Travel

Életrajz

Kovács Pál Sámuel 77 éves sovány testalkatú férfi. Évek óta szívbeteg, ennek ellenére sokat mozog, biciklivel jár, és egyedül rendezi a házát és a gazdaságát. Pénteken, szombaton és nagyünnepekkor rendszeresen jár a zsinagógába imádkozni. Nagy emeletes házban lakik Marosvásárhely egyik külvárosában, van zöldségeskertje, szőlőse, vannak szárnyasai, kimondott falusi gazdaság. Ibolya, a lánya hetente egyszer-kétszer szokott neki főzni, de inkább Kovács Pál Sámuel főz magának. Szereti a tésztaféléket, a tésztát egyedül gyúrja meg, majd vágja fel vagy reszeli, és aztán kiteríti a szobában száradni. A lakás falait fényképek díszítik, fő helyen az édesanya és a családjáról készült felnagyított kép van. Nagyon szeret mesélni, az interjú során sokszor lett izgatott, nemegyszer elsírta magát. Boldog volt, hogy elmesélhette az életét.

Az apai részről a Kovács család bözödújfalusi eredetű, ott éltek mindig [Bözödújfalu egy eldugott kis falu a Bözödi gyűjtőtó szomszédságában, Erdőszentgyörgytől 7 kilométerre fekszik, Bezidu Nou a román neve. A falucskáról a következő – némi előítélettől sem mentes – ismertetés olvasható a Pallas Nagy Lexikonában: „kisközség Udvarhely vármegye székely-kereszturi j.-ban, (1891) 749 magyar lak. Hajdan ez volt a székely szombatosok fő lakóhelye s az utolsó 30 szombatos család is itt élt. A héber nyelvet nem tudják ugyan, de meglátszik rajtuk az izraelitizmus befolyása, leginkább abban, hogy a földmivelés kezeik alatt pang.” 1910-ben a községnek 677 lakosa volt. Lásd még: szombatosok.  – A szerk.]. A mi famíliánk másfajta Kovács, mert ez Pál família.

[„ (…) a Kovácsok háromfélék voltak, s az egyik családcsoport a Pál névvel különböztette meg magát például tőlünk, akik csak közönséges Kovácsok voltunk”( Kovács András: Vallomás a székely szombatosok perében, Kriterion, Bukarest, 1981, 218 oldal). – A szerk.]

Nagyanyám nem akarta összekavarni, betetette közbül a keresztlevelembe [Azaz nem tehették be hivatalosan családnévként, hanem azt kérte a nagyanya a szülőktől, hogy nevezzék el a fiút Pálnak, hogy valamilyen formában fennmaradjon a Pál név. – A szerk.]. Eredetileg a Kovács família nagybirtokos volt, aztán apránként eladogatták [a birtokot]. [Aztán] föld nem volt sok, valami hat hold, az is mind a hegyen.

Az apai nagyanyát Kovács Linának hívták, körülbelül 1869-ben született. Nagymamának nem volt testvére, nem volt egyáltalán férjhez menve, és két külön férfitől született két fia: édesapám, Antal és a bátyja, Márton. Nem tudom, hová valók lehettek az apjuk, nem tudok róluk semmit. Édesapám, Kovács Antal Bözödújfaluban 1889-ben született. A keresztlevelébe apámnak azt írja, hogy Kovács Naftali. Úgy volt beírva, mert a sakter abban az időben úgy tette be a zsidó nevet. Nem tudom, miért nem ment férjhez nagyanyám, nem is akart – mestersége volt, varrónő volt, fel tudta jól nevelni [a gyermekeket]. Felnevelte és taníttatta, odaadta inasnak mind a kettőt. Nagyanyám Nagyváradra adta mind a kettőjüket szabóinasnak, aztán kétfelé osztotta a földet [a két fiának]. Nem volt sok, valami hat hold. Az én időmben ő Bözödújfaluban, velünk és Medgyesen, Mártonnál is lakott, hol itt volt, hol ott [A Nagy-Küküllő vm.-ben lévő Medgyes városról van szó. Románul Mediaş. – A szerk.]. Volt varrógép Medgyesen is, nálunk is, mert apámnak volt varrógépe, aztán még segített neki is.

Kovács Márton nagybátyám, nem tudom tisztán, pár évvel volt nagyobb [apámnál], [Bözöd]Újfaluban született, ott nőtt fel, és tizennégy éves korban nagyanyám odaadta suszterinasnak [Valószínűleg ez a pontosabb: az egyik gyerek (Antal) szabóinas lett, a másik (Márton) suszterinas. Márton ugyanis később suszterként dolgozott, Antal pedig férfiszabóként. – A szerk.]. Nagyváradon tanult, apám is ott volt szabóinas. De azután mikor megnősült, akkor elkerült Medgyesre. A felesége Nagy Pepi, [bözöd]újfalvi, onnan vette el. Akkor, mikor a magyarok bejöttek 1940-ben [lásd: második bécsi döntés; magyar idők], akkor apámnak volt lova, és a szomszéddal együtt elhozták a családot oda, Bözödre. Nem vettek házat, házbérben voltak, mindig házbérben, ameddig meghaltak. Négy gyerekük volt, Kovács Bözsi, Kovács Zoli, Kovács András és Kovács Sándor. A kisebbik a leány volt. Márton susztermesterségből élt, volt munkája elég, megéltek jól. A deportálási időben őket nem vitték be a gettóba, ők Bözödön voltak [Vagyis nem Bözödújfalun. Az interjúalany határozott emlékei szerint csak Bözödújfaluról deportálták a zsidó származásúakat, ill. a zsidó vallásúakat, inkluzíve tehát a szombatosokat is. – A szerk. ], őket nem bántották [A székelyföldi (Maros-Torda, Csík, Udvarhely és Háromszék vm.) zsidókat, miután először az egyes községek helyi zsinagógáiban, iskoláiban stb. összegyűjtötték, a három központi gettó (Marosvásárhely, Szászrégen és Sepsiszentgyörgy) valamelyikébe szállították. A bözödújfalusi szombatosok a marosvásárhelyi gettóba kerültek. Braham a következőket írja róluk: „Ők állítólag mentesülhettek volna a gettóba tömörítéstől, ha kijelentik, hogy valójában keresztény magyarok, ám … egy forrás szerint erre nem voltak hajlandók” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 462. oldal). – A szerk.]. Háború után kiadták a földjüket [Bözöd]Újfaluban, kaptak gabonát felibe, akkor még mi is használtuk a földjét, mert nagyanyám kétfele osztotta. Aztán volt nekik házhelyük, és azt eladták. Érszűkületben halt meg, 1945-ben vagy 1946-ban, a háború után. Az unitárius pap temette el a zsidó temetőbe, meg volt engedve, nem volt probléma. Ők is aztán át voltak állva unitáriusnak. Márton nagybátyám mikor meghalt, nagymama már nem élt. Kovács Bözsi férjhez volt menve Geres Ferihez, mikor kimentek Izraelbe. Kovács Zoli Kolozsvárt volt, Kovács András Medgyesen, de a kapcsolatot nem tartottuk fenn.

[„Összetöpörödött öregasszony tűnik fel az úton (…). Özvegy Tarisnyás Jánosné, 92 éves /1978-ban – a szerk./. (…) A nénit meg is állítjuk (...). »Emlékszik-e arra, amikor a mostani zsidók még szombatosok voltak?« »Hogyne, hiszen mindenki jól tudta. Tele volt velük a falu.« »A régiek is úgy éltek, úgy jártak, mint a mostaniak?« »Éppen úgy, csak templomuk nem volt. De papot választottak maguk közül, aki a majorságok nyakát is elvágta. Azt is tudta mindenki, hogy ki a papjuk, mert annak meg kellett növesztenie a szakállát.« »Hát arra emlékszik-e, amikor zsidóknak keresztelkedtek?« »Én igen, még az első háborúra is – mélyül bele egyszerre az emlékezésbe. –Mindenben részesültem. Eleget csodálkoztunk mi ezeken a zsidókon, amikor megmetélkedtek.« »A néni nem volt szombatos soha?« – vágok közbe. »Én nem, sem semmi nemzetségem. Görög katolikus valláson vagyok, nagyapámék rományok voltak… Az áttérés úgy történt, hogy legelőbb két öreget metéltek meg, hogy ha azok meghalnak, már úgyse lesz nagy veszteség, eleget éltek. A fiatalok huzakodtak azután is eleget. Mü leányocskák esténként el-elmentünk a házhoz, ahol operáltak, s beleskelődtünk az ablakon. Úgy ordított egy-egy, hogy a ház szakadt össze. Az olyant erővel fogták le. Volt egy nagy, huszonkét esztendős legény, aki szégyellte a dolgot, semmiképp sem akart megmetélkedni. Nagy Zélignek hívták. Elszökött otthonról, odalett a faluból. Két hétig bujkált az erdőkben, amíg megkapták, és hazahozták« (Kovács András: id. mű, 19–20. oldal). – A szerk.]

Nagyanyám nem született zsidó, áttért 1922-ben [Valószínű, hogy az áttérés korábban történt, az első világháború alatt. – A szerk.]. 1940 előtt nagymamám zsidónak tartotta magát, tudott már imádkozni. Medgyesen tartotta a zsidóságot, de Bözödön [1940 után] már nem. Mikor a magyarok bejöttek, ott lakott Medgyesen Márton bátyámnál. Akkor apámnak volt lova, és a szomszéddal együtt elhozták a családot Bözödre. Nagyanyám örökké húzta fel apámat, és apám ezért verte anyámat. Olyan hitvány vénasszony volt, még én is, mikor agyvérzést kapott a vénasszony, úgy megráztam, mint Krisztus a vargát, visszaadtam, amit ő nekem adott. Mielőtt meghalt, hat hónapig feküdt paralizálva [lebénulva]. Márton fia nem kereste fel hat hónap alatt egyszer sem az anyját. Levitték hozzánk, és akkor vittek szalmazsákot és dunyhát és valami lepedőt, és akkor anyám, nyugodjék, ő csinálta a pelenkát, mert maga alá piszkolt, vizelt. Akkortájban nem jött be még a nejlon, és akkor hat hónapig anyám rendezte. Mikor nagyanyám meghalt, akkor én olyan tizenöt éven felül lehettem, volt [sárga] csillagom [A sárga csillag viselését 1944 áprilisától tették kötelezővé a zsidónak minősülő személyek esetében. Lásd: sárga csillag Magyarországon. – A szerk.], levente voltam [lásd: levente-mozgalom], és elmentem Márton nagybátyám után. Nem hogy sírjak [a halála miatt], még vigyorogtam, mert nagyanyám is „nagyon jó volt velem”, megveretett negyvenfokos lázzal, mert miért kiáltottam, hogy „mit keres a padláson?”. Mert anyám, nyugodjék, eldugta a pászkát a padláson a láda alá, húsvétkor [Pészah] maradt meg, és eldugta, és én kiáltottam, hogy „mit keres a padláson?”. Mikor hazakerült, akkor megmondta apámnak, és jól megvert, lázasan. Hetvennégy éves volt, mikor meghalt. Még a sakter ott volt [Bözöd]Újfaluban [azaz még nem deportálták], ő temette el a zsidó temetőbe.

Akkoriban, aki meghalt, én mindig bedugtam az orromat [beleskelődtem, hogyan ravatalozzák fel]. Volt egy deszka két székre téve, arra a halottat rátették, megmosták, egy nagy kádba vagy cseberbe folyt le a víz. Mikor megmosták, volt láda csinálva [azaz koporsó, gyalulatlan deszka, amibe beletették a halottat], egy fehér lepedőbe bele volt csavarva, és akkor a feje alá egy kicsi párna megtömve forgáccsal és a hasára egy törött korsó [Voltak/vannak olyan közösségek, ahol azt az agyagedényt, amelyben a holttest lemosásához használt víz volt, összetörik, és darabkáit beteszik a koporsóba, kis darabkákat pedig a halott szemére helyeznek, hogy zárva maradjon. – A szerk.]. És amíg nem volt a ládába beletéve, addig sarló volt a hasára téve keresztül, a zsidóknál azt tették keresztül, hogy ne pukkadjon ki [ne fúvódjék föl]. Akkor letakarták egy fekete lepedővel a ládát, és akkor mikor kivitték a temetőbe, leengedték [a kiásott sírhelybe], két-három szóval elmondták a misét [az imádságokat], és beletették. Sírkő volt csinálva, magas sírkő, majdnem két méter magas, tiszta kőből kifaragva. Volt olyan kőfaragó, aki meg tudta azt csinálni [a héber betűket rávésni] [lásd még: holttest előkészítése a temetésre; temetés; temető].

Az első világháborúban szakaszvezető volt apám, [Székely]Udvarhelyen, majd fogságban volt hat évig Harkovban. Ott megismerkedett egy orosz zsidó nővel, egy Vulfovic leánnyal, nem tudom a másik nevét, ő az édesanyám testvére. Apám hogy szabó volt, a tiszteknek biztosan dolgozott, és akkor megengedték, hogy megnősüljön, kapott lakást. Lett egy fiuk, Oszkár, ott született Oroszországban, 1919-ben vagy 1920-ban. Aztán a bátyámnak az anyja meghalt. A leánytestvére, Vulfovic Róza – az édesanyám –, mikor apám megkapta a papírt, hogy jöhet haza, a gyermeket nem engedte, hogy elhozza. Hogy ne adja oda a kisfiút, hozzáment apámhoz.

Vulfovic Róza 1891-ben született, Harkovban lakott [Harkov – az ukrajnai Harkov kormányzóság székhelye volt, 1888-ban közel 190 ezer lakossal (a lakosok között kb.  5% volt a zsidók és 2% a németek aránya). – A szerk.]. Nem tudom, ha ott is született. Azt se tudom, hogy milyen végzettsége volt, de látszik a fényképen, hogy elegáns. 1922-ben össze is házasodtak. Apám anyámnak bemondott, hogy ez van, az van [Bözöd]Újfaluban, úgy hozta el anyámat, közben mikor jöttek [megérkeztek], nem volt semmi. Utána még született három gyerek, a nagyobbik, Kovács Béla 1922-ben, mikor jöttek, az út közben az anyám terhes volt már vele, aztán a lánytestvérem, Eszter 1925-ben [Bözöd]Újfaluban. Iker volt a leánytestvérem, a testvére fiú volt, csak a fiú meghalt születéskor. Én pedig 1927-ben születtem, én voltam a legkisebbik. Amikor kereszteltek, betették nekem a Sámuelt. Keresztanyámék ketten voltak, Kovács Eszti és Kovács Frida, az idősebb volt, az is zsidó volt, elmentek később Izraelbe [Kovács Sámuel két szombatos asszonyt nevez keresztanyjának, ők voltak a körülmetéléskor a névadók. Kovács Frida férje volt Sámuel, innen a név. – A szerk.].

Anyámnak az apja szakállas volt, Vulfovicnak hívták, és Harkovban éltek. Volt gyáruk Harkovban, de azt nem tudom, hogy milyen gyáruk volt, nem kérdeztem. Az 1930-as években még leveleződtek onnan. Nagyszüleimet nem láttam soha, csak képen. A nagyszülőkről anyám nekem nem mondott semmit a világon, én voltam a legkisebbik, aztán a kisebbik, hogy van a gyermek, mind fogja a szoknyáját [az anyjának], azért, hogy ne maradjon el. Aztán én kérdeztem, nem mondott semmit, csak annyit, mutatta a képeket, hogy ez a fiútestvér és a leánytestvérei, négyen voltak testvérek. A [második világ]háború után nem jött levél többet, semmi, meg volt szakítva minden [kapcsolat].

Az én időmben Bözödújfalun kevés zsidó család volt. Az üzletesre jól emlékszem, „boltos Hermán”, így hívták, már nem tudom, az igazi neve mi. A katolikus pap olyan rossz ember volt, hogy a katolikusok [a hívek] áttértek szombatosnak, mert volt Kőrispatakban két család szombatos.

[„A Bethlen Gábor-féle 1614. évi lustrából Udvarhelyszékre vonatkozóan olvastak, illetve következtettek ki későbbi krónikások: 125 falu, 1 város, 4430 család, 22 150 lélek… A szombatosság földrajzi szórását tekintve ilyen faluneveket írtak egymás mellé: Szenterzsébet, Nagy- és Kissolymos, Bözöd, Bözödújfalu, Kőrispatak (…). Aztán a városok: Udvarhely, de főleg Marosvásárhely” (Kovács András: id. mű, 137. oldal). – A szerk.]

Nem tudom, honnan jött a sakter. Fridnek [Fried] hívták, nem tudom a másik nevét. Volt szakálla, és kalappal járt. Volt felesége és négy gyermeke, nagyon vallásos volt. És a sakter átvette az összes szombatistát zsidónak. Ők akarták, bele voltak egyezve. Nagykorukban megmetélte őket. Odaálltak mind a harmincöt család. És azután tartották a vallást, de olyan vallást, hogy én azután [olyat] sohasem láttam.

[„1869. szeptember 2-án Eötvös miniszter úr elrendelte, hogy a bözödújfalviak visszatérítésére irányuló minden további próbálkozástól óvakodjanak a közigazgatási szervek, sértetlenül fenntartván a jelen állapotot. / Kohn Sámuel rabbi és történész: A hazánkban akkor uralkodó szabadelvű áramlat lehetetlenné tette, hogy a rendelet visszavonását vagy gyakorlati keresztülvitelének akadályozását akár csak meg is kíséreljék. A szombatosok áttérése bevégzett tény volt. Ezt példának értelmeztem arra, hogy lám, a keresztény világ egy parányi részecskéje visszatért az ősforráshoz, amelyből eredt volt tizennyolc századdal ezelőtt. Az 1869-re kialakult hitközségi helyzetet alkalmam volt személyesen is részletesebben megismerni. Nem közvetlenül az események idején, persze, hiszen akkor a magyar zsidóságnak, beleértve a tisztségviselőket is (magam is rabbi és hitszónok voltam Pesten), a legkevésbé jutott ideje arra figyelni, ami egy távoli székely falucskában történt. (…) Jómagam először egy Geiger nevű majna-frankfurti rabbinak (…) [237–239 old. lehet erre még utalást találni – A szerk.] a német zsidó lapban közölt cikkéből értesültem az esetről. (…) Az új egyházközség – ez már hivatalosan lajstromozott adat – 32 családot és 136 lelket számlált, miután 5 család, köztük 2 Sallós, 19 lélekkel megmaradt szombatosnak. Egyik Sallós volt a rabbijuk, másik a falubíró. (…) Az újzsidók először Wolfinger Salamont választották meg rövid időre – míg el nem költözött a faluból – templomi elöljárójuknak, s a maguk és gyermekeik oktatását is rábízták. Zsinagóga építését kezdték el nyomban, amelyet 1874-ben némi adományok segítségével be is fejeztek” (Kovács András: id. mű, 246–247. oldal). – A szerk.]

Ez mielőtt én születtem, akkor történt, 1927 előtt, és 1934–1935-ben már mindezeket hallottam, az ilyen áttéréseket.

1922-ben, mikor apám hazajött az orosz fogságból, akkor nekifogtak építeni a zsidó tomplomot, jártak a megyében, gyűjtöttek pénzt [Valószínűleg csak javítás történt, ugyanis a zsinagógát már fölépítették 1874-ben. – A szerk.]. A templom éppen az a típusú volt, mint ami itt benn [Marosvásárhelyen], csakhogy kisebb volt sokkal. Volt erkély [karzat], a nők fenn voltak, és a férfiak lenn, külön voltak.

[„A szerény, de csinos imaház székely ízlés szerint készült, belsejében 67 imaszéket helyeztek el a férfiaknak, a rácsozattal körülvett női karzaton pedig 40 ülést. A festett bútorzatot tulipánnal díszítették, a falakon Udvarhelyszéken megszokott faragványok” (Kovács András: id. mű, 247. oldal). – A szerk.]

Templomi ruhája volt mindenkinek, a férfiaknak kalap, a nőknek fejkendő. Abban az időben olyan zsidók nem voltak, amelyikeknek ünnepnapkor ne legyen fehér köpeny, csináltatták [A kitliről van szó. – A szerk.]. Csak a fiataloknak nem volt. Mindegyik személynek volt imakönyve, Pestről hozták. A második világháború előtt apám előimádkozó volt a sakterrel ketten. Mikor apám elkezdte, egy kicsit imádkozott, és azután a sakter. Mikor volt a Szukot, akkor olyan szép előeste volt, hogy ritkaság. Volt öt Tóra [tekercs], és [Szimhat Tóra ünnepén,] mikor a sakter körbe kellett járjon a Tórával, ott benn, a templomban vitték körbe, megvolt a hely, hogy hol. Nagy Jakabnak volt a felesége, úgy hívták, Sári néni, akkor felállt [kívül, az imaház ablakánál] egy székre vagy egy kicsi rövid létrára, és hívta a szemben levő román családot, hívta, hogy a sakter mit csinál, és azok kacagtak. A sakter táncolt, a zsidók énekeltek, és a Tóra körben volt, úgy felváltva mindeniknél, vittük. Elég az hozzá, nem akarok hazudni, de rá két hónapra az asszonynak a karja eltört.

Építettek a templom után papi lakást [ahol a sakter lakott], és fürdőmedencét csináltak, mikvét. Újévkor – Ros Hásánákor –, Szukotkor, mielőtt állt volna be az ünnep, minden zsidó ott fürdött meg a medencében. Aztán ott nagy kazán volt, melegítették a vizet. Zsidó temető is volt. A sakter vágta a kóser majorságot, mindenfélét. Erdőszentgyörgyön [5 km-re Bözödújfalutól] vágta le a borjút, tehenet, és akkor onnan vitték [Bözöd]Újfaluba a húst. Vittek tyúkot, és egy húzásból elhúzta [az állat nyakán a kést], és dobta félre. A sakter tartotta a templomot is [azaz az istentiszteletet a zsinagógában]. [Bözöd]Újfaluban volt zsidó iskola, héder, ott, ahol volt a lakása a sakternek.

[„Már első években kiderült azonban, hogy a nagy többségükben igen szegény hivők mily nehezen tudják fenntartani egyházukat. Megdöbbentő híradást közöl erről a magyar zsidó származású Beck Mór bukaresti rabbi és hitszónok újságcikke, melyben beszámol, hogy átutazóban itt járva egy teljesen magára hagyott szegény hitközség nyomorúságos állapotát tapasztalta. A templom fala málladozik, a rituális fürdő romba dőlt, mert a hívek nem tudták összeadni a javításához szükséges 25 forintot, a temetőnek nincs kerítése, egybefolyik a szomszédos földekkel. Sakter-, előimádkozó- és rabbihelyettesként egy műveletlen, a héberben és vallástudományban egyaránt járatlan lengyel zsidó működik, mert az évi 100–120 forintért, amit papjuk fizetésére összegyűjteni tudnak, csak efféle vándorélethez szokott emberek vállalkoznak, akik aztán sűrűn cserélnek lakhelyet, és így gyakran hónapokig még az ilyen saktert is nélkülözniök kell, gyermekeik oktatás, a családok pedig hús nélkül maradnak. Legnagyobb keserűségük, hogy imádkozni sem tudnak szívük szerint. Istentiszteletük eleinte magyarul folyt, úgy, hogy a kántor héberül mondta az imát, a község pedig a régi szombatoskönyvekből magyarul olvasta a megfelelő szöveget. Vándor sakter kántoraik azonban, kik magyarul nem értettek, azonkívül túl szigorú ortodox elveiknél fogva csak a szent nyelven mondott imát tartották érvényesnek, rávették az embereket, hogy azon a nyelven imádkozzanak, amelyet ők olvasni sem igen tudtak, érteni pedig egyáltalán nem értették. A bajon úgy iparkodtak segíteni, hogy a legfontosabb imák héber szövegét többen magyar betűkkel íratták át. Nem csoda – összegez az aggódó bukaresti rabbi –, hogy máris két prozelita család visszatért a keresztény vallásra. A tudósításnak pénzsegély lett az eredménye, majd kieszközölték, hogy állandó jövedelemforrás teremtése céljából egész Udvarhely megye zsidó anyakönyvi hivatalát a bözödújfalvi hitközséghez tegyék át. Állami segélyt is kaptak, úgyhogy az 1886. évi költségvetésben vallástanító és sakter fizetésére már 400 forintot írhattak elő. Ettől kezdve találtak megfelelő, magyarul beszélő papot, aki hozzáértő lelki vezetőjük legyen. (…) A hitközség ezáltal túljutott a súlyos válságon, s bár tagjainak helyzetére változatlanul a nagy szegénység a jellemző, mégis zavartalanul működik” (Kovács András: id. mű, 247–249. oldal). – A szerk.]

[Bözöd]Újfaluban négyféle vallás volt: a zsidó, a román [görög keleti], a katolikus és az unitárius. Minket vittek román templomba, azok jöttek a zsidó templomba, a katolikusok jöttek a zsidó templomba, mi is mentünk oda, az unitáriushoz szintén. Úgyhogy ez a négyféle vallás olyan volt, mint az édestestvér. A románoknak olyan volt a templomuk, hogy tiszta vályogból volt. Nem egy helyen tartották a vallásórát. Mindenik vallást tartotta mindenik pap.

Az utak kövesek voltak, nem volt emeletes ház. Egy volt, az se emeletes, hanem szuterénlakás volt. Az illető olyant épített, hogy abban a körzetben nem volt. Lovász Hermánnak hívták, volt Amerikában, megszedte magát dollárral, és akkor hazakerült, vett sok földet, és [a ház szuterénjében] alul csinált fürdőbazint. Az annyi mindent csinált ott! Mikor bejött a társas gazdaság [lásd: kollektív Romániában], akkor szegénnyel kezdtek csúfolkodni, hogy kulák. Elnevezték kuláknak, és az öreg megzavarodott, és az úton mind jött-ment, és aztán abba [a traumába] belehalt az öreg.

Vásár [Bözöd]Újfaluban nem volt, mentek Erdőszentgyörgyre és Kibédre [20 km Bözödújfalutól]. Szórakozás nem volt, cirkusz, vásár semmi. Petróleumlámpa volt, a villanyt Ceauşescu idejében vezették be. Víz a kútból volt. Kirakott kővel volt kút csinálva [vagyis nem betongyűrűket helyeztek a földbe], de jó vizek voltak. [Bözöd]Újfalu nem volt olyan nagy falu, százötven-százhatvan házszám az egész, de mindenféle mesterség volt, akinek volt [mestersége], meg tudott élni. Például a szabó és a suszter, az aztán le a kalappal, de a kovácsmesterség, az asztalos vagy a kerekes [bognár], ilyesmik voltak még és az ácsmunkások, akik építettek. Ezeknek ment, jól kerestek. A zsidók földművességgel foglalkoztak [lásd: a földművelés szerepe]. Mesterember volt olyan négy-öt, három-négy suszter és apám, a szabó. A többi földműves. Például volt nyolcvan vagy száz hold földje, tartott szolgát, azzal foglalkoztak. Nagygazda volt egy, Kovács Elek Jóska, nem volt gyermekük, akartak engem odavinni örökbe, rám akartak írni mindent, apám nem engedett. Én eléggé akartam menni, még sírtam, hogy nem enged. Az asszony keresztanyám volt [Azaz: névadó a körülmetéléskor. – A szerk.]. Esztinek hívták, Eszti néninek.

Mikor megérkeztek a szüleim 1922-ben, előbb Bözödre költöztek [3 km-re van Bözödújfalutól, ma Bezid]. Nem sok időt voltak ottan, és akkor leköltöztek Bözödújfaluba. Apám megvette a régi szülői házat a bátyjától, olyan vályog, és deszkából volt a fedele, abban laktunk. A házat 1943-ban újraépítettük, vettünk téglát, és építettünk egy szoba-konyhát. A konyhában volt apámnak a szabóműhelye, abból éltünk. Apám varrt, a népek vitték az anyagot, például szőttek juhból [gyapjúból] posztót. Akkor ott az volt a divat [Bözöd]Újfaluban, csinálták ezt a priccsesnadrágot [A priccsesnadrág fekete posztóból készült, a combrészen bővebb, az alsó lábszáron szűkre szabott nadrág, melyet csizmához viseltek, lényegében bricsesznadrág. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a  parasztok között főként az I. világháború után terjedt el. – A szerk.].

[„Alkalmi lakókról, kicsiházról – így hívtuk a hátsó szobát – jut eszembe T. bácsi varrógépe.  De ő maga is – külön történet. Világháború, orosz fogság, ott szerzett, de még hazaindulás előtt talán szülésben ott meg is halt feleség, újraházasodás, ottani szokás szerint a meghalt asszony leánytestvérével, és hazaérkezés az orosz asszonnyal. (…) Új gyerekek, kevés föld, T. bácsi a gazdálkodással együtt folytatta a szabóságot, háziposztóból ügyes »priccses« nadrágot varrt. (…) Szemfülesen most is megtudta, hogy másnap jönnek a foglalók, mert adót fizetni nem tud. Bármit lefoglalhatnak, nem bánja, csak a varrógépét ne, mert akkor lepecsételik, esetleg el is viszik a községházára, s ő mivel dolgozik? Éjnek évadján gyanús szöszmötölés a pitvar felől, s virradatra a varrógép már ott állt – mintha öröktől fogva – rongypokróccal letakarva a pillanatnyilag éppen üres kicsiházban. T. bácsi ezután ott fog dolgozni, titokban” (Kovács András: id. mű, 44.  oldal). – A szerk.]

Nyugodjék, anyám is varrt, mert annyi munkájuk volt, hogy sok. Bözödről is vitték a munkát, Kőrispatakból [6 km-re Bözödújfalutól, ma Crişeni románul] és Bözödújfaluból. Még volt föld, nem sok, három hold az egész, még kapáltunk harmadba, felibe. Négyen laktunk egy szobában, mert a leánytestvérem, Eszter a háború előtt elment Nyárádszeredába [Kisközség volt az egykori Maros-Torda vm.-ben. – A szerk.] szolgálni. Tizennégy éves volt, mikor elment. Elég nagy udvarunk volt, lovat tartott apám, aztán a bátyám, nyugodjék, azt mondta: „Édesapám, adja el a lovakat, és vegyen tehenet.” Vettünk két tinót [Noha a ’tinó’ szót általában a fiatalabb ökörre, vagyis az 1–3 éves bikaborjúra használják, A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint némely tájnyelvi használatban „idősebb, de még munkára nem fogott borjú” is lehet, „nemére való tekintet nélkül”. – A szerk.], felneveltük, lett bornyú, tej, a ház tele volt tejjel, élelemmel. Ez sokat számított, a lóval örökké ráfizetett, mert az egyik örökké vagy megvakult, vagy megsántult, valami volt. Én mint gyermek, elmentem a lovakkal, és a vak ló bement egy olyan vizes helyre, és elsüllyedt. Haza kellett szaladjak, kötéllel húzták ki onnan.

Anyám tudott írni, olvasni, de csak oroszul. Egy keveset tanultam tőle oroszul, de azt is elfelejtettem. Nem mondta, hogy milyen iskolába járt, de nagyon vallásos volt, azt tudom. Otthon zsidóul [jiddisül] beszéltek, apám megtanult, még én is tudtam vagy egy szót, de elfelejtettem. Anyám megtanult magyarul, de úgy, ahogy én beszélek románul, harapta a szót, mint aki idegen, velünk és apámmal legtöbbet zsidóul beszélt. Olyan vallásos volt, addig sehova kimozdulni a kapun nem lehetett, amíg az imádságot reggelenként el nem mondtuk. Akkor van olyan, hogy reggeliben [ima]szíjat tesznek fel a homlokra [és a karra], és a család férfi tagjai minden reggel imaszíjjal imádkoztak. Itt volt Amerikából egy rabbi, nem is egy volt, mert kettő, azok hoztak olyan szíjat, és mutatták, hogy hogy kell felcsavarni, és amikor sor került reám, kivettem a kezéből, és feltettem [Ez akkor történt, amikor Kovács Pál Sámuel már Marosvásárhelyen élt, és az ottani hitközséghez jött a rabbi. – A szerk.].

Édesanyámnak volt zsidó barátnője, azok jártak oda hozzánk, különösen szombat délután, ötön-haton. Még emlékszem a régi házra, olyan feljárat volt két felén kő és lépcsővel, olyan régimódi tornác, régi ház volt akkor, tiszta vályogból. Ültek a tornácon, aztán beszélgettek a zsidó nők, magyarul traccsoltak csak. Kacagták anyámat, hogy hogy harapta a szót. Hát szombaton délután ünnep volt, nem dolgoztak. Péntek hat óra, hét óra után munka semmi. Szombaton anyám nem dolgozott semmit. Megfőzte [pénteken] szombatra az ételt, és szombaton meg volt fogadva valaki, hogy tüzet csinált [lásd: szombati munkavégzés tilalma; sábesz gój]. Tizenkét órára ott volt az illető, megcsinálta a tüzet, megmelegítette az ételt, ebédeltünk, estig semmit, és mikor a csillag feljött, fogott neki mindennek. Szombaton egy gyermeke se csinált semmit, nem engedte. Mi, zsidó gyerekek szombaton délután játszottunk, minden hülyeséget eljátszottunk. Abban az időben nem volt rádió sem, amivel szórakozni, hallgatni lehetett volna, nem volt semmi, villany sem volt.

Rendes haja volt anyámnak [nem volt parókája], szegény, olyan sovány lett. Sokat panaszkodott. Annyi volt az egész, hogy az öreg [Kovács Pál  Sámuel az édesapjára utal. – A szerk.] csúfmániás volt, és akkor csúfolkodott vele. Meg verte anyámat. Egyszer kinn aludtunk a szénában a bátyámmal, éjjel sírt [az anyám], hamar lementem, vettem a karót, hogy üssem főbe [az apámat]. Béla bátyám nem hagyta, aztán úgy bánta, hogy miért nem hagyta, hogy üssem agyon. Apám mániás volt, valami nem tetszett, és milyen az ember, külföldről visz valakit [egy feleséget magának], és meg kéne becsülje, mint a tenyerét, ehelyett mocskolta anyámat. Anyám gondozta az állatokat, és még járt szegény kapálni is. Megtanult kapálni. Pedig látszik a fényképen is, hogy nem utolsó családból való volt. Édesanyám nem volt elmenve soha a faluból sehová. Én szerettem volna, ha visszamentünk volna Oroszországba még 1942-ben, hogyha apámat agyon tudtam volna ütni.

Mosni a kúton mosott, de a kertünk végében volt folyóvíz, egy patak, a Küsmöd. A kert végében, egy kicsit lennebb, volt két köves paraszt malom és a volt malomárok, a legtöbbet ott mosott patakvízzel. Aztán az én anyám nagyon szerette a halat, én nem szerettem. Minden pénteken sütött kenyeret, és a tekenyőt nem vakarta ki egészen, csak úgy hagyta a tésztát ráragadva, és akkor betettük a vízbe, tettünk követ, hogy nyomja le a tekenyőt, és csak kicsi hézagot hagytunk. Betettük a vízbe, és akkor a halak mentek be, annyi hal volt: kicsi, nagy, mindenféle. Aztán csinált a kicsikből halgombócot, emlékszem arra, de csont abban, azt hiszem, nem volt. Megcsinálta, aztán nem tudom, hogy hogy csinálta meg. Krumpligulyásba is tette, de én abból nem ettem.

Édesanyám megfőzte a csólentet. Pénteken délután hat órakor anyám már behevített, betette a kemencébe, és másnap délig meg volt főve, mint az élet, olyan volt. A fazéknak a fenekébe tettek kuglit, kukoricalisztből. A hagyma meg van pergelve, össze van keverve tyúkzsírral, libazsírral vagy olajjal, és abba beletéve egy kicsi bors, hogy csípős legyen. Az volt a fenekén, háromujjnyi vastagon. És arra jött akkor a paszuly. Pénteken betették, szombaton tizenkét órakor vették ki a csólentet, még a román pap és a katolikus pap is, a jegyző, azok is csináltattak csólentet és pászkát is. Hozzánk is vittek, akinek volt jó kemencéje. Ezek fizették, azt mondták, hogy ingyen nem kell. Rákaptak, olyan népek voltak, akik mentek a zsidókhoz, a zsidók tudtak főzni. Elvittem [házhoz], és kaptam örökké csubukot [baksist]. A régi időben nádból fonták a kantárt, úgy mondták, hogy kantár, a cserépedény bele volt téve, volt, amikor kettőt vittem. Egyiket egyik helyre, és a másikat a másikra. Szombaton vittem a csólentet délben tizenkét órakor. Mikor volt az ebéd, otthon mindenkinek jutott egy-egy kicsi darab kóser hús. Nem hazudok, minden évben harminc libát töltött [tömött] anyám, mind négy hétig, annyi hús volt a padláson felkötve. Azokat megfüstölte, és akkor abba a fuszulykalevesbe, a csólentbe beletette.

Érdekes volt, hogy aztán nekifogtak, csináltak pászkát [Maros]Vásárhelynek és a megyének. Apám tizennyolc évet sütötte, értett a sütéshez, volt nálunk is nagy kemence. Volt olyan kemence a zsidó papi lakásnál [a sakternál], ott is a személyzet sütötte rendre, hogy úgy mondjam, kalákában. Kőrispatakban volt egy vízimalom, és a vízimalomban más személynek nem őröltek [a pászkakészítés időszakában], de olyan takarítást csináltak, hogy ott lehetett volna enni húst rajta. És akkor egész vagon búzát leőröltek, és szekerekkel bevitték [Bözöd]Újfaluba. És az asszonyok váltószitával kiszitálták a lisztet, még én is szitáltam. Abban kijön az egységes liszt, mindenféle, a korpa az marad. Milyen érdekes volt, fehér lepedőben, egyik helyről a másikra vitték, minden zsidó házhoz. Volt olyan szegény zsidó, hogy hát biza, két véka búzát őrölt, apám is őrölt három-négy vékát, mi is voltunk haton [Egy véka kb. 25–30 liter. – A szerk.]. A nők serítették [sodorták] a tésztát, volt két ember, amelyik gyúrta a tésztát, olyan keményre, hogy aztán jól ki tudták nyújtani. Nagy tál volt, körülbelül hat kiló liszt ment belé. Aztán kemény kar kelletett, hogy meg tudja gyúrni. És volt olyan asszony, aki gyorsabb, ügyesebb volt, a másik egy kicsit gyengébb, de tizennyolc fehérnép járt seríteni. Az asztalon egy pléhdarabbal meg kellett recézni a pászkát. Volt két cseber, abban volt a víz, az egyikben, aki ment a vécére, jött vissza, ott volt a csupor, és mosta meg a kezét. A tizennyolc fehérnépnek a pap fizette, mindenkinek. Én is hordtam a tésztát, amit kiserítettek, volt olyan rúd, arra tettem rá. Lapáttal apám tette be a kemencébe, fordította meg, megsült, sarjúra, szénára dobta, de a tűz csak egyik felén égett a kemencének. A láng így ment körbe. Egyszer-egyszer volt, amelyiket nem tudta jól rátenni a rúdra. Befért hat-hét pászka. Egyiket forgatta, másikat tette be, vette ki [A pászkakészítéshez lásd még: smire macesz.]. Aztán pénzért vitték a megyébe, elhozták [Maros]Vásárhelyre is. Pészáhkor nyolc napig, az alatt az idő alatt csak pászka és krumpli volt.

Purimkor, mikor gyermek voltam, a tésztákat [süteményeket] hordoztam [sláchmónesz], és cseréltük ki, de volt olyan hely, hogy nem volt mivel kicserélje, hanem elvette az egészet, adtak néhány krajcárt.

Jom Kipurkor böjt, egész nap. Aztán mikor én gyermek voltam, délig meg volt engedve. A sakter mondta, hogy lehet tizenkét óráig vagy egy óráig böjtölni, de aztán a felnőttek estig, és akkor vittek oda egy liter pálinkát, mindenkinek egy pohár pálinkát, avval aztán hazamentünk.

Csináltak kóser bort is külön edényben, külön hordóban, ott, [Bözöd]Újfaluban. Anyám nem engedte, hogy más legyen, csak kóser, nekünk külön sajtolónk volt, apám külön csinálta. És addig nem csinált senkinek, amíg a miénket nem sajtolta ki.

Első keresztanyám, [Nem egészen egyértelmű, hogy az „első” minősítéssel az életkorára utal-e, vagy arra, hogy a „módosabbik”. Kovács Sámuel feljebb ugyanis Kovács Frida nevű másik keresztanyjáról mondta, hogy ő volt az idősebbik. – A szerk. ] Kovács Elek Jóskának a felesége, az is milyen ételeket, zsidó ételeket főzött. Én megtanultam a keresztanyámtól a krumpligulyást, de az újkrumpliból, karikára vágva. Megfőzi a húst, libahúst vagy juhhúst vagy akármilyent, és a krumplit karikára vágva, ujjnyi vastagon. Akkor odateszi, emlékszem, hogy olyan nagy lábosban főzte, merthogy gazdák voltak. Azt lehet mondani, hogy a fél falu szívesen ment oda, mikor a búzát csépelték, mert olyan ebéd volt, ott volt juh levágva, ott volt liba levágva, olyan ételek… Tettek hosszú asztalt, fehér kenyeret sütöttek. Erdőszentgyörgyön volt őrölve, volt búzájuk. Minden pénteken sütötte a kenyeret.

Tizenhárom éves korban, a bár micvóra megtanultam, hogy mit kell mondani, a sakter tanított. Egy Pesten kiadott imakönyvből olvastam fel, van egy rész, amit bár micvókor kell felolvasni, azt olvastam fel. Megtanítottak, és akkor jelen volt a Kovács família, a keresztanyám, két keresztanyám volt, és mintha most látnám őket, milyen tortákat csináltak. Amennyi zsidó volt, majdnem az egész ott volt.

1933-ban vagy 1934-ben fejtífuszom volt [Fejtífusz – tetvek terjesztette betegség volt, a 20. század elején kifejlesztett védőoltás előtt rendszerint halálos kimenetelű. – A szerk.], és én ott tanultam az ágyban. Egy fiatal tanító volt, és apám megfizette. Akkor elvitt az orvoshoz, de sem azelőtt, sem azután többet nem vitt orvoshoz. Akármelyikünk beteg volt, apám tudta rendezni. Mikor volt a fogságban, egy német tiszt, orvos, együtt voltak, és aztán az megtanította. Egy asszonynak az ember úgy megütötte, hogy kiakadt az állkapcsa, és akkor elment apámhoz, és visszalökte és helyrejött. Úgyhogy olyan kart, derekat, lábat, mint nekem is a két lábam, hogy itt elöl volt [előre tört], apám nem vitt [Erdő]Szentgyörgyre az orvoshoz, hanem visszahúzta. Öt hónapig az ágyban voltam. Aztán kezdtem két bottal járni. Ki voltam etetni, egy nagy árokban megcsúsztam, mert volt eső, és beestem. Hát lehetett az az árok egy olyan hat-hét méter mélységű. A lábam itt volt a mellemnél, elöl, hogy aztán úgy vitt haza szekérrel, kért valakitől két tehenet. És akkor, amikor hazavitt, rögtön megfogta a két lábamat, és helyre húzta. Úgy voltam öt hónapig.

Apám Oroszországból hozta a [menta]gyökeret. Addig nem volt senkinek, és azt mondták, hogy „Tóni minta” [Tóni-féle menta]. Bevitte [Bözöd]Újfaluba az olajat, és azt mondták „Tóni olaj”. A napraforgómagot valahonnan kapta, csináltak olajat, cserélte be vagy adta el.

[(…) És egyszer csak a nevét együtt emlegetik a kiskertekben egyre szaporodó új növénnyel, a mentával, amelyből ingyen, kitűnő teát főztünk még betegség ellen is, meg a faluban akkor megjelent napraforgóval, amelynek olaja egyenesen életszükségletet elégített ki az akkori szűk esztendőkben és egy olyan faluban, ahol a lakosság egy része disznózsírt nem fogyaszt.  A mentát biztosan ő hozta be, hogy Oroszországból-e, ahogy beszélték, nem tudom, de a napraforgó elterjesztésében kevésbé lehetett honosító szerepe” (Kovács András: id. mű, 44.  oldal). – A szerk.]

A mentát odaadta a patikába. Leszerződte a mentát, egy holdnál többet ültetett. Mikor akkora volt, learatták, de a szárát nem dobta el apám, maradt két nagy zsákkal a zsidó hitközségnek, a sakter lakásának padlására rakták, mert az nagy volt, és a deszkapadlón jól megszáradt. Két mázsa lett. Azok ott csináltak abból dianát [mentás szeszt], mentás cukrot, sok mindent.

Apám soknak tudott segíteni így a betegséggel, volt, amelyiknek a sárgaságát gyógyította teával. Olyan buta voltam, hogy nem loptam el [= nem lestem el], hogy minek használták a teafélét, amit Szászvárosból hozott vagy Aradról, elment a piacra értük. Meg akarták operálni a vízhólyaggal [az apámat], és azt mondtam, ne engedje. Elment, hozott olyan teát, helyrejött vele. Én is úgy jártam, megállt a vizeletem, mikor hazajöttem a munkából, itt, [Maros]Vásárhelyen, még élt az öreg. „Édesapám, baj van!” Rögtön főzött, két kanállal tett csak, abból bevettem, és megindult a vizeletem. Én nem tudok semmit, apám nem mondott semmit. Apám lófarok teát, fuszulykahajból, kukoricahajból, csuszából, mindent használt. De jó kondícióban is volt, jobban ment, mint én. Másnak is csinált, adott. Tudta, milyen füvek, a határról szedte. A gyökeret az erdőkből szedte össze, a nagy fákat kivágták, és lettek olyan gyökerek, volt bogyója, azt a gyökeret szedtük ki, és adta be a patika részére.

A nagybátyámnak a felesége sárgaságban volt, hogy apám nem kezelte, azt mondta, hogy feljelenti apámat, hogy nem akarja a feleségét gyógyítani. Aztán rosszféle volt ez az asszony, én is gyermekkoromban elmartam, hogy ne járjon többet hozzánk, mert minden este vitt pityókát [krumplit] hozzánk a lerbe [a sütőbe], hogy tegye be, hogy csinált sült pityókát. A ler ki volt égve, és utoljára már beengedtem a lyukon vagy öt-hat pityókát, és akkor mondtam: „Eszti néni, elégett a pityókája!” Aztán többet így nem jött. Aztán én is jó csúf voltam egy kicsit, mert ha valamit csináltam valakivel, már szaladtam el. És egyszer elszaladtam, abban az időben nem volt deszka, hanem ilyen vesszőkerítés, beleakadt a kabátom a vesszőbe, és utolért apám, és akkor megvert.

Apám [Maros]Vásárhelyre szekérrel hozott fát eladni, egerfát [égerfát]. A posztókat ennek a fiatal fának a héjával megfestették feketére. Csak a patak mellett terem, olyan vastag fákat hasítottunk el, és akkor leöntötte ganélével, a nap megsütötte, úgy nézett ki, mint a jó száraz fa, és akkor behozta és adta el. Akkor azt mondta az egyik ember: „Jaj, magától nem veszek, mert folyt a leve.” Aztán hozta a bátyámat is, Bélát, és egyszer voltam én is apámmal.

Már hét éves voltam, mikor kezdtem az iskolát, már kezdtem járni a zsidó iskolába is, a héderbe, egyszer vagy kétszer egy héten. Minden héten volt vallásóra az iskolában, minden vallásnak. Külön volt szünidőben [vallásóra], ott, ahol volt a sakter lakása. Tanított zsidóul [héberül]. Különösen nyáron, a vakációban, akkor jártunk a zsidó iskolába. A bátyáim is jártak. Eszter nem. Addig jártam, amíg a saktert elvitték [deportálták].

Én jártam román iskolába. Egy tanító tanított, román volt. Románul tanultunk írni-olvasni, történelmet, mást is. Öttől hétig volt még egy másik tanító [hétosztályos volt az iskola], kettő volt, de tanultunk magyarul is. A magyart, aki tanította, úgy hívták, hogy Demjén. Meghúzta a fülemet, azt mondta: „Ha nem tetszik, nem énekelsz, menj Palesztinába!” Mondom: „Tanító úr, oda maga is elmenne.” Ez 1941-ben volt.

Nem tanultam mesterséget, mert apám feszt küldött kapálni. Tizenkét éves korban már kezdtünk kapálni. Béla bátyám nagyobb volt, együtt mentünk, de apám nem engedte, hogy tanuljuk meg a szabóságot. Nem hagyta. Elmagyarázta apám, hogy akinek a szakmája jó, az a szakmát el kell lopja. Ez tiszta igaz, el kell lopni [azaz: el kell lesni.]. Nekem nincs szakmám, de azért ha valaminek nekiállnék [varrni], még visszaemlékeznék valamire, de én azért szerettem volna, hogy jól megtanítson apám. Hát mit loptam el? Csak nadrágot és lájbit [mellényt] tudok varrni. Ha többet loptunk volna el, jobb lett volna, de úgy is jó volt, mert azt mondták a román katonaságnál a háború után: „A gombot fel tudja varrni?” „Igen.” „Na, be a műhelybe!” Ott aztán még tanult az ember.

Mikor bejöttek a magyarok 1940-ben [lásd: második bécsi döntés; magyar idők], egyszer berúgtak a bözödiek, felbuzdultak, s a bíróval az élen elindultak „tüntetni” [Bözöd]Újfaluba. Mikor értek a falu végére, a bíró azt kiáltotta: „Állj! A zsidókat ne bántsátok, csak az oláhokat!” Csodálkoztam, hogy a bözödiek miért haragudtak a románokra [Bözöd]Újfaluban, azok nem izéltek [beszéltek] egyáltalán semmit a magyarokról az 1930-as időben [amikor román fennhatóság alatt volt a terület]. Mikor volt valami összejövetel, ilyen ünnepély vagy szereplés vagy valami, román, magyar egyforma volt. Akkor meghallották a szomszédok [románok], ment az egyik, hogy akassza fel magát.

Volt olyan ellensége apámnak, hogy mikor a magyarok bejöttek, az az ember nagyban volt a bíróval, megmondta a németeknek, hogy apám orosz asszonyt hozott ide. Így aztán jól hasba ütötték apámat a puska tusával. A csendőrök is kérdezték, mondja meg őszintén, mikor leveleződött oroszból. Azt mondta apám, hát még az 1930-as időben. Aztán felhívatták a bíróhoz.

1940-ben, mikor bejöttek a magyarok, akkor aki zsidó volt, csillagot kellett hordani [1944 áprilisától kellett viselni a sárga csillagot. Lásd: sárga csillag Magyarországon. – A szerk.]. Akkor [Bözöd]Újfaluban voltam, úgy jártam leventének. Kellett járni fapuskával fel, Bözödre, mert [Bözöd]Újfaluban kevesen voltunk. Mikor mentünk, azt mondta az oktató, hogy „Miért nem énekel?” „Nem akarok.” Énekelték, hogy „Szólnak az ágyúk, ropognak a…, most válik meg babám, hogy mit ér a magyar gyerek” [A teljes szöveg a következőképpen hangzik: 1. Oroszország felé nem tudjuk mi az utat / Oroszország felé nem tudjuk mi az utat / főhadnagy úr, mutassa meg az utat / megmutatom, jó fiaim, én is elmegyek / a jó Isten tudja, ki jön vissza veletek. / 2. Gyertek, magyar fiúk, kik egyszerre születtünk / kik egyszerre komisz ruhát viselünk / mutassuk meg annak a de kutya muszkának / nincsen párja sehol az erdélyi bakának. / 3. Gyertek, magyar fiúk, húzzunk drótot ha lehet / közeledik már az orosz hadsereg / szólnak az ágyúk, robognak a masingeberek / majd elválik babám, mit ér egy magyar gyerek (www.szepi.hu /nota/nepdal/szoveg/Magyar katonadalok és énekek). – A szerk.]. Na, aztán mikor bejöttek az oroszok, aztán megmondta vagy két román: „Na, mit értetek? Nagy kutyagumit!” Ha nem jelentem meg mint levente, hajajaj, úgy elvertek, mint a lovat. A katolikus pap is oktató volt, rossz volt, azt mondta nekem, hogy: „Ha nem tetszik, menj Palesztinába!” De megkapta az övét aztán, megkapta a vacsoráját, megdobtam kővel [később egy esetben].

Mikor bejöttek a magyarok, nem engedtek többet temetkezni [zsidókat]. Ott vannak lerombolva a kövek [még most is]. Nincs, aki rendezze. Mikor ide [a marosvásárhelyi hitközséghez] beálltam, Sauber [Sauber Bernát, a hitközség elnöke – A szerk.] és nem tudom, még melyik volt, hárman mentek, megnézték a temetőt. Ott van az új úton, látszik, ahol volt a falu, még a hegyen maradtak házak, azzal szemben. Látszanak a sírkövek, de le vannak dőlve. 1943-ban a templomot is lebontották, elvitték a köveket, a padokat Bözödre. Mindenki ki kellett álljon, hogy hordja az anyagot, de arra nem emlékszek, hogy mi lett a Tórával. A fürdőt betöltötték. A sakter lakása megmaradt.

1943-ban már kezdték eltiltani a zsidó vallást, át kellett térjünk unitáriusnak, át kellett keresztelkedni a papnál. Akkor még ott is konfirmáltam.

[„1941 nyárelején vagyunk. Vészterhes, nehéz esztendő. Nagy események erőterében még tán három napig sem tartott, úgy elfelejtődött a legújabb újfalusi csoda, a ki tudja, hányadik vallásváltoztatás, kitérés, áttérés vagy visszatérés, ki hogy nevezi. Talán csak lelkük pásztora nem térhet napirendre az ügy fölött, miután igencsak megszaporodtak gondjai az egy igaz Isten így összetorlódott nyájában. / Nyáj – ez a helyes szó! Engedelmes-fásultan tartottuk fejünket egymás után a keresztvíz alá, az esperes úr elmondott valami szöveget, gyorsan nevet adott mindenkinek, kinek a régit, kinek újat, kívánsága szerint, és kegyszereivel sietett tovább, mert még sok házhoz volt hivatalos” (Kovács András: id. mű, 23–24.  oldal). – A szerk.]

Apámnak is, nekem is volt táleszünk, elástuk a földbe, jól be volt téve, valaki kellett lássa, mert mikor az oroszok elmentek, nem kaptuk meg.

1944. májusban kellett csomagolni, pokrócot, párnát, ezt-azt. Aztán behoztak ide, [Maros]Vásárhelyre, a téglagyárba, a gettóba. Szekérrel hoztak be, három szekérrel. Hárman voltunk, anyám, leánytestvérem, Eszter és én. A háború előtt a leánytestvérem elment Nyárádszeredába szolgálni. Tizennégy éves volt, mikor elment, öt évet volt egy helyen. A gazdájának a fia el akarta venni feleségül a testvéremet, volt cséplőgépjük, földjük volt, nagygazdák voltak, nem tudom a nevét, nem emlékezek. Öt év alatt kétszer volt haza, csupán kétszer. Ott szolgált, amíg kitört a háború. Bevitték a lágerbe a gazdáját, ő is zsidó volt.

Vagy hat vagy hét családot hoztak, a többit nem. A katolikus pap eljárta a pesti királyságnál [Kovács Pál Sámuel föltehetőleg a Magyar Királyi Igazságügyminisztériumra gondol. Lásd ehhez a 15. (ropko016.jpg katalógusszámú) fényképet. -- A szerk.], hogy akik eredetileg nem voltak zsidók, ne hozzák be. Így aztán jó pár család nem volt behozva. Apám nem volt behozva, mert kapott papírt, tanúsítványt, írja, hogy ők [az ő családja] katolikusok, átírták szombatosnak, így lettek zsidók. Ott voltunk egy jó hónapig. Az is igaz, hogy amikor előbb ki akarták engedni anyámat, akkor nem hagyta a leányát. Mikor a testvéremet engedték volna, akkor ő nem hagyta az anyját. Így ketten odamaradtak. Apám mikor vitték el a zsidókat, azt mondta, hogy elment egészen Pestig, a minisztériumba, hogy vegyék ki anyámat és a leányát – hát az már igaz, ő tudta, hogy ment, vagy nem ment. De azt mondta, hogy már késő volt, már a Feketeerdőn túl voltak, Németországhoz közel.

Engem Ráduly katolikus pap vett ki. Úgy számította, hogy ezen a valláson neki több híve lesz, csak nem sikerült. Azt mondta, kapott volna nagyobb titulát. Ezért csinálta, itt [a hitközségnél] mondta el a testvére, mert jött ide, hogy kapjon valamit, mert a testvére kivette a zsidókat [Bözöd]Újfaluból. Azt mondtam az elnöknek, Saubernek, hogy rögtön tessékelje ki, ha nem, én kergetem ki, olyan ideges lettem, mikor mondta, hogy kinek a testvére. Azután gondolkoztam, bántam, hogy miért nem mentem vissza [a gettóba], miért nem mentem velük [az anyámmal és a lánytestvéremmel] el.

A magyar időben Oszkár [Kovács Pál Sámuel féltestvére, aki apja első, ugyancsak Harkovban, későbbi második felesége testvérével kötött házasságából született. – A szerk.] Erdőszentgyörgyön volt segédkereskedő. Oszkár le volt akkor már szerelve, volt az orosz fronton egy évig [kb. az 1942–43-as években], légnyomást kapott, és leszereltették. Egész bent volt Moszkváig, aztán leszereltették. A gazdáját Karácsonyinak hivták, egy magas [rangú] magyar tiszt volt, elmenekült, mielőtt bejöttek az oroszok. Ez olyan 1944-ben volt. Nagy üzlet volt, és a kulcsot elvitte a gazdája, a bátyám ott maradt egy kicsi szobában. Betörtek a németek, a konyhában mulattak, volt ott egy zongora, a gazdájának volt zongorája, volt egy nő, az is odament. A németek be voltak állva az autóval, amikor én lementem a bátyámhoz, Erdőszentgyörgyre. Bátyámnak a szobájában volt egy katona. Mondom: „Itt van egy fiatalember valahol.” Azt mondja: „Benn van egy nővel, zongoráznak…” Mondom a katonának, hogy hívja ki. Ő már nem megy, ő már nem mer. Az is el volt fogva, magyar katona volt, mert nem volt semmi derékszíja, semmi. Hanem bementem én a konyhába, ott mulattak, és így köszöntem: „Heil Hitler!” Volt ott egy olyan vastag fa balta, és a német elkezdte ütni a lábamat. Én nem húztam magamat kifelé, hanem kiáltottam a bátyámnak, hogy „Oszkár, gyere ki, mert ütnek agyon”. Akkor kijött, de már kék voltam, úgy megvertek, úgy sírtam, hát mi voltam, tizenöt-tizenhat éves [17 éves volt.  – A szerk.], és akkor odajött a bátyám, és azt mondta: „Ereszd el – ugye jól tudott németül –, ereszd el, mert az öcsém.” Akkor a katona így megveregette a vállamat, hogy bocsánat, mert azt hitte, hogy „spion”. Elég az hozzá, megfogta a kezemet az a német, odavitt az autóhoz, és adott két doboz cigarettát és három nagy csokoládét. Mert anyámért hogy búsultam, hát nekifogtam cigarettázni.

[Oszkár története mindenképpen érdekes történet. A képek között látható egy, az 1940-es évek elején készült kép (ropko008.jpg) , ahol a magyar kir. honvédség katonájaként van lefényképezve, egyenruhában, katonasapkában (amin rajta van a sapkarózsa is – a zsidó munkaszolgálatosoknak nemhogy egyenruhájuk nem volt, de még a sapkarózsát is le kellett szedniük a katonasapkáról, amit az egyenruhából egyedül megtarthattak). Kovács Oszkár tehát nem munkaszolgálatosként volt a fronton, holott anyja orosz zsidó származású asszony volt. A valószínű magyarázat a következő: Kovács Pál Sámuel birtokában van egy, a magyar kir. igazságügy-miniszter által 1942 májusában, Budapesten kiadott „Tanúsítvány” arról, hogy őt mint unitárius vallásút és mint erdélyi szombatosok ivadékát, nem érintik a zsidókra vonatkozó rendelkezések („Az 1941:IV.t.c. 16. §-ában foglalt felhatalmazás alapján kiadott 71.000/1941. I. M. számu rendelet 1. §-a alapján tanusitom, hogy Kovács Pál Samu, aki Bözödujfalun, 1927. évi március hó 25. napján született Kovács Antal és Vulfovics Róza házasságából és unitárius vallásu, mint erdélyi szombatosok ivadéka az 1939:IV. törvénycikk, az 1941:XV. törvénycikk és a zsidókra vonatkozó egyéb jogszabályok alkalmazása szempontjából a nemzsidókkal esik egy tekintet alá. Házasságot azonban nemcsak zsidóval, hanem olyan személlyel is tilos kötnie, akinek egy vagy két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. A jelen tanusitványban megnevezett személyek hatósági eljárás során, nemzsidó származásának igazolása végett a 71.000/1941. I. M. számu rendelet 3. §-a értelmében további okiratok bemutatását követelni nem lehet”). Ugyanilyen „tanúsítvánnyal” föltehetően Oszkár bátyja is rendelkezett, vagyis ő sem számított zsidó származásúnak. – A szerk.]

A második világháborúban, ahogy vonultak vissza a németek, apámat behívták. Apám tudott németül, a fogságban tanult meg [az első világháború idején]. Toplicára volt behíva, ment jelentkezni, de a parancsnokság el volt menekülve, akkor már az oroszok ott voltak, apám beszélt oroszul is perfekt [„A háború után ő volt az egyetlen a faluban, aki hosszas oroszországi fogságából még tudott oroszul. Így ő tartotta a kapcsolatot a szovjet katonákkal” (Kovács András: id. mű, 253.  oldal). –  A szerk.].

Majdnem senki sem jött vissza a deportálásból. Oda maradt Hiller Simon, ő is földműves volt, ők szegények voltak, mikor én születtem, ez a Hiller már ott lakott. Schwartz suszter volt, elvitték családostól, és a leányát Sárinak hívták. Ő visszajött Siklódra [23 km (Bözöd)Újfalutól], oda ment férjhez, ismert minket, és akkor volt nálunk még 1945-ben, akkor elmondta, látta, mikor vitték be a gázkamrába a nőket. Még voltak olyan nők megmaradva, akiknek volt rajtuk anyajegy, azokat elégették mind. Sári aztán elment Izraelbe. A saktert hamarább vitték el, munkaszolgálatra, a családját egyszerre vitték be, mikor minket vittek, senki sem jött vissza.

1945–1946-ban mentem Bözödre, mert ott volt Márton bátyámnak a fia, ott lakott, és akkor azt mondta egy ember: „Kicsi Tóni, gyere be.” Elmentem be, azt mondta, hogy apám örömében iszik, hogy elvitték a feleségét. Na és akkor mikor hazajöttem ide, aztán elmondtam neki a „Miatyánkot”. Rákiabáltam. Aztán amikor agyvérzést kapott, azt mondta, hogy „Na, fiam, most már visszaadhatod, amit adtam” [Arra utalt, hogy most már ki van szolgáltatva a fiának. – A szerk.].

Kovács Oszkár anyám testvérének volt a fia, de anyám nem éreztette, hogy a nagyobbik bátyám nem édesfia. Akkor tudta meg a bátyám, hogy nem édesanyja, mikor leszerelt a katonaságtól – valaki megmondta. Addig nem volt semmi probléma, örökké küldte a csomagot a katonaságba. Mind a két bátyám úgy jártak iskolába, se irka, se könyv, semmi. A hét osztályt kijárták [Bözöd]Újfaluban. Béla és Oszkár olyan tanulók voltak, hogy elsők. A bátyám, Oszkár elment inasnak a háztól, majd Dicsőbe [Dicsőszentmártonba] ment kereskedőnek.

Háború után Oszkár üzletet nyitott, kereskedő volt [Bözöd]Újfaluban egészen 1947-ig. Mindenfélét árult, cukrot és ezt-azt. Járt be ide, [Maros]Vásárhelyre, innen szerezte az árut. Vette pénzért a diókat, azt a jófajta diót, olyan nagyokat, éjjel törtük meg – még a zsebemet is megraktam dióval –, és hozta be, és kapott mindenféle árut a dióbélért. Annyi áruja volt, nem sokat állott az áruja. Jól ment neki, volt kocsmája is. Hanem aztán a kocsma az örökké tele volt. Volt ital, én jártam egy faluban, vittem italt a hátamon, akkor voltam tizenhét-tizennyolc éves. Csókfalván [12 km (Bözöd)Újfalutól, ma Cioc, Trei Sate, azaz Hármasfaluhoz tartozó egyik falu. – A szerk.] volt egy köteles híd keresztül a Küküllőn, ahol két tízliteres korsóval az átalvetőben átmentem, a kezemben is öt litret, huszonöt litret vittem. Na és akkor mit kaptam? Kutyagumit, pedig bátyám volt… Az üzlet ment vagy négy, öt, hat évet. Aztán elvették az üzletet [lásd: államosítás Romániában], mert tulajdonképpen a falué volt, a községházé volt az üzlethelyiség.

1948-ban házasodott, a felesége egy havadtői [az egykori Maros-Torda vm.-ben lévő kisközség volt] fehérnép. Lőrinczi Erzsinek hívták. Az oroszokkal összeadta magát. Apám perfekt tudott oroszul, Erdőszentgyörgyön volt tolmács, és látta, hogy az oroszokkal mit csinált. Mondta, hogy „Ne vedd el, mert né, ilyen és olyan és minden”. Az oroszokkal jóban volt, és akkor a fehérnépnek vittek vagy öt vagy hat zsák lisztet az oroszok. [Bözöd]Újfaluban született egy gyereke Erzsinek és Oszkárnak, Kovács Laci. Már volt egy gyermeke, volt az üzlete, és én észrevettem, hogy jár oda a pap, a katolikus pap, Ráduly István. Összegyűjtöttem egy halom követ, és akkor mikor kiment ángyom, kővel megeresztettem a papot – ilyen feje volt, úgy megdobtam. Ángyomnak a mellét dobtam meg, el kellett menjen Erdőszentgyörgyre az orvoshoz. Onnan tudta meg a pap, hogy én voltam, hogy bementem [az üzletbe], mikor a pap elment, és mondtam a bátyámnak, aki elöl árult: „Na menj, kérdezd meg [a papot], ezelőtt egy tíz-tizenöt perccel hol volt. Mondja meg.” Aztán úgy mondta meg a papnak, hogy én dobtam meg. Másképp nem tudta volna meg, aztán azt mondta nekem a pap, hogy „Most megiszom a véredet”. Később Oszkárnak nagy funkciója volt, gestionar [üzletvezető] volt, jól ment az üzlet, beruházta magát bútorral, mindennel, egyszer csak valami hiányzott, és el kellett adjon mindent, mert ha nem, bezárták volna. Tudja, hogy hogy van, nem elég ennyi, hanem kell több. Ez úgy 1948 körül volt. Elköltöztek aztán Kolozsvárra, onnan Aninoasára [Aninósza bányatelepre], Petrozsény mellett, ott volt üzletes. Ott született egy leányka, Kovács Ildikó, aztán férjhez ment, volt itt vagy négy-öt éve, és siratta az apját. Bátyám ott halt meg, ötvenegy éves volt.

Senkivel a családból nem tartom a kapcsolatot. Engem nem érdekelt semmi, nem akarok hallani az ángyomról [Oszkár feleségéről], a fiáról semmit. Ők már keresztények, itt maradtak Romániában. Azt írta nekem az ángyom, hogy ha valami történik a családban, gondoljunk rá. Az történt, hogy a bátyámat ki kellett volna fizessem, amíg élt, háromezer lejt akart, és akkor bátyám meghalt Petrozsényban. És én elvittem hatezer lejt, és azt akartam, hogy írjam a nevemre az ők részüket [a házrészt], miután apám meghalt. Először a hármat nem vette el, vittem hatot, azt sem vette el, akkor én bepereltem őket. [Bözöd]Újfaluban, amíg a lakás ott volt, a bátyámnak a részébe adtam egy nagy istállót, és akkor a bátyám jött ide, ahelyett a csacsi fejemmel oda kellett volna hogy adjam a háromezer lejt, és menjünk a közjegyzőhöz, aláírta volna, és nem lett volna semmi pereskedés.

Kovács Béla bátyám arany gyerek volt, apám őt nem verte, alig egy kicsit szidta meg. Ő jó testvér volt. Volt katona a magyar hadseregben [a második világháború alatt], Prundon volt [ma Prundu-Bârgăului], ez Beszterce [Naszód] megyében van, én is jártam ott delegációban üres zsákért [a háború után]. Aztán jöttek be az oroszok, és akkor ment el egy csapat, és kinn volt a határon, és hallotta, mikor mentek el. Akkor a patakon keresztül egy román családhoz bement, átöltözött, ledobta a katonaruhát, kapott ilyen román harisnyát, inget, egy rossz bakancsot, és akkor mikor elfogták az oroszok, kérdezték, hogy „mi vagy?”. Azt mondja, román, és akkor elengedték. Ha azt mondta volna, magyar, nem engedték volna el. Aztán megnősült 1949-ben, itt, [Bözöd]Újfaluban, eredeti zsidó nővel, Nagy Piroskának hívták [az előző férje után Nagy]. Az anyja, Kovács Rózsika Gyergyószentmiklóson lakott, az édesapja, Kovács Mendel meghalt, és akkor leköltöztek [az anyjával] [Bözöd]Újfaluba, mert akihez költözött [Piroska], az embernek a felesége meghalt. Ő suszter volt, és összeálltak. Nagy Jakabnak hívták, volt egy testvére, Nagy Hermán, az is suszter volt. Aztán meghalt Nagy Jakab is.

Apám el akarta venni bátyámnak, a Bélának az anyósát, ő nem bánta volna. De a leánya nem engedte, a bátyám se. Egy hét múlva megfogták a vénasszonyt, hazavitték. Akkor azt mondta apám: „Az Isten ne mentsen meg a vándorlástól.”

Béla megvette a zsidó sakter lakását. Három gyerekük lett, itt születtek: Kovács Miklós, Ibolya és Eszter. Dolgozott, gyümölcsfákat oltott, ő kijárta a hét osztályt. Aztán jött a társas gazdaság [lásd: kollektív Romániában], és akkor brigádos volt a néptanácsnál, küldték leszerződni a cukorrépát, vagy ami volt. Aztán a bátyám leköltözött Erdőszentgyörgyre, nem bírta már, mert társas gazdaság volt, [és nem akart beállni,] és akkor kitették karikatúrába a bátyámat és ángyomat. Azt mondták nekem: „Na menj, nézd meg, ki van téve a bátyád.” Ott mentem el, hát tényleg ki voltak rajzolva. A falu közepén volt egy tábla, amire kitűztek mindenfélét, és az volt írva, hogy „Icurkám, picurkám, beállok, nem állok, ó, még várok…”. És az ángyomnak a fején kalap volt, és a bátyámnak kendő a fején [A kor parasztellenes – és nem mellesleg, patriarchálisan nőellenes – ikonográfiájában egy fejkendős férfi valószínűleg azt jelentette, hogy „a nő hordja a kalapot”, a férje pedig egy pipogya fráter. – A szerk.]. Nem akartak beállni a társasba, bevették kuláknak, mert a feleségének az anyjának volt birtoka.

Azután a bátyám beadta a papírt, és elmentek. 1964-ben mentek Izraelbe, az anyósával. A bátyámnak az anyósa, Kovács Rózsika is vallásos volt, tartották addig, amíg elmentek, és aztán ott még jobban. Hat évet élt a bátyám, amíg élt, írt, aztán meghalt. Megoperálták, hátul volt egy csomó [daganat], és belehalt. Negyvennyolc éves volt. A három gyermek ott van mind. És amikor Béla meghalt, ángyomnak a testvére írt levelet az apámnak: „Tóni bácsi, most kiveheti a szálkát a szeméből, mert a fia meghalt” [Úgy kell érteni, hogy feloldhatja az átkát. – A szerk.]. Az ángyom özvegy volt három évig, és hozzáment egy gyártulajdonoshoz, Pardes Hannában, ott nagy a narancstermés. Valameddig ott éltek együtt, aztán ángyom bánatában meghalt, agyvérzést kapott, mert akihez hozzáment, az meghalt, és annak a gyermekei kitették, pedig hagyott rá egy szobát.

Béla nagyobbik leánya, Ibolya asszisztensnő a kórháznál. A másik, Eszter hébertanár. A lányok nem írnak, pedig a kisebbik [Eszter] ott volt Magyarországon, és idejöhetett volna, de nem jött. Miklós [Béla fia] okos volt, Erdőszentgyörgyön laktak, ott járt iskolába. Nagyon jó feje volt, és akkor katonai iskolába küldték, mikor kimentek. Rá egy évre Amerikába küldték eszmecserére. Ott volt, nem tudom, hány évet, és úgy jött ki mint őrnagy, nagy ranggal, aztán beállt a Bnei Brakba, a nagy vallásosok közé [Egy 2002-es izraeli felmérés szerint Bnei Brak egyike a legvallásosabb városoknak az országban. – A szerk.]. Valaki ott járt, mondta, hogy pénteken délután idegen be oda nem megy egész szombat estig. Fogalmam sincs, miért lett olyan nagy vallásos. Küldött nekem dollárt, küldött egy táleszt, két kápedlit. Egyiket elvesztettem, olyan szép kék volt. Van nekem még kettő, mind a kettő fehér, mondtam a leányomnak, az egyiket fesse meg kékre. [Miklósnak] Hét gyermeke van, a kisebbik fiú és hat leány. A felesége marokkói. Küldött nekem tíz dollárt borítékban [két ötdolláros bankjegyet]. Az elsőt elköltöttem, a másodikat ellopták innen a házból. Bele volt csomagolva fehér papírba, és mikor mentem, hogy vegyem onnan, ki volt véve, és a fehér papír ott volt maradva.

Akik felszabadultak a háború után, visszaálltak zsidónak, a vallást csak otthon tartották, apám is, mind otthon tartották. Nem volt sakter se, de a könyvek megvoltak, tudtunk imádkozni. Annyit elfelejtettem, de amit a Tóránál kell, tudok olvasni, apámnak két könyve van, és sokszor kikeresem, amit kell, hogy mit kell imádkozni. Volt, amelyik maradt az unitáriuson.

Apámmal ketten voltunk. Vitt oda egy fehérnépet házvezetőnőnek, mosni és minden. Míg főzött, utálatos is, hogy mondjam, de megláttam, hogy rántott valamit [étel berántásáról van szó], és az orra belecseppent. Egy kerek hétig olyan beteg voltam, hogy azt mondtam apámnak, ha nem küldi el, megyek el. Elküldte, és akkor a testvérét hívta annak a nőnek, és azzal is csak úgy járt, akkor hívott egy másikat. Az is zsidó nő volt, de nem tudott főzni, mert az ura suszter volt, a vendéglőben ettek, a krumplit megfőzte, és úgy csinált gulyást.

Apám csúf volt, egy kerek évig ütötte a fejemet [a szó szoros értelmében – A szerk.]. El kellett menjek Szentkeresztbányára, Oláhfalu [Kápolnás(oláh)falu, Udvarhely m.] mellett, gyalog mentem. Otthagytam apámat, azt sem mondtam, bújj seggembe, semmit. Ott dolgoztam a vasöntödében, önteni a kályhát, vasalót, ezt-azt. Ott voltam egy évet. Apám ágáról volt rokon a tulajdonos. Az is valami székely származásúak voltak, nagyanyám ágáról kellett legyen rokon, tisztán nem emlékezek. Gyermekkoromban vitt apám [Székely]Udvarhelyre, szekérrel vitt fel valami árut, és akkor onnan tudtam meg, úgy hívták azokat, hogy Bajcsik, és azok [Székely]Udvarhelyről elköltöztek Szentkeresztbányára. Akkor mikor odamentem, mert muszáj volt, a két fia – az egyik mozigépész volt, és a másik villanyszerelő – azt mondták: „Jól tetted, fiam, jól tetted!” – még ott is sírtam. Azt mondtam a [nagy]bátyámnak, adjál kenyeret, szalonnát, pedig jóformán addig meg sem ettem, a vallásért nem, mert nyugodjék, anyám nagyon kóseres volt.

Vonatra tizenhét éves koromban ültem először, mert jöttem haza Szentkeresztbányáról, 1948-ban, vagy lehet, hogy több voltam [21 éves volt. – A szerk.]. De sokat nem ültem ott, mert Erdőszentgyörgyön összeszedtek, [és elvittek] Bakóba. Erdőszentgyörgyön volt egy Mordéháj Elemér nevű, ő szervezte az  ifjúsági cionista csoportot, akik ott voltunk felkészítésen a bakói kibucban. Az vitt hatunkat, három fiút, engem, Kovács Mihályt és Lajost [Béla bátyja feleségének a testvérei] és három leányt. A három leány, ez is Kovács família volt, de más. Volt Kovács Teréz, Helén és Mariska. Azok tizenegyen voltak testvérek. A nagyobbik fiú 1940 előtt ment ki Izraelbe [Palesztinába], és a másik fiú, egy évvel idősebb, mint én, újságszerkesztő volt Kolozsvárt [Kovács Andrásra, a „Vallomás a székely szombatosok perében” könyv írójára utal itt Kovács Pál Sámuel. – A szerk.]. Helén később hozzáment egy szombatoshoz, és a szombatos nagyon durva volt vele, és csinált négy gyermeket vele. Dicső[szentmártono]n felül, Királyfalván voltak, leköltöztek Dicső[szentmárton]ba, és ez a Helén a vonat alá dobta magát. A nagyobbik testvére Izraelből segíti a négy gyermeket.

Hét hónapot voltam csak Bakóban. [Bözöd]Újfaluból csinált csoportot, voltunk vagy harmincan [Bakóban]. Nagyvárad, Medgyes, románok is voltak Olténiából. Tanultuk a hébert, héber éneket, aztán ott egy nagy kert volt, és a kertet kellett kapálni, hát minket nem kellett tanítsanak. Ez az Elemér tanított, pedig ott, Erdőszentgyörgyön egy úri családnak a fia volt. Ügyes, tanult fiú volt, aztán volt – azt már nem ismertem, annak a nevét –, aki főnök volt. Odatettek engemet, hogy gondozzam a tehenet. Én biza untam, és azt mondtam, hogy adják át másnak. Aztán így jártam a deszkagyárba, mindenik fiú dolgozott, de leányok egy sem, nem jártak munkába. Ami pénzt adtak a gyárban, azzal tartottuk fenn ezt a kibuct. A leányok közül is voltak nagyleányok, vénleányok, vagy négyen voltak, és a többi fiatalabbak. Volt egy fiatal, tizennyolc éves, az bement a vécébe, felállott a vécére, a villany hozzáért a hajához, és ott halt meg a vécében, megfeketedett, elégett.

Felbomlott a kibuc, és mindenki hazament. Előttünk vittek el egy csoportot, kettőt is Izraelbe [Palesztinába], minket nem vittek el. Voltunk vagy harmincan, pedig jó lett volna, ha elvittek volna. Adtak bakancsot, adtak ruhát. Így aztán hazakerültünk. Kovács Mihály, a bátyámnak a sógora, de nem voltunk rokonok, olyan rossz jegyet vett, hogy Mádéfalván letettek engemet a kontrolok, elvették a buletint [személyazonosságit]. Akkor jöttem gyalog [Bözöd]Újfaluba, haza. Apám elindult, elment Bakóba, mert írtam, hogy né, bomlik fel, ment előmbe, és elkerültük egymást Csíkszeredában. Jöttem, volt valami olyan patakféle, Gyimesen túl, odajött egy öregasszony, olyan magas, szálas asszony volt, azt mondja nekem: „Ce ieşti, romano catolic?” [Mi vagy, római katolikus?] Hát nem tudtam jól románul, mondom neki: „Eu sunt unitarie.” [Én unitárius vagyok (hibás románsággal).] Gondolkozik, és akkor: „Nu ştii româneşte?” [Nem tudsz románul?] Mondom: „Puţin.” [Kicsit.] Hát [Bözöd]Újfaluban egy szót sem tudtam, csak írni és olvasni, mint a vízfolyás. Öt osztályt jártam a románba, de nem értettem, hogy mit olvasok, mit írok. És akkor láttam az öregasszonyt, a fejével intett, ott még valaki kellett legyen, azt úgy küldték, mert volt egy hátizsák a hátamon. Volt egy bicskám, és valahogy kivettem a zsebemből, és gondoltam, ha valami történik, hát ütöm bele a vénasszonyba, de a többiek ott kikészítettek volna, biztos. Aztán elment a vénasszony, egy kicsi vonat járt fel a hegyek közé, és akkor felmentem a kicsi vonattal Csíkszentgyörgyre [16 km Csíkszeredától], és ott megháltam. Hát olyan helyen háltam meg, hogy isten őrizzen, úgy megteltem bolhával, hogy mikor Csíkszeredán átmentem, és onnan mentem [Székely]Udvarhely felé, volt egy erdő, ott tiszta csurdéra levetkeztem, úgy ráztam ki a bolhákat valahogy. Másnap reggel apám is hazakerült.

És akkor öt hónap múlva kaptam egy behívót, azzal bennmaradtam katonának, de amíg nem kaptam meg, addig dolgoztam Dicső[szentmárton]ban. Csinálták az utat Medgyes felé, és a két sógorom, Béla bátyám feleségének a két testvére, hárman voltunk Dicső[szentmárton]ban, ott dolgoztunk, és aztán ők elmentek Izraelbe, mind a ketten. Még volt egy fiú, mind a hárman elmentek Izraelbe, nem sokat ültek, valamennyit ültek, és onnan elmentek Németországba.

Turnu Severinbe és Rădăuciban, Suceva megyében voltam katona két évig. Apám nem küldött csomagot, mert elment Izraelbe. Apám 1949-ben ment ki Izraelbe, egyedül, eladott mindent, kapott pasaportot [útlevelet], és elment. Volt két jó tulok [ökör], eladta a két tulkot, eladta a gabonát, a holmit, egyet s mást eladott. A házat és a földet nem. Nekem hagyott az öreg egy véka törökbúzát [kukoricát].

Április 26-án, 1952-ben leszereltem. Nem mentem [Bözöd]Újfaluba, hanem elmentem Aninoasára, Petrozsény mellett, ott volt a bátyám kereskedő, gestionar volt. Hosszabbítottam a jegyet, és úgy elbeszélgettünk. Mikor elmentem Petrozsényba, a vonatom elment, a bátyám adott egy inget nekem, akkor azt az inget eladtam, annyi pénzt kaptam, hogy vonatra elég volt, még maradt egy lej. Egyenesen jöttem ide, [Maros]Vásárhelyre. Itt volt az unokatestvérem, Bözsi, Márton [nagy]bátyámnak a leánya. Geres Feri volt a férje. A vonattal megérkeztem, elmentem oda, mert azelőtt megtudtam, hogy hol lakik. A Szentgyörgy utcában, a kórházon innen, és mikor bementem, azt mondta, az éjjel itt aludhatsz, de többet nem. Az unokatestvérem mondta, olyan rosszféle volt. A férje nem szólott semmit. Nem volt gyerekük. Akkor május elseje volt, volt a főtéren a felvonulásért a tribün, és a tribün alatt aludtam két éjjel. Azzal az egy lejjel, ami maradt, vettem egy veknit. Még volt, aki adott, mondtam, most szereltem le, nincs még pénzem.

1952-ben, mikor leszereltem, akartam menni a szekuritátéhoz börtönőrnek. Ott volt egy katona barátom, ő mondta. Akkor adták a papírt, hogy mit vegyek ki a közjegyzőségtől [Székely]Udvarhelyen. Tiszta gyalog innen [Marosvásárhelyről] mentem, gyalog vissza. A Frida keresztanyám mondta, hogy „Hadd el, fiam, egyik lábad a börtönben, és a másik a puşcăriában [román: börtönben], ha valamelyik elszökik”. Kóboroltam három vagy négy napot, a sörtöltődében is, onnan elmentem, mert felfogadtam, hogy én miért legyek részeges, mért szokjam meg, inkább elmentem onnan. Aztán kerestem kovártélyt, és olyan kovártélyt kaptam, az isten őrizzen, a kuffert feltörték, volt élelem, minden. Aztán kezdtem menni dolgozni, és aztán volt pénzem. Egy pár napra, miután kezdtem dolgozni, elmentem [Bözöd]Újfaluba, a bátyámhoz, Béla bátyámhoz. „Na – azt mondja – jó, hogy jöttél!”, mert éppen a sógora érkezett oda. Mondtam a bátyámnak: „Hallgass ide, apámtól nem maradt semmi?” Azt mondta, hogy „Hát, egy véka törökbúzát hagyott neked”.

Apám öt évet ült Izraelben, 1955-ben jött vissza. Dolgozott a gyümölcsösben. Az öreg szeretett dolgozni, de aztán ott is folytatta a szabóságot. Pedig ott a zsidók csinálnak elegáns mindent, de ott kapott munkát. Azt mondta apám, hogy ha én ott lettem volna, akkor nem jött volna vissza, mert akkor nem unta volna magát. [Bözöd]Újfaluba jött vissza, együtt lakott egy Csukor Róza nevű nővel, de nem házasodtak össze. Ő is zsidó volt, nem volt deportálva, kapott igazolványt [hogy átkeresztelkedett]. Az ura meghalt már előtte. A testvére, Csukor Mózsi gazdálkodó volt. Ezeknek is sok földjük volt. Apám azért is akarta, mert ennek az asszonynak volt földje. Akkor apám kezdte használni. Sokat nem ült apám a nővel, mert megzavarodott a nő. Elvitték Dicső[szentmárton]ba [Itt van a környék ismert idegszanatóriuma, az idők során jelző értéke lett a helységnévnek a környéken, a mai napig is a bolondok házával asszociálják. – A szerk.], aztán a járványkórházba vitték, ott halt meg. 1959-ig ült [Bözöd]Újfaluban apám, szabósággal foglalkozott. Egyszer megkerestem, vittem a fiamat is, aztán többet nem mentem, mert ő jött be [Marosvásárhelyre]. Hetven éves lehetett az öreg, mert tíz évet tartottuk.

Aztán a malomban dolgoztam, a Sörház utcában [ma Sinaia utca], de csak másfél évet voltam, mert a malmot lebontották, elvitték Kolozsvárra, akkor mondtam a főmolnárnak, Sólyom Jánosnak hívták, hogy „Van hely nekem?”. Azt mondta, hogy „Öt perc múlva megmondom”, és már lépett, és mondta, „Na, holnap reggel jelentkezzen”, úgy aztán onnan jöttem nyugdíjba, innen, a Kossuth utcából. Az igazgató, Schwartz Mendel az zsidó volt, az is elment Izraelbe, 1963, 1964-ben. Kérdezte, hogy „Hova való?”, hát innen, né, Bözödújfaluból, és már tudta is. Kihallgatott mindent, fülitől farkáig, aztán minden trimeszterben ötszáz lej prémiumot adott nekem. Aztán elkaptak, hogy ki akartam vinni a malomból egy tarisznya lisztet. Bevittek az irodába ehhez a Schwartzhoz, „Na – azt mondja, kacagta – aztán többet ilyent ne csinálj!”, de ő tudta úgyis, hogy mindenki csinálja. A káderest megláttam, a hóna alatt vitte a lisztet a tarisznyával, és akkor én is kezdtem. Harminc évig dolgoztam ott.

Eléggé kerestem, gondolkoztam, hogy zsidó lányt vegyek feleségül, nem kaptam. [A katonaságkor] Rădăuţi-on a főtéren láttam egy jó zömök leánykát, nem volt magas. Kérdem, hogy „román?”.. „Nem”, azt mondja [románul], mert nem tudott magyarul, én is csak haraptam a szót románul. Kérdem, hogy „Evreu?” [román: zsidó], na igen. Na menjünk, egy kicsit sétáljunk, elmentünk sétálni, mondom, én is az vagyok, született zsidó vagyok. Ő azt mondja, „Na, jövő vasárnap elviszem apámhoz, a szüleimhez”. Aztán csak nem mentem el, nem akartam ott maradni, odaragadtam volna. Hanem vártam, hogy szereljek le. De jó is lett volna… [Bözöd]Újfaluból el voltak menve [a zsidó lányok]. Egyet akartam, de férjhez ment Csopolára egy magyar fiúhoz. Pedig mikor leszereltem, kérdezte a bátyámtól, hogy vajon nem akarok nősülni. S azt mondtam, ötvenéves korig nem nősülök, s a másik évben megnősültem, muszáj volt. Olyan helyen voltam kovártélyban, hogy annyi ruszli bogár volt, hogy el kellett költözzek. Efraimnak a felesége, Frida volt a második keresztanyám. Náluk laktam egy hónapot, mielőtt megnősültem. A Dózsa György utcában, pont a Vinalkohol [Vinalcol nevű cég épülete. – A szerk.] mellett, ők haszonbérben voltak, nem volt a sajátjuk. Aztán elmentek Izraelbe. Volt egy leányuk, nyolc-tíz éves, mikor mentek.

1953-ban nősültem meg. A feleségemet Sükösd Irénnek hívták. Irén falusi volt, itt dolgozott a városban, a kertészetben. A főtéren megszólítottam, és aztán beszélgettünk. Aztán egész karácsony előttig nem beszélgettünk. Karácsony előtt egy héttel találkoztunk, és elvitt a nénjéhez, mert ő kovártélyban volt ott. A főtéren lakott. Rózának hívták, az ura után Bakó. Elég az hozzá, találkoztunk, és újév első napjára elmentünk [Székely]Csókába [17 km Marosvásárhelytől] a szüleihez, és akkor meg is kértem. Az anyósom testvére is ott volt, odakerült, mert ott már kisebb volt a falu: „Na, jönnek Kovácsék, már jönnek.”

Aztán ott volt egy zsidó család, valami Efraim, nem tudom már a másik nevét, és az mondta el, hogy én zsidó vagyok. Egyedül volt, nem volt gyermeke, ott a faluban gazdálkodott, földműves, volt sok földje. Ez úgy 1952-53-ban lehetett, még mielőtt a leánykérésre került volna a sor. Neki volt még egy testvére a városban [Marosvásárhelyen], Efraim Lajos, onnan tudta. Az elvitt oda [Székely]Csókába, hogy segítsek, hogy hozzunk egy szekér herét, és akkor úgy mondta meg, hogy én zsidó vagyok. Akkor, amikor megkértem, én akkor is azt mondtam, hogy én zsidó vagyok. „Ha akarja, adja [a lányt], és ha nem, fújja fel!” – ezt mondtam apósomnak. Akkor mikor megesküdtünk, valamennyi időre hallottam valakitől, hogy az anyósom azt mondta a feleségemnek, hogy „hagyd el ezt a zsidót”. Azt mondta nekik, hogy semmi közük. Nem tartottunk esküvőt, jóformán még ebéd se volt. Nem volt vallásos esküvő, hanem csak polgári. Irén elemi iskolát végzett, a kertészetben dolgozott itt, a városban. Aztán megtanulta, és varrta itthon a kesztyűt. Még én is segítettem.

Miután összeházasodtunk, kovártélyba költöztünk hét évet, a Szabadi utcába. A leányom 1953-ban született, Kovács Ibolya, Sándor, a fiam 1955-ben született. Egy kicsi kuckóban voltunk négyen, egy szoba-konyhában, fürdőszoba semmi. A lakáshivataltól kaptunk kiutalást, úgy szerezte valaki. Húsz lej házbért fizettem a házigazdának, nem volt drága. Bertának hívták a házigazdát, ő a lányával és a fiával lakott, és még volt három lakó. Fával tüzeltünk.

Szabadságon nem voltunk sehol, soha. Én voltam kezelésre Oláhszentgyörgyön és Slanic Moldován ivókúrára. Volt kilenc forrás. Meg volt számozva, aztán az orvos megmondta, hogy melyiket ihatom. Sok volt a savam. A feleségemet nem vittem a gyermekekért. Kire hagyja? Szórakozni elvittem egyszer színházba, mert szerette.

Apám mondta, beszélgettünk, hogy „Hát fiam, aztán úgy határoztam, hogy megyek hozzád”. Be akart jönni, mert spekulált, mert neki volt pénze, Izraelből volt dollárja, vagy nem tudom, mi. A CEC-ben [takarékszövetkezet románul] tartotta. Bélával már haragban volt, mert az anyósát nem akarta engedni, hogy apám vele lakjon. És akkor apám rám íratta a házat, elmentünk Székelykeresztúrra [nem ott voltak a papírok, hanem csak egy közjegyző kellett], egy közjegyző hivatalosan tette a nevemre. Apámat behoztam 1959-ben, olyan szigorúság volt, hogy nem lehetett senkit behozni, és én behoztam ide, hozzám, Erdőszengyörgyről hoztam egy orvosi igazolást, hogy beteg [lásd: a szabad helyváltoztatás korlátozása Romániában]. Akkor még a régi ház volt. És akkor azt mondta az apám, „hát a fiam olyan lágy [természetű], hogy nem épít”. Hát hová építsek? Az öreget hova tegyem? Negyedmagammal voltam elöl. És akkor idejöttek ötön, a néptanácstól, milicia, hogy én hogy hoztam be apámat. Pont tíz évet volt itt [az apám]. Apám mikor idekerült hozzánk, elment a közjegyzőhöz, és visszavette a nevére [a házat], ilyent csinált nekem. Akkor mit jártam, amíg visszakerült nekem a nevemre. Elmentem Erdőszentgyörgyre, kivettem azt a hivatalos telekkönyvből, hogy az enyém volt. Így aztán kaptam meg.

Aztán [Bözöd]Újfaluban a házat eladtuk tizenegyezer lejért, és annyival vettük meg itt, ahol most lakunk. 1959-ben ez régi ház volt, lebontásra volt előirányozva, nem lakott senki benne. Rossz kerítés, sem kút, semmi. Valaki szerezte meg, ezzel foglalkozott, tudta, hol van üres lakás. Két öregasszony lakott benne, de nem ők voltak a tulajdonosok. És a két öregasszony kiment [elmentek], és maradt a lakás üresen. És akkor ezt, amikor megvettem, a tulajdonos Kolozsvárt lakott, magyar ember volt. Megvettem, de nem akarták kiutalni, hogy demolálva lesz [le lesz bontva]. Akkor elmentem, nekifogtam aláfalazni. Mikor annyira kifalaztuk apósommal, akkor kijöttek, valaki feljelentett a néptanácsnak, hogy én megvettem ezt a házat, és aláfalaztam. Az illető mikor kijött a néptanácstól, azt mondja: „Mondja el, hogy és mint vette.” Aztán akkor falaztuk, még a gerenda aljáig volt egy fél méter. Az illetőt leültettük idebe’, adtunk neki pálinkát, és megrészegedett, és akkor elmondta, hogy ki jelentett fel a szomszédból, két szomszéd.

Egyszer jött ez az Efraim látogatni, már apám vissza volt jőve Izraelből, és apámmal nagyban voltak, és azt mondta [nekem]: „Hallgass ide, add be a papírt… Felteszlek a repülőre, egyenesen Svájcba, nem kerülnél Izraelbe.” Én megcsináltam, a család nem tudta. Aztán annulálták [érvénytelenítették] a papíromat, ez a mocsok [az egyik szomszéd], mert akkorjában jártak véleményt kérni a szomszédoktól, én pedig nem vétettem semmit, mégis… Valamit mondott, hogy na, ez az ember nem fog visszajönni, és ez elég volt. Úgy kértem, hogy megyek látogatóba, mert a bátyám ott volt. Ez 1965-ben volt, rá egy évre, hogy a bátyám elment, gondoltam, hogy elmegyek látogatóba, és ott maradok, aztán majd jönne a család is.

1975-ben kezdtem építeni. Mikor kellett vakoljunk, a varrógépet el kellett adjam, egy nagyon jó Singer, az apámé volt, nem volt pénzem. Dicső[szentmárton]ba vitték el a gépet, háromezer lejért. 1976-ban megbüntettek ötszáz lejjel, hogy miért vakoltam le ezt a lakást [Ez a ház az 1970-es években Ceauşescu kezdeményezésére beindított város- és falurendezési program idején lebontandó háznak számított, ezért nem volt szabad felújítani. Lásd: szisztematizálás Romániában. – A szerk.]. És akkor elmentem az igazgatóhoz, hogy „Uram, törölje el, mert – mondom – hát, ha maga olyanban lakna, mint én, akkor biztos, hogy nem így beszélne”. Hát azt mondta, hogy nem kértük, hogy építsen. Aztán az ötszáz lejt a malomban lehúzták [levonták]. A fizetésem akkor kétszázhetven lej volt.

Apám spekulált, mindegyre fehérnépezett, hozta ide a fehérnépeket. Idehozott Aradról egy hetven évest, arra emlékszem, egy fehér hajú nagysága volt, és mind írta a levelet, hogy jöjjön ide. Zsidó volt, együtt voltak Izraelben, ott ismerte meg. Az asszonynak Aradon volt lakása, ő is visszajött. És akkor apám írta, hogy jöjjön ide, mert van két szoba, konyha. Mikor a néni idejött két bőrönddel, megáll az ajtóban: „Hát hol van a két nagy szoba?” Hallgatott az öreg. És azt mondta: „Te ilyen hantás vagy, elcsaltál ide…” – aztán kipakolt mindent, azon éjjel már az öregasszony nem aludt apámmal. Volt az öregnek szabóasztala, ilyen hosszú szabóasztal, és akkor apám kellett aludjék azon az asztalon. Ez úgy 1967-ben volt. Nem tudom a nevét, nem is érdekelt egyáltalán. Mondom a feleségemnek, ez is egy nagy dillós [nem normális] fehérnép. Aztán azt mondta apám [az asszonynak], na kötök a lábadra útilapit, és azzal visszamész. Kérte: „Fiam, kísérd el Kocsárdig az öregasszonyt.” Visszapakolta a két bőröndöt, és szépen elment.

Apámmal a feleségem nem egyeztek. Apám megütötte egy fakanállal. Aztán volt egy sárga nyelű bicskája, és felemelte, hogy szúrjon meg apám, és én kicsavartam a kezéből, kiesett, és akkor kiáltotta a feleségem, hogy „Segítség, segítség!”. A szomszédasszony beszaladt. Vagy három-négy napig nem beszéltünk, és feljelentett az öreg. Behívott a békéltető bizottság. Aztán nem mentünk be, hanem megszólítottam, és megittunk két deci pálinkát, aztán elmentünk a bulevárdra, és megettünk egy kiló citromot, azután egy dinnyét, azzal hazajöttünk, kibékültünk. Olyan szigorú volt apám, hogy borzasztó.

Minden héten mentem a bátyámhoz. Ahányszor hazajöttem, mindig össze volt veszve a feleségemmel [az apjáról beszél], én mindig békítettem ki, nem akartam, hogy harag legyen. A konyhában lakott, szabósággal foglalkozott utolsó percig. Női ruhát varrt, azt szerette, jó szabó volt. Nem kellett fizessen adót, mert hetvenen felül volt már. Nem volt nyugdíja, de dolgozott, és kapott pénzt, nálam kosztozott. Azt hiszem, 1967-ben jelentkezett be csak a hitközséghez, addig mind járt a szombatosokhoz. Aztán odament egy szombatos asszonyhoz, és megesküdtek, a Csíki utcában laktak, nem messze innen. A szombatosok temploma itt van mindjárt a mi utcánk végében. És akkor apám mind jött ide, és panaszolta, hogy hát mind’ fokhagymalevest főz a vénasszony. Nem tudom pontosan, úgy egy évet lakott ott, és akkor elment, beadta a válást, ezer lejébe került. Elválasztották egy-kettőre. Nyolcvanegy éves volt apám, mikor agyvérzést kapott, azután két hétre rá meghalt. Nem a zsidó temetőbe van eltemetve, hanem Remeteszegen. Én úgy akartam, hogy oda temessük [a zsidó temetőbe], csak a petrozsényi bátyám nem akarta, az unitárius pap temette el.

Úgy 1955-ben mentem a reformátusokhoz. Mondom a református papnak, Juhásznak hívták: „Tiszteletes úr, né, át akarok állni unitáriusból a reformátusba, mert a feleségem református, tessék megnézni a doszárt [dossziét], hogy be van írva.” Hát azt mondja: „Öt hónapig járjon a templomba, meglássuk, milyen templomba járó lesz.” Na jó, nem mentem többet oda, hanem karácsony előtt egy héttel elmentem a paphoz, és ezer lejt vittem. „Na, tiszteletes úr, írja át.” És mikor látta az ezer lejt, mindjárt vette a papírt, megírta, és át van véve, református, elvette az ezer lejt, de bont [számlát] nem adott. Akkor hazajöttem, és mondtam a feleségemnek, hogy elvette [a pénzt], és bont nem adott. Nem baj, de higgye el, nekem sem esett jól, miért nem adott bont. Hát legyen boldog. Mi jött, mi nem, az isten elvitte, meghalt, mert még valakinek kellett volna prédikáljon, az is megátkozta. Én csak annyit csináltam, hogy felnéztem [az égre].

Aztán apám ismerte ezeket a [zsidó] hitközségből, és felvette velük a kapcsolatot. Én is akartam menni, de azt mondták, hogy hát ha bevesszük magát, nehogy két-három hónap múlva siránkozzon, hogy adjunk valamit. És akkor nem mentem többet. Aztán vitt mindig, volt egy asszony, aki főzött csólentet pénzért az apámnak. Minden szombaton mentem apámmal „Na, gyere, fiam, én fizetem!”, a Knöpfler Vilmos utcai templommal szemben lakott a nő, aki a csólentet csinálta [1927-ben épült az ezer embert befogadó ortodox zsinagóga a mai Brăilei utcában. A második világháború után hívek nélkül maradt az épület. – A szerk.]. Körülbelül olyan 1976-77-ben be akartam állni [a hitközséghez]. Nekem azt mondták a templomban [a hitközség irodájában], három nő volt ott, mondom, állok ide be, [Bözöd]Újfaluból vagyok, akkor a nők kérdezték: „Hát maga zsidó?”, kérdi az egyik. „Meg van metélve?” Mondom: „Itt van, né… Mutatom…” „Jaj ne, ne tessék…” Akkor nem vettek be tagnak. 1997-től lettem hivatalosan tagja.

Párttag nem voltam, de élmunkás, az voltam. Ki voltam téve a főtérre az élmunkások táblájára… Kaptam három-négy csillagot [kitüntetést], jól dolgoztam. A főnök azt mondta: „Nézzétek meg, ez valami zsidó kell legyen.” Mert az én váltásomban ügyeltem, jelentettem, hogy a liszt nem jó. Már jelentettem a főmolnárnak vagy a mesternek, akkor ezek [akik meghallották a jelentést] besúgták az igazgatónak. Kellett ügyelni, hogy a csoport jó minőséget csináljon és többet, mert a szerint volt a prémium. Hatan-heten voltunk egy csoportban, én csak munkás voltam. A molnár elég okos volt, azt kérdezte tőlem – s a hátam mögött állt egy pasas, nem tudom, miért: „Miért olyan gyenge a liszt?” Mondom: „Főmolnár úr, hallgasson ide, én mondjam meg?” „Mondja meg bátran.” „Miután lett a kombájn után, kévébe kötötték, a búza nincs kiszáradva, és viszik be a silóba [= gabonasilóba], és olyan hamar átmelegszik, ideje nincs, hogy kiszárítsák. A burján [a gaz] nem megy ki, idegen anyagot átvesz a búza, és ezért gyenge a liszt.” Azt mondta az a hátam mögött – megfogta a galléromat –, azt mondja: „Ha nem maga volna, akkor eddig maga már el lenne vive, a szekuritáté elvitte volna.” Detektív volt. Mutatta: „Hallgasson.” Azóta úgy betettem magamba, sehol nem mondok semmit. Ha ez nem ismer, akkor szépen ülhettem volna, vagy kivégeztek volna. Én is hallottam, hogy elkaptak valakit, de az soha a büdös életben vissza nem jött. Nem ismertem, de az igaz volt, hogy gyűlés volt egy faluban, nem messze innen, és a gyűlésben a párttagok kint voltak [részt vettek a gyűlésen]. Kérdezték, ki akar hozzászólni. Felállt Jóska bácsi: „Annyit akarok mondani, hogy nincs olaj, nincs cukor, nincs ilyen, nincs olyan, és nekünk miért nem adnak?” Jól van, Jóska bácsi, jól van, leülhet. Tíz perc szünet volt. Mikor a szünet lejárt, mikor bementek a népek, akkor azt mondták: „Jóska bácsi nem volt” – az azt jelenti, hogy elvitték. Ezt beszélte el valaki nálunk a malomban, onnan volt a faluból, elmesélte, hogy hogy történt, hogy nem jött vissza az ember soha.

Akkor is úgy volt, hogy élelmet, tyúkot vagy tojást kellett adni, csúsztató ajándéknak, hogy [az embert] felvegyék dolgozni. Mikor a fiát be kell valahova rakni, adni kellett valamit.

Volt egy kollégám, az ajtónak a lyukán kinéztem, és láttam, hogy aki átveszi a zsákot, a zsebébe tette a pénzt, és átvette a rossz minőségű búzát. Ketten válogattuk a zsákot, elvette a rossz anyagot és a pénzt is. Ó, mondom, „Bácsi, nekem is kell”. „Idefigyeljen, ne szökdössön!” [= ne ugráljon]. S akkor hát – látja, Isten van az égben –, mi van az, hogy igazságtalan, megdöglött. Mert fertőtlenítettek a malomban, de azért ő bement, és jól lakott azzal a méreggel, és hat napra megmurált.

Az illető, aki engem elárult, az marosszentgyörgyi volt, falubeli a portásnak. Mikor elárultak, akkor az volt a baj, hogy nem volt ott az igazgató, nem tudott beleszólni, mert az őrmester ott volt a kapus szobában. Másfél kiló liszt volt nálam [amivel ki akart menni Kovács Pál Sámuel a malomból – A szerk.], de mindenki ezt csinálta. Mikor letárgyalták a törvényszéken, ez egy olyan zárt tárgyalás volt, csak én voltam, a két ügyvéd [helyesebben: Kovács Sámuel ügyvédje és az ügyész], a bíró és a mester. Azt kérdezte a bíró az ügyvédtől: „Van valami mondanivaló?” „Nincs.” A másiktól. „Nincs.” Mégis kiküldtek két hónapra, hatvan napot töltöttem a [maros]vásárhelyi börtönben. Aztán visszavettek rendesen dolgozni. Ha olyan lettem volna, nem vettek volna vissza. De jól dolgoztam, élmunkás voltam.

