wurde, denn eine Wasserleitung gab es im ganzen Lager nicht. Da ließ der Wassertanker das Wasser in den Behälter, und man konnte davon trinken. Wir konnten uns nur dann waschen, wenn es geregnet hatte und das Wasser von der Erde nicht eingesaugt wurde. Meine Füße waren so verstaubt, dass die Finger ganz weiß wurden, wenn ich den Fuß berührt habe.

Dann, nach sechs Wochen, kam wieder eine Sortierung, dann kam ich ins Sudetenland, das ist jetzt in Tschechien. Wir wohnten in Parschnitz in einem alten Fabrikgebäude, und wir fuhren mit dem Zug in die nächste Kleinstadt, Trautenau, zur Arbeit. Wir fuhren jeden Morgen mit dem Zug hin und jeden Abend zurück. Wir arbeiteten in einer Fabrik der AEG und stellten Flugzeugteile her. Es gab verschiedene Räume, da mussten wir arbeiten. Im Lager bekamen wir morgens ein Stück Brot, in der Fabrik um neun Uhr einen Kaffee – das heißt eine Tasse schwarzes Wasser. Dann bekamen wir im Lager wieder einen Eintopf, da war alles mitgekocht, oder man gab uns drei Stück Kartoffeln und irgendeine Soße im Napf, das war das Abendessen. Man ist gerade nicht verhungert, aber die Leute waren so abgemagert, dass man ihre Rippen sehen konnte. Dort wurde ich befreit, leider von den Russen und nicht von den Amerikanern. Dann kamen wir aus dem Lager, und man nahm uns in einem Mansardenzimmer auf, nur um zu zeigen, was für brave Menschen das sind, die Juden zu sich nehmen. Einmal ist es zum Beispiel passiert, dass ein russischer Soldat zu diesen Leuten kam, und diese ließen meine Tante ins Zimmer kommen, um zu demonstrieren, dass sie Juden aus dem Lager aufgenommen haben.

Und dann machten sich meine Schwester Edit und ich - gemeinsam mit noch zwei anderen Mädchen aus Gyöngyös, die auch ohne Eltern waren - auf den Weg heim. Wir stiegen in einen Zug und fuhren damit soweit wir konnten. Wir lagen auf dem Dach, weil es im Zug keinen Platz gab. Aber wir waren glücklich, dass es überhaupt einen Zug gab. Die Richtung kannten wir nicht, wir wussten nicht, wie wir nach Hause kommen würden. Komárom war der erste Ort, wo wir uns bei der Glaubensgemeinde gemeldet haben. Dann nahmen wir wieder einen Zug, und mit dem fuhren wir nach Budapest.

In Budapest haben wir uns bei der Glaubensgemeinde auf dem Bethlen tér gemeldet, dann haben wir unsere Verwandten in der Dohány utca aufgesucht. Einige waren gestorben. Der Bruder meines Großvaters, der Onkel Maxi, lebte in Budapest. Er hatte vier Söhne und zwei Töchter, sie wohnten Dohány utca 71. Die Töchter waren nicht verheiratet, sie waren alte Jungfern und wohnten zusammen. Sie haben den Krieg überlebt. Meine Mutter hatte zwei Geschwister. Eine Schwester, die bei uns in Tiszacsege wohnte, die Rózsi, die hat man verschleppt, obwohl sie Krebs hatte und sogar operiert worden war. Die Kranken wurden in das Ungerleiter-Haus gebracht. Dort war das Krankenzimmer eingerichtet, denn sie durften nicht ins Krankenhaus gebracht werden, und von dort hat man meine Tante verschleppt. Der Bruder meiner Mutter wohnte in Budapest, er nahm den ungarischen Namen Szöke an, aber ob er den Krieg überlebt hat oder nicht, das weiß ich nicht. Mein Onkel Aladar, der in Gyöngyös das Milchgeschäft hatte, hat den Krieg nicht überlebt, auch seine Frau nicht, und einer ihrer Söhne ist auch gestorben. Ihr anderer Sohn, Dr. István Vándor, war Internist in Budapest im jüdischen Krankenhaus. Auch der dritte, der László, wohnte in Budapest, auch der ist am Leben geblieben. Er studierte in Italien Medizin, denn in Ungarn konnte er nicht studieren. Sie waren im Arbeitsdienst und kamen zurück. Mein Vater hatte neun Geschwister: Sándor, Samu, Hugó, Aladár, Dezsö, Rózsi, Rezsin, Iboly und Annus. Den Krieg hat nur mein Onkel Hugó überlebt.

Was meinen Eltern passiert ist, habe ich in Auschwitz erfahren. Als ich dort war, sahen wir einmal eine große neue Gruppe kommen. Das waren Juden aus dem Komitat Hajdú. Und da bin ich drei Geschwistern eines Onkels (des Mannes von Rózsi, der Schwester von meiner Mutter) begegnet. Sie kamen aus dem Getto in Balmazújváros, aus dem des Komitats Hajdú, und dort waren sie mit meinen Eltern zusammen, und so habe ich erfahren, dass sie auf die andere Seite gekommen sind. Denn die, die geblieben sind, sind in dieses Lager gekommen. Ich bin Leuten aus Tiszacsege und aus Hajdúnánás begegnet. So habe ich erfahren, dass ungefähr zwei Wochen nach uns die Juden aus dem Komitat Hajdú dorthin gebracht wurden. Mehr habe ich über sie gar nicht erfahren. Wer dort nicht am Leben geblieben ist, von dem hat man nie etwas erfahren können.

Ich weiß nicht einmal, wo mein Bruder György (geboren 1919 in Tiszacsege) Arbeitsdienstler war. Aus der Hundertschaft kam ein einziger junger Mann zurück, sonst niemand. Ich habe ihn kennen gelernt, er fragte mich nach meinem Namen, und so kam er darauf, dass er in derselben Hundertschaft war.

Nach dem Krieg

Und dann gingen wir zurück nach Gyöngyös. Das Haus stand noch, aber ob da jemand gewohnt hat, oder was da überhaupt los war, weiß ich jetzt nicht mehr. Ich kann mich überhaupt nicht erinnern, wie es war, als wir zurückgingen. Die Nachbarn haben erzählt, dass zwei große Lastwagen die ganzen Möbel, die vielen Gemälde, die schöne Ledercouch und alles wegbrachten. Dann fuhren wir nach Tiszacsege, um zu sehen, was oder wer dort geblieben ist. Dort fanden wir einen Onkel von uns, mit dem gingen wir dann nach Hajdúnánás. Er war der Ehemann von Rozsi, der Schwester meiner Mutter. Er hieß Miklós Darvas, ursprünglich Móric Dászkál. Er war Tanzlehrer.

In Hajdúnánás lernte ich dann meinen Ehemann kennen. Er wurde dort in einer religiösen Familie geboren. Sein Vater hatte eine Fuhrgesellschaft. Sie transportierten mit Pferden, denn damals gab es keinen so großen Autoverkehr wie jetzt. Sie beförderten Güter zwischen Debrecen und Hajdúnánás mit Pferdewagen mit Gummirädern, und sie haben die Händler in Hajdúnánás mit Waren versorgt. Sie fuhren nach Debrecen, und dort kauften sie für sie ein. Er hatte sechs oder sieben Brüder und eine Schwester. Und als die Söhne groß wurden, arbeiteten sie mit dem Vater, später haben nur noch die Söhne gearbeitet. Alle besuchten die religiöse Schule, aber er hatte einen Bruder, der sehr klug war, den wollte man nach der Grundschule ins Gymnasium schicken, damit er studieren konnte. Und dann hat ein reicher Besteller dem Vater gesagt, dass er ihnen keinen Auftrag mehr gibt, wenn der Sohn nicht zur Talmud Schule geht. So schickte man ihn nicht ins Gymnasium sondern in die Talmud Schule - wie all die anderen.

Wir haben uns kennen gelernt, als mein Onkel von Tiszacsege wegziehen wollte, und alles zusammen lag, Einrichtungsgegenstände und alles Gebliebene. Mein Mann kam von Hajdúnánás mit dem großen Wagen und zwei großen Pferden und einem Kutscher, um uns beim Umzug zu helfen. So habe ich meinen Mann kennen gelernt. Im Jahre 1946 haben wir geheiratet. Die Eheschließung am Standesamt war in Hajdúnánás und die in der Synagoge war in Debrecen.

Meine Schwester Edit heiratete auch einen Mann aus Hajdúnánás, sie hat vier Kinder und mehrere Enkelkinder, sogar Urenkel. In den Sechzigern sind sie nach Israel ausgewandert, sie leben seither dort.

Mein Mann hieß Ferenc Stulberger, er war ungefähr so alt wie mein Bruder, der 1919 geboren wurde, denn als sie zum Arbeitsdienst einrückten, kamen sie zum selben Ort. Damals habe ich meinen Mann freilich noch nicht gekannt, aber Móric Darvas kannte ihn und meinen Bruder schon damals.

Nach dem Krieg wurde mein Mann Fuhrmann und Weinhändler, später arbeitete er in einem Weinkeller. Er verstand viel vom Wein, weil sie auch zu Hause schon einen Weinkeller hatten, bevor er verstaatlicht wurde.

Als wir zuerst auswandern wollten, hat man uns erwischt. Es war so, dass eine Schwester meines Onkels schon in Österreich lebte. Sie hat mir durch die Blume geschrieben, dass wir über die Grenze kommen, wenn wir mit dem Mann, der mein Foto mithat, mitgehen. Das war ein Zeichen, sie hat dem Schleuser mein Foto gegeben. Sie schrieb, dass ich ruhig mitgehen darf, denn der, der mein Foto bei sich hat, ist zuverlässig. Aber den Schleuser hat man gefangen, und das haben wir nicht gewusst. Die Staatsicherheit schickte einen anderen mit meinem Foto. Das wussten wir natürlich nicht. Und nachdem es hieß, wer mein Foto mithat, der ist zuverlässig, gingen wir mit. Bei Hegyeshalom wurden wir von der Staatsicherheit erwartet und gefangen genommen, dann war alles vorbei, wir kamen in Szombathely ins Gefängnis. Ich habe zehn Monate gesessen. Mein Mann war ein ganzes Jahr im Gefängnis. Inzwischen hat der Staat alles, was wir hatten, enteignet, und mein Mann kam nach dem einen Jahr in Polizeiaufsicht, er bekam keine Stelle. Das Staatsgut suchte einen Einkäufer, er hat sich dort gemeldet, und der Parteisekretär sagte ihm: “Wie stellst du dir das vor als Feind der Volksdemokratie, eine Stelle zu bekommen?“ Der Parteisekretär war ein alter Bauer. Dann hat man ihn zum Kutscher aufgenommen. Seine Arbeit war es, die frisch gemolkene Milch nach Hajdúnánás zu liefern, aber da er unter Polizeiaufsicht stand - was bedeutete, dass er nach 21 Uhr nicht aus dem Haus durfte - konnte er nach der Arbeit nicht einmal in eine Wirtschaft gehen, um ein Glas Wasser zu trinken. Zu Pessah zum Beispiel wollten wir den Sederabend bei meinem Schwager verbringen, aber der war nicht vor 21 Uhr zu Ende. Da mussten wir eine Sondererlaubnis holen, damit er auch nach 21 Uhr auf der Straße gehen durfte.

Österreich

Und 1956 sind wir weggegangen. Da waren zwei meiner Schwager bereits im Ausland. Die sind nach Györ gefahren. Dort hat ihnen ein Eisenbahner über die Grenze geholfen, und von dort fuhren sie nach Amerika weiter. Der Eisenbahner hat uns kontaktiert, dass wir auch nach Amerika können, wenn wir wollen. Inzwischen war die ganze Familie meines Mannes in Amerika. Ursprünglich wollten wir auch dorthin, aber dann sind wir doch nach Österreich gefahren. Meine Schwester Edit kam uns Jahre später mit einem legalen Reisepass nach.

1959 bekamen wir die erste Wohnung. Davor wohnten wir im Hotel. Wir Juden haben ein Hotelzimmer bezahlt bekommen. Wir wurden nach Bad Kreuzen gebracht, das ist in Oberösterreich. Es stand ein großes Gebäude da, irgendein Sanatorium. Das war ein Lager nur für Juden, es wurde aber von den Norwegern verwaltet. Alle waren Norwegen: der Pfleger und der Küchenchef. Als viele nach Amerika gegangen sind, hat man dieses Lager geleert und uns nach Korneuburg gebracht. Das Lager dort war eine alte Kaserne. Als auch Korneuburg geleert wurde, brachte man uns nach Kagran. Mein Mann ging in einen Weinkeller arbeiten. Dann bekamen wir eine Wohnung im 11. Wiener Stadtbezirk, eine alte Kaserne wurde zum Wohnhaus mit Einzimmerwohnungen. In der Gegend waren alle Ungarn. Danach bekamen wir eine größere Wohnung, die eigentlich von der UNO gebaut wurde. Die Caritas, die christliche Hilfsorganisation, ist eigentlich unser Gastgeber seit 1964.

Mein Mann arbeitete in einem Weinkeller. In Wien wurde er dann Winzer. Als die Firma geschlossen wurde, ging er zu einer anderen arbeiten. Ich habe nie gearbeitet.

Mein Mann wusste sehr viel, denn er hatte die Talmud Schule besucht, er war ein großer Talmud Hochem. Wir gingen in ein kleines Gebetshaus beten, denn mein Mann fuhr samstags nicht, und im Haus wohnte ein älteres Ehepaar, mit dem gingen wir zu Fuß über die Friedensbrücke, denn dort stand ein kleines Gebetshaus, und dorthin gingen wir beten. Mein Mann wurde in der Synagoge sehr geschätzt, denn die Juden müssen ja immer über etwas diskutieren, und er wurde immer um Rat gebeten, weil man wusste, dass er sehr lange Talmud gelernt hat. Leider ist er schon längst tot. Ich weiß nicht mehr, wann er gestorben ist, aber es war in den Achtzigern irgendwann.

Ich hatte zwei Kinder: einen Sohn, György, und eine Tochter, Agnes. Mein Sohn wurde 1948 geboren, er lebt leider nicht mehr. Meine Tochter wurde 1952 geboren. Sie wurde in Hajdúnánás geboren, aber den Kindergarten hat sie schon hier in Wien besucht. Sie spricht perfekt ungarisch, aber ungarisch lesen und schreiben kann sie nicht, das hat sie nie gelernt. Und meine Enkelin Daniela wollte nie ungarisch lernen. Ági erhielt eine religiöse Erziehung, sie hat sogar Abitur in Religionslehre gemacht. Jetzt arbeitet sie als medizinische technische Assistentin im pathologischen Labor des AKHs. Daniela ist noch religiöser als ich. Wir sagen ihr immer, dass sie die Rebecin (Frau des Rabbiners) in der Familie ist. An Feiertagen fährt sie nicht einmal mit dem Fahrstuhl. Aber das wäre schon zuviel für mich. Die großen Feiertage halte ich ein, ich fahre an diesen Tagen nicht, ich gehe dann zu meiner Tochter rüber, und am nächsten Tag komme ich nach Hause. Zu Jom Kippur fasten alle, zu Pessah isst keiner Chomez (Zu Pessach darf man nur Ungesäuertes essen, alles andere nennt man Chamez – in jiddisch: Chomez), das halten wir immer anständig ein. Ich kaufe aber kein koscheres Fleisch. Bei meiner Tochter wird gar kein Schweinefleisch gekauft, aber nicht nur weil es nicht koscher ist, sondern auch weil das Fleisch fett ist. Meine Enkelin zum Beispiel isst gar kein Schweinefleisch.

Zinner Endre

Életrajz

Zinner Endre Madách utcai másfél szobás lakásában fogadott. Amikor betoppantam, a Los Angelesben élő fiúunokájával beszélt telefonon. Kérte őt, hogy legalább hetente egyszer hívja. Mindjárt el is mondta, hogy a másik, a leányunokája ősszel a férjével, Avigdorral Izraelbe költözik. Nem szabad itt maradni – tette hozzá. Zinner György viszonylag magas, testes ember. Valaha futballozott. Bár ma már nyolcvanon túl van, mégis összességében jó egészségnek örvend, és ma is tevékeny életet él. Csak a lánya beteg, s ez egy kissé megviseli. Készségesen áll rendelkezésemre. Felesége tavaly tavasszal hunyt el.

A két nagyszülőpárból csak a nagyanyáimat, Zinner Salamonnét és Weitzner Salamonnét [született Klein Mari] ismertem. Apai nagyapám, Zinner Salamon ortodox vallású volt, és a foglalkozása is ezzel állt kapcsolatban: rituális metsző volt. Apai részről Budapesten, anyai részről Szigetszentmiklóson éltek, de mind a két ág valahonnan Lengyelországból indult el a dédszülők idejében, nem tudom pontosan, honnan. Az anyai ágról, a nagymamámról csak annyit tudok, hogy rabbicsaládból származott, valószínűleg ők is galíciaiak voltak. Nagyapámat egyáltalán nem ismertem, ők a Felvidék tájáról jöttek. Apai nagyanyámat nem nagyon ismertem, mert az apámat már tízévesen elvesztettem, és az apai részről a család tagjaival nem nagyon volt kontaktusom. Az apai nagyanyám tanult-e valamit, nem tudom. Csak annyit tudok, hogy textilkereskedők voltak Szigetszentmiklóson. Onnan jöttek fel aztán Budapestre. A nagyanyám két-három évvel később halt meg, mint az apám. Úgy 1934-35-ben halhatott meg a nagyanyám, nem emlékszem pontosan, apám pedig 1932-ben.

Bár apámnak négy testvére is volt, csak egyikükkel tartottam a kapcsolatot. Ez az apámnak egyik nőtestvére volt, Zinner Malvin, Farkas Mártonné. A Vörösmarty utcában laktak, a férjének bádogos- és szerelőműhelye volt a Vörösmarty utcában. Azt tudom, hogy volt a József utcában egy kis imaház, oda jártak, mert vallásosak voltak. A József utcai imaházban én is többször megfordultam. Az 1920-as években a válság idején heten közülük Argentínába mentek ki, és nem tartották velünk a kapcsolatot. Két nagybátyám, a birkózó Európa-bajnok Zinner Ferenc [Ezen a néven nem szerepel az Európa-bajnokok között. – A szerk.] és Miksa testvére, aki villanyszerelő volt, valamint két nagynéném, Emma és Paula 1924-ben kivándoroltak Argentínába, hogy ott új életet kezdjenek.

Apám részéről a család baloldali beállítottságú volt, anyám részéről semlegesek voltak. Apám közvetlenül nem érdeklődött a politika iránt, de a testvérei igen. Kommunisták lehettek: az egyik testvérét – Ferencet vagy Miksát, nem tudom, melyiket – mint 1919-es kommunistát [lásd: Tanácsköztársaság] csukták le. Valami öt évet kapott – nem ismertem, de azt tudom, azt fogták rá, Lenin-fiú, és elfogták [Lenin-fiúk – a Magyar Tanácsköztársaság idején a Forradalmi Kormányzótanács politikai karhatalmi különítménye. Célja az „osztályellenség” megfélemlítése, az ellenforradalmi kísérletek elnyomása volt. Létszáma 200–400 fő között mozgott. Terrorisztikus módszerei miatt a Kormányzótanács szociáldemokrata tagjainak nyomására 1919. május közepén föloszlatták, s ettől kezdve a Belügyi Népbiztosság egyik osztályaként működött tovább. – A szerk.]. Anyám elmondása szerint ő járt le Vácra, hozta-vitte a szennyes ruhát neki, a véres ruhát, amit hozott haza mosni. Erre emlékszem, de nem ismertem őt. Ennyit tudok.

Anyai részről a kapcsolat szoros volt. Valamennyi testvért ismertem, aki élt, és ezekkel rendszeresen tartottam is a kapcsolatot. A nagyanyám eredeti neve Klein Mari. A zsidó nevére már nem emlékszem. A nagyanyám nagyon jó asszony volt. Bár Budapesten élt, mi máshol laktunk. Ő a másik lányával, Margittal [Hermann Józsefné, szül. Weitzner Margit] és az unokáival, az unokatestvéreimmel, Jehi és Uri Hermann-nal élt együtt, aki a magyarországi cionista Hasomér Hacair mozgalom [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon] egyik vezetője volt. Nagyon szeretett minket, engem és a bátyámat is, mert mi félárvák voltunk. Elég nehéz körülmények között éltünk. A nagymamám szombattartó és ünneptartó volt, neológ családhoz tartozott. A VII. kerületben laktak, és a Bethlen téri templomba jártak a nagyünnepek alatt. Minden pénteken a gyertyagyújtás kötelező volt. A nagyanyámék – emlékszem – imádkoztak, és szombatonként őnáluk volt az ebéd. Péntekenként nem gyűltünk össze, inkább szombaton az ebédnél. De akkor az egész család összejött. Elmondtuk az imákat, és sóletet ettünk bárhesszel. A nagyanyám magyar anyanyelvű volt, de tudott németül. Azt nem tudom, hogy jiddisül beszélt-e. Elképzelhető, hogy jiddisül beszéltek és nem németül a testvérével. A  nagyanyám ruházata normális neológ volt, semmi tradicionális nem volt rajta [lásd: öltözködés]. A baráti társaságuk csak zsidó volt, mint ahogy most nekem is az, nincs is keresztény a baráti társaságomban, csak zsidó. A nagyanyám hetvenegynéhány éves volt, amikor meghalt 1934-ben. A Kozma utcában zsidó szertartás szerint temettük el. Annyit tudok, hogy az anyai nagyanyám testvéreit körözték, mert ők Galíciából jöttek. Az volt a probléma velük, hogy mivel nem voltak magyar állampolgárok, a tartózkodási engedélyüket mindig hosszabbítani kellett [lásd: KEOKH]. Az 1940-es években begyűjtötték őket.

Anyámnak öt testvére volt. Irma Fehér Rezsőhöz ment férjhez, és nem volt gyerekük. Ők kereskedők voltak. Vilma fényképész volt. A férjét Rózner Ferencnek hívták, és egy fiuk volt, de még a nevét sem tudom. Aranka tisztviselő volt, a férje Izrael Menyhért volt, nem tudom, mi volt a foglalkozása. Margit Hermann Józsefhez ment hozzá, és két fia volt, Uri és Jehi. Róluk majd mesélek később. Anyám fiútestvéréről, Weitzner Miksáról semmit sem tudok, csak hogy volt egy fia.

Anyám, Zinner Simonné [született Weitzner Ilona] Szigetszentmiklóson született [Szigetszentmiklós – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 2700, 1910-ben 4000, 1920-ban 4400 lakossal. – A szerk.]: Apám Ipolyságon született [Ipolyság – nagyközség volt Hont vm.-ben, 1919-ig székhelye volt a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgabírói hivatalnak, kir. törvényszéknek, járásbíróságnak és egyéb megyei és járási hivataloknak. Lakosainak száma 1891-ben 3200 fő volt. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Tíz év korkülönbség volt kettőjük között, anyám 1894-ben, az apám 1884-ben született. Valószínűleg csak polgárija [lásd: polgári iskola] volt, vagy talán elemi, pontosan nem tudom. Az apám az első világháború alatt katona volt. Gépkocsivezető lévén, a tankosoknál szolgált. Tehergépkocsit vezetett a katonaságban, és ezt hasznosította utána a polgári életben is. Sofőrként helyezkedett el. A gépjármű-vezetői igazolványa az 5-ös számot viselte. Abban az időben nagyon kevesen tudtak gépkocsit vezetni.

Az apám sofőrködött, nagyon jó állása volt, abban a viszonylatban, mikor kétszáz pengő havi fixről beszéltek [Vö.: egy harmincas évekbeli sláger szerint „havi kétszáz pengő fixszel (ma) az ember könnyen viccel!”. – A szerk.], az apámnak háromszáz pengő fizetése volt, amiből nagyon jól meg lehetett élni. Így nagyon jó körülmények között éltünk, apám ugyanis a Leszámítoló Bank [Magyar Leszámítoló és Pénzváltóbank] vezérigazgatójának a sofőrjeként dolgozott. A főnöke is zsidó ember volt, Kádár Gusztávnak hívták. Árvaházban nevelkedett, és a ranglétrán a saját tudása révén emelkedett fel. Arra is emlékszem, hogy a második világháborút túlélte. Megkerestem, beszéltem is vele, de rettenetesen félt. Egyszer valahogyan eltűnt. Kitelepítették [lásd: kitelepítés] vagy valami. Jugoszláviában volt egy villájuk, és egyszerűen nem találtam meg, nem tudtam megtalálni, mert mint burzsujt vagy miért hurcolták el, nem is tudom. A háborús időszakban mit csinált, azt nem tudom, nem voltam itthon akkor, mert én 1943-ban elmentem, és csak 1945-ben jöttem vissza.

Fogalmam sincs róla, hogy a szüleim hogyan ismerkedtek meg. Azt sem tudom, hogy az ő házasságukat kiközvetítették-e [lásd: házasságközvetítő], vagy csak véletlen találkoztak. Egyházi esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], de az apám nem volt különösebben vallásos, az anyám igen, ő vallásos volt. Neológ vallásosság volt ez. Az ortodoxiára semmilyen külső jel nem mutatott. Mindkettőjük anyanyelve magyar volt. Az apám a magyar mellett németül is beszélt. Anyám magyarul beszélt csak.

1922-ben születtem Budapesten. A gyerekkorom nem volt a legfényesebb. Életem első tíz évében, míg az apám élt, a Lehel utcában laktunk, Angyalföldön. Ott is jártam elemi iskolába. Négy elemit végeztem. Tíz éves voltam, amikor az apám meghalt. Úgy emlékszem, hogy elég nagy csibészek voltunk, a környék gyerekeivel együtt nevelkedtünk. Összemosódott ott a zsidó meg a keresztény. Egy olyan munkásrészen laktunk, ahol még akkor nem volt kidomborítva az antiszemitizmus kérdése. Szóval nem éreztük akkor. A szomszédunkban is egy keresztény gyerek lakott. Az osztálytársam volt, orvos lett, és orvosként is tartotta velem a baráti kapcsolatot. 1956-ban elment.

István bátyám 1920-ban született Budapesten. Négy középiskolát végzett. Istvánt a politika nem érdekelte. Sem a szocialista, sem pedig a cionista ifjúsági mozgalomban nem vett részt. Tizenhat-tizenhét évesen már dolgozott a Hajósi és Szántó cégnél, amely erősáramú elektronikus termékeket gyártott és értékesített. Ez egy többségében zsidó tulajdonú cég volt, ám arra emlékszem, hogy az egyik igazgatót Récseynek hívták. Amikor az első zsidótörvényt meghozták 1938-ban [lásd: zsidótörvények Magyarországon], a bátyámat a tisztviselői állásból gyári munkássá minősítették át. 1939-ben Esztergomba hívták be rendes katonának. Rövidesen azonban megfosztották fegyverétől, és munkaszolgálatos lett. Kikerült az orosz frontra, ahonnan mind a mai napig nem tért vissza. Kerestettem a Vöröskereszttel, sőt még a Vörös Félholddal is. Az ő értesítésükből tudom, hogy 1944 januárjában (15. és 20. között) a Don-kanyarban nyoma veszett [A Don-kanyarban 1943 januárjában morzsolták föl a 2. magyar hadsereget. Zinner István föltehetően vagy máshol tűnt el Ukrajnában 1944 januárjában, vagy nem 1944 januárjában, hanem 1943 januárjában tűnt el a többi kb. 43-44 ezer munkaszolgálatossal együtt. – A szerk.]. Kárpótlást sem kaptam utána. Azt mondták, nem halt meg. A bíróságon holttá nyilváníthatnám, de nem akarom. Az emléke többet ér annál a rongyos kétszázezer forintnál.

István vallásossága az enyémhez volt hasonlatos. A Bethlen téri templomba jártunk, ahol Dr. Bernát Béni volt a főrabbi. Hozzá jártam, és a bár micvóm is nála volt. Sajnos az én bár micvómon az apám már nem lehetett ott. Az apám főnöke, a Leszámítoló Bank akkori vezérigazgatója, Kádár Gusztáv állt a bátyám mellett a bár micvó alkalmával. Ő patronált bennünket, mert nagyon szeretett minket. Nagyon jó főnöke volt az apámnak, nagyon tisztelte, becsülte őt. A bátyám bár micvóját az Aréna úti templomban tartottuk [Aréna úti (ma: Dózsa György út) zsinagóga: Baumhorn Lipót tervei alapján emelt épület, 1908-ban avatták föl. – A szerk.], ahol a mikve is volt az asszonyoknak, de a mama ezt aligha vette igénybe. Nem voltunk túlzottan vallásosak, de a nagyünnepeket tartottuk. Anyám minden péntek este gyertyát gyújtott. Arra emlékszem, hogy minden pénteken fölvettük az új ruhát, és úgy mentünk a templomba. Egy kicsit futballoztunk is útközben. Gyerekek voltunk. A szombatot együtt ünnepeltük a nagymamáéknál.

A nagyünnepeket általában az anyám testvéreinél töltöttük. Az anyai nagyanyámmal is együtt töltöttünk minden nagyünnepet. Nem volt semmi különös, arra is emlékszem, hogy mikor az ünnepkor a Városligetben jártunk, kenyeret dobtunk be a halaknak [lásd a táslich szertartást]. Az apám nemigen járt zsinagógába, de az anyám igen. A kedvenc ünnepem a Pészah volt, talán a maceszgombóc miatt szerettem annyira, ma is szeretem. Melyik ünnep is volt az, ahol a trenderlin játszottunk? Igen, ez Hanukakor volt. Az volt a másik kedvenc ünnepem. A nagybácsikámtól mindig tíz fillért kaptunk minden egyes győzelem után. Ez volt a Hanuka-pénz [Hanuka-gelt]. Emlékszem, együtt volt az egész család, itt volt a négy fiú, a bátyám, én és a két unokaöcsém, és játszottunk, és mindig kaptuk a pénzt a nagybácsikámtól.

Angyalföldön minden áldott nap hajnalban elmentem a rabbi elé. Nagyon híres rabbi volt, annyit gondolkodom, de nem jut eszembe a neve. Minden nap – én tízévesen, a bátyám tizenkét évesen – elmentünk reggel és este a templomba, hogy apám halála után a kádist elmondjuk. Minden áldott nap egy éven keresztül elmentünk, ott tanultam meg a kádist.

Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor 1932–33 körül bejöttünk a hetedik kerületbe, az Elemér utcába (most Marek József utcának hívják). Angyalföld vegyes körzet volt, de itt, az Elemér utcai részen már csak zsidók laktak. A hetedik kerület zsidó körzet volt, inkább a középosztály lakott ott. Angyalföldön egy kétszobás lakásban laktunk, gáz és folyóvíz is volt benne. Az Elemér utcai lakás másfél szobás lehetett, de abban is volt gáz, víz és villany. Az anyámat az apám volt főnöke támogatta. Adott anyámnak az Elemér utcában egy egyszemélyes üzlethelyiséget, ahol tejboltot nyithatott. Mi, gyerekek minden áldott nap reggel, mielőtt iskolába mentünk, előbb anyánknak segítettünk. Behúztuk a tejeskannákat, és házhoz hordtuk a tejet és a süteményt – akkor még ilyesmi is létezett –, és csak utána mentünk iskolába.

Egy év kivételével, amikor is az Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumba jártam, rendes állami iskolában tanultam. Az iskoláimat a Lehel utcai általános [elemi] iskolában végeztem, a négy elemit. Vegyes iskola volt. Zsidók és keresztények együtt jártak, nem volt vallási iskola. A tanárokra nem emlékszem, csak az osztályfőnökömre, aki nagyon rendes ember volt. Nagyjából ő tanított majdnem minden tantárgyat az elemi iskolában. Egy évet jártam a zsidó gimnáziumba, de anyám a tandíjat nem tudta tovább fizetni, és kivett az iskolából. Átmentem a Rottenbiller utcai iskolába, és ott végeztem el a négy polgárit [lásd: polgári iskola]. Talán egy-két tanárra is emlékszem, sőt volt olyan tanárom, Alexits, aki büntetésből mint kommunista tanított abban az iskolában. Dr. Alexis ugyanis egyetemi tanár volt [Alexits György (1899–1978) – matematikus, az MTA tagja. A Tanácsköztársaság alatt a Szocialista Diákszövetségben tevékenykedett, a Tanácsköztársaság bukása után kizárták az egyetemről, emigrálni kényszerült. Grazban járt egyetemre, ott avatták 1924-ben doktorrá. Hazatérve 1919-es tevékenysége miatt tanári álláshoz nem juthatott. 1926-ban Romániába ment, egy évig Giurgiuban tanított, és amellett tanársegédként előadásokat tartott a bukaresti egyetemen. 1928-ban engedélyt kapott arra, hogy tanári oklevelet szerezzen. 1929-ben lett matematika–fizika szakos tanár. 1930-ban mint polgári iskolai helyettes, majd mint rendes tanár kapott állást. – A szerk.]. Kedvenc tantárgyam az algebra volt, amiből annak idején egy kisebb tanulmányi versenyt is megnyertem a kisiskolások versenyén. Emlékszem, az osztályfőnököm, a Mitribusz, a fiát hívta el – az osztályban páros versenyt csináltak algebrából –, és én hamarabb oldottam meg a feladatot, mint a fia, aki egyetemista volt.

Héderbe nem jártam, de akkoriban a vallástan kötelező volt. Tanultam hébert az iskolában. Külön nem tanultam, csak az iskolában, elemitől kezdve a polgáriig, sőt a gimnáziumban egy évig héber nyelvet és irodalmat is tanultam. Rendesen tudtam olvasni. Meg a bár micvó előkészítőn is tanultunk hébert. A vallástanáraim dr. Bolgár Pál és talán Rappai – már nem emlékszem biztosan a másik nevére – voltak. Péntekenként rendszeresen jártunk a Bethlen téri templomba. Kötelező volt elmenni. Szombaton néha elmentünk délelőtt, de nem mindig.

Az antiszemitizmust gyerekfejjel még nem nagyon éreztem, csak a későbbiek folyamán a középiskolában. A polgáriban már lehetett érezni az antiszemitizmust. A hittanoktatás kötelező volt. Minden héten egy vagy két óra volt, nem emlékszem pontosan. Akkor különvált az osztály, és amikor visszamentünk az osztályba, akkor csakúgy sütött a zsidógyűlölet a keresztény gyerekekből. Az osztálytársaim különböző megjegyzéseket tettek. Úgy vettem ki, mintha a hittantanár lázította volna a gyerekeket.

Az iskolában a barátaim zsidók voltak. A zsidó gimnáziumban természetesen mindenki zsidó volt, a Rottenbiller utcában pedig Habelesz Feri és Reich Feri voltak a barátaim. Szintén zsidók. A szünidőben jártunk a zsidó gimnázium teniszpályájára. Télen pedig a gimnázium területéhez tartozó jégpályára jártunk az Abonyi utca és a Szent Domonkos utca sarkán. Ez a baráti társaság végigkísért egészen a munkaszolgálatos bevonulásomig. Aztán mikor már nagyobbak lettünk, tizennyolc-tizenkilenc évesek, ötórai teákra jártunk el. Jártunk az OMIKE-be, a Bethlen térre. Jártunk a Hollán utcai zsidó iskolába, ott is volt táncrendezvény, és a Vilma királynő úton is volt szombat-vasárnap tánc, ott lehetett ismerkedni. Ezeken a helyeken csak zsidó társaság volt. A hétvégeket szórakozóhelyeken, barátokkal töltöttem. Otthon volt a szombati ebéd, este pedig lementünk az OMIKE-be vagy a fiú árvaházba. Vasárnaponként a Ligetben sétáltunk vagy a Duna-parton. A baráti társaságom kizárólag zsidókból állt, nem volt keresztény közöttük egyetlenegy sem. Ez olyan tradíció volt nálunk. A barátaim mind odalettek, csak egy jött vissza.

Apámnak a munkája révén autója volt, így a hétvégén kirándulni jártunk. Még arra is emlékszem, hogy télvíz idején autóval mentünk szánkázni. Apám az autó után kötötte a szánkót, ahol nem volt forgalom, és úgy húzott minket. A vasárnapokat lent töltöttük a nyaralóban, Dömösön. A főnökének Dömösön volt villája, a Gizella telepen, nekünk pedig a faluban külön bérelt egy lakást, hogy mi is lent legyünk. Amint vége volt az iskolának, rögtön lementünk, mert ők nyáron mindig lent voltak, és onnan járt föl, hatvan-hetven kilométerről Budapesttől a munkahelyre [A Dömös–Budapest távolság kb. 40 km. – A szerk.], és oda is jött vissza. Így nyáron mi is lent nyaraltunk Dömösön, ők a villában, mi pedig a faluban. A Kádár és a felesége, egy bécsi nő szombatonként a sóletot nálunk ette. Anyám csinálta a sóletot, és a Kádár méltóságos úrék – mert akkor úgy hívták – minden szombaton odajöttek hozzánk sóletot enni [A „méltóságos” megszólítás a III–V. fizetési osztályba tartozó vagy magas kitüntetéssel bíró vagy főnemesi származású (grófi és újabb időkben bárói címmel rendelkező) személyeket (és feleségüket) illette meg; a „nagyságos” megszólítás a VI. fizetési osztályba sorolt vagy ezzel azonos rangú köztisztviselőknek (és feleségüknek) járt ki. (Általában pedig a „nagyságos” megszólítást alkalmazták a polgársághoz tartozó férfiak, asszonyok, idősebb lányok udvarias megszólításaként.) – A szerk.]. A pékhez vittük el, hogy meleg maradjon, és úgy hoztuk el. A szombati ebéd egyszerű volt, semmi különös. Nem volt vallási ceremónia. A menü húslevesből állt és sóletból. A sóletban biztosan marhahús volt meg gersli [Hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.], vagy hogy hívják. A apám töltötte a libanyakat, ami a sóletban megfőtt. A húst a Kádár Gusztáv vásárolta, feltehetően kóser mészárszékben.

Dömösre csak addig tudtunk lejárni, amíg az apám élt, utána már erre nem volt lehetőségem. Nyaraltam a hitközség üdülőjében egyszer-kétszer, nyári táborban. A hitközségnek volt egy nyári tábora csak fiataloknak Diósjenőn, a másik pedig a Balaton mellett, nem tudom már pontosan a nevét. Két zsidó tábor volt. Nyáron a barátokkal együtt töltöttem az időt, strandra, uszodába és moziba jártunk. Ebben a zsidó baráti társaságban vasárnap mindig túrázni mentünk, négy pár vagy öt pár, egyikük Zátony Kató, aki egy színész lánya volt.

Talán kilenc éves lehettem, mikor az apám ölében ültem, és vezettem a kocsit. Nagyon korán megszagoltam a benzint. 1957 óta van kocsim, előtte nem vezettem, nem lehetett vezetni kocsit [Az ötvenes években az autóhasználat egyre inkább egy szűk, állami és pártelit monopóliuma lett. 1950-től kezdve gyakorlatilag eltűntek az utakról a magántulajdonú autók. Egy minisztertanácsi rendelet értelmében üzemanyaghoz csak vásárlási könyv vagy utalvány ellenében lehetett hozzájutni, utalványt pedig csak az kaphatott, aki igazolni tudta, hogy munkájához nélkülözhetetlen a gépkocsi. (Azoknak, akiket a munkakörük nem jogosított fel autóhasználatra, gépkocsijukat föl kellett ajánlaniuk megvételre az államnak.) Az 1950-es 13 000 fölötti darabszámról a gépkocsik száma így kb. 5000-rel csökkent, magántulajdonban pedig mindössze kb. egy-két ezer gépkocsi maradt. 1956-ban kb. 30%-kal kisebb volt a forgalomban lévő személygépkocsik száma (10 500), mint 1938-ban (15 000), s ezek többsége is állami tulajdonban volt. 1957-ben kétszáz Wartburgot és háromszáz Moszkvicsot hoztak "egyéni tulajdonosok" számára forgalomba. Magánszemélyek a munkaterületük szerinti minisztériumhoz nyújthatták be gépkocsi-vásárlási kérelmüket. (Majtényi György „Automobilizmus” c. cikke alapján, www.archivnet.hu.) – A szerk.]. De 1957-ben volt az első kocsim, az amerikai nagynénémtől kaptam, aki hazajött látogatóba. Az apám egyik testvére volt, meg akart ismerni. Bécsben találkoztunk, és akkor tőle kaptam egy kocsit [Mint a 22. képen látható, a családjával – feleségével és kislányával – együtt volt Bécsben 1957-ben. Ritkaságszámba ment ezekben az években családostól külföldre utazni. Lásd még: utazás külföldre 1945 után. – A szerk.].

1937-ben egy Ladányi Sándor nevű optikus-látszerész kisiparosnál tanultam ipari tanulóként három évig. De mivel nem bírt eltartani egy segédet, kinevelt inasnak. Tökéletesen megtanított a szakmára, és utána elhelyezkedhettem. Így kerültem a Fehér Optikához látszerészsegédként, és ott voltam egészen 1943 májusáig, míg be nem hívtak munkaszolgálatra. E mellett a munka mellett volt nekem egy mellékállásom is, ahol napvédő szemüveget csiszoltam reggel 6-tól 9-ig. Ezzel többet kerestem, mint egész héten a főállásomban. Kiemelt fizetésem volt, mert elismert és keresett jó szakember voltam. Abban az időben én elég jól kerestem, az anyámat én tartottam el, s nem engedtem dolgozni. A Májer nevű cég tulajdonosa, akinek a napszemüveg-becsiszolásokat készítettem, szintén zsidó volt. Májert és a segédjét deportálták, egyikőjük sem jött vissza. A Fehér optikai céget pedig lebombázták.

A politikával akarva-akaratlanul foglalkoznom kellett. Két irányvonalam volt. Az egyik a szociáldemokrata irányvonal, a másik pedig a Hasomér Hacair zsidó szervezet [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon], de az is a szociáldemokrata vonalat képviselte. Az antiszemitizmus akkor már erősen érezhető volt, és talán ezért csatlakoztam így a baloldalhoz. Különösebb politikai vonzalmam nem volt, ez az ösztönszerűség kényszerített erre. Éreztük, hogy a magyarországi antiszemitizmus az 1939-40-es években kezdett megerősödni. Tizenhét éves koromban fellángolásomban beléptem a szociáldemokrata pártba. A feladatom az volt, hogy a nyilas újságárust megvertük, elvettük az újságját, és elszaladtunk. Ez volt a tevékenységünk.

A Hasomér Hacairhoz úgy jöttem be, hogy az unokaöcsém, Uri Hermann, aki egy évvel fiatalabb nálam, volt a Hasomér Hacair vezetője, és ott volt a menyasszonya is, a Cseh Metuka. Később össze is házasodtak. Az 1939 és 1941 közötti két év viszonylag könnyebb volt az életemben, mert valójában nem sok jót éltünk meg addig. 1940 után az Elemér utca 23-ban laktunk az unokaöcsémmel, Uri Hermann-nal, Kühnével meg a Szimhével. A lakásunk cselédszobájában rendszeresen öt-hat fiatal zsidó gyereket rejtegettünk Szlovákiából, akiket minden csütörtökön és péntek hajnalban kivittünk a Duna-partra, és hajóval mentek el, majd Románián és Bulgárián keresztül alijáztak. Iratokat szereztem be, és különböző szemüvegeket szereztem nekik, amivel elváltoztathattam a kinézetüket. Ez még a háború előtt, illetve első éveiben zajlott. 1940-ben elfogták, lekapták az unokaöcsémet, és el is vitték, internálták egy évre. Nekem sikerült kicsúsznom a kezük közül, én megúsztam.

Uri egy év után kiszabadult az internálásból, de 1941-ben megint elfogták, elvitték Sárvárra, és Sárvárról kivitték Auschwitzba. Ez egy vasárnapi napon történt, nem emlékszem pontosan a dátumra, lementünk Sárvárra, hogy hamis papírt vigyünk neki. Előttünk egy fél órával vagonírozták be őket, későn érkeztünk meg oda, nem tudtuk megmenteni [Sárvárott volt az ország egyik legnagyobb internálótábora, ahonnan 1500 zsidót deportáltak Auschwitzba. A deportálást itt a németek hajtották végre. Randolph Braham ellentmondásosan említi meg a deportálás időpontját: „A magyar Holocaust” (Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) című mű 77. oldalán 1944 augusztusát említi, a 157. oldalon írottak szerint 1944. július 24-én zajlott a deportálás. – A szerk.]. A Rapaport Gyuri hazajött, együtt volt vele, most kint van Izraelben. Találkoztam is vele Izraelben, ő mesélte, hogy Uri egy ideig tejszállító volt Auschwitzban, és aztán eltűnt. Ugyancsak nem jött vissza az édesapja, aki Mauthausenban volt az öccsével, aki kint van Izraelben. Tizenhárom évesen Mauthausenban volt, de nem jött haza Magyarországra 1945-ben, hanem egyenesen kiment Palesztinába. Előbb Ciprusra mentek [az édesanyjával, Hermann Józsefné Weitzman Margittal], és Ciprusról hajóval vitték ki mind őket Palesztinába. Így menekült ki a Cseh Matuka is, aki Urinak volt a felesége. Kint van Izraelben, férjhez ment másodszor is, ott él, és családja is van. Az unokaöcsém, Jehi Hermann tartja vele a kapcsolatot.

A feleségemet, Sternberg Esztert 1941-ben ismertem meg vagy talán 1942-ben – valahogy így. 1944. március 29-én megnősültem. A munkaszázadból megszöktem, úgy nősültem meg, mert volt egy olyan verzió, hogy a házas asszonyokat nem deportálják, és nem viszik el, azok védettséget élveznek [Az interjúalany feltehetően későbbi ismereteit vetíti vissza a házasságkötés idejére, ilyen kósza hírek 1944 második felében terjedtek el Budapesten. 1944. március 29-én még nem kezdődtek meg a deportálások; a gettósításról szóló rendeletet is csak majd április végén hirdetik ki (1610/1944 M. E. sz. kormányrendelet, amely április 28-án lépett hatályba – noha az ország egyes részein – de nem Budapesten – már április második hetében megkezdték a gettók fölállítását). – A szerk.]. Házasságot kötöttünk, ennyi volt az egész, megesküdtünk, ő ment jobbra, én balra. Akkor még nem volt egyházi esküvő, csak polgári esküvő volt, Magyarországon az volt az elismert. Az egyházi esküvőt 1945 februárjában vagy márciusában tartottuk meg a Bethlen téren. Ez az időszak mozgalmas volt.

A munkaszolgálatra 1943 májusában vonultam be Hódmezővásárhelyre, az 5. hadtesthez az V/3-as munkaszolgálatos pótzászlóaljhoz, mert az előző zászlóalj kint volt Borban. Egy hónapig voltunk Hódmezővásárhelyen, a következő hónapban Ukrajnába, Kovelba kerültem a századdal együtt. A cél az volt, hogy Borba vigyenek bennünket. De miután a németek föltartottak azzal, hogy visszamentek Újvidékig, bennünket is odavittek, hogy tankakadályokat ássunk, és vissza, Újvidék felé haladtunk, így nem kerültünk Borba. Újvidéken egy fodrászüzletben helyeztek el hetünket, a Miskolci út 12-es szám alatt. A háború után elmentem Újvidékre, de nem találtam meg a helyet. Arra emlékeztem, hogy szemben volt egy Schwarzenberger zsidó bádogos és szerelő, aki az ablakból nézte, hogy velünk mit csinálnak. Heten voltunk abban a fodrászüzletben elszállásolva, a keretlegények, akiket mellénk adtak, bunyevácok voltak, alig tudtak magyarul [A bunyevácok – többek között – Észak-Bácskában élő horvát etnikai csoport. – A szerk.]. Ezek voltak azok a bizonyos „fajmagyarok”, akik igen kegyetlenek voltak. De az őrséget mi láttuk el, mert ezek féltek a partizánoktól. Mi, zsidó gyerekek őrködtünk felváltva.

