Travel

Életrajz

Kósa Alice nénit 2005 őszén ismertem meg. Férje 1988-ban halt meg, és ő attól kezdve egyedül élt sepsiszentgyörgyi kétszobás tömbházlakásában. Egyedüli látogatói Sepsiszentgyörgyön élő unokája és Reismann Julianna [A Centropa készített vele is interjút. – A szerk.], 86 éves barátnője voltak. Magas életkorának – 96 év – következménye a nagyothallás, sőt mindkét szemére hályog képződött, emiatt nagyon gyenge a látása is. Szinte csak árnyakban, körvonalakban lát, és mindez fokozta egyedüllétét, elszigeteltségét. Alice nénit nagyon érdekli minden, ami a világban történik, főleg Magyarország és Izrael politikai helyzete, ugyanakkor tudományok, művészetek, irodalom terén is szeret tájékozott lenni. Ezért naponta olvasott újságot, még ha órákba telt is egy-egy cikket átböngésznie. Leromlott fizikai állapota miatt 2006 nyarától a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthonban él, immár a világtól teljesen elszigetelten.

Az édesapám apja Marmorstein Emánuel volt, nagymamámat nem tudom, hogy hívták. Nekik nagy pékségük volt Nagyborosnyón, olyan sok kenyeret sütöttek, hogy vitték falura is. [Nagy]Borosnyó nagy községnek számított akkor, ezerötszáz lakossal [Nagyborosnyó – nagyközség volt Háromszék vm.-ben, 1891-ben is, 1910-ben is 1500 magyar lakossal. Trianon után Romániához került, ma: Boroşneu Mare, Sepsiszentgyörgytől 18 km-re van, keletre. – A szerk.]. Számottevő falu volt még az 1940-es években is, hát nem tudom, hány üzlet volt [a faluban], csak fűszerüzlet volt öt vagy hat. De a falusiak elköltöztek a kommunizmus alatt városra, mert elvették a földet, úgyhogy leszegényedett a falu, lezüllött, sok cigány került a faluba, úgy mondják.

1916-ban, mikor a románok [a román hadsereg] jöttek be, a magyarok menekültek. Nagyon nagy gyűlölettel jöttek be, és nagyon durva, műveletlen katonák voltak a románok, félelmetes. Azt a pár férfit, aki itthon volt – mert a férfiak ugye katonák voltak, vagy fogságba estek, vagy elestek –, azokat nagyon verték a románok [katonák]. Az volt a neve [a verésnek] „huszonöt”, bunkósbottal vertek huszonötöt vagy ötvenet, attól függően, hogy ki hogy tetszett nekik. Nagytatáék is elmenekültek, és nagytata menekülés közben – 1916-ban – halt meg Nagybaconban [ma: Băţanii Mari, Nagyborosnyótól 54 km-re, észak-nyugatra] egy járványos betegségben, úgy gondolom, spanyolnáthában [Spanyolnátha – a 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.]. Tudom, hogy egy ragályos betegséget kapott, és az átment tüdőgyulladásba is. Nagymama visszajött aztán Nagybaconból [Nagy]Borosnyóra, nem ültek olyan sokat, pár hetet csak, és visszajött mindenki, aki nem ment más országba.

Édesapámnak volt egy első unokatestvére Feldobolyban [Feldoboly – kisközség volt Háromszék vm.-ben, 1910-ben 500 magyar lakossal. Trianon után Romániához került, ma: Dobolii de Sus, 23 km-re van Sepsiszentgyörgytől, 5 km-re Nagyborosnyótól délkeletre. – A szerk.], apákról voltak unokatestvérek. Marmorstein Gizella volt az a nagynénim (a Marmorstein nagypapa fiútestvérének a lánya). Két leányuk volt: az egyiket Ellának hívták, a másikat Jolánkának. Volt egy pici üzletük, és abból éltek. Mindent árultak, Feldoboly egy kicsi falu, aminek, mondjuk, háromszáz lakója van, azok amit rendeltek, meghozatták. De nem maradtak sokáig Feldobolyban, mert aztán akadt Málnás faluban egy jó kiadó üzlet, korcsma és fűszerüzlet, azt kivették, és Málnás faluban lakták a további életüket [Málnás – kisközség volt Háromszék vm.-ben, 1891-ben 800, 1910-ben 900 magyar lakossal, gyógyfürdővel. Ma: Malnaş, Feldobolytól 41 km-re van, északkeletre. – A szerk.].

Az édesapám öccse Molnár Izsó volt. Ő Marmorstein volt eredetileg. Két fiú volt a családban, édesapám és az öccse, és a két fiú felvette a Molnár nevet. Legénykorukban, nőtlen korukban magyarosították [a nevüket], ahogy nagykorúak lettek [Vagyis az 1900-as években. Lásd: névmagyarosítás. – A szerk.]. Így volt inkább szokás. Azért van annyi szép nevű [zsidó] is. Szép neveket vettek fel. Nem tudom, miért, de nem szerették azt a nevet [ami volt]. Az német volt, és ha Magyarországon éltek, miért legyen német nevük, miért ne legyen magyar.

Izsó bácsi Pesten maradt mint fiatalember, és elvette az első unokatestvérét, Steiner Irmát. Nem nézték, hogy vérrokon [lásd: házasságra vonatkozó szabályok a Tórában], nem volt úgy felfedezve a vér összetétele, úgyhogy semmi kifogást nem találtak. A két anya, annak az édesanyja, akit elvett feleségül és az ő édesanyja testvérek voltak. Rákospalotán – az Pestnek egy külvárosa – a lámpagyárban volt Izsó bácsi tisztviselő. 1912-ben született két leánykája, Luci és Klári, ikrek, de nem egypetéjűek. Hazaköltöztek Nagyborosnyóra, a fiuk, Gábor, már ott született. [Nagy]Borosnyón szerény körülmények között éltek, ezért én felhívtam őket Brassóba. Ugyanis a fűszerüzlet mellett, amit mi béreltünk, volt egy kis kocsma, ahol levest is főztek, és az is kiadó lett. Én tudtam, hogyha az egy rendes, becsületes ember kezébe kerül, aki nem vizezi a sört, akkor nagyon jól fel tudna futni. Szóltam Izsó bácsiéknak, felköltöztek Brassóba, kivették a kocsmát, és tényleg nagyon jól is ment. Ők a háború alatt is ott voltak Brassóban, Izsó bácsi és a felesége ott is halt meg, a háború után, de nem tudnám megmondani pontosabban, hogy mikor. Klári is Brassóban halt meg, ő vagy kétszer is férjhez volt menve. Luci elég későre ment férjhez, a második világháború után, egy [nagy]váradi zsidó fiúhoz, de csak pár hétig tartott a házas életük. Épp jöttek az őszi ünnepek, azt mondta a férjének, hogy hazamegy az ünnepre, és aztán soha többet nem ment vissza. Kiment Izraelbe, most is ott él, Jeruzsálemben az öccsével, Gabival [Gáborral] egy városban. 

Édesapámnak az egyik húga Marmorstein Berta volt – ő Marmorstein maradt. Berta néni férjhez ment egy pesti fiúhoz, Budapesten éltek. Az ő lányuk Aliz, aki még él, hál’ istennek, 1913-ban született, 92 éves. Ő férjhez ment egy katolikus emberhez, Bogdán Istvánhoz, de nem tartotta [a vallást], mert nagy kommunista volt. A Weiss Manfréd [lásd: Csepel Művek] repülőgépgyárban volt tisztviselő, és ott nagy kommunisták voltak a gyári munkások amúgy is. Az ő lányuk, Bogdán Éva német és francia szakos tanárnő Budapesten, ott született, és ott él. Férjhez volt menve, két gyereke van, az egyik Péter, ő most olyan huszonhét-huszonnyolc éves, zenével foglalkozik, annyit tudok róla. Én nagy levelező voltam, szerettem levelezni rendes, értelmes emberekkel. Ritkán, de leveleztem ezzel az unokatestvéremmel is, az Éva anyjával, a druszámmal [Bogdánné Alizzal]. És akkor írta, hogy érettségi után Szegedre ment [Péter tovább tanulni], mert a zene érdekelte. Hogy mivé fejlődött, nem tudom. 

Ennek az 1913-ban született unokatestvéremnek, a druszámnak, volt egy nővére, Ibolya, aki egy lángész volt, egyetemi tanárnő. A férje – Tibor volt a keresztneve, a családneve nem jut eszembe –, habár zsidó volt, kétszeres Kossuth-díjas volt. Nem fogadta el egyszer se Tibike a Kossuth-díjat [a díjjal járó pénzt], mindig azt mondta, hogy azt a szegényeknek adja. Ezelőtt három hónappal is hallottam [a tévében], hogy dicsérték, hogy hogy adott át önzetlenül mindent, hogy az volt a tanár! Annyira bele volt merülve a munkába, mondta Berta néni, a druszám anyja, hogy főzött többször náluk, és vitt be levest Tibikének [a dolgozószobájába], ő csak intett, kalap volt a fején, oda volt írva, hogy „Nem kérek”. Odatett egy cédulát, hogy nehogy megszakítsa. Sovány is volt Tibike, nem volt teljesen egészséges, ő saját maga megfőzte a krumpliját sós vízben, és megette. Mindketten matematikával foglalkoztak, azért szerették meg egymást mint diákok. Úgy hívta Ibolyát Tibike, hogy „aranyvirágom”. Lett egy gyerekük, de nem volt életrevaló, úgy látszik, mert négy vagy öt hónapos korában meghalt. Elég fiatalon halt meg Tibike.

Az édesapám húga volt Gizella néni is, ő férjhez volt menve Friedenthál Nándorhoz. Ők Nagyborosnyón éltek, majd Brassóban vettek egy házat, és odaköltöztek. Édesapámnak még volt Nagyborosnyón két vénleány húga, Marmorstein Margit az egyik és Róza a másik, miután édesanyám meghalt, velük lakott édesapám [a szülői házban], míg Margit férjhez nem ment Nussbaum Nándorhoz [1929-ben].

Édesapámnak Molnár Albert volt a neve, de felvett neve volt a Molnár. De az eredeti neve apámnak az is egy történet. Mert neki nem Marmorstein volt a neve, hanem Steiner – ilyen bonyolult dolgok. Mesélte, hogy az édesanyja kiment szülni [a nővéréhez], mert magyarországi volt, ugye férjhez jött ide, Nagyborosnyóra messziről, Budapest mellől valahonnan. Ott volt a nővére, itt [Nagyborosnyón] senki rokona nem volt, és akkor otthon szültek [az asszonyok], és ő hazament szülésre, az édesapám édesanyja, hogy a testvérénél szüljön. Ott [Budapest mellett] született meg édesapám 1888-ban, és kicsi város, ugye mindenki mindenkit ismert, Steinerné volt a nővére az édesapám édesanyjának, és a bábaasszony Steiner néven jelentette be. És így az édesapám eredeti neve Steiner volt, és Budapesten volt bejelentve. Édesapám volt katona még fiatal korában, de „hál’ istennek”, hogy sérve volt, és akkor csak segédszolgálatra volt beosztva, valami segédmunkát végzett Budapesten.

Az anyai nagymamának a leánykori neve Féder Franciska, Fanni volt. Az első férje egy Sternbach nevezetű férfi volt, aki egy idős ember volt, apja lehetett volna. Így mondta nagymamám, hogy a Sternbachot nem szerette, pedig nagyon jó ember volt, de hogy olyan idős volt, és volt a szép Klein, aki látszerész volt, és őt szerette. De Sternbach módosabb ember volt, jó menetelű étterme volt, és a szülei hozzá akarták férjhez adni. És milyen volt a tizennégy-tizenöt éves leányka? Hozzá kellett menjen. Még az ágy alá is elbújt, mikor látta, hogy jön Sternbach, így mesélte. Ez Fogarason történt, de nem tudok pontosabbat; a mostani gyerekek jobban kikérdezik a szüleiket, mint ahogy mi kikérdeztük a múlt század elején. Sternbachtól lett a Viliám, Vilmos fia nagymamának, aki elment Franciaországba, és nagy férfiszabóüzlete volt Párizsban.

Az első férje nagymamának meghalt, és utána hozzáment Kleinhoz, de nagyon rossz házaséletet éltek. Nagymamám mesélte, hogy nagyon szép ember volt, de amilyen szép volt, olyan rossz volt, olyan goromba, úgyhogy rövid ideig tartott a házasságuk. Született egy kislányuk, de az pár hónapos korban meghalt. Tíz vagy tizenkét hónapos volt, amikor nagymama Brassóba kellett menjen valamiért – hogy miért, nem tudom, mint gyermek ezeket nem faggattam –, [és vitte magával a kislányt is]. Nagymama azt mondta, olyan gyönyörű volt, hogy Brassóban megálltak az utcán, és megcsodálták. De estére úgy belázasodott a leányka, hogy hamarosan meghalt. Az volt a nagyobbik Klein leányka. Azután lett egy Berta nevű, majd édesanyám.

A múlt század első felében divat volt, hogy az iparosok mentek le Bukarestbe. Hát a földön volt Románia, ott semmi nem volt, és innen [Erdélyből] az iparosok, aki valamit tudott, özönlött be Romániába. Híres fényképész volt Szatmári, az is akkortájt [a 20. század elején] ment el Bukarestbe, és ott nagyon gazdag ember lett. Ha látunk magyar névvel románokat, azoknak biztosan, hogy a dédszülei innen mentek mint magyarok, mert jól arattak anyagilag. Ők megteremtettek ezt, azt, amazt. Akkor cipőt nem az üzletben vettek, ott is vehettek, de legtöbb [ember] úgy akarta, hogy olyan cipője legyen, ami pont a lábára való. Volt divatlap, kiválaszthatta, hogy milyen fazont szeret, és azt csináltatta.

És így került be nagymamám is Bukarestbe. Már özvegyasszony [elvált asszony] volt – akihez másodszor férjhez ment, a szép Kleinhoz, attól elvált –, amikor elment, de nagyon jól tudott főzni, és volt egy kicsi, családias kóser étkezdéje Bukarestben, ami jól ment. Nem étterem volt, csak egy kicsi kifőzde. Aztán hogy miért [és mikor] jött [a nagymama] Sepsiszentgyörgyre, nem tudom.

A nagymamámnak volt három testvére itt [Sepsi]Szentgyörgyön: Teréz, Gizella és Cecília, férjhez voltak menve, én idős néniknek ismertem őket. Teréz néni a férje után Hartmann Teréz volt. Teréz néninek volt egy lánya, mi Pepi néninek szólítottuk, nem tudom, hogy mi volt az eredeti neve. Pepi néni Uzonban lakott [Uzon  – nagyközség volt Háromszék vm.-ben, 1891-ben 1900, 1910-ben 1800 fő magyar lakossal. Trianon után Romániához került, ma: Ozun, Sepsiszentgyörgytől 11 km-re, délre. – A szerk.], Uzon ugye jó községnek számított, és a férje – egy Halmos nevezetű – ott volt jó szabó. Két leányuk volt és egy fiuk: Margit, Gizi, Béla. És neveltek egy fiút, a Pepi néni testvérének, Zseni néninek a fiát, Sanyikát. Ezek [ez a család] is kihaltak. Volt Teréz néninek egy fia, Hartmann Hermán, és volt még egy leánya, Zseni, az ő férje Baruch bácsi volt. Zseni néni három hét különbséggel halt meg, ahogy anyám, ő is fiatalon, huszonnégy vagy huszonöt éves volt, mikor meghalt [1912-ben]. És maradt egy fiúcska árván, Sanyika [? Sándor], őt aztán Pepi néni nevelte.

A Teréz néni leánya volt Regina is, de őt a nagymama egy másik testvére, Kende Cecília örökbe vette. Hartmann Regina Frank Sándorhoz ment férjhez, az egy szinérváraljai fiú volt. Szinérváralja körülbelül harminc kilométer Szatmárnémetitől [Szinérváralja – nagyközség Szatmár vm.-ben, 1891-ben 4000, 1910-ben 5100 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, ipartestület, iparostanonc-iskola, sírkőgyár). Trianon után Romániához került. Ma: Seini, Szatmárnémetitől 33 km-re keletre. – A szerk.]. Hogy hogy ismerkedett meg Hartmann Reginával, nem tudom, de megismerkedtek ilyen távolról. [Az ő idejükben] nem voltak ilyen szabadok a leányok [mint ma], mert vallásosak voltak, és nem volt alkalom, hogy idegen fiúkkal megismerkedjenek [még zsidó fiúkkal sem]. Se a fiúnak, hogy megismerkedjen [lányokkal]. És akkor szokás volt, hogy szereztek, bemutattak [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Már az én koromban nem volt ez divat, de a nagymamám korában még bemutatták, szerezték [a feleséget]. Az én koromban már szabadabbak voltak [a fiatalok]. [Frank] Sándor bácsiéknak szép rőfösüzletük volt [Sepsiszentgyörgyön] – az üzlethelyiség most is megvan –, de mikor jött a fasizmus, akkor nem tudom, miért, átadták a leányuknak hozományként, és az ő nevén volt. Frank Reginának volt egy fia, Frank Ernő, aki 1910-ben született, gyógyszerész volt, ő [a második világháború alatt] be volt sorozva mint gyógyszerész. Ernőnek volt felesége – még fiatal házasok voltak –, és volt egy kisfiuk, őket eldeportálták. A fiúcska négy vagy öt éves volt, egy végtelenül aranyos, jaj, tudtam sírni még hónapok múlva is, mikor megtudtam, hogy [mi lett a sorsa a deportáltaknak], és azt az ártatlan gyermeket is… [elpusztították]. Volt még egy leánya Frank Reginának – 1912-ben született –, Frank Eugénia, de mindenki Áginak szólította. Nagyon csinos volt, és szépnek is lehetett mondani, nem olyan szép, hogy [Sepsi]Szentgyörgy szépe lett volna, de szép. Csinos lábakkal, és kedves is volt. Őt is a szüleivel együtt eldeportálták, ez a család kihalt. Akik hazakerültek élve [a deportálásokból], azok közül, ismerősök találkoztak Frank Ágival is és Frank Ernővel is a felszabadulás után. Fogadkoztak, nem egy, mert érdeklődtem én is – hát a nagymamámat is elvitték, azt tudtam, hogy meg fogják ölni, nyolcvankilenc éves volt –, és mindenki azt mondta, hogy látta Ágit és Ernőt, már mikor fel voltak a táborok szabadulva. De nem kerültek haza. Mégis eltűntek. Sokan lettek betegek, mert a sok éhezés után megtámadták az ottmaradt konzervekkel tele raktárakat, és nem lett volna szabad [egyenek] a kiéheztetett, ételtől elszokott emberek, és talán attól [haltak meg]. Mindenesetre a Frank családból senki nem került haza, meghalt mindenki, nem volt olyan sok tag: Frank Sándor, Regina, Ági, Ernő, a felesége és a kisfiuk. Ez a család így halt meg.

Gizella néni mindenképp színésznő akart lenni, de a szülei nem engedték, és férjhez ment egy kereskedő emberhez, aki a piacon is árult, hétfőkön kivitt az árujából. Giza néni nagyon regényes [fellegekben járó] volt, hát mondom, színésznő akart lenni. Minden darabot megnézett, fájt a szíve.

És volt a Cila néni, Kende Cecília, neki volt egy kicsi fűszerüzlete, saját, a házában – mert elég nagy háza volt az Olt utcában –, úgy, hogy abban a szobában, amelyik az utcára nézett, ajtót vágatott, csináltatott polcokat, és ott árult. De ő volt [az üzletvezető], mert nagy kártyás volt a férje – Kende József –, elment reggel, és este jött haza. De az a kávéházban kártyázott, nem családnál. Délelőtt jóformán csak a kártyázók voltak a kávéházban, rendeltek egy kávét vagy két kávét, mert ugye hosszan ültek [és kártyáztak]. Hát rettenetes volt, annyit lehetett hallani, hogy hány családnak a feje [nem csinált mást, csak kártyázott]. A Cila néni férjét, aki reggeltől estig kártyázott, őt is befogták 1916-ban [a román katonák], pedig az semmit az égvilágon nem csinált, és mikor hazakerült egy hét vagy két hét múlva, tiszta kék volt arca a szeme körül, és ő is azt mondta, hogy huszonötöt vágtak rá. Már nem emlékszem, hogy huszonötöt vagy két ízben huszonötöt. Cila néniéknek nem lett gyerekük, és elvették Hartmann Reginát örökbe.

Szatmáron [Szatmárnémetiben] volt nagymamának egy húga, Mari néni. Ő is járt négy polgárit [mint nagymama], de egy nagyon vallásos asszony volt [Valószínűtlen, hogy az 1855-ben született nagymama polgári iskolába járt volna: a polgári iskolát az 1868-as népiskolai törvénnyel hozták létre. – A szerk.]. Férjhez ment egy ortodox [zsidó] emberhez, és Szatmárra [Szatmárnémetibe] került, a Schönberger bácsi családja szatmári volt. Ez is egy közvetített házasság lehetett, de oda ment, Szatmárra [Szatmárnémetibe] férjhez. Többszörös milliomosok voltak, rőfös nagykereskedésük volt, szóval nem a népnek árultak, hanem csak kereskedőknek. Hat utazójuk volt [lásd: kereskedelmi utazó]. Akkor úgy volt, hogy utazók járták be az országot, és felvették a rendeléseket falukon, városokon, mindenütt. Mari néninek a férje volt Schönberger Dávid, ortodox zsidók voltak, mert Mari néninek parókája volt, és ortodox templomba járt, és ortodox szakácsnője volt. Csak a szobalány volt keresztény, de a szakácsnő, aki főzött nekik, az is ortodox volt, az kellett legyen. Mari néninek volt egy fia és két leánya. A fia Schönberger Hendrik volt, aki ugye a fővezér, a mofti [főmufti, az üzletvezető] volt az üzletben, ő volt a kiállító, minden, mert a szülei már idősebb emberek voltak. A [Mari néni] nagyobbik leányát Rózsikának hívták, Schönberger Rózsika, és jóval fiatalabb húga született, lehetett tíz év korkülönbség is [a két lánytestvér között], az Ilonka volt, Schönberger Ilonka. De a zsidó nevén szólították, és a zsidó neve Háneli volt.

Az anyai nagymamámnak [fiatalasszony korában] nem volt levágva a haja, nem volt annyira vallásos, hogy parókás legyen. De mind a két szemére hályog került, és akkor fogadalmat tett, hogy ha sikerül az operációja, és látni fog, akkor levágatja a haját. Erdélyben a leghíresebb szemorvos Segesváron egy szász volt, Depner doktor – valamelyik nap eszembe jutott, mert énnekem is hályog van a szememen, és nem látok majdnem semmit –, [ő operálta a nagymama szemét]. Jól sikerült az operációja, és így történt, hogy végül, nem tudom, hány éves korában, mert ugye én gyerek voltam, de tényleg levágatta a haját, és parókával járt azután. Nagymama hosszú, fekete szoknyát hordott, és fekete vagy sötétkék blúzot vett fel, de volt neki csipke zsabója csinálva, azt odatette. Vékony csipkéből csinálták a zsabót, és azt tették dísznek a blúzra, a nyak köré. Kendőt nem hordott nagymamám, mert a paróka már kendő is volt, úgy gondolom. De [természetes] hajból volt [a parókája], biztosan olyan volt a színe, mint amilyet levágatott, mert fiatalon vágatta le, elég fiatalon lett hályog a szemére.

Csak két parókás asszony volt az egész városban, nagymama és a húga. Sepsiszentgyörgyön az én nagymamámnak még volt három lánytestvére, közülük még egy [Kende Cecília] vágatta le a haját azért, mert rákos volt. Kérte a Jóistent, hogy segítse meg, és azt gondolta, hogyha levágatja a haját [akkor meggyógyul]. De meghalt, hiába vágatta le a haját. A haja le volt vágva, és ő meghalt. Csak ők ketten vágatták le a hajukat [Sepsiszentgyörgyön], a nagymamám is, ugye, fogadalomból, hogy jól sikerült az operációja, és a testvére azért, hogy rákos volt. A neológok se vágatják a hajukat, a neológoknál sincsen paróka, csak az hászidemeknél [lásd: haszidizmus] és az ortodoxnál.

Pénteken, amit szoktak: nagymama gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás], a gyertya fölött imát mondott, megsütötte a szokásos bárheszt. Kenyeret nem sütött, azt vette, úgy emlékszem. A húst úgy készítette el, hogy egy órát vízben, aztán egy fél órát sóban tartotta. A zsidóknak a vér tilos, szóval nem szabad elfogyasztani semmit, ami véres, mert úgy tartja a zsidó vallás, hogy tisztátalan a vér [lásd: étkezési törvények; a hús kikóserolásának menete általában a következő volt: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.].

Nagymamám vallásos volt, ő ment [járt zsinagógába]. Tudott olvasni héberül, az benne volt a vallásban, hogy imakönyvből és a Bibliából [Tórából] kell olvasni, az az ima. Azért kis korban már minden gyerek tudott olvasni [Egyébként a zsidó tanítás szerint az imákat nem szabad fejből mondani, nehogy hibát vétsenek benne. – A szerk.]. Imákat tudott kívülről is, hallottam [őt imádkozni].

A zsidóknál, még akik nem voltak vallásosak, azt hiszem, még azoknak is, a bejáró ajtón a Dávid-csillag ki volt függesztve. És a nagymamánál is láttam a bejáró ajtójánál két kicsi szeggel föl volt szegezve az a becsomagolt Dávid-csillag, egy kicsi [hüvelyknyi széles, 10-15 cm hosszú], azt hiszem, bőrbe volt becsomagolva [Mezuzaként szolgálhatott a becsomagolt Dávid-csillag, talán a szokásos pergamentekercset helyettesítendő. Feltételezhetően nehezen lehetett volna beszerezni írnok által készített valódi pergamentekercset. – A szerk.]. Nagymamám azt mondta, hogy az minden zsidónak az ajtaján van, azzal lép be [a házba], hogy megcsókolja a Dávid-csillagot. [Kívülről] semmi se látszott, csak egy pici csomag, amiben van valami. Csak nagymamámtól megkérdeztem, és mondta, hogy festve van egy Dávid-csillag valamire. És azt, ha zsidó ember jött, megcsókolta.

Régebben a zsidóknak volt cselédjük, nem is tudok olyan családot, hogy ne lett volna. Mindegyiknek volt, mert azt mondták, az étel nem számít. Ez volt a jelszó. Hogy az kikerül. Mert nem úgy főztek, mint most, adagolva. Mindig maradt [étel], hogy abból mindig tudott még egy [enni]. És olyan szegénység volt falun, hogy már tizenkét-tizenhárom-tizennégy éves korban kiadták családokhoz [a lányokat], hogy létezzenek. Koldusok voltak, azt nem lehet elképzelni, hát amíg lehetett, mezítláb járt az a falusi asszony, mert egy cipőt ha megvett, örvendett, ha vasárnap és ünnepnapkor van mit felhúzzon a lábára. Az is volt a neve Magyarországnak, „a hárommillió koldus országa”. Végig, amíg Kádár jött, addig [ez volt Magyarország neve], az az igazság, akkor lélegeztek fel. És most lassan, ahogy figyelem a dolgokat, kezd odasüllyedni, hogy megint az lesz a neve. Nagymamának is mindig volt cselédje, egy tizennégy-tizenöt éves, mert mindig ilyen fiatal leány cselédecskéje volt. Nem is engedte volna Mari néni, a gazdag testvére, hogy nyomorogjon. Küldött minden hónapban annyi pénzt, apanázst, hogy a kis cseléddel együtt jól éltek egy szoba-konyhás lakásban. Takarított, mosott, mindent csinált [a cselédlány], csak nem főzött – főzni a nagymama főzött. És mentek együtt a piacra, nagymama ugye megvette [amit kellett], és a leány a kosarában [hazavitte]. És örvendett [nagymama], mert ketten voltak, ugye. És nagymama jókat főzött, ott ketten jól eléldegéltek.

Szombaton nem dolgozott [nagymama], nem dolgozott még a cseléd se [lásd: szombati munkavégzés tilalma], csak ettek, beszélgettek, szeretett kimenni a parkba, mikor olyan idő volt. Újságot járatott, a „Székely Nép”-et [Sepsiszentgyörgyi magyar nyelvű politikai hetilap, 1940. novemberétől független politikai napilap. – A szerk.], azt mindig elolvasta. És nagymamámat nagyon érdekelte idős korában is minden. Hát ilyesmi nem, hogy honnan jön az Isten, de a maga egyszerűségében minden [világi dolog] érdekelte, politika is, minden. És három hónapot ment nyaralni [nagymama] minden évben, Szatmárra [Szatmérnémetibe], a húgához. Szóval így élt szép csendesen. Olvasgatott, kijavította a holmijait, hogyha olyanok voltak, hogy még érdemes volt, ha ugye elszakadt… Szorgalmas asszony volt.

Hát nagymamám megvarrta a halotti ruháját. Mert nem utcai ruhában temetik a halottakat [hanem kitliben]. A legkevésbé vallásosak is a régi zsidó hit szerint temetkeztek [lásd: holttest előkészítése a temetésre; temetés]. Nekem úgy mondta a nagymamám, hogy mindent meg kell kézzel varrni a zsidó nőknek, mindent fehér vászonból, amit hordott, egy zsebkendőig vagy – egy nő ugye kötényt kötött a konyhában – egy kötényig. És neki meg is volt, ő megcsinálta.

Édesanyámnak volt egy idősebb féltestvére, Sternbach Vilmos, a nagymama első házasságából, aki kiment Párizsba, és ott férfiruhaüzletet nyitott. Volt még egy nővére, Klein Berta. A francia apácáknak volt zárdája és iskolája Bukarestben, és nagymama Bertát is, édesanyámat is a francia iskolába adta, hogy tanuljanak meg franciául. Azt akarta, hogy menjenek el a leánykák is Párizsba, mert ott majd csinál valamit a bátyjuk, hogy vagy keressenek [dolgozzanak], vagy… [menjenek férjhez]. Tehát föltétlen kellett a francia nyelv, és azért adta be nagymama őket – így mondta – a francia kisasszonyokhoz. Berta ment ki előbb Párizsba, [ő volt az idősebb], és ő ott férjhez is ment fiatalon, tizenhat éves korában egy német fiúhoz, Fritz Ernst Röhmhöz. Ő Párizsban egy nagyon előkelő étteremben volt főpincér, de tanult ember volt. És megismerkedtek, Berta is szép volt, összeházasodtak. De Frankfurt am Mainba mentek aztán Párizsból, úgyhogy Németországban éltek. Ezt a nagybátyámat sose láttam.

Édesanyámat Klein Reginának hívták, ő a nagymama második házasságából született [1889-ben]. Édesanyám is tízéves korától tizennégy éves koráig a francia kisasszonyokhoz járt iskolába, Bukarestben. Utána kiment ő is Párizsba a bátyjához, a nővére is ott volt már. Több ideig volt ő Párizsban, perfekt tudott franciául. Azért vagyok én Alice. Édesanyám híres szép nő volt a faluban, a primadonna szerepeket mindig ő játszotta. Két hegedűje maradt [miután meghalt], mert hegedülni tanult. Anyámra én nem emlékszem, de a falusiak mondták nekem, hogy milyen gyönyörű volt, és gyönyörűen hegedült. És énekelt, de nekem semmi hangom nincs, azt nem örököltem. És még versikéket is írt az én édesanyám, a nők lapjába beküldte [Nem tudjuk azonosítani, melyik lap lehetett. Kósa Alice édesanyja 1912-ben meghalt. – A szerk.].

Fakereskedő volt édesapám. Olyan fakereskedő volt, aki megvette az erdőn a fát, de más intézte [a továbbiakat], mert szeretett kártyázni. A szerződéseket megkötötte a fára – mert nem vette meg az erdőt, csak a termését, a fát –, aztán ment kártyázni. Édesapám ezt csinálta. Volt neki egy kertész ember alkalmazottja, úgy hívták, Hajdár, és az mindent elintézett. A fát az erdőben felfűrészelték, amilyenre kellett – akkor ölben számoltak –, hozták be az állomásra, és ott vagonírozták. Hát mindent ez a Hajdár intézett, más emberekkel mérlegelt, mindent. Apám meg futott, kártyapartija volt. Nem tudom, hogy pénzben játszottak-e, azt se tudom, milyen kártyajátékot játszottak, de azt hiszem, hogy a magyar kártyával játszottak. Én édesapámat meg se mertem volna kérdezni, hogy „Maga pénzben játszik-e?”. Nem lehetett.

Volt egy ilyen állandó parti Nagyborosnyón, két református pap volt benne, egyik a nagyborosnyói pap, másik a kisborosnyói pap, és egy Nagyborosnyón gazdag embernek számító mészáros. De ő se mészárolt, mert neki volt egy idősebb bátyja, édestestvére, agglegény, aki mert nem volt olyan szép, nem nősült meg, náluk lakott, és a mészáros ügyet ő intézte. És akkor ez egy ilyen örök parti volt. A kisborosnyói pap, akit Czeglédinek hívtak, annyira kártyás volt, hogy valósággal rögeszme volt [neki a kártya]. Pap létére. És egyszer volt egy ünnepély, ami istentisztelettel kezdődött – előbb lett volna az istentisztelet, és azután az ünnep. Hát be voltak gyűlve a hívők Kisborosnyón a templomba, és… Nincs pap. A közönség benn a templomban, nincs a pap sehol. A pap kártyázott Nagyborosnyón. Mire eszmélt, futott. Befutott a templomba, és onnan kikergették. „Ahogy befutott, tiszteletes úr, tessék innen kifutni örökre.” Ki is dobták azonnali hatállyal, hát képzelje el, hogy bent voltak a hívek, és nem volt pap! Ilyen nem sok történik. Azután, azt hiszem, a megye is kacagta. Az lett a vége, hogy Czeglédi [Sepsi]Szentgyörgyre jött, és a mozinál volt portás a papi rangjával. Máshol nem vették föl.
Sepsiszentgyörgyön, ahol ma van a színház, az az épület annak idején mozi volt. Csak hat hétig minden évben [játszottak ott színdarabokat], mikor jöttek színészek [Sepsi]Szentgyörgyre. Állandó színház Kolozsváron, Pesten, nagyvárosokban volt, de azok Sepsiszentgyörgyre, ilyen helyekre nem jöttek, még Kézdire [Kézdivásárhelyre] se mentek. De sok vándorszínész volt, azok járták az országot. És hathetes kurzusokat tartottak [Sepsi]Szentgyörgyön is minden évben. Nagyon jól ment, oda lehetett bérletet kötni, vagy hogyha a közönségnek tetszett, amit fognak előadni, szerződést kötöttek nyolc hétre. Jó operetteket játszottak – Kálmán Imre operetteket, „Csárdáskirálynő”, „Víg özvegy”, ezeket játszották, nekem nagyon tetszettek, már fiatal leány koromban –, és vígjátékokat, mert azt szerették [a sepsiszentgyörgyiek], de volt mindig egy dráma is [Kálmán Imre (Siófok, 1882 – Párizs, 1953) – zeneszerző; Budapesten, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett, 15 évesen iratkozott be a Zeneakadémiára, majd jogot hallgatott a budapesti egyetemen. A „Pesti Napló” zenei rovatának vezetője volt 5 éven át. Első nagy sikere a „Tatárjárás volt” (1908), amelyet Bécsben – akkor: az operett fővárosa – is bemutattak. 25 évesen Bécsbe költözött, bécsi operettszerző lett. A 20. század első évtizedében a „Tatárjárás”-t már játszották New Yorkban, Moszkvában, Londonban, Rómában, s ez volt az első magyar operett, amely Franciaországban színre került. Leghíresebb operettje a „Csárdáskirálynő” (Bécs, 1915). Az Anschluss után Párizsba költözött, majd Amerikába. A háború után visszatért Európába, s 1953-ban zenei munkásságáért megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét. Párizsban hunyt el, kívánságának megfelelően Bécsben temették el; a „Víg özvegy“ Lehár Ferenc operettje. Lehár Ferenc (Komárom, 1870 – Bad Ischl /Ausztria/, 1948) – zeneszerző, karmester. Zeneszerzői munkásságát operakompozíciókkal kezdte. Bécsben mutatták be első operettjét 1902-ben („Bécsi asszonyok“), amely világsiker lett. Életének legnagyobb részét az osztrák fővárosban töltötte, 1926–1938 között Berlinben élt. A háború után Zürichbe költözött, és csak röviddel halála előtt tért vissza Ausztriába. A század eleji operett egyik legkiválóbb képviselője („Drótostót”, „Víg özvegy”, „Luxemburg grófja”, „Cigányszerelem”, „Éva”, „A mosoly országa” stb.) (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.].
Én 1909. május tizenhatodikán születtem. Édesanyám húsz éves volt, mikor én születtem, édesapám huszonegy. Három év alatt édesanyámnak még két gyereke született. Nem éltek olyan jó életet édesnyámék azért, mert a húga édesapámnak, Gizella néni, mint ahogy a gyerekek között van egy főnök, aki dirigál, ez a húga olyan volt. Habár apám idősebb volt két vagy három évvel. Olvastam egy levelét édesanyámnak, ami megmaradt nagymamámnál, amiben írta [édesanyám édesapámnak], hogy „A fekete lelkű testvéredre hallgatsz”. Az apai nagyszüleim építettek egy nagy házat, elöl üzlettel és a ház mellé egy nagy sütödét. És oda adogatta apám a pénzt, hogy építsenek a szülei, amit elgondoltak. Édesanyám neheztelt, hogy odaadja a keresetét, mikor van már két gyermek. És az a kövér Gizella néni, aki aztán elvette Annuskát örökbe, mégis heccelte édesapámat, legalábbis a levélben az volt írva, hogy azt mondta édesapámnak, hogy „Feleséget kapsz, amennyit akarsz, de a szüleid nincsenek [vagyis ők egyetlenek], és azokat kell segíteni”. Hát szép azért, hogy segíti a szüleit, de ne a gyermekek rovására.

Édesanyám meghalt huszonhárom évesen. Akkor egy szép család – azt lehet mondani, hogy – órák alatt szétesett. Falun laktunk, Nagyborosnyón, és édesanyám bejött [Sepsiszentgyörgyre az édesanyjához] a három gyerekkel és a háztartási alkalmazottal [lásd: cseléd] – alkalmazottunk volt, természetesen, három gyerek mellett. És két vagy három nap alatt meghalt. Vakbélgyulladása lehetett, mert felboncoltatták, és tiszta genny volt az egész belső része, gondolom, hogy akkor nem ismerték föl. Többet ismertem hosszú életem folyamán, akiknek a szülei így haltak meg. A vakbélgyulladást nem ismerték, ugye, és meleg borogatásokkal hashártyagyulladás lett belőle.

Három kicsi gyereket hagyott maga után. Halálakor én három éves voltam, az öcsém másfél éves és a húgom hat hónapos. De egyes dolgokra tisztán emlékszem hároméves koromból: egy karácsonyra, hogy az asztalon karácsonyfa volt, és egy ekkora nagy csokoládékifli, csokoládé lehetett, mert ezüsttel volt bevonva, és az tetszett. És arra emlékszem még, és most is tudnék sírni, és sírtam éveken át, habár csak három éves voltam, mikor anyám meghalt, mégis pontosan emlékszem, hogy a sírnál egy néni fogta a kezemet, valamit kérdezett hozzám hajolva, csak arra emlékszem, hogy én azt mondtam: „Este hazajön.” Gondolom, hogy azt mondhatta a néni, hogy „Elment anyukád”. Arra mondhattam én, hogy „Este hazajön”. Én igazán mondom, hogy éveken át ez a mondat kísértett, és ha eszembe jutott, sírtam, hogy hároméves koromban vártam estére, hogy… 

Én az anyai nagymamámhoz [Féder Fannihoz] kerültem, a másik nagymamához a fivérem, és a nagynéném, édesapámnak a húga [Iza néni], akinek nem volt gyereke, az elvette a húgomat. Ez a gyermekkorom. Nagymamám szerény körülmények között élt, de édesapám fizette a nagymamámnak a ruházkodást, szóval édesapám gondoskodott mind a három gyerekről anyagilag. Sose nősült újra.

Az anyai nagymamám itt lakott, Sepsiszentgyörgyön, a másik nagymama az Nagyborosnyón, akinél az öcsém volt, és szintén Nagyborosnyón a nagynénim is. De nagyon rövid ideig lakott a [nagyborosnyói] nagymamánál az öcsém, mert valakik bejöttek, és mondták, hogy „Fanni néni, tessék elhozni a gyereket! Hát az a gyerek hogy volt az anyja mellett? És ott van a két leány – az apai nagymamának a két leánya –, a két lusta dög leány, és az a gyermek piszkoson jár. Ne tessék hagyni”. És tényleg, szegény [anyai] nagymamám kiment [Nagy]Borosnyóra, és mesélte, hogy megszidta [a nagynénéimet], hogy azt a másfél éves gyereket olyan rendetlenül találta. És akkor őt [az öcsémet] is vállalta. Nagyon ügyes asszony volt. Úgy látszik, nagyanyámtól örököltem, hogy mindig azon gondolkoztam, hogy keressek valamit még a családnak. Na, a nagymamám is ilyen volt. Sok mindennel foglalkozott, már pontosan nem is emlékszem, tudom, hogy árult cukorkát, finom cukorkákat vett, és kitette egy asztalra egy üvegládába – teteje, oldala, minden üvegből volt, csak ami összefogta, volt fa – a kapu elé. De mondom, hogy apám azért adott [pénzt].

Az öcsém, Molnár András, Bandika 1911. február tizenkettedikén született. Sepsiszentgyörgyön járt négy gimnáziumot, és utána, hogy árva fiú volt, elment Szatmárra [Szatmárnémetibe], az anyai nagymama húgáékhoz, akiknek angró kereskedésük volt, hogy tanulja ki [a kereskedést]. Beiratkozott, és elvégezte a kereskedelmi iskolát, de estiben, és nappal segített a rőfösüzletben. Nem árultak csak nagykereskedőknek, kinek mi kellett, azt összerakták végekbe, szóval ezt csinálta. Ajánlott házassága volt. A feleségének, Schwartz Piroskának forgalmas üzlete volt Gyergyószentmiklósban [a házasság után Molnár András vezette]. Öt hónapra született egy fiuk, de meghalt szülés után. Élt szegényke, még szuszogott egy kis ideig, de elhunyt. [A második világháború idején] sárga karszalagos munkaszolgálatosnak volt besorolva [az öcsém], Gyergyó valamelyik falujában voltak. A felesége el volt deportálva, de hazakerült élve. Bandika [a háború után] elvégzett egy három hónapos kurzust Bukarestben, ami után főkönyvelő lett Csíkszeredában. Ceauşescu idejében zárolt városok voltak [A zárolt város azt jelentette, hogy egyáltalán nem vagy csak nagyon körülményesen lehetett beköltözni a nagyobb városokba, Brassóba, Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra. Lásd: a szabad helyváltoztatás korlátozása Romániában. – A szerk.]. Ez azt jelentette, hogy ő [az öcsém] Csíkszeredából Marosvásárhelyre vitte a mérleget. Nem szerette Csíkszeredát, mindenképp el akart onnan jönni. Átköltöztek Sepsiszentgyörgyre, vettek egy háromszobás blokklakást. A lányuk, Ágnes már Sepsiszentgyörgyön született 1947-ben. Ágnes Pozsonyba ment férjhez. Gergyószentmiklóson volt nyaralni az édesanyja nővérééknél, és ott volt egy lágerbeli ismerősük fia is, ez a cseh zsidó fiú. Megismerkedtek, és házasság lett az ismeretségből. Az öcsém itt [Sepsiszentgyörgyön] halt meg, 1986-ban, a zsidó temetőben van eltemetve. Halála után a felesége, Piroska elment Pozsonyba, a lányához, ő ott halt meg.

A húgom, Annus 1912-ben született. Az elemit [Nagy]Borosnyón végezte. De Borosnyón csak hat osztály volt [azaz elemi iskola volt], és utána négy polgárit járt itt, [Sepsi]Szentgyörgyön, a Mikóban [Székely Mikó Kollégium], és nagymamámnál lakott [A „Mikó” gimnázium volt, nincs róla tudomásunk, hogy lett volna polgári iskola az intézményen belül. Vagyis vagy négy évet végzett a gimnáziumban, vagy nem a Mikóba járt. – A szerk.]. A húgom 1932-ben ment férjhez, a sógoromat Czitrom Ferinek, Ferencnek hívták. Brassóban éltek, majd [a második világháború után] kérték, hogy elmehessenek [kivándorolhassanak] Izraelbe. Mindenkit kiengedtek, aki akart menni. És a zsidók futottak Romániából [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után]. Nagyon kevés maradt. Hát csak [Sepsi]Szentgyörgynek is több mint háromszáz zsidó lakosa volt. Mindenkinek adtak [útlevelet], zsidóknak, akik végleg akartak menni, hát minden nekik [a román államnak] maradt, mindeniknek volt háza, olyan zsidó nem volt, hogy ne lett volna. És még a tetejében az volt követelve, hogy teljesen rendbe kell hozni [a házat]. Az ajándékot csak úgy fogadta el a román állam, hogyha pontra van téve, minden lefestve, ajtó, ablak, padló, minden. A sógorom itthon kereskedő volt, de Izraelben – mivel nem beszélte a héber nyelvet – egy Romániából származó mészárosnak lett a segédje, ő szeletelte a húst. 1999 februárjában halt meg a húgom Izraelben.

Volt zsidó nevem – Szuri –, mert kellett. De senki az égvilágon nem szólított Szurinak, nem tudom, mit csináltam volna. A gyermek azt szereti, amit megszokik. Szólított a család Alicának, szólított Aliszkának, de Szurinak senki se szólított.

A [sepsiszentgyörgyi] hitközség a legegyszerűbb volt, status quo [lásd: status quo hitközségek]. Hallottam a tévében, hogy ez a vallás[i irányzat] megszűnt [a környéken], mert nincsenek hívői. Nincs már majdnem semminek hívője. Brassóban, mikor mi ott laktunk, voltak neológok, és voltak ortodoxok is. Itt, [Sepsi]Szentgyörgyön nem voltak vallásosak a zsidók egyáltalán, az egész megyében. Édesapám nem is tudott zsidóul [héberül] olvasni. Egy testvére se tudott zsidóul. Imádkozni megtanultak, de azt hiszem, hogy nem tudták, hogy mit jelent. Én is jártam hájderbe [héderbe]. Úgy hívták az óvodát, kétéves korban már jártak a zsidó gyerekek óvodába. Én is jártam óvodába. Habár vallástalanok voltak, mégis a gyerekeket küldték óvodába. Falun ez [héder] se volt, pedig sokan laktak a falvakban is. Hát [Nagy]Borosnyón is öt vagy hat zsidó fűszerüzlet volt.

Nagyon kevesen tartották be vallásosan [az előírásokat]. Egypár öreg – a nagymamám és még vagy ketten – vágatta a majorságát a sakterrel, mert azt mondták, hogy az a vallásos. A többi [zsidó] disznót evett, semmit nem tartott. Aztán voltak olyan zsidó családok is, hogy levágatták a majorságot, a libát a sakterrel, de közben a disznót is megették. Ez egy olyan szertartás volt, a sakter [lásd: sehita]. Úgy csinálta, hogy levágta a sakter a majorságot, és volt ott homok, mindig hozattak homokot, és odadobta [a levágott állatot], hogy folyjon ki minden csepp vére. Mert tisztátalannak tartották a vért. Falun azt hiszem, olyan sem volt, aki a majorságot [sakterrel] vágatta. Falun nem volt sakter, és akkor ők vágták le. És az már nem kóser, azt ők [a nagyon vallásosak] már tréflinek tartották, ugye.

Szép zsinagóga volt [Sepsi]Szentgyörgyön, a Csíki utcában. És azon a területen, ahol a templom volt, lakott a kántor, lakott a sakter, ott volt az imaház, és elöl, a templom előtti téren épült egy szép nagy kultúrház. [A második világháború után] [Nagy]Váradról intézték [irányították] azt a pár zsidót, akik hazakerültek, azok nagy része is egyenesen Izraelbe ment – nem Izrael volt akkor, hanem ugye Palesztina [lásd: Izrael állam megalakulása] –, és így alig voltak [zsidók] [Sepsi]Szentgyörgyön. A zsinagógát az 1940-es években lebontották, azt hiszem, hogy államilag kérték, hogy bontsák le. És semmit nem építettek oda, megvan a terület. A [zsidó] kultúrház most is megvan, használja az állam, tudtommal. Egypár évig a sepsiszentgyörgyi városi könyvtár volt ott – oda jártam –, utána pedig odaadták a Jehova tanúinak, és nem tudom, most mi van benne.

Én Sepsiszentgyörgyön nem jártam templomba, csak nagyünnepkor, az őszi ünnepekkor mentem egy kicsit, egy-két órára. Akkor kellett menjek, mondta nagymamám. A kántornak volt két fia, még gyerekek voltak, tizenkét-tizenhárom évesek, de olyan gyönyörűen énekeltek, gyönyörű hangjuk volt, igazán operaénekesek is lehettek volna. És azért is elmentem, hogy hallgassam meg [őket].

[Sepsi]Szentgyörgyön volt rabbi, azt is elhurcolták. Fiatal, modern pap [rabbi] volt, aki öngyilkos lett a lágerben. Akik hazakerültek, mondták, hogy a villanydrótra tette a kezét, és villannyal végezte ki saját magát. Egy szép, ügyes fiatalember volt, huszonnyolc-harminc év körüli, nem is volt nős.

Mikve volt, de az én gyerekkoromban csak a nagymamával egykorúak jártak mikvébe, de aztán az is megszűnt. Nagyon kevés járhatott. Ilyenek, mint a nagymama, ha még fogadalmuk is volt, de fiatal nem. És az meg is szűnt aztán, nem tudom, pontosan mikor, mert én sose jártam.

Nagymamám minden évben három-négy hónapot Szatmáron [Szatmárnémetiben] töltött a húgánál. Mindig nyáron ment, iskola után, hát iskolaszezon alatt ott kellett legyen, mikor én ott nála nevelkedtem. És én addig kimentem [Nagy]Borosnyóra, a nyarakat ott töltöttem, a három hónapot. De volt, mikor engem is meghívtak [Szatmárnémetibe].

A szatmári rokonaim ortodoxok voltak, de az már óriási lépés volt modernségben a hászidemekhez [haszidokhoz] képest. Elvittek az ortodox templomba, hogy lássam. Az ortodoxoknak rendes, nagyon szép nagy templomuk volt, abban is jártam, olyan volt, mint a neológoké, csak nem volt orgona [A bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban, ezek egyike a munka: szombaton mindenfajta munkától tartózkodni kell, márpedig az orgonabillentyűk nyomogatása is munka, tehát tilos. Ezért az ortodoxia szemében botrány az orgona a zsinagógában, a neológia szemében viszont a reformok jelképe. (Magyarországon egyébként a nagykanizsai nagyzsinagógában építettek először orgonát, 1845-ben.) – A szerk.]. Templom volt, amilyen kellett legyen, karzata volt, az első emeleten voltak a nők, és előttük volt egy széles lemez, olyan, mint a rosta, hogy a nők azokon a rostalukakon kileskődhettek a férfiakra, de a férfi hiába akart, mert ugye azon a kicsi sűrű lukacskán nem látott semmit. De a nők, ha kíváncsiak voltak, akkor azokon a kicsi lukakon is lehetett látni. És elvittek engem a hászidemekhez is. A hászidemeknek rendes templomuk se volt. A templomuk olyan volt, hogy csak két szoba, két terem volt egymásba [nyílóan], és közötte sűrű függöny. A nők árnyakban látták a függönyön keresztül, hogy ott mozognak valakik, élőlények, nem látták egymást [a nők és a férfiak], el voltak így választva függönnyel [Az ortodox zsinagógák között is volt olyan, ahol a női karzat függönnyel volt elválasztva. – A szerk.].

És Háneli – így nevezték Ilonkát [Schönberger Ilona, az anyai nagymama Szatmárnémetiben élő húgának egyik lánya] a zsidó nevén – azt mondta: „Elviszlek most egy hászid esküvőre.” És elmesélték a történetét is. Volt az esküvő, de még nem is látták egymást [a menyasszony és a vőlegény]. És elmesélték, hogy a férfiak, az apák egyezkedtek, hogy mit ad a leány hozományba, mit ad a fiú hozományba. Mintha tárgy lett volna, úgy egyezkedett a két apa. De nem látták egymást soha. Nagyon fiatalon házasodtak, szűzön ment a fiú is, a hászidemes fiú a nagy pájesszal. Aztán mikor volt az esküvő, nekik is megvolt a fejük felett a hipe [hüpe]. Azon az udvaron volt, ahol volt a templom, oda volt fölállítva a hipe. És ott voltak a meghívottak is. Nem emlékszem, a szertartás milyen nyelven folyt le, jiddisül vagy héberül, lehet mind a két nyelven, de lehet, hogy héberül. Két nő vitt egy sűrűn lefátyolozott [lásd: bedekkolás] valakit a hipe alá, és vitték a fiút, ő eltörte a poharat. Poharat törnek a lábukkal [a vőlegények], hogy annyi év boldogságot éljenek, ahány szilánk[ra törik]. Minél jobban igyekeztek a férfiak eltaposni, hogy minél több szilánk legyen [lásd: házasság, esküvői szertartás]. És akkor mondta Háneli, hogy most hazamennek, és a fiú le fogja venni a sűrű valamit a leány fejéről, és akkor látják meg egymást. Ez a házasság, hogy mivel végződött, nem tudjuk. De mesélt Háneli olyat, hogy magasföldszintről kiszökött a menyasszony, mikor meglátta a vőlegényt, úgy megirtózott tőle. Ilyen is volt. Mert ugye nagyon vallásosak voltak ezek a hászidemek, ezek megmaradtak az ötezer éves [szokásokkal]. Ugyanabban a prémes sapkában és kaftánban [jártak] télen-nyáron, ahogy jártak az őseink [A sajátos haszid viselet a 18. századi lengyel nemesi viseletből nőtt ki. Lásd: haszidizmus; haszid öltözék. – A szerk.]. És lógatták a pájeszukat. Az ortodoxok is meghagyták a pájeszukat, de az ortodoxok felcsavarták [a fülük mögé]. Az ortodoxok is vallásosak voltak azért, csak épp nem olyanok, mint [a haszidok].

[Sepsi]Szentgyörgyön jártunk [én és az öcsém] a zsidó óvodába, azt tudom. De jártam a magyar óvodába, ami kötelező volt. A magyar óvodában jobban szerettem, mert ott több játék volt, többet játszottunk, a rendes állami óvodában. És azért kevésbé emlékszem a zsidó óvodára, hogy hogy is volt, nem tudom. És jártunk aztán zsidó iskolába [héderbe] is, míg a négy elemit jártuk. Tudtam olvasni [héberül], de elfelejtettem.

Rossz két gyerek voltunk, mondta a nagymamám, hogy verekedtünk az öcsémmel, és ő, szegény, nem bírta. És akkor úgy csinálta nagymamám [hogy egyszerre menjünk iskolába]. Én hat éves voltam [1915.] májusban, és be voltam íratva az első osztályba, és az öcsém még öt éves se volt, de azt mondta: „Ha verekedtek, akkor fog menni ő is [iskolába].” És beíratta, hogy ne csak civakodjunk. És nem tudom, hogy hogy, de bevették. Úgyhogy nem egy osztályba, de párhuzamos osztályba jártunk, ő egy fiúosztályban, mert külön leány- és külön fiúosztály volt. De hát első osztályban húszig tanultunk számolni. Ágakból csináltunk – kellett, a tanító néni mondta – húsz darab lécecskét [azokkal számoltunk], és palatáblára írtunk palavesszővel. Csak ennyi volt a nagy tudomány, hogy húszig tanultunk számolni elsőben, és vagy egy nagybetűt, nyomtatott nagybetűt és egy-két szót, ló, ilyesmiket. Én úgy emlékszem. Nem emlékszem már jól, nagyon messzi dolog az, hogy pontosan emlékezzek, ugye.

De csak egy osztályt jártam ott elemibe [azaz a népiskolába], mert nagymamám engem visszaadott a zárdába az elsőbe [azaz: beadta a zárdába, ismét az első osztályba], hogy nem volt megelégedve, amit tanítottak itt. Nagymamám akarta, hogy tanuljak zongorázni is – olyan ámbíciós volt, mindent szeretett volna csinálni –, és azért átadott engem a nővérekhez, a katolikus iskolába. És ott az egyik nővér tanított zongorázni. De hiába tanított, ha nem volt zongorám. És akkor a zárdába jártam négy évet, az elemibe csak [Annak idején négy elemi iskolai osztály elvégzése után lehetett menni középfokú iskolába (polgári iskolába, gimnázium első osztályába stb.). Aki nem tanult tovább, annak el kellett végeznie az elemi iskola ötödik-hatodik osztályát. Lásd: elemi iskola / népiskola; gimnázium és egyéb középiskolák; kereskedelmi iskolák. – A szerk.]. A zárdában csak hat osztály volt, aki nem akart négyből gimnáziumba menni – ugye, jártak szegény gyerekek a zárdába –, az csak öt-hat osztályt végzett. Mert már azok mentek dolgozni, mert aki egy hatodikot elvégzett, tíz-tizenkét éves volt, ment libapásztornak, szóval a szülő a leánykákat és a fiúcskákat is dolgoztatta abban az időben. Így volt, nagy szegénység volt.

A Mikóban jártam négy gimnáziumot, 1924-ben végeztem a négy gimnáziumot [A „Mikó” 1859-ben kezdte meg működését Székely Tanoda néven, az első gimnáziumi osztály beindításával, német iskolaként. 1870-ben gróf Mikó Imre (akit 1876-ban Erdély Széchenyijének neveztek) saját költségén Zofahl Gusztáv építészmérnökkel elkészíttette az egyik szárny tervét (1877-re felépült). Majd Mikó Imre 60 ezer koronás alapítványával és némi állami segéllyel 1892-re Alpár Ignác tervei alapján felépült a másik szárny. Az iskola felvette a Székely Mikó Tanoda nevet, és 1892 szeptemberében mint nyolcosztályos főgimnázium megnyitotta kapuját, 1893 nyarán tartották az első érettségi vizsgát. A 20. század első negyedében már lányok is látogatták az iskolát, de a lányok és a fiúk még kerítéssel voltak elválasztva. – A szerk.]. És akkor Brassóban volt egy kétéves református kereskedelmi iskola, és én abba jártam, 1926-ban végeztem. Nem hiszem, hogy még van Brassóban volt osztálytársam. Nem hiszem, hogy ilyen sokat éltek volna. Én Kolozsvárra szerettem volna menni, a zsidó gimnáziumba, és onnan orvosnak. Mindenképp orvos szerettem volna lenni – pedig nem bírtam volna –, nem tudom, hogy mégis miért adott apám Brassóba, a kétéves kereskedelmibe [Kolozsvárott 1920-tól működött zsidó fiú- és leány-középiskola, előbb héber, majd román tanítási nyelvvel, de anyagi nehézségek miatt 1927-ben – noha tanulóinak létszáma 700 fő körül volt – megszűnt. – A szerk.].

Habár elvégeztem Brassóban ezt a kétéves kereskedelmit, nem mentem állásba, akkor nem volt olyan nagy divat [hogy nők dolgozzanak]. És nagyon nehezen lehetett elhelyezkedni nőknek a hivatalokban. Én se nagyon igyekeztem. Egy darabig még nagymamámnál laktam, egészen 1929-ig, aztán édesapám [Bagy]Borosnyón kivett egy szép nagy házat, azt akarta, hogy jöjjek ki. Mert két vénleány húga volt, és [1929-ig] együtt laktak. De az egyik vén[kisasszony] nagynénim férjhez ment, és akkor édesapám külön akart költözni. Hát én 1929-ben kimentem, de már nekem kezdett udvarolni a férjem, úgyhogy nem tudom pontosan, két évet ha voltunk együtt az édesapámmal, mert én 1930. december huszonötödikén férjhez mentem, és feljöttem [Sepsi]Szentgyörgyre, a férjem idevaló fiú volt. Édesapám korán meghalt, ötvenöt éves korában [1943-ban, Nagyborosnyón].

A férjem 1905. február tizenkettedikén született. Az édesapját ugyanúgy hívták, mint őt, Kósa Jenő. Az öreg [a férjem apja] nagyon módos volt, tímárműhelye volt. De jól ment, mert nagyon viselték a csinált[atott] csizmákat és a csinált[atott] bakancsokat a falusiak. Én nem értettem a bőrökhöz, de így mondták, hogy ők nagyon jó, finom bőröket csináltak. Az édesanyja [a férjemnek] magyarnak nevelkedett, de román ortodox családból származott. Az édesanyjuk valamelyik gyerekkel szülés után meghalt, és az én anyósom bekerült egy román nagynénijéhez, akinek a férje egy Zöldi Károly nevezetű gazdag, hát nem tudom, földesúr-e, de művelt ember volt, azok vették el [nevelték vagy örökbe fogadták] őt hároméves korában vagy még korábban. És hogy magyar ember volt az a Zöldi Károly, a román felesége is református lett, úgyhogy anyósom is rendesen a református vallást tartotta, és érzelmileg is… Tudta, hogy a származása román, de haragudott, ha valaki emlegette. Eredetileg úgy hívták, hogy Pulugor Virág. De azt mondta a férjem, hogy biztos, hogy Florica lehetett, csak aztán akik ugye elvették, felnevelték, Virágnak indították. De nem tudom, hogy miért, ő Pulugor Virág volt, de mégis mindenki Zsuzsika néninek szólította.

A férjemnek még volt három bátyja és két húga. Az egyik bátyja hősi halált halt az első világháborúban, azt én nem is ismertem. A második bátyja, [Kósa] Árpád az édesapjával tímárkodott. A harmadik bátyja pedig, [Kósa] László elvégezte a négy polgárit, és akkor beadták egy fűszerüzletbe inasnak – tizenöt éves korától inaskodott –, hogy megtanulja a kereskedő mesterséget [lásd: kereskedelmi iskolák; tanoncinas, tanonc]. Akkor úgy volt, hogy üzletben kellett inaskodni. És előre mindent kellett az inas csináljon: takarítani, vizet hordani, mindent, míg aztán kezdett ő is árulni, és aztán segéd lett. És akkor nagyon sok Hangyaszövetkezet volt [lásd: Hangya Romániában], Kökösben [Háromszék vm.] megkapta a Hangyaszövetkezet vezetését.

A férjemmel szinte szomszédok voltunk, és az én férjem mint fiú, járt egy rokon családhoz [a Frank családhoz]. Az odavaló fiú és leány nekem második unokatestvéreim voltak, de fiatalabbak voltak nála, és mégis járt oda szórakozni Jenő, a [későbbi] férjem. Én Brassóban jártam a kereskedelmibe, és a húgom, amíg itt járt [Sepsiszentgyörgyön] iskolába, a nagymamánál volt. És nagyon kacér leányka volt az én húgom, szegénykém. És mikor jöttem haza vakációba karácsonykor, hallom, hogy az én húgommal foglalkozik Jenő. Nagyon dühös voltam, hogy egy felnőtt férfi egy leánykával foglalkozik. Ugye, még fiatal volt [a húgom], tizenkét-tizenhárom éves – de fejlettebb volt, mint én –, és mondjuk, [Jenő] húsz éves volt. Szóval komolytalannak vettem, és ki nem állhattam a húgom végett, nem szerettem, és hogy úgy viselkedtem vele szemben, ő se szeretett engem. Észrevette, hogy én ki nem állhatom. Ez a Frank család nevelt egy árva leányt, akit jól kihasználtak. Egy este, úgy alkonyat fele, nem tudom, miért, elmentem ehhez a családhoz. Senki nem volt otthon, csak ez a fogadott idősebb lány. És én bementem, mert szerettem vele beszélgetni, sajnáltam is, hogy árva leány volt, és annyira kihasználták. És ahogy ott beszélgetünk, egyszer csak kopogtatnak, és ki állít be? Kósa úr. Nem tudom, milyen ötletem volt nekem, gondoltam, most kedves leszek, és lássuk, mi lesz. Csak hülyeségből, komolyan mondom. És nagyon kedvesen fogadtam. Mesélt, végül nem tudom, hogy hogy keveredtünk, de egy papírra én is írtam valamit, és ő írt vissza [leveleztünk]. Így dugosgattuk egymásnak. Hogy ebből, egy viccből ez fejlődött, hogy végül [összeházasodtunk]… hihetetlen. Ez volt 1929-ben, és 1930. december huszonötödikén összeházasodtunk.

Most kezdődik az én életem, a közös életünk. De vissza kell térjek a férjemre, mert hihetetlen, pedig igaz, hogy tökéletesen megismétlődött az ő életének egy része a fiammal. Ugyanaz. Csodának számít, de ugyanaz az élete volt egy darabig, tökéletesen, amit most elmondok.

A férjem, ez a Kósa Jenő mint diák, makrancos volt nagyon. Gyönyörű hangja volt, de nem ment pontosan az [ének]próbákra, és az osztályfőnöke megmondta, hogy ezentúl tessék pontosan menni. Jenő azt mondta: „Nem megyek.” „De fog menni.” „Nem, nem megyek.” Vagy megtörtént a tornatanárral, hogy le kellett volna térdeljen, olyan torna[gyakorlat] volt, de rajta egy új nadrág volt, és nem térdelt le. És még volt egy cirkusz – tizenegyedikes kellett legyen [azaz: a nyolcosztályos gimnázium hetedik osztályát végezte] –, de abból olyan cirkusz lett, hogy az osztályfőnöke ütötte a katedrán az asztalt, és Jenő a padot. És akkor felhívatták az apját az iskolába, és azt mondták: „Kósa bácsi, már év vége van, év végén már nem csapjuk ki, de jövő évtől tessék elvinni a városból is, itt nem érettségizhet.” Kézdivásárhelyen a katolikus gimnáziumba íratta be az apja következő alkalommal. De jó fejű volt, úgyhogy jó eredménnyel vizsgázott, és Magyarországon ösztöndíjat kapott az orvosira. Nemcsak ő, hanem ötön kaptak ösztöndíjat [abból az iskolából]. Na, örvendeztek a szülei, ugye, iparos ember volt az apja, de jómódú és jó nevű tímár. És örvendezett. Hát egyszer csak nyílik a kapu, már nem tudom, fél év múlva-e, hazajött. „Hát te miért jöttél haza? Vakáció van?” „Nem, én nem szeretem az orvosi pályát, én nem megyek vissza. Én ügyvéd akarok lenni.” Az öreg azt mondta: „Én nem nevelek gazembert. Mert az ügyvédek mind csalók, rablók, én becstelen embert nem nevelek.” Ilyen volt az apja, pedig neki is volt négy polgárija. „Na, azt mondta az öreg, hát hogyha én nem fizetek azért, hogy te ügyvéd legyél, akkor jössz, és csinálod a tímárságot.” És kellett csebrezzen. Mert nagyon sok víz kell a tímársághoz, ahogy mondta, és ketten vitték a vállukon a vizet egy nagy cseberben. Úgyhogy végül a jobb válla egy kicsit ki is állt az én férjemnek [a vízhordástól]. Na, de kezdett nekem udvarolni. Azt kérdezte apám: „De mire akar nősülni? Arra, hogy hordja az apjának a vizet? Szó se lehet róla.” A férjemnek a bátyja [Kósa László] Kökösben [11 km-re Sepsiszentgyörgytől, délre. – A szerk.] a Hangyaszövetkezetnek volt a vezetője, ő tanult kereskedő volt, a férjemnek csak az érettségije volt, nem volt tanult kereskedő. Azt mondta az öreg [Kósa], hogy betábláztat [megterheli jelzáloggal az ingatlanát], fölvesz a bankban pénzt, és nyissanak egy üzletet, „Kósa testvérek”, egy fűszerüzletet. És nyitottak egy fűszerüzletet.

Volt eljegyzés a házasság előtt egy évvel, egy kicsivel nagyobb [mint az esküvőnk], de nem sokkal. Hosszú menyasszony voltam, hát Jenőnek meg kellett teremteni valami állást, hát apám nem [egyezett másképp bele]. Az eljegyzés a mi lakásunkban volt, szép lakást béreltünk édesapámmal 1929-ben, mikor hazamentem. Az eljegyzésen ott volt a férjemnek a szoros családja is: a szülei, a testvérei – a két bátyja és azok felesége és Rózsika meg a férje. De már az első unokatestvérek nem voltak meghíva. És nekem ezek [a rokonaim], akik [Nagy]Borosnyón voltak [az apja testvérei, a húga].

Egyházi esküvőnk nem volt. Én azt mondtam Jenőnek, hogy én nem hagyom el a vallásomat, ha nem is tartom, de nem hagyom el [lásd: vegyes házasság.]. Azt sem hiszem jobban, akkor miért? Jenővel ketten felsétáltunk a nagyborosnyói községházához, és azt mondtam, hogy aki ott van, az legyen a tanú. Hát egy mérnök lett a tanú, aki Brassóban, a cukorgyárban volt mérnök, és éppen odahaza volt, és egy gazda. Az van a házassági levelemen. Ott voltak a községháza előtt, diskurált ez a gazda a mérnök úrral, és őket kértük meg, hogy legyenek a tanúk. A két nagynénim csinált egy jó, finom ebédet, süteményt, mindenfélét, de csak közvetlen a családnak. A férjemnek a szülei nem voltak ott [az ebéden].

Esküvő után [Sepsi]Szentgyörgyön laktunk, hogy ott volt a fűszerüzlet, amit a testvérével nyitottak. És ő nem akarta, hogy menjek dolgozni. A Csíki utcában volt az üzlet, ahol most a könyvesüzlet van, a sarok mellett: „Kósa testvérek”. De hát a testvére [Kósa László] öt évvel nagyobb is volt, és az volt a kereskedő. Na most, mi történt? Az történt, hogy az én férjem nem tanulta ezt a mesterséget, ő méregetett. De a pénzt is a testvére szedte – csak felírták, ki mit vitt haza [és később fizették ki] –, ő vásárolt be az üzlet részére, ő kezelte a pénzt. Nem ment, nem ment [számunkra az üzlet]. Nem ment ez nekem be [a fejembe], mondtam Jenőnek: én ezt nem bírom, hogy Laci szedi a pénzt, és te kiszolgálsz. És ha nekem egy harisnya kell, én pénzt Lacitól kérjek?” Mondom, én ezt nem bírom, valamit kell csináljunk. Nagyon nem szerettem.

Brassóban nyitottak a kereskedők egy nagy angró fűszerraktárat, hogy legyen magyar. Mert ugye a szászoknak volt mindnek nagy üzlete, és a magyar [fűszer]kereskedők Brassóból és Háromszékről elhatározták, hogy Brassóban ők is csinálnak egy nagy raktárat. Na, meghallottam, hogy keresik a raktárfőnököt. De én nem tudtam, hogy a férjem mennyire alkalmas, pedig már négyéves házasok voltunk. Nem tudtam, én ezen a téren nem ismertem. Nekem sejtelmem se volt róla, hogy ő nem tudja megtanulni. Hazajött, beszélgettünk, mondom: „Azonnal beadsz kérvényt, meg fogod pályázni.” Meg is pályázta. Sohase fogom elfelejteni, hogy mikor megpályázta, jó idő volt, kimentünk este sétálni. És sírt. Hogy mi lesz. Ő magában biztosan érezte, de én nem tudtam, hogy mire képes. Nem ismertem. Négy év alatt nem tudtam megismerni. Azt mondja: „Most itt hagyjuk az üzletet, a biztosat, és ha nem válik be az?” Mondom: „Nem baj, ha nem válik be, fiatalok vagyunk, talpra esünk.” Úgy is volt, talpra estünk. Úgy talpra estünk, hogy másfél év alatt felmondtak neki. Én nem voltam elkeseredve. Soha nem jutott eszembe, hogy én milyen bátor voltam, de most, utólag, hogy egyedül vagyok, elgondolom, hogy én vajon most meg merném-e tenni azokat, amiket akkor.

Brassóban nagyon-nagyon magas házbérek voltak, hát abból éltek [a bérbe adók]. Vettünk ki egy kétszobás-fürdőszobás lakást, de nem első osztályút. Nagyon szép volt, de az előszobából csak a konyhába lehetett menni, és [onnan] a két szobába egyfolytában [azaz egymásba nyíltak a helyiségek]. És udvari volt [nem utcára nyíló]. És mégis kétezer-kétszáz lejt fizettünk. Na, ott van a nyakunkon egy nagy adósság [a lakbér]. Én kerestem a lakást [egy másik bérletet]. Véletlenül összetalálkoztam egy málnási ismerősömmel, és ő: „Hogy vagytok?” Mondom, hogy jelenleg úgy vagyunk, hogy nincsen állásunk. Azt mondja: „Te, hát ott van Bikszádon egy nagyon jó üzlet, vegyétek ki” [Sepsibükszád, románul: Bixad, Sepsiszentgyörgytől 31 km-re. – A szerk.]. Na, mondom, én megnézem. Bikszádon az állomás környékén több ház van, akkor is [volt]. Az egyik volt egy félemeletes, alul üzlet és korcsma. És el akarták adni az üzletet, mert az üzletvezetőnő férjhez ment Kolozsvárra. Megnéztem magamnak, egyedül, hát a férjem azt csinálta, amit én akartam. Mert az én férjem szavak nélkül is elismerte, hogy ő nem érti az üzletet. Azért került ki [az állásából]. Nem tudta, hogy mit csináljon mint raktárfőnök. [Kivették az üzletet, és kiköltöztek Bikszádra.]

Hogy az állomáson laktunk mi, nagyon jó üzlet volt. Mert én abból az üzletből egy jól menő üzletet csináltam. Olyan kereskedés volt a miénk, hogy az egyik fele pálinka [kocsma], de a másik felében minden volt. Mindenfélét bevezettem, mert ügyes kereskedő voltam. Pedig nem tanultam. Én mindent árultam, nem csak azt, amit átvettem a volt üzletvezetőtől. Háromszáznál több favágó munkásom volt Barót környékéről, vágták a fát az erdőben, azok jöttek szombaton szalonna, túró, ilyesmikért. Ezek a favágó munkások az erdőbe egy hétre megvették az élelmet. Én a munkásokat nagyon kedveltem, és ők is engemet, mert mindent beszereztem, amit mondtak. „Naccsága, ezt tessék hozni. Nekem azt. Kell fűrész még.” És mondom: „Mit kell megnézni [a fűrészen], hogy jó legyen?” És mutatták, hogy hogy pengessem, hogy hogy kell hallgatni. Én mentem vásárolni, hát a férjem nem is tudott volna menni, nem is ismerte az árut. Én se, de én megtanultam, ő nem, mert nem érdekelte. Voltak régen a nagykereskedőknek utazóik, akik ajánlták az árukat. A nagykereskedő, mondjuk, fűszereket termelt [forgalmazott], akkor az utazója fölkereste falun és mindenhol a kereskedőket, ajánlta az üzleteseknek, hogy mijük van, mire van szükségük. És az üzletes mondta, hogy küldjön száz kiló cukrot, küldjön ezt, küldjön azt. Hozzánk például Brassóból, a vasüzletből is járt egy utazó. Én mindent hozattam, mindent árultam, amit tudtam, hogy el lehet munkásoknak adni: munkásingeket, sötétebb ingeket, csengőórát kétfélét, bocskort, bakancsot, fűrészt, viharlámpát kicsit, nagyot. Nagyon jó üzlet volt. Abból meg lehetett volna gazdagodni. Csak bérletet fizettem, a tulajdonos Málnáson lakott. De a lakás nagy volt, mert kiadó szobám is volt benne kettő, amit kiadtam.