Sándor fiam Remeteszegen [Remetea, Marosvásárhelytől 6 km-re fekvő település] járt iskolába, nyolc osztályt. Aztán odaadtam asztalosinasnak, de nem maradt ott. Akkor elvittem magammal, a Kábelgyárnak a káderesét [lásd: személyzetis] ismertem, s azt mondtam neki, hogy legyen szíves, vegye fel a fiamat, mert nem akarom, hogy tekergő legyen. Két nap múlva fel is vette. Aztán a forradalomkor [1989-ben] otthagyta a kábelgyárat, mert sokan kimentek onnan [külföldre, vagy elmentek a vállalattól]. Aztán megcsinálta a sofőrséget. Megnősült. A felesége Adorjáni Jutka, és lett neki három gyereke, két leány és egy fiú. Kovács Ildikó 1981-ben született, azután Tündi, ő körülbelül 1985-ben született, a fiú, Róbert Sándor farkasszájjal született 1988-ban. Megoperáltak háromszor. Ildikó és Tündike kint van Magyarországon, ott dolgoznak. A lányom Moldován Ibolya a férje után. Neki két gyermeke van, Mihály 1976-ban és Gyöngyi 1978-ban születtek.

Én elmondtam a gyermekeknek mindent, kijelentettem a leányomnak és a fiamnak is, hogy az Isten megver titeket, hogyha nem a zsidó temetőbe temettek el. Ők konfirmáltak a református templomban, és engemet is akartak, hogy konfirmáljak már vénségemre. Mondtam, hagyjatok békét nekem, aztán a gyermekek ott konfirmáltak, az unokák is.

Irénke, a feleségem 2002-ben halt meg, hat hétig volt a kórházban. Hat hónapig kellett a szájába adjunk ételt. Én főztem s még a leányom is. Nem volt rossz asszony, a szomszédok hoztak levest, mártást puliszkával, mert nagy puliszkás volt.

1976-ban volt az első szívinfarktusom, aztán egy-két évenként. Mikor a Lenin utcában a mentő vitt be [a kórházba], „Né, Kovács bácsit megint hozzák”. 1992-ben tették be ezt a műszert [a szívritmusszabályzót]. Betegnyugdíjban voltam [azaz leszázalékolt, rokkantsági nyugdíjas], és akkoriban a lent vetették be ideki’, a kollektív mellé, itt a hegy alatt, a temető alatt. Négyen raktuk a lent és őriztük. A makfalvi lengyáré [Ma az Inmur cég tulajdona a lengyár. – A szerk.] volt, Makfalvára vitték, oda szállították, itt gyűjtötték össze. Akkor abból [a pénzből] tudtam csinálni a kerítést, abból vettem szőlőprést, abból vettem szőlődarálót. Nem hagytam magam, mentem, akkor jól bírtam. A kollektívnek volt krumpli vetve. Elmentem, segítettem, mint ide a túlsó kapu, annyira volt, kaptam egy-egy jó veder krumplit, hogy besegítettem, jó nagyokat, volt vagy két-három véka. A szakaszban, ami egy nagy kazal volt, ahova a lent tették száradni, csináltunk egy bunkert, ahová betettük a fákat, oda betettem a krumplit, és másnap éjjel az egyik pasas elvitte. És a másik is hozzányúlt. Ez abban az időben volt pont, mikor kijöttem a klinikáról, és betették a gépet [a szívritmusszabályzót]. Addig a feleségem járt ki helyettem őrnek. Akkor kimentem reggel, mikor ők váltották egymást. „Na, ha a pityókámat elvittétek – azt mondtam –, a fennvaló Jóisten ami a legdrágább, azt vegye el.” El is vette, mind a kettőt. Meghaltak.

Úgy hat-hét évvel ezelőtt körülbelül [1997-98 körül] bementem [a hitközséghez], B. K. felvilágosított, hitközségi tag. Ő tudta, hogy zsidó vagyok, mert elmondtam, mikor a csomagját vittem a piacról. Ott ismerkedtünk meg. Ő mondta, hogy Magyarországról adnak pénzt [kárpótlást], akiknek Auschwitzban meghaltak a rokonai. És akkor megcsinálta nekem ezt a papírt, és [Bözöd]Újfaluból hívtam tanúnak kettőt, mind a kettő keresztény, de hát ismertek jól, elmondták, hogy tudják, hogy elvitték [az édesanyámat és Esztert], de vissza nem jöttek. Elmentem [Bözöd]Újfaluba, és a leánytestvéremnek és az apámnak a keresztlevelét [Nyilvánvalóan a születési anyakönyvi bizonyítványra gondol. – A szerk.] kivettem, és az anyámét nem kaptam, mert nem volt meg. Elmentem Grünhöz [Grün László, a hitközség pénzügyi titkára, a Centropa vele is készített interjút. – A szerk.], mondom, B.-né küldött, ő mondta, hogy a magyaroknak [a magyar államnak] kell csinálni papírt, hogy kapjak anyám után [kárpótlást]. Akkor örvendtek is, mert nőtt a létszám. Aztán kezdtem menni oda, kaptam csomagot, ruhát. Vagy két éve kezdtem kapni gázpénzt. A magyaroktól kaptam [kárpótlást] 1997-ben, és most ígérik, hogy most egyszerre fogják adni, azt mondták, nem csipbe-csupba.

Nekem mindegy volt [a romániai 1989-es forradalom], de azért jobb lett volna, ha úgy maradt volna, mint Ceauşescu idejében. Én dolgoztam harminc évet, de semmi hiány nem volt. Most ha valaki bemegy a patronhoz, megfogja, kiteszi rögtön. [A lányát is kitették, régebben nem volt ennyi munkanélküli.]

Van egypár csirkém, egyéb gondomat levettem mindenről. Mikor apámat idehoztam, hoztuk a mentagyökeret, és termesztettük a mentát a kertben, eleinte aztán kivittem a piacra egy öllel, senki nem kérdezte, hogy miért vittem ki, nem vette senki. Most keresik, de nem adom el. A laskát én gyúrom, a reszeltet, tarhonyafélét is én csinálom. A búzáért én dolgoztam. A gazdáknak elmentem felhúzatni a búzát a padlásra, megforgattam. Kaptam három-négy vékát. Megőröltem, hogy ne bogarasodjon meg, mert lisztül jobban áll, többet áll. Ha elfogy, veszek mást.

A templomban szoktam imádkozni. Itthon is volt, hogy elővettem a könyvet [az imakönyvet], fele magyarul van írva, fele zsidóul, de mind zsidóul olvasok – magyarra fordított imakönyv izraéliták számára, édesapám hozta Pestről, mert volt ott család, akivel jól volt, kapott két könyvet, és ezzel járt a templomba.

Volt és van eszemben, hogy megyek Izraelbe, de hiába megyek oda, mert lehet, hogy a két leányka [Béla gyermekei] fogadna, mert nem hiszem, hogy olyan vallásosak lennének, de a fia, az olyan vallásos, az már be se engedne jóformán. Olyan vallásos, akárhová mennek, senkitől el nem fogadnak még vizet sem. Mesélte a falumbeli nő, mert minden évben járnak ide nyaralni.
 

Életrajz

Az interjú kellemes környezetben, egy szépen ápolt, gondozott érsekújvári panellakásban készült. A néni egyszerű, dolgos hétköznapjaira és gyerekkorára nem minden nosztalgia nélkül emlékezett. Élénken felidézte a szülői házban együtt töltött ünnepeket, a közös vacsorákat. Éles vonalat húzott a háborús élmények és a gyerekkori évek között, ez az ellentét a háború utáni korszakban már nem annyira szembeötlő. A koncentrációs tábor maradandó nyomot hagyott egészségén, aránylag fiatalon, negyvenkét éves korában leszázalékolták. A néni jelenleg a lányával él közös háztartásban, megértésben.

A dédszüleimre nem tudok visszaemlékezni, sőt a nagyszüleimre se, mert mikor én megszülettem, már csak egy nagymamám élt. Otthon haltak meg. Az egyetlen, akit ismertem, az anyai nagymama volt. 1926-ban születtem, ekkor már csak ő élt.

Az anyai nagymama, Laufer Mina, született Smatana Mina nagytapolcsányi származású volt [Nagytapolcsány – nagyközség volt Nyitra vm.-ben, 1891-ben 4200 szlovák, német és magyar, 1910-ben 6400 szlovák, magyar és német lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, királyi közjegyzőség, adóhivatal). A Nyitra-völgy kereskedelmének és iparának gócpontja volt, élénk vásárokkal; a 20. század elején cukorgyár (720 munkás), szeszfinomító, tápzsírgyár, likőr- és seprőgyár, téglagyárak és parkettgyár volt a településen, valamint polgári fiú- és leányiskola. Trianon után Csehszlovákiához került, lakóinak száma 1919-ben 7000 fő volt. – A szerk.]. Nem tudott magyarul, de németül és szlovákul folyékonyan beszélt. Azért megtanult magyarul is, olyan helyesen beszélt. Nem mi tanultunk meg tőle szlovákul, hanem ő tanult meg tőlünk magyarul. Nagyon szeretett bennünket. Aranyos egy ember volt. Sok problémával küszködött az életben, fiatalon ment férjhez. Azt hiszem, tizenhat éves lehetett. Az édesanyám szokta mesélni, hogy nagyon sokáig nem volt család, aztán egyszer csak egymás után jöttek a gyerekek, talán tíz év házasság után. Ernő, Simi, Margit, Bella és Irma, az édesanyám. Öt gyermeke volt, és a nagypapám, Laufer Mór, szegény, korán meghalt. Laufer Mór pék volt. A kemencénél dolgozott, lement a pincébe szódáért, és megfázott. Hirtelen tüdőgyulladást kapott, és ebben, szegény, elment.

Nagymama öregkorában az egyik lányával és annak családjával élt egy kis házban, két szoba és konyhában. Bent volt a kemence. Rendes pékség volt. Nem volt az akkor nagyon jó mód. Küzdöttek az emberek azért, hogy éljenek. Éjjel dolgoztak, és reggel már a háti kosarakban, krosláknak hívták, vitték a kis süteményeket az üzletekbe vagy a házhoz. Lehet, hogy volt ott valami inas is. A nagypapa halála után a nénim vezette a pékséget.

Gyakran szoktunk eljárni a nagymamához, hiszen közel laktunk egymáshoz. Nagyon szeretett, engem úgy hívott, hogy Klaričko. Klári vagyok, és ő elnevezett Klaričkónak. Nagyon szeretett. Én voltam a legfiatalabb az unokák között. Boldog volt, mikor ott voltunk. Fájtak már a lábai, és szomorú is volt, mert aránylag fiatalon elvesztette a férjét.

Nagymama rendesen öltözött, akár az akkori asszonyok. Parókát nem hordott, de állandóan födött fővel járt. Egy aranyos, szolid asszony volt. A flancot és a divatot nem ismerték annyira. Lehet, hogy akadtak egyesek, például a földbirtokosok, akik másképp öltözködtek, de mi nem. A háztartása kóser volt.

Az apai nagyszülők a Weiszék voltak, Weisz Mihály és Hopper Cecília. Nagymama Galántáról származik. Ő szlovák volt, nem tudott magyarul. Nagyapa kétszer nősült, mert az első felesége meghalt. Én ezeket, szegényeket, már nem ismertem, így nem tudok róluk semmi közelebbit mondani.

Apukámat Weisz Józsefnek hívták. 1893. december hatodikán született, Mikulás napján. A faluban, Csúzon üzlete volt. A mamuska is segített neki, mert kettőnek is kellett ott dolgozni. Szombaton az üzletet csukva tartottuk [lásd: szombati munkavégzés tilalma], sőt nekünk volt egy néni, aki a tüzet rakta szombaton és ünnepnapokon [Lásd: sábesz gój]. Pénteken, amikor jött a szombat [A zsidó szombat péntek este, az első csillag feljövetelével kezdődik, és szombat estig, az első csillag feljöveteléig tart. – A szerk.], becsuktunk. A téli időben korábban, nyáron pedig később.

Apuka egy komoly, olvasott ember volt. Nagyon igazságos, jó, de egyúttal szigorú is. Valakinek kellett annak is lennie, mert a mamuska inkább mindent megengedett. Mikor vittem a csokit az üzletből, csak kiabáltam: „Mamuska, vittem egyet!” „No megállj, megmondlak az apádnak!” Dehogy mondott meg. Szigorúnak is kellett lennie. Soha meg nem ütött bennünket [apuka]. Elég volt, ha nézett, mert tekintete, az volt.

Az egész életében és viselkedésében igazságos volt. Nagyon-nagyon szeretett adni. Nagyon sokat. Szeretett segíteni a testvérein, akiknek még annyijuk sem volt, de még az idegeken is. C’doke geber [jiddis: ’jótékony, adakozó’ ember’] volt. Úgy mondják azt. Rendes, nagyon rendes ember volt. Szeretett olvasni, de annak ellenére nem volt otthon sok könyvünk. Inkább kölcsön szoktuk venni. Sok mindent olvasott, de a pár komoly regény között biztos akadt egy-két ponyvaregény is. Szerette a Jókai Mórt. Mi, gyerekek nem szerettünk annyira olvasni. Nem is volt bennünk az a vonzalom a könyvekhez. Annyira nem. Most, hogy idősebb vagyok, akkor már inkább olvasok.

Anyukám, Laufer Irma 1896. december tizenharmadikán született. Anyukám csendes, finom, nagyon jó lelkű ember volt. Csak nyolc elemit végzett [Bizonyára elemi iskolát (népiskolát) végzett, vagyis hat osztályt. – A szerk.], abban az időben más nem is volt. Nem dolgozott, épp csak az apukám üzletében kisegített, és hát ott volt a háztartás és a három gyerek. Az első volt egy fiú, aki szegény elment, nem tudom, hány hónapos korában. Aztán volt a nővérem, Erzsi 1921-ben született. 1924-ben a Zsuzsi, és 1926-ban megszülettem én.

Szüleim a rokonokkal nagyon jó viszonyban voltak. Gyakran találkoztunk, pláne mi, gyerekek, mert a szülők jobban voltak elfoglalva. Pláne szombaton összejött a család. Minden évben eljöttek a pesti rokonok is. Előfordult, hogy mi is elutaztunk oda, de inkább ők jöttek. Mamuskának három lánytestvére és két fiútestvére volt. Édesanyám testvérei mind ottmaradtak, a gyermekeik közül is csak némelyik jött vissza.

Legidősebb volt Blum Gyuláné, született Laufer Bella. Csúzon laktak. Három családja született, két fiú és egy lány. A háromból egy él Izraelban, az Árpád. A lány már férjnél volt. Volt egy nyolc hónapos gyereke, úgyhogy egyenesen vitték őket a gázba. A két fiú visszajött, az egyik már meghalt, aránylag egész fiatalon. Nagyon hirtelen. Árpádnak hét gyermeke van, és nem tudom, hány unokája.

Margitnak Gürtler Jenő volt a férje, szintén Csúzon éltek. Volt egy fiuk, aki visszajött, de már sajnos az se él. Laufer Ernő és felesége, Ganz Jolán se jött vissza. Érsekújvárban éltek, pékségük volt. Csak az Ernő fia jött vissza, a lány sajnos a családjával együtt ottmaradt. Laufer Simi és a felesége, Etus se jött vissza. Egy lánya élte túl a háborút, most Angliában él.

Az apuka nagy családból származott, mert voltak ott édestestvérek is és mostohatestvérek is. Gondolom, hogy a legidősebb volt Schwarzstein Berta, született Weisz Berta. Budapesten éltek. A férje hitoktató volt, de az is, szegény, aránylag fiatalon meghalt, nem is ismertem őt. Három gyermeke született, Zoli, Imre és Rozália. Rózsival találkoztunk kétszer a lágerban. Berta néni túlélte háborút, nem deportálták. Aztán kimentek Izraelba, és ott meghalt. Utána volt a Weisz Helén, Weisz Róza. Az a három nő. Akkor jött a Weisz Móric és Weisz József. Az volt az édesapám. No és aztán az unokatestvérek jó néhányan. Pesten is voltak sokan.

Weisz Helén férjhez ment Patak Gyulához, Budapesten. Ő már Pataknak született, a szülei magyarosították a nevüket. Négy gyermekük született, Gizus, Árpád, Vilma és Teréz. A három leány túlélte, őket nem deportálták, bujkáltak Pesten. Árpád már akkor nem élt, mert az történt, hogy síelni ment, eltörött a síléc és a lába is. Meg kellett drótozni, szegény, vérmérgezést kapott, és belehalt. Patak Gyula házmester volt. Helén és a férje túlélte a háborút.

Weisz Rózát nem nagyon ismertem, mert ő már egy idős lány volt. Nem is volt férjnél.

Weisz Móric bácsi Kéménden lakott, lovakkal kereskedett [Kéménd – nagyközség volt Esztergom vm.-ben, 1891-ben 1700, 1910-ben 1800 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Elvett egy kéméndi Neuhaz lányt, Helén volt az is. Neuhaz Helén volt a felesége. Hat gyermekük volt. Lacika, de az nem volt kint sehol, mert beteg volt, és bekerült egy intézetbe. Akkor volt még Weisz Irén, Weisz Pali, Weisz Tibor, Weisz Nándor és Weisz Manci. Csak két fiú jött vissza. Weisz Pali, ő Léván élt, és Weisz Tibor, ő kint él Izraelban a családjával. Többi senki, a szülők se.

Dubníkon, Csúzon éltünk [Csúz – nagyközség volt Komárom vm.-ben, 1891-ben 2000 magyar, 1910-ben 1900 magyar és szlovák lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került.– A szerk.]. Nagyon szép hitközség volt ott, több mint száz zsidóval. Ortodox jellegű volt, csak egy család nem volt kóser, az állatorvosék, Neumannék. Ők már akkor is megették a sertést. Nagy hitközség volt, úgyhogy volt ott rabbi, sakter, kántor, elnök és a sámesz, a templomgondnok. Szép zsinagógánk volt, csak sajnos tönkretették a háború alatt. A háború után is, mert a házba, ahol rabbi lakott, beköltözött egy férfi, aki a zsinagógát arra használta, hogy ott libát tömött, és ilyesmit csinált. Hát ez nagyon csúnya dolog.

Nagyon szép és összetartó hitközség volt. Például Purimkor olyan volt ott a szokás, hogy színdarabot [Purimspiel] játszottunk. A gazdálkodók részére volt egy dohányszárító, de Purim idején már nem volt ott dohány. Ott gyorsan színpadot emeltek, összeverték deszkákból, és azon szerepeltük. Boldogok voltunk, de a szülők is, hogy mit tudnak ezek a gyerekek. Ez volt egy ilyen örömünnep, a Purim.

A Hanuka szintén egy örömünnep volt. Akkor esténként ellátogattunk egymáshoz, és voltak ilyen játékok, mint az „Ember, ne mérgelődj” és a trenderli, ez a pörgettyű. Olyan hangulatos és jó volt. Cukorka, mogyoró vagy dió volt a tét.

Szükesz ünnepkor sátort építettünk az udvaron ilyen ponyvaféléből. A sátrat kidíszítettük lampionokkal, színes papírba becsomagolt dióval. Nagyon kedélyes és szép ünnep volt. Akinek nyitott verandája volt, mint például a rabbiházban, azt felnyitották, és ott tartották. Akadtak nagyon vallásos emberek is, még vallásosabbak voltak, mint én, azok minden ételt a sátorban fogyasztottak. Én is vallásos voltam, de nem fogyasztottam ott az ételt. Azok nyolc napig csak a sátorban étkeztek, a reggelit, az ebédet és a vacsorát is ott fogyasztották. Az édesapám is csak a sátorban evett, de én nem, csak egyszer-kétszer. Szükeszkor van ez a lülav és etrog, amivel imádkoznak. Evvel szoktunk mindennap imádkozni reggel. Olyan, mint a citrom. Egyszer az egyik felével kell, utána megfordítani, és avval. Van hozzá egy olyan kis rövid ima. Ez volt a sátoros ünnep.

Az újév [Ros Hásáná] az egy tradíció volt. Az ünnepi asztalon húsleves volt és becsinált hús. Nagyon szép volt minden. Az asztalról nem hiányozhatott a méz, hogy édes legyen az élet. De a mézet nem kanalakkal, hanem úgy kellett tenni, mint amikor pénteken este és az ünnepekkor áldást mondanak a kenyérre vagy a bárheszra. Az le van takarva [A bárheszt rituális okokból fedték be az ún. kenyértakaróval – lásd: kettős kenyér. – A szerk.], és elmondják az áldást. Így van megkezdve a vacsora. Mindenki kapott egy darabot, és azt belemártottuk a mézbe újévkor.

Jom Kipur is nagyon szép és hangulatos volt, de koplalni kellett. Mi, gyerekek jól éreztük magunkat a templomudvarban. Kimentünk, játszottunk, aztán felmentünk a szülőkhöz megkérdezni, hogy hogyan böjtölnek. A férfiak lent voltak, a nők pedig fönt [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Megkérdeztük, hogyan telik a böjt, hogyan érzik magukat. Szép gyerekkor volt ez. Akkor nagy tiszteletet élveztek a szülők a gyerekektől. Egybe tartott a hitközség, szorosan. Jóformán egy ember volt mindenki.

Pészah idején a nagytakarítás rendesen folyt. Mindent ki kellett tisztítani. A lisztet, kenyérmorzsát utolsó nap előtt összeszedni, és egy fakanálra rákötni [Lásd: homecolás; hagyományosan egy fakanálra kell felsöpörni a hamecet, majd a fakanalat és a morzsákat együtt bekötni egy rongydarabba. – A szerk.]. Söprű is volt hozzá, hogy mindent kisöpörjön az ember. A sakter fia járt házról házra, és ezt összeszedte. Ami az üzletben volt, arra kötöttünk egy szerződést [lásd: szerződés a hamec eladásáról], hogy átadom XY-nak ennyi és ennyi időre ezeket a dolgokat. Aláírtuk, és mikor elmúlt az ünnep, akkor visszaadta.

Ha tiszta volt a fal, akkor Pészahkor nem szoktunk festeni, de akik nagyon vallásosak voltak, azok még a zsákokat is kimosták. Az edényeket is kicseréltük. A pészahi edény lekerült a padlásról, és a hétköznapi ment a helyére. Amikor elmúlt az ünnep, visszahoztuk. Szédereste anyuka finom gombócos levest főzött. Általában akkor több krumplit és húst fogyasztottunk. Volt, mikor tarhonyát ettünk, mert azt maceszlisztből is lehetett csinálni. Persze nagy változatosság nem lehetett, mert akkor bizonyos dolgokat nem lehetett használni. Minden nagyon finom volt. Mi, gyerekek másnap megkérdeztük egymástól, hogy hány gombócot ettél meg. Persze az egyik túl akart tenni a másikon. Olyat is mondtak, ami lehetetlen volt. A szédereste gyönyörű volt. Az asztalra szédertál került a reszelt tormával, almával és dióval. Persze, egy darabka sült hús se hiányozhatott a főtt tojással. A leves előtt mindenki kapott egy tojást, amire a rituális szerint sós vizet kellett önteni. Akkor általában így volt a családoknál. Mindenki saját maga ülte otthon a szédert. Csak most van úgy, hogy például Pozsonyban közöset csinálnak. Azt csak most, a háború után vezették be, mert kevesen vannak az emberek.

A szombat bejövetele előtt elvittük a baromfit a sakterhoz. Az szépen levágta, és szárazon meg kellett tisztítani. Nem volt szabad leforrázni. Addig nem kaphatott forró vizet, míg nem volt kikóserolva. A baromfi megtisztítása után jött a fölbontása. Utána vízbe kellett áztatni egy órára, hogy a vér kifollyon, mert a zsidóknak vért enni nem szabad. Az áztatás után a húst egy deszkára tették [A deszkának ferdén kellett állnia, elősegítendő a vér kifolyását a húsból. – A szerk.], amit direkt arra használtak, és besózták a húst. Mikor ez megvolt, le köllött háromszor öblíteni [De az öblítés előtt legkevesebb egy órán át kellett a húst besózva tartani. – A szerk.]. Akkor volt rendben, kóser. A kacsa máját, először rá kellett tenni a parázsra [Miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is. – A szerk.], és utána lehetett csak megsütni. Például ha liba és kacsa volt vágva, mert abból gyűjtöttük az egy évre való zsírt, akkor azokat a mamuska szokta otthon megtömni. Kitömte őket otthon, úgyhogy az nem került annyiba. Nagyon ügyes keze volt, ügyesen megcsinálta. Elvitte, és levágatta. Mikor Érsekújvárban laktunk, ott élt egy sakter, aki nem ette meg a libát azért, mert ha tömték, azáltal kínozták [Vagyis a sakter komolyan fogta föl hivatását: neki ugyanis a rituális vágás – sehita – előírásszerű elvégzésekor mindent el kell kerülnie, ami a goromba bánásmódra utal, vagy ami az állatnak a legkisebb sérülést is okozza, az állatot nem szabad megsebesíteni, tilos kínozni. – A szerk.]. Ezért nem ette meg, de ez nem volt jellemző mindenkire. Nem egy bigott ortodox akadt Csúzon, aki megette.

Pénteken megdagasztottuk otthon a bárheszt, de péknél sütötték, a sóletot úgyszintén. A sóletot estefelé elvittük a pékhez. Berakta a kemencébe, és másnap, szombaton déltájt mentünk érte. Addig ott sült a kemencében. Csodálatos volt, mindig szombaton ebédre ettük. Főleg nyáron, mert szombaton nem szabadott az ételt melegíteni, és akkor az forró volt. Péntek este húsleves volt, becsinált hús és kalács [Bárhesz, ami nem édes tésztából, vagyis nem kalácstésztából készül. – A szerk.]. Az édesanyám elkészítette a gyertyákat, az asztalt. Az édesapám elment a templomba, akkor meggyújtottuk a gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Amikor hazajött, akkor fogyasztottuk a vacsorát. Az apuka elmondta az áldást. Az én férjem is, szegény, mindig ő mondta. Most én csinálom, ahogy tudom. Nem úgy, mint ő, de iparkodom.

1926-ban születtem, Csúzon harmadik gyermeknek. Normálisan éltünk, mint az akkori családok. Nem voltunk földhözragadt szegények, mert a mindennapi, az megvolt. Szegény apám még abból is adott. Úgy mondhatom, hogy ha nem is lehetett annyira, még akkor is adott, a családja rovására is. Mégsem nélkülöztünk. Nem jártam óvodába, az anyuka vigyázott rám.

Hatéves koromban beléptem az iskolába. Míg nem jöttek be a magyarok 1938-ban [lásd: első bécsi döntés], addig zsidó iskola is volt Csúzon. Magyar volt a tanítási nyelv. A faluban volt még külön katolikus iskola és külön református iskola is. A református iskola egy idő után megszűnt, mert nem volt elég diák. Így likvidálták. A reformátusok fele a zsidó iskolába jött, a másik fele pedig a katolikus iskolába ment. 1938-ban bezárták a mi iskolánkat is, mert a tanító néni pozsonyi volt, már nem járhatott Csúzra. Csúz Magyarországhoz került, Pozsony pedig a Szlovák Államhoz [Csúz valóban 1938 novemberében került vissza átmenetileg Magyarországhoz, de az önálló Szlovák Államot, amelynek a fővárosa Pozsony lett, majd csak 1939 márciusában kiáltották ki. Lásd: Szlovákia (1939–1945); Cseh–Morva Protektorátus]. Akkor mi is átmentünk a katolikus iskolába. Tizenkét éves voltam akkor. Utána még két évet járhattam a katolikus iskolába.

A zsidó iskolában a tanító néni pozsonyi volt, de nagyon szépen beszélt magyarul, szlovákul és németül. Popper Bedřiškának hívták, de mindenki Fricinek szólította. Bábel Sándorhoz ment férjhez, aki mérnök volt. Pozsonyban élt. A tanító néni járt utána Pozsonyba. A tanító néninek volt egy szobája az iskola épületében. Azonkívül még ott lakott az iskola gondnoka is. Egy zsidó családnál kosztolt, biztos fizetett azért.

A zsidó iskolában csak egy osztály volt. Egy helyiségben voltak az elsősök az idősebbekkel. Végig ő vezette. Nem volt könnyű dolga. Nem tudom már sajnos megmondani, hányan voltunk egy osztályban. De ha úgy veszem, akkor csak a sakteréknál volt tíz gyerek, de abból már kettő vagy három nem járt iskolába. Mindenkivel külön kellett hogy foglalkozzon. Azután még volt nekünk külön héber tanítónk. Oda egyszer egy héten jártunk, hogy megtanuljuk az imát, az olvasást és a héber írást. Mikor az volt, akkor a délutáni imát el kellett mondani. A tanító szigorú volt. Az első tanító Donáth Salamon volt, a második pedig Lauer Lipót. A háború után találkoztam vele Budapesten. Ő is kivándorolt Izraelba, és mit ad az Isten? Az én férjem elment Izraelba. Hajóval ment, a nagybácsija küldte neki a jegyet. Volt ott egy barátunk, csúzi fiú, aki szintén már nincs az élők sorában, és az elvitte őt egy kibucba. Ez a Lauer Lipót ott dolgozott mint szakács. Megismerkedett a férjemmel, és mondta, hogy valamikor ő volt a Klárinak [azaz az interjúalanynak] a héber tanítója. Nagyon örült neki, de már meghalt, szegény. Lassan elkopunk már a régi ismerősök…

Két nővérem van. Az idősebbik, Erzsi 1921-ben született, Csúzon. Erzsi nagyon jó gyermek volt, szorgalmas. Szeretett varrni, ki is tanulta Érsekújvárban a varrást és Budapesten a szabást. A magyarok alatt ment férjhez, Gleizner Bélához. Kürtön laktak [Kürt – nagyközség volt Komárom vm.-ben, 1891-ben 2500, 1910-ben 2800 magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került (az első bécsi döntést követően átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott), ma Szlovákiában van. – A szerk.]. Mikor a férje munkaszolgálatos lett, volt neki szülése, de sajnos meghalt a gyereke, mert az egy vesegörcsös szülés volt. Vagy megmentik az anyát, vagy a gyereket. Amikor deportáltak bennünket, már nem volt családja. Meghalt a komáromi kórházban. A háború után visszament Kürtre, megörökölte a férje házát, mert senki a családból nem jött vissza. Amikor egy kicsit összeszedte magát, nyitott ott egy üzletet. Nem tudom, mennyi idő után férjhez ment Braunfeld Sándorhoz. Egy gyermeke született, Tibor. Mikor Érsekújvárban laktunk, mindig összecseréltek bennünket. Állítólag annyira hasonlítottunk egymásra. Ő a tejcsarnokban dolgozott, és mindig állítgattak az utcán, és érdeklődtek valami iránt. Mondom, én nem az vagyok, az a nővérem, aki ott van. Igen, mert ennyire hasonlítunk.

Zsuzsi, a másik nővérem 1924-ben született. Nagyon jó gyermek volt, talán ő volt hármunk közül a legjobb. Mikor az iskolába mentünk, mindig métáztunk. Én jártam korcsolyázni is. Összejöttünk mint gyermekek. Játszottunk, szórakoztunk egymással. Mindenkinek megvolt a saját korosztálya. A nővérem, Erzsi azt szokta mondogatni: „Kicsinyek, tessék félre menni tőlünk. Mi nagyok vagyunk, ti meg kicsinyek! Persze kíváncsiak vagytok, hogy mit beszélnek a nagyobb lányok!” Nagyon, nagyon szép gyermekkor volt, ha így most idézem. Hát igen, csak aztán jöttek a szomorú dolgok.

Mikor bejöttek a magyarok 1938-ban, akkor bizony már küzdeni kellett a megélhetésért, mert elvették az üzletet. 1938-tól 1944-ig valamiből élni is kellett, és ami áru volt vagy készlet, az már elkopott. Rá voltunk kényszerítve arra, hogy dolgozni járjunk, hogy meg tudjunk élni. Ki mit talált. Már csak hárman voltunk, mamuska a testvérem és én. A nővérem már Kürtön volt férjnél, apuka pedig beteg volt.

A falubeliek az ablakainkat betörték, akadtak ott is nyilasok. Betörték az ablakainkat, bizony. Nem csak nekünk, sokunknak. Ez már abban az időben történt, amikor bejöttek a magyarok, akkor már elkezdődött. 1938-tól az emberek mintha megfertőződtek volna. Addig is létezett antiszemitizmus, de nem mutatták olyan nyíltan. Akadtak azonban rendes emberek is köztük. Nagyon nagy segítség volt, amikor hazajöttünk, hogy az egyik szomszédnál aludhattunk. Nagyon rendes volt, és közben a bátyja volt a legnagyobb nyilas. Úgyhogy amikor vége lett a háborúnak, akkor ő elmenekült Magyarországra, és más néven élt ott. Talán tíz éve, hogy meghalt, akkor elhozták Csúzra eltemetni a felesége mellé. Megadta neki a rokonság a tiszteletet, de nagyon-nagyon rosszat csinált. Már úgy kiabálta a bácsimnak: „Gürtler, Gürtler, nemsokára jön a Hitler!” [Nagy]Surányban élt egy férfi, aki valamikor a nagynénémnél, Csúzon péksegéd volt [Nagysurány – nagyközség volt Nyitra vm.-ben, 1891-ben 4600, 1910-ben 5200 szlovák, magyar és német lakossal. (A községben nagy cukorgyár működött, a 20. század elején 1020 munkással.) A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került, lakosainak száma 1919-ben 7000 fő volt. (Az első bécsi döntést követően, 1938-tól Nagysurány átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. Az 1941-es népszámlálás idején a lakosok 9%-a – 563 fő – volt zsidó.) Ma Szlovákiában van. – A szerk.]. Ott élt [Nagy]Surányban, és az adott kenyeret a családunknak. Azoknak is meg nekünk is. Nem nyíltan, mert hát neki is… egy ideig, mikor ott voltunk [a (nagy)surányi gettóban].

Csúzon a Gürtler nagynénim és a férje kivételezettek voltak, így hozzájuk vittük elrejteni a dolgainkat. Azt hittük, hogy őket végképp nem viszik el. Még a gettóba is eljött a néni utánunk fölpakolva. Hozott mindenféle dolgokat. Egyik nap aztán egy jó ismerősük megmondta nekik: „Gürtler úr, készüljenek fel, hogy magukat is el akarják vinni!” Ekkor önszántukból elmentek Pestre, és ott a nagybácsim szerzett nekik egy helyet, ahol bujkáltak. De most mi történt: szegények bujkáltak, de egy nyilas megismerte, és feljelentette őket. Elvitték őket is. Szegények, nem is jöttek vissza, ők, akik kivételezve voltak. Hát igen. Ottmaradt nekik is minden, meg a mi dolgaink is.

Mikor bejöttek a magyarok, bevezették a jegyrendszert [lásd: Jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)], de azokból a jegyekből, amit a család kapott, abból nagyon nehezen tudtunk megélni, azért is kellett dolgoznunk. Egész fekete liszt volt. A selyem szitán akár fél napig is kellett szitálni, hogy egy kenyérre való legyen, ne legyen benne korpa. A Gürtler nagynénim, akik utólag mentek el, az valahogy hozzájutott a szacharinhoz is, abból adott nekünk is.

1944-ben elvitték az apukámat. Szombati nap volt. Már korán reggel kopogtak az ajtón. Szokatlan volt. Kinyitottuk az ajtót, és megjelenik egy „drága”, nem messze lakó ember, majdnem szomszéd. Jött a kakastollasokkal [vagyis  a csendőrökkel], megmutatni, hogy hol élnek zsidók. Nem emlékszem, hogy volt már akkor velük német, vagy csak a községházán… Szóval jöttek, és ő tolakodott előre, de a csendőrök hátra tolták. Elvitték az összes férfit, akit otthon találtak. Nem tudtunk semmit, csak azt, hogy menniük kellett. Szaladtam az orvoshoz, kértem egy igazolást, hogy milyen beteg az apám. Befizettem, amit kellett. Futottam a községháza udvarába, hogy ott átadom ezt a papírt a németeknek. Bementem, és ezek az emberek, a zsidó férfiak és a kommunisták fal felé álltak fordítva. Te jó Isten, mi van? Mi történt? Ezt nem volt szabad nekik! A szegény apám mondta, hogy a hangomat hallotta, mert aztán találkoztunk. Hallotta a hangomat, hogy ott vagyok, de nem fordulhatott meg. És én mondtam, hogy az édesapám beteg, hoztam orvosi igazolást, de semmi, semmi… Felrakták őket a teherautókra, a rabbitól kezdve mindenkit, aki éppen otthon volt, és elvitték. Sokáig nem is tudtunk róluk. Újból találkoztunk, mielőtt minket elvittek a gettóból, őket hozták oda. Alig lehetett a saktert és a rabbit megismerni a szakálluk nélkül… Lenyírták őket.

Apuka aránylag fiatalon agyvérzést kapott, de annyira felépült, hála az Istennek, hogy csak az maradt vissza neki, hogy kicsit biccentett a lábára. Szerencsére nem vette észre a Mengele, és átment a szelektáláson. Különben kegyetlenül nézték. Akinek pattanás vagy valami kiütés volt, az… Szörnyű dolgokat csináltak. De viszont elvitték őket Dachauba. Ott munkára jártak, ezt csak egy ismerős bácsi, aki vele volt, mesélte, hogy feltörte a cipő a lábát, és vérmérgezést kapott. Abba halt bele. Így mondta a bácsi, mert értesítést nem kaptunk.

Nemsokára, ahogy elvitték a férfiakat, minket is összeszedtek. Legelőször elvittek minket Csúzról szekereken Surányba, gettóba [A nagysurányi gettóról van szó, ahova az Érsekújvár és Tardoskedd környéki zsidókat költöztették. Június 5. után a gettót kiürítették, és bevagonírozásra Komáromba vitték át az embereket. – A szerk.]. [Nagy]Surányban voltunk, nem is tudom, hány hétig, talán hat hétig. Szóval mikor ott voltunk, akkor kicsit nagyobb volt a gettó, de aztán mindig szűkítették, többet és többet tettek egy szobába. A helyzet kezdett embertelenné válni már ott is. A mosakodás… Ilyen privát házakban voltunk elhelyezve. Kiürítettek egy bizonyos utcasort. Itt tudtuk meg, mi történt az apukával, mert őket is odahozták. Komáromban voltak, ahol elég rossz bánásmódban részesültek. Minket aztán két nap múlva vagy másnap bevagoníroztak, és vittek a komáromi monostori erődbe. Azt hiszem, onnan lőhettek ki, mert olyan ablakok voltak ott, amin másztunk be és ki. A földön körülbelül öt centi vastagon volt a por, és abban feküdtünk. Volt ott lepedőféleség, de kegyetlen volt. A Dunára jártunk ki mosakodni, vagy aki akart, fürödni. Persze csendőri kísérettel, kegyetlen volt, kegyetlen bánásmód volt…

Komáromban még főzhettünk is valamit. Akadt még egy kis liszt, olaj vagy zsír. Mamuska a lisztből bekevert egy tésztát, és megsütötte. Elnevezte monostori szeletnek. Nagyon finom volt az akkor, de lehet, hogy azóta se olyat nem ettem… Az jobb volt, mint a lángos, amit most eszek vagy egy szelet tortánál, mert már akkor nagyon éhesek voltunk.

Komáromból egyenesen Birkenauba vittek. Mikor kiszálltunk a vonatból, búcsúzkodni akartunk. Azt mondták, hogy majd másnap találkoztok. Nem volt rá idő. A szegény apámnak a kabátja véletlenül benn maradt a vonatban. Szegény jó anyám ment érte. Dehogy, majd mindent megkaptok. Más ruhákat kaptunk. Biztos azokból, amiket magunkról levetettünk, csak nem a sajátunkat. Akinek rövid kellett, az hosszút kapott, és fordítva. A Bella néni, aki a lányával és az unokájával ment, azt mondta, mert már szagokat éreztünk, és lángokat láttunk: „Atyaisten, hova hoztak minket! Innen nincs visszaút!” Hát igaza volt. Neki nem volt visszaút. Kevésnek volt visszaút. Nagyon kevésnek.

Egy nagy véletlen volt, hogy az anyukámat a Mengele nem küldte a gázba. Véletlen. Véletlen, mert ő már akkor negyvennyolc éves volt, és az már a németeknek sok volt. Kicsit már őszült, de hála az istennek, nem vette észre vagy… Ez egy véletlen volt, mert nagyon sok fiatalabbat is bevittek a gázba. Úgy volt a kezében a pálca – ide, oda. Utána meg kopasz volt, mert mindjárt, ahogy megérkeztünk, bementünk a fürdőbe, és minden szőrzetet levettek. Az édesanyám élt, a lágerból visszajött a három lánytestvér és ő. Elejétől a végéig a Jóistennek a jóvoltából együtt maradtunk, mindenhová együtt raktak minket, ugyanis több helyen is voltunk egy év leforgása alatt.

Először Birkenauba érkeztünk, utána onnan elvittek minket Krakkóba. Krakkó külvárosában egy kőbányában dolgoztunk [Minden bizonnyal a kraków-płaszówi koncentrációs tábor kőbányarészlegéről van szó. Lásd: Kraków-Płaszów. – A szerk.]. Krakkóban hatalmas nagy farkaskutyák és hatalmas katonanők vártak bennünket, jó hangos szóval. Kőbányákban dolgoztunk, nem lent, hanem a kitermelt köveket kellett hordani. Jó nehezek voltak. Mindig kiabálták: „Grosse Sterne nehmen, grosse Sterne nehmen…” [Nagy köveket vigyetek (német).] Szegény mama, az olyan rafinált volt, azt mondta: „Vigyetek egy kicsit és egy nagyot. Az úton a nagyot tegyétek le, és a kicsit vigyétek!” De hát nem mertük megtenni, mert nekik mindenhol volt szemük. A mamuska megcsinálta.

Egyik alkalommal köveket hordtunk, máskor pedig téglákat láncoltunk. Egyszer sorba állítottak bennünket. Fölvonult a legnagyobb német, a kommandoführer, vagy nem tudom, mi volt az. Ott az egyik villában lakott. Mindig fehér lovon járt, és ellenőrizte, hogy hogyan dolgozunk. Volt nekünk egy kápónk, az tudta már, hogy jön, és elkezdett szíjjal csapkodni, és kiabálta: „Los, Los! Arbeit!” Mikor odaért, akkor én is azok közé tartoztam, akik egy jó nagy pofont kaptak. Meg kellett neki mutatni, hogy milyen szigorú, és hogy hogyan bánik velünk. Az volt az atyaúristen, a fehérlovas. Úgy hívtuk, hogy fehérlovas. Az sorba pofozott. Megtörtént az is, hogy ráuszították egy nőre a kutyát. Kiharapta a mellét. Ez volt Krakkó. Ott nagyon kegyetlen dolgok történtek. Egy celappell [’zahlappell’, létszámellenőrzés] alkalmából… – azt mindig hajnalban tartották és számolták, hogy meg vagyunk-e, nem tudom, minket nagyon vigyáztak, de akiket a gázba küldtek, azokról ugyan kinek számoltak be? – ez a fehérlovas kiadta parancsba a lagerältestének [lásd: blockälteste], az egy lengyel zsidó nő volt, hogy a magyar letartóztatottakkal nincs megelégedve, és ha még egyszer ez előfordul, akkor megtizedelnek minket. Ez azt jelentette, hogy minden tizediket lelövik. És akkor a némelyek elkezdtek ideszaladni meg ugrálni, hogy nem akarnak tizedikek lenni. Pedig nem tudhatták, hogy honnan kezdik számolni, balról vagy jobbról vagy a közepétől. Azt mondta, hogy a magyar letartóztatottakkal, de mi nem voltunk letartóztatottak, hanem heftlingek. Az még rosszabb.

Krakkóból megint visszavittek minket Auschwitzba. Az egy kicsit különb volt, mint Birkenau, annyiból, hogy volt ott víz, jobban lehetett ott tisztálkodni, és nem a földön feküdtünk, hanem priccseken. Persze minden nélkül. Különben másban nem volt annyira különös. Amikor visszahoztak bennünket, újból szelektálás. Már mi is úgy voltunk, hogy megyünk a krematóriumba. Kitolattak minket a mellékvágányra. Egész éjjel ott voltunk, mert közben behozták a többi friss zsidóságot Belgiumból. Ekkor megint felállítottak a celappellra, szelektált a doktor úr. Hát akadt, akit balra tettek. Az volt az érdekes, hogy nem kaptunk semmi ruhaneműt, semmit. Mint a heringek, úgy voltunk összepréselve. Egész éjszaka ott maradtunk. Sötét volt. Volt ott egy nő, aki megőrült, elkezdett sikoltozni meg kiabálni. Hát nem csoda, olyan sokkot kapott szegény, de aztán azért rendbe jött. Nem lett elmebeteg, inkább olyan sokkszerű dolog lehetett. Egyszer csak olyan fekete öltözékű, lefátyolozott személyek érkeztek oda. Nem tudtuk, kik azok, avval is fokozódott a félelem. Másnap aztán vittek a fertőtlenítőbe, hogy mosakodjunk meg. Ruhaneműt adtak, és megmondták, hogy melyik barakkba megyünk. Azért álltunk meztelenül a sínen, mert úgy volt, hogy bevisznek a gázba, de valaki másokat vittek helyettünk. Állítólag azok helyére kerültünk. Ilyen volt a véletlen. Kellemetlen, borzalmas érzésünk volt, hogy így álltunk ott meg minden. Ez augusztusban történt. Hát ez valami kegyetlen volt. Összepréselve álltunk, és futkostak ezek a lefátyolozott emberek.

Auschwitzban találkoztam a budapesti unokatestvéremmel. A villamoson kapták el. Pestről azért vittek ki zsidókat, de őt csak véletlenségből. Kérték a jegygyűrűjét, és ő nem akarta odaadni, így elvitték szegényt. Az édesanyja Pesten maradt. Az utolsó lágerban megint evvel az unokatestvéremmel és a sógornőjével találkoztunk. Szegény édesanyám azt mondta: „Rózsikám, mink innen együtt megyünk haza.” Hát nem tudhatta még, de igaza volt.

Auschwitzból Friedenbergbe kerültünk, ahol egy gyár volt, Gebhardsdorf [Gebhardsdorf (Alsó-Szilézia) a gross-roseni koncentrációs tábor egyik altábora volt, ahová 1944 őszén hoztak néhány száz magyar nőt Auschwitzból. A helyi repülőgépalkatrész-gyárban dolgoztatták őket. Friedenberg nevű altábort szintén ismerjük a DEGOB-jegyzőkönyvekből, mint magyar zsidó nők szenvedéseinek helyszínét. – A szerk.]. A kommandoführerin elvitt minket a konyhára, és a konyhán kaptunk egy fehér csészét és egy fehér tálat. Ez egy nagyon emberséges és kellemes érzés volt. Kaptunk egy fél kenyeret is. Sírtunk a meghatottságtól! Kérdezték a konyhán ezek a szakácsnők, hogy miért sírunk. És mondták, akik jól beszéltek németül, hogy a meghatottságtól, mert eddig még ilyen nem volt. De hát ugye aztán már később ott is kevesebb volt az ennivaló, de el lehet mondani, hogy eleinte rendesen kaptunk enni. Kaptunk reggelit, ebédet, és kaptunk este is. Később már nekik se volt jóformán, mert jött hozzánk egy lengyel társaság, amikor megszűnt a lágerük. Azok is ki voltak éhezve, mert ők már nem tudom, hány éve voltak ott. Boldog voltam, hogy gyárba kerültem. Sokat dolgoztam, komoly, nagy gépen dolgoztam, de tudtam, hogy van egy helyem, és nem kell ide menni vagy oda menni, mert mikor nem volt mit csinálni, az nagyon rossz volt. Ez jó érzés volt.

Februárban gyalog meneteltünk Friedenbergből Kratzauba [Kratzau (ma: Chrastava, Csehország) – a második világháború alatt a gross-roseni koncentrációs tábor két altábora (Kratzau I. és II.) működött itt, ahol a Munitionsfabrik Spreewerk nevű fegyvergyárban dolgoztak zsidó női foglyok. – A szerk.]. Halálmenet volt. Útközben voltak ilyen födött helyek, lehet, hogy valamikor takarmányt raktak oda. Valamilyen pajta. Volt velünk egy kocsi is, amire rárakodtak. Azt gyalog húztuk, nem tudom már, hányan. Megérkeztünk Kratzauba, amit most úgy hívnak, hogy Chrastava. Liberectől van tizenöt kilométerre. Ott már nagyon nehéz körülmények voltak, úgy az evés szempontjából, mint a tisztálkodás szempontjából. Végül már tetű is volt meg minden. Keményen kellett dolgozni. Én például az erdőben dolgoztam. Föl kellett menni egy jó magas hegyre, és ott volt egy erdőség, ahol a németeknek voltak a bunkerjaik elrejtve. Oda hordtuk fel az árut. Drótkötél volt ott, és egy olyan nyitott csille, azt állították fel. Megrendelték a mesternél, mert volt egy mesterünk, hogy mit küldjünk le. Visszaküldték, és azt kellett a bunkerokba elrakni. Én már akkor arra nem gondoltam, hogy mit fogok a kezembe, de valószínűleg gránát meg ilyesmi lőszerek lehettek, mert ez is egy hadigyár volt. Ez volt az ötödik hely, ahol voltunk.

A kommandoführerin egy orvosnő volt. Egy ápolónő is volt velünk. Mindig mondtuk, hogy milyen jó azoknak, azok már szabadok. Egy szép napon behoztak egy nőt, aki terhes volt, meg is szült. A kommandoführerin adott is neki enni, hogy legyen teje a kicsinek. Szopott is a kicsi, minden sikerült. A kommandoführerin biztos kapott egy felső parancsot, megtudták, hogy mi történt. A nőt elküldte munkába, és mire hazajött, a gyereket elintézték. Vége lett. Biztos injekciót adtak neki. Ez borzasztó volt. Még az is borzasztó volt nekem, hogy meghalt ott egy nő, és sírt kellett ásni. Engem és egy másikat kiválasztottak. Mentünk, egy német katonanő jött velünk. Megástuk a sírt, már nem tudom, milyen mélységet mondott. Ahogy mentünk, az úton találtunk egy kerekrépát. De hogy annak hogyan megörültünk! Majd megesszük, legalább valami ennivaló akadt. Arra nem emlékszem, hogy bevittük-e a lágerba. De valószínű lehet. Azt tudom, hogy találtuk, és nagyon megörültünk neki. Nem is tudom, milyen répa volt, olyan kerek, mint a karalábé, de nem cukorrépa, biztos ez a marharépa [Kerekrépa vagy kerékrépa – rövid tenyészidejű, kerek alakú takarmányrépa, gyakran vetik a tarlóba. – A szerk.]. Mikor már ástuk a sírt, persze nehezen ment, mert erőnk sem volt. Ott volt nem messze a zsidó temető, hát ott ástuk. Amikor ástam a sírt, arra gondoltam, hogy Istenem, csak ne nekem kelljen eltemetni. Hát megsegített a jó Isten, nem én temettem el. Ki temette el, másik kettő, vagy hívtak valakit, arról már nem tudok. Zsúfolva voltunk abban a lágerban. Állítólag eredetileg egy malom volt, aztán berendezték fapriccsekkel. Emeletes volt. Volt ott verés, volt ott ütés, de nem olyan mértékben, mint Krakkóban. Ott olyanok voltak, mint a vadállatok. Azok a kutyák, amikor megláttuk… Te jó Isten, hogy mi vár itt minket! Az valami borzasztó volt. Maga a Birkenau, Auschwitz, és mégis két férfi megszökött. Azok hozták hírül, hogy mi van ott [lásd: Auschwitzi Jegyzőkönyv]. Azt mondanám, hogy oda még a madár se repülhetett be, mert villanyt vezettek be a drótkerítésbe. Azt ha megérintette az ember, vége volt. Minden a német precíz igazgatás. Azok a katonák, akik ott voltak, azok se tudtak mindenről, ami ott folyt. Tudták ők, hogy a kísérletezésben mi folyik, amikor a doktor Mengele végezte a kísérleteket, ikreken vagy másokon, kicsiken vagy a nagyokon. Aztán elküldte őket. Sőt azok, akik a krematóriumban dolgoztak, azokat is likvidálták, hogy ne derüljön ki semmi, de akkor is kiderült. De sajnos nem akadt az egész világon senki, aki beavatkozott volna. Ez a szomorú. Miért nem Amerika? Nem tudott volna beleszólni? Nem tudták volna lebombázni a krematóriumokat, ha akarták volna? Tudtak volna síneket robbantani, hogy már ne szállítsanak többet! A vége felé pláne! Még megmaradt volna egy jó pár ember! Nem csinált senki semmit! Tisztelet a kivételnek. Pár ember, aki bújtatott akár itt vagy Magyarországon. Nem sok, de akadt. Utána azok meg is kapták a kitüntetést, és a Jad Vasemba is bevésték a nevüket. A férjem rokonait is bújtatta egy ember. Eljött ide, Csehszlovákiába a háború után, és itt meg is nősült. Csehországban élt aztán. Megkapta ő is a kitüntetést, a férjem rokona intézte el neki, aki kint él Izraelban. Prágában elmentünk az izraeli követségre. Taxit fogadtunk, mert a férjem már nem tudott járni. Nagyon szép ünnepély volt, mikor megkapta a kitüntetést. Ez a férfi hontalan volt, mert ő is feketén élt Pesten, mert az apja orosz származású volt, mégis bújtatta a férjem nagybácsiját és családját.

Május kilencedikén szabadítottak fel minket Kratzauban az oroszok. Egy szép napon reggel nem szólt a füttyszó. Mamuska, a drága, az mindig olyan optimista volt, a három lányában is ő tartotta az életet, és azt mondta: „Mi van, nem szól a síp!” Kezdtünk mozgolódni, hogy mi történhetett, mert már nagyon gyanús volt. Egyszer csak megjelent a kommandoführerinünk, a német nő a lagerältestével, aki egy lengyel zsidó nő volt. Hatalmas, stramm, nagy nő, kimondottan megfelelt arra a szerepre, határozott, kemény volt, de mégsem mondhatom, hogy rossz. Azt mondta, járt a szobákban, hogy mivel közeledik a front, nemsokára átadlak titeket az ellenség kezébe. Neki ez az ellenség volt természetesen, de nekünk a felszabadítók voltak. Járt szobáról szobára, és még hozzátette: „Viselkedjetek rendesen, maradjatok csendben, ne menjetek sehova, ne futkossatok, hogy ne öntsetek olajat a tűzre, mert akkor még nagyobb baj lehet!” Hát kíváncsiak voltunk. Egyszer az egyik ment vécére, hogy valami újságot megtudjon, másodszor a másik. Hát hogy állítólag jönnek az oroszok, mert a partizánok jönnek előre lovas kocsikon. Valóban, ahogy bejárta a szobákat, lementünk az udvarra. Ki voltunk éhezve, nem volt mit ennünk. Az utolsó hetekben nagyon éheztünk, megtetvesedtünk. Jött az orosz. A kapuk még zárva voltak: „Mi az, ti még nem voltatok felszabadítva, kinyitva?!” Hát mondjuk, hogy nem. Aztán érdeklődött, hogy milyen volt a kommandoführerin, mondtuk neki, nem én konkrétan, de azok, akik tudtak oroszul, mert kárpátaljaiak is voltak köztünk, hogy nem vagyunk még felszabadítva. Az orosz mindig azt kérdezte, hogy milyen volt a kommandoführerin, hogy mondjuk meg az igazat. Nem mondhattuk, hogy olyan rossz volt, hogy megérdemelte volna a golyót. Azt mondtuk, hogy rendesen viselkedett velünk. Ahhoz képest, hogy német volt, és ő is felelősséggel tartozott, mert rangja is volt meg minden, ahhoz képest nem volt olyan rossz. Hallottuk, hogy ő védett meg minket, mert utolsó előtti nap a mi lágerünket akarták felrobbantani a németek. Ők védtek meg minket, az orvosnő, az ápolónő és ő. Ők aztán felültek a kocsira, és eltűntek, hogy hová? Nyomuk veszett. Nekik az már ki lehetett dolgozva.

Ezzel azt szerettem volna megjegyezni, hogy az, hogy az édesanyám és a három lánytestvér együtt maradtunk, ez nem volt talán még egy millióból se példa. Nem. Ez egy véletlen dolog volt. Azt is említsem meg, hogy az édesanyám kilencvenöt éves koráig élt Nyitrán, és kilencvenöt éves korában saját otthonában, saját gyerekei kezében ment el, azon a napon, amikor született, 1991. december tizenharmadikán. Születésnapja volt akkor.

Nagyon gyorsan haza akartunk menni, minél hamarább, mert a tetűtől kezdve, minden volt rajtunk. Ha még tovább maradtunk volna, akkor ne adj’ isten, kiüt a tífusz. Elindultunk először gyalog, aztán vonattal mentünk. Már hogy hol szálltunk ki, azt nem tudom, de emlékszem, hogy egy mozihelyiségbe kerültünk. Ott pihentünk. Azt tudom, hogy az egyik helyen gyalogolni kellett, mert a hidat felrobbantották. Aztán már csak vonatoztunk. Az állomásokon a csehek nagyon rendesek voltak. Teát adtak, meg enni osztogattak. Végre megérkeztünk, már nem tudom, mennyi idő alatt [Érsek]Újvárba. Érsekújvárban egy éjszakát töltöttünk. Másnap gyalog elindultunk Csúzra. Az legalább harminc kilométer volt. A nővérem, Erzsi Kürtre ment, mi, hárman és egy csúzi férfi pedig gyalogszerrel hazamentünk. Akkor már úgy kiéheztünk, hogy próbáltunk a házaknál egy darab kenyeret kérni. Mindenhol azt mondták, hogy nincs. Nem adtak. Nem. Látták, hogy honnan jövünk, de hogy nincs nekik se. Azért az nem volt igaz, hogy nincs nekik se. Mi nagyon ki voltunk éhezve és lefogyva egy év után. Ha pedig nem lett volna ez a kivételes helyünk a gyárban, akkor nem is tudom, talán egyáltalán nem jöttünk volna haza.

Mikor megérkeztünk, nem maradt semmink. A házunkban is más ember lakott, és nem akart kimenni. A szomszédban kaptunk egy ideig szállást. Ott aludtunk meg étkeztünk is. Aztán valahogy napról napra összeszedtük magunkat. Egy szög nem maradt a falban. Semmi nem volt. Nem akartak kimenni a házból, az volt a legborzasztóbb. Arra már pontosan nem emlékszem, hogy hogy sikerült visszaszerezni a házunkat. Elmentünk-e a községházára vagy hivatalos úton… Neki volt hova menni, mert mialatt nem voltunk otthon, az illetőnek volt egy üzlete. Soha nem gondoltam volna azt, hogy ő egy olyan ember. Ismertük, persze, Csúzon majdnem mindenki mindenkit ismert, pláne, ha egy utcában laktunk azelőtt.

Ja, hogy én milyen boldogan ettem! Mentem az ismerősökhöz, és azt mondják, hogy van darás tésztánk. Ennél? Mondom, nem szégyelltem magam, nagyon éhes voltam akkoriban, ha lehetséges, akkor kérek. Azt hittem, hogy az életemben annál jobbat nem ettem. Mi a lágerban gondolatban állandóan főztünk. Éhesek voltunk, és állandóan főztünk. Az egyik mesélte, hogy ezt szokta csinálni, a másik azt mondta. Egy alkalomból az anyuka is mondott valami ételt, és egy csúzi lány azt mondta: „Jaj, Weisz néni, hogy én ezt hogy megenném!” „Ne félj semmit, ha hazakerülünk, majd csinálok, és meghívlak!” Így is volt. Mikor kicsit volt miből, akkor megfőzte, és meghívta. De az már nem olyan volt, mint ahogy elképzeltük. Nagyon jó volt, de… Álmodtam vele, hogy ez ilyen jó, meg olyan jó.

Az első pénzt a család részére az édes jó anyám kereste. Egy nagyon ügyes asszony volt. Elkezdte. Kinyitotta az üzletet. Eleinte kicsiben, aztán kicsit mindig több árut vitt, és azt árulta. Kinyitotta újból az üzletet. Aztán mikor államosították, megint csak nem volt semmi. Zsuzsi testvérem végig a mamuskával maradt, mert ő nem ment annyira fiatalon férjhez, talán 1952-ben. A férje, Rujder Martin Csúzra jött lakni. Először Csúzon laktak, utána [Érsek]Újvárban, végül Nyitrán.

1945 szeptemberében elmentem Kürtre, Erzsi nővéremhez egy kicsit segíteni. A mamuska is üzletet nyitott, és Zsuzsika nővérem vele maradt. Én meg elmentem Erzsihez segíteni. Minden héten jártam haza. Egy ideig pedig ott is laktam. Kürtön lakott a boldogult férjem unokatestvére, ő meg Zselízből jött neki segíteni az üzletben [Zselíz – kisközség volt Bars vm. Lévai járásában, 1910-ben 2300 magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ekkor ismerkedtünk meg. Megtetszettem neki, ő viszonylag fiatal volt. Szegénynek nem jött senkije vissza, egyedül maradt. Komolyra fordult a dolog. 1946-ban megesküdtünk. Ő huszonkét éves volt, én pedig húsz. Az esküvőt otthon, Csúzon, az udvarunkban tartottuk meg. Ott állították fel a hüpét. Sallóból jött két testvér, akiknek olyan tudásuk volt, mintha rabbik lettek volna, és azok adtak össze [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A polgári esküvőt pedig Nagyölveden tartottuk meg.

Ondrej Kováčnak hívták a férjem, de tulajdonképpen ő Kohn Andornak született 1924-ben, Zselízen. Nem tudom pontosan, mikor változtatta meg a nevét, de biztos 1945 után. Akkor azt tanácsolták neki, hogy iparengedélyt csak akkor fog kapni, ha nem Kohn lesz. De annak dacára sem sikerült. Volt egy nővére, Kohn Márta, de szegény a szüleivel ottmaradt. Idősebb volt olyan két évvel. A férjem munkaszolgálatos volt. Aztán elvitték őket a lágerba. Egy hétig vagy meddig mentek a hajóval Mauthausenba. Günskirchenben és Mauthausenban is volt. A hajón egyáltalán nem kaptak enni. Egy hétig utaztak. Azt mesélte, hogy neki akkor még volt egy kis fogkrémje. Olyan éhes volt, hogy összekeverte valamivel a fogkrémet, ne legyen szagos, és azt ette meg az úton. Mikor visszajött a lágerból, negyvenvalamennyi kiló volt. Nagyon sovány volt, de magas, több mint száznyolcvan. Csont és bőr, ahogy mesélte. Nem ismertem akkor még. 1946-ban ismertem meg, de akkor már emberséges embernek nézett ki.

A férjem Pesten tanulta ki a bőrdíszműves mesterséget. A háború után gabonafelvásárlással foglalkozott. A férjem nagybácsija Nagyölveden élt egyedül, nem volt nős ember. A családból nem tért vissza senki, csak az én férjem. Az esküvő után odamentünk lakni a nagybácsihoz, Nagyölvedre [Nagyölved – nagyközség volt Esztergom vm. Párkányi járásában, 1891-ben 1700, 1910-ben 1800 magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van. – A szerk.]. A férjemnek volt egy háza Zselízen, a szülői ház, de ő nem akart ott maradni. Ha nem kellett, nem is ment oda, mert borzalmas élményei voltak neki. Nem is jött haza senki. Kiadta azt a házat. Szóval, odamentünk a nagybácsihoz, és nála éltünk tizenhárom évig. Neki egy kis falusi üzlete volt. Ott dolgozott a bácsi és én. A férjem először Zselízen helyezkedett el egy hivatalban, és aztán eljött [Nagy]Ölvedre mint gabonafölvásárló. 1959-ben bejöttünk [Érsek]Újvárba, leszázalékolták őt invalidba. Bazedovkórban szenvedett [A pajzsmirigy megbetegedése, Karl Basedowról nevezték el, aki elsőként írta le a pajzsmirigytúltengés tünetcsoportját. – A szerk.]. Annak idején nem operálták meg, és kidülledt a szeme, és veszélyeztetve volt a látása az operációval. Később elkerült izotópiára, és ott kapott radiojódos kezelést. A vizeletét is külön kellett gyűjteni, mert egy kis kisugárzás volt benne. Vér nélküli operációnak nevezték, roncsolta a mirigyeket. Veszélyes volt, mert a pontos adagot nem ismerték. Így sokkal több sejt is elpusztulhatott volna. Mégis azért használt. Élete végéig állandó gyógyszeres kezelésben részesült. A végén azért kellett gyógyszert szednie, mert csökkent funkciója volt.

1959-ben eljöttünk Nagyölvedről ide, Érsekújvárba lakni. Vettünk egy házat, valamikor egy raktár volt, kárpitosműhely. Két szoba volt benne. Nem volt ott se víz, se fürdőszoba. Nem volt ott semmi. Mi építettük át, a gázt is bevezettük. Nagyon-nagyon sok mindent kellett ott elvégezni, hogy lakás legyen belőle. Tizenhárom év után szanálni kellett, és akkor jöttünk el ide lakni. A házhoz egy kis kert is tartozott. Eleinte jó volt, mert a férjem egyedül maradt otthon. Kikapcsolódás volt számára a kert, mert én munkába jártam, a Marika pedig iskolába. Én nem értettem a kerthez. Mikor elment Izraelba, akkor rám bízta. Ahogy visszajött, azt mondta, hogy a növényt szedtem ki a gaz helyett. Meg akartam lepni, hogy milyen ügyes vagyok. A gazt otthagytam, és a növényt szedtem ki. Akkor azt mondta, hogy nem vagyok a kertbe való. Mondom, elismerem, de viszont az én édesanyám, az igen. Csúzon volt kertünk, az nagyon tudta. Voltak szilvafák, volt mindenből ültetve. A kútból öntöztünk, mert ott nem volt vízvezeték, még villany se. Csak a háború után lett bevezetve a villany, az unokabátyám indítványozására. Meg is valósította, a faluba bevezették a villanyt. Petróleumlámpával világítottunk addig.

A férjem már nem dolgozott, így nekem kellett ellátni a családot. Én addig [Nagy]Ölveden voltam az üzletben, de csak besegítettem, mert az a bácsi nevén folyt. Később, amikor államosították, Jednota lett belőle. Kitalálták, mivel a bácsinak volt valamennyi földje, hogy kulák [lásd: kulákok Csehszlovákiában]. Így nem lehetett vedúci [üzletvezető (szlovák)]. Szlovákul nem tudtam, de olyan helyre szerettem volna menni, ahol akár fizikai munka is lett volna, de csak befejezem a munkát, eljövök, és nem kell gondolkodnom tovább. Semmi leltár és ilyesmi. [Érsek]Újvárban sikerült bekerülnöm a Renokovba. Nem volt egyszerű, de bekerültem. Mindenfélét dolgoztam ott, már amit kellett. Hűtőpultokat, hűtővitrineket szereltek ott akkoriban. A poliésztert fűrészeltem beléjük. Szóval, ami jött. Volt olyan is, hogy kézimunkáztuk. Pléhvel is kellett dolgozni. Azok éles dolgok voltak, úgyhogy kesztyűkben dolgoztunk. Azt a kesztyűt megszokni… gyorsan kellett dolgozni, mert az egyik elkezdte, a másik folytatta. Mire végére ért, és nem sikerült berakni az egészet, az, aki a végén állt, az préselte be. Így váltakoztunk. Villanymotorokat is tekercseltem. Azt is betanították, mikor itt nem volt munka. Az volt mindenhol. Ha nincs munka, akkor oda tettek. Ha ott megint nem volt munka, akkor amoda tettek. Ha a gyárban volt ránk szükség, akkor oda tettek minket. Az igazgató testvérével és a férjével dolgoztam. 1968-ban, negyvenkét évesen kerültem nyugdíjba.

A kommunizmus alatt nem voltak problémáim az miatt, hogy zsidó vagyok. Személy szerint nem, de a munkahelyen mégiscsak történt egy incidens. Nem volt az nagy incidens, de mégiscsak. Jött egy férfi, és úgy lépett a helyiségbe, hogy hol van az a zsidó. Nem rám gondolt, egy férfira. Ott dolgozott mint villanyszerelő. Mindig kiálltam a zsidóságom mellett, soha nem szégyelltem azt, hogy zsidó vagyok. Az vagyok, és amíg élek, az maradok. Odaugrottam, egyedül voltam ott zsidó, és mondom neki: „Annak a zsidónak nincs neve?” Megrökönyödött, megtudta biztos, hogy én is az vagyok. Mondtam neki: „Mi lenne, ha magát keresnék a vallása szerint?!” Ha lehetett, nem jött már a közelembe. Ennek az illetőnek, akiről szó volt, ezt elmeséltem. Ő erre azt mondta: „Klárika, tudja mit. Ha nem tesznek elé szagot vagy utána szagot, akkor még hagyjuk békében!” Hogy büdös zsidó, mert úgy szokták a primitív emberek mondani. Addig nem érdemes foglalkozni a dologgal, mert természetes, hogy antiszemitizmus volt, van és lesz. Mindig a zsidó az oka mindennek

Két gyermekem született. Az első, aki Csúzon van, és a Marika. Az első lányom 1948-ban született, az volt Kohn Mártuska. A Kohn néven nem szerepelünk, de a sírkőn és ilyesmire odateszem. A férjemnek a nővére volt Márta, ő akarta. Rövidítve Tusika volt. Sajnos pár hetes korában halt meg, szegényke. Egyik óráról a másikra történt. Marika pedig 1950-ben született.

Marika még Nagyölveden kezdett iskolába járni. Három évet járt oda. A negyediket itt fejezte be [Érsekújváron]. Magyar iskolába járt, mert ott, helyben nem volt szlovák iskola, a szomszéd községbe kellett volna járni, de nem mertük hagyni. Féltettük, hogy megfázik, a buszokra várni meg minden. Nem veszített semmit a világon, sőt nyert, mert a magyar helyesírás és a szlovák is tökéletes. A tanulmányait az ekonómiai középiskolán folytatta. Nem járt főiskolára.

Marika nagyon jó kislány volt, csak egy kicsit akaratos. Nagyon aranyos volt. Súlyos beteg voltam, ízületi gyulladásban szenvedtem, így gyakran el kellett mennem fürdőbe, olyankor mindig a nagymama és a Zsuzsika vigyáztak rá. Csúzon vállalták őt. Közben, 1950-ben nagyon beteg lettem, akkor is náluk volt. Hat hétig feküdtem a kórházban a sebészeten élet és halál között. Foghúzás miatt. Vérmérgezést kaptam, és későn jöttek rá, hogy mi az. Három hétig krízisben voltam. Nem is tudtam magamról. Már ott tartottam, hogy az egész arcom be volt dagadva, az orrom, a szemem, az ujjaim elkékültek. Akkor még voltak az apáca nővérek. Nagyon rendesek és pontosak voltak, minden három órában hozták a penicillint. Még csak penicillin volt, más nem volt. Nagy újság volt az még ötvenben [A penicillin tömeggyártása 1940-ben kezdődött meg az Egyesült Államokban, de a térségben ekkoriban még nehezen lehetett hozzájutni. – A szerk.]. Meg kellett operálni engem, a rengeteg gennyet, elöregedett gennyet ki kellett tisztítani. Meggyógyultam, de örökre megbénultak az idegek. Nem nyílik rendesen a szám, csak egy kicsit. Eleinte még annyit se. A férjem csináltatott egy fát, ami fokozatosan emelkedett, és avval kellett feszegetnem. Tornáztatni.

Marika első munkahelye Érsekújvárban volt, egy drogériai nagyraktár hivatalában. Nem tudom, milyen osztályon volt. Pozsonyban is dolgozott egy ideig a UNZ-on [Ústav národného zdravia – Nemzeti egészségügyi intézet], de aztán visszajött a združené stavbyba [építészeti hivatal]. Utána már betették invalidba. A legtöbbet a drogériában volt. Sokat járt Pozsonyba annak idején, mert neki kellett bemutatnia a szortimentot [választékot] és a megrendeléseket. Havonta többször is bement. Ezen a három helyen dolgozott. Marika nem volt férjnél.

Marika az érettségi után, körülbelül 1967-ben vagy 1968-ban kiutazott Izraelba. Ott tartózkodott pár hétig. Egyszer a férjem is volt. Csak az a különbség, hogy a férjem hajóval ment, a Marika meg Görögországból repült. Szerencsére nem voltak belőle 1968-ban problémák. Sikerült megoldani. Szerették volna, de nem állt kötélnek. Sokan áldozatul estek. Nagyon sokan. A férjem kint maradt három vagy négy hétig, de micsoda élményekkel jöttek haza mindketten! Mindig mondták, hogy menjek, de én valahogy nem akartam. Kezdjük ott, hogy valamikor az nem volt egy olcsó dolog. A férjemnek is a nagybácsija fizette a hajót. Repülővel nagyon sokba került a mi viszonyainkhoz, de nem is akartam, mert valahogy félek a repüléstől. Örültem, hogy ő elkerült, mert nagyon nagy baráti köre van ott, sőt a rokonai is elmentek oda.

A háború után a vallást nem lehetett nagyon tartani. Nem volt ott mikve, kóser háztartás se. Csak ünnepekre szoktunk bejárni Érsekújvárba vágatni, amíg volt metsző [sakter]. Utána már nem. A szombatot, amennyire lehetett, betartottuk [lásd: szombati munkavégzés tilalma], mert akkor szombaton még dolgozni kellett [Ugyanis hatnapos volt a munkahét, szombaton némileg rövidebb munkaidővel. – A szerk.]. De otthon soha nem főztem, nem mostam. Mindig más napon van a mosás. A sertéshúst nem ettük meg [lásd: étkezési törvények], akkor még nem, már csak aztán. Szóval megmondhatnám úgy őszintén, hogy nagyon kevés ember maradt kóser. Például [Érsek]Újvárban tudomásom szerint csak egy asszonynak van kóser háztartása. Ha a fiához megy, húst meg ilyesmit nem eszik náluk.

Most, amióta nyugdíjban vagyok, szombaton nem főzök, igyekszem nem utazni, ha nem muszáj. Kóser nincs, mert nagyon nagy probléma lenne. Könnyebb nem tartani, mint tartani. Aki tartja, az nagyon nagy áldozatot hoz. Pláne itt és falun, ez képtelenség. Még Pozsonyban, ott rendben van, de [Érsek]Újvárba hozatni kell a húst meg mindent.

Mindig figyelem, mi történik Izraelban. Általában minden híradót, ha tehettem, akkor néztem, de sajnos soha semmi jó nincs. Csak az emberölés van. Nem mindig van úgy, ahogy a híradóban előadják. Izraelt mindenért okolják, mindenről ők tehetnek. Ők már nem azok, mint mi voltunk. Meg tudják magukat védeni. Nekünk nem volt rá lehetőségünk. Akkoriban a gyerekek kérdezték: „Nem tudtátok magatokat megvédeni? Hagytátok magatokat, mint a birkákat, előre hajtani?” Azok a gyerekek nem tudták, ma már biztos felnőttek, és már tudják, hogy ott nem volt lehetőség. Ma van egy haza, és ha bántják őket, akkor ők kötelesek megvédeni magukat.

Az 1948-as eseményekre nem nagyon emlékszem [Valószínűleg a Slánský-perre gondol, bár maga a per néhány évvel később zajlott. – A szerk.]. Nem is vettem nagyon észre. Csak az 1968-as évet [lásd: Prágai tavasz] tudom, mert éppen akkor mentem komisszióra [orvosi felülvizsgálatra]. A házból az egyik lakó azt mondja, hogy bejöttek az oroszok. „Bejöttek az oroszok? Hogyan?” „Tele van tankkal a város, katonák minden!” „Juj, hát nekem most kell, máma komisszióra menni!” És azt mondta, hogy nyugodtan menjek, úgy csináljak, hogy se jobbra, se balra ne nézzek. Egyenesen menjek. Gondoltam, hogy ma biztos be fog tenni a komisszióorvos [Vagyis leszázalékolja a felülvizsgáló orvos. – A szerk.]. Dehogy, még hagyott kínlódni az év végéig. December végén elismerte a bajaimat. Akkor már sürgős volt, mert év végén lejárt a betegállomány. Azt mondta, hogy könnyebb munkát vállalhatok. Elmentem az üzemi orvoshoz, és előadtam neki, hogy ez és ez a helyzet. Nem tettek be invalidba, és én már nem tudom azt a munkát csinálni. Lágerból hazajöttem, gerinc- és ízületi gyulladásom volt. Azt mondja: „Tudja, mit, fog jönni hozzám a komisszióorvos, jöjjön el ekkor és ekkor, és ennek adja ezt elő.” Elmentem, és elmondtam, hogy fiatalkoromban, tizenhét évesen megjártam Auschwitzot kétszer is. Betegen jöttem haza, és elmentem dolgozni, mert a férjem már invalid, és nem tud dolgozni. Elmentem, mert kellett, hogy valaki dolgozzon, ha nehezen is tudja csinálni, hogy tudjunk élni valahogyan. Nem tett be a főorvos úr invalidba, és most nem tudok dolgozni, mert beteg vagyok. Azt mondta: „Maga gyógyítva kell hogy legyen, és ha nem gyógyítják ki, akkor be kell hogy tegyék invalidba!” Sikerült. 1968-ban betettek invalidba.

Az 1989-es év számomra nem hozott semmi változást. A fiataloknak többet hozott. De mégiscsak lehet utazni, akinek kint vannak a gyerekei vagy hozzátartozói. Ez nagy dolog, hogy látogathatják egymást. Menni is lehet, meg jönni is. És az, hogy Csehszlovákia különvált. Gondolom, hogy nem volt rossz, amikor egyben voltak. Amikor szétválasztották, akkor kicsit nem esett jól, úgy, mint másnak. Most ez van, ezt kell szeretni.

2003-ben meghalt a férjem, itt, [Érsek]Újvárban temettük el. A nyitraiak is itt lesznek eltemetve, hogy együtt legyen az egész család. A mamuska már itt van. Amikor temetés van, és a koporsónál állunk, csak fa koporsó van. Egyszerű gyalulatlan deszkából [lásd: temetés]. Akkor bevágunk a ruhán egy darabot, és ezt én meg-megtépem [lásd: a gyászolók ruhájának megszaggatása (köria)]. Valaki ragaszkodik ahhoz, hogy mondják a beszédet, valaki pedig nem. Elmondják a beszédet, imádkozunk. A temetés után tartjuk a süve ülést [lásd: gyász], alacsonyan nyolc napig. Ekkor szoktak jönni a az ismerősök látogatóba. Jönnek, pár szót szólnak. Utána ha akarok, kimegyük a temetőbe. Mi kimentünk, amikor a férjem elment, és aztán is mentünk a sírkövet megcsináltatni. Azt már ő elintézte, mert a sok héber feliratot ő tudta. Az megvolt itthon nálam.
 

Bella Bogdanova
Riga
Latvia
Interviewer: Svetlana Kovalchuk
Date of interview: August 2001

My family and young years

During the war

Life after liberation

My husband and daughter

Glossary

My family and young years

I have tried to pass to my daughter, all the grace and benevolence I gained from my family circle before I was fifteen. I lost everything, all my family in 1941. Fifteen years of happiness ended abruptly. First my father was shot on 24th July 1941; then my mother, brothers, Granny and other close relatives were murdered on the Chanukkah holiday, 13th December 1941. My husband was the last one I kept with me. The Lord took him away 19 years ago. He died suddenly in my arms. I became orphaned around the age of 15 – I lived 15 years with my parents, and I lived 34 years with my spouse.

My mother, Bertha Blumberg [nee Brenner] was born on 8th August 1899. She had a sister, Paula Brenner, born in 1901 and a brother, Shaya Brenner. All of them were born in Kuldiga [155 km west of Riga]. Probably my mother went to school at the Kuldiga Gymnasium [the city was called Goldingen until 1920]. Her parents died early so she went with some relatives over to Liepaja [port city, 215 km west of Riga]. A lot of the Brenners lived in Liepaja. Uncle Shaya stayed in Kuldiga till 1940, but Aunt Paula lived together with us. She had a personal tragedy and remained unmarried – so she lived together with us. I know very little about my mother’s family. I know practically no dates. The only thing I can say for sure is that the Brenner clan was very large. It was something different with my father’s relatives.

I have more information about my father’s relatives. This is thanks to the fact that my Granny, my father’s mother, lived a long life. My father’s name was Hasl Blumberg. He was born on 5th January 1901. He learned watch-making from a watchmaker. This was arranged in accordance with the tradition that sons were apprenticed to craftsmen. He had a brother named Meier, born in 1899. He was a drover like their father. My father looked like my grandfather, but Meier looked like Granny. They were very different people deep down and in the way they carried themselves, too.

Our other Aunt Paula was my father’s sister. Paula went to Canada, married somebody from Liepaja and had three children. She came back to Latvia in 1924 or 1925. They lived with our granny. Later her husband took two children away to Canada, but the youngest, Genya, stayed with her mother. She survived the Holocaust. She was liberated by the British and then she went to her father in Canada. But Aunt Paula remarried in Lithuania. She was pregnant when the Germans put her in the camp. They cut open her stomach while she was pregnant.

My grandfather’s name was Leibe. He was born in Grobini [small town in today’s Latvia] in 1864. My granny – his wife – was from Pikeli, Lithuania [a small city called Pikeliai in Lithuanian, Pikeln in Yiddish, located in the North of Lithuania bordering with Latvia]. Her family name was Strol. I think she was born in 1864. I know nothing about her marriage. They lived in Grobini at the very beginning, but later they moved to Liepaja. That was because there was a tendency for Jews to move from small Lithuanian cities to Courland. [Courland is the historic designation of the left bank of the river Daugava, in today’s Latvia, where Jews coming from Germany used to dwell.] Maybe my granny got there in this way.

Granny didn’t speak German, so we spoke to her in German, but she answered in Yiddish. Yiddish was the language in which they communicated. She understood us well and gave us 20 centimes for visiting her. I loved my granddad so much! He had horses and a cart. In winter, when the snow was deep, he took us around Liepaja on a sledge, with a horse, which had bells on. Jews in our family were invariably well off.

Granddad died in 1935, while Granny was killed on Chanukkah on 13th December 1941. My granddad was the only one amongst my kin who died in a human manner. Unfortunately, I couldn’t find his tomb in Liepaja. After Granddad’s death we visited Granny each Saturday. My father always gave her money, but his brother Meier begrudged this.

My granny was an orthodox Jew and very religious. She wore a wig and prayed. Granddad and Granny lived separately. Granddad visited the bes medresh every day, which was situated near a big, beautiful synagogue. Before going to the bes medresh he put on his tefillin. Granddad was very religious, but my father was different. We had an ordinary Jewish home. Granddad and Granny didn’t try to make us orthodox. Sabbath was still Sabbath, of course. Daddy visited the synagogue with us on the holidays. Every holiday was celebrated. The rituals were observed as well. We kept kosher and had special dishes for dairy food and for meat.

When Pesach came, my mother took out silver dishes and the best golden one. On the first and second seder we stayed at home. On the second day our relatives came, and all of my cousins would be there. The children ran around, we made a lot of noise and jumped around. It fitted the holiday. Our house was a very hospitable one. My mother cooked a lot of special, sweet Jewish dishes such as kneydlakh, boiled with honey and almonds. The adults sat in the lounge, but we were in the dining room. When it was time for dinner, everybody gathered in there at the big dining table.

My mother fed a lot of people at that table; there were relatives and assistants of my father, too. My father often worked at home. There were six of us in our family: Mother, Daddy, Aunt Paula and three children. My father earned money enough to keep a family of six people. He kept a lodging-house of five rooms with full utilities. We lived on the first floor of a two-storey building.

I loved my father very much, my mother, too. But Daddy would always help anyone who needed it. He was a watchmaker. There was a clock production enterprise in Liepaja, which belonged to Ruseniek. He bought components – the small machinery needed for clocks – in Switzerland and then my father and his team assembled clocks. Watches were especially popular. There were two names on the clock-faces; the first was the Swiss company and the second was Ruseniek. He was a Jew, a rich one. He had two houses. My father was well known in Liepaja, he was a man of stature and very popular. As a rule, Daddy came home at 6 o’clock; when he was late I became nervous and it shook me. ‘Where have you been?’ I would ask him. But he would just hug and kiss me.

My mother always took out library books in German. She bought children’s books for me in German; we had a lot of them. I loved to read books on Saturdays until 11-12am, because we had a routine: first breakfast at 8am, second breakfast at 11am, lunch between 1 and 2pm, tea-time at 5pm and dinner at 8pm. We were fed well. Maybe it was thanks to this that I survived. My body was well nourished. We had drinking-chocolate and bread and butter with salmon or sausage for the first breakfast. Chocolate every morning! Also, at 7am two liters of milk would arrive at the front door. We had scrambled eggs, poultry, vegetable salad, coffee and milk for second breakfast. Lunch was just lunch.

I didn’t like the taste of mushy porridge oats or drinking a cup of sweet cream. I was thin and pasty-faced. So my mother paid me 20 centimes for drinking it. I had a piggybank and it helped me save money. When Mother’s Day came in May, my little brother and I bought daffodils for Mother with that money. He had no savings because he ate everything and was never paid.

I remember my mother’s evening dresses for going to parties with my father. One of her gowns was a full-length, deep-cut, black dress with a big white rose. Another evening dress was full-length and lacy. When they were going to parties, my father told the yard keeper in advance that they had to go and a car would be summoned. Can you imagine? I saw so much beauty and grace during the first 15 years of my life!

What mischief we got up to, Abrasha [Abraham Greinom] and myself, when our mother and father left us alone! I was closer to him than to my youngest brother. I was born in 1926, and Abrasha was three years younger; he was born in 1929. The difference between my youngest brother and me was nine years. Hirsh Isaac – we called him Harry at home – was born in 1935. I made up both my brother and myself, including lipstick. We used my mother’s perfume, too. I put Mother’s high-heel shoes on! We went through everything! We had a large salon with a big mirror. So we’d stand in front of the mirror arm in arm. I’d say to him, ‘We are beautiful, aren’t we, Abrashenka?’ And he always said, ‘Yes.’

We had no servants, but a woman came on Fridays to help clean our apartments. Of course, Aunt Paula lived with us, so she helped a lot. In those days in Liepaja, the streets were washed both in the mornings and evenings. Nobody took their street shoes off in the house; we weren’t used to slippers. The yard keeper was the right-hand man of the landlord. It was a Jewish house we lived in; we took up the first floor. The city of Liepaja was mainly Jewish. About 90 percent of the houses belonged to Jews, plus all of the shops and banks.

For the laundry there was another special woman, who washed linen for a whole week once every three months. She washed it in a huge boiler in the yard. Mother paid her well, provided for her and gave her some food, too. We lived well; we had enough linen – more than six pillowcases and six sheets.

I was a pampered girl when I was young! I used to do nothing at home. A woman was hired and used to come each Friday, on the eve of Sabbath. She cleaned everything, polished the floors. My mother did some light cleaning every day with a small rag. If Mother sent me to the kitchen, to check on the boiling kettle, I would cry loudly, ‘Mommy, it hisses and steams!’ I was pampered too much. I was their only daughter, so I was my father’s best beloved.

I attended the best private kindergarten in Liepaja and afterwards, the best elementary school. Doctor Hyte was the headmaster of these institutions. I don’t remember his first name. My brother Abrashenka attended a school where they taught only in Hebrew. After Ulmanis 1 became the ruler, Yiddish was used as a teaching language. Daddy sent me to the best school to make the best person of me I could be. German was the language of instruction there. I had private English lessons for two years.

Our school didn’t have a religious denomination. We had two lessons per week on religious history and two on Bible studies. Religious subjects would be taught in Hebrew, of course. And I got straight A’s, naturally. My father spoke Hebrew well. He translated everything for me and helped me; I forgot everything, because I could be rather empty-headed. Our school was shut on Jewish holidays. We liked our homeroom teacher, Hanna Hermer, very much. She was very nice, but she died at an early age.

I finished only seven grades of school, but the level of education was very high there. It could be compared to eight or ten years at a Soviet school. That was my whole education. Maybe I would have become something worthwhile if the war hadn’t happened. I had a good girlfriend. We went to one another’s birthday parties. Beautiful birthday parties used to be arranged in those days.

I had a room for myself, and my brother Abrasha had his own, too. We only had five rooms, but we needed six, so my father could work at home in peace. He had to work in my brother’s bedroom. He divided the room in order not to trouble my brother. My mother and father had only love and very few material possessions in the beginning, but as time passed they became quite well off. One time my father was working behind the room divider while Mother was sitting and patching our socks. She said to him, ‘Let’s sell everything and go to America.’ Father replied, ‘What do you mean! We have such a nice living here. We have everything we need. How could we give it all away and go abroad?’ Mother regularly tried to budge him; maybe she had a premonition. I was a real Daddy’s girl and never liked the idea of flying away.

We lived so well; what our parents gave to all three of us, I wasn’t able to give to my only daughter. I remember my father drawing a salary every Friday. He bought us fruits all year round. I even tasted chocolate candies. I was a real villain and told Abrashenka, ‘You are a young man, you are not allowed to eat too much chocolate!’ He was obedient and gave me his portion. Mother said, ‘For shame! It’s for Abrashenka, you have already had your piece!’ ‘But Mommy, I like them so much!’ ‘At this rate, I will give you mine.’ Everything was for us.

Now I am going to tell you about the personality of Jews from Courland. We had a totally different mentality. It is difficult to describe; it must be felt inside. Ours is, in all aspects, another culture. For example, let us compare Jews from Courland with those who live in Latgale [Latgale is a province situated in the South-East of Latvia]. We are precise, punctual. The influence of German mentality is noticeable. German literature, music and culture have influenced Jews from Courland. I don’t mean to say that everyone in the Jewish community of Courland was an intellectual – far from it. But our community, our social circle, I mean my family, my classmates, we had a German upbringing.

I think there is nothing in common between culture, music and Fascism. They are different things – culture and Fascism. I still read German books. I adore German music and German hits [so-called ‘Schlager’]. My mother used to sing German hits when cooking dinner in the kitchen. I like the German language, but I hate the Germans with all the energy of my soul. I never could forgive them for what they did to me. I lost everything at the age of 15. The only treasure I possess is my daughter Rita. I despise those who had been imprisoned in concentration camps but now go to Germany ‘for a piece of bread.’ [Editor’s note: Since the fall of the Berlin wall, about 200,000 immigrants from the former Soviet Union have come to Germany as contingency refugees, those who could prove Jewish ancestry and therefore gained a status that almost guaranteed a visa to Germany. Most of these people were motivated by a desire for better material conditions.] They sell their souls. I am offended by them. I cannot imagine that it would ever be possible for me to go to Germany. I am Daddy’s girl, in spite of my likeness to Mother. I never liked the idea of going away anywhere. When, after the concentration camp, my second cousin Lea applied to go to Palestine, I said, ‘What would I do there?’

There were great villas in Courland. Each one was prettier than the next. On the right, there was Grobini, on the left – Ilgumezh. It was a wonderful place. A lot of Germans used to live there; Germans first came to Livland [the old name of Latvia] in 1201. Once we rented a bungalow there. The hostess was a German baroness; she let large rooms with a balcony. We rented bungalows every year in different places in the forest near Liepaja.

During the war

My childhood was wonderful, but it ended abruptly when I was 15. I could never imagine that all my family would be shot. My father was shot on 24th July 1941, but we didn’t know that. Maybe it would have been possible to evacuate then. My mother wanted to flee, but I insisted that not a step be taken without my father. And what was the result? I stayed alive but they were lost. God!

How I adored Daddy! I hoped that maybe he could be the one of a thousand or more people evacuated from Liepaja. I couldn’t even imagine the death camps. I thought: when the Germans come, maybe I won’t be allowed to study. My mother read the newspapers and she was shocked. Germans had been thought to be cultured people. I couldn’t have imagined it at all. I would lose my father in the space of a few days and become orphaned within the coming months. My mother, brothers, Granny and other close relatives were murdered on the Chanukkah holiday, 13th December 1941.

On that day, Mother collected everything when policemen came to take us away. They told us, ‘Take your pillows and blankets with you.’ I asked them, ‘Are you going to take me away, too?’ They replied, ‘We don’t have enough room. We will be back tomorrow for you.’ They came back the next morning at 5am and took me into custody. When I saw the prison site it became clear to me where my father, mother, Granny, brothers and sisters were. It was icy, about minus 30 degrees, deep snow, but people stood in nightdresses, with bare legs! It was horrible. How could I get out of that prison?

Policemen led me to the prison’s warden. Can you imagine who he was? He was our stableman, Krastins. He said, ‘What are you doing here, Bella?’ I replied, ‘I don’t know, they brought me here.’ He said in turn, ‘Go home quickly.’ Then he ordered the policeman, ‘Take this girl back home and not so much as a hair on her head is to be touched.’ Mother, Granny, Aunt Paula and my little brothers had been taken to be shot instantly.

I went home, washed myself and then went to work; there were kitchens in the military camp. Later, when I went back home after work, I understood everything. Jews had been shot from the very beginning. From 22nd June 1941 2, there were seven days of shootings. My father was caught in the city center when he came back after work, and was shot. Mass shootings took place in December 1941, near the seashore, too. The name of the settlement is Shkede; it was about seven kilometers from the military camp. Only when I was imprisoned, did I understand that my Daddy had not been put in the camp, he had just been shot. It was a shock, a very big one for me. I loved my father so much, and he loved me, too.

When I was living alone, two Jewish women took me in to live with them. Another action was organized in February 1942 and they came at once. I had a special document about my working for the Wehrmacht [German Armed Forces] in the kitchen at the military town. There were neither SS nor SD units in the military camp. The German soldiers were afraid of such units themselves. [Editor’s note: SD is short for ‘Sicherheitsdienst’ (Security Service), the intelligence agency of the SS.]

We did different kinds of work. I carried things, cleaned, washed windows. I mended socks for soldiers, trying to remember what my mother used to do and repeating her actions. I was a free workforce for them. They had to pay Latvians for work but they didn’t pay me. They gave me cigarettes, bread and bacon. I exchanged them later for different products.

The Arajs 3 and Cukurs 4 commandos of Latvian volunteers came for us in February 1942, with armbands around their sleeves [to signify death]. They came with punishment gangs from Riga to Liepaja. And they wrought havoc! On 1st June 1942, when everybody had already been annihilated, and there were only 800 of us left from the ten or eleven thousand Jews in Liepaja, they made a ghetto: Barenu Street, Kungu Street, Darzu Street and there was barbed wire all around it. We went into it. These houses had belonged to a Jew named Lucin before. They [the Lucins] were deported on 14th June 1941 5 6; they weren’t in the ghetto. Latvians and Germans guarded us. The commandant was a German. We were led to work in columns.

The ghetto was liquidated in 1943, in October. We were herded into rail freight-cars and sent to Riga, to Kaiserwald 7. It was a very large concentration camp. Jews were in there, and Poles and Germans also. But these Germans were criminals. Later we were sent to work at the Electro-mechanical factory; it is better known as VEF. We lived next to the factory. The weather was terrible – frost, rain, cold. We starved everywhere we went. But Germans lived at the factory, where it was warm and clean.

In September 1944 we were loaded onto a large steamship and were taken up to Danzig [today Poland], and then on barges we were taken to the death camp of Stutthof 8. I begged God all the time not for freedom, but just to be moved to another camp. SS men used to wander around during the day, writing down people’s numbers and in the evenings, around nine o’clock, they called out the people by numbers and we never saw them again. The crematorium was working day and night.

On 25th January 1945, the Russians 9 liberated us. They wanted to shoot us at first. But there was one woman from Daugavpils with us, and she spoke Russian to the soldiers: ‘We are from a concentration camp! We are Jews!’ We lived in their division for three weeks. It was cold and uncomfortable. A young soldier said to me, and I understood: ‘Will you eat?’ I was hungry enough to die. And he brought each of us a loaf of bread and a pot roast. We hadn’t eaten for so long! I devoured the offered food. The elder women were cleverer than I was – they ate slowly. And at night, it hurt so much I thought I would die! The surgeon came, of course, and I was given lots to drink, and was brought back to life!

Life after liberation

Then we went to Lublin [today Poland]. There was a Jewish community there. At Pesach we baked matzah to earn money for food. And on 27th April 1945 I arrived back in Riga, though there was still war raging in Liepaja 10. My heart pulled me home. Perhaps, if Englishmen had liberated me, like my second cousin Lea, I would have left for Palestine. Russians liberated me and I went home. I knew that I would go to VEF [Valst Elektrotechniska Fabrika, aka Riga VEF Radio Works] to work. I was without documents, but I told the personnel manager of VEF who I was and he accepted me for work. I went to live in a hostel. I didn’t get a passport, but I got a paper for three months, then for a year. When I was called to the NKVD 11, they stared at me. They asked, ‘Why have you remained alive?’ 12

I knew that I would work at VEF. I didn’t plan to return to Liepaja. Who was I going to look for there? There was that man in the plant’s personnel department, he seemed to have suffered a lot from the Germans as well, so I told him who I was, and he gave me an order for a place at a hostel. They refused to issue a passport to me, but preferred to prolong the temporary identification every three months. A few times I was summoned to security bodies and asked, ‘Why did you survive?’

I got married in 1948. My husband and I were very poor, but we loved each other very much. We had problems with accommodation. At first I lived with my husband Serapion [Bogdanov] – I called him Sergey – at his mother’s place. It was an old house, during the war there was a ghetto there 13 14. A large room, a large kitchen. My husband and I lived in the kitchen, we had screened off a corner, and his brother with his wife and children lived in the large room. My husband was the youngest in the family. Later we lived in rented apartments. We rented one in a private house on the very bank of the river Daugava. The landlady used to breed chickens there once.

I got married at the age of 22, and by the time we moved I turned 30, and I had to think of a baby. And so in 1957 Rita was born. Аnd in 1961 we were given this apartment by VEF. We had a boat, we used to travel down the Daugava and have picnics. We enjoyed our life!

After the war I couldn’t study anymore and I didn’t want to either. I had to earn money for bread. I was young. I wanted to enjoy myself, to dance. What happened to me later is a different story. I started to work at the big VEF factory. I worked on the large telephony equipment for 40 years and in one brigade for 29 years! And my husband also worked at VEF. My husband was from Rezekne [242 km east of Riga, in Latgale province], a Russian from an Old Believers 15 family. I have lived a wonderful life with my husband. We always celebrated all the holidays – Jewish and Orthodox Christian. If there hadn’t been a war, everything would have been different! I probably wouldn’t have married a Russian.

My husband and daughter

My husband was born on 19th July 1928, near Rezekne. When he was only one year old, the whole family moved over to Riga, but their father died two years after that. His mother was left with five kids. My husband was very handsome. I sort of taught him how to behave, remembering how my Mom treated Dad. I remember how Dad had given Mom a golden ring with a diamond on the 10th anniversary of their marriage. Sergey used to always bring me a huge bunch of roses on the 28th of August, the day of our wedding, wherever I was – in the sanatorium near Riga or somewhere else. He liked my hair, it really was beautiful, wavy. When Sergey worked in the second shift and I – in the first, I would often visit a beauty parlour. And he asked me not to go to bed before he came home – he wanted to see my coiffure.

I buried him not in the Old Believers’ cemetery, but in the municipal one, because he didn’t go to the confessor. They sang ‘Ave Maria’ and ‘Shine, my star, shine’ in the chapel. In spite of having lived without him for these last twenty years, I still miss him so much!

My daughter Rita, born in 1957, graduated from the Latvian University, from the Department of German Philology. She works in the State Historical Archives. When she received her passport, my daughter wanted to be noted as Jewish 16, but I talked her out of it. It was difficult for the Jews in the Soviet times 17.

Rita is my joy, my happiness. She was brought up by Sergey’s mother, because I worked. Sergey and I talked Latvian between ourselves, for I didn’t know Russian. But I learned Russian later. I speak only Russian with my Ritulya. I was somehow unable to talk German to her, the language spoken to me by my mom. Sergey loved Rita very much. As much as my father loved me. They liked each other a lot. He was very proud of her and of the fact, that she was the first of the Bogdanov family to obtain higher education. When Sergey died, I was worrying about her health.

Glossary:

Anatoli Kraemer
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of the interview: March 2006

I met Anatoli Kraemer at his place. He and his wife Mayli live in a new district of Tallinn, in a nine-storied house constructed in the 1970s. Their apartment is spacious and cozy. Anatoli’s large portrait, made when he was a child, is one of the highlights. Anatoli looks younger than his age. He is not very tall, athletic and brisk. Despite feeling unwell and having difficulties to speak, Anatoli willingly told his story accompanying it with jokes. His wife Mayli is a tall lady. She is very calm and affable. It looks like they love each other very much and have a perfect understanding.

My family

My childhood

During the war

After the war

After the fall of communism

Glossary

My family

My maternal grandfather, Abram Pasternak, was from Latvia. Apparently, his wife, my grandmother Vera, was also born there. I do not know anything about my grandparents’ life before their arrival in Estonia. I think my grandmother came from a very poor family. Even back in that time, the girls from well-off families were given some education, but Grandmother Vera was totally illiterate, she even could not sign for herself. The only relative from grandmother’s side I knew was her brother, who lived in Riga. I cannot recall his name. I remember that Grandmother told me about him. He was a very wealthy man, the owner of a company. I do not think it was inherited from his parents.

During the tsarist time Latvia and Estonia were part of Russia, which had a pale of settlement 1. In Latvia Jews were not permitted to live in Riga and other big cities. There was supposed to be a special permit to live outside the pale of settlement. Within the pale, Jews were entitled to settle wherever they wished and do for a living what they wanted. There were two restrictions for the Jews in Estonia – they had no right to be in the government and be officers in the army. Other than that they were free. There was no anti-Semitism in Estonia, no Jewish pogroms, which were rather frequent in the Russian empire. I think that was the reason for Grandfather’s decision to move to Estonia. My grandparents settled in Tartu. It was the second largest city in Estonia, an old university city. There was a large Jewish community in Tartu. There was a very beautiful choral synagogue 2.

Grandfather worked hard and became rich. He owned a ready-made garment store, located in the center of Tartu at Alexandera Street. He also owned several houses. One of them was in the center of Tartu, where the whole family lived, and he also had a house in the resort area Elva, not far from Tartu. Grandmother was a housewife. She raised the children and did a lot about the house.

My grandparents had four children. All of them were born in Tartu. Mother’s elder brother was Rolli. The second child was her sister Rebecca. My mother Paulina was born in 1895. Her younger brother David was two or three years younger than she.

Grandfather took the education of his children serious. There was the famous Russian Pushkinskaya 3 lyceum in Tartu. All their children finished it and then entered Tartu University. There was no admission quota for Jews in Estonia 4, which existed in Russia at that time. Jews were admitted to the university along with students of other nationalities. There was even a Jewish aid fund for students. Rich Jews made contributions to the fund, out of which the tuition was paid for gifted poor Jews. Of course, Grandfather could afford the tuition for his children.

I do not remember which faculty Mother’s elder brother Rolli graduated from. Mother and her sister Rebecca studied at the dentistry department and David at the medical one, but my mother did not finish her studies. I do not know how she met my father, Samuel Kraemer. They married when she was in the third year at the university. She quit her studies, after she got married.

Aunt Rebecca and Uncle David graduated from the university. Rebecca became a dentist and David a physician. Though, Rebecca did not work after graduation. When she studied at the university, she met a Jew called Semyon Kremer and married him upon graduation. Semyon was a gynecologist. Rebecca gave birth to two children. Her elder son Alexander was born in 1921 and three years older than me, and her daughter Margalit was born in 1931.

David married Ester, a lady from Tartu. I do not remember her maiden name. Ester was a true beauty. In summer all of us went on vacation to Narva Joesuu, a very popular recreation place. There were all kinds of amusements for the tourists. Every year there was the Narva Joesuu beauty contest called ‘The Queen of Narva Joesuu.’ Ester was chosen the beauty queen. David and Ester had two daughters, Aviva and Ilana. Both of them were much younger than me.

The eldest child of my maternal grandparents was my mother’s brother Rolli, who perished during World War I. He was drafted into the army and killed in action. Rolli remained single.

I cannot tell you much about my father. All I know is that he was born in 1884, but I do not know exactly where. He probably was not from Tartu as someone would have known something about his family in that case. I do not know how he happened to be in Tartu. Mother mentioned that they had a true Jewish wedding: Grandfather made all the arrangements in accordance with the Jewish traditions.

Our family lived in my grandfather’s house. It was a large, two-storied house. There were huge rooms, looking like parlors with columns. The first floor was occupied by my uncle David and his wife Ester. There were also a large kitchen and a dining-room, where the whole family had meals. There were three apartments on the second floor. My grandparents lived in one of them, my mother’s sister Rebecca with her husband Semyon and children lived in the second one, and our family lived in the third one.

My childhood

I was born on 24th April 1924. I was called Anatoli. For some reason I did not have a Jewish name. My father did not live with us for a long time. He was not a bad man, but he had a great flaw, which was not characteristic of Jews, he was a drunkard. It also spoke for the fact that he was not a local as people would have known about it and Grandfather would have never let my mother marry him. Before getting married my father concealed his habit from my mother and her relatives, but shortly after that he took to the bottle. I was a year and a half, when Mother divorced him. Father moved to Tallinn after the divorce. We never spoke about him at home; my mother even destroyed his pictures. One little picture was kept by chance, and I still have it.