A sarkon volt egy kocsma, ahol a partizánok találkoztak, így kerültünk kapcsolatba velük. Megbeszéltük, hogy december 5-én átszökünk egy szigetre a partizánokhoz. Igen ám, de a Miskolci út 12-ben volt két nő. Egyikük horvát volt, a másikuk szerb, a partizánok figyelmeztettek arra, hogy vigyázzatok, gyerekek, mert a horvát katolikus, a szerb meg csetnik. És valamelyik gyerek elköpte, hogy mire készülünk, és körbefogtak ötünket, bevittek a laktanyába, kikötöttek, bevagoníroztak, és kivittek minket – szerencsénkre, csak – Ukrajnába. Mégpedig úgy, hogy majdnem gyalog tettük meg Újvidékről az utat egészen Kőrösmezőig [Kárpátaljai, ma Ukrajnában lévő nagyközség, amely 1939–1944 között átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], ahol a Tisza ered. Isteni szép hely egyébként kirándulni. Ott voltunk, aknautakat ástunk. A Fehér-Tiszában álltunk, ott eredt a Tisza, és a sódert termeltük ki decemberben, januárban, a vízben állva.

A Tatár-hágó tizenkét szerpentinjét aknáztuk alá, és így mentünk aztán ki, tovább egészen Kolomeáig. Elsők között voltam kikötve, gúzsba kötve, ami kegyetlen dolog, ott a század leült, és ott kellett énekelni. A fél század énekelt, a másik fele meg kikötve vagy gúzsba kötve, és fordítva. Ez nem valami különleges büntetés volt. Egyszerűen kegyetlenül bántak velünk. Gyakran értek bennünket ilyen atrocitások. Azt is megmondhatom, hogy a magyarok a németeknél kegyetlenebbek voltak hozzánk. A németek adtak enni, a magyarok nem. A bakancsom a tiszai sódertermelésben szabályszerűen lerohadt a lábamról. Egy zsákból csináltam mamuszt, és abban jártam.

Egyszer, amikor cigarettáztam, az egyik német elkérte a cigarettámat. Azt mondta nekem: „Nézd, dolgoztok, mint a marhák. Megbecsülnek, kaptok enni, mindent, de ha kapunk parancsot, hogy lőjünk főbe benneteket, abban a pillanatban főbe lőlek benneteket.” Ez nem tetszett nekem, másnap meg is szöktem, és elindultam gyalog Budapest felé. Közben azt is megtudtam, hogy kiadták a körözést ellenem, és szökevényként halálra ítéltek. De nem találtak meg. Ez volt a munkaszolgálatos időmnek az egyik első fejezete. Ez volt 1944. február vége felé, akkor szöktem meg, és indultam hazafelé. Március közepe táján érkeztem Budapestre gyalog, vonattal, szekérrel, ahogy tudtam, jöttem. Másfél évet voltam kint [Elmondása szerint 1943 májusában vonult be Hódmezővásárhelyre munkaszolgálatra, a másfél éves időtartam tehát nem valószínű. – A szerk.]. Ezalatt semmi hírt nem kaptunk otthonról. A leveleket nem adták oda. Azt hiszem, havonta egy levelet írhattunk, és azt hiszem, eleinte meg is kapták. Később nem kapták meg.

Budapesten hamis papírokkal, amiket a Hasomér Hacairtól kaptam, szabadon mozogtam. A saját nevemre volt minden kiállítva, mert olyan nevem van, ami német, és az anyám neve Weitzner, ami sváb. Tehát a saját nevemen volt, egyetlenegy bejelentő lapom volt. Abban az időben volt egy időszak, mikor a vallást a bejelentőlapra nem kellett ráírni. A hátlapján volt egy bélyegző: cipőutalványt kapott. Márpedig zsidónak nem adtak cipőutalványt. Különböző helyeken munkaszolgálatos egységekbe mentem, hogy tudjak hol aludni, aztán az első alkalommal megszöktem tőlük. Igaz, volt névsorolvasás, ám mivel a listán nem szerepeltem, az, hogy eggyel többen álltak a sorban, nem tűnt fel. Mindig azt nézték, hogy megvan-e mindenki. Ideális búvóhely volt. Az első adandó alkalommal aztán továbbálltam. Többek között egy téglagyárban is dolgoztam. Jelentkeztem kazánkovácsnak, mert éppen azt kerestek, és mikor megnézte a kezemet a parancsnok, azt kérdezte, mi a szakmája. Mondom, optikus. Elkezdett dühöngeni, hogy kazánkovácsot kért, miért küldtek neki optikust. Betettek egy lakatosműhelybe.

Mikor 1944. október 15-én sor került a proklamációra [lásd: Horthy-proklamáció], hazamentem, leszedtem a Jósika utca 27-ről, ahol a feleségem lakott, a sárga csillagot, és a Marek József utca 23-ról, ahol anyám lakott, arról is leszedtem a sárga csillagot. Ekkor találkoztam egy volt osztálytársammal, a Papp Jancsival, aki belém kötött, hogy mocskos zsidó. Szerencsére gyorsabb voltam, és el tudtam szaladni, nem tudtak elfogni. Ezzel a gyerekkel 1945 után elszámoltam. Úgy számoltam el, hogy bevittem a kapu alá, összevertem úgy, hogy összecsuklott. Én elégtételt szereztem, mondtam, én nem jelentelek föl téged. Ha meglátott utána az utcán, átment a másik oldalra.

Többek között még azt is csináltam, hogy volt összeköttetésem ahhoz, hogy lámpaizzókat szerezzek, mert nem lehetett elemlámpába izzót kapni. Én tudtam szerezni ismeretség révén, azokat befestettem kék üvegfestékkel [hogy a légitámadások alatt tudják használni], és háromszoros pénzért adtam el az üzletekben. Nagyon sok pénzt kerestem vele. Eltartottam anyámat, magamat, sőt még a bátyámnak is küldtem [Mint a korábbiakban már kiderült, a báty vagy 1943 januárjában, vagy 1944 januárjában eltűnt a munkaszolgálatban, Ukrajnában. – A szerk.].

A megmenekülésem úgy történt, hogy 1944. november elején miután leszereltem a sárga csillagokat, jelentkeztem egy munkaszolgálatos századnál, hogy itt vagyok, és kihelyeztek Csepelre. Csepelen volt a H és B-bunker. Én a H-bunkerba kerültem. A H-bunkert kihelyezték a Nagyollóba dolgozni, ilyen nagy vasdarabokat kellett betenni egy ilyen elektromos gépbe, ami elvágja. A B-t azt lebombázták. Itt is szerencsém volt. Itt voltam körülbelül egy hétig, és akkor meghallottam, hogy lehet Schutzpasst vásárolni, és azzal meg lehet menekülni. Egy szombati napon Csepelen beálltam a sorba, ahol a munkások mennek a fizetésért, de amikor a pénztár ablakához értem, nem álltam meg,  hanem lehajoltam és átmentem. Fölszálltam a HÉV-re, vettem egy „Új Magyarság” nevű nyilas újságot, hogy fedezzem magamat, azzal jöttem be Pestre, és elmentem a Vadász utca 29-be, ahol a Schutzpasst árulták. Nekem megvoltak ott az ismeretségeim. Odamentem, és volt ott egy Dr. Izsák nevű rabbi, aki kidobott, és pontosan beleestem a nyilasok karjaiba.

A VÁP-ra [katonai rendészet], az Üllői útra kerültem mint zsidó katonaszökevény és kém. Bekerültem a 10-es cellába, a cella volt körülbelül két méterszer három méteres. Egy fapriccs volt, amin feküdni lehetett, de heten voltunk benne. Volt köztünk egy, aki Márianosztráról szabadult, egy köztörvényes betörő vagy tolvaj, mit tudom én, aki több évet kapott, és azt kiengedték. De még mielőtt elment volna, engem fölvittek Csipkés alezredeshez kihallgatásra. A kihallgatásnak az volt a célja, hogy megállapítsák, melyik századhoz tartoztam. Amikor a cellába kerültem, akkor megismerkedtem azzal, aki Márianosztráról szabadult. Ha jól emlékszem, akkor odaadtam neki a megmaradt iratomat, amikor őt elengedték. Megadtam az anyám címét, hogy menjen el hozzá, hagyja ott az iratomat. Anyám nem tudta, hogy mi van velem. És elment. Rendes volt, megmondta, hogy ott vagyok. Ne idegeskedjen, él a fia. Megvan, és biztosan meg fog maradni. Eltűnt az a gyerek, nem tudtam meg, mi lett vele.

November 15. táján, egy péntek esti szürkület volt, s átadtak a Todt német munkásszázadnak [lásd: Todt Szervezet] hatvan-nyolcvanunkat, hogy kivisznek Németországba. De onnan is sikerült megszöknöm. Elmentem ismételten a Vadász utca 29-be. Ez november vége felé volt már, úgyhogy ott maradtam a padlástérben, ahol volt egy ilyen üvegraktár, ott aludtam a padlástérben a cserép alatt. A feleségem védett házban volt a Pozsonyi út 36-ban. Nagy nehezen sikerült őt is áthoznom a Vadász utca 29-be, az Üvegházba, ahol január 18-án fölszabadultunk. Édesanyám a gettóba került, ahonnan nem tudtam kihozni, de hála istennek, ő is életben maradt.

A feleségem Budapesten született, de a családja jászsági, Jászapáti, Jászladány és Hort vidékéről származott. Hevesben laktak, vallásos zsidók voltak. A szülők nevét és a nagyszülőkét nem tudom, nem ismertem őket, mert többen még meghaltak a háború előtt, a többieket pedig elvitték, deportálták. Egy zsidó árvaházban nevelkedett a feleségem. Az anyja nagyon fiatalon meghalt; két éves volt, mikor az édesanyja meghalt, az édesapja pedig beadta őt az árvaházba. Hosszú éveken keresztül a legjobb barátnője egy árvaházi lány, a Szabó Éva volt. A legjobb barátnői onnan kerültek ki. Ő is csak zsidó társaságba járt. A feleségem foglalkozása varró- és szabásznő volt. Egy kis szabószalonban dolgozott mint varrólány, a Sütő utcai varrodában.

A feleségem zsidó árvaházban nevelkedett, tehát ő mélyen magába szívta a zsidóságnak a szeretetét, kapcsolatát. Minden péntek este és szombaton templomba mentek, és valamennyi ünnepet megtartották. Persze neológ volt, nem ortodox, az árvaház neológ intézményként működött. Egyébként a leányárvaház helyén épült aztán a Belügyminisztériumnak a közlekedésrendészeti osztálya. Az én részemről úgyszintén nem volt keresztény a családban, vegyes házasság se volt, csak zsidók voltak. Sőt felnőtt koromban egyetlenegy keresztény barátom volt, akivel az Elemér utcában egymás mellett laktunk körülbelül huszonöt évig. Ők elmentek onnan családi házba, de utána is tartottuk a kapcsolatot. Ez a barátság több mint huszonöt vagy talán harminc évig tartott. Én voltam a zsidajuk, meg az Eszti, a feleségem. Rendes emberek voltak egyébként. Nekem – őket leszámítva – csak zsidó társaságom volt a szakmában és mindenhol.

Az Izraelbe való kivándorlás gondolata nemigen jutott eszembe a felszabadulás után, mert az anyám akkor hatvan év körül lehetett [Anyja 1894-ben született. – A szerk.]. Volt egy nyomorék nagynénikém, aki januárban, a felszabadulás napján elesett, combnyaktörést kapott, a kórházban semmit nem lehetett csinálni. Ott volt az idős anyám, a nyomorék nagynéném, én nem tudtam itt hagyni őket, mert mit csináltak volna. Anyám háztartásbeli volt. Nem kapott semmiféle nyugdíjat. A fölszabadulás után kértem, adjanak valamit az anyámnak. Hivatkoztak a háború előtti törvényre, és nem kapott semmit. Én tartottam el akkor is őt. A barátok közül csak egyvalaki, a Steinberger Gyuri jött vissza. Magyarosította a nevét, és a filmszakmában helyezkedett el mint rendező. Meghalt talán tíz évvel ezelőtt, ő is itt maradt. Aztán 1956-ban megint nem tudtam elmenni, pedig el akartunk menni, meglett volna a lehetőségem apám testvéreihez, Argentínába. De anyámmal mit csináljak a bizonytalanságban? Akkor már több mint 70 éves volt az anyám. Anyám 1986-ban halt meg 92 évesen. November 7-én volt a születésnapja, november 9-én halt meg. A Kozmai utcai zsidó temetőben, az édesapám mellé, egyházi szertartással temettük el. Sajnos tehát kimenni nem tudtam az anyám és a nagynéném miatt. Ezt az ember később megbánta, de hát nem tudtam változtatni rajta.

Önállósítottam magamat, 1949-ig önálló látszerészüzletem volt a Király utca 96-ban. Egy segéddel és két ipari tanulóval dolgoztam, volt, mikor két segédem is volt. Az Optika-fotó jól menő üzlet volt, de jött az államosítás, és 1949 júniusában fölszámoltak [lásd: államosítás Magyarországon; a kiskereskedelem államosítása]. Az államosítás időszakában megalakult OFOTÉRT vezérigazgatója felszólított, hogy vagy belépek az OFOTÉRT-ba, vagy elveszi az üzletet. Hát én nem adom oda, inkább kiszálltam, és értékesítettem a dolgaimat. S utána mentem be az OFOTÉRT-ba dolgozni, boltvezetőként. Hamarosan előbb üzletvezető, majd osztályvezető lettem. Majd visszamentem boltvezetőnek, mert nem tetszett az osztályvezetés. Kevesebb pénzem volt, mint egy jó boltvezetőnek. Nekem pedig a pénz fontosabb volt, hogy eltarthassam a családot. 1949-től tizenhat évig dolgoztam az OFOTÉRT vállalatnál. Természetesen voltam párttag, 1937-ben vagy 1938-ban a szociáldemokrata pártba [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt] léptem be. A szociáldemokrata párt tagja voltam egészen 1949-ig. 1949-ben, mikor beolvadt az egyesülésbe [1948-ban egyesült a két párt. – A szerk.], akkor kerültem a Magyar Dolgozók Pártjába. Akkor kerültem be, különösebb politikai munkát nem végeztem. Csak éppen annyit, hogy szembeszálljak a fasisztákkal. Mert a magyar nép szerintem a világ első fasiszta népe, rosszabbul bántak a zsidókkal, mint Németországban. Ezért volt az, hogy nagyon sok zsidó gyerek 1945 után elhelyezkedett az ÁVH-nál, meg akarták torolni mindazt, amit velük csináltak.

Tizenhat év után az OFOTÉRT vállalatnál, a vezérigazgató-helyettessel szóváltásba kerültem, mert nem volt szakember. Nem tudtam elviselni az utasításait, annyira hülyék voltak. Összeszólalkoztam vele, és így el kellett mennem az OFOTÉRT vállalattól. Hat hónapig a vezérigazgató nem akart elengedni, hogy gondoljam meg magamat. Meggondoltam magamat, nyolcszáz forinttal magasabb pénzért elkerültem a Fotó-Optika Szövetkezetbe, ahol megszerveztem a gépjavítást, országos szinten a fényképezőgép-javítást, majd kiépítettem az üzlethálózatot. Hét évig dolgoztam ott. Az elnök egy politikai gengszter volt, aki azért lett elnök, mert a politikában mutatta magát. Kényszeríteni akart arra, hogy lopjak neki a szövetkezetből, és a lopott anyagokat szállítsam ki neki a ráckevei villájába. Összevesztem vele, és egyik napról a másikra otthagytam. Nem volt állásom utána. Szerencsére aztán megpályáztam egy üzemvezetői állást a Lombik Szövetkezetnél, és sikerült elhelyezkednem, végül onnan mentem nyugdíjba 1982-ben. Tehát: OFOTÉRT, Fotó-Optika, Lombik, a maszek időben pedig a Fehér Optika. Az ötvenéves munkaviszonyom alatt mindössze csak négy munkahelyem volt. Általában mindenhol megbecsültek, szóval el tudtam tartani a családomat.

Az 1980-as évektől kezdődött egy bizonyos konszolidáció, amikor már önálló lehetett volna az ember. Naiv voltam, én nem hittem el azt, hogy azt az ötvenéves rendszert így tönkre lehet tenni, így nem váltottam ki újra az iparengedélyemet. Nagyon bánom. Többszörös milliomos lennék most. De dolgoztam végig, még nyugdíjaztatásom után is, dolgoztam egészen majdnem a feleségem haláláig, 2002-ig. A két tanítványom kiváltotta az iparengedélyt, fénykép- és műszerészjavító üzletet csinált, és odavettek tanácsadónak engemet. A feleségem meghalt 2003-ban, és a Kozma utcában, a zsidó temetőben helyeztük örök nyugalomra. Rabbi temette.

Azonkívül sporttal foglalkoztam. A Vasas női kézilabda- és vízilabdacsapatának a technikai vezetője voltam hét évig. Amikor átkerültem a szövetkezetünkbe, akkor a szövetkezeti vonalon a Spartacusnál voltam a női és férfi röplabdacsapatnak a technikai vezetője. Talán annak köszönhetem, hogy még nyolcvankét éves koromban is viszonylag jó kondícióban vagyok, hogy sportoltam és sporttal foglalkoztam, és folyamatosan dolgoztam.

A sporttevékenységemet a Vívó és Atlétikai Club – tehát a VAC – zsidó csapatában kezdtem, ott futballoztam. A VAC egy kimondott zsidó csapat volt [A Vívó és Atlétikai Clubot, az első és egyetlen magyarországi zsidó sportegyesületet, 1906-ban alapította a Makkabea, amely cionista egyetemisták szövetsége volt. Az egyesület elsősorban zsidó fiataloknak kívánt sportolási lehetőséget teremteni, de a részvétel nem volt korlátozva. Fénykorát az 1930–40 közötti években élte. 1944-ben feloszlatták. A háború után a klub újraindította tevékenységét, de miután a működés összes feltétele megszűnt, a klub 1949-ben bezárta kapuit. – A szerk.]. A VAC-ban csak zsidók játszottak. Én az ifi- és a kölyökcsapatban is játszottam. A felnőtt NB II-es csapat volt, de a felnőttcsapatban akadtak keresztények is. Az ifi- és a kölyökcsapatban csak zsidók játszottak. A VAC-nak Dr. Vilner Ferenc volt az elnöke [a főtitkára – A szerk.], aki a zsidó gimnáziumnak volt az igazgatója, Düstein Zoltán volt a technikai vezető, a zsidó gimnázium tanára [Dückstein Zoltán (Budapest, 1894 – Tel-Aviv, 1962): tornatanár. A háború előtt az olimpiai tornászcsapat hivatalos vezetője és versenybírája, a torna világbajnokságokon a magyar válogatott hivatalos vezetője, tolmácsa és versenybírája, valamint a VAC kézilabda, kosárlabda és torna vezető edzője és sportigazgatója. 1945-től 1948-ig a Testnevelés Főiskola (TF) tanára. 1948-ban a magyar olimpiai tornászcsapat vezetője. 1951-ben kivándorolt Izraelbe. – A szerk.]. Futballszakosztálya 1943-ig működött. Másodosztályú MB kettős csapat volt, 1943-ban szüntették meg, mikor már a németek bejöttek [A német megszállás 1944-ben következett be. – A szerk.]. 1945-ben megint megalakult Makkabi névvel, de akkor én már nem mentem le. Sajnos nem mentem futballozni, a feleségem nem engedett, hogy görbe lesz a lábam, pedig élvonalba kerülhettem volna, mert elég jó játékos voltam.

Egy lányom van, Zinner Judit, aki 1949. július 2-án született. A lányom szakmája fényképész. A Hernád utcában laktunk, és oda is járt általános iskolába. Titokban vallásra taníttattam, mikor nem lehetett a vallást tanulni, különórákra járt. Utána járt a Madách gimnáziumba, ahol együtt járt a Verebessel, a Gálvölgyivel és a Spán Katival. Harmadik után nem akart tovább tanulni. Ha nem akarsz tovább tanulni, nem tanulsz tovább, akkor elvittem, és fényképész szakmára írattam be. De később leérettségizett, a szakmában dolgozott mint fényképész egészen 1990-ig. Sőt, ahol voltam a Fotó-Optikánál, ott volt inas, ott lett fényképész, később pedig egy intézetnél lett fényképész. Az a fényképész a halálos ítélete, mert aki nem önálló, az kész.

A lányomat egy rendes gyöngyösi zsidó gyerek, egy peches férfi, Mészáros István vette feleségül. A MIKÉFE-ben tanulta a kertészetet, szorgalmas volt [A MIKÉFE az 1949-es államosításkor megszűnt. Kétséges, hogy Mészáros István – életkoránál fogva – tanulhatott-e a MIKÉFE keretei között.  – A szerk.]. Nagyon szép házasságban éltek, gyerek született, majd gyönyörű szép nyaralót építtetett Leányfalun. Ott a ház előtt gázolta halálra egy disszidált magyar tizenhárom évvel ezelőtt. A Robika, az unokám Izraelben volt akkor bár micvó előkészítő táborban. Úgy hozattam haza Izraelből. Itt laktak nálam, az egész család, mert nem tudtak hazamenni a halálesetet követően. Miután meghalt a férje 1990-ben, idegösszeroppanást kapott a lányom. Le van százalékolva ötvennégy évesen. Az unokáim mindketten vallásos zsidók. Andika harminc, míg Robika huszonhat éves. Az Andika egy intézetnél ügyvezető igazgató jelen pillanatban. Három nyelven beszél – angol, spanyol, német –, de úgy beszél, mint én magyarul, tökéletesen. Robika Los Angelesben él. Andika egy izraeli fiúhoz ment hozzá, akivel itt Magyarországon ismerkedett meg, és ez év [2004] júniusában költöznek ki véglegesen Tel-Avivba, ahol az unokavőm jogászként dolgozik majd. Robika megnősült, egy szép kis amerikai zsidó lányt vett el.

Mind a két unokám nagyon-nagyon odafigyelt, amikor a háborús időszakról meg a holokauszt időszakáról beszéltem nekik. Én nem tartottam a zsidó ünnepeket, de az unokáim igen. Az unokám szombatot tartott, pénteken este ment a templomba. Mivel csak az Andika van itten, a Vasvári utcába jár a Köves Slomóhoz [Ő az első ortodox rabbi, akit a háború óta Magyarországon avattak. – A szerk.]. Jó barátságban vagyunk, néha én is lemegyek péntek esténként a Vasváriba, amiért haragszik a Fekete Laci [A Dohány utcai zsinagóga kántora. – A szerk.], hogy a Vasváriba járok, és nem a Dohány utcai zsinagógába. A szülők nem voltak annyira vallásosak, de az unokák vallásosak lettek. A lényeg az, hogy az ember zsidó szellemben nevelje a gyerekeit. Érdekes, ma nagyon sok fiatal akad, aki vallásossá válik, bár a szülei nem is voltak vallásosak. Nagyon sokat ismerek ilyet. A gyerekemet zsidó szellemben neveltem fel, de a hitébe nem szóltam bele. Az unokák is maguk választották maguknak, hogy vallásosak lesznek.

Otthon a kósersághoz nem tartottuk magunkat, de szűk családi körben minden nagyünnepet megtartottunk. Szerintem az az érdekes, hogy az ember zsidó érzelmű legyen. Ne tagadja meg a fajtáját, vallását, és ne menjen vegyes házasságba. Énnekem ez volt a fontos. Mert volt keresztény barátja a lányomnak, de elzavartam, és nem szólt egy szót se a lányom, pedig nehéz beleavatkozni egy lánynak az életébe, ha szerelmes. A Bethlen téri templomba jártunk mindig.

Összesen ötször jártam Izraelben. Kezdem ott, hogy az unokaöcsémet, Jehi Hermannt, akivel mintha édestestvérek lettünk volna, 1942-ben láttam utoljára. Aztán nem láttam negyven évig. Az unokaöcsémnek egyébként négy fia él Izraelben, az egyik fia a haifai katonaság tengerészetének az óceanológusa volt. Nyugdíjba ment már huszonöt év szolgálat után. Minden fia, hála istennek, jó pozícióban van, a legkisebbik a Szochnutnál dolgozott négy évig Los Angelesben. Most Jeruzsálemben él. Mikor először lehetett jönni Magyarországra Izraelből az 1980-as évek elején, ő jött, és a rákövetkező évben mentem ki először Izraelbe. Nagy élmény volt, három hétig voltam kint, de programszerűen az unokaöcsém végigvitt Eilát kivételével Izrael minden pontján. Utána még a feleségemmel négyszer mentünk ki. Talán kétévenként, mert imádtunk oda járni. Nem is kívántunk más országba menni, csak Izraelbe, annyira megszerettük, annyira szép volt, és mindig fejlettebb és modernebb lett. Sok barátot és ismerőst szereztünk Izraelben. S ötödször az unokám esküvőjét Izraelben tartottuk meg. Ilyen gyönyörű szép esküvőt még nem láttam. Élvezet volt nézni most, 2003-ban, hogy micsoda építkezés van Izraelben és micsoda fejlődés, és az emberek minden tragédia ellenére milyen boldogok ott.

A rendszerváltás 1989-ben nem okozott változást az életemben. Már hét éve nyugdíjas voltam akkor, így nem élhettem a gazdasági lehetőségekkel, amelyet az jelentett. És a zsidóságommal kapcsolatban sem hozott változást. Ugyanabban a zsidó szellemben éltem, mint korábban, és továbbra sem voltam vallásos. Annyi változás történt, hogy addig nagyon sokan nem vallották magukat zsidónak, csak utána kezdték vállalni zsidóságukat. És volt egy összeírás Magyarországon, és be kellett írni a vallást [Az interjúalany a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.]. Ez tragédia, csak harmincezren írták be, hogy zsidók, s körülbelül nyolcvanezer zsidó élhet Magyarországon. Még egy nagyon nagy tragédia van, ami a vegyes házasságot illeti Magyarországon, ez a legnagyobb bűne a zsidóságnak.
 

Ada Dal

Ada Dal
Kiev
Ukraine
Interviewer: Elena Zaslavskaya
Date of interview: July 2002

My family background
Growing up
During the war
School years
Post-war
Married life
Glossary

My family background

I remember very little of my grandparents on my father's side. I was very young when we visited them in Zhytomyr once. At that time it was a small provincial town with a large Jewish population. I remember my grandparents' big house and antique furniture. I don't even remember their names. I know that they died before the war. My grandfather had a sister named Sonia. She lived in Zhytomyr, was in evacuation and returned to Kiev afterwards to live in the family of my uncle, my father's brother Aron. She died in Kiev in the 1950s.

My father had four siblings. His brother Aron Dal was born in 1893-4. He lived in Kiev with his family, not far from where we lived. We saw each other often. Aron was married to Polina, a Jew, and they had two daughters: Lidia and Valentina. Before the war Aron worked with the NKVD 1. I don't know what his position was. During the war he was in evacuation and afterwards he was a clerk in an office. He died in the 1960s. His wife also died around that time. His daughter Lidia is a pediatrician and Valentina is a teacher of the Russian language. They both live in the USA.

My father's other brother Mihail Dal lived in Moscow before and after the war. He died around 1946. That's all I know about him.

My father's sister Anna Dal lived in Moscow before the war. She was in evacuation during the war. After the war she got married to the Moldavian Minister of Justice and left for Kishinev with him. This was her second marriage. Her daughter from her first marriage, Galina Matrina, born in 1932, lived in Moscow until she finished school. Then she moved to her mother in Kishinev. She studied at the law department and worked in court. Such a career was only possible for her because it was written in her passport that she was Russian. When Galina received her passport the clerk in the office told her that she didn't look like a Jew and put down 'Russian' in the 'nationality' line. Anna died in Kishinev in the 1970s. Galina still lives in Kishinev. She is single and has no children. She is such an intelligent, sympathetic and nice person and yet she is alone! In the early 1990s she converted to Christianity and was baptized. She enjoys communicating with the priest. When our family was discussing emigration to Israel in the middle of the 1990s, she refused at once.

My father's second sister Raissa Dal was in evacuation during the war. She lived in Moscow after the war and she worked as a dentist. She died in the 1970s. She had a son named Dmitriy Dubrovin. That's all I know about her.

My father Veniamin Dal was born in Zhytomyr on 26th August 1896. His name is Russian, but I don't know why he was given a Russian name [see common name] 2. I don't know whether my father studied in cheder. I only know that he studied at grammar school in Ostrog, in the vicinity of Kiev, before the [Russian] Revolution of 1917 3. He finished his 8th year of grammar school in 1914. From 1920 to 1926 he studied in the Institute of Public Economy in Kiev. He received his diploma in 1926. My father was a lawyer. We have a document issued in 1926 stating that my father volunteered to join the Red army on 1st May 1920. He was a junior document control clerk there. It was also stated in this document that his mother tongue was Yiddish. I remember that he was a kind but strict man. I was his only child and he loved me.

My mother Maria Vulih was born into the Jewish family of Lev and Sabina Vulih in Soroki, Bessarabia 4 in 1903. Her father was a photographer.

I have no information about where they came from or who their parents were. I only know that they came to Kiev from Berdichev in the 1920s or 1930s. They lived in Soroki first and then they lived in Berdichev for some time. In Kiev we lived together in a big apartment on Pushkinskaya Street in the city center. When I was small my grandfather worked as a photographer. My grandmother was a housewife. Maybe my grandfather owned ad photo studio before the Revolution, but I don't know anything about it. My grandfather was a very well read and educated man. He followed all political events in the country. He was critical about what was going on during the period of Stalin's repression [the so-called Great Terror] 5. He was a very intelligent and a very reserved man. He never raised his voice. My grandmother Sabina was also a very intelligent and educated woman. She was also very kind. The family didn't observe any Jewish traditions. My grandmother didn't cover her head with a shawl. She didn't go to the synagogue. They talked in Russian in my presence, although they could speak Yiddish. My grandparents only spoke Yiddish when they wanted to keep something a secret from me. Mama had two sisters: Ada and Udel. One was born around 1900 and the other one in 1906. I don't remember which of them was older. They died young of tuberculosis in the 1920s. None of them were married and they didn't have children.

Growing up

My mother finished grammar school in Berdichev. When the family moved to Kiev in the 1920s she entered the Department of Biology of Kiev State University. She earned her living giving classes in mathematics. She was very good at it. She was also fond of French. In the late 1920s Mama fell ill with tuberculosis. She had to quit her studies and work. She was severely ill but she survived. She had to quit her studies and work until her full recovery in the early 1930s. As soon as the doctors allowed her to have children I was born in Kiev on 30th July 1932. Mama was already 29 and the delivery was so complicated that she didn't take the risk to have another child. I was the only and much loved baby in the family. I stayed at home in the care of my grandmother and our housemaid until I reached the age of five.

Our housemaid was a common Ukrainian girl. We treated her like family. We were kind to her and she was kind to us. She loved me a lot. Later Mama finished a course in accounting and got a job as an accountant. She worked as an accountant many years, until she retired. Mama, like her parents, didn't observe any Jewish traditions or cover her head. She spoke fluent and beautiful Russian without a hint of an accent. She knew and understood Yiddish but she practically didn't speak it. She loved reading and used to say that she didn't like to cook - although she was a great cook - because it kept her from reading.

I don't know where Mama met my father in 1930, but I know that my father had already had a family. I don't know anything about that previous family of his. My parents just lived together for some time. But then, after I was born in 1932, they got officially married although without any grand ceremonies. They had a very good life together. They had lots of Jewish friends. They got together to party and used to dance and enjoy themselves until late at night. It was either at our place or somebody else's. My parents often took me with them. They didn't sing in our house. [Editor's note: After the Revolution of 1917 singing revolutionary songs at proletarian gatherings was a very popular pastime in the USSR.] When sitting at the table people just talked, joked and laughed.

I remember that I read, like my mother. I liked it a lot. I liked fairy tales, children's poems by Barto, Mikhalkov, Marshak 6, the fairy tales of the Grimm Brothers, etc. I had an excellent memory when I was a child and I knew a lot by heart. I learned to read and write when I was about eight. I started school in 1940 and finished the 1st grade in May 1941.

Upon graduation from the Kiev Institute of Public Economy my father worked as a lawyer at various Soviet offices including the metal sales headquarters. This sales office was responsible for metal supplies to various plants. My mother told me that in 1937-38 they were expecting every night that my father would be arrested. They understood but too well what was happening around and had no illusions. Fortunately, he wasn't arrested. In 1939 when the Soviet army was 'liberating' Western Ukraine my father was summoned to the army, but his service didn't last long - he returned in 1940. My father was a member of the Communist Party.

We lived in a communal apartment 7 where our family had two rooms. One of them had a big balcony facing the street. Two other families lived in this apartment. One was a Jewish family and the other one was Ukrainian, but we lived like good neighbors should and had no arguments.

We had lots of books at home. My parents read classic and modern literature in Russian, and newspapers, of course. They followed what was going on the country and discussed it, but they didn't speak out their opinion in my presence. I was five or six years old then. At this delicate age it is difficult to explain to a child what she can tell her neighbor and what she should keep for herself. Later, after the war, my mother told me how critical my grandparents were about the events of the 1930s, how clearly they understood things and had no illusions. In summer we rented a dacha [cottage] in a village near the town and stayed there. We put our luggage on a big truck and boarded it ourselves. In 1941 the war began and my grandparents decided that if Germans didn't do any harm to the Jews during WWI in 1914 it would be the same this time. Besides, my grandmother had a stroke and could hardly move. They stayed in Kiev. According to one of the stories that we heard as soon as the Red army left Kiev the janitor of the building broke into the apartment and threw them out of the window. Our neighbors buried them in our yard. When my father returned to Kiev in 1944 he reburied them at the Jewish corner of one of cemeteries in Kiev. At the end of the 1930s the family discussed the possibility of a war. I heard these discussions and they made a difficult impression on me. My parents thought that it might have been reasonable to go to the Far East to be as far away from the war as possible. These were just talks. Nobody knew anything for sure and it was a hard decision to leave. By the way, nobody mentioned the danger to the Jews. They discussed how dangerous it might be for my father and his brother being members of the Communist Party. Before the war it never occurred to me to ask any questions about my nationality.

During the war

I had nightmares about the Germans because people around were talking about it a lot - I was scared and imagined horrible things that might happen to all of us, Germans coming and me hiding under the table. I woke up in horror. That's why when the war began it was a catastrophe to me. This was on 22nd June 1941 [the beginning of the so-called Great Patriotic War] 8. Papa was at the recreation center in Vorzel, a small town near Kiev. We were planning to go see him in the morning. In the morning there were bombings in Kiev. We didn't know anything for sure, but we still went to see my father. When we arrived they were all listening to the speech of Molotov 9. I vomited on the bench from terrible fear. I understood that Papa would have to join the army and it horrified me. We felt far from taking a rest at the center. We returned to Kiev. Then the war routines began: air raids and windows barricaded with white tape. We watched battles in the air and listened to the radio. We were possessed by fear of war.

In 1941, when the war began, my grandparents decided that since Germans hadn't done any harm to the Jews during World War I in 1914 they wouldn't if they came again. Besides, my grandmother had a stroke and could hardly move. They stayed in Kiev. According to one of the stories that we heard as soon as the Red army left Kiev the janitor of the building broke into the apartment and threw them out of the window. Our neighbors buried them in our yard.

Uncle Aron sent his family away as soon as he got the opportunity. They had privileges as NKVD employees and their families left at the beginning of July. As my parents didn't know when they would be able to evacuate they sent me along with Aron's family. We went from Kiev to Kharkov on a truck. The organization where my father worked evacuated at the end of July. My father received a certificate that released him from his service in the army and went to Saratov with his organization. They went via Kharkov. In Kharkov they met with my uncle's family and took me with them. My uncle's family went to Chkalov/Orenburg and our family went to Saratov by train. We stayed there until we were able to return to Kiev.

During the first days upon our arrival we stayed in an office at the metal storage facility. It was a big facility. Each family got a plank bed. We ate and slept on these beds. There were many rats at that storage facility. At night rats stole the small quantities of food that we had with us to last for the trip. They even ate soap. We hung our food from the ceiling but it didn't help much. Since then I get panicky at the sight of rats. We lived for a month or two at the storage facility and then we were accommodated in the apartments. My family got a small room in the basement. The bigger part of it was occupied by the stove. We got along well with our host and hostess although they weren't very happy to let out one room of their house. But they felt sorry for us and were nice.

In evacuation I faced real anti-Semitism. There were very few Jews in Saratov. The local people didn't know who we were. But they got interested when there were more and more people coming into evacuation. They believed that Jews were monsters with horns. Our window was on the ground level and people peered in to look at us. Later, when many more Jews arrived, they began to act hostile.

There were many incidents in the streets. Boys were teasing me all the time. I remember one boy following me and throwing stones when I was going to see a friend of mine. At first I didn't understand what it was all about. Girls often teased me. They had a nickname for Jews - 'uze-uze'. Perhaps, this word combination was a slang in their language, but I know that it must have been something very abusive. I heard it often when I was on my way to the store. Or they called Jews 'zhydy' [kike]. It's interesting that I never heard anything regarding anti-Semitism from my parents.

In September 1941 I fell ill. This happened at the time when the Germans occupied Kiev. I had dysentery, measles and pneumonia. I was almost dying and was unconscious for several days. My parents lost hope that I would survive. I had to eat but there was no food. Papa moved to Engels - a small town on the bank of the Volga. It was the capital of the Republic of Soviet Germans living in the area of the Volga River [see Volga German ASSR] 10. Papa had acquaintances there. They gave him a little flour and butter. They made flat bread for me and I survived. 1941-1942 were hard years. I was constantly hungry during daytime. We only had breakfast and dinner after my parents came back from work. There was nothing to eat in-between. We had potatoes or cereals. There was little bread that we received in exchange for bread cards. We could also get some sugar for cards.

It was my responsibility to go to the stores. It was far away. At times they didn't have any bread at all. I went to another store, but they didn't always give you bread for cards. I returned home with nothing at all. Sometimes they gave me dough instead of bread. We made flat bread from it. I remember sweets before the war. During the war I forgot the taste of candy or cookies. In 1944 my parents' acquaintance visited us and brought some candy, but I didn't even feel like having one. Mama brought some flower seed wastes from her workplace - it was used as food for cattle. During the day I used to bite on them when I was hungry. It made me feel less hungry.

School years

In Saratov I studied at the girls' school #2 11. I had a good friend named Dina Chopova from Tallinn. We corresponded for several yeas after the war. There was also a Jewish girl from Kiev named Genia Terk. Many years later, in 1994-5, I met her in Kiev and we recognized each other. She lives in Israel now. There were many evacuated children in my class. I remember very well how cordially they congratulated me on the liberation of Kiev. Only one girl, Bella, was born and lived in Saratov. My parents met two families that became their good friends in Saratov. One family lived on the street where we lived. My parents saw them every now and then. They didn't have much time for social meetings. They were working from morning till late evening. A working day for laborers was twelve hours and I don't remember how long clerks had to be at work. Anyway, my parents returned late in the evening.

Winters were cold. The following happened in winter 1943: there was a railroad near the office where my mother worked. Often trains with captive Germans were passing by the office. Once the train stopped and the carriages were full of frozen corpses.

I remember us listening to the radio. It was especially hard when Germans were near Moscow. My parents brought home copies of Pravda [The Truth] and Izvestia [News]. There were many photographs of Soviet citizens that had been killed by Germans. During the Battle for Stalingrad Saratov was bombed every night at the same time, at 1 or 2am. Some people left Saratov thinking that Germans would reach it. During the air raids we got up and went down to the bombproof shelter. My father worked as a secretary of the party unit at a big plant. When the bombings began he walked to the plant crossing the whole town. Mama and I were very concerned about him.

Post-war

Kiev was liberated in 1944. When my father returned to Kiev in 1944 he reburied his parents in the Jewish section of one of the cemeteries in Kiev. My father was summoned to come to Moscow and got an assignment to reestablish the metal sales headquarters and become its director. Our apartment was occupied by some other people. Papa received another apartment with no comforts whatsoever. There was no power, no toilet or bathroom. It was an old brick house. This apartment was a part of another apartment. We only had a kitchen and a stove; that was all. Our old apartment had been robbed. There was only a wardrobe and a cupboard left. Our neighbors told us who had taken them. We created a big scandal when we took it away from another neighbor of ours. When we were taking back our possessions this neighbor was swearing and cursing at Papa. We failed to get our apartment back. It was occupied by a Hero of the Soviet Union.

My father didn't manage to do any work in Kiev. He died in an accident in 1944. On the morning of 4th November 1941 he was walking to work past a building destroyed during the war and the cornice of one of them fell on him. He died. We buried him near our grandparents in one of the cemeteries in Kiev. We lived from hand-to-mouth from then on.

I returned to Kiev in the summer of 1944 with the family of my uncle Aron. They returned from evacuation via Saratov and I was hurrying to be back before September to return to school in time. Mama couldn't leave her work. She was chief accountant assistant at the metal supplies office Snabchermet. They supplied metal goods to enterprises and her boss didn't want to let her go. She was a good employee and he didn't have a replacement. She managed to return much later, in winter 1944-1945.

Mama got married for the second time in 1953. My stepfather Sergei Shmaria Gershevich Landau was a very interesting man. He came from the family of a Jewish millionaire from Mogilyov, who was a citizen of honor in town. Bolsheviks expropriated their fortune, but he and his older sister Revekka never regretted it and lived like any Soviet common clerk. He received a wonderful education before the Revolution. He studied in Germany and in Moscow, in the famous Gnesinyh School of Music. He had a higher education and was a very intelligent man. He knew French and German. He worked as a lawyer and also translated German fiction into Russian. He read a lot.

He was married before he married Mama. He had married a woman with two children and they had a wonderful family. He loved the children and brought them up. But his first wife Susanna Hvatovker died in 1948. and he married my mother in 1953. My mother moved into my stepfather's apartment. He had a room in a communal apartment on 43, Saksaganskogo Street in the center of Kiev.

His older daughter Inna, or Irina, was born in 1916, but I don't know her place of birth. She finished the school of working youth in Kiev. Then she went to Leningrad and got educated at the Radio Engineering Institute. She worked at the Higher Marine College in Leningrad for many years. Her husband and children decided to emigrate to Israel and she had to accept their decision and go with them. She didn't want to go. She was a member of the Party. But she understood that it would be a tragedy for her husband if his daughter lived alone in another country and she agreed to leave. She lived in Israel from 1974. In the summer of 1991 she visited Kiev, but she couldn't go to Leningrad, which she loved and missed so much. She died in Jerusalem in 1992. Her husband Efrem Markovich Suhoi had died half a year before. He was a bridge construction engineer and was a very educated and intelligent man. Yury, my stepfather's son, lived in Odessa his whole life. He died in the late 1970s.

My stepfather's sister Revekka Gershevna, born in the late 1880s, studied at Sorbonne University [in France] and knew several foreign languages. She was a physician. During the war she was a military doctor in the army. After the war she lived in Kiev and worked as a doctor until she retired. She died in Kiev when she was 90. She never married and didn't have any children.

In 1953 Stalin died. Mama and my stepfather were happy about it. They understood that it was a liberation from the terrible dictatorship of repression. I didn't have the slightest idea about what was going on and grieved sincerely after him.

After evacuation I studied at the girls' secondary school #50 in Kiev. I had friends of different nationalities. I faced no anti-Semitism at school. I was fond of reading. I didn't go in for sports. Studying took a lot of my time but we managed to go to the theaters and cinema. We celebrated birthdays and holidays with my friends. We especially liked the New Year. We were very poor. We were always hungry until 1947 when they stopped the card system. We were also dressed very poorly.

I finished school with a gold medal. I had the highest grades in all subjects. I entered Kiev Polytechnic Institute without exams. It was during the period of the campaign against cosmopolitans 12. Jews were not accepted to higher humanitarian educational institutions. I was eager to get a profession related to the humanities, but I realized how slim my chance was and went to a technical institute. I became a chemical production engineer. I was the only Jew in my group. It made almost no difference in the course of our studies. But when we received [mandatory] job assignments 13 it turned out that all other Kievites stayed in Kiev and my assignment was to the small Ukrainian town of Sumy. I didn't stay there long - there was no work for me, and I returned to Kiev.

Married life

With big difficulties I managed to get a job at the design institute Giprochlor. I worked there until my retirement in 1987. It wasn't because I loved this work or the situation at the institute. It was because all my efforts to get another job resulted in polite refusals. I could have only found a job for a much lower payment or accept a much lower position. At work they also made me feel that I was a Jew, especially after our Jewish colleagues began to emigrate to Israel and the USA in the late 1970s. There were meetings at the institute and they declared those people that were going to emigrate 'enemies of the people' 14. Other people were afraid to communicate with those that wanted to leave fearing that they might be blamed of sympathizing with enemies of the people. [It was dangerous to keep in touch with relatives abroad.] 15 There were efforts to fire those that sympathized with these people and to transfer those that were supporting these people to lower positions. But there were positive sides as well. In 1957 I met my future husband Mihail Ben, or Musiy as I called him, at this institute .

He was born into the Jewish family of Yuda and Nehama, or Anna, Ben in Kiev in 1934. I don't know anything about his father. It is known that he was summoned to the territorial army when the war began. After the war their neighbors said that they had seen him in Kiev right before the war. We don't know where or when he perished. He might have been killed in Babi Yar 16.

My husband's mother Nehama Leivikovna was born into the family of a rabbi. There were five children in the family: one brother and four sisters. They all lived in Kiev before the war. Her brother's name was Mihail Ben. I don't know anything about his life. The family didn't keep in touch with him. I only know that he lived in Kiev before he died in the 1980s. I never met him. My husband's aunts were very close. They often got together to celebrate birthdays and holidays. They didn't observe Jewish traditions after the war; as to before the war, I don't know. They didn't cover their heads and wore ordinary clothes. However, they always remembered that they were Jews and talked in Yiddish to one another.

Anna Ben Medvinskaya was born in the 1890s. She was married to Efim Mutsa Medvinskiy. After the war he was a very famous doctor in Kiev. He was head of department at Oktiabrskiy hospital in Kiev. Their son Iosif Medvinskiy, born in the 1930s, worked at the Baykonur 17 launch site close to Korolyov. He is a pensioner now. He lives in Kiev. Efim Medvinskiy died in 1962. Anna died in the 1970s.

The oldest sister Haya, born around 1896, was married and had two children: Evdokia and Mihail. Evdokia lives in the USA now. Mihail is a pensioner in Kiev. He got married at an older age. He has no children. That's all I know about Haya Ben. Her sister Lisa, born around 1900, lived in Kiev. Her son Roman and his family live in Kiev up to this day. Her daughter Margarita lived in Kiev, but she died in the 1980s.