Igen ám, de jött az iskola a gyermeknek. És Bikszádon egy erdőféleségen kell a faluba felmenni az állomásról – ugye, mi az állomáson laktunk. És én, buta – elfogult anyai szeretet –, azt mondtam, én nem adom őt ide iskolába. Elsősorban nem adom falusi iskolába, másodsorban pedig nem adom, hogy azon az erdőn keresztül menjen, mert még reggeliben nincs is úgy kivirradva. Mondom, Brassóba fogom adni. Bementem Brassóba, de nem vették fel a szász iskolába, mert volt egy törvény, hogy vagy a saját nemzetiségi iskolájába kell járni, vagy az államiba [lásd: zsidó iskolaügy Romániában a két világháború között]. Na, hát nem vették föl, beírattam a református [protestáns] elemi iskolába. Egy ismerősöm ajánlotta nekem az evangélikus papot, hogy az befogadja a gyereket. Jól, gavallérosan meg kellett fizetni. Tényleg, fölmentem, kedvesen fogadtak, nekik volt még egy vele egykorú és két nagyobb fiúcskájuk. De alig telt egy hónap, megyek be, lássam, hogy szokott-e a gyermek. Hát az ágyban találom. És azt mondja a tiszteletesasszony, hogy lázas volt a gyermek, és hívott orvost is. „Na, mondom, összecsomagolok, és hazaviszem.” Ott úgy sajnáltam, mert feküdt egyedül, nem őrizték. Kétezer lejt fizettem havonta. De csak, mondom, egy hónapig járt, egy hónapot fizettem. Hazavittem, akkor másnap még lázasabb lett. És akkor – igazán hihetetlen, pedig esküszöm a leányom emlékére, hogy igazat mondok – azt mondtam a férjemnek, hogy „Csomgolok, és bemegyek Brassóba lakni. Kész”. Bevittem előre a gyermeket akkor éjjel, hogy megint lázas lett. Bevittem Brassóba, a szanatóriumba, szász apácafélék voltak ott. Mind a ketten ott voltunk, én is, a gyermek is.

És azt mondtam, most költözöm. Likvidáltam három hét alatt. Nekem rucáim, tyúkjaim voltak, mert ott olyan jó sík [volt a terület]. Olyan rucáim voltak, hogy volt a ház előtt egy patak, és abban lubickoltak, de mikor enni akartak, olyan édesek [voltak], eljöttek az üzlet ajtajáig – mert ott hozta ki Jenőke egy nagy lapáttal a kukoricát –, odamentek az üzlet ajtajáig, és „vák-vák-vák-vák”. Úgy kacagták a vevőim, hogy milyen édesek. Volt vagy hat lépcső, mert egy hegyoldalba épült ez a ház, és mikor elindult a férjem a lépcsőn, a rucák jöttek fel. Én eladtam egy románnak, likvidáltam, és bementem Brassóba. Kivettem ezt a lakást, ami nagyon jó állapotban volt, csak udvari lakás volt, Közép utcában a tízes szám, emeletes. A Hosszú utca elejéből nyílik ez a Közép utca, de mindjárt elöl van a tízes, a negyedik vagy az ötödik ház. De nagyon szerettem azért, merthogy olyan lépcsőzetesen [volt építve]. Alul szoba volt, földszint, továbbmentél, akkor a lépcsőn mentél fel, de mégis földszinten volt.

Amit mi kivettünk [fűszerüzletet], jó üzlet volt, de a Forrás utcában, elég jó messze a lakásunktól. Lett volna jobb – azután győződtem meg, hogy amit én nem akartam kivenni, az jobb, forgalmasabb lett volna –, de azért, hogy az üzletbe le kellett menni négy lépcsőt, nem vettem ki. Nem tetszett nekem, hogy miért kell lemenni. Amit kivettem, ott hat lépcső volt felfelé. Fűszerüzlet volt, ott nem volt ing vagy ilyesmi, az fűszerüzlet volt. Én a gyermekkel [voltam elfoglalva], és ugye elég messze voltam az üzlettől, a férjem volt az üzletben. Na, de az én férjem olyan [kereskedő] volt, jaj, azt se tudtam, míg meg nem győződtem. Valamikor behívták egy hónapra katonai gyakorlatra a férjemet, és én akkor tudtam meg, hogy ő milyen kereskedő. Hát olyan kereskedő volt, hogy megrendelte a lisztet, kiöntötte [a tárolóhelyre], és mikor elfogyott, akkor adott telefont, hogy hozzanak [újat]. Mikor mentem, átvettem az üzletet, nézem, hát ez sincs, az sincs, amaz sincs. Akkor tudtam meg, hogy ő azt hiszi, hogy azt úgy kell, hogyha elfogy, akkor rendel. Mikor hazajött, mondtam neki: „Miféle dolog ez, édes fiam? Te árulsz, és mindig ott kell legyen még két porció. Ha lisztről van szó, akkor két zsák még mellette [a megbontott mellett]. Nem volt jó kereskedő, nem.

A férjem egyben lett volna nagy: gyönyörű, csodálatos szép hangja volt, biztos, abszolút füle [hallása]. Ez az egy tehetsége volt, abból kiváló lett volna, neves és híres. Ha énekesnek mehetett volna, ha Magyarországon vagyunk, mindegyiket [énekest] lekörözte volna. Össze se lehet hasonlítani Koós Jánossal [(Gyergyószárhegy, 1937) – énekes, színész, humorista, több televíziós műsor vezetője. 1960 óta táncdalénekes. – A szerk.]. Sepsiszentgyörgyön szólóénekes volt a férjem a szövőgyári dalárdában – vegyeskar volt –, a dalárdának a karmestere lejött hozzánk, mikor új dalt akart betanítani, hogy „Jenő, légy szíves, énekeld nekem el”.

Mindenféle fűszereket árultunk [a fűszerüzletben], amit most is, és a finomabbnál finomabb cukorkákat. Olyan halvát azóta se ettem. Mert akkor jöttek be a törökök is, a bulgárok is, és ők hozták a valódi halvát. Ezzel, amit most lehet kapni, nem is lehet összehasonlítani. Nem azokból az olajmagokból van készítve. Szezámmagokból préselték a halvát. Az nem morzsálódott, mint a mostani, hanem lapokra föl lehetett szelni. Olyan finom volt! Jöttek be a törökök, hozták a törökmézet, finomabbnál finomabb édességeket. Mint gyerekek a törökmézet szerettük, és még valami finom török édességet, annak a nevét elfelejtettem. A törökméz olyan volt, hogy kicsi bárddal vágták le, és ó, de finom volt. Hát ugye az az ő specialitásuk volt, nagyon sok édességet esznek a törökök, mert tiltja a bort a vallásuk. Nemcsak a bort, szeszes italt sem szabad nekik inni. Az nagy bűn, nagyon nagy bűn, mai napig is. És azért finomabbnál finomabb édességeket találtak ki, és csináltak.

Mindenfélét lehetett a fűszerüzletben kapni, mint ma. A neszkávé, az talán új. De helyette agyra-főre csináltuk a török kávét. Azt a kávét fel kellett főzni, úgy is hívták, török kávé. És direkt volt törökkávé-főző is, hosszú [magas], keskeny [edény]. Azt a láng felé tartottuk, és mikor habos lett, akkor levettük, hagytuk egy kicsit, hogy megszálljon. És ez volt a divat. Nem a nesz-, hanem a török kávé. Azt szerette a nép. Én is azt ittam, annak is a habját. Dzsemeket csak cukrász csinált, akkor csak cukrászdákban lehetett kapni, nem úgy, mint most, hogy a fűszerüzletekben is ott van. De mindenki [főzött otthon lekvárt], nem volt jó gazdasszony, akiről tudták, hogy a boltból veszi a dzsemet. Egy egyedülálló esetleg. Én megkezdtem az egressel, és mindenből tettem el. Hát szégyelltem volna. A kamrája mindenkinek tele volt. Uborka, minden. Nem az üzletből vettük a téli dolgokat. Azért kellett kamra, és az szégyen lett volna üresen. Még a lisztet is megvettük télire ősszel, egyszerre. Az szégyen volt, hogy januárban menjek az üzletbe lisztért. Az meg volt véve, a kamrából vettem ki a lisztet, a cukrot, a fuszulykát, a borsót, a lencsét, mindent. Ha tudtuk, hogy szegény [és azért nincs valakinek], akkor sajnáltuk. De ha tudtuk, hogy ő is meg kellett volna töltse a kamráját, az szégyen volt. Az felületes, az nem gondos gazdasszony.

Ez az én történetem egyáltalán nem tartozik a vallásos zsidó történetekhez. Én mikor férjhez mentem, azt mondtam a férjemnek, hogy a vallásomat nem [hagyom el]. Ha nem is tartom, de nem hagyom el. Azt se hiszem jobban, akkor miért? Én már tizenhat évesen Hegelt olvastam. Én már kerestem, hogy miért. És akkor minek csereberéljek vallást, ha én kételkedtem. De különben is, én ragaszkodni akartam [a vallásomhoz], ebbe születtem, [ebben] élt a nagymamám, nem bántom meg ilyesmivel. Azt mondtam a férjemnek: „Én nem térek át a te hitedre, de ha lesz gyerekünk, akkor azok reformátusok lesznek.” Én megtartottam annyiban az én vallásomat, hogy megtartottam például az őszi ünnepeket és a karácsonyt [Hanuka].

Az őszi ünnepeket úgy tartottam meg, hogy az édesapám húgai Nagyborosnyón laktak. Feldobolyban is lakott édesapámnak egy női első unokatestvére a családjával. Feldoboly egy kicsi falu, azt hiszem, hogy három kilométerre van [Nagy]Borosnyótól. Azok őszi ünnepeken bejöttek [Nagyborosnyóra] a nagynénémhez. A[z ottani] szeszgyárosnak nagy lakása volt, zsidó ember volt, és ott egy szobát mindig rendelkezésére bocsátott az őszi ünnepeknek, a hosszúnapnak és az úgynevezett karácsony [Hanuka] két napjának [A Hanuka nyolcnapos ünnep de nem tartozik az ún. nagyünnepek közé. Félünnep, nem vonatkozik rá a munkavégzés tilalma. – A szerk.]. Más faluból is jöttek [Nagy]Borosnyóra zsidók, Rétyről [Háromszék vm.-i kisközség volt. – A szerk.] is, mert csak itt volt egy szoba berendezve templomszerűen [imaháznak], csak ezen a kétnapos ünnepen [Hanukakor] és még amelyiken böjtölnek, a hosszúnapon – Jam Kipernek [Jom Kipurnak] hívják –, ezen a három napon volt lefoglalva ez [az imaterem]. Betettek padokat, székeket, ahova leültek [az emberek]. A fele részben csak nők, és a másik részben férfiak. Nem tudom, hogy volt-e függönnyel is elválasztva, nem emlékszem. És a szeszgyáros vallásos volt, valahol Zilah környékéről származott, nagyon jól tudott imádkozni, és nagyon jól ismerte a vallást. És az tartotta az istentiszteletet, és akkor a nagynénim, Gizella néni, aki elvette a húgomat örökbe, azt mondta [nekem], hogy szívesen lát, hogyha meg akarom tartani az ünnepet, ha akarok, jöjjek ki [Sepsi]Szentgyörgyről. Ugye, én nem tértem át, megmaradtam a vallásom mellett, és én Alpárral – két éves volt a fiam – kimentem, ezt a két napot [Hanukakor] megtartottam. Azt, hogy koplaljak, azért nem kellett kimenjek [Nagy]Borosnyóra, hogy megtartsam, tudtam koplalni itthon is, értem alatta a hosszúnapot. És akkor mindig kimentem két napra, a karácsonyi ünnepre, ezt a két napot mindig ott töltöttem. Annyi volt, hogy szebben, ünnepi ruhában voltunk felöltözve, ott imádkoztak, azt tudom, hogy héber nyelven volt felolvasva az ima, és tartottak egy beszédet, és jót kívántak az emberek egymásnak [Az interjúalany minden bizonnyal Ros Hásánára gondol, nem a Hanukára. – A szerk.]. És finomakat ettünk a nagynénéméknél, mert szerettek finomakat főzni a zsidók.

Húsvétkor megvettem a pászkát, azt szívesen elrágcsálgatta a férjem is vagy Alpár is, a fiam. De nem azt jelentette [nekem a Pészah], amit jelentett nagymamámnak, akinek külön [pészahi] edénye volt, azt csak az alatt a nyolc nap alatt használta, soha többet egész évben. Hát nem így, de a pászkát megvettem. Sőt, megcsináltam a knédlit [maceszgombócot], amit a húslevesbe tesznek. Miért ne csináljam meg? Az jó. Az jól esett a férjemnek is. De nem tartottam vallásilag [a Pészahot], nem. Megvettem ugye a pászkát, megcsináltam a knédlit, de nem azért, hogy ünnep. Másnap megehettem egy másik levest is, egy lebbencslevest. Ez a húsvéti ünnep, ennyit tartottam meg [a tradícióból], de ez nem tartás.

A véletlen úgy hozta, hogy jöttek a vasgárdisták. 1938-ban Bikszádon volt nagyon jól menő üzletünk. 1938-ban már nagyon lehetett érezni a vasgárdistákat Romániában. Mindenütt voltak, betették mindenhova a lábukat. Nagyon kezdett uralkodni a Vasgárda, és jól lehetett hallani, hogy Hitler miket csinál. Régebben Ausztria, Magyarország egyben volt. De 1919-ben szétváltak, önálló lett Ausztria. És ő önálló akart maradni, de Hitler magához [Németországhoz] akarta csatolni. Ezt úgy hívták, hogy Anschluss. Mindenütt Hitlert hallottuk, ide vonult be, oda vonult be, minden nap valamit hallott az ember. És minket kedveltek, nagyon becsületesek voltunk, nem [úgy,] mint a legtöbb kereskedő. És a jegyző is kedvelt, pedig román ember volt. És eljött egyszer az üzletbe, és azt mondta: „Doamna [asszonyom (román)], a gárdisták fognak hatalomra kerülni, és tessék áttérni, tessék elhagyni [a zsidó vallást], mert rossz sorsuk lesz a zsidóknak. Hát tetszik látni, mi megy végbe.” Már nem tudom, hogy el volt-e már menekülve a király [lásd: II. Károly román király] – mert ő is ugye zsidó nővel menekült [Lupescu Elena, szül. Wolf Magdára (1895–1977) utal itt Kósa Alice, aki Nicolas Grünberg zsidó gyógyszerész lánya és a román király hivatalos szeretője volt. 1940-ben, a király lemondatásakor együtt menekülnek Portugáliába, 1947-ben feleségül vette Rio de Janeiróban, Brazíliában. – A szerk.] –, nem esküszöm meg, de úgy jön, hogy már el volt menekülve ő is a Vasgárda elől. Azt hiszem, hogy Németországban már megkezdődött az üldözés. „Tessék áttérni.” Mondom: „Jó, ön tudja.” Azt mondja: „Ne csináljon semmit, ne is tessék jönni, én kiállítom, aláíratom…” [a papírt], hogy én ott hivatalosan kértem a vallásom elhagyását és a református vallás felvételét. Meg is csinálta, el is hozta nekem, és azt mondta, hogy „Tessék elmenni a málnási paphoz, és neki is bejelenteni”. Tőkés Lászlónak, a püspöknek a nagyapja volt Málnáson a pap. De már több volt, egy ranggal magasabb volt, mint egy pap. Én el is mentem Málnásra, és mondtam, hogy hogy volt, azt mondta, jó, elismerte [az igazolványt], csak kellene, hogy én járjak [hittanórára], hogy tanuljam meg a[z egyházi] törvényeket, hogy tanuljam meg a kátét [A Heidelbergi Káté kérdés-felelet formájában megfogalmazott református hitvallás. – A szerk.]. Hát én nem mentem, hogy én utazgassak. Mondtam, jó. Elismerte, nekem hivatalosan megvolt, hogy én át vagyok térve, és kész. Nem törődtem [a hittanórákkal], nem mentem. De nem is tudtam, hogy milyen is lesz egy fasizmus, ha Romániába felülkerülnek a vasgárdisták.

Csak két évet voltunk [Brassóban], és 1940-ben visszajöttünk Sepsiszentgyörgyre. A férjem, hogy kereskedésük volt egy kicsi ideig a bátyjával, ismerte a kereskedőket. A románok alatt a magyar uraknak kereskedésük volt. A román világban nem volt úgy állásuk, mert ugye dzsentrinek tartották magukat, és nem akartak a románoknál kicsi hivatalnokok lenni, inkább nyitottak üzleteket. Aztán amikor 1940-ben magyar világ lett [lásd: „magyar idők” (1940–1944); második bécsi döntés], mind[ből] szolgabíró, főispán, alispán lett [lásd: főispán – alispán; Szolgabíró – ő állt a vármegye területi alegysége, a 16–18. század között kialakult járás élén. Minden járásban egy főszolgabírót és több alszolgabírót választottak (1870. évi XLII. tc.), egy-egy alszolgabíró a járást kisebb részekre osztó kerületben látta el a szolgabírói feladatokat (a főszolgabírónak is volt saját kerülete). Ők közvetítették a vármegye rendeleteit a községekbe, és felügyelték a végrehajtást. Szerepük volt a területi igazságszolgáltatásban és közigazgatásban (adókivetés, mozgósítás, rendészet stb.; jelentéktelenebb polgári perekben és kihágások esetén önálló fórumként döntöttek). A tisztség 1950-ben szűnt meg, a tanácsrendszer létrehozásával. – A szerk.]. Barabás és Sipos volt például az egyik fűszerkereskedés, Síposból lett szolgabíró, és Barabásból alispán 1940-ben. És akkor azoknak a révén kapott állást a férjem. Az alispáni hivatalban, a szolgabírósági hivatalban tisztviselő volt. Persze nem egy nagy állásba tették, hanem egy kicsi állásba. Azt tudom, hogy százötven pengő fizetése volt. Hoztunk ugye egy pár lejt [magunkkal Brassóból, ami Románia maradt] – aminek aztán fele elment, mert ellopták –, és elhoztunk a fűszerüzletből mindent, az összes fűszert, ami volt.

Én mindig a magyarokkal éreztem, magyarok társaságában voltam, és mai napig is a magyaroknak drukkolok mindenben. Magyarországnak annyi jót csináltak a zsidók. Mert nem volt iparuk [a magyaroknak], semmi. Pesten német újság volt, német színház, hogy ne csak a zsidókról beszéljek. Mert bejöttek a svábok [lásd: magyaországi német kisebbség], és Budának egy része, és Pestnek egy része kimondottan sváb [volt]. Azért van annyi német nevű magyar. És Kolozsvár volt a magyarabb, sokkal magyarabb [mint Budapest]. Ott volt a [magyar] színház, ott voltak [magyar] újságok, és lett aztán Budapest[en is]. Aztán nagyon sokan vissza is vedlettek a magyar világban hirtelen [németté], 1940-től. Nem tudtak már németül, mert másod- vagy harmadrendű leszármazottak voltak, de hogy Németország olyan diadalmas volt, hogy napok alatt döntött országokat porba, nagyon sokan a svábok közül, különösen a fiatalok, „Heil Hitler” annyit megtanultak rögtön.

Sepsiszentgyörgyön a Közfürdő utcában laktunk, most is megvan [a ház], mert a románok elmentek, és kibéreltünk egy szép egyemeletes lakást – szép volt legalábbis –, körülvéve kerttel, elöl jó nagy területtel. Az egy három szoba-konyha-fürdőszobás lakás volt. Egy román családnak a tulajdona volt, a románnak magyar volt a felesége, de románabbnak érezte magát, mint a férje. És ugye azok [1940-ben] elmentek. A románok elmentek [Sepsi]Szentgyörgyről, egy-kettő, ha mert maradni. Mert csúfak voltak a székelyek, beverték az ablakát mindeniknek, nem mertek kimenni [a házból a románok]. A román megbízott valakit – egy magyar embert –, azon keresztül fizettük a lakbért. És ott laktunk.

A fivérem elment [látogatóba] Pestre a feleségével – Budapesten nekem van ma is élő első unokatestvérem –, és hozott nekem egy [harisnya] szemfelszedő tűt. Megvan most is. De nem olyan egyszerű, hogy csak a horga van, hanem úgy van megcsinálva, hogy egy picit rugós. Na, akkor én nekiültem, és megtanultam harisnyafelszedni [A selyem- és nylonharisnyán leszaladt szemeket „felszedni”. – A szerk.]. Olyan gyorsan tudtam majdnem, mint a gép [Nemcsak tűvel, hanem egy mechanikus ún. szemfelszedő géppel is lehetett harisnyát javítani. – A szerk.]. Úgy megszokta már a kezem. Én azzal többet kerestem, mint a férjem, mert probléma volt a harisnya, nem volt olyan egyszerű, hogy bemegyek a boltba [és veszek]. Hol volt, hol nem. Nagyon sok munkám volt, mindig éjjel fél kettőkor feküdtem le. Mert nappal főzni is kellett, takarítani is kellett. És három szobám volt, egyet kiadtam, szedtem a szemeket, semmi[ben] hiány[t nem láttunk].

Ezt a [kikeresztelkedési] papírt elfogadták, mert az volt a törvény, hogy akik vegyes házasságot kötöttek, és a zsidó származású hitves át van térve, azokra nem vonatkoznak [a zsidótörvények, lásd: zsidótörvények Magyarországon; a zsidótörvényeket 1941 márciusában terjesztették ki a második bécsi döntéssel 1940 augusztusában visszacsatolt Észak-Erdélyre. Mind az első, mind a második zsidótörvény értelmében vallási alapon az a személy kapott mentességet, aki 1919. augusztus 1. előtt /július 31-ig/ előtt tért át valamely más bevett felekezetbe, és azóta annak tagja volt. Ő azonban nyilván nem az 1938-ban kiadott „papír” miatt kapott mentességet: a zsidókra vonatkozó rendeletek alól mentesítettek körét a Sztójay-kormány 1730/1944. M.E. számú rendelete határozta meg. A gettósítást – és ebből következően a deportálást – előíró rendelet (6163/1944. B.M.) nem vonatkozott – többek között – a vegyes házasságban élő zsidókra és leszármazottaikra (Randolph L. Braham: A népirtás politikája, A Holocaust Magyarországon, Budapest, Belvárosi Kiadó, 1997, 551. oldal.) – A szerk.]. Horthyig elfogadták [lásd: Horthy-korszak], de Horthy után jött Szálasi [lásd: Szálasi Ferenc].

Szálasi aztán nem fogadott volna el semmit, mert tizenöt-tizenhat-tizennyolc éves kölyköket is összetoborzott, és azok a Dunába lőtték a zsidókat [lásd: zsidók Dunába lövése]. Hát a híres világbajnok kardvívót is elkísérték a Dunáig, és oda belelőtték, mert zsidó volt [Minden bizonnyal Petschauer Attilára gondol. Petschauer Attila (1904–1943) – kardvívó, újságíró. 1928-ban Amszterdamban és 1932-ben Los Angelesben tagja az olimpiai bajnok kardcsapatnak, 1928-ban második, 1932-ben ötödik helyre került az egyéni kardversenyben, az Európa-bajnokságok során egyéni versenyben többször első-második-harmadik helyezett, a Nemzeti Vívó Club tagjaként 1928–31 között 17 alkalommal volt válogatott. Visszavonulása után „Az Est” munkatársa volt. 1942-ben munkaszolgálatra hívták be, Davidovkánál pusztult el (Kárpáti Károly visszaemlékezése szerint metsző télközepi hidegben megparancsolta a keret, hogy vetkőzzön le, másszon a fára, és kukorékoljon, mint egy kakas. Közben vízzel locsolták. Ráfagyott a víz, és röviddel azután meghalt). – A szerk.]. Szerencsére Szálasi még nem ért el ide, [Sepsi]Szentgyörgyre, erre a részre, folyt a háború, ugye. Itt 1944-ben, hamarabb valamivel – egy hónappal vagy kettővel vagy hárommal –, hogy lemondott Horthy, már benn voltak a románok és az oroszok. Már bejöttek. Itt voltak Őrkőn [A Cenken, Brassó délkeleti oldalán emelkedik a 957 m magas Cenk-hegy. – A szerk.].

Az anyai nagymamám, szegény, egyedül volt, miután én [1929-ben] eljöttem. Ahogy volt, ki kellett jöjjön a lakásból 1944-ben, amikor elvitték, deportálták, és az ajtót lepecsételték. És ami ott [a házban] volt, a kicsi holmija, levelek és minden, az ott maradt lepecsételve. Azért nincs róla fényképem sem. [Sepsi]Szentgyörgyön kellett viselni a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon], de az már 1944-ben volt, nemsokára elvitték teljesen őket. Énnekem nem kellett viselni a sárga csillagot, mert én kivételezett voltam. Másik szabályzat volt például, hogy a zsidó családok – mindegyiknek cselédje volt – nem volt szabad fiatal keresztény alkalmazottat tartsanak, csak időset [A magyarországi zsidótörvények értelmében zsidók háztartásában nem alkalmazhattak keresztényt – se fiatalt, se időset. – A szerk.].

Szörnyű idők voltak. Szörnyű. Hogy megváltoznak az emberek! Én is már hároméves koromtól itt éltem, [Sepsi]Szentgyörgyön! És volt iskolatársaim között voltak, aki úgy csináltak, mintha nem látnának, nehogy szóljak az utcán, kompromittáljam őket azzal, hogy szólok [hozzájuk]. Volt olyan. Volt, hogy még kérdezett is ezt-azt az iskolában tőlem, és akkor jött ez a világ, és láttam, hogy úgy csinál, mintha nem látna. És akkor én is direkt kerültem, nem közeledtem senkihez, hát tudtam, hogy én megbélyegzem. Nem szóltam volna az utcán egyikhez sem, mert rossz néven vette volna. Ilyen volt a világ. Olyan hamar hajlanak a rosszra az emberek, sokkal hamarabb, mint jóra. Jóra nem lehet olyan hamar megtanítani őket, hogy légy jó, adjál egy ruhát a ruhádból, nem. De a rosszat, igen.

A zsidó férfiakat egy napon vitték dolgozni a mezőre. És hangosan kiáltották: „Előre a cigányok, és csak azután a zsidók!” És voltak ott ugye kereskedő emberek [a zsidó férfiak között], és ha iparos is volt, jobb iparos, elég jómódú volt a [sepsi]szentgyörgyi zsidóság. Mellettem állt Jenőnek az első unokatestvére, és egy nagyon jól ismert gazda volt mellettünk. A Jenő leány unokatestvérének a férje nagyon jó kárpitos volt, jómódúak voltak, református emberek voltak, de volt elég zsidó kuncsaftjuk is. Jól ismerte ezeket a zsidó embereket, akiket vittek, és látta, ahogy az élelmüket is cipelik, és megsajnálta őket, és ott hátul azt mondta, hogy „Szegény zsidók!”. Na, ezt kellett, hogy meghallja az a száznyolcvan centis férfi: „Mit mond maga? Vigyázzon, ne halljam még egyszer, mert maga is odakerülhet!” Ilyen világ volt. Úgy megváltoztak egy pillanat alatt, azelőtt, míg ez a fasiszta világ nem volt, eszükbe se jutott, hogy antiszemita legyen. Mindenki megváltozott, cakompakk! Nagyon kevés kivétel volt. Volt, de kevés. Nagy műveltség kellett hozza. De nagy műveltséggel is meg tudták győzni az embereket. De mivel győzték meg őket, hogy így ki akarták mind egy szálig irtani a zsidókat!?

És sok mindent direkt csináltak, azért, hogy megbüntessék, hogy kigúnyolják, hogy kicsúfolják [a zsidókat]. Például, mikor lezuhant Horthy Miklósnak a fia, Horthy István [1942. augusztus 20-án búcsúbevetésének szánt repülésekor elvesztette uralmát Héja típusú gépe felett, és lezuhant. Halálát máig is találgatások övezik, de a szakemberek többsége a nehezen vezethető gépben és Horthy István gyakorlatlanságában látja a baleset okát ( http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/who/horthy_istvan.html). – A szerk.], akkor egy addig jó ismerős – nem tudom, hogy mi volt ez a férfi, de tudom, hogy tanult ember volt – odament a Frank Sándor [Hartmann Reginának (Hartmannné, szül. Féder Teréz lányának) a férje] lakására, és becsengetett, hogy gyászszalagot akar tenni a kabátjára, és legyen szíves, adjon neki. „Hát – azt mondja [Frank bácsi] –, az üzlet be van zárva.”. „Nem baj, ha be is van zárva, de tessék adni, mert ki kell tenni azt a fekete szalagot, meghalt a kormányzóhelyettes” – mert az volt István, Horthynak a fia, Horthy megválasztatta, hogy ő legyen majd az utódja. Akkor Frank bácsi kiment, levágott egy akkora darabot egy fekete szalagból, és odaadta. „És mennyibe kerül?” Hát nem tudom, ötven bani vagy egy lej, a rendes kicsi ára. Na, másnap a „Székely Nép”-ben megjelent a cikk: „Frank Sándor, kihasználva a kormányzóhelyettesünk tragikus halálát, kiállt az üzlet elé, és gyászszalagokat árult a járókelőknek.”

A „Székely Nép” volt a [sepsi]szentgyörgyi újság, napilap volt, nem hetilap. Jó szerkesztősége volt. Egyszer ki is jött egy gúnyos cikk a „Székely Nép”-ben, úgy örvendtünk, kacagtunk. Egy cikk földicsérte a székely népet, de abban beletéve, minthogyha a fasisztákat dicsérné, egy olyan cikk volt. Hogy ilyen, hogy olyan, hogy olyan ügyesek, és nem tudom mi, szóval nagyon dicsérő cikket írt a székely népről valaki ismeretlen, mert az volt aláírva – annyiszor elmondtam utána is, hogy még ma is tudom –, úgy írta alá, hogy Kotári Sipkos Ákos. A lap ugye kitette a cikket, és még jött egy cikk, amelyikben dicsérték Kotári Sipkos Ákost, hogy ismeretlen küldte be a cikket, és milyen jól ismeri a székely népet. És akkor egy hét múlva megszólal a Kotári Sipkos Ákos, hogy olvassák visszafelé el [a nevét], és megtudják, hogy ki. Hát visszafele az volt, hogy: „Soká sok pisi rátok.” Ez volt a Kotári Sipkos Ákos. Kigúnyolta valaki. De előre úgy dicsérték Sipkos Ákost, és utána így leleplezte saját magát.

Amikor a városban összeszedték a zsidókat, a szegény nagymamám nyolcvankilenc éves volt akkor, és ő el kellett menjen [a gettóba]. Ahol Ceauşescu idejében a tüdőrészlege volt a kórháznak – most nem tudom, hogy mi –, oda gyűjtötték össze a zsidókat. Akartam vinni egy kicsi élelmet egyszer nagymamámnak, míg itt volt Sepsiszentgyörgyön. Összebeszéltünk egy keresztény ismerősömmel, Bogdán Ilonkával, akinek a férje volt zsidó, hogy próbáljunk beadni csomagot. Ilonkának a férje munkaszolgálatos volt valahol ebben az időben, mikor itt összeszedték a zsidókat, ő az anyósának akart [élelmet vinni], már idős nő volt. Már nem tudom, mit sütöttem, valami mézest, hogy jó tápláló legyen, azt csomagoltam, és vittem. Egy hadnagy volt az udvaron, mert olyan öt-hat-hét éves gyermekek voltak kint az udvaron, és játszódtak. Mondom, próbáljuk megkérni [a hadnagyot], hogy beadhassuk. Elvette a csomagokat a hadnagy, és azt mondta, hogy a gyerekeknek adja. És tényleg ott kibontotta a csomagokat, és a gyerekeknek elosztotta. Hát örvendtünk annak is, de mégis mind a ketten azt szerettük volna, ugye, hogy az kapja meg [akinek vittük]. Én pláne, hát a nyolcvankilenc éves nagymamám is éhen haljon? [Sepsi]Szentgyörgyön nagyon keveset voltak, nem tudnám pontosan megmondani, egy hetet vagy két hetet, aztán elvitték őket, úgy hallottuk, hogy [Szász]Régenbe, utána aztán Németországba [először Auschwitzba], és én többé nem láttam a nagymamámat.

És ez egy másik történet. Hivatalba került ugye a férjem, és jóképű férfi volt, meg kell adni. Százhetvenhét centi, nem olyan magas, de azért elég. És ott belegabalyodott egy leányba, aki tizenöt évvel fiatalabb volt nála. Délután is bement, hogy neki túlórázni kell, mindig ment erre, arra, amarra. Szólóénekes volt a férjem a [sepsiszentgyörgyi] dalárdában, és a dalárda meg volt híva ide-oda, a Szent Anna-tóhoz is mentek kirándulni, ő mindig ment, de egyedül [nélkülem]. És ez így ment. A korzó az divat volt minden városban annak idején. Akartam menni sétálni a korzóra, neki dolga van, hát mi ketten, a gyermekkel jártunk. Úgy is ismertek már. Még fiatal voltam 1943-ban, bár volt egypár ősz haj[szál]am, de úgy mondták nekem, hogy „az a szép”. Egy alkalommal, valami hivatalos ünnep volt, ami istentisztelettel kezdődött, és a templomba mentek istentiszteletre. Én hallottam ezeket a dolgokat, nekem megmondták a kolléganői, hogy Kósa [úr mit művel], és gondoltam, hogy na, most megnézem, hogy mit csinál. Meg is álltam a református templom kapujában, és [gondoltam,] meglesem. És látom, hogy kijön az egyik, és utána kijön a másik. És ahogy odaérnek [mellém], a férjem meg se állott, továbbment, és én Ilonkát megfogtam, és mondom: „Most megyünk, és megkérdezzük Kósa urat, hogy melyikünket akarja. Mert én elmegyek, de tudjam meg.” Na, úgy is volt. Mert ő továbbment, de nem ment teljesen el. Bementünk a parkba, és akkor megkérdeztem: „Szereted Ilonkát?” Azt mondja: „Szeretem.” „Akkor engem nem.” „De, azt mondja, téged is.” Mondom: „Ez nem megy, kettőt. Se Ilonkának nem jó, se nekem.” „Na, jó akkor, majd meglátjuk.” Azt mondja: „Mindjárt jövök vissza.” Elmegy. Nem tudom, mennyi idő telik bele, egy óra, jön vissza, azt mondja: „Elintéztem.” És jelentkezett önként katonának. 1943-ban jelentkezett először. És én reszkethettem, hogy ebben a fasiszta világban itt maradtam a gyermekkel, és ő elment a frontra. Csak szerencsére, hogy tudtam harisnyaszemet felszedni. Becsületes volt, mondjuk, ezen a téren, nem tehetett róla, hogy szerelmes lett, de mégse akart elhagyni. Én így fogtam fel az első elmenetelét. Mert ha el akart volna menni, huszonnégy óra alatt mint zsidó származású [feleségtől], elválasztottak volna egy magyar embert, örömmel.

Nem tudom, meg van-e még a levele, amit írt nekem onnan, hogy én voltam csak az egyedüli, akiben mindig bízhatott. És én azt a levelet megtartottam. Megint magamat dicsérem, de én olyan szilárd voltam, az életben mindent én kormányoztam, csak az elsőt adta az apja, hogy csináljanak üzletet, tovább mindent, mindent… az én két vállamon nyugodott a családi élet, tessék elhinni. Ő azt érezte, hogy ő nem tudna teremteni megélhetést, hogyha elment inkább csebrezni. Az apja nem akarta ügyvédnek, ő nem akart az orvosira járni, mert irtózott, utálta az orvosit, és inkább ment, hogy a cseber vizeket hordja a tímárműhelyben. Nem tudott teremteni semmit magának, de este elmentek inni. Nagy ivók voltak, mert fogadalmuk volt, a férjemnek és barátainak, hogy vizet nem isznak.

Másodszor is elment, 1944. szeptemberben, ugyancsak a magyar hadseregbe jelentkezett. Nagyon szeretett felöltözni hadnagyi ruhába, mert jól állt neki. De akkor én küldtem. Mert féltem, hogy ráfogják a románok, hogy „fasiszta”, mivel önként jelentkezett [1943-ban a magyar hadseregbe]. Mindenki elmenekült eleinte, alig maradt valaki, pár asszony, azután szivárogtak vissza. De mikor bejöttek az oroszok, és bejöttek a románok, elmentek, féltek. Mert fogták össze a [magyar] férfiakat, és vitték Brassó mellé, ott volt egy hely, ahova betömörítettek nőket, férfiakat, és vitték ki Oroszországba. De legnagyobb része meghalt, különösen a férfiak. [„A szovjet fogságba esett civil magyarok és magyarországi németek száma 200–250 ezer főre tehető. A katonákkal és a Kárpátaljáról, valamint Észak-Erdélyből és a Felvidékről elhurcolt civilekkel együtt a szovjet fogságba esett magyarok teljes száma meghaladja a 600 ezret; közülük legalább 200 ezren sohasem tértek vissza a szovjet táborvilágból” (http://or-zse.hu/resp/ronatamas-holocaust2006.htm). – A szerk.] Másodjára én küldtem el a férjemet. Azt mondtam neki: „El kell menj. Mert hallgass ide, itt egy eset van. Önként jelentkeztél a fasisztákhoz, nem kutatják, hogy te lelkileg [lelki okokból] mentél el, hogy nem akartál tőlem [elválni]. Az lesz az első, hogy lefognak – mondom –, nem érek vele semmit. Sokkal rosszabb. Így remélhetem, hogy még találkozunk, de ha elvisznek, biztos, hogy nem fogsz élve hazakerülni. Tehát nincs értelme, hogy itthon maradj. Menj el, mert így reménykedhetek!” Jaj, édes jó istenem, milyen jól tettem! Mindig azt mondtam, hogy jó előérzetem van a rosszra.

Magam előtt le kell hajtsam a fejemet, hogy én vállaltam azt, hogy egy gyerekkel és eggyel a jövőben, mert négy hónapos terhes voltam, elküldtem őt a frontra, az ismeretlenbe – levél nincs. És én semmi nélkül, az égvilágon semmi nélkül itt maradtam másfél gyermekkel. Nem nagyon ellenkezett, pedig tudta, hogy most kenyér nélkül [maradunk].

Itt sebesült meg a Cenken [Brassó mellett], 1944 szeptemberében. Repeszsebeket kapott, úgyhogy a háta, válla tele volt szilánkokkal. És volt a fején is. Felültették itt a vonatra sebesülten, én többet, míg haza nem jött másfél év múlva, nem tudtam róla. Itt megsebesült, sebesülve vitték a kórházvonattal, valahol kórházban volt, és onnan, mikor felépült, kerülhetett Csempeszkopácsra [Vas vm.-ben lévő kisközség volt, Szombathelytől 20 km-re. – A szerk.]. Csempeszkopácson volt a férjem egy darabig a hadsereggel, míg kivitték Németországba, biztosan a frontra, mert elfogták az amerikaiak. Németországban volt fogságban. Ott annyiban nagy szerencséje volt, hogy az amerikaiak adtak cigarettát. És őt én [előzőleg] leszoktattam a cigarettázásról, mert még éjjel is felébredt, meg volt szokva, hogy éjjel is egy cigarettát elszívott. És mennyire hálálkodott, hogy leszoktattam, és mennyi mindent tudott még pluszban venni [a cigaretta árából]. De én nem tudtam erről semmit se. Csak egy kicsivel azelőtt, hogy hazajött, hallottam róla, egy férfi írt egy levelet [Székely]Udvarhelyről, hogy „Tessék nyugodt lenni, mert Jenő jól van, együtt voltunk fogságban, és nagyon hamar [haza fog jönni]”. 1946. februárban kaptam ezt a levelet [Székely]Udvarhelyről, és márciusban hazajött a férjem. Hazahozott egy fényképet, olyan mosolygós rajta, azt érdemes megnézni. Azt hordozta is magával, olyan hiú volt, hogy mutogatta azután is sokat a képet. Egyet hozott haza, de hát egy fényképészhez nem megy be az ember, hogy egy képet csináltasson, a fényképész úgyis hármat csinál. A szomszéd férfi is ott volt, és ő mondta, hogy egy fiatalasszonynál volt [elszállásolva]. Hát, ha fiatal, akkor biztos, hogy legalább egy képet ott hagyott.

A férjem nem vette volna jó néven, nem akarta engedni, hogy dolgozzak. Jó, nem volt kedve, hogy menjek dolgozni, de én kitaláltam [mindenfélét], mert nem tudta volna ő a fizetéséből a családot fenntartani. Közben négyen lettünk a családban, és az ő ezernégyszáz lejes fizetésével nem tudtunk volna [megélni]. Mindenfélét kitaláltam. Főztem a csokit, töltöttem lapokat finom dobostortakrémmel, és házicsokit, tésztát árultam, szerény kamattal, hogy úgy mondjam. Egy lejért adtam egy darab csokit is és a tésztát [süteményt] is. És közben éjfélig szedtem a [harisnya]szemeket, én többet kerestem, mint a férjem. Mert én nem bírtam, nekem kellett… [a pénz]. És ott volt a két gyermek. Aztán németet tanítottam [otthon], volt, hogy kilenc tanítványom volt [egy tanév alatt].

Én későn mentem dolgozni, csak hat évet és nyolc hónapot dolgoztam. Annak is van története – ilyen kicsi semmi történetekből áll az élet. Mert nem voltam éppen csúnya, a férjem nem akarta engedni semmiképpen, hogy én menjek állásba. Ő megcsalt engem, de azt nem bírta elviselni, hogy én megcsaljam. De nekem ilyesmi eszemben sem volt. Óvodista volt Juditka [Kósa Alice lánya]. Ebben az utcában, kéznyújtásra tőlünk lakott egy jóképű elvált asszony – ő is Aliz volt – egy ötéves leánykával, Ildikóval, aki járt Juditkához játszani. És itt volt a leányka Juditkánál játszani. Juditka szerette a kicsi babákat, egy csomót vettem neki, és rongyocskába – öt éves volt, de – lyukat vágott, felhúzta [a babára szoknyának]. És három óra körül nyílik a kapu, jön a férjem. És a leányka azt mondja: „Jön Kósa bácsi.” Leesett az állam. Mondom: „Édes kicsi szívem, te ilyen jól ismered Kósa bácsit? Hát te honnan ismered?” „Szokott hozzánk járni.” Á, úgy vagyunk, hogy itt a szomszédban, és Kósa bácsi szokott oda járni. Hát akkor gondoskodjunk, mert nem lehet tudni. Én öregszem. Jól kerestem, mert szemet szedtem, házi csokit árultam, küldött a húgom mindent Brassóból nekem, kávét, amit el tudtam adni. Úgyhogy semmiben nem éreztem hiányt, de az nem egy biztos talaj. Nekem kellett egy biztos talaj. Nahát, ha ő oda jár, akkor én megyek irodába. És elmentem dolgozni, az ő akarata ellenére, mert akkor gondoltam magamban, hogy mi lesz, hogyha telik az idő, és itt hagy? Akkor én valamit kell csináljak.

És jelentkeztem a[z állás]közvetítő irodába, és úgy kerültem állásba 1952. augusztus elsejétől. A megyénél voltam az Agricolának a főkönyvelője. Volt tíz pontom, tíz faluban volt agrármérnök, az is hozzám tartozott. Én nagyon szerettem könyvelni, és azt tanultam, igaz, hogy már mindent [elfelejtettem]. De nagyon hamar megtanultam újra, és egyszerűbb könyvelése volt az Agricolának, mint ha gyárban lettem volna főkönyvelő. A gyárban talán el sem vállaltam volna, de ez egy kicsi [vállalat volt], tíz pontom [falum] volt, jól meg tudtam csinálni.

1958-ban beteg lettem, három hónapig volt állandó lázam, felmenő lázam, sokáig nem tudták az orvosok se, hogy mi bajom van. Aztán rájöttek: szívbillentyű-szűkület. Másodfokú rokkant lettem a szívemmel, már akkor megállapították, hogy balra két és fél hüvely, jobbra három és fél hüvely a szívem, kétszázon felüli a vérnyomás. És én tessék, 2005-ben élek. És az én drága gyermekem nincs. Most is nagy a szívem. Tavalyelőtt voltam az unokámmal egy nagyon kedves román fiatal orvosnőnél, azt mondtam neki, hogy azért élek még, ennyi év után is, mert én nem szedtem a gyógyszereket [amiket felírtak].

1959. április elsején tettek nyugdíjba, mögöttem volt hat év nyolc hónap, annyit dolgoztam. Nekem csak egy kicsi nyugdíjam volt, én hétszáztizennégy lej nyugdíjjal mentem. A férjem 1988-ban meghalt, tizenhét éve egyedül élek.

A fiam 1931-ben született. Én tizenhat éves koromban olvastam Herczeg Ferenctől a „Pogányok”-at [Herczeg Ferenc (1863–1954) – író, újságíró. 1891-től Rákosi Jenő „Budapesti Hírlap”-jának belső munkatársa, 1894-ben indította és 1944-ig szerkesztette az „Új Idők” c. szépirodalmi hetilapot, 1903-ban egyik alapítója s megalapításától főmunkatársa „Az Újság” c. lapnak. 1896-tól két cikluson át országgyűlési képviselő, Tisza István politikájának híve. Együtt indították 1911-ben a „Magyar Figyelő” c. politikai lapot. 1927-től a felsőház tagja. 1919 után tevékenyen részt vett az irredenta revíziós mozgalmakban, 1929-től a Revíziós Liga elnöke. Regényeiben leginkább a korabeli dzsentritársadalmat eszményítette. Népszerűek voltak történeti regényei (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. És a „Pogányok”-ban a besenyő királyfi Alpár volt, nekem a könyvön keresztül megtetszett a szép besenyő királyfi, és azt mondtam, ha fiam lesz, a neve Alpár lesz. Így is volt. Fiam lett, és én Alpár nevet adtam. De a megyében senki nem hallotta az Alpár nevet. Azt mondja a pap: „Édesem, hát maga Alpár nevet ad, hát az nem név, az pusztaság. Alpár az egy pusztának a neve, ahol csak háborúzás volt.” Mondom: „Nem baj, én ezt a nevet adom, mert ez egy besenyő királyfinak volt a neve. Tessék beírni.” [A fiam] Jó futballkapusnak indult. Volt egy darabig kapus Sepsiszentgyörgyön, a B osztálynak [védett]. Marosvásárhelyen A osztályos csapat volt, és onnan valaki meglátta Alpárt védeni, és felcsalta Marosra [Marosvásárhelyre]. Így került ő [Maros]Vásárhelyre, hogy felvitték oda kapusnak. Az első feleségét Puiu Magdának hívták, tőle lett egy fia, Alpár, aki Németországban van. Alpárka nálam több nyarat töltött, és én őt is tanítottam az eszperantóra. Mondom: „Nem állhatom, hogy reggeltől estig csak játszol. Valamit tanulj.” Szívesen tanult[a az eszperantót]. A fiam második házasságából született [1977 körül] a leánygyermeke, Iringó és a másik fia, Zsombor. Ők is kint élnek Németországban. A fiam 1989. december tizenkilencedikén kiment Németországba, a felesége, Emese pár hónappal később. Nem sokáig laktak ott, visszajöttek Marosvásárhelyre, utána a fiam futballbíráskodott, főleg C csapatoknál, falvakon. A második feleségétől is elvált.

Juditkám 1945-ben született. Juditka is nagyon szerette a nyelveket, én azt gondoltam, hogy inkább nyelvszakra megy. De aztán nagyon megszerette a matematikát, és akkor már csak mérnök… És nem is tudhatott volna csak olyan pályára, olyan egyetemre menni, amelyik közel van. Nem volt anyagi [lehetőség] – igaz, volt ösztöndíja is. És azért olyat kellett válasszon, ami Brassóban volt, a faipari mérnökit végezte. 1968-ban végzett, és akkor azt mondtam neki: „Hogyha van hely Marosvásárhelyen – mert kitették a táblát, hogy hol vannak a helyek –, én azt tanácsolom, hogy válaszd Marosvásárhelyt, hogy legyél egy helyen Alpárral, a testvéreddel. Mert nézd meg, apád negyven évvel idősebb, én szívbeteg – hát én örökké temetkeztem, azt hittem, hogy már rövid idő van hátra, hát örökké dagadt, vízzel teli láb, kar, sokszor kitelt az arcom vízzel –, az én életem bizonytalan, és ne maradj egyedül.” Úgy is volt. Volt három hely Marosvásárhelyen, és az egyiket ő kapta, a bútorgyárban. A gyárban három évig kellett gyakorlatot csinálni, az muszáj volt. De a három évet megcsinálta úgy, hogy a marosvásárhelyi faipari szakközépiskolában az esti tanfolyamra kerestek tanárt. És felkeresték Juditkát is a gyárban, hogy nem vállalja-e el az estiseket – akik járnak az esti előadásokra. Hát hogyne, olyan kicsi fizetése volt akkor, ezerkétszáz vagy ezerháromszáz lej fizetése volt [a bútorgyárban], elvállalta. És nagyon megszerették Juditkát ott az iskolában, és megkérdezték, hogy nem jönne-e át tanárnak, mikor a három év eltelt. Jaj, nagyon szívesen, boldogan. Örvendett. Neki nagyobb kedve volt [a tanárkodáshoz], nyilván. Nem kellett olyan korán felkeljen, nem tudom, hogy hat órakor jártak-e vagy hétkor, és a gyárban bent kellett lenni háromig vagy kettőig. És három év múlva elvállalta a rendes [tanári] állást. Közben beiratkozott a pedagógiára, mert ő mérnök volt, de kellett a tanári [diploma] is azért ahhoz, hogy taníthasson. Beiratkozott, és járt vizsgákra. Mindig megvolt, hogy mikor kellett bemenni, Bukarestben volt többször, Brassóban is talán, hogy tette a vizsgákat. Úgyhogy a végzettsége mérnök-tanár. Két diplomája volt. A Juditka férjét Dézsi Józsefnek hívják. Két fiuk született.

A nagyobbik unokámat Dézsi József Ivánnak hívják. Ezért az Ivánért úgy haragszik, hogy hal meg. Ő 1972-ben született. Meg van nősülve Józsika, ők [Sepszi]Szentgyörgyön laknak. Az unokám nekem mindent bevezetett [a lakásba]: vízóra, gázóra, fűtés. Azonkívül én felírom minden pénteken, hogy mi szükségem van egy hétre. Ő megveszi nekem, és abból főzök. És még mindig kedveskedik valamivel. Vagy csokival vagy halvával, vagy… Az unokám felesége a szüleivel az első emeleten laktak, és én a másodikon [így ismerkedtek meg]. Józsika Bukarestbe járt az amerikai egyetemre, közgazdaságira, éspedig a szálloda–turisztika–étterem szakra. Most már biztosan vannak nyolcéves házasok.

Van egy kicsi fia, három és fél éves [volt 2005 szeptemberében], ő is József. Az élettársa Milánt akart, mert olvasta Füst Milánt, és úgy megtetszett a menyemnek, hogy azt mondta, a fia Milán lesz. De Józsika nem akarta, hogy első név legyen, és ő bediktálta a Józsefet, már a harmadik József a kicsi fiú. De a második neve Milán. Haragudott [a menyem], mondom, nincs miért haragudjál, mert a gyermeket úgy fogják hívni, ahogy szólítjátok.

[A kisebbik unoka] Szabolcs harminc éves [1975-ben született]. Ő most végezte a faipari mérnökit Brassóban, előtte egy technikumot végzett el. Marosvásárhelyen állásba is került egy bútorüzembe.

Születésnapra adta a sors nekem, hogy elvette a gyermekemet. Én május tizenhatodikán születtem, és május tizenhetedikén meghalt Juditka, 1999-ben. Kilencvenévesen ezt kaptam a sorstól. 1999-ben május tizenhatodika vasárnapra esett. Ő minden vasárnap tizenkét órakor engem felhívott telefonon, és beszélgettünk. Ezen a tizenhatodikán nem szólt a telefon. De megtiltotta a leányom, hogy szóljanak nekem, hogy ő beteg. Én nem tudtam semmit, én vártam a telefont itt egyedül, megdöbbenve. Biztosan van valami. De nem gondoltam azt, hogy haldoklik. És jött temetés után a vejem, Józsika, az unokám és Alpár, a fiam. És kinyitom az ajtót, és azt hittem, megviccelnek. Kerestem, hogy hol van Juditka.

Én nagyon szerettem a nyelveket. Hét nyelvvel foglakoztam az anyanyelvemmel együtt: magyar, román, latin, német, francia, aztán jártam angol tanfolyamra és eszperantóra, de magánúton én többet tanultam, mint a tanfolyamon. Egy tanítványomnak az édesapja jött, és azt mondja: „Tessék mondani, hány nyelvet tetszik tudni?” Mondom: „Megmondom, hogy hánnyal foglalkoztam. Az anyanyelvemmel együtt foglalkoztam hét nyelvvel. Iskolában, tanfolyamon. Hányat tudok? Egyet se.” Egyet se tudok. Most tényleg elmondhatom, hogy keresem a szavakat. Azért is beszélek lassan. De nem csoda, tizenhét éve meghalt a férjem, és én azóta egyedül élek. Hát nincs kivel beszéljek, csak saját magammal beszélhetek. És sokszor olyan egyszerű, hétköznapi szavak nem jutnak eszembe. De aztán órák múlva vagy másnap, anélkül, hogy rágondolnék, már elfelejtettem, hogy a tegnap nem jutott eszembe, valamit csinálok, és egyszer csak: Elvis Presley – ez se jutott egy nap eszembe. Csodálatos az ész, nagyon-nagyon csodálatos.

Németül én csak az iskolában tanultam. De a német nyelv nagyon hasonlít a jiddis nyelvhez. Kitekert, de hasonlít. És az volt az érdekes, hogy nagymamám a testvéreivel – négyen voltak [Sepsi]Szentgyörgyön –, hogy én az öcsémmel ne értsük, jiddisül beszéltek. Nekik, azt hiszem, hogy az anyanyelvük is jiddis lehetett, mert mindig odafordították [a szót]. De olyan érdekes, milyen is a nyelv? Hogyha benne élsz, hogyha hallod minden nap, anélkül, hogy tanítanának, valahogy automatikusan megérted. Anélkül, hogy tanítottak volna minket, mi nem beszéltük a jiddist, de mindent értettünk, amit ők beszéltek. Naponta hallottuk vagy az egyiktől, vagy a másiktól, és mi mindent értettünk. Én a német nyelvet az iskolában tanultam, de ha már értettem a jiddist, könnyen tanultam a németet.

[Nyugdíjas koromban] Jártam az eszperantóra, jártam két tanfolyamot angolon. De jártam szabásztanfolyamra is. Nem nagyon tanultunk szabni, hanem papíron rajzoltunk. Egy férfi tanár volt, az a méreteket felvette, és ő a táblára, mi pedig ceruzával füzetbe rajzoltuk [a szabásmintát], egy kocka egy centi, a szerint. Megvan most is a füzetem.
 

Életrajz

Klári néni 88 éves idős hölgy, de a külseje és a viselkedése alapján 65 évesnek ha kinéz. Olyan vitalitás, harmónia és bölcsesség árad belőle, amilyennel csak nagyon ritkán találkozik az ember. Újpesten él egy zsidó szeretetotthonban, egy kis garzonlakásban. Az övé a legnagyobb, önálló lakás: szobából, konyhából és fürdőszobából áll. Klári néni vidéki, kétszobás családi házát adta a hitközségnek azért, hogy idős napjaira ne maradjon egyedül. Azt mondja, szeret itt lenni. Szobája a saját régi bútoraival van berendezve s nagyon sok növénnyel, amelyeket nagy szeretettel gondoz. Minden nap fél hatkor kel, hűvös vízzel lezuhanyozik, hogy utána frissen tudja tenni a dolgát napközben. Kijár a piacra, a postára, sétál a környéken, ápolja a virágait. Sokat olvas, köt a rokonainak, ismerőseinek.

1916. február 2-án születtem Zalaszentivánon, egy Zalaegerszegtől 6 kilométernyire lévő kis, 800–1000 lakosú faluban [A Zala vm.-ben lévő Zalaszentivánnak az 1920-as népszámlálás szerint 900 főnyi lakosa volt. – A szerk.]. Szüleim jómódú emberek voltak. Édesapám, Schwarz Mór Déden [Nemesdéd; Somogy vm.] született 1877-ben, édesanyám, Deutsch Irén 1887-ben Gyöngyösszentkereszten [Vas vm.] vagy korábbi néven Táplánszentkereszten [Helyesebben: ez a későbbi név: 1939-ben egyesítették Gyöngyösszentkeresztet és Táplánfát Táplánszentkereszt néven. – A szerk.]. Nem emlékszem a szüleim zsidó nevére. Szüleim a kor viszonyaihoz képest iskolázottak voltak. Édesanyám négy polgárit [lásd: polgári iskola], édesapám hat elemit végzett. A szüleim nem zsidó iskolába jártak. Nagyon sokat dolgoztak. Saját üzletük volt, egy vegyeskereskedés, és volt még kocsmájuk, és gabonakereskedéssel is foglalkoztak, valamint növénytermesztéssel és állattenyésztéssel. Béreltek egy kisebb földet. Amíg édesapám árut szerzett be, addig édesanyám a boltban volt. Ezért kellett cselédeket tartani. A család anyanyelve a magyar volt, de a szüleim mindketten beszéltek németül is. Édesanyám és édesapám 1913-ban házasodott össze Szombathelyen. Az édesanyám azt mesélte, hogy a rabbi kijött hozzájuk, és szűk körben tartották az esküvőt, kint az udvaron [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Hogy mért nem hívtak meg sok vendéget, arra nem emlékszik. A szüleim házassága nem szerelmi házasság volt, hanem a kor szokásainak megfelelően úgy hozták őket össze [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Ennek többek között az volt az oka, hogy kevés zsidó élt a környéken, és csak nehezen tudtak volna összeismerkedni, és hát idejük sem volt nagyon az ismerkedésre. Az édesapám önállósítani akarta magát az üzletben, mert addig, ha jól emlékszem, a szüleivel dolgozott közös üzletben. Tehát Zalaszentivánra költöztek. Ott látott jó lehetőséget az üzletre. Az sem zavarta, hogy más zsidó család nem élt ott. Ők voltak az egyetlen zsidók.

Egy nagy házban töltöttem a gyerekkoromat. A ház több szobából állt és gazdasági melléképületekből is. Az üzlet is a házhoz tartozott. Fürdőszoba akkor még nem volt vidéken, a vizet a kútról hoztuk. Szénnel és fával fűtöttünk, amit a környező erdőkből vásároltak a szüleim, és villannyal világítottunk. Kövezett út volt, járda nem volt. A szüleim kóser háztartást vezettek. A szolgáló tömte a libákat, és Zalaegerszegre küldték be, hogy a sakter levágja. A családban több szolgáló is volt. Két lány végezte a takarítást, mosást, főzést, s a nagytakarításnál is segített egy külön bejárónő. Ezek a lányok mind keresztények voltak, de nagyon jól megvoltunk velük.

Jól emlékszem rá, hogy milyen sok könyv volt otthon. Az édesanyám nagyon szeretett olvasni, főleg regényeket, történelmi tárgyú könyveket, útleírásokat. Az újságot naponta járatták, mivel érdekelte a szüleimet, hogy mi történik a világban. De aktívan nem politizáltak, csak a családban mondtak véleményt a politikai helyzetről.

A családom nem volt különösebben vallásos, csak a nagyobb ünnepeken jártak a zsinagógába, ami Zalaegerszegen volt. Nem ortodox, hanem neológ hitközség volt [A zalaegerszegi hitközség a magyarországi zsidóság 1868–69-es kongresszusa óta tartozik a neológ hitközségek közé. – A szerk.]. A húsvétot [lásd: Pészah] megtartottuk, mindig Zalaegerszegről hozattunk maceszt. Libazsírral főztünk csak [lásd: étkezési törvények]. Mikor kislány voltam, bejártam Zalaegerszegre egy sakterhez, akitől héberül tanultam olvasni. A faluban nem volt se rabbi, se zsinagóga, se semmilyen zsidó intézmény. Arra tisztán, élénken emlékszem, hogy milyen gyönyörű volt a zalaegerszegi zsinagóga, ami ma kultúrházként működik [Viszonylag új építésű zsinagóga volt, 1903-ban kezdték építeni, és egy év alatt be is fejezték az építkezést. Érdemes megjegyezni, hogy a zsinagóga építéséhez a kormány az országos tanítói nyugdíjalapból 120 000 korona kölcsönt folyósított. (Magyar Zsidó Lexikon). – A szerk.]. Minden ünnepet megtartottunk, mikor jókat lehetett enni. Karácsonyt nem tartottunk, karácsonyfa nem volt, de ünnepi ebéd volt, már csak a cselédek miatt is, mivel muszáj volt alkalmazkodni ennyiben nekünk is hozzájuk. Az anyámék nyolcan voltak testvérek, az apámék szintén. Csak ritkán találkozott a család, mivel mindenki máshol lakott, és a szüleim állandóan dolgoztak. Lekötötte őket a munka, az üzlet. Épp ezért nyaralni sem jártak, nem értek rá az ilyesmire. Nem nagyon tudok mit mesélni a nénikéimről és bácsikáimról.

Három féltestvérem volt édesapám korábbi házasságából. A két bátyám, Schwarz Géza és Jenő 1904-ben és 1908-ban született, a nővérem, Irma pedig 1906-ban Zalaszentivánon. Apám első felesége 30 éves volt, mikor meghalt méhen kívüli terhességben. Az apám a gyászév leteltével azonnal újraházasodott, ahogy az kötelező egy zsidó férfi számára [A zsidónak kötelessége megházasodni, és utódokat nemzeni (ez a kötelesség elsősorban a férfiakra vonatkozik). (Egyetlen kivétel van egy férfi számára, hogy tartózkodhasson a házasságtól: az, ha életét a Tóra tanulmányozásának kívánja szentelni.) – A szerk.]. Mozgalmas gyerekkorom volt. Kiskoromban, mivel a szüleim sokat dolgoztak, sokat vigyáztak rám az anyai nagyszüleim, akik nagyon szerettek, már csak azért is, mert én voltam az első unoka.

Az anyai nagyapámat Deutsch Ignácnak hívták, és 1828-ban született. Nagyon sokáig élt, 1915-ben halt meg, 87 éves korában. A anyám anyja, született Weisz Teréz, 1860-ban született Vépen [Vas vm.]. Azt tudom, hogy a nagyanyám családja nagyon jómódú volt, s mivel egyetlen gyerekük volt a nagyanyám, mindent megadtak neki. Szombathelyre járt egy zsidó iskolába, és tudott héberül írni és olvasni. Az anyai nagyszüleimnek földjük volt, gazdálkodtak, mészárszékük is volt, olyan kisebbfajta, nem tudom, de nem hiszem, hogy kóser lett volna, hiszen nem volt a környéken zsidó, aki ott vásárolt volna. Volt vendéglőjük is, ami olyan kocsmaszerű volt leginkább. A nagyszüleim Vépen laktak, ők voltak az egyetlen zsidó család a faluban [Vépnek az 1910-es években 2700 főnyi lakossága volt. – A szerk.]. Szép nagy házban éltek. A házhoz tartozott az üzlethelyiség, egy vendéglő, a mészárszék, a gazdasági melléképületek, az istálló, a pajta meg ilyesmi. Volt még három szoba, kamra, konyha. A kútról hozták a vizet, abban az időben nem volt vidéken fürdőszoba. De már villannyal világítottak. Szénnel és fával fűtöttek. Foglalkoztak még növénytermesztéssel és állattenyésztéssel, de ezt csak saját ellátásra, körülbelül úgy, mint az én szüleim később.

Több cselédjük volt. Volt egy konvenciós [Elterjedtebb szóhasználattal: kommenciós (kommenciónak a mezőgazdasági cselédek és munkások szerződésben rögzített pénzbeni és természetbeni járandóságát nevezték). – A szerk.] kocsisuk, egy kis cselédjük az apróbb munkákra, volt egy szolgáló, egy bejárónő, mosónő is. Természetesen a nagyszüleim is kóser háztartást vezettek. A nagyobb ünnepeken elmentek Szombathelyre a zsinagógába, mert csak ott volt. Egyébként nem jártak rendszeresen zsinagógába, nem is értek rá. Ott volt az üzlet, a munka. Ők sem politizáltak, csak az üzlet érdekelte őket is. A szomszédokkal, akik mind keresztények voltak, a legjobb kapcsolatban voltak. Nyaralni nem szoktak járni, hiszen ott volt az üzlet, a vendéglő vasárnap ment a legjobban. A nagyszüleimnek nyolc gyerekük volt, és egy sem tért vissza a háborúból [holokausztból]. Az anyámék részéről az egész családból csak én tértem vissza, mindenki odaveszett, ki a munkaszolgálatban, ki Auschwitzban. Magyar volt az anyanyelv a nagyszüleimnél, de a gyerekeket kiadták Ausztriába, hogy megtanuljanak németül is. Egy-két évig ott jártak iskolába, hogy legalább a konyhanyelvet megtanulják. A nagyapám 1915-ben, 87 éves korában, tüdőgyulladásban halt meg, Szombathelyen van eltemetve a zsidó temetőben. A nagymamám 84 éves volt, amikor 1944-ben a vagonban agyonnyomták. Ezt később hallottam az ismerősöktől.

Az apai nagyszüleimre nem nagyon emlékszem. Azt tudom, hogy a nagyapám gyomorrákban halt meg, jóval korábban, mint én születtem. A nagyanyám az egyik lányával élt Nagykanizsán, csak nagyon ritkán találkoztunk. De ezekre a találkozásokra sem emlékszem.

Bár óvodába nem jártam, akkoriban nem volt vidéken, de annál több iskolába jártam. Két évig jártam Zalaszentivánon elemibe, majd Szombathelyre kerültem egy zsidó iskolába, ahol egy évig tanultam. Ebben az iskolában volt egy Kardos nevű tanárom, aki különösen megmaradt az emlékezetemben. Szombathelyen lakott az egyik nagynéném, de nem ért rá velem foglalkozni, ezért egy barátnőjének a szüleinél laktam, s a szüleim fizettek értem. Időnként meglátogattam a nagynénémet, mikor ráért. Ezt követően két évig az ausztriai Rieschingben [Felső-Ausztria] tanultam. Egy keresztény zárdába jártam iskolába, mert ez volt ott a legjobb iskola. Járt oda négy vagy öt zsidó lány rajtam kívül. Nagyon rendesek voltak velünk az apácák, nem éreztették velünk, hogy zsidók vagyunk. Ugyanúgy foglalkoztak velünk, mint a keresztény diákokkal. Negyedik elemibe és első polgáriba jártam oda. Egy zsidó családnál laktam, a szüleim fizettek utánam kosztpénzt és lakásdíjat. Könnyen megszoktam, hogy nem otthon lakom a szüleimmel. Elmagyarázták nekem, hogy így a legjobb, ezek a legjobb iskolák, s csak így tudok megtanulni németül, s én megértettem. Mivel a családban mindenki tudott németül, fontosnak tartották a nyelvtanulást. Ezután Zalaegerszegen folytattam négy éven keresztül a tanulmányaimat. Szerettem iskolába járni, de nem volt kedvenc vagy nem szeretett tantárgyam. Jó tanuló voltam mindenből. Különórákra nem jártam, ez nem volt divat arrafelé. Szabadidős programok, klubszerű rendezvények szintén nem voltak az iskolában. Az osztálytársaim többnyire nem zsidó gyerekek voltak. Az iskolában semmiféle antiszemita élményre nem emlékszem, sem a diákok, sem a tanárok részéről. Szabadidőmben olvastam vagy kézimunkáztam.

Nyaranta sokat voltam az anyai nagyszüleimnél, vagy pár napot a nagynénémmel töltöttem Hévízen, Keszthelyen. A féltestvéreimet szerettem, jó volt a kapcsolatunk, viszonylag sokat jártak hozzánk. Mindegyikük érettségizett, és ugyanott tanultak Ausztriában németül, ahol én. Az egyik fiú gabonakereskedéssel foglalkozott, a másik szintén kereskedő volt, csak Pesten. A háború előtt mindketten megnősültek, és gyerekeik is születtek. Az egyiknek a lánya ma Brazíliában él. A két fiú munkaszolgálatosként halt meg a holokauszt alatt. Irma [a harmadik féltestvér] még a háború előtt Ausztriába ment férjhez, a háború elől átszökött Magyarországra, majd a háború után visszament megkeresni a férjét, aki azonban meghalt a munkaszolgálat alatt. Irma lánya, aki a háború előtt született, ma Bécsben él, van még egy fia meg egy lánya, akik Izraelben élnek.

Visszatérve a gyerekkoromhoz, azt mondhatom, boldog időszak volt. Bár nem nagyon éltek zsidók a környéken, de semmiféle antiszemitizmussal nem találkoztam gyerekkoromban. A családom divatosan öltözködött, a kor divatjának megfelelően. Nem úgy, ahogy az ortodoxok szoktak, nem hordtak a szüleim pajeszt, kaftánt, parókát, ilyesmit. Úgy öltözködtek, ahogy a tanító meg a jegyző, szóval ahogy a jómódú középosztálybeliek, nem is úgy, mint a parasztok, olyan fejkendősen, sok szoknyában. Apám kalapot hordott.

Arra emlékszem, hogy akkor kezdett megváltozni a hangulat, mikor Hitler hatalomra került [1933-ban. – A szerk.]. Féltünk, hogy mi fog történni. Emlékszem 1939-40 táján nem kaptunk árut, mert zsidók voltunk. Nem nagyon tudtunk már mit árulni. De nem a község volt az oka, hanem a rendszer, a rendeletek, hogy zsidók nem kaphattak árut [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A jegyző például annyira rendes volt, hogy mivel jóban voltunk vele, bement a zalaegerszegi főbíróhoz, hogy az uramat nem lehetne-e valahová elhelyezni, hogy maradhasson. De nem merte a főbíró vállalni, mert félt, hogy őt is elviszik [Valószínűleg a főszolgabíróhoz ment el a jegyző, és arra vonatkozik kérelme, hogy ne deportálják a családot. – A szerk.]. De falun nem politizáltak az emberek. Nem olvastak újságot, az volt a lényeg a falusi embernek, hogy a földjét rendbe tegye, és minden meglegyen, ami kell a családjának.

A férjem, Brandl József egy barátnőmnek az unokatestvére volt, így ismertem meg, mikor Zalaegerszegre jártam iskolába. A szüleim örültek a házasságomnak, a férjem szülei sajnos már nem éltek, elég korán meghaltak. A férjem Csömödéren született 1906-ban, pontosan nem emlékszem, mikor [Csömödér Zala vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 700 főnyi lakossal. – A szerk.]. Volt egy testvére, és közösen volt üzletük. A férjem érettségizett, majd az üzletben dolgozott. A szüleinek üzlete volt, mint falun általában. Egy vegyeskereskedés volt. Mindent lehetett kapni benne. A férjem családja éppen annyira volt vallásos, mint az én családom. A szombatot megtartották, meg a főbb szokásokat, de úgy különben nem voltak vallásosak.

Zalaegerszegen házasodtunk össze 1942-ben. Zsinagógában volt az esküvő, és csak a legközelebbi családtagok voltak ott, mivel akkor már olyan zsidóhecces világ volt, nem nagyon jártak el az emberek otthonról. A polgári esküvő Zalaszentivánon volt a jegyzőnél. Csömödéren laktunk a férjemmel, csak egyedül voltunk zsidók az egész községben. Én az üzletben dolgoztam a kislányom születéséig. Semmi atrocitás nem ért minket, csak az volt a baj, hogy nem kaptunk árut. 1942 januárjában vagy februárjában született a lányom, Veronika, de csak Verának hívtuk. 1944 júniusában halt meg az anyámmal együtt Auschwitzban, a gázba vitték őket. Az apám szerencsére nem élte meg ezeket az időket, gyomorrákban halt meg még 1941-ben. Zalaegerszegen van eltemetve a zsidó temetőben.

28 éves voltam, mikor az anyámmal és a kislányommal elvittek Auschwitzba. Mikor elvittek minket, a keresztény szomszédaink sírtak, és nagyon sajnáltak bennünket. A férjem már korábban bevonult munkaszolgálatra. Mint később megtudtam, Günskirchenben halt meg, Ausztriában, 1944 végén vagy 1945 elején valamikor [Amennyiben Günskirchenben halt meg, akkor 1945. március 12. után halhatott meg, ezt a tábort ugyanis 1945. március 12-én állították föl. Lásd a szócikket. – A szerk.]. Mikor Auschwitzba értünk, egy lengyel zsidó fiú odajött hozzám, és azt mondta, hogy adjam a gyereket egy idősebb nőnek, vagy ha az anyám velem van, akkor neki, mivel az öregek ápolják a gyerekeket. Németül mondta, de mivel gyerekkoromban tanultam németül, így megértettem. Nem akarta megmondani, hogy mi történik az öregekkel és a gyerekekkel. Én így maradtam életben. Ha nálam lett volna a kicsi, én is a gázba kerülök.

Auschwitzban öt hétig voltam, majd Berlinbe vittek, ahol egy repülőgépgyárban dolgoztam mint meós [minőségellenőr]. Felügyelő voltam, volt egy részleg, ahol felül kellett vizsgálni azokat az anyagokat, amiket megcsináltak. Voltak olyan németek, akik emberségesek voltak, főtt krumplit hoztak be vagy egy darab kenyeret. Csak az SS-katonák voltak borzasztóak. Engem ugyan nem bántottak, de szörnyű volt, hogy éheztünk, fáztunk, a családunktól távol kellett lenni. Egy lágerben voltunk körülbelül 800-an, mindenkitől el voltunk zárva, a családunkról nem tudtunk semmit. Csak mikor hazajöttem, akkor tudtam meg, hogy mi történt a családommal, a kislányommal, az anyámmal, a férjemmel.

1945-ben, még valamikor január vagy február körül egyszer csak elvittek minket Berlinből, három hétig gyalogoltunk, Neustadtban szabadultunk fel [Számos város nevében szerepelt a Neustadt Németországban is, Ausztriában is, nem tudni, konkrétabban melyikről van szó. – A szerk.]. Csontsoványak voltunk, 40 kilóra le voltunk fogyva vagy még kevesebbre. Az SS-katonák egy erdőben otthagytak minket, azt mondták, szabadok vagytok, menjetek, ahová akartok. Nagyon nehéz erről beszélni. Nagyon szomorú dolog ez. Nem is szívesen beszélek róla, elég volt átélni. Jobb lenne elfelejteni. Igyekszem elfelejteni az egészet. El sem tudom hinni, hogy ilyen embertelen dolgok előfordulhatnak.