After my parents’ divorce, I saw my father only several times. I remember, once he came to us looking very weak after a drinking bout. He asked Grandfather for money. Grandfather did not give him anything and Father asked me to help him. He must have thought that I would ask Grandpa, but I did not do that. I loved tinned soldiers. I had a great many of them. They cost a lot of money and my kin always gave them to me on special occasions, like birthdays etc. I was sorry for my father as he looked so miserable. Thus, I gave him my soldiers so that he could sell them and have money. It was the last but one meeting. The last time I saw my father was in July 1941, when he was going to the war. I will talk about it later.

Grandfather was a very religious man. Jewish traditions were kept. We lived together and had meals together not only on holidays, but on other days as well. We marked Jewish holidays. On Saturdays all men – Grandfather, Uncle David and Rebecca’s husband Semyon – always went to the synagogue. On major Jewish holidays all Jews went to the synagogue – men, women, children. We marked all holidays at home. Of course, I do not remember much, as it was so long ago and there were so many events.

On Purim my grandmother always baked tasty triangular pies with poppy seeds, called hamantashen. On Yom Kippur adults always fasted for 24 hours according to the tradition. Small children were released from fasting. When I started going to lyceum, I was also supposed to fast. I was very active and agile, feeling hungry all the time. I managed to snitch some food in the kitchen, without anyone seeing it. Adults spent the whole day in the synagogue on Yom Kippur praying, until the first evening star appeared in the sky. My cousin Alexander and I went to the synagogue with the adults, but we could not stay there all day long, so we played football with other Jewish guys in the yard of the synagogue.

There was only kosher food at home. Grandmother had a Jewish cook, who fixed scrumptious Jewish dishes. There was a shochet not far from our house. We bought kosher meat from him and took living chickens to him that were to be cut in accordance with the kashrut rules. This is all I remember from that time.

Grandfather died in 1931, when I was six. I remember his death vividly. I was in the kitchen, when he came home for lunch. The cook put the food on the table for me and went to meet Grandfather. I heard him entering the hall and falling on the floor. He had a stroke. He had died before the doctor arrived.

Grandfather was buried in Jewish cemetery in Tartu. The funeral was in line with the Jewish rite. There were crowds of people. Grandfather was famous in the city. There were Jewish volunteer fire fighters in Tartu. All of them had other jobs, but when there was a fire somewhere, they got together, put on their uniforms and started putting out the fire. When Grandfather was young, he was also a member of that team. When he physically could not participate in putting out a fire any longer, he provided considerable monetary assistance to the team. He was an honorary member of the fire team of the city. All Tartu fire fighters came to his funeral. There was a large monument on my grandfather’s grave in the Jewish cemetery in Tartu. Unfortunately, the Tartu Jewish cemetery was destroyed during World War II. There is nothing left of it.

I entered the Estonian lyceum in 1932. It was a famous lyceum in Estonia named after its founder Hugo Treffner. During the Soviet regime the lyceum was turned into an ordinary compulsory school, but it was restored in 1991 when Estonia became independent 5. Now it is considered to be one of the best lyceums in Estonia. There were quite a few Jewish children there. Jews have always been positively treated in Estonia. We never felt anti-Semitism. There were classes in the lyceum on Jewish holidays, but Jewish students were exempt from them.

When I was a lyceum student, I joined the children’s Zionist organization Betar 6. Most of my friends were enrolled there. At that time we were not interested in the political aspect of the organization, we just enjoyed being there. We played all kind of games, went in for sport. We had meetings, where we were told about the history of Israel, life of the modern Palestine. I was very energetic, liked bossing around and soon I became the group leader of Betar.

In 1937 my mother married a German Jew called Mark Schynzvit. They had known each other for several years before getting married. Once my mother went on a trip to Germany and France. At that time the fascists were already at power in Germany 7, but tourists were still safe there. Mother met Mark during one of the excursions in Germany. He was a widower, six years older than my mother. Mark had his own company. They liked each other and wrote to each other for a while after she returned to Estonia.

At that time they did not think about whether Mark would move to Estonia or Mother would go to Germany. Then it became clear, Jews would not be safe with the fascists being at power in Germany, so Mark moved to Tartu. By that time the fascists had seized his enterprise, he only managed to take some money with him. At least he could feel safer here.

Mother and Mark got married in Tartu. They had a traditional Jewish wedding, but a rather modest one. Mark could not get Estonian citizenship immediately, but the Estonian government gave him temporary passport, issued for fugitives. He could not be in the government, but other than that he had equal rights with Estonian citizens. With time that passport was changed to Estonian passport.

During the war

We had a pretty comfortable living before 1940. My cousin Alexander, with whom we were friends, graduated from lyceum and entered the Law Department of Tartu University. I was still studying at the lyceum. In 1939 Hitler attacked Poland 8. Polish fugitives appeared in Estonia. We were not thinking of the threat, as the war seemed to be far away from Estonia, and reckoned that the Germans would not come to us. In actuality, the war was over soon. The Soviet Union commissioned troops in Poland and the German army was defeated, and Germany signed a non-aggression treaty with the Soviet Union, the Molotov-Ribbentrop pact 9.

Shortly after that Soviet military bases were constructed in Estonia and it did not cause any concern. At that time people did not worry as they hoped that Estonia would be safe thanks to Soviet military bases. Moreover, the first fascist organizations appeared in Estonia. Some people, who had fought for the independence of Estonia 10 in 1918, became its members. Other fighters for independence, including the president, Konstantin Päts, were against fascism. [Päts, Konstantin (1874-1956): The most influential politician of interwar Estonia, Päts headed the Estonian Provisional Government (1918–1919), although being imprisoned during the German Occupation. In the Provisional Government, he also served as Minister of Internal Affairs (1918) and Minister of War (1918–1919), that left him organizing Estonian troops for the War of Independence. In 1938 he became the first President of Estonia. During his presidency, the Soviet Union occupied Estonia in 1940. As President, he was forced to sign decrees for over a month, until he was finally arrested and deported to Russia, where he died in 1956. Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Konstantin_P%C3%A4ts]

At that time the Soviet Union took advantage of the disparity in Estonia and managed to annex it [cf. Estonia in 1939-1940] 11. When Estonia became a Soviet republic, they violently dismissed the government. There was upheaval for our president Päts, and appointment of a new government. Repressions and nationalization began. Three days after the new government was appointed, the Soviet regime took our house. Some militaries moved there and our entire family was turned out into the street with our things. They took the houses, stores, and everything else and nationalized them.

Probably, the adults understood that it was only the beginning and they decided to leave Tartu, where everybody knew that our family was rich. Aunt Rebecca, her family and Grandmother left for Haapsalu and my mother with Mark and Uncle David with his wife and daughters went to Tallinn. We hoped we could stay there quietly and wait for better times: My cousin Alexander, who was a freshman at Tartu University, and I, a lyceum student, stayed in Tartu. We lived in a rented apartment, and the hostess was supposed to provide meals for us as well.

I accepted the new regime easily. I was about 15-16 years old – an age when it is easier to get used to new things. Of course, during the Soviet regime Jewish youth organizations were banned. The new regime founded a youth organization in Tartu, called ‘Union of Young Workers,’ which was actually the Soviet Komsomol 12. My friends joined the organization and talked me into it too.

I was young and energetic. I had good organizational skills and experience in Betar. It was the time when the pioneer organization 13 was founded in Estonia, and I was one of its organizers, the pioneer leader. At that time I did not think of helping the new regime. I just enjoyed what I was doing. We organized military and sports games like it was in Betar. I was very active. In summer 1941 the first pioneer camp in Estonia was established in Oru, Toila province, not far from Narva. There was an estate of President Päts. I was sent there as a pioneer leader.

In 1939 when the war was unleashed in Poland, I understood the atrocity of fascism. I was involved in anti-fascist propaganda in the camp. I held pioneer meetings, where I talked about the horrors of fascism. On the roofs of the camp houses, we drew caricatures of Hitler and wrote anti-fascist slogans. I found out about the outbreak of the war, when I was in the camp. Germany had attacked the Soviet Union [cf. Great Patriotic War] 14.

Mother was in Tallinn at that time. She was by herself as her husband, Mark Schynzvit, was deported on 14th June 1941 15. At that time deportation was taking place all over Estonia. Mark had nothing to do with politics, but he did not have an Estonian passport and was considered to be a citizen of Germany. He was sent to the Gulag 16 for allegedly being a German spy.

I was all Mother had and she knew nothing about me. She sent a telegram to the camp for me to go to Tallinn as soon as possible for us to leave for evacuation, but I could not do it swiftly. The Germans had not reached Estonia yet, but Estonian fascists started acting. They seized the railway station in Kivioli and blocked the trains. There was no other way to get to Tallinn. I was trying hard to get there, but could not leave because the trains did not go. I was not going to be in evacuation.

I wanted to be a volunteer in the Red Army. I had to wait for two years before the call-up, but I was not willing to wait, I wanted to defend my motherland. Finally, Soviet troops got Kivioli station back and I managed to leave for Tallinn. On the way there we passed by a train in which my mother and David’s wife with her daughters were heading for evacuation. Their train was at the substation and ours was passing by. I saw my kin through the window.

I did not have anybody to see in Tallinn. When we arrived, I found out that my uncle David was still in Tallinn. He was drafted into the army as a military doctor and he was waiting to go to the front. When we met he gave me his Swiss Omega watch. I started thinking where to go to be drafted into the army. I went to the municipal Komsomol committee and there I was given the paper for the military registration and enlistment office. There I was given a Russian rifle, the type used in 1898, and two grenades. I did not know what to do with the weapon.

We had military classes at the lyceum, taught by a lieutenant of the Estonian army. It was the time when the Germans were approaching Tallinn, and there was a working battalion to fight them. As soon as I got the weapon, I went outside and suddenly saw the working battalion marching with the orchestra. There was my military teacher from school among them. He also noticed me and cried out, ‘Join us!’ That’s what I did and headed to the front. Here I also saw my father, who took notice of me as well. He dashed up to me and gave me some chocolate. We hugged each other and continued on our way.

We had walked for about 20 kilometers from Tallinn and reached the place where we were supposed to have a battle. We did not have equal forces. In our battalion almost everybody was armed the way I was – an old rifle and two grenades – while the Germans had guns, mortars etc. A lot of our fighters were wounded and killed in action right away.

At that time I did not take death seriously. I could not even picture my death. It was most likely that I and my coevals looked at it as if it was a military game. My friend suggested walking closer to German positions and take a couple of mortars. We ran to the Germans and they started shooting at us. I got injured by the fragment of a mine and as a result of the explosion I was thrown into the bushes.

Then Germans came up to me and said, ‘This Bolshevik 17 is dead.’ They took my watch, my uncle’s present, and left me in the bushes. When they left, I started crawling to our people. There was a sanitary battalion with our wounded in the nearby forest. Then buses came from Tallinn and took the wounded to the hospital in Tallinn, which was set up in a former school. Later my daughters went to that school. They cleaned my wound, applied a bandage and left me in the ward. I stayed there before the Germans arrived in Tallinn at night. Nurses in the hospital calmed down the wounded and said that the Germans would do no harm since it was provided by the international convention that wounded people could not be hurt. I did not believe in that. Besides, I understood that I, a Jew, would be murdered by Germans at once, whether I was wounded or not. My Jewish friend and I started thinking of how to escape the Germans.

The next morning all of us were taken to the harbor. There were several ships and people were getting on them very quickly. We boarded a large Latvian ship, which was in Tallinn port. I saw that Tallinn was on fire. The wounded were put in the hold and the ship headed towards Leningrad. The harbor was mined. When the ship was in the sea, it was shot at from both coasts – the Estonian and the Finnish one. Besides, the Germans bombed from planes. Several ships were sunk; the bomb hit our ship as well. The hold with the wounded was flooded. It was impossible to go up as there was a fire. People understood that it was the end. Some people even hung themselves on the ties, straps etc. to wait for the torturing death.

I had no illusions as I understood that death was inevitable, but I was scared to die in the cold hold. I somehow managed to climb on the top and hid on the deck. When a new portion of bombs hit the ship, I jumped into the water. I was lucky to find a floating piece of wood in the water and I climbed on it. Cadavers were all around me. The water was very cold. First the feeling of cold was very acute, then I got used to it. I stayed there for three hours. Finally the bombing stopped and I was noticed by people in a passing ship. They lowered the lifeboat, helped me get in it and took me on the ship.

In the end, I reached Leningrad, where I was sent to hospital right away. I did not know a single word of Russian. I could not understand anything. My stay in the hospital was not long as I was not severely wounded. I even did not catch a cold after having been in cold water for three hours. When I was discharged from the hospital, I went to the military barracks, where Estonian soldiers were living. At that time Stalin issued the order not to let people from Baltic countries and Germans go to the front. [Editor’s note: The Soviet regime did not trust those who lived in the areas that were annexed to the USSR. In particular, it restricted their freedom of movement. They were not supposed to be close to the border to prevent them from escaping from the country.] We stayed in the barracks and waited for the unknown.

Then the Germans started attacking Leningrad. It was a terrible day when German airplanes started bombing grocery warehouses. There was flour, sugar etc, and all of that was set on fire. We ran into the burning warehouses trying to save what we could. It was the only food we could get. Finally, there was another order: to dismiss from the army all people who had not reached the draft age. The rest should be sent to labor camps 18. I and a couple of other volunteers were demobilized and sent to the evacuation point across Lake Ladoga19. We were starving on our way. There was no food. After that we went to the train station, which was on the front line. Everything was on fire and the last trains were dispatched from Leningrad, which was besieged 20.

My friend from Tartu and I took the train heading to Siberia. We reached Sverdlovsk, wherefrom we went to Chelyabinsk. We went to the platform and saw Estonian ladies. They came up to us and we asked if there were some more people evacuated from Estonia. Without any hope, I asked whether they happened to know Paulina Schynzvit, my mother. It turned out that those ladies were living in the settlement Nizhnyaya Uvelka, not far from Krasnoyarsk [Russia, about 3000 km from Moscow] were Estonians were evacuated. So my mother and aunt Ester were living there. Those ladies accompanied me to Nizhnyaya Uvelka and took me to my mother’s home.

I was shocked by what I saw in the village. None of the Estonian villages was so poor and filthy. There were even some clay houses. I was told that I would recognize my mother’s house right away as it was the only place in the village with curtains. Mother was at home, when I came. She saw me and swooned. Somebody told her that I was in Tallinn, when the Germans came and perished there. Aunt Ester and her daughters lived with my mother. Shortly before I arrived, my mother’s brother David, who was demobilized from the army, also came. I stayed with my mother in Nizhnyaya Uvelka.

There was a Russian school, but taking into account the many evacuated Estonians, who did not speak Russian, an Estonian school was also set up in an annex to the Russian school building. There were a lot of Estonian teachers. Several classes were held in one room, but still they managed to teach us. I finished the eleventh grade in Tartu and had to finish the twelfth one. There were twelve grades in Estonia, while there were ten grades in the Soviet Union. So, I was enrolled in the tenth grade so that in a year I could have my school certificate. Of course, both students and teachers treated me specially. In their eyes, I was a hero, having been wounded in the lines.

I was going to finish school to be drafted in the army when reaching draft age. When I found out about the Estonian corps 21 being formed in Ural, I went to the military enlistment office with the request to join the lines as a volunteer. I was 17 and the draft age was 18. They closely reviewed my case in the military enlistment office and I was assigned to the Estonian corps. Uncle David was also sent there. Of course, I did not tell my mother about my decision. She found out about it shortly before my departure. Of course, she was horrified. Once she had to be in the state of abeyance and she was put through that once again.

Uncle David and I went to the place of formation of the Estonian corps. I started my military life. My uncle was killed in action. He was a doctor and he was trying to make it so that our Estonian corps soldiers got a better ration and living condition. Our commanders were perturbed by that. To boot, they found out that my uncle was from a rich family, i.e., an alien element, an enemy of the people 22. That is why he was sent to the penal battalion, which was the worst punishment. A common saying for it was ‘washing off the guilt with blood.’ If a person from the penal battalion was wounded in battle, he was to return to the ordinary union and nobody would be concerned with his past. It happened rarely. As a rule, people from the penal battalion were used as cannon fodder. They were the first in the fierce battles, being the targets for the guns. There were very few of them who survived. Thus, Uncle David perished. His squad was the first to go to the German positions when our troops were to attack. Uncle David was killed in that battle.

Our Estonian corps was supposed to be sent to Stalingrad, where severe battles were being held 23. We were most likely to die there, but we were not sent to Stalingrad, but to Velikiye Luki. The town was captured by Germans, and the Soviet army encircled it. The winter was frosty and we had to walk 100 kilometers. At last, we got there. The battle for Velikiye Luki started. [The Velikiye Luki offensive operation was executed by the forces of the Red Army's Kalinin Front against the Wehrmacht's 3rd Panzer Army during the Winter Campaign of 1942-1943 with the objective of liberating the Russian city of Velikiye Luki. It is particularly notable as an example of the failure of German operational combat in relieving an encirclement, similar to those employed at the Battle of Stalingrad. Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Battle_for_Velikiye_Luki]

Our corps was in the lines. We were supposed to hold the part of the position, where there were no Soviet troops for the Germans not to be able to break through to the town. There were fierce battles. There were a lot of casualties on both sides. Finally, we ousted the fascists from the town, but there was a small group of Germans left. The commander of Velikiye Luki, also the commander of the garrison, was a German baron, who had lived in Estonia until 1939, and then as per request of Hitler went to Germany. When our troops took the town, the baron hid in an air-raid shelter with a small group of Germans, which was constructed during the Soviet regime. We could not get them out of there. First, we flung gas pots there, then bombs, but it was futile.

We had to negotiate with them, but we did not have a translator, who was fluent in German. Somehow, General Lembit Pärn, the commander of the Estonian corps, got to know that I was fluent in German. I was called to the headquarters, they told me to wear white sheepskin and an officer’s sword belt, and sent me to conduct negotiations with the German baron. General Pärn spoke and I interpreted. He said if the Germans voluntarily gave themselves up, they would remain alive. Finally the deputy commander left the air-raid shelter. He was promised that nobody would be executed if leaving the shelter, so he returned there trying to convince his comrades to do that.

The negotiations lasted for a long time and finally the entire garrison came out. There were a lot of wounded among them. We looked for a German doctor. He was at the railway station, where German captives were held. General Pärn talked and I interpreted. The doctor said that both of his sons were killed in the vicinity of Moscow, his wife stayed in Berlin, and he did not even know whether she was alive. The general suggested that he should take care of the wounded, but the doctor said that we would help only civilians. I stayed in the headquarters for several days acting as a translator; then I headed farther.

We were sent to Leningrad. When besieged Leningrad was liberated, our Estonian corps was sent farther, in the direction of Estonia. At that time the Russian and Estonian border was not along Narva, but about 12 kilometers away from it. We crossed the border. I saw Estonian guys taking earth in their hands and kissing it. We were happy to take part in the liberation of Estonia.

Near Narva we had to hold a battle with the German militaries from the SS Estonian legion. That legion was founded by Germans in the spring of 1944. Young Estonian lads were enlisted in the German army. Many Estonians were against the Soviet regime and hoped that Germany’s victory would make Estonia independent, and free from Soviet oppressions. The Germans were spreading their propaganda among the soldiers of the Estonian legion, convincing them that they should not give away a single meter of Estonian land, as in the event of German retreat, the Soviet army would occupy Estonia.

Thus both belligerent parties put Estonians in the battle near Narva. There was the Estonian corps on our side, and the Germans had the Estonian legion. Estonians fought against Estonians. There were cases when the members of one family fought for different armies. There were 30,000 Estonians, clad in German uniforms. It was horrible, inhuman. We stood at one bank of the Narva, and they were at the opposite one. In the evening, during the intermission between the battles, one and the same Estonian songs were sung at both banks. There were cases when some Estonians swam from the opposite bank to join us.

We went on to liberate Estonia from the fascists. Our corps took part in the liberation of Tartu. Then we liberated Tallinn. Our tank column was the first to enter Tallinn. But my regiment passed by Tallinn and went to the island. There was the Klooga 24 camp on our way and it was the first time I saw what the fascists had done on our land. It was a terrible concentration camp. Not only Estonian Jews, but also Jews from all over Europe were executed there. Before our attack Germans murdered all Klooga prisoners. We came to the camp a couple of hours after the fascists had run away. The fires, where logs and human cadavers were put, were still burning. The Germans burnt some people alive. When we were in the camp, the blood of the shot people had not been absorbed by the earth yet. It was like water after rain, ankle-deep. It was horrible and I saw it with my own eyes.

We did not stay in Klooga as we were to head to the islands. There were fierce battles. The Germans stuck to the isle as they had a real chance to get to Finland by ships. By that time Finland was out of the play. Apart from the Estonian corps a Russian military unit was also taking part in the fierce battles. I was wounded at Sõrve Peninsula in the combat with the Germans and was sent to hospital in Tallinn aboard a Finnish ship.

When I was discharged from the hospital, our corps was sent to liberate Kurland 25. Our commanders were in a hurry to do away with the Germans there and to put an end to the war, but the Germans hung in there, fighting desperately for their other units to be able to get evacuated. We moved very slowly. The area was open without any place to hide. There were a lot of casualties and it was very scary as many soldiers from the Estonian corps managed to drop by in Tallinn and see their relatives. And still, some of them were to face death.

On 9th May 1945 26 we were supposed to attack German positions... I went through the entire war and was always sure that death would go past me. But before that battle, I had a feeling that I would not survive it. On the eve of the battle, I went to bed earlier in the dug-out. Suddenly I heard shots thinking that the battle was on. I ran out and saw our soldiers shooting from guns and pistols and crying out that the war was over. It was on the night of 8th May, the last shots of war. I hugged a tree and burst into tears as I was sure that I would have perished the following day. It was as if someone had granted me life.

The Estonian corps marched to Tallinn from Kurland, passing Riga. Anywhere we were walking the road was strewn with flowers. We were welcomed as the winners, rescuers. We covered a distance of 600 kilometers with the full kit and weapons. When we reached Tallinn, my legs were chafed and I could hardly walk. It was a serious distance. Mother, who had already come back from evacuation, could not wait for the Estonian corps to enter Tallinn; she went to meet me in Klooga. When we arrived in Tallinn, the streets were crowded. People gave us flowers, willing to give us hugs and handshakes. The flowers were coming from everywhere.

Now we, the fighters of the Estonian corps, are called the occupants, though at that time we were called liberators. Is it our fault that at the conference in Yalta 27, when discussing the borders of the new postwar Europe, neither Roosevelt, nor Churchill, nor Stalin thought of regaining independence of the three Baltic countries? Why did they agree on the Soviet Union’s further occupation of the Baltic countries? Maybe because the latter were not strong enough; much weaker than the Soviet Union. Soviet tanks were all over Europe, subduing Hungary, Czechoslovakia, Poland, Eastern Germany and other countries. Why aren’t they blaming Roosevelt and Churchill as it was the redistribution of the world and we could have become free. We, the soldiers, who did not spare their lives in the liberation of our country from fascists, are now blamed for the Soviet Union’s post-war occupation of Estonia lasting over 50 years – making a clear way for Soviet occupants. It is a terrible tragedy, but it is not our fault. The soldiers of the Estonian corps did their best to liberate our motherland.

After the war

My relatives who were in evacuation during the war returned to Tallinn. Aunt Ester with her daughters and Mother’s sister Rebecca and her family came back. During the war they were in evacuation in Ural, and Grandmother Vera was with them. Apart from Uncle David, my cousin Alexander did not come back. He was drafted into the army during the first days of the war. Then, when Estonians were demobilized from the army as per Stalin’s order, Alexander, along with many Estonian guys, was sent to a labor army in Siberia. Then many of those Estonians joined the Estonian Corps. Alexander died of typhus in the camp before the Estonian corps was established. Grandmother’s brother, who lived in Riga, perished in Riga ghetto 28.

My father had a dreadful fate. For some reason he was not willing to leave Tallinn. Many Jews decided to stay thinking that the Germans would do them no harm. But it was not the case. Hardly had the Germans entered Tallinn, all Jewish men were arrested and sent to Tallinn camps. They were interrogated and mutilated, then murdered. When Estonia became independent, the archives were opened and I was able to read the protocol of my father’s interrogation on 2nd August 1941 carried out by Evald Mixon, an Estonian. The sentence was also attached. The line ‘Charged with?’ says only one thing: Jew. Conclusion: sentenced to death. Before 6th October 1941 almost 1000 Jews were shot in Tallinn.

I was really willing to be demobilized from the army. They were reluctant to let me go, offering me to work as a translator in the headquarters of the Estonian corps, but a military career did not appeal to me and I was demobilized. I was 20, but had neither education, nor profession. All I had were military awards: an Order of the Red Star 29, a Medal for Valor 30, a Medal for Victory over Germany 31, an Order of the Great Patriotic War 32 of the 2nd class. Jews in the Estonian corps were awarded the same way as Estonians were, without any bias.

I went to the municipal Komsomol committee, and I was assigned a Komsomol instructor. [Editor’s note: Komsomol units existed at all educational and industrial enterprises. They were headed by Komsomol committees involved in organizational activities.] I was given a room in the hostel. There was a lot of work in Tallinn. The city was demolished by bombing. All the streets were in shambles. The Komsomol members cleaned them, preparing the sites for constructions of new houses. We worked 12 to 14 hours daily and coped with the work. Then Komsomol members started with the construction of the stadium. Everybody was involved.

When the construction was over, I was assigned to lead the propaganda section. There was a large truck that visited all parts of Estonia. We showed movies, held lectures. It was the first propaganda truck in the Soviet Union. Its work was highly appreciated in Moscow, where I was called to share my experience with others.

When the Doctors’ Plot 33 began, I was dismissed from work on that day. When the campaign against cosmopolitans 34 was over, the attitude towards Jews did not change in Estonia. There was another stage – deportations in 1948-49, but it had nothing to do with cosmopolitans. Rich peasants and Estonian nationalists were exiled. During the Doctors’ Plot I was not the only Jew who was fired, many were. First, I did not understand that it was the state politics, not something directed against me. I was just a Jew, and was supposed to be treated like other Jews. I understood that when I went to the central committee of the Estonian party, where many of my brothers-in-arms were. They turned their backs on me, being afraid to talk to me. It was very sad.

Then one of my pals turned out to be brave and offered me a job. He was aware of my leadership skills, and he could have offered me a different job, but the only offer I could get was the position of an engineer in Vtorsyryo bureau [company's name originates from the words "secondary raw materials". The firm took scrap metal and paper litter from the population at dirt cheap prices and sent those materials to processing facilities]. Under those circumstances that job saved me, so there was no other way but agree. I worked there until 1956.

After the Twentieth Party Congress 35 they started to look into the cases of those who suffered under Stalin. It was the period of time when many repressed people came back. My stepfather Mark Schynzvit also came back. He was exhausted, feeble, but still alive. I was called to the central party committee of Estonia and asked where I would like to work. Despite them being unfair to me during the Doctors’ Plot, I was still a great patriot of Estonia. I saw the poor performance of kolkhozes 36. Estonia, having been world food exporter until 1940, could barely cover domestic needs. I decided that I should go to the villages. My friend was assigned the first secretary of the regional party committee in Otepää district, now a famous ski training area. He asked for my help. I moved there from Tallinn and worked there for four years.

I went to Otepää with my family. I got married in Tallinn. I am not willing to tell you anything about my first wife. We parted a long time ago. We had two daughters: Ilona, born in 1949, and Viola, born in 1951. I was appointed the director of the people’s theater in Otepää. It was an amateur theater, the producer was the only professional there. They needed an organizer, who could make it work. I started organizing work enthusiastically. We repaired the theater building, chose a couple of plays and started rehearsals. It was very interesting; I even played some minor parts. I worked all day long.

Of course, it hurt my family. My relationship with my wife got very tense. What woman would like her husband to come home for sleep and then run away to work in the morning? Thus, things went well at work, but it was vice versa in the family. Our group became very famous not only in our district, but all over Estonia. We got prizes and honorary mentions at all amateur contests, but I broke up with my wife. My wife said that she was fed up with being a wife on paper and filed for a divorce. After that she took our daughters to Tallinn. Of course, I saw my daughters as much as I could, trying to go to Tallinn more often.

When our theater became solid and well-organized I was offered a job in the district party committee. I accepted the offer. I had a good reputation there and soon I was in charge of the department, but they said that it was the highest position I could get, as the next top position was the secretary of the district party committee and I was clearly told that a Jew could not be assigned to that post in the Soviet Union. Of course, I knew that anti-Semitism was very strong in the Soviet Union, but it was not accepted in Estonia, at any rate within the aboriginal population. Those who arrived from the USSR remained with their views in Estonia. It hurt me.

There were recreation centers for party activists in the south, in the Crimea, Sochi. Of course, they were much more comfortable than ordinary spas. I got vouchers to go there twice. The first time I went there, I did not understand why they looked at me with surprise written all over their faces. Then when I met some people, one of them asked me a straightforward question: how did you get here, being a Jew? At that time I could not understand why nationality should have something to do with a bonus for good work. If someone got a trip voucher only one criterion mattered – good performance. When the people from the recreation center found out that a Jew in Estonia could have such a position and get such a trip voucher, they were sincerely astounded. It was out of the ordinary for them.

In general, life in Estonia differed a lot from other places in the USSR. We were like Europe for them. It could be seen even in trifles. I did not like hats and was wearing a beret, which caused no emotions in Estonia. When I came to Moscow in that beret, everybody was very surprised because the officials of the district party committee were wearing only hats as if it was a part of their uniform. A modern beret was like a challenge to them.

After Otepää I was offered a job in Tallinn: to run the municipal culture palace. I was not provided with an apartment in Tallinn, but I could stay with my mother. After the war she received a small two-room apartment in the semi-basement. She managed to make it clean and cozy. My stepfather Mark Schynzvit was still alive. Neither my mother, nor my stepfather worked after the war. They got some skimpy pension, but they could get by with that. Of course, I tried helping them out with money, though my salary was not high. Besides, I was supposed to support my daughters. I could give my mother much less than I wanted to.

Mother was a good homemaker and she managed to make a living with the money she got. We did not observe the kashrut after the war, it was next to impossible. There was a deficit of primary products, not to mention kosher ones. But still, if Mother bought live chickens on the market, she took them to a shochet to have them cut. We marked major Jewish holidays.

After the war there was no synagogue in Tallinn, just a small prayer house. There was no rabbi. An old Jew, who knew traditions, was acting as rabbi. Before Pesach matzah was sold in the synagogue; it was brought from somewhere. On holidays my mother and Mark went to the synagogue. At home holidays were marked in accordance with the rules – no crumbs on Pesach and strict fasting on Yom Kippur. If I was in Tallinn during a holiday, I marked it with Mother and Mark. It did it only for them, as I personally did not need it.

My stepfather Mark died in 1967. He was buried in the Jewish cemetery in Tallinn. My grandmother Vera Pasternak is also buried there. She died in the middle of the 1950s, when I was working in Otepää, so I could not even come to her funeral.

There was a lot of work in Tallinn. I wanted to make our culture palace into a place that people would enjoy to visit in the evening and on days off. I wanted it to be a center of culture and recreation. We established several vocal and dancing groups. There was a very good ladies’ vocal group called Elektra, which was also famous outside Estonia. Our symphonic orchestra had tours overseas with that group. It was the time when it was hard for USSR citizens to go abroad even as tourists, but we went there on concert tours as participants of festivals and contests.

It was the time when I got to know that the KGB 37 followed everybody, especially abroad. There was also somebody in our group who was assigned by the party committee to go with us on tour. He had nothing to do with our group, his only task was to follow the members of the group, eavesdropping on people and keeping a record on everyone. First, I was very naïve and I could not believe it when somebody told me about it. Then I believed that it was true.

Our symphonic orchestra was supposed to go to Berlin on an excursion. It was Eastern Germany, but still a foreign country to us. Suddenly, some musicians from the orchestra came up to me and told me that one of their colleagues would not go to Berlin as per order from Moscow, and a man and woman were sent instead of him. Those two people turned out to be from the KGB and they were supposed to report on our trip. Even in Berlin, when we went on a city tour, they stayed at the hotel and checked our things.

At times the KGB turned some of our musicians into informers. Once, I went to Finland with the ladies band. We were talking with the group leader, and suddenly I heard some sounds behind the door. We opened the door and saw a musician who was instructed to eavesdrop on us. His task was to follow what other people were doing. Those were unpleasant things, which made me feel despondent.

In general, it was hard to work at that time. Everything was to be approved, and God forbid if someone found ‘a Western influence’ in any activity. That tag was attached to everything that was even slightly different from the Soviet routine. I came across that when we organized a jazz club in the culture palace. It was in the 1960s, it was the time when Saturday was made a day off. I found a place for a chill-out. On Friday people got together there. There was some wine, coffee, desserts.

Those were jazz evenings. Such types of cafés existed abroad, and I liked them very much. It was not a concert where you were supposed to stay in your seat and listen to music. This café was a place, where we could communicate, dance and listen to good jazz. Our jazz café became very popular. It was not attended by young people only. There were middle-aged people as well. Whole families came there.

At that time the USSR disapproved of jazz like many other things that were popular in the West. Our jazz club was not open for a long time. People willingly came to us. Once, the instructor from the municipal part committee came to us. He had been sitting all evening long with a poker face and the next day there was a scandal and I was on the carpet. There was a big scandal: I was reproached by the municipal party committee for spreading cheap bourgeois culture and they were going to close the club.

Fortunately, I managed to convince them not to close down the café and we promised that we would not call it jazz club. People liked the place a lot and even the papers wrote about it and it was good having the café. None of the party activists attended our evenings. It was a hard time. I do not even want to go back to it.

I left the culture palace after one incident that took place on the 1st May parade. Our orchestra always took part in the parades on 1st May and on 7th November 38. We marched passing by the tribunes. Once, my boss, who was a member of the central party committee as well as a member of the Supreme Council 39 of Estonia, wanted our orchestra to play Labor March on the demonstration devoted to 1st May, but our orchestra had never rehearsed that march. We did not have enough time for the preparation, but we managed. We were playing the march, when we passed by the tribunes.

After the demonstration I went to the boss and asked him if he was pleased, and he was perturbed that we started playing too far from the tribunes where the government was staying. He was shouting at me why we had started playing so early. I did not want to justify myself. It do not think it is right to justify oneself when you do not understand where your fault lies. I left tacitly and the next day I wrote a resignation letter. At that time the Tallinn culture palace was one of the best in the entire Soviet Union. They wanted to talk me into staying, but I was not willing to.

Then I was offered a job as editor of the photo department of the news agency Eta, which provided materials for almost all printed editions of the Baltic countries. Eta was actually a political organization. We had to adjust all news from the different parts of the world for the Soviet press and of course make a certain coloring. Soon I was assigned chief editor of the photo department.

Often I had to attend seminars in Moscow or Leningrad and I noticed the way they looked at me. It was a miracle for them that a Jew could be offered such a position – chief editor – in such an organization. There were Jews who held lower positions. When I talked to them it turned out that they were totally different. I thought that a Jew would always understand a Jew, but they had different views, another ideology. Many of my colleagues treated me fairly and did not hurt me. But still I had a feeling at times they were not very glad to see me there.

In the post-war years Russian culture was imposed on Estonia. People who came to Estonia from the USSR did not find it necessary to study the Estonian language, but all Estonians were supposed to know Russian. When I was working in Eta, we had a meeting with the management every morning. Most of the editors spoke poor Russian, but those meetings were always held in Russian. This was the ideology. I was the only one in the meeting, who was speaking Estonian.

Once, this issue was brought up at a party meeting. One Estonian from our publishers got up and said that Kraemer was not willing to speak Russian, which was wrong in his opinion. I replied, ‘Where do you live, my dear? You live in Estonia, where Estonian is the main language, therefore I prefer speaking good Estonian to broken Russian.

Such kind of pressure lasted during the entire period of the Soviet regime. When I was working in Eta, I was compelled to go through training in the higher party school 40. The school was based in Moscow. I had extramural studies, only attending examination sessions in Moscow. I had to take my final exams in Moscow in Russian. I made so many mistakes in the dictation that I thought I would never obtain a diploma. There were three of us from the Baltic countries, and for all of us Russian dictation was an unsurpassable hurdle. It was good that our teacher understood that. She dictated us the text and then she said that she would leave the classroom for a minute. The three of us copied the dictation from Russian guys. This is how we passed the exam.

In general, the Soviet system was built on deception and hypocrisy. The bright example of that are the elections to local council and up to Supreme Council of Estonia and the USSR. For a number of years I was the chairman of the electoral board. It’s hard to call that procedure election – there was only one possible candidate that people were supposed to elect. The only choice was pro or contra his name. The votes were counted in a peculiar way. I received a call from the party committee and was told: today we were supposed to have 98%. That was the issue. It was all false, we were not supposed to do that. I never made that approach, but those things took place nevertheless.

When in 1948 the state of Israel was founded 41, I gladly welcomed it. I took the foundation of the Jewish state seriously and I was happy that after 2000 years the state was revived. Soviet Union was one of the initiators of the foundation of the state of Israel, but after a while the relationships between the states were not that friendly. The Soviet Union even terminated diplomatic relations with Israel 42. Official propaganda called Israel the aggressor. We started to support Arab countries, supplied weapons, military experts and probably also provided monetary assistance.

During the Six-Day-War 43 and the Yom Kippur War 44 the Soviet mass media even said that Israel was the first to attack, though all of us knew that it was not the case. We could follow the events in Israel from the transmissions of the foreign radio. We were worried about Israel. Everybody understood that the Arab countries wanted to exterminate Israel with the help of the Soviet Union. I remember how happy we were over the Israeli victory. We exulted over all the victories of Israel. At that time it was noticeable that the Soviet Union was biased against Israel. Unfortunately, very few things have changed since then. Russia, considering itself the successor of the Soviet Union, treats Israel the same way.

I often went abroad with our concert groups. I probably communicated with foreigners more than other people from the USSR and I saw that they hated the Soviet Union. I remember in the 1950s, when Soviet troops were in Hungary 45, we went there on a concert tour. During the weekend we were taken to Lake Balaton. When I was swimming in the lake, a stranger swam up to me and asked if I was from the Soviet Union. I said that it did not matter where I was from. He told me that for him it was very important, as the Hungarians hated the Soviets, who were shooting at them in their motherland. I was at a loss, and then he added that I would run inform against him. I remember that conversation clearly.

When in 1968 the Soviet Union commissioned troops in Czechoslovakia 46, I was concerned. I understood that all the citizens hated Soviets, and I was also a USSR citizen. I understood that there was nothing that could be changed and my lone protests were useless, but on the other hand I was ashamed to keep silent. I wanted to cry out loud that it was a crime against an independent sovereign country. I remained silent and felt ashamed.

Soon after the Czechoslovakian events I happened to be in Germany with the ladies’ group. My pal, the director of the culture palace in Dresden, invited me to the restaurant. There were German militaries, generals of the East German army, sitting at the table. They drank a lot and had fun. I asked what they were celebrating. One of the generals replied that his division was in Czechoslovakia in 1968 and they said they gave them a hard time. I had a feeling that I had come back into Hitler’s time, when the German army also killed inhabitants of Czechoslovakia. And again we were there, and now the Soviet Union was in with them and it was terrible. I hurried from the restaurant. I still have bad reminiscences of that conversation.

In early 1970 Jews from the Soviet Union were allowed to leave for Israel. Officially it was called family reunion, but in fact even those who did not have kin there were also leaving. Many of my friends left, my cousin Margalit, the daughter of Aunt Rebecca. She and her husband had died before Margalit immigrated to Israel with her family. We write letters and call each other.

I was happy for those who managed to leave. I helped them with what I could, but I was not eager to leave Estonia. I will always have ties with this country. There were my relatives here, and most of time I had stayed here and felt that I was needed. What would I be doing in Israel at my age? Maybe if I were 20-30, I would think of immigration. But at that time I was over 50 and clearly understood that at that age it would be hard for me to get acclimatized.

I met my second wife, an Estonian lady called Mayli Kurg, a long time ago, in the 1950s. I was still married when we met and we were just friends. Mayli is a very kind and smart person. I always asked for her advice when I had some difficulties with work. We started seeing each other more often when I moved to Tallinn. By that time I had been divorced. I really needed Mayli. We got married in 1975. The wedding was not special, we just had our marriage registered and in the evening we had a party at the restaurant with relatives and friends.

Mayli had a small apartment. We exchanged Mayli’s and my mother’s apartments for a nice three-room apartment in a new building in a new district of Tallinn. We are still living there. My mother lived with us until her death. She loved Mayli, who was like a daughter to her. Mayli looked after my mother and helped her a lot. My mother died in 1978. She was buried in the Jewish cemetery next to my stepfather. It was a traditional Jewish funeral. There was a synagogue at the cemetery and we stuck to the rite. My friends also helped me out. We put a memorial plaque on the tombstone mentioning my father’s name Samuel Kraemer.

My and Mayli’s name are also mentioned there. In due time, my daughters will have to insert the date of death. Here I had some disagreement with the rabbi of our Jewish community. First, according to the Jewish traditions, a dead Jew cannot be put in the grave with other bodies, even if they were buried 20-30 years ago. I do not think it is right. Secondly, I would like to be cremated after I die. I know that for instance in America, Jews are cremated and nobody considers it a violation of Jewish traditions. But we cannot do it here. Why not?

Things are changing in the world, why should we stick to the old times. This is wrong. There are so few Jews left in Tallinn, can’t there be a concession to us? I am so old that I can die any day and I want it to be done my way. The last person who died from the senior generation of our family was my aunt Ester, the wife of mother’s brother David. She died a couple of weeks ago at the age of 97. She had a sound mind until her last day.

Now, let me tell you something about my wife Mayli. She was born in 1933 in the small hamlet of Cambia near Tartu. Mayli’s father, Arthur Kurg, was a gardener, and her mother Leine was a housewife. Mayli also had an elder brother. He is dead by now. In 1948 Mayli finished the eighth grade of compulsory school and left for Tartu to study in the ninth and tenth grade. Shortly after that her father died. Mayli came back home after having finished school. She was supposed to work and help her mother. She worked as a teacher in the elementary school and studied at Tallinn pedagogical school at the extramural department.

Mayli had worked for two years in Cambia, when she decided to find a job in Rakvere. At that time Rakvere was a hamlet, there was neither transport, nor modern conveniences. Then Mayli moved to Tallinn. First she worked in the kindergarten, then she was offered a job in a seamstress vocational school. She worked there for a long time. Her teacher’s salary was skimpy, and she had to think of her pension. Mayli went to work as person in charge of the warehouse at the milk factory. She worked there for ten years and retired in 1988.

After the fall of communism

When Estonia became independent, life was getting difficult. There was not enough money and Mayli started working as a librarian at school. She stopped working in 1998. Mayli is a wonderful person. Both my daughters loved her very much. Mayli treated them like her own. She loves her grandchildren. Both my daughters are married. The elder, Ilona, lives in Switzerland with her family. Her son Oscar is 22. My younger one, Viola, married name Eek, lives in Finland with her husband and her daughter Anne. Both of them often come to our dacha 47 on vacation with their families. They are happy to see Mayli as much as to see me.

I welcomed the breakup of the Soviet Union. Estonia regained independence, but for all of us, born in Estonia, it was a revival. Many people who are younger than me do not remember many things, but I am the one who can compare. I remember how Jews were treated in pre-soviet Estonia. Jews had all opportunities to study and live comfortably. Estonian Jews were helped and protected by the state. Really, Jews had a good living in bourgeois Estonia. There were poor and rich ones. Indeed, the rich helped out the poor.

During the Soviet regime there was special attention paid to the Jews, but with the purpose for the Jews to know their place and understand that they should not be seeking to be in the highlight. As soon as a Jew demonstrated his skills seeking a better position, he was put in his place right way. I know that perfectly well. Officially there were talks about brotherhood and equality of USSR peoples, but those were mere words. In actuality the attitude towards Jews was very bad.

Now things have changed. I do not think it is right to say that we are living in a new Estonia. It is not a new Estonia, it is Estonia, as it used to exist before 1940. Here people are the most important, their lives, the development of the country for people to have a better living.

I feel no anti-Semitism in Estonia. I am Estonian citizen, enjoying all the rights of a citizen and having certain responsibilities. Though, it is not the same for Russian Jews, who settled in Estonia after 1940. Estonians consider them to be occupants along with Russians and it is noticeable in the attitude towards Russian Jews. And such an attitude is also directed towards veterans of the Estonian corps. We are also called occupants or accomplices of the occupants. It hurts.

I am chairman of the Council of War Veterans in our community. Every year on 22nd September we celebrated the liberation of Tallinn from the fascists. All of us, veterans of the Estonian corps, go to the Monument to the Unknown Soldier on that day. I also go there with a feeling of pride as I was also among the liberators of Tallinn. And now, young guys, who even read books, cannot imagine what war is like, and are telling me that I am an occupant, not the liberator. What is my fault? What was I supposed to do? Reach Narva and stop saying that I am not willing to go liberate Estonia for the Soviet Union? What were we to do, especially the Jews, the soldiers of the Estonian corps, who were aware of fascists exterminating Jews in concentration camps in Estonia? What were we, the army, supposed to do? Should we have said, ‘we are not going to Estonia, let it be liberated by the Russians?’

I do not think that such an attitude is correct. We are not the occupants. We did not think of ourselves, when we were fighting fascists. For example, so many of our guys died in Velikiye Luki. When we, the veterans of the Estonian corps, decided to collect money for a monument dedicated to them, nobody wanted to give us money. Finally, the left party helped. On jubilee dates we go to Velikiye Luki to meet with other war veterans who took part in that battle. We commemorate those who perished there. This should be kept in our memories. Veterans should be respected. It is an utter disrespect to our own history, when we, the elderly people, the veterans, on the day of the liberation of the city have to beseech somebody to give us a bus to go to Tallinn cemetery, where thousands of our guys are buried, and to bring them flowers. And not to mention the trip to Kurland…

Probably, time will sort things out, but I doubt that I will live to see that. I am too old, and I am ready for death. I am not afraid to die; I have been walking with death hand-in-hand all war long. The only thing I fear is helplessness, making me a burden to my kin. They also had a lot of things to go through. When I had a stroke, Mayli had to stay with me all day long. I do not know whether she had a chance to sleep even for an hour. She helped me survive and regain my footing. I was operated twice. I had my renal calculus [kidney stone] removed during the first operation, and a carcinoma during the second one. I am still alive. So much time has passed.

Estonia is getting capitalistic, which is good. What is good in capitalism? It is good for constant development. You cannot remain where you are, as the others will be ahead of you. Everybody thinks of improving things, coming up with a new idea. There was nothing of the kind in the Soviet Union. Socialists gave people no chance to grow, making all people stay at the same level. It was hard to go past that level. Initiative was not encouraged. It was a good and calm time for those people who were not willing to learn new things. I have always been eager to do something interesting, better, innovative. It was hard for me as I was going upstream.

At times I am asked why I joined the communist party. What was I supposed to do? At that time I could not have acted otherwise. I thought it was right to be a party member. I was very young and I did not understand how hypocritical the policy of the Soviet Union was. We were always told that it was the party that fought fascism and defeated Hitler in that horrible war. I saw the atrocity of fascism with my own eyes and I believed that I belonged to those who were fighting against it.

Now many people are blamed for it. There are constant press releases, where the leaders of today’s Estonia, are defamed for being party members. Our president is also blamed for it. Of course, here canvassing plays its part, those who run for presidency are trying to defame the other candidates. Can the president be blamed for it? It was the time when it was mandatory for the leaders to be party members. Where would you find a smart person who was not a party member back then? At that time our current president did a lot for Estonia. It was his merit that we had a much better living than other places of the Soviet Union. He is an honest and adamant man. They wanted to dismiss him from his post and failed. Now they are willing to do that as well. I cannot understand it.

In general, it seems to me that it does not make sense to groundlessly reject all things that happened during the Soviet regime. There were both good and bad things. In the past the state paid close attention to children, the youth. It was free to go in for sport. There were all kinds of sections, circles to anybody’s liking and propensities. There were different events for the youth, where they could dance and have fun. There are things like that now as well, but they are not affordable for most young people. The state is not looking into that. The most important thing for modern people is money and nobody is thinking of raising a good and prudent generation. That is why such bad phenomena as addiction to drugs and alcohol, and crime emerge.

The easiest is to wine and moan over a bad life, but it is very hard to do something to improve life, and for this one should not only focus on his own well-being, but also think of sharing with the poor. There is now bourgeois Estonia. Today, most politicians do not think of improving life for people, but having more people to vote for them during the ballot. It is possible, of course, that I do not understand many things in present-day life. I am very old and it is very hard for me to change.

I am surprised with the lenient attitude of our government to the military crimes. I remember that during the war there were articles of an Estonian military reporter who was in German troops and wrote how the Germany army was fighting the Soviet Union. He now lives in Estonia. He is a respectable man. Actually he is a military criminal, but there is no imputation against him.

There is another example: last fall there was a ceremonious opening of the new art museum. Invited was an Estonian, a fascist, who was working in the German political police. He interrogated the Jews like my father was interrogated and sentenced to death. He did not shoot people, there were others who did it as per his order. Our prosecutors said that there was no blood on him and therefore no indictment. Those who killed were guilty. He personally did not do that, therefore he was not guilty.

I know that the American ambassador who was going to attend the opening ceremony refused from it after learning that the fascist was to attend. It is a big minus for Estonia. I do not know how that person can be considered non-guilty. Maybe I think like that because I am a Jew, who perfectly understands that those things were not supposed to be done. They acted in the wrong way.

During the years of perestroika 48 the Jewish Community of Estonia 49 was founded. The community does a lot for us. Here like anywhere else we can find differences between Soviet and other Jews. It is so vast, but often we cannot understand each other, as if we are talking about different things. A Jew should understand a Jew, and our views differ so much that we cannot find an understanding. The Jewish community helps everybody, be it Estonian or Soviet Jews. Apart from monetary assistance, we are given food.

Different festive events are also organized for us. My 80th jubilee was marked in the Jewish community. It was great. I was so moved. Every month the birthdays of all people born in that month are celebrated. It is great, as most of them have neither family nor friends. Who would congratulate them at home? They do it in a nice way in the community – a festive dinner, presents, greetings. It is very important for us old people. It is hard to feel lonely and unwanted. Jewish holidays are always arranged for us, we celebrate them in the community with a rabbi.

Glossary:

Életrajz

Gergely Katalinnal az „Emberek az embertelenségben” című projekt keretében ismerkedtem meg, amikor zsidómentőket, illetve olyan túlélőket kerestünk, akiket a holokauszt ideje alatt nem zsidók bújtattak. Gergely Katalin Budán, a II. kerületben lakik. Környezete és ő maga is még őrzi a nagypolgári budapesti zsidóság világát. Öltözködése, hajviselete, megjelenése az eltűnt nagypolgári világról árulkodik. Családjáról tisztelettel, szüleiről túláradó, a mai napig élő őszinte szeretettel beszél.

Doktor Gergely Katalin vagyok, 1923. június huszadikán születtem egy budapesti nagypolgári zsidó családban. A dédszüleimről igazából semmit nem tudok, de gondolom, az apai nagyapámnak, doktor Glück Lajosnak a szülei értelmiségi család volt, mert egyetemre járatták a gyereküket. Azt gondolom, hogy ők mind nagypolgári értelmiségi család lehettek. Úgy tudom, a nagyapámnak nem volt testvére. A nagyapám tiszti főorvos volt Abaúj-Torna megyében. Abaúj-Torna megye akkor még Nagy-Magyarországhoz tartozott. Még jóval a kiegyezés előtt [lásd: 1867-es kiegyezés], valamikor az 1850-es években született Kassán. A nagypapa 1891-ben halt meg, Ausztriában. Bécsben műtötték és kezelték gyomorrákkal. Akkor már három gyereke volt. Azt hiszem, ő vallásos volt.

A nagymamám, Pollatschek Katalin a híres Pollatschek Elemér professzornak volt a nővére [Pollatschek Elemér (Nagykároly, 1875 – Mauthausen, 1944) – orr-, fül- és gégeorvos. Budapest Székesfőváros törvényhatósági bizottságának tagja. 1901-től az Erzsébet Királyné Szanatórium gégeszakorvosa, 1910-től a Pesti Izraelita Hitközség kórházának orr-fül-gégészeti osztályvezető főorvosa. 1916-tól a Budapesti Tudományegyetem magántanára. – A szerk.]. Az egy Európa hírű gégészprofesszor volt. A nagymamám olyan 1860 körül születhetett Szatmárnémetiben [Szatmár vm.], a mai Románia területén, és Kassára ment férjhez a nagyapámhoz. Azt nem tudom, hogyan ismerkedtek meg, de azt hiszem, hogy Kassán ismerkedtek meg. Ott is házasodtak össze, és ott éltek, amíg a nagypapa meg nem halt. Biztos, hogy nagyon jó anyagi körülmények között éltek. Ha egy orvos el tudott menni Ausztriába megoperáltatni magát, holt biztos, hogy gazdagok voltak. A nagymama kitűnően beszélt nyelveket, hat nyelven beszélt. Francia, német, angol, szlovák, magyar. És biztosan beszélt jiddisül is. Egy nagyon vallásos család volt a Pollatschek család. Biztos, hogy beszélt jiddisül. Amikor az apuka németül beszélt, érdekes módon voltak olyan kifejezései, ami néha az öcsémnél is előjön: jiddis-német kifejezések.

A nagymama fiatalon maradt özvegy, három fiúgyermekkel [Artúr, Ernő és Oszkár]. Kilenc éves volt az apuka, amikor meghalt az apja. A gyerekeit a nagypapa és a családja vagyonából tartotta el. A nagypapa nagyon gazdag volt, meg a nagymama is egy nagyon gazdag családból származott. Azt nem tudom, hogy miből lettek gazdagok, csak azt, hogy a nagymama testvéréé, a Pollatschek Eleméré volt aztán a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt., az első magyar gyógyszergyár Magyarországon [A gyógyszerszakma Richter Gedeon (1872–1944) nevéhez köti az első magyar gyógyszergyár létrehozását, aki 1907-ben alapította meg gyógyszergyárát Kőbányán. A „Heti Világgazdaság” 2005. márciusi írása szerint pedig a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt. történetének hátterében Erényi Béla gyógyszerész 1907-ben védjegyeztetett, Diána márkanéven forgalomba hozott sósborszeszkészítménye áll, melyet Erényi kezdetben saját üzletében árusított. A boltot a Diana Ipari és Kereskedelmi Rt. 1910-ben – a gyártási jogokkal együtt – megvásárolta, 1915-ben pedig leányvállalatot alapított, amely néhány évvel később átalakult, és felvette a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt. nevet. (Az államosítás után az üzem a Magyar Likőripari Vállalat, majd a Budapesti Szeszipari Vállalat /Buszesz/ gyáregysége lett.) Természetesen nem zárható ki, hogy Pollatschek Elemérnek (vagy talán inkább egy másik testvérnek) voltak érdekeltségei a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt.-ben. – A szerk.]. Ők gyártották a Fleitoxot. Akkor volt egy ilyen készítmény, amivel ölték a legyeket. A Fleitox, az volt az ő találmánya, és a Kígyó utcai patika volt az övé.

A nagymamám a nagypapa halála után egy keresztény táblabíróhoz, a Róth Feri bácsihoz akart feleségül menni. A nagymamát nem zavarta, hogy egy ortodox zsidó családból jön, és ő kitért, mert férjhez akart menni. Azt nem tudom, hogy honnan ismerte, de miatta áttért a katolikus hitre, és két fiát is áttérítette, Artúr bácsi [apai nagybácsi] nem tért át. A századforduló körül tértek ki, amikor a Róth Feri bácsi megjelent mint esélyes férj. Akkor a nagymama kitért, és a fiúknak is ki kellett térni 1891 és 1900 között. Akkor akart a Róth Feri bácsihoz feleségül menni. De Róth Feri bácsi Marika nénit vette el, aki őskeresztény volt.

Kati nénit ismertem. Az apukám és a testvérei így hívták az anyjukat, hogy Kati néni. Azért lettem Katalin, mert mind a két nagyanyám Katalin volt. A Kati néni egy szeretetteli nagymama volt. Melegszívű, igazi jiddise máme. Mindig járt hozzánk, emlékszem, nekem mindig savanyú cukrot hozott. Engem imádott, mert úgy néztem ki, mint ő. A fiai imádták. Magázták, és kezet csókoltak mindig. Olyan anyaszeretet és olyan anyatisztelet volt, hogy én olyat nem is láttam, mint amilyen őnáluk volt. És a fiúk nagyon magas szinten tartották el az anyjukat, amikor kereső foglalkozásúak lettek. A nagymamám a testvérével, Pollatschek Elemérrel tartotta a kapcsolatot. Mi is tartottuk vele és a gyerekeivel a kapcsolatot, de nem nagyon szorosan. Az apuka bérelt a Mártírok úton egy háromszobás lakást. A nagymama ott lakott egy ápolónővel. Agyvérzést kapott, és nem tudta ellátni magát. A fiai mindennap felmentek hozzá, és nekünk is minden héten fel kellett menni hozzá anyukával. A nagymama teljesen tájékozatlan volt időben, térben, helyben. Folyton a férjét várta haza, hogy a Lajos mikor jön haza, aki akkor már húsz vagy harminc éve halott volt. Nyilván alzheimeres volt, csak akkor ez még nem volt egy felismert betegség. A nagymama 1932-ben, hetvenkét évesen halt meg, Budapesten. A Farkasréti keresztény temetőbe temették.

Édesapám, doktor Gergely Oszkár Kassán született, 1882-ben. Az anyja nagyon szigorúan nevelte, de a gyerekkoráról semmit nem tudok. Apámhoz nem járt nevelőnő, mert a nagymama olyan spórolós volt, hogy a friss kenyeret feltette a szekrény tetejére, hogy a gyerekek nehogy megegyék első nap. Zongorázni tanultak, ez biztos. Volt egy Herzl nevű kitűnő zongoraművésznő, az apuka unokatestvére, és annak az anyja zongoratanárnő volt, és ő tanította az apukát és a másik két fivért zongorázni. És németül jól beszélt az apuka. Az anyja nem nevelte őket vallásos zsidónak, de bár micvója mindegyik fiúnak volt. Színházba, operába rendszeresen mentek. Megvolt a zenei műveltségük. Nem tudom, hogy milyen könyvtáruk volt, de azért egy olyan nagymama, aki hat nyelven beszélt, fel kell tételeznem, hogy tartott könyveket. Nagyon magyarnak tartották magukat. Ez teljes családi betegség volt a magyarságukkal.

Édesapám Kassán járt gimnáziumba, majd Kolozsváron végezte a jogi egyetemet, mert Kassán nem volt jogi egyetem [Kassán csak jogakadémia volt, Kolozsváron viszont az 1872-ben fölállított Ferenc József Tudományegyetemnek volt állam- és jogtudományi kara is. – A szerk.]. A bátyja is, az Ernő bácsi is Kolozsvárott járta a jogi egyetemet. 1900-ban, amikor egyetemre mentek, a fiúk magyarosítottak Glückről Gergelyre. Aztán visszamentek Kassára, és a nagyanyám a három fiúval felköltözött Budapestre. Hogy a legnagyobb fiú, Artúr bácsi Kassán mit csinált, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy 1910 körül kiment Amerikába, és ott lett mérnök. 1914-ben, a világháború idején már nem volt itt. A nagymama rettentő kardos asszony volt. Szerintem az Artúr bácsi azért ment ki Amerikába, hogy az anyai szárnyak alól szabaduljon.

Édesapám 1914-ben a magyar hadseregben szolgált, főhadnagy volt, és az olasz fronton harcolt. Hadikitüntetése is volt, nagyezüst [Valószínűleg vitézségi érmet, annak nagyezüst fokozatát kapta, amely 1917-től tiszteknek is adható volt. Lásd: rendjelek, kitüntetések. – A szerk.].

A fiúk rengeteget sportoltak, úsztak. A nagybácsim versenyszerűen evezett. Nem tudom, melyik klubban, de azt biztosan tudom, hogy nem a VAC-ban [lásd: Vívó és Atlétikai Club]. Apuka fiatalkorában magyar kardvívóbajnok volt, a magyar kardvívó csapatnak volt tagja. Ismerte Petschauer Attilát, Gerevich Aladárt [Gerevich Aladár (1910–1991) – vívó, hatszoros olimpiai aranyérmes. – A szerk.]. Volt egy zsidó vívóklub, a Hungária, később az apám annak az elnöke volt, és élete végéig a Vívószövetség alelnöke. Először főtitkára, aztán alelnöke. Főtitkárként rengeteg híres sportolót ismert. 

Az anyai nagyapám, Löbl Ármin 1857-ben született. Märischostrauból, az osztrák–cseh határmentéről származik. Az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, azért volt német neve. Ma ez Csehország [Moravská Ostrava]. A nagypapa testvéreiről semmit nem tudok, mert a nagypapa egyedül jött el Märischostrauból, és itt semmi rokona nem volt. A nagypapa péklegény volt, majd Magyarországra jött, és Vácon telepedett le. Azt nem tudom, hogy hány éves lehetett a nagypapa, amikor Vácra jött, csak azt tudom, hogy azért jött, mert nagyon sok gyerek volt, és nem tudta eltartani a papa őket. A nagypapa nem volt nagyon tanult, az IQ-ja, szegénykémnek, nem volt nagyon magas, de zseniális üzletember volt. Amikor idejött, először elhelyezkedett valami üzletben, aztán megalapította az első magyar textilgyárat. Ő alapította az Első Magyar Kötő-Szövőgyárat Vácott. Nyilván elhelyezkedett ott, és aztán ő lett az igazgató [Löbl Ármin 1889-ben alapított Kötő és Szövőgyárát, amely Vác főbb ipari létesítményei közé tartozott. – A szerk.]. Ez tulajdonképpen nem textilszakma, hanem kötszövés. Szóval ilyen kötött anyagokat, dzsörzé, ilyeneket csináltak. Meg a fehérneműt, mert azelőtt abból csinálták a bugyikat, a kombinékat meg ezeket. A nagypapát a gyáralapításért Ferenc József lovaggá ütötte [Lovag – a nemes és a báró között álló nemesi fokozat volt Ausztriában; gyakran bizonyos rendjelek kísérője volt a lovagi cím. – A szerk.]. Fölajánlották neki a bárói rangot is, de ő azt mondta, hogy annak az lenne az ára, hogy áttér a keresztény hitre, és ő azt nem vállalta. Most megjelent, már az őrségváltás [vagyis a rendszerváltozás] után egy újság, a „Váci Hírlap”, amiben benne volt Vác zsidó múltja. És abban benn volt Löbl Ármin mint zsidó nevezetesség és az anyuka nővérének a férje, a Stanberger Rezső bácsi, aki zsidó hitközségi elnök lett. Az örökölte a gyárat, és az is benne volt ebben az újságban. A nagyapám rettentő patrióta volt, magyar és zsidó egyszerre. Az első világháborúban nagyon sok hadikölcsönt jegyzett, és elúszott az egész pénze [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában].

A nagypapának kereskedelmi vénája volt, kifejlett üzleti érzékkel, a nagymama meg egy művelt, nagypolgári zsidó asszony volt. Bernfeld Katalinnak hívták. A nagymama 1921-ben halt meg Vácott, úgyhogy őt egyáltalán nem is ismertem. Azt nem tudom, hogy a nagymama hol született, de rengeteget volt Bécsben. Azt hiszem, hogy Ausztria területén születhetett. Ezen belül, hogy Bécsben vagy Burgenlandban, azt nem tudom. Őróla csak annyit tudok, hogy ragyogóan zongorázott, művészeti szinten, de nem a nyilvánosság előtt. Nagyon lenézte a nagypapát a származása miatt, mert rangon alulinak érezte. Nem tudom, hogy hogyan találkozhattak, és miért ment hozzá. A nagypapa anyanyelve cseh volt, és nagyon hibásan is beszélt magyarul. Egymás között németül beszéltek.

A nagypapa nagyon vallásos volt. Anyuka mindig vigyázott arra, hogy amikor a nagypapa jött, akkor mi nagy zsidók voltunk mindig. Templomba rendszeresen járt, és Vácon hitközségi elöljáró is volt. Az apai nagyszülőknek nem tudom, hogy kik voltak a barátai, de az anyai nagyszülőknek, mivel a nagypapa nagyon vallásos zsidó volt, gondolom, hogy csak zsidó baráti körük volt. Hitközségi elnök is azért lett nyilván, mert rá szavazott az egész mispóhá [jiddis: ’család’]. Valahol Vác városában volt egy háza a nagypapának, ott éltek. A nagyapám, amikor a nagymama már nem élt, minden héten egyszer nálunk ebédelt, és ünnepeken egyszer nálunk volt, egyszer meg anyuka nővérénél.

A Löbl nagypapa nem nagyon volt olyan szeretetteli nagypapa. A nagypapától mindenki rettegett. Rémben tartotta a gyerekeit. Szerintem mindenki pucolt el Vácról, ahogy csak tudott. Az az érzésem. Nem tudom, mert ugye velem ezt nem közölték, mert fetisizálták a nagypapát ugye. Szerintem a nagypapa egy nagy zsarnok volt. Arra emlékszem, hogy Visegrádon volt egy nyaralónk, és kijött látogatóba, és amikor kirándultunk, akkor a nagypapa mindig öt lépéssel előbb ment. Szóval őmellette senki nem ment, mindenki utána kutyagolt. Én hat éves voltam, amikor meghalt, és tudom, hogy a szobába be kellett ülni és imádkozni, hogy most van a temetés. Mert ugye a szülők mentek a temetésre, és minket nem vittek el.

A nagyanyám halála után pár évvel a nagypapám másodszor is megnősült. Egy francia zsidó nőt vett el. Nagyon utálta mindenki, és Madame Rousseau-nak hívtuk. Anyuka imádta az anyját, és nem tetszett neki, hogy valaki elfoglalta a helyét. Azt tudom, hogy minden nap meg kellett hívnunk, mert a nagypapa ehhez ragaszkodott. Ők aztán nem sokat éltek együtt, talán öt-hat évet, mert nagypapa 1930-ban, bélrákban meghalt. Vácon megvan még a zsidó temetőben a nagypapa és a nagymama sírja. Persze a temető borzalmas állapotban van, de megvan még a nagypapa és a nagymama sírja. Vagy tizenöt éve voltunk a zsidó temetőben utoljára.

Édesanyám Vácott született, 1900. március huszonharmadikán. Jó nevelést kapott. Gazdag, nagypolgári családban nőtt fel. A család magas szinten tartotta el mind az öt gyereket, és aztán mindegyik nagyon jó anyagi körülmények közé került. Egyetemet végzett mind a két fiúgyerekük, a lánygyerekek pedig Bécsben tanultak zongorázni, hímezni meg horgolni, ugye ami akkor dívott. Vácra jártak polgári iskolába, utána pedig a lányok Bécsbe jártak egy apáca iskolába. Ott is laktak, és zongorázni meg hímezni tanultak. A gazdag zsidóéknál ez volt a módi. Volt egy ilyen iskola, ahova elküldték a gyerekeiket finom úri modort tanulni, zongorázni. Úri kislányokat neveltek, és ilyen nem volt zsidóban. Tudom, mert mindig azt mondta anyuka, hogy nagyon utálták az apácákat. Olyan tizenöt-tizenhat éves koruktól húszéves korukig jártak oda. És ott csináltattak ruhákat nekik, onnan öltözködtek. Ez olyan fantasztikus, mert később, amikor mentek valahova, mondjuk, színházba, akkor kimentek előtte két héttel Bécsbe ruhákat rendelni.

Anyuka beszélt nyelveket. Nagyon jól tudott németül, és franciául is tanult. De amikor én már nagylány voltam, addigra anyuka már nem nagyon beszélte a franciát. A németet igen. Otthon egyébként mi is németül beszéltünk. Az édesanyámnak is német nevelőnője volt, mert a nagypapa is jobban beszélt németül, mint magyarul. De a gyerekek egymás között magyarul beszéltek. A nagymama, az anyuka anyja nagyon szépen zongorázott. Ő vezette be a kultúrát a családba. Intelligens, nyelveket beszélő, zenét szerető asszony volt, egy olyan dáma. De a nagypapa nem, mert ő még nagyon írni-olvasni sem tudott. Mint a novellában: „Mi lett volna, ha írni, olvasni tud? Akkor maradt volna sekrestyésnek a templomban.”

A nagypapa nagyon szigorúan nevelte a gyerekeit, de anyukám az anyját imádta. A nagypapa nagyon távolságtartó volt. Biztos, hogy szerette a gyerekeit, mert végeredményben mindent megadott nekik, de még velünk, unokákkal szemben is volt egyfajta távolságtartás. Amikor az anyukám szeretettel emlékezett meg a gyerekkoráról, akkor mindig az anyja szerepelt. Én nem ismertem a nagymamát, mert ő anyukának az esküvője előtt meghalt már. Nekem csak az van, amit úgy mondtak. A testvérek jó kapcsolatban voltak. Anyukának négy testvére volt. Anyuka volt a legkisebb. Róbert bácsi volt a legidősebb. Ő 1886 körül születhetett. A Tibi bácsi 1898-ban, Elza néni 1890 körül, Gréti néni úgy 1896-ban. Anyukám imádta az anyját és a Gréti néni is. A két lánytestvér, anyukám és Gréti néni nagyon szoros kapcsolatban voltak. Amikor a nagymama meghalt, akkor az anyuka Gréti nénihez költözött, aki akkor már férjnél volt, és vele élt Vácott. A fiúkkal való kapcsolatuk nem volt olyan jó, nem volt olyan intim. Elza néni meg korán férjhez ment, és elkerült otthonról. Nekem nyáron mindig oda kellett mennem egy hétre vagy két hétre Vácra, a nagynénimhez, aki reggel hatkor söprögette alattam a rekamiét, mert tisztasági őrületben szenvedett. Elviselhetetlen volt!

Elza néni volt az idősebbik nővére az anyunak. Ő volt a Stanberger Rezsőnek a felesége. A Stanberger Rezső vitte a nagypapa gyárát egészen 1944-ig. Elza néni pedig otthon volt. Úgy csalta a Rezső bácsi az Elza nénit, mint a pinty, és mindig, amikor Pestre jött, telefonált az apunak, hogy készítsünk neki hurkát, kolbászt – mert kóserok voltak otthon, és ott nem lehetett, de ő nagyon szereti [lásd: étkezési törvények]. A Rezső bácsi lett aztán a hitközség elnöke. Aki zsidó volt, az rá szavazott, mert Rezső bácsi biztos lepénzelte őket, amilyen jó ember volt. És a Rezső bácsira volt jellemző, hogy amikor bejöttek a németek, akkor ugye nekem volt egy keresztény férjem. És akkor le kellett utaznunk Vácra, de nem mehettünk oda, mert akkor már csillagos lett a házuk [lásd: csillagos házak]. És akkor a Rezső bácsi átadott a férjemnek egy vaskazettát és egy bélyeggyűjteményt. És tekintettel arra, hogy ilyen buta volt a Rezső bácsi, azt mondta a férjemnek, hogy nem nagy érték, de biztosítsd a lakásodat a tízszeresére, mint eddig volt. És egyszer a Rezső bácsi telefonáltatott, hogy azonnal vigyük vissza, mert a polgármester kiverte belőle, hogy hol vannak az értékeik. Úgyhogy vissza kellett vinni, és a polgármester el is vitte az egészet.

Az Elza néniék Vácott, saját házban éltek, a Mária Terézia rakpart 4-ben. A házuk a Duna-parton, a Pokol-szigettel szemben volt. Vác egyik legszebb háza volt. Fürdőszoba, víz, világítás, minden. Ez egy ötszobás ház volt, barokk meg Schmidt bútorokkal berendezve, ez a Schmidt egy híres bútorgyáros cég volt [lásd: Schmidt Miksa]. Csodálatosan szépen, gazdagon, nagypolgárian volt berendezve. Meg csodálatos télikert. Emlékszem, kaktuszok voltak a télikertben. Személyzetet is tartottak. Három személyzet volt. Volt egy szakácsnő és egy szobalány. És jött a mosónő. Lujza néni volt ott a házvezetőnő, ő a személyzeti szobában lakott. A bejárónő minden héten jött, mosott, vasalt, meg nagytakarított. A Lujza néni főzött, és az Elza nénivel együtt reggel hatkor már takarítottak. Azt nem tudom, hogy nevelőnő volt-e, anyuka nem mondta soha. Úgy tudom, hogy a ház körül kutyán kívül semmilyen állatot nem tartottak. Elza néniék nem nagyon olvastak. Az intelligenciakvótájuk olyan volt, ha eggyel kisebb lett volna, akkor fűszálak lettek volna. Újságot olvastak, „Az Est”-et [lásd: Az EST-konszern lapjai]. Színházba, operába ők nem jártak.

Anyuka másik nővére, a Gréti néni feleségül ment egy prágai bornagykereskedőhöz, Reismann Gézához, akinek a nagypapa bornagykereskedést nyitott Vácon. A nagypapa vett neki egy házat a Fő utcában. Emlékszem, egy zöld nagy fakapu volt, kerek, és fölötte volt, hogy Reismann ház. Még most is ott volt, amikor én húsz évvel ezelőtt kint voltam Vácon, még most is rajta volt a házon, hogy Reismann ház. A Gréti néni is otthon volt mint háztartásbeli. A férje családjából mindenki kint élt Prágában, azok nem jöttek ide, csak a Géza bácsi.

Az anyukának a fiatalabbik fiútestvére a Tibi bácsi, az gyógyszerész volt. Ő itt tanult gyógyszerészként. Miskolcra nősült, és a nagypapa ott vett neki egy patikát. Aztán az első felesége meghalt. Én nem voltam lent soha Miskolcon. A másik fiú, a legidősebb testvér, Róbert textilmérnök volt. Ő Breslauban [ma: Wrocław] végzett egyetemet, mert itt nem volt akkor még ilyen egyetem. Ő aztán hazajött, és itthon elsikkasztotta az apuka pénzét. Ez egy csibész gyerek volt, és az apuka és a Fischer Jenő bácsi [Gergely Oszkár legjobb barátjáról van szó. – A szerk.] vett neki egy harisnyafestőgyárat, mert semmit nem akart csinálni, lusta volt. Ilyen semmirekellő. Ő nem a nagypapa textilgyárába került, mert a nagypapa felismerte, hogy a textilgyár nem lesz sokáig, ha a Róbert bácsi ott van. És a harisnyafestőgyárat – már nem tudom, hogy mi is volt a neve – azt is elsikkasztotta a Róbert bácsi. Anyu nem nagyon volt jóban a fiútestvéreivel. A Róbert bácsival semmilyen kapcsolatot nem tartott, mert elsikkasztotta a család pénzét, a Tibi bácsi nagyon ritkán, amikor följött Pestre, akkor meglátogatta anyukát meg a Gréti nénit. Nagyon szép férfi volt, és nagyon szép volt a fia is, a legnagyobbik az első házasságból. Ő ludovikás lett, és amikor jött a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], öngyilkos lett, mert kirúgták a Ludovikáról. Tibi bácsinak aztán lett még egy felesége, és ebből a házasságból is született két fia. Mindkettő Auschwitzban halt meg. Senki nem élte túl a holokausztot. Róbert bácsinak nem voltak gyerekei, de mindenki másnak igen. Az Elza néninek egy fia, azt agyonverték Vácon, munkatáborban. A Gréti néninek két lánya volt, azok hazajöttek Auschwitzból. Ők számoltak be anyuka haláláról. A családban mindenki vallásos volt. Úgy voltak, hogy tartották a halálozási évfordulót [lásd: jahrzeit], a nagyünnepeket. Azt hiszem, Gréti néni nem volt vallásos, de a hosszúnapot [Jom Kipur] tartották a papa miatt, mert a nagypapa nagyon vallásos volt.

Anyukám nem volt nagyon vallásos, csak amíg a nagypapa élt. A jahrzeitot és a hosszúnapot betartotta. Arra emlékszem, hogy a jahrzeit ott volt héber betűkkel. Az egyik oldalon az anyjáé, a másik oldalon az apjáé. A hosszúnapot rettentően betartotta, és a Dohány utcai templomba akkor elment. Akkor nem evett. De úgy egyébként anyuka nem volt vallásos. És ezt is, azt hiszem, csak a nagypapa kedvéért csinálta, aztán csak megszokásból. Szédereste vagy ilyen nem volt nálunk soha, talán amikor hat éves voltam. Amikor elszakadt a szülői háztól, a zsidóság sem volt már neki fontos. Szerintem az Elza néni maradt vallásos még gyerekkorából. Elza néni rabszolgatermészet volt, szóval amit neki parancsoltak, azt csinálta. Elza néni, mivel a nagypapa vallásos volt, vallásos maradt. A Stanberger is vallásos volt, hitközségi elnök volt, és ezért kóser koszt volt. Amikor jött Pestre, akkor ugye hurka, kolbász. Az anyuka meg a Gréti néni meg a Robi bácsi meg a Tibi bácsi egyéniségek voltak. Ezeket nem lehetett beskatulyázni.

A szüleimet egy Blauner Mór nevű ember mutatta be egymásnak. Ő volt az Ügyvédi Kamara főtitkára, majd az alelnöke [Blauner Mór (1876–?) – ügyvéd, „egyik alapítója s első titkára volt az Országos Ügyvédszövetségnek. Egész fiatalon választmányi tagja lett a Budapesti Ügyvédi Kamarának, melynek főtitkári tisztségét 1914–20-ig viselte. A radikális polgári mozgalmakban vezető szerepet játszott, és kezdettől fogva titkára volt a már megszűnt Választójogi Ligának és az Országos Reformbizottságnak” (Magyar Zsidó Lexikon). – A szerk.]. Ő ismerte jól az anyuka családját, váci volt eredetileg, és mint kolléga ismerte az apukát. Szóval ő mind a kettővel, még az anyu és apu megismerkedése előtt jóban volt. Ő volt a sadhen, persze nem igazi sadhen volt, csak olyan maszek dolog. Erről gyakran beszéltek. Anyukám huszonkét éves volt, apukám tizennyolccal több, negyven éves. Apám sokáig agglegényként élt. Imádták az anyjukat, és ilyen „mama’s boy”-ok [angol: ’mama kedvencei’] voltak. Az Ernő bácsi is elég későn nősült. Elvett egy nagyon gazdag zsidó nőt, aki csúnya volt, de el kellett venni, mert a nagymama úgy döntött, hogy itt nagy vagyonhoz lehet jutni. Az Erzsi néni szülei vettek egy gyönyörű lakást, és berendeztek mindent. Mire hazajöttek a nászútról, már más név volt kiírva, mert a nagymama elköltöztette őket. Szóval annyira matriarchális család volt. Az Ernő bácsi tulajdonképpen csak elegánsan űzte az ügyvédséget. Hevesen vettek egy óriási szőlőbirtokot, és a nagybácsim a szőlőbirtokkal foglalkozott főleg, télen Pesten volt, és akkor két-három ügyet, nagyon keveset intézett. De nem értett a szőlőhöz, és az a háborúig eléggé tönkrement, de megmaradt. Úgyhogy az egyik unokatestvérem, aki túlélte, az Ernő bácsi fia, az még a háború után visszakapott valami egész kis részt Hevesből. De majdnem az egész Heves az övék volt. Artúr bácsiról nem tudok, mert ő Amerikában nősült meg. Őt nem is ismertem.

Anyuka és apuka elég rövid időn belül, pár hónap múlva, 1922. június tizenhatodikán házasodtak össze. Anyuka édesanyja akkor már nem élt, és anyuka a nővérénél lakott. Az apuka biztos, hogy szerelmi házasságot kötött, mert anyuka gyönyörű volt, és nagyon fiatal. Nagyon-nagyon jó házasság volt egyébként az utolsó pillanatig. Csak polgári esküvőt tartottak, mert anyuka még gyászban volt, és ez volt az egyetlen lehetőség, hogy összeházasodjanak [Tehát az anyai nagymama halálát követő egy éven belül házasodtak össze. – A szerk.]. A nagypapa nagyon rossz néven vette, hogy később sem volt zsidó esküvő. A nagypapa – és mindenki – apukát zsidónak tartotta. Attól, hogy keresztvizet öntöttek rá a Róth Feri bácsi miatt, attól ő még zsidó volt. De nem viselkedett ő sem keresztényként, sem zsidóként. Sehogy sem viselkedett. Apuka egy világpolgár volt. Csak az anyuka, de az anyuka is csak muszájból volt vallásos. Egyszerűen közömbösek voltak a vallás iránt. Anyám a házassága előtt semmivel nem foglalkozott, úri kislány volt, aztán amikor apukával összeköltözött, háztartásbeli volt három személyzettel.

Apuka mint fiatal végzett jogász egy ideig az adóhatóságnál dolgozott, és ott bedolgozta magát az adóügyekbe. Később könyvet is írt belőle. Aztán magánpraxisba kezdett a Hunyadi utcában, a nyolcadik kerületben, a Mária Terézia térnél. Adóval és pénzügyi joggal foglalkozott. Amikor megnősült, akkor már egy nagyon nagymenő ügyvéd volt. És nagyon nagy vállalatok voltak az ügyfelei. Főleg zsidó nagyvállalatok. A Goldberger Leó, a Baross Kávéház [Annak idején ún. irodalmi kávéház volt a József körúton. – A szerk.] tulajdonosa. Nagyon sok nagyvállalat. A Generali Biztosító [Az Assicurazioni Generalit 1831-ben alapították Triesztben, mint az első olyan biztosítót, amely a biztosítás minden ágával foglalkozott (Olaszországban és külföldön egyaránt). 1832 óta a magyarországi biztosítási piacon is jelen van (az 1949–1989 közötti négy évtizedtől eltekintve). – A szerk.], aztán volt a Venetianer, az Odol gyárnak a tulajdonosa. A Sas utcában minden nagykereskedő. Apukának egy nagyon nagy ügyfélkörrel rendelkező irodája volt. Az irodában két alkalmazottal dolgozott; volt egy ügyvédjelölt, őt Barna Jenőnek hívták. Már rég letehette volna az ügyvédi vizsgát, csak azt mondta, hogy nem teszi le, mert nem akar önálló ügyvéd lenni, mert apukánál sokkal jobban keres. A másik irodakisasszony volt. Gépelt meg adminisztrált, telefonált, meg ilyen dolgokat csinált. Időre voltak rendelve az ügyfelek, szóval ez nem olyan iroda volt, hogy ott rengetegen jöttek-mentek, hanem egész évben intézte az apuka az adóügyeiket, és akkor decemberben begyűjtötték az úgynevezett expenz-kvótát, a kiadást, és akkor fizetett az apukának az ügyfelek nagy része.

Az apámnak nagyon sok magas rangú barátja volt. Például Rassay Károly volt nagyon jó barátja, az „Esti Kurír”-os. Apuka aztán később be is lépett a szocdem pártba [lásd: MSZDP]. Aztán az akkor vívók – a Kabos Bandi [Kabos Endre (1906–1944) – vívó, Európa-bajnok és olimpiai bajnok, magántisztviselő. A Tisza István Vívó Club és az Újpesti Torna Egylet színeiben versenyzett. A Margit híd felrobbantásakor vesztette életét. – A szerk.]. Az országos főkapitány, a Szilaveczky Lajos bácsi, akinek zsidó felesége volt [Szilaveczky Lajos (1883–?) – államrendőrségi főtanácsos, 1903-tól teljesített szolgálatot az államrendőrség budapesti főkapitányságán. Kapitánnyá 1908-ban, tanácsossá. 1919-ben, főtanácsossá 1924-ben lépett elő. Felesége Wertheimer Friderika. – A szerk.]. A Szilaveczky Lajos bácsi volt az elnöke a Vívószövetségnek. Akkor a Koós Géza. Az egy zsidó fregattkapitány volt, a MEFTER-nél [Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság] dolgozott. Apuka őt Visegrádról ismerte. Nekik is ott volt egy nyaralójuk. És a Fischer Jenő bácsi. Fischer Jenő bácsi zsidó árvaházban nőtt fel, mert a szülei meghaltak közvetlenül a születése után. Az Urban und Schwarzenberg orvosi könyvkiadó vezérképviseletének volt az ügyvédje, és apuka ügyfele volt [Az Ausztriában és Németországban működő Urban und Schwarzenberg kiadónak Magyarországon is volt vezérképviselete. – A szerk.]. Ő volt a legjobb barátunk. Azonkívül rokoni kapcsolat is fűzte hozzánk, mert az anyuka exsógornőjét elvette a Jenő bácsi testvére, a Misi bácsi. A Dunay Berci bácsi, aki szintén magyar bajnok volt [Dunay Bertalan (1877–1961) – kardvívó, tagja volt az 1912-es stockholmi olimpián győztes kardvívó csapatnak, 1920-ban magyar bajnokságot nyert, s többször ért el helyezést. Többször viselt tisztséget a Budapesti Budai Torna Egyletben (BBTE) és a Magyar Vívó Szövetségben. Fiai is sikeres vívók voltak. – A szerk.]. Én is őnála kezdtem vívni. Ők mind nagyon jó barátok voltak.

Az esküvő után anyuka és apuka, apuka Hunyadi utcai lakásába költöztek. Ott volt apukának egy nagy lakása meg az ügyvédi irodája, a Hunyadi utca 16-ban. Onnan elmentünk a Baross utcába, a Baross utca 43-ba 1929-ben, amikor én első elemibe kerültem. A Hunyadi utcában is volt ügyvédi iroda, de kisebb volt, mint a Baross utcai. A Baross utcai lakásra nem emlékszem, a Hunyadi utcára meg végképp nem emlékszem. A Baross utcából csak arra emlékszem, hogy egy lodzsa volt az egyik szobára. És arra is csak onnan emlékszem, hogy amikor már nagyobb voltam, és arra mentem, akkor megnéztem. Volt egy pék a házban. És azért költöztünk el, mert svábbogarak voltak a pékség miatt. Tíz évig laktunk itt, és innen mentünk a Kálmán utcába. Ez egy hatszobás lakás volt. Ott is volt iroda. Tehát a hatszobás lakásban volt egy váró és egy iroda, és négy szobában laktunk és a személyzeti szoba. A bútorokat vittük magunkkal. Nagyon szép bútorok voltak. Az egyik volt egy Schmidt hálószoba, ilyen hófehér faragott, akkor volt egy ebédlő, egy óriási kihúzható asztallal, tizenkét személyre teríthető, tálalókkal, akkor volt egy úri szoba, akkor az irodában irodabútor volt, két írógép, íróasztal, aztán egy nagy asztal, amin könyvelnek. És akkor volt egy gyerekszoba három ággyal, egy nagy gyerekszoba, mert a német kisasszony is először ott aludt. És amikor én már nagyobb lány lettem, akkor az apukának az irodája mellett volt egy úgynevezett fogadószoba, és ott volt egy kanapés garnitúra, és akkor én már ott aludtam.

Miután a szüleim összeházasodtak, tizenegy hónapra rá születtem én, és rá tizenegy hónapra az öcsém. Szóval huszonkét hónapon belül mind a ketten megvoltunk. Kisasszonyok neveltek minket. Amikor egy éves voltam, már volt kisasszony. Amikor kisebbek voltunk, német kisasszonyunk volt, később pedig minden délután egy francia. A kisasszonyok vittek minket sétálni, az állatkertbe, a Margit-szigetre. A Margit-szigetre még bérletünk is volt. Huszonnyolc pengő volt egy bérlet, ha jól emlékszem. Vittek mindenfelé. A német kisasszonyt úgy hívták, hogy Anni Ulrich. Ott lakott velünk, a gyerekszobában. Minden holmija ott volt. Velünk volt egész héten, és minden vasárnap volt kimenője. A nevelőnőnk akkor ment el, amikor Hitler elfoglalta Ausztriát [lásd: Anschluss]. Akkor a kisasszony önként, dalolva visszarohant, hogy jaj, a Hitlert nehogy lekésse. Az hiszem, 1938-ban ment el az Anni. A francia kisasszony nem lakott velünk. Volt még egy szobalány, a Bözsi és egy szakácsnő, a Viki néni. Ők 1944. március huszonötig voltak, mert amikor már a németek itt voltak, akkor kijött, hogy zsidó nem tarthatott személyzetet [1944 áprilisában rendelettel megtiltották a zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazását. – A szerk.]. Addig minden nap reggeltől estig ott voltak. A Bözsi reggel kitakarított, a Viki néni főzött. Bevásárolni nem kellett. Megrendeltek mindent, és házhoz szállították. A fűszeres, a hentes. Mindent szállítottak. Nem kellett mindig fizetni. Egy könyv volt, és hétvégén feljöttek inkasszálni. A tejet meg a zsömlét reggel házhoz hozták. És az anyuka letelefonált a fűszeresnek, hogy miket küldjön, és akkor fölküldték. Szóval nem volt cipekedés vagy ilyen. És a hentesé volt a ház, amiben laktunk, és az is fölküldte. Csak nyáron volt bevásárlás, Visegrádon, ott nem küldtek semmit házhoz. Mindenkinek volt egy nap kimenője úgy, hogy egy személyzet mindig otthon maradt. A szobalány nagyon rendes volt. Az egy visegrádi sváb volt, és az el is dugott egy-két holmit 1944-ben. Nekünk a személyzetet magáznunk kellett.

A szülőkkel hétköznap főleg csak együtt ebédeltünk. Szombat, vasárnap együtt voltunk, nyaralni együtt voltunk. Az ebédhez egy órakor pontosan meg kellett jelenni, kezet mosni, körülülni az asztalt, és ebéd közben lehetőleg nem volt szabad a gyerekeknek beszélni. A szobalány hozta be a levest, amikor anyuka csöngetett. Volt a csilláron egy ilyen lógó csöngő. Csöngetett, akkor leszedte, akkor hozta a másikat, szóval mi nem keltünk föl ebéd közben. Senki. A szülők beszélgettek, velünk akkor, amikor már nagyobbak voltunk. Beszámoltunk az iskoláról meg ilyenekről, de főleg egymással beszélgettek. De amikor kicsik voltunk, akkor nem volt szabad. A nagypapának volt szerintem a metódusa, hogy a gyerek nem beszél az asztalnál. Persze náluk öt volt, és ha mind az öt elkezd karattyolni, gondolom, Babilon [bábeli zűrzavar] lett volna. Apukával mi főleg ebéd közben beszéltünk. Beszámoltunk az iskoláról neki. Mert ugye hatig volt az iroda, az ügyfélfogadás, és apuka hatkor elment tarokkozni. Az volt a kedvenc sportja. Pesten a Baross Kávéházba járt. Ez, ha a Baross utcától kimegy a körút felé, akkor balkéz felé volt, egy nagy sarokkávéház volt. Ez a kávéház egy Gellért Zsigmond nevű zsidóé volt. Nagyon gazdag volt a Gellért. A világháború alatt deportálták. Az apukának onnan eredt ez a helyválasztása, hogy a Baross utcában laktunk. Először még a Bodó Kávéházba járt, az is ott volt szemben velünk, és aztán a Bodó megszűnt. Ezután a Barossba járt minden nap egészen addig, amíg el nem vitték a németek internálótáborba. Én azt hiszem, hogy itt csak keresztények voltak, de ezek nem barátok voltak. Ezek csak kártyapartnerek voltak. Például a Tenger Xavér, aki a MABI-nak volt az elnöke. A MABI volt a Magyar Alkalmazottak Biztosítási Intézete [A MABI a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetének rövidítése. – A szerk.]. Ezekhez mind fordultam, hogy segítsenek, anyukát amikor elvitték. Mindegyik ígérte, de egyik sem segített.

Otthon egymással németül beszéltünk. Az öcsém, amikor első elemibe járt, nem is tudott magyarul. Amikor iskolába kezdtünk járni, minden reggel a német fräulein elkísért bennünket az iskolába, értünk jött, és hazamentünk ebédelni. Mindig együtt ebédeltünk a szülőkkel. Azután délután leckét írtunk, franciaórán voltunk. A nyelvtanulásban anyuka döntött. Az öcsémnek volt egy olasztanára, doktor Sebesta. Az öcsém a Bank utcai iskolába járt, és ott olaszul tanultak. Mi francia–németet tanultunk a Mária Teréziában, ők olasz–németet. És tekintettel arra, hogy az öcsém semmit nem volt hajlandó tanulni – nagyszerűen számolt –, vettek egy olasztanárt mellé. És az velünk is nyaralt Visegrádon. Amikor én már nagyobb lány lettem, akkor angolul is tanultam. Meg sportoltam. Vívtam versenyszerűen az Újpesti Torna Egyletben, az Aschner Lipótnál. Ő volt a mesterem [Az Újpesti Torna Egylet 1885-ben alakult. A klub felfejlesztésében jelentős szerepe volt Aschner Lipótnak (1872–1952), aki az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatójaként jelentős sportmecénási tevékenységet fejtett ki az 1920–30-as években. – A szerk.]. KISOK-bajnok is voltam. És teniszeztem is Visegrádon. Ott volt egy teniszpálya, és nyáron mindig teniszeztünk. Úgy hétéves korunktól zongorázni is tanultunk. Az öcsém hat volt. Otthon volt egy zongoratanárnőm. Komáromy Gabriellának hívták, és annak a nagybátyja, a Komáromy Lajos lett az Opera igazgatója a felszabadulás után [Komáromy Pál operaénekesről (1892–1966) van szó, aki a német megszállás után nem szerepelhetett Magyarországon. 1945–47-ben a budapesti Operaház igazgatója volt, irányításával az Opera alig néhány héttel az ostrom után (1945. március 15., Bánk bán) már megnyitotta kapuit. 1948-ban nyugdíjazták. – A szerk.]. Klasszikus zongorát, Czerny-Chovánt játszottunk [Több nemzedék kezdte zongoratanulmányait Chován Kálmán Czerny-átdolgozása alapján („Előtanulmányok Czerny „Kézügyesség iskolájá”-hoz). – A szerk.]. Az volt az első zongorafüzetünk. Meg Dohnányit játszottunk [Dohnányi Ernő (1877–1960) – zongoraművész, karmester és zeneszerző, a budapesti Zeneakadémia zongoratanára, később a zeneszerzés és zongoraosztályok professzora volt a Zeneművészeti Főiskolán, majd az intézet fő-zeneigazgatója is. 1945-től Nyugaton élt. – A szerk.]. Az öcsém nagyon szépen játszott. Egyszer elvitt minket a Zeneakadémiára anyuka, hogy nézzenek meg, és azt mondta a Kéri-Szántó – az volt akkor a professzor [Kéri-Szántó Imre]: „A kislányra egy fillért se költsenek többet, mert tehetségtelen!” De szerettem a zenét szörnyen. Szegény apuka, mindig, amikor gyakoroltam, ugye az ebédlőben volt a zongora, az egy óriási, harminc négyzetméteres szoba volt, és mellette az apuka fogadószobája és mellette az iroda. És mindig tudta, hogy hol fogok hibázni. Nagyszerű hallása volt. Mindent hallás után lejátszott. És amikor tudta, hogy most jön a hiba, akkor ideges lett, és azt mondta, hogy hagyjuk abba. Én olyan tizenhárom-tizennégy évesen hagytam abba a zongorázást, de koncertre kötelesek voltunk járni. Operába jártam, Zeneakadémiára jártam. A Zeneakadémiára kötelező volt elmenni. Amikor már nagyobbak voltunk, bérletünk volt, és jött velünk a fräulein. Operabérletünk volt a harmadik emeletre.

Költészeti körökre is jártam a barátnőimmel, de ezt én választottam. A Vajda János Körbe [lásd: Vajda János Társaság] jártam az Erzsébet körútra. Itt volt minden. Mi nem tanultunk se Adyt, se Kosztolányit, se Babitsot, mert ez akkor még az iskolában nem volt. Megálltunk Arany Jánosnál, Tompa Mihálynál meg Petőfi Sándornál. Meg ilyen, hogy József Attila, fogalmunk sem volt. Ott szerettük meg a barátnőimmel. Adyról meg a többi íróról életemben ott hallottam először, ezeken az irodalmi esteken. Jártunk minden héten, akkor már olyan tizenhat évesek voltunk. Színházba is jártunk. Volt egy barátnőm, a Reiner Évi, és annak az anyukája mindig vitt minket mindenhova. Imádott járni, és akkor mindig vitt minket. De még az iskolával is jártunk színházba. Akkor még volt kötelezően. Vasárnap délelőttönként a Nemzeti Színházba mentünk meg a Városi Színházba, ami most az Erkel. Amikor én már tizenöt-tizenhat éves voltam, akkor már a barátnőimmel jártam a Szépművészeti Múzeumba, a Nemzetibe. Szóval énbennem rendkívül sok kultúrigény volt. Olyan is, amit nem oktrojált rám a család. Az olvasmányokat is nagyon szerettem. Főleg ennek a Reiner Évinek az anyja, ezek borzasztóan örültek, mert a Reiner Évi, a Kemény Klári meg én nagyon kultúrszomjasak voltunk. És ezek abban élték ki magukat, hogy minket képeztek. Aztán a MIEFHOE-ba is jártam. A Székely Mihály lépett ott föl, a Raskó Magda [Székely Mihály (1901–1963) – operaénekes, 22 éves korától haláláig az Operaház tagja. Alakításai közül kiemelkednek a Mozart-operák és Bartók „Kékszakállú herceg”-e, amely szinte eggyé olvadt az ő nevével; Raskó Magda (1919–1992) – szoprán énekesnő. A Nemzeti Zenedében tanult éneket, 1945-ben az Operaház tagja lett, és 25 évig volt a színház magánénekesnője. – A szerk.]. Oda jártunk operába is. Az a Csáky utcában volt. Meg bálba is jártunk. Ugye volt MIEFHOE-bál is. De én jártam zsidó bálba, keresztény bálba. Mindenféle bálba jártam, ahova lehetett, meg tánciskolába.

Mi egyáltalán nem éltünk vallásos életet. Se zsidót, se keresztényt. Semmilyet. Karácsonyt tartottunk, mert akkor ajándékot lehetett kapni. Karácsonyfánk is volt. És Mikulást. Akkor kitettük a cipőnket. A hosszúnapot [Jom Kipur] tartottuk, végig tartottuk. Anyu meg én. De már a testvérem nem. De hát őt már kisgyerek korában kikeresztelték. És hosszúnapon, mert tudta, hogy imádtam enni – mert olyan smucig volt –, közölte, hogy most elvisz cukrászdába, és ehetek, amit akarok. Hosszúnapon apukáék legjobb barátai, a Fischer Jenő bácsiék jöttek velünk a Dohány utcai templomba. Ő egy nagyon-nagyon vallásos zsidó volt. Az apuka és az Imre, ők nem jöttek. A családban ez ilyen osztott békés egymás mellett élés volt. Ha retrospektíve nézem, játszottuk a vallást. Mind a kettőt. Az öcsém a keresztényt, én meg a zsidót. De az öcsém nem járt templomba, és nagyrészt csak zsidó barátai voltak. Én pénteken gyertyát gyújtottam, de nem tudtam a gyufát meggyújtani még kiskoromban, és akkor az öcsém gyújtotta meg a gyufát és én a gyertyát. Szóval ennyire békés egymás mellett élés volt.

Tudtam, hogy van Hanuka, Pészah, mindent. De szédereste, ilyen nem volt. Az volt, hogy a barátnőméknél volt szédereste, és akkor oda mentem. Az előfordult. Amíg a nagypapa élt, biztos, hogy volt valami, de a szüleimnél már nem. Zsinagógába is jártam, pénteken az iskolával, a Mária Teréziával. Minden zsidó ünnepen, szegény Schwarz Jakab – az egy vallástudós volt, az volt a mi rabbink – vitt minket mindig a Dohány utcába [lásd: Dohány utcai zsinagóga] [Schwarz Jakab 1884-ben született Nagyváradon. A budapesti Rabbiképző Intézetben tanult, 1911-ben avatták rabbivá, és ekkortól volt a Pesti Izraelita Hitközség vallástanára is. Cikkei a „Magyar Zsidó Szemlé”-ben jelentek meg. (A Magyar Zsidó Lexikon alapján). – A szerk.]. És időnként a Csáky utcába [Az újlipótvárosi Csáky utcai templomkörzet zsinagógájáról van szó. – A szerk.]. Nem minden pénteken, de volt, amikor vitt. A szüleim nem mentek, csak én mentem a barátnőimmel, a Reiner Évivel, a Kemény Klárival. És a szüleim ezt teljesen rendben valónak tartották. Ilyen dolgokba nem szóltak bele, nem akarták ránk kényszeríteni az akaratukat. Én megtanultam mindent. Olyan voltam, mint az itatóspapír. Mindent magamba szívtam, de nem azért, mert valami meggyőződés, hanem mert ezt is kultúrának tartottam, ugyanúgy, mint a keresztény vallást. Az Újszövetséget is elolvastam. A mohamedán vallást is tanulmányoztam. Mindent fölittam, amit csak lehetett tanulni. De semmi vallási meggyőződésem nem volt. Gyakorlatilag én azt hiszem, hogy az istenhit megfoghatatlan volt, legalábbis nekem. Én sose voltam olyan, hogy valami miatt imádkoztam. Csak amikor az anyámat elvitték, akkor. Akkor minden templomba elmentem imádkozni.

Anyuka úriasszony volt. Minden áldott nap fodrászhoz ment. Vasárnap a fodrász jött hozzánk. Délelőtt a városba ment, bevásárolt. Ebédre, egykor otthon kellett lenni, és ebédelni. Ebéd után lepihent, délután bridzsezett. Mindig más barátnőnél bridzseztek. Este meg mentek apukával vendégségbe meg színházba. Szóval gyakorlatilag semmi hasznosat nem csinált, szegénykém. Az anyám baráti köre, azt hiszem, hogy eléggé belterjes volt. Hogy ő Vácott kivel barátkozott, azt nem tudom. A Janka nénit ismertem, ő volt anyuka legjobb barátja. Egy ékszerésznek volt a lánya és a testvére, a Flóra néni. Nagyon-nagyon gazdagok voltak. Ők abszolút karakterisztikus zsidók voltak. Lerítt róluk, annyira nem asszimilálódtak se külsőben, se beszédben, se semmiben. Ötszáz lépésről lerítt róluk, hogy zsidók. Nagyon csúnyák és nagyon gazdagok voltak. Finom eleganciával öltözködtek, de nem az arisztokratikussal, hanem a gazdag eleganciával, ékszerekkel, megcsinált loknikkal, soha egy haj nem állt arrébb. Flóra néni, Janka néni és anyuka is összejártak. Rendszeresen, heti találkozásokban. Ilyenkor csak beszélgettek és vásároltak, semmi mást.

Janka néni olyan csúnya volt, hogy a nászéjszaka előtt megszökött a férje. A házassági aktus a zsidó templomban meg az anyakönyvvezető előtt megvolt, majd amikor visszavonultak, a pasi azt mondta, hogy inkább nem kell a hozomány, és elment. És az anyu mindenképpen férjhez akarta adni. Ugye apukának nagyon sok nagyon gazdag zsidó ügyfele volt, többek közt. És akkor az anyuka egyszer összeszervezte, hogy elmennek együtt vacsorázni, és ő vitte a Janka nénit, és apuka, szegény, nem tudott róla. És amikor éppen másnap anyuka készült elmenni otthonról, berohant a vőlegényjelölt, és németül azt mondta: „Azt hiszi, hogy én egy csirkefogó vagyok!” Ő nősülni akart, az anyuka meg Janka nénit kommendálta.

Nyáron anyukáék elmentek Palicsra meg Bledbe apukával meg a baráti körből, főleg a Fischer Jenőék mentek velük [Palics Szabadkához tartozó fürdő és gyógyfürdő volt Bács-Bodrog vármegyében, egy 696 hektár területű tó partján. Bled üdülőhely a Bled tó mellett, Szlovéniában. – A szerk.]. Meg Abbáziába meg San Remóba [Abbázia a korabeli középosztály kedvelt fürdőhelye volt Isztrián, San Remo pedig az olasz Riviera egyik leglátogatottabb üdülőhelye volt. – A szerk.]. Janka nénit is vitték egyszer-egyszer, de aztán az apuka föllázadt. Jártak együtt színházba, de az apuka társaságában. Anyuka mindig csak apukával ment színházba, moziba. Az nem létezett, hogy egyedül. És akkor vitték a Janka nénit. Ők túlélték a második világháborút. Ővelük találkoztam a háború után. Megkerestek. De gyerekkori barátairól másról nem tudok, a polgári iskolából sem.

Az apuka hozta a házba az intellektuális életet. Rengeteget olvasott, de inkább csak újságokat. Járt hozzánk az „Újság”, az „Esti Kurir” [Rassay Károly lapja] és az „Est” [lásd: Az EST-konszern lapjai. Az apu olvasta mind a három újságot. De anyu, azt hiszem, nem nagyon olvasott politikai részt.

A szüleimnek nagyon nagy baráti körük volt, nagy társadalmi életet éltek. Mondhatnám, igazi intellektuális életet éltek. A baráti társaságuk is csupa zsidó értelmiségi volt. Csak nagyon kevés keresztény barátjuk volt. Azt hiszem, a keresztények mindig is bizonyos távolságot tartottak. A baráti társaságba, emlékszem, rendszeresen jártak politikusok, de főleg a gazdag nagypolgári zsidó értelmiség. A Román Ernő, a híres építész, az is a feleségével [A 20. század első felében dolgozó építész, számos nagy középület és bérház tervezésében vett részt a kor neves építészeivel és Miklós nevű testvérével (Gozsdu-udvar – Holló u. 12. /1900-as évek/; Goldschneider-ház – Síp u. 7./ 1910/; Glückmann-ház – Rumbach u., /1913/). – A szerk.]. De a legjobb barátjuk a Fischer Jenő bácsiék voltak. A barátok rendszeresen jártak hozzánk, de el is mentek. Ez így forgott. Gyakran voltak nálunk vendégek. Amikor a baráti társaság nálunk jött össze, oda beengedtek minket, és ugye akkor nekünk produkálni kellett magunkat: zongorázni kellett, meg verset mondani, meg játszottunk. A kisasszonyunk írt egy olyan jelenetet, hogy az öcsém volt az ördög, én voltam a kisangyal. Szóval ilyen dolgokat a vendégek előtt. De én főleg szavaltam. Én nagyon szépen szavaltam. Az öcsém pedig nagyon szépen zongorázott. Csodálatosan zongorázott. És aztán „menjetek szépen a szobátokba tanulni, játszani”. Ennyi volt a szülőkkel az esti program. Ez olyan öt-hat éves korunktól tizennégy-tizenöt éves korunkig volt. Aztán már nem kellett produkálni. Emlékszem, hogy Bartók „Este a székelyeknél”, azt játszottam utoljára karácsonykor egyszer a vendégeknek. A szülők rendszeresen jártak színházba, koncertre, operába, mindenhova, de csak a barátaikkal. Külföldi baráti kapcsolataik nemigen voltak. Apuka levelezett az amerikai bátyjával, de más külföldi kapcsolatunk nem volt.