The fourth sister Rosa Litvinchuk, born in the 1900s was the youngest child. She was married. Her husband died at the front in the 1940s. She was a beautiful woman and many men courted her proposing marriage, but she dedicated herself to raising her daughter Regina, born in the 1930s. Rosa died in the early 1980s. Her daughter and her family - she has a husband and a daughter - emigrated to Israel in 1997.

My husband's mother Nehama Leivikovna was born in 1898. She had two other children besides my husband. Her older daughter's name was Bella; and her younger daughter died of scarlet fever in 1939. I don't know her name. I only remember that we couldn't find her grave at Lukianovka cemetery 18 after we returned from the evacuation.

My husband's sister Bella Ben was born in Kiev in 1925. She finished school and learned some profession related to statistics. She worked at the department of statistics in Kiev for many years. She got married to a Jewish man called Yakov Turkot. The only thing I know about him is that he was on the front and had medals for heroic deeds. He wasn't an easy-going man. He worked at the Military Trade Association and made good money. They weren't a very happy couple but Bella never complained. Their son Yury was born in 1958. Bella Yudkovna, her son and his family moved to Israel in 1998. She has sclerosis and doesn't remember much.

During the war Nehama and her two children Musiy and Bella were in evacuation in Buzuluk. Bella went there some time before the rest of the family with their relatives joined. My husband recalled that the mother of a future famous commander talked her into leaving the city. At that time he was commander of the Kiev military regiment. They were friends. According to the family legend this mother almost fell on her knees in front of her saying that she wasn't going to leave without her. They went to Kharkov on a truck. There they got on the train that was bombed. My husband often recalled how his mother jumped off the burning train pressing her handkerchief with money to her chest. After they returned to Kiev they lived in a small room in Shevchenko [Kreschatik] Lane. His Mama worked, and Musiy was raised by his sister Bella. He finished eight years of school and entered the Industrial Technical School. He worked as a technician, then a senior and chief engineer in the field of heat engineering and environmental safety in the same institute where I worked.

Yiddish was the main language of communication in my husband's family. Nehama Leikovna's Russian was very poor. She switched to Yiddish at any moment when she saw that she could be understood better. My daughter likes the memory of her grandmother: when she was speaking to herself loudly in a language unknown to my daughter while cooking in the kitchen.

In my husband's family they cooked Jewish food very well. Stuffed fish and hamantashen - 'Amman's ears' -little triangle pies with poppy seeds cooked at Purim) were always the best. They didn't follow the kashrut, though, and they rarely went to the synagogue. My husband's older daughter took her mother to the synagogue several times after the war. When my husband's mother was strong enough and had an opportunity she used to go to the synagogue by herself. My husband recalled that his mother always watched that she left her home with her head covered with a shawl. Even in summer when it was hot she wore a little summer shawl. She died in Kiev in 1979. My husband's sister Bella Ben (Turkot after her husband) was born in Kiev in 1925. She finished school and learned the profession related to statistics. She worked at the department of statistics in Kiev for many years. She got married to a Jewish man Yakov Turkot. The only thing I know about him is that he was on the front and had medals for heroic deeds. He wasn't an easy-going man. He worked at the Military Trade Association and made good money. They were not a very happy couple but Bella Yudkovna never complained. In 1958 their son Yury was born. I remember my cousin Nastia. She was the cousin of my husband's sister Bella, a children's doctor in Moscow, and visited them often. During the war, when she was 16, she happened to encounter a partisan unit. She was afraid to tell them that she was a Jew and that her first name was Nehama and she called herself Nastia. She was a nurse and happened to rescue a wounded young Russian man from the battlefield in Malaya Zemlia. His name was Pavel Ivashevich. He became a wonderful artist and director of the Institute Mosproject-2. After the war they got married and she remained Nastia. The nationality written in her passport is Russian. I remember well that she came to Kiev on the eve of Victory Day 19 to go to Rokytnoye with her family where all her relatives perished during the Holocaust. Nastia is very old now and lives in Moscow. Her husband died in the early 1980s.

In 1998 Bella Yudkovna, her son and his family moved to Israel. She has sclerosis and doesn't remember muchMy husband and I got married in 1958. We didn't have a big wedding party. My husband moved in with me into the same apartment that my father received in 1944. There were two other tenants - two elderly Jewish women. There were two rooms on the second floor - one was ours and one was theirs; there was also a kitchen. An old wooden staircase led to the second floor. There were no comforts: no bathroom or toilet. In the early 1960s we decided to do major renovations in the apartment in order to build a toilet. The issue of a bathroom wasn't even discussed. We all washed ourselves in a big pot in the kitchen. When we were repairing the walls we found some money from the time of the Revolution of 1917.

Our daughter Elena was born in 1964. We lived a very modest life - at that time engineers had lower salaries than workers of the lowest qualifications. In 1966 we received a two-bedroom apartment in the Khrushchovka 20 building. It seemed like paradise to us. We went to the theater and to concerts. We didn't celebrate Soviet holidays. On days off we used to meet with friends, go for walks or to the theater. We went to the Crimea on vacation. My husband's hobby was playing chess. He participated at contests and had degrees and categories and became the 1st Ukraine grandmaster in chess competitions. My stepfather died in 1969. He fell ill in 1962, a few years before he died. Mama retired to be able to look after him. After he died she dedicated herself to raising her granddaughter.

In 1970 we had an opportunity to emigrate to Israel or the USA. We decided to stay - our age stopped us from moving. As my mother used to say: 'trees are to be replanted when they are young'. Inna Hvatovker, my stepfather's daughter, wrote us letters from Jerusalem that didn't necessarily add to our optimism. She wrote that at our age it was difficult to learn the language and find a job. We stayed at home.

My daughter was raised by her grandmothers. Nehama took care of her until she was six years old and then, after my stepfather died, it was my mother took care of her. In 1975 we changed our two-bedroom apartment and my mother's room to a three-bedroom apartment to have Mama with us. Mama was a very wise woman and she treated my husband with great respect. We got along very well. We never had any arguments. Our daughter didn't get any Jewish education. She states that she never faced anti-Semitism. Perhaps, this wasn't exactly so because after finishing school she went to an institute in Brest, Belarus. She graduated from the department of architecture in 1986. At her time it was practically impossible for a Jew to enter an institute. She returned to Kiev upon graduation and got a job at the institute that she hated since she was a child. This was the same institute where her parents had worked all her life. She worked there for four years and suffered a lot from her boss, who was a Jew. She quit and took to hiking.

In 1997 Mama died of an infarction. All our neighbors came to offer their condolences to my husband. They didn't believe she was my mother. They thought I was her daughter-in-law, so warm was her relationship with my husband.

My daughter's first husband wasn't a Jew. The marriage wasn't a success. In 1992 my daughter got divorced and she avoids any memories of this part of her life. He never came to see their son. When we were processing the necessary documents for emigration to Israel my husband signed a permission to take the child abroad and, also, a certificate confirming his refusal from his parental rights. We've never seen him since 1996 and know nothing of him.

My grandson Alexei was born in 1991. My husband and I were pensioners and dedicated all our time to him. My daughter earned very little and my husband and I only had our miserable pension. In 1994 my daughter was offered a job at the Industrial Technical School, which had always been her dream. She worked there for half a year and then she became repatriation consultant at the Israeli Cultural Center after passing a very difficult exam. My family is very excited about the Jewish spiritual recovery. We read Jewish newspapers and go to Jewish theaters. We have more information about Israel now. Our daughter told us a lot about it. We decided to emigrate there in 1997. We got settled in a quiet and beautiful neighborhood of Jerusalem.

My daughter took a course in Hebrew and computer design. Eight months after our arrival she was already working in her field. She spoke fluent Hebrew. She was getting promotions and her management raised her salary. We also received a welfare allowance. We had a very good life. Our problem was that we were missing Kiev and our friends and, on the other hand, we felt some anti-Russian attitude. My daughter was openly made to understand that the Russian speaking were second rate people. She was lucky to have never faced anti-Semitism in the USSR and what was happening in Israel hurt her self- esteem.

My grandson Alexei studied in the Jewish school and apart from that he also attended a school for Russian speaking children. The reason was that the level of teaching in a common school in Israel was much lower in comparison to what we were used to in the USSR. Besides, his classmates that were eight to nine years old didn't miss a chance to demonstrate that Russian children were strangers to this country.

My husband and I had problems with the language and when we went shopping or to a bank we weren't served appropriately when the clerks heard us speak Russian. We felt lonely, especially so my husband. We had books and could watch Russian programs on TV, but we missed talking to our friends whom we valued so much. We only had a few relatives that we could socialize with. My husband died in Jerusalem on 1st November 1999.

In October 2000 my daughter went on a visit to Kiev. She came back and announced to me that she was going to marry a Jewish man from Kiev, who, for some reason, couldn't move to Israel and that she felt more at ease in Kiev. Within nine months - in August 2001 - my daughter and I returned to Kiev leaving the plentiful life in Israel behind.

My daughter works at the Institute of Judaism now. She's very happy with her job. My grandson goes to a Russian school. He has just finished the 5th grade. Hesed provides assistance to me. I receive food, tapes with Jewish stories and novels as well as medications. My health doesn't allow me to take part in any Jewish activities, but I read Jewish newspapers and books that my daughter and my son-in-law give me.

Glossary

1 NKVD

People's Committee of Internal Affairs; it took over from the GPU, the state security agency, in 1934.

2 Common name

Russified or Russian first names used by Jews in everyday life and adopted in official documents. The Russification of first names was one of the manifestations of the assimilation of Russian Jews at the turn of the 19th and 20th century. In some cases only the spelling and pronunciation of Jewish names was russified (e.g. Isaac instead of Yitskhak; Boris instead of Borukh), while in other cases traditional Jewish names were replaced by similarly sounding Russian names (e.g. Eugenia instead of Ghita; Yury instead of Yuda). When state anti-Semitism intensified in the USSR at the end of the 1940s, most Jewish parents stopped giving their children traditional Jewish names to avoid discrimination.

3 Russian Revolution of 1917

Revolution in which the tsarist regime was overthrown in the Russian Empire and, under Lenin, was replaced by the Bolshevik rule. The two phases of the Revolution were: February Revolution, which came about due to food and fuel shortages during World War I, and during which the tsar abdicated and a provisional government took over. The second phase took place in the form of a coup led by Lenin in October/November (October Revolution) and saw the seizure of power by the Bolsheviks.

4 Bessarabia

Historical area between the Prut and Dnestr rivers, in the southern part of Odessa region. Bessarabia was part of Russia until the Revolution of 1917. In 1918 it declared itself an independent republic, and later it united with Romania. The Treaty of Paris (1920) recognized the union but the Soviet Union never accepted this. In 1940 Romania was forced to cede Bessarabia and Northern Bukovina to the USSR. The two provinces had almost 4 million inhabitants, mostly Romanians. Although Romania reoccupied part of the territory during World War II the Romanian peace treaty of 1947 confirmed their belonging to the Soviet Union. Today it is part of Moldavia.

5 Great Terror (1934-1938)

During the Great Terror, or Great Purges, which included the notorious show trials of Stalin's former Bolshevik opponents in 1936-1938 and reached its peak in 1937 and 1938, millions of innocent Soviet citizens were sent off to labor camps or killed in prison. The major targets of the Great Terror were communists. Over half of the people who were arrested were members of the party at the time of their arrest. The armed forces, the Communist Party, and the government in general were purged of all allegedly dissident persons; the victims were generally sentenced to death or to long terms of hard labor. Much of the purge was carried out in secret, and only a few cases were tried in public 'show trials'. By the time the terror subsided in 1939, Stalin had managed to bring both the Party and the public to a state of complete submission to his rule. Soviet society was so atomized and the people so fearful of reprisals that mass arrests were no longer necessary. Stalin ruled as absolute dictator of the Soviet Union until his death in March 1953.

6 Marshak, Samuil Yakovlevich (1887-1964)

Writer of Soviet children's literature. In the 1930s, when socialist realism was made the literary norm, Marshak, with his poems about heroic deeds, Soviet patriotism and the transformation of the country, played an active part in guiding children's literature along new lines.

7 Communal apartment

The Soviet power wanted to improve housing conditions by requisitioning 'excess' living space of wealthy families after the Revolution of 1917. Apartments were shared by several families with each family occupying one room and sharing the kitchen, toilet and bathroom with other tenants. Because of the chronic shortage of dwelling space in towns communal or shared apartments continued to exist for decades. Despite state programs for the construction of more houses and the liquidation of communal apartments, which began in the 1960s, shared apartments still exist today.

8 Great Patriotic War

On 22nd June 1941 at 5 o'clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring war. This was the beginning of the so-called Great Patriotic War. The German blitzkrieg, known as Operation Barbarossa, nearly succeeded in breaking the Soviet Union in the months that followed. Caught unprepared, the Soviet forces lost whole armies and vast quantities of equipment to the German onslaught in the first weeks of the war. By November 1941 the German army had seized the Ukrainian Republic, besieged Leningrad, the Soviet Union's second largest city, and threatened Moscow itself. The war ended for the Soviet Union on 9th May 1945.

9 Molotov, V

P. (1890-1986): Statesman and member of the Communist Party leadership. From 1939, Minister of Foreign Affairs. On June 22, 1941 he announced the German attack on the USSR on the radio. He and Eden also worked out the percentages agreement after the war, about Soviet and western spheres of influence in the new Europe.

10 Volga German ASSR

established as Labour Commune of Volga Germans or Volga German AO within the Russian SFSR on 19th October 1918. Transformed into Volga German ASSR on 19th December 1924, abolished on 28th August 1941. The official state name was Autonomous Socialist Soviet Republic of the Volga-Germans. The city of Engels is the former capital of the Volga- German Republic.

11 School #

Schools had numbers and not names. It was part of the policy of the state. They were all state schools and were all supposed to be identical.

12 Campaign against 'cosmopolitans'

The campaign against 'cosmopolitans', i.e. Jews, was initiated in articles in the central organs of the Communist Party in 1949. The campaign was directed primarily at the Jewish intelligentsia and it was the first public attack on Soviet Jews as Jews. 'Cosmopolitans' writers were accused of hating the Russian people, of supporting Zionism, etc. Many Yiddish writers as well as the leaders of the Jewish Anti-Fascist Committee were arrested in November 1948 on charges that they maintained ties with Zionism and with American 'imperialism'. They were executed secretly in 1952. The anti-Semitic Doctors' Plot was launched in January 1953. A wave of anti-Semitism spread through the USSR. Jews were removed from their positions, and rumors of an imminent mass deportation of Jews to the eastern part of the USSR began to spread. Stalin's death in March 1953 put an end to the campaign against 'cosmopolitans'.

13 Mandatory job assignment in the USSR

Graduates of higher educational institutions had to complete a mandatory 2-year job assignment issued by the institution from which they graduated. After finishing this assignment young people were allowed to get employment at their discretion in any town or organization.

14 Enemy of the people

Soviet official term; euphemism used for real or assumed political opposition.

15 Keep in touch with relatives abroad

The authorities could arrest an individual corresponding with his/her relatives abroad and charge him/her with espionage, send them to concentration camp or even sentence them to death.

16 Babi Yar

Babi Yar is the site of the first mass shooting of Jews that was carried out openly by fascists. On 29th and 30th September 1941 33,771 Jews were shot there by a special SS unit and Ukrainian militia men. During the Nazi occupation of Kiev between 1941 and 1943 over a 100,000 people were killed in Babi Yar, most of whom were Jewish. The Germans tried in vain to efface the traces of the mass grave in August 1943 and the Soviet public learnt about mass murder after World War II.

17 Baykonur

Situated in Karaganda region in Kazakhstan, it was one of the biggest space vehicle launching sites in the USSR, which carried out an extensive program of space research. The first artificial satellite was launched from Bayknour; the first human astronaut, Yury Gagarin, as well as the first woman astronaut, Valentina Tereshkova, was also launched from Baykonur.

18 Lukianovka Jewish cemetery

It was opened on the outskirts of Kiev in the late 1890s and functioned until 1941. Many monuments and tombs were destroyed during the German occupation of the town in 1941-1943. In 1961 the municipal authorities closed the cemetery and Jewish families had to rebury their relatives in the Jewish sections of a new city cemetery within half a year. A TV Center was built on the site of the former Lukianovka cemetery.

19 Victory Day in Russia (9th May)

National holiday to commemorate the defeat of Nazi Germany and the end of World War II and honor the Soviets who died in the war.

20 Khrushchovka

Five-storied apartment buildings with small one, two or three-bedroom apartments, named after Nikita Khrushchev, head of the Communist Party and the Soviet Union after Stalin's death. These apartment buildings were constructed in the framework of Khrushchev's program of cheap dwelling in the new neighborhood of most Soviet cities.

Paul Rona

Interview Paul Rona
Wien
Österreich
Datum des Interviews: August 2003
Interviewer: Tanja Eckstein

Durch eine Bekannte erfahre ich von Paul Rona, der bis vor kurzem im DÖW [Dokumentationsarchiv des Österreichischen Widerstandes] freiwillige Arbeit leistete. Er empfängt mich in seiner Wohnung im 23. Bezirk und erzählt über sein Leben, wobei er eine Zigarette nach der anderen raucht und sehr starken schwarzen Kaffee trinkt. Es beschäftigt ihn sehr, wo die Gründe dafür zu finden sind, dass er Kommunist wurde. Jetzt, im Alter, sieht er Zusammenhänge, die er früher weit von sich gewiesen hätte. Einige Monate nach meinem Interview erkrankt Paul Rona und muss operiert werden. Ich besuche ihn fast ein Jahr nach dem Interview, um ihm seine Geschichte vorzulesen. Er ist noch schmaler geworden, raucht nicht weniger Zigaretten und trinkt sehr starken schwarzen Kaffee. Gemeinsam mit seiner wunderbaren Frau hilft er mir, seine Lebensgeschichte fertig zu stellen.

Paul Rona stirbt im Juni 2004.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Flucht nach Palästina
Nach dem Krieg
Glossar

Meine Familiengeschichte

Meine Großeltern väterlicherseits waren orthodoxe Juden, zumindest die Großmutter, aber ich nehme an, der Großvater auch. An den Großvater kann ich mich nicht erinnern, weil ich 1922 geboren wurde und er 1923 oder 1924 gestorben ist. Sie hießen Rosenzweig, aber ihre Vornamen kenne ich nicht. Meine Großeltern lebten in Ungarn, in Kolta, das ist ein Dorf in der Nähe von Komarom. Diese Gegend war bis zum 1. Weltkrieg der ungarisch sprechende Teil der heutigen Slowakei. Sie besaßen einen für Dörfer typischen Gemischtwarenhandel. Es gab nur die Dinge, die man in Kolta brauchte: Lebensmittel, Tischdecken, Schürzen, Stiefel und solche Sachen. Auch an eine kleine Landwirtschaft kann ich mich erinnern und an die Ganseln, wie sie gestopft und geschlachtet wurden. Und daran, dass meine Großmutter eine Perücke getragen hat. In meiner Erinnerung ist die Großmutter eine sehr alte Frau, ich schätze, sie war 75 Jahre alt, als sie 1935 gestorben ist. Ich habe leider nie Familienforschung betrieben, aber Bruchstücke der Vergangenheit sind vorhanden. Die Großeltern starben in Kolta - zum Glück vor dem 2. Weltkrieg.

Mein Vater hatte fünf Geschwister, die alle älter waren als er und zu denen wir vor dem Holocaust immer Kontakt hatten.

Eine Schwester meines Vaters, deren Namen ich nicht mehr weiß, ist in Kolta geblieben und heiratete Jenö Kalmar. Sie hat nach dem Tod der Großeltern das Geschäft und den landwirtschaftlichen Besitz übernommen. Der Onkel Kalmar hatte immer eine Kopfbedeckung, aber er trug keinen Kaftan. Wie das mit der Erbschaft genau geregelt wurde, weiß ich nicht, denn alle anderen Geschwister lebten zu dieser Zeit bereits in Wien. Die Familie Kalmar hatte zwei Töchter: Margit und Lenke. Margit war ledig, zwei bis drei Jahre älter als ich und meine Lieblingscousine, weil sie sehr hübsch war. Sie ist gemeinsam mit ihren Eltern ermordet worden. Wo und wie sie ermordet wurden, weiß ich nicht. Die andere Tochter hieß Lenke. Sie ist Anfang der 1980er-Jahre in Australien gestorben. Lenke heiratete mehrere Male, aber ich kenne die Namen der Männer nicht. Sie hat schon vor dem Krieg in Budapest gelebt und den Krieg dort überlebt. Vor dem Krieg besuchten wir sie einmal, und ich erinnere mich dunkel, dass sie mit einem Bäckermeister verheiratet war, aber wie der hieß, weiß ich nicht. Während des Ungarnaufstandes 1 1956 ist sie nach Australien emigriert und hat in Australien noch einmal geheiratet. Sie war nicht besonders schön, auch als junge Frau nicht, aber die Margit war sehr hübsch.

Eine Tante hieß Stefanie Rosenzweig. Sie wurde am 11. Oktober 1881 in Kolka geboren, war neun Jahre älter als mein Vater und heiratete Josef, Joschi wurde er genannt, Markstein, der am 25. Oktober 1874 geboren wurde. Die Familie wohnte in Wien, auf der Brigittenauer Lände Nummer [20. Bezirk] 54, glaube ich. Sie hatten ein gutgehendes Wäschegeschäft auf der Wallensteinstrasse. Mit den Marksteins waren wir am besten, mit denen waren wir am meisten zusammen. Die Tante Stefanie ist für mich wie eine Mutter gewesen. Sie hatten einen Sohn Otto, der am 4. Januar 1907 in Wien geboren wurde. Als er erwachsen war, arbeitete er gemeinsam mit seinen Eltern im Geschäft. Er heiratete in Wien Marianne Kulka, die 1909 geboren wurde. Otto war sechzehn Jahre älter als ich und hatte drei Kinder: Peter, Steven und Vivian. Peter wurde vor dem Holocaust, im Jahre 1936, in Wien geboren. Otto ist mit seiner Familie nach New York geflüchtet - Mariannes Onkel, der bereits in Amerika gelebt hat, hatte für sie gebürgt. Otto wollte von Amerika aus seine Eltern nachkommen lassen, aber es ist ihm nicht gelungen. Tante Stefanie und Onkel Joschi wurden am 20. Mai 1942 von Wien nach Maly Trostinec 2 deportiert und am 26. Mai in Maly Trostinec ermordet.

In New York hat Otto ein Discount Geschäft eröffnet, in dem alles nur einen Dollar gekostet hat. Marianne hat in einer Bank gearbeitet. Steven und Vivian wurden in New York geboren. Peter arbeitete bei IBM, seine Frau Vicky ist Jüdin. Ihre Eltern kamen aus Südfrankreich nach Amerika. Steven, der 1942 geboren wurde, war Rechtsanwalt und ist 1996 an Krebs gestorben. Vivian arbeitet als Schulpsychologin. Marianne starb 1993 in New York und Otto starb am 13. März 2000 in New York.

Josef Rosenzweig, ein Bruder meines Vaters, wurde 1875 in Kolta geboren und ist knapp nach meiner Geburt, am 23. Mai 1923, in Wien, gestorben. Er liegt auf dem Zentralfriedhof begraben. Dieser Onkel besaß ein Wäschegeschäft, und mein Vater war Lehrling bei ihm. Josef Rosenzweig war verheiratet mit Tante Teresa. Sie wohnten in der Greiseneckergasse [20. Bezirk] und hatten zwei Söhne: Theo und Luis. Nach seinem Tod hat mein Vater das Geschäft seines Bruders in der Wallensteinstrasse übernommen. Jetzt ist da das Kaffeehaus Alberti drinnen. Mit Theo und Luis war ich auch nach dem Krieg noch recht gut. Der Luis ist schon als Kind das schwarze Schaf der Familie gewesen. Einmal ist er mit dem Roller vor dem Geschäft meines Vaters hin und her gefahren. Da hat ihn mein Vater gefragt, warum er nicht in der Schule ist? Luis antwortete, es sei ein jüdischer Feiertag! Am nächsten Tag ist er wieder mit dem Roller vor dem Geschäft hin und her gefahren, und da mein Vater wieder gefragt und er hat gesagt: ‚Heute ist Religionsunterricht’, er gehe nicht hin. Der Luis war das Schreckgespenst in der Familie. Nicht, dass er etwas angestellt hätte, aber meine Mutter hat immer zu mir gesagt: ‚Werde so wie der Theo, nicht wie der Luis!’

Theo, der Bruder vom Luis wurde Prokurist in der Fabrik seines Cousins Emmerich. Er hat Hilde geheiratet, und sie hatten eine Tochter Hertha, die 1936 in Wien geboren wurde. Er ist mit seiner Familie und seine Mutter nach Shanghai geflüchtet. Dort haben sie den Krieg überlebt, dann sind sie weiter nach Australien emigriert. Theo hatte auch eine uneheliche Tochter mit seinem ehemaligen Dienstmädchen in Wien. Dieses ehemalige Dienstmädchen ging nach Oberösterreich und heiratete einen Eisenbahner. Zum Glück hatte sie nicht angegeben, dass ihre Tochter unehelich ist. So ist der Tochter während des Krieges nichts geschehen, denn niemand wusste, dass sie ein Mischling ist. Nach dem Krieg, ich war schon verheiratet, irgendwann in den 1970er-Jahren, ist Theo nach Wien gekommen und hatte Gewissenskonflikte. Er wusste nicht, ob er sich erkundigen soll, was aus den allen geworden ist. Er hat sich dann schließlich erkundigt und auch zwei, drei Urlaube bei seiner ehemaligen Freundin verbracht. Theo bekam sogar bei ihr einen Schlaganfall, und ich habe ihn mit dem Auto abgeholt. Dann ist er wieder nach Australien geflogen und Mitte der 1980er-Jahre gestorben. Seine Tochter Hertha starb 1997. Seine uneheliche Tochter lebt sehr gut in Amerika - einmal haben wir sie in Wien im Café Ritter getroffen.

Luis hat in Frankreich, Algerien und Italien den Holocaust überlebt. Er war gleich im März 1938 nach Frankreich geflüchtet. Er war acht Jahre älter als ich und hatte zu dieser Zeit eine recht hübsche jüdische Freundin aus Rumänien, sie hieß Wilhelmine Zissu. Von Frankreich ist Luis nach Algier [Algerien] gegangen. Er war kurze Zeit in irgendeinem Internierungslager, ging nicht zur Fremdenlegion und wurde aus dem Lager von den Engländern befreit. Er ist dann in die englische Armee eingetreten und rüstete als Sergeant der englischen Armee ab. 1949 kam er nach Wien zurück und hatte dann eine Textilvertretung. Es ist ihm recht gut gegangen. Als ich nach dem Krieg brieflich mit ihm in Kontakt war, schrieb er, er werde bald heiraten. Ich fragte ihn aus Spaß, ob das noch die Rumänin sei - sie war es wirklich! Sie war im März 1938 zurück nach Rumänien gegangen und hatte mit ihren Eltern dort den Holocaust überlebt. Gleich nach dem Krieg haben sie sich wieder gefunden - es war eine große Liebe! Sie ist leider bereits Anfang der 1970ger-Jahre gestorben. Mit Luis war ich in Wien nach dem Krieg sehr gut, er war der einzige Blutsverwandte, den ich nach dem Krieg in Wien hatte. Das sind Emigrantenschicksale! Seine zweite Frau war eine Italienerin und hieß Marcella. Bis zu seinem Tode hatte Luis eine Wohnung am Passauer Platz [1. Bezirk] in Wien, die läuft jetzt unter dem Namen seiner Frau, die hin und wieder nach Wien kommt. Luis ist 1996 in Rom gestorben.

Onkel Ludwig war mit Tante Mizzi verheiratet. Sie hatten ein Stoffgeschäft, auch auf der Wallensteinstrasse. Sie sind mit einem Kapitalistenzertifikat 3 nach Palästina geflüchtet und in Tel Aviv gestorben. Kinder hatten sie keine.

Tante Therese Rosenzweig wurde am 15. September 1876 in Kolta geboren und war mit Isidor Strasser, der am 3. Oktober 1874 geboren wurde, verheiratet. Sie waren die Reichsten der Familie. Ihnen gehörte das Café Ritter im 6. Bezirk auf der Mariahilferstrasse, samt dem Haus. Sie waren wirklich vermögend. Ihre Kinder waren der Emmerich, der Paul und die Käthe. Die Käthe ist die Älteste gewesen, sie war meine Lieblingstante. Eigentlich aber war sie meine Cousine, die fast 24 Jahre älter war als ich und zwei oder drei Jahre jünger als meine Mutter. Käthe hatte einen Herrn Himmler geheiratet und mit ihm zwei Söhne: Ernst und Egon. Der Ernstl war ein Jahr älter und der Egon ein Jahr jünger als ich. Wir sind sehr oft zusammen gewesen. Denen ging es auch gut, sie wohnten in der Kaiserstrasse [7. Bezirk].
Dem Emmerich gehörte die Textilfabrik Emstra und Paul hat das Kaffeehaus Ritter übernommen, denn der Onkel war schon ziemlich alt.

Mein Vater hieß Alexander Rosenzweig. Er ist am 13. April 1890 in Kolta geboren. Ich glaube, die Religion spielte in der gesamten Familie, außer bei meinem Vater und bei den Strassers, kaum eine Rolle. Onkel Isidor war sogar im Vorstand irgendeines Tempels im 6. Bezirk. Ich erinnere mich deshalb daran, weil wir zu Weihnachten immer einen Baum hatten, mit einem Magen David [Davidstern] auf der Spitze. Vor Jahren hat es in Wien im Jüdischen Museum eine Ausstellung über ‚Weihnukka’ gegeben, dem Fest, das sich zwischen Weihnachten und Chanukka nicht entscheiden kann. Als ich diese Ausstellung sah, erinnerte ich mich an unsere Feste.

Es gab auch Neffen in meinem Alter, wir waren zusammen immer fünf Kinder, und es war ein großes Hallo.

Ermordet wurden von der Familie väterlicherseits Tante Stefanie und Onkel Josef Markstein, meine Eltern und Tante und Onkel Kalmar mit ihrer Tochter Margit. Von meiner Familie mütterlicherseits überlebte niemand.

Die Familie meiner Mutter hieß Bing. Wie mein Großvater mit dem Vornamen hieß, weiß ich leider nicht. Aber die Großmutter hieß Johanna. Sie lebten in der heutigen Slowakei, in Banska Stiavnica, zu Deutsch Schemnitz. Das ist eine wunderschöne Stadt, die cirka 80 Kilometer von Bratislava entfernt liegt. Es ist keine große Stadt, aber eine bedeutende Stadt mit Gold und Silberbergbau. Dort stehen historisch wertvolle Bauten, Renaissancebauten, sogar gotische Bauten. Es war und ist ein sehr schöner Ort. Es gibt jetzt noch ein Museum und ein Bergwerk, es war die ganze Zeit erhalten, auch in der Zwischenkriegszeit, aber das Bergwerk ist, solange ich mich erinnern kann, geschlossen. Wie viele Juden es in Banska Stiavnica gab, weiß ich nicht. Aber es gab eine jüdische Gemeinde, eine Synagoge und einen jüdischen Friedhof, der neben dem christlichen Friedhof liegt. Die Synagoge wurde nach dem Krieg zu einer Tischlerei.

Ich war komischerweise alle 20 Jahre in Banska Stiavnica zu Besuch. Im Jahre 1968 haben wir unseren Urlaub dort verbracht, da war das Grab meiner Großeltern noch erhalten. Zwanzig Jahre später nicht mehr, es war unauffindbar. Der Friedhof ist noch gestanden, war aber total zerfallen, und wir haben in dem Gestrüpp gesucht. Die Steine waren umgefallen, und ich habe es nicht mehr gefunden.

Mein Großvater hatte eine große Bibliothek in seinem Haus. In der Bibliothek standen Klassiker, nicht nur Goethe und Schiller. Vor kurzem habe ich am Flohmarkt Bücher gekauft, die auch in der Bibliothek des Großvaters gestanden sind. Zum Beispiel hat er Theodor Körner geliebt. Den Großvater habe ich als besonders liberal im Gedächtnis. Er war sicher nicht sehr religiös. Auch diese Großeltern haben ein Geschäft besessen. Es war so ähnlich, wie das Geschäft meiner Familie in Kolta, aber es gab keine Lebensmittel zu kaufen. Dort hat es eher Stoffe, Wäsche und Ausstattungsgegenstände gegeben. Die Großeltern haben uns nie in Wien besucht, denn es war nicht ganz einfach nach Wien zu kommen. Es war auch relativ kompliziert, nach Banska Stiavnica zu fahren. Mit öffentlichen Verkehrsmitteln nach Banska Stiavnica zu kommen, ist auch heute noch nicht so einfach. Ich war 1948 mit der Freien Österreichischen Jugend 4 in der Tschechoslowakei und habe dort geholfen, die Eisenbahn zu modernisieren.

Tante Irma, die Schwester meiner Mutter, war zehn bis fünfzehn Jahre jünger als meine Mutter. Sie hat mit ihrem Mann ein Kleidergeschäft in Banska Stiavnica besessen. Tante Irma hatte einen sehr feschen Mann geheiratet, aber ich weiß nicht, wie er hieß. Sie hatten zwei Kinder, von denen ich ein Foto besitze, aber die Namen der Kinder habe ich leider vergessen.

Onkel Alexander wurde zwischen Tante Irma und meiner Mutter geboren. Er war Bankbeamter, lebte mit seiner Frau und Tochter Olga, die ein sehr hübsches Kind war, in der Stadt Zilina, deutsch Silein. Heute liegt die Stadt in der Slowakei. Später lebten sie, glaube ich, in Ushgorod, weil mein Onkel beruflich dorthin versetzt wurde. Ushgorod liegt heute in der Ukraine. Was aus ihnen geworden ist, weiß ich nicht. Ich habe nie wieder von ihnen gehört.

Onkel Arpad, der Bruder meiner Mutter und der Jüngste in der Familie, war nicht verheiratet. Er besaß eine Schneiderei, und in der Schneiderei wurde Kleidung gefertigt, die im Geschäft der Großeltern und im Geschäft der Tante Irma verkauft wurde.

Meine Großmutter starb 1934, der Großvater starb 1942.

Meine Mutter hieß Stefanie. Sie wurde 11. März 1895 in Banska Stiavnica geboren. Sie war die älteste ihrer Geschwister, und mein Vater war der jüngste seiner Geschwister.

Meine Eltern haben wahrscheinlich in Kolta geheiratet und sind dann zusammen nach Wien gegangen, weil in Kolta nur Arbeit für eine Familie war - für die Tante mit dem Jenö Kalmar. Alle anderen Geschwister sind nach Wien gegangen. Mein Vater war noch im k. u. k. Militär, während seine Geschwister schon in Wien lebten. Verwandt waren meine Eltern nicht miteinander. Die Orte, in denen sie gelebt haben, liegen ungefähr 80 Kilometer voneinander entfernt. Es ist möglich, dass sie von Kolta aus ein Schadchen, einen jüdischen Heiratsvermittler, hatten.

Nachdem meine Eltern geheiratet hatten, bezogen sie am Sachsenplatz [20. Bezirk] eine Einzimmer-Küche-Wohnung. Heute würde man sagen, das Haus war ein Substandardhaus. Jetzt leben in diesem Haus nur Ausländer, einmal war ich da und habe mir die Namensschilder angesehen.

Meine Kindheit

Ich wurde am 24. Februar 1922 in Wien geboren. Ich glaube, 1936 sind wir im gleichen Haus am Sachsenplatz in eine andere Wohnung mit einem Kabinett gezogen. Unsere Familie war sicher die am wenigsten wohlhabende der Familie. Ich vermute, dass die Geschwister meines Vaters uns finanziell geholfen haben, schon vor dem Jahre 1938, denn er war kein sehr guter Geschäftsmann. Das Geschäft war nicht gerade klein, aber es ist nicht gut gegangen. Direkt gespürt habe ich nichts, ich war kein unglückliches Kind. Ich kann mich aber auch nicht erinnern, dass ich ein besonders glückliches, fröhliches Kind gewesen wäre. Es gibt so zwei, drei Sachen, an die ich mich erinnern kann, bevor ich in die erste Volksschulklasse kam: Meine Mutter hat mir, wie das jüdische Mütter öfters getan haben, das Alphabet beigebracht, und ich habe das mit großem Interesse gelernt. Ich lese bis heute sehr gern und habe auch als kleines Kind gern gelesen. Wie mein Vater das gesehen hat, wollte er mir das hebräische Alphabet beibringen, und ich habe es zustande gebracht. Ich habe aber dann, obwohl ich acht Jahre in Israel gelebt habe, nicht vermocht, Hebräisch lesen zu lernen. Das ist merkwürdig! Ich hatte kein schlechtes Verhältnis zu meinem Vater, dass das vielleicht eine bewusste Opposition hätte gewesen sein können.

Meine Mutter hat mit meinem Vater zusammen im Geschäft gearbeitet, und wir hatten, obwohl wir in einer so kleinen Wohnung lebten, das ist heute schwer verständlich, ein Dienstmädchen. Ohne Dienstmädchen wäre es nicht gegangen. Das Dienstmädchen hat in der Küche gewohnt und mehr oder weniger auf mich geachtet. Sie war eine ältere Frau, vielleicht im Alter meiner Mutter, eher ein bisschen älter. Meine zwei Großneffen Ernst und Egon Himmler, die Söhne meiner Cousine Käthe, die in meinem Alter waren, behaupteten, dass sie von ihrem Dienstmädchen aufgeklärt wurden. Dafür war mein Dienstmädchen leider zu alt.
Die zwei lebten auch in viel besseren finanziellen Verhältnissen und waren größer und stärker als ich.

Knapp nach der ersten Volksschulklasse war ich schwerkrank und musste deshalb die Klasse wiederholen. Ich wurde im Winter irgendwann krank, die Mandeln wurden mir genommen und ein Stückerl ist drinnen gelassen worden. Ich hatte einen Blutsturz zu Hause, und wir sind mit dem Taxi ins Spital gefahren. Für mich war Taxi fahren der Inbegriff des Luxus überhaupt.

Meine Mutter war eine zurückgezogene ruhige und fleißige Frau. Mein Vater war eher nervös, jähzornig und aufbrausend. Er war fromm, streng gläubig und legte jeden Tag die Tefillin 5. Wenn er mich in den Tempel mitzerrte, habe ich ihn mit den Tallitfransen 6 an die Bank festgebunden, und da er nicht schimpfen wollte im Tempel, sagte er nur: ‚Raus!’
Er hat viele Kompromisse wegen des Geschäfts machen müssen - so hat er es auch am Samstag offen gehalten. Aber natürlich hat er keine traditionelle Kleidung im Alltag getragen. Aber zum Beispiel am Schabbat 7, wenn es finster wurde und eine Kerze angezündet wurde, setzte er sich geschwind eine Kopfbedeckung auf.

Meine Mutter machte alles mit. Wir hatten einen koscheren Haushalt 8, ob wir auch ein Pessachgeschirr 9 hatten, weiß ich nicht, und ich wüsste auch nicht, wo das hätte sein sollen. Aber es gab die Redensart: den Schinken vom schwarzen Chasir darf man essen. Das heißt, den Schinken vom schwarzen Schwein, durfte man essen. Das bedeutet: einige Kompromisse wurden natürlich gemacht. Aber meine Eltern bemühten sich, die Vorschriften der Religion einzuhalten.

In den Ferien bin ich immer mit einem Elternteil, zum Beispiel zuerst mit meinem Vater, auf eine Woche nach Kolka zu seiner Familie gefahren. Wir wurden jedes Mal mit dem Pferdefuhrwerk von der Eisenbahn von Novy Zamky abgeholt. In Kolka gab es ein hübsches kleines Schloss von so einem Mini Adel. Es haben auch Juden in diesen Dörfern gelebt, aber ich kann mich nicht erinnern, dass es in Kolta noch andere jüdische Familien gegeben hat außer meiner. Meine Erinnerung an Armut stammt vor allem aus Kolta. Wenn ich dort mit den Kindern gespielt habe, konnte ich sehen, dass sie nur mit Unterleiberln herum liefen und keine Unterhosen anhatten. Sie haben mir gesagt, das sei deshalb, weil die Unterhosen so rasch zerreißen.

Die Großmutter hatte Ganseln, ob sie noch andere Tiere hatte, weiß ich nicht. Sie waren koscher, Scholet [Anm.: Jüdische Speise für Schabbat] kenne ich von dort. Das einzige, was mir dort gefallen hat, war das Scholet essen. Es wurde bei der Großmutter auch immer der Schabbat gefeiert. Ich war glücklich, wenn wir von Kolta wieder wegfuhren, weil ich mich in dem kleinen Dorf gelangweilt habe und es sehr altmodisch war. Nach dem Krieg war ich noch einmal dort, habe es aber nicht wiedererkannt.

Nach einer Woche fuhren wir immer zu den Großeltern mütterlicherseits in die Slowakei, nach Banska Stiavnica. Mein Vater verbrachte einen Tag dort und fuhr dann wieder nach Wien ins Geschäft. Meine Mutter holte mich aus Banska Stiavnica nach ungefähr zwei Monaten ab und blieb mit mir zusammen noch eine Woche bei ihren Eltern. So war es meistens; das war mein Urlaub bis 1938. Es gab zwei Ausnahmen, da war ich mit den Pfadfindern in Österreich und in Italien.

Das gesellschaftliche Leben meiner Eltern war sehr eng mit der Familie verbunden, sie waren sehr gut mit der Familie. Die Marksteins wohnten auf der Brigittenauer Lände, gleich bei der Friedensbrücke, dort waren wir öfters am Abend. Wir waren mehr zu Besuch, als das uns jemand besucht hätte. An Freundschaften außerhalb der Familie kann ich mich nicht erinnern, aber mit einigen Parteien des Hauses, und mit einigen Kunden waren meine Eltern bekannt.

Familienfeiern fanden immer bei den Stassers, im Kaffeehaus Ritter, statt. Das Kaffeehaus war groß, da war ein Tisch extra für uns reserviert, und manchmal waren wir auch oben in der Wohnung. Aber ich war lieber im Kaffeehaus, vor allem, wenn die Kellner kamen und uns bedienten.
Da ist dann gedeckt worden bei manchen Gelegenheiten! Das war Luxus. Auch oben in der Wohnung der Familie Strasser war alles Luxus. Emmerich und Paul hatten dort große schöne Wohnungen.

In unsere kleine Wohnung kamen nur am Sederabend 10 vor Pessach der Theo Rosenzweig und später auch der jüngere, der Luis. Ich glaube auch die Tante Theresa kam zum Sederabend zu uns. Ich habe dann das ‚Ma nischtana halaila hase me kol haleilot’ sagen müssen. Das ist die Aufgabe des jüngsten Kindes. Es ist aus der Haggadah 11 und bedeutet: ‚was unterscheidet diese Nacht von allen anderen Nächten’. Es gibt viele bestimmte Speisen zum Seder, aber eine Speise ist mit Nüssen, Äpfel und Honig [Charoset]. Mein Vater war jedes Mal entsetzt, dass nichts mehr oben war am Teller, weil ich es immer vorher aufgefressen hatte. Das war fast schon Tradition.

Ich wurde in Palästina Kommunist, war in der Kommunistischen Partei und mich würde selber interessieren, wie weit diese Familienverhältnisse dabei eine Rolle gespielt haben. Wobei aber auch wahrscheinlich dieses ‚kleiner sein’ als Egon und Ernstl eine Rolle gespielt hat. Ich hab mich schon als 16jähriger Bub zurückgesetzt gefühlt.

Ich wurde im 20. Bezirk in der Greiseneckergasse in die Volksschule eingeschult. Da hat es vermutlich viele jüdische Kinder gegeben, aber an die Volksschule kann ich mich nicht mehr gut erinnern. Was ich weiß ist, dass ich ursprünglich ein Linkshänder war. Damals war es üblich, diese Kinder auf rechts umzupolen. Sie haben mich gezwungen, mit der rechten Hand zu schreiben, mit dem Erfolg, dass ich bis heute jedes Mal nachdenken muss, wo ist rechts, und wo ist links. Aber bei der Aufnahmeprüfung ins Gymnasium habe ich irrtümlicher Weise von links nach rechts geschrieben. Ich kann noch heute Spiegelschrift schreiben.

Während meiner Volksschulzeit und der Gymnasialzeit bin ich natürlich zum Religionsunterricht gegangen. Das Gymnasium befand sich in der Unterbergergasse, Ecke Karajangasse. Da hatten wir einen fixen Religionslehrer, mit dem ich immer auf Kriegsfuß stand. Mit dem Turnprofessor und mit dem Religionslehrer war ich immer auf Kriegsfuß. Bei dem Turnlehrer war es leicht verständlich, er war ein Nazi. Das hat sich dann herausgestellt. Der wurde nach dem Einmarsch der Deutschen, in Österreich 1938, Direktor der Schule, wenn ich richtig informiert bin. Beim Religionslehrer weiß ich aber nicht, warum wir uns nicht gemocht haben, aber wahrscheinlich kam das daher, weil ich im Religionsunterricht nicht aufgepasst habe und schlechte Leistungen hatte. Sicherlich habe ich in meinen Kinder und Jugendjahren Antisemitismus erlebt. Antisemitismus war normal und darum war mir das gar nicht bewusst. 1935 oder 1936 wurde ich Mitglied bei den Pfadfindern, das war interessant.

Nach 1934 12, dem Ende der Republik, waren alle Organisationen verboten - mit Ausnahme der Pfadfinder. Da gab es einen katholischen Teil, die St. Georgs Pfadfinder und einen weltlichen Teil. Im weltlichen Teil waren alle verbotenen Parteien: SPÖ, KPÖ und Nazis. Ich weiß, ich war in der 11. Kolonne und wenn wir die 9. Kolonne trafen, haben wir nicht viel geredet, sondern gleich mit dem Raufen begonnen, denn die 9. Kolonne waren die Nazis. Wahrscheinlich wurde über Antisemitismus in der Gruppe der Pfadfinder gesprochen. Mein Pfadfinderführer Ponger war relativ bekannt in der Kommunistischen Partei. Aber ich habe erst in Palästina oder nach 1945 erfahren, dass die Gruppe, in der ich war, von der ‚Kommunistischen Jugend’ geführt wurde. Das ist möglicherweise die zweite Wurzel meines Hingangs zur kommunistischen Partei später.

Meine Eltern waren sehr an der Kultur interessiert. Mein Vater hatte eine kleine Bibliothek, und ich habe dem Vater zu Ehren sogar die gesammelten Werke Bettauers 13 gekauft, weil er Bettauer sehr gern hatte. Meine Eltern und ich gingen auch ins Theater. Im Theater hatten wir Claque-Karten. Wir hatten einen Kunden im Geschäft, der war der Werbeleiter im Volkstheater, der hat uns die Karten, die sehr billig waren, verkauft. Aber auf diesen Plätzen war man verpflichtet zu klatschen - sehr viel zu klatschen. Ich kann mich erinnern, dass ich sogar die Zarah Leander als Jugendlicher gehört habe, ich war vielleicht 16 Jahre alt.

Meine Eltern waren keine Zionisten, sie waren aber auch keine Antizionisten. Sie waren einfach sehr unpolitisch. Vielleicht tue ich meinem Vater damit unrecht, denn er las ja Bettauers Werke, aber das war mein Eindruck.