Mikor hazaértem Csömödérre, a lakásunkban egy özvegyasszony lakott ott négy gyerekkel. Mondtam nekik, hogy ne menjenek el, mert nem akartam egyedül lenni. Volt két házunk Zalaegerszegen meg Keszthelyen, azokat eladtam, és abból éltem. A földet pedig bérbe adtam. Mikor a háború alatt nem kaptunk árut, be akartuk fektetni a pénzt, és akkor vettük ezeket a házakat. Mielőtt elvittek minket, néhány dolgot odaadtunk pár szomszédnak, hogy őrizzék meg, amíg visszajövünk. A legtöbb persze eltűnt. Azt mondták, hogy elvitték az oroszok. Nem derült ki, hogy valójában mi történt. Biztos volt, aki nem akarta visszaadni, és azért mondta, hogy elvitték az oroszok. Amik pedig a házunkban maradtak, azt elárverezték, miután elvittek minket.

A második férjemmel, Pollák Bélával úgy ismertettek össze. Én Csömödéren laktam, ő meg a nyugati határszélen, Vágon, körülbelül 200 kilométerre [Csömödér és Vág között kb. 120–130 km a távolság. -- A szerk.]. Anyámnak egy első unokatestvére, aki visszajött, ismertetett minket össze. A férjem 1902-ben született Vágon [Sopron vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 1200 főnyi lakossal. – A szerk.]. 1940-ben elvitték munkaszolgálatra, és 1947-ben jött vissza, 3 évig volt orosz fogságban [lásd: zsidók szovjet hadifogságban]. 1948-ban házasodtunk össze Csömödéren. Az esküvőnk nagyon egyszerű volt, polgári esküvő volt, és csak két tanú volt jelen. Rokonok nem voltak. Az én családomból mindenki meghalt, csak nagyon kevesen maradtunk. A férjemnek csak a bátyja élt. A férjem családja nagyon vallásos volt, s a háború előtt a férjem is nagyon vallásosan élt. Az anyósom sájtlis [parókás] asszony volt. De a háború után a férjem már egyáltalán nem volt vallásos.

A férjem szüleinek vendéglőjük és földjük volt. Az apósomat Pollák Dávidnak hívták, ő is Vágon született. Ők nem élték meg a háborút, szerencsére még előtte meghaltak. Beledben vannak eltemetve, természetesen zsidó temetőben. Beled nagyon vallásos falu volt [Beled Sopron vm.-ben lévő nagyközség volt, 1920-ban 2800 főnyi lakossal. A beledi zsidó temetőben már 1801 óta temetnek, a temető húsz környékbeli falu zsidó lakosságát szolgálta. – A szerk.], 300 zsidó élt ott, és csak 14-en jöttek vissza. Ők pedig 1956-ban mind kimentek Amerikába meg máshová. Úgyhogy most egy zsidó sem él ott. Pedig valaha sokan éltek ott. Még bóher iskola is volt [Az interjúalany itt a beledi jesivára gondol. – A szerk.]. A férjemnek volt egy bátyja, Pollák Jenő, aki 1900-ban született Vágon, és 94 éves korában halt meg. Pesten van eltemetve a Kozma utcában. Ő is és a felesége is, akit Háber Évának hívtak, nagyon vallásos volt, mindig ott voltak a zsinagógában. Szanyban [Sopron vm.-ben lévő nagyközség] volt rőfös üzletük a háború előtt, de azt elvették. A háborút szerencsésen túlélték. Később fölkerültek Pestre, és egy üzemben dolgoztak. Minden nyáron lejöttek hozzánk vidékre nyaralni. Bár nagyon vallásosak voltak, ez külsőre nem látszott meg rajtuk, ugyanúgy öltözködtek, mint bárki más. Nem hordtak kaftánt, pajeszt, parókát vagy valami ehhez hasonlót. De minden előírást betartottak.

Nekem fontos volt, hogy a második férjem is zsidó legyen. Nem tudtam volna elképzelni, hogy egy keresztény emberhez menjek hozzá. Bár nem voltunk olyan nagyon vallásosak, de hogy egy zsidóval éljek együtt, az fontos volt nekem és a férjemnek is. Nem értettük, hogy hol volt az isten, mikor mindez a szörnyűség megtörtént. Azóta nagyon sokan lettek vallástalanok.

A második házasságomból nem született gyerekem. Tudatosan nem vállaltunk gyereket azok után, hogy a kislányomat elvitték a gázba, és a férjem nyolcéves kislányát, Juditot is elvitték a férjem első feleségével [Benedek Mária] együtt a gázba 1944-ben. A férjem és a családja Vágon élt a második világháború előtt. Innen vitték el őket. Mivel földjeink voltak, amik még a szüleimé, nagyszüleimé voltak, ezért kuláknak minősültünk [lásd: kulákok Magyarországon]. Abban az időben rengeteg kulákot bebörtönöztek, sose tudtuk, hogy mi fog történni. Bármikor kilakoltathattak bennünket vagy börtönbe vihettek. Mindent elvettek tőlünk, rendszeresen jöttek, és lesöpörték még a padlást is, semmit sem hagytak nekünk. Később, mikor megszűnt ez a veszély, addigra meg öreg is lettem a gyerekvállaláshoz. 1956-ban arra számítottunk, hogy esetleg visszakapjuk a földeket, amit elvettek, meg a kocsmaengedélyt, és önállóak tudunk lenni. Sajnos nem így történt. Az nem fordult meg a fejünkben, hogy kimenjünk nyugatra. Arra számítottunk, hogy majd jobb lesz. Annyiban jobb lett 1956 után, hogy megszűnt a kuláküldözés, már nem kellett félnünk, hogy börtönbe kerülünk. Később sem jutott eszünkbe, hogy kimenjünk külföldre. Az uram nagyon ragaszkodott a házhoz. Ő alakíttatta át a házat 1936-ban vagy 1937-ben. Az egészet lebontatta, és új házat építtetett akkor. Ő ültette a fákat, gondozta a kertet.

A férjem Vághoz is nagyon ragaszkodott. Ott voltak a gyerekkori barátai. Ezek a barátai keresztények voltak. Az egyik tanító volt, a másik jegyző meg ilyesmi. Összejártunk velük, sokat jöttek hozzánk, meg mi is mentünk hozzájuk. A szomszédunk volt egy plébános, akivel nagyon jó barátságban voltunk, nagyon aranyos, helyes ember volt. Ott a környékünkön nem laktak zsidók, mindenki keresztény volt. De vidéken nem éreztünk semmit az antiszemitizmusból. 1956 után nem lett bántódásunk, mivel mindenki tudta, hogy nem politizáltunk soha. Se a férjem, se én. Soha az uram semmiféle pártban nem volt, én sem voltam tagja semmilyen pártnak.

A 1970–1980-as évek már sokkal nyugodtabbak voltak. Nyugdíjba ment az uram, aztán otthon voltunk Vágon, amíg élt. Élvezte a házát meg a telket. Nagy kertünk volt, nagyon szeretett a kertben lenni, élvezte a vidéki életet. Bemehettünk volna Csornára is, volt vevő a házra, én elmentem volna dolgozni egy üzletbe, hiszen üzletben nőttem fel – de nem engedte az uram. Pedig könnyebb lett volna neki is, mint minden nap Vágról bejárni Csornára dolgozni. Ha olyanok lettek volna az emberek, biztosan elköltöztünk volna. Egy faipari munkákat végző ktsz-ben [kisipari termelőszövetkezet] dolgozott az uram Csornán, fésűket készítettek. A férjem betanított munkás volt. Abban az időben mindenkit betanítottak, hiszen az összes kollégája kereskedő volt egyébként még a második világháború előtt. Nyaralni nem igazán jártunk, a munka, a ház lefoglalt minket. Az őszi ünnepeket mindig megtartottuk. A Ros Hásánát és a Jom Kipurt. Ilyenkor mindig elmentünk a zsinagógába.

1948-ban hallottuk, megalakult Izrael, nagyon örültünk [lásd: Izrael állam megalakulása]. Boldog voltam, mert vannak olyan zsidó emberek, akiknek nehéz a dolguk egyes államokban, s így van hová menniük. Így nincsenek kitéve annyi rossznak, mint mi voltunk. Csak végre Izraelben nyugalom és béke lenne. Az arab–izraeli háborúkról a rádióból, az újságból értesültünk [lásd: az 1948-as függetlenségi háború Izraelben; hatnapos háború; 1973-as arab–izraeli háború]. Mikor megszakadt a diplomáciai kapcsolat, nagyon féltettük Izraelt, hogy mi lesz [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.]. Akik Izraelbe mentek, nehezebb helyzetben voltak. Meg kellett teremteni egy új életet.

A nővéremnek az unokája él kint a férjével és a három gyerekével. Érdekes, hogy a férje keresztény, de nagyobb zsidó, mint mi vagyunk. Nagyon jó munkája van, számítógépes programozó. Az unokahúgom meg óvónő. Egy kibucban laknak. Van egy hároméves kislányuk, az ikerfiúk pedig nyolc hónaposak A Kati, a nővérem unokája, 1970-ben született Gödön, a férje pedig 1969-ben Vácott. A gyerekek már Izraelben születtek. Telefonon tartjuk a kapcsolatot, levelezni ritkán szoktunk. Szívesen kötök nekik pulóvert, most is éppen ezen dolgozom.

Még vannak Izraelben rokonaim az apám részéről, akik a háború [második világháború] után mentek ki, de nem tartjuk a kapcsolatot. Mikor a háború után hazajöttem, nem jutott eszembe, hogy kimenjek nyugatra. Én mindig magyarnak éreztem magam. Zsidó vagyok, de magyar is.

1956-ban rengeteg ismerősünk ment ki Izraelbe, Amerikába. Könyörögtek nekünk, hogy menjünk mi is, de nem akartunk. A férjem borzasztóan ragaszkodott az itteni élethez. Azokkal, akik kimentek, tartottuk a kapcsolatot. De a legtöbben már meghaltak. Az uram csornai kollégáinak a nagy része zsidó volt, és szinte mind kiment nyugatra. Mi azért sem mentünk, mert bíztunk abban, hogy visszakapjuk a földjeinket, s újra lehet üzletünk. Mire visszakaptuk volna, már megöregedtünk. Az 1989-es változások már nem érintettek minket. Az uram meghalt, én egyedül maradtam. Mivel messze éltem Budapesttől, nem érzékeltem a változásokat. A zsidó élet változása sem jutott el hozzánk. Ott vidéken nem voltak zsidók, így zsidó kulturális élet sem volt. Nagyon sokan meghaltak a háborúban, akik meg visszajöttek, azok vidékről beköltöztek a városokba. Például Csornán is nagy vallásos zsidó közösség élt, de ma már egy zsidó sem él ott [Az 1920-as években 197 család, 910 személy tartozott a csornai zsidó hitközséghez. A csornai hitközség anyakönyvi területéhez Csornán kívül még 13 kisebb település is tartozott. – A szerk. ].

A második uram után kapok kárpótlást, mert 1940-ben elvitték munkaszolgálatra, onnan meg 3 évre orosz fogságba került. Arhangelszkben volt, a Jeges-tenger partján [Arhangelszk a Fehér-tenger partján van. – A szerk.], egy hajógyárban dolgozott. Ezen kívül is kapok kárpótlást, mert engem is elhurcoltak. A nyugdíjjal együtt kapom havonta a kárpótlást, a hitközségtől jön.

Az uram 84 éves korában halt meg, 1986-ban. Combnyaktörést kapott, és Csornán nem tudták megoperálni. Győrbe kellett vinni, ott operálták meg, de a műtét után két órával meghalt. A halála után teljesen egyedül maradtam Vágon, az osztrák határ szélén, messze mindentől. Az uram halála után eljöttem Vágról Gödre. Eladtam a vági házat, s a gödi nyaralónkba költöztem. Nagyon szerettem Gödön élni. Rendesek voltak a szomszédok, még ma is bejönnek meglátogatni. Áldott jó szomszédaim voltak, soha engem rossz szóval meg nem bántottak volna, amivel tudtak, segítettek. Én nem panaszkodhatom rájuk. Itt voltak a születésnapomra. Az összes szomszédom keresztény volt Gödön is.

Mikor már elmúltam 80 éves, egyre nehezebb volt egyedül. Féltem, hogy nem fogom tudni ellátni magam. A bevásárlás, főzés, mosás, takarítás. A szememet is operálni kellett szürke hályoggal. Gödön volt egy idősebb baráti házaspár, s mikor a feleség meghalt, és a férfi egyedül maradt, bejött ide az otthonba [Újpesti Zsidó Szeretetotthon]. Akkor épült ez az otthon, s tőle tudtam meg ezt a lehetőséget. Mikor a Gyuri beköltözött ide, teljesen egyedül maradtam. Így 86 éves koromban úgy döntöttem, hogy beköltözöm ide. Két éve vagyok itt. Jó érzés itt lenni. Jó érzés, hogy itt mindenki zsidó. Bár korábban mindenhol, ahol laktunk, nagyon rendesek voltak velünk a nem zsidók is, de egészen más itt. Olyan megnyugtató itt lenni. Nem vagyok egyedül. Ha éjjel valami történik, van, aki rám nézzen. Attól féltem, hogy ha meghalok, nem lesz, aki eltemessen. Mert hát a szomszédok hova mentek volna, azt sem tudták volna, hogy hová kell menni [lásd: Hevra Kadisa; holttest előkészítése a temetésre; temetés]. Itt meg legalább lesz, aki eltemet. De egyelőre nem szándékszom meghalni. A szívem kicsit gyenge, szedek rá gyógyszert, de megtanultam ezzel együtt élni. Jó, hogy itt van orvos, rendszeresen megnéznek minket. Ha valami baj van, bevisznek a kórházba. Engem is bevittek, mikor kivizsgálták a szívemet.

Amióta itt élek, részt szoktam venni az Újpesti Idősek Klubjának műsorain. Csütörtökönként például operaénekesek szoktak fellépni. Szépen felöltözünk. Kapunk süteményt, szörpöt, gyümölcsöt, jól érezzük magunkat. Szoktunk istentiszteletre járni. Vannak, akik sűrűn, én csak a nagyobb ünnepeken, elsősorban az őszi ünnepeken szoktam. Voltam kétszer a Bálint Zsidó Közösségi Házban is. Egyszer elmentünk megnézni az Országházat. Nagyon szép volt. És elmentünk a Dohány utcai zsinagógába is. Előtte soha nem voltam ott. Van az otthonnak Balatonfüreden egy nyaralója, oda is elmentem már.

Életrajz

Szinte hihetetlen, hogy Panni néni elmúlt 88 éves! Az Újlipótváros szélén lévő kellemesen berendezett polgári lakásban egy igen ápolt külsejű, dinamikus hölgy fogadott. Ő jelentkezett, hogy elmesélné élete történetét. Régebben azt gondolta, megírja. A megpróbáltatásokról többször elsírva magát, zaklatottan mesélt, sok volt benne az emocionális elem, a részletekről gyakran vagy nem tudott, vagy nem akart beszélni, vagy nem emlékezett rá. Meggyőződéssel vallja, hogy csak azért élhette túl mindezt, mert valaki végig mellette volt, valaki sugallta, hogy miként kell cselekednie, és vigyázott rá.

Apám vallásos családból származott, de nem volt vallásos. Viszont emlékszem, hogy csepp gyerekkoromban, amikor Miskolcon éltünk, édesanyám a húsvétot [Pészah] megtartotta. Amikor férjhez mentem, megtartottuk az ünnepeket, mindent, később már kevésbé. Én nem vagyok most sem igazán vallásos. Én zsidó vagyok, de nagyon. Olyan zsidó vagyok, hogy kimarnám a szemét annak, aki bántja a zsidókat. Hiszen amin én keresztülmentem azért, mert zsidó vagyok…! El nem tudtam képzelni rémálmomban sem, hogy mik fognak történni velem, hogy létezik ennyi baj, betegség, szörnyűség, lelki és testi szenvedés – az mind maga volt a pokol. Hálát adok az Istennek, hogy adott nekem annyi erőt, akaratot, hogy végig tudtam csinálni – ez maga csoda. Ez az akarat és erő a mai napig bennem van.

1917. május tizenhetedikén születtem, Miskolcon. Az apai nagyszülőket nem ismertem. Az anyai nagyszülők ága kimondottan zsidó arisztokrata mind. Persze voltak korcsok is már a későbbiekben. Az anyai nagyapám, akit nem ismertem, nagyon szép ember volt. Gazdatiszt vagy valami ilyesmi volt. Különböző helyeken laktak, mert mindig máshova kellett mennie, de saját földbirtoka is volt több helyen, hogy hol, azt nem tudom [lásd: a földművelés szerepe].

Anyai nagyanyámról tudok csak igazán, a többiről nem. Igazi nagyasszony volt, báró Hazai Samu féltestvére, aki – azt hiszem – honvédelmi miniszter is volt. Rokona volt nagyanyámnak Kodály Zoltán első felesége, Weiss Alice és doktor Bársony Jenő neves nőgyógyász professzor is [Kodály Zoltánné Sándor (Schlesinger) Emma (Baja, 1863 – Budapest, 1958): zeneszerző, műfordító. A 20. század első éveiben Bartók Béla, majd Kodály Zoltán tanítványa (zeneszerzés). Önálló népdalgyűjtő munkát is végzett. Balladák, népdalok szövegét fordította németre; Bársony Jenő (Miskolc, 1894 – Budapest, 1969) – orvos, szülész-nőgyógyász, egyetemi tanár; lásd még: Weiss Alice-kórház. – A szerk.].

Nagyanyámnak itt van a képe a falon. Négy fia és négy lánya született, de a lányokat nem szerette. Szóval egy nagyon nagy család volt, külsőleg minden tagja nagyon szép volt. A nyolc gyereknek, köztük az édesanyámnak is, házitanítója volt. Iskolába nem jártak, a házitanítóik mindenre a világon megtanították őket. Nagyanyám úgy nevelte a fiúkat, hogy mindegyiknek jó diplomája legyen. A fiúk és feleségeik mind kitértek, a nevüket magyarosították, karriert csináltak, a gyerekeiket keresztényként nevelték – s én mostanában ezt elfogadom. Annyiból segített rajtuk, hogy minket deportáltak, őket nem. Nagyszüleim is magyarosítottak, de megtartották a vallásukat. Zsidó temetőben nyugszanak.

Nagyanyám gazdag volt, és nagy társadalmi életet élt. Még nyolcvanéves korában is báró Madarassy-Beckkel táncolta végig az éjszakát [Báró Madarassy-Beck Marcell (1873–1945) – ügyvéd, bankár. 1897-től a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank igazgatója, 1913-tól alelnök-vezérigazgatója volt. A dualizmus végén, majd a Horthy-korszak gazdasági életében vezető szerepet játszott. 1924–1944 között az intézet elnök-vezérigazgatója, a Magyar Nemzeti Bank főtanácsosa volt. 1911-ben báróságot kapott. 1944. március végén a németek letartóztatták, a kistarcsai internálótábor után Mauthausenbe deportálták, ott pusztult el. – A szerk.]. Szobalánya és szakácsnője volt, de ha nem tetszett neki valami, cselédjeit – nemigen akarom elmondani, mert megutálja az ember a zsidóságot – kiköttette. Egy gyönyörű szép, gonosz asszony volt.

Volt egy csomó gyereke a nagyanyámnak, és senki nem kellett neki, csak az Imre bácsi, az a fia, aki egy link volt, egy semmi volt. Iskolába járt, de nem volt szakmája. Nem dolgozott, semmit sem csinált. Volt egy legénylakása, egy garzonja, volt egy pincsije és egy szobainasa. És telefonja, ami nagy dolog volt akkor, és egyebet sem csinált, csak ült és telefonált egyik bárónak, másik grófnak. Hogy igaz volt-e, amit beszélt a telefonba, nem tudni. Társaságba járt. Ebből állt az élete. Aztán halálosan beleszeretett Ilonába, egy jómódú családból származó lányba, akit feleségül vett. Egy lányuk született, Vera, aki később Amerikába költözött. Imre bácsi halt meg legfiatalabban a testvérek közül, betegségben, az 1940-es években, hatvan év körül volt.

Nagybátyáim közül Pista bácsi volt az, akit anyám igazán imádott. Többdiplomás mérnök volt. Nagyon közel voltak egymáshoz. Tragikus dolog történt vele. Rajongásig szerette csodaszép feleségét, aki megcsalta, és akkor elváltak. Válása után Pista bácsi elvett egy nagyon gazdag miskolci nőt. Egyszer lejött hozzánk Pestről Miskolcra, ott aludt egy napot, jött vele a sofőr egy fantasztikus kocsival, jött az új feleség, akit nem szeretett, és ott voltak nálunk. Nyolc éves voltam. Ritka dolog volt az 1920-as években, hogy valakinek drága kocsija és sofőrje van. Reggel, amikor fölkeltek, anyám azt mondta neki: „Pistám, nagyon vigyázz! Nagyon féltelek, nagyon rossz álmom volt. Azt álmodtam, hogy nekimentél egy szénakazalnak, és bajod lett. Vigyázz, Pista! Vigyázz!” Ma már ezeket a megérzéseket én is elfogadom, mert bennem is megvannak, pontosan ugyanígy. Elindultak. A sofőr vezette a kocsit, ő mellette ült, háta mögött a felesége. Egyszer csak jött az édesanyámhoz a testvére, Mariska néni, aki nem messze lakott tőlünk, hogy értesítették, menjenek Hatvanba, mert a fivérük karambolozott és meghalt. Még mindig előttem van, futkos a hátamon a hideg, borzalom volt! Rögtön elindultak. Hatvanban van egy híd, ahol nekiment a korlátnak, ami elvágta a nyakát, rögtön szörnyethalt. Akkor már ő ült a volánnál, útközben helyet cserélt a sofőrrel, akinek semmi baja nem lett. A felesége kirepült a kocsiból, de rendbe hozták. Pista bácsi meghalt. Annyira szerette az első feleségét, hogy a képét mindig a mellényzsebében hordta, akkor is ott volt a kép a szívénél. Egy lányuk volt, Klári, unokájuk ma neves színész.

Gyula bácsi újságíró volt. Az első világháború idején hadnagyi ruhában fényképezték le. Egy rendkívül szimpatikus, de link ember volt, aki végig ott volt az anyámmal, amikor bajban volt. Nagyon jól megvoltak, de azért volt benne némi féltékenység, hogy anyámnak három gyönyörű gyereke, neki pedig egy csúnya lánya volt. Pesten, a Városligetnél laktak. Gyula bácsi hosszú életet élt, nyolcvannyolc évesen halt meg Pesten, kábé 1967-ben.

Endre bácsi a legfiatalabb testvér volt. Fogalmam sincs, hogy hányban született. Gazdag, nagystílű ember volt, társtulajdonosa és vezérigazgatója egy elektromos gyárnak, övé volt az Andrássy-palota, ahol az irodája volt [Nem tudni, melyik Andrássy-palotáról van szó. Az Andrássy út 61. szám alatti épületet szokták mostanában Andrássy-palotának mondani, ez viszont nem volt Endre bácsi tulajdonában. Nyilván valamelyik másik Andrássy úti épületről van szó. – A szerk.]. A Városmajor utcában volt egy csodálatos villája, ahol külön vendégház is volt. Ismerték egész Európában, sőt Amerikában is. Sok-sok újságcikk jelent meg róla. Endre bácsi kék szemű, gyönyörű szép férfi volt. Viszonyt folytatott a titkárnőjével, aki halálosan szerelmes volt belé. Amikor egy társaságban bemutatták neki Darvas Lilit – aki nem azonos a színésznővel, de rokona –, már együtt is maradtak, el is vette feleségül. Nagyon szép nő volt, úgy tudom, Olaszországban öngyilkos lett érte az egyik Umberto trónörökös. Akkor ez a titkárnő gyászba öltözött, úgy járt dolgozni. Gyászolta az életét, aminek vége szakadt a nagybácsimmal. És borzasztóan haragudott a nővéremre, Bözsire is, aki abban az időben ott dolgozott, meg hát Endre bácsi testvérének a lánya. Ahogy szerette eleinte, utána szinte ellensége lett, és nagyon sok mindent tett ellene.

Lili néha bement az Andrássy útra a férjéhez, és megismerte Bözsit, aki tizenhat éves csinos, szép lány volt. Lili foglalkozott vele, és be akarta vinni abba a társaságba, ahová ők jártak, a leghíresebb emberek közé, írók, költők, színészek, tudósok közé. De a testvérem nem ment. Ki tudja, milyen más lett volna az élete?!

Lilinél az 1940-es években agydaganatot állapítottak meg. A nagybátyám akkor elhozatta Svédországból Olivecrona professzort, aki meg is műtötte, de nem lehetett megmenteni [Dr. Herbert Axel Olivecrona (1891–1980) – világhírű svéd orvos, agysebész. 1936-ban ő operálta Karinthy Frigyest, aki erről a műtétről írta „Utazás a koponyám körül” című művét. – A szerk.]. Felesége halála nagyon megviselte a nagybátyámat.

Endre bácsi 1944-ben mentesítve volt. Ezt onnan tudom, hogy amikor az egyik unokanővéremet elvitték, ott volt a határnál, ő volt, aki diszponált a fölött, hogy ki mehet, és ki nem. Ő mentette meg, ki tudta emelni a csoportból. A háború után bebörtönözték, a részletekre és az okokra nem emlékszem, nem is voltam itthon. A vagyonát természetesen elvették, a Városmajor utcai villát is.

1956-ban Ilona, Imre bácsi özvegye hozta haza a börtönből. Előtte is látogatta, segített neki. Még akkor is dekoratív nő volt. Elvette feleségül. Nyugdíjat természetesen nem kapott. Valószínűleg ki tudott menteni valamit a vagyonából. Ilona 1960 körül kiment a lányához Amerikába, aki már férjnél volt. Megbeszélték, hogy Endre bátyám utánamegy. Ez nem következett be. Nagybátyám Frankfurtban maradt, ott volt egy lakása, ott voltak a régi barátai, mind bankárok meg hasonlók. Megbetegedett, bement egy elegáns otthonba, ott halt meg magányosan az 1960-as években, nem emlékszem, mikor.

Endre bácsi rendelésére az 1940-es évek elején Csók István [1865–1961], a híres festő festett egy nagyméretű képet az idős nagyanyámról. A kép fotóeredetije meg is van [A festmény a nagymamának a képanyagban is szereplő öregkori fényképe alapján készült. Lásd a huabo002.jpg. katalógusszámú fényképet. – A szerk.] A festményt Ilona magával vitte Amerikába. Nem volt védett kép.

Ahogy már korábban említettem, nagyanyám nem szerette a lányait. A legidősebb, Irénke néni gyönyörű szép nő volt. Apjának, tehát a nagyapámnak a testvére, aki sokkal fiatalabb volt, korban hozzáillő, beleszeretett. Ebből házasság lett, tehát a nagybátyja vette el. Lett, úgy hiszem, nyolc gyerekük, csupa fiú, de nem lehetett észlelni az egészen közeli vérrokonságot. Irénke nénit hetven évesen vitték el a fél családjával együtt. Nem jött vissza senki Auschwitzból.

Jolánka néni mintegy tíz évvel volt fiatalabb anyámnál. A férje aranyműves volt. Két gyereke született, Manci és Artúr. Manci csodaszép nő volt. Egyszer elment egy kirándulásra, ott erőszakoskodott vele valami cigány, hogy jósolni akar. Azt mondta neki: „Maga harmincöt éves korában meg fog halni.” Ezen nagyon sokáig nevettünk. És amikor deportálták, harmincöt éves volt, és ott halt meg, Theresienstadtban. A nagynéném ebbe belebetegedett, zavart lett, majdnem belehalt. Nem akarta elhinni, hogy a gyönyörű lánya nincs többé.

Jolánka néni fia 1938-ban elhagyta az országot, a feleségével és gyerekével együtt kiment Izraelbe [Akkor még: Palesztina brit mandátum. Izrael Állam 1948 májusában alakult meg. – A szerk.]. A szülei 1950 táján utána mentek. Tel-Avivban laktak, örültek, hogy a fiukkal együtt lehetnek. Később Artúr családostul áttelepült Amerikába, a szülők ott maradtak, és ott is haltak meg, Tel-Avivban. Előbb a nagybátyám, Jolánka néni pedig nyolcvan évesen, talán 1967-ben. Artúr unokatestvéremnek köszönhetem, hogy 1969-ben voltam Amerikában. Meghívtak.

Mariska néni édesanyámnál idősebb volt. Miskolcon lakott, nem messze tőlünk. Ő volt a bátyám keresztanyja. Nálunk, zsidóknál a lányoknak nincs, de mi is úgy hívtuk, hogy keresztmama [Úgy tűnik, anyja családjában csak a fiútestvérek keresztelkedtek ki. Lehet, hogy Mariska néni férje volt a „koma” (szándák / kvatter), vagyis az a személy, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. A koma feladatot vállal a gyermek további sorsának irányításában, segítésében (ezért is emlegetik az interjúalanyok gyakran „keresztapaként”).  – A szerk.]. A férje valami katonaféle volt. Nagyon jómódúak voltak. Amikor lánya, Judit férjhez ment, Mariska néni is feljött Pestre. Szombatista lett. Kilencvenkét-kilencvenhárom éves volt, amikor meghalt, kábé 1967-ben. A lánya nyolcvankét éves kora körül halt meg. Szerencsés házassága volt, urak voltak.

A nagynénik és nagybácsik mindig jól éltek. A háború után is mind biztonsággal megéltek. Egyedül mi voltunk szegények, hiszen anyám egyedül nevelt három gyereket.

Nagyszüleim többször költöztek. Abban sem vagyok biztos, hogy az édesanyám, Gizella hol született 1877-ben. Nem azért, mert az anyám volt, de a legintelligensebb volt a testvérek közül. Érettségije nem volt, de hihetetlen tudás volt benne. Olyan könyveket olvasott, amelyeket mi nem értettünk. A családban is tisztelték és becsülték magas műveltségéért, a testvérei is, mindenki, aki ismerte. Emlékszem, volt egy költő még Miskolcon, volt valami baráti köre is. Nálunk az egyik szoba teljesen tele volt könyvvel. Egyszer jött ez a költő hozzánk, körülnézett, s azt mondta: „Hát ezt a költői rendetlenséget!” Ő még ilyet nem látott. Anyám 1965-ben halt meg. Énnekem ma talán jobban hiányzik, mint régebben. Rendkívüli asszony volt.

Az édesanyám 1901-ben ment férjhez. Nem tudom, hol ismerkedtek meg. Gyönyörű szépek voltak mind a ketten, de ott voltak a szülői aggályok. Ellenezték, mert az apám ortodox, vallásos családból származott, az anyám családja neológ volt, ők már nem voltak olyan vallásosak.

Édesapám MÁV-tisztviselő volt. Nem éltek rosszul, mert egy fényképen anyám tele van ékszerekkel. Minden volt addig, amíg ki nem tört a háború [az első világháború]. Jött kilenc terhesség, de édesanyám nem tudta kihordani a gyerekeket. Aztán tizedik alkalomra, 1911-ben megszületett a nővérem. Sikerült, szép baba volt. 1914-ben született a bátyám, akit apám már nem szeretett. Behívták katonának, de nem tudom, melyik fronton volt. 1917-ben, amikor én születtem, anyám negyven éves volt. Háború volt, engem már nem akartak. Mégis, amikor megszülettem, és meglátott az apám, azt mondta: „Én nem tudom, miért, de annyira örülök ennek a gyereknek.”

Apámat nem ismertem. A fronton fejsérülést kapott. Évekig ápolták. Öt éves voltam, amikor 1922-ben, Gyöngyösön meghalt. Ott is temették el a zsidó temetőben. A háború után kerestük a sírját, de már nem találtuk meg. Ami nagyon-nagyon hiányzik nekem ma is, és egyre jobban, hogy nem ismerem, mi az, hogy apa, apai szeretet meg apai simogatás. Hiányzik az életemből. Nincs emlékem róla. Ott maradt édesanyám negyvenöt évesen. Három gyereket kellett fölnevelnie. Se nyugdíj, se jövedelem, a világon semmi pénz, az ékszereken és a házon kívül semmi nem maradt. Amikor meghalt az édesapám, édesanyám hármónkat leültetett a díványra, és énekelt nekünk: „Kidőlt a fa mandulástól” – erre emlékszem [Ismert magyar nóta első sora: „Kidőlt a fa mandulástól, /  Elválok én a rózsámtól. / Úgy elválok én szegénytől, / Mint ősszel fa levelétől / Elválik. – A szerk.]. Soha nem sírt előttünk. Apánkról pedig egyáltalán nem mesélt. Soha. Nem mutatta előttünk a fájdalmát.

Már apám halála előtt nagyon beteg lettem. Csonttuberkulózis lett a bal karomban, az egy pokol volt. Drága anyám minden héten járt föl velem Miskolcról Pestre az orvosokhoz, a kórházakba, és mindent megtettek a karomért, hogy megmenthető legyen. Nyakig gipszben az a csepp gyerek, a kínok kínját kellett ötéves koromban elszenvednem. Azt mondta az orvos, kecsketejet kell innom, ennél jobbat nem tud. Most is mondják. Nem bírtam meginni, erőszakkal itattak meg. Amikor az apró kis csontok jöttek ki a karomból, le kellett fogni, mert ki kellett húzni azokat a csontocskákat. Már olyan állapotban voltam, hogy több orvos véleménye az volt, le kell vágni a karomat, mert ez csak rosszabb lehet. Anyám azt mondta, nem vágatja le a karomat, inkább a villamos alá fekszik. Nem engedi, hogy a gyerekének fél karja legyen.

Egyszer csak mondják az anyámnak, hogy van valahol egy csodarabbi Miskolc környékén, reb Steiner Saje [Reb Steiner Saje (1851–1925) – rabbi Bodrogkeresztúron (Zemplén vm.), ahol 1726-tól éltek haszid telepesek, és akikből komoly hagyományokkal rendelkező közösség alakult ki, s ahol a 20. század elejére a zsidó lakosságnak országos hírű iskolái voltak. Már életében csodarabbiként tisztelték bölcsessége és jótékonysága miatt, nemcsak a zsidó közösség, hanem a keresztények által is messze földön elismert ember volt. Nevéhez több csodás történet fűződik, a helyi mesékben és mondákban is fontos szerepet kapott. Sírja a falu dombján ma is ismert zarándokhely, ahol cédulákra írt kérelmeket hagynak a sírra tett kavicsok alatt. – A szerk.]. Aki volt nála, mindenkinek segített. És akkor elmentünk a csodarabbihoz. Erre úgy emlékszem, hogy ott ült az asztalnál egy nagy, fehér szakállú ember, és kérdezte, mi van. Mondja az anyám, hogy ez van, egyedül van a gyerekekkel, a férje meghalt, a karomat meg le akarják vágni. A rabbi adott nekem két kockacukrot, lehajtotta a fejét és imádkozott. Aztán fölnézett, és azt mondta az anyámnak: „A gyerek meg fog gyógyulni. A gipszet vetesse le! Én imádkoztam. Van, aki segíteni fog. Meg fog gyógyulni a karja.” Hazamentünk, levetettük a gipszet, de állandóan iszonyú fájdalmaim voltak. Egyszer a diófa alatt feküdtem, amikor bejött az udvarra egy asszony, nem tudom, ki volt, vagy mi volt, talán román, és kérdezte anyámtól: „Mi baja van a gyereknek?” A válasz után kivett egy csomó növényt a szatyrából, és azt mondta: „Itt van ez a növény, ezt főzze ki! Amilyen forrón a gyerek elbírja, a karját tegye bele, és áztassa naponta többször, addig, amíg ki nem hűl.” Ez meg is volt. És látja az én drága anyám, hogy már nem jönnek a csontok. Amikor pedig fel kellett jönni Pestre az orvoshoz, összegyűltek többen, és azt mondták, ilyet ők még nem láttak. Ez egy csoda volt. Hát persze hogy én azóta hiszek is. Meggyógyult a karom teljesen.

Tízen-nem tudom, hány éves koromban újra kiújult. Akkor az orvosok gyógyították meg, mert az már nem volt ugyanaz, nem volt olyan súlyos. Sőt, 1954-ben is kiújult, akkor viszont újra nagyon súlyos volt.

Miskolcon a Martin-telepen laktunk. Úgy emlékszem, ez egy új rész volt, kertes családi házakkal. Nálunk óriási szobák voltak, egy hatalmas zárt folyosó, és volt még külön egy kis ház, a nyári konyha, meg nagy kert, nagy udvar. Eredetileg két szobánk volt, és egy nagy konyha, amiből lett a harmadik szoba. A nyári konyhában főztünk. Fürdőszoba nem volt, vécé kint, nekünk volt külön egy kicsi. Csatorna nem volt az utcában. Kút volt. A konyhában fürödtünk, onnan mindig a hátán vitt be a szobába az én drága anyám. Minden nap lemosott, és úgy tett az ágyba.

Édesapám halála után egy szobában aludtunk mind a négyen, de mindenkinek volt külön ágya. Volt egy ebédlőnk, ami nagyon szépen volt berendezve, az akkori divat szerint, valami zöld plüss kárpitozással. Minden bútor meg minden berendezés szép volt, jó volt. Azokat nem adta el anyám.

Amikor megnősült a fiam, miskolci lányt vett el, az esküvőjükön elmentem megnézni, milyen most az a nagy ház. Hát, nagy csalódás volt, mert az a ház nem volt olyan nagy, az a kert nem volt olyan nagy kert, az udvar sem volt olyan nagy, mint amire emlékeztem.

A Martin-telepen nagyon egyszerű emberek éltek. Mi is szegények voltunk. A Thököly úton laktunk, az utca végén volt az egyetlenegy zsidó fűszeres, a Mann bácsi. Ők meg mi voltunk csak zsidók, de mind nagyon szerettek bennünket. Mert az én édesanyám a semmiből mindig annyit főzött, hogy az egész utca evett belőle. Egyszer történt csak, hogy Élesék betörték a veranda ablakát és zsidóztak: „Menjetek Palesztinába!”

Édesanyám mindig hitelbe vásárolt, s amikor tudott, akkor fizetett. Olyan hat-hét éves lehettem, amikor a születésnapján meg akartam ajándékozni. Elmentem Mann bácsihoz, és mondtam, adjon egy tábla csokoládét. Hazavittem anyámnak: „Ezt hoztam a születésnapodra.” Szegénykém úgy kiabált velem: „Hát én most fizessem meg a csokoládét? Vidd vissza rögtön!” Visszavittem.

Azt tudom, hogy anyám igyekezett mindenre megtanítani bennünket. Hogy megszokjuk, evés közben ne tegyük szét a karunkat, ezért könyvet tettünk a hónunk alá. Hogy egyenesen járjunk, ezért a könyvvel a fejünkön gyakoroltunk. Amikor följöttünk Pestre, akkor múzeumokba vitt, megmutatta Feszty Árpád körképét [A mai Szépművészeti Múzeum helyén állt az a Feszty Adolf építész által tervezett épület, ahol 1894-ben bemutatták a Millenniumra készített, 1800 négyzetméteres, végtelenített vászonra festett körképet, a „Magyarok bejövetelé”-t (Feszty Árpád festette számos festő – köztük Mednyánszky László és Vágó Pál – közreműködésével). A kép 1944-ben súlyosan megrongálódott, helyreállítása óta Ópusztaszeren látható. – A szerk.]. Fogta a kezünket, és mindenről beszélt, amiről csak tudott. Rendkívül intelligens ember volt.

Zsinagógába igazából nem sokat jártunk. Péntek este anyám gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás]. Az én meggyőződésem ma is az, meg akkor is az volt, hogy nekem a templom nem mond semmit se. Ahol én lakom a családommal, az van olyan tiszta, mint egy templom. Ha hiszek Istenben, akkor mindegy, hogy hol vagyok. Emlékszem, húsvétra [lásd: Pészah] voltak külön edényeink, meg volt külön minden [lásd: étkezési törvények]. Böjtöltünk is [lásd Jom Kipur]. A nagyünnepeket megtartottuk. Amikor férjhez mentem, akkor én csináltam meg, hozzánk jött az anyám és a testvérem. Szép széderesték voltak [lásd: széder]. A bátyámnak volt bár micvója. A lányoknak nem volt semmi ilyesmi [lásd: bát micvá].

A születésnapokat tartottuk. Az én drága édesanyám, nem tudom, miből és hogyan, a tizedik születésnapjára minden gyermekének ajándékozott egy kis pecsétgyűrűt. Akkor ez divat volt. Amikor tíz éves lettem, borzasztó izgalomban voltam, hogy most már én is tíz vagyok, és én is kapok pecsétgyűrűt. Egész éjjel nem tudtam aludni, a kezemet a takaró fölé tettem, s meg sem mozdultam. Vártam, hogy az édesanyám hajnali ötkor, amikor születtem, bejön. Meg is kaptam a kis pecsétgyűrűmet. Micsoda boldogság volt! A gyűrű aztán az évek során elveszett. Egyikünké sem maradt meg.

Nem tudom, miből éltünk. Ott volt a jómódú nagyanyám, ott voltak anyám jómódú testvérei, de senki nem segített. Úgyhogy fogta édesanyám az összes ékszerét, hogy fölhozza Pestre, értékesíti, és abból lesz majd tartaléka, hogy fel tudjon nevelni minket. Megérkezett Pestre, és amikor keresi az ékszereket – nem voltak meg. Ellopták még a Keletinél, ahogy leszállt. Sok ékszere volt, egy zacskóban tartotta.

Látni a fényképen is, hogy anyámból egy szegény asszony lett. Csak a gyerekeiért élt. Nem törődött magával semmit. Nem is törődhetett. Emlékszem, még kicsi voltam, amikor először kaptam új matrózruhát meg egy kis szoknyát, végigmentem az utcán, hogy mindenki nézze meg. Öltözködni nem volt miből. Azt se tudtam, mi a tavaszikabát, meg mi a télikabát, mert nekünk nem volt külön. Elemista koromban még sírtam is, hogy a fűszeres Mannék gyereke télen gumis csizmában jár, ami akkor dívott, és hogy nekem olyan kell. Nem lehetett. Hát így éltünk. Így nevelt fel minket anyánk. Nem tudom, miből, még iskoláztatott is bennünket.

Mondták neki, hogy valamit csinálnia kellene, de nem értett semmihez. Miskolcon volt egy gazdag zsidó kereskedő, a Kornis. Rábeszélték, hogy tőle kaphat hitelbe ruhaneműket, azt eladhatja, abból lesz pénze. Drága lelkem, elment a Kornishoz, aki adott kabátokat, ruhákat, ezért egy váltót kellett aláírnia, de a váltó nem volt kitöltve. Sajnos, amit eladott, nem fizették ki, azt mondták, majd megadják. Nem adták meg. Ott csapták be, ahol akarták. Úgyhogy a házunkat el akarták árverezni. Ekkor a vezérigazgató nagybátyám, Endre bácsi azt mondta, hogy ő kifizeti a házat, és a három gyerek nevére íratja. Így a házunk megmaradt.

1928-ban Pestre jöttünk. A nővérem itt dolgozott. Anyagi okok miatt abba kellett hagynia a tanulást, és nem érettségizett le. Akkor azt mondta Endre nagybátyám, hogy jöjjön fel Pestre, felveszi az irodába. Attól kezdve Bözsi az Andrássy-palotában dolgozott, kapott annyi fizetést, mint a többiek, és azt rögtön küldte haza Miskolcra, anyámnak. A tizenhatodik évében volt. A gazdag nagyanyámnál lakott, aki elfogadta ezt a szép unokáját. Ha jól emlékszem, ötven pengőt keresett Bözsi havonta. Az azért valamit ért. Ezt a pénzt küldte haza. Neki Pesten megvolt mindene. Édesanyám ebből a pénzből a nővéremet öltöztette, ő vásárolta meg a ruháját, a cipőjét, a világon mindent, és a nővérem még most is azt mondja, hogy ő keresett ránk. Nem! Ő saját magára keresett igazából, mert a mama őrá költötte. A legdrágább dolgokat vette, például egy barna lakkcipőt, akkor az nagy dolog volt! Anyám egyik testvére meg is jegyezte: „Minek egy árva lánynak lakkcipő?!”

Rákospalotára költöztünk, és a zsidó Mayeréktől béreltünk egy földszintes lakást [Rákospalota 1950-ig önálló település, 1923-tól rendezett tanácsú, 1929-től megyei város volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, lakosainak száma 1930-ban 43 000 fő volt. – A szerk.]. Egy szoba, konyha, nem volt más. Többet nem tudtunk fizetni. Mind a négyen ott laktunk. Az ott töltött néhány év nagyon kedves emlék.

Mivel az elemi iskolát Miskolcon, a Martin-telepen jártam, és mivel egyetlen zsidó voltam az osztályban, hittant nem tanultam, mert egy személyért nem hoztak ki egy hittantanárt. Nos, amikor följöttünk Pestre, hittanból semmi jegyem nem volt. Akkor már polgáriba jártam, fölhívatták Miskolcról az igazgatót, és személyesen kellett megmondania, hogy egy gyerekért nem volt hittan. Fogalmam sem volt semmiről, a zsidó betűket sem ismertem. Elfogadták, de különbözetit kellett tennem.

A rákospalotai polgári iskolába jártam, az osztályban volt több zsidó kislány. Volt ott rossz is, jó is. Pólya Irma volt az osztályfőnököm, akit soha nem felejtek el. Pólya Tibor [1886–1937] festőművésznek volt a húga, egy öreglány, aki engem imádott, én is imádtam. Ha az édesanyám bement szülői értekezletre, úgy dicsért, hogy az nem igaz, csak a legjobbakat mondta rólam. Mert az ő tantárgyaiból nagyon jó voltam, magyart és történelmet tanított. De volt egy földrajztanárnőm, már nem emlékszem a nevére, magas, nyúlánk nő, kipécézett, és folyton megzavart, úgyhogy amikor föl kellett állnom felelni, megbénultam. Éreztem, hogy gyűlölet van benne. Antiszemita volt. Féltem tőle.

Az iskolában volt barátnőm, zsidó is és nem zsidó is. Volt, amikor elmentünk egymáshoz, de olyan szoros, tartós barátság mégsem alakult. A testvéreimmel jártam teniszezni, nagyon szerettem, egészen férjhezmenetelemig játszottam. 1932-ben Rákospalotáról beköltöztünk Pestre, a Szív utcába, ahol két nagy szobánk volt teljes komforttal. Befejeztem a polgárit, más élet kezdődött.

Beiratkoztam egy kereskedelmi szaktanfolyamra a Teréz körút 44-ben. Magániskola volt. Fizetni kellett érte, de hogy miből fizettük, nem tudom. Antiszemitizmust nem éreztem soha, azt hiszem, a tulajdonosok is zsidók voltak. Itt lettek barátaim. Még kislány voltam, tizenhat éves, és nagyon sokat jelentett nekem – ma is – a külsőm. És nem volt egy igazán szép ruhám. Volt egy fekete körömcipőm, annak a bőre is kezdett szétnyílni. Azt befestettem fekete krémmel, hogy valahogy kinézzen. Mindez gátlást okozott. Az iskola vegyes volt, fiúk, lányok jártak oda [Noha a kereskedelmi szaktanfolyamokat elsősorban lányok számára szervezték – lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok –, az első világháború után nyilván voltak olyan magániskolák, ahova nem csak lányokat vettek föl. – A szerk.]. Volt egy fiú, akinek nagyon tetszettem, ő is tetszett nekem. De mindig zavarban voltam, ha én mentem el előbb, nem köszöntem el tőle.

Ebben az időben lehetőségem volt Miskolcon részt venni az újságíróbálon. Édesanyám jóban volt egy orvos házaspárral, akik meghívtak. Doktor Róbert kezelt még kislány koromban. A miskolci nagynénémmel, Mariska nénivel voltam, ő kísért el. A nővérem estélyi ruháját vettem fel, mert neki már volt, hiszen dolgozott. És megjelent az újságban egy hatalmas cikk – sokáig megvolt –, hogy egy pesti lány lett a bálkirálynő. Én voltam, igen.

Titkárnőnek tanultam, elsősorban gyors- és gépírást. Gépírni csak két ujjal tanultunk, de gyorsírással még most is le tudom írni a nevemet. Nagyon szerettem mind a kettőt. Egy évig tartott, tizenhét évesen végeztem. Meglett a papírom.

El akartam helyezkedni. Anyámmal nem is beszéltünk róla, nagyon önálló akartam lenni. Először elmentem egy hirdetésre a „Hitel” szerkesztőségébe. Láttam, hogy egy helyiségben millióan állnak, mondom, én ezt ki nem várom, megpróbálom majd máshol. Megpróbáltam, mint kiderült, mindenütt ez volt a természetesen.

Valahonnan ismertem egy mérnökházaspárt. Nagyon arisztokratikus család volt. Voltak gyerekeik, mégis magázták egymást. Jártam hozzájuk. A férfi azt mondta, hogy elhelyez. Ingatlanközvetítő irodája volt a New York palotában egy társsal. Oda felvettek. Gondoltam, gyakorolni fogom a gépírást, már azért is jó. Nem is kellett mást csinálnom. Mind a kettő nagyon jóképű ember volt. Én pedig igen szép lány. Talán két hete voltam ott, ültem az íróasztalnál, amikor a mérnök átnyúlt a hátamon, és letett elém egy nagy doboz csokoládét. Nem tudtam, milyen szándékkal, eszembe se jutott. Örültem neki. Köszönöm szépen. Utána pedig a társa azt mondta, hogy várt egy hölgyet ide, de nem jött, nem baj, megesszük mi, amit fölhozatott. Volt ott minden, amit ember megkívánhat – az italtól kezdve a finom ennivalóig minden. Megterített az egyik íróasztalon, és mondta, hogy üljek én is le, egyek és igyak vele együtt. Örültem, nagyon ízlett. Nálunk nem volt szokás alkoholt inni, nem voltam szokva ilyesmihez. Hamar furcsán éreztem magam. Mondták, feküdjek le, majd magamhoz térek. És hallom, ahogy ott fekszem, hogy mondja ez a mérnök a társának: „Hozzá ne merj nyúlni!” Hát én annyira naiv voltam, nem gondoltam, hogy ez valamiért van. Amikor fölkeltem és hazamentem, elmondtam az anyámnak, aki azután nem engedett többé oda.

Mit csináljak? Olvastam az újságban, hogy doktor László István törvényszéki titkár fölvenne egy segítséget. A feleségének elegáns szalonja volt. Jelentkeztem, anyám megint nem tudott róla. Egyből felvettek. A László doktor diktált, majd amikor az irodában végeztem – egy lakásban volt minden –, átmentem a szalonba, hogy varrni tanuljak. Így állapodtunk meg. Fizetést nem kaptam.

Akkor még nem éreztem annyira a súlyát, hogy zsidó vagyok. Mindenkit szerettem, aki ember volt. Soha nem jutott eszembe, hogy kinek mi a vallása, de ott, a László doktoréknál, igen. Mindig hallottam a zsidózást. László doktor egy kimondottan magas, gyönyörű férfi volt, abszolút nem zsidós. Jöttek a szülei. Fogorvos volt a papája és a mamája is, és olyan tipikus zsidók voltak, hogy én gyerekszemmel csak néztem és elgondolkodtam. Gyakran jött a felesége húga, külföldön volt a férje, csinos, elegáns nő volt, húszon-valahány éves. Kékróka lógott a nyakában [A kékróka kékbe játszó színű szürke sarki róka prémjéből készült nyakbavaló, az első világháború után igen drága prémféle volt Európában. – A szerk.], télen mentek Olaszországba, síelni jártak. És jöttek az ő szülei is, hát a papa ott is tipikus zsidó volt.

Akkor tizenhét-tizennyolc éves voltam, gondoltam, valahogy meg kell kérdeznem, miért zsidóznak, amikor ők is onnan származnak. Nem tudom, hogyan került rá sor, amikor azt mondtam: „Hát igen, már ez rendszerint így szokott lenni. A kitért zsidók a legnagyobb antiszemiták.” Na, akkor megmerevedtek, és ki lettem rúgva.

Azt hiszem, már akkor is fanatikusan zsidó voltam. Volt néhány próbálkozásom még a munkával, amíg férjhez nem mentem.

Ebben az időben volt egy udvarlóm, egy a sok közül, Türk Barnabás Henrik, akit csak Pubinak hívtunk. Még nem végzett, jogásznak készült. Az Irgalmasok mellett laktak, ott az az óriási ház az övék volt. Nagyon gazdagok voltak. Az utcán ismerkedtünk meg. Hozzánk fel sose hívtam, taxival jött értem, úgy mentünk mindenhova. Volt egy bátyja, aki már bent volt abban a rettenetes pártban, a nyilas pártban. Rajtam mindenki látja, hogy zsidó vagyok, én nem tudom felismerni rögtön. Egyszer összetalálkoztunk a bátyjával, aki rám nézett, és azt kérdezte Pubitól: „Te zsidó lánnyal jársz?”

Amikor kettesben maradtunk, azt mondtam: „Pubi! Tudom, hogy ki vagy, tudom, hogy hova jársz, tudom, hogy gyűlölsz bennünket. Magyarázd meg nekem, hogy miért! Hogyha elfogadható, lehet, hogy én is tudomásul veszem.” Azt mondja: „Nézd meg, hogy minden bankban zsidók vannak, minden bankár zsidó.” Én a nagy pofámmal: „Igen? Ne mondd! Hát szégyelljétek magatokat! Ti miért nem lehettek azok? A zsidók kisebbségben vannak, alig van egypár zsidó, ti meg itt vagytok rengetegen, ti miért nem tudtok aktivizálódni? ” Így pofáztam akkor már. Nem tudott választ adni. De a hóna alatt ott volt a nyilas újság. Azt mondja: „Volna egy javaslatom. Mi a véleményed? Menjünk ki Bécsbe, és ott esküdjünk meg!” Mondom: „Én, veled? Hát csak nem képzeled?!” És még mit tudom, miket mondtam neki. Pubi szégyellte azt, hogy az apjának hatalmas üzlete van, mert akkora a zsidóknak szokott lenni.

Amikor a deportálásból hazajöttem, olvastam az újságban, hogy Türk Barnabás Henriket fölakasztották. Elérte a sorsa. Azt nem tudom, hogy a bátyjával mi történt. Szóval ez egy kész regény!

Amikor Pubival szakítottam, az Andrássy úton megismerkedtem egy festőművésszel, Kling Györggyel [(1894–1989) Munkácsy- és SZOT-díjas – A szerk.]. Bevitt egy kiállításra a Képzőművészeti Főiskolára. Műterme volt az Akácfa utcában. Feljártam hozzá. Édesanyám figyelmeztetett, hogy ez mivel járhat – de nem történt más a csókolózáson kívül. Kling zsidó volt és nagy kommunista, elvett egy svéd nőt, aki aztán megmentette.

Mielőtt az uramat megismertem, 1938-ban egy dúsgazdag szőrmekereskedő udvarolt nekem, Barbier László. Még a szüleinek is bemutatott, akik az akkor épült Madách házakban laktak [Wälder Gyula által tervezett jellegzetes háztömb Budapesten, a Károly körúton. – A szerk.]. Gyönyörű kékrókát kaptam tőle, amit saját kezűleg varrtam fel a fekete kosztümöm gallérjára és zsebeire. Igen elegáns volt. Amikor az anyja meglátta rajtam a kékrókát, lekicsinylően, utálatosan azt kérdezte a fiától: „Ezt is tőled kapta?” Erre én megsértődtem. Pedig szerettem, de elhagytam. Nem jött vissza a háborúból. Ezt a kékrókával díszített kosztümöt viseltem három év múlva a polgári esküvőmön.

A nővérem, Bözsi 1911-ben született, Miskolcon, most kilencvennégy évesen is jól van. Mindenki nagyon örült neki, hiszen édesanyámnak ő volt a tizedik terhessége, és az első gyerek, akit meg tudott szülni. Anyám már ötéves korában beíratta iskolába, és egészen a harmadik kereskedelmi [lásd: kereskedelmi iskolák] végéig Miskolcon tanult. Gyalog járt be a Martin-telepről a város központjába. Messze volt az iskola. Az édesanyám féltette a gyönyörű szép lányát, ezért nagyon szigorú volt vele.

Amikor 1928-ban Pestre költöztünk, újra együtt volt a család. Amikor bejött a numerus clausus, Bözsi volt az első, akit a nagybátyám elbocsátott [A nagybácsi nyilván a zsidótörvények hatására mondott föl unokahúgának. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Én megértem, mert veszélyeztetve volt ő is. De az anyám nem tudta megérteni, hogy a mi anyagi helyzetünkben elbocsátotta a testvére gyerekét. Elment hozzá, és a sofőrje előtt kiabálta: „Endre, állj meg! Beszélni akarok veled! Hogy tehetted? Nem szégyelled magad? Magamra hagysz? Mit csinálok a gyerekeimmel? A testvéred vagyok!” Endre bácsi megígérte, hogy továbbra is adja azt az összeget, amit Bözsi nála keresett. Így volt két hónapig, úgy tudom, aztán elmaradt.

Ezután Bözsi valahonnan szerzett egy varrógépet, és gépi hímzéseket csinált. Nagyon ügyes volt, valamennyit keresett. Nem lehetett elhelyezkedni, egészen a [második világ]háború végéig már csak otthon dolgozott.

Míg az irodába járt, a sok jóképű és jó svádájú fiú mind neki udvarolt. De ő egy nála tizennyolc évvel idősebb férfibe lett halálosan szerelmes. Harrynak hívták, el is jegyezte. Az Andrássy úton lakott az édesapjával együtt, az egyik szép palotában volt a lakásuk. Volt egy vak testvére, aki házas volt, a feleségének – később derült ki – viszonya volt Harryval. Egyszer csak megjelent ez a nő nálunk. 1938–39-ben lehetett. És azt mondta, hogy miért kell, hogy egy ilyen szép fiatal lány egy idősebb férfihez, a sógorához menjen férjhez. Harrynak is addig beszélt, míg lebeszélte. Vége szakadt, nem vette el.

Anyám ebben az időben adta el a miskolci házat – amit Endre bácsi még annak idején kifizetett, és a nevünkre íratott –, hogy a lányait kistafírozza.

A háború után Bözsi újra talált állást egy kisebb magánvállalkozásnál, ahol ketten dolgoztak, ő és a kollégája, egy igen jóképű, nála kilenc évvel fiatalabb ember. Bözsi már harmincöt éves volt. Ez a férfi akarta a nővéremet, de ő nem akarta, végül megbeszélték, hogyha összeházasodnak, akkor igen. Ez 1947-ben volt, akkor született a fiam, épp a kórházban voltam, amikor megesküdtek. Csak polgári esküvőjük volt. A férj huszonhat éves volt, egy link, kártyázott meg nem tudom, még mit. Bözsi olyan feltételekkel ment hozzá, hogy „én otthon vagyok az anyámmal, te meg a te anyáddal”. Tehát nem laktak együtt. Nem is ismerte a családját. Nem sokáig tartott, egy éven belül elváltak. Többször nem ment férjhez, persze voltak udvarlói, barátai később is, hiszen szép és okos volt.

Nem tudom, hogy hol volt még állásban azon kívül, ahol megismerte a férjét. Az utolsót tudom, a Dózsa György úton, a SZOT-ban volt valami újságíróféle. Hosszú-hosszú éveken keresztül ott dolgozott, a lakásához közel volt, csak le kellett sétálnia, nagyon kényelmes, jó helye volt, jó fizetést kapott, és a nyugdíja is elég szép. Nyugdíjazása után még bejárt hetvennyolc éves koráig. Príma fizikai és szellemi állapotban volt.

Amíg anyánk élt, Bözsi vele lakott. Ketten voltak, édesanyám olyan volt, hogy a gondolatát is leste, teljesen kiszolgálta. Az ujját nem kellett hideg vízbe dugnia. Dolgozott, hazament, és akkor ott volt a friss vacsora, megvolt a tisztaság, minden ruhát, cipőt anyám vett. És ezt mind természetesnek vette ő is, én is, a bátyám is, anyánk is. Ehhez szoktunk.

Volt Bözsinek egy barátnője, Klári, aki egy újságnál dolgozott. Rendkívül okos, csúnya nő volt, tele vonzerővel, ragadtak rá a férfiak. Valami báró férje volt, aki disszidált. Amikor anyám már tudta, hogy meg fog halni, azt mondta: „Klárikám, kérlek, ne hagyd el Bözsit!” Ő pedig azt válaszolta: „Ígérem, nem fogom elhagyni.” Édesanyánk 1965-ben, otthon halt meg. A kórházból hazavittük, ápolónőt fogadtunk mellé. Megfulladt, annyira el volt meszesedve a szívkoszorúere. A feje végig tiszta volt. Palit és engem külön is a halálos ágyához hívott, elbúcsúzott tőlünk.

Bözsinek el volt rendezve minden. Az irodában étkezett, nem kellett főznie, szombaton, vasárnap és minden ünnepnap Klárinál volt, külön szobája is volt nála, akkor ő vásárolt, főzött, finomakat sütött, és mindent elintézett neki. A Szív utcai lakást elcserélte egy kisebbre, mert az nagy volt neki egyedül. Egy nagyon édes lakása van a Benczúr utcában. És Klárival utaztak, társaságba jártak, mígnem Klári újra férjhez nem ment. Akkor elszakadtak egymástól. Mikor Klári megözvegyült, felkereste Bözsit, de már nem volt meg a régi barátság. Klári hamarosan meg is halt.

Így élte életét a nővérem. Nagyon jól élt, és él most is. Ma, kilencvennégy évesen is igen intelligens. Bármiről lehet vele beszélgetni. Jár a könyvtárba, érdekes könyveket olvas. És évek óta kettesben külföldre utazunk nyáron, karácsonykor pedig belföldön valahová pár napra. Tud még egyedül is mászkálni, van orvosa, akinek az asszisztensnőjével jóban van, minden receptet felvisz neki. Ő ajánlott egy takarítónőt, aki egy ügyvéd özvegye, hetente jár hozzá, sokszor be is vásárol. De ő is lemegy, van egy kis húzós kocsija, és vásárol. Főz is mindennap, és nagyon jól.

Bátyám, Pali 1914-ben született, és nyolc éves volt, amikor apánk meghalt. Gimnáziumot végzett, és elektrotechnikus, később pedig mérnök lett. Őt is a nagybátyám, Endre bácsi vette fel a gyárába. Először Várpalotán volt munkaszolgálatos, 1938–39-ben [Ebben az időben még valószínűleg „rendes” katona volt, nem munkaszolgálatos. Lásd: munkaszolgálat (musz). – A szerk.]. Minden héten mentünk hozzá látogatóba, az anyám, a nővérem és én. Öt évig folyton behívták. 1942-ben nősült. Egy nagyon jómódú lányt vett el, Irént, aki ráadásul gyönyörű volt, iparművészeti főiskolát is végzett, ruhatervező volt. A két mama hozta össze őket. A Szív utcában laktunk, ők a közelünkben, a Podmaniczky utca sarkán, egy hatalmas, négyszobás lakásban – majdnem egy egész emelet volt az övék –, ami csodálatosan volt berendezve. Családi örökség volt, a sógornőm papája belsőépítész, tervezőmérnök volt, ő tervezte az összes bútort, az ebédlőt meg mindent. Olyan rézcsillárok voltak, hogy nem lehetett megmozdítani őket.

Pali ötnapos házas volt, amikor elvitték munkaszolgálatra. Több helyen volt, 1944-ben Borba vitték [lásd: bori rézbányák], megjárta a poklot, olyan helyeken volt, amit csak én tudok elképzelni, aki szintén megjárta. Végül nagyon-nagyon soványan, de szerencsésen hazajött.

1943-ban született a fia. Majdnem egyidősek a lányommal. A sógornőmet a nővéremmel együtt vitték el, jóval később, mint engem. Türkheimben voltak, hazajöttek [Türkheim (Németország) – Dachau egyik altábora volt, munkatábor, ahol a V1-es, V2-es német rakétákat szerelték össze. – A szerk.]. Szépen éltek. Tisztelték, szerették egymást, jó házasság volt. A bátyám nagyon boldog volt, amikor tíz év után megszületett a kislánya. Lánypárti volt. És a két testvér imádta egymást.

A sógornőm hatvannyolc éves volt, amikor mellrákja lett. Biztos vagyok benne, hogy azt még egy férfi nem csinálná végig, amit az én bátyám vele végigcsinált. Türelemmel ápolta, szeretettel vette körül. Öt évig nem újult ki, aztán igen, akkor már borzalmas volt. A bátyám ott maradt egyedül, a fia már megnősült, a lánya férjhez ment, ott volt egy négyszobás lakásban egy szál maga.

Nem bírta az egyedüllétet, ezért mindig utazott. Azt csinálta, hogy egyik hónapban Magyarországon utazott el valahová, a másik hónapban külföldre. Megtehette, és meg is tette, mert beleőrült volna a magányba. Talán Balatonfüreden történt, hogy sétált a parton, ahol látta, hogy egy fiatal nagymama két gyerekkel szaladgál, beszélget, labdázik. Csatlakozott hozzájuk. Nagyon jóban lettek, egy rendkívül intelligens közgazdásznő volt. Hihetetlen szép barátság szövődött közöttük. Soha nem láttam ilyen boldognak a testvéremet. Kedves, csodálatos asszony, most is tartja a kapcsolatot a bátyám lányával, és nekem is szokott írni. Állítólag csak barátság volt közöttük, de majdnem minden nap jött, hozott neki ebédet, csináltak közös programot.

Egy nap azt mondja az asszony, most nem tudok eljönni hozzád. A lányaival és az unokáival élt együtt, valami közbejött. A bátyám nem maradt otthon, kiment a meccsre. És amikor jött hazafelé gyalog, nem tudom, melyik hídon, hozzácsapódott valami fiatalabb ember, akivel a meccsről beszélgettek olyan elmerülten, hogy nem vették észre a közeledő autót. Az a férfi elugrott, de Palit elgázolták. A fején ment át az autó. Ott halt meg. Mi éppen Szicíliában voltunk a nővéremmel. Az Odeont mentünk megnézni, s a buszról szálltunk le, amikor Bözsi azt mondta, nem érzi jól magát, nem tud jönni [Valószínűleg a szegesztai hellenisztikus színházról van szó. – A szerk.]. Rosszul lett. Mint később megtudtuk, akkor gázolták el a bátyámat. Megérezte? Hát biztos.

Amikor hazaértünk, a fiam és a menyem várt a repülőtéren, s mi úgy el voltunk telve a sok mesélnivalóval, hogy nem is vettük észre, milyen idegesek. Hazaértünk, ott volt az egész család, és látom, hogy lassan vonul ki mindenki a szobából. Csak a nővérem, én és a fiam maradt bent, aki mondta: „Anya! Pali bácsi meghalt.” Mondom: „Dehogy! Hát nem!” Azt mondja: „De igen. Elgázolták.” Nem is tudom, akkor mit éreztem. Azt hiszem, infarktust kaptam. Aztán kitört belőlünk a zokogás, és őrjöngtünk. Bejött a család, borzalmas volt.

Ez 1991-ben történt. Pali még abban az évben a nővéremmel Izraelbe akart utazni, már minden megvolt hozzá. És boldog volt evvel a nővel. Megtalálta az egyensúlyát. Olyan társat kapott, aki rendkívül helyes, bájos, finom, nagy tudású, intelligens, hozzá való volt minden téren, akinek sikerült feledtetnie a régi szenvedéseket, a magányt. És akkor, pont akkor volt valami dolga… Hát a sors keze.

A bátyámat nem zsidó temetőben temették el, a köztemetőben van egy parcellában [Rákoskeresztúri új köztemető, Budapest. – A szerk.]. A felesége urnáját is ide tették. A gyerekeik csináltattak egy kis sírkövet.

1941-ben mentem férjhez. Bandival Várpalotán ismerkedtem meg, 1939-ben, ahol ő is és a bátyám is munkaszolgálatos volt. Rendszeresen jártunk oda. A laktanyában nem fogadhattak bennünket, volt egy zsidó család a városban, oda mehetett mindenki, aki fogadta a családját. Mindig a nővéremmel voltam, aki sokkal szebb volt, mint én, de én élénkebb, beszélgetősebb voltam, szóval jobban észrevettek. Körülöttem zsongtak a fiúk, akik diplomások voltak, és ezt én természetesnek vettem.

Láttam, hogy ott van egy fiú, aki egyáltalában nem volt szép férfi, és egy másik vigasztalja. Hát aztán kisült, hogy ez mind énmiattam volt, mert engem akart volna, de látta, hogy körülfogtak. Végül még Várpalotán hozzám csatlakozott, nem érdekelte semmi, és le nem tudtam rázni. Hideg volt, de sétáltunk, beszélgettünk. Elkísért az állomásra. Mandulagyulladásom lett, negyvenfokos lázam volt, ott ájultam el a fürdőszobában. Közben mondja a nővérem, hogy fölhívott minket telefonon ez a fiú, és mondta, hogy el akar jönni látogatóba. Mondta neki, ne jöjjön, mert nagyon beteg vagyok. Egyszer csak csengetnek, és bejött. Hát ilyen volt, ráragadt egy nőre – de minden nőre. A bátyám még mondta is nekem: „Mit akarsz evvel? Ennek minden állomáson van szeretője. Ez egy olyan.” De rám ragadt, és nekem nagyon szimpatikus volt. Amikor már nem lehetett kapni semmit, se kenyeret, se mást, ő hozott. Anyám nagyon megszerette, olyan behízelgő volt. Szóval volt valami charme-ja. Abban az időben is tele volt nőkkel.

Gazdag zsidó családból származott. 1912-ben született, amikor elvett, huszonkilenc éves volt. Az anyja gyönyörű osztrák nő, nem volt zsidó, de át kellett térnie a zsidó vallásra, mert az apósom azt mondta, hogy csak akkor veszi el. Hitler-származék volt, egy városból valók. Maga nem fogja elhinni! Más se hiszi el, hogy az uram Hitler-származék. De zsidónak született, később még a csömöri hitközség titkára is volt. Sokkal erősebben tartotta a vallást, mint én. Minden szokást ismert, tudott, be is tartott, és mi közösen is sokáig megtartottunk mindent. Hozzánk jött mindenki. Anyám haláláig [1965] így volt.

Az anyja csodaszép asszony volt, de szinte belebolondult, annyira nehezen vállalta el a zsidóságot. Állandóan ment, és adakozott a katolikus meg református egyháznak. Egyébként a gyerekek csúnyák voltak, de okosak. Az uram is, de a húga, Gizi egy lángész volt. Kis vézna, s több esze volt, mint bárki másnak. Tulajdonképpen anya nélkül nevelkedtek, Bandi kilenc éves volt, amikor meghalt az anyja. Akkor az apja alkalmazott valakit, hogy törődjön a gyerekekkel, végül aztán el is vette. Nem szerelemből, csak azért, hogy gondoskodjon a két gyerekéről. Hat évvel később meghalt, a fia tizenöt éves volt.

Nagy család volt az övék. Hatalmas házuk volt Csömörön. Mindenfélével foglalkoztak. Az egyik nagybácsi a legmagasabb katonai rangban volt, amit az első világháborúban kapott. Ez nem volt gyakori, zsidó tiszt. A húgának, Gizinek nem volt diplomája, de a jogi dolgokhoz nagyon értett, a lánya ma is jó nevű ügyvéd, összejárunk, az unokája pedig neves tévészemélyiség.

Az uram mérnök lett. Annak ellenére házasság lett belőle, hogy nemcsak a bátyám, de még Bandi egyik unokatestvére is azt mondta nekem: „Pannika! Jól fontolja meg, hogy hozzámegy-e feleségül! Mert én ugyan nagyon szeretem Bandit, de neki minden nő kell.”

A polgári esküvőnk után egy héttel a Hegedüs Gyula utcai zsinagógában esküdtünk 1941. október tizenkilencedikén [Az újlipótvárosi Csáky utcai templomkörzet zsinagógáját egy imaszobából Baumhorn Lipót alakította át 1927-ben. – A szerk.]. A rabbinak a neve itt van a héber nyelvű házasságlevelemen [lásd: ketubá]: doktor Hoffer Ármin főrabbi [Gyöngyös, 1870 – ?, Szentesen volt rabbi, majd Veszprémben és Budapesten főrabbi. – A szerk.]. Mind a két esküvőnkről megvan a fénykép. Két nyamvadt fiatal, nagyon soványak voltunk. Az esküvőre összegyűlt a nagycsalád, az ő családja is. Szép nagy esküvői ebéd volt otthon, nálunk. Drága anyám főzte meg az egészet. Minden volt. Hosszú asztal volt az ebédlőben megterítve, ott volt mindenki. Nem tudom, hányan voltunk.

Sok ajándékot kaptam. Csodálatos edényeket, sok gyönyörű készletet. Ezüstöt, azt hiszem, nem. Na és pehelypaplanokat. Arra pláne emlékszem, mert vittem egyet magammal a deportálásba. Endre bácsitól kaptam egy hálószoba- meg egy szobabútort. Ma is sajnálom, hogy nincs meg, egy gyönyörű faragott íróasztal volt csodálatos fából, hozzá való fotel gobelinüléssel.

Az én nagyanyám, az a gonosz, akkor meghívott, mert látni akarta, hogy kihez megyek feleségül. És akkor halt meg. Úgyhogy nem sikerült elmennünk. Tőle örököltem volna, de mégsem, mert az anyám nem ment el a temetésére. Rengeteg érték maradt utána, a legdrágább bundáktól kezdve az ezüstökig, kristályokig minden. A testvérek mind rohantak oda a hagyatékért. Anyám pedig azt mondta: „Én nem megyek. Énnekem nem kell onnét semmi. Veszekedjenek, csináljanak, amit akarnak, én nem megyek.” Nem is ment el. Úgyhogy ő nem is kapott. És akkor küldtek nekem egy ezüst hamutálcát, a nővéremnek meg ezüst gyertyatartót.

Esküvő után kimentünk Csömörre lakni a szépen berendezett lakásba [Csömör – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben  2400 (szlovák, magyar és német), 1910-ben 2700, 1920-ban 2900 lakossal. – A szerk.]. Az volt a nászút, akkor voltam először kint az ő lakásában, az ő házában. A közös életünk ott indult, s az első percétől kezdve nem volt jó. Alig voltam kéthetes házas, amikor behívták az uramat. Ott álltam egyedül, de mindig bejöttem az édesanyámhoz, főleg ott voltam. Az uram rengeteg helyen volt, nem emlékszem a helyekre, a levelei megvannak, de frontra nem került ki, és nem is deportálták.

Fél zsidó volt, ezt tudták róla, amikor bement mint munkaszolgálatos. Úgy megszerette a tiszt, hogy azt mondta, nem zsidó, öltözzön át rendes katonaruhába. Azt mesélte, az életében olyan jó dolga nem volt, mint akkor. Mindig olyan helyen volt. Az a típus volt, olyan vonzó. Mindenhol el tudta helyezni magát. Magyarországon is volt, de kint is valahol. Igazából nem tudom, hol. Megúszta, épen jött haza.