Télen, karácsony körül anyukáék eljártak pihenni Marienbadba, Karlsbadba és Abbáziába [lásd: fürdő- és üdülőhelyek az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Oda is mindig a barátaikkal mentek. Mi, gyerekek soha nem mentünk velük külföldre. Anyukáék egyszer engem elvittek Abbáziába és Franzenbadba meg Vihnyére, mert volt egy homloküreg-gyulladásom, és az orvos azt mondta, hogy nagyon jó lenne, ha sós levegőn lennék [Franzenbad híres csehországi gyógyfürdő, mai neve Frantiskovy Lazne. Vihnye Vihnyepeszerényhez tartozó fürdő Selmecbánya közelében, ahol vasas hévíz található. – A szerk.]. De akkor még nagyon pici voltam. Még bilit is vittek velem. Meg egyszer engem elvitt anyuka tizenhét éves koromban a Magas-Tátrába, Matlárházára [Matlárháza – Hunfalvához tartozó nyaralótelep volt Szepes vm.-ben, a Magas-Tátrában, 900 méter tengerszint feletti magasságban. – A szerk.]. Abbáziába biztos, hogy homloküreg-gyulladás miatt vittek, de hogy Matlárházára miért vittek el, azt nem tudom. A Tátrában anyukával ketten voltunk két hétig, apuka minden nap telefonált. Ez egy nagyon szép szálloda volt. Egész nap semmit nem csináltunk, csak sétáltunk. Ők nyáron nem jártak ezekre a helyekre.

A nyarat mindig Visegrádon töltöttük. A visegrádi nyaralónk egy nagyon szép, ötszobás, fürdőszobás, konyhás, személyzeti szobás ház volt, és volt külön egy kétszoba-konyhás ház, ami házmesterlakásként funkcionált. Télen a házmester mindig bement a mi lakásunkba lakni, mert az fűthető volt. Ahogy befejeződött az iskola egy pénteki napon, szombaton már kimentünk, és amikor kezdődött az iskola, akkor hazajöttünk. Apuka imádott Visegrádon lenni. Apuka Visegrádból nem adott volna egy órát sem, azt úgy imádta. Minden áldott nap bejött az irodájába reggel hétkor vonattal, és minden este kijött hét órakor. Annyira imádta, hogy kijárt csak aludni. Anyuka egész nyáron végig ott volt. És kint volt a szakácsnő, szobalány, kisasszony. Mindenki kint volt, teljesen kint ment a háztartás, nem kellett kivinni egy villát, egy kanalat, úgy fel volt szerelve, mint a pesti lakásunk. Itt volt bevásárlás, mert Visegrádon nem küldtek semmit házhoz. Csak a csirkét hozták a vidéki asszonyok. Mindig két csirke volt összefogva a lábánál, és volt egy csirkeketrecünk, és a házmesterné levágta őket. Vagy anyuka vett egy vesepecsenyét, és akkor azt ettük napokig. Meg a libát házhoz hozták Visegrádon a parasztasszonyok. Meg a tejet, azt is házhoz hozták. Ezek nem voltak kóser dolgok, de mi nem ettünk kósert.

Visegrádon nagyon színes társadalmi életet éltünk. Teniszezni jártunk együtt, biciklitúrákra jártunk együtt, evezni jártunk együtt, úszni. Minden nap beúsztunk a kisoroszi szigetspiccre. Annak idején ez egy luxusnyaralás volt. De nem úgy, hogy sok pénz luxus, hanem minden sportlehetőség meg volt adva, társasági-társadalmi lehetőség. Amikor nagylány voltam, akkor nem nagyon imádtam, mert jobban szerettem volna utazni meg menni, de ideális volt gyerekeknek ott nyaralni. És ott tényleg nagyon-nagyon jók voltak a körülmények, és soha nem volt konfliktus zsidók és keresztények között. Soha, pedig svábok voltak. A keresztény barátaink vállaltak minket. Nem volt konfliktus, hogy zsidó, keresztény. Egészen, mondjuk, 1940-ig. Mert volt egy plébános, a Helf Feri bácsi, aki rettentő rendes volt. Minden apukával tarokkozott. Ott nem volt semmi differencia, hogy zsidók és keresztények. Ott a békés egymás mellett élés volt, össze volt olvasztva mind a két oldal. Nagyon jó volt. Anyukának meg ott voltak a barátnői.

És a pesti barátaink is kijöttek néha. Volt, hogy az egész osztály kijött. Apukához meg kijött az egész Hungária Vívóklub. De volt, hogy kijött a Kabos Bandi, a Gerevich Ali, kijött az egész vívótársadalom. És ott ebédeltek nálunk. Húsz ember részére lett ebéd készítve. Úgyhogy kijöttek tízkor, és kettőre húszan ebédeltünk. Apuka bridzspartira meg tarokkpartira járt. Volt egy Koós Géza nevű hajóskapitány, akkor a Fodor Lajos bácsi, hatvani zsidó ügyvéd [Minden bizonnyal dr. Fodor Lajosról van szó, aki számos munkát publikált az 1930-as években: „A cionizmusról”, „A XVIII. cionista kongresszus munkája”, „Zsidó sorskérdések és a XX. cionista kongresszus” /Magyar Cionista Szövetség, Budapest, 1937/, „A zsidótörvény és a cionisták”, „A hitközségek Palesztina munkája és népközösségi feladatai /Hatvan, Izraelita hitközség, 1937/. – A szerk.], Blauner Mór pesti zsidó ügyvéd, az Ügyvédi Kamara főtitkára Akkor a Sára Béla, aki a polgármestere volt a hatodik kerületnek, akkor a zsidó Kocsis gyógyszerészék, akkor Gombos Gézáék. Rengetegen. Senkinek nem volt külön programja, mindig valakinél összejöttek. De a budapesti társaság az más volt, mint a visegrádi. Néha vasárnaponként kijött a pesti barátokból egy-két házaspár. Vagy kijött egy hétre valaki a férjével. Nagyon jó barátja volt a szüleimnek a Szilaveczky Lajos. A testvére volt Budapest főkapitánya, Szilaveczky Aladár. A Szilaveczky Lajos pedig országos rendőrfőkapitány volt, és a felesége zsidó volt. A Zsuzsi néni. Aztán lent nyaralt anyuka nővére, a Gréti és a lánya is. Ők sokszor lent nyaraltak Vácról. A visegrádi nyaralás alatt egy hétre el kellett mennem az Elza nénihez, Vácra.

Az én barátaim főleg az osztálytársnők közül kerültek ki, a Mária Teréziából. A Mária Terézia Leánygimnázium volt az Andrássy úton. Objektíve ez egy nagyon magas fokú, intellektuálisan képező iskola volt, kiváló tanerőkkel, és ugyanakkor egy borzasztó antiszemita hely is volt. Én úgy kerültem oda, hogy nem oda akartak engem beíratni, hanem a Ráskai Leába, a Szemere utcába, mert az közel volt. És oda – nem tudjuk, miért – nem vettek föl. És akkor a Mária Teréziába kértem a felvételemet, és oda fölvettek. Ott három osztály volt, az A, B, C. Az A, B, azok vegyes vallású osztályok voltak, a C osztály, amibe én jártam az csak katolikus és zsidó volt. Ott egyetlen református vagy más protestáns nem volt. És rendkívül művelt tanerőink voltak. A tanárainkról tényleg szuperlatívuszban lehet csak nyilatkozni. Szóval ez egy intellektuálisan tényleg kiváló iskola volt. Minden műveltségre megvolt a lehetőség, hogy tanuljuk, mondom, kivéve a modern magyar költészetről semmit nem tanultunk az égegyvilágon, még nevet sem. Ki se ejtették. Bakody volt az osztályfőnökünk, francia–magyar. A felszabadulás után a férje külker miniszter volt. Rettentő rendes volt. Még a németek bejövetele után is megkeresett engem, hogy mit tudna segíteni. És aztán a felszabadulás után tartottam vele végig a kapcsolatot, amíg élt. Akkor volt egy történelem-tanárnő, aki szintén nagyon okos volt. Egy abszolút nyilas. Aki azt mondta, hogy a Disraeliről nem kell megmondani a vallását [Benjamin Disraeli (1804–1881) Anglia első és mindeddig egyetlen zsidó miniszterelnöke volt. – A szerk.]. A matematikatanárunk imádott engem. Matematikából valami rémes voltam. Megtanultam mindent, de nem tudtam. Ő nagyon szeretett engem. A némettanárnőm volt a Spányik festőnek a felesége [Spányik Kornél (1858–1943) – festő, Bécsben és Münchenben tanult. Budapesten, Bécsben és Pozsonyban működött. 1880-tól szerepelt a Műcsarnok kiállításain. – A szerk.]. Én jobban beszéltem németül, mint ő, de kettest adott nekem, mert kellett venni mindenkinek képet a férjétől. És én mondtam az anyukának, hogy én nem szeretem a Spányikot mint festőt, és én vagyok olyan jó németből, hogy nekem nem lehet adni csak kitűnőt. Apukának fordítottam tizenöt éves koromban az irodában szótár nélkül az üzleti levelezését, mindent. De kettest adott. De különben az is egy nagyon művelt, okos nő volt. Minden lányt meghívott mamástól, papástól a lakásába, ahol a műterem volt, mert mindenképpen el akart adni valamit. Minket is meghívott. A Vilma királyné [ma: Városligeti fasor] úton lakott.

Az iskolában élesen elkülönültek a keresztény lányok. Cezúrát lehetett vonni. Nem barátkoztak soha zsidókkal. Nekem egy darab keresztény barátnőm nem volt. A barátnőim csak zsidók voltak. Nem tudom, hogy miért vonzódtam inkább a zsidókhoz, talán az intellektusuk miatt. Most halt meg az utolsó, akivel jóban voltam. Az utolsó percig tartottuk a barátságot, a férjével még most is tartom a barátságot. Egy keresztény barátnőm mégis volt, de az nem az iskolában. A szakácsnőnknek volt egy törvénytelen lánya, aki annyi idős volt, mint én – a Judit. Avval még nemrégiben is tartottam a kapcsolatot. Az minden nyáron velünk nyaralt, és mindig ugyanazokat a ruhákat csináltatta neki anyuka, mint nekem.

Az iskolában különben kifejezetten éles antiszemitizmus volt érezhető a tanárok részéről is és az igazgató részéről is. Egy tanárnő még zsidózott is. Én elmondtam otthon ezt a szüleimnek, de ők nem mondtak semmit. Nem akarták a konfliktust élezni, mert nem tudtak ellene semmit tenni. Mit tudtak volna tenni? Egyszer matematikából, akkor egy erősen jobboldali érzelmű tanárnő tanított, „egy per alát” adott nekem egyszer egy dolgozatra. Az azt jelenti, hogy nem egész jeles [Az 1948/49-es tanévig Magyarországon az 1-es érdemjegy volt a legjobb. – A szerk.]. Apuka felhívta őt telefonon, és mondta neki, hogy ez egy hibátlan matematikadolgozat – apuka kiváló matematikus volt. Úgyhogy felelősségre vonta, hogy miért adott ilyen osztályzatot, és akkor közölte röviden, hogy neki joga van azt adni, amit akar és pont. Letette a kagylót a tanárnő. Ez volt az egyetlen eset. Aztán utána nem szóltak semmit, mert tudták, hogy az ellenfél sokkal erősebb. Ez 1940-ben vagy 1939-ben történt, az első két zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] után. Nyolcadikos gimnazista korunkban köröztek egy ívet, hogy ki mit akar csinálni érettségi után. Ez 1941-ben volt. És mivel akkor én nagyszerű tanuló voltam, természetesen azt mondtam, hogy egyetemre szeretnék menni. És a bizonyítványom tiszta kettes volt – az a négyesnek felel meg –, és a matematikatanárom csak az érettségi banketten tudta meg, hogy kettest kaptam matematikából, amikor pedig ő jelest [azaz: egyest] adott, mert azt mondta az igazgató, hogy zsidó lány ne menjen egyetemre. Meg is van a bizonyítványom, majdnem minden kettes volt, mert azt írtam, hogy egyetemre szeretnék menni. Aztán volt egy borzalmasan nyilas igazgatónk. Szóval rettentő, egy abszolút antiszemita iskola volt a Mária Terézia Gimnázium. És nemcsak a tanárok, de az osztálytársak is.

A szüleim nagyon kapkodóan álltak hozzá a politikai helyzethez. Ők mind a két gyereket egyetemre akarták adni. Ez teljesen természetes volt a családunkban. Apuka mindig következetesen mindent átgondolt, és akkor 1939-ben jött azzal, hogy át kell térni, mert akkor felvesznek egyetemre, meg akkor nekünk az előnyt jelent. Ilyen meggondolások voltak. De semmi előnyt nem jelentett, ami persze csak utóbb derült ki. Anyuka, mondjuk, egy politikai analfabéta volt, ami akkor teljesen természetes volt, mert mi köze volt neki a politikához? Apuka más volt, mert apukának értenie kellett, hogy diszkriminálnak, hogy egy zsidó, még ha kikeresztelkedett is [lásd: kikeresztelkedés], nem ugyanaz. A Horthy-rendszerrel meg egyszerűen nem foglalkoztak. Csupa zsidó ügyfelei voltak. Gazdag zsidó gyárosok, értelmiségiek. A Goldberger, a Weiss Manfréd volt ügyfele, szóval nagyvállalatok. Ő nem is érezte, hogy valamilyen hátrány éri a zsidó származása miatt, hiszen az ügyfelei is mind zsidók voltak. Egyszerűen nem érintette. Anyukám felületesebben kezelte ezeket a dolgokat. Emlékszem, amikor a Parlamentben egy zsidótörvényt megszavaztak, akkor föl volt háborodva. Akkor még nem fogta fel, akkor még nem volt divat törődni a politikával. Mindenünk megvolt, anyagi jólétben éltünk, minden klappolt. Tehát nem csináltak ebből ügyet. De hogy ők aztán maguk közt mit beszéltek, azt nem tudom. A politikát föl nem ismerő, a naivitás minden határán túlmenő volt az én szüleimnek a hozzáállása az akkori rendszerhez.

A hitközséggel nem nagyon voltunk kapcsolatban, de apukát bizonyára ismerték. 1939-ben, amikor már a második zsidótörvény is érvényben volt [1939. május 5-én lépett életbe a második zsidótörvény. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], anyukával együtt én is áttértem a katolikus hitre. El kellett menni a hitközségre kijelentkezni, és kellett vinni két tanút magunkkal. És úgy emlékszem, hogy bementünk a hitközségi elnökhöz, Stern Samuhoz, mert oda darabonként kellett bevonulni, és be kellett jelenteni, hogy kilépek a hitközségből. És akkor kérdezte, hogy hívják az apját. Aztán azt mondta: „A Glück Oszkár keresztény?” Úgyhogy ezek szerint ismerték. Pestre még úgy jöttek, hogy Glück, és a nagymama is úgy volt eltemetve, hogy Glück Oszkárné. A testvéremnek ugye nem kellett kikeresztelkednie, mert amikor megszületett, őt megkeresztelték reverzálissal [Ha a házasuló felek különböző vallásúak voltak, akkor megegyeztek abban, hogy születendő gyermekük melyik szülő vallását kövesse. Általában a fiúgyermek az apa vallását követte, a lánygyermek pedig az anyjáét. – A szerk.]. Nekem a nagypapa miatt az anyuka nem adott reverzálist, hogy én is keresztény legyek, mert ugye ő zsidó volt, és ő akkor nem tért át. Nekem paphoz kellett járni. Visegrádra jártam, mert az a tarokkpartner volt a Helf Feri bácsi, a keresztény pap. 1939 végén jött ez az ötlet, hogy én térjek ki, mert akkor már teljesen világos volt, hogy valami baj van, nemhogy lesz. De azt az apuka sose hitte el, hogy ide bejönnek németek, amíg be nem jöttek, és 1940-ben tértem ki.

Először akkor merült fel, hogy elmegyünk Magyarországról, amikor én férjhez mentem. Barátunk volt az egyik cseh bank vezérigazgatója, és az eljött hozzánk, és mondta, hogy ők elmenekültek Csehszlovákiából Hitler elől, és mennek Amerikába, és agitálták az apukát, hogy mi is menjünk ki, hiszen az apuka bátyja, az Artúr bácsi már 1912 óta ott élt. És akkor – én úgy emlékszem – azt mondtam apukának: „Apuka, én megyek veletek, ez ne legyen ok.” Mert akkor már férjnél voltam, és azt hittem, hogy apuka azért nem akar menni, mert én itthon maradok. De az apukám azt mondta, hogy ide nem jönnek be a németek. Szóval egyszerűen nem gondolták át, vagy nem tartották hihetőnek azt, hogy bekövetkezik az, ami bekövetkezett. És hát persze egy ügyvédnek teljesen lokális a diplomája, mert sehol a világon nem tud vele mit kezdeni. Ő nem tudott arra vállalkozni, hogy eltart egy négytagú családot egy idegen országban, mert jogot nem lehetett gyakorolni kint. És az, hogy életveszély, meg vagyok győződve róla, hogy az utolsó percig nem merült fel. Anyukában akkor merült fel, amikor apukát [1944.] március huszonnyolcadikán elvitték. Csak kapkodtak. Minden nap valami történt, valami borzalmas a történelemben, az emberiség életében. Tehát erre nem lehetett készülni. Persze voltak nagyon okos emberek, mint a Thomas Mann, aki fogta kabátját-kalapját, és elment [Thomas Mann 1933-ban, nem sokkal a nácik hatalomra kerülése után Svájcba emigrált. – A szerk.]. De sajnos Magyarországon ez egy általános felfogás volt, hogy ide nem jönnek. És nagyon sok ember volt így. A mi szűk baráti körünkből senki nem vándorolt ki, egyetlen ember sem. A Golbergerék sem. A Goldbergeréket az utolsó pillanatban egy német vitte ki [Goldberger Leót más neves zsidókkal, mint például Vida Jenő, Madarassy-Beck Marcell, Kálmán Henrik stb. együtt Kistarcsára deportálták, ahonnan Mauthausenbe szállították őket. Goldberger Leó a tábor felszabadítása után halálra ette magát. Családját a Weiss–Chorin–Kornfeld–Mauthner–Heinrich nagytőkés családok SS általi „kivásárlása” nem érintette. A család 1944 júliusában a Kasztner-vonattal jutott ki az országból. – A szerk.].

Tulajdonképpen a gyerekkorom az életem egyetlen jó korszaka volt. Nagyon szép gyermekkorom volt, mert mindent megkaptam, de nem úgy, hogy anyagilag, mert nagyon okosak voltak a szüleim. Soha nem tudtam azt, hogy mi nagyon jómódúak vagyunk, mert az soha nem lett mondva. Mindent tanulhattunk, amit akartunk, és amit nem akartunk. Minden koncert, minden színház, minden volt. Amikor én azt mondtam, hogy szeretnék még angolul is tanulni a francia és a német mellett, akkor az természetes volt, de én nem tudtam, hogy e mögött vagyon van. És amikor férjhez mentem, és az apuka mondta, hogy én mi mindent kapok, akkor én azt mondtam: „Apukám, egy életre eladósodsz miattam.” Szóval annyira nem volt fogalmam sem az életről s a mi életünkről. Imádtam az apámat, és rettentő jó is volt a kapcsolatunk. Amikor férjhez mentem, és a rengeteg vendég ott volt a lakásban, akkor apuka és én kivonultunk a fürdőszobába, és sírtunk, és mondtam neki, hogy ne engedjen engem el, mert én velük szeretnék maradni. Úgyhogy tulajdonképpen retrospektíve, ha visszanézek rá, azóta nem voltam önfeledt, és azóta nem voltam úgynevezett boldog, amióta otthonról elkerültem. Persze ebben benne volt a rettentő sok naivitás, a dolgok tudomásul nem vétele és nagyon fiatal koromban a tapasztalatok teljes hiánya.

Tizennyolc éves voltam, amikor férjhez mentem. A férjemmel Balatonlellén ismerkedtem meg, amikor a franciatanárnőm és az angoltanárnőm az érettségi után levitt nyaralni Balatonlellére hat lánnyal együtt, hogy ott csak franciául és angolul beszéljünk. Három hétig voltunk Balatonlellén, és akkor ismerkedtünk meg. Ezt a fiút Kamarás Imrének hívták. Koczpekből magyarosított Kamarásra a háború után. Akkor még élt apuka. Az ő családja magyar [Azaz nem zsidó. – A szerk.] volt. Budapesti volt, tizenkét évvel idősebb nálam. Én szép lány voltam, és ő tényleg belém szeretett. Aztán amikor Balatonlelléről hazamentem, a szüleim értem jöttek a vonathoz, és Imre is kijött értem. És akkor ott megismerkedtek. Már a vonatnál. És amikor feljöttem Pestre, itt kezdett el igazán udvarolni.

Nekem volt akkor egy nagy szerelmem, egy zsidó fiú. Bence Miklósnak hívták. Őt onnan ismertem, hogy az ő nagybácsija egy nagyon gazdag déligyümölcs- és kávé-kakaó- nagykereskedő volt, és apuka ügyfele volt. És úgy ismertem őt meg. Akkor még Braun volt. Nagypolgári család volt. Nagyon jómódú. És én ahhoz akartam menni. De hát azt mondták, hogy ahhoz nem mehetek. Amíg menyasszony nem lettem, addig mindig találkozgattunk. Eljártunk sétálni, meg kijártunk a Margit-szigetre. És úgy találkozgattunk, hogy a családnak volt egy jó barátja, egy család. Nekik volt a fiúk a Gyuri, aki aztán vegyészmérnök lett. Mind a két család rettentő szerette volna annak idején, ha mi összeházasodunk, mert ezek ilyen egy kaptafa alatt lévő családok voltak. Az volt, hogy itt vannak egymásnak teremtve, a család szereti egymást, azonos anyagi körülmények meg minden. De mi ezt nem akartuk. És akkor a Gyuri mindig értem jött, és úgy játszottuk el, hogy megyek a Gyurival randevúra fél tízkor vagy háromnegyed tízkor, a Kálmán utca sarkán, és úgy jöttem haza, mint aki a Gyurival volt. De közben a Miklóssal voltam, a Gyuri meg egy másik lánnyal. Ez kábé másfél évig tartott. Hetedikes gimnazista koromtól egészen érettségiig. Mert amikor érettségiztem, utána már nem, mert érettségi után rögtön lementem Balatonlellére, és amikor visszajöttem, akkor öt perc múlva már mennyasszony voltam. Visszajöttem július huszadikán, és augusztus harmincadikán már menyasszony voltam.

Én nem voltam a férjembe szerelmes. Nagyon kedves volt, és nagyon udvarias volt, és előzékeny volt, és a virágtól kezdve, mindent kaptam, és ez egy tizennyolc éves lánynak, aki ott tart, ahol én, egy nóvum, egy új életforma volt, és az volt a döntő, hogy az apuka akarta. Az apuka nagyon akarta ezt a házasságot, és ha apuka azt mondta volna, hogy én cigányhoz menjek, megtettem volna biztos azt is. Mert én olyan feltétel nélkül szerettem az apámat. És nem szabad elfelejteni, hogy egy tizennyolc éves még gyerek. Akkor meg főleg az volt. El volt nyomva az emberben az, hogy felnőtté válás és élet és realitás. És az apuka nagyon szerette volna. Az apunak ez az érzése tulajdonképpen előrelátó volt, és be is jött. Mert ha én nem megyek a keresztény férjemhez, akkor nem tudom sem az apámat, sem a testvéremet megmenteni. Akkor nem biztos, hogy megmaradunk. Bármelyikünk is. Tehát az apukában volt egyfajta jóstehetség, vagy nem tudom. Ez 1941-ben volt, és akkor már nem volt kiút. Akkor már Amerikába sem tudtunk elmenni, mert nem tudtuk volna a vagyonunkat kijuttatni. Én nem tudom, hogy az apuka mit gondolt, ő csak közölte velem, hogy ő ezt szeretné. Akkor ott volt az utolsó alkalom, hogy kereszténnyel házasságot kössek. Már akkor kint volt a vegyes házassági törvény [1941. augusztus 8-án lépett életbe az a törvény (1941:XV. tc.), amely megtiltotta zsidó és nem zsidó házasságát. – A szerk.]. A Mária Terézia igazgatójának a testvére intézte el pénzért, hogy az Endre László engedélyt adjon, hogy a férjem engem elvehessen. Az igazgató öccse is bejárt a Baross Kávéházba tarokkozni, és az apuka onnan ismerte. És akkor valamelyik kártyapartner ott közvetítette ezt a dolgot. És kellett nekem egy papír, hogy állapotos vagyok. Persze nem voltam állapotos. Az orvosnak is kellett adni pénzt, és az Endre Lászlónak is.

Az én férjem hulla szerelmes volt belém, és nem érdekelte, hogy zsidó vagyok vagy hottentotta. Csak az anyósomat. Amikor a férjem elvitt két nappal az esküvő előtt az anyósomhoz, úgy fogadott, hogy ebből nem lesz jó, mert ő nem számított soha arra, hogy a fia egy zsidó nőt vesz el feleségül. Ezzel fogadott. Úgyhogy a „szívembe zártam”. A férjem apját nem is ismertem, amikor férjhez mentem. Az életben nem találkoztam vele. Belépett a nyilas pártba 1944 novemberében [lásd: Nyilaskeresztes Párt], majd a felszabadulás után belépett a kommunista pártba [lásd: Magyar Kommunista Párt], és úgy temették el, mint a kommunista párt halottját.

Nekünk polgári és egyházi esküvőnk is volt. Annyi zsidót nem látott még keresztény templomban azóta sem! Az egész osztály, akik a Mária Teréziában voltak osztálytársaim, és hát a család. Az apukának a bátyja, a Gergely Ernő bácsi volt a tanúm. Aztán ott volt a Szilaveczky Lajos bácsi, az egész Hungária Vívóklub, a Vívószövetség kint volt. Olyan százan lehettek.

Amikor a férjemmel megismerkedtem, akkor az Imre egy bőrnagykereskedésben dolgozott mint üzletvezető. Száberszky Józsefnek hívták a tulajdonost, a Károly körút 5-ben volt üzlete. Ez a Száberszky egy lengyel zsidó családból származott. Ő volt a férjem tanúja az esküvőmön. Az ÁVO-nál volt a felszabadulás után, aztán pénzügyminiszter-helyettes lett. A Péter Gábor-per miatt főbe lőtte magát a pénzügyminisztériumban [Száberszky József (1904–1953) – a háború előtt gazdag bőrnagykereskedő volt, 1945 után az ÁVH-nál lett ezredes, Péter Gábor jobbkeze volt. 1948-tól a Pénzügyminisztériumban dolgozott mint főosztályvezető. 1953. január 15-én a Péter Gábor-ügy kapcsán elrendelték az őrizetbe vételét, de Száberszky az őrizetbe vétel előtt egy órával öngyilkos lett. – A szerk.].

Amikor az Imre elvett, akkor az apuka azt mondta, hogy ő nem engedi meg, hogy az ő lánya egy alkalmazottnak a felesége legyen, és vett neki egy saját bőrnagykereskedést a Paulay Ede utcában. És kaptam egy lakást a Szerzetes utcában, mindennel fölszerelve az égegyadta világon. Ez a ház a MÁK-nak épült a Kolozsváry Tamás utcában – akkor még Szerzetes utcának hívták [A Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-t 1891-ben alapították. A MÁK volt az első barnaszén bányavállalat, amely a bányászok műszakját 12 óráról 8 órára csökkentette. A társaság folyamatosan fejlesztette munkásjóléti intézményeit, 1912-ben külön balesetbiztosító pénztárat alapított, valamint elemi iskolát, óvodát, munkáskórházat, munkásfürdőt, munkásotthont, könyvtárat és altiszti kaszinót működtetett (Forrás: A Hét, 1913, 883. oldal.) – A szerk.]. És a MÁK-nak a cégvezetője volt a Forbáth Jenő, az én legjobb barátnőmnek az apja, és ő szerezte ezt a lakást. Mi a MÁK-nak fizettük a lakbért. Ez négy ház volt, és közte egy park, egy ilyen füves kert. Szerzetes utca 4/a [1937 szeptemberében a Közmunkák Tanácsának mérnöki bizottsága döntött arról, hogy a főváros birtokába került Budán lévő, gróf Karátsonyi-palotát és parkjának első részét felparcellázza, és helyére 10–12 luxus bérpalotát épít. A teleket a főváros 6–7000 pengőért vásárolta meg a családtól. (Forrás: Magyar Közgazdaság, 1937/ 39. szám /szeptember 23./, 4. oldal)]. Az egy gyönyörű ház volt, és nagyon luxus kivitelű. Volt két szoba, volt a hálószoba, személyzeti szoba, egy kis hall, volt egy előszoba, konyha, fürdőszoba. És szépen volt berendezve. Azt is egy ügyfél rendezte be, illetőleg ott vettük a bútorokat. Ugye ott nem lehetett antik bútort elhelyezni, nem voltak akkora szobák. A két szoba nagyon szép modern, drága bútorral volt berendezve, a hálószoba úgy volt, hogy két rekamié hosszantin a falon, és volt egy gardróbszekrény. A másik szobában könyvszekrény körös-körül meg fotelok meg dohányzóasztal. Akkor a hallban volt egy kinyitható asztal és hat szék. Szóval ilyen nagypolgári volt. És kaptam tizenkét damaszt ágyneműt, hat személyzeti ágyneműt – a világon mindent. Nem tudom elmondani, de minden volt ott, a világon minden. Cselédünk is volt, mégpedig a Fischer Jenő bácsiéké, mert akkor már el kellett küldeni a zsidóknak a háztartási alkalmazottat, és a Fischer Jenő bácsi Bözsike nénije jött el hozzám. Mert én tarthattam, mint árja párja. Ő ott lakott a cselédszobában. Aztán egyszer azt mondta, hogy egy zsidónak nem fogad szót, és akkor a férjem azt mondta, hogy pakoljon, és menjen. És felvettünk egy másikat. Én ebben az időben semmi különöset nem csináltam. Érettségi után voltam éppen, és sehova nem vettek fel ugye. Apukának segítettem az irodában, meg a férjemnek segítettem az üzletben. Úgyhogy nem tudtam érdemi dolgot csinálni. Tanulni sem, dolgozni sem.

Életem egyik legnagyobb megbánása volt ez a házasság. És amikor a felszabadulás után odaköltöztem az apámhoz, mert féltem, hogy öngyilkos lesz az anyuka haza nem jövetele miatt, és egyszer – soha nem fogom elfelejteni – azt mondtam neki: „Tudod, apuka, én nem szeretem a férjemet.” És erre elsírta magát. És akkor meg már nem lehetett elválni, mert akkor ő már mindent megtett értünk, mert akkor már hála is volt. Nagyon becsültem, mert fantasztikusan viselkedett 1944-ben. Nem volt olyan zsidó barátunk, hogy kért tőle valamit, és nyakló nélkül nem segített.

1944. március tizenkilencedike és ami utána jött, borzalmas volt [lásd: Magyarország német megszállása]. Március tizenkilencedikén este telefonált a nagybácsim, a Gréti néni férje, hogy a nagynéném Miskolcról a testvérétől jött haza, és a vonaton elfogták a németek, és bevitték a Pestvidéki Bíróság börtönébe [Az SS és a Gestapo már a megszállás napján sok zsidót letartóztatott, akik véletlenül vasútállomásokon vagy hajóállomásokon voltak (R. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, 1988, 385. oldal). – A szerk.]. Ez egy vasárnapi nap volt, és lett volna színházjegyünk. Apukának március huszonkettedikén jött egy értesítés, hogy huszonhetedikén vagy huszonnyolcadikán a Rabbiképzőben kell jelentkeznie. Akkor volt, hogy a negyven legjobb zsidó ügyvédet elvitték [A németek mintegy 280 prominens zsidót, köztük számos ügyvédet gyűjtöttek össze az Országos Rabbiképző Intézetben, akiket aztán a kistarcsai internálótáborba küldtek (R. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, 1988, 386. oldal). – A szerk.]. Ugyanakkor az öcsém kapott behívót munkaszolgálatra, Ládiba, Miskolc mellé, egy fatelepre. Az öcsém akkor húsz éves volt. És akkor elvitték az aput, és egy éjszaka alatt az anyu haja hófehér lett. Borzalmas volt. És ugye akkor elment az öcsém, ami borzasztó volt, de a férjem nagyon rendesen viselkedett. Világrendesen viselkedett. Mindent megpróbált.

Anyuka, miután apukát elvitték, nagyon zavart állapotba került. Egy nap alatt megőszült. Kezelték is idegklinikán. Akkor 1944 júniusában szereztünk egy debreceni detektívfelügyelőt, aki húszezer pengőért vállalta, hogy az anyósom őskeresztény irataival elviszi az anyut Debrecenbe magához, és ott bújtatja. Egy Filep Ákos nevezetű rendőrhadnagy hozott össze minket ezzel a detektívvel. Ez a Filep Ákos rendőrtiszt volt a harmadik kerületi, Tímár utcai rendőrségen. Amikor a férjem légószolgálatos lett, akkor ott volt főhadnagy. Ott ismerkedtek meg, és nagyon jó barátságba kerültek. Ő segített nekünk. Akkor már anyuka csillagos házban lakott a Nádor utcában, szemben a Tőzsdével [A Magyar Televízió Szabadság téri székháza volt 1948-ig a Tőzsdepalota. – A szerk.]. Június huszadikán kellett beköltöznie, a születésnapomon. És mondtuk anyukának, hogy napokon belül jön majd érte egy taxi, és úgy csinálnak majd, mintha elvinnék őt a nyilasok, de azok a mi embereink, és majd utána találkozunk, és Debrecenbe megyünk le, ehhez a detektívhez.

Először Gödöllőre mentünk volna. Ott találkoztunk volna ezzel a detektívfelügyelővel. De közben a visegrádi házmesterünk följelentett minket. Odavett a visegrádi villánkba egy Kovarcz Emil nevű nyilas minisztert és egy Bende Emil nevű másik nyilast. Ez a Bende Emil valami tisztviselő volt, a Kovarcz Emilnek volt a barátja [Kovarcz Emil (1899–1946) – nyilas politikus, katonatiszt. 1939­–40-ben nyilas programmal országgyűlési képviselő, a Nyilaskeresztes Párt országos szervezés-vezetője (1938–41), részt vett a Dohány utcai zsinagóga elleni merényletben, amelyért a honvédtörvényszék elítélte, de ő Németországba szökött. A német megszállás után hazatért, és újra a Nyilaskeresztes Párt egyik vezetője lett. A nyilas hatalomátvétel egyik szervezője volt, majd tárca nélküli miniszter lett. 1946-ban mint háborús és népellenes bűnöst kivégezték(Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. És a házmester följelentett minket, az anyukát meg engem, hogy zsidók vagyunk. Az öcsémet meg apukát már nem tudta, mert azok akkor már nem voltak otthon. Amikor vége lett a háborúnak, és igazolni kellett, akkor meg én jelentettem fel. Le is csukták. És a Kovarczot is följelentettem és a Bende Emilt is. A Bende Emilt az apukám és a férjem fogták el a rendőrrel, mert tudtuk, hogy hol lakik. Rögtön a felszabadulás után, 1945 áprilisában. Az apuka és a férjem mentek elfogni, mert a rendőr hagyta volna lelécelni. A Kovarcz Emilt ki is végezték. Szóval az anyuka, amikor érte mentek a csillagos házba, azt hitte, hogy ezek a mi beszervezett embereink, és őt most jó helyre viszik. Volt egy szép szőrmekabátja, azt vitte magával meg egy kofferben a szép holmiját. És ezek valódi nyilasok voltak.

Az anyukát akkor, július hatodikán bevitték a Rabbiképzőbe. Ott volt egy Steiner nevű ügyfele apukának, egy bornagykereskedő, és ő kijuttatott nekem egy üzenetet, hogy az anyuka itt van a Rabbiképzőben, és segítsenek, amíg nem késő. És akkor én odamentem a Rabbiképzőbe, becsöngettem, és ott volt egy rendőr, akinek mondtam, hogy az anyámat behozták, és én is ide akarok jönni. Mert nem nagyon akartam akkor már, hogy egyedül maradjon, mert tudtam, hogy idegösszeroppant volt, hófehér hajjal. És akkor azt mondta nekem a rendőr, hogy menjen el, mert akkor még tud segíteni, de ha ide bejön, akkor már nem. A rendőr nem tudta, hogy ki vagyok, mert úgy néztem akkor ki, mint egy iskolás lány. És akkor valami összekötőnek adtunk húszezer pengőt, hogy kihozza anyut. De az anyuka úgy tudta, hogy az apuka Horthy-ligetre került, nem tudtuk, hogy az aput Horthy-ligetről visszahozták a Weiss Alice Kórházba [lásd: Zsidókórház], és anyuka kérte magát Horthy-ligetre [A II. világháború alatt a Csepel-szigeten található Szigethalmot hívták Horthy-ligetnek. 1944-ben zsidó újságírókat, ügyvédeket és egyetemistákat internáltak ide, majd július folyamán deportálták őket Auschwitzba. Lásd: budapesti zsidók deportálása. – A szerk.].

Amire az anyuka odaért, az apukát már a Weiss Alice-ba szállították át, ami az Orvostovábbképzőnek volt egy melléképülete. Ott egy nagyon rendes nyilas rendőr volt, és én mindennap bemehettem, vihettem apunak ennivalót és a Beck Sala bácsinak, apu egyik barátjának cipőt. A Beck Sala bácsi aztán professzorom lett az egyetemen [Beck Salamon (1885–1974) – jogász, egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok doktora. Fiatalon csatlakozott a polgári radikalizmus eszméihez, a Galilei Kör tagja volt. A háború előtt ügyvédként dolgozott, 1945-ben került az ELTE-re, ahol később tanszékvezető lett. A magánjog és a kereskedelmi jog kérdéseivel foglalkozott. – A szerk.]. Ez a rendőr a kapuban egy nagyon rendes, jóérzésű pasi volt. Én minden áldott nap bemehettem, amikor az volt ügyeletben. És egyik este ez a rendőr telefonált, hogy nem tudja, hogy mi van, de pakoltatják össze a zsidókat, és valahova reggel korán viszik el, próbáljam meg taxin követni. És így jutottunk el Budakalászra, a téglagyárba. Oda vitték őket gyalog, mi meg mentünk utánuk. Aztán hazamentünk, és fogtuk a férjem apjának az iratait, amit készenlétben tartottunk, és tíz- vagy húszezer pengőt, erre már nem emlékszem, és elvittük. Odamentünk az őrhöz, és mondtuk, hogy véletlenül az ő apját elkapták az úton, mert nem volt nála irat, és idehozták. Akkor egy nagyon ritka név volt, hogy Koczpek Imre, és tudtuk, hogy ha kiáltják, hogy Koczpek Imre, akkor az apuka rögtön kapcsol. Azt mondták, hogy menjen haza ruháért. Ő nem tudta, hogy most szabadul. És azt mondta, hogy visszamegy, mert ha nem, akkor anyukát meg engem is elvisznek – apuka akkor még nem tudta, hogy az anyuka nincs már otthon, mert előző nap elvitték –, de nem engedtük vissza az aput.

És volt a Baross utcában, ahol előzőleg laktunk, egy házmester, aki akkor már Csákváron lakott. Ő azóta is járt az apuhoz, mert az ügyeit az apu intézte. És akkor följött, mert nagyon szerette apukát, mert nagyon sokat segített neki, hogy az aput és az anyut magával vinné Csákvárra, a saját házukba, de anyuka akkor ugye már nem volt otthon. És akkor apukát le is vitte. De Csákváron apuka agyvérzést kapott, és felhozattuk mentővel. Bekerült a Benczúr utcába, ahol akkor volt egy kórház vagy inkább szanatórium [A Benczúr utca 45. szám alatt volt a híres Liget szanatórium. – A szerk.]. Ott az apukát befektettük egy Kreisz László nevű főorvoshoz, aki ismerte az aput, és felvette [Kreisz László híres sebész főorvos volt, aki később a magyar futballválogatott, az „Aranycsapat" sportorvosa lett. – A szerk.]. Közben én a volt szakácsnőnkkel, Viki nénivel megbeszéltem, hogy elvisszük hozzá az aput, az Ilona utcába. A szakácsnőnk, aki nálunk szolgált egészen 1944-ig, aztán egy arisztokratánál lett szakácsnő, akik Nyugatra menekültek el [lásd: kivándorlás és külföldre szökés I.]. Az övék volt az Ilona utcai lakás, ahol apukám és később az öcsém is bujkált.

Az öcsémet ugye [1944.] márciusban elvitték munkaszolgálatra Ládiba, Miskolc mellé. Ott dolgozott és tolmácsolt, mert tökéletesen beszélt németül. Az egy osztrák alakulat volt. Aztán a munkaszolgálatban egyszer az egyik osztrák katona rádobott egy német köpenyt, és azt mondta neki, hogy jöjjön el vele autón, és hazahozta Budapestre hozzánk, a Szerzetes utcába. És akkor jött a Horthy-proklamáció, és az öcsém teljes vállszélességgel kiállt a balkonra, és ordibálni kezdte, hogy vége a háborúnak. És attól ugye rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy rejtegetünk valakit. Abban maradtunk, hogy este, ha csöngetnek, az Imi kimegy a balkonra, és leengedjük a rolót, akkor nem látszik, és ha nappal meg jön valaki, mert a férjem a légónál dolgozott, bevonult légós oltónak vagy mi az istennek, akkor meg a fürdőszobában lógott a férjemnek egy ilyen hosszú frottír köpenye, abba az Imi beburkolózik. És két nap múlva csöngettek. Az Imi ment a fürdőszobába, és bebújt a köpenybe, de a lába kilógott. És én akkor az ijedtségtől elkezdtem üvölteni, hogy hazajött szabadságról, és amikor visszament, biztos kibombázták az autót. És olyan artikulátlanul üvöltöttem, hogy a palik rükvercben elszaladtak. Akkor felvittük aput és az öcsémet az Ilona utcába, Viki nénihez. Apuka is és az öcsém is ott szabadultak fel.

Egyszer jelentkezett egy ember. Szegény drága anyámat augusztus huszonnyolcadikán vitték gázkamrába – ezt mesélte a két unokanővérem –, és megjelent egy pasas októberben, hogy az anyuka Balassagyarmaton van egy táborban, és adjunk oda neki ruhát meg élelmiszert meg pénzt, és ő kihozza. És odaadtuk. És halott volt már augusztus óta! Fogalmunk sem volt, hogy mi történik azokkal a zsidókkal, akiket elvittek. Azt, hogy haláltábor meg ilyen, nem tudtuk. Mindenesetre gyanús volt, hogy anyuka semmi életjelet nem adott magáról, és a négy testvére sem. Az anyuka mindig kéredzkedett, mert azt hitte, hogy az apukát megtalálja. És akkor Horthy-ligetről vitték az anyukát egyenesen Budakalászra. És ott találkozott anyuka az apuka bátyjával, akit együtt deportáltak vele. A Kálmán utcai lakásunkban lakott egy Galambos Mihály nevű ügyvéd, aki túlélte, és az mondta el, hogy anyukát aztán átvitték Budakalászra, a téglagyárba, és onnan július 19-én vitték el Auschwitzba, az „ellopott Eichmann kommandóval” [Gergely Katalin édesanyja valószínűleg a Csepel-szigeten internált újságírók és ügyvédek csoportjával került Auschwitzba, nem a kistarcsaiakkal, és nem is a közvetlenül a Rabbiképzőből elhurcoltakkal. – A szerk.]. És az unokanővéreim mesélték, hogy Auschwitz C lágerben anyuka találkozott azzal a nővérével, akit annyira szeretett. És az anyuka augusztusban tífuszt kapott, és elvitték gázkamrába, és a nővére olyan állapotba került, hogy másnap önként jelentkezett abba a csoportba, amit a gázkamrába vittek. Úgyhogy az öt testvérből egy jött vissza, a Róbert bácsi, de az is, szegény, rövidesen meghalt. A miskolciakat is, a váciakat is deportálták. Mindenkit.

A férjem fantasztikusan viselkedett 1944-ben. Volt két lengyel zsidó, akiknek még a szülei jöttek Lengyelországból, úgyhogy ők jól beszéltek magyarul. Ugriknak szólítottuk őket. Amúgy Grosmann volt a nevük. Ezek mindig bejöttek eladni valamit az üzletbe, dollárt meg szőnyeget meg mit tudom én, miket hoztak eladni, és nem azt kérdezték, hogy megvesszük-e, hanem, hogy „ugrik?”, „viszik?”. És azért neveztük el őket ugriknak. Na most ezek az ugrikék öt perc alatt rájöttek, hogy én zsidó vagyok. Azért ezeknek orruk volt hozzá. Aztán egyszer 1943-ban – mert ott laktak valahol a Paulay Ede utca környékén – valamiért bejöttek, az isten tudja, miért, mert a bőrhöz semmi közük nem volt. Mivel mi tudtuk, hogy az ugrikék nem herceg Esterházy, ők meg tudták, hogy én zsidó vagyok, a férjem pedig keresztény, akkor tudták, hogy ezt jól ki lehet használni. És ezeknek volt egy nyomdai összeköttetésük, ahol üres születési bizonyítványt, házasságlevelet meg mindent gyártottak. Ők nem merték otthon tartani, de lehet, hogy otthon is tartottak, mindenesetre, nekünk volt egy tele fa pultunk a bőrtekercseknek, ami egészen leért a földre, és oda alá voltak dugva a biankók. És ha jött valaki, hol én töltöttem ki az adatokat, hol valaki más, hogy ne ugyanaz az írás legyen. Ez 1944 márciusától volt, amikor már itt voltak a németek. A Henrikék [az ugrik] mindennap bejöttek.

Egyik nap jött egy nyilas. Én pont nem voltam bent szerencsére, csak a férjem, és mondták, hogy följelentették ezt az üzletet, hogy itt zsidók járnak be, és hamis papírokat szereznek be tőlünk. Mármint a férjemtől. És akkor mondja: „Hamis papírokat? Hát az hogy lehet?” A férjem reszketett, hogy az ugrikék bejönnek, mert olyan két pólisi zsidó volt, akiknek az arcáról lerítt, hogy zsidók. De nem jött be senki. Egy zsidó sem jött be. De a férjem aztán megmondta neki. És a végén kiderült, hogy ez a pasas be volt építve mint kommunista párttag a nyilas pártba, és ő őrizte annak idején a Szálasit. Ő mesélte. Amikor Csillaghegyen volt, még a Horthy alatt. A pasas mindent tudott. És amikor elment ez a nyilasnak álcázott kommunista, akkor bejöttek az ugrikék, és mondták, hogy ők látták, amikor ez a pasi bement az üzletbe, és akkor az egyik az egyik sarokra állt, a másik a másik sarokra, és amikor jött egy zsidó, akkor szóltak, hogy be ne menjen. Ezzel a nyilas kommunistával aztán nagyon jóban lettünk, és megmondta, hogy a visegrádi házmester meg a Kovarcz Emil jelentett fel minket, mert gondolták, ha mindenki kipusztul, övék lesz majd a ház meg minden. Az igazolásán is ott voltunk. Igazolták is.

Én a Bangha Béla utcában bujkáltam a Filep Ákos menyasszonyának az irataival. Ez az utca a Baross utcával párhuzamos. Amikor kijött a rendelet, hogy a KISOK-pályán jelentkezni kell a vegyes házasságok zsidó tagjának, akkor azt mondta a férjem, hogy ő nem ismeri el a kormányt, tehát nem ismeri el a jogszabályokat sem, úgyhogy nem engedte, hogy jelentkezzek. De el kellett otthonról menni, mert a ház lakói tudták, hogy én zsidó vagyok. Mellettünk lakott egy nyilas. És akkor még rögtön aznap a Filep Ákos azt mondta, hogy menjek a Bangha Béla utcába, a legénylakásába. És akkor a férjemmel mi odamentünk. És az Ákos megkérte a debreceni menyasszonya iratait – abban az időben bárkinek kiadták, hogyha olyan illetékbélyeggel beírt, hogy küldjék meg –, én megtanultam a nagymamáig, nagypapáig mindenkinek a nevét, és elvonultam a Bangha Béla utcába, ahol rajtam kívül még egy fiatal zsidó nő volt, ugyanígy hamis papírokkal. Azt is a Filep Ákos szerezte, de az nem az ő menyasszonyának az irataival volt, mert ugye nem lehetett két Csapó Ella egy lakásban. Egy udvari lakás volt, és mindig le kellett húzni a redőnyt, becsukni az ablakokat, mert ugye a függőfolyosóra nézett az ablak, és ott jöttek-mentek az emberek. Ezt a lakást az Ákos egy Rakovszky Jóska nevű főhadnaggyal bérelte. A Rakovszky is tudott arról, hogy mi ott vagyunk, mert előtte nőket vittek ezek oda. Na most, hogy én ott laktam, meg még egy zsidó nő volt ott, nem mehettek föl a nőkkel. Tudomásul vette, és kész. És az Ákos a férjemmel mindennap vagy minden másnap feljött, hogy ne legyen feltűnő, hogy most nem járnak föl. Amikor már az oroszok Pesten voltak, visszamentem a Szerzetes utcába, a kibombázott lakásba. A férjem végig ott volt. Az egy rettenetes idő volt.

A felszabadulást már az óvóhelyen éltem meg. Nekem volt egy féltestvérem. Az apukámnak volt egy gyereke házasságon kívül, akit elismert. Ő orvos lett, és a János szanatóriumban dolgozott [A János szanatórium (Városmajor u. 68.) 1912-ben kezdett működni. A teljes körű orvosi ellátást nyújtó intézmény felszereltségében, műszerezettségében a korban kifejezetten modernnek számított. Számos ismert művészt (pl. Ady, Babits) kezeltek itt. 1951-ben államosították. – A szerk.]. Félzsidó volt, mert az anyja keresztény volt. És akkor volt olyan, ha házasságon kívül született, és az anyja keresztény volt, akkor kereszténynek számított . [Ez nem minden esetben volt így. Ehhez külön eljárás, mentesítés kellett a hatóságok részéről, ami nem mindenesetben járt sikerrel. – A szerk.]. Ő ott volt nálunk karácsony este a Szerzetes utcában, és már nem tudott visszamenni a szanatóriumba, mert az oroszok akkor már két házzal odébb voltak. Akkor már tudtuk – mert a János Szanatórium a Városmajor utcában volt, mi meg a Szerzetes utcában laktunk, az Óbudán, a Zsigmond térnél volt –, hogy most már nem fog sokáig tartani. Amikor már egész közel dörögtek az ágyúk, a férjem kiment a ház elé, és meglátta, hogy ott fekszik tíz német hulla, akkor már én is le mertem menni az óvóhelyre a kibombázott lakásból a férjemmel, és akkor már deklaráltam, hogy itt vagyok. És másnap jöttek be az [Természetesen december 24. előtt még a Margit vonalnál álltak a szovjetek. Az áttörés után december 26-tól kezdték meg az ostromot. Érdekes viszont, hogy az említett területen épp egy hónappal később indult meg a szovjet előnyomulás, 1945. január 25-26-án, tehát valószínűleg úgy emlékezhettek erre, hogy karácsony után egy hónappal. Ekkor indult meg a szovjet támadás, a Szent János Kórház és a Kis-Sváb-hegy körül. Január 27-re mindkettő elesett, a Városmajorral együtt. Ekkor indultak északra, a Szemlő-hegy és a Marcibányi tér irányába. – A szerk.].

Féltünk, hogy minket, fiatal nőket megerőszakolnak. Akkor erről már tudtunk, mert a visegrádi szobalányom megjelent a nővérével, hogy Visegrádon megerőszakolják a nőket. Ez a lány a mi pesti szobalányunk volt, aki egy visegrádi lány volt. Nothaft Erzsébet. Pesten volt az nyolc vagy tíz évig a szobalány. Ők elmenekültek a testvérével, és azért jöttek hozzánk, mert azt gondolták, nekünk van elég ennivalónk. Hát persze, még egerünk is volt hús helyett! Akkor kitömtük a hasamat különböző törülközőkkel, és azt tanultuk meg, hogy „Ja budu mama”, hogy anya leszek. Mert valaki tudott ott szlávul [oroszul]. És azt hittem, hogy ez engem majd meg fog menteni. De engem nem bántottak, mert amikor bejöttek az orosz katonák, a férjem rám dobott egy kabátot vagy valamit, úgyhogy nem látszottam ki abból az ágyszerűségből. Valamilyen kempingágyon feküdtem. Közben az apuka és az öcsém is odajött. Ott voltunk mind egy kupacon. Az valami rettenetes volt. Egy ötven négyzetméteres lakásban a két nő Visegrádról, a férjem, az apuka, az öcsém meg én. Hatan. Mondom, ennivalónk semmi nem volt.

A Filep Ákos pár nap múlva, amikor már az oroszok ott voltak, felküldött valakit, hogy az oroszok elkapták a Zsigmond téren. És akkor az öcsém meg én mentünk, hogy megmentsük, mert én jól beszéltem franciául, és azt gondoltam, hogy az oroszok biztos tudnak franciául. Ez volt az első nyelvi tapasztalatom az orosz nyelvtudással. Gondoltam, majd én megmagyarázom, hogy ez az Ákos milyen világrendes, és kihozom onnan. Na most az történt, hogy mentem az öcsémmel, és jött szembe két orosz. És nagyon megtetszettem neki mind a húsz évemmel. Amikor közeledtek, valaki hátulról biciklivel elénk állt, és az oroszok hasra estek, és mi el tudtunk rohanni. Azt nem tudom, hogy utána mi történt szegény biciklistával, de el tudom képzelni. Végül ki tudtuk az Ákost hozni az oroszoktól, persze nem francia nyelvtudással, hanem mondtam, hogy „jevrej” [orosz: ’zsidó’], azt is tudtam oroszul, és mutogattam rá, úgyhogy mondták, hogy menjünk a francba. Akkor elmentünk őhozzájuk, és a mamája szerzett lóhúst, és meghívott nagy ebédre.

Filep Ákost a háború után igazolták is. Apuka meg én szaladgáltunk, hogy igazolják. De mégis kitették a rendőrségről, mert akkor már hiába volt igazolva. Akkor elment egy gyárba munkásnak, és miután nagyszerűen sportolt, röplabdacsapatot szervezett a gyárban. És ez a röplabdacsapat bekerült aztán az országos bajnokságba, és így csinálta aztán végig egészen nyugdíjba vonulásáig. Amikor kimentem Izraelbe, azt mondtam neki, hogy „Ákos, én akarok neked a Jad Vasemben fát állítani”. És akkor azt mondta: „Nem engedem meg, Kati, én nem azért csináltam, hogy nekem bárki megköszönje!” Szóval ő egy világrendes ember volt. Ő nem volt politikus, és nem is politikai meggyőződésből csinálta, hanem kizárólag emberségből. Öt évvel ezelőtt halt meg. Még most is a fiával, az anyjával minden nap beszélek. A fia a keresztfiam lett, amikor született, 1951-ben.

A felszabadulást eufóriában éltük meg. Az ostrom után rögtön elkezdtem buzogni. Nem tudtuk, hogy megvan-e még a Kálmán utcai lakásunk. Ugye híd nem volt [A visszavonuló német hadsereg ugyanis az összes budapesti hidat fölrobbantotta. – A szerk.], és az apuka valami csónakon átment Pestre, és nem merte nekünk visszafelé megmondani, hogy a lakásban lakik egy Konkoly-Thege Balázs nevű arisztokrata – ez az a híres család –, akinek a hatszobás lakásból kiutaltak hármat, és a másik háromból kiszedte a bútorokat, és avval fűtött. Úgyhogy szegény apukám ott állt a télben február tizennegyedikén – ugye tizenharmadikán szabadult fel Buda – lakás nélkül volt, illetve lakás az volt, csak nem volt benne bútor. Szóval rettenetes körülmények voltak. És akkor én úgy döntöttem – a Zsigmond téren volt egy szocdem kerületi pártház –, hogy én most párttag leszek, mert a németeket én megbosszulom, meg a nyilasokat meg mindenkit, aki bántott. És akkor egész aktív politikai életmódot folytattam. Egyből delegáltak mint szocdemet a Kéthly Anna mellé a Palace Szállóba, ami a Rákóczi úton volt. És akkor én ott jelentkeztem mint írni-olvasni tudó lény, meg a Justus meg a Schiffer Klára [Szakasits Árpád lánya – A szerk.] meg a Szakasits Árpád – szóval ilyen jó kis társaságba keveredtem [Justus Pál (1905–1965) – társadalomtudományi író, költő, műfordító. 20 éves kora óta részt vett a munkásmozgalomban, tagja volt a Kassák Lajos vezetése alatt álló baloldali szocialista Munkakörnek. 1945 után az SZDP központi vezetőségének tagja, agitációs és propagandaosztályának vezetője, majd országgyűlési képviselő volt. 1949-ben a Rajk-per másodrendű vádlottjaként elítélték, és 1955-ben szabadult, akkor rehabilitálták. Haláláig a Corvina Könyvkiadó felelős szerkesztője volt. – A szerk.]. És akkor nekem mindig adtak valami harci feladatot: diktálni, írni, fogalmazni, „szóval, mint egy fontos ember”. Én meg azt akartam, hogy nekem harcolják ki, hogy a jogra felvegyenek, mert ugye ez volt a vágyam.

Aztán elkezdtem keresgélni a barátaimat, ki maradt életben. A Reiner Évi meg a testvére életben maradt. Anyukáék öten voltak testvérek, négyen meghaltak. Apukáék hárman, egy Amerikában, a másik meghalt. Szinte mindenki meghalt. Osztálytársnőim, barátaim. Mindenki. És nem éreztem semmit, csak gyűlöletet. Bosszúállást. Szégyent. Mint zsidó. Visszatértem azonnal, még 1945-ben. Bementem a hitközségre, és azt mondtam, hogy én zsidó vagyok. Mondtam, hogy az anyámat elpusztították, és az egész családját, és én meg zsidó vagyok. A visszatérésemet nagyon emberien fogadták a hitközségnél. Megértették. Látták, hogy 1939-ben tizenöt-tizenhat éves voltam. Nem kellett semmi, se tanú, semmi. Mert amikor áttértem, akkor kellett tanút vinni. Ide semmit nem kellett. Csak adót fizetni. Segélyt a hitközségtől nem kaptam, de nem is kértünk. Nem volt rá szükség, mert az apuka rögtön elkezdett dolgozni, és a férjem keresztény volt, és az is dolgozott.

Borzalmas volt minden, de engem akkor csak az anyám foglalkoztatott. Tudtam, hogy az anyámat deportálták, és azt is tudtam, hogy nem adott életjelet, és nagyon féltettem az apámat, hogy a tudomására jut. Oda is költöztem hozzá, az ablak nélküli, papírokkal beragasztott Kálmán utcai lakásba. És én ott éltem apukával. Egy darabig írtam leveleket, és leküldtem Debrecenbe Filep Ákosnak, hogy adja fel azzal, hogy az anyuka Svédországban van. Féltem, hogy apuka öngyilkos lesz. Ő valójában soha nem tudta meg, hogy az anyuka meghalt. Várta az anyukáról a híreket, ugyanis a bátyjáról sem tudta fixre, hogy meghalt. Mert a bátyja is ügyvéd volt, és az is meghalt Auschwitzban. Lehet, hogy sejtette, de nem tudta, és erről azért nem beszéltünk, mert nem akartunk egymásnak fájdalmat okozni.

Apuka 1945-ben, amint lehetett, folytatta az ügyvédi munkát. Én csináltam a német levelezést, mert apuka ügyvédjelöltje munkaszolgálatban meghalt. Apuka aztán a Népbíróságot [lásd: népbíróságok Magyarországon] is vállalta mint ügyvéd. A NOT-nál [Népbíróságok Országos Tanácsa] volt bíró, Pesten, egy fél évig. Azt akarta apuka, hogy az Endre László-ügyben lehessen ügyész. Én nem tudom, miért, de azt gyűlölte a legjobban. De én nagyon igyekeztem kerülni ezeket a témákat a vele való beszélgetéskor, mert mindig attól féltem, hogy oda jutunk, hogy az anyuka életéről vagy haláláról beszéljünk. Nem akartam nagyot hazudni, és kerülni akartam ezt az egész témát. Aztán az Endre László-ügy elmaradt, mert apuka meghalt közben. Egy orosz halálra gázolta 1946. február hatodikán.

A Parlamentből, mert akkor ott volt a Külügyi Akadémia, ahova jártam, mentem haza apukához, és mondták, hogy apuka nem jött haza. Egy ügyfele jött, és egész este sétáltunk az utcán, és vártuk az apukát, mert akkor még nem volt telefon. Másnap valahogy telefonhoz jutottunk valamelyik ismerősnél, és felhívtuk a rendőrséget, a tűzoltóságot. Senki nem tudott semmit. Akkor felhívtunk minden kórházat, és a Rókusban azt mondták, hogy igen, baleset érte tegnap, valaki jöjjön be. De azt nem mondták, hogy meghalt. Az öcsémmel összepakoltunk egy kofferba pizsamát meg fogkefét meg ami kell, és konflison mentünk a Rókusba. És amikor a kapunál megkérdeztük, hogy hol fekszik, az öcsémnek volt egy rossz előérzete, és szorosan mögém állt. Elkezdték keresni, és mondták, hogy tegnap háromkor meghalt. Elmentünk a hullaházba, mert nem akartam elhinni. Úgyhogy minden rendszer elvitt valamit. Apukát hamvasztottuk, és a Rákoskeresztúri temetőbe került. Az apukának zsidó barátja a háború után egyetlen, a Beck Sala bácsi maradt életben. Ő aztán professzorom lett az egyetemen, de nem vizsgáztatott, mert azt mondta, hogy elfogult velem, úgyhogy csak beült a magánjogi vizsgámra a Nizsalovszkyhoz, beült mint hallgató, és amikor készen voltam, akkor könnyezve mondta, hogy „De kár, hogy az apád ezt nem érhette meg!”.

Az egyetemi tanulmányaimat 1945 szeptemberében kezdtem. A háború után rögtön felvételiztem a Külügyi Akadémiára [A Külügyi Akadémia létesítéséről az 1948. évi LVIII. törvény döntött (noha az intézmény már 1945 óta működött). Célja: „A magyar külügyi igazgatás és a külkapcsolatokkal foglalkozó intézmények számára megfelelő felkészültséggel rendelkező alkalmazottak folyamatos képzése.” Az Akadémia két éves volt. – A szerk.]. Felvettek. És közben Egerben kezdtem járni a jogra. Ott volt a jogakadémia, ahova rendkívüli hallgatóként bejárhattam, és ott papok voltak [Az Egri Érseki Jogakadémia 1774-től az 1949-es államosításáig működött. – A szerk.]. De nem kellett felvételizni, hanem csak provizórikusan vettek föl, mert akkor még nőt nem vettek föl [lásd: nők a középfokú és a felsőoktatásban], és azt mondták, ha közben kijön a jogszabály, akkor állandósítanak. Így ott rendkívüli hallgatóként tanultam, és vizsgázhattam. Rettentően utáltak, mert mezei jogász voltam. A mezei akkor azt jelentette, hogy nem jártam be, mert nem laktam Egerben, de nem is járhattam be, mert rendkívüli hallgató voltam. És amikor először lementem szigorlatozni, akkor ott úgy volt, hogy az ottani polgármester fia meg a főszolgabíró fia – mert 1945-ben még ez a rezsim volt [Vagyis még nem történt meg a közigazgatás átalakítása, a tanácsrendszer kiépítése. – A szerk.] –, ezeknek a gyerekei vizsgáztak. És akkor leültettek ötöt egy sorba, föltettek egy kérdést, ha egy nem tudott felelni, jött a következő, ha nem tudott felelni, jött a következő, amíg valaki nem felelt. Ezek az ifjak az apukának a tarokk-, a bridzs- és nem tudom, milyen képességeiben és a profokkal való kapcsolatában voltak jók, és nemigen tudtak, és nálam mindig megakadt a kérdés, és én megfeleltem. Öt órán át egyedül vizsgáztam. A végén a többieket ki kellett rámolni onnan. De megkaptam a kitűnőt. Akkor azt mondta nekem a Börcsey nevű pap – ornátusban volt –, hogy mezei egeret ismerek, de mezei jogászt utálok. Ez voltam én.

Látszott, hogy utálták a gondolatot, hogy egy nő erre a pályára menjen, mert akkor még ilyen egyáltalán nem volt. Volt két nő, akik Pozsonyban végeztek, és akkor később nosztrifikálták az ő diplomájukat, de akkor én már kész voltam, amikor őket nosztrifikálták. Gesztler Dóra, úgy hívták az egyik nőt, a másikat Gáspár Ilinek. A Gáspár Ili tíz évvel volt idősebb, mint én. Ők zsidók voltak, és Pozsonyban, jóval a háború előtt jártak egyetemre. Egerben rajtam kívül egy lélek nem volt zsidó, de ez nem zavarta őket, inkább azt utálták bennem, hogy nő vagyok. Három évet jártam Egerbe, ott alapvizsgáztam, de már Pesten védtem meg a disszertációmat. Addigra megjelent a jogszabály, hogy nők is járhatnak a jogi egyetemre [A budapesti jogi kart az 1912–13-as tanévben nyitották meg a nők előtt. A Tanácsköztársaság bukását követően azonban több egyetem is szigorú szabályozásokat vezetett be, és igen kevés nőt vett fel. 1925-re a nőhallgatók száma a tíz évvel korábbi közel 1600-ról 11-re csökkent. A jogi karon rendes hallgatóként egészen 1946-ig nem készülhettek jogásznak. – A szerk.].

A jogakadémiával egy időben jártam a Külügyet is, mert oda is rögtön fölvettek. A Külügyi Akadémia a Parlamentben volt, a Wesselényi báró [lásd: Wesselényi Miklós] volt az igazgató, és a Szalai Sándor volt a profunk. El is végeztem, be is hívtak a Külügybe, de én akkor nem mentem, mert a joggal akkor még nem voltam kész, és nem tudtam, hogy mit fogok választani, jogot vagy diplomáciát. Engem egyből ki akartak helyezni Svájcba. De mivel a jogi egyetemen akkor lettem harmadéves hallgató, nem vállaltam el. Ez egy kapós évfolyam volt, mert le kellett váltani az egész diplomáciát, és én nyelveket nagyon jól beszéltem. Az Akadémián franciául ment a jog, angolul ment a történelem, de azt nem tudtam vállalni, hogy abbahagyom a jogot, mert nagyon szerettem.

Amikor a pesti jogi egyetemre átiratkoztam, már rendes hallgató voltam. Akkor az egyetemen csak minimális lány volt. Főleg fiúk voltak, mert a teológusok is velünk tanultak. Nyolc lány volt. Mind zsidó volt. A fiúk között is voltak zsidók. Mi nem nagyon tolakodtunk bejárni az egyetemre. Leginkább szigorlatokat mentünk hallgatni, meg alapvizsgákat, hogy tudjuk, hogy ez hogyan működik. De előadásokra nagyon ritkán. A Nizsalovszky professzorhoz jártam be, az magánjog professzor volt [Nizsalovszky Endre (1894–1976) – jogtudós, egyetemi tanár, az MTA tagja, 1938-tól 1957-ig tanított a budapesti tudományegyetem jogi karán tanított mint a magánjog tanszékvezető egyetemi tanára. – A szerk.]. Rendkívül jók voltak az előadásai, a Gajzágóhoz nemzetközi jogra, az is egy nagyon tüneményes dolog volt. A Gajzágó professzor az Apponyi Albertnek volt a titkára az első világháború után, és a békekötésre ő ment ki vele [Gajzágó László (1883–1953) – diplomata, egyetemi tanár. 1919-től a Külügyminisztérium munkatársa, 1920-tól a minisztérium politikai osztályának referense, több ízben képviselte Magyarországot a Népszövetségben. 1936-tól 1949-ig az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a nemzetközi jog tanára. Apponyi vezette az első világháború utáni békekötésre kiment magyar delegációt. – A szerk.]. A Gajzágó professzor nyolc nyelven beszélt anyanyelvi szinten. Mentem szigorlatra, és előttem volt valaki vizsgázni. Ez egy óriási terem volt, ahol a Gajzágó vizsgáztatott. És állt a tanársegédjével, és franciául társalogtak. A belügyből küldtek valakit, akit le kellett vizsgáztatni, és őrjöngött a Gajzágó, mert szerinte semmit nem tudott, csak annyit, hogy apuka elvtárs jól van. Beszélgettek, és én rettentő zavarba jöttem, mert nem láttak engem, ahogy álltam ott az ajtóban. És akkor mondja a Gajzágó a tanársegédnek, „most meg jön egy liba”, amikor látta, hogy egy nő jön. És én aztán megelégeltem, előrementem, és franciául közöltem vele, hogy liba minőségemben itt vagyok. Mondtam neki, hogy ki vagyok írva vizsgára. Választani lehetett a tételek közül, hogy franciául, németül vagy angolul vizsgázunk. Nem kellett, csak előny volt. Ez volt a Gajzágó heppje. És bent akart tartani liba minőségemben. De mondtam, „Nem, én ügyvéd szeretnék lenni”. Ez már a doktorrá avatásom előtt az utolsó szigorlataim egyike volt. A közösség nagyon jó volt, még most is összejövünk.

A jogi egyetemet 1949 júliusában fejeztem be „summa cum laudé”-val és szinte még aznap elkezdtem dolgozni. Huszadikán avattak, és délután már bementem az egyes számú ügyvédi munkaközösségbe. De akkor még Kölcseynek hívták, nem egyesnek. Ez volt az egyetlen. Azért mentem a munkaközösségbe, mert privát ügyvéd akkor már nem vett föl, mert nagyon sok adót kellett volna fizetnie. Ott egy Révai Tibor nevű főnök volt [Révai Tibor (1907–1983) – jogász, egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok doktora. 1935-től ügyvéd, majd 1940-től munkaszolgálatos volt. 1945–1948 között Munkácson szovjetügyvéd. 1948-ban áttelepült Budapestre, és tagja lett az első budapesti ügyvédi munkaközösségnek. 1952-től 1956 októberéig az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságának főtitkára volt, majd 1958-ban az újjászervezett Ügyvédi Kamara elnökségi tagja lett. 1961-től az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának tanára volt. – A szerk.]. Ő Munkácsról jött, a Szovjetunióból azzal, hogy munkaközösséget alakítson Magyarországon. Én az ő jelöltje voltam. Aztán az egyetemre ment át magánjogi profnak, és a baráti kapcsolatot élete végéig tartottuk. Nagyon-nagyon szerettem, a feleségével még most is jóban vagyok. Tehát az avatásom után én oda bependerültem, és közöltem, hogy engem most avattak doktorrá, és itt szeretnék ügyvédjelölt lenni, mert itt több ügyvéd van, és arra specializálhatom magam, ami nekem tetszik. Azt mondta, jó, de meg kell várnia a munkaközösség többi tagjának a véleményét, és értesíteni fognak, hogy fölvettek-e vagy sem. És rá három napra kaptam egy sürgönyt, hogy azonnal jelentkezzem. Felhívták a rektort, a Marton Gézát [Ő 1948–52 között a jogi kar dékánja volt. – A szerk.] referenciát kérni rólam, és azt mondta, hogy borzasztóan sajnálom, hogy ügyvédjelöltnek akar menni, mert itt akartam tartani a tanszéken. Úgyhogy fölvettek. 1949. szeptember elsejétől lettem ügyvédjelölt, és onnan mentem nyugdíjba is.

És szinte rögtön az után, hogy felvettek a Kamarába, katonai védő is lettem. Akkor volt nálunk ez a fokozott női program, hogy a nők és az egyenjogúság. 1949. szeptember huszadikán jegyeztek be, és szeptember huszonhatodikán kaptam egy értesítést, hogy a katonai védők sorába felvettek, és ugyanakkor küldtek nekem egy blankettát, hogy töltsem ki, és küldjem be a Honvédelmi Minisztériumba. A blanketta olyan adatokat tartalmazott többek között, hogy van-e külföldi kapcsolatom, hogy levelezek-e külföldi személlyel, és nekem ugye a bátyám akkor már Bécsben élt. Az Imi 1948. február hatodikán disszidált Bécsbe, illetőleg hát ment útlevéllel, és nem jött vissza. Ő a Közép-Európai Banknak volt a levelezője, és kiküldték Bécsbe mint német levelezőt. És elfelejtett visszajönni. Akkor én odaírtam, hogy van egy testvérem Bécsben, és időnként telefonon beszélgetünk, és bizonyos rendszerességgel levelezünk. És akkor behívtak a Honvédelmi Minisztériumba, egy zsidó őrnagy volt ott. Novembernek hívták. Később ő lett Nácizmus Üldözötteinek Bizottságának az elnöke [A Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága tevékenységét 1957-ben kezdte, a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete elnevezéssel. – A szerk.]. És azt mondta nekem: „Elvtársnő, minden rendben van maga körül és a képzése körül meg a vizsgái körül, de meg kell szüntetni ezt a levelezést a külföldön tartózkodó testvérével, mert ez inkompatibilis, és olyan lehetőségeket ad, hogy maga bármiféle titoknak minősíthető körülményt véletlenül vagy szándékosan közöl az öccsével.” Én erre azt mondtam neki: „Kedves alezredes úr! Az jobb volna, ha a továbbiakban úgy leveleznék az öcsémmel, hogy Kovács Rózsika? És megkérdezném, hogy az aznapi székletürülése rendben volt-e? És akkor én jobb lennék?”. Akkor azt mondta, hogy „Menjen haza, és levelezzen tovább!”. Szóval voltak ilyen dolgok.

De amikor a kitelepítés volt [lásd: kitelepítések Magyarországon], akkor nagyon féltem, mert megkaptuk a kitelepítő végzést, mert a férjem a háború előtt nagykereskedő volt, én meg ugye a nagypolgári származásom miatt. És a Virág Miklós, aki a pártközpontnak volt a jogtanácsosa, azzal akkor még egy ideig kollégák voltunk, mert ő is ennek a munkaközösségnek a tagja volt, amikor én jelölt voltam ott, és a Szabó Endre, aki akkor már orvosezredes volt a belügyben, elintézte nekünk, hogy ne telepítsenek ki bennünket. De hát mondjuk, ez volt az egyetlen, de ezt sem éreztem veszélynek, mert percek alatt megoldódott. Három nap alatt megoldódott ezeknek az embereknek a révén. Meg tudja, én mindig meg mertem mondani a véleményemet, mert a hatóságok, akik a jogszabálysértéseket és törvénytelenségeket okozták, ahogy mondta, amikor a levelezést abba akarták velem hagyatni az öcsémmel, ha az ember föllépett és határozott volt, akkor meghátráltak. III/III-asnak sem akartak beszervezni soha, mert annyira egyértelmű voltam. Soha nem kerestek meg, hogy én bárkiről jelentsek! Én azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Azt tudtam, hogy a házmesteréknél irántam érdeklődtek. De engem nem akartak beszervezni.

A pártba egyetlen egyszer akartak beszervezni. A párttitkárunkat Egri Gézának hívták. Az is zsidó volt. Az Egri nagyon szeretett engem, de egyáltalán, a munkaközösségben nagyon szerettek. Egy nagyon jó összetételű, és egy nagyon szoros baráti kört alkottunk. Összejártunk, együtt szilvesztereztünk, szóval nagyon jó volt. Egyszer mentünk együtt vidékre tárgyalni az Egri Gézával, és akkor ott elkezdte, hogy iratkozzak be a pártba, és csináljunk olyat, hogy női szervezet a Jogász Szövetségben. És én mondtam neki: „Egy, én nem iratkozom semmiféle pártba.” Mondja: „Miért?” Mondom: „Mert én vallásos zsidó vagyok.” Nem voltam vallásos, csak ezt mondtam neki, mert tudtam, hogy az kizáró ok. És mondom: „Másodszor is, én ügyvéd vagyok, és nem nő. Én ugyanúgy ügyvéd vagyok, mint maga vagy a többi férfi, és nem vagyok hajlandó ilyen diszkriminációnak magam alávetni, hogy én nő vagyok, és ettől más vagyok, hogy ettől több jogom van vagy kevesebb.” És ez volt az összes vallási tárgyú beszélgetésem, amikor a munkaközösség tagja lettem. Valójában a háborút követő egy-két év kivételével már a politikával sem foglalkoztam. Amikor egyesült a két párt [az MKP és az MSZDP – A szerk.], engem kidobtak mint nagypolgári származásút, a férjemnek meg azt mondták, hogy ő elárulta a munkásosztályt azzal, hogy engem elvett. De a legjobb barátaink, a Szabó Bandiék – ő belügyi orvosezredes volt, a felesége a Párttörténeti Intézetben volt, és egyetemi tanár –, párttagok voltak. Aztán a munkaközösség tagjai is, akikkel mind jóban voltunk.

A vagyoni helyzetünk a háború után nagyon megváltozott. A visegrádi házat eladtam, mert betettek egy sváb családot, és azok nem engedték meg, hogy bemenjünk. Valaki szólt, hogy államosítani fogják a háromszobásnál nagyobb lakásokat és a nyaralókat, és akkor annak a svábnak, aki bent lakott, eladtam huszonötezer új forintért, de úgy, hogy egy zsebkendőt nem tudtam kihozni. És 1948. február hatodikán meg is jelent – vagy 1949-ben – az államosítási jogszabály, úgyhogy államosították volna [A házingatlanok államosításáról szóló rendelet 1952. február hatodikán jelent meg. Lásd még: államosítás Magyarországon III. – A szerk... Az apuka lakásának a felét kiutalták egy Konkoly-Thege nevű arisztokratának, akinek a kedves drága anyukája azokból a szobákból, ahol nem laktak, kiszedte az ablakkereteket, az ott regnált. Aztán a nő szerzett magának egy önálló lakást, és mi fizettünk neki, hogy menjen a fenébe. Eleinte a tulajdonosnak – valami Kochnak hívták – én fizettem a lakbért. Aztán amikor apuka meghalt, az öcsém maradt egyedül a lakásban, és kiadta apuka irodáját valami ügyvédnek. De aki bérelte, aztán visszament a Pénzintézeti Központba, mert nem jöttek hozzá ügyfelek. Aztán később kiutalták egy másik ügyvédnek, de én aztán nem foglalkoztam vele. A lakást aztán államosították. Ez egy ötszobás lakás volt, és akkor már nem lehetett ekkora lakást egy személynek fenntartani. Meghaladta az öcsémnek az igényeit. És különben is kiment.

A férjem a háború után egy szövetkezetben [lásd: kisipari szövetkezet] dolgozott, mert akkor már nem lehetett nagykereskedése. Én akkor társadalmi munkában az ötödik kerületi tanács pénzügyi osztályán dolgoztam, mert akkor be voltunk osztva társadalmi munkára. Ott el tudtam intézni neki, hogy kapjon iparigazolványt mint bőrdíszműves, amihez egyáltalán nem értett, de egész haláláig az volt. A férjemmel relatíve normális volt a kapcsolatunk. Hálás voltam, mert végeredményben, hogy én megmenekültem, az öcsém megmenekült, és az apám megmenekült, ezt nagyrészt neki köszönhettük. De ez soha nem volt szerelmi házasság az én részemről. De nem válhattam el. Először azért, mert nem volt semmi egzisztenciám mint egyetemistának, engem el kellett tartani. Aztán 1955 körül súlyos beteg lett, és egy teljes évig kórházban feküdt. És amikor beteg lett, akkor meg a hála miatt nem válhattam el. Aztán 1970-ben, huszonkilenc évi házasság után végül is elváltunk. Aztán többet nem mentem férjhez. Egyszer majdnem, de végül nem bántam meg. Az egy akadémikus volt, persze zsidó. De azt mondtam, aki ötvennyolc éves koráig agglegény marad, avval valami nagy baj van. És aztán nem mentem hozzá, és nem is bántam meg. És annak a baráti köre lett aztán az én baráti köröm.

A háború után nagyon egyszerűen éltünk. Igyekeztünk megszerezni az élethez szükséges dolgokat, és amikor jobb nevű ügyvéd lettem, és pénzt kerestem, akkor nekem az akkori viszonyokhoz képest magas volt a jövedelmem. Persze a fizetésem maximálva volt, mert a munkaközösségben nem az ügyvéd kapta a pénzt, hanem a pénztár, és aztán azt hónap végén elszámolták. Aki nagyobb bruttót hozott be, az nagyobb nettót is vitt haza. Volt olyan, hogy négyezer forintot kerestem havonta. Amikor elmentem nyugdíjba, tízezer forinttal mentem el 1983-ban, ami azt jelenti, hogy sokat kerestem. De akkor sem annyit kaptam, amennyi járt volna, mert maximálták a plafont tizennégyezerben, és én annál többet kerestem.

Amikor beléptem a munkaközösségbe, hét ügyvéd volt ott, és mind a hét zsidó volt. Volt egy ügyvédjelölt, az keresztény volt. De annak, szegénynek, rögtön útilaput kötöttek a talpára. Engem azért vettek föl, mert egy ügyvédjelöltnek sok volt a munka, de amikor látták, hogy milyen strapabíró vagyok, akkor elküldték őt. Az egész munkaközösség és a kamarai vezetés is zsidó volt. A Bárd Imre bácsi, a Kamara elnöke, aki zsidó volt, akkor a Kovács István volt a Jogász Szövetség főtitkára, az is zsidó volt [Bárd Imre (1884–1958) – ügyvéd. 1902-től részt vett a munkásmozgalomban, a Tanácsköztársaság idején a külügyi népbiztosságon dolgozott. A Horthy-korszakban védte a perbe fogott kommunistákat. 1945-től részt vett a Magyar Jogász Szövetség vezetőségi munkájában; Kovács István (1921–1990) – jogtudós, államjogász, tanszékvezető, az MTA Állam és Jogtudományi Intézetének igazgatóhelyettese, a Magyar Jogász Szövetség titkára. – A szerk.]. Mesélek egy nagyon édes dolgot. Az akkori Szovjetunióból jött egy delegáció az ottani ügyvédi tanács és kamara vezetőségéből. Én voltam ugye a szép kislány, aki nyelveket beszélt. És emlékszem, mentünk a repülőtérre, és leszállt a kamarai meg országos ügyvédi vezetőség, és odalépett hozzám az elnök, és azt mondja: „Mondja, lehet itt menni pénteken zsinagógába?” Ez volt az első kérdése, és rögtön engem szúrt ki. Minden évben voltak ezek a nemzetközi kongresszusok, és amikor Bolognában volt, ott akkor kommunista polgármester volt, és adott egy fogadást egy óriási teremben, és mi ott álltunk, és beszélgettünk. Mi már ugye jóban voltunk, mert minden évben találkoztunk, és egyszer csak belépett egy nő, és egyenesen odastartolt hozzám, és azt mondja: „Du bist Jude?” [német: ’Zsidó vagy, ugye?’]. Izraeli volt. És küldtek is nekem meghívót, mert a következő kongresszus Izraelben volt. És nem engedtek ki, mert azt mondták, hogy külön az én nevemre jött meghívó, biztosan akarnak tőlem valami besúgást vagy valami kémkedést. Amikor halálra ítélték a Nagy Imrét, akkor voltam először kint Párizsban, úgyhogy nem akartak beengedni. 1958-ban. Nem akartak beengedni, mert akkor volt, hogy júniusban ítélték halálra, és én mentem ki, és nem akartak beengedni. Azt mondták, hogy magyar nem jöhet be.

Napi tíz órát dolgoztam legalább. És nem is lehetett nem nagyon sokat dolgozni a munkaközösségben. Később listás védő is lettem, ami azt jelenti, hogy politikai ügyekben is jogosult voltam védeni. Ezt azért csinálták, hogy legyen egy nő, mert minálunk a nőknek teljes joguk van. És egyszer feljött hozzám egy nő, olyan ötven év körül lehetett, hogy a férje védelmét vállaljam el. És én kérdeztem, milyen ügyről lenne szó. És a következő derült ki: a férje háborús bűnös volt, embereket gyilkolt. Én erre kaptam egy rohamot, és ordítoztam, hogy „Mars ki! Azonnal menjen ki!”. És még visszaszólt az ajtóból, hogy azt mondták nekem, ide egy zsidó ügyvéd kell, hogy segítsen a férjemen. Nem vállaltam el. Sőt nem vállaltam el olyat sem, amikor kirendeltek a Katonai Bíróságról. Volt ez a dél-magyarországi mészárlás [lásd: újvidéki vérengzés], és körülbelül 1965–66-ban megtaláltak egy embert, aki ebben részt vett, és addig a Dunántúlon élt mint fuvarozó. Engem kirendeltek, hogy ennek a védelmét lássam el. Először megnéztem az iratokat, hogy miről van szó, és mondtam, hogy én ezt nem fogom vállalni. Ez egy olyan etikai kérdés, ami megoldatlan lesz örökké. Valakinek védeni kell, mert a perrendtartásban bent van, hogy mindenkit megillet a védelem a Fővárosi Bíróságnál folyamatban lévő ügyekben. De nekem az volt a véleményem, hogyan állhatnék oda védeni valakit, akit gyűlölök, és miattam ítéljék halálra. Tudniillik, ezek azt csinálták, hogy összegyűjtötték a zsidókat és a kommunistákat, és kiengedték őket az erdőbe, és mint a nyulakat, ki tudott többet lelőni a menekülő zsidók közül. Akkor én mondtam neki, hogy engem rendeltek ki, kötelességem volt lejönni, de én nem vállalom. Szerencsére föl is akasztották. De nem én védtem. Ez volt egy ilyen rettentő megrázó dolog.

Meg volt egypár koncepciós ügyem is. 1956 elején kirendeltek a Katonai Bíróságra egy francia követségi dolgozó védelmére, akit kémkedéssel vádoltak. A követségi dolgozót be akarták szervezni, ami nem sikerült. Hogy ő mit csinált a követségen, azt nem tudtam, de nem lehetett valami rettentő fontos pozícióban. Még a mai napig mint nyugdíjas ott dolgozik. Úgy akarták beszervezni, hogy ráállítottak egy belügyes dolgozót, egy csinos férfit, aki úgy akart a közelébe férkőzni, hogy kvázi udvarol neki. És beugrott ennek a csaléteknek. Ez a férfi be akarta szervezni, hogy a francia követségről szolgáltasson adatokat, de semmi lényegeset nem tudott szerintem. Ő ezt megtagadta. Ezek után letartóztatták, és a Fő utcában volt egy teljes évig. Én sose mentem úgy tárgyalni, hogy ne beszéltem volna az ügyféllel, vagy ne néztem volna meg az iratokat. Ezt a bíróság elnöke rólam nagyon jól tudta. És felhívott reggel, és azt mondta: „Legyen szíves bejönni nyolcra, mert itt lesz egész nap.” Odamentem, és akkor elém raktak egy vastag aktát, és közölték, hogy a védelmet lássam el mint kirendelt védő. A lapozgatás közben találtam egy meghatalmazást, és közöltem a bíróval, hogy „Tanácselnök Úr, itt van egy meghatalmazás, mit keresek én itt?”. Erre fogta, eltépte a meghatalmazást, és azt mondta: „Akkor nézze tovább!” Én akkor beszéltem az ügyféllel, és egyértelműen egy koncepciós per volt, amiről ordított, hogy ez egy háttér nélküli bűncselekmény. És rövidesen megkezdték a tárgyalást, miután én beszéltem az ügyféllel, és megnéztem az iratokat. Egy másfél órás tárgyalás során felmentették bűncselekmény hiányában. Én vittem őt haza írógépestül, mert akkor már egy éve előzetes letartóztatásban volt. És azóta minden évben, március huszadikán a mai napig ír nekem, hogy megemlékezik erről a napról, és köszönetet mond nekem.

Az ügyvédi munkám mellett tudományos munkát is végeztem. A Tudományos Akadémián voltak előadásaim. Az egyik előadást például a női bűnözésről tartottam. Aztán egy másikat a drogokkal kapcsolatban, a drogfüggőségben elkövetett bűncselekményről. Akkor volt több ilyen előadásom is. Ugye a vakok országában a félszemű király voltam, aki nyelveket beszél. Az előadások többségét francia nyelven tartottam, mert ezek nemzetközi konferenciák voltak. És tagja voltam a Nemzetközi Nőjogász Szervezet vezetésének [A Fédération Internationale des Femmes des Carrières Juridiques (F.I.F.C.J.), azaz Női Jogászok Nemzetközi Szervezete 1928-ban alakult Párizsban azzal a céllal, hogy a nők emberi jogaiért és a nők elleni diszkrimináció minden formája ellen harcoljon. A FIFCJ konzultatív státusszal rendelkezik az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa (ECOSOC) és a Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) mellett, és szorosan együttműködik az ENSZ több szervezetével (UNESCO, UNICEF, OIT, UNIFEM). – A szerk.]. Gyakorlatilag a világ összes jogásznője, aki bíró, közjegyző, ügyvéd, szóval jogász volt, tömörült egy ilyen B konzultatív státuszú szervezetbe, ami az ENSZ-hez tartozott. Ez a B konzultatív státusz azt jelentette, hogy másodrangú. Részt vehettünk minden ENSZ gyűlésen, szavazati jog nélkül. Ennek egészen a nyugdíjba vonulásom napjáig én voltam az egyik magyar vezetője. Egyszer jogreferensnek is felkértek az ügyvédi kamarában. Az pedig a terhes nő fokozott büntetőjogi védelmével kapcsolatos munkám anyaga volt. A jogszabály csak akkor engedte minősítetten büntetni a terhes nő bántalmazását, ha a szüléskor meg lehetett állapítani, hogy okozati összefüggés volt a tettlegesség és a szülés között. Nekem viszont az volt az álláspontom, ha egy terhes nőt bántalmaznak, és az okozati összefüggés esetleg csak a szüléskor derül ki, akkor legyen lehetőség arra, hogy nem minősített esetben is fokozottabban lehessen védeni a nőt. Szóval mindig kipécéztem magamnak valamit, mert rettentő szerettem a tudományos munkát is. Kevésnek találtam a mindennapi ügyvédi ténykedést, ami tulajdonképpen nem az én iniciatívámból indult ki. Jött az ügyfél egy konkrét üggyel, és akkor azt képviselni kellett. Nekem meg impulzust adott valamelyik ügy, hogy elkezdjem kutatni, hogy ez milyen összefüggéseket tartalmaz, és elkezdtem ráállni, már amennyi időm volt. Nagyon sokat dolgoztam. Publikálni viszont nem nagyon sokat publikáltam. Azt szerették volna, ha a kandidatúrát megcsinálom, de az, hogy az ember dolgozzon mint ügyvéd napi tizenkét órát, és közben kutatómunkát végezzen könyvtárakban, pont amikor munkaidő van, nem fért össze. És közben még letettem a felsőfokú nyelvvizsgákat franciából és németből, mert az is kellett, hogy a nemzetközi konferenciákon fordíthassak. A nemzetközi kongresszusokon én fordítottam. Kijött mindig két rádiós velünk, és én fordítottam az interjúkat, úgyhogy aztán „hálából” velem is csináltak sokszor interjút. Aztán a rádióban sokszor kértek tőlem interjút. Én voltam a Magyar Rádióban a kedvenc egy ideig. A Magyar Tévében egyszer voltam, ez lehetett 1962–63-ban, de a rádióba rendszeresen hívtak.

Az öcsémmel 1956 októberében találkoztam aztán először. 1956-ban én pont kint voltam Bécsben, amikor volt a forradalom [lásd: 1956-os forradalom]. Volt egy futballmeccs, és nekem volt egy nagyon kedves barátom, Friedmann Jocónak hívták – nem kell hogy mondjam a származását –, és ez a belügyben volt, és mondtam neki: „Jocó, az öcsém kint van most már majdnem egy évtizede Bécsben, és én nem láttam. Nagyon szeretnék kimenni!” Azt mondja: „Jól van, holnap hozom neked az útleveled.” Hozta is. És kimentem október tizenkettedikén vagy tizenharmadikán, mert akkor volt a meccs, és vissza akartam jönni huszonnegyedikén vagy huszonötödikén. De nem tudtam, mert közben kitört itt a forradalom. A forradalomról tulajdonképpen már aznap tudtunk. Aznap mentem az „Elfújta a szél”-re [Az 1930-as években filmesítették meg Margaret Mitchell hasonló című művét Vivien Leigh és Clark Gable főszereplésével, és ezt még a háború után is sokáig játszották. – A szerk.], és akkor a férjem telefonált, és azt mondja: „Képzeld el, itt a Kossuth Lajos utcában égetik az orosz zászlókat.” És mi majdnem frászt kaptunk, mert tudtam, hogy lehallgatnak minden telefont, hiszen büntetőügyekben sokszor visszajátszották, hogy mi zajlott a telefonon. És azt hittem, hogy elmebajt kapott a férjem, hogy bemondja a telefonba. Akkor derült ki, hogy forradalom van, és akkor rögtön bekapcsoltuk a rádiót, és éjjel-nappal hallgattuk. Azt mondták, hogy fegyveres beavatkozások is vannak, meg embereket akasztanak, de nem tudtuk konkrétan, hogy mi, mert reggeltől estig a Nabucco „Rabszolgakórus”-t és az V. szimfóniát játszották a magyar rádióban [A „Rabszolgakórus” Verdi 1841-ben írott Nabucco c. operájának részlete. Beethoventől viszont nem az V. szimfóniát játszották, hanem az Eroica nyitányt Beethoven 1803-ban írt III. (Eroica) szimfóniájából. – A szerk.].

Később, úgy novemberben jelentkeztünk a magyar követségen, mert egy ideig be volt zárva. És amikor végre bejutottam, persze nem az volt a legfőbb gondjuk, hogy én hazajussak Pestre. Azt mondták, hogy más dolguk is van, mint hogy engem hazajuttassanak meg a Szilágyi Pistának a feleségét. És akkor felírták a telefonszámot, hogy majd jelentkeznek. A férjem akkor már elég súlyos beteg volt, és elküldtük érte azt az ugrikot, akit meséltem az üzletből, hogy jöjjön ki. Még Pesten néha-néha benéztek az öcsémhez, ha arra mentek, ha el akartak adni valamit – mert mindig el akartak valami valutát adni. Bécsben egyszer csak megjelentek az öcsém lakásán. A telefonkönyvből nézték ki. Én nem tudom, hogy mikor mentek ki, de kint voltak, és rögtön embercsempészéssel foglalkoztak. És kihozták volna a férjemet is, de a férjem nem tudott németül, és azt mondta, hogy ő nem megy ki egy országba úgy, hogy nem tudja a nyelvet, és a felesége vagy a sógora tartsa el őt. Úgyhogy nem volt hajlandó. Aztán a követségről december másodikán telefonáltak, hogy indul egy autó Budapestre, ha akarok menni, menjek. Mentem. Akkor a magyar követség egy teherautón visszahozta Pestre azokat, akik kint ragadtak.

Akkor megfordult a fejemben, hogy kint maradjak. Én már kész ügyvéd voltam. És tökéletesen beszéltem németül, franciául és elég jól angolul is és oroszul is. Oroszul még a Külügyi Akadémián kezdtem el tanulni. Kötelező volt. Én akkor frissen disszidáltnak számítottam, és ugye ott nyilvántartották ezeket. És szájról szájra ment. És én találkoztam egy kollégával, aki Szombathelyen volt ügyvéd. Véletlenül összetalálkoztam vele, megadtam neki a címemet, mert ha tud valamit, hogy egymást értesítsük, és akkor felhívott, hogy nem akarok-e, mert meg tudok pályázni egy Rockefeller-ösztöndíjat, kétezer schilling havonta, és egy ügyvédi irodában háromszor egy héten ügyvédjelölti tevékenységet végezhetek, miután tökéletesen beszélek németül. Úgyhogy a Rockefeller-ösztöndíjjal hetente háromszor egy ügyvédi irodába mentem volna, és kaptam volna kétezer schillinget a Rockefellertől is azért, hogy abban az irodában dolgozom, és kint volt az öcsém, aki akkor már sokat keresett. Az öcsémnek volt egy csokoládégyára, és aztán nagyvállalatok képviseletét látta el nyugdíjazásáig. Úgyhogy én kint akartam maradni, de kifejezettem azért jöttem haza, mert volt ez a hálakomplexus. A férjem 1944-ben az életét kockáztatta, és mindent elkövetett, hogy túléljük én is és a családom is, akinek tudott, annak segített. És akkor azt nem csinálhattam meg vele, hogy betegen otthagyom egyedül. Aztán meg kiderült, hogy nem volt ő olyan egyedül soha. De én azt akkor nem tudtam.

Visszajöttem, pedig azt is tudtuk, mert a férjem a telefonban mondta, hogy antiszemita kitörések is voltak. Mesélte, hogy zsidóznak és nyilaskereszteket rajzolnak. Volt egy üzletünk akkor a Károly körút 6-ban. Egy alacsony, keskeny ház volt, aztán lebontották. És nyilaskereszteket festettek a kirakatra éjjel. De voltak más nyilas megnyilvánulások is. De amikor én visszajöttem december másodikán, akkor már nem voltak ezek, sőt december negyedikén volt az a nőtüntetés [1956. december 4-ére, a második szovjet katonai invázió első hófordulójára emlékeztetve, Gáli József, Obersovszky Gyula és Eörsi István szervezte meg a nők tüntetését a Hősök terére. A több ezer, gyászruhás nő a Hősök terére vonult, ahol megkoszorúzták az ismeretlen katona sírját. Ennek mintájára az elkövetkező napokban számos vidéki városban került sor hasonló tüntetésre. – A szerk.]. Akkor már itthon voltam, és mentem a Bajcsy-Zsilinszky úton, mert a Károly körúti üzletbe akartam bemenni, és lövöldöztek, úgyhogy beálltam egy kapuba [Forrásunk szerint sem 1956. december 4-én, sem másnap, amikor a nők a Március 15. téren, a Petőfi-szobornál akartak virágot elhelyezni, nem került sor lövöldözésre. A tömeget a karhatalom szovjet páncélosok és gyalogság segítségével oszlatta szét (Lásd: 1956 Kézikönyve I., Kronológia, 1956-os Intézet, Budapest, 1996). – A szerk.].

Nekem nem volt semmi bajom a Kádár-rendszerrel. Hazudnék, ha azt mondanám. A jövedelmem is jó volt, mert elég ismert ügyvéd voltam. És nekem még abban a szerencsében is volt részem, hogy minden évben utaztam, mert a férjem itthon maradt, és én ennek a Nemzetközi Nőjogász Szervezetnek a vezetőségi tagja voltam, és szolgálati útlevéllel minden évben mehettem kongresszusra. Egyszer sem kaptam turista útlevelet [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél] vagy pénzt, mert amikor szolgálati útra mentünk, akkor a szobát fizették, és kaptunk napidíjat. Tehát mondjuk, én egy kivételes helyzetben éltem.

A legjobb barátaim között van például Sugár János orvos, Eötvös-díjas egyetemi tanár [(1922) – patológus, az Orvostovábbképző Egyetem Onkopatológiai Tanszékének vezetője. – A szerk.]. Azokkal olyan családi kapcsolatban vagyok. És a másik a Krausz Péterék, aki egy lánykori barátnőmnek a fia, akinek van a négy gyereke. Svájcban vannak, és minden évben megyek hozzájuk Genfbe. Ők minden második héten felhívnak. Azokkal tartom a családi kapcsolatot. Be vagyok épülve mint családtag. A barátaim ma is mind csak zsidók. Kivéve a Filep Ákosékat, akiket nagyon szeretek.

Gyereket sajnos klinikai okból nem tudtam szülni, pedig nagyon hiányzik. És műtettem magam, mindent csináltam, hogy lehessen gyerekem. Fantasztikusan vágytam gyerek után. Aztán most van a négy Krausz gyerek. Mindent eltettem, amit rajzoltak, csináltak. Azt mondták, hogy jobb vagy, mint a nagyi, mert az nem tett el semmit. Imádom őket. Ők vallásos család. A zsidóságukkal kapcsolatban csak annyit szeretnék elmondani, hogy az egyik évben az egyik lány kint volt Amerikában ösztöndíjjal. És írta nekem: „Tudod, rettentő baj, hogy itt nincs zsidó közösség, és nem találok barátokat.” És akkor én írtam neki rögtön egy levelet, hogy ne a szerint szelektáld az embereket, hogy ki zsidó, és ki nem az, hanem az emberi értékeik szerint. Én azt mondom nekik, hogy ne szűkítsék azt a kört, amiben élni akarnak, ne e szerint ítéljenek. Szóval én nem a keveredés mellett vagyok, és mindenki őrizze meg az identitását, legyen arra büszke, de ne határolódjék el. Nekem az az álláspontom, hogy ezt [az elkülönülést] nem ésszerű dolog fönntartani ilyen szigetekben [mármint a diaszpórában].

A valláshoz, amióta anyuka meghalt, nem nagyon van közöm. Minden évben július hatodikán elmegyek a Dohány utcai zsinagóga kertjébe, ahol a fa van [A Varga Imre szobrászművész által készített fém szomorúfűz a Hősök temploma mögötti téren, amelynek minden levelére egy-egy mártír nevét vésték. – A szerk.]. Anyuka neve is ott van. A Páva utcába is néha elmegyek. Anyuka neve oda is fel van vésve. De a jahrzeitot nem tartom. Semmit az égvilágon nem tartottam. Annyit, hogy kimentem Auschwitzba 1952-ben vagy 1953-ban vagy később, amikor már lehetett Lengyelországba menni. Nekünk legjobb barátaink voltak a Szabó Ágiék, akik ott szabadultak fel [Szabó Ágnes (1922) – történész, a Párttörténeti Intézet munkatársa volt. – A szerk.]. És a férje, aki a belügyben volt, tudott autót szerezni magának, és négyen kimentünk Auschwitzba. Mert azt mondtam, hogy azok az emberek, akiknek Magyarországon halt meg a hozzátartozójuk, el tudnak menni temetőbe, akkor most én is el tudok menni. A krematóriumba vittem gyöngyvirágcsokrot, mert az volt anyuka kedvence. Borzasztóan meghökkentem. Anyuka Birkenauba került, és azokat a faházakat szépen rendbe hozták, fehér függönyök meg kis muskátli az ablakban, és az egész olyan volt, mintha itt csak lengyel kommunisták haltak volna meg. Zsidókról szó sem volt. Undorító volt ott a légkör Lengyelországban. És amikor ott voltunk, egy cigányvajda és az egész családja jöttek – ugye azok is nagyon sokan haltak meg ott. Az nagyon érdekes volt. Mindent végignéztem. A kemencéket, a büntetőket, ahol felállni nem tudtak, leülni nem tudtak. Vérrel volt összekenve. Mindent megnéztem. De nem tudom, hogy az anyuka hol halt meg. Gázkamrában, azt mondták az unokatestvéreim, akik visszajöttek. Úgyhogy ott voltam.

Amióta az anyu meghalt, és amióta a hatmillió zsidó meghalt, megszűnt az istenhitem. Előtte hittem, de utána soha többet. A barátnőm szerint mazochista vagyok, mert minden könyvet elolvasok, és minden filmet megnézek, ami a zsidóságról és a holokausztról szól. De fent akarom tartani a keresztények elleni gyűlöletemet. Érthető, nem? Nem akarom egy percre sem elfelejteni, ami történt. Zsidónak érzem magam. Régebben minden széderestét egy nagyon drága jó barátomnál tartottam, ahova most is minden kedden megyek. Ők nagyon vallásosak. Náluk mindig teljesen bekóved zsidó vacsora volt. Én pedig nagyon szeretem a maceszgombócot és a macesztortát. Még az én keresztény férjem is imádta a sóletet, a flódnit, a töltött libanyakat – a világon minden zsidó ételt [Töltött libanyak (halsli): a liba húsából készítették a tölteléket, kenyeret vagy krumplit raktak bele, valamint hagymát és fűszereket. – A szerk.]. És mindig felolvasták a „miben különbözik ez a nap a többitől”-t [lásd: má nistáná]. De amióta a férje meghalt, és ő megvakult, csak a szűk családja van ott. Azóta én sem tartom.

Izraelben talán 1988-ban voltam. Még a svájci követség intézte a vízumot [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.]. És beleüttettem az útlevelembe. Akartak adni egy külön lapot, én meg mondom: „Tessék beleütni!” Nagyon boldog voltam. Egy barátnőm élt kint egy ideig egy barátjával Izraelben. És még barátaim. Az egyik Tel-Avivban, a másik Jeruzsálemben. Beutaztam egész Izraelt Eilattól kezdve Tiberiásig, mindenhol voltam. Nagyon lenyűgöző volt, nagyon szép volt. Nagyon meghatottan jöttem el onnan. És nagyon megbántam, hogy nem voltam kint korábban, és nem maradtam kint. Ott azt éreztem, hogy családon belül vagyok. Szóval, hogy nem kell félnem. Az arabok nem a zsidóság miatt csinálják, hanem területfoglalás, hatalom meg vagyon miatt, de Magyarországon a zsidóságom miatt utálnak. És hetvenévesen már késő volt. Életemnek talán a legboldogabb három hete volt. Szerettem ott lenni, és irtó sajnáltam, amikor vissza kellett jönni. És nagyon sajnálom, hogy többet nem tudok odamenni fizikai akadályoztatás miatt.