Im 1934er-Jahr war Bürgerkrieg. Da wurde auf die Gemeindebauten 14 geschossen. Wir waren am nächste Sonntag mit den Marksteins die Gemeindebauten anschauen, und die Tante sagte, dass wir ja auch von den Roten nicht viel gehabt hätten. Wer das ‚WIR’ war, ob sie die jüdischen Kaufleute meinte, weiß ich nicht. Ich habe nach meiner Pensionierung begonnen zu studieren und meine Diplomarbeit über christlichsozialen Antisemitismus geschrieben. Dabei ist mir wieder eingefallen, was die Tante damals gesagt hatte.

Vor dem Krieg war eine Sache, an die ich mich gut erinnere. Der Emmerich Strasser, der Sohn der ältesten Schwester meines Vaters, der diese Emstra Fabrik hatte, fuhr im Februar 1938 nach Deutschland, nach München, zu einem jüdischen Geschäftsfreund. Das war zu der Zeit, als Schuschnigg 15 sich mit Hitler in Berchtesgaden 16 traf. Als er zurückkam, gab es ein großes Familientreffen im Café Ritter. Das war das erste Mal, dass ich bei so einer ernsten Besprechung dabei sein durfte. Der Emmerich Strasser sagte, er habe sich erkundigt: die Jugend solle möglichst bald, sollte Hitler in Österreich einmarschieren, weg. Die anderen Familienmitglieder werden Hitler schon überstehen. Die Familie wird zusammenhalten - man hat sich bisher geholfen - man wird sich noch ein bissl mehr helfen. Die paar Jahre wird man durchhalten, die das dauern kann. Er sprach meiner Erinnerung nach von Jahren.

Während des Krieges

Im Jahre 1938 war ich 16 Jahre alt. Wenn ich mich richtig erinnere, verließ ich die Schule im Februar 1938, weil ich Schwierigkeiten in Latein hatte. Das war also noch bevor alle jüdischen Schüler, nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich, aus den Schulen geworfen wurden. Ich begann eine Lehre im Geschäft meines Onkels Markstein in der Wallensteinstrasse.

Im Mai 1938 wurden viele reiche Juden verhaftet, unter anderen der Emmerich und der Paul Strasser. Sie wurden nach Dachau [KZ Dachau, Deutschland] deportiert. Wie sie das mit ihrem Vermögen regelten, weiß ich nicht. Im Dezember 1938 wurden sie aus dem KZ entlassen und mussten innerhalb von acht Tagen das Land verlassen. Sie sind daraufhin nach Australien geflüchtet. Die Strassers hatten noch einen Sohn, den ich nie bewusst gesehen habe. Der ist noch in den 1920er-Jahren, er hatte irgendetwas angestellt, nach Australien geschickt worden. Er rettete dann die ganze Familie, in denen er ihnen Affidavids 17 schickte.

Ich war angemeldet für einen Kindertransport 18 nach England. Mein Vater und ich waren in der Pogromnacht 19 aus der Wohnung heraus verhaftet und gleich weggeführt worden. Die SA Leute sollen in unserer Wohnung dann ziemlich gewütet haben, aber der neue Besitzer der Wohnung stoppte die Zerstörung, weil er unsere Sachen wollte. Er schmiss meine Mutter raus. Sie verließ mit zwei Koffern die Wohnung und ging zu den Marksteins in die Brigittenauer Lände.

Mein Vater und ich wurden in der Karajangasse in der Schule, in der ich im Gymnasium war, eingesperrt. Am Abend wurden wir abgezählt: A, B, C, D. Mein Vater war ‚D’ und ich war ‚A’. Wir hätten leicht den Platz wechseln können. Das ‚D’ stand für Dachau, was wir nicht wussten. Mir wäre nichts geschehen, wenn wir verkehrt gestanden hätten, weil die unter Siebzehnjährigen noch rausgelassen wurden, und ich war noch nicht siebzehn Jahre alt.

Unser Geschäft war natürlich arisiert worden, und meine Mutter hat sich sofort um eine Fluchtmöglichkeit für  uns bemüht. Wir wären wahrscheinlich nach Schanghai geflohen, denn sie hatte meinem Vater ins KZ Dachau ein Foto für seinen Pass oder für ein Visum nach Schanghai geschickt. Durch ein Visum wäre er entlassen worden. Er hat das Foto unterschrieben und zurückgeschickt. Ich glaube am 23. oder 24. Dezember 1938 versuchten einige Häftlinge aus dem KZ Dachau zu fliehen. Daraufhin war ein überlanger Zählappell, bis man die Entflohenen eingefangen hatte. Es war kalt und mein Vater bekam eine Lungenentzündung. Er starb am 2. Januar 1939 an den Folgen der Lungenentzündung. Wir bekamen aus dem KZ die Mitteilung, dass mein Vater gestorben sei und sie wissen wollen, ob wir Wert darauf legen, meinen Vater in Wien zu begraben. Wir legten Wert darauf, meinen Vater in Wien zu begraben, und wir bekamen ihn im Zinksarg zurück. Für den Transport nach Wien mussten wir bezahlen. Dann haben wir ihn auf dem Zentralfriedhof im Grab seines Bruders Josef beerdigt. An das Begräbnis kann ich mich noch genau erinnern.

Meine Mutter bemühte sich nach dem Tod meines Vaters, als Hausgehilfin nach England zu fliehen. Aber es klappte nicht.

Es gab in Wien verschiedenste Umschulungskurse als Vorbereitung auf die Emigration. Da gab es einen, wahrscheinlich ein Kurs der Jugendaliah 20, irgendwo im 2. Bezirk. Dort wurde über Palästina erzählt, was mich nicht sonderlich beeindruckte. Mehr beeindruckt hat mich meine erste Freundin, sie hieß Lilli Rosenbaum oder Rosenblum. Es war genau die Zeit, als wir meinen Vater begraben mussten. Es war damals noch nicht selbstverständlich, dass Angehörige im KZ waren und schon gar nicht selbstverständlich, dass Angehörige auf diese Art starben. Die meisten wussten nicht, wie sie sich mir gegenüber verhalten sollten. Sie hat das gewusst: Sie tat so, als sei sie in mich verliebt. Das half mir damals wirklich sehr, diese Monate durchzustehen. Sie blieb in Wien und ist, außer meinen Verwandten die einzige, nach der ich mich nach meiner Rückkehr nach Wien erkundigt habe. Sie wohnte, glaube ich, im 20. Bezirk, im Engels-Hof. Ich weiß, ihre Wohnung haben sie verlassen müssen. Sie sind dann in irgendeine kleine Gasse gezogen.

Neben der Brigittenauer Lände gab es einen Park längs der Donau. Zwei, drei Tage bevor ich losfuhr, schaute ich mit meiner Mutter aus dem Fenster auf den Park. Es war das letzte Gespräch mit meiner Mutter, an das ich mich konkret erinnern kann. Wir schauten hinunter und ich sah ein Mädel, das mir gut gefiel. Ich sagte:
‚Die ist hübsch’, woraufhin meine Mutter versuchte mich aufzuklären, was natürlich eine heikle Sache war. Sie begann:
‚Ich wollte dir eh sagen, das Gesicht ist nicht das wichtigste bei einer Frau.’ Ich habe sie sehr geschockt, weil ich geantwortet habe:
‚Ich weiß, es sind die Beine!’ Daran kann ich mich erinnern.

Flucht nach Palästina

Ich bin im Februar 1939 mit der Jugend Alijah nach Palästina geflüchtet. Das war knapp vor meinem 17. Geburtstag, und das war zeitlich auch knapp, denn es gab viel Aufregung, weil nach meinem 17. Geburtstag das Visum verfallen wäre. Angekommen sind wir später, aber das hat nichts gemacht, nur weg hab ich sein müssen.

Wir fuhren mit dem Zug nach Triest. In Triest stiegen wir aufs Schiff, einen alten Truppentransporter. Ich weiß nicht, wie viele wir waren, denn es war nicht nur die Jugend Alijah, es waren auch orthodoxe Juden aus Polen dabei.

Wir kamen in Haifa an und mein erster Eindruck von Palästina war: scharf! Ich hatte mir ein Falafel [Brot mit gebackenen Kichererbsenbällchen, Salaten, Sesampaste und scharfen Saucen] gekauft.

In Palästina sind die meisten meiner Gruppe in einen Kibbutz 21 der Jugend Alijah gekommen Ich kam in eine landwirtschaftliche Schule, die für reiche Juden gedacht war. Das war eine Privatschule, und ich habe mich sehr unwohl gefühlt; ich habe wieder zu den Ärmsten gehört. Aber dort lernte ich einen Burschen kennen, dessen Mutter auch nach England wollte. Ich habe durch eine Postkarte meine Mutter mit der Mutter dieses Burschen zusammen gebracht. Die Mutter von dem Freund erwischte den letzten Zug, meine Mutter hatte eine Fahrkarte für den Zug, der nicht mehr fuhr.

Meine Mutter ist dann in die Slowakei geflohen und dürfte bis 1944 mit ihrer Familie in Banska Stiavnica, ihrer Heimatstadt, gelebt haben. 1944 war ein slowakischer, sozialistischer Volksaufstand. Man kann darüber streiten, wie dieser Aufstand heißt. Als die deutschen Truppen einmarschierten, bildete sich eine Partisanengruppe im Wald, in der auch alle Juden waren. Die schon fliehenden deutschen Truppen ermordeten die Partisanen. Einer, der dabei war, hat mir das erzählt. Er war entkommen und sagte, meine Mutter und ihre Familie seien dabei gewesen, und es hätte sich nur um Minuten gehandelt, bis die Russen gekommen sind.

Ich hatte in Palästina einen Freund, Schmuel Brill hieß er. Er war Zionist und wollte Hebräisch lernen. Ich wollte auch Hebräisch lernen, aber ich konnte es wirklich nicht; ich habe nicht geschafft, Hebräisch zu lernen. Der Direktor, der dann später in Israel eine gewisse Rolle bei der Likudpartei gespielt haben soll, legte großen Wert auf die Sprache. Er mochte uns nicht sehr, und wir zwei waren, glaube ich, die Einzigen, die vorher rausflogen.

Ich bin dann in den Kibbutz in der Stadt Ein Harod gegangen. Ich habe aber dann beschlossen, in die Stadt zu gehen - das war im Sommer 1941. In Ein Harod war eine komische Eisenbahn mit hohen Stufen. Mein Vermögen war ein Koffer und ein Rucksack, und beim Einsteigen in diese Eisenbahn habe ich mir den Fuß gebrochen. Ich hatte kein Geld und habe mich in den Park beim alten Bahnhof gesetzt und wusste nicht, was ich machen soll. Da kam ein Polizist und sagte auf jiddisch, hebräisch habe ja ich nicht gekonnt, dass man nur zu zweit auf der Bank sitzen darf, damit man die Liebespärchen nicht stört. Das war wirklich Vorschrift! Aber ich konnte mit meinem gebrochenen Fuß nicht weggehen. Daraufhin schleppte er mich zu irgendeinem Bus, in dem ich dann eingeschlafen bin. Dann hat er mich gefragt, ob ich ein Gafir werden möchte, also ein Hilfspolizist unter britischem Kommando. Da ich nicht gehen konnte, brachte er mich zu einem Militärarzt. Bei dem Arzt stand ich mit freiem Oberkörper an einen Tisch gestützt und tat so, als würde ich plötzlich stürzen. Durch diesen Trick wurde ich Gafir. Mein Fuß war nicht gebrochen, ein Knochen war aber gesplittert, und ich hatte einen Bluterguss. Ich habe dann in Achuza, einer Luxusgegend oberhalb Haifas, gewohnt. Dort gab es ein Lager für Gafirs. Sie haben mich zum Arzt gebracht und sich um mich gekümmert. In diesem Lager bekam ich Kontakt mit den Kommunisten.

Aus der Kommunistischen Partei wurde ich noch als Kandidat ausgeschlossen. Mein Freund Fritz, der mich zur Partei gebracht hatte, wurde auch ausgeschlossen. Es gab einen Streik in Haifa, da ging es um die Palästinenser. Sie hatten sozusagen ein Monopol auf die Hafenarbeit, und es wollten auch Juden dort arbeiten. Ich weiß nicht mehr, was die Partei sagte und was mein Freund Fritzl Wilder sagte. Ein Teil sagte aber, dass es seine Berechtigung habe, dass auch Juden dort arbeiten wollten und ein Teil sagte, dass es nicht seine Berechtigung habe. Jedenfalls wurde ich ausgeschlossen. Ich wurde Mitglied im ‚Free Austrian movement’ 22. Die Organisation war relativ bekannt, die Zentrale war in England. Da hatte ich meine Gesellschaft und Freunde. Eine Frau lebt noch in Wien. Das ist die Letzte, mit der ich Kontakt habe, die meisten sind mittlerweile gestorben.

Nach dem Krieg

Nach dem Krieg meldete ich mich zur Rückkehr nach Österreich und wurde als Displaced Person 23 mit einem Transport nach Wien zurückgebracht. Vorher waren wir noch einen oder zwei Monate, bis wir ein Schiff hatten, bei Suez in irgendeinem Lager.

Im April 1947 kam ich in Wien an. Ich wurde 1988 mehrmals interviewt: ‚Warum sind Sie nach Wien zurückgekommen?’ Da sagte ich aus vollster Überzeugung und war mir dessen auch bewusst, dass ich das sozialistische Österreich aufbauen wollte. Aber das ist wirklich eine schwierige Frage. Über den Tod meiner Mutter wusste ich nichts Genaues, da forschte ich nach. Aber 1947 war schon für mich klar, dass meine Mutter tot ist, dass ich hier ohne Verwandte bin. Meine Rückkehr war für mich eine politische Sache. Wie weit es aber eine Rolle spielte, dass ich wirklich eine Niete in Sprachen lernen bin, und dass es mir in Israel nicht sehr gut ging, wäre für mich interessant. 

Meinen Verwandten hatte ich geschrieben, dass ich nach Wien zurück fahre. Vor allem die Käthe, mit der ich am Besten war, schrieb: ‚Sei nicht dumm, ich habe ein Geschäft, da kannst du mitarbeiten, komm nach Australien!’. Australien hat mich aber nicht sehr gereizt, denn ich wollte nicht wieder der Arme unter den Verwandten sein. Vielleicht wenn es Amerika gewesen wäre, ich weiß nicht, was ich gesagt hätte. Noch weniger weiß ich, was ich getan hätte, wenn mich wer eingeladen hätte nach Paris, oder so! Erst jetzt, im Nachhinein, weil ich mehrmals gefragt wurde und ich immer stereotyp sagte: ‚Um ein sozialistisches Österreich aufzubauen’, denke ich darüber nach.

Als ich zurückkam, stand ich auf dem Standpunkt, die Kommunistische Partei soll sich kümmern darum, was mit mir geschieht, und sie kümmerte sich. Zuerst kam ich in einem Hotel unter. Es war der Abend des 26. April 1947. Es war schon finster, und wir Rückkehrer wussten nicht, wohin. Ich hatte vergessen, meine Uhr aufzuziehen, schaute aus dem Zimmer und sah, dass ein Ehepaar, wie ich glaubte, sich verabschiedete. Der Mann ging weg, und ich fragte, in meinem besten damaligen Wienerisch, ob mir die Dame sagen könne, wie spät es sei, worauf sie sagte: ‚Des net, aber wüst net mitkommen, Klaner?’ Wir waren in einem Stundenhotel gelandet! Das waren die ersten, original Wiener Worte, die ich hörte.

Es gab eine Familie, die ich kannte. Sie war Jüdin, er war kein Jude und hieß Braun. Sie hatten erfahren, dass ich zurückkomme, mich am Bahnhof empfangen und gesagt, dass ich am nächsten Tag zu ihnen kommen soll. Sie besorgte mir dann im 20. Bezirk ein Untermietzimmer.

Herbert Steiner, der Gründer des DÖW [Dokumentationsarchivs des Österreichischen Widerstandes], war damals der Sekretär der ‚Freien Österreichischen Jugend’. Das war eine den Kommunisten nahe stehender Jugendorganisation. Ich ging zu mehreren Stellen in der Kommunistischen Partei und fragte, was ich arbeiten kann. Man hat mir verschiedene Arbeiten angeboten. Herbert Steiner war der Einzige, der sagte, dass ich mir bei der Kultusgemeinde ein Stipendium holen soll, um zu studieren. Die Matura wäre mir leicht anerkannt worden. Aber ich glaubte damals, dass man Revolution machen muss. Erst nach meiner Pensionierung befolgte ich dann seinen, schon damals richtigen Rat und begann zu studieren.

Nach dem Krieg arbeitete ich als Angestellter der KPÖ und war in der Wiener Leitung. Wir hatten vor allem in den damaligen USIA [Anm.: Abkürzung für Verwaltung des sowjetischen Eigentums in Österreich] Betrieben zu tun. Das waren Betriebe in der sowjetisch besetzten Zone Österreichs, die als Eigentum des deutschen Reiches beschlagnahmt worden waren, und relativ große Organisationen hatten. Wir machten dort Propaganda für den Kommunismus und die Kommunistische Partei. Arbeitsmäßig war das für mich die schönste Zeit. Ich habe an die Nützlichkeit meiner Arbeit geglaubt, und es war ein gutes Verhältnis zwischen den Mitarbeitern. Ich bin noch jetzt mit einigen Leuten aus dieser Zeit befreundet und habe auch gegen diese Arbeit bis heute nichts einzuwenden.

1949 wurde ich bei der ‚Österreichisch-Sowjetischen-Gesellschaft’ angestellt und war dort bis 1957. Nach dem Staatsvertrag 24, so um 1957, war dann klar, dass ich nicht dort bleiben kann, weil die Organisation sich verkleinerte.

Noch vor dem Staatsvertrag in Österreich kam mein Cousin Emmerich Strasser aus Australien nach Österreich. Aber er traute sich wegen der Russen, die ja einen Teil von Wien besetzt hatten, nicht nach Wien. Wir trafen uns in Velden. Von dort regelte er die Wiedergutmachungsangelegenheiten, dann fuhr er wieder nach Australien zurück.

Ich habe mir dann überlegt, dass der Name Rosenzweig nicht von Vorteil ist. Schon vor dem Krieg hatte mein Cousin Luis seinen Namen Rosenzweig in Roner geändert- aber nicht offiziell. Er ist aus Wien als Luis Rosenzweig geflohen und hat seinen Namen nach seiner Flucht offiziell in Luis Ross geändert. Ich dachte, er hätte sich Rona mit ‚a’ am Ende genannt und beantragte eine Namensänderung auf diesen Namen. Ich musste ein Formular ausfüllen, und der Beamte wollte wissen, warum ich meinen Namen ändern will. Ich habe gesagt, dass ich mit meinem Namen Nachteile im Geschäftsleben fürchte. Der Beamte, so ein älterer Herr mit Ärmelschonern, sagte:
‚Können’s ruhig, aber das werden wir ablehnen müssen.’ Habe ich gesagt:
‚Warum?’
‚Die Regierung kann ja nicht zugeben, dass es noch Antisemitismus gibt - schreiben Sie Verwechslungsgefahr.’

Dann habe ich Arbeit gesucht, da half mir mein Cousin Luis. Ich stellte mich zum Beispiel bei einer jüdischen Textil Firma vor, und der Chef sagte zu mir:
‚Sie sind ein sympathischer Mensch, Sie sind ein gescheiter Mensch, aber von Textilien verstehen Sie nichts. A Kommunist sind Sie auch, also, für was soll ich Sie nehmen? Sagen Sie mir, warum soll ich Sie nehmen? Gut, Sie werden es lernen, denn Sie sind über dreißig und wollen normal verdienen!’ Ich habe gesagt:
‚Das stimmt!’
Es war nicht ganz einfach, aber ich habe eine zeitlang versucht, Mixer zu verkaufen, dabei wäre ich verhungert. Dann habe ich versucht, Schreibmaschinen zu verkaufen, da wäre ich auch verhungert. Aber dann ging ich zur Firma Kessler und verkaufte, von 1959 bis zu meiner Pensionierung, als Vertreter Werbegeschenke. Das war nicht besonders aufregend.

Meine erste eigene Wohnung bekam ich 1962.
Meine Frau lernte ich in Prag kennen. Wir hatten einen gemeinsamen Freund, und der bat mich einmal, er hatte den Krieg in England überlebt, auf einer Rückfahrt von Prag nach Wien mit meinen Wagen, eine langbeinige, blauäugige Blondine mitzunehmen. Das war meine Frau
Lucia Zaradnik. Lucia ist keine Jüdin. Sie wurde am 17. März 1936 in Wien geboren und war Angestellte in einer Werbefirma. Sie brachte unsere Tochter Irene mit in die Ehe. Irene war 1958 in Wien geboren und war damals sechs Jahre alt. Heute ist sie diplomierte Kindergärtnerin, verheiratet und hat vier Kinder.

Knapp vor dem Einmarsch der sozialistischen Staatengemeinschaft in die Tschechoslowakei, im August 1968, war ich in der Slowakei, in Banska Stiavnica, der Heimatstadt meiner Mutter, auf Urlaub. Ich habe damals gewettet, dass die Russen nicht einmarschieren werden. Ich war bis 1968 in der Kommunistischen Partei, und bin dann in Folge der politischen Ereignisse, im Jänner 1969 ausgetreten.

Es wird jetzt viel über linken Antisemitismus in der Kommunistischen Partei gesprochen, das ist ein beliebtes Diskussionsthema. Die Linke hat sehr viele Sünden begangen, aber das ist eine ihrer geringsten. Dass es in der Linken nicht nur Judenfreunde gab, ist ein anderes Kapitel, aber Antisemitismus würde ich nicht sagen. Im Gegenteil, ich bekam durch die Kommunisten sehr rasch gesellschaftlichen Anschluss. Ich kann mir das Leben ohne Kommunistische Partei, in den ersten Jahren nach meiner Rückkehr nach Österreich, nicht vorstellen.

Es ist schwierig, was man als Antisemitismus bezeichnet und was nicht. Ich kannte jemanden in der Kommunistischen Partei, der sagte öfter: ‚Wenn alle Juden so wären wie du!’ Das empfand ich damals nicht als sehr arg, teilweise gab ich ihm Recht. Es gab zum Beispiel im 4. Bezirk zwei jüdische Genossen, denen es relativ gut ging. Jeden Sonntag, bis Mitte oder Ende der 1950er-Jahre, gingen wir von Tür zu Tür und verkauften die Volksstimme [Zeitung der Kommunistischen Partei Österreichs]. Einmal im Monat nahmen sich die zwei jüdischen Genossen auch zehn Volksstimmen, die fand man nachher im Mistkübel. Sie zahlten die zehn Schilling, es war kein Problem für sie. Und da regten sich die anderen Genossen auf und brachten das mit deren ‚jüdisch sein’ in Verbindung. Aufgeregt habe ich mich auch, ich habe es mit dem ‚intellektuell sein’ in Verbindung gebracht, aber jüdisch und intellektuell sind verwandt in Österreich. Da in der Arbeiterschaft aus verschiedenen historischen Gründen ein Antiintellektualismus vorhanden ist, und die meisten Intellektuellen in den beiden Arbeiterparteien in der Zwischenkriegszeit Juden waren, war antijüdisch und antiintellektuell sehr verwandt. Das ist eine Sache, die bei Diskussionen oft nicht berücksichtigt wird.

Manchmal wusste ich nicht, soll ich mich ärgern oder lachen. Mein bester Kunde war lange Zeit ein katholischer Betrieb. Einmal kam ich zu einem Herrn, und der sagte zu mir:
‚Heans, i hob gor net g’wußt, dass Sie a Jud san [Ich habe gar nicht gewusst, dass Sie ein Jude sind]!’ Da dachte ich, den bin ich los, aber dann sagte er:
‚Mochen’s eaner nix draus, ihre liebe Konkurrenz hot mir dös g’sogt, aber i bin a a Flüchtling aus Ostpreißen, und wir Flüchtlinge müssen zammenhalten [Machen Sie sich nichts daraus, ihre liebe Konkurrenz hat mir das gesagt, aber ich bin auch ein Flüchtling aus Ostpreußen und wir Flüchtlinge müssen zusammenhalten]!’ Nachher erzählte er mir einen katholischen Witz und ich ihm einen jüdischen. Wir unterhielten uns immer gut, leider ging er bald in Pension.

Von Herzl 25 gibt es etliche Zitate, in denen er gegen Juden polemisiert. Er benützt als Argument, dass sie Juden sind. Das gleich als Antisemitismus zu bezeichnen, scheint beim Herzl besonders schwer. Aber was man ihm zu Gute hält, muss man dem Danneberg 26 oder dem Bauer 27 auch zu Gute halten, die das auch getan haben. Es gibt ein Buch vom Spira 28, das heißt ‚Feindbild Jud’. Er beschreibt da eine Parlamentssitzung, wo christliche Banken zu Grunde gehen, und die hatten zum Großteil jüdische Prokuristen. Der Danneberg, selber ein Jude, sagte im Parlament zum Beispiel: ‚Zu Grunde gegangen ist die und die Bank, der Prokurist hieß: Moishe Rosenschwanz aus Czernowitz!’ Es war immer Applaus, aber dass der Danneberg dann in Auschwitz zu Grunde ging, ist eine andere Sache. Oder dass der Bauer glaubte, dass die Nazis 1932 so viel bei den Gemeinderatswahlen auf Kosten der Christlichsozialen gewannen, weil die Christlichsozialen den Antisemitismus nicht ernst nahmen, aber das Geld von den Juden nahmen. Der Emmerich Strasser gab denen sicher auch eine Spende. Das ist ein schwieriges Kapitel!

Religion ist kein Thema für mich. Ich bin schon in Palästina nicht mehr in den Tempel gegangen.

Ich habe 1982, nach meiner Pensionierung, mit dem Studium der Politikwissenschaft begonnen und mein Studium 1991 mit dem Magister beendet. Damit habe ich mir einen großen Wunsch erfüllt.

Ich habe es nie bereut, nach Österreich zurückgekommen zu sein. Mein Cousin Otto hat mich oft eingeladen, er war auch ab und zu in Wien. Auch Theo und seine Tochter Hertha, mit der wir sehr gut waren, haben mich eingeladen. Ich habe aber meine Verwandten, die nicht nach Wien gekommen sind, nie besucht. Früher hatte ich kein Geld, dann habe ich geheiratet. Meine Frau steigt in kein Flugzeug, und nach Australien kann man schlecht mit der Eisenbahn fahren. Es war ein großer Verdienst, vom Luis vor allem, und in kleinem Maße von mir, dass wir vor einigen Jahren ein Familientreffen in Italien hatten, alle zusammen.

Glossar

1 Ungarnaufstand

Im Ungarischen Volksaufstand versuchten die Ungarn im Oktober 1956, sich von der sowjetischen Unterdrückung zu befreien. Er begann am 23. Oktober 1956 mit einer Großdemonstration in Budapest und endete am 4. November 1956 durch den Einmarsch der Roten Armee.

2 Maly Trostinec

Konzentrationslager in der Nähe von Minsk. In Maly Trostinec wurden Zehntausende Juden aus Weißrussland und anderen europäischen Ländern umgebracht. Von 9.000 Juden aus Österreich, die zwischen Mai und Oktober 1942 nach Maly Trostinec gebracht wurden, haben 17 überlebt. 3 Kapitalistenzertifikat: Um nach Palästina legal einreisen zu dürfen, musste man eine hohe Summe Geldes den Engländern vorweisen können, dann bekam man ein Kapitalistenzertifikat oder man erlernte einen landwirtschaftlichen Beruf, dann bekam man das Arbeitszertifikat.

3 Zertifikat

Einwanderungserlaubnis in das von Großbritannien verwaltete Mandatsgebiet Palästina.

4 Freie Österreichische Jugend [FÖJ]

Die Jugendorganisation der Kommunistischen Partei Österreichs. Sie wurde 1945 als überparteiliche ‚österreichische und antifaschistische‘ Vereinigung gegründet. Bis Frühling 1956 zogen sich die sozialistischen, christlichen und parteilosen Aktivisten zurück. Die FÖJ wurde, wenn auch formal unabhängig, zu einer kommunistischen Teilorganisation.

5 Tefillin

lederne ‚Gebetskapseln‘, die im jüdischen Gebet an der Stirn und am linken Arm getragen werden und Texte aus der Torah enthalten.

6 Tallit

ritueller ‚Gebetsmantel‘, wird von erwachsenen Juden (ab 13) beim Beten getragen.

7 Schabbat [hebr

: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen.
Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

8 Koscher [hebr

: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

9 Pessach

Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

10 Seder [hebr

: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.

11 Hagadah od

Haggadah od. Haggada [hebr: ‚Verkündung/Erzählung‘]:Büchlein, das am Sederabend beim Festmahl mit der Familie gemeinsam gelesen und gesungen wird. Das Buch beschreibt das Exil in Ägypten und den Auszug in die Freiheit.

12 1934

Bürgerkrieg in Österreich [Februarkämpfe 1934]: Die Gegensätze zwischen den Sozialdemokraten und den Christlichsozialen bzw. der Regierung führten im Februar 1934 zum Bürgerkrieg in Österreich. Die Februarkämpfe brachen in Linz aus und breiteten sich nach Wien aus. Der unorganisierte Aufstand forderte mehr als 300 Tote und 700 Verwundete [auf beiden Seiten]. Außerdem führte er zum Verbot der Sozialdemokratischen Partei und der Gewerkschaften sowie die Ausrufung 1934 des Ständestaats.

13 Hugo Bettauer [1872-1925]

österreichischer Schriftsteller. Nach Übertritt vom jüdischen zum evangelischen Glauben, Aufenthalten in den USA und Deutschland, zwei Ehen und einigen Skandalen kehrte Bettauer 1910 nach Wien zurück. Bettauer spezialisiert sich auf Kriminalromane mit sozialem Engagement. Sein bekanntester Roman, Die Stadt ohne Juden' [1922] beschreibt, wie sich Wien entwickeln würde, wenn alle Juden auswandern müssten. Bettauer wurde 1925 von einem nationalsozialistischen Fanatiker ermordet.

14 Gemeindebau

in Österreich ein Wohnblock des kommunalen sozialen Wohnungsbaus; seit den 1920er Jahren sind Gemeindebauten ein wichtiger Bestandteil der Architektur und Kultur von Wien. Im Februaraufstand 1934 wurde der festungsartige Aufbau der Gemeindebauten von den Aufständischen militärisch genutzt. Heute wohnen ungefähr 600.000 Einwohner Wiens in Gemeindebauten.

15 Schuschnigg, Kurt [1897 - 1977]

österreichischer christlichsozialer Politiker. Er folgte 1934 dem von Nationalsozialisten ermordeten Dollfuß als Bundeskanzler. Am 9. März 1938 setzte er für den 13. März eine Volksabstimmung über den Erhalt der Eigenstaatlichkeit Österreichs an. Am 11. März 1938 trat er unter dem Druck Nazideutschlands zurück. Nach dem Anschluss wurde Schuschnigg inhaftiert und blieb bis Ende des Zweiten Weltkrieges in Haft. 1948 wanderte er in die USA aus und war bis 1967 Professor für Staatsrecht an der
Universität St. Louis/Missouri.

16 Berchtesgaden

Ortschaft im äußersten Süd-Osten Oberbayerns. Adolf Hitler erwarb den Berghof auf dem Obersalzberg bei Berchtesgaden und verbrachte dort mehrere Monate im Jahr und führte von dort aus die Regierungsgeschäfte. Am 12. Februar 1938 empfing Hitler den österreichischen Bundeskanzler Schuschnigg in Berchtesgaden. Das unter Drohung eines deutschen Einmarschs abgeschlossene ‚Berchtesgadener Abkommen’ räumte den österreichischen Nationalsozialisten viele Vorrechte ein, u.a. die Teilnahme in der Regierung.

17 Affidavid

: Im anglo-amerikanischen Recht eine schriftliche eidesstattliche Erklärung zur Untermauerung einer Tatsachenbehauptung. Die Einwanderungsbehörden der USA verlangen die Beibringung von Affidavits, durch die sich Verwandte oder Bekannte verpflichten, notfalls für den Unterhalt des Immigranten aufzukommen.

18 Kindertransport

Kurz vor Ausbruch des Zweiten Weltkriegs rief die britische Regierung eine Rettungsaktion ins Leben, um Kinder vor dem Nazi-Terror zu bewahren. Zehntausend größtenteils jüdische Kinder aus deutsch besetzten Gebieten wurden nach Großbritannien gebracht und von britischen Pflegeeltern aufgenommen.

19 Pogromnacht

Bezeichnung für das [von Goebbels organisierte] ‚spontane‘ deutschlandweite Pogrom der Nacht vom 9. zum 10. November 1938. Im Laufe der ,Kristallnacht’ wurden 91 Juden ermordet, fast alle Synagogen sowie über 7000 jüdische Geschäfte im Deutschen Reich zerstört und geplündert, Juden in ihren Wohnungen überfallen, gedemütigt, verhaftet und ermordet.

20 Jugend-Alijah

jüdische Organisation, die versuchte, möglichst viele Kinder und Jugendliche in der Zeit des Nationalsozialismus aus dem Deutschen Reich vor allem nach Palästina in Sicherheit zu bringen. Es wurden etwa 21.000 Kinder und Jugendliche gerettet.

[21 ] Kibbutz [Pl.: Kibbutzim]: landwirtschaftliche Kollektivsiedlung in Palästina, bzw. Israel, die auf genossenschaftlichem Eigentum und gemeinschaftlicher Arbeit beruht.

22 Free Austrian Movement [Freie Österreichische Bewegung]

Erste repräsentative
politische Vertretung der Exil-Österreicher in Großbritannien; im November 1941 gegründet. Als Dachorganisation von 37 Vereinigungen wirkte das von Kommunisten dominierte Movement bis Kriegsende als politische Gesamtvertretung. Wichtigste Aufgabe war die Organisierung des militärischen und zivilen Einsatzes der österreichischen Flüchtlinge gegen Nazi-Deutschland.  

23 Displaced Person [DP; engl

für entheimatete Person]: Der Begriff wird vor allem für die Zwangsarbeiter und Zwangsverschleppten der nationalsozialistischen Herrschaft verwendet, die sich nach 1945 in Deutschland aufhielten. Insbesondere werden Menschen so bezeichnet, die aus Konzentrationslagern, Kriegsgefangenschaft oder Zwangsarbeit befreit wurden. In den westlichen Besatzungszonen befanden sich zum Ende des 2. Weltkrieges
etwa 6,5 Millionen DPs.

24 Staatsvertrag

Der Staatsvertrag betreffend die Wiederherstellung eines unabhängigen und demokratischen Österreich wurde am 15. Mai 1955 in Wien zwischen den Alliierten Besatzungsmächten USA, UdSSR, Frankreich und Großbritannien und der österreichischen Regierung unterzeichnet. Österreich kündigte an, nach Abschluss des Staatsvertrags aus freien Stücken die immerwährende Neutralität zu erklären.

25 Herzl, Theodor [1860-1904]

jüdisch-österreichisch Schriftsteller, Publizist, Journalist und zionistischer  Politiker. Als Korrespondent der Wiener Tageszeitung 'Neue Freie Presse' Zeuge des Prozesses gegen Alfred Dreyfuß schrieb er 1896 sein Buch 'Der Judenstaat', das wesentlich zur Gründung des Staates Israel beitrug. Herzl forcierte die Idee einer organisierten Emigration von Juden in einen eigenständigen Staat und initiierte den politischen Zionismus. 1897 auf dem 1. Zionistischen Weltkongress in Basel wurde Herzl zum Präsidenten der zionistischen Weltorganisation gewählt.

26 Danneberg, Robert [1885 - 1942]

österreichischer sozialdemokratischer Politiker; 1920-34 Abgeordneter zum Nationalrat. Dannenberg war einer der Schöpfer des Wohnbauprogramms im Roten Wien. Von den Nationalsozialisten als Inkarnation des ,jüdisch-marxistischen Arbeiterverhetzers' angesehen, wurde er 1938 verhaftet und bis zu seiner Ermordung im Jahr 1942 in den KZ Dachau, Buchenwald und Auschwitz interniert.

27 Bauer, Otto [1881 - 1938]

österreichischer sozialdemokratischer Politiker. Theoretiker des Austromarxismus. Bauer führte den linken, radikalen Flügel der Sozialdemokratischen Partei und war 1934 maßgeblich an den Februarkämpfen beteiligt. Floh nach der Unterdrückung des Aufstands in die Tschechoslowakei, wo er das ‚Auslandsbüro der österreichischen Sozialdemokratie' leitete, und 1938 nach Frankreich.

28 Spira, Leopold [1913 - ]

österreichischer Kommunist; Vorläufer des ,Eurokommunismus' und einer der bedeutendsten Theoretiker der österreichischen und der europäischen Linken. 1937 wegen illegaler Tätigkeit inhaftiert; 1938 Emigration und Teilnahme im Spanischen Bürgerkrieg als Kämpfer in den Internationalen Brigaden. Danach in Frankreich interniert, 1939 nach England. 1968, nach dem Einmarsch in die Tschechoslowakei, wurde Spira aus der KPÖ gedrängt.

Katz Mózes

Életrajz

Katz Mózes kettesben él feleségével egy saját tulajdonában lévő, kétszoba-konyhás víkendházban, Kárpátalja központjában, Huszt városában. A ház előtt rengeteg virág és gyümölcsfa van, feleségének, Vera munkájának köszönhetően. Az udvart tetőként fedi be a szőlőlugas. A bútorok az 1960-as évekből valók. A falon fiaik és unokáik fényképei függnek. Mózes jó erőben lévő, zömök férfi, középmagas, látszik rajta, hogy kemény munkához szokott. Otthon ellenzős katonasapkát visel, el sem tudja képzelni, hogy lehetne otthon fedetlen fővel lenni. Nagyon szűkszavú, lassan, súlyosan ejti a szavakat. Arckifejezése komor. Csak akkor láttam mosolyt az arcán, amikor a két unokája, kisebbik fiának gyerekei átjöttek vendégségbe.

Legalább két nemzedéke a családomnak, apai és anyai ágon is Királyházán született, Huszt megyében, Kárpátalján [Huszt vármegye nem volt, a község a huszti járás területén volt. Királyháza (korábban: Királyháza-Tölgyesfalva) – nagyközség volt Ugocsa vm.-ben, 1891-ben 1700, 1910-ben 3200 rutén lakossal, a trianoni békekötést követően Csehszlovákiához, a második világháború után a Szovjetunióhoz került, de 1939–1944 között átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. Ma Ukrajna része. – A szerk.]. Az apai nagyapám, Katz Icik az 1870-es években született. Apám családjáról nem tudok semmit. Lehet, hogy jobb lehetőségek reményében elvándoroltak innen, de az is lehet, hogy mire megszülettem, már meghaltak. Etja nagymama szintén Királyházán született az 1880-as években. A nagymamám családjáról sem tudok semmit se, és azt sem tudom, mi volt a nagymama leánykori neve. A nagyapám fuvaros volt. Két pár lova volt és két szekere. A fuvarozás nem sokat hozott a konyhára, de azért el tudta tartani a családját, pedig sok gyereke volt. A nagymama nem dolgozott, mint ahogy akkoriban a férjezett zsidó asszonyok többsége sem dolgozott.

Királyháza nagy falu volt, lakosságának több mint a fele zsidó volt, csak nős férfiból volt vagy nyolcvan. Minden családban nagyon sok gyerek volt, a nagyapám családja sem volt kivétel. Két zsinagóga volt a faluban. Azelőtt egy volt, de a gazdag zsidók nem akartak egy zsinagógába járni a szegényekkel. Az apám azt mesélte, hogy a zsinagógában örökké veszekedtek valamin, a szegények szemrehányást tettek a gazdagoknak, azok meg kemény hangon szóltak vissza. A zsinagógában szinte minden ima veszekedéssel végződött. A végén a gazdagoknak elege lett ebből, és építettek maguknak egy külön zsinagógát a Tisza túlsó partján. Ez még a születésem előtt történt. Mind a két zsinagóga nagy, kétszintes zsinagóga volt. A városokban a hászidoknak is és az ortodoxoknak is volt zsinagógájuk. De mi falun éltünk, nálunk nem voltak ortodoxok. Az itteni zsidók iparosok, kereskedők voltak. A legszegényebbek kivételével minden családnak volt egy darab földje. A zsidók csak a saját család ellátására termesztettek növényeket, és állatokat sem tartottak eladásra. Királyházán a zsidóknak olyan húsz százaléka élt jól, voltak nagybirtokosok, gazdagok [lásd: a földművelés szerepe]. A többiek nyomorogtak.

Királyházán vallásos zsidók éltek, mindenki tartotta magát a zsidó hagyományokhoz. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy zsidó ne tartsa meg a szombatot, vagy hogy az ünnepen ne menjen el a zsinagógába. A szombatot is, az ünnepeket is megtartotta az egész falu. A boltok is zárva voltak szombaton, a műhelyek is [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Minden zsidó betartotta a kásrutot [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás]. Több sojhet [sakter] is volt a faluban. A zsidók szárnyasokat ettek: csirkét, ludat, ritkábban libát. Ha marhát vagy borjút vágtak, a zsidók csak az állat első feléből ehettek, a hátsó felét pedig eladták a boltban a nem zsidóknak [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákov angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. (Ráadásul a négylábú állatok hátsó része a drágább hús, az eleje csontosabb, ezért olcsóbb.) – A szerk.]. Mindent nagyon szigorúan vettek. Minden zsinagógának saját rabbija volt, és volt egy főrabbi két-három falvanként. Őhozzá mentek el a vitás ügyekkel a szomszédok, ő döntött a falu minden dolgában. Például ha egy fa nőtt ott, ahol házat akartak építeni, akkor el kellett menni a rabbihoz, hogy engedélyezze a fa kivágását. Hát ilyenek voltak a törvények, ilyeneknek kellett lenniük a Talmud szerint. Mi pedig ezek szerint a törvények szerint éltünk. A nőknek, miután férjhez mentek, kötelező volt levágniuk a hajukat, és parókát kellett viselniük. A férfiak sem járhattak fedetlen fővel. Az utcán simléderes sapkát vagy kalapot hordtak, otthon meg kötelező volt kipát viselni. Ki nem ment volna valaki az utcára fedetlen fővel. A férfiak hétköznap sötét nadrágban jártak, és kalapot hordtak. A nők hosszú ruhát hordtak, nem világosat, de azért nem kellett egészen sötétnek lennie sem [lásd: zsidó öltözködési szabályok].

A zsidók egymás közt jiddisül beszéltek, a nem zsidókkal a helyi tájszólásban, ruszinul. A ruszin alapja az ukrán nyelv, amibe cseh, magyar és német szavakat kevertek. A háború előtt Kárpátalján nem volt antiszemitizmus. Huszt megyében [Huszt nem megye, hanem járás volt. – A szerk.] éltek románok, magyarok, csehek, ukránok, zsidók, együtt élt minden nemzetiség, semmiféle ellenségeskedés nem volt. Mind jó barátságban voltak, a szomszédok segítettek egymásnak. Nem nemzetiség szerint osztályozták egymást az emberek sem Ausztria-Magyarországon, sem a csehek idején [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság].

A nagyapámnak egyszerű földszintes háza volt, mint a legtöbb falusinak. A házakat vályogból építették. Szalmát, búza- és rozsszalmát apróra zúztak, és elkeverték az agyaggal. Ebből a keverékből téglákat formáztak, és kiszárították a napon. Az ilyen tégla nagyon tartós volt. Mifelénk a házak többsége vályogból épült, csak a gazdagok építkeztek téglából. A nagyapám háza is vályogból épült. Az utcai bejárat felől egy kisebbfajta pitvar volt [A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a pitvar ’parasztházban udvarról, tornácról nyíló helyiség’. – A szerk.]. A ház központja a hatalmas konyha volt, ahol volt egy óriási sparhelt, amelyik fűtötte az egyik szobát is [Valószínűleg nem vaslemezből készült sparhelt volt ez, hanem inkább az elődje, az ún. csikótűzhely. – A szerk.]. Ezen főzték az ételt, ezzel fűtötték a konyhát és a szomszéd szobát. A másik szobában volt egy kisebbfajta kályha, azzal fűtöttek. Fával meg rőzsével tüzeltünk a kályhában és a kemencében. Az udvaron kút volt. A ház mögött álltak a gazdasági épületek: fészer, lóistálló, tyúkól. Volt a ház mögött egy kisebb gyümölcsöskert és egy veteményeskert is, ahol a nagymama zöldségeket termesztett otthonra.

A falu mögötti föld föl volt parcellázva. A nagypapának is volt ott telke. Burgonyát, kukoricát, babot, hagymát és egyéb zöldségeket termesztettek ott, és miután betakarították, a veremben tárolták télire. A család mindegyik nőtagja dolgozott a földön, a lányok egész kiskoruktól segítettek a nagymamának.

A nagypapának és a nagymamának tizenegy gyereke volt: négy lány, hét fiú. Nem emlékszem, mikor születtek, csak apám születési évét tudom, és a legfiatalabb öccséét, Mojséét. Másfél-két évenként születtek a gyerekek. A legidősebb Rivka néném volt. Őutána, 1905-ben született az apám, Aser. Azután négy fivér jött. Joszif, Lejb, Sapsza és Dávid. Azután lányok születtek, Szúra és Bejle, és a legkisebb fiúk, Smuil és Mojse. Mojse, a legkisebb 1924-ben született Királyházán, és mindössze két évvel volt idősebb nálam.

Apám és a fivérei héderben tanultak. Királyházán három héder volt. A lányok nem jártak héderbe. Ha a szülők egy kicsit gazdagabbak voltak, fogadtak egy házitanítót a lányok mellé, hogy tanítsa őket otthon. A szegények lányai pedig műveltség nélkül is jól megvoltak. Kívülről betanulták az imákat. A legfontosabb egy nőnek, hogy jó háziasszony legyen, jó feleség és jó anya, a többi nem érdekes.

Amikor a fiúk betöltötték a tizenharmadik évüket, a bár micvó után nekiláttak szakmát tanulni. Vagy odaadták a gyerekeket valaki mellé, vagy az apjuk tanította őket. A nagypapám, Icik a fuvaros mesterségre tanította a fiait. Apám is és minden fivére fuvaros lett. Mindegyiknek voltak saját lovai, saját kocsija. Királyházától harminc kilométerre volt egy falu, Nyizsnyij Bisztrij [korábban: Alsóbisztra – az egykori Máramaros vm. Huszti járásában lévő, rutén lakosságú kisközség a századfordulón 1700 lelket számlált. – A szerk.], ahol volt egy nagy fűrészüzem, aminek a tulajdonosai lengyelországi zsidók voltak. Volt hatósági erdővágási engedélyük, és ezen a fűrésztelepen dolgozták föl a fatörzseket. Nyizsnyij Bisztrijből Husztra szállították a faanyagot, ott volt a vasútállomás. Huszton a fát vagonba rakták, és továbbküldték a lengyel Danzig városába [ma: Gdańsk]. Ott is Icik bácsi, apám és a fivérei dolgoztak. Nehéz munka volt, de legalább volt munka.

Apám legidősebb nővére, Rivka férjhez ment. A férje az egyik szomszédos faluban lakott, a házasságkötés után Rivka odaköltözött hozzá. Dvojre is férjhez ment, ők Királyházán laktak. Dvojre férje volt az egyik sojhet [sakter] Királyházán. Apám többi testvérének nem volt családja, a szülői házban éltek mindannyian. Szúrát egy varrónőhöz adták tanulni, ő aztán varrónőként kereste a kenyerét. A faluban nem lehetett készruhát kapni, de árultak ruhaanyagot. Szúrának sok megrendelője volt, nem keresett rosszul. Bejle a nagymamának segített a gazdaságban.