Hamar terhes maradtam. Természetesen végig itt voltam anyámnál, a Szív utcában. 1943 januárjában Pesten szültem meg a gyerekemet. Az uram az első perctől kezdve megmondta, hogy nem akar gyereket. A szülei hamar meghaltak, nem tudta igazán, mi az, hogy szülő. Anyámat imádta. Egyet tudott igazán, önzetlenül szeretni. Egyébként meg egy bohóc volt, egy nagy link. Amúgy szorgalmas ember volt, törődött a családjával, de gyereket nem akart. Azt mondta, ha gyerek lesz, akkor azt fogom szeretni, és ő nem fog szeretetet kapni tőlem. Szóval féltékeny volt. Mindegy. Megszületett a kislány, bejött a kórházba, oda se nézett, ahol a gyerek feküdt.

A nővérem meg az anyám viszont a világ legboldogabb embere volt. Az első unoka, egy kisbaba a családban! Anyám idős volt már, negyven éves volt, amikor én születtem, Bözsinek pedig nem volt férje és gyereke. Úgyhogy borzasztóan szerették, szinte kisajátították. Mintha nem is léteztem volna. A nővérem akkor hímzéseket csinált otthon, a lábával meg egész nap a bölcsőt ringatta. Ha valami baja volt, és jött az orvos, nem én bontottam ki, ők tették fel a pólyázóra, az anyám meg a testvérem mutatta az orvosnak, én meg hátulról néztem. Szóval eltulajdonították a gyerekemet.

Amikor a németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], telefonált az uram – nem tudom, akkor éppen hol volt –, hogy úgy hallotta, hogy itt bombázások lesznek, jobb volna, ha kimennék a gyerekkel Csömörre. Ott nagyobb biztonságban leszünk. Kimentünk, és látom, hogy a lakásomban valaki lakik. Egy főhadnagyot tettek be, a zsidó munkaszolgálatosok vezetőjét. Berakták hozzánk anélkül, hogy szóltak volna. A házban két, egybenyíló szoba volt, az egyik szobából lehetett bemenni a fürdőszobába, a mellette levő ajtón pedig a hatalmas konyhába. Teljesen egyben volt ez a lakás. Mit csináljak? Egyik szobában sem lehetek, mert mindkettő átjáró. Mit csináljak a gyerekkel? A konyhába kellett kihozni a fekhelyemet.

A főhadnagy nagyon rendes volt hozzám, a csicskásával mindig hozatott nekünk is ennivalót, amit maguknak. Amikor a gyerek tüdőgyulladást kapott, segített ápolni, ő tette rá a hideg vizes borogatást. Sokszor beszélgettünk. Egyszer mondta, hogy a tiszttársai jönnek hozzá. Én a konyhában voltam, ők a szobában foglaltak helyet. Hallom, amikor bejönnek, mondják: „Na, ez biztos zsidó lakás.” Mert ugye szép berendezés, íróasztal, szép holmik voltak. Kijött ez a főhadnagy, és mondta, menjek be hozzájuk. Bementem, és leültem közöttük.

Egyszer később azt mondta: „El fogják vinni magukat, és ahová el fogják vinni, az nagyon nem lesz jó. Jó volna, ha beöltözne parasztruhába, és menekülne.” Gondolkodtam, na de hová? Nem ismertem senkit. Anyámhoz menjek? Hogyan? A gyerekemmel?

Május harmincadikán összegyűjtötték a zsidókat, voltunk néhányan. Csömör tót falu volt, jöttek ezek a helyiek, leköptek, hogy büdös zsidó. Talán öt család volt, mindnek mennie kellett. Amiről azt gondoltam, hogy menthető, felrakattam a fűszeres kocsijára – sok szép holmim volt, és az uramnak is, bútorok, stafírung, ruhák, mindenféle –, hogy hozza Pestre. Aznap nagyon meleg volt, a gyerekkel nem vállaltam, hogy a kocsin menjek, HÉV-vel mentem anyámhoz. Alig érkeztünk meg és tettem le a gyereket, amikor csengettek, jött a fuvaros, és mondta, menjek vele, mert a kocsit Sasadtól [Föltehetően Sashalomról van szó. – A szerk.] nem engedik át, csak a tulajdonossal.

Ez mentette meg a gyerekemet, hiszen együtt akartak vinni minket. Otthagytam a gyereket, mondtam: „Mindjárt jövök.” Egy szál nyári ruhában mentem a kocsissal Sasadra [Sashalomra], hogy engedjék át, amit hoztam. Hőség volt, nagyon siettünk, akartam egy pohár vizet inni, de a fuvaros azt mondta: „Magát úgyse engedik be sehová.” Jöttünk be Pestre. A kocsit leállították a Keletinél, a dologháznál [Minden bizonnyal a Mosonyi utcai toloncházról van szó. – A szerk.]. Az uram ruhájába még a nálam lévő maradék pénzt is betettem, hátha úgy biztonságosabb.

Megálltunk, ott voltak már a rendőrök, és én mondom: „Jaj! Kíváncsi vagyok, hogy nézhet az ki belülről.” Ugye, már hallottam a dologházról. Mondja a rendőr: „Jobb, ha nem kíváncsi, úgyis meg fogja tudni.” Leszállítottak a kocsiról, minden nélkül, és bevittek. A kocsit elvitték, úgy, ahogy volt. A fuvaros szólt anyámnak, aki rögtön jött a testvéremmel, és látták, hogy viszik a kocsit a bútoraimmal, mindenemmel, amim volt. Elvitték a németek, hajóra tették. Mindenünket. Nem lehetett megszólalni.

Kértük, hogy kint lehessünk az udvaron, nem akartunk azok között lenni, akik bent voltak. Három éjjel és nappal ott voltunk étlen-szomjan. Volt olyan, akinek volt ennivalója, nekem nem volt, és nem is adott senki. Martam az arcomat, mert nem tudtam, hogy most mi lesz. A gyerekem nem volt velem, azt hittem, beleőrülök. Kértem, hogy én a tanácsossal szeretnék beszélni. Fölvittek hozzá, és mondtam neki: „Tanácsos úr! Könyörögve kérem, egy tizenöt hónapos gyerekem van otthon, hozhassák be! A gyerekemtől ne szakítsanak el!” Hát nem tudtam, mit kérek! Azt mondta nekem a tanácsos: „Asszonyom! Örüljön, hogy kint van a gyereke!” De, mondtam, én véresre martam az arcomat, hogy kínlódom rettenetesen. Erre a tanácsos intézkedett, és elmentek a gyerekemért, hogy azt is behozzák. És az én drága anyám így könyörgött a rendőrnek: „Tizenöt hónapos a gyerek, kérem, könyörögve, ne vigye el!” A rendőr olyan rendes volt, hogy azt mondta: „Jó, nem tudok semmiről.” Behozták volna, s akkor pláne megpecsételődött volna a sorsom és a gyerek sorsa is.

Három nap után elvittek bennünket Hatvanba. A cukorgyár raktárában voltunk összezsúfolva. Rengetegen összetalálkoztunk a családból is, akik Pest környékén laktak. Azt nem lehet elmondani, hogy ott mi volt! Azt tudom, hogy egy Zöldi nevezetű SS-tiszt volt ott, magyar. Gépfegyverrel a kezében azt kiabálta: „Mindenki tegye le az értékeit! Mert aki nem teszi, azt rögtön főbe lövöm.” A karikagyűrűmet, az uramnak egy nagy, vastag, köves gyűrűjét, amit még az apjától örökölt és a kis briliáns kísérőgyűrűmet odaadtam. Akinek amije volt, pénze vagy ékszere, azt mind odadobta egy rakásba [Dr. Zöldi Márton csendőr századost bűnösnek találták az újvidéki vérengzésekben, ezért 1946. január 12-én halálra ítélték, de másokkal együtt kiadták Jugoszláviának, ahol ismét bíróság elé került, és 1946. november 4-én kivégezték. (Az Újvidéken történtek miatt dr. Zöldi Mártont Kállay miniszterelnöksége idején – többekkel együtt – bíróság elé állították, és 11 évi börtönbüntetésre ítélték. Másokkal együtt azonban 1944 elején a szabadlábon védekező Zöldi is kiszökött az országból, és politikai menedéket kapott a Harmadik Birodalomban, majd a német megszállókkal, a Waffen-SS tagjaként tért vissza Magyarországra 1944 áprilisában. A katonai bíróság, amelynek személyzetét eddigre részben kicserélték, visszavonta az ellene /is/ kibocsátott elfogatási parancsot, és rangját is visszaadta. Zöldi rögtön bekapcsolódott a Sztójay-kormány zsidótlanítási politikájába.) – A szerk.].

A Hatvany-kastélynál voltunk, ahol éppen akkor vallatták a Hatvany bárót, és kihallatszott, végighallgattam azt az iszonyatos kiabálást, őrjöngést, amit véghezvitt, mert ütötték, verték, kínozták. Nekünk a fák között kellett gyomlálnunk, de elmondhatom, olyan rettenetes állapotban voltam, hogy nem mentem gyomlálni, hanem leültem a földre és sírtam. Egyszer csak egy borzalmas nagy korbácsütést éreztem a hátamon. Egy magyar katonatiszt volt, aki ment tovább, és hátranézve jót nevetett rajtam.

Talán két hétig voltunk Hatvanban. Összetalálkoztam édesanyám egyik unokatestvérével, doktor Bársony Ernővel, aki Miskolcon volt ügyvéd. Őt tették meg valami felügyelőnek. Azt hallottam, hogy akinek több gyereke van, azt nem fogják elvinni, továbbvinni munkára, hanem itt maradhat. Kértem a rokonomat: „Mondd azt, hogy nekem több gyerekem van!” Azt válaszolta, hogy nem mondhatja. Mindenki féltette a bőrét. Volt egy betegszoba, aki beteg volt, az oda bement, mondták, az ott maradhat. Azt gondoltam magamban, megyek a betegek közé, én is beteg vagyok, ott semmi bajom nem lesz. Bementem. Később azt mondták, hogy akik nem betegek, azok viszont mennek munkára. Jön a vagon, és viszik őket. Dolgozni, semmi más. Mindent elhittünk.

Az ablakokon rácsok voltak, és azon keresztül láttuk, hogy megérkeztek a vagonok. Mint egy sugallat, úgy jött, hogy mégis kimegyek a betegszobából, lesz, ami lesz. Nem tudtam, hova kerülök, jobb lesz, vagy rosszabb lesz. Ki is mentem. Megálltak a vagonok a német és a magyar tisztekkel, a halálfejesekkel. Hát mondom, azért csak megmentem, amim még van. Egy pehelypaplanom volt a kocsiról, meg három vagy négy ruha volt rajtam. A tisztek embertelenek voltak, mint az állatokat, ostorral és kutyákkal vertek be minket a vagonokba. A lábamat nem lehetett letenni, annyian voltunk egy kocsiban. Talán június eleje volt.

Borzalmas körülmények között utaztunk. Be voltunk zárva, az emberek összecsinálták magukat, meg egymáson feküdtek, levegő semmi, egy kis lyukon keresztül akartunk mind kinézni. Már német földön jártunk [Nyilván cseh vagy lengyel földön jártak. – A szerk.], amikor láttam kint felnőtteket és gyerekeket, akik csak kiabáltak ránk, hogy „rohadtak”. Nem tudom megmondani, hány napig mentünk. Az embertelen iszonyat ellenére még akkor sem hittem el, hogy nem dolgozni megyünk.

Végül aztán megérkeztünk egy kapuhoz, ahol ki van téve az a tábla [Auschwitz bejáratán olvasható: Arbeit macht frei (A munka szabaddá tesz). – A szerk.]. Kiszálltunk, jöttek a rabok, a zsidók abban a csíkos ruhában, Csehszlovákiából meg Lengyelországból, mindenfelől [A Kanada-kommandó tagjai voltak, akik a deportáltaktól elvett értékeket szortírozták és kezelték a lágerben. – A szerk.]. Mindent a vagonban kellett hagyni. Rajtam még volt egy csomó ruha. Megfogtuk egymás kezét a csömöriekkel, én voltam középen, és Mengele választott.

Mondom, nem lehet olyan nagy baj, egy jóképű, sudár férfi… Ott álltunk, fogtuk egymás kezét – öten vagy hatan –, és engem kiszakított, hogy rechts, és akkor én mentem jobbra, links, a többieket balra vitték. Hát mit tudtam én? Csak azt tudtam, hogy magamra maradtam. Jobbra a síneken kellett átmennem, a többiek meg mentek nyugodtan balra. Nem akartam egyedül menni, fogtam magam, hogy utánuk settenkedek, közéjük megyek. De az egyik SS rám ordított, hogy „rechts!”, hogy arra menjek. Muszáj volt. A többiek balra mentek, őket rögtön elgázosították.

Bevittek egy fürdőbe, a zuhanyból nem gáz jött. Teljesen levágták a hajamat, leborotválták minden részemet, lefertőtlenítettek. Benéztek még a fenekembe is. Fiatal voltam, még akkor sem voltam tisztában semmivel, nem is voltam magamnál. Valami rongyot adtak rám, amiből kilógott a hasam meg a mellem, nyilván egy öregasszony ruhája volt. Majd kizavartak, és megmutatták, melyik blokkba kell mennem. Még nagyon friss volt nekem minden, álladóan sírtam-zokogtam a gyerekem miatt, az anyám miatt. A többiek pedig fedeztek, hogy ne lássanak meg, mert ha így meglátnak, rögtön elvisznek.

A blockältesterek lengyelek meg csehek voltak [Blockältester (német): barakkparancsnok – összekötő a lágerfőnök és a foglyok között, felügyelő a foglyok közül. – A szerk.]. Iszonyú gonoszak voltak. Ostorral ütöttek bennünket, és kiabálták: „Ti rohadtak! Ti még otthon lébecoltatok, mikor minket már itt kínoztak” [Az auschwitzi tábort 1940 májusában állították föl, az első fogolyszállítmány – majdnem kizárólag lengyelekből állt – 1940 júniusában érkezett, Kelet-Szlovákiából pedig 1942 tavaszán érkeztek ide az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok. – A szerk.]. Azt mesélték, úgy maradtak életben, hogy saját anyjuknak meg apjuknak kellett megásniuk a sírját, ahová maguk temették el őket élve. A szüleiket! Hogy életben maradjanak! Ezek állatokká váltak az évek folyamán.

Auschwitzban nem volt víz, nem tudtunk inni. Úgy fogadtak minket, hogy kvarglit kaptunk, örültünk, ettünk belőle néhány karikát, de iszonyúan sós volt, és vizet nem kaptunk [Kvargli – pogácsasajt, formába ömlesztett, erős szagú, erősen sózott lágy sajtfajta. – A szerk.]. Alig kaptunk enni, valami fűre ráöntötték a vizet, azt szürcsöltük ki. És kaptunk még valamit – érte kellett menni a kiválasztottaknak –, kenyérnek mondták, de az is olyan volt, mint a föld. Miből volt? Nem tudom.

Azt mondták, hogy csak az mehet kenyérért, aki terhes. Igyekeztem, hogy engem is küldjenek, mert ami úgy letöredezett, a morzsáját, a számba tudtam venni. Hát az óriási dolog volt. Jelentkeztem, hogy én az vagyok, attól függetlenül, hogy amikor megérkeztem Auschwitzba, teljesen elöntött a vér. Nyilván az izgalmak. Tehát tudtam, hogy nem vagyok terhes. Így jártam kenyérért.

Jött két kápó [A lágerekben kisegítő rendőri, fegyelmező és munkairányító feladatokat ellátó, több-kevesebb kedvezményekben részesülő fogoly. – A szerk.]. Kegyetlenek voltak ezek is nagyon. Elkísértek bennünket egy lengyel orvosnőhöz, aki mondta, hogy feküdjek le, meg fog vizsgálni. Mondtam neki: „Könyörögve kérem, ne mondja meg, hogy nem vagyok terhes, mert engem rögtön elgázosítanak. Ne mondja meg!” Kérdezte, hogy miért hazudtam. Mondom: „Az életem miatt, mert nekem van egy gyerekem.” Nem tudtam, most mi lesz velem. Akkor kijött, és mondta a kísérőknek: „Terhes volt, de elment a gyereke.” És akkor ezek pátyolgattak, simogattak engem, hogy nem terhes – valahogy ott kijött belőlük valami… Jól van, nem visznek a gázba. Utána még azt is hagyták, hogy továbbra is menjek kenyérért. Később jöttek mondani, hogy a terheseket máshová viszik, rájuk külön fognak vigyázni. Őket mind elgázosították. Volt ott egy bódé, ott voltak a csecsemők, magasra felrakva. Jaj! Bennem van minden pillanat. Soha nem lehet elfelejteni! Hosszú évek után most kezd egy kicsikét fölengedni. Mindig ott voltam, álmomban is, mindig, mindig.

Auschwitzban szélsőséges időjárás volt. Minket éjjel háromkor keltettek fel zahlappellhoz [Zahlappell (német): létszámellenőrzés. – A szerk.]. Ötös sorokban álltunk reggelig, délelőtt tízig. Iszonyatos jeges hideg volt. Egy szál ruha volt rajtunk, reszkettünk a hidegtől. Utána egyik pillanatról a másikra, reggel kilenc óra felé olyan meleg lett, hogy azt hittük, összeesünk.

Még otthon voltam az anyámnál, amikor három menekültet befogadott. Az egyik egy gyönyörű nő volt, Erzsinek hívták, tanár vőlegénye volt. Auschwitzban összetalálkoztam vele. Ez a szép lány itt az SS-eknek volt a szeretője. Biztosítva volt egy helyiség neki és még egynek, akit az SS-ek használtak. Ameddig kellettek, ott maradhattak. Amikor találkoztam evvel az Erzsivel, kérdezte, hogy vagyok, lekezelt engem, hogy én itt vagyok. Gondoltam, megpróbálok fölmenni hozzá – tudtam, hogy hol van, de nem tudtam, hogy egy külön helye van –, hogy adjon egy rongyot, amit ide teszek magamnak [a lába közé], mivel megfagyok. Csak egy rongyot, semmi mást nem akartam kérni. Bementem hozzá, és mintha nem látott volna, észre sem vett. Álltam ott, álltam, vártam. Ahogy ott álltam, rám nézett, és én mondom neki: „Erzsi! Valamit szeretnék tőled!” „Mit akarsz?” „Csak egy rongyot, egy ilyen kis rongyot adjál nekem, nagyon fázom kint.” Azt mondja: „Nekem nincs rongyom.” Nem adott. 

Július lehetett, amikor hallottuk – mert azért beszűrődtek dolgok –, hogy merénylet volt Hitler ellen [1944. július 20-án Stauffenberg gróf merényletet kísérelt meg Hitler ellen. – A szerk.]. És akkor Erzsi megijedt. Odajött hozzám, és hozott egy jó meleg szoknyát, pántosat. Azt mondja: „Itt van, nesze!” És: „Nehogy rosszat mondj rám!” Boldog voltam, volt egy szoknyám, az melegített.

Háromszor választott a Mengele engem. Háromszor! Először, amikor megérkeztünk. Másodszor, amikor egy másik táborból jöttek, és kerestek munkaerőt. Jelentkeztem a csoportba. Egy nagy térség volt, ahol zsidó zenekar játszott. Meztelenre kellett vetkőzni, mindenkit megvizsgáltak, mint a lovakat. Ki kellett nyitni a szájat, megnézték a fogakat, a nyelőt, a nyelvet, mindent. Mint egy állatot, pontosan ugyanúgy. Szóval így kellett kimenni a térre, anyaszült meztelenül, mutatni, hogy sehol nincs se egy pattanás, semmi. Mert akinek volt, abban a percben piros keresztet kapott a mellére. Hát aztán mi már tudtuk akkor, hogy az ideggázba viszik. Így történt egy miskolci gyógyszerész feleségével is, aki szép szőke, filigrán nő volt, s aki a tizenöt éves fiáról beszélt állandóan.

Mint már elmeséltem, ötéves koromban csonttuberkulózisom volt. Halálos beteg voltam, amiből csoda folytán gyógyultam meg. A karomból jöttek ki a csontok, s ennek a helye meglátszott. Hát mondom, ha ezt Mengele észreveszi, kész. Nem tudtam mit csinálni, hiszen a válogatásnál folyamatosan kellett haladni. De nem vette észre, senki nem vette észre. Pedig most is látszik. Sok minden volt még előtte, de annyira nem mondom el részletesen. Mengele akkor választott másodszor.

Indulás előtt egy hatalmas hodályba tereltek minket. Iszonyatos hideg volt, egy éjszakát töltöttünk ott, minden nélkül feküdtünk valami priccseken. Zuhogott ránk az eső, az a jeges víz, a csontjaim teljesen átáztak. Elmondhatatlan. Még ma is a csontjaimban érzem, sokat jártam e miatt orvoshoz.

Kraków-Płaszówba vittek dolgozni egy kőbányába. Ez a poklok pokla volt. Egy szülőgyilkos rab volt a kápónk, aki tulajdonképpen még a büntetését töltötte. Úgy menekült meg, hogy nyakig vízben kellett állnia, s mivel ezt kibírta, megtették a mi őrzőnknek. Egy ilyen vigyázott ránk. Hatalmas sziklákat kellett fölvinnünk a magas dombra és lehoznunk. Fölvinni és lehozni. De aki nem vitt akkora nagy sziklát – hát gyönge nők, ugye? –, akkor ez a gyilkos a hátukra csapott egy ostorszerű valamivel. Nem tudom, hogyan bírtam ki. Egész egyszerűen visszamenőleg nem tudom elképzelni. Egész nap ezt csináltuk, le-föl, le-föl…

Lengyel ellenállókat hoztak ide, és előttünk akasztották fel őket. Én egyike voltam azoknak, aki ott „szorgoskodott” az akasztófa alatt végig. Akkor már lassan kezdtem olyan apatikus lenni, hogy nem éreztem semmit se. Aztán megszökött közülünk egy nő. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Jöttek, hogy mit tudunk róla. Tudunk-e róla? Ki tud róla? Mit tud róla? Azt mondták, rendben van, tizedelünk. Sorba állítottak bennünket. Hát jó, hogy apatikus voltam, de féltem. Most hova álljak? Mit csináljak? Mikor leszek a tizedik? Hogyan számolják? Sorba álltunk, az őrök is sorba álltak, és akkor számoltak, és kihúzták a tizediket, aztán megint a tizediket, és akkor elvitték őket. Ezt újra meg újra megcsinálták. Mielőtt odaértek volna hozzám, jöttek a halálfejes tisztek, fenyegetőztek, hogy leölnek mindenkit. Hirtelen jött valaki, és valamit mondott a tiszteknek, mégpedig azt, hogy közelednek az oroszok. Erre gyorsan összefogtak bennünket, bepréseltek egy pici vagonba, iszonyatos volt, és vittek vissza Auschwitzba. Augusztusban az a pokol volt! Mintha tűzbe raktak volna bennünket. Hogy hogyan érkeztünk meg, azt nem lehet elmondani. Se víz, se semmi. Valaki könyörgött: „Vizet, nyálat, köpj a számba…!” Nekem még volt nyálam, beleköptem.

Visszaérkeztünk Auschwitzba, sorba álltunk. Azt mondták a németek, hogy aki nagyon elfáradt, nyugodtan jelentkezzen, és pihenni fog. De énbennem már megvolt a félsz, nem jelentkeztem. Volt velünk egy asszony, akit még Pestről ismertem, olyan harminc-nem tudom, hány éves nő, már nagyon kivolt, ő jelentkezett. Aztán kész, rögtön elgázosították. Állt ott egy nagy hordó, valami mocskos víz volt benne, olyat látni sem lehet az állatoknál se. Amikor megláttuk, hogy a hordó alján víz van, mint az állatok, belementünk a hordóba, hogy a nyelvünkkel sodorjuk a vizet. Nem tudom elmondani!

Auschwitz kettes lágerébe kerültem [Birkenau – Brzezinka-Auschwitz-II], ahol tetováltak [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Szlovákok csinálták a tetoválást. Megfogták a karomat, ösztönösen megfordítottam, nehogy kívül legyen, és egy ceruzaszerű szerszámmal, aminek a hegyén egy tű jött ki, szurkálták be a számokat. Fájdalmas volt. 19032 volt az én számom. Itt kaptuk a csíkos rabruhánkat, amin szintén ez a szám volt. A tetoválást most három [sic!] évvel ezelőtt vetettem ki. Olyan [antiszemita] hangokat hallottam, hogy nagyon féltem, hogyha látják rajtam a számot, tudják… Egy ismerős főorvos vette ki, aki igazat adott nekem. Azóta már nagy fideszes.

Harmadszor is választott engem Mengele. Mühlhausenbe [Mühlhausen kisváros Németország Thüringia tartományában. 1944-től 1945 márciusáig működött itt Buchenwald egyik női altábora, ahonnan 1945 áprilisában Bergen-Belsenbe evakuálták a foglyokat. – A szerk.] munkára mentünk, egy hadigyárba, ahol mint esztergályosok gépeken dolgoztunk. Az acélforgácsok a szemünkbe mentek. Az ott dolgozóknak volt védőszemüvegük, nekünk nem. Úgyhogy én már nem láttam, tiszta vérben volt a szemem. Akkor bevittek Mühlhausenben egy orvoshoz, nemcsak engem, még valaki mást is, mert hiányzott a munkaerő. A szemész ott rendbe hozott, visszamentünk, és folytattuk a munkát egészen addig, míg nem közeledtek ott is a fölszabadítók. A vezetők is tudták, hogy lassan vége lesz a háborúnak. Sőt, még a parancsnokunk egy beszédet is mondott nekünk – én németből értek, de nem mindent –, hogy ne vonják őt majd felelősségre, mert ő nem csinált semmit. Innét vittek minket tovább a legeslegszörnyűbb helyre.

Bergen-Belsen volt az utolsó állomás. Addigra borzalmas állapotban voltam. Úgy éreztem, hogy kész, végem van. Ahogy megérkeztünk, és a vagonból kiszálltunk, rögtön a földre estem. Jött két őr, ők tereltek be bennünket egy terembe. Rögtön irányítottak, hogy ki kell menni az erdőbe, ahol erdőirtás van, fát kell vágni és vonszolni. Mondták, keljek fel és menjek. Mondom: „Nem tudok.” Mondták: „Nem tudsz? Nem bírsz?” És akkor elkezdtek verni. Két lengyel zsidó, akik túltettek a németeken. Fogtak, és ütöttek jobbról-balról mind a ketten. Összepisiltem-összekakáltam magamat ott a földön. Nem tudtam felkelni. Tehetetlen voltam. „Nem bírok! Üssenek agyon! Nem bírok!”

Aztán megnéztek, valahonnan kerítettek egy hőmérőt, nem szóltak semmit, hanem bedobtak a flekktífuszosok közé. Hát az volt végül is nekem, flekktífuszom [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Bedobtak oda, ahol csupa szar volt minden, ugye folyt mindenkiből. A helyiségnek nem volt az ablakán üveg, csak az ablakkeret volt meg. Ez volt januárban vagy februárban. Nem emlékszem pontosan [Inkább már április lehetett. – A szerk.]. Enni vagy inni nem adtak szinte semmit, nem is tudtunk volna. Pléhcsajkába szupát [„levest”] adtak. Fű és föld volt benne, fölengedve vízzel. Semmi mást nem kaptunk. Középen volt egy tálka, oda kellett csinálni. Aki nem ért oda, és maga alá csinált, azt megverték. Bennem volt még élni akarás abban az állapotban is, és csúsztam-másztam, hogy odaérjek. Aztán már nem bírtam megmozdulni se. Amikor beadták azt a földes füvet, és kezembe fogtam, ránéztem, és az is csupa szar volt. És tudtam, ha nem iszom meg, ha ezt nem veszem magamhoz, akkor meghalok. Fogtam, s azzal együtt – olyan rossz beszélni! – ittam abból…

Mellettem feküdt egy tizenhat éves lány szintén flekktífuszban, s érezte, meg fog halni. Tizenhat éves! Nem is tudtam fölfogni akkor, mit mond nekem. Megadta a címet, hogy itt és itt laknak a szülei, és ha én megszabadulok, keressem föl őket. Akkor meghalt. Rettenetesen fáztam, és ráfeküdtem arra a halott lányra. Háttal ráfeküdtem, hogy meleget adjon. Nem tudom tovább mondani…

Amikor a felszabadulás megtörtént, már félholtan feküdtem. Nem tudtam semmiről, csak valami hang ért el hozzám: „Szabadok vagyunk! Szabadok vagyunk!” A férfiak jöttek át a másik táborból. Mondja valaki: „Kelj föl! Itt vannak, itt vannak már!” Angolok szabadítottak föl május negyedikén [Rosszul emlékszik a dátumra, Bergen-Belsent 1945. április 15-én szabadították fel, akkor itt mintegy 60 ezer ember volt még életben, szinte a halál küszöbén, negyedrészük mindjárt a következő napok során elhunyt. – A szerk.]. Mondták a férfiak: „Gyere, kelj föl!” Mondom: „Nem tudok, nem tudok.” „Csússzál le!” Nem tudtam csúszni se, akkor húztak, és beleestem egy árokba. Onnan kiemeltek, és visszavittek arra a szörnyű helyre. És akkor megjelentek az angol katonák. Fiatal emberek, fiatal katonák voltak. Nem is engedném, hogy valami rosszat mondjanak az angol katonákra! Megjelentek, odajöttek hozzám, a többiekhez is. Rongyokban voltam, vagy talán abban sem, mit tudom én. Levették rólam, és látták azt a csont sovány, harminc-nem tudom, hány kilóra lefogyott testem és a sebeket telis-tele tetűvel.

Az a terem tele volt hullával. Alig voltunk páran, akik akkor még éltünk. A német katonákkal vitették ki, kiabáltak rájuk, hogy vegyék a hátukra a szaros, koszos, tetves hullákat, és a vállukon kellett kivinniük. Még mondták is nekünk, úgy a fülemben van, utólag is hallottam, hogy: „Üssétek ezeket a gyilkosokat!” És senki meg nem mozdult ott. Senki. Engem puszta kézzel, csupaszon föltettek egy hordágyra, és rám terítettek egy pokrócot, mondták és mutatták, hogy esik az eső, le kell takarni. A fiatal katonák azokat az undorító, szörnyű testeket föltették meztelenül a hordágyra, betakarták – a német tiszti kórházba vittek bennünket. Mikor magunkhoz tértünk, tényleg nagyon jó volt minden. Csak nagyon-nagyon keveset kaptunk enni. Nem lehetett, mert a tífusznál annyira el vannak vékonyodva a belek, hogy nem is szabad. Csak fokozatosan. Nekem el volt rohadva a kisujjam. A lágerben még jobban elrohasztották, nem kezelték, nem akarták kezelni. Most is látszik. Itt a kórházban mentették meg.

Két román testvérrel voltam egy szobában. Amikor már tudtam menni, kijárkáltam a kórházból. Éppen kint voltam, amikor jöttek, hogy Svédországba toboroznak, hogy felerősítésre kivisznek. Nekem eszem ágában sem volt elmenni, mert azt vártam, ha erőre kapok, haza fognak majd vinni. Mire visszamentem, mondják a szobatársaim, hogy fölírattak engem, hogy Svédországba menjek. Mondom: „Jaj! Miért tették azt? Hát énnekem gyerekem van otthon.” A végén kivittek. Angol katonák kísértek. Először vonattal mentünk Lübeckig [Német város Hamburgtól 40 km-re. – A szerk.]. Hálókocsiban, ahol többen voltunk. Amikor bementünk a hálókocsiba, ezek az angol katonák minden ágyra egy nagy tábla csokoládét tettek. Képzelje! Hajóval mentünk át Svédországba, de a hajón nem mehettünk fel a fedélzetre – hát ugye tetvesen, rongyosan, ahogy kinéztünk… Malmőbe [svéd kikötőváros] vittek, és ott fogadtak bennünket. Kakaó volt és kalács. Hogy a svédek, akik nem ismerik, mi a háború, milyen emberek, azt elmondani nem lehet! Akkor. Most már más.

Megetettek, megitattak, és vittek karanténba, ahol mindjárt kezeltek is bennünket, hiszen még mindig csupa tetű volt mindenki. Hat hét után bevittek minket a malmői zsinagógába, ahol mindenki kapott egy kis imakönyvet, benne húsz koronát. Megszabadultunk a rongyoktól, már föl voltam öltözve, kaptunk szép ruhát és cipőt. És rengeteget ettünk. Úgy ettünk, hogy azt mondták, öt ember nem eszik annyit, mint nálunk egy. Úgy emlékszem, júniusban vagy júliusban – már meleg volt –, amikor kikerültünk a karanténból, egy csodálatos helyre vittek, egy királyi üdülőhelyre, Kumlába. Egy gyönyörű szép tengerszem volt előttünk. A világon minden volt itt, ebédlő, könyvtár, és elláttak zenével, művészettel, kultúrával, mindennel. Jöttek a fővárosból újságírók. Érdeklődtek. Meghívott bennünket egy svéd. Láttuk, hogy hogyan élnek.

Volt egy barátnőm, akivel együtt indultunk el. Eszternek hívták, öt évvel fiatalabb volt, mint én. Auschwitzban előtte vitték el a szüleit meg a testvérét a gázba. Nagyon-nagyon jóban lettünk. Ketten egy szobát kaptunk egy külön villában, ami csak kettőnké volt. Azt nem lehet elmondani, milyen jó volt. Csakhogy én nem tudtam, mi van az enyémekkel: a gyerekem, az anyám, a testvéreim… Azt tudtam, hogy nagyon öregnek nézett ki az anyám, már hatvanon felül volt. Hogy él-e? Hát nem létezik, hogy él az anyám! Ezek a lelki bánatok. Nem mertem kutatni utánuk, mert nem akartam bizonyosságot. Mert tudtam, hogy nem lehet, hogy élnek. A bátyámat már előbb elvitték szörnyű helyekre.

Eszter pedig addig-addig mondta, hogy „Nézd már meg – mert volt lista –, nézd már meg, hogy a családodból ki…”. Mondom: „Nem. Inkább nem. Nem akarom.” Végül mondtam, ezt nem lehet, csak tudnom kell. Megnéztem, és a listák között ott látom a testvérem, Bözsi nevét, a sógornőm nevét, a szomszédom nevét, és hát azt nem tudom elmondani, mit éreztem akkor. Ott volt, hogy Türkheimben vannak.

Természetesen rögtön írtam Bözsinek, telesírva könnyekkel. Nyolcoldalas levelet írtam neki, és boldog voltam, hogy legalább valaki van a családomból. Elküldtem a svédországi magyar követségre, Stockholmba, és kértem, hogy továbbítsák. Megvannak még ezek az iratok, hogy visszaküldte a magyar követség, hogy sajnos a testvéremmel nem tudtak kapcsolatba lépni, mert már elmentek onnét. Tehát ha onnét elmentek, akkor hazamentek. Nagyon boldog voltam [A Magyar Főkonzulátus / Consulat General de Hongrie, Stockholm által küldött, 1945. szeptember 10-én kelt eredeti levelezőlap tanúsága szerint a levelet továbbították.  Lásd a képek között. – A szerk.].

Kumlában nagyon jó dolgunk volt, csak magunkkal kellett foglalkozni, de lelkileg teljesen kivoltunk. Azt mondom, valamivel el kell foglalni magunkat, mert ez így nem megy. Fölmentünk Eszterrel Stockholmba, hogy intézzék el, hogy valamivel elfoglaljuk magunkat. Küldjenek minket munkára. Valahová. Mert hazamenetről szó se lehetett. Úgy tájékoztattak, hogy még nem indul transzport. Akkor elküldtek bennünket Vingåkerbe. Először egy szállodában laktunk, utána elhelyeztek egy óriási nagy ruhaipari gyárba.

Olyan nagy gyár volt, hogy az egész országból, de még Amerikából is jöttek tapasztalatgyűjtésre. Abszolút modern eszközeik voltak. Nekem semmi más dolgom nem volt, mint hogy amit összeférceltek, azt kellett kettévágni. Ezeket vagdostam.

Hárman voltunk magyarok. Eszter, akivel egy szobában laktam, és egy Manci nevű nagyon csúnya, kövér asszony, ő egy külön szobát kapott ugyanabban a házban. Állandó összeköttetésben voltunk a követséggel, hogy mikor tudunk hazamenni. De még semmit nem tudtunk. Manci viszont megtalálta a férjét meg a gyerekét is. Pesten laktak. Leveleztek. Ő már kapta a gyárba a leveleket otthonról. Mondtam neki: „Jaj! Nem tudom, mit tegyek. De ha megkérnéd a férjedet, hogy menjen el a Szív utcába, keresse a családomat, a nővéremet már megtaláltam. Hogy mi van velük? Hogy mi történt velük?” És jött a válasz, hozta nekem a levelet. Mondom: „Manci! Ne add ide nekem! Nem akarom tudni.” „Olvasd csak el! – mondja. – Olvasd el!” Hát akkor már reménykedtem. És akkor mondta ez a Manci, hogy a férje fölment a Szív utcába, és mindnyájan élnek.

Mint később megtudtam, Bözsit Türkheimbe hurcolták a bátyám feleségével együtt, de csak pár hónapig voltak ott. Anyámat a gyerekemmel együtt bevitték a gettóba, ahol tüdőgyulladást kapott. Ott feküdt a csepp gyerekkel, és nem volt mit enniük. Jolánka néni, anyám testvére is ott volt az unokájával. Közel voltak egymáshoz, és amikor lehetősége volt, vitt egy kis levest vagy valami mást a kicsinek. Bizony sokszor sírt a gyerek, hogy „Lebecskét! Egy kis lebecskét!” Borzalmas! Még biztos ma is benne van, az nem múlik el nyomtalanul, ha egy pici gyerek átél ilyen szörnyűségeket. Ott feküdt az anyám tüdőgyulladásban, és a kicsi gyereket szorongatta, hogy mentse, miatta akart élni, s talán így egymást mentették meg. Volt úgy, hogy sétáltatta a gyereket kocsival, altatót énekelt neki, amikor jött egy SS, rácsapott a hátára annak a beteg öregasszonynak: „Még énekelsz is?” Amikor januárban fölszabadult a gettó, épp két éves volt a gyerek. A férjem, azt hiszem, januárban szabadult meg, a következő hónapban már otthon volt, a nővérem és a sógornőm valamivel később. A bátyám is.

Így már ők is megtudták, hogy élek. Írtam, ők válaszoltak. És jöttek a levelek, küldték a kislányom fényképét, aki már három és fél éves volt [A lánya 1943 januárjában született. – A szerk.]. Ki lett dekorálva az egész asztal, ahol dolgoztam. Az emberek jöttek, tódultak oda, hogy nézzék a gyerek fényképét. Már tudtam, hogy élnek, lelkileg teljesen megnyugodtam. És a követséget zaklattam, mikor mehetek haza. [A következő választ kapta a stockholmi Magyar Főkonzulátustól 1945. november 21-ei keltezéssel: „E hó 19-i sz. soraira válaszolva csak azt mondhatjuk, hogy mind a rádióban, mind az újságban a hazautazással kapcsolatban megjelent hírt félreértették. Abban a közleményben ugyanis az volt, hogy nov. 25-e előtt nem lesz transzport, s ha nov. 25-e után esetleg majd lesz, arról újabb tájékoztatást fognak kiadni. A helyzet tehát ugyanaz, mint volt: a hazautazások időpontja egyelőre bizonytalan, ha azonban megindul a hazaszállítás, arról mindenkit értesíteni fognak.” – Az eredeti levelezőlapot lásd a képanyagban. – A szerk.]

Svédország csodálatos ország volt akkor. Azt nem lehet elmondani! Nem tudom, mihez hasonlítsam. Ha bementem egy üzletbe, és vásároltam két zsebkendőt, akkor tizenkettő volt benne. Ha vettem valamit, akkor mindig a duplája volt benne. Annyira együtt érzőek voltak, annyira emberiek voltak! Ott lopás nem létezett. Például egyszer utaztam a villamoson, fölszállt egy nő – ott egyébként zsidó születésű nem volt –, és mindegyikünk kezébe egy szál virágot adott. Nem tudja az ember elképzelni, hogy ez… Soha nem fogom elfelejteni.

Egy év alatt folyékonyan beszéltem és olvastam svédül. Nagyon sajnálom, hogy azóta nem megy a dolog. Most is sokszor előjönnek a svéd szavak. Úgy énekeltem a lányomnak, amikor hazajöttem, a svéd himnuszt meg mindent.

Rengeteg barátot szereztünk. Nekem volt svéd anyám, aki megszépítette a dolgokat. Egyik barátunkat Holgernak hívták, a feleségét Sviának. Hétvégeken gyakran meghívtak minket, az ünnepeken is, ő zongorázott, és mi nagyon jól éreztük magunkat. Még síelni is megtanítottak. Sok kép maradt róluk. Munkahelyi ismeretség volt, Holger a gyárban dolgozott mint vezető.

És mások is voltak a gyárban, akik fölkaroltak bennünket. Először is ahogyan bemutattak bennünket. Jöttek az újságírók meg egyebek. Egyszer jött egy magas, elegáns külsejű férfi, és beszélgetett velem, akkor már tudtam svédül. Utána odajön hozzám valaki, hogy „Tudod, kivel beszéltél?”. Mondom, „Nem. Hát egy férfivel”. Azt mondja: „A svéd király fia volt.” Annyira szerették egyébként a svéd királyt, hogy nem volt olyan lakás, ahol a szobra vagy a képe ne lett volna jelen. Ez is nagy élmény volt. Utólag visszagondolva is.

Ennek a hatalmas cégnek három testvér volt a tulajdonosa. Ott mindent együtt ünnepeltek, amikor karácsony jött, vagy az újév, akkor mind fogtuk egymás kezét, énekeltük azokat a dalokat, amiket ők. És utána nagy bál következett, amiben részt vett természetesen a három testvér is. Más szabályok voltak a svédeknél, mint mondjuk, nálunk. Úgyhogy én táncoltam az egyik tulajdonossal is, aki kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve. Mondtam neki, hogy sajnos nem mondhatom, hogy meg vagyok elégedve, jó volna, ha valamivel többet keresnék. Elmondtam, hogy van egy gyerekem otthon, és nehéz a hazatérés, nagyon sok pénzbe kerülne, ha külön vinnének, s nem tudom, hogyan fog sikerülni.

Hallotta ezt Holger a hátam mögött. Mondja: „Panni! Hogy tehetett ilyet? A tulajdonos volt…” Mondom: „Ő kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve, mondtam, igazából meg vagyok elégedve, de jó lenne, hogyha több volna.” „De ilyet nem lehet mondani.” „Mindegy, most már mondtam.” A következő héten már több volt a fizetésem. És ők fizették a hazatérésemet. A gyártulajdonosok. [Hogy mennyibe került a hazatérés, arról egy levelezőlap tájékoztat, amelyet a Magyar Főkonzulátus irodaigazgatója küldött: „Stockholm, (1946.) jan. 7. – Szíves soraira értesítem, hogy repülőn Prágában utazhat, ahonnét Pozsonyon át tovább folytathatja útját Budapestre. Az út Prágáig 455 koronába kerül, onnét még 50 koronára lesz szükség, legjobb lesz dollárt venni. – A csehszlovák átutazási láttamozás beszerzése 4 hétig tart. Repülőjegyet febr. végére még talán kaphat, előbb nemigen. – Rendes magyar útlevelet azonnal állítok ki Magának, amint a csehszlovák visumot megkapta. – Írja meg, hogy megvan-e az anyagi lehetősége a fenti módon ecsetelt hazautazáshoz.” – Eredetit lásd a képanyagban. – A szerk.]

Szóval úgy jöttem haza, hogy ők fizettek mindent, a repülőjegyet, Stockholmban a szállodát, ahol néhány napot kellett tölteni, mert éppen beteg lettem. Sajnos eladtam az ezüstöket, amit ajándékba kaptam tőlük. Lehetett fél áron anyagokat venni, meg mindenfélét, én vettem, hogy hozom haza, meg cipőt a gyerekemnek, meg mit tudom én. Úgy jöttünk a repülőtérre. Nagy szatyrom volt, és volt külön egy nagy csomag, ami már nem fért volna bele a hazahozatalba. Több volt a súly, mint amit lehet. Rám nézett a tiszt, és azt mondja nekem: „Nem baj, írja ide, hogy élelmiszer.” Szóval mindenben annyira emberiek voltak.

Eszter ott maradt, mert közben Holger beleszeretett. Még mindig sajog a szívem érte. Úgy történt, hogy egyszer, miután náluk voltunk, Eszter mondta nekem: „Képzeld el, mikor föladta rám a kabátot Holger, megcsókolta a nyakamat.” Nagyon kétségbe voltunk esve, mert Svia rendkívüli ember volt, meg egyébként is, ez nagyon kellemetlen helyzet volt, ugye nem lehetett nem elmenni hozzájuk. Nem akartuk, hogy ebből valami legyen. Volt ott egy fiatal mérnök, aki kezdett Eszternek udvarolni, randevúztak kimondottan azért, hogy Holger ne zavarja őt, hogy ne legyen belőle semmi. S akkor megjelent nálam sírva Svia, egyedül voltam otthon, ő azt hitte, én vagyok az, akibe szerelmes a férje. Kérte, hogy ezt ne tegyem, mert Holger nélkül élni sem tud. Mondtam, hogy nem rólam van szó, de Eszternek sem kell, randevún van most is, szó sincs ilyesmiről. Mondta, hogy Holger kidobta őt, azzal: „Nekem nem kellesz, nekem ő kell.” Nyilván nem mondott neveket. Gyerekük nem volt. Még akkor eljött hozzám Holger is, és azt mondta, ha Eszterrel nem jön össze, öngyilkos lesz. Mikor Eszter hazajött, mondtam neki, hogy itt nagy bajok lesznek. Huszonéves voltam, én, hülye, elhittem, amit Holger mondott. Ezt nem lehet, gyere, fölmegyünk hozzá, megnézzük, mi van. Mikor becsengettünk, hallottuk, hogy zongorázik. Na, akkor nem lehet olyan nagy baj. Amikor kinyitotta az ajtót, én elmentem, Eszter pedig ott maradt. Végleg. Egy fiuk született. Jártak itthon, utoljára akkor, mikor már anyám nagy beteg volt, s nem tudtam velük foglalkozni. Semmit nem tudok róluk. Nem is tudom, él-e még.

Manci és én együtt jöttünk haza 1946-ban. Akkor ültem először repülőgépen. Prágában állt meg a gép, és másnap tehervonattal jöttünk haza. Már vártak. A gyerekem az urammal, az anyám, a testvérem, a nagynéném. Szóval mindenki. Két évre rá jöttem haza. Pontosan. Májusban vittek el a születésnapom előtt, és májusban érkeztem haza, a születésnapomra.

Amikor elvittek, a gyerek állandóan sírt utánam, hogy „Mami, mami!”. Tizenöt hónapos volt, mindig belebújt a szoknyámba, nem tudom, észlelte-e, ami akkor körülötte volt, a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon] meg ilyesmit, amikről már meséltem. Haza akart jönni hozzám. Na de utána, mikor megjöttem, már nem kellettem neki. Három és fél éves volt, már nem ismert el anyjának. Akkor már csak az anyám és a nővérem, csak ők kellettek. Sírt, mikor elhoztam tőlük. Én nem kellettem, én nem voltam az anyja már akkor, neki ők voltak a szülei. A nővérem csak pár hónapig volt távol, utána ő volt a gyerekkel, és tényleg jó és odaadó volt vele. A szomszédai most is azt hiszik, hogy az ő lánya, annyira szoros a kapcsolatuk.

És aztán mentek a dolgok tovább. A fiam 1947-ben született. Nem akartuk, el akartam vetetni, de nem sikerült – és mennyi örömet hozott végül ez a gyerek! Akkor huszonkilenc éves voltam, Bözsi harmincöt, és ahogy már mondtam, épp akkor volt az esküvője, amikor én a kórházban voltam. Már itt laktunk. A sógornőm lakott ebben a házban, és szólt, hogy megüresedik ez a lakás, akkor átvettük a bérlőtől. Fizettünk érte. A csömöri házrészt a tanács használta. Semmim nem maradt, mindenem a világon elveszett. Emlékszem, a Teleki téren vettem az első lepedőmet. Úgy szedtem aztán össze mindent. Amikor apám meghalt, drága anyám megszabadult mindentől, de a bútor megmaradt. Abból még most is van nekem néhány darab.

Amikor hazajöttem, volt az uramnak egy kis cége, úgy hívták, Mateosz [A férj valószínűleg a MATEOSZ tagjaként fuvarozott. A MATEOSZ – Magyar Teherautó-fuvarozók Országos Központi Szövetkezete – 1933-ban alakult meg. – A szerk.]. Egy társa is volt, szállítással foglalkoztak. Olyan rendes ember a földön nincs, mint a társa volt. Volt egy taxi meg egy teherautó – nem volt jó egyik se –, és sofőr mindkettőre. És volt egy kis Topolinója. 1948-ban mindent államosítottak. A férjem üzemmérnök lett a Gábor Áron Vasöntödében [Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyár, al. 1862.]. Könnyen talált állást, s keresett annyit, hogy nem nélkülöztünk. Föl tudtuk nevelni a gyerekeinket. Annyira buzgó és annyira szorgalmas volt, egész élete a munka volt, mint ahogy a lányomnak is. Ő örökölte.

Az uram már az első időben belépett a pártba, nem is lehetett másként egy munkahelyen. Természetes dolog volt. Ugyanúgy, mint ahogy előtte a nyilas pártba kényszerültek [sic!], hogy a megélhetésük meglegyen. A kommunista pártban is akkor majdnem mindenki ott volt, aki most teljesen a másik oldalon van. Az uram azt mondta, hogyha be kell lépni, belép. De még 1956 előtt kirúgták, mert osztályidegen volt. Úgyhogy ezt megúsztuk. Örültünk is neki. De nagyon haragudott ránk a bátyám is, meg a nővérem is, hogy mi milyen kívülállók vagyunk. A későbbiekben aztán meggyőződtek róla, hogy bizony ezt jól tettük.

Én nem voltam állásban, a gyerekeket neveltem. Az államosítás után itt voltunk egy fizetéssel [lásd: államosítás Magyarországon]. Rengeteg volt a rezsi, a lakás nagy, fizetni kellett. De mindent megszereztem. Sokszor irigyeltek, hogy van pénzem, pedig nem volt. Csak azt hitték. Úgy néztünk ki. Tantihoz jártak németre a gyerekek, privát óvodába a fiam, ahol akkor három gyerek volt összesen, és imádta az az asszony őt. Minden évben nyaralni mentek. Pianínót vettünk, azt se tudom, hogyan, hogy a gyerekek zongorázni tanuljanak, házhoz jött a tanárnő, hogy a legminimálisabb műveltséget megszerezzék. Hogy minden érdeklődésük meglegyen. A fiam hét-nyolc éves, a lányom tizenegy-tizenkét éves volt. Nyelveket tanultak, franciát, angolt, tagozatos iskolába jártak, de nem volt nyelvérzékük, nem érdekelte őket. Még a lányomat sem, pedig ő szeretett tanulni.

Kevés volt minderre a pénzünk, valamit találnom kellett, amit itthon tudok csinálni. Ott volt a két gyerek, nem mehettem el sehova. Láttam, hogy miket árusítanak egy zsidó ügyvéd meg más diplomás emberek. Mondom, nekem sem esik le a korona… Úgyhogy két hét alatt kitanultam a táskavarrást. Éjszaka csináltam, reggel kimentem ide a piacra, és egy óra alatt eladtam. De feljöttek az alattunk lakók, hogy zavarok, éjjel lárma van. Akkoriban kezdtünk eladogatni sok olyan dolgot, ami most hiányzik nekem.

Aztán vettem kendőket, de nagyon kevésért, fillérekért. Nem volt pénzem, amit befektethettem volna. Mondták, az kevés, amit itt a piacon eladhatok, menjek el vidékre is, mert ott érdekes az ilyesmi. Fogtam három bőröndöt, és mentem.

És akkor kiújult a karomon a gyerekkori csonttuberkulózis. Borzalmas szenvedéssel járt, őrjöngtem a kíntól. A cipelés már nem ment. Olyan beteg voltam, hogy azt mondta az orvos, hogy soha többé ezt a karomat nem fogom használni. Ez volt 1954-ben. Mindennap járt az orvos injekciózni. Vállig gipszben voltam, s adtak rögzítőnek egy bőrtokot, hogy ne tudjam mozgatni, hogy megmaradjon. Bözsi volt velem a nagy fájdalmaim között, nem az uram. A balesetiben, a Fiumei úton kezeltek. Sztreptomicint javasoltak, ami akkor egy új találmány volt, s amit az uram hajósoktól vett. Az végül is rendbe hozta. Még gipszben volt a karom, de nem volt olyan nagy fájdalmam, akkor már mentem újra vidékre. Merem remélni, hogy ez már lezárult, soha többé nem újul ki.

Van egy munkakönyvem, amiben benne van, hogy kendőfestő kisiparos vagyok. De nem én csináltam, nem is tudtam volna. Vettem. Följelentettek, hogy árusítok, amire nincs engedélyem, iparengedélyem van, de nem én csinálom. Naponta jöttek ellenőrizni. Úgyhogy egész egyszerűen azt mondtam, elég, én ezt nem bírom idegekkel. 1958-ban abbahagytam.

Életrajz

Sz. Anna az interjú készítésének idején 85 éves. Amilyen pici és törékeny, olyan aktív és mozgékony. Budapesten, közel a belvároshoz, egy tágas, szépen rendben tartott lakásban lakik. Egyedül él, de mégsem magányosan: napi kapcsolatban van a fiával, aki a családjával pár háznyira lakik tőle, és majdnem minden nap nála ebédelnek a huszonéves unokái.

Egyik nagyapámat se ismertem, mire én születtem, ők már meghaltak. Otthon kevés szó esett róluk, én gyerekként nem érdeklődtem, most meg már nincs kitől. Az apai nagyapám valamikor az első világháború alatt halt meg, nem tudom, hányban, pedig rá volt vésve a sírkövére, de az ott maradt Tamásiban. Eredetileg Nagykónyiban temették el [(Nagy)Kónyi – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben is, 1910-ben is, 1920-ban is 2300 lakossal. – A szerk.], de édesapám exhumáltatta, és áthozta Tamásiba a zsidó temetőbe, mert Nagykónyiban nem volt zsidó hitközség, csak pár zsidó ember lakott ott, Tamási meg nagy hitközség volt, ott volt minden. Jártunk is utána édesapámmal sokat a sírjához. Azt tudom, hogy nagyapámék is kereskedtek, de nem tudom, mivel. Jómódúak lehettek, mert annyit hallottam, hogy szegény hadikölcsönbe fektette a kis vagyonkáját, és természetesen elúszott minden [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Az apai nagymamámat Alstetter Rozáliának hívták, ő Kővágóörsön született 1856-ban [Kővágóörs – kisközség volt Zala vm.-ben, 1891-ben 2100 lakossal. – A szerk.]. A nagypapa halála után velünk egy háztartásban élt.

Anyai nagyszüleim is kereskedők voltak, anyai nagyanyám ott élt Tamásiban az egyik lányánál [Tamási – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 4900, 1910-ben 5500, 1920-ban 5800 főnyi lakossal (járási szolgabírói hivatal, királyi közjegyzőség, járásbíróság). – A szerk.]. Nagyon helyre menyecske volt, élelmes, ismert mindenkit, mindent, és ügyesen csinálta az életét. Vezette a nagynénim háztartását, elfoglalta magát, varrt, kötött, horgolt. Egyáltalán nem volt vallásos, de szombat délelőttönként azért elment a templomba. Ezt onnan tudom, hogy útba estünk neki a zsidó templomból jövet, és mindig meglátogatott minket, ott ebédelt nálunk.

Az apai nagyanyám velünk élt, és gyerekkoromban nagyon sokat voltam vele. Akkoriban a hatvanas éveit taposta, és 1933-ban, amikor meghalt, hetvenhét éves volt. Vele éltem, egy szobában is aludtunk, én kéretőztem be hozzá. Nekem is volt külön szobám, neki is, egymás mellett, és este mindig átmentem. Aztán ezt olyan fölöslegesnek tartottam, hogy mondtam édesanyámnak, hadd aludjak az ómamával! A külön szobám arra jó volt, hogy tanuljak, napközben pihenjek. Nagymama bűbájos  volt, intelligens, és imádtuk egymást. A többi unokája meg a gyerekei szerteszét voltak, egyedül én voltam a közelében, és én voltam a legfiatalabb unoka. A többi gyereke hamar kirepült, és ott gyorsabban lettek unokák.

Nagymamám sokat imádkozott. Vallásos volt, mélyen vallásos, és tanított imádkozni engem is, az kötelező volt. Péntek este gyertyát gyújtott, szabály szerint, de ő külön gyertyát gyújtott, és aztán megnézte anyám szobájában, hogy megvan-e a mi gyertyánk is. De ő úgy, ahogy kellett, kis ezüst tálcán, ezüst nagy gyertyatartókban meggyújtotta, megáldotta, és péntek este apámat is mindig behívta, és elmondatta vele a péntek esti imát. Szombaton, aki szabad volt, az elment templomba. Én mint gyerek  mentem, vagy a nagyanyámmal, vagy valamelyik szülőmmel. De az apám szombaton is ugyanúgy dolgozott, mintha nem lenne szombat, szóval azt nem lehetett betartani [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

Nagyanyám megkövetelte anyámtól – aki nem is értett hozzá, mert az ő családja egyáltalán nem volt vallásos –, hogyan kell kóserolni, mikor levágják a húsokat meg libákat [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. Nem jöhetett be a házba disznóhús, csak marha, borjú és baromfi. Marhahúst, borjúhúst lehetett kapni, baromfit vágtunk, egyszerre öt-hat darab baromfit. Amikor tél volt, libatömések ideje, hogy meglegyen nyárra a főzéshez való zsír, hát akkor libát, kacsát, nem tudom, mennyit. Nagymama az edényekre is odafigyelt, be volt tanítva mindenki! Arra, hogy mihez nyúlhat, hogyan mosogassa el azokat [lásd: étkezési törvények]. Gyönyörű szervizünk volt, ha vendégek voltak meg szombaton, más teríték volt, de csak vacsorára, mivel akkor volt együtt a család. A zsidó nagyünnepeket megtartottuk, akkor édesapám is bezárt mindent. Az őszi nagyünnepekkor, a három nagyünnepen [Ros Hásáná, Jom Kipur, Szukot]. Sátoros ünnepkor sátor nem volt, az nem ment, hiszen szekerek járkáltak az udvarban, árut rakodtak stb. Nagyanyám az mindig beszereztette a hozzá való kegyszereket, mit tudom én, mi volt az akkor, de apám az nem. Amit az édesanyja előírt vagy szeretett volna, azt teljesítette, de éreztem mindig, hogy inkább kötelességből csinálja.

Édesapám, K. Dezső Bedegen született [Bedeg – kisközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 1100 lakossal. – A szerk.]. 1884. június huszonegyedikén, az év leghosszabb napján, azért tudom. Édesanyámét már kevésbé, azt hiszem, 1896. Édesapámnak kereskedelmi érettségije volt [lásd: kereskedelmi iskolák], és nagybizományos, nagykereskedő volt Tamásiban. Több gyárnak, cégnek volt a bizományosa. A vasútállomás mellett volt egy lerakata a Vacuum Oil Companynek, gáz, petróleum, benzin, mint az ÁFOR kutaknál, csak nagyban [Az amerikai Vacuum Oil Company of New York 1899-ben jegyeztette be a magyar cégbíróságon a magyar Vacuum Oil Company Rt.-t. A cég kezdetben csak az Amerikából hozott kenőanyagok értékesítésével foglalkozott. Magyarország területén az első kőolaj-feldolgozó üzem a Vacuum beruházásával valósult meg (Almásfüzitő, 1907). – A szerk.]. Az udvarunkban volt egy sörlerakat meg nagy raktárak élelmiszereknek: cukor, só, liszt stb. Nem kicsiben adta el az árut, hanem mondjuk, a cukrot ládaszám, a benzint hordószám. A helyi meg a környékbeli kereskedőket látta el, olajjal, benzinnel pedig a gazdaságokat. Voltak, akik hozzánk jöttek az áruért, voltak, akiknek kiszállítottuk, voltak lovaink, szekér, kocsis, alkalmazottak.

Édesapám nagyon jómódú volt, a helyi bankban igazgatósági tag volt, felügyelőbizottsági tag, megyei képviselő volt, szóval beválasztották mindenbe, mert nagyon tehetséges, nagyon kreatív valaki volt. Tekintélyes ember.

Három testvére volt. A legidősebb Aranka, utána az édesapám következett, a harmadik volt Irma, és a negyedik Lajos, aki orvos lett. Aranka nagynéném 1877-ben vagy 1878-ban született, férjhez ment egy állatorvoshoz, doktor Bihari Jenőhöz. Eleinte Szegeden éltek, majd Resicabányára költöztek, ami Trianonnal átkerült Romániába [Resicabánya  – nagyközség volt Krassó-Szörény vm.-ben, 1891-ben 10 200 lakossal (62% német, 14% román, 9% szlovák, 7% magyar; hitfelekezet szerint 79% római katolikus, 13% görögkeleti, 3% evangélikus, 2% református, 1% izraelita; járási szolgabírói hivatal székhelye), 1910-ben már 17 300 főnyi lakossal. A 19. század végén Magyarország egyik legnagyobb gyárvárosa, 1854-től az osztrák–magyar államvasút-társaság bánya- és kohóműveinek és óriási uradalmainak egyik gócpontja volt. – A szerk.]. Egy jó darabig csak levelezés útján érintkeztek, mert nem volt szabad jönniük. Akkor olyan rendelkezések voltak, hogy az elcsatolt területekről nem jöhettek, nem kaptak útlevelet. Aranka nagynéném csak nagyon sokára tudott jönni. Volt három gyerekük, de én csak kettőt ismertem, mert az egyik meghalt korábban. Akkor még Szegeden laktak, a gyerek nagyon sportos volt, tizenöt éves korában beugrott a Tiszába alacsony vízállás mellett, és meghalt. Beütötte a fejét, koponyaalapi törés. Gyönyörű lány lehetett, én csak a fényképét láttam. A legidősebb lány Pesten végzett, gyermekorvos lett, Temesváron élt, és 1991-ben vagy 1992-ben halt meg. A fiútestvér drogista volt, most azt mondanák, hogy illatszerüzlet, ő is Temesváron élt, az 1970-es években halt meg. Őket nem érintette a holokauszt, Aranka nagynénim pedig addigra már meg is halt.

Irma itt élt Budapesten, az ő életét pontosan tudom, mert nála négy évet töltöttem, de erről majd később.

Édesapám orvos testvére, Lajos bácsi Eszék mellett, Dolni Mihojácon élt, ami Jugoszlávia lett, és Trianon után ő sem jöhetett egy ideig [Alsómihojlac – ún. adóközség volt Verőce vm.-ben, Eszék mellett, 1910-ben 4200 lakossal, több mint háromnegyed részben horvát lakossal. Trianont követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került (Donji Mihojlac). – A szerk.]. A Dráván útlevél nélkül valahogy áthozták őket, és mivel Harkány volt oda legközelebb, édesapám lement, és ott találkoztunk. Lajos bátyámnak nem volt gyereke. Nagyon késői házasságot kötött egy orvosnővel,  Brüll Margittal. Velük olyan keveset találkoztunk, hogy nem nagyon tudok róluk. Ahogy gyerekkoromra visszaemlékszem, csak egyszer voltam náluk. Az usztasák vitték el őket. Összeszedték a zsidókat, bevagonírozták és rájuk gyújtották a vagont. Ott égtek el a vagonban a feleségével.

Édesanyámnak három nővére, egy fivére és egy öccse volt. Hatan voltak testvérek, de csak egy nővére – két vagy három év lehetett köztük – és az egyik fiú lakott Tamásiban. A többiek szétszóródtak, a lányok férjhez mentek, Kaposvárra, Érsekújvárra, ide-oda kerültek, a legidősebb bátyja – Sándor Ödön – Budapesten élt, építészmérnök volt, méghozzá híres építész. A faluban maradt nővére nem messze lakott tőlünk, és az anyai nagyanyám is velük élt. Ezt a nővért Irénnek hívták, Spitzer Irén. Kétszer ment férjhez, mert a háború alatt elesett az első férje, Singer Gyula, aki a Felvidékre való volt. Méghozzá hősi halott volt, mert valamilyen rendjele is volt, emlékszem rá, hogy mesélték. A második férje pedig óbudai volt, Klein Jenő. A nagynénémnek az első házasságából volt egy fia, György, Singer György, aki meghalt fiatalon, huszonegy évesen. Tébécéje volt. Bécsben tanult, valahogy már betegen jött meg, és nem tudták meggyógyítani. Ismertem őt, nagyon szép, okos gyerek volt. Nagynénémnek a Klein Jenővel egy közös gyermeke volt, az István. Kereskedők voltak ők is, jól menő rőfösüzletük volt. Anyám öccse, aki szintén Tamásiban lakott és fakereskedése volt, legényember maradt. Ő volt a családunkból a másik, aki túlélte a háborút. Behívták munkaszolgálatra, de dolgozott nála az irodán egy fiatal keresztény teremtés, és ő bújtatta. Beágyazta az ágyba, meg minden volt, ahogy hallottam, és így ő megmenekült. El is vette aztán feleségül ezt a lányt, pedig nagyon nagy korkülönbség volt köztük.

Apám Nagykónyiban élt a szüleivel, Tamásitól tízegynéhány kilométerre. Ismerték egymást anyámmal, de hogy hogyan kerültek össze, az számomra sose derült ki. Jó pár év különbség volt köztük. 1913-ban esküdtek, és apámat, ahogy kitört a háború, rögtön bevitték katonának. A háború alatt orosz hadifogságban volt négy és fél évet, végül Szibériában kórházba került, és onnan szökött meg egy hadifogolytársával, a Szemes bácsival együtt. A Vöröskereszt eltűntnek nyilvánította, és úgy tudta édesanyám is, nagyanyámék is, hogy eltűnt. Sokáig nem is tudtak róla. Szemes bácsi egy nagyon egyszerű, drága ember volt, nincstelen, napszámból élt, de nálunk házi ember lett. Ő vágta fel a tűzifát, ő volt apám bizalmasa, engem úgy kezelt, mintha a gyereke lennék, mert nekik nem volt gyerekük, ami ritkaság volt akkoriban. Nem tudom, milyen viszontagságokon mentek át. Mindig mondtam, meséljen, Szemes bácsi, és akkor mondta, jaj, itt is voltunk, ott is voltunk, itt éheztünk, ott bujkáltunk. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire hazatértek. Apám akkor adott postán hírt magáról, hogy életben van, amikor már megközelítették Magyarországot. Ez 1918 elején volt, és én 1919-ben születtem. Aztán édesapám korán meghalt betegségben. Már betegen jött haza. Skorbutja volt, átment malárián, haja kihullt, foga kihullt, negyvennyolc éves volt, mikor meghalt.

Az esküvő után Nagykónyiban éltek az apai nagyszülőkkel, és amikor nagyapám meghalt, felszámoltak mindent, és Tamásiba jöttek. Amikor apám hazajött a hadifogságból, akkor már Tamásiba jött. Ennyit tudok. Valahogy annak a kornak megfelelően sose beszéltek róla, én meg bátortalan voltam kérdezni ilyesmit. Csak annyit tudok, amennyit a családi elbeszélésekből meg a nagyanyámat kifaggatva megtudtam. De nagyon jól éltek. Apám egy kreatív, modern ember volt, olyan, akire ma azt mondanák, hogy életrevaló. Anyám visszahúzódó, szerény, jóságos, mosolygós, igazán csak a családnak élő valaki volt. Amikor apámat ápolni kellett – hisz beteg volt ő végig –, azt olyan becsületesen csinálta, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga.

Tamásiban nagy családi házunk volt, hat szobás. A falu egyik legnagyobb háza volt, hatszáz négyszögölös nagy kerttel. Egy L alakú sarokház volt, és az egyik része az egyik utcára nyílott, ott laktunk mi, a másik részében pedig egy ügyvéd lakott, doktor Látrányi Imre. Apám átadott neki három szobát egy irodával. Nagyon jó, baráti kapcsolat fűzte édesapámhoz, egyidősek voltak. Ott ügyvédbojtárkodott valahol, és mikor végzett, és ügyvéd lett, akkor apám azt mondta, lakjál itt. Az anyagi részét nem tudom, valószínű lakbért fizetett. Gyerek voltam, ezek a részletek engem nem érdekeltek. Félzsidó volt, és a feleségét el is vitték, de ő már meghalt arra az időre.

Ahol laktunk, az nem volt zsidó környék. Vidéken az határozta meg, hogy ki hol lakik, hogy ki milyen házat épített, vagy ki milyen házat tudott fenntartani. Mi nagyon szép környéken laktunk, egy mindenki által ismert utcarészen. Mellettünk volt egy orvos, a Sterk doktor, aki gyönyörű házat vitt, kertésze volt. Egyedül élt egy házvezetőnővel, és ott is két ház volt a kerten belül. Ott lakott az utcában Hirsch Ignác, „Náci bácsi”, a hitközségi elnök, aki korábban földbirtokos volt, mellette egy ügyvéd. Szóval ilyen polgári környezet volt. Velünk szemben volt az anyai nagymamám egyik testvérének, Saroltáéknak a háza, hatalmas kerttel. Sarolta férje, Abelesz Adolf a Takarékpénztárban volt pénztáros. Nem volt gyerekük, és nagy szőlőbirtokuk volt, gazdálkodtak is. Nem messze tőlünk, a harmadik ház volt az evangélikus templom. Az utcán járda volt, sőt az udvarunk is ki volt némileg kövezve, ahol a teherforgalom volt, az kockaköves volt, nagy kockaköves.

A házunkban két konyha volt. Az egyik óriási nagy volt, mert alkalmazottaink voltak. Ugye a sörlerakathoz volt négy ember, akik palackoztak, teherhordás, minden, amihez „fogdmeg” emberek kellettek, aztán volt egy kocsisunk, aki a lovakkal bánt, és kiszállította az árut, volt egy segédünk és egy pénztáros-könyvelő, szegény druszám, a Pannika, volt egy bejárónőnk, egy mindenes, egy szakácsnő és cselédlány. Mosás-vasalásra meg mindig hívtak egy megfelelő embert, aki le volt szerződve. Ha fát kellett vágni, akkor apám volt fogolytársa, a Szemes bácsi jött. Nem tudom pontosan, hogy mikor hány alkalmazott volt, azt tudom, hogy sokszor tizenketten ültünk asztalhoz. Az alkalmazottak is ott ettek nálunk, azért volt ilyen nagy konyhánk. Ott főztek, ott voltak a nagy edények, a padlásfeljáró, ahol minden tároltak, aztán volt egy kisebb konyha, ami anyám előkészítője volt, és onnan tálaltak.

Cserépkályhával fűtöttünk, fafűtés volt mindenhol. Én még a petróleumlámpákra is emlékszem, mert az utcán például ilyen gyertyás kis lámpával tudtunk közlekedni, sötét volt mindenhol. És amikor már megengedhettük magunknak, hogy valami fényesebb lámpa legyen nálunk, akkor gázlámpánk lett, ami nekünk már egy borzasztó nagy dolog volt. De ezt csak mi hívtuk gázlámpának, mert nem az volt, ez is petróleummal működött, de már technikailag jobb kivitelű volt, mint a rendes petróleumlámpák. Az izzó azbesztből volt, de mi úgy hívtuk, harisnya. Olyan pókhálószerű fehér valami volt, és amikor meggyújtottuk egyre vörösebb lett, aztán  fehérre kiizzott, és fényt árasztott. Amikor ez a harisnya elhasználódott, mint a villanykörte, akkor egyszer csak kipukkadt. Aztán valamikor bevezették a villanyt, még azt édesapám megérte, még végigcsinálta a villannyal kapcsolatos rumlit. Mert az egy óriási ház volt, és az egész házba bevezették, az istállótól a szalmapadlásig, hát nagy munkával járt. Sőt, a fürdőszobában, vécében nekünk vízvezeték is volt, amit a kútból szivattyúval oldottak meg. Nem is emlékszem más vécére. Fürdőkád is volt. Gyerekkoromban esténként kötelező volt lefürödni. Volt meleg víz, meleg fürdőszoba, csak azon múlott, hogy be kellett fűteni, mert ilyen fűtőalkalmatosság volt, ahol a víz felmelegedett, és esténként befűtöttek. Mindenkinek kötelező volt, mielőtt hálóruhát vett, hogy a fürdőszobába menjen. Két külön vécénk volt. Egyikbe járt a személyzet, a másik a mienk volt, de már akkor vízöblítéses volt. Ennek az volt a hátránya, hogy bizony sokszor kellett tisztítani. Jött a szippantós kocsi, nem tudom, milyen időközönként, és akkor én „világgá mentem”, mert azt érezni lehetett. Volt egy felnyitható cement fedele ennek a borzasztó nagy gödörnek, és kiszivattyúztak belőle mindent.

Négy lovunk volt, két kutyánk és sok macska. Más állat nem is fért volna el, ezzel nem foglalkozott édesapám, de minek is. A községben volt mészárszék, hetenként kétszer nagy piac, ami kellett, megvettük. Az udvarunk inkább gazdasági udvar volt, épületekkel. Volt egy bekerített része, közvetlen a kijáratnál, egy virágoskert kerítéssel, azután pedig csak a kocsiknak a teherfuvarra való kikövezett rész, ami annyira ki volt kövezve, hogy mikor a zsidótörvény után mindnyájunkat elvittek, akkor ott a Földműves Szövetkezeti Központ rendezkedett be. Rögtön igénybe vették, aminek az lett a következménye, hogy amikor visszajöttem, és visszaadták az elkobzott házakat, akkor én nem kaphattam vissza, mert volt egy olyan rendelet, hogy ha állami vállalat vette igénybe, akkor a tulajdonost csak kárpótolni lehetett. Hát a mi házunk az éppen megfelelő volt egy ilyen szövetkezetnek: hatalmas gazdasági udvar. A sörlerakat például egy háromszintes épület volt, legalul a jégveremmel, aztán ahol a hordókat elhelyezték, fönt pedig a palackozóval. Minden betonból volt. Úgy volt megalkotva – egész modernül –, hogy fönt ki lehetett nyitni egy fedőt, és egy csúsztatórendszerrel gurították le a hordókat meg a ládákat a jégverembe, mert a sört hűteni kellett.