A rendszerváltásnak egyáltalán nem örültem. Azt mondtam, ha ilyen emberek kerülnek az élre, mint Antall, megint előkerül az antiszemitizmus. Féltem, és most is félek. És nem is az én életemet féltem, mert ez már nem az én életem, hanem ezekét a gyerekekét. És higgye el, jobb táptalajt ennek [az antiszemitizmusnak], mint Magyarország, még Németországban sem találni. Mert ez egy vele született, velejéig antiszemita, zsidóellenes, fasiszta nép. Félek tőlük, féltem az ifjúságot – nem vagyok nyugodt. Nyugodtabb voltam a kommunizmus alatt. Amíg a zsidó perek nem voltak, de akkor sem akartam elhinni először. Hanem volt egy barátom, aki a Szovjetunióban élt mint orvos. Ő belekerült ebbe a cionista orvosperbe, Moszkvában. És amikor mondta ezeket a dolgokat, hogy letartóztatták, először nem akartam elhinni. Szóval nem tudtam elképzelni, hogy ez valós. És a Kádár-rendszer alatt sem féltem. Nekem nem volt semmi bajom. A rendszerváltás óta viszont permanensen félek. Teljesen 1939-es itt a légkör.

A múltkori népszámláláskor volt egy olyan kérdés, hogy vallás [Az interjúalany a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.]. Odaírtam, hogy zsidó, de semmi közük hozzá. De az, hogy a zsidóság kisebbség legyen, szerintem diszkrimináció. Mi zsidók vagyunk vallásilag. Az egy dolog. Magyarországon mi magyar állampolgárok vagyunk, Magyarországnak fizetjük az adónkat, Magyarországtól jár nekünk bizonyos szociális szolgáltatás. A zsidóság Magyarországon nem kisebbség. Nagyon ódzkodnék ez ellen. Én nem azt szeretném, ha összeolvadna, de azt sem szeretném, ha úgy lenne szerves része, hogy egy bizonyos fokú elkülönülésben. Én azt szeretném, ha teljesen egyenjogú állampolgár lennék mindenki mással, és senki ne merje szememre hányni, hogy én zsidó származású vagyok.

Itthon örülök, ha saját magamat el tudom látni. Már rég nem dolgozom, nyolcvankét éves múltam. Nem is ismerem már a jogszabályokat. És már nem is hiányzik. Reggel fölkelek hatkor, meghallgatom a Napkeltét [1989-ben indult közéleti magazinműsor az MTV-n. – A szerk.]. Aztán rendbe szedem magam, a lakást, elmegyek úszni, bevásárolni, sokat fekszem, és a barátaimmal járok össze. Egyszer egy héten kanasztázunk, egyszer egy héten csak traccsolni megyek föl, és minden szombaton egy barátnőmmel ebédelek, hol őnála, hol énnálam. És minden második vasárnap egy másik barátnőmmel, hol őnála, hol énnálam. És ezzel elmegy a világ. Nagyon sokat telefonálnak a gyerekek. A testvéremmel is most már csak nagyon keveset beszélünk. Ő elment 1948-ban, akkor én voltam huszonöt éves, ő volt huszonnégy, és az egy egész másik élet. Ők élik a gazdag pénzarisztokrácia életét, és egész más az értékrendjük, mint nekem. Mindig fel szokott hívni, megkérdezi, hogy mi a politikai helyzet Magyarországon, mondom, nagyszerű. Hogy vagyok? Mondom, nagyszerűen, úgyhogy ilyen konvencionálissá vált. Két unokatestvérem él, az egyik Közép-Amerikában, annak nemrég halt meg a férje, a másik meg Ausztráliában. Ők idősebbek, mint én, és már a levelezés is nehezünkre esik. És nincs is más családtag. Csak a barátaim maradtak. Most azok az én családom.

Életrajz

Vaszilij Ringel közepesen magas, vékony testalkatú, nyitott, közlékeny ember. Érdekes beszélgetőtárs. Sokat olvas, minden érdekli, ami a világban történik. Jóllehet, az egyik szemére megvakult, ma is sokat rajzol, fest. A szobája falát saját, Ungvár régi házait ábrázoló olajfestményei díszítik. Őszinte csodálatomat azonban azok a figurák váltották ki, amelyeket elképesztő ügyességgel meghajlított vesszőkből, gyökerekből készített. Emeletes családi házban él, amit a család az 1970–80-as években épített annak a régi épületnek a helyén, amely a második világháborút megelőzően Ringelék otthona volt. A ház nagyon kényelmes tágas, napsütötte szobáival. Itt él Vaszilij Ringel, a fia, Mihail a feleségével, valamint Mihailék lánya, Jelena és Jelena családja (férje és két gyermeke).

Az apai nagyszüleimet nem ismertem, Erdélyben éltek, ami jelenleg Romániához tartozik, de az első világháború előtt az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. Az apai nagyapámat Ringelnek Manónak hívták, 1860 körül született, de nem tudom, hogy hol. Nagyanyámról mindössze annyit tudok, hogy fiatalon halt meg. Azt sem tudom pontosan, hogy Erdélyben hol éltek az apai nagyszüleim, és apám születési helyét sem ismerem, csak azt tudom, hogy 1881-ben jött a világra. Voltak testvérei, de róluk semmit sem tudok. Apám családjából csak egyvalakit ismertem jól, a húgát, Máriát, aki sokáig velünk élt. Mária pár évvel fiatalabb volt apámnál.

Nehezen tudnám megmondani, hogy apám családja mennyire volt vallásos. Nem állítanám, hogy apám és a húga túlzottan kitűntek volna a vallásosságukkal. Neológok voltak. Otthon magyarul beszéltek. Valószínűleg jól tanult, hiszen fölvették kereskedelmi akadémiára valamelyik erdélyi városban. A zsidók továbbtanulását semmilyen módon nem korlátozták. A lakosság is és a hatóságok képviselői is kifejezetten liberálisan viszonyultak a zsidókhoz, antiszemitizmusnak nyoma sem volt. De azért az Osztrák–Magyar Monarchiában is voltak bizonyos, a zsidókra vonatkozó megkötések. Az első világháborúban nagyapám és apám a magyar hadseregben szolgált. Akkoriban a felsőfokú vagy bizonyos középfokú végzettséggel rendelkező emberek egy rövid katonai fölkészítés után tiszti rangot kaptak a hadseregben [lásd: tartalékos tiszt]. Ez azonban a zsidókra nem vonatkozott, a legmagasabb rang, amire emelkedhettek, a tiszthelyettesi volt [Ez tévedés: a Monarchia hadseregében az aktív és a tartalékos tisztek között egyaránt voltak zsidó származásúak. Lásd még a szócikket. – A szerk.]. Kivétel itt is volt: a zsidó orvosok, akikre ez a korlátozás nem terjedt ki. Manó nagyapám is és az apám is tiszthelyettesként szolgált a fronton. Nagyapám az 1930-as években halt meg. Nem voltunk ott a temetésén, nem is tudom, hol van a sírja. Miután apám megnősült, a húga, Mária áttelepült hozzánk, Kárpátaljára. Varrónő volt. Sokáig nem ment férjhez. Az 1920-as évek végén aztán egy Jonasz családnevű ungvári zsidó férfi, aki szabó volt, vette feleségül. Hagyományos, zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], Mária pedig a férjéhez költözött Ungvárra [Ringel László és a szülei ekkor Ungvár mellett, Felsődomonyán laktak. – A szerk.]. Egy gyerekük volt, Magda, aki 1930-ban született. 1944-ben Mária a férjével és a lányával együtt először gettóba került, majd koncentrációs táborba hurcolták őket. Mária és a férje odavesztek, a lányuk viszont túlélte a megpróbáltatásokat. A háború után Magda, aki akkoriban még fiatal lány volt, más fiatalokkal együtt kivándorolt Palesztinába. A hajójukat föltartóztatta egy angol hadihajó, és az összes utast egy ciprusi táborba irányították. Magda itt ismerkedett meg a későbbi férjével. 1948-ban végül sikerült eljutniuk Palesztinába. Izraelben férjhez ment, férjezett neve Friedmann, néha levelezünk vele, Kirjat-Jamban él a családjával.

Anyai nagyapámat, Berhida Menyhértet jól ismertem. A zsidó neve Menáhem volt. Az 1850-es években született. A nagyanyámat soha nem láttam, meghalt, mielőtt megszülettem volna. Még a nevét sem tudom. A nagyszüleim születési helyét nem ismerem. Azt tudom, hogy a Berhida család tagjai főként az Ung völgyében éltek, ami végigkíséri a folyót, Ungvártól úgy kilencven kilométernyire. Szinte mindegyik faluban élt legalább egy Berhida családnevű ember, aki valamilyen távoli rokonságban állt a többi Berhidával. Iparosok, mesteremberek voltak is voltak köztük, cipészek, szabók, de a legfőbb foglalatosságuk a kereskedelem volt. Menyhért nagyapámnak volt egy vendéglője – ezt úgy kell elképzelni, mint valami átmenetet a kávéház meg az étterem között – egy Ungvárhoz közel eső faluban, amit a csehek alatt Onokovcinak, az Osztrák–Magyar Monarchia idején pedig Felsődomonyának neveztek [Verhnyije Domanyivci] [Felsődomonya – kisközség volt Ung vm.-ben, 1910-ben nem egészen 700 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ma már Ungvárhoz tartozik, leginkább családi házakkal, nyaralókkal van beépítve. Kárpátalján voltak vendéglők, éttermek és kocsmák. A kocsma abban különbözött a vendéglőtől, hogy a kocsmában az ital mellett csak hideg ételt szolgáltak fel, míg a vendéglőben ebédet és vacsorát is kaphatott a vendég. Nagyapám ezenkívül értett a háziállatok gyógyításához, nem tudom, hogy tanult-e ilyesmit, vagy ösztönös volt a tudása, de tény, hogy Felsődomonyán kívül a környékbeli falvakba is elhívták a parasztok, ha szükség volt a tudására.

Felsődomonya nagyon régi település volt. Római katolikus templomát még a tizennegyedik században emelték. Kis falucska volt, nyolcvan százalékban szlovákok lakták, a többiek pedig ruszinok volt. Akadt még három-négy pravoszláv, más szavakkal görög keleti vagy ortodox is, oroszok, akik az első világháború idején estek fogságba, aztán megnősültek, és a faluban telepedtek le. A szlovákok római katolikusok, a ruszinok görög katolikusok voltak A faluban összesen három zsidó család élt, még a minján sem telt ki a férfiakból. A faluban nem volt sem zsinagóga, sem imaház. A vallási ünnepeken a munkácsi Spira rabbi [lásd: Spira Lázár] jóváhagyásával a szomszédos Alsódomonyára jártunk át [Alsódomonya – kisközség volt Ung vm.-ben, 1910-ben 1100 – főleg szlovák és rutén – lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ma már az a település sem létezik, Ungvárhoz csatolták. Zsinagóga ugyan ott sem volt, de volt egy imaház. Nagy épület volt, az egyik felében egy zsidó család lakott, a másik felét, ahol két szoba volt, imaházként használták a zsidók. Az egyik szobában a nők, a másikban a férfiak imádkoztak.

Felsődomonyán nem volt antiszemitizmus sem az Osztrák–Magyar Monarchia, sem a cseh fennhatóság idején. A falusiak barátságosak voltak, tisztelték a zsidókat. Verekedésbe torkolló viszálykodás csak a római katolikusok meg a görög katolikusok fordult elő. De a zsidókat ezek nem érintették.

Azt azért nem mondhatom, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában nem létezett antiszemitizmus. Persze nem volt olyan erős és nyilvánvaló, mint később, 1938 után, amikor Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz, de azért voltak jelei. A háború előtt volt otthon egy könyvünk, amit Budapesten adtak ki 1900 tájékán. A címére már nem emlékszem, valamilyen Egon volt a szerzője, aki valamikor az államhatalom valamilyen képviselője volt Kárpátalján, és Budapestre hazatérve, könyvet írt a szolgálat idején szerzett élményeiről, tapasztalatairól [Minden bizonnyal Egan Edéről (1851–1901) és a nevéhez fűződő kárpátaljai ún. hegyvidéki akcióról, ill. az arról szóló valamelyik beszámolóról van szó. Egan vezette miniszteri biztosként a Földművelési Minisztérium 1897-ben indult szociálpolitikai programját az ország egyik legszegényebb vidékének gazdasági fejlesztésére (földjuttatás, hitelszövetkezetek alakítása, ill. fogyasztási szövetkezetek létrehozása – elsősorban a zsidó kereskedők kiszorításának céljával). Egan e tárgyban írott könyvéről nincs tudomásunk, az említett könyv talán az akcióban részt vevő tisztviselő, Páris Frigyes beszámolója lehetett (Páris Frigyes: Tájékoztató a ruthén akciónál való működésem felől, Budapest, 1904). Részletesebben a hegyvidéki akcióról lásd Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918), Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003. – A szerk.]. A könyvében csak zugkereskedőkként emlegeti a zsidókat, olyan emberekként, akik kizsákmányolják a ruszinokat. Példákat is fölhozott, az egyikre emlékszem is, arról szólt, hogy egy zsidó bérbe adta a tehenét egy ruszinnak, és amikor a tehén leborjazott, elvette a borjút. A szerző arról viszont megfeledkezett, amit a könyve elején egyébként maga is megemlített, hogy érkezésekor a ruszinok írástudatlan, műveletlen emberek voltak, akik egész életükben keményen dolgoztak. Ez pedig még a zsidók betelepülése előtt történt. De Egon azt írja, hogy aztán megjöttek a zsidók, akik elkezdték kizsákmányolni a ruszinokat. Nem ez volt az egyetlen ilyesfajta könyv akkoriban.

Menyhért nagyapám neológ volt. Anyai nagyszüleimnél mindig megtartották a sábátot, gyertyákat gyújtottak, és az egész család összegyűlt az ünnepi asztal körül. De nagyapám, a neológok többségéhez hasonlóan, szombaton is dolgozott [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A hagyományoknak megfelelően a nagyünnepeket megtartottuk otthon. Egymás között magyarul beszéltünk.

Anyámék hárman voltak testvérek. Anyám, született Berhida Anna – zsidó nevén Hanna – volt a legfiatalabb, 1885-ben született. A legidősebb lány Katalin volt, a zsidó nevére nem emlékszem, a középső pedig Róza, zsidó nevén Rejzl. Nem tudom, hogy anyám és a nővérei hol tanultak. Lehet, hogy anyám gimnáziumba is járt, mindenesetre gimnazista koromban ő segített megcsinálni a leckémet. Anyám mindkét nővére férjhez ment. Az idősebbik nővére, férjezett nevén Braun, Ungváron élt. A férjére egyáltalán nem emlékszem. Ungváron volt egy bútorkészítő műhelyük, és meglehetősen jól éltek. Két fiuk született, mindkettő jóval idősebb nálam, Miklós és Sándor. Anyám másik nővére, Róza, férjezett nevén Weisz, Szlovákiában élt a családjával, egy Kralovszkij Klumec nevű városkában [Král’ovský Chlmec, azaz Királyhelmec – nagyközség volt Zemplén vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal), 1891-ben 2100, 1910-ben 2700 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. Vagyis ez a nagynéni is Csehszlovákiában élt, csak nem Kárpátalján. Királyhelmec 1993 óta tartozik Szlovákiához. – A szerk.]. Nekik is két gyermekük volt, a fiuk, Tibor, aki idősebb volt, mint én, és a lányuk, Edit, akivel nagyjából egykorúak voltunk. Róza néném férje kereskedelemmel foglalkozott. A nagynénéim, miután férjhez mentek, nem dolgoztak, csak a családdal foglalkoztak.

A szüleim még az első világháború előtt ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Amikor apám a kereskedelmi akadémián tanult, Felsődomonyán gyakornokoskodott a nagyapám vendéglőjében. Ott ismerkedett meg anyámmal. 1914-ben apámat behívták katonának, a szüleim 1918-ig leveleztek egymással. A háború végeztével apám megkérte nagyapámtól a lánya kezét. Nagyapám természetesen tudott a szerelmükről, arról, hogy leveleznek egymással, úgyhogy beleegyezett a házasságukba. Apám az esküvőig már nem hagyta el a falut. Nagyapám igazi zsidó esküvőt rendezett. A hüpét a vendéglő előtt állították föl, nagyapám az ungvári zsinagógából hívott rabbit, ő adta össze az ifjú párt. A lakodalmat a vendéglő nagytermében tartották. Az esküvő után a szüleim Ungvárra költöztek. Apám három üzletben könyvelt, mind a háromnak zsidó volt a tulajdonosa, anyám pedig a háztartást vezette.

Apámnak dús, fényes, gesztenyebarna haja volt. Hideg időben kalapot hordott, de korántsem a zsidó hagyomány miatt, hanem a divat miatt, egyébként nem viselt fejfedőt. A kor divatjának megfelelően öltönyben járt, tavasszal és nyáron világos öltönyben. Az arcát simára borotválta. Anyám a házasságkötés után nem fedte be a fejét, csak akkor kötött kendőt, amikor az imaházba ment. Sötét, dús haja volt, hátul kontyba csavarta. Divatos ruhákban járt, magas sarkú cipőt hordott. A szüleim neológok voltak. Tiszteletben tartották az alapvető zsidó hagyományokat, nagyünnepeken zsinagógába jártak. Otthon magyarul beszéltek egymással. Egy kétemeletes házban béreltek lakást.

Ungváron születtem, 1920-ban. A csehszlovák anyakönyvi kivonatomban a magyar nevem, a László szerepel, a szüleim is ezt a nevet szokták meg. Otthon Lacinak, Lacikának szólítottak. A zsidó nevem Leizer. A hagyományoknak megfelelően engem is körülmetéltek. A szertartás az ungvári zsinagógában volt, a tényét be is vezették a zsinagóga anyakönyvébe.

Kárpátalja 1918-ban csehszlovák fennhatóság alá került. A különbséget hamar megérezték az emberek. Magyarország alapvetően mezőgazdasági termelésre rendezkedett be, Csehszlovákia, különösen Csehország viszont fejlett iparral rendelkezett. A csehek érkeztével kezdődött meg Kárpátalján az iparosodás. Ungvártól húsz kilométerre vegyi üzemet építettek, magában a városban pedig nagy bútorgyárat létesítettek. Ebben az üzemben exportra termeltek, az Amerikai Egyesült Államokba például hajlított, fölcsapható ülőkéjű színházi és moziba való székeket szállítottak. Munkácson dohánygyárat építettek. Kárpátalján nem terem igazán jó dohány, csak az alapanyag egy részét termelték meg itt, a többit máshonnan szállították. A kisebb szőlészeteket és borgazdaságokat a csehek nagy cégekké alakították át, ezek a cégek aztán sok bort exportáltak. Kárpátalján, a Rahói járásban ősidők óta működtek sóbányák. A csehek nemcsak a sót termelték ki, hanem üdülőhelyeket is telepítettek a környékre. Még most is működnek a gyógyhatású sófürdők a vidéken. A kimerült, művelés alól kivont bányákban pedig szanatóriumot létesítettek. A sós pára kiválóan alkalmas a különféle légúti megbetegedések kezelésére. Munkácson nagy sörgyárat építettek. A forrásvizekre települő üdülőhelyek kialakítása szintén a csehek érdeme. A járás mindig is híres volt gyógyhatású vizeiről. A gyógyvizet emésztőrendszeri megbetegedések kezelésére használták. A csehek szanatóriumot építettek, palackokba töltötték, és exportálták a gyógyvizet. Még az Egyesült Államokba is szállítottak. A román határhoz közelebb fekvő vidéken, a Huszti járásban van egy Saján nevű városka, ahol a csehek a gyógyforrás mellett építettek egy szanatóriumot, amelyben a máj- és vesebetegségben szenvedőket kezelték [Saján a Visk nevű városkától 5 km-re fekvő település. – A szerk.]. Külföldről is jártak ide a gyógyulni vágyók. Munkács mellett is föltártak egy forrást, és ott is csináltak egy szanatóriumot. Ezeknek a beruházásoknak köszönhetően sok kárpátaljai jutott munkához. A csehek sok komfortos lakóházat építettek. Ungváron még ma is ezek az épületek a legdrágábbak és a legkeresettebbek. A cseh uralom idején nem volt antiszemitizmus. Éppen ellenkezőleg, minden lehetséges módon támogatták a zsidókat, állami tisztségekbe emelték őket. Megszüntettek minden, az Osztrák–Magyar Monarchia idején volt korlátozást [A zsidók az emancipációt követően természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is viselhettek állami hivatalt. Idézzük Karády Viktort: „Paradox módon az állami alkalmazottak aránya különösen magas volt az ortodox vidékeken… Részletesebb vizsgálattal kimutatható, hogy az ortodox megyék állami alkalmazottai főként adminisztratív, hivatalnoki pozíciókat töltöttek be mint a falusi közigazgatás vezetői: Észak- és Kelet-Magyarországon elsősorban olyan falvakban, amelyek zsidó többséggel vagy erős zsidó kisebbséggel rendelkeztek.” Egyébként Karády becslései szerint 1910-ben az ortodox városok zsidó lakosságának 6,3%-a állt állami szolgálatban vagy dolgozott szabad/értelmiségi pályákon (ezen belül pedig 13%-uk állt állami szolgálatban, és 9,4%-a működött tanári és tanítói pályán). (A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910), in Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok, Cserépfalvi, 1997). (Majd csak az 1939. évi IV. tc., az ún. második zsidótörvény idején tiltották ki a zsidókat a  köztisztviselői pályákról.) – A szerk.]. A zsidók katonai szolgálatot teljesíthettek a hadseregben, és bármilyen rangot megkaphattak [Mint említettük, ez a Monarchia hadseregében is így volt. – A szerk.]. Nagyon sok zsidó tanult felsőoktatási intézményekben. A kárpátaljai lakosság pedig mindig is lojálisan viselkedett a zsidókkal.

1922-ben a szüleim úgy határoztak, hogy Felsődomonyára költöznek. Menyhért nagyapámnak már sok volt egyedül a vendéglő irányítása, úgyhogy anyámhoz fordult segítségért. Felsődomonya mindössze öt kilométerre volt Ungvártól, ezért aztán apámnak sem kellett föladnia a munkahelyét a városban. Beszerzett két lovat meg egy kocsit, azzal járt munkába. Akkoriban ugyanis nem volt más közlekedési eszköz Felsődomonya és Ungvár között.

Nagyapám vendéglőjét kétszázötven évvel korábban építették. Vastag, hosszú, egyméteres falú, földszintes téglaház volt. A vendéglőn kívül volt benne néhány szoba is, ahol mi éltünk. Az oldalfalához hozzátoldottak egy épületet, ahol egy vegyesbolt működött. A vendéglő több helyiségből állt: volt egy nagy étterem, egy külön szoba a gyermekes anyáknak, ahol tilos volt dohányozni és szeszes italt fogyasztani, aztán még volt egy szoba, ahol sakkozni és kártyázni szoktak, és volt egy kisebb helyiség, amolyan bárszerűség. Az éttermet gyakran bérelték ki esküvőkre, születésnapokra és hasonló ünnepségekre. Egy nagy konyha szolgálta ki az egész vendéglőt. A húgom megszületéséig két szobát laktunk a vendéglő épületében, az egyik szoba a nagyapámé volt, a másikban pedig mi laktunk, a szüleim meg én. A nagy ház mellett állt egy kisebb ház, ami vályogból épült. A vályog volt a környéken leggyakrabban használt építőanyag. Szalmatörekből és agyagból készítik, összedolgozzák, és téglákat formáznak belőle. A vályog időtálló és meleg, a házak többsége ebből épült Kárpátalján. Közvetlenül az első világháború után szeszfőzde működött az épületben, ahol szilvapálinkát főztek. A szeszfőzdében nagy fahordók álltak, két méter magasak, másfél méter átmérőjűek. A környékbeli falvakban fölvásárolták a vörös szilvát, amit aztán beleborítottak ezekbe a hordókba, a szilva levet eresztett, és erjedni kezdett. Ebből az erjedő léből készült a szilvapálinka, egy külön erre a célra szerkesztett pálinkafőző berendezés segítségével. Előfordult, hogy mi, gyerekek, besettenkedtük a szeszfőzdébe, ládákra meg kosarakra állva fölmásztunk a hordók oldalára, és szalmaszálon keresztül belekóstoltunk az erjedő szilvalébe. Nagyon jó íze volt, de vigyázni kellett vele, mert hamar az ember fejébe szállt. Később, a húszas években a csehek állami monopóliummá tették a szeszfőzést. A berendezéseket leszerelték, és átszállították az ungvári szeszgyárba. A házat átépítették, két, külön bejáratú, összkomfortos, egyszobás lakást alakítottak ki benne. A lakásokat kiadták. Az egyikben egy falusi hivatalnok, a másikban pedig a falusi szlovák iskola tanítója lakott.

A vendéglőhöz nagy udvar tartozott, ahol Pészah körül, amikor már kezdett melegedni az idő, körhintákat állíttatott föl a falu, amelyek késő őszig működtek. A  szüleim kaptak némi pénzt a terület bérbeadásáért, és a vendéglő forgalmának is jót tett a körhinta. A szülők ugyanis gyakran hozták ide körhintázni a kicsiket, és olykor az egész napot ott töltötték, közben alaposan meg is éheztek. A vendéglőben nemcsak ebédelni lehetett, hanem volt fagylalt is, sütemény is, meg lehetett inni egy csésze kávét, és hűsítőt is lehetett fogyasztani. A családapák pedig fölhajthattak egy sört, netán valami erősebbet is. A söntésben sokszor rendeztek nyereménysorsolást. A jegy egy koronába került, emlékszem, a fődíj egy élő kismalac volt. Volt még szerencsekerék is, ráaggatott nyereményekkel, amelyeket egy horgászbotra erősített horog segítségével lehetett megkaparintani. Az udvarban volt egy kibérelhető kuglipálya is. Akik nem játszottak, fogadásokat köthettek arra, hogy ki győz a játékban, a tét egy hordó sör volt, amit szintén a vendéglőben vettek meg. Szóval, mindez érzékelhető hasznot hozott a vendéglőnek.

A ház mögött nagy kert húzódott, egyik felében gyümölcsfákkal, diófákkal, a másik felében pedig az istálló volt a teheneknek meg a lovaknak, és itt voltak a disznóólak is. Az istálló szénapadlásán tartották a szénát meg az alomnak való szalmát, vagy ha a szénapadláson nem volt elég hely, a szalma bálákban állt. A környező hegyekben élő embereknek kevés földjük volt, főként favágásból tartották fönn magukat. A fát szekérrel szállították Ungvárra, a módosabbak szekerét lovak, a szegényebbekét ökrök húzták. A fákat már egy-másfél méteres rönkökre darabolva rakták szekérre. Többnyire a mi vendéglőnkben pihentek meg. A ház mögött volt egy etető- és itatóvályúval fölszerelt karám a lovaknak, a fások a vendéglőben vacsoráztak, és a szénapadláson, a szénában aludtak. Hajnalban keltek, és már indultak is a városba, a piacra. Az érkezésük valóságos ünnep volt a helybeli nincstelenek számára, akik aprócska viskókban éltek, földjük nem volt, alkalmi munkákból tengették az életüket. Kora reggel fejszét, fűrészt ragadtak, és elindultak a fásokkal a vásárba. A polgárok a fásoktól megvették, a velük érkező emberekkel pedig földaraboltatták a fát. A csehek aztán később, a harmincas években földreformot csináltak. A Felsődomonya környékén húzódó erdőket fölparcellázták, és szétosztották a föld nélküliek között. Az emberek kiirtották az erdőt, fölszántották a földet, zöldséget és gabonát termesztettek.

Nekünk volt egy saját gazdaságunk, hiszen a vendéglő működtetéséhez sok dologra volt szükség, és jobban megérte helyben megtermelni, mint megvásárolni. Két tehenet tartottunk magunknak. Apámnak volt két lova. Disznót, malacot tartottunk, hogy a vendéglőben mindig legyen friss hús. A faluban a göndör szőrű, nem túl nagytestű magyar sertésfajtát tartották az emberek, de ennek kevés volt a húsa, viszont sok a szalonnája, a zsírja [Ez volt a mangalica. – A szerk.]. A kétéves disznókon tízcentis zsírréteg volt. Nagyapám húsos, angol fajtájú sertéseket szerzett, rövid szőrű, érzékeny állatokat, amelyeket nem volt szabad kiengedni a tűző napra, mert a hőségtől elpusztultak volna. A helyi sertésfajta ezzel szemben rendkívül ellenálló volt. Nagyapám a helyi disznókkal keresztezte az angol fajtát, hogy a malacok szívósak legyenek. A disznókat ólban tartottuk, nem engedtük ki, egy helyi ruszin paraszt látta el őket is meg a teheneket is.

Amikor disznót kellett vágni, Ungvárról hívtunk egy cseh hentest, aki leölte és földolgozta a disznókat. A faluban az volt a szokás, hogy a disznót nem nyúzták meg, csak leperzselték a szőrét. Ez a hentes viszont fölaggatta és megnyúzta a sertéseket. A bőröket aztán le lehetett adni az bőrfeldolgozó átvevőhelyén. A hentes földarabolta a disznót, és kolbászt, véres és májas hurkát is készített, amit feltálalták a vendéglőben. A sonkát és a szalonnát fűszeres, ecetes páclében hagyták érni körülbelül egy hónapig, ezután a padláson, a kémények összefutásánál kialakított, háromszor három méteres alapterületű, két méter magas, téglával bélelt füstölőbe került. A füstölés után következett a főzés, és kész, lehetett tálalni a vendégeknek. Apám, velünk ellentétben, sonkát is evett meg szalonnát is. Azt mondta, hogy a munkácsi Spira rabbi engedélyével ehet sonkát, nem sokat, éppen csak annyit, amennyi egy tojás héjába belefér. Nem tudom, hogy igazat mondott-e. Mindenesetre gyakran tréfálkozott azon, hogy a Spira rabbi nem mondta meg, hogy tyúk, liba vagy strucctojásra szólt-e az engedély. A vendéglőben csak egyetlen zsidó ételt szolgáltak föl, tyúkhúslevest házi tésztával.

A konyhán két szlovák asszony dolgozott, egy szakácsnő meg a kisegítője. A kisegítő készített elő mindent, aprított, pucolt, a szakácsnő főzött, anyám pedig kóstolás után fűszerezett. Mindegyik teremben volt egy fölszolgáló. A boltban egyedül anyám dolgozott, de elboldogult. Kásának valót, cukrot, sót és a mindennapi élethez szükséges dolgokat lehetett ott vásárolni. Később kenyeret is árultunk, mert a vendéglőnek is sütöttek. A konyhán nagy, kenyérsütésre is alkalmas kemence volt. A sütő része két méter széles volt. Fával kellett megrakni, majd a parazsat előre kotorva kellett betenni a sütésre váró kenyeret. A sütőben tíz darab kétkilós kenyérnek volt hely. Naponta, sőt napjában többször is sütöttek kenyeret. Anyám péntekenként a kenyéren kívül nemcsak nekünk, hanem a faluban élő másik három zsidó családnak is sütött sábáti kalácsot. Este, miután az utolsó adag kenyér is kisült, anyám betette sülni a másnapi sóletünket. Péntekenként még halat, tyúkhúslevest és krumpliból meg kukoricás lisztből gyúrt felfújtat is készített sábátra.

Apám a könyvelői munka mellett hamarosan az ungvári városi bíróságon kapott szakértői megbízatást, a bor minőségének megállapításában kellett szakértőként közreműködnie. Az Ungvári járásban sok bortermelő körzet van. Ungvárott nagy görög katolikus székesegyház volt, amelynek a püspöke komoly szőlőbirtokkal rendelkezett. Az ott termelt bort Csehország belsejébe szállították, ahol csináltak bort. Olykor panaszt tettek a bor minőségére a bíróságon. Apámnak ilyenkor szakvéleményt kellett adnia arról, hogy valóban gyenge minőségű borról van-e szó, és nem a megrendelőnél romlott-e meg a helytelen tárolás miatt. Egyszer igen komoly összegű büntetéstől mentette meg a püspököt, aki azzal fejezte ki a háláját, hogy elküldte apámat a Tátrában lévő egyházi szanatóriumba. A szanatóriumot a görög katolikus egyház építtette, és kizárólag egyházi személyek látogathatták. A szanatórium fennállása során alighanem apám volt az egyetlen zsidó, aki ott gyógykezeltette magát.

Péntek este egyik családtag sem dolgozott a vendéglőben, a szakácsnő, a konyhai kisegítő és a pincérek maguk is elboldogultak. Az egész család otthon gyűlt össze. Anyám gyertyákat gyújtott, és az előírásoknak megfelelően imádkozott a gyertyák fölött. Ezután elköltöttük az ünnepi vacsorát. Szombaton viszont mindenki dolgozott, akárcsak Ungvárott a neológok többsége. Azok a boltok, amelyeknek apám könyvelt, szombaton is nyitva tartottak, bár zsidó tulajdonosuk volt. Szombat reggel elmentünk az alsódomonyai imaházba. Utána apám elment dolgozni, és este, mikor megjött a munkából, elvégezte a hávdálát, a szombatot a hétköznapoktól elválasztó szertartást. Ilyenkor megint összegyűltünk mindannyian, apám gyertyát gyújtott, de nem olyat, mint sábátkor szokás, hanem egy kisebbet [A hávdálá szertartás során egy több szálból fonott kanócú gyertya meggyújtása jelzi a tűzgyújtási tilalom feloldását. – A szerk.]. Mindenki kapott bort a poharába, a férfiak vodkát. Apám elmondta az imát, egy kis edénybe beleöntött egy kis bort vagy vodkát, és ebben oltotta el az égő gyertyát. Egyszer a vodka kiömlött az asztalra, és meggyulladt. Az égésnyom megmaradt, és jócskán túlélte apámat. Apám dohányzott, és sábátkor is rágyújtott. Nagyapám morgott is miatta, de apám erre tréfásan azt felelte, a Tórában sehol sincs olyan fejezet, amely tiltaná a dohányzást. Dolgozni, azt nem szabad sábátkor, de a dohányzás nem munka, hanem pihenés. Igaz, amikor az imaházba mentünk, apám vigyázott, hogy a helyi zsidók ne lássák meg, és inkább félrevonult a bokrok közé rágyújtani. Az alsódomonyai zsidók többsége ortodox volt, akik nemigen tűrték az eltérést a hagyományoktól.

Amíg nagyapám élt, otthon öt alapvető zsidó ünnepet tartottunk meg, kezdve a Ros Hásánával. Anyám a hagyományos zsidó ételeket készítette. Az ünnepeken az egész család elment a szomszéd faluban lévő imaházba. Amikor Ros Hásánákor hazatértünk, anyám mézet és almát tett az asztalra. Az almadarabkákat belemártottuk a mézbe, úgy fogyasztottuk el. És a kalácsot is, amit általában sóba szoktak belemártani, ilyenkor a mézbe kellett beletunkolni [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. Ros Hásánákor szoktak kenyeret és egy szelet almát só helyett mézbe mártani, hogy ezzel biztosítsák az édes új évet. – A szerk.]. Ros Hásáná után következett Jom Kipur. Az ünnep előestéjén elvégeztük a kápóresz szertartást. A nagyapám arra tanított, hogy Jom Kipur beköszönte előtt bocsánatot kell kérnem azoktól, akiket akarattal vagy akaratlanul megbántottam. Az első esti csillag feljövetele előtt anyám kiadós vacsorát tálalt föl. Rendesen kellett enni, mert este kezdetét vette a huszonnégy órás böjt [A Jom Kipur-i böjt 25 órás. – A szerk.] A hatévesnél idősebb gyerekek fél, a tizenhárom évesnél idősebbek egész napon át böjtöltek, akárcsak a felnőttek. Másnap elmentünk az imaházba. Az első csillag feljöveteléig kellett imádkoznunk. Anyám mindig adott apámnak valami süteményt számomra, de ő maga meg a nagyapám szigorúan betartotta a böjtöt. Este, vacsorára hazatértünk.

A következő ünnep a Szukot volt. A ház mögött, a kertben állítottuk föl a szukát. A zsidó hagyomány szerint a szuká építését közvetlenül a Jom Kipur-i böjt után kell megkezdeni. A kert földjében lyukakat vájtunk a szuká támasztékainak. Szétszedhető szukánk volt, amit könnyen föl lehetett állítani, majd lebontani, évről évre. A tetőhöz zöld ágakat használtunk, úgy kellett őket egymáshoz illeszteni, hogy a szukából lehessen látni az eget. A szukát szalagokkal, élő és papírvirágokkal díszítettük föl, székeket és az asztalt raktunk be. Az ünnep után a szukát lebontottuk, alkotórészeit pedig eltettük a következő évre.

Télen volt Hanuka. Az ünnep első napján anyám két gyertyát gyújtott meg a bronz hanukijában, a középsőt és az első nap gyertyáját, aztán az ünnep minden napján újabb gyertyát gyújtott. Hanuka idején szokás volt pénzt, úgynevezett hanukageltet ajándékozni a gyerekeknek. Elsőként a nagyapámtól kaptam ajándékpénzt, aztán apám nővérétől, Máriától meg anyám Ungváron élő nővérétől, Katalintól, aki ünnepek idején az egész családjával ellátogatott a testvéréhez meg az apjához.

A naptár, nem pedig a jelentősége szerinti utolsó ünnep a Pészah. Erre már idejekorán megkezdődött a fölkészülés. Apám Ungvárról hozott maceszt, a zsinagógában megvette a pészahi bort. Otthon nagytakarítás volt, mindent lemostunk, kitisztítottunk. Pészah előestéjén nem volt egy morzsányi kenyér sem a konyhában. Csak ezután cserélték ki az év többi napján használt edényeket a padláson őrzött pészahi edényekre, amiket csak Pészahkor használtunk. Anyám hagyományos pészahi ételeket készített. Este összegyűlt az egész család. A közös ima után asztalhoz ültünk. Az ünnepi fogások mellett minden ott volt az asztalon, aminek Pészahkor ott a helye: egy darabka csontos hús, főtt tojás, fahéjas, mézes tört alma, zöldfű, torma és a sósvizes edényke. A szédert általában nagyapám vezette. A hagyományos négy kérdést, amit a legkisebb gyermeknek kell föltennie, már azelőtt megtanultam, hogy héderbe jártam volna, de persze nem tudtam, mit jelentenek a mondatok. Az asztal közepére szép ezüstserleget állítottak, Élijahu próféta serlegét. A széderestét nem minden neológ család tartotta meg, több helyütt megelégedtek a közös imádsággal. A vacsorát a zöldfűvel kellett kezdeni, amit belemártottunk a sós vízbe, és egy darabka macesszel fogyasztottuk el [A szédereste során két rituális „mártás” van. Az első alkalommal – rögtön a széder, a Hagada felolvasásának elején – valamilyen zöldséget kell sós vízbe mártani. A második alkalommal pedig – közvetlenül az étkezés előtt – keserűfüvet kell az édes haroszetbe mártani. Egyes hagyományok szerint az első zöldség valamilyen zöld fű vagy saláta szokott lenni, a bibliai elbeszélés izsópjára emlékezve (Ex. 12:21–24), bár Közép- és Kelet-Európában elterjedtebb szokás volt krumplit használni, mivel régen ekkortájt ritka volt a zöldsaláta. Szokás a széder során egy harmadik „mártást” is csinálni, főtt tojást sós vízben, de ez nem kötelező része a rituálénak. – A szerk.]. Ezután már minden úgy ment, ahogyan a széderestén következnek a dolgok egymás után. A Pészah napjaiban nem tartottunk otthon kenyeret, csak maceszt, illetve krumpliból és kukoricalisztből készült felfújtat ettünk. A Pészah első és utolsó két napján apám nem ment dolgozni. Anyám és nagyapám sem dolgozott. A bolt nem nyitott ki, a vendéglőben a helyi szlovák alkalmazottak dolgoztak. Csak rendkívüli esetben fordultak anyámhoz.

Négyéves koromban adtak be a héderbe. Felsődomonyán nem volt héder, csak a szomszéd faluban. Reggelenként apám vitt el a héderbe, mielőtt elment dolgozni. Délután már a többi falubeli gyerekkel együtt jöttem vissza. A foglalkozások reggel kezdődtek, és délután háromig, négyig tartottak. Vittünk magunkkal ennivalót, amit napközben a héderben ettünk meg, aztán folytattuk a tanulást. A helybéli gyerekek ebédre hazamentek, nekünk viszont túl messze lett volna. A héderben nehezebben tanultam, mint a többi gyerek, mert a rebbe csak jiddisül beszélt velünk, én meg csak magyarul tudtam. Ennek ellenére félév felé már jól beszéltem jiddisül. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy a héderben pálcás oktatás folyt. Engem otthon soha nem vertek meg, ha a szüleim meg akartak büntetni valamiért, megtiltották, hogy kimenjek az utcára. A rebbének viszont volt egy bambuszpálcája, azzal verte el a bűnösöket. Annyira féltem a büntetéstől, hogy valószínűleg én voltam a legigyekvőbb tanítvány. Az első évben a héber ábécét tanultuk. A második évtől kezdve kezdtük elsajátítani a héber imádságokat, és lefordítottuk őket jiddisre. A harmadik osztályban kezdtük tanulmányozni a Tórát. Fejezeteket olvastunk belőle, lefordítottuk jiddisre, és közösen megvitattuk az olvasottakat. Amikor hét éves lettem, ott kellett hagynom a hédert, a foglalkozásokat, mert beadtak a helyi egyetlen, szlovák általános iskolába. Az iskola a római katolikus egyház kezelésében volt. Amikor a tanító bejött a terembe, a diákok fölálltak, és latinul köszöntötték: „Laudetur Iesus Christus!” (Dicsértessék a Jézus Krisztus!). Ez volt a hagyományos római katolikus köszönés. Az általános tantárgyak mellett az iskolában volt hittan is, de a zsidó diákoknak nem kellett részt venniük a hittanórán. Egy évig jártam ebbe az iskolába, másodiktól kezdve pedig az állami szlovák iskolába írattak be Ungváron. Az iskola öt kilométerre volt tőlünk, oda is és később a gimnáziumba is biciklivel jártam. Szombaton is volt tanítás. A felsődomonyai zsidó családok között nem voltak ortodoxok, senki sem ütközött meg azon, hogy szombatonként kerékpárral hajtottam át a falun. Ahhoz viszont, hogy bejussak a városba, át kellett haladnom Alsódomonyán is, ahol az általunk is látogatott imaház állt. A faluban sok ortodox élt, akik méltatlankodtak amiatt, hogy egy zsidó fiú szombaton kerékpárra ül. Ki kellett találni valamit. Pénteken az iskola után hazamentem, megebédeltem, aztán visszamentem Ungvárra, Katalin nagynénémhez. Náluk aludtam, reggel onnan mentem iskolába, este meg hazatértem. A nagybátyám, Katalin nagynéném férje péntek esténként a neológok ungvári zsinagógájába járt, és néha engem is magával vitt. Az épület a piac közelében állt. Most lakóház, de a tető alatt még mindig látszik a nagy, faragott Dávid-csillag.

A szüleim tisztában voltak azzal, hogy ha gimnáziumba akarok menni, jól meg kell tanulnom a hivatalos állami nyelvet, a cseht. Ezért a negyedik osztályt már a cseh iskolában kezdtem meg, szintén Ungváron. A négy elemi után aztán a nyolcosztályos ungvári cseh gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat.

Még egészen kicsi voltam, amikor nagyapám elkezdett tanítgatni a saját mesterségére, az állatgyógyászatra. Ha egy beteg állatot hoztak hozzá, rögtön engem is odahívott, és a kezelés közben elmagyarázta, hogy mi történik, miért csinál ezt vagy azt. De aztán történt valami, ami egy életre elvette a kedvemet attól, hogy állatorvos legyek. A szomszédék tehene lenyelt egy almát egészben, ami megakadt a torkán. A tehén fulladozni kezdett. A gazdája egy pálcával megpróbálta lejjebb nyomni az almát, de csak rontott a helyzeten. Elhívták nagyapámat, ő meg engem is magával vitt. Nagyapám szétfeszítette és kipeckelte az állat száját, és kitapogatta az almát jó mélyen, a tehén torkában. Odahívott, hogy én vegyem ki. Sehogy se akart sikerülni. Csak egy lyukat tudtam kaparni az almába, és ennyi. Mit csináljunk? Nagyapám hazaszalajtott egy teáskanálért, egyébként az egész faluban csak nekünk volt teáskanalunk. A kanalat madzaggal a kezemhez kötötték, nagyapám pedig azt mondta, hogy próbáljam meg átfúrni a kanállal az almát. A tehén torkába lenyúlva elkezdtem fúrni a lukat. Sikerült is átdöfnöm az egész almát. Nagyapám ekkor nyakon vágta a tehenet, az alma kiugrott, engem pedig tetőtől talpig beborított a tehén bendőjének a tartalma. Fél napon át próbáltak lemosni, de ezzel az esettel az állatorvosi tevékenységem egy életre befejeződött.

A húgom 1927-ben született. Az Ágnes nevet kapta, otthon Áginak, Ágicának szólítottuk. Már megvolt a húgom, amikor egy sikertelen műtétet követően, meghalt Menyhért nagyapám. Ez is még 1927-ben történt. Az ungvári zsidó temetőben, a zsidó előírásoknak megfelelően temettük el [lásd: holttest előkészítése a temetésre; temetés; temető], az ungvári neológ zsinagóga rabbija kísérte el utolsó útjára. Apám kádist mondott nagyapám sírja fölött. Süvét senki sem ült, az ugyanis neológoknál nem szokás.

A húgom születése után, de még nagyapám halála előtt a vendéglő épületéből átköltöztünk a kisházba. A házat átrendeztük, a két egyszobás lakásból egy kétszobásat alakítottunk ki. Azt a két szobát pedig, ahol előzőleg laktunk, átalakítottuk vendégszobává. A vendéglőt nagyapám anyámra hagyta. A halála után megváltoztatták a nevét, a Berhida Menyhért név helyére az Anna Ringel név került.

Otthon a faluban nem voltak barátaim. Minden gyereket ismertem, jóban is voltam velük, de a közeli barátaim Ungvárott voltak. Sok barátom volt az iskolában is és később, a gimnáziumban is. Sok zsidó is volt a diákok között, de a barátaim között voltak nem zsidók is. A szüleim ezt megértették, és arra neveltek, hogy az embert nem a származása, hanem a tulajdonságai, a minősége alapján kell megítélni.

A gimnáziumban nagyon jó tanárok tanítottak. Biológiát, ásványtant, asztronómiát, botanikát és általában természetrajzot, valamint történelmet, földrajzot, matematikát és fizikát tanultunk. Különleges figyelmet fordítottunk a nyelvekre. Egy idősebb latintanárunk volt, tanultuk a nyelvet, klasszikusok műveit fordítottuk. A tanárunk nem egyesével, hanem hármasával, négyesével szólított föl minket felelni. Maguk a diákok fogalmazták meg a kérdéseket, vizsgáztatták egymást. Általában is elmondható, hogy nagyon jól tanították a nyelveket. Franciául és németül folyékonyan beszéltünk, és a jó latintudás segített sok más nyelv, a spanyol, az olasz, a román megértésében. Emlékszem a világtörténelem tanárunkra: olyan érdekesek voltak az órái, hogy már türelmetlenül vártuk őket. Amellett ugyanis, hogy leadta az anyagot, arra tanított minket, hogy gondolkozzunk, és mérlegeljük még az első pillantásra jelentéktelennek tűnő események lehetséges következményeit is. Amikor azokról az ókori népekről beszélt, amelyek többsége már rég eltűnt a föld színéről, a zsidókat hozta föl példának arra, hogy az a nép maradt meg, amely megőrizte a hagyományait. Azt mondta, hogy az, hogy a zsidó nép meg tudott maradni, az azt jelenti, hogy már kialakulásakor is erős, pozitív indíttatás jellemezte őket. Ugyanakkor azt is mondta, hogy a zsidókra leselkedő legnagyobb veszély az asszimiláció. A zsidók vallásóráit eleinte egy világi tanár tartotta. Ezek a foglalkozások azonban nem voltak túlságosan érdekesek. Elemezte a Tórát, mesélt a zsidó ünnepekről, a zsidó vallásról, de nagyon szárazon, unalmasan. Később egy rabbit kértek föl hittanoktatásra, aki felsőfokú vallási iskolát végzett Jeruzsálemben, és a teológia doktora volt. Ezek az órák nagyon érdekesek voltak. Hallgattuk a tanárunkat, észre sem vettük, hogy repül az idő. Héberre is ő tanított minket. Egyébként nem ő volt az egyetlen zsidó tanár a gimnáziumban. Mindegyikükre nem emlékszem, de jól az emlékezetembe véstem a cseh nyelv tanárát, a filozófus doktor Blant [Blau?]. Neológ volt. A gimnáziumunktól nem messze volt a zsidó gimnázium, ahol minden tantárgyat héberül oktattak. Most egy magyar általános iskola működik ebben az épületben. A bejárat fölött Dávid-csillag volt, nem tudom, megvan-e még. Ebben a gimnáziumban tanult a leendő feleségem.

Még kisiskolás koromban kezdtem járni az ungvári Makkabi ifjúsági klubba. A Makkabi az iskola közelében tornatermet bérelt. Könnyűatlétikával foglalkoztam. Abban a szakosztályban kizárólag fiúk sportoltak. Ugrottunk, futottunk, tornáztunk, kosaraztunk, röplabdáztunk. Az edzéseket ketten irányították, az egyikük nem zsidó, hanem cseh volt, Csehszlovákia tornászbajnoka, egyébként pedig az ungvári bankban dolgozott. A másik edző, aki a futó- és ugróedzéseket tartotta, zsidó volt, foglalkozására nézve szabó. A foglalkozások idején mindketten kizárólag héberül beszéltek velünk.

Ezenkívül cserkész is voltam. Felsődomonyán az egyik cseh szomszédunk kezdte szervezni a faluban a cserkészszervezetet. A nyári szünetekben a hegyekbe jártunk, az erdőben sátoroztunk. Az idősebb cserkészek főztek. Megtanultunk énekszóra menetelni, tábortüzet gyújtani, úszni, hegyet mászni. Egyenruhánk nem volt, sötét rövidnadrágban és fehér ingben jártunk. A vezetők kék színű, háromszögletű nyakkendőt hordtak. Csak gimnazista koromban, a barátaim rábeszélésére léptem át az ungvári szervezetbe.

Tizenhárom éves koromban volt a bár micvóm, az ungvári neológ zsinagógában. Az a rebbe készített föl, akihez még annak idején a héderbe jártam. A születésnapomat követő szombaton az egész család fölkerekedett, és együtt mentünk a zsinagógába. Az ima után a rabbi fölhívott a Tórához. A Tórának van egy bizonyos fejezete, amit a fiatal fiúk a bár micvójukon olvasnak föl. A rebbével olyan sokszor olvastuk el ezt a részt, hogy kívülről fújtam a szöveget. Életemben először magamra öltöttem a táleszt. A szertartás után apám minden jelenlévőt megvendégelt pálinkával és süteménnyel. Este a szüleim a bár micvóm tiszteletére ünnepi vacsorát rendeztek, amelyre meghívták a falunkban élő zsidó családokat. Ungvárról is befutott családostól anyám nővére, Katalin, valamint apám húga, Mária. Mindannyian megköszöntöttek, megajándékoztak.

1938-ban a magyarok vették át a hatalmat Kárpátalján [Ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalját 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. A többség eleinte örömmel fogadta a fordulatot, de az öröm hamar szertefoszlott, és nem csak a zsidóké. A magyarok érkeztével mindennek, köztük az élelmiszernek is jelentősen fölment az ára. Csökkent a munkahelyek száma, megjelent a munkanélküliség. Sokan mondogatták, hogy milyen jó volt a csehek idején, és milyen jó volna, ha a csehek visszatérnének. Magyarországhoz csatolták Csehszlovákia és Románia egy részét, valamint Jugoszlávia északi vidékét is, így az ország visszaállította az első világháború előtti határait [lásd: első bécsi döntés; második bécsi döntés; a Délvidék megszállása; Jugoszlávia magyar megszállása; Kárpátalja elfoglalása].

1938-ban kellett volna befejeznem a gimnáziumot, de amikor a magyarok elfoglalták Kárpátalját, a cseh iskolákat és gimnáziumokat bezárták. Úgyhogy átmentem egy ruszin iskolába, az Ungvártól húsz kilométerre fekvő Perecsenybe. Az iskolába vonattal jártam. De ezt az iskolát is bezárták, úgyhogy csak a magyar iskolák maradtak. Ungvárott szerettem volna magyar iskolába járni, de ott már megkezdték a fölkészülést az érettségi vizsgákra, én viszont nem akartam egy évet veszíteni azzal, hogy hetedik osztályosként folytatom a tanulmányaimat. Később az egyik iskolában indítottak egy végzős osztályt azoknak, akik korábban cseh iskolákban tanultak. Megkezdődött a tanítás, szeptemberben pedig le is tettük az érettségi vizsgát.

1938-tól Kárpátalján is alkalmazni kezdték a zsidóellenes törvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóktól elvették a boltjukat, üzemüket, műhelyüket, mindent, ami hasznot termelt. A tulajdonosok kénytelenek voltak átadni a boltot egy új, nem zsidó tulajdonosnak. Ezek a keresztények mindent a nevükre írattak, és az üzlet az új tulajdonos neve alatt futott tovább. Ezek többnyire névleges tulajdonosok voltak, a korábbi tulajdonosok vitték a boltot, amiért kaptak valami csekélyke fizetést. Ha a tulajdonos a megadott határidőre nem gondoskodott új gazdáról, akkor az állam mindent kisajátított, ellentételezés nélkül. A zsidók nem folytathattak felsőfokú tanulmányokat. Fegyveres katonai szolgálat helyett munkaszolgálatos zászlóaljakba hívták be őket. Apám elveszítette az ungvári munkáját, mert azokat a boltokat, ahol könyvelő volt, elvették zsidó tulajdonosaiktól. A vendéglőt és a boltot szintén át kellett adnunk valakinek. Apám harcolt az első világháborúban, többször kitüntették. Írt egy kérvényt, hogy a háborús szolgálataira tekintettel ne fosszák meg a tulajdonától. Hosszú ideig nem érkezett válasz, végül arról tájékoztatták apámat, hogy teljesítik a kérését. Úgyhogy a vendéglő és a bolt megmaradt [lásd: mentesség zsidóknak].

Kárpátalján sok olyan zsidó élt, aki nem volt magyar állampolgár. A cseh fennhatóság idején érkeztek Kárpátaljára, legnagyobb részük Lengyelországból, és nem szerezték meg a cseh állampolgárságot. A csehek idején nem is volt rá szükség. Ezek az emberek tehát lengyel állampolgárok maradtak. Amikor viszont bejöttek a magyarok, csak az számíthatott Magyarország állampolgárának, akinek megvolt a csehszlovák állampolgársága. Az ebbe a kategóriába sorolható kárpátaljaiak automatikusan megkapták a magyar állampolgárságot. Aki viszont nem ebbe a csoportba tartozott, vagyis nem volt csehszlovák állampolgársága, azt a magyarok 1942-ben a Szovjetunióba, Ukrajnába zsuppolták át. Ukrajna 1941 óta a német fasiszta csapatok megszállása alatt állt.  Ezeket az embereket az Ivano-Frankivszk-i területre [oblaszty] szállították, ahol valamennyiüket elpusztították [lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés]. Csak néhányan menekültek meg. A mi falunkban is volt egy ilyen lengyel zsidó család. Volt egy nagyon kedves lányuk, akivel összebarátkoztunk. Mindannyiukat elhurcolták. Ez a lány aztán egy magyar katona közvetítésével eljuttatott hozzánk egy levelet, amelyben azt írta, hogy az emberek egy részét már elpusztították, és most ők is várják a sorsukat, több hírt aztán már nem kaptunk felőle [Ezt a családot is alighanem a szovjet határnál fekvő Kőrösmezőre hurcolták. Itt volt az a gyűjtőhely, ahonnan a zsidókat ezres csoportokban áttették a határon, és átadták őket az SS-nek. „A Kőrösmezőn keresztül kitelepített zsidókat az SS teherautón először Kolomeába szállította, onnét 3-400 fős csoportokban gyalogmenetben indították útnak Kamenyec-Podolszkba.” Kamenyec-Podolszkijban mintegy 23 600 főt gyilkoltak meg 1941 augusztusában és szeptember elején, közülük 16-18 000 volt a Magyarországról kitelepített zsidó, a többiek helybeliek voltak. (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/).].

Érettségi után nem folytathattam a tanulmányaimat, a zsidók előtt bezárultak a felsőoktatási intézmények kapui. Budapestre utaztam, és beálltam tanulónak egy lakatosműhelybe. Onnan hívtak be 1938-ban katonának. A munkaszolgálatos zászlóaljakra vonatkozó törvény akkoriban még nem létezett, ezért katonai szolgálatra rendeltek. Fél évig szolgáltam egy utász zászlóaljban. Megtanítottak pontonhidat építeni, elsajátítottuk a robbanószerkezetek működésének alapjait, az aknakeresés és hatástalanítás fortélyait. Egy dunai szigeten voltunk, Budapest környékén. Miután megjelent a munkaszolgálatos alakulatokról rendelkező törvény, összeszedték és egy kényszermunka zászlóaljnak nevezett egységbe gyűjtötték össze a négy műszaki-utász zászlóalj zsidó katonáit [Voltaképpen közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljnak nevezték ezeket a zászlóaljakat, rövidítve kmsz-nek. – A szerk.]. Egy tiszt volt a parancsnok. Az addigi egyenruhánkat viseltük, de az ujjára sárga karszalagot tűztünk. Hetente egyszer kiengedtek minket a városba. Húsz fillér kellett az oda-vissza útra meg az óvszerre. Be is kellett mutatni az ügyeletes tisztnek, aki csak ezután írta alá a kilépési engedélyünket. Amikor visszatértünk a laktanyába, mindenki kapott egy megelőző oltást fertőző nemi betegségek ellen. A budapestiek még nem tudták, miért hordunk mi sárga karszalagot, gyakran kérdezősködtek, amire azt feleltük, hogy a vegyvédelmi alakulat megkülönböztető jelzéséről van szó. Aztán persze sokan megtudták, mi az igazság a sárga karszalaggal kapcsolatban, és együttérzően viselkedtek velünk. Egyszer éppen Budapesten jártam, és szerettem volna bemenni a kaszinóba. Sárga karszalaggal. A portás megállított, a karszalagra bökött, és halkan azt súgta, hogy vegyem le. Levettem, zsebre vágtam, és szép nyugodtan besétáltam a kabaréba. Budapesten megismerkedtem egy családdal, gyakran meghívtak a kimenőimen és a zsidó ünnepeken, de később megszakadt velük a kapcsolat. Aztán átvezényeltek minket, lejjebb a Duna mentén, ahol gátat kellett építenünk. 1942-ben pedig kivittek minket Ukrajnába. Fedezékeket, lövészárkokat ástunk a frontvonal mögötti területen, aknákat szedtünk föl és hatástalanítottunk. Állandóan úton voltunk, egyik helyről a másikra dobáltak minket. Nagyon sokan meghaltak a zászlóaljunkban, sok volt a megnyomorított, karját, lábát vesztett katona. Rettenetes volt. Este, lefekvés előtt mindig arra kértem az Istent, hogy küldjön rám gyors halált, ne kelljen rokkantként szenvednem. 1943-ban a szovjet csapatok megindították a támadást, minket meg áthelyeztek Romániába [Azaz nyilván Észak-Erdélybe kerültek, amelyet az első világháborút lezáró trianoni békekötés 1920-ban Romániához csatolt, és amely a második bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott, majd a háború után visszakerült Romániához. – A szerk.]. Abban a térségben német csapatok állomásoztak, erődítményeket építettünk a határzónában, fedezékeket a hegyekben. Ezután vasútépítésre vezényeltek. Ezt a vasútszakaszt még Romániában kezdték építeni, aztán Romániának ez a része, a befejezetlen vasútszakasszal együtt Magyarországhoz került. Biztosítani kellett az összeköttetést az egymástól távol eső területek között. Negyven kilométer vasúti pályát építettünk. Onnan aztán ismét Kárpátaljára, egy Volovec nevű faluba [Volóc (Bereg vm.)] vittek minket, a hegyek közé. Bunkereket építettünk, erődítési munkákat végeztünk. Kapóra jött, hogy budapesti inaskodásom idején elsajátítottam a lakatos- és kovácsmesterség fogásait. A műhelybe kerültem, ahol a lapátokat, ásókat meg a többi szerszámot javítottuk.

Volócon esett meg a velem a következő dolog. A zsidó zászlóaljban szolgálók havonta kaptak két nap kimenőt. A soron következő szabadságolás előtt a zászlóaljparancsnokot fölkeresték a helyi zsidók, és segítséget kértek. Volócon ugyanis volt egy mikve, de a vízmelegítéshez használt bojler berozsdásodott, a víz belefolyt, és állandóan kioltotta a lángot. A mikve tehát nem működött. A zsidók arra kérték a parancsnokot, adjon embereket, akik meg tudják javítani a bojlert. Engem meg egy másik lakatost küldtek oda, hogy nézzük meg, mit lehet csinálni. A zászlóaljunkban csak mi ketten voltunk kárpátaljaiak, a többiek pestiek voltak. A bojler teljesen elrozsdásodott, látszott, hogy nemigen lehet megjavítani. Elmagyaráztuk a volóciaknak, hogy javítani nem lehet, ki kell cserélni a bojler testét. Mondtuk, hogy kérjenek a parancsnoktól valamilyen szállítóeszközt, amivel a bojlert be lehet vinni Ungvárra, ahol elvégzik az alkatrészcserét. A parancsnok adott is gépkocsit, amivel bementünk Ungvárra. Azt az utasítást kaptuk, hogy a javítás befejezéséig maradjunk a városban. Beadtuk a bojlert a műhelybe, ahol azt mondták, hogy két nap kell a javításhoz. Mi azonban azt mondtuk a sofőrnek, hogy jöjjön vissza értünk egy hét múlva, addigra elkészül a bojler. Erre az időre pedig hazamentünk. A társam munkácsi volt, ő oda indult, én meg Felsődomonyára. Ezek már vészterhes idők voltak, de még az egész családot otthon találtam. Egy hetet töltöttem otthon, aztán visszamentem Ungvárra. A bojlert Volócon beállítottuk a helyére a mikvében. Később, amikor csak Volócon jártunk, mindig meghívtak minket egy-egy zsidó családhoz, ahol úgy fogadtak, mint a régen látott, kedves vendégeket.

1944 tavaszán táviratilag arról értesítették a parancsnokunkat, hogy a zászlóaljunkat áthelyezik Szerencsre. Vonatra ültettek minket, és irány Szerencs. A megérkezésünk után civilbe öltöztettek, de a sárga karszalagot továbbra is viselnünk kellett. Szerencsen senki nem számított ránk, és senki nem tudta, hogy mit is kellene velünk kezdeni. Kiderült, hogy a zászlóaljunkban szolgáló budapesti zsidók szülei beszéltek rá valakit a parancsnokságon arra, hogy Szentes helyett Szerencset jelölje meg az áthelyezési parancs táviratában. Szentesen ugyanis, ami Magyarország déli részén fekszik, olyan zászlóaljakat állítottak föl, amelyeket a frontra vagy valamilyen jugoszláviai bányákba irányítottak [Szegeden volt több olyan munkaszolgálatos század, amelyet Borba vezényeltek, de ez 1943 nyarán történt. 1944 folyamán Szentesről Borba irányított munkaszolgálatos századról nincsen tudomásunk, de ismereteink szerint Szentesről korábban sem vezényeltek Borba munkaszolgálatosokat. – A szerk.]. Az a szóbeszéd járta, hogy ezekben a bányákban rendkívül nehéz a munka [lásd: bori rézbányák], a zsidókkal különösen rosszul bánnak, és a legveszélyesebb helyekre irányítják őket. De mire mindez tisztázódott, már két hónap is eltelt. Mivel más lehetőség nem adódott, a cukorgyárban segédkeztünk a munkásoknak. A félreértések tisztázása után aztán Szentesre szállítottak minket, ahol viszont már befejeződött a zászlóaljak fölállítása, minket pedig már nem tudtak hova irányítani. Maradtunk Szentesen. Ekkor kezdték gettóba terelni a zsidókat. Aki elrejtőzött, azt felkutatták, és erőszakkal vitték el. Akkor terjedt el a „nadrágellenőrzés” kifejezés. Ha a csendőrök elfogtak valakit, aki szerintük nem akart bevonulni a gettóba, és azt állította magáról, hogy nem zsidó, akkor lehúzatták vele a nadrágját, és megvizsgálták, hogy körül van-e metélve. A zászlóaljunkat kivezényelték a gettóba terelt zsidó családok házaiba, összeszedni a hátramaradt holmikat. Öt-hat fős csoportokra osztottak minket, minden csoport munkáját két csendőr felügyelte. Összegyűjtöttük és szétválogattuk a holmikat, amiket aztán a zsinagógába vittünk, a hatóságok által kialakított raktárba. Az emberek kis csomagokkal vonultak be a gettóba. Csak egy kis ennivalót meg néhány ruhaneműt vihettek magukkal. A többi holmijuk a lepecsételt házakban maradt. A ruhákon, bútorokon és háztartási felszereléseken kívül festmények és más értékek maradtak hátra. A csendőrök megengedték, hogy az élelmiszert magunkhoz vegyük, az összes többi holmit viszont rendszereznünk kellett: külön a ruhákat, külön az edényeket és így tovább. A holmikat összecsomagoltuk, fölpakoltuk a teherautókra. A zsinagógában más csoportok végezték a kirakodást [A szentesi zsidókat 1944. június 16-án vitték át a szegedi bevagonírozási központba. – A szerk.]. Leveleztem a családtagjaimmal. Az apámtól kapott utolsó levelezőlapból tudtam meg, hogy az ungvári zsidókat is gettóba vitték. A soron következő szabadságom alkalmával elmentem Ungvárra. A vonat csak Csapig közlekedett, csaknem húsz kilométert gyalogszerrel tettem meg. Ungváron megtudtam, hogy a gettót a téglagyárban jelölték ki. Még messze jártam a téglagyártól, amikor eljutottak hozzám az első emberi hangok, mintha csak egy méhkashoz közelítettem volna. A gettót őrző csendőrök nem engedtek be, az anyámat, az apámat és a húgomat viszont odaengedték a kerítéshez. A kerítés sakktáblaszerűen elrendezett téglákból épült, résekkel. Ezeken a réseken át tudtunk beszélni egymással. Apám megpróbált átszuszakolni a résen egy levelet, de az egyik csendőr észrevette, és elvette tőle. Akkor láttam őket utoljára. Szentesen még kaptam apámtól egy  levelezőlapot, amelyen arról tájékoztatott, hogy másnap minden zsidót elvisznek a gettóból, és arra kért, hogy ne nyugtalankodjak. Soha többé nem kaptam hírt felőlük. Csak a háború után tudtam meg koncentrációs táborokból hazatért ismerősöktől, hogy apámat Auschwitzban a megérkezést követően azonnal gázkamrába vitték. Anyám jóval fiatalabbat mutatott a koránál, és jobban is tartotta magát, mint apám. Őt és a húgomat munkatáborba vitték, egy lengyelül Sztutowónak, németül Stutthofnak nevezett városba, ami az Odera mentén a lengyel–német határon fekszik. [Sztutowo Gdańsktól kissé északkeletre található, a Visztula mellett. Ringel László nyilvánvalóan egy másik kikötővárossal, Szczecinnel téveszti össze, amely valóban az Odera mellett fekszik. – A szerk.] A hazatérők beszámolóiból megtudtam, hogy a táborban gyakran voltak kivégzések, állandósultak a bombázások, azt viszont nem tudták elmondani, hogy pontosan hogyan halt meg az anyám és a húgom. Ebből a táborból fakitermelésre terelték ki a rabokat. 1945 tavaszától a szovjet légierő folyamatosan támadta ezeket a munkahelyeket. Látták, hogy emberek mozognak az erdőben, onnan fentről viszont nem tudták megállapítani, hogy kicsodák. Bombáztak, és a bombázásokban sok ember odaveszett.

Szentesről a jugoszláv–magyar határra vezényeltek minket. Jugoszlávia egy része magyar megszállás alatt volt. A Tisza jobb partján erődítési munkálatokat végeztünk, a most Jugoszláviához tartozó Ada nevű városkában szállásoltak el minket, a Tisza partján. Lövészárokásásra nem vonultam ki. Néhány zsidóval együtt a műhelyben dolgoztam, kapákat, ásókat, csákányokat javítottunk. 1944 októberében jártunk. Éjszakánként lövöldözés hallatszott, a helybeliek azt mondták, hogy a városba beszivárgó partizánok lövöldöznek. Aztán egy napon, hirtelen elrendelték a visszavonulást, és a németek meg a magyarok visszavonultak. A zászlóaljparancsnokunk, egy őrnagy azt mondta, mi nem vonulunk vissza, hanem folytatjuk a Tisza partján az erődítmények építését, megvédjük magyar hazánkat. Magunkban nevettünk, de mit lehetett tenni, a parancs az parancs. Azok is kivonultak, akik korábban a műhelyben dolgoztak. A parton már gyülekeztek az alacsonyabb rangú tiszthelyettesek. Találtak egy megrongálódott kerekű löveget, amit a német hagytak hátra, és valahonnan szereztek hozzá lőszert. A lövegről a németek leszerelték az optikai irányzékot, hogy ne lehessen lőni vele. A Tisza azon a részen meglehetősen széles, a túlsó partján, tőlünk elég messze egy három-négy épületből álló tanya volt. Azt mondták, hogy ott vannak az orosz, vagyis a szovjet csapatok, azokat kell lőni. Van-e közöttünk tüzér? Nincs. A parancsnoknak eszébe jutott, hogy a helyettesének vörös váll-lapja van, vagyis tüzér. Odarendelték, és parancsba adták, hogy irányítsa a tüzelést. Erre elmagyarázta, hogy ő nem tüzér, csak ilyen egyenruhát adtak neki. Akkor most mi lehet tenni? Valakinek eszébe jutott, hogy minket eredetileg a hadseregbe hívtak be, onnan irányítottak át a munkaszolgálatos zászlóaljba. Volt köztünk egy idősebb ember, aki Budapesten vásári kikiáltó volt az Angolparkban, és aki azzal hencegett, hogy tüzérként szolgált az első világháborúban. No, ahogy ez valakinek eszébe jutott, már oda is szólították ezt az embert. A parancsnok közölte vele, hogy az irányzékot kivéve, minden megvan, ami a tüzeléshez kell. A szakaszvezető fölmászott egy parti fűzfára, hogy megnézze, hova csapódnak be a lövedékek, és szükség esetén korrigálja a lövések irányát. A löveg egyszerű berendezés, egyszerűbb a szerkezete, mint egy puskáé. Az öreg fogott egy hosszú, nagyjából egyméteres, százöt milliméteres lövedéket, betöltötte az ágyúba, rácsapta a fedelet, körülbelül betájolta a túlparton fekvő tanyát, és megrántott valamit. Előtte még azt is mondta, hogy fogjuk be a fülünket, és tartsuk nyitva a szánkat, nehogy megsüketüljünk a lövés hangjától. Így szokás ez a tüzéreknél. Bumm! A szakaszvezető meg ordít a fűzfáról, hogy jócskán túlrepült. Az öreg erre megtekert valami kereket, lejjebb állította a csövet betöltött egy újabb lövedéket, lőtt, a lövedék ismét célt tévesztett, ezúttal balra húzott el. A harmadik lövedék a cél előtt csapódott be. Akkor aztán elkezdtek ránk záporozni az aknák a Tisza túlsó partjáról, de még hogy! Kiderült, hogy a szovjetek már fölállították az aknavetőiket a túlparton, és elkezdtek lőni minket. Ezzel egy időben a tüzérségük is lőni kezdte a várost. A szakaszvezető lepottyant a fűzfáról, és nagy szerencséjére a Tiszában kötött ki. Mi meg a földre vetettük magunkat. Senki sem sérül meg, ketten enyhe légnyomást kaptak. Ennyivel megúsztuk. A parancsnok elrendelte a visszavonulást. Összeszedtük a holmikat, ruhákat, szekérre raktuk a tábori konyhát. Gyalogszerrel vágtunk neki az útnak, a Duna nagyjából nyolcvan kilométernyire volt. Ott megálltunk, hogy átkeljünk folyón. A szovjetek folyamatosan bombázták és a végén szét is rombolták a hidat, aminek a helyére pontonhidat építettek a visszavonuláshoz. Miközben vártunk a sorunkra, elhatároztam, hogy megszököm, és a városban maradok. A katonai járőr az átkelőponttól nagyjából egy kilométernyire fogott el, és vissza is vitt az alakulatomhoz. Szerencsém volt. Főbe is lőhettek volna. Végül mi is sorra kerültünk, és átkeltünk a folyón. Gyalog mentünk tovább az osztrák–magyar határ felé, több mint háromszáz kilométert tettünk meg. A szovjet csapatok már Ungvárnál jártak, és folytatták az előrenyomulást. Minket meg az osztrák–magyar határra vezényeltek, hogy fedezékeket, árkokat, tankcsapdákat építsünk. A tankoknak készített árok egy V alakú, nagyjából két méter mély gödör, amelynek elkeskenyedik az alja. Nem csak munkaszolgálatos zászlóaljakat vezényeltek a térségbe. A budapesti zsidó házakból hoztak ide tizenöt és negyven év közötti nőket, asszonyokat. Több mint kétezer nő robotolt az erődítési munkálatokon [Szálasi 1944. október 22-én elrendelte, hogy minden 18 év 40 év közötti zsidó nő jelentkezzen „sorozásra”, és október 26-ig körülbelül 10 000 budapesti zsidó nőt szerveztek munkaszolgálatos századokba, és dolgoztatták őket Budapest környékén. Az orosz csapatok közeledtére a még életben maradt nőket Budakalászra vitték, és onnan vagy nyugat felé hajtották védelmi munkákra, árok- és sáncásásra, vagy vagonokba rakták, és deportálták őket. – A szerk.]. Voltak más munkaszolgálatos zászlóaljakból érkezett emberek is, ők a jugoszláv frontról a szovjetek által visszaszorított magyar egységekkel vonultak vissza. Ezek a visszavonulók nagyon nehéz helyzetben voltak. Fagyok voltak, ők meg szinte ruha nélkül álltak, sokan megfagytak és mindegyikük megfázott. A németek felügyeltek ránk, SS-katonák meg a Hitler-Jugend fiataljai.

A mi zászlóaljunk különleges helyzetben volt. A táborparancsnok egy budapesti német, egy úgynevezett volksdeutsch volt. Néhány velem szolgáló budapesti fiú szülei személyesen is ismerték. A táborparancsnok rendes volt velünk, jobb volt az ellátásunk, mint a többieké, és könnyebb munkát is kaptunk. A munkában megsérült a kezem, a sebbe föld került, és csonthártyagyulladás alakult ki. Nem tudtam dolgozni, gyógyszerünk nem volt. Csak annyit tehettem, hogy vizet melegítettem a tűzön, és a meleg vízben áztattam a kezemet. Akkor is éppen nekiültem a kezelésnek, amikor egy hitler-jugendes gyerek megállt előttem, és németül az arcomba ordította, hogy „Mocskos zsidó, menjél dolgozni!”. Üldögéltem tovább, mire azzal fenyegetőzött, hogy ott helyben agyonlő. Lekapta a válláról a puskát, ami nagyobb volt, mint ő maga, maga felé rántotta a závárt, hogy csőre töltse a fegyvert. A mozdulattól kiugrott egy töltény, ami azt jelenti, hogy a puska már töltve volt, vagyis ha korábban felém fordítja, és meghúzza a ravaszt, végem lett volna. A kiugrott tölténytől annyira elkeseredett, hogy mindenről megfeledkezett, és inkább odébbállt.

Amikor a szovjet légierő lőni kezdte az állásainkat, gyorsan evakuáltak minket. A nőket elvitték. Csak nemrégiben, az „Új Élet”-ből tudtam meg, hogy mi lett a sorsuk. A nőket északra, a szlovák határ felé hajtották. A kétezer nőből körülbelül nyolcszázan érkeztek meg. A többieket útközben agyonlőtték, vagy elpusztultak az éhségtől, a gyengeségtől. Háromszáz nő tért vissza Budapestre, a többiek szétszéledtek, ki hova tudott.

Néhány tíz kilométert gyalog tettünk meg. Ötösével menetoszlopba állítottak minket. Minden tizedik sorra jutott egy SS-es kísérő. Mi, a fiatalabbak és erősebbek igyekeztünk az első sorokban masírozni. A gyengébbek hátul meneteltek, porfelhőben, amit az elöl vonulók kavartak. A hátul menetelők arca és ruhája szürke volt a portól. Ha valaki nem tudott tovább menni, és kidőlt az alakzatból, azonnal agyonlőtték. Az elöl menetelésnek volt egy másik előnye is. Mi szedtük fel az útról az előttünk járt katonák által szétdobált ételmaradékot, így erősítettük magunkat. Nagyon szűken mérték az élelmünket. Egy alkalommal megálltunk az egyik faluban pihenni. A menetoszlopunkat kísérő SS-katonáknak kedvük támadt egy kis szórakozásra. Fölálltak két sorba, minket meg áthajtottak a két sor között úgy, hogy közben puskatussal vertek. Levettem a kabátomat, és a fejemre tettem, és a többiekkel ellentétben nem az úton, hanem a kerítés tövében próbáltam haladni, hogy legalább az egyik oldalam védve legyen. Sikerült átjutnom. Az utcán, nem sokkal előttem egy idősebb férfi szaladt. Ismertem, egy budapesti magánklinika tulajdonosa és főorvosa volt. Nagy hátizsákot cipelt. A hátizsák szíja azonban elszakadt, a hátizsák lecsúszott a férfi hátáról, egészen a térdéig, úgyhogy képtelen volt futni. Egy német puskatussal az orrnyergére csapott, és el is törte. A férfi fölbukott, én odaugrottam hozzá, fölsegítettem és magammal vonszoltam. Kiderült, hogy a hátizsákja tömve volt orvosi könyvekkel, attól volt olyan nehéz. A társaim segítettek támogatni az illetőt, vitték a hátizsákját. A további sorsát nem ismerem. Valószínűleg meghalt, mert Mauthausenban a betegeket és gyengéket elpusztították. Később vonatra ültettek, és Mauthausenba vittek minket. Nem tudtuk, hogy koncentrációs táborba kerülünk, azt gondoltuk, hogy újabb áthelyezésről van szó. A vonat útközben megállt, elfogyott a szén. Kiszállítottak a vagonokból, és bezavartak minket az erdőbe fát gyűjteni a gőzmozdonyhoz. Összeszedtünk valamennyi fát, majd visszaszálltunk a vagonokba. A fűtőanyag majdnem kitartott, de csak majdnem, úgyhogy a Mauthausenba vezető út utolsó két kilométerét gyalog tettük meg. A betegeket és a gyengéket félreállították. Teherautókra szállították, és a táborba vitték őket. Ahogy megérkeztek, el is pusztították őket a gázkamrában, még a szelekciót sem érték meg. A nagykapuhoz értünk, ahol ott díszelgett a német nyelvű felirat: „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz). Az őrök azt mondták, hogy a főtábor megtelt, ezért átirányítottak minket Mauthausen egyik altáborába, Zeltlagerbe, ahol egy hosszú barakk állt [Mauthausennak 49 állandó altábora volt, és a háború vége felé  kb. 10 ideiglenes tábort létesítettek a nagyszámú újonnan érkezett fogoly befogadására. Ezek egyike lehetett az említett altábor, de nincs közelebbi adatunk róla. – A szerk.]. A táborlakók azt mondták, hogy abba a barakkba ne menjünk be, mert korábban Ukrajnából érkezett hadifoglyokat őriztek ott, akiket aztán elpusztítottak a főtábor krematóriumában. A barakk mocskos volt, és tífusszal volt fertőzve. Nem mentünk be, a földre feküdtünk le, és a ruhánkkal takaróztunk. Kétszáz méterre ettől a barakktól állt egy másik, ugyanilyen építmény, amelyben nyolc és tizenöt év közötti, lengyel koncentrációs táborokból átszállított, lengyelországi gyerekeket őriztek. Két vagy három napot töltöttünk a szabad ég alatt. A németek közben kitakarították és fertőtlenítették a barakkot, így beköltözhettünk. A németek az ételt nagy, hőtároló edényekben hozták, és a barakk előtt osztották szét. Reggelenként egy bögrényi, cukor nélküli sötét folyadékot kaptunk, amit valamiért kávénak neveztek. Ebédre egy csajkányi, rohadt zöldségekből főzött leves jutott mindenkinek. Nagy ritkán egy kis bab is került a levesbe, olyankor valamivel ehetőbb, táplálóbb volt. Naponta tíz emberre jutott egy vekni kenyér, vagyis egy ember nagyjából tíz deka kenyeret kapott. Persze a kenyeret nem tudtuk egyforma darabokra fölvágni. Volt, akinek több jutott, volt, akinek kevesebb. A gyerekeknél is hasonló rendszer működött, és itt kezdődtek a gondok. Amikor a németek meghozták az ételes edényeket, a gyerekek szinte rájuk vetették magukat, mindenki az elsők között akart lenni az ételosztásnál. Ennek az lett az eredménye, hogy fölborogatták az edényeket, a németek néha nevettek az egymásnak eső gyerekeken, néha elverték őket botokkal, de arra is volt példa, hogy közéjük lőttek. A gyerekeknek nem volt csajkájuk, a táborban nem kaptak edényt. Nekünk megmaradt a munkaszolgálatos zászlóaljnál használt csajkánk, a gyerekek viszont nem tudtak mivel enni. A konyhán kértek konzervdobozokat, amelyekben korábban húst tartottak. A szakácsok lyukakat fúrtak a dobozba, hogy könnyebben kiüríthessék a tartalmát, a gyerekek pedig a kezükkel, az ujjaikkal fogták be a doboz alsó felén lévő lukakat, amikor levesosztásra került sor. Volt, akinek a keze kibírta a forró levest, de volt, akié nem, és ilyenkor az étel kiömlött a földre. Akkor meg azt találták ki, hogy levették a faklumpákat a lábukról, és abba töltötték a levest. A nagyobb gyerekek két-három adagot is szereztek maguknak a levesből meg a kenyérből, a kisebbeknek viszont semmi nem maradt. Nagyon sok gyerek pusztult el az éhségtől. Elhatároztuk, hogy rendet teremtünk.

A zászlóaljunkban szolgálók zöme magyarul beszélt, csak én meg a munkácsi társam tudtunk csehül. Úgy gondoltuk, ha mi megértjük, amit a gyerekek lengyelül mondanak, akkor ők is megértik a cseh beszédet. Átmentünk a barakkjukhoz, ők azonban kövekkel fogadtak, megdobáltak minket, miközben azt kiabálták, hogy „magyar, magyar”. Nyilván rossz emlékeik voltak a magyarokról.

A táborban volt egy cseh barakk. Másokhoz képest privilegizált helyzetben voltak, ugyanis a csehek a városban dolgoztak, egy gyárban, és a nem a tábor konyhájáról, hanem a gyár étkezdéjéből kapták az ennivalót. Néhanapján maradt pár fölös adag élelmiszerük, amit nekünk adtak. Ebből az élelmiszerből egy keveset mindig félretettünk a gyerekeknek, a csomagot letettük a barakkjuk mellé, egy rönkre. Néhány gyerek odament, és elvette az ennivalót, mások viszont a jelek szerint féltek valamitől, és nem közelítettek. Egyszer, amikor a rönkön hagytuk az ennivalót – egy kis kenyeret, margarint és lekvárt –, nem mentünk vissza a barakkba, hanem elrejtőztünk. Megérkeztek a gyerekek, mi meg fölpattantunk, és körbevettük őket. Vinnyogás, kiáltozás, olyasmi, hogy ne érjetek hozzánk, lengyelek vagyunk. Mi meg kezdtük szépen magyarázni nekik, hogy ők nem lengyelek, hanem zsidók, és mi sem magyarok, hanem zsidók vagyunk, de ők csak kiabáltak és próbáltak meglépni. Végül meggyőztük őket, hogy nem akarunk semmi rosszat. Beleegyeztek, hogy összeismertetnek minket a vezetőjükkel, egy tizenöt éves fiúval, Juzekkal. Este aztán a vezető meg két fiú azok közül, akikkel nappal beszélgettünk, bejött a barakkunkba. Ismertettük velük a helyzetet, elmondtuk, hogy éjszaka már látszik az ágyúk torkolattüze, ami azt jelenti, hogy az oroszok hamarosan megérkeznek. Ha pedig továbbra is úgy viselkednek, mint eddig, akkor vagy éhen halnak, vagy a németek lövik agyon őket, de a fölszabadulást nem érik meg. Rendet kell csinálni, amihez fölajánlottuk a segítségünket. Reggel, mielőtt a németek megérkeztek volna az élelmiszeres edényekkel, átmentünk a szomszéd barakkhoz. Juzek elmondta a többieknek, hogy mifélék vagyunk. Fölsorakoztattuk a gyerekeket. Megérkeztek a németek, kezdték szétosztani az ételt, és mindenki békésen várt a sorára. A németek meg is kérdezték, hogy mi történt. A gyerekek pedig megértették, hogy nekik is így a jobb.

Áprilisban, 1945-ben már közeledett Mauthausenhoz a front, úgyhogy átvittek minket Günskirchenbe – ha jól emlékszem a település nevére –, ami nagyjából húsz kilométerre volt Mauthausentól. Ott is voltak barakkok, oda szállították át a környékbeli koncentrációs táborok lakóit. A németek ott már nem nagyon kegyetlenkedtek, nyilván tudták, hogy a háború a végéhez közeledik. Nagyon rosszul tápláltak minket. Naponta két darab héjában sült krumplit kaptunk. Hullottak az emberek, a temetetlen tetemek az udvaron hevertek, a németek olykor teherautókra dobálták a holttesteket, és elszállították a krematóriumba. Borzalmas volt, hogy néhány tetemből – amelyen a csonton és bőrön kívül maradt még valami – kivágtak néhány húsdarabot, főként a farból és a combrészről. A lengyel barakk foglyai pedig húst árultak, azt mondták, hogy lóhús. A németek fölfigyeltek rájuk, és kiderítették, hogy az emberi tetemekből vágják ki a húsdarabokat, agyon is lőttek tíz embert emiatt. A tábort már nem az SS, hanem a reguláris német hadsereg katonái őrizték. Az SS-ek eltűntek valahova, a német katonák pedig viszonylag rendesen viselkedtek velünk. A tábor területe nagy volt, a németek pedig nem törődtek azzal, hogy mászkálunk, bejárunk az épületekbe. Csak azokba a házakba nem volt bejárásunk, ahol a németek laktak. A kiürült raktárakban néha krumplira vagy répára lehetett bukkanni. Ha nem voltak légitámadások, a németek megengedték, hogy tüzet gyújtsunk, és azon főzzük meg az ételünket. A Vöröskereszt Szent György Keresztje nevű angol szervezetének segélycsomagjait is elkezdték szétosztani közöttünk. Ezekben a csomagokban kétszersült, dzsem, cigaretta és gyufa volt. A nemdohányzók, köztük én is, kenyérre vagy kétszersültre cserélték a cigarettát. Amikor megkaptuk a csomagot, ajánlatos volt mindent egyből megenni, mert éjszakánként rendszeresek voltak a lopások. Még ha a feje alá tette is az ember a csomagot éjszakára, reggelre úgy is eltűnt.

1945. május ötödikén reggel fegyverropogásra ébredtünk. Kimentem a barakkból. A német őr figyelmeztetett, hogy ne menjek a kerítéshez, mert tűzparancsa van. A lövöldözés zaja már egészen közelről hallatszott. A földre feküdtem, nehogy eltaláljon egy kósza lövedék. Hirtelen kitárult a tábor kapuja, és álcázó színekkel lefestett katonai járművek gördültek be rajta. A távolból nem lehetett kivenni, hogy melyik hadsereg járművei, de aztán észrevettem, hogy az autók tele vannak négerekkel. Amerikai katonákkal. Mindenki kiszaladt a barakkokból, és odarohant hozzájuk. Az emberek ölelték, csókolták az amerikaiakat. Borzalmas belegondolni is, hogy milyen büdösek lehettünk. Több napja már, hogy nem mosakodtunk… Az amerikaiak konzervekkel és kenyérrel megrakott ládákat húztak elő az autókból, és elkezdték szétosztani közöttünk a rakományt. Az emberek nem gondoltak arra, hogy a hosszan tartó éhezés után nem szabad zsíros húst, friss kenyeret enni. Mindenki rávetette magát az élelemre. Néhány óra elteltével sokan rosszul lettek, a legyengült szervezet nem tudott megbirkózni a sok élelemmel. Voltak, akik meg is haltak. De szabadok voltunk. Kaptunk igazolást arról, hogy koncentrációs táborban voltunk, és az Amerikai Egyesült Államok hadserege fölszabadított minket. Csehszlovák állampolgárként neveztem meg magam, a magyarokat megszállóknak tartottam, ezért az igazolást nem a magyar nevemre, a Lászlóra, hanem a csehre, a Ladislavra állították ki. Így aztán egy második igazolást is be kellett szereznem arról, hogy Ringel László és Ladislav Ringel egy és ugyanaz a személy. Az amerikaiak gépkocsikra rakták és kórházba szállították a betegeket. A többiek meg azt csináltak, amit akartak. A munkaszolgálatos zászlóaljból néhányan elgyalogoltunk Linzbe. Az út mentén megláttunk egy elhagyott gépkocsit. Beszálltunk, megvizsgáltuk, láttuk, hogy nincs semmi baja, csak a benzin fogyott ki. Mentünk tovább, és megláttunk egy szétroncsolt gépkocsit, benne egy benzines kannát. Fogtuk a kannát, visszamentünk az első gépkocsihoz, amivel el is jutottunk a városig. Az első szembe jövő katonai járőrrel közöltük, hogy a koncentrációs táborban szabadítottak föl bennünket. A katonák elvittek minket azokba a volt német laktanyákba, ahol a koncentrációs táborokból szabadult emberek éltek. Nagy volt a tömeg, nagy volt a mocsok, ezért úgy döntöttünk, hogy a városban keresünk szállást. Egy öregasszony padlásán húztuk meg magunkat, aki egyedül élt egy üres házban, és nagyon örült nekünk. Kószáltunk a városban, nem tudtuk, mihez kezdjünk. Eszembe jutott, hogy az amerikaiak milyen sok beteget vittek kórházba, és szerettem volna valahogy segíteni ezeken az embereken. Elhatároztam, hogy munkára jelentkezem egy kórházban. Néhány intézményt végigjártam, végül fölvettek egy kórházba, amely egy volt német nyári iskola területén működött. Háromemeletes épületek álltak a telken, azokban alakították ki a kórtermeket. A kórházban javarészt franciák és szlávok voltak, akiket a koncentrációs táborokból hoztak ide. Jól tudtam franciául, beszéltem csehül, ruszinul és szlovákul. Eleinte a beteghordóknak segítettem a betegszállításban, aztán az amerikai hadsereg orvosi szolgálatának kapitánya, egy orvos mellett tolmácskodtam. Angolul ugyan nem tudtam, ő viszont beszélt franciául, úgyhogy a betegek által elmondottakat franciára fordítottam le neki. Fölírta a betegek nevét, lakcímét. Sok volt közöttük a francia, a belga, a szerb, a horvát. Egész Európából voltak itt betegek. Ha némi nehézségekkel is, de mindenkit megértettem. Később listákat állítottam össze a Vöröskereszt számára, hogy kik, milyen betegséggel fekszenek a kórházban. A kórházban sok nő is volt. Egyszer, amikor épp egy listát állítottam össze, fölfigyeltem arra, hogy négy olyan nő is van, akinek azonos a családneve és a lakcíme. Mindannyian kiütéses tífuszban szenvedtek, magas lázuk volt, az állapotuk pedig meglehetősen súlyos. Az egyikük ötven év körül volt, a többi jóval fiatalabb. Különböző kórtermekben feküdtek. Gondoltuk, hogy rokonok. Néhány nap elteltével az egyik fiatal nő meghalt, a többiek viszont szépen gyógyultak. Akkor aztán ugyanabba a kórterembe helyeztük el őket. Kiderült, hogy egy anyáról és három gyermekéről van szó. Más-más koncentrációs táborokban voltak, és semmit nem tudtak egymásról. Nyolc hónapig dolgoztam a kórházban, sokféle embert láttam, sok sorsot megismertem. Behoztak a kórházba egy lengyel nőt, aki koncentrációs táborból szabadult. Hogyan élte túl, elképzelni sem tudom. Csont és bőr volt, negyven kilót nyomott a terhessége kilencedik hónapjában. A gyermek viszont normális testsúllyal jött a világra. Szép, erős kislány volt. 1945. május kilencedikén született, és a kórház vezetője, egy amerikai a győzelem tiszteletére a Viktória nevet adta neki. Volt egy másik eset is. A kórházban dolgozó egyik amerikai megismerkedett egy koncentrációs táborból szabadult beteggel, egy lánnyal. Egymásba szerettek. Amikor a lány fölépült, összeházasodtak, az asszony pedig teherbe esett. A férfi megírta a szüleinek, hogy megnősült, és hogy gyermeket várnak. Akkor még tartott a háború Japánnal, és a férfit váratlanul Japánba vezényelték. Nem sokkal később az asszonyt értesítették a férje haláláról. A fiú szülei eljöttek, és a lányt magukkal vitték az Egyesült Államokba. A kórházban eleinte német egészségügyi személyzet is volt, az amerikaiak ugyanis foglyul ejtettek egy német egészségügyi zászlóaljat. Az orvosok, a nővérek és a felcserek segítettek ellátni a betegeket. Voltak azonban olyan esetek, amikor gyógyítás helyett megpróbáltak ártani. Az egyik kórteremben egy sebesült feküdt. A seb sehogy sem akart gyógyulni, és az orvos látogatása után a beteg mindig rosszabbul érezte magát. A sebesült nő szomszédja azt mondta, hogy az orvos minden alkalommal beszórja valamivel a sebet. Az orvos távozása után azonnal megvizsgálták a sebet, és kiderült, hogy az orvos sót hintett a nyílt sebbe. Agyonlőtték. A kórházban volt két vagy három kórterem gyerekeknek is. A gyerekek egyszer rátámadtak egy német ápolóra, és ütötték mindennel, ami a kezükbe került. Félholtra verték. Kiderült, hogy egy SS volt, aki felügyelőként dolgozott a táborukban, a gyerekek pedig fölismerték. A karján megtalálták az SS tetoválást. Aztán volt egy másik eset is. A betegek és a személyzet számára főleg konzervből készült az étel. A konyhán dolgozott néhány német kisegítő, A betegek kezdtek panaszkodni, hogy az étel ehetetlen, annyira el van sózva. Az amerikai tiszt elrejtőzött a konyhában, hogy kiderítse, mi történik, és észrevette, hogy az egyik német konyhai kisegítő zacskószám dönti az ételre a sót. Őt is agyonlőtték. Ilyen németek is voltak. És voltak olyan német orvosok és nővérek, akik önfeláldozóan dolgoztak, és a már-már reménytelen betegeket is meggyógyították.

Voltak különös esetek is. A reptéren az amerikai mellett egy szovjet kórház is működött, amelyben volt szovjet hadifoglyokat ápoltak. Akik fölépültek, kimehettek a városba. A város közelében pedig volt egy falu. A repteret amerikai katonák őrizték. Néhány száz méterenként álltak az adóvevőkkel fölszerelt dzsipek, amelyekben az őrök ültek. A szovjet hadifoglyok gyakran jártak a faluba borjút meg bárányt lopni, amit aztán levágtak és megfőztek. Az is előfordult, hogy a helyi lakosoktól élelmiszert loptak. Egy ilyen alkalommal éppen egy borjút hoztak, de nem tudták, hogyan vigyék el az őrök mellett. Megkértek két lengyel fiúcskát, hogy segítsenek nekik. Azok meg találtak valahol egy kecskét, kötelet kötöttek a nyakába, és elkezdték vonszolni a kapu felé. A kecske ellenkezett, hangosan mekegett, a fiúk meg kiabáltak, nagy zajt és fölfordulást csaptak, amit nem lehetett nem észrevenni. Az egyik őr látta, mi folyik, elkezdett nevetni, és az adóvevőn odahívta a többieket is, hogy azok se maradjanak le a látványosságról. Be is futott három dzsip a többi figyelőpontról, a katonák pedig elkezdték fotózni, miként rángatják a gyerekek a kecskét. Ezalatt pedig a volt szovjet hadifoglyok szépen áthajtották a borjút az üres őrhelyek mellett. Az is gyakran megesett, hogy az utcán kifosztották a járókelőket. Bementek a házakba, elvették az emberektől a pénzüket és az ékszereiket.

1946 elején fölszámolták a kórházat, mi pedig szétszéledtünk. A szlovák határ, Pozsony esett legközelebb. Voltunk néhányan kárpátaljaiak, együtt vágtunk neki az útnak. Az út egy részét a Dunán tettük meg gőzhajóval. A többit viszont gyalog, merthogy a hidakat fölrobbantották, és a roncsok miatt a hajók nem közlekedtek. Az úton találtam egy taligát, rápakoltam a holmimat, és hogy ne nézzenek fasisztának, valami ostoba ötlettől vezérelve, ráfestettem egy ötágú vörös csillagot. Eljutottam egy átkelőhelyig. Pozsonyból csónakokon szállították szlovák katonák kíséretében a németeket és a magyarokat. A katonák átkutatták a holminkat, ami meg megtetszett nekik, azt elvették. Átvittek minket a szlovák oldalra. Ott volt egy fertőtlenítő pont, regisztráltattuk magunkat, és kaptunk pénzt az útra. Onnan aztán Pozsonyba, majd Budapesten keresztül Kárpátaljára mentünk. Pozsonyban megkértek minket arra, hogy vegyünk a szárnyaink alá egy csoport kárpátaljai gyereket, akik koncentrációs táborból szabadulva kerültek a városba, összesen tizenöten, és arra is megkértek bennünket, hogy kísérjük el őket Kárpátaljára. Beregszászi, huszti és munkácsi gyerekek voltak. Szerettem volna leszállni a vonatról Budapesten, azt terveztem, hogy néhány napot ott töltök, de a gyerekeket nem hagyhattam magukra. Ungvárig együtt utaztunk, ott aztán szétváltunk, a többség továbbment, én pedig elindultam haza, Felsődomonyára.

Pozsonyban figyelmeztettek, hogy Kárpátalja a Szovjetunióhoz került. A Szovjetunióról akkoriban csak annyit tudtam, hogy a szovjet csapatok komoly áldozatokat hoztak a háborúban. Abban bíztam, hogy Kárpátalja a háború után ismét csehszlovák fennhatóság alá kerül. De ha ezek a remények nem teljesülnek is, abban reménykedtem, hogy a Szovjetunióban sem lesz sokkal rosszabb. Tudtam, hogy mindig akadnak olyan emberek, minden hatalom idején, akik örülnek a változásoknak, és vannak, akik elégedetlenek. Ezért aztán nem akartam elsietett értékítéletet mondani. Úgy döntöttem, hogy kivárok, tájékozódom. 

Felsődomonyán mindkét házunkat elfoglalták. A nagy házban, amelyben korábban a vendéglő működött, egy raktárt alakítottak ki, a kicsiben, ahol a húgom születése után a szüleimmel éltünk, egy betelepült család lakott. A vendéglő ajtaját zárva találtam, de tudtam, hogyan lehet bejutni a házba. A padláson volt egy nyílás, ami nem záródott. Ezen a nyíláson keresztül jutottam be az épületbe. Magamhoz vettem néhány fotót és ruhát. Elüldögéltem egy kicsit a gyermekkorom óta ismerős tárgyak között. Ott állt a sakkasztal, amin elefántcsontból és fekete kőből készültek a négyzetek, ott állt az asztal, rajta az égésnyommal, amelyet apám akkor ejtett, amikor a hávdálá idején kilöttyintette a pálinkát. A szekrényajtó belső oldalán anyám keze írásával ott volt a teheneink listája és az ellésük időpontja. A szüleim és a családtagjaim emléke lepte be a házat. A szomszédainknál töltöttem az éjszakát, akik nagyon örültek a visszatérésemnek. Másnap bementem Ungvárra. Reméltem, hogy megtalálom anyám nővérét, Katalin nénémet. Bíztam benne, hogy megtudok valamit a családom sorsáról. Csak az unokatestvéremet, Miklóst [Braun Miklós] találtam meg. Ő is munkaszolgálatos volt, mint én, aztán ő is koncentrációs táborba került, és az amerikaiak szabadították föl. Miklós abban a bútorüzemben dolgozott, amelynek az apja volt a tulajdonosa. Hívott, hogy költözzek hozzá, és én is dolgozzam a bútorüzemben. Tőle tudtam meg, hogy mi történt anyám nővéreivel. Katalin néném és a férje meghalt a koncentrációs táborban, és ugyancsak a lágerban halt meg Róza néni és a férje. Róza néném lánya, Edit munkatáborban volt, ő ott halt meg. Róza néni fia, Tibor túlélte, de ez volt minden, amit megtudtam róla. Miklós öccse, Sándor 1938-ban, a magyar hatalomátvétel után Angliába menekült. A második világháborúban az angol hadseregben, a csehszlovák légióban szolgált [Valószínűleg a Csehszlovák Zászlóaljban harcolt, amely 1940. október elején Közel-Keleten alakult, mint a Nagy-britanniai Csehszlovák Hadsereg 11. keleti zászlóalja, Karol Klapálek alezredes vezetése alatt. 1941 májusában lépett először harcba a Nyugati-sivatagban. 1941 októbere és 1942 márciusa között Tobrukot védték. A tobruki csata után a zászlóaljat beszervezték a 200. Csehszlovák Könnyű-légelhárító Ezredbe. Az év második felében sikeres harcokat vívtak Haifa és Bejrút védelménél. 1943 első felében a régi zászlóalj másodszor is részt vett a Tobruk melletti ütközetben. Még ugyanabban az évben az ezredet Nagy-Britanniába vezényelték át, és ott a csehszlovák páncélos brigád tagja lett. – A szerk.]. A háború után Angliában telepedett le, és angol nőt vett feleségül. Londonban éltek. Nem leveleztünk, a sorsáról semmit sem tudok. Valószínűleg már meghalt, idősebb volt nálam.

A bútorüzemben kezdtem dolgozni. Megtanították, hogy kell kezelni a faesztergát, elsajátítottam a famegmunkálás fogásait. Kaptam egy szobát az üzemben, ott laktam, étkezni meg kijártam a városba. Az Orosz utcában működött a Vöröskereszt Szociális Gondoskodás nevű szervezetének az étkezdéje azok számára, akik koncentrációs táborból tértek vissza. Lányokkal ismerkedtem, többeknek udvaroltam is. Ott találkoztam a későbbi feleségemmel, Leával [Hellmann Helena], egy fiatal, nagy fekete szemű lánnyal. Összeismerkedtünk, találkozgattunk. Lea a Rahói járás Bogdán nevű településén született 1927-ben [Ilyen nevű településnek nem tudtunk a nyomára bukkanni. Minden bizonnyal Tiszabogdányról van szó, amely nagyközség volt Máramaros vm.-ben a Tiszavölgyi járásban, 1910-ben 3400 rutén, német és magyar lakossal. A község Trianont követően Csehszlovákiához került. Egyébként maga Rahó is a Tiszavölgyi járásban volt az első világháború előtt. – A szerk.]. Helena eredeti neve Lea volt, a zsidó neve Laja, az ukránok csináltak belőle Helenát. Bár a városban általában Helenának hívták, otthon csak Lea volt. Az apja, Hellmann Mojse földműves volt, az édesanyja, Hellmann Bajla a háztartást vezette. Tizenegyen voltak testvérek, kilencen éltek Kárpátalján a háború kitörésekor. Lea egyik testvére fiatalon halt meg valamilyen betegségben. Az egyik bátyja Angliába menekült, amikor a magyarok bejöttek Kárpátaljára, a háború idején a csehszlovák légióban harcolt, a háború után pedig visszatért Angliába. Amikor megtudta, hogy a testvérei túlélték a koncentrációs tábort, ideutazott Kárpátaljára. A szovjet hatóságok letartóztatták, és kémkedés vádjával a GULAG-ra küldték. Ott is halt meg. Lea családját 1944 áprilisában először a gettóba vitték, majd Auschwitzba. A szülőket azonnal megölték, őt magát és a testvéreit pedig különböző koncentrációs táborokba vitték Auschwitzból. Fiatalok voltak, erősek, túlélték a koncentrációs táborokat, és hazatértek Kárpátaljára. Leát Auschwitzból Németországba munkatáborába vitték, ahol összebarátkozott egy vele egykorú osztrák zsidó lánnyal. Mikor 1945 januárjában kezdték kiüríteni a tábort, Leának és a barátnőjének sikerült megszöknie. Mindketten jól beszéltek németül. Akadt néhány jólelkű ember, aki segített nekik árja papírokat és keresztlevelet szerezni. Ezekkel kihúzták 1945 májusáig. Lea cselédlánynak szegődött egy német családhoz. Egyébként később azt is megtudta, hogy az idősebbik húga, Rivka ugyanígy menekült meg. Ő is megszökött a koncentrációs táborból, és keresztény papírokkal élt valamelyik német városkában, még munkát is szerzett, villamoskalauz volt. A lányoknak könnyebb volt, mert náluk nem lehetett alkalmazni a nadrágellenőrzést. Amikor az amerikai csapatok bevonultak abba a városkába, ahol Lea lakott, fogta magát, és visszatért Kárpátaljára. Emlékszem, egyszer Bogdányba [Tiszabogdány] utaztunk a feleségemmel, hogy fölkeressük a felmenői sírját. Láttam a házat, ahol a háború előtt laktak. Üresen állt. Elhagyatott, aprócska ház volt. Kárpátaljára hazatérve, Lea Ungváron maradt. Jelentkezett az ápolónőképzőbe. Ungváron hozta össze a sors a koncentrációs táborokból hazatért testvéreivel. Már nem emlékszem mindegyik testvérére, pedig mindegyiket ismertem. A legidősebb fivére Leib volt. Aztán két lány következett, Sára és Liebe. Aztán még hárman, akikre már nem emlékszem. Aztán következett Rivka, Mehl és a feleségem, Lea [A feleség családi képe alapján szinte bizonyos, hogy nem ő volt a legkisebb gyerek. – A szerk.]. Mindegyikük nagyon kedves volt. Nem tudom, hogy a feleségem szülei mennyire voltak vallásosak, a fiatalok nem annyira, de a zsidó ünnepeket azért mindannyian megtartották.