Az anyám szülei is királyházi származásúak voltak. Lázár Lazarovics nagyapám az 1870-es években született. Úgy gondolom, hogy Etja nagymama, az anyám édesanyja egyidős volt vele. Nem tudom, mi volt a nagymamám leánykori neve, és soha senkit nem láttam a családjából. Anyám szüleinek ugyanabban az utcában volt a háza, mint Icik nagypapának, és nagyjából ugyanolyan is volt az anyai nagyszüleim háza, mint az apai nagyszülőké.

Lázár nagypapának saját könyvkötő műhelye volt. A műhely az utca felőli szobában volt. Egyedül dolgozott, segédek nélkül is elboldogult. Ha meg nem volt megrendelés, járta a falvakat, városokat, és gyűjtötte a megrendelőket. A nagymama [az anyai nagymama] háztartásbeli volt. Lázár nagypapának több földje volt, mint apám szüleinek, úgyhogy az anyám családja nagyobb anyagi biztonságban élt. Anyám szülei is vallásosak voltak, mindig megtartották a szombatot, megemlékeztek a zsidó ünnepekről, tartották magukat a hagyományokhoz. Otthon csak jiddisül beszéltek.

Anyámék négyen voltak testvérek. A legidősebbet Rivkának hívták, anyám, Hendl a második gyerek volt, 1904-ben született. A harmadik Nahman volt, és volt egy húguk is, akinek a nevére nem emlékszem. Elsőnek Rivka néni ment férjhez. A férje egy Janovics nevezetű szabó volt. Rivka nem dolgozott. Királyházán éltek. Nahman sojhet [sakter] lett. Nahman is ott maradt Királyházán az esküvője után a családjával, és anyámék is Királyházán maradtak. A húguk, miután férjhez ment, átköltözött egy Kricsevo nevű helységbe, az is Kárpátalján van. Négyük közül csak Rivka élte túl a [második világ]háborút, a többiek meghaltak. Anyám húgát és a családját 1941-ben vitték el a németek az Ivano-Frankivszk-i területre, és ott elpusztították őket [Ivano-Frankivszk a hasonló nevű terület (oblaszty) székhelye (korábbi német, ill. lengyel neve: Stanislau / Stanisławów), a város Kamenyec-Podolszkij környékén van. Lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés. – A szerk.] Anyám Nahman családjával együtt koncentrációs táborban pusztult el.

A szüleim gyermekkoruk óta ismerték egymást, hiszen egy utcában laktak. Még menyasszonykérőre [lásd: sadhen] sem volt szükség, a szüleik maguktól is megbeszéltek mindent. Természetesen zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], ahogy illik, rabbival, hüpével. Akkoriban nem volt ám olyan, hogy csak úgy bejegyeztették magukat a falusi elöljáróságnál, és összeköltöztek. A szüleim esküvője előtt az anyai nagymamámnak adtak egy másik nevet, Bruhe-Etjának hívták attól fogva. Nem hívhatták mind a két nagymamát ugyanúgy, ez törvény volt, amit meg kellett tartani [Minhág, azaz szokás, hogy egy családban feleség és anyósa, valamint férj és apósa ne viselje ugyanazt a nevet. (Ugyanakkor két anyóst vagy két apóst a minhág szerint is hívhatnak ugyanúgy.) A minhág egy 12-13. századi askenáz rabbinál, Juda Hechaszidnál található meg. A hagyomány alapja valószínűleg a szülők tiszteletének micvája: ha a vőlegény a menyasszonyát szólítja, valaki még azt gondolhatja, hogy saját anyját szólítja, márpedig a háláhá szerint senki nem szólíthatja nevén a szüleit. És még az illetőnek az anyja maga is hiheti azt, hogy a fia őt, nem pedig a menyét szólítja meg.] Az interjúalany ez esetben valószínűleg annak a tanúja, hogy egy minhágot hászid környezetben szokásos eljárással tovább bővítettek,„szigorítottak”. – A szerk.]

Mindkét nagyapa igyekezett segíteni a fiataloknak az induláskor. Az esküvőre Icik nagypapa elkerített négyszáz négyzetméter földet a szüleimnek a saját háza mellett, hogy a szüleim tudjanak építkezni. Anyám apja, Lázár nagypapa pedig egy darab földet adott anyámnak hozományba. Úgyhogy apám a szülei háza mellett kezdett építkezni. Vályogból építkezett. Jó nagyra alapozta a házat, de a háborúig csak a pitvart, a két szobát és a konyhát tudta befejezni. A második szoba még nem is volt teljesen kész. Apám épített egy nagy fészert, aminek leszedhető volt a teteje, hogy oda lehessen építeni a szukát.

Anyám, miután férjhez ment, parókát hordott. Apámnak se szakálla, se pajesza nem volt, csak bajusza. A zsidóknak nem volt szabad acélborotvával borotválkozniuk. Apámnak egy speciális krémje volt, ami leszedte a szőrszálakat. Bekente az arcát ezzel a krémmel, és azután egy fából készült lapátkával lekaparta a borostát [Apja valószínűleg razolt használt, amely sárga színű maró folyadék vagy kenőcs volt, borotválkozáshoz használták régen. Az arcra kenték, egy darabig rajta hagyták, aztán a szőrt fakéssel le lehetett kaparni. A hagyomány szerint az ortodox zsidó férfiaknak szakálluk van, mivel sem (fém)késsel, sem pengével nem szabad az arcot érinteni. Azok az ortodoxok, akik mégis szerettek volna borotválkozni, a razollal kerülték meg a tiltást. Lásd még: szakáll. – A szerk.].

Mi heten voltunk testvérek. Én voltam az elsőszülött. 1925. december huszonötödikén születtem, de a születési anyakönyvi kivonatomban 1926 szerepel a születési évként. A zsidó nevem Mose, a cseh születési anyakönyvi kivonatomba Mózes van írva, így is hívtak egész életemben. A második Gitl húgom volt. Ő 1927-ben született, de 1929-ben anyakönyvezték. Azért sikeredett így, mert a körjegyző a másik faluban lakott, és nem volt rá idő, hogy elmenjenek hozzá, és bejegyeztessék a gyereket. Aztán a mama elkezdte azt csinálni, hogy az egyik gyereket egyáltalán nem regisztráltatta, várt, amíg megszületik a másik. Amikor pedig a másik gyerek is megszületett, ikrekként anyakönyveztette őket. Így történt, hogy a családunkban rajtam kívül három ikerpár volt. Gitl után 1929-ben megszületett Lea, azután Bejle, utána egy fiú, Jolman, azután megint két lány, Jente és Szúra. Bejle és Jolman 1929-ben lett bejegyezve, Jente és Szúra pedig 1935-ben.

Apám a házassága után is fuvarosként dolgozott a fűrészüzemben, mint legénykorában. Túl kevés földünk volt ahhoz, hogy eltartsa a családot. Pénzt kellett keresni. Apám három fuvart csinált egy héten: az egyik nap megrakta a szekereket Nyizsnyij Bisztrijben, másnap lerakta Huszton. A pénzt meg a következőképpen osztották be: az első fuvar díja elment zabra a lovaknak. A második fuvar díja elment szénára a lovaknak télire, a harmadik fuvar pedig, hacsak össze nem tört a szekér, vagy meg nem betegedtek a lovak, a családé volt, ebből éltünk. De anyám sem ült karba tett kézzel. Amikor a húgommal fölcseperedtünk, elküldött minket, hogy a tejeskannáinkkal járjuk a falut. Elmentünk azokhoz a gazdákhoz, akik tehenet tartottak, és ők fejtek egy kis tejet a kannáinkba. Nem mindegyikük volt zsidó, ezért anyám nem akarta, hogy a saját sajtárjukba fejjék a tejet, hiszen akkor a tej nem lett volna kóser. Én mentem a falu egyik végére, a húgom a másikra. Hazahoztuk anyámnak a bádogkannákat tele tejjel. Anyám tejfölt, vajat, túrót, sajtot készített belőle. Hetente kétszer elgyalogolt Husztra, két nagy fonott kosárral. Huszton megvoltak a vevői, zsidók, akiknek anyám kóser tejtermékeket adott el. Nyolc kilométer volt az út Husztra, ráadásul mindannyian nehéz kosarakkal mentünk, és nyolc kilométer vissza. Amikor a vevők kifizették a mamát, leszámolta a pénzt a tejért, aztán vett nekünk, gyerekeknek fehér lisztből készült kiflit. Hogy örültünk neki! Abból, amit a szüleink kerestek, csak ennivalóra meg a lovaknak takarmányra tellett. Anyám hozományba kapott földjének egyik felén burgonyát termesztettünk, a másik felén kukoricát és babot. A földet mi magunk műveltük meg. Mindig sok munka volt a mezőn, tavasztól kezdve egészen az őszi betakarításig. Én voltam a legidősebb fiú, anyám fő támasza. Anyám pokrócba csavarta a legkisebb gyereket, a karjára vette, mi, gyerekek meg vittük az ásót, kapát. Kiértünk a mezőre, és nekiláttunk a munkának. Anyám lerakta a kistestvérünket egy bokor aljába, és ő is munkához látott. Ha a gyerek sírni kezdett, a mama megetette, tisztába tette, és már jött is vissza hozzánk. Így dolgoztunk sötétedésig. Aztán fölvette a gyereket, összeszedtük a szerszámokat, és gyerünk haza. Mindannyian tudtuk, hogy amit termelünk, azt fogjuk enni a télen. Hát így éltünk mi, nem haltunk ugyan éhen, de jól se laktunk soha.

A szüleim vallásos emberek voltak, és minket is a zsidó tradícióknak megfelelően neveltek. Nálunk, otthon kötelező volt betartani a kásrutot. Tejterméket hússal soha nem kevertünk. Külön edényeink voltak. A boltban nem vettünk húst, csak a sojhetnél. Anyám maga sütötte a kenyeret egy egész hétre. Még mindig emlékszem gyermekkorom kukoricakenyerének az ízére. Ha nem tartott ki a saját kukoricánk, vettünk a boltban. A kukoricát a zsidó molnárnál őrlettük meg. Abból főztük a kukoricakását is.

A konyhában mindig meleg volt, mert volt ott egy nagy sparhelt, ahol aprófával tüzeltünk. Azon főztünk, és az melegítette a konyhát is. A szobákban kis kerek öntöttvas kályhák voltak. Kacsa- vagy lúdtollal töltött dunyha alatt aludtunk. Amikor eljött a lefekvés ideje, a mama begyújtott a sparheltba, hogy elég meleg legyen, amíg levetkőzünk és aludni megyünk. Több fát nem rakott a tűzre, úgyhogy az hamar ki is aludt. És bár a kályha kihűlt, a dunyha alatt már jó meleg volt, és reggelig nem kellett fagyoskodnunk. Időnként téglát melegítettünk a kályhán, aztán rongyokba csavartuk, és az ágyunkba raktuk, hogy fölmelegítse. Napközben mindnyájan a konyhában voltunk, ott mindig meleg volt. Még a télire szánt krumplit is a konyhában tartotta anyánk, hogy meg ne fagyjon. Akkoriban kemény fagyok voltak, mínusz harminc fokos hideg is előfordult, a varjak megfagytak repülés közben, és leestek a földre.

Pénteken reggel anyám bedagasztotta a tésztát a szombati bárheszhoz. Jó alaposan befűtötte a kemencét, aztán miután a bárhesz kisült, berakta a kemencébe a szombati sóletet cserépedényben. A kemence ajtaját agyaggal tapasztották be, és egész éjjelre otthagyták állni az ételt. Hiszen szombaton tilos főzni vagy megmelegíteni az ételt. Péntek este anyám meggyújtotta a gyertyákat [lásd: gyertyagyújtás; szombat], és elmondta az imát fölöttük. Ezután asztalhoz ültünk. Apám megáldotta az ételt, és hozzáláttunk a vacsorához. Anyánk igyekezett minél ízletesebbre csinálni az ételt, hogy különbözzön a hétköznapitól. Amikor szombaton megjöttünk a zsinagógából, anyám kivette a lábast a kemencéből. Apám fölolvasta az imát, és megebédeltünk. Szombaton anyám sem a petróleumlámpát nem gyújtotta meg, sem tüzet nem gyújtott a kemencében. Az ukrán szomszédasszony jött át olyankor [lásd: sábesz gój]. Kalácsot vagy valami apróságot adtak neki, ő pedig befűtött a kályhákba, meggyújtotta a lámpákat. Akkoriban szigorúan vették ezt. Szombaton még a kútról sem hozhatott az ember vizet, hogy megitassa a lovakat. A kút Icik nagyapánál volt, az udvaron. Szombatra átvittük hozzá a lovakat, hogy közvetlenül a kútból ihassanak.

Megtartottunk otthon minden zsidó ünnepet, ahogy mindenki a faluban. A pészahi maceszt az asszonyok maguk sütötték. Az ünnephez való előkészület azzal kezdődött, hogy a zsidók kibérelték az egyik malmot. Ott mindent átmostak, átrostáltak, hogy tiszta legyen, ne legyen homec. Aztán hívták a rabbit, hogy ellenőrizze, és megadja az engedélyt a maceszsütéshez. Azután vettek első osztályú búzát, és megőrölték. A faluban volt két-három nagyobb ház, ahol két kemence is volt a konyhában. Itt gyűltek össze az emberek. Mindenki dolgozott, az asszonyok a tésztát dagasztották és nyújtották, a férfiak a maceszt rakták a sütőbe. Ez több napig is eltartott, sok maceszt sütöttek, hogy minden családnak jusson mind a nyolc napra. A macesz nem olyan volt, mint manapság, nem finomra őrölt, fehér lisztből, hanem durva búzalisztből készült.

Sokszor előfordult, hogy nem volt elég fazék és palacsintasütő. Olyankor egy nagy üstöt állítottak föl az udvaron, tüzet gyújtottak alá, és belerakták az előzőleg megmosott és megtisztított hétköznapi edényeket [Vagyis nem volt külön pészahi edény, vagy legalábbis nem volt elég pészahi edény. – A szerk.]. Még fölizzított köveket is dobtak a katlanba, hogy jobban fölforrjon a víz. Még a legszegényebb családok is azon voltak, hogy Pészahkor kerüljön az asztalra töltött hal [lásd: halételek], tyúkhúsleves, libahús, és legyen elég libazsír a főzéshez. Mi csirkét is tartottunk, libát is hizlaltunk. A libákat ősszel vágtuk le. A májukat anyám elvitte Husztra, eladta a gazdagoknak, mivel ez különleges csemegének számított, és sokba került. Anyám a húst egy nagy hordóban sózta be, amely az udvaron állt. Minden pénteken vett ki húst a hordóból a szombati sólethez, de nem sokat, hogy kitartson tavaszig. Pészahkor libahússal csinálta a sóletet. Kiolvasztotta a libazsírt, és egy külön edényben tartotta, hogy kóser legyen. Pészahkor mindenki ilyen zsírral főzött. Anyám latkeszt főzött, krumplilepényt, maceszgombócot, töltött halat és sárgarépás cimeszt [A pészahi krumplis latkeszhez reszelt krumplit kevernek össze reszelt hagymával, tojással, maceszdarával, sóval, borssal, és palacsintasütőben, olajban mindkét oldalát kisütik. A cimesz lényegében köretféle: libazsírban kissé megpirított gersli, amelyet vízben főznek meg borssal és szerecsendióval ízesítve, sárgarépával és krumplival, valamint pici cukorral .– A szerk.]. Pészahra nem sütöttünk semmit, mert rendes lisztből nem volt szabad sütni, az a liszt pedig, amit a maceszunkhoz őröltek, nem volt jó liszt, túl durva volt.

Pészah első napján mindenki elment a zsinagógába. Este volt az első húsvéti széder. Az asztal ünnepi módon volt megterítve. Az ajtót tárva-nyitva hagyták, hogy be tudjon jönni Illés próféta. Apám ült az asztalfőn fehér ruhában [lásd: kitli]. Ilyen ruhát hordanak a férfiak Pészahkor és Jom Kipurkor. Föltettem apának a négy kérdést: miért eszünk mi ezen a napon fekve, miért eszünk mi ezen a napon csak maceszt és kenyeret nem, miért eszünk mi ezen a napon keserű fűszereket, miért iszunk mi ezen a napon négy pohár bort [lásd: má nistáná]. A kérdéseket héberül tettem föl, apám pedig héberül válaszolta meg őket. Aztán fölolvasott a Tórából, mi pedig hallgattuk őt. Én értettem is, mit mondott apám, a többi gyerek csak hallgatta. Senki, még a legkisebbek sem mentek el aludni, amíg a szédereste véget nem ért. [Általában a legkisebb gyerek teszi fel a négy kérdést, de ez nem háláhá (törvény), hanem minhág (szokás). Pedagógiai jelentősége van, miként az egész szédernek a gyerekek tanítása a célja, a kivonulás történetének elmesélése, továbbadása generációról generációra. Ha egy családban a legkisebb gyermek nem tud még beszélni, vagy még nem fogja fel, amit mond, esetleg a családfő héberül vezeti a szédert, és a legkisebb gyerek még nem tud héberül, kérdezhet a nagyobb is. Ebben a családban vagy nagyon kicsi volt a „legkisebb gyerek”, vagy fontosabb volt, hogy a széder nyelve a héber. – A szerk.] A széder alatt mindenkinek meg kellett innia négy pohár bort, még a gyerekeknek is. A gyerekek poharai egészen kicsik voltak. Nem ittuk ki az egész pohárral, hanem először ittunk egy keveset, a többit felöntöttük vízzel. Az utolsó poharat azonban fenékig ki kellett inni. Az asztal közepén állt a legnagyobb pohár Illés prófétának. Imádkoztunk, és húsvéti dalokat énekeltünk.

Ros Hásáná ünnepén mind elmentünk a zsinagógába. Ezen a napon az asztalon almának és méznek kellett lennie, amit azért ettünk, hogy édes és jó legyen az új évünk [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. – A szerk.]. Jom Kipur ünnepén minden felnőttnek kötelező volt böjtölnie. A kisebb gyerekek nem tartották meg a böjtöt. Körülbelül nyolcéves kortól a gyerekek fél napot böjtöltek, tizenkét éves kortól pedig egész nap, mint a felnőttek [A micvákra szoktatás folyamatosan történik. A komolyabb gyerekeket egy évvel a bár micvó előtt már úgy kezelik, mintha valóban köteles lenne a micvákra. E mögött az a megfontolás áll, hogy a bár micvó után, amikor már „következményei” vannak a micvák megszegésének, a parancsolatok betartása automatikus, megszokott és begyakorlott dolog legyen, és a már micvaköteles ember ne vétkezzen. A Jom Kipur előírásai különösen szigorúak, ezért a micvára szoktatás is komolyabb. – A szerk.]. Az ünnep előestéjén minden zsidó családban kötelező volt elvégezni a kápóreszt. A lányok és asszonyok egy fehér tyúkot vettek magukhoz, a fiúk és a férfiak pedig egy fehér kakast. A madarat meg kellett forgatni a fejük fölött, miközben ezeket a szavakat ejtették ki: „Legyél te az én váltságdíjam!” Jó alaposan bevacsoráltak, amíg meg nem jelent az égen az első csillag, mert akkor elkezdődött az egész napos böjt. Másnap a felnőttek és a nagykorú gyerekek egész nap a zsinagógában imádkoztak, míg csak föl nem tűntek az első csillagok.

Szukot ünnepén mindig építettek szukát. Nálunk apám a fészerre elhúzható tetőt eszkábált, amit Szukotkor leszedtünk, és a tetőlécekre nádat raktunk. Mi, gyerekek színes papírokkal és virágokkal díszítettük föl a szukát. Anyánk fölállította a szukában az asztalt, és az ünnep alatt végig csak ott ettünk, és ott imádkoztunk.

Purimkor már kora reggel elment mindenki a zsinagógába. Aztán elkezdődött a sürgés-forgás, mindenki sláchmóneszt küldött a szomszédoknak, rokonoknak. Házról házra szaladgáltak a gyerekek tálcákkal, a tálcákon nyalánkságok. Anyám mindig sokat sütött Purimra, a család nagy volt, mindenkinek kellett küldeni kóstolót. Nekünk is hoztak a rokonok. Valószínűleg ez volt az egyetlen olyan nap az év során, amikor teleehettük magunkat édességgel. Utána meg a gyerekek házról házra jártak, és eljátszották a purimspílt [lásd: Purim spiel], amiért édességet vagy aprópénzt adtak.

Volt még egy ünnep Királyházán, amikor összegyűlt az egész falu, ez pedig a zsidó esküvő volt. Pontosan tudom, hogyan folytak le az ilyen esküvők. Ha a vőlegény más faluból való volt, a fiatal legények és fiúk összegyűltek, és elébe mentek szekéren, hogy még a falu határán túl találkozzanak vele. Elkapták, és nem engedték el addig, amíg a menyasszony családja nem adott érte váltságdíjat. A váltságdíj általában három üveg vodka volt. Akkor a vőlegényt elengedték, de ő még nem mehetett el a menyasszonyhoz. Elvitték a menyasszony valamelyik rokonának a házába. Ott meg volt terítve az asztal, összegyűltek a férfiak, énekeltek, ittak. A menyasszony otthon volt, a szülei házában. Korán reggel elment a mikvébe, ahol az asszonyok megmosdatták, levágták a haját. Aztán lassan összegyűltek a menyasszony otthonában a barátnők, hogy esküvői ruhába öltöztessék, és földíszítették virággal. Akkor jött az anyja és a vőlegény anyja, hogy a hüpe alá vezessék. A hüpét többnyire a ház udvarán állították föl. Beástak a földbe négy oszlopot, ráborították a táleszt, a földre pedig szőnyeget terítettek. Odavezették a menyasszonyt, a menyasszony apja és a vőlegény apja pedig a vőlegényt vezette oda. A hüpe mellett gyűltek össze az emberek. A rabbi vagy a házán [lásd: kántor] vezette le az esküvői ceremóniát. Aztán hozott a menyasszonynak egy pohár bort, megitatta. Ezt a poharat szét kellett törni. Ezzel végződött a hüpe alatti szertartás. Általában pénteken rendezték meg az esküvőket. Pénteken csinálták a hüpét, szombaton a vendégséget, este pedig a táncot. Mindenki bement a szobába, ahol terített asztalnál ettek-ittak az emberek. Természetesen minden étel kóser volt, másképp nem is lehetett. Az esthajnalcsillag megjelenéséig, a sábát végéig ettek. Azután táncolni kezdtek. Az első táncot a férjével táncolta az ifjú ara, a másodikat a rabbival, azután pedig a legnagyobb tiszteletnek örvendő vendégekkel. De a férjén kívül senki, még a rabbi sem foghatta meg a menyasszony kezét. Így hát az egyik kezében tartott a menyasszony egy zsebkendőt, aminek a másik csücskét tartotta a táncpartnere. A vendégek is táncoltak, a lányok lányokkal, a fiúk pedig fiúkkal. Akkor már kevesebbet ettek, inkább ittak. De senki sem volt részeg, mindenki tudta a mértéket, és nem szégyenítette meg magát.

Én is, mint a többi zsidó fiú Királyházán, a héderbe jártam. A lányok nem jártak héderbe. Hatévesen adtak minket a héderbe, és azzal egy időben elkezdtük az általános iskolát is [lásd: Iskolarendszer Csehszlovákiában a két háború között]. Az iskolában reggel kilenc órakor kezdődött a tanítás. Hajnalban, reggel hatra mentünk a héderbe. Ez azért télen igencsak nehéz volt, amikor az utcán még sötét volt. Nyolc óráig voltunk a héderben, akkor a melamed hazaengedett minket, hogy megreggelizzünk, és már rohantunk is az iskolába. Délig tanultunk ott, aztán hazamentünk enni, és megint a héder. Már sötétedett, amikor a héderből hazaértünk. A héderben csak hébert tanultunk, meg a Tórát. A Tórát héberül kellett olvasni, és le kellett fordítani jiddisre. Az iskolában pedig azokat a tantárgyakat tanultuk, amiket egy normális általános iskolában tanítanak. A tanárok az iskolában tudták, hogy minket nagyon leterhel a héder, azon voltak, hogy semmit se adjanak föl otthonra, és minél több dolgot át tudjunk venni az órákon. A lánytestvéreim és az öcsém is ebbe az iskolába jártak. Az iskolában mindenféle nációhoz tartozó gyerekek voltak: zsidók, magyarok, csehek, ukránok. És soha nem tapasztaltam semmiféle antiszemitizmust, sem a társaim, sem a tanárok részéről.

Tizenhárom éves koromig tanultam az iskolában és a héderben. Amikor betöltöttem a tizenharmadik évemet, bár micvóm volt. A születésnapomra következő szombati napon a zsinagógában fölhívtak a Tórához. Erre a napra új öltönyt kaptam, ez volt életem első öltönye. A melameddel fölkészültünk a Tóra-szakaszból, én pedig elolvastam, és az imát is végigolvastam. Azzal kész is, semmilyen vacsorát nem rendeztek, semmi ünneplés nem volt. A születésnapot sem tartottuk meg soha. Így hát leéltem hetvenhét évet, és egyszer sem ünnepeltem meg a saját születésnapomat. Nálunk ez nem volt szokás [A bár micvá után szokás, de nem kötelező kis ünnepséget szervezni. Hogy egy család rendez-e ilyet vagy nem, a család anyagi helyzetétől, az adott közösség szokásaitól vagy a  szülők vérmérsékletétől függ. – A szerk.]

1939 márciusában hatalomra kerültek a magyarok [lásd: Kárpátalja elfoglalása. Királyháza azonban, ahol ők éltek, már 1938 késő őszén, az első bécsi döntéssel visszakerült átmenetileg Magyarországhoz. – A szerk.]. A felnőttek emlékeztek rá, hogy Ausztria–Magyarország alatt jól éltek, és a többségnek nem voltak ellenérzései a magyarok visszatérésével kapcsolatban. De már tartott a háború, Magyarország a fasiszta Németország szövetségese volt, a németek utasították a magyarokat. Nem sokkal ez után már mindenki érezhette az antiszemitizmust. Megjelentek a magyar csendőrök, akik bemehettek akármelyik házba, követelhették, a házigazda pénzét, és akár meg is verhették. Ritkán ugyan, de azért előfordult ilyesmi. Egyre nehezebb lett az élet. A magyarok elkezdték az élelmiszerjegyek kibocsátását [lásd: jegyrendszer Magyarországon 1940–1951]. Mindenki megkapta az őt megillető részt az élelmiszerjegyekből, függetlenül attól, hogy melyik nemzetiséghez tartozott. A zsidóknak megtiltották, hogy boltjuk vagy műhelyük legyen. Új tulajdonosnak kellett őket átadni, különben az állam tette rá a kezét. Mi szegények voltunk, úgyhogy ez minket nem érintett. Igaz, apámtól elvettek két lovat, és kivitték őket a frontra, de pár hónap múlva visszaadták.

1939 nyarán meghalt Icik nagypapa, az apám apja. A királyházi zsidó temetőben temették el zsidó szertartás szerint [lásd: temetés; temető]. Majdnem minden faluban volt külön zsidó temető. Minden királyházi zsidó ott volt a temetésén, ott volt annak a zsinagógának a rabbija is, amelyikbe a nagypapa járt. Apám kádist olvasott föl a nagyapa felett. Etja nagymama süvet ült [lásd: gyász], a többiek nem tehették, nem lehetett meglenni egy egész hétig munka nélkül. 1940 késő őszén meghalt Bruhe-Etja nagymama, az anyai nagyanyám. Természetesen őneki is zsidó temetése volt. A nagypapának és a nagymamának megmaradt a sírköve. Igaz ugyan, hogy az azóta eltelt idő alatt a betűk elszíneződtek, de magukat a köveket senki nem bántotta.

1939-ben a németek lerohanták Lengyelországot. Huszton és a környékén megjelentek az első lengyel menekültek. De zsidók nem voltak köztük, a lengyel keresztények menekültek el. Arról, hogy a németek megsemmisítik a lengyelországi zsidókat, mi nem tudtunk, hiszen falun nem volt se újság, se rádió. De valamiféle hírek, úgy látszik, mégiscsak eljutottak hozzánk. 1940-től Kárpátaljáról sokan elmenekültek, köztük zsidók is, az akkori Szovjetunió határain túlra. Nem akartak fasiszta uralom alatt élni, és azt remélték, hogy a Szovjetunióban nyugodtan és boldogan élhetnek. Ez nem így sikerült. A határon elfogták őket a határőrök, és küldték őket északra, a Gulagra. Az embereket megölte a hideg, az éhínség, a betegségek, az erejükön fölüli munka és az elviselhetetlen állapotok. Alig élte túl valaki.

1941-ben apámat elvitték egy magyar munkaszolgálatos zászlóaljba. Akkor már a zsidókat nem hívták be normál katonai szolgálatra, csak a munkaszolgálatos zászlóaljakhoz. Miután apám elment, félbe kellett hagynom az iskolát, segíteni kellett anyámnak [1941-ben 15 éves volt, tehát már nem általános iskolába járt. Nem tudni, milyen iskolát kellett félbehagynia. – A szerk.]. Mielőtt apám elment munkaszolgálatra, megbeszélte egy öreg zsidóval, hogy elmegy majd a lovakkal a fűrészüzembe, anyám meg kifizeti a bejövő összegből. Korán reggel befogtuk a lovakat, és vártunk, amíg vissza nem hozta őket. Aztán történt egyszer, hogy az anyámmal befogtuk a lovakat, egész reggel vártuk, de nem jött. Anyám már vissza akarta vezetni őket az istállóba és megetetni, engem pedig el akart küldeni az öreghez, hogy megtudjam, mi történt, miért nem jött. De én a szünidő alatt már segítettem apámnak, és ismertem már ezt a munkát. Azt mondtam anyámnak, hogy magam megyek a lovakkal. Ez volt az én első önálló munkanapom, és ettől kezdve én magam jártam el a lovakkal. Megérkeztem a fűrészüzemhez. Igyekeztem minél korábban odaérni, mert különben sokáig kellett várnom a sorban a berakodásra. Aki előbb ért oda, annak előbb adtak. A brigádvezető odavezetett a farakásokhoz, és megmondta, mennyi deszkát kell elvinni. Rakodómunkás nem volt. Két és fél köbméter bükkfadeszkát kellett elvinni a vállamon a rakástól a szekérig, azután fölmászni a szekérre, és akkurátusan elfektetni őket. Királyháza olyan harminc kilométerre volt. Visszaúton már nem a szekérre ültem, de a lovaknak még így is nehéz volt. A szekér mellett mentem, és kantárszáron vezettem a lovakat. Természetesen könnyebb lett volna mennem, ha a szekérrúdba kapaszkodom, de túl kicsi voltam hozzá, és nem tudtam volna megtartani a lovakat. Az út egy részét az országúton tettük meg, úgy könnyebb volt.

De aztán néhányszor át kellett menni a keskeny nyomtávú vasútvonalon, és a lovak elakadtak. Eljöttem Izába, ami öt kilométerre van Királyházától, otthagytam a szekeret, a lovakat pedig hazavezettem. Éjszaka két-három óra körül értünk haza. Anyám adott vacsorát, és kiment az istállóba, levenni a lovakról a szerszámot, megetetni, megitatni őket. Másnap reggel is nagyon korán keltem, mert el kellett menni a lovakkal Izába, befogni őket a szekérbe, és elmenni Husztig. Huszton megint a berakodás következett, berakodtunk a vagonba vagy a raktárba, ahová mondták. Hát mit mondjak, nagyon nyomorúságosan éltünk! De vidáman, mert mindegyikünk tarthatta a szombatot, az ünnepeket, és nem volt semmiféle vallástilalom.

1941 júniusában Németország megtámadta a Szovjetuniót [lásd: Nagy Honvédő Háború]. Amikor a németek bevonultak az Ivano-Frankivszk-i területre [oblaszty], elkezdődött a zsidók tömeges megsemmisítése. Akkor mi még semmit sem tudtunk erről, csak a háború után értesültünk a történtekről. Akkor kezdték elvinni a zsidókat Királyházáról. Lázár nagypapát nem vitték el, de rajta kívül az egész családunkat elvitték. Vonatra raktak és elvittek minket egy faluba, ami már a szovjet határnál volt. Amikor a vonat megállt, láttuk, hogy az erdőben a határ mentén kunyhók voltak építve, a kunyhók mellett pedig zsidók járkáltak. Onnan átszállították őket Ivano-Frankivszkra, és megölték őket. Kiszállítottak a vagonokból, megszámoltak, és ötös sorokba rendeztek a vagonok előtt. Körülbelül két óráig kellett így állnunk, aztán visszaparancsoltak minket a vagonokba. És ugyanazzal a szerelvénnyel vissza is tértünk Husztra. Szerencsénk volt, ez volt az első szerelvény, amelyik visszatért, mi hazatértünk. Csak a háború után tudtuk meg, mekkora szerencsénk volt, mi várt volna minket a szovjet területen. [Katz Mózest és családját alighanem a szovjet határnál fekvő Kőrösmezőre hurcolták. Itt volt az a gyűjtőhely, ahonnan a zsidókat ezres csoportokban áttették  a határon, és átadták őket az SS-nek. „A Kőrösmezőn keresztül kitelepített zsidókat az SS teherautón először Kolomeába szállította, onnét 3-400 fős csoportokban gyalogmenetben indították útnak Kamenyec-Podolszkba.” Kamenyec-Podolszkijban mintegy 23 600 főt gyilkoltak meg 1941 augusztusában és szeptember elején, közülük 16-18 000 volt a Magyarországról kitelepített zsidó, a többiek helybeliek voltak. A tömeggyilkosságnak voltak túlélői, akik megmenekülve, visszaszöktek Magyarországra, és beszámoltak a részletekről. A hírek eljutottak Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterhez, aki utasította a deportálásokat megszervező tisztviselőt a deportálás azonnali leállítására. Ennek eredményeként hét, Kőrösmező felé tartó szerelvényt visszafordítottak, köztük két olyan szerelvényt is, amely már megérkezett Kőrösmezőre (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). Lehet, hogy ezek egyikén volt a Katz családnak az a része, amely ezt az alkalmat még túlélte? – A szerk.

A németek megölték a zsidókat, gúnyolódtak rajtuk. Anyám húgának a családja nem volt ilyen szerencsés. Elvitték őket Kricsfaluból [Ez a település az egykori Máramaros vm., técsői járásában volt, Huszttól kb. 15–20 kilométerre keletre. – A szerk.] Ivano-Frankivszkba, és mindüket kivégezték. Apám munkaszolgálatos zászlóaljban volt 1943-ig, de reumát kapott, és 1943-ban hazaengedték. Miután hazajött, megint ő járt a lovakkal a fűrésztelepre. Nem volt szüksége a segítségemre, úgyhogy én otthon segítettem anyámnak. Jó sok munka volt. A földön is kellett dolgozni, meg segíteni a ház körüli tennivalókban, vizet hozni, fát aprítani, libát legeltetni. Anyám már kora reggel fogott egy zsákot, és kiment a tisztásra, hogy füvet szedjen a libáknak. Mindig csuromvizesen a harmattól, dagadt kezekkel ért haza, puszta kézzel tépte a füvet. Neki természetesen mindenkinél nehezebb volt. Akkor még nem voltak háztartási gépek, mindent puszta kézzel kellett csinálni. A folyóhoz jártunk mosni. Télen léket vágtunk a folyó jegére, és ott mostuk a fehérneműt.

1944 áprilisában elkezdték begyűjteni Királyháza zsidóságát, hogy gettóba küldjék. Magyar csendőrök szálltak ki a zsidó házakhoz, és megparancsolták, hogy a család vegye magához a legszükségesebb holmikat és néhány napra elegendő élelmiszert. A ház előtt várakozott a csendőrségi autó, hogy elvigyen minket a gettóba, amit Izában rendeztek be, öt kilométerre Királyházától [Iza az egykori Máramaros vm. Huszti járásában lévő kisközség volt, amely a trianoni békekötést követően Csehszlovákiához került, majd miután 1939-ben Magyarország elfoglalta Kárpátalját, ideiglenesen visszakerült Magyarországhoz. – A szerk.]. Kiürítették Iza három utcáját, amik közel voltak a folyóhoz. A keresztény tulajdonosokat kikergették a házukból, utasították őket, hogy lakjanak az ismerőseiknél, rokonaiknál, a házukba pedig az ideszállított zsidókat költöztették [Randolph Braham szerint 7000 embert zsúfoltak össze az izai gettóban. – A szerk.]. Nemcsak Királyházáról hozták a zsidókat a gettóba, hanem az összes környékbeli faluból. Mesélték nekünk, hogy Huszton is csináltak gettót meg a Kárpátalja más területein is.

Egy kis házba költöztettek be minket, ahol korábban csak egy ember lakott. Mi viszont tizenöten voltunk ebben a kis szobában. A mi családunk kilenc embert jelentett, aztán Etja nagymama, apám mamája, apám két öccse: Smuil és Mojse, a hajadon lányok: Szúra és Bejle, meg Lázár nagypapa, az apai nagyapám. A földön aludtunk, még ott is alig volt hely.

Anyám nővére, Rivka és a családja is ott lakott, nem messze tőlünk. A gettón belül mászkálhattunk, csak az volt tilos, hogy a határain kívülre menjünk. Eleinte azt ettük, amit magunkkal hoztunk otthonról, vagyis krumplit, babot, lisztet. De a tartalék gyorsan elfogyott, és elkezdtem hazamászkálni élelemért. Éjszaka nagy nehezen kivergődtem a gettóból, átkeltem-átgázoltam a folyón, és bementem a házunkba. Tudtam, hogyan lehet az utcáról kinyitni az ablakot, kinyitottam és bemásztam. A padláson begyűjtöttem az elemózsiát, babot, lisztet, kását, szóval, ami volt, és elvittem anyámnak. Kockázatos volt persze, csendőrök őrizték a gettót. Akkor kezdődött a Pészah, amikor mi a gettóban voltunk. Hát ilyen körülmények között természetesen szó sem lehetett se a maceszről, se az ünnepi asztalról, se a széderről. De azért mégiscsak megtartottuk az ünnepet. Összegyűlt egy minjánnyi férfi, imádkoztunk. Macesz nem volt, de kenyeret és lisztből készült ételeket nem ettünk. Burgonyát ettünk és babot, vagyis azt, amit szabad enni Pészahkor.

A gettóban halt meg az anyai nagyapám, Lázár papa. A Pészah befejezése után történt, a rákövetkező napon. Kértük a csendőröket, hogy engedjék meg, hogy elvigyük a nagyapát Királyházába, és ott temessük el a zsidó temetőben. Akkoriban át lehetett gázolni a folyón, térdig ért a víz. De nem kaptunk engedélyt, arra kényszerítettek, hogy temessük őt az izai közös temető zsidó részére. Kiengedtek velünk még két férfit, hogy segítsenek eltemetni a nagyapát. Apám fölolvasta a kádist a sírja fölött. Nem tudtunk persze se sírkövet, se valami emlékeztetőt állítani, úgyhogy ma sem tudjuk, melyik részen van eltemetve. Minden jelet elmosott az idő. Még a köveket is elhordták, egyszóval Izában gonosz népek laknak, nem olyanok, mint Királyházán. A háború után széthordták a követ a temetőből, a házak alapjához vagy a mocsárba hordták őket, hogy ne kelljen minduntalan vontatni az autókat. Mostanában is, ha Izában vagyok a nagypapa halálának az évfordulóján, találomra gyújtom meg a gyertyát, ahol éppen vagyok [lásd: jahrzeit].

Nem sokáig voltunk a gettóban, három hétig. Aztán egyszer csak éjszaka kijöttek a csendőrök, a zsidókat kikergették a házakból, és ránk parancsoltak, hogy szedjük össze a cuccainkat. Mindannyiunkat egy kiégett, tető nélküli orosz templomba [Nyilván ortodox templomról van szó. – A szerk.] hajtottak be. Egész éjjel szakadt az eső, és mi ott ültünk átázva, és rázott minket a hideg. Reggel pedig lovakat és marhákat hajtottak oda, és szekereken elvittek bennünket Husztra, a téglagyárba. Két napig tartottak ott. A németek és a magyar csendőrök is gúnyolódtak a zsidókon, különösen a férfiakon, a szakálluknál fogva rángatták őket, keresztet nyírtak a hajukba, ütötték őket, pénzt és aranyat követeltek tőlük. Nyilvánvaló volt, hogy voltak besúgóik, akik elmondták, melyik zsidó gazdag, kinek lehet aranya. Így telt el két nap, azután a téglagyárhoz húzták a vagonokat (a gyár mellett vezetett el egy vasúti sínpár), az egész szerelvényt. Betereltek minket a vagonokba. A vagon padlójába, középre egy lyukat vágtak, ez helyettesítette a vécét. Ezt a lyukat semmivel sem kerítették el, a többiek szeme láttára kellett vetkőzni, öltözni. Az ajtókat és az ablakokat lelakatolták, és kívülről még szögesdróttal is betekerték. A szerelvény elindult Auschwitzba [1944. május 24. és június 6. között, négy transzportban közel 11 000 zsidót deportáltak Husztról Auschwitzba. – A szerk].

Nem emlékszem, mennyi ideig voltunk úton. Mikor a szerelvény megérkezett Auschwitzba, kikergettek minket a vagonból, és azt mondták, hogy semmit nem vihetünk magunkkal. Megfigyeltük, hogy a tábor területén a foglyok csíkos ruhában járnak. A németek parancsára egy ilyen fegyencbrigád indult el slauggal és súrolókefékkel, hogy lemossa a vagonokat, amelyekben mi utaztunk. Rögtön a vagon ajtajában ott álltak a németek, szemmel láthatóan orvosok voltak, fehér köpenyben. Az emberek libasorban vonultak el előttük, ők pedig egyből látták, hogy tud-e az illető dolgozni, vagy sem. Így szortírozták az embereket: fiatal férfiak az egyik csoportba, lányok és fiatalasszonyok gyerek nélkül a másik csoportba. A kisgyermekes anyáknak azt mondták, hogy a gyereket adják oda a nagymamának, hogy ne zavarja őket a munkában. Voltak olyan anyák, akik odaadták a gyereket a nagymamáknak, voltak, akik nem. El voltak különítve az öregemberek, az öregasszonyok és azok a kisgyermekes anyák, akik nem adták át másnak a gyereküket. Azonnal megsemmisítették őket. Törölközőt és szappant adtak nekik, és beterelték őket a fürdőbe, légmentesen bezárták az ajtókat és ablakokat, és rájuk engedték [a gázt]. Már holtan húzták ki őket onnan. Akkor mi még ezt nem tudtuk, csak jóval később szereztünk róla tudomást.

Én együtt mentem az apámmal, az ő Mojse fivérével [Ő volt a legfiatalabb – 1924-ben született – apai nagybátyja. – A szerk.] és az unokatestvéremmel, Mendel Janoviccsal, anyám nővérének, Rivkának a fiával. Minket is elküldtek a fürdőbe. Azt mondták, vetkőzzünk le, és semmi ruhát ne hagyjunk magunkon. Kaptunk szappant, törülközőt. Amikor megfürödtünk, minden hajat és minden szőrszálat leborotváltak rólunk, kiosztották a csíkos lágeregyenruhát, és megszámoztak minket. Ami igazán jó volt a lágerben, az az volt, hogy nagyon nagy tisztaság volt. A németek a foglyok személyes tisztaságára is nagyon ügyeltek. Nem voltak tetvek, így hát nem volt kiütéses tífusz sem [A kiütéses tífuszt (flekktífusz), amely magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Két-három naponként a németek orvosi vizsgálatnak vetettek alá minket. Le kellett venni az ingünket, és kifordítani. Ellenőrizték, nincsenek-e tetvek. Akinek találtak a ruhájában tetveket, annak a ruháját elvitték, kigőzölték, a fogolynak pedig addig másik ruhát adtak. Később, a Szovjet Hadseregben gyakran gondoltam nosztalgiával ezekre az orvosi vizsgálatokra. Ott semmi ilyesmi nem volt.

Két napot töltöttünk ott. Az auschwitzi központi lágerben volt az elosztópont. Ott alakították ki a brigádokat, és onnan küldték tovább munkatáborokba. A munkatáborokban havonta egyszer szortírozták az embereket. Minden fogolynak anyaszült meztelenre kellett vetkőznie. Ha a németek azt látták, hogy az illető kimerült, kilátszanak a bordái, nem képes tovább dolgozni, kiselejtezték, és továbbküldték az auschwitzi krematóriumba.

Minket, négyünket elindítottak Monowitzba, ez Auschwitz egyik részlege volt [Itt volt az IG Farben legnagyobb létesítménye, ahol 1945 januárjában körülbelül 10 ezer fogoly dolgozott. – A szerk.]. A táborban huszonkilenc barakk volt a foglyoknak. Az apámat, engem, Mojsét és Mendelt továbbküldtek az egyik barakkba. Jó nagy barakkok voltak. Most már nehéz megmondani, hány ember lehetett a barakkban, gondolom, olyan kétszáz. A barakkban kétemeletes, fából készült priccsek voltak alvásra. Minden fogolynak volt saját pokróca, igaz, nagyon vékony volt, de azért jobb volt, mint a semmi. A mi barakkunkban főleg zsidók voltak, akiket a legkülönbözőbb, német megszállás alatt álló országból hoztak ide, Franciaországból, Belgiumból, Lengyelországból, Csehszlovákiából, nem is tudom mindet fölsorolni. Még németek is voltak nálunk, akiket Németországban ítéltek el valamilyen bűncselekményért. Voltak olyanok is, akiket antifasiszta tevékenységük miatt küldtek koncentrációs táborba, és voltak köztörvényes bűnözők is. Az angol hadifoglyoknak saját lágerük volt Monowitz területén, elkülönítve a többiektől. Az angolok hozzánk képest rengeteg kedvezményben részesültek: kaphattak csomagot otthonról és a Vöröskereszttől, és sokkal könnyebb munkákra küldték őket. Minden barakknak volt egy barakkparancsnoka, akit a foglyok közül választottak ki a németek.

Reggel pótkávét adtak cukor nélkül, azután mentünk az építkezésre. Minket a gépgyárba küldtek dolgozni, ami két kilométerre volt a lágertől. Ötös sorokba állítottak, és a konvojjal zeneszóra kimentünk a lágerből dolgozni. A kapuban az őrség megszámolt, ahány ember kiment, este annyinak is kellett visszajönnie. Az őrkíséret velünk jött egészen a gyárig, a gyárnak már saját őrsége volt. A gyár magas kerítéssel volt körülvéve, az őrtornyokban pedig fegyveres őrök voltak.