Karácsonyt nem csináltak a szüleim, nem is ajándékoztunk, csak kis fenyőágakat raktak vázába, hogy mégis legyen valami megemlékezés, de hát az körülbelül a Hanukával majdnem egybeesett. Hanuka-gyertyákat viszont mindig gyújtottak, de ahogy gyerekkoromra visszaemlékszem, valahogy az a karácsony nekem is olyan jó volt, mert olyan szép volt, az egész falu, az egész ország ünnepelt. A zsidó húsvétot [Pészah] is tartottuk, a nyolc napot. Hozzánk nem jöttek olyankor locsolkodni, de máshová jártak. Nem is vártam el, mivel akkor nem volt szokás, hogy zsidó házakhoz keresztény fiúk járjanak. Akkor azt nagyon betartották. Tojást kaptam, hozott ez, hozott az, és az nagyon aranyos volt, szép volt, csináltunk kis fészket. Az osztálytársaim nem zsidók voltak, és ezért úgy áttételesen részt vettem ebben. De nálunk a házban, a családon belül ez nem volt szokás. A cselédség, a személyzet is csinált kis fészket, hozott hímes tojást, de az csak ilyen kívülről jött dolog volt. Maceszt ettünk, sőt sok más ételféleséget is készítettek abból a maceszból, nem csak gombócot. Amíg nagyanyám élt, addig mindent meg kellett tartani.

A nagymama mesét olvasott, sőt német mesét olvasott nekem. Nagyon sok könyv volt otthon. Apám minden klasszikust megvett, ami megjelent. Olvasott ember volt. Volt  egy dolgozószobája íróasztallal meg könyvszekrénnyel. Ott nem volt más, csak az apám dolgai és a könyvek. Nagyon szép volt, válogatott bútorokkal, ahogy vissza tudok emlékezni, mert semmim nincs belőle. Mindent széthordtak a gettó után, mert a mi házunkban volt a gettó. A könyvtárunk nagyjából magyar nyelvű volt, mivel édesanyám nagyon keveset tudott németül. Apám úgy beszélt, mint magyarul, ő perfekt német volt, de abban a korszakban ez szinte kötelező volt. Majdnem anyanyelvi fokon olvastak, írtak, beszéltek, a nagymama is. Anyámék családjában nem. Írni, olvasni ők is megtanultak, de a házi nyelv már kevéssé ragadt rájuk németül. Anyám nem tudott annyira, hogy egy könyvet folyamatosan tudott volna olvasni. Amikor németül beszéltek, megértette, sőt hozzá is szólt, mert elég sokat folyt nagyanyám és apám között német nyelven is a diskurzus, de ő általában átváltott magyarra. Nagymamám sokszor németül beszélt velem is, mondta, tanított, de én iskolában is tanultam. Kötelező volt. Zsidó elemibe jártam, és ott kötelező volt a német és a héber írás-olvasás.

Testvérem nem volt, nem lehetett utánam, mert anyám sajnos majdnem egy évig feküdt gyerekágyban. Hashártyagyulladást kapott, nem tudták gyógyítani. Szoptatós-dajkám volt, egy napszámos megesett lánya, aki akkor szült. Szép, vörös hajú, Fábián Teri, ma is előttem van, szeplős, nagydarab parasztlány volt, és odaköltözött hozzánk a gyerekkel, úgyhogy volt egy tejtestvérem. A házunkban volt egy alkalmazotti cselédszoba, a konyha mellett, és úgy csinálták, hogy Teri oda beférjen a kisfiával. Apám később férjhez is adta. Egy alkalmazott lakott még ott, a többiek tamásiak voltak. Egyetlen alkalmazottunk sem volt zsidó, inkább ilyen rászorulók voltak. A kocsisunk is, János bácsi, egy nagyon rendes ember, végestelen-végig ott volt, gyerekkoromtól, amíg eljöttem otthonról. Még a temetésére is elmentem.

Gyerekkoromban soha nem babáztam. Nem vonzott a baba mint játék, inkább fiú barátaim voltak, akikkel fiús játékokat játszottunk. Mászkáltunk az erdőben, gyönyörű erdeje volt Tamásinak, az Esterházy-birtok. Gyönyörű aranyérmes dámvadakkal volt tele az erdő, hát ez egy hercegi birtok volt, negyven holdas, Kádárék is ott vadásztak. Aztán a fiúkkal mászkáltam ki a learatott földekre, ott játszottunk, mezítláb, anyám majd megőrült. Fiús gyerek voltam. Arra is nevelt apám, mert fiút várt helyettem. Amikor a nagybácsim megjött Jugoszláviából, egyszer egy csodálatos babát hozott, amilyet Magyarországon talán nem is lehetett kapni. Mindenki rájárt, nézegette, mert olyan volt, mint egy élő baba. Hát én megnéztem, és akkor mondta édesanyám, hogy na varrunk neki csereruhát. Varrt is, de engem annyira nem érdekelt, hogy végül ő öltöztette át a babáimat. Volt építőjátékom, volt kuglim, korcsolyáztunk a folyó mellett, úsztam, mindent csináltam, ami nem lányos játék volt.

Úszni édesapám tanított meg. Volt egy ág a Koppány folyón, egy malom volt mellette, ahol ki volt mélyítve a folyóágy, ezt aztán a falu kiépítette, és ott lehetett úszni nyáron. Hat-hét éves lehettem, amikor tanított. Aztán már később engedett egyedül is úszni menni. Édesapám néha, mikor letette a munkát, vagy bezárt mindent, azt mondta, na, Panni, most megyünk, és akkor az egyik kutyával elindultunk. Apám hajtotta a hintót, néha átadta nekem a gyeplőt, aztán visszavette. Édesanyám sose jött. Legfeljebb ha látogatóba mentünk valahova, de akkor is apám hajtott. De legtöbbször kettesben mentünk. Apám nagy lószakértő volt, és imádta a lovakat, ezt belénevelték. Lovagolni nem lovagoltam, ezek nem olyan lovak voltak, nem hátaslónak valók. A kezemből ettek, apám fölültetett egyik-másiknak a hátára, de nagyon tört, mondtam, hogy nekem nem kell, nem jó. De a hintóban átadta a gyeplőt. Ostor sose volt a kezemben, azt nem engedte, de gyeplő az igen. Mikor olyan szépen simán trappban mentek a lovak, akkor átadta: na, Panni, most te vezess!

Engem otthon Panninak hívtak. Nem becézett senki, ez nálunk nem volt szokás. Apám mondta néha, hogy Pannikám, mikor este elbúcsúzott tőlem, mert az előírás volt, hogy el kellett este mindenkitől búcsúzni. Nagyanyámnak minden este kézcsókot adott, úgy búcsúzott, engem homlokon csókolt, anyám is, és jó éjszakát kívántunk egymásnak. Aludj jól, Pannikám, mondta néha apám, de nem mindig, az attól függött, hogy milyen hangulati vagy egészségi állapotban volt. De nagyon szeretett engem, tudta, hogy rajtam kívül már nem lehet több gyereke, és én is nagyon ragaszkodtam  hozzá. Valamelyik ősöm után kaptam az Anna nevet, valaki volt a családban, aki meghalt, mert az volt a szokás a zsidóknál, hogy valaki olyan után nevezték el a gyereket, aki már nem él [lásd: névadás]. Mondták akkor, de már nem tudom, hogy ki után kaptam. És aztán sose szólítottak Annának. Panni lettem, így szoktam meg.

Édesapámmal Ausztriában is voltam. Kettesben. Anyám nem, valakinek otthon kellett maradnia, nem lehetett mindent bezárni. Talán hat éves voltam, mikor először mentünk apámmal, nyáron. Vöslauban voltunk és Baden-Badenban, rákövetkező évben Gasteinban. Apámnak a betegségéből kifolyólag – magas vérnyomása, szívbetegsége volt – az orvosok hegyi levegőt javalltak, és azt ő be is tartotta. De annyira szeretett, és úgy látszik, annyira nem voltam terhére, hogy vele mehettem. Vöslaura pontosan emlékszem, Badenra nem annyira, mert az már akkor is egy nagy szórakozóhely volt, kaszinóval, mindennel. Oda biztosan nem mentem, de szánkóztam, korcsolyáztam, azt vittük magunkkal, és lehetett bérelni is, úgyhogy ezekkel elvoltam. Később Pörtschachban voltam, a Wörthi-tó mellett. Általában Ausztriában voltunk, és mindig kettesben. És mikor Pörtschachban voltunk, az volt az utolsó, mert utána már nem vállalkozott utazásra, annyira nem volt jól. Mellettünk lakott a háziorvosa, véletlenül így alakult, és akkor nem volt gyógyszer annyira, hanem injekció volt a vérnyomás csökkentésére. Az orvosnak majdnem naponta kellett jönnie injekcióadásra.

Iskolába először zsidó elemibe jártam, ami nagyon jó iskola volt. Az épülete nem volt messze tőlünk. A házunk udvarán át kellett menni – hatszáz négyszögöl volt az udvarunk területe –, és az egyik kapu arra az utcára nyílott, ahol az iskolám volt, a másik kapu a másik utcára. Ha az alsó kapun mentem, akkor körülbelül a hatodik-hetedik ház volt az iskola. Eleinte édesanyám mindig vagy elkísért, vagy a kerítésen fönn nézte, hogy beérek-e az iskolába. Egy nagyon színvonalas tanítónőnk volt, aki négy osztályt tanított. Kertész Karolinának hívták. Nem ment férjhez, nagyon katonás, nagyon félelmetes teremtés volt, nagy fegyelmet tartott, de igazi pedagógus volt. Minden gyereket megtanított írni, olvasni, számolni, héber, német írás-olvasásra. Négy osztály volt egyben, osztatlan iskola. Elsőben és másodikban sem untuk magunkat, adott feladatot, és fegyelem volt a végtelenségig, nagy fegyelem. Én egy nagyon mocorgós kislány voltam, nehezen tudtam sokáig egy helyben ülni. Első osztályban történt, az első napokban, hogy mivel nem volt szabad hátrafordulni a padokban, és többször rám szólt, hogy ne fordulj hátra  – mert én figyeltem azokat, akik feleltek hátul –,  nem tudott mást csinálni, fogott egy nagy rajzszöget, és az egyik copfomat lerajzszögezte a mögöttem levő padhoz. Na, akkor tényleg nem tudtam megmoccanni sem, úgyhogy hozzászoktatott a nyugalomhoz. Pálcázás is volt, ő körmösöket is adott, de én nem kaptam soha [A körmösnél össze kellett zárni az ujjakat, és úgy vertek rá pálcával a gyerekek ujjhegyére, körmére. – A szerk.]. Ahhoz nagyon nagy véteknek kellett lenni. Általában nagyon szeretett, élénk gyerek voltam. A reáltárgyakat, számtant nagyon jól tudtam, nagyon szerettem.

A zsidó iskola udvarán volt a kántorlakás, a tanítói lakás – tehát ez a zsidó hitközség tulajdona volt, szolgálati lakások voltak –, és ott vágták a baromfikat, valahol hátul, az udvar mögött. És ott volt egy mészárszék, amelyiknek az egyik felében kóser mészárszéket csináltak, de úgy, hogy amikor vágtak – mert volt vágóhidunk is Tamásiban –, ott volt a kántor meg még egy kijelölt ember, és azt a részt, amit azok kóserítottak a marhából, borjúból, azt azután ott mérték ki abban a mészárszékben, az ő jelenlétükben [Négylábúak kóser részei – a négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákov angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. (Ráadásul a négylábú állatok hátsó része a drágább hús, az eleje csontosabb, ezért olcsóbb). – A szerk.]. Voltak napok, amikor lehetett húst venni, és akkor ők ott voltak. Mi nem ettünk sertéshúst, de a pajtásoknál, akikkel együtt játszottam, titokban ettem kolbászt. Nagyon szerettem. Most már nem szeretem, de akkor nagyon szerettem. Annyira szerettem, hogy az iskolában már voltak ilyen csereuzsonna partnereim, mert én mindig kaptam uzsonnára libamájas kenyeret vagy vajas kenyeret sajttal, és aki kolbászos kenyeret hozott, boldogan cserélte el velem. Úgyhogy én ettem, csak otthon nem vallottam be. Talán nem is kaptam volna ki a nagymamától, de nem esett volna neki jól. Akkor féltem, de később már úgy gondoltam, hogy megértette volna, csak nem volt bátorságom bevallani. Gyerek voltam.

A polgári iskola is Tamásiban volt, az már állami iskola volt. Nagyon jó tanuló voltam, sok-sok kitüntetést kaptam, akkor már magyarból. Nagyon szerettem az irodalmat. Nagyon szerettem olvasni. Jártak nekem ilyen ifjúsági könyvek. A Tutsek Annára emlékszem, az egy sorozat volt, a Tamás bátya kunyhója [Harriet Beecher Stowe „Tamás bátya kunyhója, avagy a négerek élete Észak-Amerika rabszolgatartó államaiban” c. könyve (1852). – A szerk.], meg hát minden, ami ifjúsági volt [Tutsek Anna (1865–1944): 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.]. Nem kaptam a nagy klasszikusokat, akkor ez nem volt előírás, hanem Mikszáthot adtak a kezembe édesanyámék, aztán persze a kedvencem, a versek, Arany János. Abból írtam nyelvtanversenyt is, nem tudom, hány költeményét kellett megtanulni kívülről, elemezni, s abban nyertem. Nagyon szerettem Jókait is. A polgáriban már voltak lánybarátaim is, egy Mester nevű igazgató-tanítónak a lányai, aki katolikus iskolában tanított. Ikrek voltak, és én Kató mellett, aki a szelídebbik volt, ültem végig négy éven át. A másik Mari volt, egy élénk lány, az élete is úgy alakult, de Kató nem. Az egy nagyon rendes teremtés volt, bár azt elmondom, hogy mikor a zsidótörvények bejöttek, eléggé megváltoztak, pedig addig sülve-főve együtt voltunk, mert a zsidó iskola mellett laktak. Gyakran összejöttünk, tanulni is, játszani is, meg kirándulni az iskola keretén belül.

Különórára először zongorát tanulni jártam, de abszolút tehetségtelen voltam. Apám akart venni egy zongorát, hogy tudjak gyakorolni, de a Xantus tanárnő, akihez jártam, azt mondta, kár a gőzért, mert bennem aztán semmi nincs. Nincs hallásom, és hát fölösleges. De azért szeretem a zenét, ismerem, mindig volt hangversenybérletem, anélkül, hogy mondjuk, különösebben bele tudtam volna mélyedni. Apámat  bántotta a dolog, azt mondta, hogy kirívok a családból, és mindig kereste a családfában azokat, akikre ebben hasonlítok. Mert ő tudott hegedülni, anyám meg cimbalmozni. A nagyanyám kívánsága volt néha, hogy apám zenéljen, de ő mindig mondta, édesanyám, inkább pihenek. Beteg ember volt. Nem tudom, hol hagyta anyám a cimbalmát, nem hozta magával, de állítólag nagyon-nagyon ügyesen játszott. Én hallottam őt cimbalmozni. Volt Tamásiban egy úgynevezett társaskör, összejövetel, teadélután, ott mindig voltak zenészek, és tudták anyámról, hogy ő tud, és némelykor odaült a zenekarhoz cimbalmozni. A társaskörbe polgárok jártak, és apám hivatalból tagja volt. Zsidó nőegylet is volt, annak anyám volt a tagja. Ez a társaskör gyakran összejött, de mi nem jártunk, csak ha valami ünnepség volt, húsvét, farsang vagy névnapok. Ha estébe nyúlt, akkor engem nem vittek, de ha délután, akkor mehettem velük. Családok, gyerekek is voltak, nyáron volt kerthelyisége, fagylalttal, zenével. Nagyon hangulatos lugasok voltak. És hát csupa ismerős, ott az ember mindenkit ismert. Akkor hallottam anyámat párszor zenélni, nagyon tehetséges volt. De a körülmények olyanok voltak, hogy igazán nem volt nagy kedvük otthon zenélni. Nem is volt talán idő sem, mert igen elfoglaltak voltak. Anyámat borzasztóan lekötötte ennyi embert etetni, a háztartás, rendben tartani a házat, apám betegsége.

Otthon muszáj volt segítenem. Anyám ehhez ragaszkodott. A vizespoharakat, a vizesedényeket és az üvegeket mosogatni. A zsíros edényekhez nem nyúlhattam. Feladatom volt a reggeli edény elmosogatása, és amikor már nagyobbacska lány voltam, akkor lehordani és rendbe rakni az asztalt. Ha apámnak tárgyalása volt, vagy el kellett mennie, akkor ő előbb reggelizett, ha iskolába mentem, akkor nagyanyámmal reggeliztem. Ez nem volt egy olyan szertartás. Hétköznap nem lehetett. Vasárnap, szombat reggel, amikor együtt volt a család. Előtte pénteken úgyis kalácsot kellett sütni, az előírás volt, és akkor kalács, kakaós kalács volt a reggeli. Az ebéd, az megint olyan volt, hogy először a személyzetet kellett megebédeltetni, de volt, amikor együtt ettünk, vagy vendégek voltak. Nyáron az előszobában, ami nagy folyosó volt, a nagy ablakokat ki lehetett nyitni, télen pedig az ebédlőben, ahol az asztalt ki lehetett nyitni, tizenkét ember elfért.

Még a polgári iskola alatt jártam külön németre és tornára, de az nem olyan torna volt, mint amilyet ma csinálnak, hogy gimnasztika. Inkább játszottunk, meg labdajátékok voltak, ahogy visszaemlékszem. Télen a tanárnő levitt bennünket korcsolyázni. A folyót valahol átvágták, kifolyt a víz a rétre, és ott korcsolyáztunk. Nagy kiterjedésű volt, és nagyon-nagyon modern volt az akkori korban. Saját korcsolyám volt, nem  cipőre szerelt, hanem csavaros, de alkalmas cipő kellett hozzá, úgyhogy bizony az drága volt. De erre befizetett édesapám, ragaszkodott hozzá, hogy tudjak korcsolyázni.

Volt mozi is Tamásiban, még a némafilmekre is emlékszem. Néha vasárnap délutáni előadások voltak, akkor mehettem valamelyik szülővel. Voltak kártyapartik, apám sakkozott, szóval megvolt a szórakozás, nem volt akkor még televízió. Ott nekünk óriási rokonságunk volt. Akik kívülről jöttek, nem is voltak zsidók, édesapám üzletfelei voltak. Sőt voltak napok, amikor meg voltak híva kötelezően. Újévkor mindig meghívta őket, akkor elég sokan jöttek, ki voltak nyitva a szobák, anyám terített, díszített, főzött, kínálás volt, és kétszer volt egy évben, amikor az üzletfelek még vidékről is meg voltak híva.

A polgári után kereskedelmibe mentem Pesten, a Jurányi utcába jártam [A Jurányi utcai iskola lényegében 1916 októberében létesült, ideiglenesen a Mester utcai felső kereskedelmiben indult meg a tanítás, és 1917-től folytatódott a Jurányi utcában mint Budapest Székesfőváros II. ker. Jurányi utcai Boldog (Szent) Margit Közösségi Női Felső Kereskedelmi Iskolában. – A szerk.]. Akkor már apám nem élt. Második polgáriba jártam, amikor meghalt. Tizenkét éves voltam. Édesanyám akkor egy csodálatos átalakuláson ment át. Senki nem tudta volna elképzelni, hogy az a szelíd, visszahúzódó ember valaha képes lesz folytatni azt, amit apám csinált. Igaz, hogy megmaradt mellette olyan két alkalmazott, akikben száz százalékig meg tudott bízni, de mégis. Minden ment tovább úgy, ahogy eredetileg. Ezt senki el nem tudta volna képzelni. Akkora akaratereje volt, és annyira meg akarta talán mutatni, talán magának is, hogy ő ezt nem hagyja, és képes lesz rá. És a bank – mert ugye bankgarancia kellett, hiszen vagonszám kaptuk a cukrot, a sót, az olajat, a benzint, ami óriási érték volt – adott bankgaranciát. Valószínű, hogy az apám elért eredménye vagy tekintélye alapján kapta meg anyám is, és így tudta folytatni. Szóval nem változott semmi, csak egy rövid időre nézett ki úgy, legalábbis az én szememben, hogy megáll az élet. Pedig nem is hirtelen halál volt.

Nagyon apás voltam, és anyám ezt megértette, sőt elősegítette. Gondolom azért, mert apám nagyon akart egy fiút, de nem lehetett másik gyerek. És mivel apám annyira ragaszkodott hozzám, rajongásig szeretett, és fordítva is ez volt, anyám szeretetét is éreztem. És én nem vettem észre, hogy ezt rossz szájízzel tette volna. Amikor apám meghalt, akkor is engem nézett és vigasztalt, hogy megy minden tovább, hidd el, őriz tovább bennünket. Engem borzasztóan megviselt, több napig iskolába se mentem, mert ez iskola közben volt. Annak ellenére, hogy mindenki tudta, hogy a napjai meg vannak számlálva. Csak én hittem abban, hogy ez nem fog megtörténni, és még élni fog. Egy hétig agonizált otthon, végül a szíve fölmondta a szolgálatot. Abban az évben én bizony nemigen mentem játszani. Megszűnt vele a gyerekkorom is.

Akkor anyámnak nagyon sokat segítettem. Az üzletben is. Nyáron hajnalban jöttek hordószám a benzinért, olajért – akkor traktorok szántottak, arattak, és ott szerezték be a nyersanyagot –, amik a vasút melletti raktárban voltak, mert háznál nem lehetett tárolni ilyen gyúlékony anyagokat. Elég távol volt a vasút tőlünk, nagy kiterjedésű falu volt, és akkor felültem a szekérre, amivel vitték volna tovább, és én adtam ki. Átfejtettük az olajat, benzint, szóval ebben segítettem. Tizenkét éves voltam. Akkor már anyám rászorított, hogy mindenben segítsek. Befőzésben tudjam, hogy mit kell csinálni, és bizony kavartam azt a pöfögő lekvárt, össze-vissza égetve a kezemet, mert muszáj volt. De nem is tiltakoztam. Csak fájt a szívem, mikor a nyári melegben a barátnőim mentek le a folyóra, nekem pedig otthon el kellett végezni anyám helyett.

Hogy kereskedelmibe menjek, azt a család döntötte el. Irma nagynénim ötlete volt. Összeült a családi tanács, hogy most mi lesz velem: hát végezni kell tovább, nem lehet megállni. Minden vágyam az volt, hogy jogász legyek, de ez nem ment. Nem ment, mert oda gimnázium [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák] kellett volna, és a nagynénim közelében – aki Pesten lakott – ez az iskola volt a legközelebb, hát el lett döntve. Ilyenkor nincs mese, a család döntött minden fölött. Anyám özvegy volt, ő nagyon örült annak, hogy felügyelet mellett leszek.

Irma néni egy nagyon jómódú nő volt. A Rózsadombon, a Herman Ottó utcában lakott egy tizenkét szobás villában. Csodálatos hely volt. Az ura földbirtokos volt [lásd: a földművelés szerepe], Szlovákiában, Pozsony mellett volt nagy birtokuk, és itt, Pesten nagy házat vittek. Irma néni nagyúri életet élt, inas volt, szakácsnő, szobalány, a nagybátyámnak titkára volt. Reggel bement Irma nénihez az alkalmazott, ő lediktálta az aznapi tennivalókat, azt főztek – többfélét –, amit ő mondott. Az egy nagyszerű háztartás volt. A nagynénim zseniálisan csinálta, annak ellenére, hogy ehhez nem volt meg az előélete, de erre születni kell. A lánya, Ágnes visszahúzódó volt, megvolt a saját társasága. Olyan öt-hat évvel volt idősebb nálam, és az első házasságából született, mert ez volt Irma néni második férje.

Nekem külön szobám volt, egyik a tizenkettőből. Mindegyik szoba csodálatosan volt berendezve, hatalmas nagy park, ott lakott a kertész, aki a feleségével együtt besegített a háztartásba, gondozta a kertet, volt autó, garázs, sofőr, minden. Irma nénivel alig találkoztam. Ebédkor se láttam, mert az iskola miatt nekem általában külön tálaltak. Nagy társasági életet folytattak, és amikor társaság volt, akkor én nem mentem be. Volt, amikor olyanok voltak éppen, hogy kedve támadt, és akkor azt mondta, behozom a húgomat, hadd mutassam be. De előre mondta, hogy ne maradjak sokáig, csak ismerjenek meg! Én meg éreztem, hogy mikor kell kimenni. Nem volt kellemetlen, mert én is élhettem a magam életét.

Pesten először megmutatták, hogyan kell elmennem az iskolához. A Fillér utcán lementem gyalog, át a Széna téren, és ott volt az iskola. Eleinte nem ismertem ki magam, de ez csak egy fél évig tartott, aztán már megtanultam a villamoson is közlekedni, volt diákbérletem. Utána már pesti lettem, vagy inkább budai. Nem voltam túlságosan barátkozó természetű, de az iskolában nagyon jó kapcsolatom volt egy-egy lánnyal, akikkel korcsolyázni jártam vagy úszni, mert uszodába jártunk, a Margitszigetre, a „Fedettbe”, hát ahova lehetett télen. A tornapályánk fel volt öntve, ráeresztették a vizet, amikor jött a fagy, és ott korcsolyáztunk lámpafénynél. Nyáron ott teniszezhettünk, fel volt szerelve rendesen. Udvarlóim is voltak, de azokkal nem voltak közös programok. Nem volt szabad, tiltották. Titokban találkoztunk, megvártak az iskolánál, vagy moziba mentünk, amikor a nagynénim nagyon nehezen belement. A Csalogány utcában, ahol most a Hattyú-ház van, volt egy mozi, a Budai Apolló [A budai oldalnak ez az új építésű mozija 1918 és 1945 között működött, 1200 személyes, a kor hivatalos szóhasználatával élve: mozgófényképszínház vagy mozgófényképüzem volt. – A szerk.]. Ott találkoztunk, de nem nagyon lehetett. Nyáron meg hazamentem, és akkor otthon segítettem. De azért otthon is volt társaságom, úgyhogy mentem én ide-oda, de többnyire csak akkor, ha az édesanyám azt mondta, hogy most mehetsz. Nekem akkor már inkább a rokonság felé hajlott a kapcsolatom. Mert ott már voltak unokatestvérek és családi programok. Nyáros főleg úszni jártam sokat, ha lehetett, meg teniszezni. Két nagy teniszpálya is volt Tamásiban.

A kereskedelmi iskolában soha nem találkoztam olyan helyzettel, ami érzékenyen érintett volna a származásom miatt. Soha. Pedig lehetett tudni, hogy ki a zsidó, mert hittanra járhattunk. Jelentkeztünk, mert bejött az iskolába a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó pap. Ez nem osztályonként volt, akik jelentkeztek hittanra, azok minden osztályból együtt voltak, és ott, az iskolán belül kaptunk egy külön szobát. A barátaim között nekem nem számított, hogy ki zsidó. De aztán nekik már számított, hogy én zsidó vagyok. Ez így fordult. A zsidóságommal először akkor szembesültem mint negatívummal, amikor találkoztam egy iskolatársammal Tamásiban. Akkor már erősen hatottak az antiszemita megnyilvánulások, már zsidótörvény is volt, és én közeledtem hozzá, mint azelőtt, mire elfordította a fejét, és továbbment. Te úristen, hát ez miért van? De ez a periódus nagyon rövid ideig tartott, mert amikor jöttek ezek az igazán nehéz idők, akkor én már Auschwitzban voltam.

Az érettségit követő hónapban férjhez mentem. A férjem is Tamásiba való volt. Lett volna más, aki nekem nagy-nagy szívszerelmem volt – banktisztviselő volt, és tényleg az első nagy szerelem –, de édesanyám, a család tiltotta. Nem tudom, miért. Valahogy az ő családja nem volt az anyám szempontjából elfogadott. Főleg az anyai nagyanyámnak voltak kifogásai. Akkor már két éve tartott, és tudtam, hogy anyámék soha nem egyeznének bele, én meg el nem szökhettem, akkor ez nem is volt divat. És azt mondtam, ha az nem, akkor mindegy, hogy ki.

A férjem, Boda Dezső mérnökember volt. Zürichben végzett, a numerus clausus odakergette [lásd: numerus clausus Magyarországon]. A szülei ott éltek Tamásiban. Az ő édesapja és az én apám barátok voltak, úgyhogy mindent tudtam róla, tudtam, hogy Zürichben van, csak nem ismertem. Mikor hazajött Tamásiba, annyira gyerek voltam még, ő meg inkább a felnőttekkel tartott  – tizenhárom év volt köztünk, ő már harminc elmúlt, amikor megismerkedtünk –, meg keveset is volt otthon, úgyhogy nem ismertem. Akkor ismertem meg, amikor Svájcból hazajőve, már Pesten élt. Följárt a nagynénimhez, ahol laktam. Szimpatikus volt, intelligens, jóképű, tényleg egy művelt ember volt. Zsidó volt, de egyáltalán nem volt vallásos. Nem ment vissza Svájcba, hanem Magyarországon maradt, elhelyezkedett, amibe talán az is belejátszott, hogy megismert engem. A sok-sok asszonykapcsolata után én akkor egy gyerek voltam, tizennyolc éves. És aztán megkért. Édesanyám nem akarta, soha nem is tudták egymást anyós és vőként tudomásul venni, annyira fiatal volt anyám, és annyira koros a vő.

Tamásiban volt a polgári esküvőnk, és Pesten volt az egyházi [lásd: házasság, esküvői szertartás], a Fő utcában, a budai zsinagógában, a vár alatt, amit aztán lebombáztak [Az I. Öntőház utca 5. sz. alatti zsinagógáról van szó. Lásd: zsinagógák Budán a második világháború előtt. – A szerk.]. Az esketett bennünket, aki az imakönyvet írta, a Kiss Arnold főrabbi [Kiss Arnold (1869–1940): Mirjam. Imádságok zsidó nők számára (1899); Noémi. Imádságok zsidó leányok számára (1906). – A szerk.]. Ő volt a budai hitközség főrabbija. Csak a család volt az esküvőn, a szűk rokonság. Hiszen a férjem szülei is vidékiek voltak, az én édesanyám rokonságának is csak egy része lakott Pesten. 1937 augusztusában volt az esküvő, és aztán elutaztunk nászútra Velencébe, Abbáziába.

Férjemnek élt Budapesten egy nővére, a Karolin, a Linus. Ők egy ideig Párizsban éltek, és aztán valahogy hazahívta az édesapja. Amikor mi összeesküdtünk, már ő is Budapesten lakott a családjával, de a kislányuk, az Anette-ka még ott született, Párizsban. Még a neve se volt magyar. Karolin állítólag gyönyörű lány volt, én már csak asszonykorában ismertem, és sokkal idősebb volt nálam. Egy katonatiszt volt a férje, méghozzá egy keresztény ember, aminek a szülők nem nagyon örültek, talán ezért mentek inkább Párizsba. Úgyszólván kiszöktek, mert a férfi katonatiszt lévén nem vehette volna el, kauciót kellett volna letenni, mert zsidó lányt nem lehetett akkor egy keresztény katonatisztnek elvenni [Ezt a házasságot valószínűleg az 1920-as években vagy az 1930-as évek legelején kötötték. Formálisan semmi nem akadályozta meg, hogy egy keresztény vallású katonatisztnek zsidó származású felesége legyen. A kaució (házassági óvadék) másra szolgált. Lásd: kaució (házassági óvadék). – A szerk.]. Szerelmi házasság volt, de miután hazajöttek, elváltak. A válás után Karolin hazajött Tamásiba, és őt is meg a kislányt is kivitték a gettóval. De én már akkor nem voltam itthon.

Mi a Kresz Géza utcában laktunk, ahol a férjemnek egy háromszoba-összkomfortos lakása volt. Ő elektromérnökként dolgozott a Láng Gépgyárban, nagyon szép állása volt. Én otthon voltam, és tanultam, hogy mit kell csinálnom. Hát az iskolából egyből odakerültem. Voltak itt ismeretségeim, régi osztálytársaim meg a nagynénim – elfoglaltam magam. Nem kellett dolgoznom, akkor egy évig nem dolgoztam. A férjem egy nagyon sportos, kreatív, szórakoztató, kedves valaki volt, egy rossz szót nem lehet rá mondani, és nagyon szeretett engem. Gyerekként szeretett. Mindig azt mondta, gyereket vett el, és ez nekem olyan jó volt, olyan érdekes. Szerettem. Megszerettem. És mikor a gyerek született, pláne. 1938-ban született a kislányom, Klára, aki nekem újság volt, aranyos volt, egy gyönyörű, kedves, szelíd gyerek.

Társasági életet éltünk, az ő társasága meg az enyém is akkor úgy összekeveredett. Neki már csupa-csupa harminc év körüli társasága volt, hozzám képest idősebbek, de jól éreztem magam velük. Nagyon szerettek, vidámak voltak, kártyáztunk, bridzseztünk, jártunk a Sváb-hegyre síelni, szóval jó volt akkor. Bérletünk volt az Operába, aztán eljártunk, ahova a társaság kívánta. Budakeszin volt egy barátja, oda kijártunk. Ott volt teniszpálya, pingpongoztak, azt én sose csináltam olyan igazán, csak amatőr módon. Moziba is jártunk. Ötórai teára ment a társaság együtt, megvolt a helyünk, de külön kettesben nem mentünk oda. Volt bejárónőnk, aki egy héten egyszer jött, elvégezte a nagy munkákat. Mosógép persze nem volt, tisztítóba adtuk a ruhákat, finom mosodák voltak akkor, az apró dolgot meg én kimostam, az nem volt probléma.

Aztán a férjemet elvitték munkaszolgálatra. Egyik napról a másikra, az első zsidótörvény után [A parlament 1938 márciusában fogadta el az első zsidótörvényt. A munkaszolgálat – mint olvasható – 1939. július 1-jei hatállyal lépett életbe. (Legelőször az 1916-ban születettek korosztályát hívták be, közülük is azokat, akiket fegyveres szolgálatra alkalmatlannak minősítettek). – Lásd: zsidótörvények Magyarországon; munkaszolgálat (musz). – A szerk.]. Nem is tudom, hogy hol kezdte, de azt tudom, hogy amikor a németek bejöttek 1944-ben, akkor Újvidéken volt. Először mint katona ment, azt hiszem, zászlós vagy milyen rangot ért el. Katonaruhában volt az első bevonuláskor [Azaz az első zsidótörvény után még katonának hívták be, nem munkaszolgálatosnak. – A szerk.]. Aztán hazajött egypár hónapra, és akkor megint bevonult. Amikor átöltöztették őket, a rangjelzést levették a katonaruháról, zsávolyt kaptak, mert nyár volt, és sárga karszalagot mint zsidó munkaszolgálatos. Ő mérnökemberként mindig valami olyan munkát kapott, amit irodán kellett csinálni. Ha utat csináltak, akkor valamit ott megtervezni, de volt, amikor kemény munkája is volt. De nem panaszkodott. Azt mondta, ennek vége lesz. Majd meglátod, vége lesz, csak bírd ki türelemmel. De amikor édesanyám azt mondta, hogy haza kell mennem a gyerekkel, mert nagyon kemény idők voltak már, akkor ő is azt mondta, hogy igen, feltétlenül. Ő is nyugodtabb, hogyha én hazamegyek, és van valaki mellettem, mert ez nem állapot. Talán, ha Pesten maradunk, talán máshogy alakultak volna a dolgok. De akkor én hazamentem a kislánnyal, és ez lett a vesztünk.

1942-ben mentem haza. Otthon édesanyám, szegény, még dolgozott, még volt tennivalója, egészen addig, amíg fokozatosan el nem vettek tőlünk mindent a zsidótörvény alapján [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Hol a jogot vették el, azt kellett átadni keresztény kezelésbe, hol a bizományi lerakatot vonták meg, mert zsidó nem üzemeltethette, úgyhogy a végén összezsugorodott minden. Volt tartalékunk, úgyhogy nem féltünk attól, hogy kimegy alólunk az egzisztencia egészen. Mert a sörlerakathoz kineveztek egy keresztény embert, na de ott voltak saját tulajdonú dolgok, amiket kivihettünk volna, de akkor anyám azt mondta, hogy ott hagyja, mert szükséges az üzemeltetéshez. Az az ember valamit fizetett érte. Ugyanez volt a lovakkal, hogy az saját tulajdon volt, de azokat aztán el kellett adni. A felszerelést is, mert volt ott szecskavágó, szekér, hintó, szánkó, szánkótalp, szóval minden, ami a kereskedésnek a velejárója volt. Hát ezeket eladtuk, nem volt mit csinálni. Volt rá vevő, mert minden nagyon jó karban volt, igazán vigyáztunk rá, és felújították vagy újat vettek, ha kellett, úgyhogy ezeknek megvolt az ellenértéke pénzben. De anyám ezt borzasztóan fájlalta.

Majd elvettek tőlünk lakóhelyiséget is. Betelepítettek oda egy hivatalnokot a családjával, odahelyezték valahonnan, és akkor elvettek a házunkból számukra egy lakásrészt. És tulajdonképpen összébb szorultunk ezáltal. Borzasztó rossz volt, idegen volt, ismeretlen, féltünk tőlük. Ugye mi addig önállóan éltünk, nem volt kontroll alatt senki közülünk. A személyzeti részben ugyan még ott maradt egy férfi, aki az üzleti életben segített. Gombosi Ferenc volt a neve. Ott kosztolt nálunk, de volt egy külön szobája is, olyan volt, mint egy családtag. Tulajdonképpen hozzánk tartozott, mindenestül, de nem kívánt tőle többet senki, csak a munkaidőben amit dolgozott, de családtagként volt. Még a konyhába is bejárt, néha ott evett, néha velünk evett az asztalnál, szóval az akkor egy egész más világ volt.

1944-ben a férjem otthon volt eltávozáson Újvidékről. Március tizenkilencedikén, amikor a németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], éppen ebédeltünk. Ez annyira élénken él az emlékezetemben, mintha most lett volna. Éppen ebédeltünk, és bemondták a déli hírekben, hogy a németek bejöttek az országba. Megálltunk, letettük a leveseskanalat. Tudtuk, hogy vége mindennek. Ez egyértelmű volt, hiszen akkor már volt Anschluss, akkor már tudtuk, hogy ahova betették a lábukat, ott kő kövön nem maradt. De ennyire mégse gondoltuk, mert a lágerekről nem hallottunk semmit. Nem volt információnk. A férjemnek eltávozási engedélye volt, ez volt egy vasárnapi nap, és hétfőn kellett volna visszamennie Újvidékre. Azt mondta, hogy nem várja be, nehogy csendőrkísérettel kelljen mennie, mert nem lehet tudni, hogy a németek hol vannak megszállva. Elmegy az esti vonattal Pestre, és onnan Újvidékre tovább. Ez volt március tizenkilencedikén. Akkor találkoztunk utoljára. Amikor megérkezett, még hírt adott magáról Újvidékről, hogy írjak mindennap, hogy mi van velem, ő is gyakran ír, és telefonálni fog. Telefont nem kaptam, az valahogy nem jött be, viszont lapokat kaptam, postán, és én is írtam. Hogy mennyit kapott meg belőle, azt nem tudom. Aztán engem is elvittek. Hogy azt hogy tudta meg a férjem, nem tudom, mert anyámmal együtt vittek el. Senki nem maradt otthon.

Jött értem április tizenkettedikén két csendőr, és őrizetbe vettek. Bevittek a főszolgabíróságra, följelentettek. Semmi előzménye nem volt. Talán csak annyi, hogy amikor a németek bejöttek, akkor Tamási egy körzetnek volt a központja, és oda akkor frissen végzett ludovikás tiszteket, csendőrtiszteket neveztek ki parancsnoknak, akik mindenek fölött rendelkeztek. Hiába volt járási főszolgabíróság, hiába volt községi ügyintézés, jegyző, bíró, anyakönyvvezető, a csendőrség mindenki fölött teljesen rendelkezhetett, ő volt annak a területnek az ura és parancsolója. Na és egyszer eljöttek hozzánk. Mivel mi nagyon jómódúnak lettünk ott kinevezve, a hírünk így volt Tamásiban, hát természetes, hogy minket is meglátogattak. Egyszer csak becsöngettek a csendőrök két kutya kíséretében. Kakastollas csendőrök. Hogy házkutatást tartanak. Iratokat kerestek. Semmit nem találtak, mert ez csak egy ürügy volt. Szekrényeket kutattak, mindent, valamit el is vittek, nem iratokat, hanem értékeket, hogy ezt lefoglalják, mert a katonák harcolnak, és ennyit el kell hogy vigyenek. Valami értékek voltak, tőlem is, anyámtól is, a szekrényből, ilyen ezüstnemű, mit tudom én már, mi volt az. És egy cédulát adott, hogy ennyit a katonaság részére lefoglaltunk. Hát ez ellen nem volt fellebbezés. Aztán engem úgy megnézett, hogy én miért vagyok otthon meg a gyerek, hát mondtam, hogy hazajöttem. És hol a férjem? Ő éppen úgy tudta, mint én. Egyszer egy este, talán egy pár nappal azelőtt, hogy elvittek, zörögtek az utcai ablakon. Mert a kapu zárva volt, vaskapunk volt. Spalettás táblák voltak az ablakokon, és én megnyitottam résre, késő este volt, április, aránylag egy szép este, és látom, hogy ott áll lenn a csendőrhadnagy. De akkor egyedül. Na, szépasszony, engedjen be. Részeg volt, tökrészeg. Lehetett látni az egész mozdulatából. Én visszacsuktam a spalettát, és nem nyitottam ajtót. Zörgetett, verte az ablakot, borzasztó volt, nagy félelmem volt, és egyedül voltam a gyerekkel abban a lakrészben. Lehet, hogy mint nőt akart engem igénybe venni, lehet, hogy csak valamit el akart vinni, ez máig se derült ki, csak annyit mondott, na, szépasszony, engedjen be. Aztán valamikor elment, és rá két-három napra két csendőr jött értem. A gyerekemet megcsókoltam, és kértem, hogy vigyék át egy közös rokonunkhoz, aki imádta a gyereket, és ő is ragaszkodott hozzá. Addig, míg visszajövök. Hát ki tudta? Csak azt mondták, kihallgatásra visznek.

Az anyósomat is elvitték, valami öt-hat embert, lenn találkoztam velük a főszolgabíróságon. Annyi volt a deportálásom oka – mint utólag olvastam –, hogy a fiatalokra és az idősebbekre káros hatással vagyok, és „azonnali őrizetbe vételemet, és a községből való eltávolításomat rendelték el”. Ez volt. Édesanyámmal is a főszolgabíróságon találkoztam. Hát te itt vagy? Dacára, hogy egy házban voltunk, nem tudtunk egymásról, ugye engem is elvittek, meg őt is, csak másik kijáraton. Akkor vártunk, vártunk, és egyszer csak behívatott a főszolgabíró bennünket, és közölte, hogy a mai nap haza már nem mehetnek, a Mosonyi utcai toloncházba visznek. Ennyi! Elvittek még éjszaka vonattal, csendőrök, étlen, szomjan, abban a ruhában, amiben bevittek bennünket, abban vittek tovább.

Hogy a többieket miért vitték el, nem tudom. Az anyósom, anyám, mondjuk, az én hozzátartozóim voltak, de hogy a többit miért, azt nem tudom. Az egyik nem is volt zsidó, csak zsidó volt a férje. Iskolatársam volt a másik. Ráfogták, hogy nem viselt sárga csillagot, mert akkor már kötelező volt [lásd: sárga csillag Magyarországon]. De nem is kellett akkor még jóformán, hát ez a kezdet kezdetén volt, áprilisban. Márciusban jöttek be a németek, akkor jöttek ezek a rendeletek, hát jóformán talán föl se tűzhettük azt a sárga csillagot, én nem is emlékszem, hogy nekem lett volna.

A Mosonyi utcában  a papírokkal együtt leadtak bennünket, belöktek az utcalányok közé, akiket összefogdostak az utcán, és vártuk a sorsunkat [A VIII. kerületi Mosonyi utcában, a rendőrkapitányság épületében működött a kisegítő toloncház, a letartóztatott, internált emberek ideiglenes őrzésére kijelölt épület. Az épület ma is rendőrségi használatban van. – A szerk.]. Öt napig voltam ott, és akkor egy szép nap annyit mondtak, hogy visznek bennünket munkára. A fiatalokat. Ez három ember volt közülünk. Anyámat és az anyósomat otthagytam. Akkor láttam őket utoljára.

A kistarcsai transzporttal mentünk [lásd: kistarcsai internálótábor], az első magyar transzporttal, politikai fogolyként, marhavagonban. Egyszerűen bevagoníroztak bennünket. Azt se tudtuk, hova megyünk. Megjelölést is kaptunk a ruhánkra, ilyen sárga  háromszöget, „vinklit”, úgy hívták. A többiek azok szocialisták voltak, kommunisták, férfiak, nők, vegyesen. Jó pár napig tartott az út, nem tudnám megmondani, négy nap talán. A vonatúton nem tudtuk a napokat, mert mindig sötét volt. Ahogy kinéztünk, ott néha láttunk világosságot, akkor tudtuk, hogy nappal van, de általában sötét volt. Hát április volt, akkor még nincs nyár, nincs még derült ég. Ha borús volt, sötét volt. És a Kárpátokon mikor mentünk át, ott mindig sötét volt. Időnként bedobáltak kenyeret, meg behoztak „küblit”, amibe elvégeztük a dolgunkat. Úgy hívták „kübli”, egy ilyen vashordó, bádogból volt talán. Bent volt a vagonban, velünk együtt, és időnként kicserélték üresre. De nem sokszor. Borzasztó volt. A civil életből egy ilyen átszállás az rettenetes volt. Kiszállni nem lehetett, tisztálkodni nem lehetett, feküdni nem lehetett, annyi hely nem volt. Aki még szerencsésebb volt, az a szélén támaszkodni tudott, de feküdni már nem. Aki rosszul lett, azt kivették a vagonból. Nem tudjuk, mi történt vele.

Jómagam biztos voltam benne, hogy bennünket kivégeznek valahol. Nem magam gondoltam, hanem ott mondták a többiek, hogy ez nem lehet más. A rácson kinéztek, és olvasták a vasúti helységkiírásokból, hogy megyünk fölfele, a Kárpátokon túl. Úgyhogy ők mondták, hogy kivégzés lesz ennek a vége, de senki nem tudott táborról. Az nem hangzott el, hogy Auschwitz, csak kivégzés. Ennyi.

Amikor megérkeztünk Birkenauba, kiszórtak bennünket a vagonból csíkos ruhás lengyelek meg német SS-ek, kutyákkal. Ordítoztak: aus, aus, gyorsan. Nagyon durvák voltak, nagyon. Ott mondták a lengyelek, hogy mi vár ránk, mutogattak, hogy füstöl a krematórium. Azt se tudtuk, hogy mi az. Ők tudták, ők már hosszú ideje ott voltak [1940-ben állították föl az auschwitzi tábort. – A szerk.]. Meg a csehek [valószínűleg inkább szlovákok] is. Letereltek a vonatról, és akkor a Mengele válogatott. Csak utólag, jóval később tudtuk meg, hogy az a Mengele volt. Csak azt láttuk, hogy egy nagyon jóképű, nagyon jóvágású SS, egy kutyával pórázon, és los, los, ez volt, hogy gyorsan, gyorsan, menni, menni, és jött közénk, és a kezével intett, hogy az egyik erre, a másik arra. Azt nem tudtuk, hogy ez mit jelent. A nőket külön, férfiakat külön, de azokat is kettéválasztotta.

Utána minket betereltek egy nagy tusolós helyiségbe. Lezuhanyoztak bennünket, és elvették mindenünket. A szőrzetet levették rólunk, leborotváltak hajat, mindent, hónaljat is, utána kaptunk jelet, az enyém 76406. Alatta a háromszög: politikai fogoly [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelezte (pl. a lengyeleknél: P = Polen). Az egyes színek a következő csoportokat jelentették: vörös háromszög = politikai védőőrizetes, zöld háromszög = hivatásos bűnöző, fekete háromszög = munkakerülő (főképpen oroszok), rózsaszínű = homoszexuális, ibolyaszínű = bibliakutatók szektájának tagja. A zsidó foglyok megjelölése csak annyiban különbözik a fent leírt módtól, hogy a megfelelő háromszög (legtöbb esetben vörös) kis sárga hatszögekkel (Dávid csillaggal van) kiegészítve. – A szerk.]. Cseh és szlovák lányok csinálták. Durvák voltak, borzasztó durvák, mert hát ott voltak az SS-ek mellettük. Azok felügyelték őket, foglyok voltak ők is. Majd adtak valami rongyot meg egy csíkos felsőruhát és facipőt. A többiek, akik akkor bekerültek velem együtt, teljesen ismeretlenek voltak számomra. Akkor még ismeretlenek. Egy valaki volt, akivel végig együtt voltam, az is tamási volt, Ipolyi Margit, akivel majdnem egyidősek is voltunk, fél évvel volt, azt hiszem, nálam fiatalabb.

Ahol én voltam, az „A” lágerben, ott csak nők voltak. A férfi láger külön volt, aztán volt az úgynevezett „C” láger, ahol gyerekek voltak, olyan tíz-tizenkét-tizennégy éves gyerekek. Szeparáltak voltunk mindentől, mindenkitől. Óriási terület volt a birkenaui láger területe. A barakkban emeletes faágyak voltak, két- vagy háromemeletesek, arra már pontosan nem emlékszem, föl kellett mászni, azt tudom. Úgy hívtuk, hogy „kólya”. Hogy miért kólya volt, és ki nevezte el? De ezt átvette az ember. Ott volt egyetlenegy ilyen szalmás betét, amin feküdtünk, de öten-hatan egy keskeny ágyon, csak élével tudtunk feküdni. Egy takarót adtak az összes embernek, húzkodták egymásról. Hát fáztunk, télen ott borzasztó hideg volt. Ott voltunk egy ideig, aztán tettek bennünket ide-oda a lágeren belül, de mindegy volt, akárhova, legfeljebb csak a munka mineműsége változott. A barakk az egyforma volt, az elbánás ugyanaz volt. Ott is kübli-rendszer volt, nem lehetett vécére menni, csak szervezetten. Volt azért vécé, az úgynevezett „zélappel” [zahlappel – német: létszámellenőrzés], a sorakozó után lehetett menni, de hát ki tudja azt előre, hogy mikor kell?

Már a következő nap vittek is dolgozni. Hajnalok hajnalán kivertek bennünket, még csillagos volt az ég, és akkor jött a sorakozó, a zélappel [zahlappel]. Kiállítottak bennünket, óriási nagy terület volt, ahol megszámoltak. Hosszú órákig állítottak bennünket. Számoltak, hogy megvagyunk-e, nem szökött-e meg valaki. Ha nem stimmelt, újra. De szerintem tendencia volt ebben, mert gyorsabban is meg lehetett volna számolni. Akkor utána kiosztottak valami kenyeret, fekete kenyeret, szinte ehetetlen volt, de nem volt más. Pici marmeládét, azt a kemény lekvárt meg valami löttyöt, teát adtak hozzá. Ez volt az ellátásunk. Magunkkal vihettük, vagy megehettük, azt senki nem nézte. Ruhába betettük, mert nem volt idő, nem volt semmire idő, mert hajtották az embert.

Én minden nagyböjtöt megböjtölök – ma is [A nagyböjt a katolikus hitélet része, Sz. Lajosné – mint mások is – valószínűleg a Jom Kipurkor előírt egész napos böjtöt nevezi nagyböjtnek. – A szerk.]. Még a lágerban is megböjtöltem, pedig ott nem volt nehéz, mert az a tíz deka kenyér, vagy amennyit adtak, azt hogy este rágcsáltam el, vagy előtte való nap ettem utoljára, az mindegy volt. De tudtuk, hogy mikor van, mert a lengyelek azok pontosan tudtak mindent, azok ott már berendezkedtek. A lengyel kápók mondták, hogy most van Jom Kipur, böjtöljetek [Kápó – a lágerekben kisegítő rendőri, fegyelmező és munkairányító feladatokat ellátó, több-kevesebb kedvezményben részesülő fogoly. – A szerk.]. De ők nem böjtöltek, ők azért ettek, akiket én láttam. De én nemigen gondoltam a zsidósággal akkor. Ott annyira vegetáltunk, hogy a nap minden percében az ember az életéért küzdött, és ott annyian voltak. Csehek, lengyelek, szlovákiaiak, a pozsonyi részről, hollandok, franciák. Ott ilyen dolog már az embert nem foglalkoztatta. Már egy alaphelyzet volt, amihez vagy be tudott illeszkedni, vagy el tudta fogadtatni magával, hogy mint az állat, reggel fölébredt vagy fölkeltették, este behajtották, szóval ott filozófiára nem volt mód.

Mindig éhesek voltunk. Az volt a legnagyobb téma. Meg a gyerekek. De nem beszélgettünk, nem volt ott arra sem mód, sem lehetőség, és annyira ki voltunk zsigerelve, meg ránk is szóltak. A barakkban volt egy fűtött kis kunyhószerűség, egy elkerített rész, és ott volt a lagerältester, aki SS-nő volt, meg a lengyelek vagy szlovákok. Ők jó körülmények között voltak, ágyak voltak, megfelelő takarójuk volt, ettek rendesen. Egy ablak volt az ajtajukon, és jöttek-mentek, belátták az egész szobát, villany égett, éjszaka is, az egész barakkban, hogy átlássák. A legkegyetlenebbek azok voltak, akiket Oroszországból hoztak el, nőket, politikaiakat, nem tudom, milyen jogcímen. Szíjból összefont korbács volt a kezükben, és azzal vertek. Kutyával haraptatták meg azt, aki egy kicsit, mondjuk, nem egyenesen ment a sorban a munkahelyig.

Ugyanabban a ruhában aludtunk, amiben dolgoztunk napközben, nem is volt más. Úgy mostuk magunknak, hogy ne tetvesedjünk meg. Volt egy hosszú-hosszú mosdószerű tusoló, külön épületben. Odahajtottak bennünket minden reggel. Erre adtak egy félórát talán, még annyit sem, az ember csak összekapkodta magát. Nem volt szappan, nem volt semmi, hanem lapos kis köveket szedtünk, hogy ledörzsöljük a testünkről a hideg vizet. Havi vérzés nem volt, mert az ételünkbe tettek valamit. Nekem még itthon se volt, mikor már hazajöttem. Azt mondják, hogy rabságban a nőknél általános dolog, hogy megszűnik egy rövid időre. Orvosoktól hallottam. De aztán, mint később kiderült, hogy senkinek se volt, hosszabb időre se, hát azt mondják, hogy tettek az ételünkbe valamit, bróm vagy mit mondtak annak idején, nem tudom, hogy ez most az volt-e, de ez volt a közszájon elterjedve [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.].

A tábor bejárata egy félköríves kapu, és sínpár volt alatta. Azt a sínpárt mi építettük. Nem tudom, hogy milyen hosszan, de azért – ami a legborzasztóbb volt, és amit utólag tudtunk meg –, hogy a bejövő vagonokat egészen a birkenaui táborig lehessen behozni. Mert akkor indult meg annak a borzasztó sok embernek a gettó utáni deportálása [vagyis a zsidók tömeges deportálása Magyarországról], és azt mi építettük fel. Amíg a magyar társaság be nem jött, addig fel kellett építeni azt a rámpát. Cementágyakat csináltunk, és fahasábokat  raktunk le, amire aztán a férfiak a síneket rácsavarozták. De azt a nehéz, kemény munkát mi csináltuk. Áprilisban kerültem oda, ez körülbelül olyan két hónapig, talán hat hétig, nem tudnám az időt megmondani, meddig tartott. Mert mikor a transzportok bejöttek, akkor már az úgynevezett „Brezinka” brigádban voltam, ahol is a transzportok ruháit pakoltuk, amit levettettek velük, iratokat, pénzt, mindent, még aranyat is, kincseket, mindent, amit szegények a gettóba bevittek, és hoztak magukkal, mert azt mondták nekik, hogy munkára viszik őket. Ki kellett üríteni a zsebeket, retikülöket, mindent tökéletesen külön kellett szelektálni. Felügyelet mellett, SS-ek mellett csináltuk. Sűrűn álltak mögöttünk, nehogy eltulajdonítsunk valamit. Azért mikor lehetett, és briliáns gyűrűt vagy amit találtunk, bedobtuk a vécébe. Olyan mindegy volt, csak az emberben az ösztön működött, hogy ne kerüljön minden nekik, mert nagyon sok érték került be.

Akkor tudtam meg, hogy bejött a kislányom a lágerba azzal, aki vigyázott rá, a másod-unokatestvéremmel, akit Kabos Verának hívtak. Vele együtt nőttünk fel, szinte testvéri kapcsolat volt köztünk. Ő áldozatul is esett a gyereknek, mert kézen fogva vitte, és aki gyerekkel ment, ilyen kisgyerekkel, azt rögtön elgázosították. Szóval helyettem ment a gázba.

A kislányomnak volt egy kis pelerinje – eső ellen, mikor óvodába vittem –, kis kockás, sötétkék, sárga, fehér vízhatlan körgallér, és ez ott a válogatásnál a kezembe került. Láttam már a papírokból, amit a zsebekből kivettünk, meg a táskákból, hogy csupa ismerős hely és név került be a lágerbe. A gyereknek ez a kis körgallérja összetéveszthetetlen volt, mert ilyen „ankergombok” voltak rajta, ami tengerészhorog-utánzat, aranyozott, kékkel. Ezekkel a gombokkal csukódott. Egyszer, amikor indulni akartunk az óvodába, leszakadt egy gomb, és nem volt más cérnám, egy egész idegen színű cérnával varrtam meg, nem a szokott színnel. Megtaláltam ezt az ismertetőjelet, mert ugye ilyen pelerin lehetett még, de így biztos voltam, hogy a gyerek bekerült. Hát képzelhetni, hogy mi éreztem! Füstölt a krematórium, a férfiaktól megkérdeztük, hogy gyerekek kerültek-e be a válogatásnál, és azt mondták, nem, úgy, ahogy voltak, a krematóriumba. És én meg ott voltam. Hát ezt átélni! Míg élek, ezt elfelejteni nem lehet, de nem is akarom!

Utána különböző munkákra vittek bennünket. A Visztula ott folyt, és gyeptéglákat kellett kivágnunk a partszakaszból. Beállítottak bennünket a folyóba mezítláb, hogy megmaradjon a facipő, majdnem térdig ért a víz, és azokat a gyeptéglákat megfelelő kapával, ásóval, csákánnyal kellett kivágni, hiszen fagyos volt minden. Hogy akkor nem betegedtem meg?! A gyeptéglákat aztán másnap visszadobtuk a vízbe. Ez ilyen munka volt. Nem hasznos munka, egyáltalán nem. Aztán erdőt irtottunk. Télen erdőt irtani! A havas erdőt. Nem is láttuk a gyökerét, de irtottuk. Azt se tudtuk, hogy azt most miért kell kiirtani, senki nem közölte, csak zavartak, hogy ezt is vágjuk ki, azt is vágjuk ki. Fejsze nem volt a kezünkben, hanem ilyen csákányszerűség, amivel a gyökeret nem tudtuk kivenni, hanem csak úgy levagdostuk a törzsről az ágakat, meg gyengébb fákat kivágtunk. Aztán meg kihajtottak bennünket az országútra, ahol olyan buckák voltak, amit a tankok tönkretettek, és azokat fölszedették velünk, nem tudom, hány kilós volt, az ember majd összerogyott alattuk, de az nem volt érdekes, mert hajtottak. Ezt elmondani nem lehet! Hoztak ki üstben valami borzalmas répalevest. A csajkánkat azt vittük, egy spárgával a derekunkra volt kötve. Hogy hol szereztem kanalat, mert azt nem adtak, azt már nem tudom. Nem tudom, mim volt, amivel tudtam cserélni. Csereberéltünk ott, akinek valamire szüksége volt, kenyérért meg ilyenért. Biztos kenyéradagot adtam érte, nem volt más. Egy kanalam volt, amit őriztem, mert másképp nem lehetett azt a híg valamit enni.

A ruhát nem cserélték, hanem azt csináltuk, hogy amikor hétvégén, szombat vagy vasárnap korábban mentünk be, kimostuk, és rajtunk száradt meg, úgy feküdtünk le. Nem lehetett szárítani, nem volt fűtés. De én nem tetvesedtem meg. Nagyon sokan úgy pusztultak el, hogy nem tudtak mosakodni, nem tisztálkodtak, ruhát nem mostak. Én mindig mostam, amikor csak úgy gondoltam, hogy most már kell. Meg ez az ismerősöm is. Kimostuk, és fölvettük nedvesen. Párolgott rajtunk. Borzasztó volt. Borzasztó!! Volt valami fehérneműnk, de harisnyánk az nem volt. A facipőt kibéleltük rongyokkal, meg mindenféle szalmával. Azt megszokni rémes volt. Bakancs volt az, csak vastag fatalpa volt. Borzasztó volt, az embernek a lába ehhez nem volt szokva. Nem hiszi el az ember, hogy ezt ki lehetett bírni. De kibírtuk. Huszonöt éves voltam, hát úgy látszik, életre kellett hogy ítéltessek.

Olyan nem volt, hogy bent lehetett lenni. Soha! A betegeknek volt egy úgynevezett „revier”, úgy hívták, de ott tényleg csak rövid időre voltak, mert többnyire elgázosították őket. Az volt a veszedelem. Elmentek a revierre, erre az úgynevezett kórházi szobába, és egyszer csak már nem jöttek vissza. Mondták ott, hogy ezeket viszik a gázba. Csak az a borzasztó, hogy ők már tudták, hogy mi lesz velük! Nem is vallották be, ha valami bajuk volt, mert tudták, hogy az a következménye, hogyha munkára nem mehet az ember, akkor megsemmisítik. Egyszer én is beteg lettem, csak akkor szerencsém volt. Azt hiszem, hogy egy tüdőgyulladásfélét kaphattam, nagyon-nagyon gyenge voltam, nehezen mozogtam, és akkor én is bekéretőztem a revierre. Azt mondtam, legyen, ami lesz. Nagy szerencsém volt: egy jugoszláv illetőségű magyar származású orvosnő volt ott – fogoly, mert ott mindenki fogoly volt, csak egy volt SS-orvos, aki az egészet felügyelte –, és akkor ő engem bújtatott. Mindig azt mondta, hogy másnap már kiküld munkára. Ez volt a papíron, mert papírt kellett leadni a nevekről, nem is a nevekről, hanem a számokról. Hogy ki van a kórházban, és mi a baja. Ő egypár napig így tudott bújtatni, és szerzett nekem valamit, amitől lemehetett a lázam. Mert valahogy egyszer mondtam neki, hogy a nagybátyám szintén orvos, Eszék mellett. Ő nem odavaló volt, de úgy látszik, ez meghatotta, vagy legalábbis gondolkodóba ejtette, és meg akart menteni. Pár napig ott feküdtem, gyógyszert, teát adott. Hogy milyen gyógyszert, nem tudom, mihez jutott hozzá, de aztán fölépültem.

Januárban [1945], amikor a front közeledett, és hallottuk az ágyúdörgést nagyon közelről, akkor a lágert felszámolták. Én majdnem az elsők között kerültem el onnan. Egyszer csak jött egy civil ruhás úr a Mengelével együtt, rendkívüli zélappel [zahlappel] volt, sorakozó, és akkor ott jött-ment köztünk. Válogatott! Nem sokat, egy olyan száz-százhúsz embert, nem csak magyarokat, de közéjük kerültem én is meg az Ipolyi Margit is. Kiállítottak bennünket, és azt hittük, hogy hát ez a krematórium, mert a válogatásnak a következménye mindig az volt. Akkor kaptunk másik csíkos ruhát meg valamivel jobb cipőt, és másnap bevagoníroztak bennünket. Reichenbachba vittek, és bekerültem dolgozni egy föld alatti gyárba [A gross-roseni koncentrációs tábor egyik altábora működött itt.]. Repülőgépbe lámpákat csináltunk, rádiólámpákat. Ott tanítottak meg bennünket, hogy hogyan kell csinálni. Ott még jó sorunk is volt, mert meleg volt, gyári körülmények között voltunk. Civilek is voltak, német civilek, de azoktól elkülönítve dolgoztunk. Utólag megnéztem, hogy hol van ez a Reichenbach, hát ez Szilézián túl van, ez már akkor is Németországnak számított [Reichenbach mai neve Dzierżoniów, a helység Wrocławtól délnyugatra, Lengyelországban található. – A szerk.].

Ott is lágerben voltunk, de sokkal jobb körülmények között, mint Auschwitzban. De nem sokáig, hat hétig talán, aztán jött a front. Újra bevagoníroztak bennünket és Fallerslebenbe vittek [Fallerslebenben a neuengammei koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. Ott ugyancsak ennek a Telefunken gyárnak volt egy föld alatti gyára, ugyanazt csináltuk, mint az előző helyen, és ott is lágerkörülmények között laktunk. De onnan is tovább kellett menni. Akkor jött Porta, úgy hívták azt a német kistelepülést, de sose láttuk a városokat, civilekkel nem találkoztunk, mert éjjel jöttünk, mentünk. Ott is dolgoztunk, ugyanazt csináltuk, de nagyon rövid ideig, nem tudom, meddig, mert Portát hamarosan felszámolták [Föltehetően szintén a neuengammei koncentrációs tábor valamelyik altáboráról van szó. A ’Porta’ név két altábor nevében fordul elő: Hausberge-Porta és Porta Westfalica, mindkét helység Hannovertől délnyugatra található. – A szerk.]. És akkor aztán elkezdtek vinni bennünket. Az volt a legborzalmasabb. Hajnalok hajnalán gyalog nekiindítottak bennünket az országútnak. Havas esőben, jégdara hullott. És elindultunk gyalog, aztán nyitott vagonban, össze-vissza. Borzalmas volt. Több százan mentünk ott, mert akkor már összeterelték az embereket több helyről is. Egyfolytában mentünk mindig, mikor a vagonba beraktak bennünket, akkor éjjel is ment az a vagon. Útközben majdnem semmit nem ettünk. Egyszer-egyszer dobtak be valami kenyeret, meg ilyen semmi teát adtak, vagy valami meleg löttyöt, de azt lehet mondani, hogy éhen, szomjan voltunk. Aztán mikor már a vasút nem működött, például a drezdai nagy bombázás után – az bennünket valahol egy vasúti vágányon kitolva ért – akkortól aztán gyalog [Valószínűleg nem Drezda bombázását élték ott át, mert Drezda ún. szőnyegbombázása, amelynek során a város szinte megsemmisült, 1945. február 13–14-én volt, amikor még a Telefunken-gyár valamelyik tábori részlegében dolgozott Reichenbachban vagy Fallerslebenben. Talán Magdeburg és a magdeburgi vasúti pályaudvar bombázását élték ott át. Drezda különben is nagyon távol esik attól a környéktől, ahol őket hurcolhatták. – A szerk.]. Ott már enni se tudtak adni. SS-ek kísértek bennünket kutyával. Ha megállt az ember, vagy nem bírta, akkor lelőtték az országúton. Néha ha megálltunk valahol, akkor összekuporodtunk, azt lehet mondani, állva aludtunk. Borzalmas volt. Nem is tudom, hogy bírtuk, sokan elhullottak. Végül Salzwedelnél álltunk meg, valahol Hannover közelében, fönn már egészen közel a német határhoz. Mi nem tudtuk, csak annyit tudtunk, hogy az Salzwedel [Szász-Anhalt tartományban található, Hannovertől kb. 80 km-re északkeletre, szintén a neuengammei koncentrációs tábor egyik altábora működött itt. – A szerk.].

Az volt a végállomás, ott szabadultam fel a végén. Ott egy lágerbe vittek megint, ami alá volt aknázva, azzal, hogy nem szabadulhat senki [A Szász-Anhalt tartományban lévő Salzwedelben, amely Hannovertől kb. 80 km-re északkeletre fekszik, szintén a neuengammei koncentrációs tábor egyik altábora működött. – A szerk.]. Ezt tudtuk, megmondták maguk az SS-ek. Hogy ti innen nem szabadultok. Igen ám, de a front nagyon közel volt már, és nem oroszok, hanem a szövetségesek, amerikaiak. A németek betereltek egy raktárszerű helyiségbe, és bezártak bennünket, se ki, se be. Amikor az országúton jöttünk-mentünk, ott voltak férfiak is közöttünk, de itt már csak nők voltak. Nem is tudom, az egy hét volt, vagy öt nap, vagy négy, nem tudom, mert összefolyik az éjszaka a nappallal. Étlen, szomjan voltunk, hát ott már haltak meg az emberek. Láttam olyat, hogy mellettem aki feküdt, a kövön, betonon – nem volt semmi alattunk, ott már nem adtak –, láttam, hogy a kis motyóját megigazította a feje alatt, mint aki aludni készül, és többet nem mozdult. És ilyen számtalan volt. Nem tudom, meddig feküdtünk, és hányan haltak meg, de nekem már jártányi erőm nem volt. Nem tudom, hány napja nem ettem, nem ittam. Vártuk a megváltó halált. Mindenki magában jól tudta, hogy itt nincs menekvés. Azt is tudtuk, hogy alá van aknázva a láger, de nem gyújtották alánk. Az SS-ek eltűntek, sehol senki. Be voltunk zárva. Egyszer csak nagyon közel hallottuk már a repülőgép-bombázást, a harci zajt a fülünk már megszokta, és fel tudtam fogni, hogy ez most milyen közel van. Mert a front mindig utánunk jött valahol. Na és akkor egy szép nap, ez volt 1945. április tizennegyedike, egyszer csak kitárult a nagy ajtó, világos lett, és megjelentek az amerikai katonák.

Hát azoknak már nem voltunk újság, mert már láttak lágereket, már ők megtapasztalták, hogy mi folyt. Akit mozdítani tudtak, aki még élt, azt egy úgynevezett szanatóriumba vitték, valahol benn az erdőben. Ez valamikor az SS-eknek volt üdülőtelepe. Hordágyra tettek bennünket, és vittek, autóval. Lemosdattak, enni adtak, már olyan ennivalót, hogy ne legyen baj belőle, mert sokan nekiálltak enni, és azok meg is haltak. Mert ugye ennyi idő után egy éhes gyomor! Ágyba, fehér ágyba fektettek, tiszta hálóing, minden. Ipolyi Margit is ugyanott volt, de szerencsésebb volt, ő járóképesebb volt, bekerült a konyhára, és nagyon jó körülmények közé került. Ez a szanatórium jól felszerelt volt, személyzettel. A városból – vagy falu, nem tudom, mi volt ez – a német nőket összeszedték, hogy ápoljanak bennünket. Azok nagyon-nagyon rendesek voltak, nagyon sajnáltak bennünket.

Egy szép nap bejött egy férfi katonaruhában, és leült az ágyam szélére. Egy zsidó rabbi volt, aki lelkészként szolgált az amerikai hadseregben. Magyar volt valamikor. Megszólított magyarul, és kikérdezett. El kellett mondani, hogy kinek vagyok a gyereke, honnan jöttem, mit csináltam, hogy történt, és aztán többször meglátogatott, mert elég hosszú ideig voltam ott. Ez a rabbi – ezredesi rangban volt, mint később megtudtam – már amikor lábadoztam, már minden rendben volt egészségileg, már tudtam enni, rendesen kaptam kosztot, tisztába voltam rakva, minden optimálisan rendben volt, akkor odaült egyszer hozzám, és azt mondta, „Na, mi a terve ezek után, ami történt?”. Hát, mondom, majd hazamegyek, hogyha lehet. És a férjem? Mondom, hát a férjem az egy sportember volt, hát csak kibírta, és vele akarok találkozni. Azt mondta, én jobbat ajánlok magának. Oda mehet, ahova akar: Ausztrália, Amerika, Svédország, Svájc, még azt is ajánlotta. Gondolkodjon. Ilyen fiatal nő, mint maga is, hát még az élet előttem van. A férjét majd kihozzuk, hogyha megvan. Főleg Ausztráliát mondta, mert ott állítólag kevés a nő. Ott szükség van a nőkre, mondta tréfásan, de én haza akartam menni váltig. Kétszer is megtette ezt az ajánlatot, aztán letett róla. El is került onnan, és aztán én már nem gondoltam erre, de életem legnagyobb sansza volt ez, amivel nem éltem. Mert ilyen még egyszer az életben nem kísérti meg az embert. De csak utólag tudom, hogy ez volt az, amit elmulasztottam. Mert tényleg tálcán vittek volna tovább, és legálisan. Aztán hogy milyen sors várt volna rám? Gondolom, dolgozhattam volna ott is, hát világéletemben dolgoztam, úgyhogy ettől nem féltem volna.

Novemberig voltam ott. De már nem ebben a szanatóriumban, hanem akkor már elhelyeztek bennünket csoportonként kiürült civil házakba. Az amerikaiaktól kaptunk pokrócot, civil ruhát, rendes lábbelit, mindent. Naponta kaptunk ellátmányt, kenyeret, nyersanyagot, ha főzni akartunk, mert ugye azok civil házak voltak. Úgyhogy elláttak bennünket, sőt úti okmányt is adtak, hogyha közlekedni akarunk. Ott laza élet volt, mint hogyha az ember vendégségben lett volna. Semmi munka nem volt, összeismerkedtünk egymással, beszélgettünk, ez a sors, az a sors, és így eltelt az idő. Meg érdeklődtünk a Vöröskeresztnél. Az volt a napi program, hogy a hozzátartozóinkról mit tudnak. De hát ki tudott akkor valakiről valamit?! Mindig mondták előre, hogy nem jött semmi, nem jött semmi. Mert a neveket fölírattuk, hogy ki után érdeklődünk.

Aztán aki haza akart jönni, azt átadták az oroszoknak. És bizony azok hazahoztak. November elsején, mindenszentek napján léptem át Ágfalvánál a magyar határt. Vagonban jöttünk, szalma volt leterítve ott is a tehervagonban, de ott kényelmesen tudtunk elhelyezkedni. Ágfalvánál fertőtlenítettek bennünket, mert ez előírás volt, és aztán mehetett mindenki, amerre akart. Akkor nem úgy mentek a vonatok, a tehervonatokat megállították, félretolták. Pestig jöttünk úgy-ahogy, de az már nem volt probléma, mert ennivalónk volt, nem fáztunk, ruhánk volt, akkor ez volt csak az igény. Több igényünk nem volt, hogy most mi lesz, hogy lesz. Mert én akkor azt mondtam, mondhatni, ez volt a jelszavam, hogyha én egyszer kenyérből jóllakhatok, boldog ember leszek. És annál mindig több volt. Egy volt borzalmas, hogy nem tudtam senkiről.

Tamásiba vonattal, rendes közlekedéssel mentem. Volt papírom, nem kellett jegyet váltanom, a papír arra szolgált. Arra szálltam föl, olyan közlekedési eszközre, ami kellett. Az állomásról először nem hazamentem, hanem a vasút mellett volt a nagybátyámnak egy fatelepe. Gondoltam, oda bemegyek, mert az volt legközelebb. Csak lesz ott valaki, hát az egész falut ismertem, úgyhogy, gondoltam, akárkivel találkozom, majd eligazít, hogy ki hol van. És ott találtam a régi kocsisunkat, János bácsit. Az ott dolgozott. Hát persze megöleltük egymást, összesírtam mindenfélét, és kisült, hogy otthon van az unokatestvérem, az István [Klein István]. Ő munkaszolgálatos volt, szökött-e vagy legálisan került-e haza, nem tudom, de otthon volt már. Rajtam és édesanyám öccsén [Sándor Imre] kívül ő maradt meg az egész családból. István apja, úgy tudom, munkaszolgálatos volt, a nagynénimet pedig gettózták, és kivitték Auschwitzba, amikor a gettót felszámolták Tamásiban. Pista akkor érettségi után volt, tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett. És akkor János bácsi elment, hogy megkeresse. Mert dolgozott valahol, volt egy földműves-szövetkezet, amit föltámasztottak, ott dolgozott. Úgyhogy elment érte, tudta, hol van, és közölte, hogy én itt vagyok. Hát azt a találkozást sose felejtem el.