Nem sokkal az után, hogy Kárpátalján kialakult a szovjethatalom, de még mielőtt megtörtént volna a lakosság számbavétele és a szovjet igazolványok kiadása, a feleségem testvérei kimentek Izraelbe. Persze nem legális úton. Akkoriban a dolog úgy működött, hogy összegyűlt az emigrálni akarók egy nagy csoportja, amely először Romániába utazott. Ott kibéreltek egy hajót, általában folyamit. A csoport azzal utazott Izraelbe. A testvérek más-más városokban és kibucokban éltek, ki hol telepedett le. Az egyikük, Leib Hellmann, akiből ügyvéd lett, polgármester is volt a Bér-Seva nevű városban, és föl is épített egy lakónegyedet, amit úgy neveznek, hogy Hellmann. A mellszobra ott áll a bér-sevai bevásárlóközpont előtt. A lányok közül már csak Sára él, a többiek mind meghaltak. Lea nem tartott velük. Először szerette volna befejezni a tanulmányait, megszerezni az ápolónői bizonyítványt, és csak azután akart kivándorolni. Magam is úgy gondoltam, jobb úgy Izraelbe menni, hogy az embernek van már szakmája. Nem is gondoltuk volna, hány évtizedet kell is majd leélnünk a vasfüggöny mögött. Az unokabátyám, Miklós sem maradt Kárpátalján. A szovjethatalom kisajátította a bútorüzemét. Miklós attól tartott, hogy letartóztatják, úgyhogy átment Magyarországra. Ott is élte le az életét. Egy budapesti zsidó lányt vett feleségül, gyermekeik is születtek, a család Budapesten élt. Miklós az 1980-as években halt meg, a budapesti zsidó temetőben nyugszik.

Leával 1946-ban házasodtunk össze. Akkoriban már nem volt Kárpátalján közeli hozzátartozónk. A feleségemnek volt egy unokatestvére, szabó volt, és volt saját háza Ungváron. Ő igazi zsidó esküvőt rendezett nekünk. A háza udvarán állították föl a hüpét, a szertartást pedig annak az egyetlen ungvári zsinagógának a rabbija vezette, amelyet még nem zártak be addigra. Amikor a házasságkötésünket bejegyeztettük az anyakönyvi hivatalban, a regisztrációhoz be kellett mutatni a születési anyakönyvi kivonatot. Leáé viszont nem volt meg, úgyhogy elutaztunk Rahóba. Elmentünk az anyakönyvi hivatalba, ahol az archív iratokat őrizték. Ott viszont kiderült, hogy a testvéreit ugyan bejegyezték, de Leát nem. A gyerekeket hol az egyik, hol a másik nagypapa, hol a nagymama, hol az apa, hol az anya jegyeztette be, Leáról viszont megfeledkeztek. Végig kellett csinálnia egy hivatalos hatósági személyazonosító vizsgálatot a rendelőintézetben. A születési évét bemondásra jegyezték be, a hónapot és a napot pedig akkor, amikor jelentkeztünk a rendelőintézetben. Az esküvő után a feleségem unokatestvéréhez költöztünk. Lea folytatta a tanulmányait, én pedig továbbra is a bútorüzemben dolgoztam, addigra egyébként már államosították. Megkaptuk a szovjet személyi igazolványunkat. A feleségem a Helena nevet kapta, nekem pedig azt mondták az okmányirodán, hogy a László orosz megfelelője a Vaszilij, úgyhogy a személyi igazolványomat Vaszilij Ringel névre állították ki. Próbáltam tiltakozni. Azt mondtam, ha nem tetszik nekik a László név, akkor legyen inkább a cseh név, a Ladislav. De az okmányiroda vezetője kitartott a maga igaza mellett. Akkoriban nagyon erőteljesen igyekeztek elterjeszteni, bevezetni az orosz nyelvet, az orosz neveket. A feleségem arról győzködött, hogy nem éri meg a kockázat, akár a szabadság kockáztatása, hogy az ember megőrizze a nevét. Láthattuk, mit művel a szovjethatalom. Miután letartóztatták és a GULAG-ra küldték a bátyját, aki családlátogatásra érkezett Angliából, megértettem, hogy ez a hatalom mindenre képes. Kárpátalján bezárták a zsinagógákat, a pravoszláv és a katolikus templomokat, és raktárakat, kiszolgálóhelyiségeket csináltak belőlük. És persze az épületek pusztultak. A vallást törvényen kívül helyezték, a vallásos embereket zaklatták, sőt üldözték. Ungváron élt egy Berhida nevű ember. Lehet, hogy anyám ágán valami távoli rokon, nem tudom. Ő irányította az ungvári nagy zsinagóga gazdasági ügyeit. Valami politikai vádat emeltek ellene, és tíz évet kapott a GULAG-on, szigorított rezsimben. Mindenki tudta, hogy kizárólag a vallási tevékenysége miatt ítélték el. Tíz év elteltével súlyos betegen tért vissza, és hamarosan meg is halt. A szovjethatalom idején veszélyes volt, ha az embernek külföldön éltek rokonai. A velük folytatott levelezés miatt elbocsáthatták az embert a munkahelyéről, sőt kémkedés vádjával akár börtönbe is zárhatták. Nem tarthattunk fenn kapcsolatot sem az unokatestvéreimmel, sem a feleségem rokonaival. Kötelezővé tették az orosz nyelv használatát. Majdnem minden iskolában bevezették az orosz nyelvű oktatást. A felnőtteknek is meg kellett tanulniuk oroszul, különben nem tudtak elhelyezkedni.

A feleségem meg én nem voltunk kimondottan vallásosak. De mindig tudatában voltunk annak, hogy zsidók vagyunk, és amennyire a szovjethatalom idején lehetséges volt, tiszteletben tartottuk a zsidó hagyományokat. Otthon megtartottuk azokat az alapvető zsidó ünnepeket, amelyeket gyermekkoromban is. Péntek esténként Lea gyertyákat gyújtott, imádkozott. A zsidó gimnáziumot ugyan nem tudta befejezni a háború miatt, de héberül jól tudott, jobban, mint én. Pészahkor mindig volt otthon macesz, amit Lea és az unokatestvére felesége otthon sütött meg. Később aztán Budapestről szereztük be a maceszt, már lehetett venni, persze nem hivatalosan. A szokásoknak megfelelően a szovjet ünnepeket a munkahelyünkön tartottuk meg, otthon viszont nem. Számunkra ezek csak egyszerű szabadnapok voltak. Az egyetlen szovjet ünnep, amit a feleségemmel mi is magunkénak éreztünk, a Győzelem Napja, május kilencedike volt [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.].

1947-ben született a lányunk, Vera, zsidó nevén Dvoira, 1950-ben pedig a fiunk, akit Mihálynak (oroszul Mihailnak), Mojsénak neveztük el, a két nagyapa, Lea apja és az én apám emlékére. A fiamat nem tudtuk körülmetéltetni a zsinagógában, ezek már szovjet idők voltak. Viszont a feleségemmel úgy gondoltuk, hogy ezt mindenképpen meg kell cselekednünk. Fölkerestük a megyei kórházat, és megbeszéltük a dolgot a helyi gyereksebésszel. Van ugyanis egy olyan betegség, amelyet műtéti úton kezelnek, gyakorlatilag körülmetélést végeznek. A sebész ezt a diagnózist írta az újszülött fiunk egészségügyi kartonjára, úgyhogy el is végezték rajta az operációt orvosi indok alapján.

A fiam megszületése után nagyon szűkösen voltunk már Lea unokatestvérénél, és az ő családjának sem volt túl kényelmes ez az állapot. Elhatároztuk, hogy átköltözünk Felsődomonyára. Elértem, hogy kiürítsék és visszaadják a régi kis házunkat. Meglepetésemre a dolog gyorsan elintéződött. Ahogy tudtam, rendbe hoztam a házat, és beköltöztünk. Meglepett és meghatott, amikor a helybeli parasztok kezdték visszahozni azokat a holmikat, amiket az üresen maradt házból vittek el. Képeket kaptam vissza, köztük a nagyapám és az apám portréját, és visszakerült néhány bútor is ilyen módon.

Miután Lea befejezte az ápolónőképzőt, a felsődomonyai gyermek-tüdőszanatóriumban helyezkedett el ápolónőként. Hogy Felsődomonyára költözünk, még egy ideig a bútorüzemben dolgoztam. Aztán áthelyeztek egy Ungvár melletti faluba, ahol újraindították a fűrésztelepet. A falu nevére nem emlékszem, csak arra, hogy egy folyócska partján feküdt, a folyóparton pedig volt egy nagy domb. A folyó túlsó partján volt egy lőtér a szovjet tankoknak és önjáró lövegeknek. Amikor gyakorlat volt, a folyón át ezt a dombot lőtték. Mi a falu közelében dolgoztunk, a domb oltalmában. Egyszer ebédszünetben épp a fatuskókon üldögéltünk, amikor nagy robbanásra lettünk figyelmesek. A víz felől jött a hang. Először azt hittük, hogy valaki dinamittal horgászik, de aztán a domb fölött átszálló lövedékek kezdtek becsapódni közvetlenül mellettünk. Fölordítottam, hogy mindenki feküdjön a földre. Az egyik fiú állva maradt. Őt gyakorlatilag kettészakította egy lövedék. Amikor minden elcsöndesedett, fölugrottam, és futni kezdtem. Az újabb lövés hangjára megint a földre vetettem magam. Sikerült valamelyest távolabbra jutnom. Aztán abbamaradt a lövöldözés. A fiún kívül, akit széttépett a lövedék, volt még egy halott, egy kocsis, aki a szekerével a fűrésztelep kapujánál állt. Amikor megkezdődtek a robbanások, a lovak megijedtek, megugrottak, és nekirohantak a zárt kapunak. A kocsis is meghalt, a lovak is elpusztultak. Volt még egy könnyű sérült, aki a karján sebesült meg. A gyakorlótérről beállítottak a tisztek, hogy kivizsgálják a történteket. Az egyikük, egy őrnagy, megkérdezte, hogy miért futottam el. Azt válaszoltam, hogy a lövedékek elől menekültem. Elfordult, és hallottam, ahogy azt mondja az elvtársainak: „Gyáva zsidó.” Erre megkérdeztem tőle, hogy a háborúban, amikor bombáztak, ő vajon a földhöz lapult, vagy fölugrott, hogy jobban lássák. A válaszát már meg sem vártam, otthagytam, és beadtam a fölmondásomat. Hazamentem Felsődomonyára. Ez volt az első eset a háború után, hogy lezsidóztak. Maga a szó nem volt számomra új. A cseh, a magyar és a ruszin nyelvben sincs olyan kifejezés, hogy héber, azt mondják, zsidó. És mi is zsidóknak neveztük magunkat. Emlékszem, a gimnáziumi történelemtanárom egyszer azt mondta: „A szó olyan, akár az olló. Manikűrözni is lehet vele, de meg is lehet vele ölni az embert. Minden azon múlik, hogy milyen tartalommal töltöd meg ezt a szót.” Később jó néhányszor hallottam még a zsidó szót. Minden alkalommal sértő, megalázó árnyalattal. A szovjethatalom idején azok az emberek, akik a Szovjetunióból érkeztek Kárpátaljára [Azaz a Szovjetunió egyéb területeiről, hiszen ekkor már Kárpátalja is a Szovjetunióhoz tartozott. – A szerk. ], magukkal hozták az addig itt nem létező antiszemitizmust is. Kezdetben csak hétköznapi antiszemitizmusról volt szó. 1948-tól kezdve viszont, amikor a Szovjetunióban megkezdődtek a kozmopoliták ellen indított perek, egyre inkább állami szintűvé vált [lásd: koncepciós perek; orvosper]. A zsidók nehezebben találtak munkát, nehezebben jutottak be felsőoktatási intézményekbe. Felsődomonyán az alakuló kolhozban kezdtem dolgozni könyvelőként. Nem sokkal később volt a kolhozelnök-választás. A helyiek, akik gyermekkorom óta ismertek, engem jelöltek. Nem voltam párttag, de nem ez volt a döntő érv. A helyi párttitkár, aki a Szovjetunióból települt át Kárpátaljára, a szavazás előtt bejelentette, hogy rólam nem kell szavazni, mert a kolhoznak nem kell zsidó elnök. Ez már nem suttogás volt, hanem nyílt beszéd egy közös rendezvényen. Az antiszemitáknak már nem kellett titkolózniuk.

A feleségemmel együtt igyekeztünk távol tartani magunkat azoktól, akik a Szovjetunióból települtek át, és általában mindentől, ami a Szovjetunióban zajlott. Nagyon kevés közös dolgunk volt velük. Nem érdekelt minket, hogy mi történt a Szovjetunióban, és mi foglalkoztatta az áttelepülteket. Sok kárpátaljai barátunk volt, zsidók, nem zsidók. Amikor 1953 januárjában kirobbant az úgynevezett „orvosok ügye”, egyetlen tősgyökeres kárpátaljai sem hitt abban, amit az újságokban írtak. A legjobb orvosaink zsidók voltak, és holmi, újságokban közzétett hazugságok nem ingatták meg a beléjük vetett bizalmat. A betelepültek viszont a rendelőintézetekben azt követelték, hogy ne irányítsák őket zsidó orvosokhoz. A különböző szervezetekben gyűléseken ítélték el a méregkeverő orvosokat. Tisztában voltunk azzal, hogy ez csak az első lépés, a fölkészülés a további represszióra. Úgy hiszem, hogy csak Sztálin halála mentett meg minket a lágerektől vagy a kitelepítéstől. Ami a Szovjetunió több népével is megtörtént [Egyébként az 1920-as években a zsidókkal is – lásd: Birobidzsán. – A szerk.]. Sok ismerősömmel és barátommal együtt megkönnyebbüléssel fogadtam Sztálin halálhírét. Akkoriban már tudtuk, hogy Sztálin parancsára egész népeket száműztek. A krími tatárokat, a csecseneket, a volgai németeket [lásd: a volgai németek deportálása; a krími tatárok deportálása; a csecsenek deportálása]. Abban bíztunk, hogy a halála után jobb, könnyebb lesz az élet. Nem is értettük, hogy a betelepültek miért zokognak, mintha a legközelebbi, legkedvesebb hozzátartozójuk halt volna meg. A huszadik pártkongresszuson elmondott Nyikita Hruscsov beszéd után hittünk abban, hogy nem lesz visszatérés a múlthoz, hogy új élet kezdődik a Szovjetunióban [lásd: az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Eleinte úgy tűnt, hogy a reményeink valóra válnak. A táborokból kezdtek hazatérni az ártatlanul elitélt emberek. Csillapodott az antiszemitizmus. De mindez nem tartott sokáig. Persze már nem úgy mentek a dolgok, mint Sztálin idején. Nem voltak látványos perek, tömeges kivégzések, és a szovjet emberek számára megszokott kifejezés: „a nép ellensége” is a múlt ködébe veszett. De ezzel véget is ért minden. Az antiszemitizmus nem szűnt meg, és a nyomor is, amelyben a Szovjetunióhoz csatolás óta éltünk, megmaradt. Akárcsak a kommunista párt vezető szerepe. A kolhozban még a vetés idejét sem az agronómus, hanem a járási párttitkár határozta meg. Számunkra mindez embertelennek tűnt. A csehszlovák fennhatóság idején nőttünk föl, és pontosan tudtuk, mit jelent a jó, a méltósággal élt élet. Tudtuk, mit jelent a hazaszeretet. De hogyan lehetett volna szeretni a Szovjetuniót!? Nyilvánvaló, hogy ehhez ott kellett volna születni, felnőni, és semmi másról nem tudni, semmi mást nem ismerni. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióban minden lehetséges módon akadályozták a külföldiekkel való kapcsolatokat, azt, hogy az emberek ne csak a szovjet újságokból értesüljenek arról, hogy milyen az élet máshol. Az embereknek nem volt semmiféle viszonyítási alapjuk. Mi a saját életünket éltük. Amennyire lehet, külön a Szovjetunió életétől. Nem is akartam tudni arról, ami ott folyik. Távol tartottam magam ezektől a dolgoktól. De volt két esemény, ami megrázott. A szovjet csapatok magyarországi és csehszlovákiai bevonulása. Amikor a Szovjetunió 1956-ban bevonult Magyarországra, aztán 1968-ban Csehszlovákiába, a lelkem mélyéig felháborodtam. Mindez nagyon hasonlított arra, ahogyan Hitler benyomult Európa országaiba. Kérdem én, bárki is elhitte, hogy Magyarország és Csehszlovákia nem tudta megoldani a maga problémáit, és a Szovjetuniótól kért katonai segítséget? Megértettem, hogy a Szovjetunió elnyomta és el is fogja nyomni minden olyan országnak a törekvését, amely megpróbált kiszabadulni a szocialista táborból, és saját akaratának megfelelően alakítani a sorsát. Ez törvényszerűen alakult így, amit ésszel fölfogtam ugyan, de a lelkem mélyén értetlenséggel fogadtam.

A gyermekeim úgy nőttek föl, mint a többi szovjet gyerek. Orosz általános iskolában tanultak, és az akkori rendnek megfelelően, úttörők és komszomolisták voltak. Egyaránt voltak zsidó és nem zsidó barátaik. A feleségemmel nem néztük a származást, azt tartottuk fontosnak, hogy milyen az ember. A gyermekeinket mindenesetre zsidónak neveltük. A feleségem ivritül tanította őket, én pedig meséltem nekik a zsidó történelemről, a hagyományokról, a vallásról. A fiam nagyjából négy éves volt, amikor már el tudta mondani héberül a négy hagyományos pészahi kérdést [lásd: má nistáná]. A széderestén már ő tette föl nekem a kérdéseket, ahogyan kell. Persze mondtuk nekik, hogy erről ne meséljenek az óvodában vagy az iskolában, mert kellemetlenségeink támadhatnak. Bármilyen furcsa, a gyerekek ezt megértették. Amikor a fiam betöltötte a tizenharmadik évét, otthon megtartottuk a bár micvóját. Eljöttek a zsidó barátaink, és közösen tartottuk meg a szertartást a szokásoknak megfelelően. A feleségemmel otthon magyarul és jiddisül beszéltünk, a gyerekekkel pedig magyarul, jiddisül és nagy néha oroszul. Én nem tudtam olyan jól jiddisül, mint a feleségem. Neki ugyanis jiddis volt az anyanyelve, én meg csak a héderben tanultam. A feleségem úgy gondolta, hogy a gyerekeinknek tudniuk kell jiddisül.

Az iskola befejezése után Vera, a lányunk a postán helyezkedett el távírdászként, és ezzel egy időben levelezőn tanult a zaporozsjei műszaki főiskolán. Amikor a diplomáját megkapta, villamosmérnöki beosztást kapott. Mielőtt kivándorolt Izraelbe, a postán dolgozott. Vera még tanult, amikor férjhez ment. A férje szintén zsidó, Vjacseszláv Dolburder. 1945-ben született, Ungváron. A szülei az után települtek át Kárpátaljára, hogy a terület a Szovjetunió fennhatósága alá került. Vjacseszláv mérnök volt az ungvári műszergyárban. Két fiuk született, Joszif 1981-ben, Jefim pedig 1983-ban. Mindkét unokámat körülmetélték az előírás szerint. Igaz, ugyanazt a trükköt kellett alkalmaznunk ezúttal is, mint amikor a fiunk körülmetélését intéztük. A sebész is ugyanaz volt, aki a fiamat műtötte.

A fiamat az iskola elvégzése után behívták katonának. Szerelőként szolgált a légierőnél. Ott szerezte meg a jogosítványt. Miután leszerelt, visszatért Ungvárra, és először abban a szanatóriumban helyezkedett el sofőrként, ahol a feleségem is dolgozott, utána pedig a tűzoltóknál szerzett munkát. Mihail egy Szofija Jakovleva nevű orosz lányt vett feleségül, aki a szüleivel együtt valahonnan Oroszországból települt át Kárpátaljára. Szofija apja a hadseregben szolgált, és a család gyakran költözött egyik szolgálati helyről a másikra. Igaz, végül Ungváron megállapodtak, Szofija apja itt töltötte le a nyugdíjig hátralevő idejét, és a család is itt települt le. Szofija és Mihail lánya, Jelena 1978-ban született, a fiuk, Leó pedig 1985-ben. Szofija most abban az étteremben dolgozik, amelyet a volt vendéglőnk helyén építettek. Amikor Ungváron is létrehozták a Heszedet, Mihail oda ment sofőrnek. Azóta is ott van.

Amikor az 1970-es években megkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, mi is úgy döntöttünk, hogy elmegyünk [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. A Szovjetunió nem vált igazán a hazánkká. Sok dolgot nem tudtunk megszokni. Bíztunk abban, hogy Izraelben emberi módon élhetünk, hogy az unokáink egy olyan országban nőhetnek fel, amelyet hazájuknak érezhetnek. Sok rokonunk és barátunk élt Izraelben, úgyhogy nem szenvedtünk volna a magánytól, a társaság hiányától. De sajnos nem úgy történt, ahogy elterveztük. Amikor a fiam leszerelt és hazatért, beadtuk a kivándorlási kérelmünket. A feleségem rokonai megküldték a vízumokat. Egy idő múlva hivattak, hogy a feleségem és én kivándorolhatunk, de a fiam leghamarabb tíz év múlva hagyhatja el az országot, mert álláspontjuk szerint a hadseregben töltött idő alatt katonai titkok birtokába jutott. Ez egyszerűen nevetséges volt. Sorkatonaként szolgált, de bizonyítani képtelenség volt bármit is. Nem akartuk itt hagyni a fiunkat. Maradtunk.

A nyugdíj előtt néhány évvel otthagytam a munkahelyemet, és elmentem dolgozni egy ungvári gyár ajándékkészítő műhelyébe, ami Ungvár mellett volt, egy Szerednye nevű kis faluban. Asztalosmunkát végeztem, fából készült ajándéktárgyakat csináltam, később pedig én készítettem a mintákat a termeléshez. Annak idején a gimnáziumban elég jól megtanultam rajzolni. Ez most sokat segített. 1980-ban, amikor Moszkvában rendezték meg a nyári olimpiát, készítettem egy emléktárgyat. Egy kör alakú nyírfa talapzaton két, egyenként tíz-tizenkét centi magas, fából faragott futballista állt. A talapzaton felirat: „Moszkva 80”, és az olimpiát szimbolizáló öt karika. A mintát jóváhagyták Moszkvában, megkezdődhetett a gyártás. Ezért az ajándéktárgyért megkaptam a népgazdaság eredményeit bemutató kiállítás bronzérmét Moszkvában. Jól jövedelmező munka volt, ötszáz rubelt is lehetett vele keresni egy hónapban. (A szovjet átlagfizetés akkoriban százharminc rubel körül volt.) Persze az egész család dolgozott otthon: gyakran vittem haza a munkát, és a feleségem meg a lányom segített összeállítani meg összeragasztani a figurákat. De nem tartott sokáig, mert kétszázötven rubelben maximálták a fizetést. A fiamat is, aki akkoriban a tűzoltóknál sofőrködött, bejegyeztettem a műhely dolgozójaként. A munkarendje olyan volt, hogy egy napot dolgozott, három napot otthon volt. Változatlanul a régi kis házunkban éltünk, ami három család számára már szűkösnek bizonyult. A feleségemmel minden hónapban félretettük a fizetésünk egy részét, hogy új házat építhessünk. Az építkezést a régi házunk helyén kezdtük meg, 1975-ben. Azt akartuk, hogy a gyerekeink, az unokáink és a dédunokáink is ebben a házban éljenek. Tágas, kétszintes épületet emeltünk, mindkét szinten három szoba, konyha, mellékhelyiségek. A ház köré nagy kertet, szőlőt telepítettünk. A feleségemmel és a fiam családjával mi foglaltuk el a földszintet, az emeleten pedig a lányom élt a férjével és a fiaival. Most a ház ismét gyermekzsivajtól hangos. Az unokám, Jelena és a férje, az ukrán Iván Nyesztor, együtt él velünk. Két gyermekük van, a dédunokáim. Mihail 1997-ben, a kisebbik, Jelena pedig, aki a feleségem tiszteletére kapta a nevét, már Lea halála után, 2000-ben született.

A szabadidőmben gyakran kijártam a hegyekbe, az erdőbe rajzolni. Szerettem tájképeket festeni, vázlatokat készíteni Ungvár régi épületeiről. Amikor az ajándékkészítő műhelyben helyezkedtem el, lett egy új hobbim. Az erdőt járva, érdekes formájú ágakat, gyökereket gyűjtöttem, amikből különböző figurákat, gyertyatartókat készítettem. A gyökér vagy a kéreg formája már megmutatta, hogy mit lehet belőle formázni. Néhány tárgy meg is maradt, de a legtöbbet elajándékoztam.

A lányom és a családja 1992-ben vándorolt ki Izraelbe. Egy kibucban telepedtek le, nem messze Kirjat-Jamtól. Ez egy mezőgazdasággal foglalkozó kibuc, csirkéket nevelnek, tejgazdaságuk van, virágokat és citrusféléket termesztenek. Van egy fröccsöntő üzemük is. A lányom pénztáros a kibuc élelmiszerboltjában, a férje pedig a fröccsöntő üzemben dolgozik. Jelenleg mindkét fiuk katona. Ha letelik a katonaidejük, mindketten egyetemen akarnak továbbtanulni. Elégedettek az életükkel, szeretik az új hazájukat.

Mihály fia, Leó is kiment Izraelbe tavaly [2002], miután befejezte a középiskolát. Ott akar tanulni, és ott is akar élni. Már túl van a katonai szolgálaton. Nemrég meglátogatott minket Ungváron. Egyébként Asdódban él.

Amikor az 1980-as években a Szovjetunióban megkezdődött a peresztrojka, úgy viszonyultam hozzá, mint mindenhez, amit a szovjethatalom művelt [lásd: gorbacsovi politika]. Bizalmatlanul. Eltelt egy kis idő, és rájöttem, hogy ezúttal tévedtem. Beköszöntött a szabadság. Az újságokban olyan dolgokat lehetett olvasni, amikért nem sokkal korábban még a GULAG-ra küldték az embereket. Nem csak arra nyílt lehetőség, hogy külföldiekkel levelezzünk, hanem arra is, hogy külföldre utazzunk, és külföldieket hívjunk meg magunkhoz. És már nem kellett tartanunk a KGB-től [lásd: VCSK (Cseka) – (O)GPU – NKVD – NKGB – MBG – MVD – KGB]. A szovjethatalom éveit jellemző vallási tilalom megszűnt. Az emberek szabadon járhattak templomba, zsinagógába, nyíltan, rejtőzködés nélkül megtarthatták a vallási ünnepeket. A gond csak az volt, hogy a szovjethatalom éveiben az emberek elszoktak az ilyesmitől, mérséklődött a vallás iránti igény. Ungváron a zsinagógában nem gyűlt össze egy minjánra való férfi sem. De aztán szép lassan a vallás is kezdett újjáéledni. A peresztrojka idején Ungváron megszerveződött és működni kezdett a zsidó hitközség. Persze a Heszeddel összehasonlítva jóval kevesebbet tudott csak csinálni, de így is nagyon örültünk neki. A hitközség segített visszacsábítani az embereket a zsinagógába. Megtanította az embereket imádkozni, fölidézte a hagyományokat. A közösség gondoskodott arról, hogy Pészah idején Budapestről hozzanak maceszt, gondoskodott arról, hogy mindenkinek legyen imakönyve, tálesze, tfilinje – minden, ami szükséges. Amikor a feleségem megbetegedett, a hitközség gyógyszerekkel és élelemmel segített. Lea 1996-ban halt meg, és a hitközség magára vállalta a temetését. A feleségemet zsidó szertartás szerint temettük el az ungvári temető zsidó részén [lásd: temető; temetés; holttest előkészítése a temetésre]. A régi zsidó temetőt már bezárták. A temető nincs messze, gyakran kijárok a feleségem sírjához, a halálának évfordulóján [jahrzeit] pedig kádist mondok érte a zsinagógában. Utána pedig megvendégelem azokat, akik aznap a zsinagógába látogattak. A rabbi megköveteli, hogy csak kóser ételek legyenek az asztalon. Ez persze elég nehéz. A vodkát én hozom, a lányok süteményt sütnek.

A peresztrojka kezdete óta két ízben jártam Izraelben, a lányomnál és az unokáimnál vendégeskedtem, végiglátogattam a rokonaimat és a barátaimat. Izrael feledhetetlen élményt jelentett a számomra. Csodálatos ország, csodálatos emberekkel. Nagy örömmel töltött el, és mélyen megindított, hogy mindenki szereti a hazáját, és megtiszteltetésnek tartja, hogy a hadseregben is szolgálhatja, védheti. Akkor is sajnáltam, azóta is nagyon sajnáltam, hogy nekem nem adatott meg Izraelben élnem. Most már késő erre gondolni. De annak nagyon örülök, hogy a lányom és az unokáim Izrael állampolgárai.

Hetente háromszor megyek el a zsinagógába: hétfőn, csütörtökön és szombaton. Az emberek péntek esténként is összegyűlnek, de ez már túl nagy megterhelés volna nekem. Az egyik szememre nem látok, és a sötétben már nehéz volna hazamenni. Megszoktam, hogy emelt fővel járok, mostanában viszont nem árt a lábam elé nézni. Gyakran fölhívnak a Tórához, ezzel is jelezve, hogy tisztelik a koromat. Minden zsidó ünnepet megtartunk. Beismerem, régóta nem böjtöltem Jom Kipur idején, azóta, hogy a feleségem meghalt. A hozzám közelállók meggyőztek arról, hogy az egészségi állapotomnak nem tenne jót a böjtölés. Idén viszont böjtöltem, és nem történt semmi különös, kibírtam.

Ungváron 1999-ben alakult meg a Heszed. A szervezet nagy munkát végez a kárpátaljai zsidó élet újjáélesztése érdekében. A Heszedben vannak szakkörök, ahol héberül lehet tanulni, a zsidó történelmet, a zsidó hagyományokat lehet tanulmányozni. A gyerekektől az idősekig minden korosztály tagjai megfordulnak itt. Van zsidó tánc- és énekklub, irodalmi színpad, idősek klubja és sok érdekes rendezvény. A Heszed gondoskodik a leginkább rászorulókról: az idősekről és a gyerekekről. Élelmiszercsomagokat osztanak, a magányosan élőknek házhoz viszik az ebédet. Az egyedülálló öregekhez, akik nem tudnak gondoskodni magukról, ápolókat küldenek. Van étkezde, ahova az idősek nemcsak enni, hanem beszélgetni, újságot olvasni is bejárhatnak. A gyerekeknek zsidó nyári tábort szerveznek, ahol azt is megtanulják, hogyan kell zsidóként élni, emellett idegen nyelveket is tanulnak. A táborozás nagyon érdekes, izgalmas, és a gyerekek mindig türelmetlenül várják a szünidőt. A belügyminisztérium városi kórházát tartják a város legjobb egészségügyi intézményének, a Heszed itt bérel két kórtermet. Mindenki, akinek kezelésre, gyógyulásra van szüksége, befekhet a kórházba, kivizsgáltathatja, kezeltetheti magát. Én is befeküdtem egyszer, de nem szeretem a kórházat. Úgy hiszem, az egészségnek sokkal jobbat tesz a viccelődés, a nevetés, vagy egy pohár jófajta házi bor, mint a tabletták. Persze én boldogabb vagyok, mint sokan mások, hiszen velem együtt él a családom három nemzedéke: a fiam, az unokám, a dédunokáim, akik megtöltik élettel a házat. Mellettük én is fiatalabbnak érzem magam.

Még mindig szeretek az erdőben sétálni, érdekes formájú ágakat, gyökereket gyűjteni. Néha csendéleteket festek. Igyekszem rendszeresen tornázni, hosszú sétákat teszek. Mostanában gyakran elkísérnek a dédunokáim. Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni a hitközségért és a Heszedért. Tavaly én készítettem el a nagy zsidó naptárat. Héberül, a hónapok zsidó elnevezésével. Mellette pedig a keresztény elnevezések, hogy az is eligazodjon rajta, aki nem tud héberül, és megtalálja az ünnepnapokat. Minden oldalon illusztráció van, egy-egy izraeli tájkép. Azt is föltüntettem, hogy mikor melyik fejezetet kell fölolvasni a Tórából. Ünnepeken hét embert szólítanak ki a Tórához, sábátkor és hétköznapokon kevesebbet, és minden alkalommal meghatározott fejezetet kell fölolvasni. Ilyen ez a naptár. Most Ros Hásánáig el kell készítenem a jövő évi naptárat. Nehéz munka, hiszen az egyik szememre nem látok, de az embereknek szükségük van rá, nekem pedig örömöm telik benne.

Azt természetesen nem állíthatom, hogy amióta Ukrajna függetlenné vált [1991], megszűnt volna az antiszemitizmus, de az ukrán törvények lehetővé teszik, hogy küzdjünk ellene. Hétköznapi szinten föl-fölbukkan az antiszemitizmus, de korántsem olyan gyakran, mint régen. Azt persze nemigen hiszem, hogy az antiszemitizmus végleg eltűnik valamikor Ukrajnában, de azért jó volna bízni benne.

Interviewer: Tanja Eckstein
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Oktober 2002

Anmerkung: Erna Wodak starb im März 2003 in Wien.

Frau Doktor Wodak ist eine gutaussehende 86jährige Dame. Um Frau Doktor Wodak zu interviewen, muß ich durch den Garten des Belvedere 1. Ihr Häuschen verbirgt sich hinter einer Mauer und ist umgeben von einem wunderschönen Garten. Eine elegante, sehr auf Etikette achtende Dame, öffnet mir freundlich die Tür. In ihrer Wohnung kann ich keinen Moment vergessen, daß ich mich auf dem Gelände des berühmten Museums befinde, es gibt kein Möbelstück, daß nicht musealen Wert besitzt.
Frau Doktor Wodak ist freundlich, aber sehr distanziert, was eventuell zum Teil daran liegt, daß sie viele Jahre die Frau eines Botschafters war. Sie hat Probleme mit ihren Augen, das hält sie aber nicht davon ab, regelmäßig zu ihren Bridge-Nachmittagen zu gehen. Überaus freigiebig stellt sie mir ihre Familienfotos zur Verfügung. Als ich die Fotos zurückbringe, ist sie aufgeschlossener, plaudert sogar über Gefühle und ich bedaure sehr, das Interview bereits auf Kassette zu haben.

Mein Name ist Dr. Erna Franziska Wodak, geborene Mandel. Ich wurde am 30. November 1916 in Wien geboren.
Leider weiß ich nichts über meine Großeltern väterlicherseits und kenne nicht einmal ihre Namen.

Der Vater meiner Mutter, Doktor Simon Friedmann war Rabbiner in Lublinitz, das war damals Oberschlesien.
Er wurde am 24. Oktober 1849 in Kempen, das lag in Posen, geboren. Er starb am 28. Mai 1924 in Wien. Von der Großmutter kenne ich weder den Namen, noch habe ich jemals etwas über sie erfahren. Die Großeltern hatten nur eine einzige Tochter [Anmerkung: Kann nicht stimmen, auf seinem Grabstein steht: Tief betrauert von seinen KINDERN und Enkeln], das war meine Mutter. Meine Mutter hieß Anna Friedmann und war eine geborene Oppenheim [Anmerkung: Wahrscheinlich nach dem Namen ihrer Mutter. Ich nehme an, die jüdische Ehe ihrer Eltern wurde vorerst staatlich nicht anerkannt, deshalb wurde bei der Geburt der Name ihrer Mutter eingetragen].
Sie wurde am 7. November 1882 in Lublinitz geboren. Meine Mutter war eine sehr religiöse Frau. Ihre Muttersprache war Deutsch und sie war von Beruf Schriftstellerin und Malerin.

Mein Vater war Rabbiner. Er hieß Aron L. Mandel, wurde am 30.10.1869 in Verbo, Komitat Neutra, in Ungarn, geboren, war Professor Doktor der Theologe. Er hatte eine Reifeprüfung in der Rabbinatsschule in Budapest und das Doktorat an der Universität in Wien. Er unterrichtete Religion im Gymnasium im 4. Bezirk.

Der Bruder meines Vaters hieß Geza Mandel. Mein Onkel lebte in Wien, im 19. Bezirk. Er war verheiratet mit Tante Liesl und war Geschäftsmann. Geza starb vor dem Holocaust, seine Frau Liesl wurde ermordet [Elisabeth Mandel, geb. am 9.10.1886 wurde am 20.5.1942 nach Maly Trostinec deportiert und am 26.5.1942 ermordet. DÖW-Opfer-Datenbank]

Meine Eltern heirateten in Wien.

Ich hatte eine Schwester und einen Bruder.

Meine Schwester hieß Amalie Lilli Hoff, geborene Mandel, und wurde am 14. Mai 1906 in Wien geboren.

Mein Bruder Emil Emanuel Mandel wurde am 3. September 1910 in Wien geboren.

Unsere Wohnung befand sich in Wien im 10. Bezirk in der Gudrunstrasse 142, ich besuchte auch die Volksschule im 10. Bezirk.

Zu Hause hatten wir ein Dienstmädchen, das gleichzeitig auch unsere Köchin war. Unsere Wohnung war groß, und das Dienstmädchen wohnte mit uns zusammen.

Meine Schwester durfte nicht maturieren, mein Vater hatte das bestimmt, weil er glaubte, für Mädchen sei die Matura nicht wichtig. Nach der Schule erlernte meine Schwester den Schneiderberuf und besaß später im 1.Bezirk in Wien, in der Wollzeile, einen Schneidersalon.

Mein Bruder studierte Medizin an der Universität in Wien, machte seinen Doktor als Internist und arbeitete im Rothschild-Spital.

Wir waren eine sehr religiöse Familie, feierten alle jüdischen Feste zu Hause und ich ging sehr oft in den Tempel im 10. Bezirk, in dem mein Vater Vorträge hielt.

Wir hatten ein sehr geselliges Haus. Meine Eltern hatten oft Gäste und einen großen Freundeskreis. An eine Dame kann ich mich erinnern. Wir feierten natürlich jeden Freitagabend Schabatt und diese Dame war alleinstehend und ein bißchen behindert, und immer freitags unser Gast. Meine Mutter führte natürlich einen koscheren Haushalt.
Nach der Volksschule ging ich in die Mittelschule, die hieß der „Wiener Frauenerwerbverein“, und war am Wiedner Gürtel. Diese Schule gibt es noch immer und sie heißt auch noch immer so.
Es gab in dieser Schule zwei Richtungen, man konnte Haushalt und Nähen lernen, aber das hat mich nicht interessiert. Ich war sehr lerneifrig und entschied mich für Sprachen, Latein, Englisch und Französisch und ich maturierte dann auch in diesen Fächern.

Antisemitismus habe ich in der Schule kaum kennengelernt. Ich hatte eine Freundin, die immer zu mir gehalten hat. Ein anderes Mädchen, mit der ich täglich in die Schule ging, sie war die Tochter eines Spirituosen-Fabrikanten im 10. Bezirk, hat sich dann als ziemliche Nationalsozialistin entpuppt. Sie hatte bereits ein Hakenkreuz unter dem Mantel, aber das bemerkte ich erst viel später.
In der siebenten Klasse, im Realgymnasium, holte ich mir den Schlüssel der Garderobe, sammelte sämtliche Hakenkreuze von den Mänteln und brachte sie strahlend der Direktorin.
Ich wußte natürlich nicht, daß die Direktorin auch eine Nationalsozialistin war. Sie hätte mich rausschmeißen können, das hat sie Gott sei Dank nicht getan, aber sie hat mich zurecht gewiesen.

Als mein Vater starb, war ich dreizehn Jahre alt. Er starb kurz nach seinem sechzigsten Geburtstag, das war der 7. November 1929, an Herzmuskelentzündung.
Eigentlich wollte ich immer Theologie studieren, aber ich war so unglücklich, daß ich keinen Vater mehr hatte, so beschloß ich, Chemie zu studieren.

Meine Geschwister und ich waren eine Clique. Da ich ein spätes Kind war, hatte sich vor allem meine Schwester sehr um mich gekümmert, sie ging auch mit mir in die Tanzschule und zur Gymnastik. Den Gymnastikunterricht hatte ich bei einer sehr netten jüdischen Familie, im 4. Bezirk.

Meine Schwester heiratete in Wien den Schauspieler Otto Hoff. Er spielte im 2. Bezirk in einem jüdischen Theater, auf einer jüdischen Bühne und war ein sehr frommer Jude. Meine Mutter und ich haben ihn aber nie auf der Bühne erlebt.

Eigentlich war meine Schwester in einen Amerikaner verliebt, den sie dann nicht geheiratet hat, weil mein Vater dagegen war. Der Amerikaner war kein Jude, aber wir fanden alle, daß das sehr schade war, denn dieser Amerikaner war ihre große Liebe. Und so wäre auch ihr Leben viel leichter gewesen.

Meine Mutter war sehr beschäftigt, sie war immer die Obfrau von jüdischen Vereinen wie zum Beispiel WIZO [Women’s International Zionist Organisation], sie hat sehr viel gearbeitet.

1934 habe ich maturiert und danach an der Universität Wien Chemie studiert.

Mein Bruder war in der Sozialistischen Jugend, er wurde einmal festgenommen, aber nach einem Tag Arrest frei gelassen. Meinen Bruder haben die Nazis schon am ersten Tag nach ihrem Einmarsch gesucht.
Da hat unsere Köchin, die Mizzi, sehr gut reagiert. Als die Nazis kamen, hat sie die Kette vor die Tür gelegt und die nicht rein gelassen und gesagt:
„Der Herr Doktor ist im Krankenhaus.“ Da sind sie wieder abgezogen. Später wären sie nicht so schnell gegangen.

Mein Bruder ging an diesem Abend ins Rothschild-Spital und kam nicht mehr nach Hause. Er wartete dort so lange, bis ich ihn mit seinen Papieren holte, damit er nach Italien fliegen konnte. Das war zu dieser Zeit noch möglich.

Meine Mutter hatte einen Cousin in London gefunden, einen Zahnarzt, den sie bat, für mich ein "advertisment" zu schicken, damit auch ich herauskomme.
Meine Mutter beantwortete auch für mich eine Annonce, in der eine Erzieherin für kleine Kinder in London gesucht wurde.

Die Deutschen marschierten am Freitag in Wien ein. Am darauffolgenden Montag fuhr ich ins Laboratorium der Universität und traf meine Kommilitonen, die sich auf der Währingerstraße vor dem Eingang versammelt hatten und zu mir sagten:
„Wenn Du noch einen Schritt machst, bist Du im Konzentrationslager.“ Das waren all diese Studenten, mit denen ich vier Jahre studiert hatte. Es gab nicht einen meiner Mitstudenten, der zu mir gestanden hätte.

Bis zu meiner Emigration lebte ich in Wien und wurde von den Nazis belästigt: Ich mußte die Stiegen der Universität waschen und vor allem, was furchtbar war, ich bekam in mein Studienbuch den Eintrag, daß ich nicht weiter studieren dürfte.

Zwei Monate mußten mein Bruder und ich auf unsere Papiere warten. Ich bereitete mich in dieser Zeit auf die Emigration vor und verschiedene Dinge: Ich bekam sogar ein Diplom, daß ich die Qualifikation erworben hätte, im Spital im Laboratorium oder in der Kosmetikforschung arbeiten zu können.
Anfang Juni konnte ich nach England emigrieren. Ein Nationalsozialist schaute mir beim einpacken zu, damit ich nichts Wertvolles wegtrage.

Zuerst fuhr ich ins Spital zu meinem Bruder und begleitete ihn zum Flugplatz, er flog nach Italien. Am Abend fuhr ich mit der Bahn nach Triest, um meinen Bruder dort zu treffen und ihm noch etwas Geld zu bringen. Wir hatten zu dieser Zeit sehr wenig Geld, aber das habe ich ihm gebracht, war mehrere Tage und Nächte mit ihm zusammen und bin dann mit dem Zug nach London gefahren.

Meine Schwester blieb in Wien. Ihr Mann wurde in der Pogromnacht, am 10. November 1938 verhaftet und ins Konzentrationslager Dachau deportiert.
Meine Mutter und meine Schwester blieben gemeinsam in Wien.

Ich wurde in England bei einer sehr orthodoxen Familie untergebracht. Sie waren begeistert, die Tochter eines Rabbiners aufnehmen zu können.
Das war eine furchtbare Stellung. Ich mußte sie bedienen, alle Betten machen im Haus, durfte nur in der Küche essen, und schlief mit zwei kleinen ekelhaften Kindern in einem Zimmer. Manchmal mußte ich auch um zwölf Uhr nachts noch einen Kaffee oder Kakao servieren, ich war todunglücklich.
Freundinnen hatten mir dann erzählt, daß es einen Internationalen Studenten-Verein gäbe, ich solle dort hingehen, vielleicht könnten die mir helfen.
Im Internationalen Studenten-Verein saß eine furchtbar nette Sekretärin, die mir aber leider nicht helfen konnte.
Daraufhin ging ich nach Hause zu dieser Familie, es war mein einzig freier Tag, packte meine Sachen und fuhr zu einer Freundin meiner Mutter.
Ich wartete nicht einmal auf mein mir noch zustehendes Geld, ich wollte sofort weg.

Die Freundin meiner Mutter erschrak sehr, als ich mit einem Koffer vor ihrer Tür stand, aber ich beruhigte sie und behauptete, daß ich bestimmt am nächsten Tag eine Stelle finden würde.

Am Morgen kaufte ich mir eine Zeitung und fand eine Annonce, eine Familie suchte ein Kindermädchen. Ich rief an, ein sehr netter Mann war am Telefon. Ich sagte ihm, daß ich eigentlich weiter Chemie studieren und keine Kinder erziehen wolle, und er antwortete, die Kinder seien älter, gingen schon in die Schule, ich solle doch zuerst mal kommen.

Das waren die Rothmans von den Rothman-Zigaretten. Sie waren eine sehr reiche Familie und wohnten in einer wunderschönen Villa. Sie garantierten dann, daß meine Mutter den Engländern nicht zur Last fallen würde und so konnte sie nach England emigrieren und war gerettet.

Mein Bruder war in Italien und bewarb sich in Amerika um eine Stellung an einer Universität. Nach einiger Zeit bekam er die Mitteilung, er könne die Stelle antreten. Bevor er nach Amerika übersiedelte, kam er noch einmal zu mir nach England, um sich zu verabschieden. Er besuchte mich bei den Rothmans und flog dann nach Amerika.

Im Januar 1939 bekam ich von der Sekretärin des Studentenvereins einen Brief, in dem stand, wenn ich in Liverpool eine Prüfung absolvieren würde, könne ich weiter studieren.
Die Rothmans sagten:
„Du fährst sofort.“ Am Bahnhof in Liverpool erwartete mich eine sehr nette Dame, es war Januar, sie trug einen Strohhut und sagte:
„A young man arrived here and if you have any problem, he is going to solve it.”

Ich war glücklich, alles war für mich vorbereitet. Ich lebte bei einem Professor der Universität, bekam ein Taschengeld und durfte frei studieren. Und alle waren sehr nett und ich verstand mich mit ihnen sehr gut.

Zum Abendessen mußte ich mich immer umziehen, ich hatte einen langen Rock und zwei Blusen, weil man sehr auf die Etikette achtete.
Die Familie des Professors lebte in einiger Entfernung zur Universität. Nach dem Essen zog ich mich wieder um und ging mit den erwachsenen Kindern der Familie des Professors zum Roten Kreuz, um dort am Abend zu arbeiten. Wir halfen den Kindern, die aus London evakuiert wurden.
Das war eine schreckliche Erfahrung für mich, weil ich immer geglaubt hatte, England sei ein Land, in dem die sozialen Einrichtungen viel besser als in Österreich wären, aber es gab Kinder, die hatten noch nie Milch getrunken, die waren mit Bier aufgewachsen, hatten sich nie die Zähne geputzt, das war unbeschreiblich.

Dann lernte ich Walter Wodak kennen. Er arbeitete an der Liverpooler Universität bei einem Professor, dem er erzählt hatte, daß sehr viele Studenten Österreich verlassen mußten und er solle doch etwas unternehmen, damit wenigstens einige wenige weiter studieren könnten. Daraufhin setzte sich der Professor dafür ein, daß die Universität sieben Freiplätze einrichtete. Einen dieser Freiplätze bekam ich.

So lernte ich Walter Wodak kennen, der das initiiert hatte. Der war sehr streng zu mir. Ich war eine Raucherin und besaß einen Wintermantel mit einem Pelzkragen. Mit diesem Mantel war ich aus Österreich nach England emigriert. Walter Wodak war der Meinung, Refugees dürften nicht rauchen und hätten keine Pelzmäntel zu tragen.

Er war Österreicher, hatte in Wien gelebt, und war ein bekannter Sozialdemokrat. Er war Jurist, mit einer Jugoslawin verheiratet und sie hatten gemeinsam zwei Kinder.
Sofort nach Einmarsch der Deutschen nach Wien floh er nach Triest. Von Triest fuhr er sofort zu seinen Schwiegereltern nach Jugoslawien, obwohl die Ehe schon geschieden war. Nach vielen Monaten durfte er nach England kommen. Und so lernte ich ihn kennen. Er mußte aber seine geschiedene Frau noch einmal heiraten, weil die Engländer sonst seine Familie nicht aufgenommen und ihm keine Wohnung gegeben hätten. Als seine Familie in England war, mußten wir sechs Jahre warten, bis wir heiraten durften, das war das Gesetz in England damals.

Das Rauchen und meinen Pelzmantel ließ ich mir nicht verbieten, das gehörte zu meinem Leben.

Walter fand einen Posten für meinen Schwager, der im KZ Dachau war und konnte ihn herausholen. Meine Schwester übernahm dann die Arbeit bei der Familie, bei der ich am Anfang in Liverpool war, meine Mutter zog  mit mir nach Manchester, und alle, mein Schwager Otto, meine Schwester Lilly und meine Mutter bekamen amerikanische Visa und gingen nach Amerika. Mein Bruder heiratete in New York Lizzi, deren Vater Kantor im Tempel im 10. Bezirk war.
Ich habe den Walter Wodak geliebt, und blieb in England.

Ich studierte weiter, erst in Liverpool, dann machten sich die Engländer darüber Gedanken, daß ich eine Spionin sein könnte, Liverpool liegt ja am Meer, und ich mußte nach Wales übersiedeln. Dort habe ich meine M. Sc. Dissertation angefangen zu schreiben, bis ein Polizist kam, weil die Engländer bemerkten, daß auch Wales am Meer liegt, und der Polizist sagte:
„Wenn Sie nicht in einer halben Stunde weg sind, dann verhafte ich Sie.“
Daraufhin fuhr ich nach Manchester, wo meine Mutter mit der Mutter vom Walter Wodak zusammen in einer Wohnung lebte und zog zu ihnen.

Die Liverpool Universität war rührend und schickte mir regelmäßig Geld, damit ich leben konnte. Ich schickte für den Master meine Dissertation nach Liverpool, ging zur Universität in Manchester  und fand dort den Namen des Professor Michael Polanyi, von dem ich schon sehr viel gelesen hatte. Ich ging zu Professor Polanyi, erzählte ihm meine Geschichte und er sagte:
„Wie herrlich, meine Studenten mußten alle in den Krieg ziehen, ich nehme sie sofort auf.“
Dort habe ich meinen Doktor der Philosophie gemacht. Professor Polanyi empfahl mich dem Professor Dr. Chaim Weizmann, der in London ein Laboratorium hatte.

Ab September 1943 arbeitete ich in dem Laboratorium. Es gab eine Fabrik in Manchester, die unsere Forschungen in der Industrie verwendeten.

Im Jahre 1944 heirateten mein Mann und ich in Oxford. Die sechs Jahre waren vorbei und er durfte sich scheiden lassen. Im Laboratorium waren sie sehr unglücklich, weil sie dachten, ich würde meinen Beruf aufgeben.

Mein Mann war inzwischen in der englischen Armee, er hatte sich freiwillig gemeldet.
Mein Mann fuhr 1945 mit der britischen Armee nach Italien, dort mußten sie warten, weil die Russen, die in Österreich und vor allem in Wien waren, sie nicht hereingelassen haben.
Nach einiger Zeit konnten sie nach Österreich und nach Wien und er nahm sofort Kontakt zu seinen sozialistischen Freunden auf. Das war der Karl Renner, 2 der dann Staatspräsident war, und Adolf Schärf 3 und alle seine Freunde.
Karl Renner fragte meinen Mann, ob er nach Wien zurückkommen würde und wenn ja, was er in Wien arbeiten wolle. Mein Mann antwortete:
„Ich habe die ganzen Jahre davon geträumt zurück zu kommen, aber meine Frau will nicht.“

Ein englischer Minister, der ein guter Freund von uns war, und dem ich unter anderem eine Menge Schokolade für meinen Mann mitgegeben hatte, war gerade in Wien zu Besuch. Er wohnte im Hotel Sacher wie alle Engländer. Und der Portier des Sacher ließ meinen Mann nicht hinein, weil er nur Unteroffizier war.
„Da dürfen nur Offiziere rein, Unteroffiziere nicht.“ Mein Mann sagte:
„Dann sagen Sie dem Minister, daß ich da bin.“ Der Minister kam herunter und sagte: „Entweder darf der Wodak herein, oder ich gehe für immer raus.“
Bei dieser Begegnung erzählte mein Mann seinem Freund, Karl Renner sei sehr bestürzt, weil die Engländer nicht mit ihm reden wollten.
Am nächsten Tag fand eine Aussprache zwischen Karl Renner und dem englischen Minister statt, und dann rief Karl Renner meinen Mann und sagte:
„Du gehst für mich nach England, um die Beziehungen zwischen England und Österreich zu legalisieren.“
Und so wurde mein Mann Diplomat.

Im Januar kam der österreichische Botschafter nach London, es wurde eine Gesandtschaft aufgebaut und mein Mann wurde Legationsrat.

Mein Leben mit der Chemie war beendet, weil der Botschafter eine Frau brauchte, und ich nie sehr pünktlich zu den verschiedenen Cocktailpartys kam.

Wir waren bis 1950 in England. Am 12. Juli 1950 wurde meine Ruth Tochter geboren, und wir wurden nach Wien versetzt.
Als mein Mann und ich zusammen nach dem Krieg in Wien waren, habe ich immer Angst gehabt, daß er von den Russen verhaftet werden würde. Ich hatte schreckliche Angst, wenn er spät nach Hause kam, wir hatten damals eine kleine Gemeindewohnung. Unser früheres Dienstmädchen half mir im Haushalt und vor allem mit dem Baby, unsere Tochter war ja noch nicht einmal ein Jahr alt.

Sechs Monaten, nachdem wir in Wien angekommen waren, wurde mein Mann Botschafter in Paris, und nach zwei Jahren Paris wurde er Botschafter in Belgrad. So ging es weiter. Sechs Jahre Botschafter in Belgrad, dann hatte er eine Stelle in Wien, die er nicht verlassen wollte, weil unsere Tochter darunter sehr gelitten hat. Das gelang ihm aber nicht, Kreisky war gütig und gab ihm ein Jahr Karenz und danach wurde mein Mann Botschafter in Moskau. Wir waren sechs Jahre in Moskau.

Unsere Tochter verbrachte die Hälfte des Jahres bei uns in Moskau, aber es war für sie eine schwere Zeit.
Sie hat das durchgestanden, hat mit Auszeichnung maturiert, arbeitet als Universitätsprofessor für angewandte Sprachwissenschaft an der Universität Wien und wurde eine international bekannte Persönlichkeit.

Nach diesen sechs Jahren wurde mein Mann Generalsekretär im Außenamt, das ist der höchste Posten vor dem Außenminister. Im Februar 1974 brach er im Amt zusammen und starb zwei Tage später, er war 65 Jahre alt.

Seit 1974 bin ich Witwe.
Als wir aus Moskau zurückkamen und mein Mann Generalsekretär im Außenamt wurde, begann ich wieder zu arbeiten.

Ich bearbeitete beim Karl Kahane 4, der eine Gesellschaft und einen Betrieb, die „Jungbunzlauer“, hatte, die Zitronensäure herstellten, Patente und Literatur. Das Büro war ganz in der Nähe meiner Wohnung, am Schwarzenbergplatz.

Als mein Mann gestorben war, kam der Kahane auf die Idee, daß ich, die den Weizmann aus London kannte, die Freunde des Weizmann Institute of Science Rehovot, Israel übernehmen sollte. Der Sekretär vom Weizmann lebte in Zürich und war bestrebt, viele solche Gesellschaften ins Leben zu rufen, Professoren verschiedenen Länder tauschten wissenschaftliche Erfahrungen aus. 1976 wurde ich Gründungsmitglied und Generalsekretärin der Österreichischen Gesellschaft der Freunde des Weizmann Institute of Science, Rehovot, Israel. Als Karl Kahane starb, habe ich weitergearbeitet, bis zu meinem 82. Geburtstag. Durch meine Arbeit für die „Österreichischen Freunde des Weizmann Instituts“ war ich sehr oft, sicher zwei Mal im Jahr, in Israel. Es hat mir dort immer sehr gefallen, aber leben hätte ich dort nicht wollen.

Dann fand ich einen Nachfolger, der viel jünger war als ich, der mit dem Computer und mit dem Internet arbeiten konnte, da trat ich zurück. Ich bin jetzt Ehrenpräsidentin.

Alle sind gestorben, meine Mutter 1957 in New York, mein Bruder und meine Schwester starben auch in New York.
Ich war Anfang September 2002, also vor einem Monat in Amerika, weil meine Nichten und Neffen wollten, daß ich sie besuche. Mein Bruder hat zwei Töchter und zwei Söhne und meine Schwester hat einen Tochter. Ich wollte eigentlich nie mehr in die USA fliegen, aber meine Tochter hatte beschlossen, sie fliegt mit mir gemeinsam und das war eine große Zeremonie in New York. Es war sehr schön, mit der Familie zusammen zu sein.

Die Eltern meines Mannes waren sehr fromm, und er war, solange seine Eltern lebten auch fromm, aber sobald sie gestorben waren, war es aus. Er war ein großer Sozialist und das paßte nicht so gut zusammen.
Meine Religion hat gelitten. Ich bin Mitglied in der Kultusgemeinde, war aber nach dem Krieg nur noch selten im Tempel.

Ich hatte immer ein schlechtes Gewissen den vielen Ermordeten gegenüber, daß ich so durchgekommen bin.

Mein Mann und ich hatten beschlossen, als unsere Tochter geboren wurde, ihr das zu ersparen, was uns als Juden angetan wurde. Deshalb hatten wir sie als religionslos eintragen lassen. Aber das hat nichts bewirkt, meine Tochter bekannte sich eigentlich immer zum Judentum, und ich bin sehr stolz darauf, ich bin sehr froh.
Ich bin auch sehr froh, daß mein Enkel, er hat im Frühjahr maturiert und studiert jetzt in Amerika, überlegt, zum Judentum überzutreten.

Glossary:
1. Die Österreichische Galerie Belvedere ist eines der wichtigsten Museen der Welt. Die Sammlungen reichen vom Mittelalter bis zur zeitgenössischen Kunst. Das Museum befindet sich im Schloss Belvedere, das von Prinz Eugen von Savoyen als Sommerresidenz erbaut wurde. Das Belvedere umfasst zwei Schlossbauten: Das Obere und das Untere Belvedere. Im Oberen Belvedere befinden sich die Sammlungen des 19. und 20. Jahrhunderts mit Werken des Biedermeier, der französischen Impressionisten und Hauptwerke von Gustav Klimt, Egon Schiele und Oskar Kokoschka. Im Unteren Belvedere befindet sich das Museum mittelalterlicher Kunst und das Barockmuseum. Die beiden Gebäude werden durch einen einzigartigen barocken Garten verbunden. Das gesamte Ensemble zählt zu den weltweit schönsten und am besten erhaltenen historischen Schloss- und Parkanlagen. Von der Nordseite des Oberen Belvedere kann man den berühmtesten und schönsten Blick auf Wien genießen.
2. Karl Renner: 1945 wurde Renner Staatskanzler in der Provisor. österr. Regierung, wobei es ihm gelang, Vorbehalte der Westmächte, aber auch innerösterr. Bedenken zu zerstreuen. 1945-50 fungierte er als Bundespräs. von Österr. Vielfach geehrt und ausgezeichnet, u.a. Ehrenmitglied der Österr. Akademie der Wissenschaften. R.s Wirken sowie manche seiner Äußerungen sind nicht frei von Widersprüchen. Starren Ideol. wie dem marxist. Prinzip der Staatsverneinung abgeneigt, zeigte er sich stets als Pragmatiker, manchmal auch der Anpassung fähig. Er war der Baumeister der Ersten und stand an der Wiege der Zweiten Republik, er kam aus der Weite der Donaumonarchie und wurde zu einem großen Staatsmann im klein gewordenen Österr.
3. Adolf Schärf: Der in Nikolsburg/Mähren geborene Sohn einer Arbeiterfamilie kam 1899 nach Wien, studierte Rechtswissenschaften, mußte aber unmittelbar nach der Promotion einrücken und nahm als k.u.k. Offizier am Ersten Weltkrieg teil.1918 wurde Adolf Schärf Sekretär der sozialdemokratischen Parlamentspräsidenten Seitz, Eldersch und Renner. 1934 verhaftet, eröffnete er nach seiner Entlassung eine Anwaltskanzlei in Wien, wurde allerdings in der NS-Zeit neuerlich inhaftiert. 1945 war er an der Gründung der SPÖ maßgeblich beteiligt und wurde deren erster Vorsitzender in der Zweiten Republik. Aus dem Internet.
4. Karl Kahane: geb. 20. 3. 1920 Wien, gest, 28. 6. 1993 Venedig, Italien, Unternehmer. War unter anderem mit den Betrieben Montana AG, Jungbunzlauer AG, Bankhaus Gutmann und Terranova finanziell sehr erfolgreich; wirtschaftspolitischer Berater von Bundeskanzler B. Kreisky. Aus dem Internet.
 

Dipl. Ing. Georg Wozasek
Datum des Interviews: Mai 2008
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Es war nicht leicht, Ing. Georg Wozasek, den Präsidenten der Linzer Kultusgemeinde, zu überzeugen, mir ein Interview zu geben. Trotz Email und Anrufe meinerseits, war er zuerst nicht bereit dazu. Nachdem wir Dr. Ariel Muzicant, den Präsidenten der Wiener Kultusgemeinde gebeten hatten, ein ‚gutes Wort’ für uns einzulegen, willigte Ing. Wozasek eher unwillig als willig ein. Ich fuhr nach Linz und die ersten Stunden des Interviews waren noch geprägt von dem ‚eigentlich nicht einverstanden sein’, mir ein Interview über sein Leben zu geben, aber dann fand ein spürbarer Wechsel statt, und es entstand Vertrauen und Freude an der Unterhaltung. Manchmal war es schwer für Herrn Wozasek, über bestimmte Abschnitte seines Lebens zu sprechen, aber nachdem er dem Interview zugestimmt hatte, wollte er es auch weiterführen. Ich danke ihm sehr dafür! 

Ing. Georg Wozasek ist Oktober 2016 gestorben.

Meine Familie väterlicherseits kam aus Amstetten, auch mein Großvater Emanuel Wozasek lebte in Amstetten. Geboren wurde er am 11. Januar 1862. Er war der Sohn von Hermann Wozasek und Rosalia, geborene Schön. Mein Großvater war ein stattlicher, sehr erfolgreicher Mann, der einen Produktenhandel - Felle und Häute - besessen hat, den er von seinem Vater, meinem Urgroßvater, geerbt hatte, der 1896 in Amstetten gestorben war.

Mein Großvater war sehr sportorientiert und Mitglied im Deutschen Turnverein. Er hat sogar das goldene Ehrenzeichen vom Turnverein bekommen. Aber ich weiß das alles nur aus Erzählungen der Familie, denn ich habe den Großvater nicht mehr kennen gelernt. Worüber noch in der Familie geredet wurde ist folgendes: Der Großvater soll einmal von einem Seiltänzer bei einer Vorführung über das Seil getragen worden sein - so geht jedenfalls die Geschichte.
Der Großvater hatte einen Bruder, der hieß Leopold. Er wurde 1858 in Kreisfurt, das liegt in Niederösterreich, geboren. Er war mit Regine, geborene Frankl, verheiratet. Ich weiß nur, dass er ein sehr netter Mann gewesen sein soll, wahrscheinlich in Wiener Neustadt gelebt hat und 1942 mit seiner Frau vom 2. Bezirk in Wien ins Ghetto nach Theresienstadt 1 deportiert wurde. Leopold ist dort gestorben. Kurz nach seinem Tod wurde seine Frau nach Polen deportiert und im Vernichtungslager Treblinka 2 ermordet.

Meine Großmutter hieß Lore Pollak. Sie wurde am 1. Mai 1871 geboren. Geheiratet haben meine Großeltern am 27. November 1892 in Graz, aber gewohnt haben sie in Amstetten, in der Rathausgasse 13. Über meine Großmutter weiß ich fast nichts, aber ich glaube, sie war eher eine bescheidene Frau. Meine Großmutter ist bereits 1916 und mein Großvater ist 1923 gestorben. Beide liegen auf dem jüdischen Friedhof in Ybbs begraben.

Meine Großeltern hatten vier Kinder: Lilli, Rudolf, Oskar und meinen Vater Hermann.

Lilli wurde 1893 geboren. Sie hat in Wien Medizin studiert und wurde Ärztin am AKH [Anm.: Allgemeines Krankenhaus der Stadt Wien]. Verheiratet war sie mit Paul Markovicz, einem Praktischen Arzt, der eine Privatordination besessen hat. Wo die Ordination war, weiß ich nicht, aber ich weiß, dass sie auf der Mariahilferstraße, nahe dem Gürtel, gewohnt haben. Kinder hatten sie keine. Ich glaube, meine Tante war eine emanzipierte Frau, weil nicht viele Frauen studiert haben, denn studieren war zu dieser Zeit noch ein Privileg der Männer. Nach ihrer Heirat hat sie aber ihren Beruf nicht mehr ausgeübt. Das war wahrscheinlich damals so üblich. Sie hatte ein gutes Leben, auch gesellschaftlich, denn zum Beispiel waren sie und ihr Mann unter anderem mit dem Arzt und sozialdemokratischen Politiker Julius Tandler 3 gut bekannt. Mein Onkel und meine Tante haben sich 1938 getrennt. Das war sicher für meine Tante sehr schwer. Sie ist nach dem Einmarsch der Deutschen allein nach Argentinien geflüchtet. Warum nach Argentinien, ob sie dort jemanden gekannt hat, weiß ich nicht. Sie blieb aber nicht in Argentinien, sie emigrierte weiter nach New York. In New York hat sie, glaube ich, als Laborantin oder auch als Medizinerin gearbeitet, aber sie hatte es allein sehr schwer. Tante Lilli hat die Musik geliebt und ist in New York oft in die Oper gegangen. Leider ist sie an Krebs erkrankt und dann relativ früh, ich glaube, an einem Herzinfarkt, in New York gestorben. Zu dieser Zeit habe ich in New York gerade zu studieren begonnen. Paul, ihr geschiedener Mann, hat sich in New Jersey eine Hühnerfarm gekauft. Was aus ihm geworden ist, weiß ich nicht, denn wir hatten dann keinen Kontakt mehr.

Rudolf ist 1895 geboren und war, wie der Großvater, ein stattlicher Mann. Er war Kaufmann und nicht verheiratet. Warum mein Onkel nicht geheiratet hat, weiß ich nicht. Er hatte in Linz eine junge Frau kennen gelernt, das ist die Edith Adler, die damals 18 oder 20 Jahre alt war. Sie war eine hübsche Frau. Ihre Eltern haben in Linz mit Spirituosen gehandelt. Edith ist 1938 mit ihrem Vater, den ich gekannt habe, nach New York emigriert. Der Vater war Briefmarkensammler und hat in New York von den Briefmarken, die er dann verkauft hat, ganz gut gelebt. Onkel Rudolf war ein glühender Revisionist 4 mit einem engen Kontakt zu Jabotinsky 5. Er hat regelmäßig Geld für Israel, damals Palästina, gespendet. Nach dem Tod des Großvaters hat Onkel Rudolf gemeinsam mit meinem Vater die Firma übernommen und weitergeführt.

Der Jüngste war der Onkel Oskar. Er ist 1901 geboren, lebte in Wien und hat, wie seine Schwester Lilli, Medizin studiert. Er war Arzt im AKH, Internist und arbeitete auch in der Forschung. 1933 erschien in der Nr. 3 der Zeitschrift ‚Virchows Archiv’ ein Artikel meines Onkels und seines Kollegen Hans Popper über den Glykogengehalt der Leichenleber. Beide haben am Pathologisch-anatomischen Institut und dem Institut für medizinische Chemie der Universität in Wien gearbeitet. Onkel Oskar war ein politischer Mensch und daher der erste der Geschwister, der Österreich nach dem Einmarsch der Deutschen verlassen hat und nach Amerika geflüchtet ist. In Chicago ist es ihm gelungen, wieder als Arzt zu arbeiten. Als ich noch in New York lebte, habe ich ihn in regelmäßigen Abständen gesehen - es gab einen konstanten Kontakt. Damals sind wir noch nicht mit dem Flugzeug geflogen, und mit dem Zug war es eine lange Reise von Chicago nach New York. Onkel Oskar kam nach dem Krieg nach Österreich auf Besuch, er war mit mir und meiner Frau auch einmal in Kitzbühl. Ende der 1960er Jahre ist er in Chicago gestorben. Siebzig Jahre nach der Vertreibung und Ermordung der jüdischen Ärzte hat die Medizinische Universität Wien im März 2008 auf ihrem Gelände ein Mahnmal enthüllt. Der März 1938 hatte für die Wiener Medizin ‚irreparable Schäden’, so sagte der Rektor der Medizinischen Universität Wolfgang Schütz, zur Folge: 65 Prozent der Wiener Ärzte - das waren 3.200 von rund 4.900 - mussten aus "rassischen" oder politischen Gründen ihren Beruf verlassen und wurden vertrieben bzw. später ermordet. Von den Professoren und Dozenten der Medizinischen Fakultät der Uni Wien mussten 54 Prozent ausscheiden. Das von Dvora Barzilei gestaltete Mahnmal zeigt ein Buch mit herausgerissenen Seiten

Mein Vater wurde nach seinem Großvater benannt und hieß Hermann Wozasek. Er wurde am 13. August 1896, im selben Jahr war sein Großvater gestorben, in Amstetten geboren. Nachdem er die Matura gemacht hatte, brach 1914 der 1. Weltkrieg aus, und mein Vater und Onkel Rudolf kämpften in der k. u. k. Armee für Österreich. Mein Vater diente beim k. u. k. Feldartillerieregiment Nummer 4 und wurde 1918 als Oberleutnant entlassen. Er erhielt die bronzene Tapferkeitsmedaille. Es gibt Zigarettenetuis, auf denen er und seine Kameraden zur Erinnerung an die gemeinsame Zeit mit ihrem Namen unterschrieben haben. Aber über diese Zeit im 1. Weltkrieg weiß ich nichts. Vielleicht war ich nicht neugierig genug oder zu jung, um danach zu fragen.

Mein Vater machte dann eine kaufmännische Ausbildung und nach dem Tod des Großvaters übernahm er gemeinsam mit seinem Bruder Rudolf die Firma - ‚Hermann Wozasek Söhne’ hieß sie dann. Es war ein großes Unternehmen, und sie gehörten sicher zu den erfolgreichsten Bürgern von Amstetten. Wie viele Angestellte sie hatten, weiß ich nicht. Für damalige Verhältnisse waren die Lagerhallen sehr groß, und in einem separaten Gebäude neben den Lagerhallen befand sich das Büro. Als Kind war ich oft dort, und als 12 oder 13Jähriger habe ich sogar ein bisschen mitgearbeitet und Rohwaren sortiert.

Meine Großeltern mütterlicherseits habe ich gut gekannt. Sie lebten in Kemmelbach, das liegt in Niederösterreich.

Mein Großvater, Kommerzialrat Gottlieb Mahler, war der Großcousin von Gustav Mahler 6, denn mein Großvater Gottlieb und Gustav Mahler hatten gemeinsame Urgroßeltern, Bernhard Mahler [1750-1812] und Ludmilla Barbara. Die Urgroßmutter war eine geborene Lustig. Die Familie meines Großvaters Mahler war sehr musikalisch, und sie haben viel miteinander musiziert.

Mein Großvater Gottlieb wurde 1867 in Groß Borowitz, tschechisch Borovnice, das liegt in Böhmen [heute Tschechien], geboren. Seine Eltern waren Bernhard Mahler [1817-1897] und Anna, geborene Hitz [1825-1891]. Anna Hitz war die zweite Frau meines Urgroßvaters Bernhard. Sie hatten zusammen zehn Kinder. Mit seiner ersten Frau Karoline, geborene Stein, hatte er vier Kinder.

Meine Großmutter Lore Mahler, geborene Schanzer, wurde am 8. Dezember 1880 in Pöchlarn, in Niederösterreich, geboren. Gottliebs erste Frau aber war Emma Ascher, die er 1896 in Wien, im Stadttempel, geheiratet hatte. Sie starb ein Jahr später nach der Geburt des Sohnes Robert. 1899 heiratete mein Großvater in Wien meine Großmutter Lore Schanzer, und meine Mutter Marie Mahler wurde 1901 in Kemmelbach geboren. 

Meine Großmutter Lore hatte zwei Brüder, den Eduard Schanzer und wie der zweite hieß, weiß ich nicht mehr. Das war der Pöchlarner Schanzer. Er war verheiratet und hatte zwei Kinder. Der Sohn Franz ist nach Amerika geflüchtet, und was mit seiner Schwester passiert ist, weiß ich nicht. Eduard Schanzer und der Pöchlarner Schanzer besaßen Produktenhandel. Das waren Geschäfte mit Produkten aller Art; ein Geschäft war in Kematen, das andere in Pöchlarn. Eduard aus Kematen war mit Friederike, die 1888 geboren wurde, verheiratet. Ich war oft dort, denn es hat mir sehr gut gefallen, im Geschäft mitzuhelfen. Sie hatten einen Sohn Harry und eine Tochter Gertrude, die 1911 geboren wurde. Eduard Schanzer war ein humorvoller Mann. Ich war manchmal dabei, wenn mein Großvater Gottlieb und die zwei Brüder meiner Großmutter in Kemmelbach Karten gespielt haben. Die Bemerkungen während des Spiels waren sehr lustig. Was sie gesagt haben, weiß ich nicht mehr, aber damals habe ich mich sehr amüsiert. Harry Schanzer war ungefähr sieben Jahre älter als ich. Er istnach dem Einmarsch der Deutschen mit einem illegalen Transport nach Palästina geflüchtet. Eduard Mahler ist vor 1938 gestorben. Meine Großtante Friederike und Gertrude wurden zuerst nach Wien vertrieben, ihre letzte Wohnadresse war die Neubaugasse 25/12a, und am 28. November 1941 von Wien nach Minsk [Weißrussland] 7 deportiert, wo sie ermordet wurden. Die Pöchlarner Schanzers haben sich nach dem Einmarsch der Deutschen umgebracht.
Mein Großvater war von den vielen Geschwistern der Jüngste. Er hat mit seinen Brüdern Sigmund und Adolf einen ganzen Papierkonzern aufgebaut. 1931 erschien zum 50. Jubiläum der Firma Brüder Mahler das Büchlein ‚Über Mahler’ - Papier und Pappenfabriken 1881-1931, Der Werdegang unserer Firma.
Und in einer Zeitung erschien folgender Artikel:
‚50 Jahre Papier -und Pappenfabriken Brüder Mahler. Anlässlich des 50jährigen Bestandsjubiläums der Papier -und Pappenfabriken Brüder Mahler (1881-1931) ist eine Jubiläumsschrift erschienen, in der die Geschichte der Papier- und Pappenfabriken in Rennersdorf, Traun, Wieselburg, Ybbs und Weißenberg sowie des landtäflichen Gutes Schloss Weissenberg behandelt wird. Ursprünglich in Kemmelbach als Produktenhandel gegründet, brachte der, als Geschäftszweig betriebene Hadernhandel die Firma mit der in der Nähe befindlichen Papierverbindung in Verbindung. Damit war der Anstoß gegeben, sich mit diesem immer mehr von der Hadernerzeugung auf die maschinelle Fabrikation umstellenden Fabrikszweig zu befassen. Zunächst wurden die Maschinen in der Papiermühle in Rennersdorf verbessert, dann eine in der Nähe von Kemmelbach stillgelegte Säge erworben. Im laufe der Jahre steigerte sich mit der Modernisierung der Maschinen die Produktion, 1903 wurde die seit den Sechzigerjahren des vorigen Jahrhunderts bestehende Fabrik Doktor Franz Feurstein in Traun und kurz darauf die Papierfabrik F. C. Alkier in Wieselburg an der Erlauf erworben. In Traun wurden damals neben anderen Sorten als besondere Spezialität Packseiden- und Zigarettenpapiere erzeugt. Inzwischen waren die Werke in gute Entwicklung gekommen. Die erzeugte Produktion konnte wegen der verlässlichen Qualität leicht verkauft werden und es konnte im Jahre 1913 darangegangen werden, die Fabrikation des Werkes in Rennersdorf zu vervielfachen. Im selben Jahr wurde noch das fünfte Werk, das Halbstockwerk Hofmühle in Weißenberg an der Krems, erworben. In diesem wurden ausschließlich Hadernhalbstoffe erzeugt, ein Halbprodukt, das in der Feinpapierindustrie Verwendung findet und das an Papierfabriken in der ganzen Welt geschickt wurde. In der Jubiläumsschrift ist neben den Gründern Sigmund Mahler und Kommerzialrat Adolf Mahler auch der Nachfolger Kommerzialrat Gottlieb Mahler, Josef Mahler, Kommerzialrat Wilh. Mahler und Ing. Rob. Mahler gedacht, nicht zuletzt aller treuen Mitarbeiter, die bis zum heutigen Tag 25 Jahre oder noch länger in Diensten der Papier- und Pappenfabriken Brüder Mahler stehen.’  
Zuerst war es eine Papierfabrik, dann sind mein Großvater und seine Brüder expandiert und haben Fabriken in Ybbs, Wieselburg, Rennersdorf, Traun und Weissenberg errichtet. Schon damals waren sie überaus bekannt.
In Kemmelbach war der Handel mit den Hadern [Lumpen] angesiedelt, und von dort wurden die Fabriken beliefert. Die Lumpen wurden in großen Bottichen, in denen große Steine waren, zerkleinert. Das war im so genannten Kollergang. Danach kamen sie in einen Kocher und wurden gekocht. Dann wurden sie in einem Holländer, in dem sich eine Messerwalze befand, fibrilliert [zerfasert und gemahlen]. Danach wurden sie gebleicht, entwässert, aufgehängt und getrocknet.
Die fertigen Blätter wurden noch einmal verdünnt und im Holländer wieder fibriliert, noch mehr verdünnt und dann kamen sie auf eine Papiermaschine, wo das fertige Blatt formiert und getrocknet wurde. Das ist die Beschreibung der damaligen Papierherstellung in Kurzform. Heutzutage ist das natürlich alles modernisiert.
Im nächsten Bottich befand sich eine Walze mit Messern, und dort wurde der Brei noch mehr zerkleinert. Dann wurde das Produkt gebleicht, herausgeholt und entwässert, aufgehängt und getrocknet. Das waren dann schon richtige Papierblätter. Heutzutage ist das alles modernisiert, aber das Grundprinzip ist gleich geblieben. Die Papierfabriken brauchen Wasser zum Antrieb der Maschinen. Egal wo, alle standen deshalb an einem Fluss.
Kemmelbach war ein kleines Dorf. Am Anfang des Dorfes war ein Produktengeschäft, ich glaube, der Besitzer war Jude und hieß Ganz. Das Haus steht noch heute. In Kemmelbach gab es ein Schloss, und rechts vom Schloss stand das Haus meines Großonkels Sigmund. Links vom Schloss befand sich die Firma Brüder Mahler mit Lager und Büroräumen und der Wohnung meines Großvaters Gottlieb Mahler. Ringsherum waren Getreidefelder. Ich war oft zu Besuch bei den Großeltern. Entweder mit meiner Mutter oder allein. Der Chauffeur meines Vaters hat meine Mutter und mich zusammen oder mich allein zu den Großeltern gebracht. Meine Großeltern haben getrennt geschlafen, und wenn ich zu Besuch war, habe ich im Zimmer zusammen mit meiner Großmutter geschlafen. Es gab zwei, drei Angestellte im Haus. Die Köchin Anna hatte mich sehr gern. Was ich die ganzen Tage dort gemacht habe, wenn ich zu Besuch war, weiß ich nicht mehr genau. Aber ich weiß, dass ich sehr gern dort war, und ich mich auch nie gelangweilt habe. Ich bin zum Beispiel gern auf den Lumpenballen herumgeklettert oder mit der Großmutter schwimmen gegangen. Der Großvater hat zu dieser Zeit noch in der Firma gearbeitet. Bis 1936 war mein Großvater Gottlieb auch Präsident der Kultusgemeinde mehrerer kleiner Orte in Niederösterreich. Die Stadt St. Pölten war aber nicht dabei, denn dort gab es eine größere Gemeinde mit einer eigenen Kultusgemeinde. Mein Großvater war immer nett zu mir, er hatte mich sehr gern. Er hat immer gesagt, ich soll in die Firma eintreten, wenn ich mal groß bin. 1936 ist er im Alter von 69 Jahren in Neumarkt an der Ybbs gestorben.

Mein Großonkel Sigmund wurde 1855 geboren. Er war verheiratet mit Ida Löbl und hatte drei Kinder: Josef [geb.1886], Ernst [geb. 1887] und Paula [geb.1891].

Ernst Mahler ging vor 1918 nach Amerika und wurde einer der ganz großen Papierindustriellen. Er hat unter anderem die Firma Kimberly Clark gegründet, die das Papier für das Papiertaschentuch erfunden hat. Er hat nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich Afidavits 8 für seine Familie geschickt, und sie so alle vor dem Holocaust gerettet.

Josef Mahler [Peppo genannt], war verheiratet mit Fritzi und hatte einen Sohn Viktor, der einige Jahre älter war als ich. Er lebte in Wien und hat für das Familienunternehmen gearbeitet. 1938 wurde er ins KZ Dachau [Deutschland] deportiert und durch das Affidavit, das ihm sein Bruder geschickt hat, aus dem KZ mit der Auflage entlassen, sofort Österreich zu verlassen. Zuerst flüchtete er nach England, und dann weiter nach New York. In New York ist es ihm beruflich gut gegangen, denn sein Bruder Ernst hat ihm geholfen, indem er Kontakte hergestellt hat. So konnte er wieder im Papiergeschäft tätig sein. Er hatte zu Anfang in der 186sten Straße, Washington hights, eine Wohnung. Später wohnte er mit seiner Frau Fritzi in Larchmont, einem Vorort von New York, in einem Haus. Ich habe sie öfter dort besucht, als ich noch in New York gelebt habe. Onkel Peppo besaß eine wunderschöne Kothgasser-Glassammlung 9, die er aus Wien mitgenommen hatte. Sein Sohn Viktor war kein besonders guter Schüler. Was er in New York gearbeitet hat, weiß ich nicht. Wir hatten nur einen sehr losen Kontakt. Ich weiß aber, dass er verheiratet war und ein Kind hatte. Seine Frau, die keine Jüdin war, und sein Kind habe ich nicht gekannt.
Onkel Josef wollte nach dem Krieg mit dem Papierkonzern in Österreich nichts mehr zu tun haben und hat seine Anteile an den Papierfabriken so schnell wie möglich verkauft und dafür wieder Kothgasser-Gläser gekauft. Er besaß dann die größte Kothgasser-Gläser Sammlung weltweit. Victor, der bereits gestorben ist, hat später die Sammlung verkauft, und ich habe in Wien einen Reichsadlerhumpen von 1628 aus dieser Sammlung ersteigert. Es ist ein sehr schönes Glas.   

Paula war mit Franz Traub verheiratet und lebte vor dem Krieg in Wien. Sie war geschieden, aber 1938 war ihr geschiedener Mann bereits gestorben. Sie hatte zwei Kinder, einen Sohn Hans, später Nelson, der 1914 geboren wurde und eine Tochter Marie Luise, die 1919 geboren wurde. Ich glaube, Marie Luise war nie verheiratet. Nelson hatte immer sehr hübsche Freundinnen und war einige Male verheiratet. Er war gegen Ende seines Lebens bei der Freiwilligen Feuerwehr. In New York wurden Nelson und Marie Luise von ihrem Bruder Ernst unterstützt. Paula, Marie Luise und Nelson sind in Amerika gestorben.

Mein Großonkel Adolf Mahler war mit Fritzi Gans verheiratet. Sie hatten zwei Kinder: Wilhelm, Willi genannt, und Marietta.
Wilhelm war Kommerzialrat, hatte in Darmstadt [Deutschland] Papiertechnik studiert und hat im Familienunternehmen gearbeitet. Er war sehr verwöhnt, ging auf die Jagd und war Monarchist. Auch er wurde 1938 ins KZ Dachau deportiert und wie sein Cousin Josef durch das Affidavit nach Amerika aus dem KZ mit der Auflage entlassen, sofort das Land zu verlassen. Weder Josef noch Willi haben über ihre Erlebnisse im KZ Dachau gesprochen. Vielleicht später, aber da hatte ich nur noch wenig Kontakt mit ihnen. Willi ist es dann in Amerika beruflich nicht sehr gut gegangen, denn er hat das Handwerk nicht mehr so gut beherrscht. Er ist 1948 in Zürich [Schweiz] gestorben.

Mit Marietta war ich am engsten. Sie hatte keinen Beruf und hat zuerst in New York als Bedienerin bei einer berühmten Violinistin gearbeitet, aber ich weiß nicht mehr, wie diese Violinistin hieß. Marietta hat in New York dann den Schwager ihrer Cousine Paula Traub geheiratet, Julius Traub war sein Name, ich habe ihn Onkel Jimmy genannt. Er hatte seinen Namen Traub in Amerika in Tilbury geändert. Er war vorher in Österreich verheiratet und hatte auch ein Kind aus der ersten Ehe. Julius war eine sehr schwierige Person, ich glaube, seine erste Frau ist daran zerbrochen. Marietta und er hatten keine Kinder. Sie ist 1968 an Lungenkrebs gestorben. Julius Tilbury starb in den 1970er oder 1980er Jahren in Wien.

Mein Großonkel Sigmund ist 1923 in Wien gestorben.
Meine Mutter hatte die Körnerschule in Linz besucht. Die Körnerschule war die drittälteste höhere Schule für Mädchen in Österreich. Zum Zeitpunkt der Eröffnung der Schule, am 29. September 1889, gab es nur noch in Wien, Graz und Prag eine höhere Schule für Mädchen.
Sie und ihr Bruder Robert Mahler waren nicht nur Geschwister, sie waren auch eng befreundet miteinander. Onkel Robert war Ingenieur und arbeitete in der Papierindustrie seiner Familie. Er war mit Margarethe Katharina Guttmann aus Pressburg verheiratet und hatte zwei Kinder, Sylvia und Gerhard. Sylvia ist 1924 und Gerhard ist1928 geboren. Mein Onkel war ein sehr begeisterter Musiker. Er spielte wunderbar Violine und meine Mutter spielte Klavier. Onkel Robert war auch anderweitig musisch begabt, er hat gesungen und gemalt. In Wieselburg, wo die Familie gelebt hat, gab es jede Woche Hauskonzerte, sicherlich auch schon in der Zeit, bevor meine Mutter meinen Vater geheiratet hat. Onkel Robert war gar nicht so gern Geschäftsmann, er wäre vielleicht lieber Musiker geworden. Leider wurde seine Ehe 1931 geschieden, aber die Kinder sind nach der Scheidung bei ihm geblieben. Er hatte eine Kinderschwester für die zwei, das war die Ilse Hübner. Kurz nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich nahm sich mein Onkel in Wien das Leben. Er hatte erfahren, dass ihn am nächsten Tag die Gestapo abholen wird. Meine Tante hatte 1938 Peter Weinfeld geheiratet, mit dem sie nach dem Einmarsch der Deutschen nach Australien flüchtete. Sylvia und Gerhard wurden weiter von ihrer Kinderschwester betreut. Sie flüchteten im März 1939 mit einem Kindertransport, in dem auch ich war, nach Frankreich, von Frankreich nach Amerika und von Amerika zu ihrer Mutter nach Australien. Sylvia war, als sie in Australien ankam, 17 Jahre alt und musste arbeiten. Gerhard war erst 13 Jahre alt und durfte zur Schule gehen. Nach der Schule studierte Gerhard, der dann Gerry Watkins hieß, Wirtschaft und Handel und wurde australischer Handelsattaché. Er hat zwei Söhne. Von 1971 bis 1975 war er in Wien als ‚Counsellor of the Australian Embassy’ und zuständig für ganz Osteuropa. Seine erste Frau Marion starb in jungen Jahren an Krebs. Das war schrecklich! Seine zweite Frau Barbara ist sehr nett. Vor kurzem hat sie uns in Linz besucht. Gerry und seine Frau leben in den USA, in Los Angeles.
Sylvia hat Rudi Cherny geheiratet, der ein erfolgreicher Juwelenhändler in Melbourne ist. Auch sie haben Kinder. Ich habe unlängst jemanden von der jüdischen Gemeinde dort getroffen, und der sagte, dass die Chernys dort gut bekannt sind.

Wie und wo meine Eltern sich kennen gelernt haben, weiß ich nicht. Sie haben 1923 in Amstetten geheiratet, und ich wurde am 27. Juni 1925 in Wien, im 9. Bezirk, in der Pelikangasse 15, das war das Sanatorium Löw, geboren. Wir haben in Amstetten in dem Haus in der Wiener Straße gewohnt, das meinem Großvater gehört hatte. Es war ein schönes Haus mit einem großen Garten. Wir hatten ein Wohnzimmer, ein Schlafzimmer, ein Speisezimmer, ein Herrenzimmer und ein Kinderzimmer. Und wir hatten ein richtiges Badezimmer mit warmem Wasser. Im Garten wuchsen viele Blumen, auch ein Gartenhaus mit einer Rosenhecke gab es. Wir hatten auch Tiere, einen Dackel und Katzen, Wellensittiche und Frösche in einem Glas, das im Zimmer stand. Einmal haben wir beobachtet, wie die Katzen mit ihren Pfoten die Frösche aus dem Glas herausgeangelt und gefressen haben. Mein Onkel Rudolf, der ja allein stehend war, hat auch in dem Haus gewohnt. Das Haus war zwar einstöckig, aber es waren zwei große Wohnungen darin. Neben uns wohnte ein Fleischauer, der ein Cousin vom Dollfuß 10 war. Der Bäckermeister Exel hat wunderbare Kipferln gemacht. Die Nachfolger vom Geschäft gibt es noch in Amstetten.

In einem Kindergarten war ich nicht. Als ich klein war hatte ich ein österreichisches Kindermädchen, aber auch meine Mutter hat sich liebevoll um mich gekümmert. Mein Kindermädchen hat gemeinsam mit mir in meinem Zimmer geschlafen. Sie hatte zur jüdischen Familie Greger, die am Hauptplatz ein Kleidergeschäft besaßen, einen guten Kontakt, und sie ist oft mit mir dorthin zu Besuch gegangen. Ein Großteil der Familie Greger ist im Holocaust ermordet worden.
Ich bin in die erste Klasse Volksschule in die Schulstrasse gekommen, die 200 Meter von unserem Haus entfernt war. Das war eine ganz normale Schule. Ab meinem sechsten Lebensjahr hatte ich, ich glaube zweimal in der Woche, zu Hause Violinenunterricht. Ich sollte täglich üben, das habe ich nicht gern getan. Immerhin wurde ich Mitglied im Amstettner Jugendorchester. Wir sind auch öffentlich aufgetreten und haben Konzerte gegeben. Das hat mir gut gefallen. Aber seit Hitler in Österreich einmarschiert war, habe ich keine Violine mehr angefasst.
Mein Vater verließ an den Wochentagen morgens, nach dem Frühstück, das Haus und ging in die Firma, kam dann zum Mittagessen nach Haus und ging nach dem Mittagessen wieder in die Firma. Beim Essen habe ich meinen Eltern erzählt, welche Noten ich in der Schule bekommen hab.

Da mein Vater gut verdient hat, haben wir einigermaßen im Luxus leben können. Unsere Wohnung war schön eingerichtet, und meine Mutter hatte zwei bis drei Angestellte im Haus, wir besaßen ein Auto, fuhren oft nach Wien und regelmäßig in den Urlaub. Zu Hause hatten wir selten Besuche, meine Mutter ist, was ihr gesellschaftliches Leben betraf, oft zu ihren Verwandten und Freunden(innen) nach Wien gefahren. Sie hatte nach ihrer Schulzeit und vor ihrer Heirat teilweise in Wien gelebt. Meine Mutter ist oft nach Wien gefahren um Kleider zu kaufen und in die Oper zu gehen. Wenn sie in Wien war, hat sich das Kindermädchen um mich gekümmert. Wenn ich mit meiner Mutter oder mit meinen Eltern zusammen in Wien war, haben wir entweder bei meiner Tante Lilli oder in der Wohnung meiner Grosseltern Mahler geschlafen, die sie in der Nähe vom Margaretenplatz besaßen. Auch in den Schulferien war ich oft in Wien bei meiner Tante Lilli. Als ich elf, zwölf Jahre alt war, bin ich öfter mit meinen Eltern und mit meiner Tante in Wien in die Oper gegangen, zum Beispiel habe ich ‚Die Zauberflöte’ und ‚Die Entführung aus dem Serail’ gesehen. Aber auch ins Kino sind wir gegangen. Meine Eltern waren sehr integriert in die Gesellschaft, sie fühlten sich selbstverständlich als echte Österreicher. Das sieht man auch an den wenigen Fotos, die ich aus dieser Zeit besitze - meine Mutter und meine Tanten haben Dirndln getragen. Engeren Kontakt mit den nichtjüdischen Nachbarn hatten wir nicht, aber wir haben uns immer freundlich gegrüßt. Befreundet waren meine Eltern aber hauptsächlich mit Juden. Einer hieß Finka. Der Mann war Lederfabrikant und hat Häute bei meinem Vater gekauft. Und meine Mutter war mit Alexander Kohn befreundet, der auch im Ledergeschäft war und dann, wie wir, nach Amerika geflüchtet ist.

In den Ferien war ich auch bei meiner Cousine Sylvia und meinen Cousin Gerhard zu Besuch, die in Wieselburg und in Wien gelebt haben und ungefähr in meinem Alter waren. Sylvie ist ein halbes Jahr älter, und Gerald ist drei Jahre jünger als ich. Und im Sommer durfte ich auch zur Fellhäuteübernahme mitfahren. Ich bin neben unserem Chauffeur Illia, der sich zum Judentum bekannte, gesessen und durfte das Auto sogar steuern. Im Betrieb durfte ich die Felle sortieren. Das habe ich sehr gern getan, es hat mich wirklich interessiert. 

Wir waren eine sehr sportliche Familie. Meine Mutter und mein Vater sind im Winter Schi gefahren, und als ich etwas älter war, sind wir an Wochenenden und Feiertagen immer in den Bergen gewesen. Im Sommer war ich mit meiner Mutter oder später mit meinen Freunden jeden Tag im Amstettener Schwimmbad, am Sonntag ist auch mein Vater mitgekommen.

Eine Synagoge gab es nicht in Amstetten. Im Alter von sechs oder sieben Jahren bin ich mit meinen Eltern zu den hohen Feiertagen 11 in die Betstube mitgegangen. Ich glaube, es waren vielleicht 20 Juden in dieser Betstube. Ich habe nicht viel mitbekommen. Ab der ersten Klasse Volksschule hatte ich zu Hause aber privaten Religionsunterricht, weil es zu wenige jüdische Kinder in Amstetten gab, um sie in der Schule unterrichten zu können. Ich erinnere mich an den Heinrich Fiala, der war zwei oder drei Jahre älter als ich, und an den Ludwig Surkin, der war viel älter als ich. Das ist jetzt in Linz genauso: es gibt nur wenige jüdische Kinder, und wir müssen extra einen Lehrer für sie nach Linz holen. Mein Lehrer war ein orthodoxer Mann, schwarz gekleidet, mit einem Bart. Er hieß Salomon Fried und war sehr nett. Ich glaube, er kam aus Scheibbs und war der Vorbeter in Amstetten. Mein Cousin Gerhard hat gesagt, dass er in Wieselburg von einem Salomon Fried unterrichtet wurde. Ich glaube, das wird derselbe gewesen sein. Ich bin sehr unwillig in die Religionsstunden gegangen, denn für mich war das eine fremde Welt. Mir hat das nicht gefallen, denn ich habe mich sehr integriert gefühlt mit den anderen Kindern in Amstetten, die ja christlich orientiert waren, und ich wäre lieber mit den anderen Kindern in den christlichen Religionsunterricht gegangen. Bei dem Lehrer Fried habe ich das Schma Jisrael 12 gelernt, ich habe gelernt, Hebräisch zu lesen, ohne zu verstehen, was ich lese, jüdische Geschichte und, bevor ich 13 Jahre alt wurde, Tefillin 13 anzulegen. Meine Bar Mitzvah 14 sollte in Amstetten stattfinden, aber dazu ist es nicht mehr gekommen, die Deutschen sind vorher einmarschiert. Ich glaube, Salomon Fried wurde im Holocaust ermordet.

Ich war ein guter Schüler, ambitioniert und bemüht, mit Vorzug durch die Schuljahre zu kommen. Das ist mit der heutigen Zeit nicht zu vergleichen. Aber auf der Realschule gab es einen Lehrer, das war der Professor Lang, der war ein ausgesprochener Antisemit, der hatte mich fühlen lassen, dass er die Juden nicht mag, denn er hat sich negativ über die Juden geäußert. Das habe ich meinen Eltern erzählt, und mein Vater ist dann zum Direktor der Schule in Waidhofen gefahren und hat darum gebeten, dass der Professor Lang damit aufhört. Daraufhin hat er zurückgesteckt, und ich bin mit guten Noten durch das Schuljahr gekommen. Mit den Kindern hatte ich keine Schwierigkeiten, da hatte ich viele Freunde. Wir sind jeden Morgen um 6 in der Früh zusammen mit dem Zug nach Waidhofen in die Schule gefahren, da waren wir eine Stunde unterwegs in der Eisenbahn, in Waidhofen sind wir ausgestiegen, und da hat es auch noch einmal eine halbe Stunde gedauert bis wir in der Schule waren. Wenn mich irgendjemand angegriffen hat, habe ich mich gewehrt. Ein Klassenkamerad hat zu mir gesagt Saujud, mit dem hab ich dann eben gerauft. Ich hab mich schon gewehrt. Aber eigentlich habe ich kaum so etwas erlebt, und die Beziehungen zu meinen Klassenkameraden haben sich durch die gemeinsame Zugfahrt vertieft. Wir spielten im Herbst Indianer, liefen den Krampussen am 5. Dezember jodelnd nach, gingen zusammen rodeln und Schi fahren und fast täglich zusammen schwimmen ins Schwimmbad

Und dann, 1938, wurde alles anders. Amstetten war eine Hochburg der Nationalsozialisten. Es gab sehr viele illegale Nazis. Unser Haus stand an der Hauptstrasse und als die Deutschen Truppen einmarschierten, habe ich gesehen, wie sie jubelnd begrüßt wurden. Einige sind in unser Haus einquartiert worden, aber das waren Soldaten, die nichts Unangenehmes getan haben. Sie haben sich korrekt verhalten. Der illegale Amstettner Parteigenosse Mitterndorfer, der der Besitzer der Apotheke am Hauptplatz war, wurde sofort zum Bürgermeister gewählt. Die NS Schergen nahmen Rache an ehemaligen vaterländischen Frontfunktionären 15. Zum Beispiel verprügelten sie meinen Violinenlehrer.

Von einem Moment zum anderen wollte mich niemand mehr kennen. Jeder Junge ist in die HJ 16 eingetreten, und die haben gesagt ‚verkehrt nicht mit Juden’ usw., und die haben das befolgt. Es gab nicht einen meiner Freunde, der sich anders verhalten hat. Die Juden wurden von einem zum anderen Moment vollkommen ausgegrenzt. Von Seiten der Bevölkerung gab es keinen Widerstand: es gab keinen Widerstand in Amstetten, und ich möchte soweit gehen zu sagen, es gab keinen Widerstand in Österreich. Natürlich gab es einige, aber die wurden auch verprügelt und in die KZs deportiert. Aber Widerstand wie in Frankreich und in anderen Ländern, das hat es nicht gegeben. Cirka drei Tage nach dem Einmarsch der Deutschen meinten meine Eltern, dass ich wieder in die Schule in Waidhofen gehen sollte. Ich bemerkte schon im Zug, dass keiner meiner Freunde mit mir sprach - nicht am Schulweg und nicht in der Klasse. Ich war komplett ausgegrenzt. Meine Eltern nahmen mich aus der Schule, und ich bekam Privatunterricht. Ich habe die Klasse dann mit sehr guten Noten beendet.

In diesem Sommer haben der Heini Fiala und der Ludwig ein Paddelboot gebaut, das ist ihnen wirklich gelungen. Wir sind dann zusammen zur Ybbs gegangen und sind dort herum gepaddelt. Aber die Freude war nur kurzfristig. Am nächsten Tag marschierte eine HJ Truppe auf und die sangen ‚ …wenn das Judenblut vom Messer spritzt, dann sind wir bald befreit…’ Wir konnten nicht mehr ins Schwimmbad gehen, kein Kino besuchen, kein Gasthaus, kein Kaffeehaus. Das war furchtbar!

In diesen Sommerferien haben mich meine Eltern nach Baden bei Wien geschickt, denn da hatte eine französische Familie für jüdische Kinder ein Sommerferienheim eröffnet, und ich habe dort mit anderen jüdischen Kindern zwei, drei Wochen Ferien gehabt. Das war sehr schön, in einem großen Haus mit einem Garten. Mir hat das gut dort gefallen. Wir konnten Schwimmen gehen, denn in Baden gibt es das Schwefelbad, und das war für Juden interessanterweise erlaubt. Danach war ich dann noch in Wien. Nach den Sommerferien ging ich nicht mehr in die Schule.

Im Sommer wurde die Firma meines Vaters und seines Bruders Rudolf von einem kommissarischen Leiters, der von der Kreisleitung Amstetten eingesetzt wurde, liquidiert. Die Liegenschaften der Firma wurden verkauft, unser Vermögen durch Abgaben und Steuern geraubt.

Meine Eltern haben zuerst nicht über Flucht gesprochen, außerdem haben sie sicher versucht, mich abzuschirmen. Genau kann ich mich aber nicht erinnern. Ich kann mich noch an Fensterscheiben klirren und Gejohle in der Pogromnacht 17 am 10. November 1938 erinnern. Vis a Vis von uns war der Doktor Greger, ein Arzt, dem haben sie die Scheiben eingeworfen und am Hauptplatz, wo die Greger Eltern ein Geschäft hatten, haben sie auch die Fensterscheiben zertrümmert. Ein Angestellter unserer Firma stand mit aufgepflanztem Bajonett vor unserem Haus, denn unser Haus sollte später als Parteizentrale dienen, und wahrscheinlich wurden wir deshalb verschont. Aber mein Vater und mein Onkel Rudolf wurden verhaftet und ins Gefängnis von Amstetten gebracht.

Die größte Gefahr bestand darin, dass sie ins KZ nach Dachau deportiert werden, aber meine Mutter hat Courage gezeigt. Sie kannte ja den Mitterndorfer, der jetzt Bürgermeister in Amstetten war, und sie kannte den Kreisleiter und hat interveniert, und mein Vater und mein Onkel wurden nach einigen Wochen wieder entlassen. Mein Onkel Oskar, der Arzt im Wiener AKH war und in der Forschung gearbeitet hatte, war bereits geflüchtet. Der Produktenhandel und das Haus meines Vaters und meines Onkels wurden nach der Pogromnacht am 9. November 1938, arisiert. Innerhalb einer gewissen Frist mussten wir unser Haus und Amstetten verlassen und nach Wien ziehen. Wir haben unseren Haushalt aufgelöst, wir konnten alles mitnehmen. Viele Sachen haben wir in Container gegeben und sie deponiert. Es wurde in dieser Zeit eingepackt und nicht viel gesprochen. Aber damals habe ich politisch zu fühlen begonnen, denn ich war dreizehn Jahre alt und wollte mich frei bewegen können, wollte sportlich aktiv sein, zum Beispiel schwimmen gehen, aber für Juden war fast alles verboten..