Nagyon nehéz volt a munkánk, árkot ástunk, betoncsöveket cipeltünk oda, és lefektettük az árkokba. Később megtudtuk, hogy a lágerban van egy fiatalabb brigád, akiket jóval könnyebb munkára küldenek. Hárman elmentünk a parancsnokhoz, és arra kértük, hogy minket is vegyenek be ebbe a brigádba. Hármunkat, engem, Mojsét és Mendelt bevettek ide, és átköltöztettek egy másik barakkba, külön apámtól. A lágerből a többi fogollyal együtt hajtottak ki, de már csak az üzembe osztottak be minket. Engem elküldtek, hogy segítsek egy német fogolynak, aki a gyáregység raktárosa volt, és szerszámokat, alkatrészeket adott ki a munkásoknak. Egész nap segítettem neki, kikerestem, amit kellett, odavittem neki. A nagybátyám, Mojse az angol hadifoglyokhoz került, akik a műszaki berendezéseket ellenőrizték. Egészen belejött. Az angolok kaptak élelmiszercsomagokat, és fölhizlalták őt is. Mojse hozzánk képest kifejezetten jól tápláltnak számított. Mendel egy hegesztőmunkásnál dolgozott segédként, vitte utána a hegesztőapparátot, a hegesztéshez használt gázpalackot.

Az ebédet a gyárba hozták nekünk. Legtöbbször valami koncentrátumból készült leves volt, amibe mindenféle füveket raktak. Összegyűltünk az étkezdében, és megebédeltünk. Volt, hogy ebédidőben voltak a légitámadások. A légitámadások alatt tilos volt az üzem területén maradni, mindenkinek le kellett mennie a bunkerbe. Pedig néha úgy szerettem volna ott maradni, bemenni az ebédlőbe, és jól teleenni magam! De isten őrizz, hogy ott maradjak, nem volt szabad, ilyenért ott, helyben főbe lőttek volna! Este pedig már várt minket a lágerkonvoj a kapu mellett. Mindegyik brigád kijött, és ötös oszlopokba rendeződtünk. Megszámoltak minket, és mi újra, zeneszóra visszatértünk a lágerbe. Minden barakkban ott álltak a bográcsok a vacsorával, az emberek pedig sorban álltak előtte. A barakkban vacsoráztunk, nem mentünk az ebédlőbe. Vacsora után lefeküdtünk aludni. A mi barakkunk parancsnoka egy német volt, akit politikai okokból ítéltek el. Németországban maradtak a gyerekei, és ő gyámolított minket, hármunkat. Ha a vacsora kiosztása után még maradt valami a kondér alján, odaadta nekünk ráadásnak. Sem a hét napjait nem tudtuk, sem azt, hogy hányadika van. Semmilyen zsidó hagyományt nem tartottunk meg, nem ünnepeltük meg a zsidó ünnepeket. Azt se tudtuk már, hogy mikor is voltak! Még imádkozni sem gyűltek össze a zsidók. Munka után csak egyetlen dologról álmodoztunk: hogy minél előbb lefeküdjünk!

Ahogy közeledett az orosz front, minden egyre nehezebb lett. Az oroszok 1945 januárjában kezdtek el támadni, gyakran voltak légitámadások, légiriadók. Akkor már nem vittek minket dolgozni, egész nap a barakkban voltunk. Amikor a front már egészen közel volt, bejött egy német tiszt a barakkba, és azt mondta, hogy aki tud járni, az menjen el, mert a front közeledik, és a tábort evakuálni fogják. Utána az egész barakkot körbelocsolják benzinnel, és fölgyújtják, azokkal együtt, akik benn maradtak. Estefelé volt. Barakkonként elengedtek minket: egyes barakk, kettes barakk… Mi hárman a hármasban voltunk, apám az ötvenkilencesben. Amikor ránk került a sor, kivezettek minket a barakkból, és ötös sorokba rendeztek. Mindenkinek adtak az útra egy darab kenyeret, egy darab kolbászt, és elrendelték, hogy vigyük magunkkal a lágerruhát, mert kint már nagyon hideg volt, január volt… Mi, hárman együtt maradtunk. A kolbászt megettük rögvest, a kenyeret pedig, amit kiosztottak az útra, kis szeletekre vágtuk, és mindenki az ingébe rejtette a saját részét. Nagyon féltünk, hogy a felnőttek, akik sokkal erősebbek, elveszik tőlünk a kenyeret. A konvojjal vezettek ki minket az útra, messzire kellett menni. Elkísért minket a konvoj. Az úton egy csomó visszavonuló német katona volt, tüzérek és tankok. Mentünk a menetoszloppal. Azokat, akik nem tudtak menni, a konvoj tagjai agyonlőtték, és az árokba lökték, nem is foglalkoztak vele, él-e még vagy halott. Mentünk, és az emberáradat özönlött előttünk és mögöttünk, ugyanolyanok, mint mi, zsidók a koncentrációs táborból. Még napszállat előtt behajtották a menetoszlopunkat egy parasztház udvarára, hogy megpihenjünk. Egy istállóban rendezkedtünk be, tehenek és tyúkok között. Egy kicsit kipihentük magunkat, azután, gyerünk tovább! Nagyon átfagytunk, amikor elhagytuk a várost, egyre hidegebb lett. Minden nap megettünk egy pár falat kenyeret, semmi más élelmünk nem volt. Így mentünk egész álló nap és az rákövetkező napon is. Csak másnap este érkeztünk meg a gleiwitzi koncentrációs táborba.

A barakkok már üresen álltak. Az emberek körülöttünk – úgy tűnt – jóval többen vannak, mint ahogy a barakkban tűnt. Nem tudtunk bekerülni egy barakkba, zsúfolásig volt emberekkel. A barakk mellett hevert egy nemrég meghalt férfi holtteste. Hárman leültünk rá. Még jó meleg volt, kicsit megmelegedtünk. Úgyhogy reggelig üldögéltünk rajta. A lágerből hozott vékony rabruhában voltunk, felülre pedig magunkra dobtuk a pokrócot. Reggel észrevettük, hogy őrség vette körül a lágert, nincs hová futnunk. Senki nem adott enni, az éhes emberek mentek a szemetesek után, gyűjtötték a krumplihéjat, a csontokat, mindegy, hogy mit, csak ehető legyen. Egy hétig nem adtak enni. Az elgyötört, legyengült emberek éhen haltak. A kenyér mentett meg minket, amit az ingünkbe rejtettünk. Ennek köszönhető, hogy valahogy kibírtuk. A kenyér már egészen kiszáradt. A hóba mártottuk, hogy átnedvesedjen, aztán a szánkba.

Így telt el egy hét. A láger mellett egy vasúti holtvágány egyik ága volt. Az ott lévő pőrekocsikra oldalfalakat raktak, de amúgy nyitottak voltak, nem volt tetejük, olyanok voltak, mint amiket szénszállításhoz használnak, és megparancsolták a foglyoknak, hogy másszanak a vagonokba az oldalfalon keresztül. Az ajtókat, amik a falon voltak, nem nyitották ki. Ha valaki nem tudott elég gyorsan bemászni a vagonba, nem volt ereje hozzá, agyonlőtték. Mi mindig a barakkparancsnokunk közelében tartózkodtunk. A vagonok mellett rendfenntartók ütötték-verték botokkal az embereket, hogy tömörebb csoportba verődjenek. Minden vagonba százhúsz-százharminc ember mászott be, egy gombostűt sem lehetett leejteni. Adtak az útra egy darab kenyeret és egy darab kolbászt. Nyolc napig vitt minket a vonat Buchenwaldba, és ez alatt a nyolc nap alatt nem adtak nekünk enni. Olyan is volt, hogy amikor lakott terület mellett ment el a vonat, az emberek látták, hogy kiket visznek, és kenyeret dobáltak nekünk. Mindenki igyekezett elkapni egy darab kenyeret, hogy legalább egy kis falatot harapjon belőle, amíg el nem veszik tőle. A halottakat a vagon oldalához pakoltuk, az őrség pedig minden állomásnál jött, és elvitte őket egy külön vagonba. Mire megérkeztünk Buchenwaldba, már csak húsz-huszonöt ember maradt minden vagonban, annyi hely volt, hogy még táncolni is lehetett.

Mire megérkeztünk Buchenwaldba, a láger őrei, akik velünk utaztak, már annyira elgyötörtek voltak, hogy már nem is hajtottak minket. A buchenwaldi láger egy hegy tetején volt, és az őrök már nem is lökdöstek minket, mindenki furakodott, ahogy tudott. Emlékszem, még a lágerbe vezető úton Mendel unokatestvérem talált egy darab megkövesedett kenyércsücsköt. Amikor bevittek minket a fürdőbe, megnedvesítette forró vízzel, és a szájába tömte. Rögtön elvittek minket a fürdőbe, ahol ruhát is adtak. Senki sem volt tetves, annak ellenére, hogy egy hétig nem fürödtünk. Miután kiosztották az új ruhát, továbbküldtek a barakkokba. Vacsora nem volt, üres pótkávét hoztak egy nagy hordóban. Mindannyian éhesek voltunk, és megittuk ezt a kávét, hogy legalább valami legyen a gyomrunkban.

Bádogból készült számozott lapokat osztottak ki, csak azzal mehettünk az ebédlőbe, de csak naponta egyszer adtak enni. Csupasz priccsen aludtunk, még összepréselt szalma sem volt alattunk. Amikor a barakkban leoltották a lámpákat, hol innen, hol onnan hallatszott sírás, akik jobb erőben voltak, elvették a számot másoktól, hogy reggel ne egyszer egyenek, hanem kétszer. Mi hárman összetartottunk, és fölváltva aludtunk, hogy senki se vehesse el tőlünk a számokat. Még ebben is szerencsénk volt, mindenhez kell egy kis szerencse. Alacsony termetűek voltunk, habár korunk szerint már nem gyerekek. Minket is átküldtek az ifjúsági barakkba. Buchenwaldban két ilyen barakk volt, ahol ötévesnél nagyobb gyerekek voltak és tizenévesek, két öregember felügyelt rájuk, olyan hetven körüliek voltak. Ott már senki nem szorongatott meg minket, nem próbálták meg elvenni a számainkat. Munkára sem küldtek. Egész nap feküdtünk a priccsen a barakkban, és naponta egyszer elmentünk az étkezdébe, hogy együnk. Egész napra adtak valami zsíros levest meg egy darab kenyeret. A kenyeret azonnal meg kellett enni, vagy jó alaposan elrejteni, mert az udvaron már sok éhes ember várta, hogy kitépje a kezünkből ezt a kis darab kenyeret is. Már közeledett az amerikai front. Minden nap ránk repültek az amerikai bombázók, és bombázták a német kaszárnyákat a hegy alatt, az erdőben. De a foglyok barakkjait nem bántották. Mi azonban a bombázások idején kijöttünk a barakkokból, és a „lágerutcán” vártunk, mert ha bombatalálat éri a barakkot, onnan nem tudunk elmenekülni, de a szabad téren mégiscsak volt rá esély, hogy épségben megússzuk. De azután megszűnt a frontmozgás, megálltak. És eljött a nagy nap: 1945. április tizenegyedike!

Ezen a napon a mi barakkunkat vették körül, és gumibotütésekkel hajtottak a kapuhoz. Hátulról gumibottal ütnek, nem menekülhetsz, előre menni nem akarsz, mert tudod, hogy nem térsz vissza a lágerbe, az őrség nem enged, oldalról is ütnek. A kapuban egy német tiszt ült, és nézte, mi történik. Mi hárman leültünk a tiszt mellé, úgy határoztunk, hogyha mellette vagyunk, nem fognak minket ütni. Azután kezdetét vette a légiriadó, a kapukat becsukták. Visszatértünk a barakkokba. Éjszaka lövéseket, robbanásokat hallottunk, a front már egészen közel volt. Reggel pedig csend, se lövést, se egy pisszenést nem lehetett hallani a lágerben. Kiszaladtunk a barakkból, a lágerben nem volt egyetlen német sem, az őrtornyokban sem voltak őrök. Fölmásztunk a barakkok tetejére, hogy lássuk, mi történik kint, és megláttuk az amerikai tankokat Buchenwald mellett. Valaki talált egy ötujjas gumikesztyűt, és egy szigetelt nyelű csípőfogót, hogy elvágja a drótokat, amelyekbe áramot vezettek, és amelyekkel a lágert bekerítették. Kiszaladtunk a lágerből, szembe a tankokkal. Az amerikaiak bejöttek a lágerbe. Pont ugyanakkor a weimari lágerparancsnokságról telefonon jött a parancs, hogy kerítsék be a lágert, végezzék ki a foglyokat, azután meneküljenek, mert közeledik a front. Egy amerikai tiszt vette föl a kagylót, végighallgatta a parancsot, fölnevetett, és elismételte angolul.

Valamelyik fogoly jiddisre is lefordította. Megint nem vált hasznunkra a nagy szerencsénk. Fölszabadítóink nem gondoltak arra, hogy azoknak az embereknek, aki sokat koplaltak, nem szabad egyből jóllakni. Nagy üstökben készítették a legfinomabb pörköltet. Az éhező emberek nekiestek az ételnek. Ez volt az oka, hogy sokan meghaltak a fölszabadulás után, a szervezetük nem bírt ki egy ilyen megterhelést. Mi életben maradtunk.

Később az amerikaiak elkezdték összeírni, ki hová valósi, ki hol szeretne élni. Mi csehszlovák állampolgárként jegyeztettük be magunkat, mivel mi Csehszlovákiában születtünk, és a magyarokat megszállóknak tartottuk, akik törvénytelenül elfoglalták Kárpátalját. A tiszt, aki a följegyzéseket készítette, fölajánlotta a fiatalabbaknak, hogy utazzanak az Egyesült Államokba. Azt mondta, hogy szakmát tanítanak nekünk, munkát adnak, ha akarunk, szolgálhatunk az amerikai hadseregben. Az egyik legény a szomszéd barakkból, aki a kárpátaljai Gorincsovóból származott [Az egykori Herincse az egykori Máramaros vm.-ben volt, Huszttól 10–15 km-re északkeletre. – A szerk.], azt mondta, hogy nincs kedve hazamenni és nyomorogni, elmegy Amerikába. Én is úgy döntöttem, hogy vele megyek. De Mojse nagybátyám vissza akart menni, haza. Azt gondolta, hogy a családból mindenki meghalt, és az egész föld, amely Icik nagypapáé volt, most majd az övé lesz. Még az unokatestvéremet, Mendelt is rábeszélte, hogy utazzon haza. Néhány napot még a lágerben töltöttünk, és ez alatt az idő alatt Mojse járta a várost [Buchenwald Weimar közelében volt. – A szerk.], és különféle holmikat gyűjtött a romos házakból. Volt egy nagy bőröndnyi cucca meg egy teli hátizsák. Én kapzsiságnak és hülyeségnek tartottam ezt a viselkedést. És tessék, jött egy autó, hogy elvigye az embereket Prágába. Amikor búcsúzkodtunk, a szememet elfutották a könnyek. Szörnyű lett volna elválni Mojsétól és Mendeltől, így hát én is beültem velük az autóba. Aztán életem folyamán nemegyszer megbántam, hogy akkor olyan határozatlan voltam. De hát mit lehet tenni, nem mindig hozunk helyes döntéseket…

Minket, a huszonöt kárpátaljai fiút elvittek Prágába, a katonai kórházba. Egy cseh kapitány, aki velünk foglalkozott, elvitt minket az ellenőrző pontra, ahol új ruhát és cipőt adtak nekünk. Ingyen ehettünk, utazhattunk a villamoson, járhattunk múzeumba. De nem küldtek haza. Egy idő múlva megkérdeztük a kapitányt, hogy mikor megyünk haza. Azt felelte, hogy a csehszlovák vezetők nem küldhetnek minket a Kárpátaljára, mivel az most a Szovjetunióhoz tartozik, és azt javasolta, hogy maradjunk Csehszlovákiában, hiszen úgyis csehszlovák állampolgárok vagyunk. De mi kötöttük az ebet a karóhoz, ő pedig azt mondta, hogy csak annyit tehet, hogy átad minket a szovjet parancsnokságnak. Beleegyeztünk, ő pedig átvitt minket egy határ menti város – a nevére nem emlékszem – parancsnokságára. Ott nagyon sok ember volt az udvaron, lányok, asszonyok, férfiak, körülöttük pedig fegyveres őrök jártak körbe pórázon vezetett farkaskutyával. A nők sírtak, a katonák káromkodtak, mindenkire ráordítottak. A kapitány átadott minket a helyettes parancsnoknak, és elment.

Azonnal elvették minden holminkat, és ordítva, szitkozódva kergettek minket a konyhába krumplit pucolni. Kérdezősködni kezdtünk, hogy mi folyik itt, és egy katona elmagyarázta, hogy itt egy Szovjetunióba menő szerelvényre gyülekeznek az emberek. Ott három évet lehúzol lágerban, ez alatt az idő alatt kiderül, hogyan is kerültél te Németországba. Ennél a pontnál elsötétült előttünk a világ. Egyik lágerből a másikba kerülni! Töprengeni kezdtünk, most hogyan tovább. Egy második emeleti szobába költöztettek be minket. Gyorsan összegyűjtöttünk minden kötelet, szíjat, összekötöttünk mindent, amit találtunk, az ablakon keresztül leereszkedtünk az utcára, és futásnak eredtünk, hátha még utolérjük a kapitányunkat. Elkezdtünk könyörögni neki, hogy vigyen minket el innen, különben komoly bajunk lesz. A kapitány visszajött velünk a parancsnokhoz, és közölte, hogy hiba történt, hogy mi Csehszlovákia állampolgárai vagyunk, és ő visszavisz bennünket. Elengedtek, hanem mi mégiscsak haza akartunk térni. A kapitány elvitt minket a pályaudvarra, és figyelmeztetett, nehogy szovjet katonákba ütközzünk, mert akkor nem lesz, aki segítsen.

Fölkapaszkodtunk a Budapestre menő vonat tetejére. Minden megállónál katonák járták végig a vagonokat, más katonák meg a vonat tetejét, és mindegyik kirabolta az utasokat, kitépték a kezükből a cuccaikat, elszedték a pénzüket. Amikor megérkeztünk Budapestre, a vasútállomáson volt egy ellenőrző pont azoknak, akik koncentrációs táborból tértek vissza. Megetettek minket, némi pénzt is adtak. És rögtön, ott a pályaudvaron toboroztak embereket, hogy Izraelbe küldjék őket [Akkor még: Palesztina, Izrael 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. Azért mi mégis úgy döntöttünk, hogy elindulunk haza. Otthon senki nem volt meg a rokonaink közül, kivéve apámat. Azt hittem, meghalt a lágerben, amikor a németek kivittek minket. De kiderült, hogy a németeknek nem sikerült fölgyújtani Monowitzét, apámat pedig fölszabadították az orosz csapatok. Már 1945 márciusában otthon volt. A mi szép nagy családunkból pedig csak hatan élték túl: mi, hárman: apám, az anyám nővére, Rivka, aki röviddel utánunk haza is tért, és a húgom, Gitl. Rivka Buchenwaldban volt, és az amerikaiak szabadították föl. Gitl pedig az auschwitzi munkatáborban volt, amelyet az oroszok szabadítottak föl. Őt elvitték egy szovjet lágerbe, ahol azok voltak, akiket a szverdlovszki területre költöztettek át, és ott volt egy kis ideig, talán több mint egy évig. Csak 1947 elején jött haza. A többiek mind meghaltak. Apám tíz testvéréből egy sem tért vissza. Közülünk, a hét gyerekből pedig csak én és a húgom. Etja nagymama, az apai nagymamám a kassai koncentrációs táborban halt meg [Katz Mózes rosszul emlékszik, hiszen Kassán nem volt koncentrációs tábor. A nagymama nyilván útban Auschwitz felé halt meg a vonaton. – A szerk.] Koncentrációs táborban haltak meg apám húgai és nővérei is. Anyám családjából pedig csak Rivka néni élte túl.

A házunkat szétlőtték és kirabolták. A helyiek egészen addig, amíg el nem kezdtek visszatérni a zsidók a koncentrációs táborból, rendszeresen kirabolták a zsidó házakat, és széthordták építőanyagnak. Nem volt hol laknunk. Apám nem sokkal élte túl a fölszabadulást, 1946 februárjában meghalt. Icik nagypapa mellé temettük el, a királyházi zsidó temetőbe. Zsidó szertartás szerint temettük el. Akkor már csak egy zsinagóga működött Királyházán, a másikat bezárták. Amikor bejöttek ide a szovjetek, akkor ugyanúgy, mint náluk otthon, a Szovjetunióban, eltöröltek mindent, aminek bármi köze is volt a valláshoz. Nem volt szükségük a vallásra. Nemcsak a zsinagógákat, hanem a muzulmán és keresztény templomokat is, mindent megsemmisítettek, az egyházi embereket pedig elítélték.

Rivka néni férje visszajött Királyházára. Munkaszolgálatos volt, de aztán foglyul ejtették a szovjet csapatok. Úgy nagyjából egy évet töltött a hadifogolytáborban [lásd: zsidók szovjet hadifogságban], és 1946-ban elengedték. Rivka néni férje szabó volt, nagyon értett a fehér forgatott fonalból készített helyi viselet elkészítéséhez [Valószínűleg a halinából készült viseletről van szó, amely leginkább Erdélyben és a Felvidék egyes részein volt elterjedt a falusi férfi lakosság körében. A halina durva gyapjúból előállított fehér, szürke, barna, ritkán zöld szűrposztó, mely részben házilag, részben gyárilag készül. – A szerk.]. Így hát szervezett otthon a lakásukon egy varró kartellt. Összegyűltek náluk a lányok, asszonyok, hoztak nekik élelmet, Rivka abból főzött mindenkinek, amíg ők dolgoztak. Ott varrtak, néha még éjszakára is ott maradtak, ha túl sok lett a munka. Mikor Gitl visszatért, egy darabig ő is ott dolgozott, és Mojse is ott dolgozott. Azután Gitl húgom találkozott egy zsidó férfivel Szvaljanából [Munkácstól kb. 20 km-re északkeletre; egykori neve Szolyva volt. – A szerk.]. Mehlovics volt a családneve. A háború előtt sojhet volt, azután baromfi- és húsbeszerzőként dolgozott. Nem keresett rosszul, de sokat dolgozott, és sokat nem volt otthon. Összeházasodtak. Tradicionális zsidó esküvőjük volt, hüpével. Miután a húgom férjhez ment, átköltözött a férjéhez Szvaljanába. Gazdálkodók lettek, marhát, csirkét, libát tartottak. A húgom háztartásbeli volt. 1949-ben született Jurij fiuk. A zsidó neve Aser volt, az apánk tiszteletére. 1953-ban született a lánya, Jelena, a zsidó neve Hendl, akit anyánk tiszteletére neveztek el így. Vallásosak voltak, úgy éltek, ahogy a zsidó törvények megkövetelték.

Miután hazatértem, továbbra is tiszteletben tartottam a zsidó hagyományokat. Szombaton zsinagógába mentem, imádkoztam. Rivka és a férje mindig meghívtak a zsidó ünnepeken, péntek este pedig átmentem hozzájuk sábátra. Királyházán nem volt valami nagy a zsinagóga. És amikor elkezdtek visszatérni a zsidók a koncentrációs táborból, nem fért be mindenki. Az emberek hozták otthonról a saját széküket, és leültek a zsinagóga udvarán. A rabbi pedig nyitva hagyta az ajtót, hogy az udvaron is hallani lehessen. A zsinagógát a szovjethatalom 1956-ban bezáratta.

Miután a húgom férjhez ment, egyedül éltem. Mi mindannyian szovjet állampolgárságot kaptunk. 1946-ban fölvettek Husztra, az autósiskolába, ahol kitanultam a sofőrséget. Királyházán laktam, és minden nap gyalog mentem Husztra – nyolc kilométer oda és nyolc kilométer vissza. 1947 májusában befejeztem az iskolát. De akkoriban a bizonyítványt nem rögtön az iskola befejezése után adták ki, hanem csak a gyakorlóév után. De nem volt hol gyakorolnom, mivel a háború után kevés autó volt. Még abban az évben, 1947 októberében behívtak sorkatonai szolgálatra a Szovjet Hadseregbe. Minket, bevonulókat Moszkvába irányítottak. Ott az elpusztított város újjáépítésén dolgoztak német hadifogolybrigádok [A város 1941. október elejétől december elejéig (Tájfun-hadművelet) több hullámban igen kemény ostromot állt ki, a tüzérségi tűz és a légitámadások jelentős károkat okoztak. A Wehrmacht a peremvárosokig jutott, a központtól 30–40 kilométernyire. A szovjet ellenoffenzíva (december 5–6.) után a front nem érte el többé a fővárost, de a bombatámadások továbbra is folytatódtak. – A szerk.]. Szovjet tisztek parancsnoksága alatt dolgoztak. 1947-ben a hadifoglyokat kiengedték, és újonnan behívott sorkatonákat vittek oda helyettük. Egy építőzászlóaljba kerültem. A mi építőzászlóaljunk épített egy repülőteret Monyinóban és Domogyedovóban (ezek Moszkva elővárosai). Az építőzászlóaljban alapvetően építőipari foglalkozású emberekre volt szükség: kőművesekre, ácsokra, szobafestőkre-mázolókra. Én meg sofőrként akartam dolgozni, hogy megkapjam végre a jogosítványomat. De az építőzászlóaljaknak nem voltak saját autóik, civil, régi, a frontot megjárt kocsijaik voltak csak. Ezért elmentem rakodómunkásnak, hogy a kocsik közelében legyek, talán egyszer szerencsém lesz, és megengedik, hogy vezessek. Nem volt szerencsém. Gyakran szállítgattak egyik építőzászlóaljtól a másikig. Végül elküldtek arra az építkezésre, amelyik Sztálin nyaralóját építette, Novüj Afonban [Novüj Afon Abháziában található. – A szerk.]. Van egy nagy kolostor a hegytetőn, egészen elvész a nagy kertben. Nem rombolták le sem akkor, sem később. A dácsa pedig éppen a kolostor mellett épült. Azután pedig továbbküldtek minket az állomásra, kirakodni a vagonokat, amelyek az építkezésre jöttek.

Az életföltételek a hadseregben valamivel jobbak voltak, mint a koncentrációs táborban, de bizonyos tekintetben rosszabbak is. A koszt olyan volt, hogy éheztünk, hatszáz gramm félig sült fekete kenyeret adtak, odaragadt az ember ujjához, és két kisdarab cukrot. Reggelire meg: kása olaj nélkül, ebédre leves gyanánt valami híg lé és megint csak kása, vacsorára tea és kenyér. Mi nehéz fizikai munkát végeztünk, és nem volt elég az ennivaló. Sokan kaptak otthonról ennivalót csomagban, de nekem senkim sem volt, aki küldhetett volna. Na és persze a személyes higiénia is rosszabb volt, mint a koncentrációs táborban. Az ágyneműt is és a fehérneműt is nagyon ritkán cserélték. Reggel és este fürödhettünk a csap alatt hideg vízben, de fürdőbe csak tíznaponként egyszer vittek el minket, vagy még ritkábban. Sokan megtetvesedtek.

Antiszemitizmust a hadseregben nem tapasztaltam. Ott más szokás járta. Minket, akiket Nyugat-Ukrajnából hívtak be, banderistáknak és fasisztáknak neveztek. Tudniillik Sztepan Bandera is és a fasiszták is a Szovjetunió ellen harcoltak [Sztepan Bandera (1909–1959) – vezetője volt az Ukrán Nemzeti Szövetség (OUN) radikális frakciójának, amely 1941 júniusában deklarálta Ukrajna függetlenségét. A németek a sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan 1945 februárjában szabadult (tehát még mielőtt a Vörös Hadsereg fölszabadította volna a tábort), s a fegyverletétel után az OUN és az Ukrajnai Felkelő Hadsereg nyugat-európai egységeinek vezetője lett.  A KGB 1959-ben meggyilkoltatta Münchenben. Nyugat-Ukrajnában 1946–47-ben „Stepan Bandera partizánszervezete, az Ukrán Felkelő Hadsereg a Kárpátok erdeiben állandó harcban állt mind a szovjet, mind a kommunista lengyel állambiztonsági egységekkel. A Felkelő Hadsereg 6–8 ezerre becsült létszáma ellenére közel két hadosztálynyi, harckocsiegységekkel támogatott belbiztonsági egységet kötött le szinte folyamatosan 1947 nyaráig”, s csak összpontosított katonai akcióval tudták őket fölmorzsolni a szovjetek. „Keveset tudunk a felkelők politikai meggyőződéséről, természetesen radikális függetlenségi vágyukon túl. Az viszont bizonyos, hogy – legalábbis működésük utolsó szakaszában – többször terrorizálták a környező falvak lakosságát, és … erőszakos rekvirálás árán is biztosították ellátásukat. Ezzel pedig folyamatos megtorlásnak tették ki a Kárpátok falvainak harcokba belefáradt lakosságát” (Részletesebben lásd: Meszerics Tamás: Politikai ellenállás,  „Beszélő”, 2000/9–10). – A szerk.]. Az őket nem érdekelte, hogy zsidó vagyok, csak az számított, hogy Nyugat-Ukrajnából jöttem. Leplezetlenül ellenségesen viszonyultak hozzánk a hadseregben. Teljesen megszoktam, hogy fasisztának vagy banderistának szólítanak. Megtanultam, hogy uralkodjak magamon, és ne kezdjek verekedni, amikor sokadszorra is ugyanezt hallottam.

1949-ben átvittek dolgozni a Gorkiji területre [oblaszty], a sakhunyijai vasúti pályaudvar építésére, hétszáz kilométerre [északkeletre] Moszkvától. Pocsék hely volt: erdő, mocsár és töméntelen szúnyog meg muslica [Ez a muslica nem az ártalmatlan, Magyarországon is közismert „bormuslica”, hanem a hideg, párás északi régiókban élő apró, az embert rajokban megtámadó rovarféle, amely a legsűrűbb szövésű pufajkán is átrágva magát, csípésével rengeteg szenvedést okozott a Gulag lakóinak Szibériában és máshol, északon. – A szerk.]. A mi zászlóaljunk keskeny nyomtávú vasúti pályát épített. A katonák egy része az építkezésen dolgozott, a többiek pedig fát vágtak az erdőben, a talpfákhoz. Barakkokban laktunk az erdőben, és minden nap öt-hat kilométert tettünk meg, amikor dolgozni mentünk. Gyakran voltam büntetőzászlóaljban, belekötöttek mindenbe, amibe csak tudtak. Egyszer a cigarettaszünetben mind elmentek cigarettázni, én meg, aki nem dohányzom, bementem melegedni. Ezért a parancsnok megbüntetett, és megparancsolta, hogy mossam föl a kaszárnyát. Ez az igazságtalanság fölháborított, és megtagadtam a parancsot. Behívattak a zászlóaljparancsnokhoz, ő meg tartott egy hegyibeszédet, aztán megkérdezte, hogy miért tagadtam meg a parancsot. Elmondtam, mi a helyzet, és azt is, hogy igazságtalan parancsokat nem fogok teljesíteni. Ő erre azt felelte, hogy előbb végre kell hajtani a parancsot, utána lehet panaszt tenni. Itt már nem bírtam tovább, és azt mondtam, hogy voltam német koncentrációs táborban, és ott a németek meggyilkolták a foglyokat. De ott rögtön kivégezték őket, és nem gúnyolták őket, mint itt, a hadseregben. Azt hittem, ilyen kijelentések után egyből börtönbe csuknak, és el is döntöttem, hogy a börtön se lehet rosszabb. De a parancsnok elengedett, és rövidesen lefokozták a szakaszparancsnokunkat közlegénnyé.

1950-ben kijött a parancs az 1926-ban születettek leszereléséről. 1950 novemberében visszatértem Királyházára. Újra jártam az autósiskolába, és négy hónap múlva megkaptam a hivatásos vezetői jogosítványt. Fölvettek faszállítónak egy erdőgazdaságba, teherautón dolgoztam, amit béreltek a moldávok. Szinte soha nem voltam otthon, a teherautó lett az otthonom. A kabinban aludtam, a kabinban ebédeltem. Aztán a kocsi bérleti ideje lejárt, a moldávok meg elutaztak északra, Arhangelszkbe, ahol vettek egy rész erdőt kivágásra. Nem mentem velük. Azokat a gépkocsivezetőket, akik maradtak, fölvették dolgozni a lvovi és kárpátvidéki katonai körzetbe. A szakasz előkészítette a fát a katonai egységeknek. A katonák vágták a fát Kárpátalján, mi pedig, a civil sofőrök elvittük a vasútállomásra, ahol átrakták a vagonokba. A gépkocsik régiek voltak, minduntalan lerobbantak, autószerelő meg nem volt, nekünk kellett javítani is az autókat. Nekem ebből elegem lett, föladtam az állásomat. Visszatértem Királyházára, és nyomban ajánlottak egy állást, mégpedig hogy legyek sofőr az ipari kombinátnál, még kocsit is adtak. 1958-ban pedig elkezdték kialakítani a gépjárműparkot, és minden sofőrt átvittek oda. Abban a gépjárműparkban dolgoztam egészen addig, amíg nyugdíjba nem mentem 1986-ban.

Miután leszereltem, amennyire csak tudtam, igyekeztem betartani a zsidó tradíciókat. Azt nem tehettem meg, hogy szombaton ne dolgozzam, merthogy a szombat munkanap volt. De megemlékeztem minden zsidó ünnepről, és olyankor nem dolgoztam. Ehhez elég agyafúrtnak kellett lennem. Amikor jött a Pészah, a Ros Hásáná vagy akár a Jom Kipur, kijelentettem, hogy az autó nagyon rossz állapotban van. Amíg a szerelő a kocsival bíbelődött, addig én nem dolgoztam. Az ünnepeken mindig elmentem a zsinagógába is.

Hogy hogyan is kell elképzelni a szovjethatalmat, azt már akkor megértettem, amikor a cseh kapitány átvitt minket a szovjet zónába. Láttam katonákat, ahogy durva mahorkából sodornak cigarettát, és árad belőlük a trágár szitok, még Istent és Isten anyját is a szájukra veszik. Megismerkedtem olyan emberekkel, akiket szovjet lágerekbe küldtek csak azért, mert a szovjethatalom képtelen volt őket megvédeni a fasisztáktól, és ezért német koncentrációs táborba kerültek. És utána emiatt küldték őket újabb táborokba. Elképesztő. Ezek a benyomások határozták meg a viszonyomat a szovjethatalomhoz, és ez a viszony egész életemben változatlan maradt. Megértettem, hogy össze kell szorítanom a fogamat, és a Szovjetunióban kell élnem, nem volt kiút. De képtelen voltam elfogadni ezt a hatalmat. A hadseregben arra kényszerítettek, hogy lépjek be a Komszomolba, de mindig nemet mondtam. Később már nem is jöttek oda hozzám ilyenekkel. Soha nem voltam sem Komszomol-tag, sem párttag. Sofőrként dolgoztam, pénzt kerestem, mindaz pedig, ami a Szovjetunióban történt, és olyannyira nyugtalanította és foglalkoztatta az embereket, engem hidegen hagyott.

Amikor 1953-ban meghalt Sztálin, sokan sírtak, siratóénekeket kántáltak, kérdezték, hogyan tovább. Engem nem izgatott Sztálin halála. Igaz ugyan, egy kicsit reménykedtem, hogy más kerül hatalomra, és lehet, hogy az életünk is könnyebb lesz egy kicsit. De jött a második, a harmadik, és csak nem lett jobb. Még Hruscsov föllépését a huszadik pártkongresszuson [lásd: az SZKP XX. kongresszusa], még azt is szkeptikusan fogadtam: ha olyan okosak vagytok, Sztálin mellett voltatok, és megengedtétek, hogy mindezt elkövesse, minek elítélni őt a halála után? Ezt akkor kellett volna, amikor még élt. Természetesen nem volt közömbös, amikor hallottam a szovjet csapatok magyarországi bevetéséről 1956-ban vagy a csehszlovákiairól 1968-ban. Föl voltam háborodva, de tudtam, hogy ez a szovjet politika: elnyomni, félelemben tartani.

1954-ben nősültem meg. A leendő feleségemmel az unokatestvérem ismertetett össze, Mendel Janovics. Őt még 1947-ben elküldték a Donyec-medencébe, a gorlovkai bányába. Élt ott egy zsidó család, a Boldurék: anya és három lánya. A háború előtt Harkovban laktak, azután evakuálták őket Karagandába [Kazahsztán]. A háború után már nem tértek vissza Harkovba, hanem Gorlovkában telepedtek le. Az apa, Volf Boldur a háború előtt a doni terület (vasúti) utasellátó trösztjének igazgatóhelyettese volt. A háború elején behívták, és a fronton halt meg. Az anyát Tatyjanának hívták, héberül Tajbénak. A gorlovkai bányaüzemben dolgozott étkezdevezetőként. A legidősebb lány, Etja 1932-ben született, a középső, Raja 1935-ben, a legkisebb pedig, Vera (héberül Dvojre) 1938-ban. Kevés zsidó élt Gorlovkában, fiatal lány pedig szinte egyáltalán nem volt. Mendel találkozgatni kezdett a középső lánnyal, Rajával. Az anyja úgy döntött, segíti leendő vejét. Segített neki, hogy otthagyhassa a bányamunkát, azután elintézett neki egy autóvezetői tanfolyamot, és utána még munkát találni is segített neki. Amikor pedig már közeledett az esküvő ideje, Mendel magával hozta az egész családot Husztra. Az anya étkezdevezetőként dolgozott, Raja pedig ugyanott volt pénztáros. Mendel és Raja Huszton összeházasodtak. Zsidó esküvőt rendeztek nekik, volt hüpe, a szertartást a huszti zsinagóga rabbija vezette. Mendel hüpéjén ismerkedtem meg Verával és a családjával. Vera tizenkét évvel volt fiatalabb nálam. Nem a hagyományos zsidó nevelésben részesült. A Szovjetunióban született, ott is nőtt föl, szovjet iskolában tanult, és ezzel mindent elmondtam. Azért mégiscsak megtetszett nekem, és megkértem az édesanyját, hogy adja hozzám feleségül. Hamarosan össze is házasodtunk. Szerettem volna, hogy tradicionális zsidó esküvőnk legyen Királyházán, ahogy kell, rabbival, hüpével, lakodalommal, hogy az esküvőnkön ott legyen minden zsidó Királyházáról. Pénzem volt elég, mert akkoriban kevés sofőr volt, és jó fizetést kaptunk. De Vera anyja azt mondta, hogy sem ő, sem Vera nem jön el Királyházára megesküdni, és hogy Huszton kell megrendezni az esküvőt.     

Úgyhogy nem is tartottunk akkor esküvőt, csak bejegyeztettük magunkat az anyakönyvi hivatalban, és Vera hozzám költözött. Majd aztán három hónap múlva mégiscsak megtartottuk a zsidó esküvőt Királyházán. A szertartást egy rabbi vezette Szvaljanából, akit a húgom beszélt rá, hogy utazzon ide. Ünnepi asztalt csináltunk, minden zsidót meghívtunk, aki Királyházán élt, meg persze a rokonokat is. Miután összeházasodtunk, Vera is elkezdett járni szombatonként meg a zsidó ünnepeken a zsinagógába, Királyházán, péntekenként pedig gyertyát gyújtott otthon. Otthon megtartottuk a zsidó ünnepeket, betartottuk a kásrutot, nálunk még most is van hétköznapi kóser edénykészlet. És van húsvéti edénykészlet is, amelyet a padláson tárolunk. Az asszonyok megtanították Verát a hagyományos zsidó ételek elkészítésére és a szombati bárhesz sütésére. Egy kicsit a feleségem is megbarátkozott a számomra annyira megszokott életformával.

1956-ban a feleségemmel átköltöztünk Husztra. Ott volt az ipari kombinát, ahol dolgoztam. Adtak lakást, egy kis kertes házikót. Egyszobás ház volt, konyhával és verandával. Apránként hozzáépítettem még egy szobát, berendeztem a házat. A kertben pedig gyümölcsfákat ültettem és szőlőt. Mára ez a szőlő akkorára nőtt, hogy beteríti az egész udvart, mint egy tető.

Miután átköltöztünk Husztra, a feleségemmel eljártunk a zsinagógába. A huszti zsinagóga volt az egyetlen a Kárpátalján, amely még ezekben az években is működött, és nem zárták be, nem rombolták le. A huszti zsidók kiálltak mellette. A zsinagóga egy cipőgyár mellett volt. A helyi hatalmasok úgy döntöttek, hogy átadják az egészet a gyárnak, lebontják a zsinagóga körüli kerítést, és ott csinálják meg a cipőgyár klubhelyiségét. De egy teljes napig védték a zsinagógát a nők, öregasszonyok kapával és baltával, és nem hagyták, hogy elvegyék tőlük a zsinagógát, kiálltak mellette. Ha férfiak védték volna, nem öregasszonyok, mindet letartóztatták volna, és börtönbe vagy Szibériába küldték volna, de öregasszonyokra mégsem lehet kezet emelni. Ez a csodával határos módon megmentett zsinagóga mindvégig működött a szovjethatalom idején, és működik még ma is.

Az első fiunk, Alekszander 1958-ban született. Az ő zsidó neve Aser, apám tiszteletére. A második fiunk Vladimir 1962-ben született, a zsidó nevét Vera apjának tiszteletére adtuk, Volfnak hívták. Természetesen mindkét fiamnak csináltunk brit milát [lásd: körülmetélés]. Iskolában tanultak, kisdobosok is voltak meg úttörők, komszomolisták, minden, amit megkövetelt a szovjet rendszer. De én foglalkoztam velük, megtanítottam nekik mindent, amit egy zsidó fiúnak tudnia kell. A fiaim ismerték a zsidó történelmet, a hagyományokat, tudtak imádkozni. És még az iskolában is nagyon sikeresek voltak. Segítettek az anyjuknak a munkában, nem húzódoztak a falusi munkától. Alekszander, miután elvégezte a nyolcosztályos ukrán általános iskolát, fölvételizett a huszti erdőgazdasági technikumba. Vörös diplomával végezte el a technikumot, aztán művezetőként dolgozott. A kisebbik pedig, Vladimir, miután elvégezte az elektrotechnikai technikumot, háztartásigép-szerelőként dolgozott. Mindketten zsidó lányt vettek el, és mindkét fiúnak igazi zsidó esküvője volt, hüpével, ahogy kell. Amikor 1980-ban Alekszandernak megszületett a fia, Dávid, senki sem értett már Huszton a körülmetéléshez. Úgyhogy a feleségem Moszkvába vitte a kis unokánkat, ott csinálták meg a brit miláját. A kisebbik fiamnak két lánya van. Az idősebbik Olga, a zsidó neve Golde, 1989-ben született, a második Heléna, a zsidó neve Hendl, akit anyám tiszteletére neveztünk el, ő 1990-ben született. Mindegyik unokám ismeri a zsidó hagyományt, történelmet, vallást, szóval mindent, amit egy zsidónak ismernie kell. A nagyobbik unokám, Olga most egy vallásos zsidó iskolában tanul, Dnyepropetrovszkban, most ott lakik internátusban. Persze, kicsit sajnálom, hogy nem lakik itthon, de tetszik a lánynak az iskola, és én elégedett vagyok.

Amikor az 1970-es években megkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, nagyon el akartam menni. Akkoriban sok barátom és rokonom elutazott [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. A nagybátyám, Mojse, akivel együtt voltunk a koncentrációs táborban, a családjával együtt elutazott az USA-ba. Jelenleg Brooklynban él. A nagynéném, Rivka néni, anyám nővére, na ő is elutazott Amerikába nagyszámú családjával. Ők is Brooklynban laknak. Hat lánya és két fia van, ott már körülbelül hetven unokája és dédunokája van. Minden lány vallásos zsidóhoz ment férjhez, és az esküvők is, a családok élete is, minden a zsidó tradíció szerint folyik. Gitl húgom is elment. A férje meghalt infarktusban pont az elutazás előtt. Zsidó szertartás szerint temették el a szvaljanai zsidó temetőben, a húgom pedig a fiával és a lányával együtt elutazott Izraelbe. Rehovotban él most. A lánya Izraelben ment férjhez, aztán elutazott a férjével az USA-ba, de a fia a családjával együtt Izraelben él. Természetesen nem akartam itt maradni. Csak egy akadálya volt az utazásnak, a feleségem és a családja. Ők keményen megmondták, hogy az ő hazájuk a Szovjetunió, és sehová sem akarnak elutazni. Megpróbáltam persze hatni a feleségemre, de mégiscsak úgy jött ki a lépés, hogy itt maradtunk. Később aztán, az 1980-as években a nagyobbik fiam, Alekszander is elutazott Izraelbe családostul. Elmentek a húgomhoz Rehovotba. Nagyon jól fogadta a fiamat és a családját. Most ők is Rehovotban élnek. Alekszander fia, Dávid ott végezte el az iskolát, most katona. Leszerelés után egyetemre készül. A fiam egy cégnél dolgozik, amely számítógépek eladásával és javításával foglalkozik, nagyon meg van elégedve a munkájával és az életével. Nagyon örülök nekik. De nem akartam a fiammal együtt elutazni, túl késő már ilyen korban új életet kezdeni. Munkát már nem találhatok, ahhoz pedig semmi kedvem, hogy eltartott legyek, teher a nyakukon, ehhez nem szoktam hozzá.

Amikor az 1980-as évek végén elkezdődött a peresztrojka, szkeptikusan fogadtam, mint a szovjethatalom minden kezdeményezését. Sok ígéret, semmi eredmény. De bebizonyosodott, hogy tévedtem. Észrevehetőek voltak az eredményei. Szabadabban kezdtünk élni, az emberek már nem féltek, hogy rosszat mondanak, vagy olyan előtt beszélnek, aki előtt nem kéne. Abbamaradt a hívők üldözése, az emberek elkezdtek szabadon, semmit sem titkolva templomba járni, nyíltan megtartották a vallási ünnepeket. Fölpezsdült a zsidó élet. Megnyílt a „vasfüggöny”, amely az egész világtól elválasztotta a Szovjetuniót. Utazhattunk külföldre, meghívhattuk külföldön élő barátainkat magunkhoz. Én magam ugyan nem voltam külföldön, de a feleségem elutazott a nővéremhez, amikor az megbetegedett, és szüksége volt ápolásra. Vera sok élménnyel gazdagodva tért haza, és elismerte, hogy nem volt igaza, amikor nem akart elutazni. De az az idő már elmúlt…

Amikor a Szovjetunió széthullása után Ukrajna elnyerte a függetlenségét, 1991-ben, a zsidók újra lehetőséget kaptak, hogy zsidók legyenek a szó minden értelmében. Én úgy gondolom, hogy ma nincsen állami antiszemitizmus, vagyishogy alig van. Végső soron én még nem hallottam olyat, hogy valakit nem vettek volna föl egy állásba azért, mert zsidó. Itt van a Heszed, amely nagyon támogatja a zsidókat, különösen az öregeket és a kisgyerekes anyákat. Amióta 1999-ben a Kárpátalján létrehozták a Heszedet, Vladimir fiam ott dolgozik kurátorként. De már a zsidókból is kevés maradt. Sokan emigráltak, a világ minden táján élnek: az USA-ban, Kanadában, Izraelben, Németországban. És ma már a családok is többségükben kevertek, a zsidó férfiak nem zsidó nőt vesznek el, a zsidó nő meg nem zsidóhoz megy férjhez. Most kevés ember jár a zsinagógába, pedig már szabad. Olyan is előfordul, hogy még a minján sem gyűlik össze. Nem akarnak elmenni, pedig most már szabadon lehetne. Nem kell az a fiataloknak vagy legalábbis a fiatalok túlnyomó többségének. Én elmegyek a zsinagógába szombatonként és az ünnepnapokon is, a többi napon otthon imádkozom. Fölteszem a tfilint a kezemre meg a homlokomra, ahogyan tanították gyerekkoromban, és imádkozom. Hiszen azelőtt, isten ments, hogy valamit is csináltunk volna szombaton, az után, hogy meggyújtották a gyertyát [A zsidó ünnepek napnyugtakor kezdődnek, így a szombat /Sábát/ péntek este, az első csillag megjelenésével jön be, és szombat este, az első csillag megjelenésével ér véget. – A szerk.]. Ha valaki megsértette a szombatot, az már meg volt szégyenítve, szégyen volt neki a zsinagógába menni vagy emberek közé. De manapság az ember megy a zsinagógába, a kezében aktatáska, a zsebében meg a pénz. Még az autóbuszra is fölszáll, és jegyet vesz, és a piacra megy a zsinagóga után vagy a boltba, mintha így kellene ennek lennie [Vagyis nem tartják be a szombati munkavégzés tilalmára vonatkozó előírásokat, amelynek értelmében a vallásos zsidók szombaton még az imakönyvüket sem vitték kézben, sőt még a zsebkendőjüket sem, és közlekedési eszközre sem szállnak, autóba sem ülnek, valamint pénzügyletekkel, így fizetéssel sem foglalkozhattak.A szerk.]. Semmit sem csinálnak úgy, ahogy kéne. És senki sem gondol arra, hogy nem lehet örökké csak sérteni az Istent, és senki sem emlékszik arra, hogy két jeruzsálemi szentély is porig lett rombolva, ugyanazon a napon, Áv hónap kilencedikén [lásd: Tisá Beáv], de más-más évben. Hogy miért volt ez? Mert nem tartották be a törvényeket. És most is megbünteti az Isten azokat, akik elhagyták a hitüket, és nem akarnak úgy élni, ahogy Isten rendelte nekik.