Kérdezi az unokaöcsém, hogy hova mész most. Azt nem tudom, mondom. Ő visszaköltözött a régi családi házuk egyik szobájába, hát odamentem, és megosztotta velem. Azt mondta, nem engedlek sehova, itt legalább meleg van, legalább ennivalónk van. Ameddig neked kell, itt leszel, majd kitalálunk valamit. Kérdeztem, hogy mit tud a családunkról. Nem mondta meg. Ő már tudta, hogy a férjem nincs, hogy meghalt. Mert megjött a tanácsházára, az akkori községházára a jelentés, hogy kik haltak meg. Azóta megvan nekem is a jelentés, amit leadtak, hogy hősi halált halt. Mert elvitték Újvidékről. Mentek az osztrák határ felé, ki akarták vinni őket az országból, de csak Sopron mellett, Harkáig jutottak, a front már tovább nem engedte őket. A férjem ott halt meg, kiütéses tífuszt kapott. Huszonnyolc nappal azelőtt, mielőtt felszabadult volna. Eltemették, de amikor a felhívás jött, hogy exhumálják a tömegsírokat, akkor a bajtársai segítségemre voltak, és a hitközség segítségével kaptam a rákoskeresztúri temetőben egy sírhelyet a hősi parcellában, és meghozathattam a férjemet. Sőt azután exhumáltattam az egész családot, és az édesapám ága mindenki itt van a zsidó temetőben eltemetve.

Hogy milyen a sors! Júliusban volt a gettósítás [A gettó felállítása föltehetően májusban történt, mint másutt is az országban; július elején a deportálás történt meg. – A szerk.], és a tamási társaságot a gettóból a pécsi transzporthoz vitték, hogy azzal a vagonnal viszik ki Auschwitzba. Ezt hallomásból tudom, aki onnan visszajött, az számolt be erről, hogy a pécsi transzporttal kerültek ki. Közbeeső állomásként elhelyezték őket a kaposvári téglagyárban. Egy-két éjszakát töltöttek ott, szalma tetején aludtak. Mikor már elvitték őket, az unokatestvéremék – mint munkaszolgálatosak – azt a feladatot kapták, hogy tegyenek rendet a téglagyárban, és ő a szalma között legnagyobb megdöbbenésére ott találta a nagyanyám, édesanyám és az én fényképemet. Egy kicsi fotót, összegyűrődve, a hátoldalán nagyanyámnak a kézírása. Egy amatőr kép, négyen vagyunk rajta, a kicsi lányommal együtt. Valószínű, nagyanyám ejthette ki a retikülből, aztán a szalma között eltűnt. Hogy milyen a sors! Ez a kép még ma is megvan. Lehet látni rajta, hogy egy sokat szenvedett kép. Pista – az unokatestvérem – ezzel várt engem. Egyszer, amikor látta, hogy beszédes napom van – mert volt, amikor egy szót nem tudtam beszélni, azok után, hogy mindent megtudtam –, előhúzta, hogy na, adok neked valamit. Valami nylonból elővette a képet, és elmesélte a történetet. Innen tudom hát, hogy a nagymamát is elvitték. Nyolcvannégy éves volt. Úgy tudtam, hogy az édesanyám is a gettóval került ki, de nem. Ságvárra került, ahol állítólag ötvenkilenc embert agyonlőttek [Nem világos, hogy a Somogy megyei Ságvár községről van-e szó, és a Mosonyi utcából nem a Vas megyei Sárvárra vitték-e, ahol az ország egyik legnagyobb internálótábora volt. – A szerk.]. Ezt a Síp utcában, a hitközségben mondták nekem.

Akkor egy darabig ott maradtam az unokatestvéremnél. A férjemmel közös pesti lakásunkba mások beköltöztek, ott mindenünket elvették, Tamásiban meg a gettó volt a házunkban, azt is szertevitték. Semmit se találtam meg, semmit. Meg hát beköltözött a Földműves Szövetkezet, úgyhogy oda nem mehettem. Az unokatestvérem házának az első részébe is szövetkezet költözött, de más társaság. Az unokatestvérem dolgozott, és a Joint valami konyhát csinált Tamásiban, én ott segítettem egy darabig. Aztán megismerkedtem a leendő férjemmel, aki a rendőrségnél dolgozott, és az unokatestvéremnek jó barátja volt, összejártak. Az ismeretségből végül egy év után, 1946 novemberében házasság lett. Valahogy a sors összehozott bennünket. Ő meglett ember volt már, tizenkét év volt köztünk. A felesége és a gyerekei Nagymányokon voltak, ahol korábban laktak, a férjem nagyszüleinél.

A férjem nem volt zsidó. Sokszor elmondtam, hogy ha talán egy hasonló sorsú zsidó emberrel kerülök össze – lett volna módom, fiatal voltam –, akkor talán az életem sokkal nehezebbé vált volna. Ezek az emlékek egy zsidó embert, ugyanúgy, mint engem, egy életen át nyomasztanak. Neki ilyen nem volt, és úgy állt az én problémámhoz végig egész életünkön keresztül, hogy az nekem segítség volt.

Férjemnek két gyermeke volt az első házasságából, egy fiú és egy lány. A fiú, István akkor olyan öt éves volt, ő rögtön hozzánk került, és később hozzánk került a lány is, az Ilonka – aki tíz-tizenkét éves volt –, dacára, hogy azt az anyjának ítélte a bíróság. De egyszer eljött hozzánk látogatóba, és utána nem akart visszamenni. Egyszerűen nem akart. Mert az anyja összeházasodott egy nagyon rendes fiúval, aki udvarolt neki előtte is, és ott is lett gyerek, abból a házasságból, de az Ilonka nehezen viselte, úgyhogy nem akart visszamenni. Aztán mondtam, hogy mindegy már. Vállaltam őt is.

[Székes]Fehérváron esküdtünk, tanácsnál. Mikor összeházasodtunk, Székesfehérvárra költöztünk, oda nevezték ki a férjemet. 1948-ban megszületett a közös gyerekünk: András. Nagyon szegények voltunk. Egy kétszobás lakásunk volt, és mikor az Ilona jött látogatóba, akkor a szomszédoktól kaptunk kölcsön egy fekhelyet. Hogy ugye rövid időre jött, hát addig az megfelelt. De aztán muszáj volt valahonnan, nem is tudom már, honnan, szereztünk használt bútort, mert nagyon szegények voltunk. A férjem különben tanárember volt, és én mondtam neki, hogy inkább legyünk akármilyen helyzetben, de ne maradj a rendőrségen. Nem akartam. Volt rendes tanítói diplomája, aztán tanárit is szerzett, biológia, kémia, földrajz szakos volt, úgyhogy később már mint tanár helyezkedett el.

Amikor az Andris pár hónapos lett, muszáj lett elhelyezkednem, mert nyomor volt. [Székes]Fehérvár akkor egy romokban levő, borzalmasan lepusztult város volt, nem volt egzisztencia, nem volt pénz, nem volt lehetőség. Érdeklődtem, és azt mondták, hogy mivel kereskedelmit végeztem, irodai munkára mehetek. Akkor ott a Vas- és Műszaki Szövetkezetnél dolgoztam, és annak a könyvelését végeztem. Egy személyben voltam minden, mert akkor nem voltak elválasztott munkakörök, hanem adminisztrátor voltam, rendes fizetést kaptam. Ahol laktunk, abban a házban volt egy nagyon rendes házaspár, idős emberek, gyermektelenek, akik vállalták a gyereket. Mert nem volt bölcsőde, nem volt semmi. Ők vigyáztak rá. A munkahelyről szaladtam haza, volt egy szoptatási órám, és akkor hazaszaladtam, megszoptattam, és visszamentem. Az István iskolába került, azt már a férjem tudta intézni, de a kicsit nem, azt egy férfire nem lehet rábízni. Így kezdtük az életünket. Nagyon nehéz volt.

A munkahelyemen nagyon-nagyon szerettek, mert lelkiismeretes voltam. Úgy neveltek otthon is, meg talán a természet is, hogy mindent megcsináltam, meg voltak velem elégedve. Majd egyszer Pestről jött le a központból valami „személyzetis” tag, aki becserkészett engem. Behívatott az igazgatói szobába, és kérdezte, hogy nem volna-e kedvem Pestre jönni, a központba. Hát mondom, énnekem családom van, ez nem megy olyan simán. Kedvem lenne, de a lakás meg a gyerekek meg az egzisztencia meg a férjem állása, hát ilyenkor minden probléma. Azt mondta, hogy ők segítenek nekem lakáshoz jutni. Segítettek is, bár elég körülményesen, mert egy fél évig naponta jártam föl vonattal Pestre [Székes]Fehérvárról. Hajnaltól estig távol voltam a családomtól. Ez volt 1950-ben.

A munkahelyem a Gresham-palotában volt [Valószínűleg az ABOFORT, az Állami Borforgalmazási Részvénytársaság volt ez a munkahely. – A szerk.]. A vonat a Délibe jött, akkor nem volt metró, már nem is tudom, hogy jutottam oda. Hajnalok hajnalán indultam, egy óra vonatozás volt. Akkor valahogy lakáshoz jutottunk, egy lepusztult lakáshoz ebben az utcában, úgyhogy a család is fel tudott jönni. A lakás szép volt, három szobás, de nagyon le volt pusztulva. De hát mindegy volt. Akkortól viszont a férjem járkált vissza [Székes]Fehérvárra. Mert őneki mint pedagógusnak nem volt itt munkahelye. Az nagyon-nagyon nagy öröm volt, mikor már Pestre kerülhetett. Bonyolultan, nehezen, de akkor már meg tudtunk telepedni Pesten.

Amikor a szövetkezet megszűnt, akkor áthelyeztek a boriparhoz. A szövetkezet keretében volt a boripar mint ipar. Először a Begyűjtési Minisztériumhoz tartozott, az volt a felügyeleti szerve, aztán az Élelmiszeripari Minisztériumhoz [Begyűjtési Minisztérium – 1952-ben hozták létre az Élelmezési Minisztérium kettéválasztásával. 1956 decemberében megszüntették. Élén 1952. I. 5.  – 1954. július 6. között Nagy Imre állt, majd Szobek András, majd 1956. október 25. és 31. között Gyenes Antal. – A szerk.]. Nekünk még Nagy Imre is volt a főnökünk, mikor földművelésügyi miniszter volt, akkor oda tartoztunk [Nagy Imre 1944. december 22. és 1945. november 15. között volt az ideiglenes nemzeti kormány földművelésügyi minisztere. 1950. december 16. és 1952. január 5. között élelmezési miniszter volt, majd 1952 januárjától begyűjtési miniszter. – A szerk.]. Aztán 1956-ban nehéz időket éltünk át, azt lehet mondani, de nem politikailag [lásd: 1956-os forradalom]. A rádió ostroma itt volt, a közelünkben. Belőtték a házunkat, itt tankok is jártak, meg géppuskáztak. Lenn voltunk egy hétig a pincében, ott dekkoltunk. Mert fönt nem tudtunk lenni a lakásban, gyerekekkel pláne nem. A brikett tetején ültünk – mert akkor még fűtöttük a lakásokat –, egy hétig legalább. Ott ismertem meg a lakókat. Mert én azt se tudtam, hogy kik laknak ott, akkora volt az a ház. Időnként, mikor csend lett, felszöktünk főzni, muszáj volt, ott volt a két fiú. Muszáj volt menni is kenyérért, mikor osztottak, volt itt egy-két pék mellettünk, bizony veszélyes volt, de ki kellett menni. Sőt amikor a pártház ostroma volt a Köztársaság téren [lásd: Köztársaság tér, 1956], akkor ott jöttünk keresztül mind a négyen, mert a férjemnek az iskolája ott volt a Bezerédj utcában, és akkor ott osztottak ennivalót, hoztak vidékről, és bementünk. Nem akartam, hogy a férjem menjen egyedül, mondom, ha veszünk, akkor mindnyájan vesszünk. Úgyhogy még a gyerekek is velünk voltak. Aztán iszkoltunk hazafelé, mert bizony ott cifra világ kezdődött. Nem láttuk, csak hallottuk távolról.

A munkahelyemen engem sokszor agitáltak, hogy lépjek be a pártba, be is hívattak a pártirodára, mert hát a beosztásomnál fogva be kellett volna lépnem, sőt Szabad Nép- félórákat tartani meg ilyenek, de mondtam, hogy három gyerek mellett ez nem megy [Szabad Nép-félóra – a kommunista párt hivatalos lapjának közös olvasása, a fontosabb cikkek „megbeszélése” a munkahelyeken munkakezdés előtt. Kb. 1949 és 1953 között volt szokásban. – A szerk.]. Elfogadták, egy időben volt, amikor kellemetlen volt kitérni előle. De aztán a szakszervezet osztott rám némely dolgot, például rendezvényt szervezni. Élüzem lettünk, meg voltak híva ezek-azok, vacsora volt, abba belesegítettem. A férjemnek, amíg a rendőrségen volt, muszáj volt párttagnak lennie, de aztán szépen kifelejtettük magunkat belőle. Nem volt rá időnk. Kellett volna járnom párttaggyűlésekre meg népnevelni meg minden csudabogarat, egyszerűen nem volt rá időm [Az ötvenes években, a „fokozódó osztályharc” idején népnevelőpárosok járták munkaszüneti napokon az országot különböző propagandafeladatokkal: téesz melletti agitáció (még 1958 körül is; bár ők inkább a falujárók voltak), antiklerikális propaganda a vasárnap délelőtti mise után a templom előtt, békekölcsönjegyzés, agitálás gyapottermesztés mellett stb. – A szerk.]. Az ünnepségekre elmentünk, ki kellett vonulnunk. Alig tudtam megmenekülni, hogy ne kelljen zászlót vinni, mert én azt nem vittem soha, nem vállalkoztam ilyen külsőségekre meg bolondériákra. Néha elvittem a gyerekeket is magammal, mondtam, hogy nekik haza kell menni. Érzelmileg én biztos, hogy a baloldalhoz tartoztam mindig, most is. Mindig oda szavazok, oda szavaztam.

Amikor áthelyeztek a boriparhoz, ahol huszonegy évig dolgoztam, ott már kineveztek pénzügyi vezetőnek. Le kellett járni vidékre, ellenőrzésre a pincészetekhez, főleg szüretkor. Olyankor ellenőriznem kellett a felvett társaságot, mert azok ideiglenes munkaerők voltak, a szüret alkalmával vették fel őket, és akkor ilyen bérelt parasztházaknál volt a szőlő meg a mustátvétel. De annak a cégnek mindig változtatták nemcsak a nevét, hanem még a funkcióját is. Később átcsábítottak a külkerbe dolgozni, és amikor a nyugdíjas papíromat állította ki a szakszervezetis, azt mondja nekem: te vándormadár voltál. Mert a munkakönyvembe egy munkahelyhez volt hogy csak egy év volt beírva, mert a borosok állandóan változtatták a profiljukat, a nevüket. Tröszt volt, aztán központ, aztán ilyen-olyan elnevezés, minden változott, csak én maradtam és a dolgozók. Hát mondom, fogódzkodj meg, én egy íróasztalnál ültem huszonegy évig, csak a cégtábla változott.

A külkerben ugyanabban a beosztásban voltam, több volt a fizetésem, de keserves hat esztendő volt. Mert azok nehezen fogadták be a kintről jövőket. De engem nem érdekelt, a munkámat elvégeztem. Nem mondom, hogy kellemes volt, mert én  nagyon jól éreztem magam a másik munkahelyemen. Aztán amikor eljött az idő, elmentem nyugdíjba. Egy évet dolgoztam túl, betanítottam egy volt kolléganőmet. A férjem nagyon beteg volt, orvosi kezelésre szorult, szíves volt, és több mint tíz évig ápolni kellett, illetve karbantartani a szívét. Eleinte még nem volt magatehetetlen, az utolsó két év volt a legnehezebb. Akkor már tényleg mindenben segítségre szorult, na de hát kellett a pénz. Ő is nyugdíjas volt, mint pedagógusnak nagyon rossz nyugdíja volt. Nekem nem mondhatnám, de arra nem volt elég, hogy őt olyan helyzetbe hozzam, hogy minél tovább élhessen a rossz szívével. Akkor nyugdíjasként elkerültem egy külkereskedelmi vállalathoz, ahol is számomra teljesen ismeretlen munkát kellett elvállalni, a beruházások pénzügyi bonyolítását. Akkor tanultam bele. Aki előttem csinálta, egy fiatal srác, rém ügyes, okos fiú, boldogan betanított. De beletanultam, úgyhogy nem volt probléma, és jó sokáig csináltam. Nem is tudom, hány évig, addig, amíg felszámolt a vállalat, már a rendszerváltás után. A vezetővel együtt majdnem mi zártuk be az ajtót.

Amikor már lehetett, mentünk a férjemmel külföldre, társasúton Jugoszláviába, Görögországba [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Voltunk Csehszlovákiában, Prágában, aztán Romániában néha, mert Temesváron volt még egy unokanővérem, aki megmaradt. Én többször mentem, és a férjem is kétszer-háromszor átjött velem. De nem lehetett menni akkor Romániába, csak borzasztó nehezen, keservesen [lásd: Románia – utazás].

Volt operabérletünk, színházba is jártunk, amikor lehetett, amikor meg tudtuk engedni magunknak. A vállalaton belül volt színházszervező, jegyárusítás, akkor vettem jegyet, és elmentünk, elég sokat [(Üzemi) közönségszervezőknek hívták ezeket a jegyárusítással foglalkozó embereket a munkahelyeken: színház-, koncert- és cirkuszjegyeket és -bérleteket, va-la¬mint más rendezvényekre szóló jegyeket árusítottak munkahelyükön, ju¬ta¬lék ellenében. A kulturális intézmények jegyeinek jelentős hányadát közönségszervezőkön ke¬resztül értékesítették, sőt, nemegyszer csak rajtuk keresztül lehetett jegyhez jutni. A közönségszervezést – melyet mint társadalmi, kulturális tevékenységet pozitívan értékelt a felsőség – munkai¬dő¬ben végezték (Kozák Gyula nyomán. Lásd: Lábjegyzetek A hatvanas évek Magyarországa monográfiához /válogatás/). – A szerk.]. Sokszor meg se tehettük volna, de elmentünk. Mert azért az kellett. Aztán jártunk a férjem kollégáihoz is, meg voltunk híva ide-oda. Volt egy család, akik nagyon-nagyon közeli, jó barátaink voltak, gyerekekkel, akik majdnem egyidősek a mieinkkel. Ezekkel jártunk kirándulni, üdülni. Szakszervezeti beutalókkal is jártunk üdülni [lásd: SZOT-beutaló], de volt a cégnek saját üdülője is Csopakon, Bakonybélen, [Balaton]Bogláron. Kértünk beutalót, hogy ekkor és ekkor, és kaptunk, sőt együtt kaptunk. A gyerekek nagyon gyakran üdültek a Balatonnál. Sokszor többnapos kirándulásokra mentünk, volt, amikor a két gyerekkel, de az István néha elment az anyját meglátogatni, nyáron szünetben, vagy a nagyszülőket lenn, Nagymányokon, szóval ő nem mindig jött velünk.

Lengyelországba csereüdüléssel jutottunk ki, a minisztériumon keresztül. A fiammal, a férjemmel és azzal a baráti családdal mentünk. A Hell-félszigeten nyaraltunk, és az ottani minisztériumnak – mivel élelmiszer-ipari minisztérium, társminisztérium volt – a szakszervezeti titkárnője elintézte, hogy kapjunk egy kis mikrobuszt, és az a család – aki szintén érintve volt – és mi hárman, heten és a kísérők elmentünk Auschwitzba. Én akartam, hogy a családom lássa. Tizenhat éves volt a fiam, amikor erre sor került. Akkor még nem is tudtam, hogy milyen Auschwitz, mert az Birkenau volt, ahova minket vittek. Nekem borzasztó volt viszontlátni, de a fiamnak nem hiszem, hogy sok jót tettem azzal, hogy elvittem. Mert hát most egy pusztaság van ott. Csak a kémények, amit lerobbantottak a front után, vagy a front alatt. Kémények meredeznek a nagy pusztaságba. Ennyit látott, meg azt, hogy én borzasztóan a hatása alá kerültem az egésznek. Semmit se látott tulajdonképpen. Talán utólag tudta csak felfogni, amikor már filmeket nézett, amikor már képileg is előkerült sok minden, ami akkor történt.

A fiamat nem neveltük vallásosságra, azt az ő akaratára bíztuk. A felesége, Edit református vallású, de nem szól bele a családon belül ebbe a kérdésbe, mivel maga sem vallásos. A két fiukat, Dávidot és Mátét is ebben a szellemben nevelték. A fiam első házasságából is született egy Gábor nevű unokám. A fiam ismeri az előző életem alakulását, amit elmondtam neki, az unokáim is nagyjából tudják, hogy az életemben mi történt velem és a családunkkal.

1992-ben az anyóstársammal társasutazással voltam Izraelben. A gyerekektől kaptuk meglepetésnek, a fiamék befizették ezt az utat, és én nagyon örültem neki, mert hát hogy jut ki az ember oda egyénileg. Kéthetes út volt, egy nagyon jó úti marsallunk volt, egy hetedik kerületi, nagyon vallásos zsidó családból származó magyar ember, aki kivándorolt, és ő mutatta be nekünk Izraelt. Jött velünk mindenhova. Nagy élmény volt, de nekem nagyon idegen volt az egész. Annyira idegen, hogy én nem tudnék ott élni. Most már vannak kint ismerőseim, akik kivándoroltak, de akkor se laknék ott. Arra születni kell, vagy nagyon mélyen benne kell lenni az embernek a tudatában, vallásosságában, hogy ott azt mind el tudja fogadni, amit a hagyományos, a szokásoknak megfelelő ortodoxia és a neológok összekeveredve produkálnak. Akkor éreztem azt, hogy úristen, hát én itt nem tudtam volna élni.

A férjem nagyon jó családapa volt. Tanultunk, tovább képeztük magunkat, mert kellett az oklevél, nekem a mérlegképest el kellett végezni, az három és fél év volt, a férjem Szegeden a tanárképzőt tovább folytatta, úgyhogy tanultunk, meg a gyerekek is tanultak. Ilonka a Mester utcai közgazdasági szakközépben érettségizett Pesten, aztán férjhez ment, vidékre költöztek. István a Közlekedésipari Technikumban érettségizett, ő is vidéken él, András, a közös gyerek pedig vegyészmérnök lett. Bizony nem éltünk könnyű életet, de azt hiszem, becsületes, rendes élet volt. És ha visszanézek, csak egyet bánok: hogy nem mentem el külföldre. Azt örökké bánom. Sokszor mondtam a fiamnak, hogy bizony nem tudom, hogy lett volna-e ilyen két unokám, mert azokat meg imádom, szeretem. Ők még tanulnak, főiskolán és egyetemen. Délelőtt itt volt mind a kettő, főzök nekik időnként. Azelőtt mindennap főztem, de most itt van már a másik nagyanyjuk is, fél évre feljött, mert van itt, Pesten lakása, és most felváltva etetjük őket. Így legalább ismerjük az életüket, benne vagyunk, a gondjaikkal, az örömeikkel együtt.

Tavaly nyáron voltam Tamásiban, a gettó meg a zsidó templom lerombolásának hatvanadik évfordulóján volt egy kis megemlékezés. Az az unokatestvérem, aki szintén megmaradt a családból, még most is Tamásiban él. Ő aztán megnősült, velem volt deportálva a leendő feleségének az édesanyja. Az az érdekes, hogy ő sváb származású katolikus volt, és mégis elvitték. Ő is visszakerült, de nem velem együtt. Valahogy betegen felszabadult, kivitték Svédországba, és ott annyira helyrejött, hogy haza tudott jönni. Pista leendő feleségét meg valahogy a vagonból tudták kiráncigálni a keresztény rokonai. Ez az unokatestvérem gondozza a tamási zsidó temetőt, ami nagyon szépen rendbe van hozva, emlékművet csináltatott nevekkel, akik onnan származtak, onnan kerültek el. Ma egyetlen zsidó van Tamásiban, ő.

Én mindig igyekeztem távol maradni Tamásitól, amennyire lehetett. Annyi mindenkit elvesztettem. Az emlékeim olyanok voltak, hogy igazán nem kívántam ott lenni. Még azzal se nagyon szívesen találkoztam, aki velem együtt járt iskolába. Rossz emlékek ezek, úgyhogy én menekültem az emlékektől. Sokszor mondtam, hogy ha a gyerekkoromra visszagondolok – ami szép volt –, annyira beárnyékolja a későbbi dolog. Borzasztóan hat rám még ma is. Ha kimegyek a tamási temetőbe, és látom a sírjukat azoknak az embereknek, akik velem egykorúak, eszembe jut, hogy ez itt ült a padban, ez ott volt iskolatársam, akkor menekülök abból a városból. Rosszak az emlékeim. Legalábbis én nem tudok felejteni. Vannak emberek, akiknek olyan könnyű dolguk van, hogy nagyon gyorsan tudnak átlépni, de énnekem ez végigkíséri az életemet. Ahogy idősödöm, ahogy a kor elkap, az ember egyre jobban és egyre többet foglalkozik a régmúlt dolgokkal. És mindig csak a rossz jut eszembe, igen. Mindig csak a negatív dolog. Ami szép volt, az rövid ideig is tartott, mert a gyerekkoromat is beárnyékolta apám betegsége, úgyhogy igazán nincs sok kapaszkodnivalóm a régmúltba. Sokszor mondom, hogy a jóisten ilyen hosszú életet adott nekem, de hogy miért? Mert ettől nyugodtan meg lehetett volna válni hamarabb is.
 

Életrajz

Nelly néni Houstonban (USA) él elvált fiával közös lakásban. A filigrán alkatú, szép,  elegáns megjelenésű, szálfaegyenes tartású idős hölgy tiszteletre méltó életkora ellenére rendkívül energiát sugároz. Hétköznapjai változatosan telnek: varrószakkörbe jár, önkénteskedik a Hadassa egyesületben, bevásárol, háztartást vezet, fennmaradó idejében pedig a barátaival találkozik. Élettörténetének háború alatti eseményeiről kiforrottan beszélt, aminek valószínűleg az áll a hátterében, hogy korábban  több alkalommal adott interjút a holokauszttal foglalkozó kutatóknak.  Az interjú budapesti látogatása alkalmával, vendéglátója lakásán készült.

Lánykori nevemen Engelmann Kornélia Eszternek hívnak. Gyönkön születtem [Gyönk – nagyközség volt Tolna vm.-ben 1891-ben 3400, 1910-ben 3300, 1920-ban 3100 német és magyar lakossal. – A szerk.], egy kis faluban 1915. június elsején. Az ükszüleim 1800 körül vagy az 1700-as évek végén érkeztek Magyarországra. Csehszlovákiából, Moráviából jöttek [Azaz a későbbi Csehszlovákia egyik tájegységére, Moravára (Morvaországra) gondol, amely 1918-ig Ausztria egyik koronatartománya volt. – A szerk.]. Az első lakhelyük, amiről tudunk, Bonyhád volt Tolna megyében. Azután átköltöztek Hőgyészre [Hőgyész – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 3600, 1910-ben 4000, 1920-ban 3700 magyar és német lakossal. – A szerk.], ahol a dédszüleim is éltek.

A szüleim első unokatestvérek voltak, úgyhogy közös a családfa nagy része. A dédszüleimnek kilenc élő gyermeke volt, hat lány és három fiú. Három lány nevére emlékszem: egyik volt Regina, a másik Zsófia és a harmadik, az Romániában lakott, Karolina. A többit nem ismertem, csak ezt a hármat. A három fiú nevét tudom: Gyula (ő volt az apai nagyapám), Jenő és Frigyes (az anyai nagyapám).

A legidősebb Engelmann lány, Zsófia férjnél volt itt, Budapesten. A férjét Keszler Gézának hívták, a Grózics Jenő utcában laktak, kávépörköldéjük volt és tea- meg kakaókereskedésük. Jómódú emberek voltak. Két gyerekük volt, Árpád és Béla.

A Reginának egy lánya volt, Kata. Ő szintén az első unokatestvéréhez, doktor Taubner Gézához ment férjhez. Nekik egy lányuk volt, doktor Taubner Ágnes, aki orvos volt. Gyereke nem volt, egy orvoshoz, Péteri Miklóshoz ment feleségül.

Karolina volt a harmadik lány, akinek emlékszem a nevére, neki Ibolya volt a lánya, aki egy Schőni nevű orvoshoz ment férjhez. Ők Temesváron éltek.

A legidősebb fiú, apai nagyapám, Engelmann Gyula Hőgyészen született, majd később Gyönkre költözött, apám már Gyönkön született. Nagyapámnak nagyon jó megjelenése volt, egyik fia sem volt olyan magas, mint ő. Csak angol szövet kabátjai voltak, és volt neki egy bambuszbotja valami arany dísszel, és nagy szivarokat szívott.

Ő egy nagyon modern ember volt, dacára annak, hogy egy kis faluból származott. Textilüzlete volt Gyönkön, és nem a nagykereskedőktől vette az árut, hanem Bécsbe ment, és hajókofferral hozta el. Erre nagyon jól emlékszem, mert a padlásunkon volt sokáig a hajókoffer. És abban az időben csomagolópapírja volt a nevével: Engelmann Gyula rőföskereskedő, Gyönk. És rá volt nyomtatva kesztyű, napernyő – a többire nem emlékszem. Fogalmam nincs, hogy nagyapámnak milyen iskolái voltak, csak azt tudom, hogy nagyon ügyes, modern kereskedő volt, és német volt az anyanyelve, magyarul nem beszélt olyan jól. Jiddisül nem beszéltek, azt tudom. Nem tudok róla, hogy szolgált volna bármilyen hadseregben. Nem tudom, hogy kóser háztartást vezetett-e, arra nem emlékszem, de miután Budapestre költöztek, nem voltak kóser háztartásban, azt tudom.

Az apai nagyanyámat Löwenstein Rozáliának hívták. Hőgyészen születhetett, Gyönkre ment férjhez. Iskolai végzettségéről nincs fogalmam. Nemigen volt vallásos. Anyanyelve magyar volt. Ő is nagyon jó üzletasszony volt. A nagyapámnak kis dolgokhoz nem volt türelme, úgyhogy ha menyasszonynak jöttek vásárolni, akkor a nagyanyám azt mondta a nagyapának, menjen a kaszinóba kártyázni – mert őneki volt türelme a vevőkkel beszélni. Apai nagymamám nagyszerű üzletasszony volt. Nagyszerű. Engemet imádott.

Nagyanyámnak volt egy lánytestvére, aki meghalt már a holokauszt előtt. A nevére nem emlékszem, férjnél volt egy Hacser nevű festőnél. Én már csak akkor ismertem meg, mikor özvegy lett. Állítólag Hőgyészen a gróf Apponyi kápolnának a szentképét a férje festette.

A nagyszüleim Gyönkön egy sarokházban laktak, nem emlékszem már, hogy hány szoba volt. Szép, régi bútorokkal volt berendezve, és nagy baráti körük volt. Arra emlékszem, hogy minden évben mentek Karlsbadba kúrára.

A nagyszüleimnek volt szakácsnője, a Krék néni, aki náluk volt, nem tudom, hány évig, és aztán mikor a nagyszüleim Budapestre költöztek, akkor a másik nagyapámhoz (Engelmann Frigyeshez) került szakácsnénak. Aztán volt egy szobalány, vele egész végig tartottuk a kapcsolatot, ő is férjhez ment. Ő német származású volt, és egész végig jó barátságban voltunk.

Apai nagyszüleim üzletére is emlékszem. Rengeteg áru volt benne, amit a parasztok hordtak ki-be: rengeteg vászon, sok brokát és bársony, és mellette még volt egy tele raktár is.

A nagyszüleim politikai nézeteiről semmit sem tudok. Kisgyerek voltam, nem emlékszem.

Miután nagyanyám meghalt, nagyapám újra megházasodott, egy Haász Paula nevű nőt vett el feleségül. És hatvanéves korában megtanult táncolni.

A második Engelmann fiúnak, Jenőnek üzlete volt Hőgyészen, és őneki is hozta a nagyapám az árut. Hőgyész sváb falu volt, s az itteni viselet bő szoknyából és nem tudom, hány alsószoknyából állt, úgyhogy nekik sok anyag kellett. Jenő egy időben nagyon gazdag volt, voltak malmai, rőföskereskedő és gabonakereskedő is volt. Neki volt egy lánya, Erzsébet, aki Radó Béla veseorvoshoz ment férjhez, Budapestre. Remek orvos volt, valahol a József körúton laktak. Jenőnek volt egy fia is, Árpád, aki elvett Bécsben egy nagyon-nagyon gazdag lányt. Nekik kötöttárugyáruk volt Bécsben.

A harmadik fiút, anyai nagyapámat Engelmann Frigyesnek hívták. Ő orvos akart lenni, volt is az egyetemen, de nemigen tanult, s a dédpapa megunta. Úgyhogy nagyapám telekkönyvvezető lett Gyönkön. Anyanyelve magyar volt. Nem volt vallásos. Nem tudok róla, hogy anyai nagypapám lett volna katona, meghalt a holokauszt előtt. Engelmann Frigyes egy simontornyai [Simontornya – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 3000, 1910-ben 3400, 1920-ban 3300 lakossal. – A szerk.] Friedmann lányt vett feleségül, Friedmann Kornélia Esztert. Jómódú emberek lehettek ezek a Friedmannok, mert a családnak volt egy mauzóleuma is a temetőben, oda temették a nagyanyámat is, aki nagyon hamar meghalt. Nem tudom, hány lány volt ott a családban, azt hiszem, öt lány volt és egy fiú. Én csak egyik nővérét ismertem, Juliska nénit, őt nagyon jól ismertem. Ő élt a háború után is, mindenkije meghalt, egyedül ő maradt életben. Budapesten, az Újlipótvárosban lakott.

Friedmann Kornélia nagyanyám meghalt, mikor anyám nyolc éves volt, ott van eltemetve Simontornyán, mellhártyagyulladásban halt meg, de lehet, hogy mellrákja volt. Az az érdekes, hogy én soha nem láttam fényképet róla. De még édesanyámnak se volt fényképe. Frigyes nagypapám minden évben elment Simontornyára a felesége sírjához. Engem nagyon szeretett, és mindig magával vitt.

Apám végzettségét nem is tudom, soha nem beszéltünk róla. Az első világháború alatt a magyar hadseregben szolgált ő is, meg a bátyja is. Szolgált Doberdónál, Isonzónál [lásd: isonzói harcok] meg az erdélyi havasokban. Arra emlékszem, hogy ezeket mesélte mindig.

Apámnak egyetlen bátyja volt, úgy hívták, hogy Jenő. 1883-ban született, 1962-ben halt meg. Ő ügyvéd volt már az első világháború előtt is. A nagyszüleim és a nagybátyám egy lakásban laktak, miután a nagyszüleim Budapestre költöztek, de nem a nagybátyám tartotta el őket, hanem a nagyapám, aki úgy látszik, meg tudta menteni valahogy a vagyonát, annak ellenére, hogy a kommunizmus alatt kirabolták [lásd: Tanácsköztársaság]. Mi nagyon gyakran följöttünk, télen, karácsonykor az egész hónapot Budapesten töltöttünk. Érdekes, soha nem kérdeztem tőle, hogy hol volt a holokauszt alatt [Jenő nagybácsiról van szó]. A háború után nem dolgozott. Utálta a kommunizmust, gyűlölte. Itt maradt Pesten, aztán Bajára került, Bajáról elkerült Pécsre, és szegény, ott halt meg a zsidók otthonában, ott is van eltemetve.

Anyám 1894-ben született. 1944. június nyolcadikán halt meg. Édesanyám végzettsége polgári iskola volt, háztartásbeli volt egész életében. Az anyanyelve magyar volt, de perfektül beszélt németül. Mi otthon magyarul beszéltünk. Édesanyámnak két testvére volt, Mária és Béla. Béla munkaszolgálatos volt Szombathelyen. Ott éhen halt, azt hiszem, nem bírt enni, valami betegsége lehetett.

Mária férjhez ment Steiner Dezsőhöz, és két fia lett: László – elvitték munkaszolgálatosnak, meghalt –, és István, aki nagyon jófejű volt. Tanított az egyetemen is. Istvánnak három gyereke van, és bár az anyjuk katolikus, a gyerekek nagyon tartják a vallást.

Az édesapám és az édesanyám első unokatestvérek voltak, tíz év volt közöttük. A legszebb házaséletet élték, amit életemben láttam. Soha egy hangos szó közöttük nem volt. 1914-ben házasodtak, szerelmi házasság volt. A házasságból két gyerek született: én, 1915-ben s az öcsém, György 1920-ban.

Emlékszem arra, hogy édesapám az első világháborúban volt. És emlékszem egy jelenetre, mikor hazajött – anyám ölében ültem, és ő olvasta a levelet, amit apám írt –, és apám váratlanul bejött az ajtón. Milyen nagy örömünk volt!

1918-ban a kommunizmus alatt kirabolták a nagyapámat, az üzletet teljesen kirabolták. Ők már az előtt jöttek fel Pestre lakni. Édesapám szedte utána össze azt, ami maradt, s elhozta a napernyőket és a csomagolópapírokat. Ennyi maradt az üzletből.

Mi akkor még Gyönkön laktunk. Apám volt a hitközségi elnök. Körülbelül kiszámítottam, hogy hetven zsidó élt az én időmben Gyönkön. Apám idejében még zsidó iskola is volt, apám zsidó iskolába járt, és sok keresztény szintén oda járt [Érdekes, hogy a Magyar Zsidó Lexikon szócikke szerint 1850-ben épített ugyan a hitközség iskolát, „de az iskola azóta sem nyílt meg, miután sohasem volt a látogatásához elegendő számú növendék”. – A szerk.]. Édesapám nem akart kereskedő lenni, és bár ő Bécsben kitanulta a kereskedő szakmát, nagyon szerette a természetet, és gazdálkodott. Azonkívül a szomszéd nagybirtokosoktól és a kisemberektől vásárolt gabonát, amit a nagy malmokba szállíttatott: Olaszországba, Budapestre.

Emlékszem, hogy Gyönkön eleinte petróleumlámpa volt, később persze bevezettük a villanyt. Volt betonút is, folyóvíz is később. A mi házunk egyike volt a legszebbeknek. Három nagyszoba volt egyben, több mint tizennyolc méter volt, és magasak voltak a szobák. Úgyhogy a meleg mindig fölszállt. Koksszal fűtött anyám, az soha nem égett ki, mert mindig ott volt a parázs. Szóval egész nap fűtöttek. Akkor volt még egy iroda, aztán volt fürdőszoba, cselédszoba, konyha, mosókonyha, kamra, persze padlás, és utána volt még két nagyszoba, az volt a magazin [raktárhelyiség], ahova apám tette a búzát, amit vásárolt. Volt még három pincénk is: az egyik pincében voltak a hintók, akkor nem volt még garázs, a másik pincében a krumpli, s a harmadik pincében a borok.

Otthon nálunk állandóan volt cseléd, egy vagy kettő, volt szakácsnő, és még volt egy-két ilyen lány. Még az utolsó pillanatokban, mikor én özvegyen hazamentem, két személyzet volt édesanyámnál. Volt az Éva, s amikor férjhez ment, anyám adott neki egy hálószobabútort ajándékba, utána meg jött a testvére, Rézi. Ő ott volt egész végig, míg lehetett. Aztán volt két mosónő, aki jött hozzánk. Senkihez a faluból nem jöttek, csak anyámhoz. Aztán jöttek a vasalók, szerettem velük reggelizni, tízóraizni. Aztán mikor a káposztát kellett eltenni, akkor jöttek az asszonyok, minden fehér lepedővel le volt terítve, és akkor gyalulták a káposztát, betették a nagy hordóba, beletettek borsot meg paprikát, aztán a végén egy nagy követ tettek rá.

Édesanyám nagyon elegáns asszony volt. Emlékszem egy ruhájára, Budapesten hordta egyszer, amit soha nem is tudok elfelejteni: valami sötétszürke ruha volt, pliszírozva volt, fele erre, fele arra [Vagyis redőkkel, ún. berakásokkal volt díszítve a ruha. – A szerk.], és gyöngyök voltak rajta. És valami selyembrokát kombináció volt, denevérujjal, amin szürke gyöngyök voltak. De falun nagyon egyszerűen öltözködtünk, egész más ruhánk volt falun, és egész más, amikor Budapesten voltunk.

Anyám nagyon komoly, okos asszony volt. Nagyszerű háziasszony volt. Volt egy idő, mikor vándorcukrászok jöttek a faluba, s nálunk laktak egy hétig, anyámat megtanították karamellt készíteni, franciakrémest, grillázst, dobostortát, a világon mindent megtanult az édesanyám. Ha volt befőzés, akkor anyám befőzte az egész kertet. Gyönyörű kertünk volt lenn a ház mellett, gyönyörű virágok voltak meg magas rózsafák – és a falunkban volt egy herceg [Sulkowski Viktor lengyel hercegről van szó, aki az első világháború után Magyarországra nősült, és a Zichyektől megvásárolta 1140 holdas birtokukat a hozzá tartozó kastéllyal Gyönkön. – A szerk.], s az ő kertésze tartotta rendben a rózsákat. Anyám szerette az érdekes állatokat is, volt a kertben egyszer egy törpekakas és egy törpetyúk, később valami kínai liba. Aztán volt egyszer egy gúnár, de nem közönséges gúnár volt, mert fekete volt a csőre, és olyan furcsa hangja volt. És voltak kacsák meg libák, amiket tömtek. Apámnak minden ebédre és vacsorára friss húst kellett adni, nem is tudom, hogy tudtunk ennyit enni. Anyám imádta a kertészetet, imádott sütni-főzni.

Állatokat is tartottunk. Nekünk több tehenünk volt otthon, és édesanyámnak a zsebpénze a tejpénz volt. Anyám nagy kannákban küldte a tejcsarnokba a tejet. Nyolc-tíz tehenünk volt otthon, és azon kívül a fiatal tehenek kinn a pusztán, ezeket egy család rendezte, akik kint laktak a pusztán. Sok díjat nyert apám a tehenekkel. Akkor az volt fontos, hogy milyen zsírtartalma van a tejnek, jött az ellenőr minden hónapban lemérni a zsírtartalmat. S apám beszervezett négy-öt családot, s az ellenőr mindig másnál aludt, nálunk evett. Apám pedig kapta a kitüntetéseket.

Apám imádta a szabadságot, imádta a földet és a lovakat. Ez volt az ő szenvedélye. Imádta azokat a lovakat, amik gyorsan mentek; több hintója volt, legalább négy.

A mellettünk levő ház szintén a miénk volt, és édesapám ingyen kiadta az állatorvosnak, mert azt mondta, hogy tekintve, hogy annyi állat van, minden pillanatban valami előfordulhat, és neki nagyon fontos, hogy az állatorvos ott legyen. Minden évben, állandóan, szóval, amíg a föld megvolt, két szegény asszony és a kántor ingyen kapta a tejet, a lisztet, a krumplit, a kukoricát és a fát a szüleimtől.

Termesztettünk szőlőt, volt búza, kukorica, krumpli. Négyféle krumplink volt. Volt rózsa krumpli, gülbaba krumpli, ella krumpli és kifli krumpli, az állatok is valami krumplis-korpás keveréket ettek.

Édesapám újságot olvasott, „Magyar Nemzet”-et vagy mit. Anyámnak járt a „Színházi Élet” [1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.], az „Új Idők” [Képes szépirodalmi hetilap volt, a művelt középosztály lapja (1894–1949). Alapító főszerkesztője Herczeg Ferenc volt (1894–1944 között szerkesztette a lapot), munkatársai között a kor divatos írói szerepeltek. A lap közölt folytatásos regényeket, volt családi és gyermekrovata is. – A szerk.], és sok könyvet olvastunk. Elolvastam az összes Jókai Mórt, Herczeg Ferencet [(1863–1954) – író, újságíró. 1891-től Rákosi Jenő „Budapesti Hírlap”-jának belső munkatársa, 1894-ben indította és 1944-ig szerkesztette az „Új Idők” c. szépirodalmi hetilapot, 1903-ban egyik alapítója s megalapításától főmunkatársa „Az Újság” c. lapnak. 1896-tól két cikluson át országgyűlési képviselő, Tisza István politikájának híve. Együtt indították 1911-ben a „Magyar Figyelő” c. politikai lapot. 1927-től a felsőház tagja. 1919 után tevékenyen részt vett az irredenta revíziós mozgalmakban, 1929-től a Revíziós Liga elnöke. Regényeiben leginkább a korabeli dzsentritársadalmat eszményítette. Népszerűek voltak történeti regényei (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.], ezek mind voltak otthon. Nagyon szép gyermekkorom volt, különösen addig, míg a nagyanyám élt, sajnos nyolcéves koromban meghalt. Ő mindig vitt magával Pestre. Pesten csináltatott nekem ruhát, emlékszem, vett nekem egy fekete bársonykabátot hermelingallérral és muffal. Vitt mindenhova magával, elvitt karácsonykor a Vígszínházba a gyerekdarabokra meg az Operába is.

Én nem jártam óvodába. Ott voltunk a ház körül, tettünk-vettünk, játszottunk. Ezenkívül nekem kellett vasalnom a saját dolgaimat, dacára annak, hogy anyámnak vasalónője volt. De anyám azt mondta, hogy nekem ezt meg kell tanulni. Azután meg kellett tanulnom főzni is, úgyhogy én tizennégy éves koromra tökéletesen főztem.

Ebéd után általában levettük a ruhát, hogy ne legyen konyhaszagú, s aztán beültünk a nappaliba, és kézimunkáztunk. Édesanyám nem sokat engedett, mert baj volt a szememmel, de gobelint csináltam – az is jó szemrontó.

Édesanyám még iskoláskorom előtt beíratott egy öreg hölgyhöz zongorázni és franciául tanulni. Ez egy nagyon finom úriasszony volt, aki perfekt francia volt, csak nagyon szegény. Gyereke nem volt, az idős húgával lakott együtt nagyon nagy szegénységben. Szegény néni kezei betegek voltak, úgyhogy ő nem is tudott zongorázni, csak ült a széken. Aztán, szegény, meghalt, s édesanyám megvette a zongorát, s egy másik nőnél tanultam tovább, ő viszont kivándorolt Casablancába. A harmadik zongoratanárnőm opera-énekesnőnek készült, és fölfedezte a hangomat, aztán mikor Pestre kerültem, akkor megint tanultam zongorázni. De az volt a borzasztó, hogy mindig elölről kellett kezdeni az egészet, és én azt meguntam.

Hatévesen beírattak az elemi iskolába. Az egy református magyar iskola volt, ahova cigányok is jártak. Például ott járt Orsós Jolán, akinek az édesapja cigányprímás volt Gyönkön, és ő később énekesnő lett. Aztán volt még egy cigánylány, attól viszont hajtetűt kaptam.

Gyönkön jártam a gimnázium első négy évét, református gimnáziumba jártam [Gyönknek 1806 óta van gimnáziuma. – A szerk.]. A tanárok nagyon szigorúak voltak. Volt egy tanár, aki körmösöket adott a nagy vonalzóval, az nagyon fájt. Ő, azt hiszem, latint tanított. S aztán volt még egy nagyon-nagyon rendes tanárom, akinek a felesége nagyon szeretett, én jártam hozzájuk. A felesége egy bácskai sváb családból származott, és gyönyörűen kézimunkázott, adott is nekem ajándékba egy nagyon szép kézimunkát. Azután volt egy Pintér nevű tanár, aki a németet tanította. Nagyon rendes volt. Nagyon jó tanárok voltak. Aztán nagyon híres gyerekek jártak oda: a Stróbl Zsigmondnak a lánya [1884–1975, Kossuth díjas szobrász. – A szerk.], a Hekler Antal [1882-1940] művészettörténész, egyetemi tanár lánya és az akkoriban nagyon híres zsidó ügyvédnek, Brachfeldnak a lánya. Szóval nagyon rendes társaság voltunk.

Mikor elvégeztem a négy gimnáziumot Gyönkön, tizennégy éves voltam [Vagyis a nyolcosztályos gimnázium első négy osztályát végezte el. – A szerk.], apám csinált egy óriási partit, és mindenki meg volt híva, az egész osztályom, az összes tanár, a református pap, merthogy persze az is volt.

Eredetileg ipariskolába akartam továbbmenni, a kézimunka, a varrás érdekelt. A család nem akarta engedni, mert baj volt a szememmel. Nyolcéves koromban fára másztunk a barátnőmmel, s egy levél megfertőzte a szemem. Nagyon beteg voltam, és a Frigyes nagypapám felvitt Budapestre a klinika főorvosához, doktor Waldmann Gyulához, s ő kezelt. Csak átültetéssel lehetett volna javítani a dolgon, s azt én nem akartam. Szóval nekem azóta is egy heg van a pupillámon, csak a körvonalakat látom a bal szememmel. Ezért nem engedték, hogy ipariskolába menjek [lásd: ipariskolák szócikken belül a (4)-es pont: nőipariskolák].

Volt egy gazdasági iskola itt, Budapesten, ami mindennel foglalkozott [Valószínűleg háztartási iskoláról volt szó. Lásd ott. – A szerk.], oda akart anyám beíratni. De mikor megtudta az igazgatónő, hogy zsidó vagyok, kijelentette, hogy az iskolát egy keresztény alapítvány működteti, s csak keresztény lányok járhatnak oda. Végül aztán az Erzsébet nőiskolába jártam [ma Teleki Blanka gimnázium. – A szerk.] [lásd: leányiskolák], ami állami iskola volt az Ajtósi Dürer soron. A nagybácsimnál laktam. De nem tanultam ki semmi specifikust. Tanultam franciát itt is, meg németet is tanultunk, de én azt már gyerekkoromtól beszéltem. Volt egy nagyon jó barátnőm itt, az Erzsébet Nőiskolában, őt meghívtam nyárra, nálunk lakott. Úgy hívták, hogy Szverzsényi Etelka, az édesapja miniszteri tanácsos volt, és a Budapesti Gyógyfürdőnek volt az igazgatója. Ő lenn volt nálunk, megismerte az öcsémet, persze mindent tudott a családról, és nagyon-nagyon jól érezte magát.

Gyermekkoromban a zsidó ünnepeket betartottuk. Apám volt a gyönki hitközség elnöke, és péntek este meg szombaton eljárt imádkozni. Viszont fejfedőt, kipát nem hordott állandóan. Hanukakor gyertyát gyújtottunk. A szombatot tartottuk, nem dolgoztunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek este anyám mindig gyertyát gyújtott, de ennyi volt. Az újévet [Ros Hásáná] is megtartottuk, hosszúnapot [Jom Kipur] megtartottuk, akkor nem ettünk. Egy időben volt kóser háztartás is. Az öcsémnek volt bár micvója.

Húsvétkor [Pészah] mindig együtt volt a család. Húsvétkor a nagypapám mindig lejött Budapestről, s akkor nálunk lakott. Meg lejött a nagynénénk is a családjával, meg lejött az orvos nagybácsi meg az ügyvéd nagybácsi, szóval nagy dolog volt. Először nálunk volt a széder, mert az apai nagyapám idősebb volt, a másik este a másik nagyapámnál, és nem ettünk, csak maceszt nyolc napig. A mai napig nem eszem, csak maceszt húsvétkor, ezt betartom. Mikor kicsi voltam, karácsonyt is tartottunk. Olyan karácsony volt, hogy az ebédlőben volt háromablaknyi meglepetés. Olyan normális dolgok voltak ezek. Azt nem néztem, hogy keresztény ünnep vagy valami.

Gyerekkoromban nem éreztem semmi antiszemitizmust, mert az én korosztályomban nem volt zsidó. Gyönkön volt egy öreg zsinagóga [Gyönkön 1730-ban alapították a hitközséget, 1836-ban épített a hitközség templomot, és 1852-ben létesítették a mikvét. – A szerk.]. A rabbi és a kántor háza mellett volt kóser mészárszék, anyám kóser húst is vett. Mert abból a hitközségnek haszna volt. De a rabbinak nem volt samesze. Elvette a sárospataki Fischer rabbinak a lányát, Hannát. Szegényt, három gyerekkel vitték el. Nagyon rövid ideig volt csak rabbi itt, elvitték később munkaszolgálatra.

A többi zsidó, aki ott élt… volt egy kereskedő, ő is nagyon jómódú volt, a Ranschburg, és aztán volt egy másik család, azoknak vaskereskedésük volt, nagyon korán elmentek Gyönkről – hogy hova, nem tudom. Aztán volt a nagybátyám, aki az orvos volt. Volt egy Engel család, ők nyomdászok volt, Politzer, aki férfiszabó volt, akkor volt egy Ausch néni, akinek egy kis üzlete volt, liszt, cukor, élesztő, ilyesmi. Ez egy neológ közösség volt.

De az én koromban zsidó fiatalság már egyáltalán nem volt. Úgyhogy én keresztényekkel barátkoztam, és soha semmi differencia nem volt. A faluban – tekintve, hogy sok német volt – volt református magyar iskola, református német iskola, evangélikus magyar iskola és evangélikus német iskola. A legjobb barátnőm az evangélikus papnak volt a lánya. Állítólag a papa valamikor antiszemita volt, de engem nagyon szeretett. A felesége régen meghalt, a barátnőmmel, Mártával együtt főztünk- sütöttünk. Az evangélikus papnak volt két fia is, az egyik orvostanhallgató, a másik ügyvéd volt, eléggé antiszemiták voltak. De miután én barátságba kerültem a húgukkal, akkor egészen megváltoztak. Mikor Márta eljegyezte magát egy katonatiszttel, s egy hétig zajlott az eljegyzés, ha nem jöttem ebédre, vacsorára, akkor értem küldtek, hogy ott legyek. Nagyon sok fiú volt, a Tüske tanárnak is volt két fia, az egyik ludovikás volt [lásd: Ludovika Akadémia], a másik az egyetemen tanult. Nyáron mentünk úszni a barátokkal, jártunk fürödni, s anyámnak semmi ellenvetése nem volt, hogy fiúk is jöttek velünk.

Mikor nagyobb lány lettem, minden évben nyaraltunk a Balatonnál egy hónapot, édesanyám nővérével, Máriával és az unokatestvéreimmel, mert apám nyáron nem jöhetett a gazdaság miatt. Siófokra jártunk ilyenkor nyaralni. Még emlékszem a panzió nevére, ahol megszálltunk, Dombalj Panzió volt a neve. Ez egy nagyon elegáns hely volt, sokat jártunk innen kirándulni is. Hajókáztunk is minden nyáron legalább egyszer. A nagynéném nem dolgozott, ő vigyázott ránk. A kertben játszottunk az öcsémmel, István unokatestvéremmel meg a nagyobb fiúval, Lacival. Laci 1915-ben született, és mi Lacival testvérként nőttünk fel, mert mikor apám a háborúban volt, anyám nagyon sokszor jött fel Budapestre a nővéréhez, és akkor együtt játszottunk. Nagyon szerettem, olyan jó ember volt.

Télen korcsolyáztunk, volt a falu végén lefagyva valami víz. Aztán a nagybátyámtól kaptam egy sífelszerelést, szóval kicsit síeltem, korcsolyáztam, aztán persze szánkózni mentünk.

A szüleimnek is voltak a faluban jó barátaik, akikkel összejártak, névnapozni, házassági évfordulót megünnepelni. Anyámnak a féltestvére, akinek a férje a körorvos volt, a mi családunk, az Albanasz ügyvéd és még egy tanár a gimnáziumból, ez a négy család volt nagyon jóban. Addig, amíg jött a Hitler. Hanem mikor a nácik jöttek, a tanárnak a felesége azt mondta a nagynénémnek, hogy Iluskám, most már nem barátkozhatunk.

Anyanyelvem a magyar, otthon magyarul beszéltünk. A szüleim perfekt beszéltek németül. Nem jiddisül, németül. Jiddist nem is használtak Gyönkön. A anyai nagyszüleim faluja, Hőgyész, az más volt. Ott ortodox zsidók voltak. Hőgyészen sok zsidó volt. Voltak ortodox zsidók, és volt egy zsidó tanítónő, aki nagyon tehetséges volt, és én sok időt töltöttem Hőgyészen. Sok barátnőm is volt ott.

Az öcsém 1920. január huszadikán született Budapesten, a János Szanatóriumban [Városmajor utca, a mai Ér- és Szívsebészeti Intézet], akkor jöttek a fehérek [lásd: Tanácsköztársaság]. Míg mi Budapesten voltunk azon a télen, a lakásunkat kirabolták, elvitték a hermelinsálamat, anyámnak a bundáját és sok mindent a lakásból. De úgy látszik, valaki megzavarhatta őket, mert a díványtakaró alatt megtaláltuk az Olaszországból származó két vázát és egy berakásos tükröt, amit édesanyám a nászútról hozott. Azután a fehérek alatt az összes zsidót és aki kommunista volt, borzasztóan összeverték. Arra emlékszem, hogy édesapám hazajött, és hideg borogatást kellett rárakni [lásd: fehérterror].

A testvérem nagyon-nagyon rendes, szorgalmas fiú volt, soha anyámnak problémája nem volt vele. Cserkész volt [lásd: cserkészet]. Tizenhárom éves korában elkerült otthonról, Szekszárdra járt iskolába, s miután leérettségizett, vegyészmérnök szeretett volna lenni. Azt mondták, ha kikeresztelkedik, akkor mehet egyetemre [Az 1939:IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust, a 6%-os arányt csak a műegyetemen emelve fel 12%-ra. – A szerk.]. Az öcsém azt mondta, a vallás nem egy ruha, amit le lehet venni. Nem keresztelkedett ki. Nem voltunk vallásosak, de mi nagyon jóérzésű zsidók voltunk. Szóval ő elment Brünnbe, németül letette a vizsgáit. Aztán 1938 decemberében kiment Toulouse-ba, s többet nem jött vissza. A szüleinket ő soha többet nem látta már. Perfekt francia lett, és nagy francia hazafi. Imádta Franciaországot, mindent, ami francia volt. Franciaországban halt meg, rákban. Toulouse-ban van eltemetve.

Gyönkön nagy élet volt, mert ugye sok ügyvéd volt, meg orvos, és volt egy kaszinó. Gyönk járási székhely volt. Aztán emlékszem, volt a képviselő-választás, és akkor az egy nagy dolog volt, a kaszinóban volt az ebéd, s egy partit rendeztek az új képviselő tiszteletére. Akkor voltak bálok, Hőgyészen volt például egy jelmezbál, föl voltam öltözve török nőnek. Aztán Gyönkön is volt jelmezbál, akkor spanyolnak voltam felöltözve. Sok bál volt Gyönkön, és mindig elmentünk.

Budapesten a nagybácsim vitt el a bálokra, mikor már nagyobb voltam. A nagybácsim választmányi tagja volt a Lipótvárosi Kaszinónak, és minden évben vett nekem egy báli ruhára való anyagot, amit Pesten varrtak meg. És elvitt a Lipótvárosi Kaszinó báljára, ami roppant elegáns hely volt. Ő persze kártyázott, bridzselt, amíg én táncoltam [A Lipótvárosi Kaszinót 1883-ban alapították a gazdaságilag erősödő, zsidó származású polgárság lakóhelyén, a kereskedelmi, malom-, majd bankközponttá fejlődő Lipótvárosban. Elnöke 18 éven át Falk Miksa volt, majd haláláig (1911) br. Bánffy Dezső, a volt miniszterelnök. A Kaszinó épülete (Freund Vilmos tervezésében) 1896-ra készült el a Zrínyi és a Nádor utca sarkán. „A Lipótvárosi Kaszinó megalakulásától kezdve jelentős adományokat tett különböző jótékonysági célokra, és a művészet pártolására is sokat áldozott. … Segítették a lipótvárosi kisdedóvót, a kórházakat, hozzájárultak a Vígszínház építéséhez. Lipótvárosi Kaszinó Díj elnevezéssel festészeti díjat alapítottak. Rendszeresen opera pályázatokat írtak ki” (Novák Béla: „Fővárosi kaszinók a 19. században”, Budapesti Negyed, 26. 2004/4). – A szerk.].

Az első férjem Bokor Ernő, 1900. július huszadikán született Óbecsén, és 1942. január huszonharmadikán ölték meg. Zsidó származású volt. Beszélt magyarul és szerbül. De otthon magyarul beszéltek. Kereskedelmi érettségije volt [lásd: kereskedelmi iskolák]. 1935-ben Budapesten ismerkedtem meg a férjemmel. Mentem a villamossal, és a villamosban valaki megkérdezte, hogy hol a Rákóczi út. Mikor leszálltam a Rákóczi úton, mondtam, hogy ez a Rákóczi út. És a férfi, aki kérdezte, mellém szegődött. És azt kérdezte tőlem, hogy merre van az EMKE Kávéház. Mondtam neki, hogy az utcán nem ismerkedem, menjen a rendőrhöz, és kérdezze meg tőle. Azt mondta, hogy menjünk együtt a rendőrhöz. Mikor megtudtuk, hogy merre van az EMKE, megkérdezte, hogy nekem nagyon fontos-e odamenni, ahova én megyek. Mondtam, igen. Erre azt kérdezte tőlem – akkor volt az ötórai tea divatban –, hogy hallottam-e a Rajkó zenekart, amelyik délután az EMKE-ben zenél, s nem mennék-e el vele meghallgatni [Rajkózenekar több városban is alakult, az 1930-as években működő budapesti rajkózenekar talán az 1920-as években alakult, de nem azonos a „Rajkózenekar” néven most is létező, 1952-ben alakult formációval. – A szerk.]. Megnéztem, nagyon elegánsan volt fölöltözve, elmentem az EMKE-be. Mi történhet délután öt órakor? Levetettem a kabátomat – én is jól voltam fölöltözve, s elég vékony voltam. Ilyen magas sarkú cipőben persze, fekete szövetruha volt rajtam. Leültünk, és elővette az útlevelét, mert azt mondta, hogy én azt mondtam, hogy utcán nem ismerkedem, hát ő most be akar mutatkozni. Bokor Ernőnek hívták, és be volt írva, hogy gyáros. Jugoszláviában élt, Novi Sadon [lásd: Újvidék].

Hát borzasztóan imponált nekem! Akkor beszélgettünk, és fél hét körül mondtam, hogy nekem most el kell menni, mert este bálba megyünk. Azt mondta nekem, hogy másnap majd fölhív engem telefonon. Vett egy taxit, elvitt, és nem voltam egész biztos, hogy föl fog hívni. Nagyon féltem a nagybácsimtól, és azt mondtam a házvezetőnőnek másnap, hogy a kávét, amit a nagybácsi minden ebéd után iszik, vigye be az úriszobába az ebédlőből, mert várok egy telefont. És a telefon tényleg megszólalt, és akkor találkoztam vele. Mondta, hogy másnap el kell utaznia, de itt van a testvére és az unokatestvére, és szeretné, ha őket megismerném. Elutazott, s én másnap megismerkedtem a testvérével és az unokatestvérével. Meg voltam lepve, szóval nem tudtam, hogy kik ezek és mik ezek, mert a húgának – akkor volt divatos a csikóbunda –, az Elkán szűcsnél [Híres szűcsök voltak, a Váci utcában volt az üzletük. – A szerk.] vett egy csikóbundát, Frank Irmánál – aki a színésznőknek, Karády Katalinnak stb. csinálta a kalapjait – kalapot [Frank Irmának híres kalapszalonja volt a Váci utcában, a Frank-féle kalap a háború előtt fogalom volt. (Frank Irma Karády bizalmasa és barátnője volt, először ő szökött át a határon 1950 őszén, majd később Karády is, és ettől kezdve végig együtt éltek az emigrációban.) – A szerk.], és megvett valami tíz pár cipőt. Aztán ők elutaztak, én hazautaztam. Édesanyámnak elmondtam. Azt mondta, felejtsd el, az öcséd Franciaországban van, hát hogy képzeled, hogy majd Jugoszláviába fogsz férjhez menni [lásd: Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től: Jugoszlávia)] [1935-ben az akkor még csak 15 éves öccse Szekszárdon tanult. Majd csak 1938 decemberében ment Franciaországba. – A szerk.].

1936-ban kaptam egy lapot a leendőbeli férjemtől, hogy megint karácsonyra Budapesten lesz, és kérdezi tőlem, hogy én is Pesten leszek-e. És akkor találkoztunk. Édesanyám is Budapesten volt, és szerettem volna, hogyha megismeri a férfit, de azt mondta, hogy nem akarja megismerni. Akkor fölvittem a nagynénémhez, a Mariska nénihez, őneki nagyon-nagyon szimpatikus volt. Azután már merészebb voltam, és szórakoztunk. Akkor volt a Moulin Rouge meg az Arizona kávéház, akkor elvitt engemet a Moulin Rouge-ba, az Arizonába, de nekünk egy óra előtt otthon kellett lenni, mert a Jenő bácsinak [Föltehetően az apa testvéréről, Engelmann Jenő nagybácsiról van szó. – A szerk.] nem volt szabad tudni a találkozókról [A Moulin Rouge és az Arizona két híres mulató volt az ún. Pesti Broadwayn, azaz a mai Nagymező utcában. Somossy (Singer) Károly 1894-től működtette a Somossy Orfeumot a Monarchia két híres bécsi színháztervező építésze, a Fellner és Helmer által tervezett épületben (az orfeum olyan mulató, ahol a közönség vacsora mellett a színpadon zajló revüműsort – artistaszámok, kabaréjelenetek, kuplék stb. – nézhette).  Az orfeumot később Waldmann Imre vásárolta meg (Fővárosi Orfeum). Az épületben 1922-től az Operett Színház működött, a korábbi orfeum pedig Moulin Rouge néven a ház télikertjében működött tovább. Az Arizona Mulató az 1930-as évek elején nyílt meg, a Nagymező utca 20. szám alatt, Mai Manó császári és királyi udvari fényképész 1890-es években épített egykori műteremházában (Nay Rezső és Strausz Muki tervezése). Az Arizona mulató az 1930–40-es évek egyik legismertebb pesti társasági helye volt. – A szerk.].

1937 augusztusában megesküdtünk. Én huszonkét éves voltam, ő harminchét. A szüleim ellenezték, főként a kora miatt. De a legboldogabb házasság volt. Sajnos nagyon rövid ideig, csak négy és fél évig tartott. Nászúton Velencében voltunk, a Kristály Hotelben laktunk. Autóval mentünk nászútra, bejártuk egész Olaszországot. Azt hiszem, két vagy három hétig utaztunk.

A házasságunkból két fiam született, 1938-ban és 1941-ben. A nagyobbik fiamat Alexander Péternek kereszteltük [A névadás persze nyilván nem kereszteléssel történt. – A szerk.], Budapesten született Kende főorvosnál a János Szanatóriumban. A kisebbik fiamat Tomiszlav Igornak hívták.

A gyárunk nagyon jól működött. Magyarországon valaki szabadalmaztatta a porcelánfejű szódásüveget. Ezt a jogot a férjem megvette egész Jugoszláviára. A Zsolnay gyár csinálta a porcelánbetéteket, a ruggyantagyártól vettük a gumit. Csehszlovákiából vette az üvegeket és a csöveket, Taorminából vette az esszenciát, a szénsavat Jugoszláviából vette. És egész Jugoszláviába szállított.

A férjem roppant elegáns volt, ő is csak angol szövetben járt, méretre csináltatta, és énnekem is volt egy külön szabóm, a cipőimet Budapesten csináltattuk, a fehérneműm is Magyarországról jött, a Goldberger gyártól [lásd: Goldberger család]. A gyerekeimre nevelőnő vigyázott – Darinka Fieldsnek hívták a nevelőnőt –, csodásan kézimunkázott, horgolt és kötött. A saját ruháit csipkekötéssel csinálta, és közben olvasott. Fantasztikus nő volt.

Az apósom meghalt pár hónapra rá, hogy megházasodtunk. Az anyósomnak öt gyermeke volt, a legidősebb volt a férjem, aztán jött Mihály, ő biztosítós volt. Aztán jött Árpád, aki belgyógyász volt, nőtlen, és volt egy húguk, Magda, aki Kassán volt férjnél. De idővel ők is Újvidékre költöztek. A negyedik fiú, Imre Párizsban élt, és ő életben maradt. Párizsban van, hogy hol, nem tudom. A Magda 1914-ben született, egy évvel volt idősebb, mint én, a férjét Zingerleinnak hívták, egy kisfia volt, Palika. Egy házban volt a férjemnek az üzeme, az ő raktára és irodája. Nagyon szerette a férjemet. Mindannyian, Imrét kivéve Újvidéken laktak. A szüleim is idővel megbékéltek azzal, hogy férjhez mentem. Az édesanyám már boldog volt.

Jugoszlávia egy fantasztikus állam volt. Nem volt antiszemitizmus. Ha az újévünk [Ros Hásáná] volt, a szerb pap odajött, és boldog újévet kívánt a rabbinknak. Ha egy kántor koncert volt, a pravoszlávok ültek az első sorokban. Ha a Purim-bál volt, akkor a tűzoltóparancsnoknak a lánya a mi bálunkon táncolt. Nem éreztünk semmit a világon. A férjem elment, elvitt engemet egy tiszt barátjához, aki a tiszti kaszinóban volt valami, hát az nem is tudta, hogy mit csináljon. Szóval… nagyon szép ország volt. Nagyon szép. Zsidóknak nagyon szép.

Gazdag zsidók laktak Újvidéken. A mi családunk nagyon összetartott, segítettük egymást. Volt egy barátnőm, Schossbergerné. A férjének az unokatestvére egy dúsgazdag ember volt, és volt egy nagy kereskedése, amit a barátnőm férje vezetett, úgyhogy mi zsákszámra vettük az élelmiszert, és elosztottunk mindent, cukrot, kakaót, csokoládét, kávét.

Mikor a magyarok bejöttek [lásd: A Délvidék megszállása], egyik nap váratlanul bejött egy magyar katona. Persze leültettük, megkínáltuk, és beszélgettünk. S végül azt mondja, hogy nem látok itt fölhalmozva élelmiszert. Akkor tudtuk, hogy valami baj van, ez jelzés. Aznap este a férjem a nevelőnővel együtt egy nagy ruháskosárba tett minden élelmiszert, és elvitték az üzembe és eldugták. Másnap már ott is voltak a detektívek a lakásunkban, és keresték az élelmiszert. Az a katona valószínűleg hallhatta, hogy följelentés van ellenünk, és bár soha életében minket nem ismert, mégis ilyen jóindulatú volt, hogy följött, és figyelmeztetett. Ilyen csodák is vannak. Szóval akkor nagyon nehéz helyzetünk volt, ott volt az árunk, de nem tudtuk megenni. Magyarországon akkorra már az összes vevőnket elvesztettük.

Édesapámat tragikus körülmények között vesztettem el 1941 márciusában. A németek még háború előtt a fiatal sváb gyerekeket, akik tehetségesek voltak, elvitték Németországba, és kitanították őket valamiféle orvosnak. Mikor készen voltak, akkor visszaküldték őket egy német ápolónővel. És az ápolónőnek az volt a dolga, hogy kiment a faluba betegekhez, és azt mondta, hogy zsidó orvost ne hívjanak, csak az ő tanítványait. És ez a nő csinált egy klubot a lányoknak – tanította őket kézimunkázni, a férfiak pedig ott ittak és kártyáztak. Apámtól egyszer az egyik alkalmazott lopott, és apám ezért menesztette. Az illető persze odajárt ezekhez a klubba. Apám nem vette komolyan a veszélyt. Egyik vasárnap lement a pincébe, hogy bort hozzon, és az az ember utánalopakodott, és apámat egy baltával hátulról szétverte. 1941. március nem is tudom, hányadikán. Gyönkön temették el, de exhumáltattam, s Pécsen temettettem el, mert Gyönkön már senki zsidó nincs.

1941 decemberében az idősebbik fiam az óvodában megfázhatott. Borzasztó beteg volt, magas láza volt, félrebeszélt. Mikor jobban volt, elvittük röntgenre, s az orvos azt mondta, tuberkulózisa van. Megijedtünk, a kisebbik fiam akkor volt kilenc hónapos, fölhívtuk rögtön a nagybácsit Budapesten, rezerváltattunk a Bródy gyerekkórházban [lásd: Zsidókórház] egy külön szobát, és utaztunk fel Budapestre. Megérkeztünk, és az orvos, aki felírta a leleteket, rögtön azt mondta, hogy a gyereknek influenzája volt. Jött a főorvos, a tüdőfőorvos a másik kórházból, és kiderítette, hogy a gyerek tüdején egy tályog van. Úgyhogy egy héten kétszer vagy háromszor kellett röntgenre menni, és a férjemtől kapott vérátömlesztést. Januárban, miután a gyerek egy kicsit jobban lett, a férjem hazautazott, mert nyugtalankodott az otthonhagyott kicsi miatt. Szerdán utazott haza, és utána semmi hír. Csodálkoztam, hogy miért nem üzen. Pénteken már borzasztó ideges voltam, bementem a Mariska nénihez, anyám nővéréhez, de ott se találtam a helyemet. Akkor hallottuk, hogy valami van Újvidéken, de ez olyan titokban volt, hogy senki nem tudott semmit. Szombaton megérkezett a vonat Újvidékről, azzal sem jött. Akkor már biztosan tudtam, hogy valaminek kellett történnie, hogy nem hívott, és nem is jött. Föl akartam hívni a lakásomat, de a telefonközpontnál egy csomó telefonhívás volt előttem, csak éjfélkor kaptam kapcsolatot. A nevelőnő jött a telefonhoz, és kérdezte, hogy nem tudok-e semmiről. Mondom, nem. Azt mondja, a férje le van tartóztatva, holnap jövök a gyerekkel.