Durch die Familie Arthur Kohn, Freunde meiner Eltern und Lederhändler in Wien, in der Hollandstraße, die eine Villa in Hietzing, in der Eitelbergergasse besaßen, konnten wir im Haus des Bruders von Frau Kohn, dem Max Guth, einem allein stehenden Herrn, der ebenfalls in der Eitelbergergasse ein Haus besaß, unterkommen. Zu dem Haus gehörte auch ein Garten. In dieser Gasse gab es vor dem 10. November 1938 eine sehr schöne Synagoge, die in der Pogromnacht zerstört worden war. Max Guth war damals 55 Jahre alt. Für mich war er ein älterer Herr, ein lieber Mann mit viel Humor. Ich hatte ihn sehr gern und habe ihn Onkel Max genannt. Als ich mit meinen Eltern und mit Onkel Max zusammen gewohnt habe, war ich 13 Jahre alt, und habe nicht richtig gewusst, was eigentlich um mich herum passiert. Ich glaub, das war selbst den Leuten, die im 2. Bezirk gelebt haben, noch nicht wirklich bewusst.

Ursprünglich kam die Familie von Onkel Max aus Nitra, in der Slowakei. Deshalb ist er später, da war ich schon in Frankreich, mit seiner Schwester, Erna Hajek und ihrem Sohn Fredi Hajek, nach Nitra geflüchtet. Aber als in der Slowakei Tiso 18 an die Macht kam und die Slowakei faschistisch wurde, haben sich die Juden in Nitra beraten, was sie machen können. Onkel Max ist dann mit seiner Familie illegal weiter nach Budapest geflüchtet. Ich glaube, dass Onkel Max 1944 bei einer Razzia festgenommen wurde und seinem Neffen Fredi ein Zeichen geben konnte, zu verschwinden. Max Guth wurde mit vielen anderen nach Auschwitz deportiert und ermordet. Fredi Hajek und seine Mutter haben überlebt. Fredi Hajek ist ein sehr wohlhabender Mann geworden und er hatte keine Kinder. Ich habe mich mit ihm, obwohl ein enormer Altersunterschied zwischen uns bestand, sehr gut verstanden. Zum Teil hat er mich beraten, als ich nach Österreich zurückgekommen bin, und später hab ich ihn beraten. Er hatte Niemanden, dem er hätte sein Vermögen hinterlassen können. Da hat er den größten Teil einer Stiftung für ein Kinderheim in Israel gegeben und mir die Verantwortung übertragen, dass ich darauf achte, dass den Kindern das Geld zu Gute kommt. Fredi Hajek ist 1989 in Wien gestorben. Dreimal war ich zu Besuch in Bnei Berak, einem Vorort von Tel Aviv, in dem sehr viele ultraorthodoxe Juden leben. Dort entstand das Kinderheim. Das erste Mal war ich 1992 in Bnei Berak, als das Gebäude der Stiftung Hajek eingeweiht wurde. Inzwischen wurde das Gebäude schon aufgestockt. Auch dieses Jahr war ich wieder dort und sehr beeindruckt, wie liebevoll die Kinder betreut werden. Mir hat Fredi Hajek das Haus in der Eitelbergergasse vererbt, in dem ich mit meinen Eltern 1938 Aufnahme bei Max Guth, seinem Onkel, gefunden hatte.

Ich lebte von Dezember 1938 bis März 1939 in dem Haus. Dann konnte ich mit einem Kindertransport 19 nach Frankreich Wien verlassen. Der Zug fuhr vom Westbahnhof nach Paris. Meine Eltern haben mich zum Bahnhof gebracht. Wie viele Kinder in dem Zug mitfuhren, weiß ich nicht. Ich glaube, es waren 130 Kinder. Mein Cousin Gerhard war elf Jahre alt und einer von den Jüngsten in diesem Transport. Ich nehme an, dass mein Onkel Rudolf, der Zionist war, geholfen hat, dass wir auf den Kindertransport, der von der Jüdischen Gemeinde organisiert war, gekommen sind. Er war auch derjenige, der sehr früh durch seine Verbindungen wusste, wie gefährlich die Situation war. Ich habe diese Reise damals eher als Abenteuer gesehen. Es war mir nicht bewusst, wie gefährlich die Lage auch für meine Eltern war.

Nachdem wir in Paris angekommen waren, fuhren wir weiter nach La Guette. Der Ort liegt ungefähr 50 Kilometer von Paris entfernt. Dort befindet sich ein Jagdschloss der Familie Rothschild 20, und dort wurden wir aufgenommen. Unsere ersten Betreuer waren Spanienkämpfer, die im Spanischen Bürgerkrieg 21 in der Internationalen Brigade gekämpft hatten. Eigentlich war das dort sehr nett. Ungefähr fünf bis sechs Kinder haben in einem Zimmer geschlafen. Ich habe damals viele Briefe an meine Eltern geschrieben. Bis zum Beginn des Krieges am 1. September 1939 habe ich aus Wien Briefe von meinen Eltern bekommen.

Mein Vater war in Wien damit beschäftigt, ein Ausreisevisum für sich und meine Mutter nach Amerika zu bekommen. Die Verhältnisse wurden immer schwieriger. Er hatte inzwischen durch eine Postkarte die Aufforderung bekommen, sich zum Polentransport zu melden. Das war im Oktober 1939, da hatte der Krieg schon begonnen. Polen hätte seinen Tod bedeutet und wahrscheinlich auch den Tod meiner Mutter, denn ich weiß nicht, ob sie die Kraft gehabt hätte, ohne meinen Vater Österreich rechtzeitig, vor ihrer Deportation, zu verlassen. Meine Eltern hatten Affidavits von einem weitläufigen Verwandten von Tante Lillis geschiedenem Ehemann Paul Markovicz bekommen, der ein erfolgreicher Stock Broker war und für meine Eltern gebürgt hat. Es war nicht einfach, alle Papiere zusammenzubekommen, die man brauchte, um Österreich verlassen zu können und sein Leben zu retten. Meine Eltern brauchten gültige Pässe, die österreichischen Pässe waren knapp nach dem ‚Anschluss’ Österreichs an Deutschland ungültig, Außerdem brauchten alle Juden, die die Einreisemöglichkeit in ein anderes Land hatten, viele Bestätigungen darüber, dass sie keine Schulden beim Staat hatten, dass sie, wenn Werte vorhanden waren, die Judenvermögensabgabe, die Reichsfluchtsteuer und die Sühneabgabe bezahlt hatten. Diese Steuern dienten dazu, die in die Emigration Flüchtenden zu zwingen, ihr gesamtes Vermögen dem Staat zu überlassen. Erst nachdem sämtliche ‚Steuerverfahren’ - besser wäre wohl Verfahren zur Ausplünderung zu sagen - abgeschlossen waren, wurde die so genannte ‚Steuerunbedenklichkeit’ erklärt. Im Falle meiner Eltern hat diese Bescheinigung der kommissarische Leiter, der unsere Firma liquidiert hatte und Dr. Rudolf Bast, Jurist, Amstettener Bürger, Mitglied der NSDAP und Kreisrechtsamtsleiter von Amstetten, relativ schnell erteilt. Sie haben meinem Vater und meinem Onkel Rudolf dadurch das Leben gerettet. So haben es meine Eltern und mein Onkel noch geschafft, am 11. November 1939 mit einem Affidavit nach Amerika zu flüchten. Sie sind mit dem Zug über Zürich nach Italien gefahren und weiter mit dem Schiff nach New York. Vom Schiff aus, bereits in Sicherheit, hat mein Vater dem kommissarischen Leiter und dem Dr. Rudolf Bast eine Karte geschrieben, auf der er sich bei beiden für die Hilfe bedankt. Diese Karte hat Dr. Rudolf Bast nach dem Krieg dafür benutzt um zu beweisen, dass er sich während des Krieges nicht schuldig gemacht hat, sogar Juden geholfen hat und daraufhin durfte er weiterhin als angesehener Bürger Amstettens normal weiterleben. Sein Sohn Dr. Gerhard Bast war SS-Sturmbannführer und Gestapo-Chef von Linz. Er überwachte die Deportation von Juden, befehligte Exekutionen, leitete Sonderkommandos im Kaukasus und in Polen,

Ich habe den Sommer 1939 in dem Jagdschloss der Familie Rothschild verbracht. Vor dem September wurde von der Leitung beschlossen, dass die älteren Kinder etwas Praktisches lernen sollten. Wir älteren Kinder wurden daraufhin in eine Schule in Haute Savoie gebracht. Wir haben dort Französisch und etwas Handwerkliches gelernt. Danach wurden wir wieder zurückgeschickt und in einem französischen Internat in Clamart, einem Vorort von Paris, untergebracht. Diese Schule war extrem spartanisch. Es war nicht sehr lustig dort. Im Nachhinein natürlich lebten wir geradezu luxuriös gegenüber den anderen, die in die Ghettos, Kz’s, und Vernichtungslager deportiert wurden. Es gab in dem Internat wenig zu essen: mit Not und Mühe eine Suppe zum Frühstück, Kaffee war eine Ausnahme, Butter war eine Ausnahme, das Essen insgesamt war sehr sparsam. Die Freunde meiner Eltern, die Familie Kohn, waren auch nach Frankreich geflüchtet und lebten in Paris. Zu denen konnte ich sonntags gehen, und sie haben sich um mich gekümmert. Ich habe noch Briefe, die ich in dieser Zeit meinen Eltern nach New York geschrieben habe:

Meine Liebsten!                                                                                    Paris, 28. Januar 1940

Ich habe euren lieben Brief erhalten und habe mich sehr darüber gefreut. Bei uns ist nicht sehr viel los. Ich bin heute wieder bei Herrn Kohn, das natürlich sehr klass ist. Wie ihr hoffentlich schon wissen werdet, habe ich eine Vorladung zum amerikanischen Konsulat in Bordeaux bekommen. Ich hoffe, dass ich jetzt bald das Visum bekomme. Ihr braucht jetzt nicht mehr so arg in Sorge zu sein um mich. Was macht Großmutti mit Onkel Rudi. Und bei euch? War vielleicht bei euch schon die Dame, die mich hier gesehen hat? Bitte schreibt mir recht oft, wenn es geht. In der Schule bei uns ist jetzt nicht viel los. Ich habe bis jetzt jede Woche’ tre bien’ bekommen. Ich komme auch sonst sehr leicht mit. Ich freue mich natürlich schon ganz unheimlich, wenn ich zu euch kommen werde. Robitscheks fahren am 10. Februar nach New York. Habt ihr schon den Brief mit meinem Bild bekommen? Diesen habe ich noch nach Deutschland über Robitscheks geschickt. Sylvia ist auch in einem neuen Heim. Es geht ihr auch sehr glänzend. Gerhard ist noch in La Guette. Er ist ein großer Schlampsack geworden. Er verliert alles. Solang ich in La Guette war, habe ich auf ihn aufgepasst, aber jetzt bitte schreibt ihm einen energischen Brief, dass er mehr auf seine Sachen Acht geben soll. Er ist jetzt schon groß genug dazu. Gestern war ich in einem Bad. Das war natürlich sehr klass. Bitte schreibt mir im nächsten Brief einen Brief an den Direktor. Ihr schreibt, dass ich jeder Zeit zu Herrn Kohn fahren kann. Womöglich auf Französisch. Ist Vati schon von seiner Reise zurück? Was macht er jetzt? Hat er die Prüfungen schon bestanden? Ich hoffe, daß ich bald Erfolg haben werde um womöglich gleich am Anfang Feber nach Bordeaux fahren zu können. Für heute mache ich Schluss. Bitte macht euch ja keine Sorgen, denn ich komme jetzt bald zu euch.
Baldiges Wiedersehen
Georg

Meine Lieben!                                                                                   10. Februar 1940

Ich bin heute wieder bei Herrn Kohn und habe euren Brief erhalten, das natürlich immer eine große Freude für mich ist. Bei mir geht die Ausreise sehr schön vorwärts. Gestern war eine Dame vom Komitee, welche diese Sachen leitet, bei uns auf Besuch und hat mit mir gesprochen. Also, ich fahre diesen Monat nach Bordeaux, wo ich das Visum erhalten werde. Dann kann ich aber noch nicht fahren. Ich bekomme dann die Schiffskarte von Herrn Kohn und dann beschafft mir das Komitee die Ausreise. Also es besteht große Möglichkeit, dass ich Anfang April oder vielleicht schon Ende März zu Euch kommen kann. Wegen der politischen Lage braucht ihr euch keine Sorgen zu machen. Paris kann fast unmöglich von den Deutschen bombardiert werden. Und wenn, so gehen wir in einen bombensicheren Keller. Ich werde natürlich mit einem französischen Schiff fahren. Man bekommt viel, viel leichter die Ausreise, und zweitens dauert es viel länger, wenn man sich die schweizer oder die italienische Einreise beschaffen muss. In welcher Klasse ich fahren muss, das ist mir ganz egal, da ich doch sowieso nicht mehr verwöhnt bin. Also macht euch keine Sorgen um mich. Ich mache alles, was ich kann. Und Herr Kohn ist mir überall behilflich. Montag geht er zum Komitee und spricht mit der Dame wegen meiner Ausreise. Es sind alle nötigen Schritte eingeleitet wie ihr seht. Jetzt von hier: Also bei uns ist nicht sehr viel los. Ich bin sechster von vierzig Kindern. Es ist besser, wenn ihr immer zu Herrn Kohn schreibt, da bei uns die Briefe geöffnet werden und womöglich nicht ausgefertigt werden. Also so ist unsere Erziehung. Jetzt haben sie dort ein bisschen Angst, erstens weil die Baronin einmal bei uns war, zweitens, weil ihr jetzt in Amerika seid und sie wissen ganz genau, dass ich jetzt in zwei bis drei Monaten wegfahre oder vielleicht sogar früher. Sie fragen mich jeden Tag. Natürlich sage ich ‚bien’ und denke mir meinen Teil. Die Kinder sind nicht besonders, meistenteils Diebe und Lügner. Ich habe ein Glück, denn ich schlafe neben einem sehr netten Burschen. Neben einem Belgier. Sylvia hat euch geschrieben und sie würde sich sehr freuen, wenn sie von euch einmal Post bekäme. Gerhard ist die Faulheit in Person. Er schreibt nicht eine Zeile, obwohl ich ihm schon vier- bis fünfmal geschrieben habe und ich bin nicht überzeugt, ob er euch antworten wird. Habt ihr von Tante Lilli Post? Ich habe jedenfalls einmal vor fünf Monaten geschrieben, habe aber noch keine Antwort erhalten. Deinen lieben Brief lieber Onkel Rudi habe ich erhalten. Ebenso Mutti und Großmutti ihren. Also vielen dank. Ich habe mich ganz unheimlich gefreut. Onkel Rudi schreibe ich nicht extra, sonst müsste ich dasselbe schreiben. Die Briefe gelten natürlich für alle. Zu Pessach kommen wir nach La Guette. Das wird sehr klass sein. Von der Baronin bekommen wir verschiedene Sachen. Einige bekommen Hosen, sehr gute. Ich bekomme einen Dictionary Wörterbuch, welches dicker und tausendmal schöner ist wie Knaur´s Lexikon. Natürlich auf Französisch. Eure Sachen werde ich mitnehmen. Jetzt möchte ich noch einiges fragen. Habt ihr meinen Schlafrock mit nach Frankreich mitgegeben, meine Unterleibchen. Habt ihr mein Reisenecessaire mitgenommen? Wenn nicht, kann man auch nichts machen. Höchstens wird ein lieber Herr PG [Anm.: Parteigenosse] eine kurze Freude haben. Das kann ich mir denken, dass die lieben Herrn PG Parteigenossen, sich nicht ins Feld trauen. Dafür müssen aber unschuldige Deutsche die Schädel sich blutig hauen lassen. Dass die Gregers draußen sind, freut mich ganz unheimlich. Sind Robitschek in New York schon angekommen? Bei uns ist der Schulunterricht gerade schlecht. Wahnsinnig viel Aufgaben, bei denen wir zwei bis drei Stunden sitzen müssen. Nicht nur wir, sondern auch die Franzosen. Es gibt wenig zu lernen in der Unterrichtsstunde. Und hier gibt es auch nur seht schlechte Sportanlagen, aber das alles ändert sich, wenn ich bald wieder mit euch vereint sein werde. Also für heute mache ich Schluss.
Viele Bussi und ein baldiges Wiedersehen Georg

Meine Liebsten!                                                                                     18. Februar 1940

Ich habe heute euern lieben Brief erhalten und habe mich sehr damit gefreut. Ich kann euch die freudige Mitteilung machen, dass ich nächste Woche nach Portville fahren werde und höchstwahrscheinlich das Visum erhalten werde. Ich fahre natürlich mit einem französischen Schiff, da man die Ausreise viel, viel leichter bekommt. Ihr braucht keine Angst haben, denn das Schiff kann unmöglich torpediert werden. Wegen der jetzigen Lage braucht ihr euch keine Sorge zu machen. Wahrscheinlich erzählt man darüber Greuelmärchen. In der Schule komme ich sehr gut mit. Ich bin diese Woche Fünfter geworden. Bei uns hat es wieder einmal geschneit und es ist hübsch kalt. Von Deli habe ich einen Brief bekommen und ich kann ihr nicht antworten. Schreibt für mich, wenn ihr Deli schreibt. Sie ist sehr verzweifelt. Ich bin schon sehr neugierig und ich freue mich schon sehr auf die Schule. Von Großmutti habe ich den Brief erhalten und danke ihr vielmals. Gerhard und Sylvia geht es ganz gut. Also, ihr braucht euch keine Sorgen zu machen. Es ist alles in Ordnung. Eins kann ich euch nur sagen: Unsere lieben Herren in Amstetten beneiden uns schon sehr. Ich glaube, sie würden sehr gern mit uns tauschen. Wenn man in Paris in den Strassen geht, die schönsten und die besten Sachen, dagegen in Wien sind wie Kartoffeln, ein Vergnügen. Leider müssen da auch Unschuldige mit büßen. Ich werde euch in den nächsten oder übernächsten Briefen alles genau berichten. Dass man zu dieser Dame geht ist ganz unnütz, weil mich das wieder Geld kostet und auch so das Visum bekommt. Schneller als schnell kann diese Sache sowieso nicht gehen. Ihr braucht keine Sorge zu haben. Also für heute mache ich Schluss.
Viele Küsse
Euer Georg

Meine Liebsten!                                                                                          Ohne Datum

Ich habe euern lieben Brief erhalten und habe mich sehr gefreut. Also bei uns ist nicht viel los. Wir haben eine teuflische Kälte hier, 17 Grad unter Null. Ich freue mich, dass es euch so gut in New York geht und ich hoffe, dass Vati bald eine Beschäftigung finden wird. Ich werde euch jetzt unsere Schule ein bisschen beschreiben. Das Haus ist eine Villa. Schaut äußerlich ganz gut aus, innerlich weniger. Die Schule ist keine Mittelschule, sonder eine Volksschule. Wir haben Unterricht Vor-und Nachmittag, aber es ist nicht das richtige. Ich habe seit dem Umbruch nie den Eindruck gehabt, was Richtiges gelernt zu haben…
Wir lernen zwar hier Französisch, aber nicht allzu viel. Ihr könnt euch denken wie ich mich freue, wenn ich dann in eine richtig anständige Schule gehen kann…
Ich hoffe, dass ich in Amerika sehr schnell englisch lernen werde. Hier geht das Leben so halbwegs, aber ich bin trotzdem schon sehr froh, wenn ich hier herauskomme. Bitte macht euch keine Sorgen. Ich hoffe, dass ich bald zu euch kommen werde. Also ich schicke euch diesmal ein Bild. Für heute schließe ich.
Viele, viele Bussis und ein sehr baldiges Wiedersehen
Euer Georg

Meine Liebsten!                                                                                   Paris, 14. April 1940

Ich habe heute euern lieben Brief erhalten und habe mich sehr damit gefreut. Ihr müsst verstehen, dass sich eine Sache nicht so schnell machen lässt und es tut mir sehr leid, dass ich das Rennen mit Lillitant verlieren werde. Aber ganz knapp. Anfang Mai geht ein amerikanisches Schiff und mit diesem werde ich fahren. Ich bin schon sehr, sehr gespannt auf USA wie ein Regenschirm. Gestern war ich Schwimmen. Das war klass. Heute bin ich wieder bei Herrn Kohn. Also seid noch die paar Wochen geduldig. Ich freue mich schon, wenn wir alle zusammen sein werden. Bitte hebt alle Marken, die ihr drüben bekommt für mich auf. Ich habe es zu einer kleinen, aber ganz schönen Markensammlung schon gebracht. Für heute schließe ich den Brief.
Viele tausend Bussis
Georg

Meine Lieben!                                                                                           Ohne Datum                                           

Heute kann ich euch die freudige Mitteilung machen, dass ich mein Visum erhalten habe und dass wir jetzt bald zusammen sein werden. Sonst gibt es nichts.
Viele Bussi
Georg

Meine Lieben!                                                                                            Ohne Datum

Ich habe jetzt leider keine Post mehr von euch aber das macht nichts, da ich zwischen 15. und 20. wegfahre. Also das ist wüst klass. Also bei uns gibt es nicht viel Neues. Gerhard und Sylvia geht es gut. Ich schreibe euch diesmal nur die paar Zeilen, weil ich sonst nichts weiß und außerdem erzähle ich euch dann alles Restliche mündlich, klass nicht wahr? Also für heute schließe ich den Brief.
Viele 100 000 Bussi.
Georg

Die Schiffskarte habe ich heute erhalten. Ich fahre mit dem Schiff Champlain im Mai 15. 16. Am Montag gehe ich zur Prefekture mit meiner Ausreise. Alles andere habe ich schon. Ich habe euern Brief erhalten und freue mich sehr, dass Vati eine Beschäftigung gefunden hat. Auch auf die Marken. Ich schließe für heute den Brief. Viele Zehntausend, Hunderttausend Bussis. 

Im Mai 1940 fuhr ich mit dem Zug nach Cherbourg, das direkt am Ärmelkanal liegt und von dort mit dem Schiff nach Amerika. Das war meine erste Schiffsreise und es hat mir gut gefallen. Ich weiß nicht mehr genau, ob ich meine Kabine mit anderen Kindern geteilt habe, aber ich weiß, ich war in einer Kabine. Das Essen auf dem Schiff war gut, viel besser als in Clamart. Das Beste aber war, ich wusste, dass meine Eltern mich im Hafen von New York am Kai erwarten.

New York war faszinierend, es war ein modernes Land mit so hohen Häusern, wie ich sie vorher noch nie gesehen hatte. Es war alles fremd, alles neu, alles anders, alles modern. Aber vor allen Dingen war ich endlich frei. Ich durfte mich überall frei bewegen.

Meine Eltern hatten in der Metropolitan Avenue Kew Gardens in Queens eine Wohnung gemietet. Ein dreiviertel Jahr später übersiedelten wir in ein schöneres Appartementhaus in der Park Lane South. Dort hatte ich dann auch mein eigenes Zimmer.

Ab Herbst 1940 ging ich in eine Highschool. Als ich in New York angekommen war, konnte ich kein Wort englisch sprechen, aber während des Sommers habe ich soviel englisch gelernt, dass ich in der Schule halbwegs gut mitgekommen bin. In meiner Klasse war ich das einzige Emigrantenkind. Die anderen Kinder haben mich aber ganz normal aufgenommen, ich kann mich an nichts Negatives erinnern. Ich habe die Mittelschule ohne Probleme absolviert, habe gute Freunde gefunden und wurde Vorzugsschüler. Es gab einen Club, der hieß Arista. Arista heißt ‚die Besten’. In diesem Club ging es aber nicht nur um Intelligenz, man musste sich auch politisch engagieren, und ich habe mich in den letzten zwei, drei Schuljahren politisch sehr engagiert, und da wurde ich hinein gewählt.

Nachdem ich 1943 die Schule abgeschlossen hatte, bin ich in die US- Armee eingetreten. Ich habe mich zu den Gebirgstruppen gemeldet. Das Basictraining fand im Süden statt, die Ausbildung in CoLoredo und Texas. Ich war in der 10. Gebirgsdivision, einer Kampftruppe, die es heute noch gibt, die jetzt noch in Afghanistan eingesetzt wird. In den Jahren 1944/1945 wurde wir in Italien, unterhalb der Poebene, eingesetzt. Fast am letzten Tag des Krieges wurde ich bei einem Flugangriff verwundet. Ich musste zwei Monate ins Spital. Danach bin ich wieder zu meiner Einheit gekommen, und wir wurden zurück nach Amerika gebracht. Es war vorgesehen, dass wir dann in Japan eingesetzt werden, aber an dem Tag, als wir gelandet sind, ist die Atombombe über Hiroshima [Japan] abgeworfen worden - der Krieg war zu Ende. Auch für mich!

Für mich war es wichtig einen Beruf zu wählen, mit dem man überall in der Welt zu Recht kommt, und ich wollte etwas lernen, dass ich für die Familienunternehmen gebrauchen kann. Allerdings wäre ein Medizinstudium auch eine gute Alternative gewesen.

Ich habe miterlebt, wie meine Familie in Amerika gelitten hat. Ich habe die Leute gesehen, die keinen Beruf hatten. Meine Eltern haben von vorn anfangen müssen, ohne eine Ausbildung, in einer Zeit, wo in Amerika eine Depression war, eine hohe Arbeitslosigkeit. Meine Großcousine Marietta, die Tochter meines Großonkels Adolf Mahler, hat als Stubenmädchen gearbeitet, und meine Mutter hatte das ‚Glück’, dass sie Arbeit als Angestellte in einer Fleischverpackungsfabrik bekommen hat. Sie hat an einem Fließband gearbeitet, wo Speck verpackt wurde, und später in einer Metallfabrik, in der automatische Maschinenteile hergestellt wurden. Sie hat dabei so viel verdient, dass wir mit den Reserven, die wir hatten, halbwegs vernünftig haben leben können. Meine Mutter hat hart gearbeitet, sie war sehr stark in dieser Zeit und hat sich nie beklagt. Mein Vater und mein Onkel Rudolf haben sich beruflich in New York sehr schwer getan. Sie hatten beide Matura, aber sie hatten für Amerika nicht die richtige Ausbildung, denn das Arbeitsleben in Österreich und Amerika war nicht vergleichbar. Sie waren beide sehr intelligente Menschen, aber in New York sind die Schlachthäuser riesengroße Unternehmen. Das hatte nichts mit dem zu tun, was sie vorher gearbeitet hatten. Mein Vater hat nach ein einiger Zeit in New York begonnen, wieder ein Rohhandel Geschäft aufzubauen. Er hat auch einen Partner gefunden, und es ist halbwegs gut gegangen. Viele meiner Verwandten haben sich sehr schwer getan, und ich wollte nicht, dass mir das jemals passiert.

Ein Studium war schon damals in Amerika sehr teuer. Die Größenordnungen waren anders: heute kostet für ein Kind eine Ausbildung auf der Universität hunderttausend Dollar. Damals waren es zehntausend Dollar. Aber wir hatten keine zehntausend Dollar. Man hat sich eine Universität wählen müssen, wo man umsonst hat studieren können. Das hat es gegeben in Amerika, aber dadurch, dass ich in der US Armee gedient hat, hab ich für jedes Jahr Dienstzeit ein Jahr Studienzeit geschenkt bekommen. Und so konnte ich an der Columbia University studiert und wurde Master of Science in Chemical Engineering, was eine sehr schöne Sache war.

Im April 1946, ich hatte gerade abgerüstet, wurde ich von einem Geschäftsfreund meines Vaters eingeladen. Dieser Geschäftsfreund hatte auch einen Rohwarenhandel, und er hat Cashmere in der Welt populär gemacht. Er hat auch gute Hüte aus Hasenfellen erzeugt. Man nimmt dafür aber nicht das Fell, sondern nur Fasern von den Fellen. Dieser Geschäftsfreund wurde mein Schwiegervater, seine Tochter Claire wurde später meine Frau. Die Familie meiner Frau lebte schon lange in Amerika. Die Mutter war rumänische Jüdin, der Vater war deutscher Jude. Meine Frau wurde am 1.März 1927 in Woodmere, New York City, N.Y. [USA], geboren. Sie hatte zwei Brüder, Ariel und George. George war ein Ziehbruder, den mein Schwiegervater aus Deutschland mitgebracht hatte. Georges Vater hatte sich umgebracht, und die Mutter war mit ihren Kindern allein und die sozialen Verhältnisse der Familie waren sehr schlecht. George ist als Bruder meiner Frau aufgewachsen. Zu seiner Mutter hatte er später nur wenig Kontakt. George hatte Kinderlähmung, die hat er im Erwachsenenalter in Belgien, dort hatte die Familie eine Niederlassung, bekommen hat. Er ist bereits gestorben.

Claire und ich haben uns befreundet. Wir haben viel miteinander Tennis gespielt. Sie war eine sehr gute Tennisspielerin, ich hatte erst in Amerika begonnen, Tennis zu spielen. Ich sei damals kein so guter Tennisspieler gewesen, hat sie später gesagt. Da hatte sie sicher Recht, aber sie hat mich trotzdem nach einem Jahr, das war 1947, geheiratet. Sie war damals 19 Jahre alt und ich war 22 Jahre alt. Wir haben in Woodmere, im Haus meiner Schwiegermutter, mit einem Rabbiner geheiratet. Im Judentum kann man heiraten, wo man will. Mein Schwiegervater war zu dieser Zeit bereits gestorben. Es waren vielleicht dreißig Gäste anwesend, unsere Familien und enge Freunde. Wir haben uns eine Wohnung 110 West, 69 Street gemietet und haben beide studiert. Wir wurden von meinen Schwiegereltern in dieser Zeit finanziell unterstützt. Ich hatte 100 Dollar Stipendium vom Staat. Das war eine Summe, von der man damals leben konnte. Es ist uns also einigermaßen gut gegangen. Zu dieser Zeit habe ich nicht daran gedacht, nach Österreich zurück zu gehen.

Nach dem Studium habe ich mich um einen Posten beworben, und ich hatte die Wahl zwischen sechs verschiedenen Arbeitstellen, die mich gern genommen hätten.

Meine Rückkehr nach Österreich ist durch die Rückstellung unseres Besitzes entstanden. Ich wollte eigentlich nicht nach Österreich, aber meine Eltern haben mich dazu animiert. Mein Vater hat gesagt, dass ich mir den Betrieb in Traun mal anschauen soll. Das war eine kluge Idee. Meine Frau war einverstanden damit, mit mir nach Österreich zu gehen, und da wir uns zu nichts verpflichtet hatten, hätten wir nach einiger Zeit wieder nach New York zurückgehen können. Wir sind 1951 ganz gemütlich durch Europa gefahren und dann in Linz angekommen.

Meine Eltern haben uns in Österreich auch noch besucht. Mein Vater ist geschäftlich öfter nach Persien geflogen, um zum Beispiel Cashmere einzukaufen und er und meine Mutter haben uns, nicht oft, aber einige Male auf diesen Reisen in Traun besucht.

Die Fabriken in Rennersburg und Wieselburg waren demontiert. Meine Frau und ich haben zuerst in einem Gebäude der Papierfabrik in Traun gelebt. Die Fabrik in Traun war eine gut gehende Fabrik, aber eine Kommanditgesellschaft, die geteilt war in zwei Gruppen. Eine Gruppe waren die Erben vom Robert Trierenberg, der mit meinem Großvater Gottlieb Mahler und dessen Brüdern gemeinsam die Fabrik gekauft hatte und der sehr früh gestorben war, und die andere Gruppe war meine Familie. Vor dem Krieg hatten sich alle gut verstanden. Dann mussten wir flüchten, und die Firma gehörte nur noch den Erben vom Robert Trierenberg. Aber dann kam ich zurück, und das hat ihnen nicht so sehr gefallen. Ich kam aus Amerika, ich hatte studiert, war Ingenieur und wollte modernisieren. Zum Beispiel konnte ich kaum mit ansehen, dass man die gekochten Lumpen noch immer händisch mit Gabeln aus den Bottichen holen musste. Das war dann alles nicht so einfach damals, denn die Erben von Robert Trierenbergs haben es mir nicht leicht gemacht. Da habe ich schon manchmal überlegt, ob es nicht besser wäre, nach Amerika zurück zu gehen. Aber ich blieb! 1957 wurde ich bereits in den Vorstand der Kultusgemeinde in Linz gewählt.

1965 wurde ich Finanz- und Baureferent. Ab 1971 haben wir in Linz gelebt, wo wir ein Haus gekauft haben. In Linz habe ich niemanden von vor dem Krieg gekannt, für mich war jeder ein unbeschriebenes Blatt. Mit dieser Situation konnte ich gut umgehen, damit hatte ich keine Schwierigkeiten. Wir hatten viele Freunde. Ich denke, man muss die Menschen nehmen wie sie sind, dann ist vieles einfacher.

Die Kultusgemeinde Linz hatte mich dann gebeten, dem Vorstand beizutreten.

Ab 1973 war ich in der Neusiedler Papierfabrik tätig und habe einen positiven Werdegang erzielt. Am Schluss wurde ich Generaldirektor der NAG Ulmereld Fabrik, die nur zwölf Kilometer von Amstetten entfernt liegt, und natürlich gab es unzählige Verbindungen zu den Unternehmungen in Amstetten. Ich hatte beruflich keine Vorurteile gegen sie, der Betrieb hatte Vorrang, aber einen privaten Kontakt wollte ich nicht. Wenn ich nach Amstetten gekommen oder durchgefahren bin, hatte ich ein ablehnendes Gefühl. Natürlich wussten die Leute in Amstetten wer ich bin, ich kannte meistens nur ihre Namen. Ich habe niemanden treffen wollen, mit dem ich in meiner Jugend zusammen war. Das habe ich abgelehnt. Einmal hat einer mir mitteilen lassen, dass er mich gern sprechen möchte. Ich habe aber gesagt, dass ich das nicht möchte.

1955 ist unsere Tochter Sylvie Wozasek geboren, 1957 unser Sohn Gerald Wozasek und 1960 unsere Tochter Heidi Gerger, geborene Wozasek.

Unsere Kinder sind alle drei in Amerika geboren. Das haben wir ganz bewusst damals so gewollt. Ich hatte die böse Erfahrung gemacht, dass wir Juden nirgends hingehen konnten, als wir verfolgt wurden, und es sehr schwer war, sein Leben zu retten, was vielen nicht gelungen ist. Das wollten wir verhindern. Auch ich besitze seit dem Krieg die amerikanische Staatsbürgerschaft, und meine Frau war sowieso in Amerika geboren. Meine Eltern und Großeltern fühlten sich Hundert Prozent als Österreicher, das wurde zerstört! Ich fühle mich sicher sehr integriert, aber ich habe den Holocaust erlebt!

Meine Kinder haben in Linz maturiert. Sie bekamen in Linz jüdischen Religionsunterricht, und ich habe nie von ihnen gehört, dass man sie als Juden diskriminiert oder beschimpft hätte. Sylvie hat Volkswirtschaft studiert, lebt in Wien, ist geschieden und hat zwei Buben, Zwillinge, Daniel und Benjamin, die 19 Jahre alt sind. Sie haben das Theresianum beendet und mit dem Studium begonnen. Mein Sohn Gerald hat Medizin studiert und wurde Chirurg und Sportmediziner. Er lebt in Wien, ist Professor im AKH und hat eine Praxis am Getreidemarkt. Er war verheiratet mit einer Frau, die zum Judentum übergetreten ist. Sie haben zwei Kinder, Philipp und Charlotte. Meine Tochter Heidi hat Handelswissenschaften studiert und ist dann nach Amerika gegangen. Sie ist eine fast professionelle Tennisspielerin und hat einen Scholarship von der Baptist University bekommen, um mit der Mannschaft Tennis zu spielen. Heidi hat im Flugzeug von Texas nach New York, sie war in Texas mit einer Tennismannschaft, ihren Mann David Gerger kennen gelernt. Seine Familie hat schon vor dem Krieg in Texas gelebt. Ich glaube, der Großvater meines Schwiegersohns war ein Rabbiner, der seine Familie aber verlassen hat. David hat Jus studiert und ist ein sehr bekannter Strafverteidiger. Meine Tochter führt einen koscheren Haushalt und feiert den Schabbat. Mein Enkel Adam wird 17 Jahre alt und meine Enkeltochter Ria ist 15. Meine Tochter kommt oft und gern nach Österreich zu Besuch.

Meine Frau Claire ist im Jahre 2000 an Krebs gestorben. Meine jetzige Lebenspartnerin Christine Lang und ihr Mann waren bereits in Traun unsere Nachbarn. Es war sehr schwer für mich, als meine Frau gestorben ist, und ich wollte nicht unbedingt allein weiterleben. So sind wir zusammengekommen, denn Christine ist auch allein gewesen. Sie ist eine sehr, sehr liebe Frau und Partnerin. Sie geht mit mir in die Synagoge und hilft dort sehr mit. Wir haben jetzt zum Beispiel für einen Toratisch ein Tuch gebraucht und sie war die treibende Kraft, dass wir eines kaufen. Sie hat auch einen sehr engen Kontakt zu den Mitgliedern der Kultusgemeinde hier in Linz, der ist sogar enger als mein Kontakt zu den Gemeindemitgliedern. Obwohl meine Lebenspartnerin Christin ist, lebe ich jetzt meinen Glauben mit ihr viel genauer, als mit meiner Frau, denn meine Frau war eine bewusste Jüdin, aber sie war nicht religiös. Christel hält mit mir die Feiertage, auch den Schabbat. Zuerst sind wir in der Synagoge und dann feiern wir zu zweit zu Haus. Wenn meine Kinder hier sind, feiern wir gemeinsam mit den Kindern.
Seit 1969 war ich Vizepräsident und seit 1980 bin ich Präsident der jüdischen Gemeinde Linz. Von der Synagoge in der Bethlehemstraße 26 war nach dem Novemberpogrom 1938 nur noch das Kellergewölbe übrig geblieben. Die Funktion der Synagoge übernahm nach dem Krieg das Gemeindehaus, das vor der ehemaligen Synagoge stand, und in dem vor dem Krieg die Wohnung des jeweiligen Gemeinderabbiners und die Büroräume waren. Aber die Gemeinde konnte zuerst nur die Räume im Keller nutzen. Nach dem Krieg war Dipl. Ing. Simon Wiesenthal 22 einige Jahre Präsident der Kultusgemeinde Linz.
Als ich 1951 nach Linz kam, gab es nur wenige Juden. Einige von ihnen hat die Theologin Mag. Verena Wagner, die Autorin des zweibändigen Werkes ‚Jüdisches Leben in Linz’, wie folgt beschrieben. Sie hat auch noch einiges Ergänzendes hinzugefügt. ‚Das ist aber keine vollständige Liste der Rückkehrer’, sagt Mag. Wagner. Ich danke ihr für diese Hilfe:

Wilhelm Schwager kam 1893 in Linz zur Welt. Er besuchte die Handelsakademie in Linz. Nach dem Ersten Weltkrieg übernahm er die 1882 gegründete Zuckerwarenfabrik seines Vaters Benedikt Schwager. Er heiratete 1925 Hermine Stein, die ebenfalls im Betrieb mitarbeitete. Nach mehreren Gefangennahmen nach dem März 1938, floh er mit seiner Frau im Herbst 1939 mit einem illegalen Transport über den Donauweg nach Palästina. Dort im Februar 1940 angekommen, wurde er noch bis August von den Engländern gefangen gehalten. In Palästina brachten Wilhelm und Hermine Schwager sich mühsam mit einer Lebkuchenbäckerei durch. 1948 kehrte das Ehepaar nach Österreich zurück. Die Rückstellung seines Zuckerwarengeschäftes und die Räumung des Hauses in der Bischofstraße erfolgte Ende des Jahres 1948. Im April 1949 konnte das Ehepaar den Betrieb seiner früheren Firma wieder aufnehmen. Von 1949 - Anfang 1956 und 1957 bis zu seinem Tod 1979 war Wilhelm Schwager Präsident der Linzer IKG. Er liegt am jüdischen Friedhof in Linz begraben.

Ernst Hartmanns Vater Adolf Hartmann gründete 1884, aus Böhmen kommend, in Linz ein Stoff- und Kleiderwarengeschäft. Ernst Hartmann kam 1896 zur Welt. Er besuchte die Handelsakademie in Linz. In den Dreißigerjahren übernahm er das Geschäft seines Vaters, das mittlerweile zu einer Art „Warenhaus“ (Stoffe, Kleidung, Teppiche, Schuhe, Wäsche, …) herangewachsen war. Daneben betrieb Ernst Hartmann mit anderen Kompagnons zusammen das „Phönix-Kino“. Innerhalb der IKG Linz gehörte er zu den führenden Vertretern der Zionisten-Revisionisten. Nach dem März 1938 wurde ihm die Firma entzogen, er wurde gefangen genommen, konnte aber Ende des Jahres 1938 über Prag nach Palästina fliehen.
Nach dem Krieg kehrte er bald nach Linz zurück. 1948 versuchte er, einen Teil seines Vermögens zurück zu erhalten. Er beteiligte sich an der Arbeit innerhalb der wieder eingerichteten, aber noch provisorischen IKG und übernahm den Vorsitz der provisorischen Geschäftsführung der neu zu konstituierenden IKG. Er war am Bau der neuen Synagoge in Linz beteiligt und starb 1973. Er liegt am jüdischen Friedhof in Linz begraben.

Martha Kulka kam 1903 als Martha Fürnberg und Tochter eines Lederwarenhändlers in Urfahr zur Welt. 1924 heiratete sie Ignaz Uhl, der sich aber nach 1938 von seiner jüdischen Frau scheiden ließ. Der Vater war 1931 gestorben und Martha Fürnberg floh 1938 mit ihrer Mutter nach Prag. Dort ging sie dem Beruf einer Friseurin nach und lernte ihren zweiten Mann Dr. Kulka kennen. Nach dem Einmarsch der Deutschen wurden alle drei nach Theresienstadt deportiert. Als Dr. Kulka auf einen Transport nach Auschwitz musste, ging Martha Kulka freiwillig mit ihrem Mann mit. Er wurde bald danach ermordet, während sie in Fabriken arbeiten musste. Später kam sie in das Lager Freiberg in Sachsen und im April 1945, nach einer Irrfahrt, nach Mauthausen. Nach ihrer Freilassung konnte sie sich nur noch „auf allen Vieren“, nach Linz schleppen und blieb dort dann im Rinnstein in Urfahr liegen. Von einer zufällig vorbeikommenden ehemaligen Angestellten der Firma Fürnberg wurde sie erkannt – das rettete ihr das Leben. Sie wurde liebevoll gesund gepflegt und kam wieder zu Kräften. Es dauerte noch einige Zeit bis ihr das Elternhaus wieder zurückgestellt wurde. Da nur wenige ehemalige LinzerInnen zurückgekommen waren, sah sie ihre Pflicht innerhalb der IKG mitzuarbeiten und wurde Sekretärin der IKG unter Simon Wiesenthal. Mitte der Sechzigerjahre war sie Mitglied des Kultusgemeindevorstandes. Sie starb 1987 und liegt am jüdischen Friedhof in Linz begraben.

Ernst Töpfer zählt zu den zeitweiligen Rückkehrern, von denen es auch einige in Linz gab.
Er kam 1885 als jüngster Sohn der renommiertesten Antiquitätenhändlerin von Linz, Johanna Töpfer, zur Welt. Sie besaß ein schönes Haus in der Linzer Altstadt, in dem die Familie Töpfer auch wohnte. Nach dem Tod der Mutter in den Dreißigerjahren übernahm Ernst Töpfer das Geschäft. 1938 wurde der Antiquitätenhandel, wie alle anderen jüdischen Geschäfte, „arisiert“. Es war schwer die vielen Waren in so kurzer Zeit zu verkaufen und nur mit großen Verlusten verbunden. Ernst Töpfer konnte im November 1938 nach Palästina auf einem illegalen Transport fliehen. Dort waren bereits seine beiden Töchter. Das Fortkommen in Palästina war aber so schwer, dass er mit dem ersten möglichen Transport, 1948, wieder nach Linz zurückkehrte – vor allem wegen des Hauses. 1945 erlitt das Haus zwei Bombentreffer, d.h. es war beschädigt, aber aufgrund des Alters aufbau- und renovierungswert. Da aber keine Besitzer da waren, verfiel das Haus von Monat zu Monat und wurde im Herbst 1946 rechtswidrig abgerissen.
Als nun 1948 Ernst Töpfer zurückkam und nach seinem Haus sehen wollte, stand nichts mehr, und das leere Grundstück war inzwischen noch dazu mit einem Bauverbot belegt worden.
Er hatte vor, seinen Antiquitätenhandel wieder neu aufzunehmen, aber es scheiterte an einem Lokal. Darüber hinaus konnte er den Grund in der Altstadt erst nach langer Zeit der Stadt verkaufen. Er bekam notdürftige Anstellungen bei der IKG als Friedhofsreferent und bei der Firma Spitz. Aber insgesamt blieb ihm ein Anknüpfen an die Zeit vor 1938 verwehrt, letztendlich lebte er nur noch von Notstandsunterstützungen. 1956 kehrte er nach Israel zurück und starb dort 1966.

Franz Fuchs-Robetin Die Familie von Franz Fuchs-Robetin, über ihn habe ich selbst nicht gearbeitet und nur Informationen aus zweiter Hand, stammte aus Prag und gründete 1908 in der Haunoldmühle in Obergrünburg eine Spezial- und Holzstoffpappenfrabrik. 1938 hatte die Fabrik 174 Mitarbeiter. Franz Fuchs-Robetin wurde 1918 in Prag geboren, studierte in Wien. 1938 floh er über Prag und Frankreich nach England. Von 1945 bis 1948 lebte er in Prag und kam nach dem kommunistischen Umsturz nach OÖ, wo sich nach erfolgreicher Rückstellung die Haunoldmühle wieder im Besitz der Familie Fuchs-Robetin befand. Franz Fuchs-Robetin entschloss sich in OÖ zu bleiben und den Betrieb weiter zu führen. In den Sechzigerjahren übergab er den Betrieb seinem Sohn. Auch er war in der Linzer IKG tätig. 1956/57 war er Präsident der IKG. Anfang der Sechzigerjahre ging er nach Israel, blieb aber erst Mitte der Siebzigerjahre auf Dauer dort.

Andere wie Ernestine Schütz geb. Roubitschek und Dr. Agathe Höfer überlebten in Linz, da sie durch eine Ehe mit einem Nichtjuden geschützt waren. Manche dieser in Linz gebliebenen arbeiteten nach 1945 in der IKG mit.

Zu dieser Zeit sind meine Frau und ich kaum in die Synagoge gegangen. Die Mitglieder waren viel älter als wir und meine Frau und ich hatten ganz andere Interessen. Ich habe gearbeitet, mein Beruf war mir sehr wichtig, und in meiner Freizeit haben wir uns für Kunst und Sport interessiert. Wir waren im Theater, in Konzerten und in der Oper, und wir haben Kunst gesammelt. Als wir nach Österreich kamen, besaßen wir nichts. Das erste, was uns beeindruckt hat, war, wie wir aus New York kommend in England gelandet sind, die Kirchen, die kirchliche Kunst und die Schlösser. Wir haben uns dann richtig mit Kunst beschäftigt. Es hat uns großen Spaß gemacht uns Wissen über Kunst anzueignen. Das war auch noch zu einer Zeit, wo sich die Leute noch nicht so sehr mit Kunst beschäftigt haben. Zuerst haben wir barocke Kunst gesammelt, das war am leichtesten verständlich, später haben wir uns für Renaissance und Gotik interessiert. Wir hatten einen Freund, leider lebt er nicht mehr, der war ein bedeutender Kunsthändler und von diesem Freund haben wir vieles gekauft.

An einige kann ich mich noch erinnern. Ich habe diese Leute aber nicht richtig gekannt, aber ich weiß, dass es ein jüdisches Leben in Linz nach dem Krieg gab. Es waren wenige Juden, aber sie haben Gottesdienste in einer Betstube in der Mariengasse abgehalten, das sich in einem Gebäude neben der Synagoge befand. Die Linzer Synagoge wurde 1938 zerstört und 1968 neu errichtet und wieder eröffnet. Zurzeit wird das Gemeindehaus renoviert, das mit dem Kauf 1872 den ersten gemeindeeigenen Besitz der Linzer IKG darstellt. Darauf bin ich sehr stolz. Es wird nächstes Jahr eingeweiht. Dabei unterstützen uns die Stadt Linz und das Land Oberösterreich.

Die Leute in Linz haben erzählt, dass die, die aus Mauthausen befreit worden sind, Gesindel waren. Das war kein Gesindel, das waren Skelette. Die Linzer haben sich nicht viel darum gekümmert, was geschehen war. Als ich 1980 Präsident der Linzer Kultusgemeinde wurde, habe ich mir gesagt, dass ich etwas gegen Antisemitismus und für die Aufklärung der Bevölkerung über das Judentum tun muss. Wenn heute extreme Armut entstehen würde, würden die Leute sicher wieder auf die Juden, die im Blickfeld sind, losgehen. So habe ich mich darum bemüht, die Leute aufzuklären und zwischen Christen und Juden zu vermitteln, denn mich haben immer wieder Leute gefragt: Was ist ein Jude? Ich erkläre in Vorträgen, was die jüdische Religion für die Christen bedeutet. Es gibt Gemeinsames zwischen diesen Glaubensrichtungen, aber es gibt auch krasse Unterschiede. Man muss lernen, diese Unterschiede zu tolerieren. Wir haben uns damals, vor 1938, als Österreicher gefühlt. Man hat sich freundlich gegrüßt und ganz normal als Nachbarn nebeneinander gelebt. Ich habe mich mit meinen Schulkameraden gut verstanden, wir sind zusammen Schwimmen gegangen. Meine Mutter und meine Tanten trugen Dirndln, ich kann mich erinnern, der Bäckermeister Exel hat wunderbare Kipferln gemacht, mein Vater hat durch seine Betriebe vielen Menschen Arbeit gegeben. Das war das Gefährliche, man fühlte sich so absolut integriert. Nie hätten wir uns vorstellen können, was dann passiert ist.

Hinterher hat niemand etwas gewusst, das ist, glaube ich, menschliches Verhalten. Oder sie sagen, sie haben das nicht gewollt.

Als Präsident der Kultusgemeinde habe ich viele Verpflichtungen. Ich bin verantwortlich für die jüdische Gemeinde, also für die ungefähr fünfzig Juden, die Mitglieder der Linzer Kultusgemeinde sind. Ich bin auch verantwortlich für den Glauben, dass heißt, ich muss dafür sorgen, dass am Freitag die Gottesdienste stattfinden, denn ich versuche, das religiöse Leben zu erhalten. Ich bin im Kontakt mit den Juden in Linz und den Orten, die zur Gemeinde dazu gehören. Es ist auch meine Errungenschaft, kann man so sagen, dass an jedem Feiertag ein Kiddusch 23 in der Synagoge stattfindet. Das bedeutet, es wird Wein für den Segensspruch serviert und danach eine Mahlzeit. Da sind wir dann alle zusammen. Man muss sich vorstellen, dass die Gemeinde eine Großfamilie ist. Ich muss, um für die Gemeinde etwas tun zu können, auch die Verbindung zu den Ämtern, zum Beispiel zum Bürgermeister und zum Landeshauptmann haben. Wir kümmern uns um die Kranken, damit sie eine Unterstützung bekommen, wir brauchen Geld, um den Friedhof zu renovieren. Das sind unzählige Stunden, die ich als Präsident der Kultusgemeinde für die Kultusgemeinde und ihre Mitglieder tätig bin. Oder zum Beispiel brauch einer einen Kredit, um sich ein Haus zu bauen. Dann helfen wir mit Beratung über Finanzierungsmöglichkeiten. Und ich halte unzählige Vorträge über jüdisches Leben für diejenigen unter der Bevölkerung, die es interessiert und Frau Dr. Hermann und ich führen sie auch durch die Synagoge. Freitag und Samstag bete ich in der Synagoge, aber das würde ich auch tun, wenn ich nicht der Präsident der Kultusgemeinde wäre, denn das ist mein Glaube. Ich glaube an Gott, aber ich bin kein orthodoxer Jude.

Israel bedeutet viel für mich. Israel ist das Rückrad für alle Juden, für uns alle. Da brauchen wir uns nichts vormachen. Wenn Israel zerstört werden würde, in der Geschichte ist das ja schon ein paar Mal passiert, da würde das Weltjudentum sehr leiden darunter. Was die Bedrohungen gegen Israel betrifft, das müssen die Israeli im Endeffekt entscheiden. Wir sitzen hier im Grünen - im Frieden. Ich kann sie nur unterstützen - und das mache ich.

Wenn ich meinen Lebensweg betrachte, muss ich sagen, dass ich wirklich viel aus meinem Leben gemacht habe, trotz enormer Hindernisse. Ich habe es nie bereut, dass ich nach Österreich zurückgekommen bin.

Auszeichnungen, die  Dipl.-Ing. George WOZASEK erhielt:

Das "GROSSE EHRENZEICHEN FÜR VERDIENSTE UM DIE REPUBLIK ÖSTERREICH

• Das Silberne Ehrenzeichen des Landes Oberösterreich
• Die Humanitätsmedaille der Stadt Linz
• Das Golde Ehrenzeichen des Verbandes der Österreichischen Kultusgemeinden
• Die Papstmedaille anlässlich des Papstbesuches 1988
• Das Landessportehrenzeichen des OÖ Tennisverbandes
• Die Ehrenmitgliedschaft des Union Linzer Tennisvereines
Das Golde Ehrenzeichen der Republik Österreich

Glossar

[11 [Die] Hohen Feiertage: Rosch Haschana [Neujahrsfest] und Jom Kippur [Versöhnungstag]

: 

Életrajz

A mi családunk Győrből való. Mindnyájan ott éltünk. A nagypapámra nem nagyon emlékszem, azt tudom, hogy fiatalon, 58 éves korában halt meg, 1930 körül. A nagymamám túlélte őt, őt velünk deportálták. Az anyai nagypapát Egermann Józsefnek hívták. Utazó volt. Nagyon jóképű ember volt, arra emlékszem, és hogy nagyon szerette a családját. A nagymamát Schwartz Herminának hívták, az 1870-es években született. Nem tanult ki semmilyen szakmát, háztartásbeli volt.

A nagyszüleim Győrben a Vasút utca 4-ben laktak. Ez akkoriban nem volt kimondottan zsidó környék. A nagypapáék minden zsidó ünnepet megtartottak. Volt Ros Hasóne, a Jam Kipur, sátorosünnep, és minden pénteken este gyertyagyújtás volt nálunk is és a nagyszüleimnél is. Ha jól emlékszem, nem volt kóser a konyha, de libazsírral főztek csak. Szóval anyám is és a nagyszülőm, az anyám családja is, de biztos, hogy megették a disznóhúst. Nem tudok rá konkrétan igent vagy nemet mondani, de libazsírral főztek, azt tudom. A nagymamámnak volt egy testvére, akit Resowsky Bélának hívtak – Ausztriában felvett egy új nevet –, és Bécsben élt a hitleri megszállásig [lásd: Anschluss]. Cipőüzlete volt. Édesanyám ott született 1904. május 1-jén, Bécsben. De hogy hogyan került oda a nagymamám, bevallom őszintén, nem is tudom. Aztán Bélának el kellett menekülnie Bécsből, és csak annyit tudok róla, hogy lett két lánya és egy fiú, akik az Anschluss után mind széjjelszóródtak a világban. Állítólag az egyik lány Angliába ment, a fiú – Hanzi – Argentínába, a másik lány pedig állítólag Amerikába. Nem tudunk róluk.

Nekik négy gyerekük lett. Anyámon kívül három. Volt egy lány, a Lili. S volt egy fiútestvére, aki a szülés után meghalt, tehát a nevét sem tudom, és volt még egy fiú, Jenő, az anyám öccse, ő 1908-ban született, és most hat éve halt meg. Ő is Győrött élt.

Apám családja Bőnyrétalapon élt, ez Győr mellett egy kis falu [Bőnyrétalap – Győr vm.-i nagyközség, 1910-ben 2500 lakossal. – A szerk.]. Ott volt a családnak egy szatócsüzlete. A nagyapát Abelesz Sámuelnek hívták. Nem emlékszem a nagymamámra, azt tudom, hogy Idának hívták; korán meghalt, még hamarabb, mint a nagypapa. Azt tudom, hogy parókát hordott. Én csak néhányszor jártam náluk. Olyan igazi parasztok voltak, illetve annyival előkelőbbek, hogy nekik kocsmájuk is volt meg az üzlet, a földjeik mellett. A földet nem ők művelték, és ha jól emlékszem, állataik is voltak. Ő vallásos zsidó volt, ortodox a mai értelemben. Ott a faluban minden nap imádkoztak a férfiak, de ha jól emlékszem, templom nem volt, valahova eljártak az ünnepeken, persze gyalog [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Mi autóval mentünk hozzájuk, mert az  apám a Sztár-garázsban dolgozott mint főkönyvelő, és onnan kapott autót. Akkor költözött be a nagyapa, mikor már nagyon megöregedett, meg nem bírta egyedül. Ott halt meg a Vasút utcában, arra emlékszem, mert szegény anyám mindig mondta, hogy mindig nagyon nyögött, fájdalmai voltak – nem tudom, miben halt meg –, és én ahányszor megkérdezték, hogy megyek-e a nagypapához, én leültem és elkezdtem nyögni, mint ahogy ő nyögött. Hát olyan három éves lehettem, mikor meghalt.

Apámék kilencen voltak testvérek. Apám volt a legidősebb. Az egyik volt a Géza, aki kiment Olaszországba, és építészmérnök lett, és kivitette a másik fiútestvérét, az Imrét, aki egészen a német megszállásig Milánóban élt. Beszélt angolul, franciául, németül, olaszul, spanyolul és magyarul. És amikor a megszállás volt, az Imre nem jöhetett haza, mert katonaság elől szökött ki, és a Géza kitaníttatta, és banktisztviselő lett. Majd amikor a Mussolini éra kezdődött Olaszországban Imre – ő akkor még nőtlen volt –, elment Ausztráliába, és Sidneyben halt meg körülbelül olyan 1953–54–55-ben. Ott volt felesége, gyerekei nem lettek. Kint is végig mint banktisztviselő dolgozott. A Géza 1948-1949 körül halt meg Olaszországban. Volt egy fia, de már ő sem él. Se Géza, se Imre nem folytatta azt a fajta vallásosságot, amit otthonról hoztak.

Aztán volt a Róza, aki Nagykanizsán élt, ők aztán feljöttek Pestre a holokauszt előtt. A KISOSZ [A Kiskereskedők Országos Szervezete 1946-ban alakult. – A szerk.] egy éttermében dolgozott, azt bérelték, és ők voltak az üzletvezetők. A férje, Koch Géza Pesten halt meg. Róza bujkált, illetve a gettóban volt. Volt egy lányuk, aki férjhez ment Miskolcra, ott született egy kislány, Ági, és a mamával együtt Auschwitzba deportálták, ott meg is halt. Volt egy fia is, az Imre, ő itt volt vele, Pesten, 1956-ban kiment, ma is kint él Ausztráliában. Róza már meghalt az 1950-es évek elején.

A következő gyerek a Sári néni volt. Ő Győrben élt, Gráner Jánosnénak hívták. A Híd utcában laktak, ott, ahol az ortodoxok. Ők nagyon vallásosak voltak, fűszerüzletük volt a Híd utca 6. szám alatt. Velük mindig együtt voltunk. Náluk abszolút kóser koszt volt [lásd: étkezési törvények], szombaton nem nyitották ki az üzletet. Minden ünnepet az előírásoknak megfelelően megtartottak. A családok között volt egy ilyen munkamegosztásféle: Ros Hasóne első napján az ebéd mindig nálunk volt az egész családnak. Sári magához vette egy másik testvérét, a Katit, aki nem ment férjhez. És a legfiatalabb fiút, az Andort, is ő nevelte. És volt még egy testvérük, a Jolán, aki Tatára [Tata nagyközség volt Komárom-Esztergom vm.-ben, 1920-ban 6500 főnyi lakossal. – A szerk.] ment férjhez; a férje nevére nem emlékszem. Nekik is fűszerüzletük volt, és két gyerek volt. Az egész család elpusztult Auschwitzban. És volt még egy testvér, az Abelesz József. Mindegyik fiú Angyalra magyarosította a nevét még a háború előtt. Én már Angyal Zsuzsannának születtem.

Az apám könyvelést tanult a győri kereskedelmi főiskolán. [Győr – Győr vm., 1920 után Győr, Moson és Pozsony vm. székhelye, lakosságának száma a 19. század végétől rohamosan emelkedett (1890-ben 22 800 fő,  1910-ben 44 300 fő, az 1920–1930-as években pedig már 50-51 000 fő). Székhelye a vármegye közigazgatási intézményeinek és hivatalainak, pénz- és hitelintézetek székhelye, vasúti csomópont, dunai kikötő, virágzó gyáripar (vagon- és gépgyár, szeszgyár és szeszfinomító, légszeszgyára, viaszosvászongyár, szövőgyár, Taussig-gyár, gazdasági gépgyár, cukorka- és bisquit-gyár, bőrdíszműárugyár, Zeiss-féle optikai gyár, 2 olajgyár, 3 gőzmalom, gyufagyár, selyemfonó stb.). Iskolák: bencés főgimnázium; áll. reálgimnázium, két (1930-ban már három) tanítóképző, áll. felsőbb leányiskola, felső kereskedelmi iskola, 1910-ben még csak három, 1930-ban már öt polgári iskola (köztük leányiskola is), női kereskedelmi tanfolyam, állami fa- és fémipari szakiskola, iparos- és kereskedő-tanonciskola (1930-ban már két-két iparos- és kereskedőtanonc-iskola). – A szerk.] Utána a Sztár-garázsba ment dolgozni. Ez volt ez egyetlen garázs Győrött. Ők üzemeltették a győri autóbuszokat. Tehát nem úgy volt garázs, hogy javított, hanem az összes győri autóbusz az övék volt, ahol volt javítóműhely meg minden az égvilágon. Ennek két zsidó tulajdonosa volt, a Csillag és a Linkei, apám meg gazdasági igazgató volt – most úgy hívják –, akkor főkönyvelőnek hívták.

Anyukám 1904-ben született. Egermann Adélnak hívták. Ő érettségizett itt, Győrben. Aztán persze sosem dolgozott, csak otthon tartotta a háztartást, nem volt alkalmazottunk. Rengeteget járt a piacra, közel volt hozzánk, úgy hívták, hogy a kispiac, oda jártunk hét közben, aztán hétvége előtt bejártunk a nagypiacra, mert minden héten pénteken liba volt véve. Anyám a Győri Zsidó Nőegyletnek a tagja volt. Ők tulajdonképpen segélyezéssel foglalkoztak. Csináltak Hanuka-estet a gyerekeknek, akkor ott a Zsidó Nőegyletnél volt a zsidó öregek otthona is, azoknak szervezték a széderestét, az ünnepi esteket.

Mi a zsidó környéken laktunk, a Kossuth Lajos utca 26-ban, a zsidó templommal és a zsidó iskolával szemben, a Zsidó Nőegylet melletti házban. A nagymama is hozzánk költözött. Persze velem lakott egy szobában. Állandóan velem römizett. A Kossuth Lajos utcai házban összesen két szobánk volt meg konyhánk, és ott közös vécé volt, és fürdőszoba nem volt. A díványon aludtam én, a két ágy előtt, és a másik szobában volt az ebédlő. A konyhában volt egy sparhert, vaságy meg kredenc, arra emlékszem, mindig ott lettem fürdetve, és egyszer ráestem a forró sparhertre és az egész, mind a két kezem tenyere húsig leégett. Ebben a lakásban rengeteg könyvünk volt. Volt Biblia, és a zsidó könyvektől kezdve a pöttyös regényig minden. A háztulajdonos zsidó volt. Egy ilyen köves udvar is volt, és ott volt a Krausznak – ő volt a tulajdonos – a szatócsüzlete. A zsidó iskola is ott volt, én oda jártam iskolába.

Pénteken, mielőtt gyertyagyújtás volt, akkor hazamentünk a nagymamához, amíg nem lakott velünk. A péntek este úgy volt, hogy anyám meggyújtotta a gyertyát, kettőt; minden pénteken este volt bárhesz, és nálunk egy héten háromszor tészta volt. Pénteken is mindig tészta volt ebédre, vacsorára pedig hús, általában liba. Apám dolgozott. Mire már hazajött, addigra meg volt terítve, és már vacsorához ültünk. Volt úgy, hogy a libamáj volt kisütve, akkor töpörtyű, és abba a zsírba a krumpli belenyomva, én ezt nagyon szerettem. Akkor anyám sütött egy kuglófot, és szombat reggelire mindig kuglófot ettünk. Sokszor sóletot csinált a szombati ebédre; a Kossuth Lajos utca közel volt ahhoz a részhez – a Híd utcához –, ahol az ortodoxok laktak, a nagyon vallásosak, akik minden nap jártak a templomba, mikvébe; ott volt zsidó pék, és akkor a sütőbe betettük a mi sóletünket is és kész. Kenyeret is ott sütöttünk mindig. Én nem jártam iskolába szombaton, mert zsidó iskolába jártam, és szombaton templomba mentünk az iskolával.

Mi minden vasárnap jártunk ki apámmal a temetőbe apám szüleihez, én voltam a kőfelelős [lásd: temető], és hazafelé mindig úgy jöttünk, hogy fölmentünk a Híd utcába a Sári nénihez, ott leültünk 10-15 percre, és úgy mentünk haza. Minden szombaton ebéd után nálunk volt a család, együtt az összes élő testvér, akik Győrött laktak. Sütemény volt mindig, mert azt megették nálunk szalvétáról, mást nem. A Sáriéknál volt mindig a  szédereste, és akkor a Géza mindig hazajött Olaszországból, Imre sajnos nem jöhetett haza, mert katonaszökevény volt, ő telefonált. Amikor a széderestének ahhoz a részéhez értünk, hogy most bejön a fiú, akkor a Géza bácsi mindig megjelent. Ajándékkal, mindennel. Az egész család ott volt együtt. Amíg az Abelesz nagyapa élt, ő olvasta a Hagadát. Tudom, hogy volt külön étkészlet, meg rengeteget kellett Pészah előtt takarítani [lásd: homecolás]. Amikor a nagypapa meghalt, a Sári férje vette át a szerepét. A maceszgombóc leves után volt tyúkhús almamártással és resztelt krumplival, és anyám mindig csinált tortát maceszlisztből. A Kol Nidré [lásd: Jom Kipur] előtti este a vacsora is mindig a Sári néniéknél volt, és amikor kiment az ünnep, a böjttörő vacsora is. Mindenki böjtölt, a templomban voltunk egész nap [Böjttörő: az a vacsora, amellyel megtorik, azaz befejezik a 25 órás böjtöt. – A szerk.]. Mentünk együtt. Birsalmába szegfűszegeket szúrtunk, és amikor már nagyon éhesek voltunk, ezt szagolgattuk. A Hanuka is szép volt, azt azért szerettem különösen, mert akkor kaptam ajándékot. Hol játékot, hol ruhát, hol könyvet, mindenfélét. A Híd utcában volt a sátor  felállítva az udvarban [lásd: Szukot, sátoros ünnep; etrog]. Az egész család belefért, a lulávval meg mindennel. Abban a házban 99 százalékban, de lehet, hogy 100 százalékban zsidók laktak csak, vallásos zsidók. A Rosenbergékre emlékszem pontosan, Fischerékre.

Nyaranként Balatonalmádira jártunk nyaralni. Anyámék a Lili testvérével, na meg a férjével, meg apám, anyám mentek le, és én is mindig lent voltam egy hétig. Ott azon a részen, Győrhöz közel esik. A többi időt a nagymamánál töltöttem. Otthon beszéltünk németül. Anyám tanított engem, aztán az iskolában is tanultunk. És mikor apám ugye a Sztár-garázsban dolgozott, minden kedden ment autóbusz Bécsbe, és ha volt üres helye, akkor mindig kimentem anyámmal Bécsbe anyám nagybátyjához, a Resowsky Bélához, mert ő ott élt. És akkor minden kedden mentünk – ha volt üres hely –, addig, míg nem jártam iskolába.

Elemibe a zsidó iskolába jártam, utána négy gimnáziumot jártam és utána négy kereskedelmit, ott érettségiztem a felső kereskedelmi lányiskolában [lásd: kereskedelmi iskolák]. Végig jártam hittanra, és minden szombat délután templomba, mivel szombaton tanítás volt, ez nem zsidó gimnázium volt, mert Győrött az nem volt, csak elemi iskola. Szombat délután a templomban a földszinten ültünk, jobboldalt a lányok, baloldalt a fiúk. Mi már nagylányok voltunk, 14 meg 15 évesek. Utána ott volt egy kultúrterem, és akkor az természetes volt, hogy oda mentünk, ott társasjáték, táncoltunk gramofonra, minden, szóval ez adta a társaságot.

Nálunk egy nagyon híres rabbi volt, a dr. Roth Emil. Jártam zsidó ifjúsági társaságba, aminek ő volt a vezetője. Mint fiatal arra emlékszem, hogy legtöbbször a család, az emberszeretet és maga a zsidóság története volt a tanításaiban. Jártam hozzá órákra is. Most így utólag az is fölmerült bennem, mert ő akkor nem beszélt arról, hogy cionizmus, de szerintem ez egy cionista mozgalom volt, mert beszélt Palesztináról, és hogy egyszer az lesz majd a zsidók országa. De akkor még ez egy álom volt. Tanultunk hórázni, énekelni zsidó énekeket. Rengeteget voltunk együtt, minden Hanukakor szavaltam, gyertyát gyújtottunk, trenderlivel játszottunk, persze dióban, és mindig hóráztunk Nagyon szerettünk járni ide, a fiúk-lányok együtt voltak. Tulajdonképpen így alakult ki az a társasági élet, zsidó lányok és fiúk együtt. Amikor én gimnáziumba kerültem, akkor is megmaradt ez a zsidó társaság, akkor is kijártam ide, a Roth Emilhez ezekre a baráti körökre meg előadásokra meg ünnepségre. Mindenfelé eljártunk. 1939-ben a győri strandra zsidók nem mehettek be, akkor eljártunk együtt kirándulni meg a Rábára fürödni.

Amikor 1940-ben a gimnáziumból átkerültem a kereskedelmibe, egyetlenegy zsidó maradtam kilencven közül [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Meg kell hogy mondjam, hogy az osztályban senki nem bántott, egyetlenegy lány, a Szili Márta köpött le. De a szó igazi értelmében leköpött. Barátnőm, iskolatársam, sok nem zsidó volt, mert végül egyedül maradtam. Nem hitték el rólam, hogy zsidó vagyok, soha. Egyszer majdnem fegyelmit kaptam, mert mikor kereskedelmibe jártunk, én is jártam hittanra, kötelező is volt. Egy osztálykönyv volt, és az Ulmann, a hittantanár odaadta nekem, hogy légy szíves, vidd át a katolikusokhoz, és akkor mondom, hogy az Ulmann tanár úr küldte. Akkor elkezdett velem kiabálni, hogy miért űzök gúnyt az Ulmann tanár úrból. Ránéztem, mondom, hogy én, miért űznék gúnyt? Hogy miért mondom, maga nem zsidó, miért csinál itt ilyet? És akkor az osztálytársamnak kellett igazolni, hogy zsidó vagyok, mert olyan cirkuszt csinált.

Ha nem jönnek a törvények, óvónő akartam volna lenni, de nem lehettem. A felső kereskedelmi iskolába mentem, és könyvelési versenyt meg gyorsíróversenyt nyertem. Effektív nem akartam könyvelő lenni, eszemben sem volt, de apám könyvelő volt, és így kerültem aztán erre a területre.

Anyám testvérének a férje Katona György volt, és volt neki egy műszaki üzlete Győrött. A zsidótörvények miatt elhelyezkedni sem tudtam máshol. Apámat is elbocsátották a Sztár-garázsból, és a szén- és fakereskedő Mendelsonéknál helyezkedett el, a deportálásig ott dolgozott. Én ebben a műszaki üzletben mindent csináltam. Ketten voltunk, a nagynénim meg én. Gépszíjat mértem, gépolajat, gépzsírt árultam, abszolút megtanultam azt a szakmát. Könyveltem, pénztárt vezettem, mert a nagynénim férjét elvitték munkaszolgálatra. Itt maradt egy kislánnyal, én ott dolgoztam, segítettem neki egészen addig, míg hát azt be nem kellett zárni.

Amikor a németek bejöttek március 19-én [lásd: Magyarország német megszállása], az apám kórházban feküdt, nagyon beteg volt. Abba betegedett bele, hogy amikor jöttünk egy vasárnap a temetőből – az apámon semmi se volt, ami zsidóssá tette, semmi, még kalap se volt ott nála, mert volt nála kis kápedli, azt föltette a temetőben. Na és jöttünk ott szigetben, a zsidók ott laktak. Leugrottak a németek, megállították a tankjukat, az egyik leugrott, és úgy megpofozta, hogy elesett a földre. Akkor utána beteg lett, kórházba került, operálták.

Ez időben mi a Visinger sétány 12-ben laktunk, és ezt a lakást egy vagy két hét után lefoglalták a németek. Már apám kórházban volt, énnekem kellett otthon lenni, és én akkor keresztényekhez költöztem. Utána a lakásunk védetté vált, kitették a cédulát, hogy a németek által lefoglalva, és rajta a hitleri bélyegző. Végül is ott maradhattunk, semmi problémám nem volt, soha senki be nem csengetett. Mikor a gettóba kellett menni, akkor lezártuk. Bútort nem vihettünk ki semmit, mert őáltaluk lefoglalt lakás volt. De állítólag, ahogy mondják, soha nem költöztek be. Mi a háború után nem költöztünk oda vissza. Csak lefoglalták. Csak a telefont keresték. Aztán mikor a gettóba kellett menni, a Híd utcába, a Sári néniékhez mentünk, az egész család ott lakott, mert az ő eredeti lakásuk már a kijelölt gettón belül volt. [Randolph L. Braham írja: „A győri gettó Győrszigeten jött létre. Épületekből állt mintegy 430 helyiséggel, amelyekben azelőtt mintegy 1200 ember élt. Az itt összezsúfolt több mint 5600 zsidó közül mintegy 1000 fő volt nem helybéli.” (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) – A szerk. ]

Én őszintén mondom, nem tudtuk, hogy mi történik. Azt mondták, hogy Svájcba viszik az embereket. A Simor téren gyülekeztünk, onnan kivittek a barakkokba, az egy ilyen tanonciskola Győrben. És ott volt egy Tatai nevezetű  kakastollas csendőrszázados, s az mindenáron el akart szöktetni, el akart venni feleségül. Debrecenben voltak földbirtokosok a szülei. Sohase felejtem el, egy piros autója volt, és abba a barakkrészbe, ahol mi laktunk, az egész család egy szobában, oda soha németet nem engedett be. Ő minden nap vagy tízszer eljött hozzánk. Anyám cigarettázott, Mirjam cigarettát szívott, minden nap meghozta a cigarettáját. Volt júniusban a cseresznye, eper, minden, hozta nekem meg a nagynéni kislányának a gyümölcsöt. Csokoládét, mindent. Én minden nap írtam a Palinak levelet – föladta, ő tudott róla. Könyörgött, hogy ekkor és ekkor menjek ide, itt áll autóval, és lemegyünk Debrecenbe a szüleihez, vannak papírok, elvesz feleségül és megment. Mondom, nem megyek, csak akkor, ha a szüleimet is. Azt mondja, azt nem tudja. Mindannyian együtt voltunk, a nagymama is és az egész család. Mikor vagoníroztak, alumíniumvödröt kettőt, hogy az legyen a vécé, egy zománcvödröt, abban adott be vizet, meg még egy kanna vizet, meg négy-öt kenyeret, és akkor is még azt mondta, ha akar, viszem. Mondtam, hogy nem.

És az érdekessége az a dolognak, hogy én már azt se tudtam, hogy néz ki. 1945 után, mikor én a Jutkával állapotos voltam, Győrben, a Baross utcában elém áll egy férfi, borzalmas barna ruhában. Amikor uniformisban volt, még csendőrnek mutatott valahogy. Összecsapja a kezét, azt mondja, nem várt meg? Mondom, miért kellett volna magát megvárni, azt se tudom, ki maga. S akkor mondja, hogy ki. Mondom, te jó Isten, hogy néz ki maga ebben a ruhában – s elkezdtem nevetni. Aztán kaptam én és anyám egy papírt igazolásra, hogy a Tatai így és így segített [lásd: Igazolások a második világháború után Magyarországon]. Nagyon nehéz volt döntenem, végül is minket ő küldött Auschwitzba. Abban megállapodtam a férjemmel, az anyámmal, hogy velünk ezt és ezt tette – mert minket étellel-itallal, mindennel ellátott, a Palinak bakancsot küldött, postát, mindent –, hogy mással mit, mi nem tudjuk. Fölmentették, és feljött egy nagy virágcsokorral hozzánk. Akkor ismerte meg a Palit, bemutatkozott, és elmondta hogy ő volt, aki elküldte a postát meg minden, és aztán soha többet nem is hallottunk róla. Az anyám azt szokta mondani, hogy minden gajnak [gójnak] van egy zsidaja.

Minket véletlenül deportáltak, mert Amerika fizetett, a Roth Emilért pénzt adtak, és úgy volt, hogy minket nem deportálnak. Kassán a határon álltunk is három napig, mert a vagonszám a németek listáján nem volt rajta. És azt mondták, ha már itt vannak, menjenek. És akkor helyettünk Kiskunhalasról vittek három vagy négy vagonnyi embert Ausztriába, családi, Familienlagerbe. A Roth Emilt meg minket pedig Auschwitzba. [Randolph L. Braham: „A sors különösen kegyetlen játékot űzött a győri zsidóság nagy részével. Úgy volt, hogy ők is haszonélvezői lesznek az Eichmann és Kasztner között létrejött megegyezésnek (lásd: Kasztner vonat), melynek értelmében 30 000 zsidót – 15 000-et Budapestről és 15 000-et vidékről – »félretettek« volna az ausztriai Strasshofban, s további sorsuk az »emberéleteket áruért« misszió kimenetelétől függően alakul. A szerelvényekért felelős Scharführer azonban az őket szállító vonatot megszokásból Kassára irányította, ahonnan nem Ausztriába, hanem Auschwitzba kerültek.” (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) Strasshof egy Bécs melletti tábor volt, ahol kelet-ausztriai ipari és mezőgazdasági üzemekben dolgoztatták az oda irányított mintegy húszezer embert. A munkaadókon és munkavezetőkön múlott, hogy milyen bánásmódban részesültek. Mintegy háromnegyed részük – köztük idősek és gyermekek is – túlélte a deportálást.  – A szerk.]

Úgy voltunk egy sorban Auschwitzban, hogy anyám, én, a nagymamám, ez a Lili nagynénim és a kislánya, és a nagymamámnál vágták le a sort, azok mentek gázba, és én anyámmal mentem dolgozni. Anyámmal is jöttem haza, ő életben maradt.

A férjemet Grüngold Pálnak hívták, 1949-ben magyarosított [lásd: névmagyarosítás], és akkortól lett Gábor. 14 éves voltam, amikor megismerkedtünk. Az ifjúsági társaságban ismerkedtünk meg, és első szerelmem volt nekem, nem is volt más udvarlóm. Az  anyám nem akart hazajönni a deportálás után, mert Imre, az apám testvére, aki kint élt Sidneyben, ki akart vitetni bennünket, de én nem voltam hajlandó, mert megtudtam, hogy ő él. 1945 decemberében volt az esküvőnk zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás], az akkor hazajött zsidó fiatalokkal együtt egy ilyen közös esküvő volt. Ez volt az első győri zsidó esküvő a borzalmak után.

Pali 1922-ben született Budapesten, de Győrött éltek. Árva gyerek volt, meghalt az édesapja. Budapesten az Orion-gyárban [1924 óta: Orion Villamossági Rt., 1925-ben kezdték meg a rádiógyártást „Orion” márkanéven. A gyár elődje az 1913-ban alapított  Magyar Wolframlámpagyár Rt. volt. – A szerk.] volt munkás, és tüdővészben meghalt. Ott maradt az édesanyja két gyerekkel, a férjemmel meg a kislánnyal, és akkor leköltöztek Győrbe. Ott az édesanyja „háztartási alkalmazott” volt, mert az egész család dolgozott, és ő maradt otthon, mosott, főzött, takarított, minden a családra, hogy élhessen ott a két gyerekkel. A férjem leérettségizett Győrben úgy, hogy egy gazdag zsidó fizette, a Deutschék, akiknek volt egy nagy drogériájuk, a Hattyúüzlet. Nem tudott tovább tanulni, mert zsidó volt. A Deutschék taníttatták volna, de már nem a pénzen múlt. Mivel ő családfenntartó volt, leszerelték a munkaszolgálatról, és elhelyezkedett a Lövi-féle üvegcsiszoldában mint üvegező és tükörfoncsorozó. Őt csak akkor vitték el, amikor a gettó lett, akkor elvitték Úrkútra [Veszprém vm.], és ott egy mangánbányában dolgozott. Nem volt az országon túl, ő végig ott volt Úrkúton. Aztán 1952-ben vagy 1953-ban jelentkezett a Közgazdaság-tudományi Egyetemre. Fölvették, 1954-ben Pestre jött dolgozni, ide nevezték ki az ÜVÉRT-hez vezérigazgatónak. Közbejött az 1956, és 1957/58-ban folytatta csak az egyetemet, és úgy doktorált le, hogy pár évet kihagyott.

Ők nagyon vallásos család voltak, ő is annak lett nevelve. De a háború után, mivel senkije nem maradt, még egy unokatestvére sem, akkor annak ellenére, hogy templomban esküdtünk meg, azt mondta anyámnak, hogy egy kérése van, hogy őt nem zavarja, ha én és ő eljárunk templomba, de ő nem, mert ha lenne Isten, akkor az nem létezik, hogy ilyen sorscsapás őt érje, hogy senkije nem maradt. Hát én jöttem vissza egyedül az összes ismerőse közül.

Nagyon szegényesen éltünk ez elején. Az összes berendezésünk három matrac volt a földön és egy ovális étkező, ebédlőasztal, slussz-passz, ez volt a lakás. Februárban állapotos maradtam a Jutkával, és novemberben megszületett. Otthon szültem mind a két gyereket, bába nénivel meg anyámmal meg orvossal. A Jutkát 1946-ban, Marit 1950-ben. Egészen 1954-ig Győrben maradtunk. Előbb a férjem jött fel, aztán mi 1955-ben utána. Az anyámmal együtt laktunk egészen a haláláig, 1964-ig. Egy pillanat alatt halt meg édesanyám szívinfarktusban. Amíg élt, nevelte a két gyerekemet, és a mi háztartásunkat vezette, úgyhogy teljesen levette a vállunkról ezt a gondot. Apám halálát sohasem tudta feldolgozni. Apám Bergen-Belsenben halt meg, a felszabadulás előtt két nappal.

1945 után a Katona György [az anyai nagynéni férje] visszajött a munkaszolgálatból, és én ugyanoda mentem vissza dolgozni. Egészen rövid ideig. Aztán mikor férjhez mentem és állapotos maradtam, akkor eljöttem tőle, mert nagyon csúnyán viselkedett velem. Elmentem a kereskedelmi bankba, de mikor meglátták rajtam, hogy állapotos vagyok, azonnal kirúgtak, akkor a zsidó hitközségnél helyezkedtem el mint gyors- és gépíró, aztán ott megalakult a Joint, s akkor a Jointnál voltam gyors- és gépíró. A Joint pénzt osztott, csomagot. A Fleischman Elek volt a rasekol, és ő volt egyben a Joint elnöke. Rendesen eljártunk a templomba. Az államosításig dolgoztam ott. Utána egy vállalatnál dolgoztam, aztán a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezeténél. A Ruházati Bolt Vállalatnál voltam személyzeti és munkaügyi vezető, de pártonkívüli, és akkor végeztem társadalmi munkát is, és azok agitáltak meg, és akkor léptem be a pártba. 1951-ben léptem be, még Győrött.

A munkahelyemen mindenki tudta, hogy zsidó vagyok. Akkor is keresztények bújtattak, mikor Oroszországban volt a zsidó orvos-per [lásd: orvosper], mert az ÁVH el akart vinni. Volt egy asztalos, Szalai Gyuri, aki engem elbújtatott, úgy, hogy hozzánk feljött lakni – akkor már megvolt a két gyerek –, hogy majd ő ajtót nyit. És akkor nem engem vittek el, hanem a Lusztig Nácit, aki akkor rasekol volt Győrben. A munkahelyemen soha nem éreztették velem azt, hogy én zsidó vagyok. Én már 77. évemben vagyok, és a munkatársaimmal, van nyolc-tíz, keresztények, tíz meg húsz évvel fiatalabbak, minden hónapban találkozunk, és én vagyok az egyetlen zsidó.

A zsidóság számomra fontos maradt mindig. Böjtöltem Jom Kipurkor, de dolgoztam. Ha én otthon maradok, akkor kirúgnak. Addig, amíg anyám élt, annak ellenére, hogy a szakszervezetben dolgoztam, már Pesten, a Kol Nidré estére elmentem a templomba a Dohány utcába. Minden évben. A férjem nem jött be, megvárt bennünket, kint sétálgatott, de be nem jött. Mindig azt mondta, ha valami bajod lesz, kirúgnak az állásodból, agyonverlek. De persze nem volt semmi probléma.

A gyerekeinknek elmeséltük az életünk történetét, amikor az „Anna Frank naplójá”-t játszották a színházban, elvittük oda őket. Mindenről tudtak, de nem lettek zsidónak nevelve. Amikor a férjem meghalt, az unokám odatérdelt mellém, és azt mondta sírva, hogy neki van egy nagy kérése. Mondom, mi? Azt mondja, hogy ő tudja, hogy a nagypapa mit érzett, de nagyi, ne felejtsd el, hogy a nagypapa is zsidónak született és zsidónak halt meg, zsidó temetőben legyen eltemetve.

Az 1980-as években volt az első alkalom, hogy Izraelben jártam. Mi úgy kerültünk ki, akkor még nem volt Izraellel semmiféle diplomáciai kapcsolat, de nagy protekcióval a belügyben sikerült elintézni, hogy az útlevélbe kaptam kiutazási engedélyt én is és a férjem is. A svájci nagykövetség adta a vízumot ilyen külön lapra. De az sohasem merült fel bennem, hogy elmenjek itthonról. Az a társaság, amelyikkel akkor ott jártunk, és akik közül sokan kimentek Izraelbe, azok vitettek ki bennünket tulajdonképpen. De mi amúgy nem foglalkoztunk Izraellel. Aztán végül is háromszor voltunk kint Izraelben a férjemmel.

Életrajz

A 76 éves Freud Gézáné egy másfél szobás budai panellakásban él egyedül, szerény körülmények között. Számítógépet használ, de az internetre nincs rákötve. Rendkívül gyors észjárású műszaki ember, aki főleg racionális megfontolások alapján bírálja a környező világot. Keserűen emlegeti, hogy jómódú szülők gyermekekét, két diplomával végigdolgozva életét, milyen szerény anyagi körülmények között kell élnie. Szorgalmas levelezője több újságnak, minden őt érdeklő kérdésről megírja keresetlen véleményét.

Személyesen egyik nagyszülőmet sem ismertem, egyik sem élt már, amikor megszülettem.

Apai nagyapám Putnokon volt állomásfőnök, valami hibát követett el, és emiatt nagyon korán nyugdíjazták [Putnok – nagyközség volt Gömör és Kishont, ill. Trianon után Borsod, Gömör és Kishont egyesített vm.-ben (egykor Gömör vm. székhelye is volt); járásbíróság, adóhivatal, ipartestület, iparostanonc- és nőipariskola működött Putnokon, és volt pótkávégyár, nagy gőzmalom és téglagyár, valamint nagy forgalmú gabonapiac. Lakosainak száma 1891-ben 3100, 1910-ben 3900, 1920-ban 4200 fő körül volt. – A szerk.]. Akkor Putnokról Pestre költöztek, de nem tudom pontosan, mikor. Pesten a Bezerédi utcában laktak. Nagyon nehezen éltek, édesanyja [azaz az egyik apai dédmama] ruhákat varrt, de ügyetlen volt. Nagypapa egy ideig négerként dolgozott újságíróknak. A „leiterjakab” úgy keletkezett, hogy bosszút állt egy újságírón, aki nem fizetett neki [A súlyos fordítási hibákat szokták „lejterjakabnak” (leiterjakabnak) nevezni (egy újságíró a Jakob’s Leiter – Jákob létrája – kifejezést személynévnek vélve, Leiter Jakabnak fordította). – A szerk.]. Ezután soha többé senki nem alkalmazta. A család nagy nehézségek között küszködött.

Apámnak négy testvére volt. A legnagyobb testvére, Tivadar, aki a legtehetségesebb volt, nagyon korán, autóbalesetben elpusztult. Érettségi előtt pár nappal halt meg. A többi testvér: Béla, Erzsébet és Aranka.

Olyan szegények voltak, hogy három zsemle jutott négyüknek. Nagyanyám azt csinálta, hogy mindegyik zsömléből kivágott egy-egy negyed zsömlét, és a három negyedet apám kapta. Mert apám volt a legkevésbé erőszakos. Tivadar és apám azért tudott a szegénység ellenére gimnáziumba járni, mert tandíjmentesek voltak. Mindig mindenből jelesük volt.

Apám már nagyon korán elkezdett járni építkezésekhez dolgozni, hogy a családon segítsen. Az egész iskolai szünetet végigdolgozta. Akkoriban az volt a helyzet, hogy ha valaki leérettségizett, akkor nem tudom, hány hónap munka után mestervizsgát tehetett. Így lett apám építőmester [Az építőmester az a szakember volt, aki az építkezéseknél előforduló összes iparosmunkákat irányította, ill. felügyelte. Építőmesteri bizonyítványt vagy műegyetemi oklevél birtokában két év gyakorlati építési munka után kaphatott valaki, vagy (1884 óta) állami vizsgát kellett tenni gyakorlati építészeti tárgyakból (tervezés, szerkezetismeret, költségvetés, földmértan, anyagtan /főtárgyak/ és mennyiségtan, geometria, műtörténelem stb. /melléktárgyak/). Az építőmesterség a képesítés megszerzésén kívül engedélyhez volt kötve (ellentétben az építési vállalkozással, amelyet nem kötöttek sem képesítéshez, sem engedélyhez, de a vállalt építkezéseket az építési vállalkozó csak jogosított építőmesterrel végeztethette). Magyarországon az építőmesterek jogosultak voltak tervezésre is. – A szerk.]. Azután ment el a műszaki egyetemre. Az első világháborúban az utászoknál szolgált, főhadnagyi rangig ment. Kétszer sebesült, nagyezüst vitézségi érmet és Károly király keresztet [Károly csapatkereszt] is kapott [lásd: rendjelek, kitüntetések].

Béla sokkal fiatalabb volt. Tizenegy évvel később született, mint ők. Hites könyvvizsgáló lett, és nagyon gazdag. Nagyon sok pénzt keresett, sokkal többet, mint apám a maga műszaki végzettségével. Holott apám volt a legjobb mérnök Magyarországon. Béla bácsi megjárta Bort [lásd: bori rézbányák], de életben maradt. 1945 után a Joint igazgatója lett [Föltehetően nem a Jointnál állt alkalmazásban, hanem az OZSSB-nél volt osztályvezető. Országos Zsidó Segítő Bizottság (OZSSB). Elnöke: dr. Görög Frigyes. Tagjai: dr. Szücs Géza, Zeitinger Jenő, dr. Harsányi Sándor (BM-kiküldött), Vida Miklós (pesti osztályvezető), Wágner Béla (pénzügyi osztályvezető, 1947-ben meghalt) (Forrás: Novák Attila: Cionizmus érett korban – a magyarországi cionista mozgalom a második világháború után, Múlt és Jövő 1998/2-3.). – A szerk.]. Komoly, nagy képességű ember volt. Egyszer csak egy csudálatos autóbalesetben az egész Joint vezetőség meghalt, kivéve a sofőrt [A Joint igazgatási szerve a "Joint Comité”. Elnöke 1945-től 1948 februárjáig: dr. Görög Frigyes, 1948 februárjától 1951 őszéig dr. Szücs Géza. Tagjai voltak: Kahán-Frankl Samu, Stöckler Lajos, 1945-től 1946 elejéig dr. Geyer Albert mint az MCSZ elnöke (utóda 1948 márciusáig Salamon Mihály, majd 1949 márciusáig Bisselisches Mózes), dr. Benedek László (egészségügyi szakértő), Zeitinger Jenő (a Népjóléti Minisztérium biztosa), dr. Szücs Géza (a párizsi Joint központ kiküldöttje), Lakatos Sándor, a BM biztosa és 1947-től az amerikai Joint kiküldöttje, Israel G. Jakobson.]. És ez volt 1947-ben, pedig akkoriban nem volt még olyan forgalom az utakon, hogy ennek be kellett következnie.  Nekem első pillanattól kezdve az volt a véleményem, hogy megölték. Ugyanis előtte járt Svájcban, és szerintem megtalálta a bankokban a zsidó vagyont. Én is nyomoztam, és megtaláltam egy csomó zsidó vagyont Svájcban és Svédországban. A dolog úgy történt, hogy a Ganz vállalat gyűjtötte a zsidó vagyonokat, és kicsempészte az országból. Részvényeket vittek ki külföldre. Én megtaláltam a svájci bankokba és egy svéd vállalathoz csempészett vagyont. Arra vonatkozóan iratokat találtam a levéltárban. A legnagyobb vagyon Dél-Amerikába lett kicsempészve, és erről egy darab iratot nem találtam, pedig gondosan végigelemeztem az egész levéltárat.

Wágner Bélának volt egy lánya, Zsuzsi, aki 1938-ban született, Budapesten. 1956-ban disszidált, Svédországba ment. Gimnáziumba itt járt, de már Svédországban érettségizett. Utána matematika–fizika szakos tanári diplomát szerzett. Még 1956-ben férjhez ment Gabriel Giacomo Sándorhoz, akitől 1960-ban elvált. Gyerekük nem volt. 1963-ban megint férjhez ment. A második férj neve Bjare Torgny Stigson. Így Zsuzsit úgy hívták, hogy: Wagner-Bjare Susanne. 1999-ben egyszer csak telefonált a férje, hogy Zsuzsi öngyilkos lett. Még beszéltem vele két hónappal korábban, és nem úgy nézett ki, mint aki meg akar halni. Szerintem megölte a férje. Amikor telefonált, akarta tudni, hogy van-e Zsuzsitól végrendeletem. Volt végrendeletem, 1997-ben írta, és 1999-ben megerősítette, de nem mertem bevallani, mert Zsuzsi apja is furcsa körülmények között halt meg, ő is. A végrendelet az unokám javára szólt, és nekem az unokám élete többet ér, mint bármiféle pénz. A svéd vagyonnak nem mentem utána, mert tíz évvel azelőtt a férje nevére csinált egy végrendeletet. De a beszédéből arra következtettem, hogy megtalálta a zsidó vagyont, amit még Béla bácsi juttatott ki. Hogy Béla bácsi mit csinált Svédországban, hogy milyen pénzeket fektetett be és hova, azt nem tudom. Egy papírt találtam a levéltárban, ami bizonyítja azt, hogy talán az Ericsson cégen keresztül. Amikor Zsuzsi kiment Svédországba, sok mindent kivitt. Például rengeteg aranytárgya volt. Olyan briliánsai voltak, hogy amikor itthon volt, féltem vele végigmenni az utcán. Ebből semmit nem örökölt a család, pedig a végrendelet értelmében ez az unokámat illette volna.

Szerintem Zsuzsi férje orosz vagy Gestapo kém volt. Ezt onnan gondolom, hogy amikor Zsuzsi elvált az első férjétől, állandóan ott volt mellette egy orosz zsidó barátnő. Aztán amikor kint jártunk Pistával, az élettársammal, és megláttam a férjet, odasúgtam Pistának, hogy te, ez egy Gestapo kém. És Pista, aki III/II-es nyomozó volt, azt válaszolta, hogy nagyon jól képzett. Zsuzsi mesélte, hogy a férje azt mondta neki, hogy a nagyanyja zsidó volt. Ugyanakkor az anyja több alkalommal éltette Hitlert mindenfajta ok nélkül. És valahogy nem volt alkalmam rá, hogy megmondjam Zsuzsinak, vigyázz, ez az ember kém. És amikor a csípőprotézis operációja volt, és kint voltam, akkor sem kerültem olyan helyzetbe, hogy meg tudjam neki mondani, mi van körülötte. De különben sem hitte volna el nekem.

Apámnak volt még két lánytestvére is, Erzsébet és Aranka. Aranka tíz évvel volt öregebb, mint apám. Tisztviselő volt. Nem tudom, mikor halt meg, de valamikor 1944 után. 1945 után még tisztviselőként dolgozott a hitközségnél. Férje soha nem volt. Erzsi néni énekesnő volt. Nem valami nagy helyen, csak ilyen tingli-tangli társulatoknál. Férje neki sem volt, de neki nagyon sok szerelmi kapcsolata volt. 1960 körül halt meg. A 1940-es évek elején a szüleim segítették őket. Volt anyámnak egy háza, a Reitter Ferenc utca 77. szám, ott adtunk nekik egy lakást, amiért nem kellett fizetniük, és a szüleim még pénzt is adtak nekik a megélhetésre.

Térjünk át az anyai ágra. Anyám nagyszüleit sem ismertem személyesen. Viszont a dédanyámról anyám sokat mesélt. A dédanyám, Fáni mama volt a meghatározó, aki egyszerű parasztasszonyként dolgozott. De különleges képességű parasztasszony volt. Amikor olvastam Sellye „Stressz” című könyvét [Sellye János: Életünk és a stressz, Akadémiai, 1978], akkor időnként az volt az érzésem, hogy ezt mind ismerem, de úgy, mint a dédanyám tanácsait, ahogy anyám mesélte. Csodálatosan tehetséges nő volt. Ehhez azt kell tudni, hogy az ükapám nem adta ki a dédanyám hozományát, mert nem ahhoz ment hozzá, akihez ő akarta. Akkoriban csodálatos dolog volt, hogy dédanyámat szerelemből vették feleségül. A dédapám, Grünwald Mór, azért tudta megcsinálni, hogy feleségül vette dédanyámat, mert meghalt az ő édesapja. És akkor az édesanyja hazahívta Faddra, hogy ő vezesse a kocsmát és a gazdaságot. Volt egy ötholdas földjük és egy kocsmájuk. Előtte az volt, hogy amikor dédapám tizenhárom éves lett, elküldték a tanyavilágba árulni. Először körültekerték a derekát egy csomó szalaggal, és azt árulta. Aztán egyre jobban ment, és a végén már tolós kocsival vitte az árut. Tudni kell, hogy a szülei taníttatták a gyerekeket, úgyhogy ő tudott írni, olvasni, számolni. Nagyon szerették a különböző falvakban, mert ha kellett tíz férfi, mindig ő volt a tizedik [lásd: minján]. És nagyon szerették azért is, mert jól tudott olvasni. Úgyhogy fölfutott az üzlet. Az árut az ükapámtól, Fáni mama apjától vásárolta. Állandó harc volt, hogy olcsón kapja az árut, és ügyesen adta el, és gyűlt a pénze. És akkor meghalt az apja, és az anyja hazahívta. De kellett asszony is. És akkor vette feleségül Fáni mamát. Fáni mama és az ő édesanyja jól összedolgoztak, és a földből kihozták a maximumot. De a férjének volt még négy testvére, és azokat ki kellett fizetni. Arra gondoltak, hogy majd a hozományból, de Fáni mama nem kapott hozományt, ezért egy összegben nem tudták. Kénytelenek voltak úgy kifizetni, hogy minden évben adtak nekik két mázsa gabonát, napi két liter tejet, hetente egy pár csirkét, ősszel pedig egy-egy libát. Később két kacsára váltották a libát, mert kevesebb takarmányból kihozták ugyanazt a húst. Dédanyám nagyszerű háziasszony volt. Máig is vannak olyan törülközőim, amik az általa termesztett lenből készültek, ő tilolta, ő fonta, és a takácsok megszőtték. De volt olyan törülközőm is, amit még ő is szőtt.

Érdekes történet, hogy amikor a nagyanyám eladósorba került, nagyon jó partinak nézett ki, és egy kecskeméti család akarta a fiának. Jöttek háztűznézőbe, és előkerült Fáni mama véres köténnyel, mert ő segítette világra a farfekvéses borjút. Ugyanis az állatorvost elrúgta a tehén, csak őt tűrte meg maga mellett. A család összefutott, hogy egy úriasszony véres köténnyel. Aztán kiderült, hogy ez volt a jó, mert azt mondták ezek a kecskemétiek, hogy nézd meg az anyját, és vedd el a lányát. Merthogy milyen nagyszerű nő, hogy ő segíti világra a farfekvéses borjút. A dédapám ugyanis azt csinálta, hogy összevásárolta a leromlott állatokat, a dédanyám pedig rendbe hozta, és fölhizlalta ezeket az állatokat. Nagyon tudott az állatokkal bánni, úgyhogy azt  mondták róla, hogy boszorkány, beszél az állatok nyelvén, és delejes a keze. De nem rossz boszorkány, aki megrontja a szomszéd tehenét, hanem a saját tehenét babonázza meg, hogy sok tejet adjon. Amikor ment a csorda, és potyogtatott, azt összeszedte. Ezért volt neki olyan a kertje, hogy fantasztikusan sok növénye volt, mert sok volt a trágyája, mert összegyűjtötte végig a faluban. Ő magát teljes egészében parasztnak tartotta. Kilenc gyereke volt, és mind a kilencet föl tudta nevelni. Egyik sem halt meg. Vagy a holokauszt során irtották ki őket, vagy a fiúkat elvitték katonának, és ott haltak meg. Összesen ketten vagy hárman haltak meg betegségben, de nem gyerekkorban. Olyan elveket vallott, amik ma a legmodernebbek. Például vacsorára minden nap kávé volt kaláccsal. Nem nagy vacsorákat adott. És az ebédnél mindig volt főzelék. A mostani elveknek megfelelően etette a családját, és nevelte az állatokat. Neki mindig volt februári csirkéje, mert a februári csirke a legjobb. A tehene mindig ragyogott. Valami fantasztikus személyisége volt, és olyan keze, hogy azt  mondták, hogy delejes. Én örököltem ezt a képességét, sőt a lányom is örökölte. Úgy tudunk masszírozni, tudjuk, hogy kell megfogni a beteg, fájó részt, hogy a fájdalmat kiszedjük belőle. Megnézheti a virágomat is. Van valami kisugárzásunk. Van egy olyan növényem, amelyik nem a fény felé nő, hanem felém.

Szóval nagymamát, Grünwald Karolint elvette a kecskeméti Weisz Gyula, aki valamikor, talán már a házasság előtt, Vágóra magyarosított. Vágó Gyulának semmi képzettsége nem volt, csak egy jómódú kecskeméti család fia volt, és elkártyázta a nagymama hozományát. Pedig jelentős pénz lehetett, mert a család többi tagja gazdag volt. Pontosan nem tudom, mennyit adtak. Amikor összeházasodtak, akkor Grünwald Karolina előbb Kecskemétre költözött, és a gyerekek ott születtek Kecskeméten. Anyámnak volt két testvére, Boriska és Mihály. Nagyanyának rengeteg kosztos diákja volt, abból tartotta el a családot. Azt nem tudom, hogy saját lakásuk volt-e, vagy a nagypapa szüleinél laktak. De Kecskeméten nem tudtak megélni, és akkor Faddra költöztek a Fáni mamáékhoz [Fadd – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 5500, 1910-ben 6000, 1920-ban 5000 lakossal. – A szerk.]. Gyulát alkalmazták magtárosnak, ahol lopott, mint a szarka, és hagyott lopni másokat is. Ezért kirúgták. Hogy ez hány év múlva következett be, azt nem tudom. Akkor Gyula visszament Kecskemétre, a nagymama pedig a gyerekekkel egy ideig Faddon maradt, aztán Fornád-Kecsegére ment. Anyám mesélte, hogy zokogott, és imádkozott, hogy Istenem, tedd lehetővé, hogy ne legyek olyan szegény, hogy lopni legyek kénytelen. Nagypapa és nagymama többet nem került össze. Nem váltak el, mert a család nem akarta. Akkoriban nem jól vette ki magát, ha egy nő elvált asszony volt.

Anyámék azért kerültek Fornád-Kecsegére, mert nagymama egyik testvére, Grünwald Lajos és a másik testvérének, Grünwald Máriának a férje, Heisler Jakab kibérelték Széchenyi Gyuláné Esterházy Bernadett hercegnő kétezer holdas  birtokát. Ez volt Fornád-Kecsege [Valószínűleg Fornád-pusztáról és Kecsege-pusztáról van szó – ma mindkettő Tamási külterülete. – A szerk.]. Különben nagymama többi testvére közül senkit nem tudok felsorolni, mesélték, hogy volt még egy Rozi néni, egy fiú, aki az egyik árvízben halt meg, és egy másik fiú, aki az első világháborúban halt meg, azt talán Istvánnak hívták.

Anyám a faddi évekről nem nagyon mesélt. Fornád-Kecsegéről azt mesélte, hogy Tolnára járt iskolába, és a tejeskocsival hozták-vitték a polgáriba. Egy udvarházban laktak, ahol egy hosszú tornácról nyíltak a szobák. Minden nap megmosták a lábukat, és anyám volt mindig az utolsó. Egy lavór víz volt csak, mert spórolni kellett a vízzel. Sokszor aludt Mariska néniéknél, és hallgatta Lajos bácsi és Jakab bácsi vitáját a gazdaság fejlesztésével kapcsolatban, hogy extenzív vagy intenzív gazdálkodást folytassanak. Jakab bácsi azt mondta, hogy extenzív gazdálkodást, és ki kell venni a pénzt, és másba fektetni, Lajos bácsi azt mondta, hogy nincs jobb befektetés, mint a föld. A végén Jakab bácsi győzött. Ez egy állandó vita volt köztük, és ezt anyám hallgatta, és ezért tudta később Pesten az ügyeket intézni, mert pontosan tájékoztatva volt a gazdaság problémáiról.