Koltai Istvánné

Életrajz

Koltai Istvánné egyedül él egy kétszobás, az 1970-es évekből származó bútorokkal berendezett zuglói lakásban. Férje már régen meghalt, de fia és unokái hetente látogatják. Panni néni élénk és igen ironikus idős hölgy, de mivel hamar elfáradt a beszédben, az interjú öt-hat ülésben készült. Családjáról és háború előtti életéről szívesen és részletesen mesélt, de a háború utáni életét nem találta mesélésre érdemesnek, csak keveset mondott róla. Egyik unokája, András nagyon érdeklődik a család története iránt, sőt ő volt az, aki megkereste a Centropát, hogy készítsünk interjút a nagymamájával.

A nagyszüleim az édesanyám részéről a Pollák családból származnak. Azok ilyen pólisiak, ilyen lengyelek voltak. A nagypapát Pollák Jakabnak hívták. 1839-ben született Gyöngyösön. A nagymama, Gajdusek Júlia pedig 1848-ban született Verpeléten. Ez egy nagy család volt. Anyuka ismert rokonokat, én már nem – szétválasztott bennünket a pénz. A nagymamának, a rokonainak, tudja fene, lehet, hogy csak két fillérrel volt többje, de lenéztek minket, a szegény rokonokat.

A Pollák nagyszülők is Egerben éltek, mint mi. Ők egy jellegzetes zsidó házban laktak. A patak partján van egy nagy, ócska bérház, sokan laktak ott zsidók, mindenféle fajta zsidó, de főleg szegények, és onnan nagyon sok barátnőm meg barátom volt gyerekkoromban. Pollák nagypapa rőfös volt, úgy mondták, tehát méteráruval kereskedett. Mikor jött [Magyarországra], akkor kezdett kereskedni, meg vásárokra járt, szóval kereskedő vonal voltak a Pollák rokonok. Itt találkozott-e a feleségével, a Júliával, vagy hogy volt, ezt a részét az anyukám szintén nem tudta. Nem voltak gazdagok, és sok gyerekük volt. De nem is volt az [akkoriban] olyan föltűnő, hogy hét gyereke van. És aztán, el fogják tartani! Amikor az Eger patak kiöntött, tönkrement az én nagyapám, még az az áruja is, ami volt neki – nem sok volt, mert mondom, vásárokra járt és kereskedett –, az is elúszott a vízben. És teljesen tönkrement.

A nagymamámat ismertem, a nagyapám, mikor én kicsi voltam, ő már akkor sem volt meg emlékezetem szerint. De van kép róla. Szakálla volt, de pajeszos nem volt. Nem voltak bigott emberek. Annak ellenére, hogy pólisiak voltak. A nagymama mindig parókát hordott, otthon is. És a sájtli alatt kopasz volt. Azt már nem tudom, hogy volt-e ünnepi parókája, de biztosan volt. Kellett hogy legyen, mert ezekre nagyon háklisak voltak. Anyukám nem volt sájtlis. Megtartotta a haját, miután férjhez ment. Szép vörösesszőke haja volt, nagyon szép asszony volt.

Anyuka, Pollák Aranka 1887-ben született Egerben. Elemije lehetett, de hogy mennyi meg hogyan, azt nem tudom. Az anyukámnak hat testvére volt: a Lipu bácsi, a Maxi bácsi, a Náci, a Mendel, a Herman és a Szerén. És volt még hét testvére, de azok gyerekkorban meghaltak.

A nőtestvére, a Szerén néni Kálban lakott. Szerén néni libákat vásárolt, leölte, levágta, hét végén behozta Egerbe és eladtuk. Bizonyára kóser liba volt, mert zsidóknak adtuk el, és azok is vették meg. Anyuka segédkezett ebben, így aztán nekünk mindig maradt egy-egy liba, abból aztán egy hétig mit tudom én, mi mindent főzött anyuka. Szerén néni férjére nem emlékszem, az már akkor nem élt. [Szerén néninek] egy Olga nevű lánya volt, és volt neki egy mostohalánya, aki valahogy bekeveredett a családba. Voltunk nyaralni is Kálban. Az nagyon érdekes falu volt, nagyon homokos, finom forró homokos, mezítláb jártunk. Nagyon szerettem oda menni. A testvérem, Piri rendszeresen járt oda, mert az Olga meg az Irén unokanővére [Lipu bácsi lánya] korban illettek hozzá. Minden nyáron összejöttünk. A családi kapcsolatok sokkal szorosabbak voltak, mint elképzelhető manapság. Akkoriban ezek fontosak voltak. [Szerén nénit] deportálták. Még utolsó héten, mikor én Egerbe lementem meglátogatni a szüleimet, és még nem voltak bent a németek, akkor jött az Olga, véletlenül összeakadtam vele a vonaton. Én akkor már férjnél voltam, ő is férjnél volt, és nagyon örültünk egymásnak. De nagyon szomorúak voltunk, mert valahogy éreztük, hogy valami nagy disznóság lesz. Nagyon szörnyű dolog volt, hogy tudod, azt érezni előre, hogy itten nincs menekvés. Megéreztük.

Lipu bácsi elég gazdag volt. Egerben volt egy rőfösüzlet, az volt a legnagyobb zsidó kereskedés Egerben, az volt a Lipu bácsi. Lipu bácsi majdnem ugyanúgy nézett ki, mint akárki más a Pollák családban – kerek arcuk volt, zsidós. Csak ő szőke volt, és lehetett látni, hogy jobban pajeszt növesztett. A Pollákok mind szőkésvörösesek voltak. És mi mind örököltük, szőkék voltunk végig, az összes lányok. Lipu bácsinak szakálla volt, arra is ügyeltek, hogy az legyen. A kalap megvolt, de nem külsőségekben [lásd: haszid öltözék] voltak ők nagyon vallásosak. Ők valóban tartottak mindent, amit kellett. Mi közöttünk meg a Lipu bácsiék között mindig volt egy kis nézeteltérés. Mert apuka modernebb magyar zsidó volt. Az apukámnak is bajusza volt [mint az apjának], amit külön pödört, nagyon pedáns ember volt. Magyarosan öltözött is. A cipője mindig ragyogott. Szóval mindenre adott. A Lipu bácsi még Egerben halt meg a háború előtt, rendes halállal.

Maxi bácsi Borsodszemerén volt, kis faluban. Oda házasodott, Giza nénit vette el. Kereskedők voltak; nyitottak egy kis boltot. Nagyon keveset jártunk hozzájuk. Nem szívesen mentünk. Giza néni nem adott nekünk enni, ha odamentünk vendégségbe. Piri nővérem mesélte, hogy amikor Giza néniéknél voltak vendégségben, a görögdinnyét az ágy alá begurították, hogy legyen mit enni. Három lányuk volt, kettő még nemrég megvolt Dél-Amerikában. Maxi meg a Giza is túlélték a háborút, Auschwitzban voltak, és ők is kimentek.

Mendel meghalt fiatalon valami betegségben. Nem ismertem, csak az anyuka mesélte, hogy volt egy bátyja. Ez [Mendel] egy kicsit zűrös volt, erről nem sokat beszéltek. Lehet, hogy valamit titkoltak előlünk.

Herman bácsi itt lakott Pesten, a Király utcában volt neki maradéküzlete, ilyen rőfös boltja. Nagyon jó kis anyagokat lehetett tőle kapni, s mi pedig gyönyörű szépen megvarrtuk. Ingyen is adta az anyagokat, meg vettünk is tőle. Két fia volt, a Pista meg a Laci, az egyik ügyvéd volt, a másik meg kereskedő, maradt az apjával. Nem is tudom, a háború alatt kimentek-e vagy előbb vesztek el.

Azokkal nem voltunk olyan szoros kapcsolatban, mint az egri Náci bácsival. Azok nagyon sokat jártak hozzánk, mert a szomszédjukban laktunk. És nagyon szerettük a Náci bácsiékat, nagyon rendes emberek voltak. Azokkal voltunk tulajdonképpen a legjobban anyuka családján belül. A Náci bácsinak Egerben volt üvegüzlete. Volt egy fia, a Gyuri, a MASPED-nél [szállítási vállalat] dolgozott. Nagyon helyes emberek voltak, a felesége most is megvan. Gyuri nagyon aranyos volt. Jó állása volt, és amit csinált, azt nagyon jól csinálta. És több nyelven beszélt, franciául, és azt hiszem, angolul is.

Humorérzékkel el voltak látva a Pollák rokonaim. És a Náci bácsi mindig, ahol lehetett, ott szurkálta a Lipu bácsiékat. Egyszer meg utaztak együtt a Maxi bácsival, anyám másik testvérével, a Lipu egyik fia, mentek együtt a vonaton, de nem volt jegye a szegényebbnek, és amikor jött a kalauz, akkor kérdezte, hol a jegy. Mondta: „Majd a titkárom kifizeti.” És a Lipu bácsi fia nem tudta zavarában, hogy most mit csináljon. Kivette a pénztárcáját, zavarában kifizette. Elment a kalauz. „Miért mondta, hogy énnálam van?” „Hát azért, mert nekem nem volt egy vasam sem.” Ez a Maxi bácsi volt. Voltak ilyen családi szövegek, elterjedtek a családban.

A Friedmann vonal is Heves megyéből származott. A nagyapám Váraszóról származott, ott született 1845-ben. Recsken élt, ott volt neki kocsmája meg mészárszéke. Hogy kóser volt-e, azt nem tudnám megmondani. Úgy emlékszem, hogy ők vágták az állatokat, nemcsak árulták. De én annyira kicsi voltam. Recsk egy kisebb falu volt Parádsasvár mellett. Nem sok zsidó volt ott. Templom azért volt; az még kisebb helységben is volt.

Az apai nagyapámat, Friedmann Sámuelt nagyon jól ismertem. Ő inkább parasztzsidó volt. Volt neki csizmája meg ilyen pörgekalapja, szóval falusiasan volt öltözve. A nagypapának volt nagyon szép bajusza. Szakálla nem volt, nem tartott ilyen külsőségeket. „Samu bátyám”, ott, falun úgy mondták neki, és nagyon szerették. Rengeteg barátja volt, és nagyon szerették. Nem becsapós emberek voltak ők, hanem egyenesek [azaz becsületes kereskedők voltak]. Ott falun volt ilyen barátja is, olyan is, de főleg zsidók azért, mert a templomban csak összejöttek, ugye.

A nagypapámnak három felesége volt. Minden családban több nagymama volt, mert a nők meghaltak vagy gyermekágyi lázban, vagy tüdőgyulladásban, vagy valami olyanban, amire most már van gyógyszer, abban az időben meg nem volt. Viszont nem lehetett, hogy ne legyen felesége, mert a gyerekeket valakinek gondozni kellett abban az időben. Én már nem tudom, hogy pontosan hány gyereke volt a nagyapámnak, de mindegyiktől kettő-három.

Apukám édesanyját Flaschner Pepinek hívták. Erdőkövesden született 1851-ben, és 1882-ben halt meg. Ő volt a nagyapám első felesége. De azt én nem ismerhettem. Volt egy harmadik felesége is a nagyapámnak, Hermann Teréz – akit mi Rézi néninek hívtunk –, azt ismertem mint nagymamát. Annak is tekintettük, igazi nagymamának, mert elég sok éven keresztül együtt voltak.

A nagymama a mostani szememmel látva olyan magyarosan öltözködött. Olyan volt a ruhája, hogy a falusi parasztasszonyok is nyugodtan fölvehették volna azokat a cuccokat: sok szoknya meg blúzok. Nem ütött el a többi falusi parasztasszonytól tulajdonképpen, de azért voltak bizonyos szokások, amikben eltért, de azt már nem tudnám megmondani, hogy mikben, mert gyerek voltam, nem figyeltem meg annyira a dolgokat.

Ott, Recsken nem voltak ők nem tudom, milyen vallásos zsidók. A Pollák vonal sájtlis volt, az volt a vallásosabb, a Friedmann vonal az nem annyira. Az ünnepeket mind megtartották, abban az időben a zsidók minden ünnepet megtartottak. Az nem volt, hogy nem tartják meg. Csak van, aki szorosabban véve. Nem tudom, hogy éltek ott. Én akkor még kisgyerek voltam.

[Abban az időben] volt, amikor a ház saját ház volt, és volt, amikor csak bérelték. A nagyapának saját háza volt. A kocsma a házhoz tartozott. Kétszobás ház volt. Rendes kőház volt az már. [Tehát] nem lehettek szegények olyan nagyon. Mindenütt az volt, hogy volt gyerekszoba, a gyerekek ott laktak, hogy mennyi volt, és fiú volt-e meg lány volt-e, az nem volt érdekes. S aztán a szülők zömmel külön. Ez nálunk is így volt, meg a Friedmann vonalon is. A nagyszüleim fával meg szénnel fűtöttek. És petróleumlámpa volt. Mikor én Cecére költöztem [1937-ben], még ott is petróleumlámpa volt.

Nagyon dolgos ember volt a nagyapám is meg a nagyanyám is. A nagymamám nem segített be a kocsmába, a nagypapának biztos volt alkalmazottja. De én nem tudom ezt a részét, mert mikor még a kocsma működött, én nem voltam ottan. Én kisgyerek voltam. Aztán elmentek Balassagyarmatra lakni az 1920-as években. Eladták a házat és a kocsmát. Mert a Helén néni, a nagypapa egyik lánya férjhez ment egy Klein Sándorhoz, és elvitte az öregeket. Helén néni férje, a Sándor bácsi szabómester volt, és műhelye volt neki, azoknak is volt négy gyereke. A nagyszüleim Balassagyarmaton haltak meg. A nagyapám 1933-ban, a nagymama egy évvel később.

Az összes testvérem meg az unokatestvéreim, a három Kőrösi fiú, mind odajártak nyaralni. És akkora bitangságot csináltak ott állandóan a nagyapámnál, nagymamámnál. Például fölvettek sarat, és a falhoz vágták, de mindig akkor, amikor a nagymamám szépen kimázolta – mert ott hetenként kipingálták a falakat, hogy fehér legyen. Persze a nagymama jött a sikálóval, és jól elvert bennünket. Én nem annyira, én kisebb voltam, a nővérem, a Pirike volt ebben nagymester meg az összes Kőrösi gyerek, mert már nagyobbacskák voltak, és tudták, hogy hogy kell bosszantani a nagymamát.

Egerben volt egyszer egy földrengés. [Egerben és környékén 1925. január 31-én a Richter-skála szerinti 5-ös földrengés volt. Ilyen erős földrengés igen kevés volt Magyarországon a 20. században. A korabeli felmérés a károkat 16 milliárd koronára becsülte Egerben. 1925-ben 1 kg kenyér ára 6000 korona volt. – A szerk.] Nem emlékszem pontosan, hányban volt, de nagyon gyerek voltam. A legidősebb nővérem ment volna szombat reggel az irodába, s akkor a piactéren a templomtorony így meghajlott. Annyira nagy volt [a földrengés], hogy külföldön az újságok úgy írták meg, hogy egész Eger elpusztult. Erre a szegény nagynénémnek, a Juli néninek a három fia, a Kőrösi fiúk – ők külföldön tanultak – olvasták az újságban, hogy Eger elpusztult. Szó se volt róla, fölfújták az újságírók. A nagyapám akkor éppen ott volt nálunk vendégségben Egerben, és kelt volna fel, egy szombat reggel volt, anyuka vágta a tejeskalácsot, mert csokoládéval töltött tejeskalácsot sütött mindig. A nagypapa akarta a csizmáját fölhúzni, előttem van, ahogy támaszkodott volna az ágyhoz, de ingott az egész lakás. A papa kiszaladt a műhelyből, és fölkiabált, hogy azonnal gyertek ki a gyerekekkel, mert földrengés van. Ő honnan tudta, azt nem tudom, mert azelőtt sehol nem volt földrengés. Néhány napig frászban voltunk mi, gyerekek. Annyira, hogy egy szobában aludtunk akkor éjjel anyuékkal. A másik szobába nem mertünk bemenni, holott ott biztonságosabban lettünk volna, de senki nem magyarázta meg nekünk.

Apukáék ketten voltak édestestvérek a Juli nénivel, a Kőrösi fiúk anyjával. Azt hiszem, apuka nővére Miskolcra ment férjhez Recskről. Özvegyasszony volt már akkor, mikor Egerbe került. Cseléd volt, háztartást vezetett. Aztán Egerben is volt egy filléres konyha, úgy hívták, a zsidó hitközség tartotta fönn, s ő annál dolgozott. De hát szegénykémet jobbára támogattuk, amennyit lehetett. Juli néni 1940-ben halt meg.

Juli néni szegény asszony volt, és a fiai maguk taníttatták magukat. Mind a három tanult ember lett. Béla ügyvéd lett. A testvéremnek, Pirinek udvarolt is, mert akkor divat volt, hogy az unokatestvért elvette. Béla Dél-Amerikába ment, Buenos Airesbe. Részt vett a Tanácsköztársaság alakításában, és utána menekülnie kellett. Egerben bujkált, és amikor elszökött Magyarországról, akkor eljött hozzánk, és emlékszem, hogy elkapott és megcsókolt. És olyan szúrós volt, visítottam, rúgtam. Aztán már megbántam, mert tudtam, mikor már elment, hogy soha többet nem látom. De láttam még egyszer, amikor hazajött. Ott megnősült, ott van neki egy fia, arról nem tudunk semmit. A második Kőrösi fiú, Józsi mérnök lett. A felesége, Klári egy felvidéki zsidó lány volt, nagyon vallásos családból jött. Aztán valahogy a Szovjetunióba keveredtek. Aztán letartóztatták, és azt hiszem, Szibériába vitték, ott pusztult el. A felesége és a fia 1956-ban hazatelepült. A harmadik fiú, Sanyi orr-fül-gégész volt. Bécsben tanult, mert itt már numerus clausus volt. A Sanyi először volt Sanghajba, oda menekült a háborúban. Ott elvett egy orosz nőt. Aztán átment Clevelandbe. Ott is maradt, aztán a háború után jött haza látogatóba. Neki volt egy fia meg egy lánya. A Sanyival kapcsolatot tartottunk. Remek fej volt, jópofa, de mind a három nagyon okos gyerek volt. Szegény Juli néni nem tudott benne örülni, mert csak a bánata volt, hogy nem láthatja őket.

A Lajos bácsi féltestvére volt apukának. Recsken lakott. Az is szabó volt. És apuka segítette anyagilag, hogy kimehessen, mert háború volt [az első világháború], és Lajos bácsinak katonának kellett volna lenni, de nem ment, elment Amerikába apuka segítségével. És arról volt szó, hogyha már a Lajos kint van, apu megy utána. Csak közben apuka megnősült, és akkor ő azt mondta, hogy énnekem már gyerekem is van, én nem megyek sehova, nekem nagyon jó itt. Sosem szeretett változtatni a dolgokon, helyhez kötött ember volt, tipikus szegény ember. Semmi nem akart lenni, csak dolgozni.

Lajos bácsi Clevelandbe ment.  Rengeteg magyar volt ott már akkor is. Ott elvett egy magyar nőt. Van nekik egy lányuk, a Friedmann Irénke. Lajos bácsi egy folttisztító üzemet tartott fönn, és a Malvin néni besegített. Egy fillérrel sem segítették a családot. Egyszer jött egy pasas, akit a Lajos bácsi küldött, és beállított a műhelybe és azt mondja: „A maga testvére küldött…” Azt mondja apuka: „Tudom, elveszett, ugye azt akarja mondani?” „Igen, honnan tudta?” „Hát úgy.” És ahogy apuka megjósolta, amit nekünk küldtek, az elveszett. Soha nem kaptunk semmit. Közszájon forgott a családunkban, hogy hogy lett nekünk piros düftin ruhánk, amit a Lajos bácsi küldött, s amit elloptak a pasastól. Mondani sem kell, hogy nem volt igaz [hogy mindent elloptak]. Vagy ha igaz volt is, csak velünk történt ilyen. Többször voltak itthon a második világháború előtt. És aztán a háború után is voltak itthon, akkor én kalauzoltam már őket.

Apuka Recskről származik. Máshol született, talán Erdőkövesden. Ők már úgy mentek oda Recskre, hogy kisgyerek volt. 10 éves korában elkerült Egerbe szabómesterhez tanoncnak. Azért Egerbe, mert Recsken nem volt szabóság. És azért olyan korán, hogy keressen pénzt minél hamarabb. Valami rokonnál tanult szabóságot. Borzasztó sovány gyerek volt, kicsi, vékony, gyönge, és kellett emelgetni neki azokat a ménkű nehéz vasalókat, mert ezek a férfi-vasalók mint a ménkű, olyan nehezek. Ez egy vastömb volt. Tűzbe kellett rakni, és ott melegedett meg. A nagynéni, vagy mi volt, még rosszabb volt, mint [ha idegeneknél lett volna]. Agyonszekálta, szalajtotta ide-oda, vásárolni. Az inasoknak akkor nagyon rosszul ment. Azért valahogy megtanultak varrni ezek az erővel odakötött inasok. Leginkább az [volt rossz], hogy nagyon sokat kellett futkározni, enni meg nem sokat kaptak. Nem tekintették úgy rokonnak, hogy akkor jobban etetjük vagy valami, ilyen nem volt abban az időben. Egy kemény élet volt az, ahogy az ő szavaiból annak idején kivettem.

Apuka – azt hiszem – 3 vagy 4 évig volt inas. És mikor fölszabadult [az ember], vagy ottmaradt, vagy átment egy másikhoz. Apuka a rokonnak dolgozott egészen addig, amíg meg nem házasodott. Ott lakott a rokonoknál. Nagy dolog volt, hogy ott lehetett. Apuka szabómester volt, úri szabó méghozzá. Szemben lakott egy másik szabó, az parasztszabó volt, úgy hívták. Az úri szabó rendes öltönyöket varr. Ő nagyon precíz, pontos szabómester volt, gyönyörű szépen kimunkálta azt, amit csinált. Nemrég az Andris, az unokám fölfedezte, hogy apukáról írtak Egerben, hogy milyen nagyszerű szabó volt. [„Az 1930-as magyar iparosok almanachja” c. könyvben említik meg a nevét, a foglalkozását, az életkorát, hogy hol szabadult fel stb.] Ugyanabban a házban volt a műhelye apukának, mint ahol laktunk. A műhelybe mi csak úgy mentünk le, hogy apuka nem látta, mert nem szerette, ha ott ólálkodtunk gyerekek. Apuka nagyon szigorú ember volt. De nagyon jó ember volt, családszerető, imádta a gyerekeket.

Három alkalmazottal dolgozott, két inassal, egy segéddel. A segéd az már felszabadult. A segédek nem zsidók voltak, és az inasok sem. Az inasok falusi parasztgyerekek voltak; két-három évig voltak ott, annak megvolt a szabálya. Apuka megtanította őket varrni, és aztán levizsgáztatta őket. Az inasok ott aludtak a konyhában. Estére behozták az ágyukat, a földre letették, kész. Az inas reggel korán befűtötte a munkahelyet, a vasalónak a tűzhelyet, berakta a nehéz dögöket. Apuka reggel hétkor ment le a műhelybe. A műhely olyan nagy volt körülbelül, mint ennek a szobának a fele [kb. 6 négyzetméter], és az volt a vágya, hogy valaki örökölje utána a műhelyt.

Apuka nagyon szépen megélt. Nemcsak zsidók jöttek hozzá, hanem azok, akik meg tudták fizetni őt. Drága szabó volt. Volt egy ékszerész, nem volt pénze – annak is sok gyereke volt viszonylag, és az is zsidó volt –, és az azt mondta, hogy nem tudok fizetni, adok minden gyereknek inkább egy ékszert. És így mindnyájan, a lányok kaptunk egy-egy gyűrűt, énnekem a végén már majdnem nem jutott, mert én voltam a negyedik. Ahhoz képest, hogy apuka szegény ember volt, nagyon-nagyon vigyázott arra, hogy senkit be nem csapott. Abban az időben divat volt, hogy a pesti kereskedők leadtak szöveteket bizományba a szabóknak. Ő azt eladta, keresett rajta vagy nem keresett, de be nem csapta se a kereskedőt, se a kuncsaftot. És ha fölvett valamit, ő azt elszámolta fillérig. Szóval nagyon becsületes volt, világéletében senkin nem akart meggazdagodni. Apukának a barátai között se [volt nagyon zsidó], mert zömmel szabók voltak. Volt, akinek volt kis földje, meg volt egy kis szőlője, aztán vasárnap mindig elmentek egy kicsit piálni. Apuka is ment velük.

Mi elég sok családtagot támogattunk, amennyire nekünk a zsebünkből tellett. Volt még anyuka révén egy, akit támogattunk – a Náci bácsiék. Az volt a nagybátyám, az anyuka édestestvére. Nagyon szegény ember volt. A Lipu bácsiék szintén támogatták, de abban nem volt köszönet, mert undokok voltak. Minden pénteken sütöttünk, anyuka nagy sütő volt, remek süteményeket tudott, és az első volt, hogy vigyünk Náci bácsiéknak. Szombat reggel vittem át kistányéron, s akkor mondtam, Etelka néni, hoztam süteményt.

Az édesanyám ágán volt rokonságunk Egerben. A zsidók egy részen laktak, a város közepén. Dobó utca, Dobó tér, a Magyar utca. Ez véletlenül alakult így ki, de azért ha elgondolom, mindjárt látom az üzleteket is. Fűszerbolt meg rőfös üzlet, meg mit tudom én. Majdnem minden rokonom boltos volt. A zsidók főleg kereskedelemmel foglalkoztak, zöldségüzlet, ilyen üzlet, olyan üzlet. Laktak nem zsidók is itt, de nem olyan nagy mértékben. Voltak azért elszórva máshol is zsidók, mert később is jöttek be különböző falukból elszármazottak. De azért nem keveredtek, a zsidók nem laktak keresztény negyedben. Nem is akartak, gondolom. Amikor férjhez ment, akkor apuka meg anyuka Egerben egy bérelt lakásban lakott a Dobó utcában. Volt a Rosenberg, a posztós, attól bérelték a házat. Nem volt nagy a lakás. Két szobánk volt. Az egyik szoba volt a szülőké, a másik a gyerekeké. A szobában kiskályha; fapadló volt, sikálni kellett, emlékszem.

Egerben volt villany már. De mikor nálunk a vízvezetéket bevezették, akkor az már jócskán az 1930-as évek második felében volt. Előtte volt egy-két hely, ahol artézi kutak voltak, s oda kellett járni vödörrel ivóvízért. Az udvaron mindenkinek volt egy hordóban esővize. Az nyáron is volt, gyűjtve volt az esőcsatornából. Én imádtam; kiment az ember reggel korán, és belepancsoltunk a hordóba, vittük be mosdani. Minden nap kellett mosakodni. Kimentünk télen is. Fölkaptuk magunkra a kendőt, telemerítettük a lavórt, és vittük be. Az emberek zömének az a fogalma van, hogy nem volt víz. De víz mindig volt, csak legfeljebb nem lehetett meginni, mert nem volt jó.

Mikor kicsik voltunk, teknő volt, és a teknőben egymás után fürödtünk. Emlékszem, mikor Bözsi testvérem után kellett, és nagyon sokáig tartott, míg ő onnan kikászálódott, s én mérges voltam ezért. De másképp nem lehetett; annyi víz nem volt. Hetente egyszer, sábesz előtt mosófazékban melegítettük a vizet a fürdéshez. Rendes sparherd volt a konyhában, fával tüzeltünk.

Anyuka háztartásbeli volt, mint ahogy mindenki akkoriban, akinek sok gyereke volt. Ez [négy gyerek] már sok gyereknek számított. Nem tudom, hogyan ismerkedtek meg a szüleim, erről nem volt sosem szó. Anyuka 17 vagy hány éves volt, mikor férjhez ment, és mindjárt jött a Piri. Én születtem 1915-ben. Bözsi 1910-ben, Rózsi 1908-ban, Piri 1906-os. Nagyon szép lány volt, csinos is volt. Piri mindig elszökött otthonról. Egyszer átszökött a szomszédba, s akkor ott álltak tanácstalanul, hogy ki lehet ez a gyerek. Szép szőke kislány volt, aranyos és tudott már beszélni, csak azt nem tudta megmondani, hogy hívják, meg apukája kicsoda. És onnan jöttek rá, hogy azt mondogatta: „Mindig vasal, mindig vasal.” És így akkor kitalálták, ha mindig vasal, akkor az csak a szabónak a gyereke lehet.

Én a legkisebb gyerek voltam, és negyediknek születtem mint lány. Majdnem kidobott apukám! Azt mondta, hogy ha ez lány lesz, ez megy az Eger patakba. Szó se volt róla, hogy ő kidobjon, de ezzel fenyegetőzött, mert szerette volna, hogy egy fiúörökös legyen, mert az örökölhetné a műhelyt. Ha visszagondolok, a gyerekkorom teljesen zavartalan volt. Nem volt semmi gond avval, hogy zsidók vagyunk vagy nem zsidók vagyunk. Voltak szomszédjaink, nagyon jó barátságban voltunk. Nem jártunk össze, de megvoltunk. Az iskolában meg volt mondva, hogyha szombat van, akkor helyettünk írják be az ellenőrzőkönyvbe a szöveget [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és minden ment a maga szép útján. Minket senki az égvilágon nem bántott, annál is inkább, mert az édesapám nagyon tisztességes, becsületes iparos volt.

Volt cseléd. Mindenütt volt vidéki magyar lány, nálunk is volt. Ez akkor divat volt, ezt be kellett tartani, ez szabály volt. Vidékről jöttek a cselédek. Voltak, akik ajánlották, szóval, akik kifejezetten ezzel foglalkoztak [a cselédközvetítők], de általában nem így ment, hanem ismerősökön keresztül. A cselédek nem változtak gyakran, volt, aki több éven keresztül volt nálunk. De főleg az inasokra emlékszem, mert azok sokat segítettek. Ha anyuka nagyon el volt úszva valamivel, akkor segítettek. A vásárlásban vagy cipekedésben vagy valami.

Mindent, amit anyuka csinált, csinálta a cseléd is. Anyuka járt bevásárolni, de a cseléd ment vele, és segített cipelni. Anyuka főzött, a cseléd nem főzött, de segített. Megpucolta a zöldséget, a mosogatást is engedte anyuka. A takarítást is a cseléd csinálta. Naponta, úgy, ahogy kellett. Hely nem volt persze a lakásban, volt egy fészerszerűség, ahol a leány lakott.

Nagymosáskor a mosónő jött. Nem tudom megmondani, milyen gyakran volt, de az egy szertartás volt szintén, mert azt úgy kellett előkészíteni. Több napig tartott, valami rettentő, fantasztikus sok munka volt vele. A nagymosás nálunk az udvaron volt. Télen meg a konyhában. Volt mosókonyha, de ott nem lehetett, mert kevés hely volt, mert ott is aludtak inasok.

Két templom volt Egerben, a neológ és az ortodox, mind a kettő ott volt a közelben. Mi az ortodoxba jártunk, de péntek este a neológba mentünk. Általában apuka nem is járt templomba pénteken és szombaton, mert ő nem volt vallásos. Anyuka járt szombatonként. Fölvette a legszebb ruháját, és elvonult. Vagy elvitt engem is, vagy nem vitt. Nagyon jókat dumáltunk meg viháncoltunk, nagyokat nevettünk. Nagyon jól lehetett a fiúkkal kikezdeni föntről, mert rács volt, korlátszerűség, és onnan kihajoltunk és szemeztünk. A felnőttek mindent hagytak, nem volt ellenőrzés. Bementél, ott voltál, oda tartoztál anyukádhoz és kész. De ők szigorúan imádkoztak. A másik templom ortodox volt, de ott nem lehetett lenézni meg ilyen „marhaságokat” csinálni. Ott nem nagyon lehetett lelátni, meg ott más rend volt. Mi az ortodoxba nagyünnepekkor mentünk, amikor többen elájultak. Már tudtuk előre, hogy ki fog elájulni, mert voltak nők, akik jól belakmároztak este [a böjt előtt], és akkor másnap lehetett várni, hogy ki fog összeesni, és akkor kivitték. De mink ezt nem vettük komolyan, nagyon érdekes volt, vicces volt nekünk. A szüleimnek ott megvolt a helyük, ottan be kellett fizetni a helyért. [A zsinagógában az előkelőbb helyeket meg lehetett venni. A nagyünnepekre, amikor sokan mentek el az istentiszteletekre, gyakran árulták a helyeket. – A szerk.]

Tulajdonképpen mi ortodoxok is meg neológok is voltunk. Mert apuka révén neológok voltunk, anyuka révén meg ortodoxok. Édesanyám családja, a Pollák család mind ortodox volt. Apuka meg anyuka között néha nézeteltérés volt ezzel kapcsolatban. Azért, mert apuka szombaton dolgozott, és anyuka azt nem nagyon szerette. Én sem szerettem volna, ha az lett volna a meggyőződésem. De akkor még én gyerek voltam, ezt nem tudtam fölfogni. Csak hallottam mindig a vitát, „mert te dolgozol, mert szombatot nem tartasz”. De azért érzésben apuka is zsidó volt. Anyuka nagyon tartotta a zsidóságot. Első volt, hogy mikvébe ment, ahogy kellett – egy hónapban egyszer kellett menni. Én már nem emlékszem ilyen dolgokra, hogy miért mentünk egyszer egy hónapban.

Egerben voltak gőzfürdők, és az egyik a zsidóknak meg volt nyitva [péntekenként]. Nem zsidó gőzfürdő [azaz nem a hagyományos rituális fürdő] volt. Rendes gőzfürdő volt, és voltak alkalmak, mikor lebukni lehetett, pénteken rendszerint. [Az interjúalany az alámerülésre utal. Az alámerülés lényege a teljes elmerülés a mikvében, vagyis „élő vízben”, nem pedig csak vízzel leöntés. Az asszonyok a havi tisztulás után merülnek alá a mikvében. A Tóra törvényeiben sok szó esik a rituális tisztasággal és tisztátalansággal kapcsolatban a víz tisztító célú használatáról. – A szerk.] Én anyukával jártam a gőzfürdőbe. Anyukám a lebukásért ment. Énnekem azért tetszett, mert többször fürödtem, mint a többiek. A többi lány, mikor ők kicsik voltak, ők is mentek. De én ezt már nem tudom, mert én voltam a legkisebb.

A háztartás kóser volt. Kóser húst vásároltunk, ha vágtunk, akkor azt elvittük, volt egy hentes, aki nem tudom, mit csinált vele. És mi libahúst ettünk csak. Anyuka egyet mindig megtartott nekünk [a Szerén néni hozta libákból], mindig volt füstölt libacomb meg olyan finomságok. Külön voltak az edények, a tejes meg a zsíros edény – ahogy kellett. Külön volt ilyen szekrény, olyan szekrény, tejes meg nem tejes edények [lásd: étkezési törvények]. Mikor nagy voltam, akkor már sonkát is ettem, igaz, hogy nem szabadott bevinni. Anyuka tudott róla, kikaptam érte. Úgyhogy ez elég lezseren ment aztán már a vége felé.

Péntek este libabecsinált vagy csirkebecsinált volt rendszerint. Péntek este volt kidus, ott volt a bárhesz. Azt péknél sütötték, úgyhogy hoztuk. Szombaton sóletet ettünk; volt benne libanyak, minden finomság. Egy fazékban volt, és a fazék füle le lett kötve erősen, mert dobálták is ott a pékségben. Sokan vitték oda. Nevet kellett írni, papíron ráírtuk, rákötöttük, és előfordult, hogy leégett róla a név, akkor elcserélték, és mentünk utána, hogy kinél lehet. De azért nem voltak olyan sokan a zsidók, hogy nagyon kellett volna vigyázni, hogy hova lesz a sólet; soha nem ettük meg azért a másét, tudtuk, hogy kié a fazék. Tudom, hogy szombatonként mentünk a sóletért, alig vártuk, hogy hozzák. Együtt hoztuk el a cseléddel. Szombaton a cseléd gyújtott be, azért voltak azok helyettünk.

Az ünnepek előtt mindig volt nagytakarítás, olyan nincs, hogy az ünnepre, nem takarítottunk, muszáj volt. Pénteken is volt takarítás. Pészah előtt is volt takarítás és homecolás is. Azt anyuka tudta leginkább. Ő úgy csinálta, ahogy az édesanyja mondta. És az meg nagyon tudta, mert Pollák volt. De biztosan még örökölte ő is a mamájától ezeket a hagyományokat. Mindig ő csinálta ezeket. Előttem van a kis kötényével, amint csinálja. Nem nagyon emlékszem rá, hogyan csinálta. Azt tudom, hogy valamit ilyen ruhába kötöttek be. Összeszedték a morzsákat…, nem tudom ezt a részét. Én nem csináltam soha. Meg nagytakarítás volt, az egy világszám volt számunkra. A pészahi edény fönt volt a padláson, és oda föl kellett mászni egy létrán, és szórakoztunk vele, mikor adogattuk le a kockás bögrét; olyan szépek voltak, most is előttem vannak ezek az edények, de csak húsvétkor használtuk őket.

Mindenkinek magyar volt az anyanyelve a családban. A németet tudták, a hébert is tudták az édesanyámék vonaláról. A Pollák nagyszülők pólisul [jiddisül] beszéltek. Azok néha hallottam, amint pólisul gajdoltak, de én nem tudtam megérteni, mert én nem értettem azt a nyelvet. Hallottam tőlük, de rajtam nem is fogott. Meg nem is tanultuk. Az iskolában, mindenütt németül tanultunk. Az nagyon jó volt nekünk, diákoknak.

Volt színház Egerben. Nem mondhatom, hogy gyakran jártunk, mert nem is volt gyakran előadás. Mozi az volt. És akkor a Korona szállóban volt egy… nem is tudom, minek nevezzem, ahol szórakozni lehetett, táncórák meg ilyesmi. Én mentem oda a legkevesebbet, mert nem szerettem, nem tudom, miért. Arra vigyáztak otthon nagyon, hogy mindig volt egy felügyelő. Én voltam a fő felügyelő, de hogy utáltam! Mindig mondtam a Bözsinek, te, én nem megyek veletek, hagyjál engem békén. De muszáj volt, mert anyuka rám csörrentett, márpedig Bözsivel mész, és te vigyázol rá. De olyan utálatos feladat volt, hogy borzalmas, mert ezek nem szerették, hogy megyünk utánuk.

A zsidóknak volt ott még külön egy helyiségük, amit a hitközség tartott fönn, ahova lejárt egy szavalóművész is. Híres zsidó ember volt az. Nem jut eszembe a neve. Meg mentek kirándulni együtt az összes zsidó gyerek. Szülők nélkül, modern volt az ifjúság.

Egerben volt egy uszoda. Ott nem volt, hogy valaki nem tudott úszni, mindnyájan tudtunk úszni. Hároméves koromban tanultam; egy úszómester tanította. Anyuka ott állt mellettem, frászban volt, hogy onnan föntről, a trambulinról le fognak engem dobni, és ott megfullad az a gyerek. És az úszómester fölvitt, ledobott, s meg is tanultam úszni. Imádtuk azt az uszodát, odajártunk egész nyáron. Reggel kimentünk, lementünk az uszoda udvarára, és vártuk, míg kinyitották az uszodát. Mikor kinyitották, mint a siserehad, berohantunk, és attól kezdve estig ki a vízből, be a vízbe, ez ment egész nap. Kaja nem volt, mert ebédet nem vittünk, de gyümölcsöt igen, amit anyuka megvett, egy egész puttony gyümölcsöt, és azt reggel szétosztotta gyorsan a gyerekek között. Nem kellett velünk foglalkozni, mink is nagyon jól éreztük magunkat, meg anyuka is szabad volt. Mi, gyerekek nagyon szerettük az uszodát, nagyon odavoltunk érte.

A szülők is jártak azért, édesanyám is nagyon jól úszott. A papa nem járt úszni, ő dolgozott. De anyuka, ő rendszeresen járt. Hasonló zsidó lányokkal jártunk az uszodába. Akkor még külön voltak a férfiak és a nők. A katolikus egyház nem engedte, hogy közös legyen – mi is tudtunk róla, gyerekek, tehát ez nem volt titok. Mert az bűn, hogy férfiak, nők együtt ússzanak vagy fürödjenek. Ez azért érdekes, mert a kanonokok, ezek lila öves papok voltak, tartózkodtak attól, hogy egyáltalán ilyen nyilvános helyekre menjenek. Ugyanakkor itt, Pesten meg sokan látták őket, hogy strandokra meg uszodákba jártak. Nahát ez nem volt összeegyeztethető, már mi, gyerekek is megróttuk őket ezért, pedig hát semmi közünk nem volt hozzá. Mikor megvalósult a [közös] strand, akkor már nagyon jól ment Eger városának, mert az földobta a várost. Nagy forgalom lett rögtön, jöttek Pestről, filléres vonatok. Olcsón lehetett utazni Egerbe direkt a strand végett.

Teljes papi uralom volt – Eger érsekség volt. A katolikus papok mindenbe beleszóltak. Amikor arról volt szó, hogy jó lenne, hogyha a város fejlődne, akkor mindig valami gátat szabtak a dolgoknak. Így azért nem nagyon haladt előre a város. A Káptalan utcában laktak végig a kanonokok. Gyönyörű házuk volt, vagyonuk, birtokuk, mindent ők akartak uralni. És sikerült is nekik. Szegény anyám, mikor vágta a libát, a májat mindig elvitték a kanonokoknak. Több kanonok dolgoztatott apukámmal. És ezek megvették tőlünk a májat pénzért. Ezek ott uralkodtak, úgy lehetett mondani. Mindenük megvolt az égvilágon, és soha nem felejtem el, hogy ezekben a házakban pávák szövegeltek. Olyan nagy spájzuk volt, mint ez a két szoba, és olyan nagy zsírosbödönök voltak. Mikor oda bementek az inasok, akik nálunk dolgoztak, mindig el voltak ájulva, mikor hazajöttek, hogy mit láttak ott, hogy milyen gazdagok! A bőség nem a mi világunk volt, jóllehet, hogy nem is voltunk annyira szegények, hogy éheztünk, de azért az egy zsidó világ volt.

Én zsidó elemibe jártam. Engem fölvettek korábban az elemi iskolába. Anyukám megfogott, és elvitt beíratni az iskolába. Előttem van az a nap, éppen esett az eső. Mikor Biedermann bácsi meglátta, hogy ki vagyok, azt kérdezte, „Miért hozta ezt a gyereket? Még nincs hat éves”. Nem töltöttem be még a hatot, mert novemberi vagyok, és szeptemberben kellett már iskolába menni. S akkor mondta anyukám, hogy de vegye már föl, ezek tudnak! A Biedermann bácsi addig hallgatta a sirámainkat, míg fölvett. De mondta, hogy ő nem bánja, mert tudja, hogy a Friedmann gyerekek mind okosak. Nagyon jól tanultunk mind a négyen. Az órán nekem állandóan lökődött ki a kezem, mondták, hogy ezt kéne tudni, akkor én már jelentkeztem. A barátnőim mondták később is, hogy „Te mindig tudtál, de borzasztó voltál!”. Nem bírták elviselni, de súgni súgtam. Egyetlenegy barátnőm van, aki általános iskolában is barátnőm volt, őt szoktam hívni most is.

Utána jött a polgári [lásd: polgári iskola]. Állami polgári volt, és ott mindnyájan ingyen tanultunk. Én még zongorázni is tanultam öt évig, úgyhogy igyekeztünk. A Piri szintén tanult valamit. Én nagyon szerettem volna tovább tanulni, mert nagyon jó hallásom volt, és egy magántanár tanított. Mikor a polgáriba jártam, a polgári iskolában lehetővé tették, hogy betartsam a vallási szokásokat. Szombatonként megkérték a nem zsidó gyerekeket, hogy legyenek szívesek beírni az ellenőrzőkönyvbe, hogy milyen órák lesznek meg ilyenek. Volt egy Tóth Piroska nevű barátnőm, illetve iskolatársam, az írta fel nekem a leckét, amit jövő héten kellett írni, de nekünk szombaton nem lehetett [írni]. Nem is annyira a papa vagy a mama várta el, hogy ne írjak szombaton. Ez inkább a hitközségtől jött. És az iskolák nem voltak antiszemiták ebben. Volt megjegyzés, de mindent lehetővé tettek, és én simán bementem szombaton a polgári iskolába elsőtől negyedikig, és nem írtam.

Minden testvérem elvégezte a négy polgárit [lásd: polgári iskola]. A legidősebb nővérem, Piri még két kereskedelmit [lásd: kereskedelmi iskolák] is végzett. Kereskedelmi felsőbb iskola volt, apácák tanítottak. És az nagyon drága dolog volt. Ha valaki akart irodába menni, akkor mint a nővérem is, két kereskedelmit járt, és mehetett alkalmazottnak. Egerben volt egy autókereskedő – egyetlenegy akkor még, autó is alig volt, gyalog jártunk, ez egy kisváros, két perc alatt elértünk az egyik végétől a másikig –, szóval ennél az autókereskedőnél dolgozott a Piri. A nagyobb testvéreknél még inkább volt pénz, és aztán mikor már hozzám ért, már elfogyott. Varrni, az volt az egyetlen majdnem, ahova biztosan mehettünk. Úgyhogy [úgy határoztak, hogy] a lányok menjenek varrni. Abban az időben nemigen lehetett mást tanulni, pláne zsidóknak. A Bözsi ismerős családnál dolgozott, a szakmunkásképzés ismeretség alapján ment. Nagyon jó volt ez, hogy nem akárkihez mentünk, apukát is ismerték, szerették. Szóval ezek jó idők voltak. A nővéreim mind tudtak varrni, kivéve a Pirit, aki irodában dolgozott. Még egy gombot se tudott fölvarrni, csak ő kínlódott mindennel, ami varrás volt. Bözsi varrt eladásra, a Rózsika meg otthon volt, segített anyukának, amikor elvégezte a polgárit. Gyönyörű kis gyerekruhákat varrt, hogy honnan tudta, nem tudom, csak úgy ráragadt. Soha nem tanulta.