Másnap kimentünk az állomásra a gyerek elé, és akkor találkoztam egy kassai származású asszonnyal, aki Újvidéken volt férjnél, és az elmondta, hogy egy pogrom volt, és nagyon sok embert megöltek [lásd: újvidéki vérengzés]. És megérkezett a nevelőnő, s elmondta, hogy pénteken tizenkét órakor jöttek a férjemért – két katona –, engemet kerestek és a nagyobbik gyereket. Fölemelték az ágyat, benéztek a szekrénybe, ágy alá, mindenütt kerestek, nem találtak. Az ajtónk úgy nyílott, hogy a kisgyerekágy az ajtó mögött volt. Párnákkal volt a gyerekem körülvéve, mert akkor állt föl, és féltünk, hogy megüti magát. A gyerek csendben volt, nem vették észre. A férjemet elvitték, nem szólt egy szót sem, kiment. A nevelőnő elmesélte, hogy szerda óta statárium volt, úgyhogy a férjemmel bent voltak. A redőnyöket le kellett húzni. S mikor a férjemet elvitték, a nevelőnő fölhúzta a rolót, úgyhogy látta, hogy egy külön autóban vitték el a férjemet. Nemcsak a férjemet ölték meg, hanem az anyósomat, Lichner Szerénát s az orvos sógoromat is. Szegény sógornőmet is elvitték, akit a ricsei internálótáborból sikerült kiszedni, mert azok, akiknek a férje Szlovákiában született, Ricsén és Garanyban voltak internálva [Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internálótábor a politikai foglyok, menekültek és az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók számára. A leghírhedtebbek a csörgői, a garanyi (mindkettő Zemplén vm. visszacsatolt területén), a kistarcsai, a nagykanizsai és a ricsei (Zemplén vm.) tábor volt. – A szerk.]. Őt az édesanyja ki tudta venni, úgyhogy Újvidéken volt a hároméves kisfiával, s így őt itt ölték meg. A férjemnek az öccse, Mihály, aki egy pesti Goldmann lányt vett feleségül, gyermektelen volt, Budapesten volt; Imre szintén nem volt otthon, így megmenekültek. Én akkor nem mentem többet vissza Újvidékre, mert roppant veszélyes hely lett. Aki egy fényképen volt csak egy kommunistával, már azt is a börtönbe vitték.

Úgyhogy én az édesanyámhoz költöztem, Gyönkre, a két gyerekemmel. A földünket elvették, semmi jövedelmünk abból nem volt, mégis több cselédünk volt, hogy miért, fogalmam nincs.

Otthon nem nagyon tudtuk, hogy mi történik a zsidókkal, olyan titokban történt ez az egész. De mégiscsak hallottam valamit a lágerekről. Nem volt szabad ugyan külföldi adást hallgatni, de én egyszer éjjel hallgattam az orosz leadót [Moszkvában 1941. szeptember 29-én kezdte meg adását a Kossuth Rádió, a KMP Külföldi Bizottsága által, a szovjet kormány támogatásával szervezett titkos, klandesztin adó. Az antifasiszta, háborúellenes adó egy ideig Baskíria fővárosából, Ufából szólt (mellette működött még a Moszkvai Rádió magyar adása is). 1942-től ismét Moszkvából ment az adás, 1945. április 4-i megszűnéséig. – A szerk.], és ott beszéltek lágerekről és krematóriumról. De hát ki hitte ezt el? Nem gondoltunk semmi rosszra, a magyar zsidók annyira magyarnak érezték magukat, és nem is gondoltak arra, hogy valami történhet.

Sokszor utaztam Budapestre, valami szakmát akartam tanulni, mert az öcsém Franciaországban volt, nem tudtunk róla, ott volt a két gyerek, földünk nem volt. A nagybátyám lakásához közel, az Abonyi utcában lakott egy család, akiket Schmuckéknak hívtak. Ők együtt laktak Schmuck unokatestvérével, Bellával, aki szlovákiai volt, és szintén Ricsén volt az én sógornőmmel együtt, csak őt is sikerült kiszedni az internálótáborból. A sógornőm annak idején ajánlotta, hogy ismerkedjek meg ezzel a családdal, mert nagyon rendes emberek, és különösen a Bellával, akivel ő együtt volt, és ha azt gondolom, hogy édesanyámnak rossz egyedül, akkor beszéljük meg, hogy Bella vegye anyámat oda magukhoz. De anyám azt mondta, hogy ő jól megvan.

Szóval én őket nagyon jól ismertem, és őhozzájuk mentem, amikor feljöttem Pestre, és azt mondta nekem a Schmuckné, hogy a németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], ez egy nagyon veszélyes helyzet, hozd el a dolgaidat, nálunk van hely, gyere, és legyél velünk. A nagybácsim viszont azt mondta, hogy volt a Zsidó Tanácsnál, s azt mondták, hogy a magyar zsidóknak semmi baja nem lesz, s biztatott, hogy utazzak haza, mert a gyerekeim mellett a helyem. Mondtam neki, hogy Gyönkön mindenki ismer minket, mert apám is ott született, és az egy kis falu, ott elbújni nem lehet. De hát szerinte itt Budapesten bombázni fognak, és a pincében kell majd lenni, jobb, ha hazautazom. Fölhívtam anyámat, hogy jövök. Bella kikísért az állomásra, de a vonatra nem tudtam már felülni, mert az állomásról bevezettek. Ott volt már az unokatestvérem is, ő is haza akart utazni Simontornyára. Akkor éjjel elvittek minket toloncba, többször volt légitámadás [Magyarország német megszállásának első napjaiban Budapesten a rendőrök az utcán, pályaudvarokon, villamosmegállókban stb. szedtek össze zsidókat, akik vagy a toloncházba kerültek, vagy Kistarcsára, majd mindkét helyről Auschwitzba. A toloncház az ún. toloncok – azaz a rendőrhatóság által illetőségi helyükre szállítandó személyek – átmeneti elhelyezésére szolgáló intézmény. A VIII. kerületi Mosonyi utcában, a rendőrkapitányság épületében működött a kisegítő toloncház, a letartóztatott, internált emberek ideiglenes őrzésére kijelölt épület. (Az épület ma is rendőrségi használatban van.) Serebrenik Lászlóné föltehetően április elején került a toloncházba, ugyanis az első, Budapest elleni bombatámadásra 1944. április 3-án került sor. Az amerikai légierő Dél-Olaszországban fölszállt 450 bombázója és 157 vadászgépe támadta a ferencvárosi pályaudvart és a repülőgépgyárat. Az amerikaiak nappali bombázásai mellett az angol légierő éjszakai támadásokat hajtott végre. Valószínűleg erre a légitámadásra utal. Egyébként április 13-án ismét 535 amerikai gép támadta Budapestet, célpontjuk a repülőgépgyár és a repülőtér volt.– A szerk.].

Az ágyakon sodronyon aludtunk. Aztán kivittek minket Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor], ott a földön, a csomagjainkon aludtunk. Mindenünket elvették: a gyűrűmet, a briliánsgyűrűmet, a fülbevalót, nyakláncot, mindent elvettek, a pénzünket, mindent. S az egyik nap a nagybácsimat is elvitték, s odahozták Kistarcsára, ott találkoztam vele, nagyon sírt.

Egyik nap elindítottak minket. Én írtam egy lapot – nem volt bélyegem. Azt írtam, hogy visznek, nem tudom, hova. És bedobtam egy autóba, amelynek nyitva volt az ablaka, ott, a Keleti pályaudvar mellett. Később azért azt megtudtam, hogy megkapta a levelemet az édesanyám. Amikor Auschwitzban találkoztam egy unokatestvéremmel, ő mondta, hogy eljutott hozzájuk a lapom. Ezek szerint voltak rendes emberek, akik továbbították ezeket a lapokat.

Nem tudtam, hova visznek [Az első deportáló vonat 1944. április 28-án indult Auschwitzba Kistarcsáról, mintegy 1800 emberrel. A deportáltak között voltak azok is, akiket a német megszállás napján és a következő napokban a pályaudvarokon és Budapest utcáin vett őrizetbe és szállított Kistarcsára a magyar rendőrség. – A szerk.]. Bevagoníroztak egy marhavagonba, kívülről lezárták, és amikor néha ki tudtam a rácsok között nézni, akkor láttam az esztergomi palotát, a hercegprímási palotát, tudtam, hogy észak fele megyünk. Akkor még tovább mentünk, és láttam a szlovák parasztot, fehér nadrágban, csodálkozva néztünk a vonatból. S akkor este későn megérkeztünk valahova, emlékszem. Azt mondták, gyorsan kifele! A csomagjaik majd jönnek maguk után. Egy tiszt előtt kellett nekünk elmenni, és köztünk nem volt senki tizenhat éven aluli és hatvan éven fölüli.

Birkenauban voltunk. Azt mondták, aki fáradt, itt van egy autó, abba üljünk bele. Azt mondtuk, mi nem vagyunk fáradtak. Azt mondták, hogy messze van az állomás. Nem baj, mondtuk, és gyalog mentünk. Két szegedi asszony beült az autóba. Többet őket nem is láttam.

Beérkeztünk, és azonnal levetették velünk a kabátokat. Megérkeztem egy angol szövet kabátban szőrmével bélelve és egy nagy oposszumgallérral. Szóval ezt elvették tőlem, s akkor a számomat odaírták 76434. A retikülömet is elvették, kértem a német nőt, hogy hagyja meg a gyerekeimnek a fényképét, két gyerek fényképét hagyja meg, s akkor odaadtam neki az arany karkötőmet, ami be volt varrva a kabátomba. Meghagyta.

Ez 1944 tavaszán volt. Nagyon hideg volt. Azután tusolni kellett, szóval levettek mindent rólunk. Semmi, egy zsebkendő, egy papír nem maradhatott nálunk. Kaptunk egy régi divatú bugyit és egy rövid ujjú ruhát, és egy törülköző nélkül, egy szappan nélkül kellett tusolnunk, a hajunkat levágták rövidre – persze az is vizes lett –, és kidobtak minket. Négy és fél óra hosszat kellett kinn állni a zuhogó jégesőben. Aztán beküldtek a blokkba, és a fiatal német SS-ek fényképet csináltak: így néznek ki a zsidók. És bemutatták a mozikban. A blokkban köves padló volt, és fából voltak rekeszek. Kisebb helyen, mint egy dívány, heten vagy nyolcan aludtunk. A szalmazsák papírból volt, és faforgács volt benne, a takaró marhatakaró [lópokróc] volt. Hogy hány takarózott bele, ki tudja. És úgy feküdtünk mi.

Az első munkám az volt, hogy a kórházban kellett új csöveket betenni. A második munkánk az volt, hogy síneket kellett leraknunk, mert a krematórium messze volt az állomástól. S a németek tisztában voltak azzal, hogy nagyon sok magyar transzport fog érkezni: öregek, gyerekek, akik nem tudják megtenni ezt a hosszú utat. A német SS-nő kutyával és korbáccsal állt ott, zuhogott az eső, csak egy ruha volt rajtunk. S nem lehetett mit tenni. Az embernek egy vécépapírja nem volt. Nem volt egy kanalunk. Semmi a világon. Mindennap, amíg ott voltam, egyforma volt az ennivaló. Csak valami marharépa, ha volt, meg krumpli. De azt mondták, hogy bróm volt az ennivalóban – éreztünk is valami szagot –, hogy megnyuvadjunk [A brómozásra semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. – A szerk.]. A vécé egy latrina volt. A legborzalmasabb az ’entlasung’ [tetvetlenítés] volt, ami minden hónapban volt. Minden hónapban elvittek minket egy fürdőbe. Nagyon vigyáztak a mi egészségünkre. A vizet nem lehetett meginni, rá volt írva, hogy nem iható víz.

Nekünk egy lapot kellett írni haza, hogy megszédítsük az otthonlevőket, hogy mi hol vagyunk. Én is írtam az édesanyámnak – megadták a szöveget –, és azt kellett ráírni, hogy Wald-am-Seeból írunk. Az egy fürdőhely. Nem tudom, hány százan voltunk, és én kaptam választ az anyámtól. És a lapot hazahoztam a fiaim fényképeivel együtt. Megvan a mai napig, George két üveg közé tette, úgyhogy elölről és hátulról lehet látni [lásd: Waldsee].

Közben jöttek magyarok is [transzportok], és volt egy kommandó, amit úgy hívtak, hogy Kanada [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban]. Ez volt a legelőkelőbb kommandó. Sok szlovák lány dolgozott ott [1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. – A szerk.], de több segítségre volt szükség, ezért a magyarokból is kiválasztottak néhányat, köztük engem is s az unokatestvéremet is. Csíkos ruhánk, csíkos kabátunk, csíkos kendőnk, csíkos fehérneműnk volt. Naponta öt kilométert kellett gyalog mennünk Auschwitzba. A mi munkánk az volt, hogy a ruhákat, amit a transzport hozott, össze kellett hajtani. A férfiaknak az volt a munkakörük, hogy a kofferokat kinyissák, és a ruhákat behozzák. Mindenkinek megvolt a feladata. Például én blúzokat vagy szoknyákat raktam össze. Egy asztalnál kellett állnom, s a blúzokat, ruhákat vagy szoknyákat egy méretbe kellett összeraknom. Húszas, huszonötös számba, spárgával összekötni, a számunkat ráírni és leadni. Voltak lányok, akik az asztalnál voltak, ők elvették. És megvolt, hogy hányat kell nekünk csinálni. Föl voltunk osztva – ez egy nagyon gyors munka volt – éjjelesekre, nappalosokra. Én nappalos voltam, mikor az unokatestvérem éjjeles volt. De mi a lagerstrassén összetalálkoztunk: ők mentek munkára, mi jöttünk haza. Szóval ott dolgoztam egypár hónapig.

Zenére kellett kivonulnunk, és zenére kellett hazajönnünk. Minden nap [Auschwitz I-ben és más táborokban is gyakorlat volt, hogy „megnyugtatásul” zenét játszottak a raboknak. Tudunk Birkenauban a gázkamrák tőszomszédságában játszó zenekarról is. – A szerk.]. Bármit megcsinálhattak velünk a németek. Egy reggel – fehérneműben kellett nekünk lenni – egy fiatal német SS be volt rúgva, odatett egy pisztolyt a homlokomhoz, és azt mondta nekem: ha egyet pislogok, akkor keresztüllövi a fejemet. Hát megtehette volna. Mindent.

Aztán átkerültem Auschwitzba. Az unokatestvéremtől nem tudtam elbúcsúzni, nem is tudtam, milyen lágerben, milyen blokkban van, és a fürdő után rögtön vittek. Szóval kikerültünk Auschwitzba, és egy nagyon rendes ember hozott bennünket oda. Azt mondta, mikor megérkeztünk – ott civil ruhák voltak, és aki ott dolgozott, az civil ruhában és nem csíkos ruhában dolgozott –, azt mondta: öltözzetek föl, ez az egyetlen nap, mikor ti itt vagytok. Hát persze, amit lehetett, az ember magára vett. Vettem egy cipőt, ami megmentette az életemet, magas szárú cipő volt a legfinomabb, legpuhább bőrből, fehér filccel volt bélelve, teletalpa volt, és olyan könnyű, pont a méretem. Persze vettem szvettert, szoknyát, télikabátot, fűzőt, amit lehetett.

Másnap beválasztottak minket egy kommandóba, aminek a neve Scheblink Bekenfung volt. Ez volt az AG B Farben Industrie-nek egy lerakata, és én ott dolgoztam [Az IG Farben több olyan gyárat is üzemeltetett, ahol foglyokkal dolgoztattak. (A legnagyobb IG Farben létesítményben, Monowitzban /Auschwitz III/ 1945 januárjában körülbelül 10 ezren dolgoztak. – A szerk.]. Először az volt a dolgunk, hogy a tetűdobozokat ki kellett nyitni, és bele kellett önteni egy nagy hordóba. Aztán áthelyeztek, kint kellett a száraz dobozokat megszámolnom, és betennem egy hordóba. Aztán meg az volt a munkám, hogy egy asztalnál álltam egy lengyel lány, Dora Federova mellett, ő a címkéket és a súlyt ragasztotta a zacskókra, és énnekem bele kellett mérni a port – fél kiló, kiló, 2 kiló –, és a regálra [állvány] kellett rakni. A mi kápónk egy nagyon szép zágrábi zsidó lány volt, aki nagyon rendes volt. De az Obersahrführernél rendesebb ember nem létezett. Mi asztalnál ültünk, fehér papírral bevonva. És azt mondta nekünk: ti emberek vagytok. Olyan rendes volt hozzánk, hogy nem akarta, hogy a hidegben álljunk, este bevitt minket az irodába. Leoltotta a villanyt, kinyitott egy kis ablakot, bekapcsolta a rádiót, és ott ültünk addig, amíg a cellappel [’zahlappell’ – létszámellenőrzés (német)] el nem múlott. Akkor azt mondta, hogy most már mehetünk haza. Dupla fehérneműnk volt, ott moshattunk, szóval végtelen rendes ember volt hozzánk. Ez a kislány, aki a kápó volt, megmutatta a gyerekeimnek a fényképét a tisztnek, és azt mondta neki, hogy neki pont két ilyen idős gyereke van, és ezért engemet nagyon sajnál.

Azután január vége, huszadika körül jött az orosz front, és akkor evakuálták a lágert. Minket hívott a parancsnokunk, el akart tőlünk búcsúzni. Azt mondta, kívánom nektek, hogy a jövőben olyan embert találjatok, mint én voltam tihozzátok.

Akkor elindítottak. Pár napig gyalog kellett menni. Összekapaszkodtunk, mert meg volt fagyva tükörre a föld, és aki leesett, annak ötször mondták, hogy kelj föl, s ha nem kelt föl, lelőtték, és mentünk tovább. Aztán bevagoníroztak minket egy nyitott szenes vagonba, és abban vittek föl Ravensbrückbe. Ravensbrückben betettek egy blokkba, hoztak oda valami ennivalót, autó se volt, autó se ment. Akkor betettek minket egy blokkba, azt hiszem, homoszexuális német nők közé. Minket odatettek az ágyakra, de négy embert egy ágyra, úgyhogy csak ülni tudtunk, és olyan hideg volt, hogy borzalom. Volt egy nagy dobkályha, és a kenyeret odatettük, és mikor már egész megpillyedt, akkor lehetett enni, s ennél jobb nem volt. Utána betettek minket egy vonatba, rendes vonatba, s elvittek Mecklenburgba. Ez 1945 januárjában volt. Ott nem volt ennivaló, nem volt fürdő, nem volt ruha, nem lehetett ruhát cserélni. Betettek minket egy hadifogoly lágerbe. Itt rengeteg német homoszexuális fogollyal is összekerültünk. Ez a láger ez Ravensbrück egyik altábora volt. Én egy szobában aludtam a földön. Éjjel ugye mindenki kinyújtózott, úgyhogy tele voltunk ruha- és hajtetűvel. Akkor rettenetesen lefogytam. A kenyér zöld volt, penészes, de megettük, nem volt más. Voltak amerikai, angol, orosz, mindenféle hadifoglyok, franciák is, és ők mondták a híreket nekünk. Ott volt egy repülőgépgyár, engemet is beválasztottak dolgozni [Föltehetően Neustadt-Glewéről (Mecklenburg, Németország) van szó. A tábor a ravensbrücki női tábor egyik melléktábora volt, amelyet 1944. szeptember 1-jén állítottak föl. Ide hurcolták Auschwitz evakuálása után a női foglyok egy részét, és a repülőtér építésén, a Dornier Művek repülőgépgyárában, valamint sáncásáson dolgoztatták őket, mintegy ötezer főt. – A szerk.]. Ha munka volt, akkor én mindig önként jelentkeztem. Az volt a munka, hogy nekünk el kellett álcázni ezeket a repülőgépeket, mert jöttek az angolok, és bombáztak. Fákat ültettünk, és ott volt az SS felügyelőnő velünk, és jöttek a gépek, és ő reszketett. Mi meg vicceltünk, nevettünk. Ti nem féltek? Mitől féljünk? Mi azt kívántuk, hogy egy bomba essen ránk. Nekünk nem volt mitől félni.

S még az utolsó héten volt egy „válogatás”. Jött egy orvos egy vöröskeresztes ápolónővel, és el kellett előtte sétálni. Aki gyönge volt, kivették. De az utolsó pillanatban. Velünk volt egy szegedi kislány, úgy könyörögtünk, azt mondta, hogy már nem bírja tovább. Csont és bőr volt szegény. Elvitték.

Még utolsó pillanatban kivittek minket lövészárkot ásni. Már nem tudtunk menni, nem tudtuk a lapátot vinni, olyan gyengék voltunk. A Wehrmacht várt minket kint, mondták, hogy ők is éheznek, mert nincs ennivaló. Egy-két krumplit adtak nekünk. Azt mondja, nektek jó, de mi lesz velünk? A németek már szaladtak. Futottak. Nem tudták merre – az oroszoktól féltek.

Aztán egy májusi napon kinyitották nekünk a kaput, bejött egy nagy orosz tüzér. Csíkos ruhában voltunk. S egy ukrán nő megcsókolta a kezét, és aztán megcsókolta a földet. Mi bementünk a raktárba, de már kenyér nem volt, mert az ukrán lányok elvitték. Én találtam egy doboz zsírt, és akkor aztán jókat ettünk. Akkor beköltöztünk egy villába, de az már nagyon piszkos volt, mert az ukrán lányok ott voltak. Ők aztán bementek a városba lopni, és jöttek vissza lovas kocsival, bundákkal. Akkor mi is bemerészkedtünk, és ott ültünk a templom előtt, és jöttek az oroszok a katyusával, így remegett a föld [A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „sztálinorgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) valójában egy ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Pontcélok elleni bevetésre a rakéta nagy szórása miatt nem volt alkalmas, ezért a készletet (32–54 darab rakétát) egy sorozatban lőtték ki tehergépkocsira vagy harckocsira szerelt indítószerkezetről. Mozgékony volt, és nehezen lehetett bemérni. Nevét a különböző méretű lövedékek változó hangú sivítása után kapta. – A szerk.]. Emberek nem voltak ott. Elszaladt a lakosság, az egész város üres volt. Mindenki elszaladt. A lakások nyitva voltak. Vettünk magunknak szoknyát, blúzt. Legérdekesebb az volt, hogy megnéztem a szoknya belső zsebét, és mi volt ráírva? Lopi Ritzmanstadt. Egy lengyel zsidó lányé volt az a szoknya, amit talán mi raktunk össze a kommandóban. És ők ott árulták, ment a német néphez minden, amit a zsidóktól elvettek.

Egy éjjel jöttek francia hadifoglyok, s szállást kerestek. Az egyik toulouse-i volt, és mondtam, hogy az öcsém Toulouse-ban van az egyetemen, és kérte, hogy menjek vele. A többi lányok – öten voltunk – azt mondták, hogy nem mennek. Én sem mentem. És a francia elment az amerikai zónába, mi meg ott maradtunk az orosz zónában.

Én augusztusban értem haza. Gyalog mentünk. Én Budapesten jelentkeztem, betettek egy iskolába. Másnap kijöttem a városba, és elmentem a Lovag utca 3. előtt, ki volt írva: doktor Taubner Géza, doktor Taubner Ágnes. S a takarítónő takarított, mondom, ki van meg ebből a családból? Azt mondja, mindenki. Fölmentem, az anya apám első unokatestvére volt, a lánya, Ágnes orvos lett. Nekik Csillaghegyen volt egy házuk, ott bujkáltak. Azon panaszkodtak, hogy eltűnt az értékes bundája Ágnesnek, mert ő a kútba dobta. Annyit segítettek rajtam, hogy adtak egy zsebkendőt, mert náthás voltam. Azt mondták, hogy a nagybácsim él, a Jenő bácsi [Valószínűleg az apa testvéréről, Engelmann Jenő nagybácsiról van szó. – A szerk.], a Radó Éva él, és annak a lakásában vannak a József körúton.

Akkor én elindultam oda, s mit ad isten, kivel találkoztam az utcán? A Bellával. Bella volt, aki kikísért engem az állomásra, a Bellával találkoztam Birkenauban is. Hogy került ide? Az utolsó hírem az volt Belláról, hogy tífusszal feküdt, és biztos voltam, hogy meghalt, mert aki ott feküdt, azt a németek lelőtték. Mesélte, hogy tényleg tífusszal feküdt, de a németeknek már nem volt idejük megölni, mert olyan gyorsan jöttek az oroszok. S megint az unokatestvérénél, Schmuck Ilonkánál lakott, s azt mondta nekem, az Ilonka olyan boldog lesz, hogy te megjöttél. Hol laksz? Mondom, az iskolában. Azt mondja, gyerünk az Ilonkához. Azt mondja nekem az Ilonka: „Hogy nézel ki?” Itt a szekrényem, vegyél föl, amit akarsz. Ő egy idegen volt, és a bájos rokon adott egy zsebkendőt… Azonnal kiadta, hogy pakoljam össze a holmimat, és költözzek hozzájuk. Velük is laktam.

Volt annak idején a falunkban, Gyönkön egy örmény ügyvéd, akinél rendesebb ember nem létezett. Úgy hívták, hogy doktor Albanasz Zoltán. Az első felesége zsidó volt, és azért váltak el, mert nem volt gyerek. Elvette az én gyerekkori barátnőmet, a német evangélikus tanítónak a lányát, a Jucit. Még mielőtt anyám a gettóba ment, odaadta nekik az én hálószobabútoromat, odaadta a perzsaszőnyegemet. Mikor hazajöttem, abban a pillanatban mondták: „Nelli, itt van a bútorod, itt van a szőnyeged.”

Mikor visszajöttem, akkor megtudtam, hogy Ilona nagynéném Gyönkön van, életben van, és az unokahúgom, Magda is. A mi családunkból hárman menekültünk meg: a nagynéném, neki szerencséje volt, mert ő Csehországba került egy fonodába, és úgy kezelték őket, mint gyári munkásokat. Nekem szerencsém volt, hogy jó helyekre kerültem, s ez mentette meg az én életemet. Sajnos az én unokahúgom, Magda, aki tizenhat éves volt, neki nem volt szerencséje. Nagyon nehéz munkát csinált. Nagyon beteg lett a gyomrával. Ha a barátai nem segítik, akkor nem is marad életben.

Gyönkről hetven zsidóból hét jött vissza. A mi családunkból három, az Engel családból három, és egy Szekeres nevű ember, aki munkaszolgálatos volt. Most már csak ketten vagyunk. Én vagyok és az unokahúgom, Magdi, aki tizenkét évvel fiatalabb.

Férjhez mentem a háború után. A második férjemet Bella révén ismertem meg, még mielőtt elvittek volna. A férjem kassai volt, Kassán volt ékszerüzlete. Belláék is kassaiak voltak, és ő följárt a Schmuckékhoz, én meg ott laktam. Mikor engemet elvittek, aznap este ő följött, és mondták, hogy engemet elvittek. Mikor visszajöttem, a Bella mondta, hogy menjünk el hozzá, és mondjuk meg, hogy visszajöttem. Fölmentem, és megmondtam, hogy visszajöttem. S aztán ő többször jött oda. Aztán összeházasodtunk.

Serebrenik Lászlónak hívták, 1908. január másodikán született, nyolc éve halt meg, 1996-ban. Két gyerekünk született, Péter az idősebb, 1946. december hatodikán, Mikuláskor született, a másik fiam, George Igor pedig 1948. augusztus tizenkilencedikén.

A második férjemnek egy özvegy édesanyja volt, és hárman voltak testvérek. Az édesapjuk orosz volt. Ő, azt hiszem, Leninnel volt Olaszországban [Lenin két ízben, 1908-ban és 1910-ben járt az olasz szigeten, Makszim Gorkij vendégeként – A szerk.], s mikor visszafele jött, Sárospatakon megállt, és megismerte a jövendő feleségét, és el akarta venni. A férjemnek a nagyapja úgy egyezett bele a házasságba, ha Magyarországon maradnak.

Az édesapját Izsáknak hívták, és Kassára mentek, és nyitottak egy üzletet. Az öreg órás volt, és zenész. Több hangszeren játszott, és hetenként odagyűltek a házába a különböző zenészek és énekesek, akiket akkor ő vezényelt. Több, általa lejegyzett, saját szerzeményű dalkottát is találtunk a dolgai között. Ez a házi zenekara, akik összegyűltek náluk, a férjem elmesélése alapján a következő zenészekből állt: egy cigányprímás – egy világot látott cigányprímás – volt a hegedűs, a férjem édesapja zongorázott, és volt még egy zsidó ember, aki szintén hegedült. Sajnos a férjem édesapja meghalt, mikor a férjem nyolc éves volt; valószínű tüdőrákja volt, mert mondta a férjem, hogy rettenetes fájdalmai voltak, és olyankor oroszul beszélt. Volt az apjának egy testvére, aki szintén zenész volt, úgy mesélte mindig a férjem, hogy ő Bécsben és Párizsban is tanult, és zongorista lett belőle. Mást nem tudok róluk.

László idősebbik testvére zongoraművész volt, Ernőnek hívták. Négyéves korában már zongorázott. Bécsben végezte el a zeneakadémiát, és kapott egy szerződést Amerikába, és várta a hajót Franciaországban, mikor a németek megszállták a Szudéta-vidéket. Ő annyira ragaszkodott az édesanyjához, hogy visszament Kassára. Elvették az útlevelét, és ez idegileg borzasztóan megviselte őt. Elvitték őt Auschwitzba az anyósommal együtt. Ott is maradtak mindketten. A férjem öccse pedig, aki annyi idős volt, mint én – orvos volt –, meghalt a munkaszolgálatban; a betegektől tífuszt kapott. Ezt egy barátja mesélte, aki szintén orvos volt.

Miután visszajöttem, a Rózsadombon laktunk egy villában, 1948-ban, amikor már két gyerekem volt - akkor született a második fiam - az Aranykéz utcában vettünk húszezer forintért, lelépésért egy lakást [Vagyis az előző bérlőnek pénzt adtak, hogy nekik adja át a lakás bérleti jogát. – A szerk.].

Nagyon komplikált volt akkoriban az életünk. A kisebbik fiammal nagy problémám volt, borzasztó erős volt a fogínye, és fel kellett vágni. Meg borzasztó körülmények voltak a kórházban is, ahol született. Olyan piszkos kórház volt, hogy borzalom. Az orvosok meg úgy otthagyták az ágyon. Ekcémát kapott a fejétől a talpáig. És olyan hasmenése volt, hogy borzalom. S akkor elvittem őt a Grossmann főorvoshoz, aki már nyugdíjban volt, ő volt a főorvos akkor a Bródyban, úgyhogy engemet fogadott. Azt mondta, nem lehet a gyereken másképp segíteni, csak ha egy szoptatós dadát fogadunk.

Nekem minden hónapban le kellett mennem Gyönkre, hogy a föld saját kezelésben legyen. Megbeszéltem két családdal, hogy rendezik a földet. Az egyik család nagyon jó barátunk volt, ők mentették meg a házunkat. A másik család sváb volt, nagyon rendes emberek, ki akarták őket telepíteni, és ők nem akartak elmenni, és egy írást adtam nekik, hogy ne telepítsék őket ki [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Kiköltöztek a birtokra, s ők dolgozták meg a földet. De nekem minden hónapban le kellett jönnöm egy-két napra. Ők vállalták, hogy szoptatják a gyereket. Ez egy borzalmas dolog volt, otthagyni a gyereket idegenre, a szoptatós dadára.

Aztán a földünket elvették [lásd: földreform Magyarországon 1945-ben], s a házat eladtam. Akkor nagyon jó helyzet volt Csehszlovákiában, jobb, mint Magyarországon, s a férjem elhatározta, hogy elmegyünk, és én beleegyeztem [Ez 1948 végefelé lehetett. – A szerk.]. Az Aranykéz utcai lakást a Jenő nagybácsira hagytam.

Egy vagonnal átmentünk Pozsonyba [Lehet, hogy a szlovák–magyar lakosságcsere kapcsán sikerült átmenniük Csehszlovákiába? – A szerk.], és ott betettek egy szállodába. A gyerek még nem evett, csak szopott, és spirituszfőzőm volt, s a bájos férjem kiment a barátait keresni. Mondtam, hogy hozzon egy gyerekkocsit, hogy ki tudjak menni, az egy borzalom volt, ott bent lenni mindig két pici gyerekkel egy szobában. Ő persze majd egy napig nem jött. Hát iszonyú volt.

Aztán elmentem a gyerekekkel Bécsbe [Föltehetően 1950 körül disszidált Bécsbe a gyerekekkel. – A szerk.]. A férjemet közben letartóztatták hamis váddal ott, Pozsonyban, valami olyat találtak ki, hogy lisztet lopott, és értékesítette. Amikor megtudták, hogy zsidó, rögtön mondták neki, menjen el, bújjon el pár napig, mert a zsidókra minden ilyesmit ráfognak. Azt mondta a férjem, ő nem csinált semmit, miért bújjon el. Ami lisztje volt, azt mind a hitközségnek adta. Mikor a bíróhoz került az ügye, a bíró fölnézett – egy kassai bíró volt –, és azt mondta, maga mit csinál itt? Persze fölmentette, de a gazdasági rendőrség felülbírálta ezt, és betette őt egy munkatáborba. Mikor megtudtam, hogy ott van, akkor átmentem Bécsből érte feketén két csempésszel és egy gumicsónakkal.

A gyerekek addig egy gyerekotthonban voltak, s volt nekem két ismerősöm, akiket megkértem, hogy vigyázzanak a gyerekekre, látogassák őket. A férjemet el tudtam hozni, de mindenünk odaveszett, amit a férjemnek kellett volna hoznia. Mikor az idősebbik fiam meglátta az apját, zokogott, négy éves volt 1950-ben, és azt hiszem, azt mondta: hol voltál, apa, olyan sokáig?

Ott voltunk Bécsben, egy menekülttáborban hét évig. Én magyar voltam, a férjem csehszlovák. Nem volt túl sok esélyünk, hogy tovább tudunk menni. Aztán a férjem találkozott egy barátjával, aki kinn lakott a városban, milliomos volt a sógora Amerikában, és nagyon hálás volt a férjemnek, mert megmentette az édesanyját, még a háború alatt. A pontos történetre már nem emlékszem. Azt mondta, hogyha ő kimegy Amerikába, akkor ő fog nekünk papírt küldeni. Úgy is történt. A repülőutunkon egy baleset történt, egy első világháborús géppel voltunk, és Shannon (Írország) fölött elkezdett folyni az olaj, és visszamentünk a repülőtérre. Ott voltunk három napig, míg javították a gépet. Mi voltunk az egyedüli zsidók, csupa ukrán volt a gépen.

Szóval megérkeztünk nyáron, júniusban Amerikába, New Yorkba. A férjem keresett ismerősöket, mert ott akartunk maradni, de pont hétvége volt, és olyan meleg, hogy minden gazdag ember kinn volt a nyári lakásán. Semmi pénzünk nem volt. Úgyhogy kénytelenek voltunk lemenni El Pasóba, ami a világ végén van, Mexikó határán. Onnan kaptuk a papírokat. S akkor adtak egy személyvonatra egy jegyet. Két nap s két éjszaka utaztunk. Annyi pénzem volt, hogy tudtam venni egy sült csirkét, de az elfogyott, vizet se tudtunk inni. Borzasztó volt. Megérkeztünk késéssel, és a férjem barátjának egy unokaöccse várt az állomáson, és egy rokonnak, aki szabadságon volt, a házába vitt. Légkondicionált lakás volt, azt hittük, hogy a paradicsomba érkeztünk. Ott lehettünk egy hétig, mert a rokon visszajött, egy agglegény volt.

Borzasztó nagy család volt. Blangrud, Blang vagy mi volt a nevük. Az ismerősünk sógorának volt egy nagy bútoráruháza, az unokatestvérének volt egy négyemeletes vagy ötemeletes bútoráruháza. Az unokatestvérek mind ott voltak, mert ők a rokonokat mind kihozták.

Minket betettek egy bérlakásba, nem volt légkondi, és borzasztó meleg volt. Volt egy ebédlő öreg, vacak bútorokkal, és volt egy keskeny folyosó, ott volt a hálószoba, ott aludt a férjem s a fiaim. S volt egy üveges veranda, azon én aludtam, egész nap sütött a nap, szóval borzalom volt. Ott laktunk öt évig. A férjemet senki nem akarta alkalmazni, úgyhogy a barátjánál dolgozott, mert nagyon szépen rajzolt, és a barátja több sportegyesületnek adott el kabátokat, amelyek hátára embléma volt hímezve, s ezt kellett a férjemnek megrajzolnia.

Nekem talált a háziasszonyom egy állást. Ott volt egy magyar származású Schwartz család, akiknek egy nagy áruházuk volt, s ott talált nekem állást, azon a részlegen, ahol javították a ruhákat. Huszonöt dollárt kaptam egy hétre, úgyhogy mire kifizettük a lakbért és a költségeket, csak annyi maradt, hogy csirkét tudtam vásárolni, az volt a legkiadósabb, és nagyon olcsó volt. Négy és fél évig dolgoztam az áruházban, és aztán a férjemnek segítettem.

A férjem úgy döntött, hogy kivesz az egyik barátjától egy üzlethelyiséget. Pénze ugyan nem volt, de volt ott egy keresztény ember, aki nem tudom, hány éve ott lakott, egy szabó, magyar, aki megtudta, hogy jött egy magyar. És felajánlotta, hogy az ő nevére felvehetünk ötszáz dollár kölcsönt.

Egy nagyon kis üzletünk volt, se víz, se semmi, de nagyon jó helyen volt. Amikor dolgoztam, amit kerestem, gyorsan elvittem, és vettünk érte árut. Vallásos tárgyakat adtunk el – mert a mexikóiak nagyon vallásosak. Aztán jött egy ismerősünk, aki részletre adott el férfi és női ruhákat, de már nagyon sokan csinálták ezt, s az üzletük nem ment, és azért gondolták, hogy betársulnak hozzánk. Nem messze a férjem üzletétől volt egy helyiség kiadó, akkor közösen kivettük, és elkezdtünk dolgozni, és nagyon szépen haladtunk. A végén rájöttünk, hogy ők csak azért jöttek társnak, mert ki akarták tanulni ezt az üzletet, és gondolták, hogy áttérnek majd a kegytárgyárulásra. Mikor a férjem ismerőse kölcsönt adott nekünk, hogy megvegyük az üzletet, meg akarták őt győzni, hogy nem vagyunk megbízhatóak. Mikor megvettük az üzletet, s átvettük, akkor jöttünk rá, hogy a leltárból tíz lapot kiszakítottak, és elvittek egy csomó árut. S aztán elcsalták azt az alkalmazottunkat, aki a papokhoz járt ki eladni árut, meg azt híresztelték a kliensek közt, hogy bezártunk. De mi azért lábon maradtunk.

A férjem barátja bérelt pont a mi üzletünk mellett egy kávéházat, az üzletünk melletti banktól. A kávéház nem ment jól, és ő annyira el volt foglalva a saját üzletével, hogy nem tudott vele törődni. Talán 1960-ban vagy 1961-ben fölajánlotta nekünk ezt a kávéházat, és akkor a férjem kivette. A mi üzletünk pont mellette volt, és a férjem az elválasztó falat kibontotta. Majdnem elájultam, hogy hát mit fogunk mi csinálni? Azt mondja, csak próbáljuk meg. És mi dolgoztunk, dolgoztunk…

Kegytárgyakat árultunk meg hamisékszert (bizsut), aztán volt valami ékszer is, nem nagy dolgok: gyűrűk, nyakláncok, fülbevalók. Németországból vettünk fülbevalókat, meg porcelán ajándéktárgyaink is voltak. Volt két kiszolgálónő és egy órás, és mi ketten. Én nem mentem soha ebédelni, a férjem ment ebédelni. Én később jöttem be, mert akkor már házunk volt, és mindenféle dolgom volt a házban. Esténként főztem másnapra, hetenként egyszer vagy kétszer volt nekem mexikói alkalmazottam, és ő takarított. A férjem nagyon korán ment, reggel héttől este hétig dolgozott. Kitakarította az üzlethelyiséget, fölmosott mindent, az órás csinálta az óra- és ékszerjavításokat, amit kiraktunk. Ékszereket nem készítettünk.

A férjem eredetileg órás volt, de ékszerüzletük volt Kassán, ő értett az aranyhoz, a briliánshoz meg ezekhez, de nem volt nekünk műhelyünk. Annyira már nem bírtuk. Hanem volt sok hamisékszer (bizsu), amit ugye kis haszonnal, nagy haszonnal az ember eladott, azonkívül mentünk a kiállításokra Providence-be és New Yorkba, karácsony után és áprilisban. Az elején a férjem ment bevásárolni, aztán én. Nem volt egyszerű, mert hattucatonként kellett venni, de azért sikerült. Én csináltam az előkönyvelést is, és azt átadtam a könyvelőnek.

Szóval az elején nem volt mikor templomba járni, nem jártunk. Állandóan dolgoztam. Állandóan törték be a kirakatunkat, este kilenc után szólt a telefon, akkor mi tudtuk, hogy valaki betörte az ablakot. Mert egy bár volt nem messze, és ha berúgtak, akkor fogtak egy követ, és bedobták. Akkor jött a rendőrség, s akkor egész éjjel kint kellett várni, az üveges éjjel nem jött ki, csak reggel. Az áru ott volt kint, már jöttek a vevők, szóval ez egy nagy idegi dolog volt mindig. És nagyon sok sírás. Úgyhogy a végén már nem is biztosították az üvegünket, olyan sokszor törték be.

Miután elkezdett menni az üzlet, vettünk egy nagyobb házat El Pasóban, aztán azt modernizáltuk. Nagyon el volt hanyagolva, mikor vettük, de ahogy anyagilag tudtuk, nagyon szépen rendbe hoztuk. Mindenki azt mondta, mikor bejött hozzánk, hogy ez egy európai ház.

Akkor már nagyünnepekkor mindig bezártuk az üzletet. Senki zsidó több, akinek üzlete volt, nem zárta be, de mi bezártunk. Mindig, akkor is, ha szombatra esett, amikor a legnagyobb forgalom van, mi bezártuk az üzletet. Templomba mentünk. A gyerekek is. A Pészahot és a Hanukát tartottam, tartom most is. Pészahkor nem eszem, csak maceszt. Azt mindig betartom. A hosszúnapot [Jom Kipur] is megtartottam, de most már nem böjtölök egész nap. Megpróbáltuk zsidónak nevelni a gyerekeket. George ment templomba péntek este, de a Péter soha nem. A gyerekeket sajnos nem járattuk sem héderbe, sem Talmud-Tórára kisebb korukban, nagyon el voltunk foglalva, és nem volt annyi pénzünk, hogy a gyerekeket el tudjuk küldeni egy ilyen táborba. Zsidó iskola nem volt El Pasóban. Zsidó órára jártak, csak Péternek az volt a problémája, hogy egy idegbeteg tanárnője volt, és sajnos megutáltatta vele a vallást.

Péter is volt, George is volt bár micvón, persze. Mikor Péter volt bár micvón, akkor szegény voltam, de azért megcsináltuk.

Péter először gépészmérnök akart lenni, azután megváltoztatta tervezőmérnökre. Dolgozott az egyik vakációban egy cégnek, akik olajat pumpáltak ki az óceánból, és miután visszament az egyetemre, ez a cég fölhívott minket telefonon, hogy hol van Péter, mert szerették volna visszavenni. Ron & Ruth, úgy hívták ezt a céget, most már más neve van. De nem szeretett ott dolgozni, nem akart ott dolgozni. Houstonban lakott, és ajtókat készített. Aztán valaki – egy magyar ember – azt tanácsolta neki, hogyha építeni akar, vegyen előbb egy telket, építsen rá egy raktárt, adja ki, s abból induljon el, s kezdjen építeni. Akkor adtunk neki kölcsönt persze, ő vett egy telket, és épített rá egy raktárt, azt kiadta, s akkor kezdett építeni. A végén húsz évig épített nagyon szép házakat. Gyönyörű házakat, orvosoknak és olajosoknak. Most már nem épít. Nagyon nagy a konkurencia, és azt mondta, most már nem szabad építeni. Péter megnősült, amikor huszonhét éves volt, két gyereke van, baháí a felesége. Nancy még korábban dolgozott valahol, és azt hiszem, ott vette föl ezt a vallást, a szülei is fölvették és a testvérei is [A baháí vallás a Bahá Ulláh (Bahá’u’lláh, 1819–1850) néven ismert Mírzá Hoszein Alí Núrí által, a 19. század közepén, Perzsiában alapított egyistenhívő vallás. A baháí hitben nincsen papság, és nincsenek szertartások. Minden embernek joga van az igazság önálló keresésére. A baháí vallás tanításai szerint az egész emberiség egyetlen faj, és eljött az idő, hogy egyetlen világméretű társadalommá egyesüljön, kulturális sokszínűségének megőrzése mellett. Bahá Ulláh azt tanította, hogy egyetlen Isten létezik, aki folyamatosan fedi föl akaratát az embereknek. Ennek a folyamatnak a legfőbb előrevivői az Isteni Hírnökök (Ábrahám, Mózes, Buddha, Jézus és Mohamed stb.), akik egymás tanításaira építve nevelik az emberiséget. A baháí hit követőinek száma jelenleg 5-6 millió között van, akik 166 országban és 48 területen élnek, a baháí vallás ily módon területileg a második legelterjedtebb vallás a világon (www.bahai.hu; hu.wikipedia.org/wiki/Bahá'í). – A szerk.]. Az unokáim evangélikusok. Zakariásnak (Zachary) hívják a fiút, már huszonhét éves lesz, a kislány, Laureen huszonhárom. A fiú befektető, kitűnően végezte el az egyetemet. Laureen a reklámszakmában dolgozik. Elment New Yorkba, és rögtön kapott állást egy rádióállomásnál.

George kiskorától minden nyáron dolgozott, sőt szombaton is, egy áruházban, ahol nagyon-nagyon szerették őt. Mikor nyáron megérkeztünk, nem volt iskola, úgyhogy csavarogtak a gyerekek, és rátaláltak erre az áruházra, ami azért volt érdekes, mert a pincében madarak voltak. Megismerték a menedzsert, és ő jóban lett velük, és így kezdődött a barátság. George aztán elvégezte a bányamérnökit, majd Austinban a könyvelés mesteriskoláját. Dolgozott előbb a Price Waterhouse Coopernél [Könyvvizsgáló cég. – A szerk.], rajtuk keresztül került Magyarországra, majd a Hellmann’s Mayonaise-nél dolgozott vezető beosztásban.

Houstonban lakik már hat éve, a családja Budapesten maradt. Van két ragyogó unokám, az egyik okosabb, mint a másik. Az egyik neve Áron, a másik pedig Ávi. Az egyik hat éves, a másik nyolc vagy kilenc. Most már iskolába járnak. Ők vallásosabban vannak nevelve, és zsidó iskolába is járnak. Többször is elvittük őket vacsorázni, és mindig csak halat kérnek, hogy az a kóser.

Az üzletet eladtuk az 1980-as évek elején két arabnak, akik eljöttek Afrikából, azok vették meg. És hogy ne azt mondják, hogy a zsidó eladja, mikor nincs szezon, hát átadtuk nekik az üzletet októberben. Azért adtuk el, mert belefáradtunk. Én keresztülmentem egy veseoperáción, egy női operáción, és a láger sem volt egyszerű. Az idősebbik fiam szintén azt mondta, hogy most már elég volt.

Aztán Péter kérésére Houstonba költöztünk. Vettünk egy öröklakást, úgy választottuk, hogy olyan helyen legyen, ami szép, jó, és jó autóbusz-közlekedés van, mert autót nem akartunk. A férjem otthon maradt. Mindig azt mondta, most festeni fog, megvettük a festéket, a menyem még be is íratta őt egy iskolába – de soha nem festett. Mindent megígért a kisebbik fiamnak, hogy lefesti Kassát meg ezt meg azt. Elkezdte, abbahagyta.

A férjemmel majdnem ötven évet éltünk együtt, egy vagy két hónap hiányzott az ötvenéves házassági évfordulónkhoz, amikor meghalt. Végelgyengülésben halt meg. A végén a veséje nem működött. Zsidó temetőbe temettük. Az idősebbik fiam már két évvel előbb mondta nekem, anyu, nézz körül most, nem kell apának tudni róla, hogy melyik temetőbe akarod apát elhelyezni, s ezenkívül megnézheted a helyet is, és azt meg lehet vásárolni. Akkor a menyem kivitt engemet, és azt a temetőt választottam, ahova autóbusszal könnyebben el tudtam érni, és persze ott lett eltemetve. Mondtak kaddist is utána, süvét is ültem nyolc napig, miután meghalt. Mikor volt a sírkőavatás, eljöttek hozzám a lakásba imádkozni a fiamék, s akkor ismertem meg a szomszédokat is, mert én nem tudtam, hogy ki zsidó – pedig akkor már ott laktam tizenöt vagy tizennyolc éve. S aztán mikor voltam a fiamnak a lakásán, akkor ott volt az egész család. Most is minden évben elmegyünk a jahrzeitra.

Olvastam egy cikket, hogyha valaki idősebb, kell, hogy valami hobbija legyen, mert az nagyon fontos. Úgyhogy beiratkoztam varrókurzusra, és még most is járok. Mi hatan vagy heten vagyunk csak – nem vagyunk sokan –, de már évek óta együtt járunk. Ebédet ott eszünk, visszük magunkkal, társalgunk, mindenki saját magának varr, a tanárnő megnézi, kijavítja, vannak gépek, azon eldolgozzuk. Eltelik az idő. Jártam én már sütőkurzusra is, ott is megismertem egy csomó embert – most is van egy nagyon jó ismerősöm, egy német származású, aki nem lakik messze, és most ha hazamegyek, együtt fogunk sütni. Ő ápolónő tulajdonképpen, de most már süt kis kávéházaknak, és csokoládét csinál mindenféle orvosnak. Szóval ilyen alapon nekem most nagyon sok barátnőm van, nagyon sok nem zsidó. Aztán tagja vagyok egy internacionális klubnak, csak most már két éve pontosan arra a napra esik, amikor a varrókurzus. Ott én voltam az egyetlen zsidó. Itt angolul lehetett tanulni, öt-hat embernek volt egy tanárnője.

Minden hónapban, szerdán a Hadassánál [A világ számos részén működnek Hadassa alapítványok, amelyek mind a jeruzsálemi Hadassa kórházat támogatják. Ezek az alapítványok többféle szociális intézmény is működtetnek sok országban és zsinagógájuk is van általában. – A szerk.], aminek én örökös tagja vagyok, van egy közös ebéd valamelyik családnál, persze fizetünk, de ők adják az ebédet. Ezenkívül minden hónapban egyszer, szerdán a templomunkban van a nyugdíjasoknak egy összejövetel, az is egy ebéd, és akkor van valami program. Meg minden hónapban egyszer, hétfőn van a varróklubnak egy programja, arra is megyek. Szombaton templomba megyek délelőtt, háztartást vezetek, vásárolok.

De az amerikaiak olyan hidegek, a templomban nem igazán lehet barátkozni. Rengeteg jó ismerősöm van, de nem járunk egymás lakására. Egy chilei asszonyt ismerek jól és egy másikat, egy lengyelt, aki lágerban volt, a fia értünk jön – mert ő péntek este megy a templomba –, hazavisz, szóval így ismerem, és fölhív engem telefonon, ha nem jövök a templomba, hogy mi van, nem vagyok-e beteg. Akkor volt még egy nagyon kedves ismerősöm, egy zsidó asszony, aki egy özvegyasszony, nagyon-nagyon helyes asszony volt, nagyon intelligens, több nyelven beszélt. Ővele együtt mentünk szombatonként a templomba, neki kocsija volt, eljött értem. Ő, szegény, meghalt már három éve. Olyan igazi barátnőm nincs.

A mi templomunk egy neológ konzervatív templom, kétezer-ötszáz tagja van, szóval modernebb, de még héberül imádkoznak. Van egy kántorunk, aki gyönyörűen énekel. Ebben a templomban, ahova én járok, van elemi is, óvoda is. Aztán van egy csodálatos főiskola. Most nemrég építették, óriási, abszolút modern.

Nagy zsidó társadalmi élet folyik. Bált szerveznek Hanukára, tavaly nyárra is volt szervezve, aztán vannak mindenféle összejövetelek meg templomklub. Minden hónapban fizetek a hitközségnek egy összeget, és akkor ünnepekkor elküldik nekem a jegyet a bálra. A Hadassánál önkéntes munkát is végzünk. Aztán karácsony előtt az egyik houstoni templomban minden évben csomagolunk a szegényeknek, a gyerekeknek meg a katonáknak csomagot.

Többször tartottam előadást is, itt, Budapesten is, valami amerikai iskolában, angolul, meg Houstonban is egyszer egy iskolában. Azt mondta a tanárnő, hogy soha ilyen csönd nem volt az iskolában, mint akkor, amikor beszéltem. Van egy múzeum Houstonban (holokauszt-múzeum), ahova nagyon sok iskola megy, és előadásokat tartanak, de valahogy csak a lengyeleket hívják előadást tartani. Valahol én úgy érzem, hogy mellőznek.

Először tíz évig nem jöttünk haza, aztán először egy klubbal tudtam visszajönni, valamikor a hatvanas évek végén, még kommunizmus volt. Voltam Gyönkön is, teljesen visszafejlődött, minden hivatalt áthelyeztek Tamásiba. Egészen visszafejlődött, csak a gimnázium van meg, és talán valami ipariskola. De van egy szobor, egy emlékmű a parkban, ahol föl van írva az összes zsidó neve, sőt azoknak a zsidóknak a nevei is, akik nem Gyönkön, hanem a környező kis falvakban, Varsádon, Keszőhidegkúton laktak.

Amikor visszajöttem, egyáltalán nem tetszett a helyzet itt, és most sem tetszik, mert nem törődnek az emberekkel, inkább egymással veszekednek. Összehasonlítva a rendszerváltás előtti helyzettel, most nagyobb szabadság van, de sok a munkanélküli. És Amerikában ugyanez a helyzet sajnos.

Izraelben voltam háromszor vagy négyszer. A barátnőmnél voltam, ott laktam nála. Ő barát és rokon volt, mert az ő első férje és az én első férjem unokatestvérek voltak, és egy házban laktunk. Ő is elvesztette a férjét és a kislányát, s amikor az ő blúzát megláttam Auschwitzban, amikor a Kanadában dolgoztam, akkor rosszul lettem szinte, hogy ő is elment a kislányával.

Izraelben olyan érzése van az embernek, mintha az Ótestamentumba menne vissza. Amikor másodszor és harmadszor a férjemmel voltam, sikerült megtalálni a férjem egy távoli unokatestvérét is, akinek a testvérei még mindig kibucban laknak. Valaha gondolkoztam az Izraelbe költözésen, de most már nem gondolok költözésre. Most már másfele költözöm nemsokára.

Életrajz

Diamant Róbertné egy újbudai lakótelepi, nagyon szépen, modernül berendezett lakásban lakik, férjével együtt. Szoros kapcsolatban van mindkét gyerekével, különösen a tőlük nem távol lakó lányával és unokáival, akik rendszeresen látogatják őket, és szükség esetén segítenek. Férjével együtt rendszeresen járnak a budaörsi színház előadásaira, olvasnak, élik a nyugdíjas értelmiségiek életét.

Apai nagyanyám anyja [azaz az apai dédanya] egy makói Pulitzer lány volt, aki nagyon korán meghalt, a férje [az apai dédapa] Szabó Lajos. Róla annyit tudok, hogy 1848-ban honvéd volt, Jom Kipurkor is katonáskodott, és a böjt előtt mindössze egyetlen fürt szőlőt evett meg.

A család nem volt igazán vallásos. A[z apai] nagyanyám egyedül szalonnát nem evett, de minden mást igen. Egyik nagyszülőmnél sem vezettek kóser háztartást. Az esküvőket, születéseket, temetéseket a zsidó szokás szerint tartották meg. A bár micvókról csak azt tudom, hogy apámnak volt. Azt hiszem, a zsidóság az önazonosság szempontjából fontos volt. Általában nagyon zárt körben éltek, nagyon jó kapcsolatban voltak a rokonsággal, a családdal, külső barátok nem is igen voltak. A nagymamámnál jöttünk össze gyakran, mert ott egy óriási nagy udvar volt, ahol a sok gyerek szaladgálhatott.

Anyai ágon, ahogy én tudom, már a dédszüleim Szegeden éltek. Anyám nagyszülei és dédszülei gabonakereskedők voltak, és annyit tudok, hogy az Üstökös utcában laktak, de 1872-ben a család elvesztette minden vagyonát.

Anyai nagyapám, Boros János magántisztviselő volt egy fuvarozási cégnél. 1869-ben született, és 1930-ban halt meg. Akkor nagyanyám, mivel kellett valami megélhetés, nyitott egy szatócsboltot, ami az 1940-es évek elejéig létezett. Nagyapámnak polgári iskolai végzettsége volt, mint abban az időben az ilyen beosztásúaknak általában. Szolgálati lakásuk volt, egy háromszoba-konyhás lakás, fürdőszoba azonban nem volt.

A családi legendáriumhoz tartozik, hogy az anyai nagyapám úgy vette el a nagyanyámat, hogy egyszer csak elment Csongrádra lánynézőbe, a következő találkozás már az eljegyzés volt, és a harmadik találkozás már az esküvő [Csongrád – nagyközség státusú település (1920-ban már rendezett tanácsú város) volt Csongrád vm.-ben (járásbíróság, szolgabírói hivatal, közjegyzőség), 1891-ben 20 800 lakossal, 1910-ben 25 200, 1920-ban 25 600 lakossal. A 20. század első évtizedeiben polgári iskolája volt. – A szerk.]. Érdekesség még, hogy az ígért hozománynak csak a felét kapta meg, amire azt mondták, hogy „tükörasztalon számolták”. Ez egy ottani szólás-mondás volt az ilyen esetekre.

Az öltözködésüket tekintve teljesen polgári módon öltözködtek. Anyai nagyanyám, amikor a férje és a húga meghalt, akkor fekete ruhában, magas szárú fekete cipőben járt. 1872-ben született, és 1953-ban halt meg, nyolcvan évesen.

Apám nagyszülei a Bácskából jöttek föl, hat fiúval, és mind a hat suszter volt. Apai ágon a leszármazottak meg is tartották a szakmát. Saját üzletük volt, szép nagy. Sok emberrel dolgoztak, de eleinte vásározni jártak. Apai nagyszüleimnek saját házuk volt, ahol később szüleim is laktak, de 1934-ben elköltöztünk onnan, majd 1948-ban visszamentünk, ahol végül a szüleim is meghaltak.

A nagyszülőkről még annyit tudok mondani, hogy anyám nagyanyja Szabó lány volt, és apám anyja ugyancsak Szabó lány. Az érdekessége az volt az egésznek, hogy anyám nagyanyja az apám nagynénje volt, de ez csak távoli rokonságot jelentett, semmi köze nem volt a vérrokonsághoz. Mindenkinek magyar volt az anyanyelve, de tudtak más nyelvet is, vagy németül, vagy jiddisül, de pontosan már nem tudom. Egyik család sem végzett semmiféle mezőgazdasági munkát, legfeljebb a virágoskertet ápolták, de azt se nagyon. Mindkét családban volt háztartási alkalmazott, hol bejárónő, hol cselédlány.

Nem tudok arról, hogy a nagyszüleim bármilyen politikai szervezetben részt vettek volna.

Mint említettem, elég zárt körben élt a család, mivel magunk is sokan voltunk A családban több vegyes házasság is volt, tehát a vallási hovatartozásnak sem volt jelentősége.

A szüleimről. Apám 1886-ban született, Szegeden. Iskolai végzettségét tekintve négy polgárija volt. Az elemit zsidó iskolában végezte, a polgárit nem. Az iskola elvégzése után cipésznek tanult ki, majd ezt követően kapott egy ipartestületi ösztöndíjat Drezdába, és ott cipőipari szakiskolába járt. Egy cipőgyárban kezdett dolgozni mintavágóként, majd saját műhelyt hozott létre [A fényképekhez fűzött megjegyzésekből kiderült, hogy miután apja 1922-ben meghalt, az apa üzletét (ahol készítettek is cipőt) ő vette át az öccsével együtt. Majd az öcs halála után (1935) 1937-ben új helyen nyitott műhelyt. – A szerk.]. Először papucsot gyártott, később bébicipőt. A deportáláskor természetesen minden odalett, de utána ismét folytatta ezt a tevékenységet. Végül, amikor már fel kellett adnia mindent, mivel a műhelyét államosították [lásd: államosítás Magyarországon], egy cipőboltba ment el dolgozni. Összesen három hónapig volt nyugdíjas, amikor meghalt.

Anyám 1897-ben született Szegeden. Négy elemit végzett zsidó iskolában, utána még két polgárit állami iskolában. Kalaposnak tanult, és férjhezmeneteléig kalaposként is dolgozott. Utána már csak otthon volt, de valamennyit besegített apámnak.

Szüleim már nem voltak fiatalok, mikor összeházasodtak. Apám negyvenhét éves, anyám harmincöt éves volt. Egy hitközségi rendezvényen találkoztak, apám egy ismerőse mutatta be őket egymásnak. Szerencsére ez egy jól sikerült házasság volt. Egyébként azért is esküdtek templomban, mert apámnak, akinek ez a második házassága volt, az első házasságában nem volt templomi esküvője, de ekkor már ezt akart. Apám első házasságáról semmit nem tudok.

Az esküvő után az apai nagyszüleim öreg házába költöztek, de amikor már engem vártak, a nagymamám kijelentette, hogy gyereksírásra nincs szüksége, így aztán Szeged belvárosában béreltek lakást. Ha valamelyik lakás nem tetszett, akkor béreltek egy másikat. De mindig bérlakásban laktunk, és mindig két-három szobásban Az egyik szoba volt a háló, a másik az ebédlő, olyan régi, nagy asztallal. Fürdőszobánk egyik lakásban sem volt. És mindig volt gáz a lakásban. Így aztán, amikor én később falura kerültem dolgozni, azt hittem, meghalok, mert ott csak sparhelt volt. Ebben az időben nálunk mindig volt háztartási alkalmazott [lásd: cseléd], aki a konyha melletti helyiségben lakott, ő vezette a háztartást, mert a mama az üzletben segített a papának.

Ami a vallás megtartását illeti, különösebben nem voltunk vallásos család. Kóser háztartást sem vezettünk. Templomba csak nagyünnepekkor jártunk, gyertyát is csak akkor gyújtott anyám. Otthon sosem tartottunk szédert. Egyetlen egyszer voltunk a szomszédban családi széderesten. Emlékeim szerint a nagy vallási ünnepekre az volt jellemző, hogy az ünnepekre mindig új ruhát csináltattunk, mindig nagyon szépen terített asztalnál ettünk, nagy vacsora volt. Én egyébként jártam hittanra, még az érettségi évében is. Zsidó elemibe jártam, és sokat tanultam a hittanórán a rabbitól. Azért jártam szívesen hittanórákra, mert a rabbi nagyon művelt és intelligens volt. Schindler Józsefnek hívták [Dr. Schindler József (1918–1964) – rabbi diplomáját 1943-ban szerezte, ugyanabban az évben Kecskemétre került rabbinak. 1950–1962 között Szeged főrabbija volt. – A szerk.]. Nálunk bát micvá nem volt Szegeden.

Volt rádiónk és sok könyvünk is, egy nagy könyvszekrény volt tele könyvekkel. Szüleim olvasó emberek voltak, apám autodidakta módon művelődött, anyám meg nagyon sok szépirodalmat olvasott. Helyettem is sokszor elolvasta a kötelező irodalmat, és megcsinálta az olvasónaplót. Úgyhogy ezt a szokást átvettem, a gyerekeimnél és az unokáimnál folytattam.

Társaságnak megmaradt a család, hiszen az igen nagy volt, kielégítette az emberi kapcsolatokat. A nagy család onnan származott, hogy az apai nagyapámnak öt fia volt [Mint korábban említette, apja nagyapjának, vagyis az apai dédapának volt sok fia: korábban hat fiút említett; nagyapjának három lánya és két fia volt. – A szerk.], anyai nagyapámnak egy fia és hat lánya. A fiú az első világháborúban meghalt.

A háború előtt sosem voltunk nyaralni. A háború után sem nagyon, legfeljebb Pestre jöttünk fel néhányszor, ami nekem nagy élmény volt. Mivel idős szülők egyetlen gyereke voltam, sokat meséltek nekem, de leginkább bibliai történeteket, holott nem voltunk igazán vallásosak. Babát gyakran kaptam, mert a szegedi Párizsi Áruházban kilencvennyolc fillérért már lehetett babát kapni. Kezdetben német magánóvodába jártam, később államiba, majd zsidó elemibe. Abban az időben a gyerek élete abból állt, így az enyém is, hogy hazamentem az iskolából, megebédeltem, megcsináltam a leckét, majd ha kellett, segítettem az otthoni munkában. Különórákra nem jártam, csak egy ideig egy diáktól tanultam külön hébert, mert az nehezen ment az iskolában. Tavasszal, nyáron csak kirándulni jártunk, lovas kocsival kimentünk valahova a szabadba, és ott piknikeztünk.

Apám nem volt már katonaköteles korban, így csak 1940-ben volt munkaszolgálatos Szolnok-Abonyban két vagy három hónapig. Aztán hazajött, és 1944-ben együtt kerültünk a gettóba, majd a téglagyárba. Apám egyébként nagyon gyakorlatias ember volt, s mivel az első világháborúban megjárta az orosz fogságot, tudta, hogy hátizsák kell meg pokróc meg csajka és hasonló dolgok, ezért mi fölszerelve indultunk el a deportálásba. A gettóban nem lakásban, hanem az árkádok alatt laktunk. Szegeden a zsinagóga körül volt a gettó, de a temetőben is volt egypár lakás, a nagymamáék oda kerültek. Áprilisban vége volt az iskolának, utána nem sokkal kellett beköltözni a gettóba, ahol mindössze kábé két hétig voltunk. Mikor már a sárga csillagot föl kellett tenni [lásd: sárga csillag Magyarországon], megtörtént, hogy mentem az utcán, és a nagyfiúk utánam kiabálták: milyen szép kislány, de kár érte, hogy zsidó! Arra nem emlékszem pontosan, a deportálás mikor kezdődött. Vágó Tibortól, az újságírótól tudom, hogy június tizenharmadikán ment el az első transzport a téglagyárból, ahová a szegedi és más vidéki gettókból gyűjtötték össze az embereket. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy éjszaka mondták meg, hogy kiürítik a gettót. Ez nem bejelentésként hangzott el, hanem szájról szájra terjedt, és a templomba beszállásoltakkal kezdték a kiürítést. Előbb a sportpályára vittek egy csomó embert, aztán áthajtottak mindenkit a téglagyárba, ahol sokáig voltunk [Randolph Braham szerint június 16-án és 17-én számolták föl a szegedi gettót, és szállították az embereket a sportpályára, ill. a téglagyárba. Magára a deportálásra pedig június 25. és 28. között került sor (Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003). – A szerk.].

Ebben az időben Szegeden kétezer-kétezer-ötszáz zsidó élt, de a téglagyárba körülbelül ötezer zsidót gyűjtöttek össze. A többieket a Szeged környéki falvakból. A téglagyárból kivittek bennünket a Szeged Rókusi pályaudvarra. Mivel apám feltehetően tudta, hogy mi következik, azt mondta nekem, vágassuk le a hajadat, mert tetves leszel ebben az agyonzsúfolt vagonban. Le is vágattuk. A hitközség székházában személyi motozást hajtottak végre, és mindent, ami értékes volt, elvettek tőlünk. Többek között a porcelánfejű babámat is elvették, pedig az egyik rendőr, miután megvizsgálta, mondta, hogy nincs benne semmi. Erre a magyar rendőrparancsnok megjegyezte, hogy „nem lesz neki már arra szüksége”. Borzasztóan el voltam keseredve emiatt.

A háború után, amikor mindenkinek igazolnia kellett, mit tett vagy nem tett a háború alatt, mi elmondtuk, hogy miként viselkedett ez a rendőrparancsnok, és én még külön elmondtam, mit mondott nekem. Ekkor eljött hozzánk a felesége könyörögni, hogy vonjuk vissza a vallomásunkat, de persze erre nem voltunk hajlandók.

Az apámat, aki az első világháborúban tiszthelyettes volt, és akinek nagyon sok vitézségi érme volt, amiket elhozott magával, kevésbé kutatták át. De azért ő sem lett kivételezett. A pénzünket anyám bevarrta apám kalapjába, a téglagyárban még megvolt, de utána vagy leadta, vagy eldobta, mert semmi nem maradt meg, hiszen minden nap volt motozás.

Apám unokatestvérének két-három éves gyerekét elrejtették egy tanyán, de valaki feljelentette, és a gyereket behozták a téglagyárba. Ott aztán üvöltve keresték a csendőrök a hozzátartozóját, végül aztán az anyjával és a nagyanyjával együtt Auschwitzban pusztult el.

A bevagonírozás előtt úgynevezett listák születtek. Nem lehet tudni, ki állította össze és miért, milyen alapon, lehetséges, hogy a kis rabbi (Frenkel) [Frenkel Jenő (Tasnád, 1902 – Izrael, 1989). Tízgyermekes erdélyi ortodox család kilencedik gyermeke volt. Apja halála után, 1916-ban a család Budapestre költözött. Frenkel Jenő a budapesti Rabbiképzőben tanult, és a bölcsészkaron doktorált filozófiából. 1926-ban kezdte meg működését Szegeden, Löw Immánuel mellett. Az ifjúság nevelését tartotta fő feladatának,1927-ben ifjúsági könyvtárat alapított, majd zsidó cserkészcsapatot, ifjúsági önképzőkört hozott létre. 1934–39 között Zsidó Ifjúsági Könyvtár néven havonta megjelenő újságot szerkesztett. Szegedi működésétől kezdve minden évben Herzl emlékünnepélyt tartott a nagyzsinagógában. 1942-ben Löw Immánuel javaslatára főrabbi címet kapott. 1944-ben a Löw és a Frenkel család az úgynevezett Kasztner-vonat utasai közé került, s a többiekkel együtt először Bergen-Belsenbe, majd Svájcba került. (A 91. évében lévő Löw Immánuel főrabbi szervezete nem bírta a megpróbáltatásokat. A főrabbi Budapesten, a zsidó kórházban halt meg.) A felszabadulás után Frenkel gyermekei alijáztak Palesztinába, ő maga azonban hazatért maradék híveihez. 1945 szeptemberében a szegedi népügyészség az SS hatóságaival való együttműködés vádjával vizsgálatot indított többet között Frenkel Jenő és dr. Löw Lipót ellen (őt le is tartóztatták). Bár a vizsgálatokat beszüntették, és a vádakat törölték, a főrabbit a bizalmatlanság légköre vette körül. 1948 végén fia és lánya Izraelben az arabok fogságába került. A főrabbi feleségével együtt azonnal Izraelbe ment, és gyermekei kiszabadulását követően már nem tért vissza Magyarországra (Markovits Zsolt cikke nyomán). – A szerk.]. Ő mindenekelőtt a zsidó iskola tanulóit meg az árvaházi gyerekeket próbálta menteni, akiknek a nagy része túl is élte a soát. Aztán voltak sokan, akik már nem bírták a szörnyű körülményeket, és azt mondták, inkább már mennének, csak kikerüljenek onnan. Ezek aztán be is kerültek az első transzportba, amelyik egyenesen Auschwitzba ment. Ebbe került bele az unokatestvérem is, akinek pár hónapos kisbabája volt, aztán apám két testvére, sógora, több unokatestvére. Egyik sem jött vissza. [Randolph L. Braham könyvében a következők olvashatók a listákról: „…június 20-án … Argermayer SS-Hauptsturmführer megjelent a gettó kapujában, hívatta dr. Löw Lipótot, dr. Frenkel Jenőt, Kertész Ernőt, dr. Silberstein Adolfot és dr. Radó Józsefet, s átadott nekik egy levelet, melyet Szilágyi Ernő, a [:Kasztner vezetése alatt álló:] Mentőbizottság (Vaada) egyik vezető tagja írt. A német nyelvű levélben Szilágyi arra kérte őket, hogy válasszanak ki 3000 zsidót a gettó lakosai közül, elsőbbséget adva a következőknek: – sokgyerekes családok; – munkaszolgálatosok családjai; – prominens zsidók hozzátartozói. A levélhez csatolták a szegedi gettóban lévő 160 prominens zsidó névsorát, melyet Budapesten állítottak össze. … Június 21-én Argermayer a különleges transzportba beválasztandó zsidók számát 2400-ra csökkentette azzal, hogy a fele szegedi legyen, a másik fele pedig a szegedi gettóban lévő többi zsidó közül kerüljön ki. Kikötötte továbbá, hogy a neves személyiségeken kívül a listán elsősorban 12 évesnél fiatalabb gyerekek és 50 évesnél idősebb felnőttek szerepeljenek. … Végül a szegedi bevagonírozási központból Strasshofba vitt zsidók száma meghaladta az 5000-ret. … 66 prominens zsidót a Kasztner-féle különleges csoportba válogattak be…” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, II., 59. oldal, Budapest, Gondolat /Wilmington, Blackburn Inc. é. n. /1981/). – A szerk.] 

Miután elvitték az első csoportot, a többiekből megint összeállítottak egy listát. Ebből is kitelt egy vagon. Másnap vagy harmadnap megint csináltak egy csoportot, és aki listán volt, az maradt ott a téglagyárban. Apám mindig azt mondta, nem megyünk mi tovább, hátha jönnek a partizánok! A férjemék családja elment a második transzporttal, el is jutottak Miskolcig, de szerencsére lebombázták a síneket, és így őket Strasshofba vitték. Mi pedig, ebben volt anyám, nagyanyám, anyám testvérei, már egyenesen Strasshofba kerültünk. Körülbelül egy hétig tartott az út. Valahogy nem emlékszem arra, hogy bírtuk a vagonban, csak arra, hogy összezsúfolódva ültünk. Az egyetlen emlékem, hogy egy tizenhat év körüli fiú mindig azt mondta, hogy Editkének húzzák fel a lábát, mert akkor ki tudom nyújtani az enyémet.

Strasshofban nem maradtunk sokáig, talán egy hétig. Ez csak egy gyűjtőhely volt. Innen bevittek bennünket Bécsbe, a Rothschild menedékházba, ahol háromemeletes priccsek voltak. Itt mindent, amink még volt, elloptak tőlünk. Hogy kik, azt nem tudom, de éjszaka még a cipőmet is ellopták. Aztán úgy lett cipőm, hogy a nagynénim, akinek sikerült egy fogpasztában pénzt kihozni, valakitől vett nekem. Aztán mikor az leszakadt, akkor kaptunk papucsot.

Ebben a menedékházban különlegesen jó helyzetben voltunk valahogy. A családok együtt maradhattak, és hihetetlen: a két nagymama, a nagymamánk két sógora, a feleségeik, az unokáik, még a nagymama testvérének a fia is velünk volt, voltunk vagy harmincan. Összeálltunk, és így együtt vittek el bennünket egy céghez dolgozni. A cég neve Mörtinger volt [„Mörtinger & Tades” – építkezési vállalkozás, romeltakarítást is végeztek; a cég székhelye Bécs 21. kerületében, Florisdorfban volt. – A szerk. ]. Semmi többet nem tudok róla.