Anyám nagyon szép szőke lány volt. Tizenhárom éves korában elvitték egy bálba, és senki nem kérte föl táncolni. Ő tudta, hogy neki nincs hozománya, és annyira nem szép, hogy feleségül vegyék, és azért döntött úgy, hogy tanítónő lesz, hogy ne maradjon vénkisasszonynak a család  nyakán. Ezen a bálon döntötte el. Egyébként később nagyon sikeres nő volt. Gyönyörű szép volt, és feleségül vették volna a szépségéért is. És nagyon tudott az emberek nyelvén beszélni.

Amikor elvégezte a polgárit, írt egy kétségbeesett levelet a veszprémi apácazárda főnöknőjének. Erre az elküldte neki a tanítóképző első évfolyamának a könyveit. És anyám fölment a padlásra Fornád-Kecsegén, és egy szál magában, minden segítség nélkül fölkészült az első évből. Nem is tudta senki, és amikor jött a vizsga ideje, akkor azt mondta a nagyanyámnak, hogy anya, kellene egy kis pénz. Minek? Föl akarok menni Veszprémbe. Miért?  Mert le akarok vizsgázni a tanítóképzőben. De ne mondd el senkinek, mert ha megbukok, ne nevessenek rajtam. Megkapta a pénzt, fölment, és levizsgázott.

Utána felkerült a család Pestre, mert kellett valaki, aki intézi a birtok ügyeit, és Pesten voltak a bankok. Anyám Pesten befejezte a tanítóképzőt, és tanítani kezdett a Százados úti iskolában, aztán átment a Peterdy utcai elemi iskolába. Közben ellátta a fornád-kecsegei birtok ügyintézői feladatát. Hallatlan ügyes ügyintéző volt. Tulajdonképpen az anyám tartotta el a családot. Tizenhat évesen volt a birtok ügyintézője. Sokszor százezer koronával a táskájában ment egyik bankból a másikba. Ki a fene gondolta volna, hogy egy kislánynak a táskájában ennyi pénz van?! Közben tanítványai is voltak. Végül a Hernád utca 42-ben volt, onnan ment nyugdíjba.

Amikor a nagymama felköltözött a gyerekekkel Pestre, béreltek egy háromszobás lakást az Aréna [ma: Dózsa György] út 64-ben, a harmadik emeleten. Amikor Lajos bácsi 1930-ban meghalt, vagyona egyik felét a feleségére hagyta, a másik felét pedig a nagymamára. Lajos bácsiéknak nem volt gyerekük. Az örökség egy részéből nagymama megvette anyám nevére az első emeleti, százhét négyzetméteres lakást, ami három szobás volt, cselédszobával, konyhával, fürdőszobával, két vécével.

Volt olyan időszak is, amikor anyám egyik unokatestvére, Juliska is itt lakott. Ez egy érdekes történet. Juliska nagybátyja 1919-ben, Szekszárdon a direktórium elnöke volt. Amikor jöttek az ellenforradalmárok, egy Sz. Richárd nevű csendőrtiszt volt a parancsnokuk. A család úgy döntött, hogy feláldozza Juliskát, aki Tolna megye legszebb lánya volt, és elküldték Sz.-hez, hogy legyen a szeretője. Juliska állapotos lett, Sz. megkérte a kezét, de nem mentette meg a nagybácsit. Erre kifizették a kauciót hadikölcsönkötvénnyel, és kitagadták a Juliskát. Nem voltak hajlandók velük szóba állni. Akkor anyám azt mondta, hogy a születendő gyerek nem tehet róla, hogy a szülők mit csináltak, és odavette Juliskát az Aréna úti lakásba, és onnan ment szülni. Julis néni és anyám egyidősek voltak, és nagyon szerették egymást. Az a család gazdag volt, az anyám családja viszonylag szegény volt. Sz.-nak ezután nem tetszett a pofája, mert zsidó nőt vett feleségül, de Julis néni nagyon szép volt, és amellett szellemes és csodálatos személyiség, a férje imádta, úgyhogy a férfi elment nyugdíjba. A háború alatt a Mauthner gyár katonai parancsnoka lett. Tudta, hogy a háborút elvesztették a németek, és amikor jött 1944, föl akarták robbantani a gyárat. Ő tudta, hogy ki a gyárban az illegális kommunisták vezetője, mert ő kommunisták ellen nyomozott, ez volt a feladata. Odahívta, és mondta neki, hogy „Maga kommunista”. „De alezredes úr, hogy képzeli.” „Arra nekem nincs időm, hogy magával vitatkozzak. Itt az aláaknázási terv, én holnap tizenkettőkor meggyújtom a kanócot.  Magának kötelessége elintézni, hogy ne robbanjon föl. Én nem tehetem azt, hogy nem gyújtom meg, mert akkor kivégeznek. Ha véletlenül megtalálják magánál az aláaknázási tervet, maga lopta el. Ha megmondja, kitől van, az magát nem menti meg, de engem kivégeznek. Ez történt, és megmenekült a gyár. 1945-ben ezért igazolták, és bekerült a rendőrségre. És mint jó nyomozó, ő volt az, aki a magyar rendőrséget felfuttatta. Például ezeket a vetkőztetőket ő nyomozta le [1945–1948 között, különösen a főváros budai oldalán egymást érték a rablótámadások, az ún. utcai vetkőztetések. – A szerk.]. Nem sokáig hagyták, és elővették a 19-es dolgait. Lefogták és börtönbe csukták. A smasszerok azért verték, mert csendőr, a volt kollégái azért verték, mert áruló. Amikor 1956 körül kikerült a börtönből, hamar rákos lett, és meghalt. Pedig Julis néni mindent elkövetett, mert szerette. A lányuk, J. 1920-ban vagy 1921-ben született. Róla annyit tudok, hogy háromszor ment férjhez, a harmadik férje Petrovics Emil zeneszerző volt. Judit egy külkereskedelmi vállalat egyik főosztályvezetője volt, mert gyönyörűen beszélt angolul, németül, franciául és spanyolul, és nagyon jól tudott tárgyalni. Egy zseniális nő volt. A rendszerváltáskor még ott volt, és onnan ment nyugdíjba. 2004-ben halt meg [Sz. J. Petrovics Emil első felesége volt. Apjáról a következők olvashatók Petrovics önéletírásában: „Horthy Miklós kémelhárító (defenzív) osztályának parancsnoka, aki Budaörs tájékán megakadályozta az utolsó trónkövetelő, a Habsburg-ivadék IV. Károly visszatérését a magyar trónra. Aki az első zsidótörvény életbeléptetésének napján lemondott hosszú éveken át folytatott, hazához hű katonai kötelességteljesítéséről, és ezzel természetesen tábornoki rangjáról is. A 2. világháború befejeződése után a demokratikus Magyarország reaktiválta, s egyik vezetője lett a rendőrség s a biztonsági szolgálat megszervezésének, szakmai felkészítésének. Az ’50 körüli koncepciós perekben letartóztatták, (emlékeim szerint) 17 évi börtönre ítélték, mint horthysta bűnözőt” (Petrovics Emil: Önarckép – álarc nélkül, 1930–1966, Elektra Kiadóház, 2006). – A szerk.].  

A többi férje nevét nem tudom, de azt igen, hogy egyik sem volt zsidó. Ő sem tekintette magát zsidónak. Sőt, egy kicsit mintha antiszemita lett volna. A zsidó rokonaim miatt kerültem én bajba, mondta. Egyszerűen nem fogta föl, hogy ő zsidó származású. Persze a holokauszt nem érintette, mert nem számított zsidónak. Aki időben kikeresztelkedett, mint  Judit anyja, és a házastársa keresztény volt, az nem számított zsidónak. Az árja párja volt. És akkor az ilyenek gyereke sem számított zsidónak.

Tehát ott laktunk az Aréna úton, és Boriska nagynénémet közben beíratták a Zeneakadémiára, mert kivételes hangja volt. Később olyan operaénekes lett, aki a Városi Színházban vagy százszor énekelte Mártát a Faustból. Vágó Boriskának hívták [Neve szerepel az Opera archívumban. – A szerk.].

Mihállyal problémák voltak, mert jól elhelyezkedett, de sikkasztott. Ennek következtében kirakták az állásából, és nagyon komoly pénzekbe került a családnak, hogy kimossa ebből a sikkasztásból. Úgyhogy a nagyanyám aztán nem is állt vele szóba.

Nagyanyám halála után a nagymama végrendelete alapján a pénzt három egyenlő részre osztották anyám és két testvére között. És ez volt az én tragédiám. Mihály beperelte anyámat, hogy anyám miért kapott ugyanennyit, amikor övé lett a lakás is. Egyébként azért kapta anyám még a lakást is, mert Borcsa néni kapott hozományt, amikor férjhez ment. És amikor a férje az 1929-es válságban tönkrement [lásd: 1929-es gazdasági világválság], akkor a nagymama visszavásárolta a képeket, bútorokat a Boriskának. Misi pedig sikkasztott, és azt kellett visszafizetni. Borcsa néni nem perelt, de mivel azt hitte, hogy anyám halála után az ő lánya, Éva fogja örökölni az Aréna úti lakást, amikor anyám terhes lett, akkor megátkozta. Harmadik hónapos terhes volt velem anyám az első átoknál, akkor anyám jobb karja megbénult három napra. A második átoknál fél éves magzat voltam, akkor elment a fejvíz, és a harmadik átok hatására hét és fél hónapra megszülettem. Koraszülött voltam. Boriska egyszerűen gyűlölt engem, csak ezért, mert lettem. Ugyanis anyám volt a menedzsere, és szerette volna, ha anyám továbbra is segít neki a pályáján. Amikor operaénekes volt, akkor vitte anyámat külföldre, jó volt hozzá. És megsértődött, mert neki szüksége volt anyámra, erre ő bejelenti, hogy állapotos, és nem tud tovább segíteni. Ez egy olyan harc volt a családon belül, amiről nem illett tudni.

Az örökségből anyám és Borcsa néni vettek egy negyvenlakásos bérházat, a Reitter Ferenc utca 77. számút, abban a reményben, hogy abból lesz jövedelem. Aztán jött a huszonkilences válság, nem lehetett kiadni a lakásokat. Különben anyám és Borcsa nem voltak összeveszve. Csak volt egy ordítós jelenet, amikor kiderült, hogy anyám állapotos. Anyám akkor már harmincegy éves volt [1897-ben született].

Az én születésem [1931] után Borcsa néni az operaénekléssel már nem keresett pénzt. Akkor már nem alkalmazták. Úgyhogy cselédmunkákat látott el, például varrt. Nem volt varrónő, de varrt. Aztán kénytelenek voltunk eltartani Borcsa nénit, mert a férje elvált tőle, és nem adott tíz fillért sem a gyerekhez. Anyám adott nekik hetven pengőt havonta, és minden vasárnap ott ebédeltek.

A bérház sajnos nem jövedelmezett. A lakók nem fizettek, rosszul fizettek. Minden hónapban bejött apámhoz a házmester, és hozta a pénzt. És akkor apám odaültetett maga mellé, és megmutatta, hogy mire költi a pénzt, és mennyi marad belőle, miután kifizették a házadót, a vízdíjat, a csatornadíjat. Aztán akkoriban kötelező volt tízévenként felújítani, kifesteni, homlokzatot festeni, a lakások ajtajait, ablakait passzítani és mázolni. Ehhez apám még hozzáírta az ő saját gondnoki bérét, amit azonosnak vett a házmesterével, és azt mondta, hogy ezt nem veszi föl. És minden kiadás után nagyon kis pénz maradt. Azért később a kommunista párt nagy hülyeséget követett el a házak államosításával [lásd: államosítás Magyarországon], mert azt hitte, hogy a házak sokat hoznak. De a házak nem hoztak sokat. Nagyon kis jövedelem volt a házakból.

Közben anyám férjhez ment Wágner Sándorhoz. Amikor összeházasodtak, akkor odaköltözött anyámhoz, az Aréna út 64-be. Ott volt az irodája is. Nem tudom, hogy ismerkedtek meg, valaki bemutatta őket egymásnak. Érdekes, tíz évvel korábban már találkoztak, és akkor nem lett belőle semmi, és később valahogy megint összefutottak. 1930-ban házasodtak össze. Nagyon jó házasságban éltek. Amikor apám délben hazajött, rögtön átöltözött otthoni ruhába. Anyám kérdezte: Apukám, nem éhes? Megenném a szépasszony főztjét, válaszolta. Amikor megevett, odament anyámhoz, és kezet csókolt, és azt mondta, köszönöm az ebédet. Anyám szerénykedett, hogy ugyan, ugyan. És akkor apám mindig elmondta, hogy ha én egy házat építek, az száz év múlva is meglesz, maga egy egész délelőtt dolgozott ezzel az ebéddel, és tíz perc alatt vége van. El kell ismerni a háziasszonyt az ő munkájáért. Soha nem veszekedtek. Elmondok egy vitát. Apám azt mondja: „Olyan életlen volt a borotva, alig tudtam vele megborotválkozni.” Mire anyám: „Nem értem, amikor a szappant vágtam vele, akkor még jó éles volt.” Apám letette a leveseskanalat. Egy hangos szót nem szólt, talán csak a kanál letevése volt egy kicsit hangosabb. Anyám a konyhában sündörgött, átmelegítette a leveset, és azt  mondta: „Vidd be, Panni, apádnak.” Amikor apám megette az ételt, kihozott a szobájából egy drótot: „Máskor ezzel vágja a szappant.”

Az ebéd mindig egykor volt. Anyám délelőtt tanított, addig a cseléd mindent előkészített. Megpucolta a krumplit, a zöldséget, meggyúrta a tésztát. Anyám délben hazajött, és egy óra alatt megvolt az ebéd. Apám délelőtt az épületen volt, egyre hazajött, megebédelt, és délután otthon dolgozott. Ő egy olyan építészmérnök volt, hogy amikor egy épületrészt befejeztek, akkor ment a mérőlécével, tizedmilliméter pontossággal bemérte a távolságokat, új rajzokat csinált, és ötéves koromtól az én feladatom volt, hogy odaadjam az asztalosnak, a vízvezeték- szerelőnek, mindenkinek, hogy pontosan tudja, mert ott az építkezésen nem volt szabad semmit sem igazítani. Műhelyben lehet igazítani, de épületen nehéz, drága, és nem lehet jól megcsinálni. Apám ragaszkodott hozzá, hogy az épületen nincs igazítás. Ott a csöveket már csak összecsavarni lehet, beépíteni az ajtót, ablakot, de igazítani nem. Egyszer előfordult, hogy az asztalos rajzát a vízvezeték-szerelőnek adtam, és fordítva. Akkor nagyon kikaptam.

Tulajdonképpen én voltam apám irodájának a diszpécsere egészen fiatalon. Egyébként tizenkettőtől fél egyig én voltam egyedül a telefonnál, és az iparosok, akik rendszeresen késtek a munkával, inkább akkor telefonáltak, nem akkor, amikor apám otthon volt. Felhívtak, hogy késni fognak a munkával. És én mindig mondtam, hogy amennyiben a következő iparost nem gátolja a befejezésben, akkor meg lehet oldani, ha gátolja, és akár egy nappal is késünk az átadással, akkor pönálét kell fizetni, és ezt apám bírói úton vissza fogja perelni. Képzelje, ötévesen tudtam azt a szót, hogy pönálé. És megmondtam, hogy ki az az iparos, aki utána jön, és megmondtam a telefonszámát. És akkor már apámnak úgy mondták, hogy fogok késni három napot, de megbeszéltem a lányával, hogy a befejezés nem fog késni. Apám odavolt, hogy miért nem őt hívták. És akkor anyám mondta neki: mert a Panni sose mondja nekik, hogy hatemeletes disznóság. Ez volt apám szavajárása, ha valaki azt mondta, hogy késni fog. Én nem pöröltem, hanem egyeztettem. Gondolja el, ehhez öt éves voltam. Nem tudtam olvasni, de egy olyan szervezési készség volt a kobakomban, ami abszolút ritkaság. Apám Budapest legjobb építészmérnöke volt, de nem volt jó üzletember. §§Az üzletember ötéves koromtól én voltam. Úgy kezdődött, hogy volt egy Démán nevű fővállalkozó, aki megbízta apámat a svábhegyi házak építésével. És Démán nem fizetett, emiatt állandó volt a végrehajtó nálunk, noha nagyon nagy beosztással éltek a szüleim. És akkor azt mondtam anyámnak, hogy én szólok Démánnak. Démánnak volt egy vendéglője, kiálltam a vendéglő közepére, voltam talán hat éves, és azt kiabáltam, hogy adja meg apámnak a pénzét. Maga miatt foglalnak nálunk, viszik a zongorát, anya sír. Démán másnap fizetett [A Svábhegyen és a Széchenyi-hegyen 1937 és 1941 között 11 szálló, ill. társas üdülőszálló épült föl 1937 és 1941 között (és még korábban kettő). Wágner Sándor az 1939-ben épült, 48 egyszobás lakosztályból, társalgóból és étteremből álló Lomnic üdülőszállónak volt a kivitelezője (a tervező Szőke Imre, a megrendelő Démán Iván volt). Lásd: Majestic, Mirabel. – A szerk.]. Soha többet senki nem mert tartozni az apámnak, úgy féltek a számtól. Szóval fantasztikus gyerek voltam. Ezzel születtem, erről nem tehetek. Azt se mondhatom, hogy én ezt tanultam. Nem tanultam sehonnan. Attól kezdve emelkedett a család gazdasági helyzete, és a család rettenetesen gazdag lett emiatt. Akkor egyébként egy föllendülés is volt, és ezt a föllendülést én nagyon jól ki tudtam használni. Meg tudom mutatni apám 1943-as végrendeletét, látszik belőle, hogy szépen volt vagyonunk. Volt a ház, több lakás és rengeteg építési anyag. A Manci hidat [lásd: pontonhidak] az utolsó szögig abból az anyagból építették föl, amit apám telepén foglaltak le. Tíz fillért nem kaptunk érte.

Elmesélem a Spitzer-ügyet. Apám az egyik munkájáért kapott hat lakást egy Pipiske úton [Budapest, XII. kerület] újonnan épült házban, és ebből négyet eladtunk. Az egyiket én adtam el. Jött egy Spitzer nevű vevő, hogy megveszi az egyik lakást. Elmondtam neki, hogy milyen negatívumok vannak a ház körül. Erre elment. Aztán mégis visszajött. Ötször jött vissza, és a  végén mégis megvette. Apám közben rettenetesen összeszidott, hogy miért kellett megmondani a negatívumokat. Jött egy másik vevő, akinek a Petőfi Sándor utcában volt gyermekruha-szalonja, és szó nélkül aláírta apámmal a szerződést. Három hónap múlva beperelte apámat ezek miatt a hátulütők miatt, amiket apám nem mondott el. És Spitzer ment el tanúskodni apám mellett, hogy még a gyerek is megmondta. Én már tizenkét évesen tudtam, hogy nem szabad félrevezetni a partnert. Inkább vállalni kell a vitát, de félrevezetni nem szabad.

Apám egészen addig alkalmazásban volt, ameddig a nagy válságban az Ast Ede és Társai cég tönkre nem ment [Ast Ede és Társai Mérnökök beton-, vasbeton- és vizierőmővek építési vállalata, Budapest, II. Pálffy (ma: Bem) tér 1.]. Utána önálló lett. Ő építette a Városkapu üzletházat (Kálvin tér) [Az egykori Fenyves Áruházról van szó. Fenyves Dezső 1922-ben vette meg a református egyháztól a Kálvin téri templom mellett álló, akkor már üres telket, ahol egykor egy református lelkészlakás, imaterem és iskola állt, és itt építtette fel áruházát az 1920-as években. – A szerk.], a Corvin mozit, és az Urániát is [A Corvin mozi (Corvin Mozgóképszínház Rt.) épületének (1920–1922) tervezője Bauer Emil (Budapest, 1883 – Sydney, 1956) volt. Az Uránia mozinak helyet adó épületet Schmahl Henrik (1846–1913) tervezte még a 19. század végén. 1898-ban nyílt meg az épületben (az Alhambra mulató helyén) az Uránia Magyar Tudományos Színház, amely lényegében ismeretterjesztő intézmény volt, ahol már 1901-től vetítettek filmeket (1917-től rendszeresen is). Az „igazi” mozihelyiség, a mai mozi elődje 1930-ban nyílt meg, akkor alakították át a színházteret ténylegesen mozivá. Az 1000 fősre tervezett mozi terveit az UFA cég megbízásából Jánszky Béla (1884–1945) és Szivessy Tibor (1884–1963) készítette (Fabó Beáta: A moziépítészet és a város, Budapesti Negyed, 1997/2–3). Wágner Sándor minden bizonnyal a Corvin épületének, ill. az Uránia mozi átépítésének a kivitelezője volt. – A szerk.]. Épített ezenkívül hidat Tiszaugnál [Az 1927–1929 között épült tiszaugi híd kivitelezőjeként Reiniger Hermant, a M. kir. Állami Vas-, Acél- és Gépgyár alkalmazottját tartják számon; Wágner Sándor valószínűleg alvállalkozó volt. – A szerk.], síremléket (Schossberger mauzóleum a Kerepesi temetőben – lásd www.mult-kor.hu), lakóházakat a Svábhegyen [A fent említett „Lomnic” szállón kívül sajnos csak egy olyan lakóépületnek tudtunk a nyomára bukkanni, amelynek ő volt a kivitelezője: a XII. Nárcisz utca 44. szám alatt 1931-ben épült, Bauer Emil tervezte lakóépületnek, amely Solc János fa- és szénkereskedő megrendelésére készült. – A szerk.]. És Magyarország első környezetvédelmi berendezését, a Weiss Manfréd galvanizálójának a víztisztítóját is ő építette. Ez egy óriási dolog volt. Annak idején végighallgattam azt a beszélgetést, voltam összesen talán négy vagy öt éves. Weiss Manfréd azt mondta apámnak, hogy őt csak azért piszkálják, mert zsidó, és csak egy pro forma berendezést építsen. Erre apám azt mondta, hogy hatástalan berendezést ő nem épít, ő kitüntetéssel végzett magyar mérnök, ő csak jó berendezést épít. Megkapta mégis a munkát, és rövid idő múlva hívatta a Weiss Manfréd, mert visszanyerte a berendezés árát. Aranyat, ezüstöt és színesfémet nyertek vele vissza. Azt mondta apámnak, hogy nem azért kellett megépíteni a víztisztítót, mert a Dunában halpusztulás volt, hanem azért, mert botor fejjel drága nyersanyagot engedtünk a Dunába. És kétezer pengő jutalmat kapott apám. Ez akkor óriási összeg volt.

1935-ben apám házat épített Práger Pálnak, a Ganz & Danubius Vagongyár igazgatójának, aki megkérte apámat, hogy szerezzen szovjet megrendelést a Somogyi rokonságon keresztül. Ugyanis Somogyi Béla valamilyen módon rokonunk volt [Somogyi Béla (1868–1920) – tanító, újságíró. Felsővisón volt állami tanító, majd 1897-ben Budapestre került, és a „Népszava” munkatársa, majd 1897–98-ban szerkesztője nyolc hónapig. Utána egy kültelki iskolában jutott tanítói álláshoz. Közben megszerezte a tanári képesítést is, reál-, majd kereskedelmi iskolában tanított. 1905-től a napilappá átalakult „Népszava” belső munkatársa. Ugyanekkor megindította a tanítók szervezkedését, majd 1906-ban lapjukat, az „Új Korszak”-ot, amelyet maga szerkesztett. A Károlyi-kormányban közoktatásügyi államtitkár. A Tanácsköztársaság idején elvi fenntartásai miatt nem vállalt szerepet. A Tanácsköztársaság bukása után a „Népszava” felelős szerkesztője. A fehérterrort támadó cikkei miatt az Ostenburg-különítmény tisztjei elhurcolták, és társával, Bacsó Bélával együtt meggyilkolták, holttestüket a Dunába dobták (MÉL). – A szerk.]. Soha nem tudtam megállapítani a rokonsági fokot, de mindenki tudta, hogy rokon. Elmentünk Somogyi Béla özvegyéhez, Ferike nénihez, aki azt mondta, hogyha a magyar  munkásosztály kivívja a forradalmát, lesz megrendelés. Apám azt mondta, hogyha sokáig vártok, nem lesz magyar munkásosztály. És bizonyította ezt számadatokkal, amiből csak egyre emlékszem. Négy éves voltam, amikor ez a  beszélgetés elhangzott. Azt mondta, hogy 1919-ben harmincezres volt Weiss Manfréd gyárának a létszáma, és most nem éri el a háromezret. A Ferike néninek volt egy ilyen rojtos terítője, és közben én összefontam az összes rojtot. Később apám közölte, hogy többet ilyen beszélgetéseken nem vehetek részt. Ugyanis elképesztő volt, hogy egy négyéves gyerek egy ilyen beszélgetést földolgozott.

Ezek után a szüleim elmentek a Hatvany báróhoz, aki Somogyi Jolánnak, Somogyi Béla lányának volt a férje [Somogyi Jolán (1903–1991), Hatvany Lajos harmadik felesége volt. – A szerk.], és ott találkozott apám a szovjet nagykövettel. Amikor odamentünk, a szalonban ott ült Vezér Erzsébet [Vezér Erzsébet (1915–2003) – irodalomtörténész, Ady-kutató. – A szerk.], Justus Pál, és nekem ki kellett mennem a konyhába. Pedig nekem nagyon tetszett Justus, szerettem volna vele játszani. Justus Pál akkor egy csinos fiatal férfi volt. Gyerekfejjel borzasztóan tetszett nekem. Megszületett a szovjet megrendelés, de a Ganz tulajdonosa, most nem tudom, hogy hívták, nem akarta aláírni, mert az oroszok a svédektől vettek mozdonyt, kétharmadát fizették ki, és ennél egy kicsivel többért eladták a mozdonyokat külföldnek, és ezáltal a svédeket lehetetlen helyzetbe hozták. Akkor anyám egyik unokatestvérével, aki a Nemzeti Bankban volt – valami Dodónak hívták ezt a férfit, én csak így hallottam –, elintézte, hogy a Nemzeti Bank magára vállalta, hogy amennyiben nem fizetnek az oroszok, a bank fizet. Ezen a beszélgetésen is ott voltam. Anyám azt mondta ennek a Dodónak, hogyha a magyar paraszt kap bolettát, hogy olcsóbban tudja kiszállítani az árut, akkor a magyar ipar is megérdemli bolettát [A boletta bevezetésével 1930. július 1-jétől mázsánként 3 pengőt, 1931. július 1-jétől 6 pengőt, 1932. július 1-jétől 4 pengőt, 1933. július 1-jétől ismét 3 pengőt kaptak a termelők a tőzsdei eladási ár fölött. (A búza mázsánkénti ára ebben az időben 10 és 20 pengő között mozgott.) A fentebb ismertetett árkiegészítésen felül a bolettából befolyó összeget elkülönített pénzügyi alapba helyezték, és más forrásokkal kiegészítve a gazdák egyéb módon történő megsegítésére fordították. A bolettát 1934-ben megszüntették (Wikipédia). – A szerk.]. Volt egy irat, amit sajnos nem tettem el. Ebben egy Urbányi Sándor nevű nemzeti bankos illető írta, hogy az oroszok nem engedték érvényesíteni az acél árában bekövetkezett változást, mert a háború miatt megnőtt az acél ára, de ők sem érvényesítették a pamutnál, és csinált egy szaldót, és megállapította, hogy jól jártunk. És láttam Mikoján levelét, amit a saját embereinek írt, és ugyanezt írta. Tehát ez egy nagyon jó szerződés volt, mind az orosz, mind a magyar félnek. Egy kvázi bartelszerződés volt, ami lényegében lenyomta az árat a nemzetközi ár alá. Tehát ez a szerződés egy óriási dolog volt, és ezt a szüleim intézték el.

Közben elkezdtem az elemit a Hernád utca 42-ben, utána a Zsidó Gimnáziumba mentem, az Abonyi utcába. Az elemiben kitűnő voltam, a gimnázium első három évében jó rendű. Azért gyerekkoromban nem csak dolgoztam, hanem játszottam is, de nem éreztem munkának, amit apám irodájában csináltam. Én egyáltalán semmit sem éreztem munkának. Azt éreztem, hogy rám szükség van. Jártam különórákra is, németórára, angolórára és zongoraórára. És Berczik Sári nénihez tornára [Berczik Sára (1906–1999) –  a magyar mozdulatművészet egyik megalapítója és megújítója, a tánc és a torna művészi ötvözetének megteremtője. 1931-ben szerzett diplomát a Zeneakadémián (zongora és ének szakon), ill. a Mozdulatkultúra Egyesület tanárképző tanfolyamán mozdulatművészetből. 1932-től saját iskoláját vezette. 1949-ben a mozdulatművészeti iskolák politikai elmarasztalása s az egész irányzat intézményes betiltása után koreográfusnak szerződött a volt Fővárosi Varieté társulatához (1950), a Testnevelési Főiskolán pedig megszervezte a művészi torna nevű tantárgy oktatását. Hamarosan a női tornászválogatott művészeti vezetője, majd mesteredzője (1953–1972) lett (Kaán Zsuzsa írása alapján, Táncművészet, 1999. 1. sz.). – A szerk.]. És ameddig lehetett, a Műjégpályára jártam korcsolyázni. Aztán később mint zsidó nem járhattam oda. Pontosabban: bérletet nem válthattam, és akkor a szüleim azt mondták, hogy akkor nem megyek.

Évenként egyszer, a szüleim házassági évfordulója alkalmából elmentünk színházba, és utána elmentünk vacsorázni. Borcsa néni és a lánya, Éva is ott volt ilyenkor. Jártunk moziba, és rengeteget olvastunk. Anyám be volt iratkozva a könyvtárba, a szüleim elolvasták a könyveket, és megbeszélték. Én például a „Csendes Don”-t 1945 előtt olvastam [A „Csendes Don”-t igen hamar lefordították magyarra: oroszul az első két kötet 1928-ban, a harmadik 1932-ben, a negyedik pedig 1940-ben jelent meg. A magyar fordítás 1941–45 között készült el. Valószínűleg a Cserépfalvi Kiadónál jelent meg. – A szerk.].

Apámnak volt egy barátja, Tolnai Elemér, aki az állványozást csinálta, a felesége, Rózsika néni anyám barátnője volt, és volt egy fiuk, Tamás. Tolnaiékkal minden héten együtt mentünk el kirándulni. A család úgy döntött, hogy Tamás és én össze fogunk házasodni, de aztán Tamás 1949-ben elment Amerikába. Ezenkívül apám unokatestvérével, Berán Böske nénivel jártunk össze.

Rendszeresen jártunk nyaralni különböző helyekre, de külföldre nem. Egy nyaralásról szeretnék részletesen beszámolni. A fővárosnak volt egy üdülője Balatonkenesén, ami később honvédüdülő lett. Ott a szomszéd szobában nyaralt a polgármester fia, a menye és az unokája. A polgármester unokája nem tudott magyarul, és kerestek egy gyereket, aki tud németül. Én voltam az egyedüli gyerek, aki tudott németül. És elválaszthatatlanok lettünk Tiborral. Anyámat is nagyon tisztelték, mert látták, hogy milyen hallatlan erővel dolgozik azon, hogy apám karrierjét megcsinálja. Aztán visszamentek Amerikába, és egy hónappal azelőtt, hogy Magyarország belépett volna a háborúba, írtak egy levelet, hogy Tibor majd megőrül, vissza akar kapni engem, egyetlen gyerekkel nem áll szóba, csak engem akar, és küldjenek ki hozzá a szüleim. Tibor megkérte a kezemet. Volt nyolc éves. Kiderült, hogy újság-előfizetéseket gyűjt, és azt írta, hogy eltartani nem tud még, de az előfizetésekből a taníttatásomat fedezni tudja, és a szülei vállalják az eltartásomat. Ha két héttel korábban írja a levelet, akkor ma nem itt élek Magyarországon. Tibor volt életem igazi szerelme. Soha többet nem találkoztunk.

Valamikor 1944 nyarán bekerültünk egy csillagos házba, az István utca 40-be. Október tizenötödike, a proklamáció után [lásd: Horthy-proklamáció] a csillagos házból begyűjtötték a férfiakat, apámat is elvitték munkaszolgálatra. Csepelre került, aztán elindították őket nyugat felé. Az utolsó levél akkor jött tőle, amikor átlépték a határt. Attól kezdve semmit nem tudtunk róla. Miután apámat elvitték, megpróbáltunk elbújni a Reitter Ferenc utca 77-ben, ugyanis egy hónappal korábban apám betette oda az egyik munkását, hogy az majd minket elrejt. De nem elrejtett, hanem feljelentett. Itt jön megint az, hogy milyen rettenetesen erélyes voltam. A rendőrség elvitt bennünket, és átadtak a nyilasoknak. Anyám könyörgött a rendőröknek, hogy ne adjanak át a nyilasoknak, mert azok gazemberek. És a rendőr visszamondta. Három nyilas jött állig fölfegyverkezve. Na, te azt mondtad rólunk, hogy gazemberek vagyunk. Anyám próbálta enyhíteni. De én azt gondoltam, hogy meghalni lehet, de az önbecsülésünket nem adjuk föl, és azt mondtam  nekik: „Igen, mondtuk, és én még azt is mondom, hogy maguk földön csúszó gyáva férgek, mert három férfi állig fölfegyverkezve kísér egy nőt és egy tizenhárom éves kislányt. Nem sül le a bőr a képükről. Ha annyi becsület volna magukban, mint körmöm alatt a piszok, akkor Vecsésnél harcolnának az orosz tankok ellen. De az orosz tankok visszalőnek, maguknak egyszerűbb ártatlanokat hurcolgatni.” Erre ők: „Igen, mert ti elárultátok a hazát.” Mire én: „Amíg az én apám katona volt, kétszer sebesült, nagyezüst vitézségi érmet kapott, addig ellenség nem tette a lábát a szent magyar földre. Bezzeg a maguk dicső Horthyja a románok után lovagolt be fehér lovon Budapestre.” Mire ők: „Kormányzósértés.” Mire én: „Én sértettem meg a kormányzót, nem a maguk gyönyörű nemzetvezetője váltotta le a Horthy Miklóst?” Erre már nem tudtak mit mondani, azt mondták, hogy hallgass, büdös zsidó, mert befogom a szádat. Mire megszólalt anyám, hogy csak egy golyóval, édes fiam. Arra gondoltunk, hogy agyonlőnek bennünket, de akkor legalább az önbecsülésünk megmarad. Bevittek a Petneházy utcai nyilasházba. Ott történt egy csoda. Anyám volt tanítványának a fia volt az ottani vezető, és anyám ráismert. Az kezdte mondani, hogy ti, büdös zsidók, sose dolgoztatok. Kérdezd csak meg az anyádat, az ilyen-olyan Bözsit, hogy a Vágó tanító néni mennyire nem dolgozott. Ehhez hozzátartozik az, hogy anyám vitte 1919-ben a Százados úti iskolából a gyerekeket Abbáziába föltáplálni. És Bözsit nem akarták elvinni, mert zabigyerek volt. Akkor anyám kiállt érte, hogy nem a keresztlevelet visszük ki, hanem Bözsit, aki éhezik. Magyarán szólva, megmentette a gyerek életét. A nyilas kétségbeesett, ugyanis ő is zabigyerek volt, és ez akkor derült ki, amikor anyám mondta a neveket. Mert ugyanaz volt a neve, mint az anyjának. Olyan méregbe gurult, hogy akkorát rúgott egy bácsiba, akit velünk együtt hoztak be, hogy az hármat szaltózott. Amellett, hogy tragikus volt a jelenet, annyira komikus volt, hogy elnevettem magam. Máig szégyellem, hogy akkor nevettem. Akkor bezártak bennünket a bácsival együtt egy szobába. Nem kaptunk enni, egész éjjel ott ültünk a sarokban, anyám ölébe hajtottam a fejemet. Másnap reggel azt  mondták, hogy takarítsuk ki a nyilasházat. Föl voltak rá készülve, hogy az elkényeztetett zsidó asszony nem tud takarítani. Én és anyám is tudtunk takarítani. Gyönyörűen kitakarítottuk a házat, olyan tiszta nem volt az a nyilasház korábban, mint ahogy anyám takarítása után kinézett. És akkor azt mondta anyám, hogy aki dogozott, annak enni is kell, és akkor kaptunk egy szelet zsíros kenyeret, egy pohár tejet. Aztán bevittek minket a zsidó templomba, a rendőrségre. Ugyanis a zsidó templomban volt egy rendőrőrs. A menyasszonyi szobában aludtunk. Aztán a Goldmark Teremben átadtak bennünket a zsidó hitközségnek, ott ültünk három vagy négy napig, és akkor kitelepítettek bennünket a gettó valamelyik házába [lásd: budapesti gettó]. Amikor bejöttek az oroszok, akkor előbb visszamentünk az István utca 40-be, onnan pedig visszamentünk az Aréna út 64-be. Az a keresztény család, amelyik a lakásunkban lakott, átköltözött abba a harmadik emeleti lakásba, ahol eredetileg laktunk. A berendezés, amit otthagytunk, megvolt, és volt, amit visszavittünk az István utcából.

1945 telén a Reitter Ferenc utcai házból hazahurcoltuk kézben az ajtófélfákat, amiket a bomba kivert. Anyám fölvágta baltával, és azzal fűtöttünk. Ruhám az volt, amit a Jointtól kaptam. Amikor anyám rájött, hogy apám nem fog visszajönni, megbetegedett, és leesett a lábáról. Kórházba kellett vinni, és ott maradtam egyedül. Én voltam a családfő. Ápoltam az édesanyámat, gimnáziumba jártam. Nem volt pénzünk. A Dózsa György úti iskolában volt egy ingyenkonyha, onnan hordtam az ebédet. Eljártam a Jointba péntekenként, hogy UNRA- csomagot kapjak [UNRRA (UNRA) = United Nations Relief and Rehabilitation Administration (az ENSZ Segélyezési és Újjáépítési Hivatala). – A szerk.]. Abból volt a vacsora. Reggelit éveken át nem ettünk. Anyám kapta a tanítónői fizetést, de az nagyon kicsi volt. Közben beteg is volt, de akkoriban nem táppénzt kapott, hanem a teljes fizetését. De az is kevés volt. Ehhez jött a Reitter Ferenc 77 tetejének a megcsinálása. Bombatalálatot kapott. A lakók visszaköltöztek, a saját lakásukat megcsinálták, és a tető megcsinálása ránk várt.

Én közben összejöttem cionistákkal, voltam a Hasomér Hacair ülésein, héberül is  megtanultam. Aztán a MADISZ-ban voltak viták ilyen előadókkal, és az egyik azt mondta, hogy a városokat a szökött jobbágyok alapították. Erre én megkérdeztem tőle, hogy Róma város-e. Mondta, igen. De Rómát még a feudalizmus előtt alapították, akkor nem voltak jobbágyok. Nem tudott válaszolni, én többet a MADISZ-ba nem tettem be a lábam, mert hülyékkel nem állok szóba. Akkor eljártam a Szocialista Ifjúsági Szövetségbe [Magyarországon nem volt ilyen nevű ifjúsági szervezet, valószínűleg az SZDP ifjúsági szervezetéről, a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomról (SZIM) van szó. – A szerk.]. Egyszer Marosán György tartott szemináriumot. Mondta, hogy így a nehézipar, úgy a nehézipar. Erre felszólaltam, hogy ez nem jó, mert harmonikus iparfejlesztés kell. De hát a nehézipar így, a nehézipar úgy. Nézze, mondtam, a szovjet hadseregnek ragyogó fegyverei voltak, de nem volt órájuk. És ennek az lett a következménye, hogy a támogató tüzérség szétlőtte a rohamozó gyalogságot. Az óragyártás éppúgy hozzátartozik a szükséges dolgokhoz, mint az ágyú és a puska legyártása. Rögtön leállított. Láttam az arcán, hogy végigfut rajta, hogy agent provocateur vagyok. Rám nézett, tizenhat éves voltam, de nem néztem ki többnek tizennégynél, mert az éhezés miatt alultáplált voltam. És akkor hazakísért. Borzasztóan imponált nekem, hogy Marosán György engem hazakísér. Elkezdett faggatni. Elmondtam neki, hogy 1945-ben összebarátkoztam egy szovjet katonával, aki adott nekem egy szappant. Ez akkor óriási dolog volt. És egy darab kenyeret. Engem anyám úgy tanított, hogyha valaki valamit kap, akkor adni is kell érte, és én adtam neki egy lavór meleg vizet, mert koszos volt a keze. Leimádkoztam a lábáról a csizmát. Ember ne lássa, hogy milyen állapotban volt az a láb. Anyám rögtön széttépett egy lepedőt kapcának, valami krémmel bekente a lábát. Aztán csinált egy köménymagos levest. Anyám ragyogóan tudott főzni, de amúgy is olyan éhesek voltunk, mint a farkasok, tehát nagyon ízlett. Egyetlen tojásunk volt, azt beleverte. Hát az a fiú odáig volt a gyönyörűségtől, hogy ő bekerült egy családba. Akkor kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy az édesapja elesett a háborúban, a nagyobbik testvére is elesett, anyját és húgát a nácik megölték, ő úgy menekült meg, hogy a partizánok kimentették, Nem volt több tizenöt évesnél. Ő tizenhatnak mondta magát. Én is tizennégynek mondtam magam, de csak tizenhárom voltam. Másnap reggel ott találtam holtan a házunk előtt. Ezt elmondtam a Marosánnak, a Marosán szeme pedig tele lett könnyel. És akkor rátértem a Reitter Ferenc utca 77-re. Miért nem csináltatjátok meg, kérdezte. A ti házatok. Bocs, Gyuri, nézz rá a cipőmre, kilóg a lábam ujja belőle, arra sincs pénzünk, hogy a cipőmet megcsináltassuk, nemhogy a ház tetejére. Anyámnak száz forint a havi fizetése, az a tető pedig legalább hetvenezer forint. Két hét múlva kaptunk egy levelet, hogy hetvenezer forint kölcsönt kaptunk a ház tetejének a megcsináltatására. Marosán megértette, hogy miről van szó. Elmentem Almár Ivánhoz (aki később csillagász lett), mert az apja építészmérnök volt, apám barátja, és kértem, hogy vállalja el a tető megcsinálását. Elvállalta, és amikor fönt volt a zsaluzás, azt mondta, hogy póthitelt kell kérni, mert nem elég a pénz a lefedésre. És akkor anyám azt mondta, ezt se tudjuk miből kifizetni, a lakók egyharmad lakbért fizetnek, mert ők csináltatták meg a lakást. Mennyi pénz maradt? Almár Iván apukája leszámolta a pénzt. Én kimentem a téglagyárba, és megvettem a cserepet. Amikor mentem odafele, úgy mondta a kalauz a megállóhelyet, hogy féltéglagyár. Amikor megvettem a cserepet, fogtam egy fuvarost, és látom, hogy törött cserepeket akarnak adni. Én építészmérnök lánya voltam, éveken keresztül én vettem át az anyagot, mondtam, nem félcserepekért jöttem, egész cserepekért. Szólunk a párttitkárnak, hogy maga lebecsüli a magyar melós munkáját. Mondom, tévednek, én megyek a párttitkárhoz, mert maguk akarják ellopni az angyalföldi melósok feje fölül a tetőt. Több szó nem esett, tíz százalékkal több első osztályú cserepet kaptam. Megbeszéltem a fuvarossal, hogy kap kétszáz forintot, ha leteszi a ház udvarára törés nélkül a cserepet. Ugye, építészmérnök lánya voltam, tudtam úgy irányítani, hogy egy darab sem tört el. Összekolompoltam a ház lakóit, mondtam nekik, hogy maradt kétezer forintom. Több pénz nincs, de ha holnap fönt van a cserép, ezt a pénzt itt hagyom. Ha nem, akkor egész télen ázni fognak. Mert ennyiből nem lehet szakemberrel föltetetni. Csupa melós lakott a házban, másnap otthagyhattam a kétezer forintot. Így a végén kétezer-kétszáz forintról nem volt belégünk – anyám százforintos fizetése mellett. Soha senki nem kérte tőlünk ezt a beléget. Minden másról megvolt pontosan a számlánk, erről a kétezer-kétszázról nem.

Sokat segítettek a gimnáziumi barátnőim. Amikor 1946-ban először kaptunk pénzt, amiért vásárolni lehetett valamit, vettem tíz kiló szilvát, és a barátnőimmel együtt befőztük. Vagy vettem huszonöt kiló paradicsomot, és azt is befőztük. De eljártunk strandra is, Pünkösdfürdőre, és kolkaját csináltunk. Ez azt jelentette, hogy mindenki hozott valamit, abból kellett csinálni szendvicseket, és szétosztani, hogy minden gyereknek jusson mindenből. És ezt én csináltam. Az én reszortom volt.

Anyám sose gyógyult meg, de olyan állapotba került, hogy már nem kellett ágytálazni. Elment az iskolába tanítani, hazavánszorgott, és lefeküdt. Huszonöt évig volt ilyen állapotban, az utolsó években már ágytálazni kellett. Azt, amit én csináltam, normál ember nem tudja  megcsinálni. Közben az történt, hogy anyámat csak akkor tartották meg az iskolában, ha elvállalja az úttörővezetést. El tudja képzelni, hogy anyám ebben az egészségi állapotban hogyan tudott úttörővezetni. Erre mondtam, hogy csöppet se félj, majd én csinálom. Úgyhogy anyám mellett tulajdonképpen én voltam az úttörővezető, és a csapat a hetedik kerület legjobb úttörőcsapata lett 1949-ben, megkaptuk a Vörös Vándorzászlót.

Ameddig volt a szociáldemokrata ifjúsági szervezet, addig oda is jártam. Aztán mikor összevonták a két pártot [lásd: Magyar Dolgozók Pártja (MDP)], akkor megszűnt. A pártba soha nem léptem be. Éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Én akkor Marosánnak megmagyaráztam azt is, hogy például a házakkal kapcsolatban mi az igazság. Nem igaz, hogy extraprofit jön ki a házból, mert annak a jövedelemnek nagyon kicsi százaléka csak a profit. Pontosan elmondtam neki annak alapján, amire apám tanított. Budapest újjáépítését Marosán annak a felvilágosításnak az alapján szervezte meg, amit tőlem kapott. Nálunk az egész család ilyen volt. A család bankára hozta létre a kiegyezést [lásd: 1867-es kiegyezés] azzal, hogy elmagyarázta a császárnak, hogy miért kell. Apámék hozták létre azt a magyar–szovjet szerződést, amiről beszéltem.

Úttörővezetőként szerveztünk egy bált az iskolában. És ott a bálon fölkért egy fiatalember táncolni. Nem tagadta le, hogy a belügyben dolgozik. Nem lehetett kifogás ellene, mert úri módon viselkedett. Tehát nem fogdosott, hanem jegyet hozott az Operába, hangversenyjegyet hozott a Zeneakadémiára, és utolsó alkalommal a mezőgazdasági vásárra hozott jegyet, de ott már ő nem jelent meg, pedig akkor anyám kiöltöztetett engem. Szerintem ez a pacák azért volt körülöttem, hogy megfigyeljen bennünket, hogy mi lesz azzal a pénzzel. De kiderült, hogy megcsináltattuk a házat. Ez egy olyan dolog volt, ahogy én ezt a házat megcsináltattam, hogy lehetetlen volt, hogy ne mondtam volna el neki. Mert olyan büszke voltam rá. És amikor látták, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, akkor leszedték rólam ezt a fiút.

1949-ben leérettségiztem, és rögtön mentem egyetemre, és rögtön férjhez is mentem. A férjemet az unokatestvérem mutatta be, két hónap múlva összeházasodtunk. Amikor megismerkedtünk, még az összes negyedéves vizsgája hiányzott, azokat a házasságunk alatt tette le. Mégpedig oly módon, hogy mivel alkalmatlan volt a műszaki dolgok megtanulására, én tanultam meg az anyagot, és én tanítottam meg neki. Csak egy apróság: amikor diplomázott, akkor azt mondta, hogy azért nem kapott jelest a diplomatervére, mert én csúnyán rajzolok. Én csináltam meg a diplomatervét. Szóval rengeteget dolgoztam ebben a kérdésben is, mint mindenben. Aztán később nem is műszaki lett, hanem matematikus.

A férjem édesapjának, Freud Frigyesnek volt a legnagyobb csavaráruüzlete Magyarországon, a Teréz körúton. 1944-ben a boltot tökéletesen kirabolták, még a polcokat is eltüzelték. A holokausztot a gettóban élték túl. 1945 után megvolt még egy darabig ez a csavarárubolt, 1949-ben államosították [lásd: államosítás Magyarországon], 3,4 millió forint volt a bolt évi forgalma. A semmiből 1949-re ennyire felfuttatta a boltot. Kirakták őket anélkül, hogy tíz fillér jövedelmet hagytak volna nekik. A bácsi akkor már elmúlt hetven, a néni elmúlt hatvan. Volt a Szabadság-hegyen egy ötszáznegyvenegy négyzetméteres hatalmas villájuk, azt is elvették. Selyebre [Borsod-Abaúj-Zemplén megye] telepítették ki őket [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Nekünk kellett segítenünk őket. Összesen négyszáz forintot tudtunk adni. Az nagyon kevés volt az élethez, de nekünk borzasztóan hiányzott. 1953-ban visszajöhettek, és a sógornőjéhez mentek lakni (a Freud néni testvéréhez). Ott halt meg a néni agyérgörcsben, és a bácsi bekerült a zsidó idősek otthonába Újpestre, és ott halt meg. Egy darabig nálunk lakott a Dózsa György úton, de a tüdejével lett valami probléma, és amikor megszületett a lányom, halálosan féltem, hogy elkap valamit. Szóval, kirabolták őket a nácik, kirabolták őket a kommunisták.

Meg kell mondanom, hogy a házasság alkalmával még egy köves gyűrűt sem kaptam tőlük. Most utólag látom, hogy ez milyen erkölcstelen dolog volt, akkor föl se fogtam, mert engem nem érdekelt a pénz, engem a férjemnek a különlegesen jó képességei érdekeltek. Az apósomék például nem engedték, hogy a férjem eladja az öröklakását, és az árát behozza a házasságba. Volt neki egy öröklakása a Margit körúton. A végeredmény, hogy mindent elvett az állam. Nem bíztak bennem, hogy kitartok a fiuk mellett. Ugyanis skizofrén volt. Ők ezt tudták, de én, aki nem értek ezekhez a dolgokhoz, nem láttam. Azt láttam, hogy olyan furcsán öltözik. Majd én rendbe hozom, gondoltam. De nem lehetett rendbe hozni. És azt végképp nem tudtam, hogy inkorrekt is. Amikor befutott, akkor azt mondta, hogy nem vállaltam, hogy eltartalak. És nem adott haza pénzt, mert az a pénz, amit megkeresett, az az övé. Nem fogta föl, hogy az a családé. Abból nem csinálhat zsebpénzt. Őt ugye a szülei elkényeztették, heti négyszáz pengő zsebpénzt kapott az édesapjától. Nem fogta föl, hogy egy családnak akkoriban havi kétszáz pengőből meg kellett élnie.

Amikor összeházasodtunk, odaköltözött a Dózsa György út 64-be. Az egyik szobában mi laktunk, a másik szobában anyám, és a középső szoba egy ilyen nappali volt. Aztán kénytelenek voltunk odavenni valakit a cselédszobába, mert különben kiigényelték volna [lásd: jogos lakásigény].

Közben én egyetemre jártam, az ELTE-re, és 1954-re elvégeztem a fizikus szakot. De már 1953-tól az Egyesült Izzó kutatórészlegében dolgoztam, amit úgy hívtak, hogy Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet. Először abba a laboratóriumba kerültem, ahol a félvezetőgyártással foglalkoztak. És mit tesz isten, én találtam meg a félvezető leírását a szaklapokban. Akkor rúgtak ki, mert a főnök el akarta tulajdonítani azt a húszezer forintot, ami ezért járt. Én abból tíz fillért nem kaptam, mert azt mondták, hogy rossz munkaerő vagyok, és áttettek a fénycsőgyártáshoz. Meg kell mondanom, hogy én megmentettem az Egyesült Izzót. Ugyanis ingadozott a feszültség, és emiatt a fénycsőgyártásban kilencven százalék volt a selejt. Csináltunk három feszültségstabilizátort, bekötöttük oda, ahova kellett. A selejt százaléka lement húszra. Ezzel megmentettem a fénycsőgyártást. Ez nekem jutott eszembe, egy frissen odakerült diplomásnak. A többiek nem tudták megcsinálni. Akinek az Isten a kezébe adja a lehetőséget, hogy valamit kitaláljon, az másnak nem adhatja át. Volt ott egy nő, aki sokkal okosabb volt, mint én, és nem tudta megcsinálni. Én meg tudtam. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért van az, hogy az én kezemben az a kis darab germánium tranzisztor lett, a másik kezében nem. Egyszerűen az Isten ilyennek teremtett.

Amikor 1955-ben racionalizáltak [lásd: racizás], akkor beiratkoztam a Műszaki Egyetemre a villamosmérnöki karra, és levelezőn végeztem. 1962-ben fejeztem be. Közben 1956-ban megszületett a gyerek. Aztán Géza 1959-ben Kossuth-díjas matematikus lett [Freud Géza (Budapest, 1922 – Columbus /Ohio, USA/, 1979) – matematikus, a matematikatudomány doktora (1957), Kossuth-díjas (1959). 1939-ben az Eötvös Társulat fizikai tanulóversenyén első díjat nyert, ennek ellenére, származása miatt nem vették föl az egyetemre. 1943–45 között munkaszolgálatos volt. 1950-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen B-tagozatos gépészmérnöki oklevelet szerzett. Ezt követően az ELTE TTK Fizikai Intézetének tanársegédje lett, majd aspiráns. 1951-ben részt vett az „Elméleti fizikai feladatok” c. tankönyv összeállításában. 1954-ben lett kandidátus, s hamarosan a Fizikai Intézet differenciálegyenletek osztályának vezetője mint tudományos főmunkatárs. Ekkor tüntette ki a Bolyai Társulat Grünwald-díjjal. 1959-ben Kossuth-díjat kapott a matematikai analízis elmélete és gyakorlati alkalmazása terén elért jelentős eredményeiért. 1976-tól az Ohio State University vendégprofesszora volt (MÉL). – A szerk.].

1964-ben elváltunk. A válás közvetlen oka az volt, hogy úgy megvert, hogy eltört az orrcsontom. A gyerek előtt vert meg. Nagyon nehéz életem volt. Amikor elváltunk, nem költözött el, úgy kellett kidobni. Odahozta még a második feleségét is. Végül bírói úton sikerült kitenni. Halála előtt négy évvel, 1975-ben disszidált. Akkor volt a lányom elsőéves egyetemista. Borzasztóan féltem, hogy egy Kossuth-díjas apukából egy disszidált apuka lett, de nem lett a lányomnak semmi baja. Elvégezte az állatorvosi egyetemet, és állatorvos lett.

1955-ben a Lapkiadó Vállalathoz kerültem, újságíró-gyakornoknak. 1957-ben áthelyeztek a Gondolat Könyv-, Lapkiadó és Terjesztő Vállalathoz újságíró-gyakornoknak, ami tulajdonképpen az „Élet és Tudomány”-t jelentette. 1958-ben itt nem hosszabbították meg a szerződésemet, elmentem tanítani a Ruhaipari Technikumba. Itt voltam egy évig, innen mentem a Telefongyárba mérnök-fizikusnak. Innen saját akaratomból mentem 1960-ban az Akadémiai Kiadóhoz a lexikon szerkesztőségbe felelős szerkesztőnek. Innen 1961-ben azért mentem el az MTA Központi Fizikai Kutató Intézetébe tudományos munkatársnak, mert nem volt mindegy, hogy ezernégyszáz vagy ezernyolcszáz forintot keresek-e. 1966-ban megint nem az én akaratom érvényesült, amikor áthelyeztek az Izotóp Intézetbe műszaki ügyintézőnek. Itt voltam öt évig, és innen egy kicsivel több pénzért elmentem a Szabványügyi Hivatalba. Onnan mentem nyugdíjba 1986-ban

A Szabványügyi Hivatalba azért mentem, mert az addigi helyeken állandó vitáim voltak a főnökeimmel, és azt mondtam, olyan helyre akarok menni, ahol nem érdekel annyira a munka, hogy vitatkozzak a főnökeimmel. A szabvány olyan hülyeség, gondoltam, hogy azon nem fogok vitatkozni. Két perc múlva már vitatkoztam. És nagy dolgokat tudtam végrehajtani. Például 1970-ben én mondtam ki azt, hogy Budapest körül körgyűrűt kell építeni. A Közlekedési Minisztérium nem akarta elfogadni a környezetizaj-szabványt, mondván, hogy nem tudják a környezeti zajt szabályozni. És akkor én mondtam nekik, hogy nem lehet úgy szabályozni, hogyha Budapesten áteresztik a kamionforgalmat. Ráadásul ez tönkreteszi Budapest úthálózatát, a levegőjét, emellett rettenetesen zajos. És a piros lámpánál kipufogjuk Magyarország egész benzinfogyasztásának a felét. Tehát az a célszerű, ha megcsinálják a körgyűrűt. Először nem akarták elfogadni. Hazamentek, számoltak, és kiderült, hogy ez a valóság. És akkor aláírták a szerződést. És utána nem csinálták meg, és ez már nem rajtam múlt. Vagy behozták a Zsigulikat, és koptak az első kerekek. És kiverekedtem, hogy ki kelljen egyensúlyozni a hátsó hidat is, hogy az első kerekek ne kopjanak. Alapszabványokat csináltam, zaj, rezgés, hangtan, optika. Lámpatestek szabványait. És az olyan alapszabványokat, mint normál állapot vagy hogyan kell írni a matematikai és fizikai jeleket, milyen jeleket lehet használni. Szerettem ezt a munkát. Mivel soha nem akartam magasabb beosztásokba kerülni, nem éreztem a hátrányát annak, hogy nem léptem be a pártba.

A válás után egy évvel összekerültem az élettársammal, Nógrádi Istvánnal, akivel harminc évig éltem együtt. Ameddig férjhez nem mentem, rengeteg barátnőm volt. Nem csak zsidók, hanem vegyesen. Aztán az osztálytársaim közül néhánnyal tartottam éveken át a kapcsolatot. A férjem révén is lett barát, például Csibi Sándor és a felesége [Csibi Sándor (1927–2003) – mérnöki pályáját a Távközlési Kutató Intézetben kezdte, és itt lett huszonkét évre egyik szellemi vezetője az akkori idők legnagyobb szabású technikai fejlesztésének. Munkájuk nyomán születtek meg a mikrohullámú távközlési rendszerek, indult el az elektronikus berendezések számítógépes tervezése és gyártása, vált a híradástechnika a magyar ipar akkori húzóágazatává. 1973-ban meghívták a híradástechnikai tanszékekből egyesülő intézet vezető professzorának, ettől számíthatjuk a híradástechnikai oktatást a műegyetemen. – A szerk.]. Aztán Nógrádi révén is volt egy társaság, akivel összejártunk. Én azokat sohasem tudtam elfogadni. Szellemi színvonalban messze alattam voltak.

Nógrádi sem volt magas szellemi nívójú, viszont végtelenül ügyes technikai képességei voltak, és nagyon komoly megérzései az emberekkel való kapcsolatban. 1929-ben született Budapesten, a foglalkozása nyomozó volt. Volt egy francia fordító és tolmács főiskolai végzettsége, de nem tudott franciául [Elképzelhető, hogy a Belügyminisztérium Idegennyelvi Főiskoláján tanult. – A szerk.]. A papírja megvolt róla. Azért tették be oda, hogy mint nyomozónak legyen egy bizonyítványa. De németül sokkal jobban tudott. A III/II-es osztályhoz tartozott. Ha egy nagy ember valami disznóságot csinált, akkor azt rá bízták. Például a Tűzoltó utcai postát egy katonatiszt rabolta ki a szolgálati fegyverével. Akkor azt ő nyomozta ki. Vagy valami magas rangú fene tudja, micsoda Pécsett megerőszakolt egy kislányt, és megölte. Őt küldték le, hogy nyomozza ki, mert az illető Pécsett jóban volt mindenkivel. Általában nem nagyon beszélt arról, hogy mit csinál. Mindig véletlenül tudtam meg a kollégáktól, akikkel jóban voltunk. 1945-től kezdve ezt csinálta. Volt Komlón, ahova sok köztörvényes bűnözőt telepítettek. És ha markecoláson érték valamelyiket, akkor ő kimutatta, hogy mit csinált 1945 előtt. Mert a markecolásért csak három hónapot kaptak volna, de majdnem mindegyik esetben bebizonyosodott, hogy nyilasként mit csináltak. És akkor kaptak öt évet. Innen is ment nyugdíjba. 1994-ben halt meg.

Szabadidőnkben kirándultunk, minden hónapban egyszer elmentünk vagy színházba, vagy operába, vagy hangversenyre. Nagyon rendes élet volt ez, csak szép lassan mindenből kikoptunk, mert egyre csökkent a nyugdíj vásárlóértéke, és egyre kevesebbet engedhettünk meg magunknak.

Egész Európát beutaztam. Először 1962-ben voltam a Tátrában. Többször voltam a Tátrában, síelni nem tudok, kirándultunk. Aztán elmentünk a párommal autóval egészen Rostockig. Voltam egy hónapos tanulmányúton Angliában 1964-ben. Voltam kétszer Svédországban. 1986-ban meglátogattam az unokahúgomat, aki ott kint élt. Másodszor 1993-ben azért mentem ki, hogy az unokahúgomat ápoljam. Kétszer voltunk Törökországban, egyszer autóval, egyszer busszal. Kétszer vagy háromszor voltam Olaszországban.

Autónk 1966-tól volt, egy autónyeremény-betétkönyvvel nyertünk egy Moszkvicsot [lásd: Autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Én nem vezetek, mert alkalmatlan vagyok rá. Két vagy három év múlva kicseréltük Zsigulira, majd kétszer cseréltünk Zsigulit. 1993-ban eladtuk, mert anyagilag nem bírtuk fenntartani.

Viszonylag jól éltünk, bár állandó féltékenység volt közte és a lányom között, és ez engem eléggé tönkretett. Amikor megszerezte ezt a lakótelepi lakást, akkor ideköltöztem, és a Dózsa György úti lakás a lányomé lett. A lányom soha sem házasodott meg. Egy élettársától született egy gyereke. Az élettárs elhagyta, amikor megszületett a gyerek. Aztán tizenöt évig élt együtt egy emberrel, aki alkoholbeteg volt, aztán meghalt, és a lányom most özvegyi nyugdíjat kap utána.

A családunk nem volt vallásos. Ezzel nem foglalkoztunk. Amikor Izrael állam létrejött [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátum volt. – A szerk.], felmerült bennem, hogy ki kellene menni, de a beteg anyámmal már nem lehetett volna, itt hagyni meg nem akartam. Az 1967-es háború [lásd: hatnapos háború] kétségbe ejtett. Többek között azért nem mentem ki később, anyám halála után se Izraelbe, mert az volt a véleményem, hogy ott is bizonytalan a helyzet. Nem biztos, hogy Izrael állam meg fog tudni maradni. Annak meg nincs értelme, hogy az ember az egyik helyről a másikra rohangáljon. Nem is jártam soha Izraelben. Soha nem volt annyi pénzem.

László [Ladislaus] Bernáth
Wien
Österreich
Name des Interviewers: Zsuzsi Szaszi
Datum des Interviews: November 2001

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Ich heiße László Bernáth. Geboren bin ich in Kiskörös [Ungarn], am 21. Oktober 1925. In Ungarn war mein Name László Bernáth. László heißt auf Deutsch Ladislaus, das hat man eingetragen, als ich nach Österreich kam. Aber ich bin und bleibe der Laci - Laci ist nämlich ein Kosename.

Der Name Bernáth ist ein ungarischer Name, ein adeliger Name sogar, weil er mit ‚th’ geschrieben wird. Man sagt, dass ich aus einer adeligen Familie stamme. Eines Tages läutete das Telefon, und es war der Leiter des Dorotheums 1 am Apparat. Sein Name ist Bernhard.

Er wohnt im 3. Bezirk, in der Reisnerstraße, wo ich meinen Laden hatte. Ich hatte bis letztes Jahr [Anm.: Jahr 2000] Läden für Kinderbekleidung. Wir haben die Kindersachen selbst hergestellt und exportiert. Bernhard wollte mit mir reden. Er besuchte uns und sagte: ‚Ich habe Ihnen ein Buch mitgebracht.’

Und in der Hand hielt er ein Buch, in dem stand, dass die Bernáths, meine Vorahnen, also meine Ur-Urgroßeltern in Siebenbürgen gelebt hatten und eine Saline, ein Salzbergwerk, besaßen, die der Kaiser Franz Josef I. einmal besucht hat. Er wohnte auch bei meinen Vorfahren und hat sie dann geadelt.

Dann erzählte der Herr Bernard noch, dass es einmal zwei Brüder gab, der eine war Sabbatist 2, der andere ein Katholik. ‚Der Katholik blieb katholisch - das ist meine Familie’, sagte er ‚und Ihre Familie, die Sabbatisten, sind Juden geworden.’

Und in dem Buch steht, dass Kaiser Franz Josef 3 zu dem Sabbatisten Bernáth gekommen war, und wir uns seitdem mit ‚th’ schreiben, weil das so ein adeliger Name ist. Herr Bernhard war sich sicher, dass wir miteinander verwandt sind. Nun, ich weiß es nicht, denn ich habe meinen Urgroßvater nicht gekannt, noch nicht einmal meinen Großvater habe ich gekannt. Und diesen Bernáth habe ich erst recht nicht gekannt, den der Kaiser Franz Josef empfangen hatte. Aber angeblich stamme ich von ihm ab.

Meinen jüdischen Namen Lipe habe ich nach einem Rabbi bekommen, der einer der größten Rabbiner in Szatmár [Ungarn] war. Große Wunder hatte er vollbracht, und er starb, als ich geboren wurde. Mein Vater gab mir seinen Namen. Religiöse Juden legen die Hände auf den Kopf, wenn sie diesen Namen ‚Lipe’ hören; nur so sprechen sie den Namen aus. Denn dieser Rabbiner war sehr berühmt und sehr heilig.

Meine Bernáth Großeltern und auch deren Eltern, meine Urgroßeltern, wurden in Kiskörös geboren. Gekommen sind die Großeltern der Großeltern wie schon erzählt vor langer Zeit aus Siebenbürgen. Begraben sind meine Urgroßeltern und Großeltern auf dem Friedhof von Kiskörös. Alle sind dort begraben, bis auf meine Eltern, denn die sind nach Auschwitz [KZ Auschwitz, Polen] gekommen.

Mein Großvater väterlicherseits hieß Mór Bernáth und seine Frau Regina Weiss. Sie lebten in Kiskörös und hatten denselben Beruf wie unsere Eltern und wir. Sie handelten mit Baumaterialien, Kalk, Zement und Wein. Den Mór Bernáth habe ich nicht gekannt, aber die Großmutter.

Sie war schon sehr alt, sie starb 1936, da war ich in meinem 12. Lebensjahr. An sie kann ich mich gut erinnern, sogar daran, dass sie krank war. Damals war es üblich, dem, der zuviel Blut hatte, Blutegel auf den Rücken zu legen. Da lagen die Blutegel für meine Großmutter in einem Glas, die nahm man heraus und legte sie ihr auf den Rücken, die saugten dann das Blut raus.

Die Familie meiner Mutter hieß Jungreis. Sie lebten in Lörinci [Nordungarn]. An meinen Großvater Itzchak Jungreis, den Vater von meiner Mama, kann ich mich sehr gut erinnern, aber meine Großmutter ist sehr früh gestorben. Meine Großeltern hatten Geschwister, aber die habe ich alle nicht gekannt, denn sie waren alle alt.

Mein Großvater lebte ein halbes Jahr bei uns in Kiskörös und ein halbes in Lörinci. In dieser Zeit war es so, dass ein Bruder von mir bei meiner Bernáth - Großmutter schlief, denn sie hatte ein Zimmer für ihn. Da wohnten sie zusammen, damit meine Großmutter nicht so allein war. Und wenn mein Großvater aus Lörinci bei uns war, schlief mein ältester Bruder im selben Zimmer wie er, damit er nicht allein war.

Es war eine gute Beziehung zwischen uns, denn wir hatten die Großeltern sehr lieb. Ich kann mich bis heute erinnern, dass wir das Mittagessen und das Abendessen jeden Tag mit meiner Großmutter zusammen einnahmen. Mein Vater hatte viele Geschwister, er war der Jüngste. Alle seine Geschwister aus Nagykáta [Ungarn], Vadkert [Ungarn] und Budapest kamen zu uns, um die Großmutter zu besuchen.

Jedes Jahr, wenn es Jahrzeit 4 war, kamen sie zu uns und hielten die Jahrzeit bei uns. Jahrzeit heißt, dass jedes Jahr am selben Tag des jüdischen Kalenders das Kaddisch 5 gehalten wird, wenn jemand gestorben ist. Jedes Jahr gedenkt man dessen, der gestorben ist.

Ob es ein Großvater oder eine Großmutter, ein Bruder oder eine Schwester, ein Vater oder eine Mutter war, ist egal. Man kam in der Synagoge zusammen und sagte das Kaddisch. Als meine Großmutter Jungreis gestorben war und ihre Jahrzeit war, kamen alle Geschwister meiner Mutter, sogar die aus Israel. Ein Bruder war 1930 ausgewandert.

Er ist nach Hause gekommen, nur um bei der Jahrzeit dabei zu sein. Die ganze Familie kam zusammen, das war bei der Großmutter Jungreis immer am Tag vor Purim. Die ganze Familie war zusammen, wir setzten uns und feierten: wie vorgeschrieben. Wir haben uns gewaschen, wir haben gegessen und gesungen, und wir haben Wein getrunken.

Und dann gab es auch eine Jahrzeit nach meinem Großvater, dem Vater meines Vaters. Da kamen seine Brüder. Aber alle sind zu uns nach Kiskörös gekommen - aus zehn verschiedenen Orten - aus Kecel, Nógrádbercel, Eger und aus Pest. Von überall her kamen die Geschwister zusammen.

Meine Großeltern waren religiös, aber modern religiös. Mein Großvater trug einen Bart, aber keine Pejes 6. Mein Vater hatte keinen Bart mehr. Der Vater meiner Frau trug zum Beispiel einen Ziegenbart, oder so etwas Ähnliches. Die Frauen besaßen elegante Kleider, aber die trugen sie selten. Meistens trugen sie Baumwollsachen.

Dabei war unsere Familie ziemlich wohlhabend! Wir hätten uns leisten können, teure Sachen zu tragen. Zum Beispiel trug meine Tante, die in Budapest lebte, viele schöne Sachen aus Spitze, Seide und Brokat mit Stickerei und Perlen.

Meine Großeltern wurden einander vermittelt. Damals war es so, dass es Vermittlungen gab - so wählte man sich einen Ehemann oder eine Ehefrau. Aber man lernte sich kennen, und aus der einen Vermittlung wurde eine Ehe, aus der anderen keine.

Auf dem Lande war es so, dass man im Standesamt heiratete, und außerdem gab es auch eine jüdische Trauung. Erst heiratete man in der Synagoge, dann auf dem Standesamt. Auch meine Frau und ich haben es so gemacht: die Trauung war im August, aber die Eheschließung war erst im September, und das haben wir dann vergessen!

Man hat jemanden zu uns geschickt, dass wir endlich kommen sollen, denn der Beamte warte schon im Rathaus und wolle mit der Zeremonie beginnen. Und wir hatten es längst vergessen, denn wir hatten ja schon geheiratet.

Sowohl meine Eltern als auch meine Großeltern interessierten sich für Politik, aber sie waren in keinerlei Organisation Mitglieder. Auf dem Lande war es so, dass man sogar in der Synagoge davon redete, was im Land Thema war. So zum Beispiel als Béla Kun 7 1919 die Macht übernahm - das war eine große Sache! Ich erinnere mich, dass gesagt wurde, man habe damals die ganze Zeit über ihn gesprochen, weil Béla Kun Jude war. Also, über Politik wurde immer gesprochen, aber soviel Ahnung wie die Leute in der Großstadt, hatten die Leute auf dem Lande nicht.

Viele Juden besaßen in Kiskörös Land und Wein. Meine Familie hatte aber nur Land, wo Mais, Kartoffeln und so etwas wuchsen. Eine Zeitlang hatten wir auch einen Weinberg gepachtet, und aus den Weintrauben machten wir Most, aber das war nicht sehr lange. Wir beschäftigten uns größtenteils mit dem Handel.

• Meine Kindheit

Wir kannten alle Christen, denn sie kamen zu uns und verkauften ihren Wein. Meine Mama tat nichts anderes, als den Alkoholgehalt von dem Most oder dem Wein, den wir kaufen wollten, mit einem Gerät zu messen. Es ist eine Maschine mit Spiritus. Der Spiritus wurde angezündet, und oben ging ein Quecksilberstab hoch. Nach der Menge des Alkoholgehaltes wurde der Preis gezahlt.

Wir haben in Kiskörös in der Petöfi Sandor Straße 7 gelebt, in derselben Straße, wo Petöfi 8 geboren wurde. Nur drei Häuser neben uns wurde Sandor Petöfi geboren. In Kiskörös lebten, soviel ich weiß, in unserer Zeit 1 5000 Einwohner, davon waren 1 000 Juden. Die Juden lebten in der Hauptstraße und in den besseren Straßen.

Es kam natürlich auch vor, dass die eine oder die andere Familie etwas außerhalb wohnte, weil sie nicht genug Geld hatte, um im Stadtinneren zu wohnen. Die Geschäfte befanden sich auf der Hauptstraße. Die Juden hatten schöne Läden. In der Mitte der Stadt stand die Synagoge und daneben noch eine kleine Synagoge. Und neben der wohnten der Rabbi und der Kantor, der alte Fogler. Wir wohnten alle um die Synagoge herum.

Unser Haus war riesengroß. Es stand rechts neben der Synagoge. In unserem Hof war später das Ghetto, denn unser Hof war ein riesengroßer Hof, in dem zehn Weinkeller waren. Da wohnten dann die Juden, die aus Fülöpszállás [Ungarn] und Dunakecele, den daneben liegenden Dörfern, ins Ghetto kamen. Man hat sie zuerst nach Kiskörös gebracht, dann nach Kecskemét und von Kecskemét ins KZ Auschwitz [Polen]. Aber das war erst später.

In Kiskörös gab es sogar Elektrizität. Zuerst gab es Gas und Petroleumlampen. Aber als ich älter wurde, gab es auch ein Elektrizitätswerk und überall Elektrizität. Auch Telefone gab es. Auch wir hatten Elektrizität und ein Telefon. Wir hatten bereits in den 1930er-Jahren ein Telefon, aber zum Beispiel die Foglers, die Familie des Kantors, hatte kein Telefon. Sie brauchten es nicht.

Jede Woche gab es einen Wochenmarkt, und zweimal im Jahr gab es einen Jahrmarkt. Der Jahrmarkt war auf dem Szarvas tér. Die Frauen kauften auf dem Wochenmarkt für die ganze Woche ein. Meine Mutter ging zusammen mit der Dienstmagd - die schleppte die Sachen - oder sie schickte einen ihrer älteren Söhne: Du sollst dieses und jenes holen. Aber es gab auch Geschäfte. Es gab eine Kreislerei, wir selbst hatten eine Baustoffhandlung, aber meiner ältesten Schwester schenkte mein Papa eine Kreislerei - das war ihre Mitgift.

Natürlich gab es in Kiskörös auch eine jüdische Gemeinde, jede Ortschaft hatte ihre eigene Gemeinde. Mein Vater war ein ‚Gabe’ in der Gemeinde, eine Art Verwalter. Jede Gemeinde hatte zwei Gaben, die in der Gemeindeleitung waren. Sie sind immer bei den Wahlen in der Gemeinde dabei, denn es gab überall auch Streit.

Der eine wollte diesen Rabbi, jenen Kantor, oder den Schames 9 wählen. Es gab sogar Juden in Kiskörös, die nichts gehalten haben, die nicht so religiös waren. Aber die Religiösen kamen jeden Tag in die Synagoge, die beteten morgens und abends. Meine Großeltern und Eltern waren stets in der Synagoge, morgens und abends. Es gab auch viele, die nur samstags in die Synagoge kamen und beteten.

In Kiskörös gab es zweierlei Schulen, wo man alles lernte - von der Mathematik bis zu allem, was es gab. Es gab auch eine jüdische Schule, sie hieß Cheder 10, da lernen die Kinder Hebräisch und das Alphabet, das Alef Bet. Der Cheder war eine ausgesprochen jüdische Schule, die nur Juden besuchten.

Im Cheder gab es zwei Lehrer. Ich lernte Hebräisch beten und die Brachot, den Segen, sagen. In der ersten und zweiten Klasse hatten wir eine Lehrerin, die Goldstein hieß, an die kann ich mich noch erinnern. Später, in der dritten, vierten, fünften und sechsten Klasse gab es den Lehrer Menzel. Wir Kinder haben auch Ball und Fußball gespielt, oder verschiedene Spiele mit dem Taschenmesser, daran kann ich mich erinnern.

Ich habe nur die sieben Grundschulklassen in Kiskörös besucht, dabei gab es auch eine kleine Jeschiwa 11. Das war eine Art Vorbereitung auf die eigentliche Jeschiwa, die Hochschule des Talmuds 12, in der die Religiösen gelernt haben. Diese Jeschiwa hat der Rabbi geleitet, aber sie war keine berühmte Jeschiwa.

Es gab nämlich ausgesprochen berühmte, große Jeschiwas in Ungarn. Wo ich gelernt habe, in Galánta [heute Slowakei] und Pápa [Ungarn], da waren wir 400 junge Männer, man sagt Bocher. Galánta ist heute in der Slowakei und Pápa in Transdanubien.

Auch mein Vater und dessen Vater haben dort gelernt. Nur der Rabbi war immer ein anderer. In der Jeschiwa lernt man die Tora 13 und die ganze Religionslehre. Die Christen lernen über Jesus, und der lebte vor 2 000 Jahren. Und wir lernen von Zeiten vor 5 000 Jahren. Wir haben auch die vielen verschiedenen Auslegungen gelernt - das war sehr schwer.

Früher war die Hälfte von Kiskörös eine Sippschaft, weil zum Beispiel die eine Familie die Schwester oder die Cousine der anderen Familie heiratete. So sind sie alle zusammengekommen. Gottlieb, Goldberger, Jungreis - das waren alle Cousins. Mein Vater Adolf Bernáth ist in Kiskörös im Jahr 1886 geboren.

Meine Mutter war eine Jungreis-Tochter, die aus Lörinci stammte. Sie wurde 1891 geboren. Ihre Tanten lebten bereits in Kiskörös, als sie dorthin heiratete, denn die Frau Goldberger war die Schwester ihrer Mutter, und auch die Frau Gottlieb war eine Schwester ihrer Mutter, und die lebten alle in Kiskörös.

So sind die Familien zusammengekommen, und vielleicht haben die Goldbergers die Nelli, meine Mutter, mit dem Adolf Bernáth zusammengebracht. Die beiden haben sich kennen gelernt und geheiratet. Sie waren beide religiös. Sicher haben sie sich schon vorher gekannt.

Aber es gab auch solche, die sich nicht gekannt haben und trotzdem geheiratet haben. Meine Eltern waren noch sehr jung als sie heirateten: meine Mutter war - glaube ich - 17 oder 18 Jahre alt. Das war so üblich bei den Religiösen. Meine Eltern heirateten in Lörinci in der Synagoge, die Eheschließung war dann in Kiskörös.

Meine Eltern waren Ungarn und sprachen ungarisch. Sie haben in dem Haus gewohnt, wo auch unsere Großeltern gewohnt hatten und wo später auch wir gewohnt haben. In dem Haus hatten wir damals zwei Dienstmädchen aus dem Nachbarsdorf.

Ich war der jüngste von den Jungen. Wenn die Feiertage kamen, hat man viel gekocht und gebacken, und wir hatten viel Besuch. Es gab keinen Tag, an dem nicht ein Armer zu uns eingeladen gewesen wäre. Morgens und abends, immer war jemand zum Essen eingeladen, immer saß jemand mit am Tisch. Die Armen kamen, um zu sammeln, dann gaben wir ihnen etwas Geld, aber davon unabhängig konnten sie bei uns essen. Wenn sie zu jemandem gingen, dann gingen sie zu den Bernáths.

Die Familie wurde unterhalten, die Kinder und die Enkelkinder wurden auch ganz selbstverständlich unterstützt. Es gab welche, die geheiratet hatten, und es gab Enkelkinder. Mein Vater hatte zu wenig, um alle zu unterstützen, und jedes Jahr, wenn Jom Kippur kam oder der Tag des Fastens oder Purim 14, gab man auch den Armen etwas.

Auch wir selbst hatten nicht viel. Aber was hat mein Vater gemacht? Er schickte mich zum reichen Nachbarn mit einem Bon. Auf dem Bon stand, dass ich so und soviel Geld geborgt habe und es an dem und dem Tag zurückgeben werde. Ich ging rüber und holte das geliehene Geld ab. Er nahm es, legte es in einen Umschlag und ließ mich damit zum Kantor und zu den Rabbinern gehen, damit sie das Geld verteilen. Für so etwas hat mein Vater sich Geld geborgt.

Die Feiertage waren bei uns immer wunderschön. Das Wochenende, der Samstag heißt Schabbes 15, hat man sich vorbereitet, als wenn es ihn nur einmal im Leben gäbe. Aber es gab ihn jede Woche. Es war auch üblich, dass wir jeden Freitag [Anm.: Beginn des Schabbes nach Sonnenuntergang] nach dem Abendessen Besuch hatten.

Alle aßen ein wenig Obst oder Kuchen, oder sie tranken etwas und unterhielten sich. Man sprach über allerlei: über Politik genau so, wie über diesen oder jenen Verwandten. Wer wen geheiratet hat und solche Sachen. Meine Eltern hatten auch Freunde:

zum Beispiel der Vorsitzende der Glaubensgemeinde selbst, der Sándor Schwartz, der Onkel Lang und der Lehrer Menzel. Sie trafen sich in der Synagoge oder bei uns. Es ist bei auch vorgekommen, da meine Eltern modern und auch religiös waren, dass sie sich hinsetzten, um Tallon Maria zu spielen.

Damals war das modern. Das ist ein Kartenspiel, man spielte es zu dritt. Aber am Freitagabend durfte man das nicht, weil man freitags und samstags nichts darf. Aber wenn der Samstag vorbei war, am Samstagabend, da durfte man wieder. Am Nachmittag wurde geschlafen, man stand auf und spielte ein bisschen.

Die großen Feste waren wiederum etwas ganz Besonderes, denn da kamen die Kantoren vom Lande zu uns. Wir hatten zwar drei Kantoren, nicht nur den alten Fogler sondern noch zwei andere, einen namens Weinberger und einen namens Frenkl.

Aber die hatten keine so besonderen Stimmen. Ich kann mich noch erinnern, man ließ von Dombrád [Ungarn] einen Kantor kommen, der hatte eine wunderschöne Stimme, und er brachte auch seine beiden Söhne mit. Die haben ihn begleitet, sie sangen zu dritt, und es war sehr schön. Dafür hat die Glaubensgemeinde viel Geld gezahlt.

Zu Pessach, am Sederabend, wenn die Haggada 18 gelesen und das ‚ma nischtana’ gesagt wurde, die Kinder den Eltern die vier Fragen stellen, die diese mit traditionellen Antworten aus der Geschichte des Exodus beantworten, hatten wir nicht genug Platz für den Tisch.

Es war ein so langer, großer Tisch, dass er kaum ins Zimmer hineinpasste. Alle kleinen Kinder sind dann ganz schnell eingeschlafen. Wenn alle beisammen waren, gab es auch nicht genug Betten, so mussten immer zwei in einem Bett schlafen.

Zu Purim gingen die Männer in die Synagoge, da wurde das Buch Esther 19 vorgelesen. Den Frauen wurde das Buch Esther danach zu Hause vorgelesen - mein Onkel las den Frauen das ganze Buch vor. Er brachte es nach Hause, und er konnte das Buch lesen. Genau wie ich es lesen kann, ohne Punktierung [Anm.: im Hebräischen waren die Vokale als Punktierung geschrieben].

Wir waren acht Geschwister: vier Jungen und vier Mädchen. Ich war der jüngste Junge, und ich hatte noch eine kleine Schwester. Meine beiden ältesten Schwestern haben vor dem Krieg geheiratet. Als meine älteste Schwester Márta 1936 heiratete, war der ganze Hof ein Zelt. Es war riesengroß. Das war wunderschön.

Die Zymbalmisten kamen und haben gespielt: ‚Az a szép, a szép, akinek a szeme kék’, daran kann ich mich noch erinnern. ‚Szép a rózsám, nincs hibája, csak egy kicsit libegös a járása’. Das sind ungarische Volkslieder. Ich habe die Lieder damals auch gesungen.

Meine Eltern verreisten nie, nur selten fuhren sie zu Besuch zur Familie nach Vadkert oder nach Lörinci, woher meine Mutter stammte. Aber als sie schon so viele kleine Kinder hatten, konnten sie nicht mehr weg. Wir waren nie im Ausland, aber meine Tante aus Budapest, die sehr wohlhabend war, die war immer unterwegs: in Wien, am Semmering und in Berlin.

Dort hatten sie auch ein Haus. Sie hatten es besser, sind viel herumgereist und in Badeorte gefahren. Zwischen Kiskörös und Vadkert gibt es einen See, der Petöfi See hieß, aber wir nannten ihn stinkenden See. Wenn es warm war und wir Lust hatten, sind wir Kinder mit unseren Badehosen dorthin gegangen und haben gebadet. Das war’s, mehr Erlebnisse hatten wir nicht.

Ich bin in Vadkert in den Cheder gegangen, der war zehn Kilometer von uns entfernt. Ich wohnte dann bei meiner Tante in Vadkert. Ein halbes Jahr lernte ich dort, und dann kam ich wieder nach Hause und ging in die Jeschiwa. Ein Jahr lernte ich in Galánta - zweimal ein halbes - die Jeschiwa wird nach Semestern berechnet.

Ich war mit meinen Brüdern zusammen, von denen keiner den Krieg überlebt hat. Als die Jeschiwa in Galánta geschlossen wurde, weil es von den Ungarn oder von den Slowaken besetzt war, gingen wir nach Pápa. Dann haben wir dort gelernt.

• Während des Krieges

Zur Zeit meiner Großeltern und Eltern war der Antisemitismus nicht so stark. Aber es gab ihn schon immer, es gab keine Zeit, in der es ihn nicht gegeben hat. Es gab Zeiten, in denen wir uns besser vertragen haben, wo die Christen den Juden schmeichelten. Denn die Christen haben ihre Sachen oft an die Juden verkauft - sowohl ihren Wein als auch ihr Getreide.

Aber es gab auch Geschäfte, die Christen gehörten. Die Juden kauften den Christen alles ab. Später gab es schon eine Konkurrenz. Zum Beispiel beschäftigten wir uns mit Kalk und Baustoffen, und da hatte ich auch einen Konkurrenten, einen Christen, der später ein großer Pfeilkreuzler 20 wurde.

Aber meine Großeltern und Eltern versuchten, wie alle Juden auf dem Lande, sich mit den Christen gut zu vertragen. Immerhin haben sie miteinander gesprochen. Aber hinter dem Rücken sagten sie ‚der Stinkjude’, ‚der Stinkgoi’ [Anm.: Goi bedeutet Nichtjude]. Aber es war nichts dabei, es war nicht ernst.

Später, als die Pfeilkreuzler kamen, wurde es ernst. Da riefen die kleinen Kinder: ‚Ergerberger, Weissberger, alle Juden sind Verbrecher!’ und so was. In den 1940er-Jahren warfen die Kinder schon Steine. Ich erinnere mich daran, als ich einmal meinen Vater vom Bahnhof abholte, denn er war zweimal die Woche in Budapest, bewarfen sie ihn mit Steinen.

Um mich zu schützen, nahm er mich unter seinen Mantel. Aber ich bin mit Judenbeschimpfungen aufgewachsen, die gab es schon immer. Aber schlimmere Beschimpfungen und Steine werfen oder Fenster einzuschlagen, das war später, nach 1942.

Das erste Judengesetz kam eigentlich 1940. Und das zweite erst 1942 [Anm.: Das erste Judengesetz wurde im Mai 1938 beschlossen, das zweite im Mai 1939 und das dritte 1941].
Es wurde vorgeschrieben, dass der Jude dieses und jenes nicht mehr durfte.

Die verschiedensten Sachen wurden verboten. Alle hatten noch Vorräte, von denen sie leben konnten. Die jüdischen Geschäfte mussten erst geschlossen werden, als Hitler kam. Hitler kam am 19. März 1944 nach Ungarn. Da war alles vorbei. Da mussten wir den gelben Stern tragen. Zwischen März und Juni haben die Juden gerade noch irgendwie überlebt, oft versteckt in der Wohnung. Aber dann wurden sie verschleppt.

Man hat uns voneinander getrennt. Ich war 17, als man mich zum Arbeitdienst brachte. Meine Einberufung erhielt ich für den 6. Juni nach Hódmezövásárhely. Die Juden aus den Nachbardörfern hatte man alle nach Kiskörös gebracht, denn das war die Kreisstadt. Und von dort brachte man später alle nach Kecskemét ins Sammellager.

Das war das Sammellager für Auschwitz, von dort brachte man die Menschen in das Vernichtungslager Auschwitz. Die Züge kamen: alle einsteigen und Schluss. Ich war zu dieser Zeit im Arbeitslager. Meine Mutter wurde von Kiskörös nach Kecskemét über Fülöpszállás deportiert. Dort hat sie die letzte Karte an mich aufgegeben. Irgendwie hat sie sie am Bahnhof in den Briefkasten werfen oder werfen lassen können. Die Karte habe ich Anfang Mai erhalten. So hat sie sich von mir verabschiedet.

Wir waren nicht lange in Hódmezövásárhely. Von dort kamen wir nach Szeged und nach Újszeged. Dort waren wir eine Zeitlang, aber auch nicht allzu lange. Wir mussten für die Soldaten Zwiebeln, Kartoffeln und Erbsen putzten. Von dort brachte man uns nach Pétfürdö. Pétfürdö ist hier in Transdanubien, nicht weit von Komárom.

Wir waren bis Ende November dort. Und Ende November schleppte man uns zu Fuß zur tschechischen Grenze. Und an der tschechischen Grenze wurden wir in Wagons verfrachtet und nach Dachau [Anm.: KZ Dachau, Deutschland] gebracht. Am Tor stand geschrieben: ‚Arbeit macht frei’.

Das war eigentlich schon Ende 1944. Dachau war die Zentrale, alle kamen nach Dachau. Zwei Wochen ungefähr waren wir in Dachau, von dort kamen wir in die umliegenden Arbeitslager. Ins gnadenlose Arbeitslager, wo wir kaum etwas zu essen und zu trinken bekommen haben und zwei Sack Zement auf den Schultern schleppen mussten, bis wir nicht mehr konnten.

Sind wir umgefallen, hat man uns mit Wasser übergossen, oder man hat uns geschlagen. Viele sind umgefallen und gestorben. Das war der Anfang vom Ende. Wir waren in den schrecklichsten Lagern, die es in Deutschland nur gab. Wir kamen nach Kaufering [Anm.: KZ Außenstelle von Dachau, Deutschland], wo der Flecktyphus tobte.

Ich habe ihn mir auch geholt und dann brachte man uns Typhuskranken in die Quarantäne, damit ‚die armen Deutschen’ nicht erkranken. Wir waren isoliert, aber arbeiten mussten wir trotzdem. Wir mussten die Leichen zum Stacheldraht bringen, ihnen den Mund öffnen und die Goldzähne herausziehen und in die Kappen der SS werfen. Da wurde auch Menschenfleisch gegessen.

Mühldorf liegt nicht weit von München. In Mühldorf kamen wir erst in eine, dann in eine andere Quarantäne. Dort sind fast alle umgekommen. Nur wenige haben überlebt. Als die Amerikaner kamen, haben die Deutschen uns in die Beine geschossen, und dann warfen sie die, die noch am Leben waren, auf offene Waggons.

Sie füllten die Waggons mit Öl, ließen die Waggons losfahren und zündeten sie an. Alle, die nur konnten, sprangen herunter. So haben uns die Amerikaner gefunden. Das habe ich erlebt, ich erzähle es nicht gern.

Das war im Mai 1945. Ich konnte nicht nach Hause, ich hatte ja die Schusswunde. Der SS Arzt wollte mein Bein amputieren, das SS Krankenhaus war noch da, aber der Amerikaner ließ es nicht zu. So wurde mein Bein gerettet. Ich blieb bis August 1945 im Krankenhaus. Dann fuhr ich nach Kiskörös.

Wir fuhren im Güterwaggon nach Budapest. Zu Jom Kippur war ich in Bratislava. Ich stieg aus dem Zug, damit ich nicht am Jom Kippur unterwegs bin. In Budapest ging ich zur OMZSA [Anm.: Landesweite Ungarische Jüdische Aktion oder Hilfsaktion], die sich am Bethlen Platz befand. Dort hat man sich anmelden müssen. Die, die meine Daten aufgenommen hat, war eine Schwartz Tochter aus Kiskörös.

Ich dachte, ich würde jemanden wieder sehen, wenn ich nach Hause komme. Aber niemand war da. Keiner meiner Brüder, keine meiner Schwestern. Irén lebte mit ihrem Mann, der Versicherungsmakler war und ihrem Sohn Lacika in Sárvár, die anderen beiden, Emilia und Erna waren in Kiskörös geblieben. Márta, die Älteste, hatte schon zwei Kinder. Alle hatte man verschleppt, keine ist zurückgekommen.

Mein ältester Bruder Miklós starb in Russland im Jahr 1942, der zweitälteste Karóly ist in Bor, Jugoslawien, im Lager umgekommen. Und all die anderen starben in Auschwitz zusammen mit meinen Eltern. Eine schreckliche Sache, man spricht nicht gern darüber, aber es ist leider so.

• Nach dem Krieg

In Kiskörös war ich dann in dem verwüsteten Haus allein. Alles war kaputt, alles hatte man zerstört. Sogar die Fensterrahmen hatte man aus der Wand gerissen und die Kabel, und den Holzboden haben sie auch aufgerissen. Man hatte nach Verstecktem gesucht.

Alles, was meine Eltern versteckt hatten – wir hatten das Silber vergraben – hatten sie gefunden. Nur ein Schmuckstück habe ich gefunden, einen Brillianten, und den hat mir nach dem Krieg ein Bekannter gestohlen. Und nur ein Nachbar sagte, dass meine Eltern zwei Koffer bei ihm hinterlassen hatten, und sie mir gegeben.

Da war Bettwäsche drin, von meinen Eltern oder meinen Schwestern. Das hat mich nicht interessiert, ich habe es dem Nachbarn einfach zurückgegeben. Ich setzte mich auf den Dachboden und fing an zu heulen.

Ich hatte einen Onkel, der wohnte zehn Kilometer von Soltvadkert entfernt. Er hieß Braunfeld. Ich ging zu ihm, damit ich nicht so alleine war, und er brauchte mich auch, denn ich war ein junger Mann und konnte ihm helfen. Ich verkaufte Wein für ihn, fuhr in Güterzügen auch nach Budapest.

Ob Tag oder Nacht war mir egal. Da war ich noch ein Kind, ich war noch keine 20 Jahre alt. Ende 1945 bin ich wieder einigermaßen zu mir gekommen. Danach war das Leben wieder schön. Es war sehr schön, denn ich habe meine Frau kennen gelernt.

Meine Frau Izabella Friedmann hatte ich schon als Kind gekannt. Wir wohnten nicht allzu weit voneinander entfernt. Langsam habe ich gefühlt, dass ich ein Mann bin. Sie hatte eine zwei Jahre ältere Schwester, und ihr Vater wollte zuerst, dass ich seine ältere Tochter heirate. Aber ich habe gesagt: entweder die Izabella oder keine. Erst haben wir geheiratet, und ein Jahr später hat dann auch die Schwester geheiratet. Ich war noch nicht 20 Jahre alt, als ich geheiratet habe. Das war 1946.

Ich ging zurück und baute das Haus in Kiskörös wieder auf. Es wurde schön hergerichtet. Riesengroß und wunderschön ist es geworden. Nach dem Krieg war der Baustoffhandel ein prima Geschäft. Man hat nur wissen müssen, wie man an die Ware herankommt, denn es war nicht leicht.

Anfangs hat man alles nur für Wein verkauft, später nur für Gold. Ich habe den Wein für Gold verkauft, und für das Gold habe ich die Ware gekauft. Aber Ende 1948 hat man den Laden verstaatlicht, denn es hieß, wer einem Kommunisten etwas gegen Entgelt verkaufen möchte, ist sein Feind. Wie hat es geheißen? Regime feindlich oder Regime fremd.

Ich war Regime feindlich in ihren Augen und bekam keine Arbeit mehr. Wir hatten zwei kleine Kinder, und es gab keinen anderen Weg: wir mussten aus Ungarn flüchten. Wir haben alles liegen und stehen lassen und fuhren nach Budapest. Wir wollten nach Israel. Einige Monate haben wir uns genommen, um alles vorzubereiten.

Wir sind nach Bratislava gefahren und überquerten die Donau. Von dort hätten wir zu Fuß nach Österreich kommen sollen. Als wir zum Bus nach Petrezsarka gingen, stieg meine Frau in den ersten Bus, und sie wurde erwischt. Sofort brachte man sie nach Szombathely und sperrte sie ein.

Sie hatte unsere ältere Tochter bei sich, die jetzt in Wien lebt. Man sperrte meine Frau ein, unsere Tochter kam zu meinem Schwiegervater. Nach einigen Monaten hat es meine Frau wieder versucht. Wieder wurde sie erwischt, wieder sperrte man sie in Szombathely ein. Ich hatte es geschafft und war mit meiner erst 11 Monate alten Tochter in Wien. Ich konnte meiner Frau nicht helfen. Ich fuhr nach Israel, um ihr von dort zu helfen, aber es klappte nicht. So habe ich in Wien auf sie gewartet.

Ich habe ein gutes Geschäft gemacht. Ich habe den Wurlitzer, die Musikmaschine, aus Amerika nach Österreich gebracht. Der Wurlitzer stand in allen Kaffeehäusern. Das war 1952. im Allgemeinen kaufte ich gebrauchte Wurlitzer, denn für neue hatte ich kein Geld. Die stellte ich in 82 Kaffeehäusern auf. Das Geld floss.

Manchmal wurde ich sogar nachts geweckt, dass ich die Maschine leeren soll, denn sie funktionierte nicht mehr, weil sie voll war. Ich habe auf meine Frau gewartet und dachte, wir würden gemeinsam entscheiden, ob wir nach Israel gehen oder nicht. Als sie kam, sind wir geblieben.

• Glossar:

1 Das Dorotheum wurde 1707 von Kaiser Josef I. gegründet und ist somit das älteste der großen Auktionshäuser der Welt.

2 Sabbatisten: Radikale Strömung der Reformation, die sich in den 1570er-Jahren in Siebenbürgen, hauptsächlich im Szeklerland, aus der unitarischen Kirche herauslöste. Eine Gruppe von Anhängern des verfolgten Ferenc Dávid. Die Lehre der Sabbatisten steht in mehreren Punkten dem jüdischen Glauben sehr nahe.

Sie betrachteten nur das Alte Testament als heiliges Buch und befolgten dessen Vorschriften (z.B. war ihr heiliger Tag nicht Sonntag, sondern Samstag; von daher kommt ihr Name). Dass sie, wie die Unitarier, in Jesus einen Menschen sahen, erwarteten sie das Kommen des Erlösers.

Sie bestritten die Heiligkeit Jesu und verkündeten die umfassende Wiederherstellung des Ansehens der Gesetze Mose. Ihr bedeutendster Vertreter war Simon Péchi, Kanzler des Fürsten Gábor Bethlen, der die biblischen Psalme und jüdischen Gebete aus dem Hebräischen ins Ungarische übertrug. Ab 1595 wurden die Sabbatisten auf gesetzlicher Grundlage verfolgt. Danach löste sich die Sekte langsam auf [Quelle AM-PÁ-JúSz]

3 Franz Josef I [1830 - 1916]: Kaiser von Österreich und Apostolischer König von Ungarn 1848 bis 1916

4 Jahrzeit: Nach jüdischer Tradition wird eines nahen Toten an seinem Todestag der ‚Jahrzeit’, gedacht. An diesem Tag pflegt man ein ‚Seelenlicht’ [Kerze] anzuzünden, das Grab zu besuchen und besondere Gebete zu sprechen.

5 Kaddisch [hebr: kadosch = heilig]: Jüdisches Gebet zur Lobpreisung Gottes. Das Kaddisch wird auch zum Totengedenken gesprochen.

6 Pejes od. Peies [hebr: Peot]: die jiddische Bezeichnung für die von frommen Juden getragenen Schläfenlocken. Das Tragen des Bartes und der Schläfenlocken geht auf das biblische Verbot zurück, das Gesicht mit scharfen und schneidenden Gegenständen zu berühren.

7 Kun, Béla [1886 bis1939], geboren als Béla Kohn: Ungarischer Politiker. Béla Kun wurde im 1. Weltkrieg in russischer Gefangenschaft Kommunist. Er kam nach dem 1. Weltkrieg, noch im Jahre 1918, nach Ungarn zurück und bildete eine Räterepublik aus Kommunisten und Sozialisten.

Die Banken, Industriebetriebe und landwirtschaftliche Güter wurden verstaatlicht und die Kommunisten übernahmen bald die absolute Herrschaft - es entstand eine Diktatur mit einer Armee, die in die Slowakei einmarschierte. Béla Kuns Regierung wurde durch tschechische und rumänische Truppen am 1. August 1919 gestürzt.

Er flüchtete nach Österreich, dann in die Sowjetunion und arbeitete dort weiter am Aufbau des Kommunismus. 1939 wurde er in der Sowjetunion im Rahmen der ‚stalinistischen Säuberungen’ ermordet.

8 Petöfi, Sandor geboren als Alexander Petrovics [1823 - 1849]: Ungarischer Dichter und Volksheld

9 Schammes [hebr. Schamasch = Diener]: Synagogendiener. Er erfüllt die unterste Funktion in einer Synagoge. Daher wird der Begriff allgemein abwertend als ‚Laufbursche‘ gebraucht.  Als Schammes wird auch für die Kerze bezeichnet, die zum Anzünden der übrigen Kerzen der Chanukkia [Chanukkaleuchter] verwendet wird.

10 Cheder [hebr:Zimmer]: die Bezeichnung für die traditionellen Schulen, wie sie bis Beginn des 20. Jahrhunderts im osteuropäischen Schtetl üblich waren. Der Unterricht fand im Haus des Lehrers statt, der von der jüdischen Gemeinde bzw. einer Gruppe von Eltern finanziert wurde, und war in der Regel nur Jungen zugänglich. Der Unterricht fand in kleinen Gruppen mit Jungen verschiedener Altersgruppen statt.

11 Jeschiwa [Pl. Jeschiwot], wörtlich ‚Sitzen’; Talmudhochschule. Traditionelle jüdische Institution, an der hauptsächlich der Talmud studiert, das darin enthaltene Jahrtausendalte jüdische Wissen verarbeitet und an kommende Generationen weiter vermittelt wird. Jeschiwot gab es nachweislich schon zur Zeit des Zweiten Tempels.

12 Talmud: wörtl: Lehre; wichtigstes nachbiblisches Buch des Judentums, Gesetzeskodex.

13 Torah [hebr: Lehre, Gesetz]: Teil des Tanach [Altes Testament]. Die Torah besteht aus den fünf Büchern Mose [Pentateuch]. Mit ‚Torah‘ wird oft die Torahrolle gemeint. Dies ist eine große Rolle aus Pergament, auf der die fünf Bücher Mose in Hebräisch von Hand aufgeschrieben sind. Torahrollen werden in der Synagoge aufbewahrt.

14 Purim: Freudenfest, das an die Errettung des jüdischen Volkes aus drohender Gefahr in der persischen Diaspora erinnert.

Nach der Überlieferung versuchte Haman, der höchste Regierungsbeamte des persischen Königs, die gesamten Juden im Perserreich auszurotten. Der [jüdischen] Königin Ester gelang es jedoch, den König von den unlauteren Absichten Hamans zu überzeugen und so die Juden zu retten.

15 Schabbat [hebr.: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

16 Pessach: Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

17 Seder [hebr.: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.

18 Hagadah od.Haggadah od. Haggada [hebr: ‚Verkündung/Erzählung‘]:Büchlein, das am Sederabend beim Festmahl mit der Familie gemeinsam gelesen und gesungen wird. Das Buch beschreibt das Exil in Ägypten und den Auszug in die Freiheit.

19 Das Buch Esther: Die fünfte der fünf Schriftrollen, die in der hebräischen Bibel in der Reihenfolge angeordnet sind, in der sie an bestimmten Festen des religiösen Festkalenders gelesen werden.

20 Pfeilkreuzler: 1937 aus der von Ferenc Szalási gegründeten 'Partei des nationalen Willens' hervorgegangene faschistische Bewegung.  Nach dem Versuch der Regierung unter Miklós Horthy, einen Separatfrieden mit den Alliierten zu schließen, übernahmen die Pfeilkreuzler im Oktober 1944 die Macht in Ungarn.

Mit ihrer Hilfe wurde von den Deutschen im November 1944 die zweite Deportationswelle durchgeführt. In Terroraktionen ermordeten Pfeilkreuzler bis zur Befreiung durch die sowjetische Armee im Januar 1945 noch mehrere tausend Budapester Juden.