Bözsi ide jött férjhez, Pestre. Volt neki egy nagy szerelme Egerben, a Deutsch Pista, de akkor a mama nem engedte, hogy udvaroljon a Bözsinek, mert elég szegény lány volt. Találkozgattak ők azért, de nem lehetett a szülőknek ellentmondani. Nagyon a hagyományok szerint mentek a dolgok. Spiegel Pál ajánlva lett – mert abban az időben ajánlottak is házasságokat [lásd: házasságközvetítő]. Savanyúüzeme volt a Spiegelnek, savanyúságokat gyártottak. Ez egy családi üzem volt. Bözsi nem dolgozott; abban az időben nem mindenki dolgozott. Eltartotta a férje. 1939-ben született a kislányuk, Julika. Viszonylag rövid ideig voltak együtt. 1937-ben esküdtek, s 1944-ben ütött ki a krach, s akkor már Pál rég nem volt. Öngyilkos lett, mert asztmás volt, és éjszakánként nem tudott aludni, és leugrott az emeletről. Eltemették, zsidó temetőben, de hogy hogyan, mint, nem tudom a részleteket. Valaki kijárta, nem tudom, a rokonság biztosan. Az egész család föl volt bolydulva. Ilyesmi [öngyilkosság] nem fordult még elő az életünkben. Az egy nagyon intelligens, helyes ember volt, csak éppen nem volt egészséges. De azt mi nem tudhattuk, mikor hozzáadta anyuka. Bözsi visszament Egerbe, ott lakott anyukánál meg apukánál, és ott varrt másoknak. Hát valamiből meg kellett élni.

A Piri férje Krausz Gyula volt, kereskedő. 1926-ban házasodtak össze. Volt egy unokabátyánk, a Kőrösi Béla. Ez egy kicsit hóbortos fiú volt, de ügyvéd volt. Az udvarolt a Pirinek. És úgy volt, hogy a Piri ment volna a Bélához férjhez egy hét múlva. Aztán nem lett semmi, mert közben a Krausz Gyula, megkérte a kezét. Anyuka elgyalogolt a Reb Sájeléhez, az egy rabbi volt, aki megmondta, hogy ne adja oda Amerikába, hanem ha van itt valaki, aki rendes, ahhoz adja. Mi, gyerekek hallgatóztunk persze, és hallottuk, hogy azt mesélte anyuka, hogy mit mondott a rabbi. A vége az, hogy a Piri nem ment ki. Minden megvolt, mindenféle iratok, de Piri nem ment Dél-Amerikába. Ugyanolyan „vállalkozó szellemű” volt, mint a többiek. Így lettünk mi míszek és nem „miss”-ek. Mert ez így közszájon forgott a családban, hogy miért is nem lettél „miss”.

Piri itt lakott Pesten a VII. kerületben, ahol később én is laktam a csillagos házban. A férje valahol a munkaszolgálatban halt meg 1945-ben. A Piri a háború után a férje helyett átvette azt a munkát, amit az végzett. Vitte a kenyeret egy nagy kenyérgyárból, és üzletekben rakta le. Ez egy külön foglalkozás volt.

Befejeződött az iskolám, én szerettem volna ugyanúgy tanulni, mint Piri, de nem lehetett, mert abban az évben nem volt kereskedelmi az apácáknál. Megpróbáltak elhelyezni egy ügyvédi irodában, de ottan nem volt olyan nagy forgalom, az egy rokon volt, az csak szívességből apukának megtette, hogy engem foglalkoztatott, de nem kerestem pénzt vele. Utána volt az, hogy a varrást választottam. Valakihez beadtak, az apukának ismerőse volt, az is egy szabó volt, de rossz volt náluk. Az egy nem magyar származású zsidó szabó volt. Női szabó. Nagyon rövid ideig voltam ott, mert otthon csináltam az arénát, hogy énnekem ottan nem jó. De azért megtanultam varrni, miután nekünk a kezünkben benne volt a varrás, miután apuka szabó volt.

Ugyanabban az utcában laktak a Greinerék, a férjemék, mint mi. És odamentem varrni, a Greiner Dórához. Hárman-négyen dolgoztak a műhelyben. A Dóra volt a főnök. Nagyon szigorú volt, mindig a fejemre olvasott dolgokat, mikor még nem volt a sógornőm, és mikor már elvett az öccse, mindig mondtam neki: te olyan utálatos főnök voltál, hogy az borzalmas. Egy-két évig inas voltam, addig nem kaptam pénzt, de örültünk, hogy elhelyeztek oda. Aztán fölszabadultam, és annak megfelelően fizettek. De ott nem volt munkaidő. Meg volt határozva, hogy hányra kellett járni, de most már nem tudom pontosan. Gondolom, hét vagy nyolc óra felé. És addig ott kellett lenni, amíg be nem fejeztük az elhímzést meg a mit tudom én, mit. Ameddig Egerben voltak [a Greiner lányok], ott dolgoztam.

Ott dolgoztam a férjem nővérénél a varrodában, és addig szereltem a vasalót, míg a férjem belém esett, és én meg őbelé, és aztán meg elvettük egymást. Én bírtam őt nagyon, mert okos fiú volt. Nem a legszebb volt, de nagyon okos volt, és én szerettem tanulni mindig. Eredeti jó fej volt az én férjem, nagyon szellemes és okos és intelligens. És tőle mindent meg lehetett tanulni, ami kellett az élethez. A férjem alapozta meg nekem az egész hozzáállásomat a dolgokhoz. Mert ő kommunista volt kezdettől fogva, a háború előttről. A férjem alapvetően egy nagyon rendes ember volt, és én átvettem, mert ő mérvadó volt számomra. Később én is nagy hitetlen lettem, mert a férjem kommunista volt.

Az egész Greiner család olyan volt számomra, mintha rokonok lettünk volna, mert egy utcában laktunk velük. Nagyon rendes emberek voltak. Úgy hívták Egerben őket, hogy „kisrendesek”, mert soha nem volt nagy pénzük ugyan, de szegények sem voltak, koszosan nem jártak a gyerekek.

A férjem vallásos családból származott. Az édesapja az egri ortodox hitközségnél Tóra-tanító volt. Volt valami iskola, oda jártak reggelenként a vallásosabb ortodox gyerekek. Nagyon jófejű pasas volt az öreg Greiner bácsi. Nagyon eredeti, okos. Szakálla volt, volt pajesza. (A férjemnek és az öccsének is volt.) De öltönybe öltözött rendesen. Azok [az ortodoxok] nem voltak már kaftánban [lásd: haszid öltözék]. Kóserek voltak, meg emlékszem, mikor szegény apósom, a Greiner bácsi a halat minden pénteken előkészítette egy dézsába, ott pucolta. Muszáj volt, mert ő a hitközségnek volt az alkalmazottja.

A férjemék hatan voltak testvérek, négy lány meg két fiú: Szerén, Elza, Dóra, Mandi, Arnold és a Pista. Ha hat gyereke volt valakinek, az nem volt sok. A zsidó családokban volt olyan, ahol 10-11 gyerek volt.

A férjem Greiner Izidornak született. Aztán 1946-ban Koltai Istvánra magyarosított. Valamikor Koltán laktak, és mikor rákérdeztek a háború után, hogy hogy akarja magyarosítani, azt mondta, Koltaira. Kérdezték sokszor tőle, hogy a Koltai XY rokon-e neki, azt mondta, igen, ha azelőtt Greiner volt.

Pista 1907-es volt. (Fiatalon halt meg, viszonylag fiatalon. 1980-ban temettük.) Koltán született a férjem. Onnan elköltöztek, mikor egy-két éves volt. A férjemék nem jártak nyilvános iskolába, mert nem volt a fiúknak zsidó iskola. Jesivába jártak az öccsével. Valahol Felvidéken voltak mind a ketten. Aztán később mesélte a történeteket a férjem [a jesiváról], nagyon jópofán, de már nem tudom őket. Nem tudom már megmondani, hogy mennyi ideig jártak oda.

Tehát egy nagyon vallásos családból indult a Pista, de valahogy cviklit kapott az egész társaság, már a gyerekek, mert egyik se volt vallásos. Mindegyik nagyon okos volt és intelligens. A Greiner gyerekek fütyültek arra, amit a szüleik mondtak, nem sokat adtak arra, és mentek a maguk feje után. Igazuk is volt. De csak később kezdtek politizálni, mikor a szülők már meg is haltak. Mindent megtartottak, amit rájuk erőltettek, de nem hittek ezekben a dolgokban. Szegény apósom nagyon intelligens ember volt, tehát úgy fogta föl a dolgokat, ahogy kellett: hogy a fiatalokat el kell engedni, és hadd csinálják azt, amit ők akarnak.

A szegény szülők korán meghaltak. Azt hiszem, 1930 körül. A lányok ott maradtak, s akkor gondolkoztak, most mit csináljunk, följövünk Pestre. És följöttek. A Dóra meg a testvére, a Mandi összeszövetkezett, és a varrodát fölhozták Pestre. A Teréz körúton volt nekik varrodájuk, és én úgy jártam oda, mintha otthon lennék. Ezekhez rendesebben jártam, mint a nővéremhez. Úgy bevettek a családba, mintha én a testvérük lettem volna. Nagyon jóban voltunk, nagyon humoros, jó felfogású valakik voltak, és én imádtam őket. Szinte testvéremként, úgy nőttünk föl, és mindig tudtam rájuk számítani.

Mandi volt a legkisebb. A férje, Gárdos Gyuri itt, Pesten nagyon részt vett a [kommunista] mozgalomban, és annak révén sok ismerősöm is volt itt. A Mandi meghalt azóta, és a férje is. A kislányának üzlete van.

Szerén Szarvason volt, oda ment férjhez. Schwartz Joachimnénak hívták. Ő volt a legidősebb. Született neki két kislánya, akiket elvittek, és egy fia. Visszajöttek, Ausztriában voltak, ott meg lehetett menekülni a gyerekeknek. És ezek kimentek mindjárt a háború után Izraelbe és Kanadába.

Elza férjhez ment itt, Pesten, nem voltak leszármazottai.

Arnold volt a legkisebb fiú. Festőművész volt. Ő, szegény a munkaszolgálatban meghalt flekktífuszban, itt, Magyarország nyugati határán. Itt van az emléktáblája Rákoskeresztúron a balfiakkal együtt. Balfon is volt, és ott találkozott a sógorommal.

A férjem Egerben, fatelepen volt tisztviselő, a Schwartz Dávidnál. Nagyon tehetséges, jófejű fiú volt, így leérettségizett. Magántanuló volt, és ki segített felkészülni? Hát az én unokabátyám, az egyik Kőrösi fiú, de tiszta véletlenül, mert akkor még nem volt rokon a Greiner család.

A férjem a szociáldemokrata pártnak volt a tagja. Ült is négy hónapot 1930-valahányban. Egerben tartóztatták le. A Kóstyán – ez egy városrész megnevezése, ahol parasztok laknak – tartóztatták le a csendőrök, mert [illegális] irodalmat terjesztett. Röplapot is, könyvet is, de pontosan már nem tudom. Négy hónapot ült: kettőt Egerben, kettőt Pesten. Én elismertem, hogy a vőlegényem, és ugyanolyan elbírálásba estem, mint ő, csak éppen nem én ültem, hanem ő. És akkor tanult meg németül. Nagyon szeretett volna már perfekt német lenni, s akkor addig tanulta, míg ki nem végezte.

Nagyon sokáig udvarolt a Pista, mert nem volt állása. Elvesztette amiatt, hogy letartóztatták. El is kellett jönni Eger környékéről, mert az ottani rendőrség állandóan kereste Pistát az édesapámnál. És az apukám mindig azt mondta, ő nem tudja, ő nem is tart velünk kapcsolatot. Végre aztán lett egy állása, Fejér megyében, Cecén volt egy fatelep. Rengeteg pályázat volt; újságban hirdettek állásokat, de nekünk csak fatelep lehetett, mert ez volt a szakmája Pistának. Mikor leérettségizett, utána ezt kitanulta. A cecei fatelep Schwartz Dávidé volt. A férjem két Schwartz Dávidnál is dolgozott. Az egyik sárbogárdi volt, a másik egri.

1937-ben házasodtunk össze Budapesten. Akkor már  megkapta a cecei állást, különben nem tudott volna elvenni. A rabbi jött ki a Dórához, lakásra. És ott volt. Ez teljesen természetes volt abban az időben. A legtöbb kommunista zsidó volt. Miután a szülők is eltűrték, hogy mi modernek vagyunk, mi meg eltűrtük, hogy ők nem. Azért megcsináltunk a kedvükért mindenfélét, amit lehetett. Ugyanazon a napon volt a nővérem, a Bözsi esküvője is Egerben. A szüleim ott voltak mind a kettőn. Hogy hogy csinálták, nem tudom. Apuka kitett magáért, két lányt kiházasítani nem volt olyan könnyű, de megcsinálta. Nem adott semmi hozományt, az én férjem el se fogadta volna. Pista nálunk kosztolt éveken keresztül.

1937-től 1942-ig voltunk Cecén. Én azt hittem, mikor oda férjhez mentem, hogy én valahova férjhez mentem. De mikor leszálltam a vonatról este, kerestem, hogy hol van az a falu, és nem találtam semmit. Mert azért Eger után ez tényleg egy falu volt. Leszálltam, mondom, nem baj, majd reggel. Aztán reggel fölébredtem, semmi nem volt, pusztaság. Én nem bírtam a falut egyszerűen! Eger se volt egy nagy hely, de mégiscsak város volt. De muszáj volt megszokni, tudtam, hogy máshol nincs állásunk.

A házunk két szoba lett volna, de a másik szobát nem tudtam berendezni, egy szobára elég bútorom volt. Állatok voltak, liba, kacsa, mindenféle, kert volt. Én mindig olyan tevékeny voltam, a kertet is megismertem, tudtam, hogy hogy kell kezelni.

A fatelepen egy parasztember volt, aki az egész fatelepet a családjával együtt kézben tartotta. Felügyelt és kiadta az árut. Pista az irodán volt. Amiben tudtak, segítettek ott azok az udvaros emberek. Úgy hívták őket, hogy udvarosok, mert azok rakták a cserepeket meg mit tudom én. Mindig volt sok kutyánk, mert kellett, mert amíg föl nem adtuk postán este, addig a pénz [az aznapi bevétel] ott volt.

Cece egy ócska kis falu volt. Akik ott laktak zsidók, nem voltak vallásosak. Mi sem tartottuk az ünnepeket. A faluban is zsidókkal voltunk főleg jóban. Volt vagy négy-öt család összesen a faluban, kereskedő meg vaskereskedő. A Bár család, azoknak rövidáruüzletük volt. A feleségével jóban voltam. Összeültünk kártyázni, mint afféle falusiak. És akkor tanultam franciául meg a Pista is, tanár nélkül, volt szótárunk. Nagyon sok időnk volt, nem tudtunk esténként mit csinálni. Tanulgattunk saját erőből. Elég jól írtam. És a helyesírását a franciának valamennyire elsajátítottam. Én szerettem tanulni, de nem tudtam igazándiból megtanulni, mert nem volt célom vele.

Nem gyakran jártam haza Egerbe, nagyon messze volt. Amikor volt pénzem, hazamentem. Minden évben hazajöttem a szüleimhez. Anyukáék is voltak nálunk, Cecén. És szerettek odajönni, mert én nagyon igyekeztem, hogy jól érezzék magukat.

1942-ben vitték először Pistát munkaszolgálatra. Tokajba vitték meg máshová is, már nem emlékszem. Ahogy hazajött, már hívták újra be. Pár hónapra mindig. Akkor én is mindent megtanultam [a fatelepen], mert muszáj volt. Mert mikor őt behívták különböző helyekre, akkor én átvettem és csináltam. És ment nagyon simán. De nagyon kellett vigyázni, mert abban az időben már nagyon nagy volt a zsidózás. De nem nagyon emlékszem konkrét esetekre, mert annyira természetes volt ez a dolog már a végén.

Cecén Pista nem csinált semmit [párttevékenységet], nem is tudott, titokban volt ott. A vége felé jött a jegyző, egyszer csak felfedezett bennünket. Addig nem tudták, hogy mi kik vagyunk. Mi tulajdonképpen bújtunk ott. Úgy látszik, hogy a rendőrségnek a keze elért utánunk. És akkor kiderítették, hogy ez egy kommunista. Pistát behívták, a jegyző megmondta neki, hogy egy hét alatt hagyjuk el a falut – kész. Semmi indokot nem mondott. A többi zsidóval ugyanaz történt, ami velünk, nekik is el kellett menniük. Mindenkit kiráztak abból a helyből, ahol élt. Pista egész jól keresett, amit lehetett, mi ott beszereztünk. Akkor jött ez a szemét jegyző, hogy kirúgott bennünket a faluból. El kellett adni mindent, meg kellett hirdetni, megjelentek a falusiak, mint az őrültek, cincálták nekem a holmiimat, borzalmas volt. Mikor nekünk menni kellett, átvette egy keresztény stróman.

Akkor már lehet, hogy Pista munkaszolgálatos volt, csak éppen hazajött. És nekem egyedül kellett fölköltözni Pestre. Itt, Pesten volt nekünk valami ismerősünk, egy szabó, és akkor apuka elintézte, hogy oda menjünk lakni albérletbe, és akkor a Pistám följött ide, először süteményt árult. Akkor volt az divat, hogy a cukrászdában lesütötték a süteményt, ő meg kihordta üzletekbe dobozban, biciklin. Fölkapott rá és ment. A Piri nővérem férje meg kenyérkihordó volt. És így ő tudta, hogy hova kell vinni ezeket a süteményeket.

Nem gondoltuk, hogy ez idáig fajul. Annyira váratlanul ért bennünket. A zsidótörvényeket elolvastuk, de nem akartuk elhinni, hogy ilyen előfordulhat. Annyira naivak voltunk. Az előző életünkben, vagy hogy mondjam, ami történt addig velünk, nem tapasztaltuk azt, hogy nekünk azt mondanák, azért, mert zsidónak születtél, te egy ilyen-olyan utolsó ember vagy.

Intő jelek voltak, csak annyira gyanútlanok voltunk, nem voltunk felkészülve erre, mert a hitközség is azért lehetett volna tisztességesebb a hívőivel, és elmondhatta volna, hogy ő mit gondol, ha egyáltalán gondolt valamit. De átvertek, mert ugye a gazdag zsidókat kivitték külföldre. [Volt néhány gazdag zsidó család, amely lefizette az SS-t és a magyar hatóságokat, és amelyeket ennek fejében engedtek távozni Magyarországról. A leglátványosabb ügy a Chorin, Kornfeld és Weiss család [lásd: Weiss Manfréd] volt, amely átengedte az SS-nek a Weiss Manfréd Műveket, Magyarország legnagyobb nehézipari gyárát, cserébe azért, hogy a család sértetlenül külföldre távozhasson. – A szerk.] Azoknak nem kellett bujkálni, azok megfizették és mentek. De mi maradtunk, mert mi egyszerű kis senkik voltunk.

Ilyenre nem lehet felkészülni. 1944. március 19-én jöttek be a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Kétszer voltam otthon – egyszer egy héttel a németek bevonulása előtt, utána meg március 18-án. Először csak mentem látogatóba, és egyszer csak gondoltam egyet, hogy még egyszer lemegyek. Valahogy éreztem, hogy ide még egyszer kell jönni. Akkor én már Pesten laktam, és akkor már Julikánk – egy szem unokája a szüleimnek – ott volt a nővéremmel, Bözsivel Egerben, és még abban maradtunk, hogy jövő héten le fogok menni újra meglátogatni őket. Hát mentem?! Akkor már bent voltak a németek, meg se lehetett mozdulni. Aki kitette a lábát, azt elkapták, és már vitték is.

A munkaszolgálatosakat elvitték, azok vagy hazajöttek időnként, vagy nem. Az én férjem is munkaszolgálatos volt, több ízben elment, visszajött, elment, visszajött. Amikor olyan volt a kedvük, behívták. Aki ügyes volt, meg okos volt, az csinált ellene. De általában kibújni a dologból nem lehetett. Annyira meg volt ez szervezve.

Kaptunk lapokat a hitközségtől, hogy a szülők megvannak, jól vannak. Mindenki jól volt, csak már nem volt meg. Őket 1944. június 7-én kivégezték. Elvitték őket Auschwitzba. Édesanyámat, édesapámat, a nővéremet, a Bözsit, amelyiknek kislánya volt, és a Rózsikát is. A Rózsika férjnél volt, de a férje valahol munkaszolgálatban volt, és ő is elment. Be volt gyűjtve Egerben [minden zsidó]. A gettó annyi volt, hogy azt mondták, hogy ahol a templom [a zsinagóga] van, ott mellette volt egy nem tudom, micsoda, és oda begyűjtötték. Én se tudom, hogy ott, Egerben pontosan hogy volt. A Rózsika mikor visszajött, azt nem faggattuk, mert sajnáltuk. Bözsit meg a gyerekét rögvest elgázosították, úgy, ahogy a szüleimet. Julika hat éves volt. Gyönyörű szép kislány, okos volt, intelligens, ment volna iskolába abban az évben. Álmukban se juthatott volna eszükbe, hogy mi az, ahova viszik őket. Ilyen aljasságra ki gondol, hogy ez előfordulhat a civilizált Európában.

Hogy túléltük, az csak egy véletlen volt. Mert annyifelé elvittek. Albérletben laktunk, aztán mentünk a nővéremhez, mert csillagos házba kellett menni. Piri a VII. kerületben lakott, és akkor az már csillagos ház volt. És akkor már csak egyszerűbb volt, hogy a nővéremmel költözök össze, mint egy vadidegennel. Ott volt még egy zsidó nő, akit odarendelt a hitközség vagy mit tudom én, kicsoda. A nővérem dolgozott, kenyeret szállított üzletekbe, én meg varrtam ott a háznál. A nyilasok esténként vagy reggelenként jöttek, kizavartak a lakásunkból. Azt mondták, hogy el kell menni a lóversenypályára [lásd: Tattersal]. És akkor egész nap ültünk a földön és ettünk. Aztán estére gondoltak egyet, mert nem volt hova lefektetni bennünket, már 11 óra is lehetett, és azt mondták, na, menjenek már haza a francba.

Egyszer jöttek és kizavartak a lakásból a lóversenypályára. És nekem volt az a gyűrűm, amit szegény édesapám révén kaptunk attól az ékszerésztől. Gondoltam, hogy most már jó lesz vigyázni ezzel, valahova el kell dugni. És sokan mondták, hogy úgy kell csinálni, hogy egy fogpasztának alul kinyitni az alsó részét, és oda bedugni az ékszereket, s akkor el van boronálva. Ki gondolja, hogy egy fogpasztában lehet ékszer? És akkor reggel meditáltam, hogy most mit csináljak evvel a gyűrűmmel, mert már akkor semmim sem volt, mindenemtől meg voltam fosztva. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, és eldobtam a földre – pesti bérház, szögletes udvarral –, hogy az övék mégse legyen.

Aztán este elengedtek. Akkor fogtuk magunkat, csomag izé megint, elindultunk hazafelé gyalog. Én akkor sem hittem, hogy hazaengednek bennünket, mikor már az ajtónál voltam, mondom, ez nem létezik, hogy ezek hazaengedtek. Már ágyban fekszünk – azonmód beleestünk az ágyba, olyan fáradtak voltunk –, mondom a Pirinek: „Te, mi lehet a gyűrűvel?” Akkor jutott eszembe, hogy még hátha az megmentene bennünket. Azt mondja, „Gyere, menjünk ki, nézzük meg”. Fölkaptuk a pongyolánkat, kérdezi a harmadik: „Hova mentek?”. „Ne törődj vele, mindjárt jövünk.” Lementünk szépen a sötétben, és mit gondolsz, mit találok ott? A fogpasztát a földön. Nem söpörtek aznap, a házfelügyelő majd hülye lett volna söpörni, hát nem volt, kinek, nem voltak lakók. És én azzal a gyűrűvel még megmenekültem. Később annak adtam oda, aki tényleg mentett engem.

Itt is voltam a KISOK-pályán, mert ugye mindent ki kellett próbálni. Megjelentek reggel a nyilasok, fölkiabáltak meg fölcsöngettek bennünket, mi meg összepakoltuk, amink volt. Sose felejtem el, én kölnivizet használtam, elég erős kölnit, és beletettem szalonnát meg mit tudom én, az aktatáskába, mellétettem a kölnivizet – akkor volt a születésnapom, kaptam Piritől –, és mind kiömlött rá a szalonnára, kenyérre, hát meg se lehetett enni.

Akkor Pirinek épp be volt gipszelve a lába, mert balesetet szenvedett munka közben, és nekem kellett cipelni, húzkodni őt, meg vigyázni rá, meg mondtam, nem sietünk, sehova se sietünk. Énnekem az volt az elvem, bárhova elvittek bennünket, hogy én nem siettem. És én nem is hajtottam sehova magunkat, legjobb volt hátramaradni. Az isten tudta, mikor kitettük a lábunkat a lakásból, hogy hol kötünk ki. Ott a KISOK-pályán le voltunk telepedve, hátizsák volt, minden, hogy majd visznek. Ömlött az eső, októberben volt ez, a nyilas hatalomátvétel után, és egyszer csak azt mondták, megkegyelmezett a zsidóknak Szálasi. Hát nem tudtunk levegőhöz jutni. Állítólag maga Szálasi is megjelent ott. De nem tudom, tényleg ott volt-e. Ismertem én!? Bemutatkoztam én neki?! És énekeltük a Himnuszt, mi, zsidók. Mondom, de hülyék ezek, így magamban, de nem mertem mondani hangosan. Meg se nyikkantam, örültem, hogy egyáltalán létezek. És akkor hazaengedtek. Volt három vagy négy ilyen esetünk, amikor valahova elvittek, s onnan hazaengedtek. S utána egyszer már nem volt kecmec, nem engedtek haza. Illetve tudtuk, hogy innen menni kell a házból, mert ennek rossz vége lesz. Aztán akkor onnan menekültünk.

Volt a Pirinek egy fűszerese, s odamenekültünk. A sógoromnak, a Krausz Gyulának a kuncsaftja volt. Az öreg Szűcs, egy köhögős, köpködős, göthös akárki volt, de végtelenül rendes ember volt. Volt egy galéria az üzlet fölött, mi leláttunk, minket nem láttak. Ha bejöttek az üzletbe vásárolni a nyilasok, akkor elkezdett hangosabban beszélni, hogy tudjuk fönn a galérián, és szépen föltartotta őket. Amennyire el tudott látni, adott ételt is. Neki nagyon nagy kuncsafti köre volt, csomó zsidó kuncsaft volt. Otthon egy családot bujtatott. A lányai nagyon rendesek voltak. Nagy családja volt, a fia, tízen-nem-tudom, hány éves volt, és az se köpött be senkinek. Én bújtam ott egy darabig a Piriékkel, aztán mind a ketten szanaszét keveredtünk. Mi ketten maradtunk így meg Pesten. Ha Bözsink itt maradt volna Pesten, ő is megmaradt volna, de ő Egerbe akart menni a szüleimhez. El is mentek együtt szépen Auschwitzba.

Egy imakönyvem is van még, az a Pirikéé volt. Amikor 1944-ben bújtunk, őnála maradt az imakönyv. És elment, hogy szerez a katolikus barátnője által egy menlevelet [lásd: Schutzpass]. És már félig ott volt, akkor jutott eszébe, hogy a zsebében van a zsidó imakönyv. Rohant vissza, nehogy már ott találják nála.

Aztán bementünk a gettóba [lásd: budapesti gettó]. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor mentünk be. Amikor kellett. Muszáj volt, mert ő [a Szűcs] reszkírozta az egész családját. A gettó már egy nyugodtabb hely volt számomra. Ott se volt az a haj, de jó, de mi úgy gondoltuk, hogy biztonságosabb. Nem lehetett mindent vinni, de nem emlékszem már, mit vittem be. Sokan voltunk a lakásban, de hogy hányan pontosan, azt nem tudom. Az attól függ, hogy melyik lakásban lakott az ember. Nem tudom megmondani, hol laktunk. Olyan zűrös volt, olyan összevissza volt. Nem is nagyon akarok erről többet beszélni. Két-három helyen voltunk, aztán egyszer csak vége lett mindennek.

A felszabadulás volt aztán a legkacifántosabb, mert frászban voltunk, hogy hogyan fognak kivégezni bennünket. Nem voltunk biztosak, hogy megérjük azt, hogy azt mondják nekünk, na, Isten áldjon benneteket. Hallottuk lövöldözni az oroszokat meg a németeket, a frász tört ki bennünket. Azt sosem tudtuk, hogy melyikük lő, merről lő. Végig frászban voltunk, erről ne beszéljünk. Nem tudok beszélni róla.

Amikor felszabadult a gettó [lásd: budapesti gettó], mindenki rohant, ahova tudott. A Greiner lányokhoz mentem, mert nem volt hol lehajtani a fejünket. Pár napig voltam csak ott. Háború közben, amikor ők szanaszét széledtek, egyszer elmentem oda megnézni a lakást, hogy ott mi van. Dóra itt volt Pesten a háború alatt, valakiknél bújt. A Dórának volt egy szomszédasszonya, és ők ott laktak a [későbbi] Lenin körúton, és ez a [mostani] Béke szállóban dolgozott. És mondta, hogy ott van valami kis munka. Én meg olyan éhes voltam, és odamentem én is, a konyhán mosogattam, csakhogy kaját kaphassak. És villany nem volt, és annyi minden nem volt, hát azt nem lehet elmondani, mert ez egy olyan dolog, ami egyszer fordul elő az ember életében.

Amikor fölszabadultunk Pesten, megyek a Körúton, hogy nekem egy cipőt kell valahol szajrézni, mert nincs cipőm. Végre bebukok egy cipőüzletbe, és mindenki zabrált. Az üzlet tele volt dobozokkal, mert cipődobozok azok voltak, csak cipő nem volt. És kiejtettem abban a rettenetes zűrzavarban a fényképeket meg az iratokat, mindent. Hazamentem, ahol laktam, és keresem az iratokat, sehol semmi. Kiesett a zsebemből minden. Persze rögtön visszaloholok a Körúton, egyszerű volt, és amilyen az én mázlim, megtalálom az iratokat.

Pista fölszabadult, és akkor ő még nem tudta, hogy én megvagyok, fogalma sem volt róla. Semmit sem tudtunk egymásról, nem leveleztünk. Én onnan tudtam, hogy él, hogy jöttek munkaszolgálatosak a frontról, és valaki pedzette, hogy lehet, hogy megvan a Pista. Őneki aztán Egerben megmondták, hogy megvagyok. Az nagyon érdekes, hogy szabadult föl. Jöttek visszafele valahonnan, de honnan, hát mit tudom én. És Eger környékén ő nagyon ismerős volt, mert a fatelep miatt ő ott is járta a vidéket. Egyszer csak Ostorosra kerültek, és gondolt egyet és lelépett. Kilépett a sorból, és szépen elindult. Addig ment, amíg valahol ott a falu környékén elbújt egy csőszkunyhóba. S ahogy egyszer csak ott a csőszkunyhóban tesz-vesz, egyszer csak jönnek a németek, mert azok meg ottan portyáztak. És mondták a német szöveget, ő németül perfektül tudott már akkor, de tette, hogy hülye. És akkor ezek kezdték faggatni, hogy kicsoda, micsoda. Persze ő egy szót se mondott, hát honnan tudna németül egy cigány ember. Mert úgy nézett ki, egyrészt nagyon fekete bőrű volt, fekete hajú, és rendes magyar ruhában volt, saját ruhájukban voltak [a muszosok]. Végül ezek elmentek, akkor ő gondolt egyet, hogy nem biztonságos ott maradni, bemegy Egerbe. A vasútnál volt a fatelep, és ottan tanyázott, és onnan ismert több embert, és akkor azt mondták, „Hogy mer maga ide jönni? Ne jöjjön ide, tegnap végeztek itt ki valakit” – mondták neki. Aztán elslisszolt. És akkor Egerben bujkált [amíg Eger fel nem szabadult]. Aztán jött Pista Pestre, mindjárt a testvérét kereste, a Dórát meg Mandit. Megtalálta őket, ők tudták, hogy én hol vagyok, mert én ővelük kapcsolatban voltam végig. Az elején is, mikor elkezdtem bujkálni, meg amikor a gettóban voltam, akkor is. És akkor azok mondták, hogy hol vagyok, és nagy volt az öröm. A férjem akkor elvitt vissza [Egerbe].

Pista a kommunista pártba rögtön a felszabaduláskor lépett be. Pistának már ott volt a pártlakása [Egerben]. És a pártkonyhán étkeztünk, kenyeret kaptunk, de még azon is összevesztek velem, hogy én egy szem kenyérrel többet kaptam, mert a Karcsival terhes voltam, és ezen veszekedtek velem, ilyen volt a világ akkor. Pista a pártban dolgozott, én is ott  dolgoztam. Pista valami osztályt vezetett, nem jut eszembe a neve. Járta a vidéket motorral. Egerben, én az MNDSZ-t vezettem. Az a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. Szerveztünk. Vidékre jártunk, stráfkocsin meg amit értünk. Nagyon sok mindent csináltunk. Az egri Érsekkertben csináltuk egy bölcsődét a parasztasszonyoknak, hogy nyáron tudjanak menni ásni. És akkor azoknak a gyerekeknek ott az Érsekkertben volt bölcsőde. Minden munkát ugyanaz a pár ember csinált, mígnem aztán mindenki valahova elhelyezkedett, komoly állásokba.

Rózsika úgy jött vissza, hogy jelezték, hogy megérkezik, s akkor júliusban [1945. július] valamikor bevágódott oda, Egerbe, és én fogadtam. Sose felejtem el, fogtam egy kocsit, és beültettem Rózsikát. Az édesapám a barátjának – ez egy nem zsidó barát volt – odaadta az aranyóráját, hogyha majd a gyerekei megjövünk, mert ő számított arra, hogy valaki majdcsak hazajön a családból. És a pasas csak lapított. Bejárt oda a kommunista pártba, ahol Pista dolgozott, és mondogatta, hogy a haverja, szegény Feri – az édesapám – így meg úgy, hogy sajnálja. Majd egyszer csak, mikor megtudta, hogy a Rózsikánk megjött, beállított oda a pártba, s azt mondja, hogy hozott egy órát, amit apuka adott oda neki, hogy őrizze meg, és ő megőrizte és most visszaadja. Paff lettünk, mert már akkor nem tudom, hányszor találkoztak a férjemmel, csak addig nem adta oda, mert nem tudta, hogy jön valaki haza. De mikor a Rózsika hazajött, akkor gondolta, hogy majd ezek mind visszajönnek, és majd őrajta követelik az órát. Jellemző az embereknek a disznósága. Ez a legjobb barátja volt apukának. Gondolta, miért adjam vissza ezeknek?!

A Rózsi a Jointban dolgozott Egerben. Egerben is volt Joint, minden városban volt akkor. Ő volt a góréja. Nekem ez volt a szerencsém, mert a gyerek kicsi volt, és ő segített onnan. Azután férjhez ment, és akkor nem dolgozott. A férje Schwarcz Dezső volt. A Schwarcz Dezső kereskedő volt Egerben, piacon árult. Nem tudom pontosan, hogy mit, de azt hiszem, hogy ebből éltek. A Rózsi [második] férje nem volt olyan jó ember, a nővéremhez legalábbis.

Amikor felszabadultunk, Piri ment haza, őneki volt lakása, és visszament a lakásába, Akkor észrevette, hogy időközben mindent elloptak tőle. A lakás nem volt egészen üres, de ami értékes volt, azt elvitték. Aztán jöttek a munkaszolgálatosok sorjában, s akkor [kiderült, hogy a férje nem jött vissza]. És ugyanott halt meg a sógorom is, az Arnold [Pista testvére], ugyanabban a században, csak nem tudtuk, és ők sem tudtak egymásról. Magyarországon haltak meg, Sopronkőhidán. Piri a háború után ugyanazt csinálta, amit a háború előtt, kenyeret vitt kocsival. Aztán sok minden mást csinált még, seftelt meg mit tudom én. Mind a két idősebb nővérem másodszor is megházasodott, és mind a két második férj elvesztette az első feleséget a gyerekekkel. És egyik helyen sem volt gyerek. Piri második férjére, a Dérire nem érdemes több szót fecsérelni. Nem szerettem.

A Rózsika egri maradt. Tíz évig volt rákos. 1968-ban halt meg. Egerben vannak mind a ketten eltemetve, egymás mellett a Piri és a Rózsika a zsidó temetőben. Mi vitettük oda a Pirit.

1948-ban följöttünk lakni végre Budapestre, Karcsi akkor már két éves volt, 1946-ban született Egerben. A pártközpont utalta ki ezt a lakást. Úgy ment akkor, hogyha valakit elhelyeztek és fölhozták vidékről, akkor adtak neki egy lakást. Azóta is itt lakom. A gyereket nem lehetett Egerben senkire bízni, nem volt bölcsőde, kellett vele foglalkozni. Itt már járt Karcsi a párt óvodájába.

A férjem itt a pártközpontban osztályvezető volt [a tagszervezési osztályon]. Járta a vidéket. Ezekkel a górékkal volt akkor. Ő nagyon benne volt, nyakig benne volt. Ő a munkájáról sose beszélt. Én nem kérdeztem. Láttam, és egyetértettem velük, és kész.

Maga az egész 1956 [lásd: 1956-os forradalom] egy riasztó valami volt, azt hittük, hogy nyugi van, aztán egyszer csak megint félhettünk, mi csak azt láttuk belőle, ami félelemre adott okot. Akkor meggyőződésből csináltunk sok mindent. Mert azt hittük, hogy nekünk igazunk van. Úgy éreztük, hogy mi mindent megtettünk, és nem az sült ki belőle. Nem azt akartuk, ami lett. Azért csodálkoztunk, hogy lett abból ez. Csalódás volt számunkra nagyon az 1956.

Az is ugyanúgy hatott rám [mint a második világháború], mert nem jött haza a Pista. Jöttem haza a munkahelyről – akkor már a közalkalmazottak szakszervezetében dolgoztam a Puskin utcában –, és én hazajöttem simán. És csak az utcán mondom, de furcsa, hova menetelnek ezek? Nem tetszett nekem sehogy sem. Annyi mindent átéltem, és akkor gondoltam, hogy valahogy nem stimmel. És akkor hazajöttem, a Karcsi otthon írta a leckéjét. Mondom, apuka? Azt mondja, még nem jött. És akkor egy kicsit betojtam. Aztán hazajött, és akkor öt napig nem volt utána itthon. Én nagyon igyekeztem letompítani a dolgokat, amennyire erőmből tellett. Bevittem a munkahelyemre a Karcsit minden nap, mentünk házról házra, beszélgettünk, leittuk magunkat, vittünk egy kis italt. Gyalogoltunk annyit, mint a jónyavalya, mert bevittem a munkahelyre, onnan haza, megint be, megint haza.

Pista olyan négy-öt napig biztosan nem jött haza, mert ő akkor az Élelmezésügyi Minisztériumban osztályvezető volt, és ő szervezte meg Budapest ellátását. Elég cikis dolog volt, mert nagyon felelősségteljes valami volt. Az a mostani FM-ben [Földművelésügyi Minisztérium] volt, a parlamenttel szemben. [Október 25-én a parlament előtt a fegyveres erők tüzet nyitottak a tüntetőkre, és mintegy 100 embert megöltek és 300-at megsebesítettek. – A szerk.]

1956 után is maradt a helyén, ugyanúgy osztályvezető volt. Innen ment nyugdíjba. A munkájáról nem volt beszédes.

Én a KSH-ban [Központi Statisztikai Hivatal] voltam függetlenített szakszervezeti titkár [lásd: függetlenített funkcionáriusok] három évig. A pártközpont oda helyezett ki. De nem akárkiket vettek oda, hanem akik meggyőződésből csinálták. Mindenfélét csináltunk, beszerveztük a tagokat, konyhát, szociális intézményt. Mindazok, akik most valakik még a KSH-ban, azok akkor is már valakik voltak. Utána bevittek a Közalkalmazottak Szakszervezetének központjába, ott is szakszervezeti munkát csináltam. Végigcsináltam egy pár évet a szakszervezetben. Innen mentem nyugdíjba.

A nagypolitikában elvből nem vettem részt, nem az én feladatom volt, nem tartozott rám. A munkahelyen szembe ültem egy nővel, aki zsidó volt, és azt legalább tíz évig nem tudtuk egymásról. Nem emlékszem pontosan, hogy derült ki. Valahogy akkor nem volt divat, hogy a családról beszélni. Vonalasak voltunk.

Párttag voltam, amíg meg nem szűnt a párt [az MSZMP – Magyar Szocialista Munkáspárt]. Az MSZP-be [Magyar Szocialista Párt] nem léptem be, öreg vagyok már. Annak idején semmiből nem maradtam ki, mindenben benne voltam. De nem emlékszem már, hogy miket csináltunk a pártban.

Karcsi ide járt a közelbe iskolába, aztán az István Gimnáziumba. S onnan a műszaki egyetemre. A fiam nincs megmetélve [lásd: körülmetélés]. Mert a férjem azt mondta, hogy nem, holott ők nagyon zsidók voltak Mi nem csináltunk abból titkot, hogy mi zsidók voltunk. Ebben a családban az nem lehetett titok. Biztosan hallott a Karcsi zsidózást az iskolában, és csodálkozott. De nem éreztük mi ki a gyereknél ezt. Zsidó ünnepeket nem tartottunk. De karácsonyfát sosem állítottunk. A Karcsinak se hiányzott ez, nem kérte tőlem soha. Én mindig elmentem a zsinagógába, de csak a nagyünnepeken. Ez nem volt probléma. Gondolom, hogy tudtak róla [a szakszervezetben]. De nem tudom. Én nem tudok róla, hogy ezért félni kellett volna. Amikor lehetett, vittem magammal a Karcsit. Pista nem járt. Karcsit érdekli a zsidó vallás, most is érdekli, de nem annyira, mint a gyerekeit. Ők túllépték a szülőket. Karcsi nem jár el a zsinagógába.

Nyaralni mentünk mindenhová, ahová adtak jegyet [beutalót] – Jugoszlávia, Románia, tengerpart, Kelet-Németország. Mi eljöttünk haza, és másnap fal volt a két országrész között. [A két Berlint elválasztó fal felállításáról beszél.] Ezek a szakszervezet által szervezett társasutazások voltak. Nagyon jók voltak, én mindenből kivettem a részemet, én mindig rengeteg jutalmat kaptam. Olyan nem volt, hogy én nem mentem üdülni – családosan természetesen. Minden évben belföldön. Nem én kértem, adták. Komolyan, ez szabályosan így volt akkor még. Most már nem így van.

Volt egy telkünk, amit az Élelmezésügyi Minisztérium adott el. A minisztériumban valaki bogarat ültetett a férjemnek a fülébe, nem akarta megvenni, de addig mondta neki, amíg beduruzsolta, hogy meg kell venni. Ez akkor volt, amikor divatba jött, hogy telket veszünk [az 1970-es években]. Pont a minisztériumnak az üdülője mellett volt Gödön. Kicsi volt az a telek, oda nem fértek el [az ismerősök]. Rendes kőház volt rajta, de oda éppen csak hogy befértünk. Minden héten kint voltunk. Csináltunk kis konyhakertet, de nem nekünk való volt. Pista értett hozzá, de fizikailag nem volt már hozzá ereje. Aztán a Pista meghalt, és akkor a Karcsi leült, újságot olvasott. „Na akkor mit dolgozunk?” És olvasta tovább az újságot. Akkor megszólalt az unokám, Andris: „Ha akarjátok, majd én lenyírom a füvet.” 10 éves volt. Mondom, „Jó, nyírjad akkor”. Senki nem értett semmihez. Aztán eladtuk inkább, mint hogy tönkretegyük.

Nem zsidó baráti körünk volt. Mi nem hegyeztük erre ki. Nem voltak ilyen elveink. Aki rendes ember volt, az rendes volt katolikusnak is, aki meg nem, nem. Isten tudja megmondani, kikből állt a baráti kör. A munkahelyről kerültek ki biztosan. Nem volt társasági élet, ki ért arra rá? Hajtottunk, mint a hülyék, azt hittük, hogy megváltjuk a világot.

A Karcsi baráti köre nem annyira vegyes. Inkább zsidók voltak a barátai. Az Éva, a felesége zsidó. Nekem számított volna, de azt mondtam, hogy akit ő választott, azt elfogadom. Mert én még abban a világban éltem, és nagyobb volt a kötődésem a dolgokhoz, mint a Karcsinak. Mert a Karcsi már olyan világban élt, ahol őneki szabad volt ilyennek lenni vagy olyannak. Éva nagyon ügyes nő, szimpatikus, okos nő. Egykorúak a Karcsival. Éva vegyészmérnök, de külkeresként dolgozik.

Az unokám, Andris 1974-ben született, a másik, a Robi meg 1975-ben. Amikor valamelyik megbetegedett, csörgött a telefon: „Anyu, hozhatom?” „Hozzad, apukám.” És akkor már másnap reggel itt volt egy síró baba nekem. Halvány gőzöm nem volt, hogy hogy kell egy fiúgyereket meg egyáltalán egy gyereket [ellátni]. És akkor itt rajzoltunk, írtunk, szórakoztunk. Olyan fáradt voltam estére, nem úgy, mint ők. Mert ugye ők még bírták volna rajzolni, meg mit tudom én. Nagyon szoktam velük játszani, és bírtam őket.  Jó fejek voltak. Imádtak, most is imádnak engem.

Andris a közgazdasági egyetemen végzett nemzetközi kapcsolatok szakon, Robi a műszaki egyetem informatikai szakán végzett. Andris egy cégnél van most állásban Németországban; koordinációs feladatai vannak. Most éppen készül hazajönni, mert lejár a szerződése. A Robi meg számítógépes szakember. Ő Olaszországban dolgozott. Most egy Siemens leányvállalatnál informatikus. Én nem voltam Izraelben, mert már fáradt voltam ahhoz, hogy oda kicaplassak. A Karcsi volt. Meg mind a két unokám, a Robi valami gyárban dolgozott is ott.

Amikor a Pista meghalt, minden megváltozott. Korán elment. Bár ő élt volna 100 évig, én meg annak a feléig! Nagyon rendesek a gyerekek, a Karcsi jön minden héten, az unokák is jönnek. Van, amikor összejön a család. De nem ünnepek szerint megy ez. Van születésnap meg minden, de akkor jövünk össze, amikor akarunk. Nem szívesen mászkálok már, nem jó a lábam. Le szoktam menni, ha van kivel, de ha nincs kivel, akkor nem. Van, aki vásárol nekem meg jön takarítani.

Én nem tudok ehhez [az 1989-es rendszerváltáshoz] hozzászólni. Én az egészet nem értem már. Meg lassan már nem értek semmit, és nem is akarom megérteni. Majd megpukkadok néha, amikor nézem a tévét, úgyhogy nem akarom hallani [a politikát].

  • loading ...