Egyébként Bécsben egy iskolában laktunk, a huszonegyedik kerületben, Florisdorfban. A szegedi csoport két tantermet foglalt el emeletes ágyakkal. Vaskályhában fűtöttünk, azon is sütöttük a krumplit, ha éppen tudtunk lopni. Megjegyzem, hogy ebben az iskolában/lágerben több száz debreceni zsidó is volt. Később egy gázgyárba jártunk dolgozni, ahol salaktéglákat csináltunk. Én is feliratkoztam munkásnak, hogy az anyám mellett maradjak. Az anyám gépnél dolgozott, mi, gyerekek voltunk egypáran, rakodtuk a deszkákat, ezt, azt, amazt. Sokat kellett dolgozni, korán keltünk, még sötétben, és sötétben mentünk vissza. Eléggé hajtottak minket, de a munkavezető civil volt, és az nem volt hajcsár. Két ember felügyelt minket, az egyiket Macheknak hívták, mondták is, hogy örökké hálásak leszünk nekik, mert ők rendes emberek. Valóban nem bántalmaztak minket, az egész idő alatt egyetlen pofonra emlékszem. Amíg az iskolában voltunk elszállásolva, addig egy héten egyszer még meleg víz is volt.

Ebédet úgy kaptunk a gázgyárban, hogy egy nő főzött közülünk. Akik nem jártak dolgozni, a nagymama meg még egypáran, gyerekek, öregek, azoknak a lágerbe vitték el az ételt. Reggelire kávét meg kenyeret kaptunk. Vacsorára margarint meg úgynevezett Hitler-szalonnát, ez egy szörnyű ízű, keményre készített gyümölcsíz volt. Én azóta sem tudok margarint enni. Ezt mindig a szobaparancsnok vágta szét egyformára, és osztotta ki. Ez azt jelentette, hogy nem éheztünk annyira. Sikerült sokat lopni, különösen a romeltakarításkor, mert ott lehetett mindenféle ennivalót is találni. Meg amink még maradt, azt eladtuk az osztrákoknak, leginkább krumpliért, répáért.

A bombázások ideje alatt az iskola pincéjében voltunk. Egy alkalommal a földszinti ablakon beesett egy gyújtóbomba. Borzasztó volt, még az élő fák is égtek, mikor jöttünk kifelé. Miután leégett ez a hely, ahol el voltunk szállásolva, átvittek minket ismét egy iskolaépületbe. Ez már 1944 tele volt, és itt jóval többen voltunk összezsúfolva, legalább hét-nyolcszáz ember. Innen már csak romeltakarításra vittek bennünket, nem a gázgyárba.

Kora tavasszal már közvetlenül éreztük a háborút, az épületet is lebombázták, így a pincébe húzódtunk le. Volt köztünk egy építészmérnök, aki azt mondta, hogy ennek a pincének olyan boltíve van, hogy mindent kibír. Ekkor már nem sokat törődtek velünk. Valahonnan küldtek időnként ennivalót, de többnyire loptunk meg koldultunk. Felejthetetlen volt, amikor anyámék találtak valahol lisztet, de az homokkal keveredett. Ennek ellenére csináltak belőle gombócot, s azt ettük. Aztán apám néha tudott suszterkedni az osztrákok részére, azért is kapott valami ennivalót meg pénzt is. Egyébként ekkor már szabadon mászkáltunk. Apám tökéletesen tudott németül, tudott kommunikálni a bécsiekkel. Még a romeltakarítás idején felkereste az egyik volt üzletfelét, aki ruhát meg sárgarépát küldött nekünk. Még olyan is volt, hogy bementünk egy kocsmába, és ott vettünk krumplit.

Aztán egyszer úgy volt, hogy továbbvisznek minket Linzbe, de apám kijelentette, hogy nem megyünk. Eddigre már nem volt nagy rend. Visszamentünk a kiégett iskola pincéjébe, itt legalább meleg volt, mert még parázslott minden. Tíz napot voltunk itt, míg végül 1945. április nyolcadikán felszabadultunk. Ezt úgy éltük meg, hogy egyszer csak halljuk, amint egy férfi a vészkijáratnál kiabál, hogy itt vannak az oroszok, jöjjenek föl a pincéből. Létrán másztunk ki, még a nagymamák is sietve másztak fel. Apám, aki tudott oroszul, mindjárt elment hozzájuk ennivalót meg ruhát kérni. Kenyeret meg vajat adtak, de ruhát nem. Arra azt mondták, menj és lopj, nézd, minden üzlet nyitva. Hát apám lopott is nekünk ruhaneműt. Aztán apám még tolmácsolt az oroszok és vasútépítő munkások között, kapott igazolást, úgyhogy nem esett bántódása.

Ekkorra már nagyon rossz fizikai állapotban voltunk. Anyám különösen le volt robbanva, mert ő nagyon nehezen bírta azokat a szörnyű ennivalókat megenni. Én meg beteg lettem, kanyarós, szörnyű állapotban voltam, gyakran még az eszméletemet is elvesztettem. Voltak furcsa dolgok is a deportálásunk során. Működött egy zsidó kórház Bécsben, ahol volt egy Neumann nevezetű zsidó orvos (lehet, hogy nem volt teljesen zsidó), és néha küldtek gyógyszert is. A másik dolog, hogy a férjem édesapja és nagyapja szintén ott volt Bécsben, és ott is pusztultak el, de megjelölték a sírjukat, és most már a bécsi zsidó temetőben vannak eltemetve. Az pedig egy csoda, hogy velem együtt a szüleim, anyai nagymamám és mind a hat lánya, a férjek és gyerekek is túlélték ezt a bécsi deportálást.

Miután egy kicsit összeszedtük magunkat, útnak indultunk gyalog. Bécsből Sopronig gyalog tettük meg az utat. A nagymamát meg a kis holminkat rátettük egy kiskocsira, amit nem tudom, honnan szereztünk, és húztuk magunk után. Azt tudom, hogy apámat nagyon bántotta, hogy nem a postától elvett akkumulátoros kocsit hoztuk el, mert húzni azután is lehetett volna, ha kimerül az akkumulátor, és akkor nem egész úton kellett volna húzni.

Sopronban valakik fogadtak bennünket, azt hiszem, a Joint. Itt kaptunk enni, megmosakodhattunk, majd vonatra tettek, és így indultunk hazafelé. Soprontól Pestig valami eszelős volt az út, napokig tartott. Mivel csukott kocsiban voltunk, valakik mindig be akartak szállni, de apám mindig közölte, hogy tífuszosok vannak benn. Még az oroszoknak is ezt mondta, mivel ugye tudott oroszul. Végül elég tűrhető körülmények között megérkeztünk Pestre. Ez április végén, huszonkilencedikén vagy harmincadikán lehetett. Valószínűleg vagy a Keletibe, vagy Kelenföldre érkeztünk, mert utána gyalog mentünk át a Nyugatiba, ahonnan Szegedre megy a vonat. Erre nem emlékszem pontosan, mert akkor még nem ismertem Pestet.

Szegeden azok a munkaszolgálatosok vártak bennünket, akik már előbb visszaértek, leginkább Borból [lásd: bori rézbányák]. Először is elvittek a fertőtlenítőbe, majd enni adtak, és valami kartotékon megnézték, vár-e valaki minket. Kiderült, hogy az unokatestvéremék vártak. Ugyanis az unokatestvérem férje nem volt zsidó, és ennek következtében neki valahogy sikerült Szegeden átvészelnie. Ők tehát vártak, és odamentünk hozzájuk. Úgy néztünk ki, hogy meg sem ismertek minket. Ott laktunk egy ideig. Én nem sokáig, mert engem elvittek Temesvárra a nagynénémhez. A másik nagynéném, a férje és a két gyerekük, akikkel együtt jöttünk haza, szintén jöttek. Itt egy tisztes Joint-segélyt kaptunk, amit később hazahoztam, és nagyban hozzájárult az akkori megélhetésünkhöz. Amikor megérkeztünk, a saját lakásunkba be sem tudtunk menni. Később végigjártuk azokat az ismerősöket, akikről tudtuk, hogy rendesek voltak, és akik örültek, hogy visszajöttünk.

Amíg Temesváron voltam, ahol feltápláltak, anyámék vissza tudtak költözni a saját lakásunkba. Azt nem tudom, hogyan sikerült visszaszerezni. Nem sokkal ezután már kezdődött is a tanítás. Akkor voltam első gimnazista [Ebben az időben – 1945–48 között, az iskolák államosításáig – még nyolcosztályos gimnáziumok voltak. Az iskolák államosítását 1948. június 16-án fogadta el az országgyűlés (1948: XXXIII. tc. az egyházi és magániskolák államosításáról – 6505 iskola került állami kézbe /5437 általános és népiskola, 98 tanítóképző és líceum, 113 gimnázium stb./). Megváltoztatták az oktatás szerkezetét is: a hatosztályos elemi oktatást a nyolcosztályos, a nyolcosztályos középiskolai rendszert a négyosztályos váltotta fel. – A szerk.], és a Szent Erzsébet gimnáziumba mentem (most Tömörkény). A következő tanévben, 1946/47-ben megnyílt a zsidó iskola, és akkor átmentem oda. Ide jártak azok, akikkel együtt jártam korábban, meg olyanok is, akik Pestről Szegedre költöztek. Nem éreztem itt jól magamat, mert hiányoztak a régi barátnőim, így aztán pár nap múlva visszamentem az állami iskolába.

Miután hazajöttünk a deportálásból, nagyon nehéz körülmények között éltünk. Az ennivaló nagyon kevés volt, a Joint segített valamennyit. Apám, annak ellenére, hogy életében nem csinálta, elkezdett cipőt sarkalni, talpalni. Persze úgy is nézett ki. De ezért kapott babot vagy kukoricalisztet meg más élelmet, ami akkor nagyon jól jött. A hozzávaló anyagot pedig úgy szedte össze, hogy a gettóban rengeteg fél pár cipő maradt, azt valaki zsákokba gyűjtötte és ő ehhez hozzájutott. Mivel a szomszédunkban volt egy tehén, cipősarkalás fejében hozzájutottunk friss tejhez is. 1946-ra, amikor a forint bejött [lásd: a forint bevezetése], sikerült a kis üzemét is beindítani. Vettek egypár gépet, présgépet, stancológépet [A stancgép cipőipari gépi bőrvágó eszköz. – A szerk.]. Anyám besegített. Közben megvették az apai nagynénémtől a nagymama öreg házát, amiben több félkomfortos lakás volt (két lakáshoz volt egy közös vécé), és ott hozta létre apám az üzemet. Persze ez nem volt egy nagy üzem. Apám csak szabott, a felsőrészkészítők otthon csinálták meg a felsőrészeket, és nálunk, a műhelyben csinálták készre a cipőt. Ebben az időben már hozzá lehetett jutni anyaghoz is, ez körülbelül 1947–48-ban volt. Apám feljárt Pestre, bélésanyagot például a Goldberger cégtől vett, úgynevezett kilós árut. Ebből válogattunk ki magunknak ruhára valót is, amit aztán az unokatestvérem varrt meg. Így aztán gyönyörű ruhákban jártunk.

A kész cipőket, azaz a mintadarabokat úgynevezett utazók vitték el a kereskedőkhöz [Az „utazó ügynökök” nem álltak megbízójuk alkalmazásában, hanem önállóan működtek, sokszor több céget is képviselve. – A szerk.]. A nagyobb gyáraknak egyedi utazóik voltak, a kisebb gyártók pedig öten-hatan összefogtak, és megbízást adtak egy-egy utazónak. Amikor az utazó összeszedte a rendeléseket, az árut postán küldtük el a kereskedőknek. Ebből tisztességesen meg tudtunk élni, de vagyont nem tudtunk gyűjteni. Apám minden pénzét a házba ölte, mert a nagynénémet, aki elköltözött a házból, ki kellett fizetni. Aztán 1949-ben az üzem tönkrement az adómegszorítások meg foglalások miatt. Ugyanis olyan adókat róttak ki rá, amit már nem bírt fizetni, ezért lefoglalták a gépeket. A házat pedig, amit oly keservesen vett meg, amibe beleölte minden pénzét, államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. Erre azért került sor, mert bár sokan laktunk ott, két unokatestvérem családostól meg mi, egy ingatlannak számított, és nem jutott eszünkbe, hogy felosszuk több ingatlanra. Az apám ilyen dolgokkal nem foglalkozott, őt egyedül az érdekelte, hogy az apai házat megszerezze. Ez nála egy lelki kényszer volt, hiszen ezek sokkal rosszabb lakások voltak, mint ahol korábban laktunk. Aztán mire megszerezte, el is vesztette. Mi továbbra is ott laktunk mint bérlők.

Ezek után apám elment a cipőboltba eladónak. 1957-ben, hetvenkét évesen ment nyugdíjba, de három hónap múlva meghalt. Többször volt infarktusa, súlyos beteg volt, és abban az időben még nem voltak megfelelő gyógyszerek, egyedül a Nitromin tabletta, ami a görcsöt oldotta.

Az alsó négy gimnázium után vegyipari technikumba szerettem volna menni, de mivel „egyéb” származású voltam, nem vettek fel [A technikumokat az 1950. évi 40. számú törvényerejű rendelet hozta létre, elsősorban az állami nagyvállalatok számára képeztek szakembereket. A képzés befejezése után a tanulók érettségi-képesítő vizsgát tehettek, és a szakiránynak megfelelő technikusi oklevelet szerezhettek, amely felsőfokú továbbtanulásra, művezetői beosztásra, valamint szakmunkás munkakörök betöltésére jogosított. A középfokú technikumok az 1969/1970. tanévtől kezdve részben szakközépiskolákká, részben felsőfokú technikumokká alakultak át (Pedagógiai Lexikon, Budapest, 1997.); a felsőoktatásban a származás szerinti diszkriminációt az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is. Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. – A szerk.]. Választhattam a tanítóképző és a gimnázium között, és végül a tanítónőképzőbe mentem. Érdekes, hogy mennyire fölnőttek voltunk. El se jött velem senki, csak otthon megbeszéltük, hogy majd keresek valamilyen iskolát. Végül a tanítóképzőt választottam. Oda jártam négy évet, és nagyon utáltam. Főleg azért, mert rengeteg olyan tantárgy volt, mint ének, torna, kézimunka. Itt aztán csak leérettségiztem, nem képesítőztem, mert nem akartam tanító néni lenni. Bár kitűnően érettségiztem, nem akartam egyetemre menni, csak az volt a célom, hogy egyrészt matekot taníthassak, és minél előbb végezzek, mert akkor apám már elég idős volt. Ezért mentem a főiskolára, matek–fizika szakra, mert ez csak három éves volt. Ide egyből fölvettek, itt nem volt probléma az egyéb származás. Itt jelesen végeztem.

Zsidó barátaim nemigen voltak, mert a tanítóképző nem volt a zsidók között népszerű. Bár nem voltam vallásos, külön hittanra jártam, majdnem az érettségiig. Sőt még a főiskola alatt is rendszeresen eljártam Schindler rabbihoz, akit nagyon tiszteltem, mert rengeteget tudtam tőle tanulni, nagyon intelligens ember volt, és a főiskola számomra nem volt megerőltető, volt rá időm. Egyébként ugyanekkor tagja voltam a városi DISZ-bizottságnak is, volt valamilyen funkcióm is, azt hiszem, kulturális téren tevékenykedtem, meg az iskolában voltam osztálytitkár. A két dolog nem zavarta nálam egymást. Sok mindent csináltam, mert – mint említettem –, nekem nem volt nehéz a főiskola, rengeteg szabadidőm volt.

A főiskola harmadik évének vége felé ezek a külön elfoglaltságok lassan megszűntek, mert abban az időben ismerkedtem meg a férjemmel. Egy távolabbi rokonunk révén ismerkedtünk meg, ahol ő egy ideig diákként lakott. Megismerkedtünk, és azóta is együtt vagyunk. 1951-ben ismerkedtünk meg, és 1955-ben házasodtunk össze. Ekkor halt meg a nagymamám [1953], és megkaptuk az ő lakrészét. A férjem ekkor katona volt. Később, amikor már dolgoztam, a férjem szülőfalujában megkaptuk az anyósom egyik házát, és oda költöztünk.

1956. július harmincadikán fejeztem be a főiskolát. Diplomakiosztó ünnepség nem volt, a diplomát valamikor októberben küldték ki postán. Abban az időben az állásokat tanulmányi eredmény szerint osztották ki. Nekem szerencsém volt, mert a két kitűnő tanulót, akik Békés megyeiek voltak, elhelyezték a lakóhelyükön, mi, akik jelesen végeztünk, és szegediek voltunk, ott maradhattunk. De végül anyósom, aki Szegedtől tizenkét kilométerre egy faluban élt – a férjem ott született –, rábeszélt, menjek az ottani iskolába tanítani. Ezt el is vállaltam.

1956 augusztusában megszületett a lányom. Akkor csak három hónapos szülési szabadság járt a nőknek, úgyhogy novemberben elkezdtem matematikát és fizikát tanítani. A matekot nagyon szerettem, a fizikát kevésbé, de hát természetesen azt is rendesen csináltam. Egyébként egész pályafutásom alatt ott tanítottam. Amíg a gyerek pici volt, egy ideig az anyósom vigyázott rá. Reggel odavittem, és amikor végeztem, mentem érte. Később falubeli fiatal lányokat fogadtam fel, hogy vigyázzanak a gyerekre. Abban az időben nagy volt falun a munkanélküliség, örültek, hogy dolgozhattak. Kétéves korában azután beadtam az óvodába. A férjem hol Szegeden, hol ebben a faluban dolgozott könyvelőként, de ő is itt lakott velünk.

1956-ban elmehettünk volna, a férjem bátyja kapacitált, hogy menjünk el Izraelbe, de egyrészt a kislányom még pólyás volt, ezenkívül meg sok volt az öreg a családban (anyósom a bátyjával kettesben a faluban, anyámék Szegeden, idősek voltak már a nagynénéim, akik mind rám támaszkodtak), nagyon sajnáltuk volna itt hagyni őket. Az unokabátyám, aki alezredes volt, odajött hozzánk 1956 vége felé, nálunk volt három-négy napig, végül elment. A férjem unokatestvére Jugoszláviába akart menni, de őt elfogták, és öt évet ült emiatt [Mivel a Nyugatra szóló magánútlevél beszerzése az 1970-es évekig körülményes volt, és nem is kapott mindenki, aki útlevélért folyamodott, voltak, akik disszidálási szándékkal Jugoszláviába utaztak, és onnan átszöktek Olaszországba. Lásd még: disszidálás; kék útlevél; utazás külföldre 1945 után. – A szerk.]. Később aztán már soha nem merült fel, hogy elmenjünk. A temesvári nagynénim, akihez a háború után elvittek, még 1948-ban alijázott Izraelbe, később egy unokatestvérem is, akit aztán 1957-ben a húga meg az édesanyja is követett. Nincs is több rokonom külföldön

A háború után benne voltam a MADISZ-ban, jópofa dolog volt. Volt olyan kék ingünk, amit ha vasaltunk, piros lett. Később a KISZ-be már nem léptem be, akkor már dolgoztam, gyerekem volt. A pártba valamikor az 1970-es években léptem be, mert többször szóltak az iskolában. Úgy gondoltam, ha annyira kell nekik a pénzem, hát belépek. A politika nem érdekelt, a jó vicceket meghallgattam, továbbadtam, ennyi. Az iskolai úttörőmunkát viszont nagyon szerettem. Sokat dolgoztam itt, mert a gyerekekkel sokféle programot csináltunk, színdarabokat rendeztünk, kirándultunk stb. A pártban is mindig azt mondtam, hogy ezt tekintem pártmunkának. Ebbeli tevékenységem nagyon sokat segített az osztálynak, a közösségnek, a gyerekek nagyon szerették. Még most is, ha elmegyek osztálytalálkozókra, a huszonöt meg negyvenévesek arról beszélnek, milyen jó volt, amikor iskola után össze tudtunk jönni egy kicsit.

Egyébként osztályfőnök is voltam, hat-hét osztályt vezettem végig. Ifjúsági felelős is voltam. Az ilyen jellegű munkát abban az időben még ingyen, társadalmi munkában végeztük. Nagyon szerettem tanítani, szerettem az iskolát. Egyébként nem éltünk különösebb úgynevezett társadalmi életet. Voltak barátaink, akikkel összejöttünk időnként, de ezen túl semmi.

1960-ban született a fiam. Neki sem adtunk zsidó nevet. Egyáltalán, továbbra sem voltunk vallásosak, persze a nagyünnepekkor elmentünk a templomba, böjtöltünk. A karácsonyt sem ünnepeltük, legfeljebb elmentünk látogatóba ahhoz a nagynénémhez, akinek nem zsidó volt a férje.

A gyerekek a nyolc általánost abban az iskolában végezték el, ahol tanítottam. A lányomnak nem, csak a fiamnak voltam osztályfőnöke. A fiam szerint szigorú voltam, de igazságtalan, mert egyszer egymás után két alkalommal feleltettem őt. Még ma is emlegeti. Egyébként könnyen tanuló, rendes gyerekek voltak, nem kellett velük otthon foglalkozni. Gimnáziumba már Szegeden jártak. A lányom ugyanabba, ahol én kezdtem a gimnáziumot, a fiam egy másikba járt, a Radnótiba, mert ahová a lányom járt, oda nem járhattak a fiúk, csak angol tagozatra, és ő nem akart nyelvet tanulni.

Mindkét gyerekem a szegedi orvosi egyetemre járt, és mind a ketten fogorvosok lettek. A lányom Budapesten dolgozik, a fiam Kiskunlacházán. A felesége ott háziorvos. Mindketten házasok, a lányom férje zsidó, a fiam felesége nem, de ez nem okoz semmi problémát a családban. Van négy unokám, két lány és két fiú. A lányom nagyobbik lánya szintén orvos, a kisebbik gimnáziumba jár még, a Lauderbe. A fiam nagyobbik fia orvostanhallgató, a kisebbik szintén még gimnáziumba jár. A kisebbek is fogorvosok akarnak lenni.

Izraelben sajnos nem voltunk. 1948-ban, mikor Izrael létrejött, még gyerek voltam, nem emlékszem, milyen hatással volt rám, illetve hogy volt-e valamilyen hatással. A későbbi háborúkat viszont már nehezen éltük meg, mert már volt kiért aggódni [lásd: hatnapos háború; 1973-as arab–izraeli háború]. Úgynevezett ellenzékiek sem voltunk. Nem olvastuk a szamizdatokat, nem foglalkoztunk ilyesmivel. Az egyetlen, hogy a férjem nagybátyja annak idején rendszeresen hallgatta a Szabad Európát meg a londoni adásokat.

Ami a rendszerváltást illeti, arról annyit, hogy most nagyon boldog vagyok, hogy nem vagyok ott, ahol voltam, és itt vagyok, Pesten. Mert itt legalább nem nézem a pofáját annak, aki a legnagyobb kommunista volt, most meg a legzöldebb, legkékebb meg -narancssárgább. Azt tudom például – mert szoktunk a faluból beszélni ezzel-azzal –, hogy egy-kettő megmaradt kommunistának meg munkáspártinak, amilyen tényleg volt. De aztán nagyon sok színeváltott, köpönyeget forgatott ember lett ott is. Azelőtt zöld köpenye volt, aztán piros, most megint zöld. Én ezt úgy éltem meg, hogy hányingert kapok attól, aki forgatja a köpönyegét. És legjobb csöndesen éldegélni.

Pestre húsz évvel ezelőtt költöztünk fel, amikor nyugdíjba mentem. Tudniillik nagyon beteg voltam, lisztérzékeny lettem, amitől leromlott a szervezetem, ezért a lányom kérte, jöjjünk fel, legyünk itt vele, itt legalább tud nekünk segíteni, ha valami baj van. Megtörtént, hogy éppen lakásnézőben voltunk Pesten, és a férjem egyedül indult vissza. Útközben infarktust kapott, szerencsére nem végzetest, mire egyenest bement [Kiskun]Félegyházán a kórházba, ahol ismerték, mert mindkét gyerekem dolgozott ott korábban, és az orvos már nem is engedte továbbmenni. Szerencsére szépen rendbejött. Ezek után őt is leszázalékolták.

A hitközséggel vagy más zsidó szervezettel nincs kapcsolatunk. A férjem nyolc évig még dolgozott a hitközségnél, jár nekünk az „Új Élet”. Ünnepekkor mindig elmegyünk a templomba, a vejem a tizenegyedik kerületi templom rasekolja.

Természetesen mi is kapunk kárpótlást, kapunk az ausztriai deportálásért is, ezekkel együtt nincs anyagi gondunk, tisztességesen meg tudunk élni. Az a bizonyos svájci biztosításunk nem volt.

Külföldön először Pozsonyban voltam egy szakszervezeti hajókiránduláson. Aztán csak az NDK-ban meg Jugoszláviában voltunk, és a huszonötödik házassági évfordulónkon Leningrádban, a fehér éjszakák idején. Nagyon sok szép helyen jártunk, de nyugati országban nem. Most már az én nagyon bonyolult diétám miatt nem tudunk utazni. Évente általában kétszer Gyulára megyünk, mert ott vettünk egy másfélszobás lakrészt. Nagyon szeretünk ott lenni.

1964-ben vettük az első kocsinkat, ami egy Trabant volt, azzal mentünk mindenfelé [1965-ben 83 ezer, 1966-ban 100 ezer gépkocsi volt magántulajdonban, azaz minden 122., ill. 102. magyar állampolgárra jutott egy személyautó. Márka szerint Trabantból futott a legtöbb, utána következett a Wartburg, de „be lehetett fizetni” Skodára és Moszkvicsra is. Lásd még: autóellátottság Magyarországon 1950–1990. – A szerk.]. Bejártuk először az országot gyerekestől, mindig kempingeztünk. Aztán szerencsénk volt, mert az anyósom egy autónyeremény-betétkönyvvel nyert egy Wartburgot. Sok évig azzal jártunk, majd vettünk egy Zsigulit, majd amikor már csak ketten mentünk, vettünk egy kis Polskit. Jelenleg Skodánk van.

Hogy mikor ért véget számomra a háború? 1945. május nyolcadikán, amikor visszaérkeztünk Szegedre. Az oroszok sapkájukat dobálva ünnepeltek, és amikor megláttak engem, felkaptak és feldobtak a levegőbe. Én akkor nagyon boldog voltam. De azóta nagyon gyakran álmodom a szörnyűségekről, sokszor jut eszembe mindaz, amit átéltem. Szóval nem tudom. Erre nem lehet válaszolni. Mindaz, amit átéltem, feldolgozhatatlan és kitörölhetetlen az emlékezetemből.
 

Életrajz

B. E. 78 éves, de koránál jó tíz évvel fiatalabbnak néz ki. Népszínház utcai hatvanas évekbeli, kényelmesen berendezett lakásában férje 1987-ben bekövetkezett halála óta egyedül él. Szenvedélyes utazó, igényli és élvezi változatosságot. Lányával és unokájával napi kapcsolatot tart. Szellemileg és fizikailag aktív, bridzsel, színházba, moziba jár, és barátaival is gyakran találkozik. Az interjú három ülésben készült.

Nem tudom, hogy honnan ered a családom. Az anyai családomat S.-nek hívták, amiből arra következtetek, hogy Ausztriából származhattak. Talán a híres S. szállító családhoz is van közük, de lehet, hogy tévedek.

A[z apai] nagyszüleim hamar meghaltak, én még nagyon kicsi voltam, ezért nem sok mindenre emlékszem. Az apai nagyapám, B. I. Nagyszöllősön született 1855-ben. Szabó volt. Első felesége korán meghalt, nem született gyermekük. Második felesége, az én nagyanyám, K. K. volt, akinek öt gyereke született, kétévente egy. Mivel apám még gyerek volt, amikor az anyja meghalt, róla végképp nem tudok semmit. A nagyapám időskorában velünk lakott a Bérkocsis utcában [Budapesten]. Amikor lementem vele sétálni, a barátai nagyon kedvesek voltak velem. Másra nem is emlékszem vele kapcsolatban. Négy éves voltam, amikor 1930-ban meghalt.

Apunak, B. Á.-nak négy testvére volt: B., K., D. és J. K. még az 1920-as években meghalt. B. az első világháború után Buenos Airesbe ment, mást nem is tudok róla. D. Szegeden élt, és utazóként kereste a kenyerét, paprikát adott el nagykereskedőknek. A családjával együtt Ausztriába került [a holokauszt alatt], onnan jöttek haza [Randolph Braham kutatásai szerint 1944 nyarán Szegedről az első két transzportot Auschwitzba irányították, „de csak az egyik jutott el oda. A másikat a németek Strasshofba irányították, cserébe a vonatrakomány kecskeméti zsidóért, akiknek Ausztriába kellett volna menniük, de figyelmetlenségből és rutinszerűen Auschwitzba parancsolták őket”. A harmadik transzportot eleve Strasshofba irányították, az ezekben lévő 5739 ember túlnyomó többsége túlélte a deportálást. – A szerk.]. D. bácsi a háború után, az 1960-as években halt meg. Egy lánya volt, aki nemrég halt meg. J. Budapesten élt, és utazó volt [lásd: kereskedelmi utazó]. Nem tudom, mivel kereskedett. Egy lánya, egy fia és egy keresztény nevelt lánya volt. A lánya Újvidékre ment férjhez ment, és ott a gyerekével együtt a Dunába lőtték [lásd: újvidéki vérengzés]. A fia az Adria Biztosítónak volt az igazgatója. 1938-ban kitették, és elvitték munkaszolgálatra. 1942-ben leszerelték, majd megint elvitték. Másodszorra már nem jött vissza. A nevelt lány a háború alatt bújtatta a családot. Ennyit tudok az édesapám családjáról.

Anyai nagypapám, S. G. egészen kis koromban meghalt, ezért róla semmi emlékem sincsen. Annyit tudok, hogy az eredeti szakmája cipész volt, és amíg élt, a családi szatócsüzletben dolgozott. A nagymama, L. A. Tiszabőn született [Tiszabő nagyközség volt Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben, 1910-ben 2200, 1920-ban 2100 főnyi lakossal. – A szerk.]. A polgári [lásd: polgári iskola] után férjhez ment a nagypapához, és egymás után szülte a gyerekeket. Haláláig a háztartást vezette, és a családi üzletben dolgozott. A család eredetileg Tiszabőn lakott, de az első világháború idején átköltöztek Törökszentmiklósra [Törökszentmiklós – nagyközség Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben, 1910-ben 25 100, 1920-ban 26 300 lakossal. Járási szolgabírói hivatal székhelye volt, több nagy téglagyára volt a 20. század első évtizedeiben, és volt polgári iskolája. – A szerk.]. A gyerekek mind Tiszabőn születtek. Ros Hásánákor és Jom Kipurkor a nagyanyám és a nagynénéim bezárták az üzletet. Nem voltak kóserek, de nem ettek disznóhúst, és disznózsírral sem főztek [lásd: étkezési törvények]. A zsidó nagyünnepeket megtartották, de azt nem tudom, hogy templomba jártak-e. Kiskoromtól minden nyáron Törökszentmiklóson nyaraltam.

L. A., a nagymama egyik testvére könyvkötő volt. A feleségével, S. P.-val és a gyerekeikkel Pesten élt. Ez egy dupla rokonság volt, mert anyám testvérének a férje és P. testvérek voltak. A. a háború alatt halt meg. P. és a lányok bujkáltak. Az egyiket a keresztény férje bújtatta. A lányok még élnek.

A nagyszüleimnek anyuval együtt összesen nyolc gyereke született: S., P., A., I., E., L. és D. S. kereskedő volt Dévaványán [Dévaványa – nagyközség volt Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben, 1910-ben 13 500, 1920-ban 13 300 lakossal. – A szerk.]. Elvitték [azaz deportálták], és nem jött vissza. P. Törökszentmiklósról Pestre, a Dob utcába költözött. A férje vaskereskedő volt. Két gyerekük született. A fiút elvitték munkaszolgálatra, és Kiskunhalason agyonverték. A lány férje őskeresztény volt, ő úgy menekült meg, hogy bújtatta a férje családja. B. órás volt, Kunhegyesen élt. Két fia született: egy fiú az első házasságából, aki Auschwitzban halt meg, és még egy fiú a háború után, a második házasságából. B. túlélte a háborút, és az 1950-es években halt meg, Budapesten. I. kereskedő volt, Törökszentmiklóson a családi boltot vitte. Későn, 1940-ben ment férjhez azért, hogy ne maradjon egyedül. Auschwitzba deportálták a férjével együtt. Nem jöttek vissza. E. 1938-ban vagy 1939-ben ment férjhez. Egészen addig, míg Pestre nem költözött, I.-vel, L.-val és nagymamával együtt a családi üzletben dolgozott. Később háztartásbeli volt, egy lánya született. Budapesten volt gettóban. 1987-ben halt meg. L. tanult szakmája cipész volt, de ő is a családi üzletben dolgozott. Egy S. I. nevű nőt vett feleségül. A háború után két gyerekük született. Mindketten Budapesten élnek. L. 1994-ben halt meg Budapesten. D. háztartásbeli volt. Budapesten halt meg az 1950-es években. Egy gyerekük volt, ő a 1980-as években, Buenos Airesben halt meg.

Anyám, S. E. 1902-ben született, Tiszabőn. Békés természetű, szép asszony volt. Fekete, kis gömbölyű, de szép. 1923-ban jött fel Pestre. A nagymamám egyik lánytestvérének a Dob utca környékén volt egy étkezdéje, és oda hozták fel anyut. Van egy édes családi mendemonda, ami jól mutatja, milyen egyszerű volt anyu, amikor vidékről felkerült. Még soha nem volt moziban, ezért a nagynénje elvitte. Rajta kívül mindenki ült, és anyám csak állt. A nagynénje megkérdezte: „Miért nem ülsz le?” Mire azt mondta: „Hova üljek, hát nincsen székem!”

Apám, B. Á. 1894-ben született Budapesten. Magas, jóképű ember volt. Hirtelen haragú ember volt, de nem a családjával szemben. Nem tudok semmit a gyerekkoráról. Az eredeti szakmája géplakatos volt [A melléklet fénykép tanúsága szerint a MIKÉFE-ben szerzett képesítést 3 éves tanonckodás után, 1910-ben. – A szerk.]. Baloldali szocdem volt, de nem járt el politikai körökbe. Tagja volt a Vasas Szakszervezetnek, ott futballozott. Nem tudom, mikor és miért nyergelt át a kereskedelemre. Mire én megszülettem, a szüleim már kereskedők voltak, és edénnyel foglalkoztak. 1944-ben halt meg Günskirchenben [Az apja vagy nem Günskirchenben halt meg, vagy 1945-ben halt meg: a günskircheni tábort ugyanis 1945. március 12-én létesítették. Lásd a szócikket. – A szerk.].

A szüleim úgy ismerkedtek meg, hogy bemutatták őket egymásnak. 1923-ban esküdtek a Rumbach Sebestyén utcai templomban [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Jól megvoltak. Nem tudok arról, hogy vita vagy veszekedés lett volna közöttük. Én 1926-ban születtem. Az öcsém, B. G. három évvel később, 1929-ben. Jól kijöttünk egymással, de azért előfordult, hogy gyepáltuk egymást. Volt néhány féltékenységi jelenet, mikor az öcsém még kicsi volt. Akkoriban divat volt a boykabát, ami egy sötétkék egyenkabát, aranygombokkal. Mivel idősebb és a nagyobb voltam, én kaptam meg az új boykabátot. G. jól megsértődött, amiért a levetett dolgaimat kellett hordania.

A Bérkocsis utcában, egy szoba-konyhás utcai lakásban éltünk, nagyon szerény körülmények között. Két ágy, két éjjeliszekrény, egy dívány és két szekrény között egy asztal állt benne székekkel. A vécé kinn volt a folyosón. A konyhában mosakodtunk lavórban. A vizet a tűzhelyen melegítettük. Hetente kétszer dézsában fürödtünk, a konyhában. Mindenkinek külön vizet melegítettek.

A Népszínház utcában volt az üzletünk. Zománcedényt, vasárut, üveget és porcelánt árultunk. Nem volt nagy az üzlet, de raktár is tartozott hozzá, ahol az árut tárolták. Kirakata is volt. Nem álltunk rosszul, négy alkalmazottunk és egy teherautónk is volt, amivel a szüleim vásárra jártak. Anyu vezette a háztartást, és segített apunak. Anyu is ment apuval, szóval mindketten szerezték az árut. Apu zománcedényt árult a vásárokon. Amikor 1936-ban itt, a házban nyitottak egy üzletet, anyu is árult. És apu járt – mert volt sofőr – a vásárokra. A szüleim nem nagyon jártak össze senkivel a családon kívül. Nem sok idejük volt. Sokszor éjjel kettőkor keltek fel, és mentek dolgozni, attól függően, hogy hol, milyen távolságra volt a vásár. Akkor hazajöttek, lepakoltak. Néha, amikor a szüleim elfoglaltak voltak, jött egy lány, aki vigyázott rám és a testvéremre. Előfordult, hogy nálunk is aludt.

A vasárnap volt általában véve az egyetlen, amikor együtt volt a család. Szép nagy család voltunk. Vasárnaponként P. néniéknél jött össze a család. Vasárnap délelőtt apám mindig elment a Mienk Kávéházba, ami a Bérkocsis utca és a [József] körút sarkán volt. Az egy nagy kávéház volt, nyomdászok, kávésok, mind összejöttek délelőtt, kártyáztak és beszélgettek. Délben apu hazajött ebédelni, és délután átmentünk a P. néniékhez, ahol mindenki összejött, aki Pesten élt. Ott éltük az életünket, gyerekek és a felnőttek. Ez olyan jó volt. Sajnos a második világháború után ez megszűnt. De addig ez egy olyan élmény volt, ami tényleg felejthetetlen, mert kellemes volt, és az ember érezte a családi összetartozást.

Elemi iskolába a Rökk Szilárd utcai államiba jártam. Akkoriban természetes volt, hogy elemiben és polgáriban [lásd: polgári iskola] hittanóra volt, ezért én is jártam. A németet utáltam egyből, úgyhogy nehezen tanultam meg. De tanulni kellett, nem volt mese. Polgáriba a Tisza Kálmán téri iskolába jártam. Sütő Irén, aki később színésznő lett, az osztálytársam volt [Sütő Irén (1926–1991) – színésznő, 1962-től haláláig a Thália Színházban játszott. A Reflektor Színpad alapítója és művészeti vezetője volt 1978–1990 között. – A szerk.]. Mindketten nagyon rosszak voltunk. Volt olyan tanárnő, aki bejött, és azzal kezdte az órát, hogy azt mondta, hogy Sütő ebbe a sarokba, te abba a sarokba. Télen felöntötték az iskola udvarát, és ott lehetett korcsolyázni. Nem csak ott lehetett, mert abban az időben általában minden udvaron lehetett korizni, amit nagyon szerettem.

Ha valamelyik zsidó gyerek nem tudott valamit, az osztályfőnököm és magyartanárom, Boczainé, akinek a férje alezredes volt, azt mondta, hogy „Menj Palesztinába!”. Abban az időben ő méltóságos asszony volt [A „méltóságos” megszólítás a III–V. fizetési osztályba tartozó vagy magas kitüntetéssel bíró vagy főnemesi származású (grófi és újabb időkben bárói címmel rendelkező) személyeket (és feleségüket) illette meg. – A szerk.]. A férje a háború alatt fogságba került és meghalt. A Döbrentei téren lakott, egyedül maradt. A háború után néhányszor bejött az üzletünkbe, és akkor adott anyám neki pénzt meg edényt.

Volt egy osztálytársnőnk, Horváth Erzsinek hívták. A nagyszülei kocsmája a Rákóczi tér egyik mellékutcájában volt. Mindig lopta a kasszát. Elvitt két forintot, hármat. Akkoriban tíz fillér volt egy fagylalt. Jó néhányan összejöttünk, és elmentünk az olasz fagylaltozókba, ahol Erzsike fizette a fagyikat, mert nekünk nem volt pénzünk. Néha moziba is befizetett bennünket. Az első sorban ültünk, mert csak arra volt pénzünk. Majd kitört a nyakunk.

Az elemiben és a polgáriban is hetente egyszer vagy kétszer kötelező volt a hittanóra. Héberül is tanultam az iskolában, de nem tudok se olvasni, se írni. Minden pénteken délután külön istentisztelet volt a diákoknak a Dohány templomban [lásd: Dohány utcai zsinagóga]. Az nem volt kötelező, de mentünk az osztálytársaimmal. A összes gimnáziumból, polgáriból, kereskedelmiből, mindenhonnan ott voltunk. A földszint tele volt a diákokkal. Együtt voltunk, és énekeltük a ’löcho dajdi’-t [lásd: „Lechá dodi”]. Ma már csak ennyit tudok. Nem is tudom tovább. Amikor 1940-ben elvégeztem a negyedik polgárit, a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt már nem mehettem se gimnáziumba, se kereskedelmibe. Így varrni tanultam.

Eljártam a Hanhacba [lásd: Hanoár Hacioni Magyarországon], akik a Király utca és a Vörösmarty utca sarkán voltak. Nagyon jól éreztem ott magam, mert nagyon jó társaság volt együtt. Sok érdekes szihánk [héber: ’beszélgetés, megbeszélés’ – A szerk.] volt, amikből sokat lehetett tanulni, és hóráztunk [lásd: hóra] is néha. A fiúk nagy része a Kereskedelmi Akadémia – akkor úgy hívták Kerak – diákja volt. A lányok is helyesek voltak, polgári társaság volt. Ez 1939–1940-ben volt, amikor tizenhárom-tizennégy éves voltam, fiatalabb, mint a három-négy évvel idősebb többiek. A szüleimet nem zavarta, hogy eljárok. Apámnak egy kikötése volt, hogy este nyolcra haza kellett menni. Pénzem nem volt. A Király utcából hazáig végig rohantam, hogy nyolc órára otthon legyek. Aztán elmaradtam a cionistáktól. Azt hiszem, hogy megszűnt, vagy nem tudom, mi volt.

Néha a Goldmark Terembe is elmentünk táncolni. Nagyon jó vegyes társaság jött össze, már nem emlékszem, hogyan jöttünk össze, de nagyon jóban voltunk. Mindennap összejártunk. Ott voltak a barátnőim: Blau Juli, akit első polgáritól ismertem, Práder Ili, aki keresztény volt, és Komlósi Éva. És persze ott voltak a fiúk is.

Nem voltunk vallásosak, de a nagyobb ünnepeket megtartottuk. Az ünnep nálunk azt jelentette, hogy az üzlet be volt zárva, és ünnepi vacsora volt. Anyám péntek este gyertyát gyújtott, de szombaton nem zártunk be [lásd: szombati munkavégzés tilalma; gyertyagyújtás; szombat]. A bárheszt mindig apám vágta fel. Ünnepi ebéd és vacsora csak Ros Hásánákor volt. Azon a napon anyám imádkozott, és elment a Dohány utcai templomba. Arra nem emlékszem, hogy apám templomba ment volna. Jom Kipurkor böjtöltünk. Utána otthon mindig volt kuglóf meg kávé vagy kakaó és ünnepi vacsora. Anyu ment a templomba, mi meg a Luluval, a barátnőmmel [Blau Julianna] szórakoztunk. Egyszer Jom Kipurkor az ő cselédlányuk ruháiban mentünk el a templomba. Otthon soha nem tartottunk szédert, de macesz volt otthon meg, azt hiszem, kenyér is. Egyszer a szomszédunk, aki vallásos volt, meghívott széderre. A testvéremnek adták a maceszt, hogy dugja el [lásd: áfikómen], ő meg ráült, hogy nehogy megtalálják. Emlékezetes széder volt. Egyszer, tizenkét-tizenhárom éves koromban a Nagy Fuvaros utcai templomban volt egy Purim ünnepély, ahol Ahasvérus királynak öltöztem. A palástot egy lepedővel váltottam ki, azzal voltam körbetekerve. Ahogy fölléptem a színpadra, belebotlottam a palástba, és Ahasvérus király egyből hason feküdt. Ez egy emlékezetes Purim volt. Hanukakor nem gyújtottunk gyertyát, de nagyon szerettünk trenderlizni. Se a karácsonyt, se a húsvétot nem ünnepeltük. Húsvétkor jöttek locsolni a szomszédok meg ismerősök, de más nem volt.

A testvéremnek tizenhárom éves korában volt bár micvója. Nekem is volt bát micvóm a Dohány utcai templomban. Nem tudom már, hogy melyik rabbi csinálta, csak arra emlékszem, hogy nagyon sokan voltunk ott egyszerre. Minden iskolából ott voltak a lányok, akik péntekenként is lejártak a zsinagógába. Nem kellett külön készülni rá. Csak ott álltunk, és a rabbi megáldott minket. Nem kaptam ajándékot, és ünnepi vacsora sem volt.

A szüleimmel nem jártunk nyaralni. Kicsi koromtól kezdve Törökszentmiklóson töltöttem a nyarakat, úgy két hónapot, mikor az iskola befejeződött. A testvérem is lent volt, de nem olyan sokat, mint én. Amikor ő már nagyobb volt, nemigen akart lejönni. Nagyon szerettem ott lent lenni, mert megvolt a társaságom, és nagyon jól éreztem magam.

A nagyszüleim, a nagynénéim, I. és E. és L., a nagybátyám is Törökszentmiklóson éltek. Szatócsüzletük volt, ahol fűszert, edényt, porcelánt és vegyescikkeket árultak. Piac idején kipakoltak, és akkor ott is árultak. Egy évben egyszer nagyvásár volt, akkor edényt árultak. Négyen vitték az üzletet. A nagyvásár óriási élmény volt. Mindig augusztus vége felé tartották, és akkor apuék is lejöttek árulni a teherautóval. A testvéremmel azt nagyon élveztük, a nagymamáméktól apuékig szaladgáltunk. Az volt a nyaralásunk vége, hogy a szüleink hazahoztak a teherautóval bennünket.

A nagyanyámék és a nagynénémék normális anyagi körülmények között éltek, nem jobban. Minden vagyonuk az üzlet és az a kis ház volt, ahol a laktak. Nagyon szerettem a régi házat, mert olyan kis aranyos, tipikus vidéki ház volt. Úgy nézett ki, hogy bementünk, és az ajtótól kezdődött egy köves folyosó. Abból nyílt az előszoba, a végében pedig egy kamra volt. Volt még egy nagyszoba és egy kisszoba is. Mindkét szobának földpadlója volt [vagyis döngölt agyag]. Villany nem volt, petróleumlámpát használtunk. Ahogy bementünk a kapun, volt egy kis virágos- és zöldségeskert, és a kerítés hajnalkával volt befuttatva. Volt még egy hátsó udvar is, ahol egy nyári konyha volt. A nagyszoba sötét volt, hálószobának volt berendezve: két ágy, két éjjeliszekrény, egy nagy tükör, egy dívány és egy mosdóállvány volt benne. A kisebbik szobában két ágy és egy kisasztal volt. Nem volt se bejárónő, se cseléd.

Törökszentmiklóson sok zsidó élt [Az 1920-as népszámlálás adatai szerint a lakosok 2,5%-a, 671 fő volt izraelita vallású. – A szerk.]. Úgy tudom, hogy nemigen jártak össze. Zsidó klub vagy hasonló nem volt Törökszentmiklóson. De nekem volt ott egy zsidó barátnőm és udvarlóm is, amikor már nagyobb voltam. Két keresztény barátnőm volt, akikkel a tánciskolába jártunk. A gazdakörben volt a tánciskola, és minden nyári szünetben lejött egy tánctanár.

Nagyon sok kereszténnyel voltunk jóban. A szomszédunk szintén keresztény volt, a Banai Ilonka, akivel nagyon jóban voltam, együtt mentünk a libáikat legeltetni, amikor kicsik voltunk. Mivel mi zsidók voltunk, nálunk libazsír volt a főzéshez. Náluk disznót öltek, és disznózsírt használtak. Én szerettem a disznózsíros kenyeret, Ilonka szerette a libazsíros kenyeret, így aztán elcseréltük az uzsonnára csomagolt zsíros kenyereket. A nagyanyámékkal szemben lakott a Mikházi néni. Amikor kicsi voltam, akkor mindig jött a Mikházi néni, hogy „Jössz répát enni ki a földre?” „Megyek!” És akkor kimentem vele a földre. Kiszedte a répát a földből, megtörülte, és én ott, helyben jóízűen megeszegettem. Emlékszem, hogy mindig tudtuk, mikor megy a Horthy Kenderesre a rezidenciájára [Kenderes mintegy 20 km-re van Törökszentmiklóstól], mert akkor az úton végig csendőrök álltak, és vigyáztak. Egyébként nem tapasztaltam én akkor még semmit. Keresztényekkel éppen úgy jóban voltam, mint zsidókkal.

1940-ben, amikor már a nagyszüleim nem éltek, I.-ék eladták a kis házat, és vettek egy nagy, háromszobás házat a Főutcán. A nagy házban ugyanaz a bútor volt, mint a régiben. Fürdőszoba ott sem volt, de már volt villany, és nem föld volt a padló. A nagy házat nem szerettem, mert olyan üres volt a kertje. Abban a házban kevés időt töltöttem.

Apámat 1938-tól kezdve állandóan behívták. Amíg katona lehetett, addig katonaként vonult be. Vöröskeresztes szanitéc volt, és sofőrködött Esztergomban, aztán kikerült az orosz frontra. A hadsereg a teherautónkat 1944 előtt is igénybe vette, hol apuval együtt, hol sofőrrel vitték el. A végén úgy elvitték, hogy többet vissza sem hozták. Amikor már nem lehetett katona, elvitték munkaszolgálatra. Esztergom-Táborban volt, és még máshol is, de nem tudom pontosan, hol.

Ahogy jöttek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], az üzletet meg kellett szüntetni. Amikor bezártuk a Népszínház utcai üzletet, leadtuk a ház pincéjébe ládában az alpakka evőeszközöket meg a megmaradt árut. Volt egy nagyon készséges, udvarias segédünk. Anyám látta, hogy röhögött, amikor fölpakolta és elvitte a dolgainkat. A nagykereskedőnknél dolgozott egy adminisztratív dolgozó, akinek a férjével apám összeismerkedett. 1943-ban a Rózsa utca és a Dob utca sarkán apu nyitott egy üzletet. Minden a férfi nevén volt, merthogy ő volt a stróman. Amikor megvolt minden berendezés, akkor a férfi szépen kirúgta apámat, úgyhogy odaveszett minden.

1944 telén lent voltam Törökszentmiklóson. Akkor már csak I. nagynéném és a férje éltek a házban, a nagymama addigra már meghalt. Beverték az ablakainkat. Tizenöt éves voltam. Nagyon megijedtem. A nagynénémék is nagyon megijedtek. Amikor ez történt, odaszaladtak hozzám, mert én egy másik szobában laktam. A néhány napig, amit még lent voltam, nem mertem külön aludni, annyira féltem az ablakbeveréstől. Nagyon rossz érzés volt, ami történt, félelem maradt bennem utána. Nem csak a mienkét verték be, hanem az összes házét, ahol zsidók laktak. Pár nappal az után, hogy ez történt, el is jöttem. Két nappal később, március tizenkilencedikén bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása].

1944. március tizenkilencedike vasárnap volt. Apám hazarohant, és mondta, hogy Budapestet megszállták a németek, és már a Népszava Kiadót, ami itt volt a Conti utcában, is elfoglalták. Akkor lementem az utcára, és láttam, ahogy ott vonultak a német katonák. Nem volt szép látvány nekem, főleg mert voltak, akik éljenezték őket. 1944 júniusában a Bérkocsis utcából a nagynénémhez, P.-hez és a férjéhez költöztünk, a Dob utca 71-be, mert az ő lakásuk egy csillagos házban volt.

A németek bejövetele után Komlósi Ibi barátnőmmel együtt a Persil gyárban dolgoztunk. Dobozokat csináltunk egy gépsoron. Volt ott egy részleg, ahol a zsidó lányokat foglalkoztatták. Amikor hadiüzemmé nyilvánították a gyárat, az igazgató azonnal elküldött minket, mert nem akarta, hogy elvigyenek bennünket. Ezenkívül együtt takarítottunk romot. Vertük a téglát a [Teréz és Erzsébet] körút és az Andrássy út sarkán. Azért mentem romot takarítani, mert a barátaimtól úgy tudtam, hogy munkaszolgálatnak minősül. Azt hittem, ha csinálom, akkor nem visznek el. Nem katona, hanem egy építőmester felügyelte a munkánkat.

1944. október tizedikén romot takarítottam. Október tizenötödikén volt a Horthy proklamációja. Ez volt egy óra körül, és mi két órakor a Dob utca 71-ben voltunk a zsidó házban, ahol a nagynénémék laktak. Két órakor az SS-ek lezavartak a pincébe bennünket, mert azt mondták, hogy kilőttünk a Royal Szállóra, ami ott volt, sréhen szemben. Azt hittük, hogy agyonlőnek bennünket, mert a magyar nyilasok gépfegyverrel a mellettünk lévő házban is lelőttek embereket. A férfiakat – a testvéremet és apámat is – elvitték a Tattersalba, a nőket pedig a Rumbach templomba. De közben ott este egy nyilas nő, aki már beszélni se tudott, csak ugatott állati hangon, gránátot akart közénk vágni, de az SS nem engedte meg. A Rumbach templomban voltunk két-három napot bezárva. Akkor hazaengedtek bennünket. A testvéremet egy rendőr hozta ki a Tattersalból, mert látta, hogy kis vékony fiú. Tizennégy éves volt a testvérem. Végtelenül rendes, jóindulatú rendőr volt, aki el nem fogadott semmit az ég adta világon. Apu otthon volt, bujtattuk, hogy ne kelljen neki bevonulnia.

Nekem voltak munkaszolgálatos barátaim, akik a Vörösmarty utcában, a skót iskolában voltak elszállásolva [A Budapesti Református Egyház Skót Misszió Polgári Leányiskolájában. A Skót egyház 1838-ban indította meg az ún. zsidó missziót, és 1841-ben Pesten is létesített állomást. A szabadságharc után egy ideig szüneteltették a tevékenységüket, majd folytatták munkájukat. A misszió épületében elemi és polgári leányiskola és leányotthon működött, ahova főleg zsidó származású lányokat vettek föl. A misszió élén egy skót és egy magyar lelkész állt, az iskolákban pedig 16 tanerő tanított. – A szerk.]. Aztán a KISOK-pályára kellett vonulni, október végén volt, de a napra nem emlékszem. A nyilasok összeírták és összeszedték az embereket. Hangszórón mondták be, hogy ki merre, hová menjen. A fiúk azt mondták nekünk, hogy aki időt nyer, az életet nyer. Ne jelentkezzünk be. Nem kell nekünk elsőknek lenni. És ott összeverődtünk mi, lányok, akik romot takarítottunk. Vagy tízen voltunk. Azt csináltuk, hogy mikor idejött valaki nyilas vagy csendőr vagy rendőr meg katona, akkor mondtuk, hogy nekünk azt mondták, hogy mi ide álljunk. Egyik sarokból a másikba álltunk. Úgyhogy valahogy kihúztuk, és akkor este bekiabálták mikrofonba, hogy aki eddig nem ment el, az menjen haza, és majd kell jelentkezni. November tizedikén a házból szedtek össze. Apámat a munkaszolgálatos fiúk bevitték a skót iskolába. Ezek a fiúk, a barátaim, akik mindig jöttek velünk, vigyáztak ránk tényleg.

Azt hittem, hogy én mentesítve vagyok, de pechem volt, mert nem. Engem elvittek. Így kerültem Lichtenwörthbe. Végig zuhogott az eső, ahogy mentünk. És a különböző állomáshelyeken, Dorogon, Piliscsabán nyitott helyeken voltunk, egyik helyen a futballpályán, a másik helyen a piactéren voltunk ömlő esőben. Nem tudom pontosan, hogy Dorogon vagy Piliscsabán volt-e, hogy egy katonatiszt azt ordította, rohadt zsidók, ilyen zsidók, olyan zsidók. Mi hátul mentünk. Egyszer csak odajött hozzánk, és azt mondta: „Én nem látok semmit, megyek előre, és amerre tudnak, szaladjanak, menjenek szét, mert viszik magukat Németországba!” És ugyanezt csinálta azokkal, akik elöl voltak. Úgyhogy teljesen szétengedte a társaságot. A nyilasok előtt azt mutatta, hogy ő milyen zsidógyűlölő, ugyanakkor rendes volt. De mi hatan, lányok, akik romot takarítottunk, együtt maradtunk. Azt mondtuk: „Hát most hova menjünk, mit csináljunk?” Inkább együtt maradtunk, és így kivittek bennünket. Azok se jártak sokkal-sokkal jobban, akik elbújtak, mert a nyilasok összeszedték, kocsira rakták, és utánunk hozták őket.

Harkáig végig gyalog mentünk [Harka Soprontól délre van az osztrák határnál. Lásd még: halálmenetek Hegyeshalomba. – A szerk.]. Ott nyitott pajtákban voltunk elhelyezve, szalmán. Ezek a pajták elöl-hátul nyitva voltak. Egy lavórt adtak, aztán kint az udvaron mosdottunk meztelenül, hogyha nem akartunk már rögtön tetvesek lenni. Ott jöttek-mentek a parasztok, és mi meg szégyentelenül mosakodtunk, mert nem lehetett mit csinálni. A latrinára a kert végén, valahova elég messze kellett menni, ahová egy magyar nyilas kísért bennünket, nehogy megszökjünk. Úgyhogy ő ott végigasszisztálta, amíg mi elvégeztük a dolgunkat. Ott kihajtottak bennünket sáncot ásni a határba. Ástuk a sáncot, hogyha az orosz tankok jönnek, akkor legyen min nevetniük.

A németek felügyeltek bennünket, volt ott Wehrmacht meg SS, akik mindig lovon jöttek. Az egyik Wehrmacht-tiszt egész rendes volt. Nagyon sokat dolgoztunk, hogy minél nagyobb legyen az árok. Decemberben már nem kaptunk ennivalót. Mellettünk egy disznóól volt, és amikor a paraszt kihozta a disznóknak a főtt krumplit, szegény disznók éhen haltak, mert mi ettük meg, amit nekik szántak. Gyorsan kiszedtük a krumplit a vályúból, és azt ettük, meg a száraz kukoricát, ami föl volt akasztva.

Ez decemberben volt, Harkán. Egyik este jöttek a németek, és elkezdtek ütni-verni, rugdosni bennünket, ahol értek. Azt hiszem, akkor este kihajtottak bennünket az állomásra, és akkor vonatra ültünk. Valamikor éjszaka érkeztünk Lichtenwörthbe. Csak utólag tudtuk meg, hogy hol vagyunk. Ott egy gyárépületben szállásoltak el bennünket, amit az első napokban ragyogónak éreztünk, mert egy fedett csarnokban voltunk. A sorok hajókra volt osztva: első, második, harmadik. Én az ötödik hajóban voltam. Szalmán feküdtünk, és egyszerre fordultunk jobbra és balra, mert másként nem volt hely. Fűtés nem volt. Körülbelül kétezerötszázan voltunk a csarnokban, főleg nők, csak nagyon kevés férfi volt. És csukott vályú volt, ahol lehetett mosakodni. Tehát nem nyíltan. De ott is vegyesen: férfiak, nők együtt. Egy magas, szőke SS volt a lágerparancsnok. Hát itt se kaptunk enni, minimális volt az ennivaló. Eltetvesedtünk rettenetesen, úgyhogy a napi szórakozásunk az volt, hogy tetveztük magunkat. De hiába. És itt aztán elöl-hátul, szóval itt körben haltak meg az emberek. Nagyon-nagyon rossz körülmények közé kerültünk. Ha kaptunk egy-egy negyed kiló kenyeret, nem tudom én, hány napra, ha hoztak egy valamilyen levest kondérban, akkor annak se íze, se bűze nem volt, de legalább volt valami. Borzasztó volt látni, ahogy az emberek belemásztak a kondérba, és egymást ölve próbálták, ami a kondérban volt még, kikaparni. Embertelen körülmények között voltunk.

Volt egy olyan idő, amikor egy másik parancsnok jött a szőke helyett, és az egy kicsit engedékenyebb volt. Voltak lányok, akik kiszöktek este a faluba, mert voltak olyan családok, osztrákok, akik várták, és krumplit, kenyeret adtak enni. De akik kimentek, nem adtak másoknak semmit. Voltak falusiak, akik nagyon rendesek voltak. Lichtenwörthben emlékmű is van azoknak az osztrákoknak az emlékére, akiket kivégeztek a németek, mert segítettek a táborlakóknak.

1945. április másodikán, délben fél egykor szabadultunk fel, húsvét hétfője volt. Már ezt megelőzően is hallottuk, hogy Wienerneustadtot és Bécset erősen bombázták, mert közel voltunk. Az SS-ek meg a németek már egy pár nappal korábban menekültek. Hallottam, amikor nem sokkal korábban arról beszéltek, hogy itt van egy kocsi, amelyik fertőtleníteni fog bennünket, és a ruhákat, mindent kivisznek, és úgy fertőtlenítenek. Az volt a problémánk, hogy miben leszünk akkor, hogyha lefertőtlenítenek. Mert mi nem hallottunk Auschwitzról, mi nem tudtuk, hogy ott mi történt. És most tudtuk meg Szita Szabolcs holokausztkutatótól, hogy egy pár nappal korábban ott járt az Eichmann. Tehát ha nem jönnek be az oroszok, akkor mi se vagyunk, mert ugyanúgy fertőtlenítettek volna bennünket, mint Auschwitzban [Tudniillik elgázosították volna őket. – A szerk.].

Április elsején éjjel már egyedül maradtunk. Ez nagy boldogság volt, mert tudtuk, hogy itt van a vége a dolgoknak. Valahonnan összeszedtek valami fehéret, amit kiraktak a tetőre. Az első orosz katona másnap fél egykor jött be. Ez volt a felszabadulásunk. Kinyitották a raktárt, ami tömve volt ennivalóval. Sajnos az emberek megrohanták a raktárt, és ez volt a haláluk, hogy ettek. El voltunk szokva az ennivalótól, és ebben is nagyon sokan meghaltak.

Lichtenwörthben volt egy szoba, amit tetvesszobának hívtunk. Aki föladta, és nem tetvezte magát, oda bekerült, onnan ki nem jött. Én tífuszos voltam, mert általában tífuszosak voltunk. Lábra se tudtam állni. Amikor felszabadultunk, azt mondtam, hogy én nagyon félek, és ha a kapuig ki tudok menni, akkor elindulok, mert nem tudom, hogy az SS-ek nem jönnek-e vissza, és nem gyilkolnak-e le bennünket. Ki tudtam menni a kapuig.

Még Harkán találkoztam össze az unokabátyám menyasszonyával, Feit Marival és az anyjával. Végig együtt is maradtunk, hárman együtt jöttünk haza. A néni nem volt flekkes [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.], de Mari nem volt magánál. Ő még él, hál’ istennek. Szoktam vele találkozni, amikor a lichtenwörthiekkel összejövünk.

Elindultunk. Az első éjjel az erdőben aludtunk. Másnap bementünk egy házba, és ott töltöttük a napot. Utána gyalog indultunk el haza. Útközben találkoztunk francia katonákkal, akik szintén azon a környéken voltak deportálva. Rendesek voltak, enni adtak. Marit betették egy tolókocsiba, és egy ideig tolták, mert menni se tudott. Én még valahogy elgyalogoltam. Aztán fölvettek bennünket orosz teherautóra. Elvittek bennünket valahova, mondták, hogy hazahoznak Magyarországra, de aztán otthagytak. Ahogy így vándoroltunk, bekerültünk egy gazdaságba, ahol enni adtak nekünk. Így kerültünk át a határra, Csornára. Csornán akkor indult az első vonat, arra fölszálltunk, és a platón utaztunk. Székesfehérváron át kellett szállni egy másik vonatra, amivel a ferencvárosi pályaudvarig jöttünk.

Addig nem is gondoltam arra, hogy nekem esetleg nincs meg senkim. Nem tudtam, hogy mire jövök haza. Amikor leszálltunk a pályaudvaron, ott állt a peronon egy nő, és egyből látta, hogy én deportálásból jövök. Csak rám kellett nézni, csont és bőr voltam és tiszta rongy. Érdeklődött, mert az ő férjét is elvitték Auschwitzba. Akkor tudtam meg, hogy mi volt ott. Addig nem tudtam.

Auschwitz szigorúan el volt zárva. Aki azt mondja, hogy hallott róla, nem hitte el. Van, aki azt mondja, hogy nem hallott róla. Azt tudtuk, hogy vannak koncentrációs táborok, de azt nem, hogy gázkamrák vannak. És azt se tudtuk, hogy szétválasztják az embereket. Utána tudtuk meg, hogy mi történt. Szegény nagynénémet Törökszentmiklósról elvitték Auschwitzba. Nem is jött vissza. Írt egy lapot, amire az volt írva, hogy a munka dicsőség. Még küldhettek egy lapot ezzel a felirattal, és hogy jól vannak [Mint Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003) című könyvének glosszáriumában olvasható: „ A deportált zsidóktól, akik közül sokat mindjárt elgázosítottak, megkövetelték, hogy e »helységet« (ti. Waldsee-t) feltüntetve írják meg haza, hogy jól vannak.” – A szerk.]. És aztán kész, ennyi volt. Anyu törökszentmiklósi családjából senki sem jött vissza Auschwitzból.

Harminc kilóval jöttem haza, a bőr rám volt száradva, csont és bőr voltam. Amikor megérkeztem, és összetalálkoztam az ismerősökkel, összevissza csókoltak, öleltek. Az elsők között voltam, aki hazajöhettem. Ott voltak a Bokor lányok, akik tisztítósok voltak, és egy nagyon rendes bácsi, egy szabó mondta, hogy az anyám és a testvérem megvan, ami már egy nagy megnyugvás volt. Azt is mondták, hogy apámról nem tudnak semmit. Amikor megérkeztem a Dob utca 71-be, rögtön a kádba raktak. A ruhámat, mindent bedobtak egyből a kályhába, mert a hajam is így lengett a tetűtől. Küldtek P. nagynénémért. Anyám nem volt otthon, mert akkor már megnyitott itt a házban [a Népszínház utcában, ahol a háború előtt a boltjuk volt. – A szerk.], a mi volt üzletünkben. Anyu kiigényelte az üzlethelyiséget, és megkapta. Teljesen üres volt, amikor megkapta, a nagybátyám adott árut. Mindenfélét árult, amit a nagybátyám adott neki, mert nekik vasnagykereskedésük volt. A nagybátyám veje őskeresztény volt, és annak a nevén maradt az üzlet. És próbálta segíteni anyámat, hogy valamit csináljon, hogy valamit kezdeni tudjunk.

Úgy tudom, hogy apám, amikor megtudta, hogy engem elvittek, utánam jött, hogy megtaláljon. Utána már csak annyit tudtam róla, hogy ő Sopronkőhidán volt, és aztán elvitték Mauthausenbe. Onnan került át Günskirchenbe [Mauthausen egyik altábora volt. – A szerk.], kórházba és ott halt meg. Ötven éves volt, a legszebb férfikorban vitték el. Volt egy zsidó alkalmazottunk, aki apával együtt volt deportálva Mauthausenbe, és a felszabadulás után jött, hogy jön haza apám, mert ő is fölszabadult. Tévedett. Amikor az újságban közölték a Mauthausenban elhunytakat, apám az elsők között volt. Állítólag kapott egy furunkulust vagy egy vérmérgezést, és abba halt bele.

Az öcsém egy ideig bent volt a Vadász utcában, ahol a svédeknek volt valami gyerekmentő részük [A Vadász utca 29-ben a svájci követség kivándorlási osztálya működött, és itt volt  a haluc fiatalok illegális tevékenységének központja is. Lásd: Üvegház; haluc fiatalok. – A szerk.], és a Perczel Mór utcában is volt a Vöröskeresztnél [lásd: vöröskeresztes gyermekmentés]. Anyu a nagynénémékkel a gettóban, a Nyár utcában volt. Amikor a testvérem megtudta, hogy anyu benn van a gettóban, elszökött a Vadász utcából, és bement hozzá. Ők végig anyámmal a gettóban voltak. A Nyár utcai házat, ahol a családom a gettóban volt, bombatalálat érte. A testvérem és a nagybátyám fönt voltak az emeleten, a lakásban, mikor ez a bombatalálat levitte a fél emeletet. Szerencsére, mellettük szakadt le az emelet. Átköltöztek a Rumbach Sebestyén utcába az unokanővéremhez. A felszabadulás után is ott maradtak egy darabig, mert a régi lakásba nem lehetett visszamenni, mivel azt egy kibombázott foglalta el.

A volt nagykereskedőnk ebben a házban [a Népszínház utcában, ahol a háború előtt a boltjuk volt – A szerk.] lakott, a harmadik emeleten egy nagy, négyszobás lakásban. A nagykereskedése a szomszéd házban volt. Ő szintén zsidó volt, és a családját elvitték. Azt mondta, hogy jöjjünk ide, amíg a családja nem jön vissza. Így kerültünk a Népszínház utcába. Az unokáját kivéve senki se jött vissza. A nagykereskedő lakása a mostani lakásom mellett volt. Ebben a lakásban korábban a Toldyék laktak. A férfi annak a csendőrezredesnek volt a testvére, aki az aranyvonatot vitte ki. De ő akkor már nem élt, csak a felesége meg a két lánya és a veje. Amikor ők is elköltöztek, megürült a lakás. Akkor mondta Toldy néni, hogy jöjjünk át, és elmentünk elintézni, hogy a társbérletet megkapjuk. A két szobát megkaptuk, és a harmadik maradt az övék. Nem volt semmink. Kaptunk kölcsön paplant meg dunnát, és a földön aludtunk. Nulláról kellett kezdeni mindent.

Tizenhét éves voltam ekkor. Az iskolába nem mentem vissza. Nem is tudtam volna, mert anyunak segítettem az üzletben. Edényt és porcelánt is árultunk. Az üzleten kívül a hetipiacon is árult anyu. Amikor a piacra ment, én voltam az üzletben.

Blau Juli barátnőmmel a fölszabadulás után beszéltünk róla, hogy elmegyünk Magyarországról, de énnekem se volt otthon apám, neki se volt otthon az apja, ezért úgy döntöttünk, hogy megvárjuk, míg hazajönnek. Aztán mindketten férjhez mentünk, és itthon maradtunk.

A férjemet, B. K.-t 1945-ben ismertem meg. 1915-ben született Ózdon. A szülei korán meghaltak. Miskolcon élt, kirakatrendezőként dolgozott. Miskolcról Debrecenbe menekült, egy szanatóriumba, onnan deportálták Ausztriába [Braham egyik forrása szerint Debrecenből 6841 zsidót Strasshofba deportáltak. Lásd: Strasshof. – A szerk.]. Szintén Bécs mellett volt, valamilyen tejgazdaságban dolgozott. Amikor fölszabadult, akkor nem ment vissza Miskolcra, hanem idejött lakni a nagynénjéhez, aki az emeleten lakott. A házban ismerkedtünk össze, és ebből szerelem lett. 1947-ben megesküdtünk a nyolcadik kerületi elöljáróságon. Csak polgári esküvőnk volt. 1949-ben szültem. Amikor 1947-ben férjhez mentem, akkor Toldy néni meg is halt, így megkaptuk az egész lakást. Anyámmal együtt laktunk ebben a lakásban.

1950-ben bezártuk az üzletet, mert nem ment. Anyu itt maradt a gyerekkel, én meg elmentem dolgozni a Felvonógyárba. Segédmunkásként a mintaraktárba kerültem. Regisztráltam az öntőnek és az öntőalkatrészeknek a mintáit, amibe a vasat öntik. Halvány gőzöm nem volt, hogy eszik vagy isszák az egészet. Aztán belejöttem valahogy. Akkor áthelyeztek meósnak [MEO – minőségellenőrzési osztály – A szerk.]. Ott a már kész gépekhez kaptunk egy több oldalas műszaki leírást. A legkisebb csavartól egészen a kész felvonók alkatrészeiig kellett ellenőriznem, hogy jól összeállították-e a darabokat. A festést is ellenőriztük. Nekem teljesen idegen volt ez a közeg, de végül annyit voltam lent a műhelyben, szinte ott éltem, hogy megszerettem, és szerettem volna esztergályosnak tanulni.

Elküldtek gépipari tanfolyamra, alapfokú és felsőfokú MEO-tanfolyamra és mindenféle más tanfolyamra. A személyzetis állandóan szekált, hogy menjek gépipari technikumba, végezzem el a gépipari technikumot. Semmi indíttatásom nem volt rá, hogy elvégezzem. 1954-ben elkerültem a Felvonóból a Fővárosi Kézműipari Vállalathoz. Ott is el kellett végeznem egy MEO-tanfolyamot. Utána kétéves vezetői tanfolyamra mentem a Leövey Klára Közgazdasági Technikumba. Ott volt két tanár, a matematika, és aki tervet tanított. Ők beszéltek rá, hogy jelentkezzek, és el is végeztem a négy évet. Munka után jártam iskolába. Nagy szerencsém volt anyámmal, mert főzött, nekem nem kellett háztartást vezetni, hanem tudtam tanulni. Négyen összefogtunk, és együtt tanultunk. Volt egy matematikatanárunk, aki mindig itt volt nálam fönn. Úgyhogy ő foglalkozott velünk. Együtt készültünk a beszámolókra, beosztottuk, hogy ki mit tud jól, és akkor az nagyon jól megtanulta, aki tudott jobban, az tanította a másikat.

Esti dolgozók évfolyama volt, de rendesen le kellett érettségizni, úgyhogy a bizonyítványom egész jó lett. Nyelv kivételével minden tárgy volt. Szakmai tárgyak is: könyvelés, terv, statisztika, matematika, anyagismeret. Politikai gazdaságtant is kellett tanulnunk. Nem volt egyszerű, mert megkövetelték nagyon a tudást. Negyven éves voltam, amikor leérettségiztem. Az előmenetelemnek nem volt feltétele az érettségi, én már akkor is részlegvezető voltam. Beadtam az érettségi bizonyítványomat, beírták a számot. Soha az életben többet nem kérték. Csak az számított, hogy jól vagy rosszul végzem a munkám. Ötvenkét évesen még elküldtek a könnyűipari minisztériumi középkáderképző kétéves iskolájára. A Láng Gépgyárba jártunk. Nem vettük komolyan ezt a kétéves dolgot. Amikor befejeztem, fölhívtam a személyzetist, és megmondtam, hogy ez volt az életem utolsó vizsgája. Engem többet nem küldjenek iskolába.

A testvérem is négy polgárit végzett. A Német utcába járt, akkor ott volt a polgári iskola. Gyönyörűen rajzolt. Cinkográfus szeretett volna lenni, de zsidóként már nem vették föl. A felszabadulás után letette aztán a nyomdai gépmester vizsgát, és elhelyezkedett egy nyomdában. Nem sokáig dolgozott gépmesterként, mert behívták katonának. Ott kiemelték a jó íráskészsége miatt. Ez 1950-ben volt, amikor az első újságíró-iskola indult. Géza bekerült, és elvégezte az újságíró főiskolát. Utána a honvédség lapjánál volt rovatvezető, ha jól tudom. Onnan átkerült a vasúthoz, ahol szintén egy rovatot vitt.

Megnősült, és 1952-ben megszületett a fia. 1956-ban kimentek Svédországba [Az 1956-os forradalmat követő hetekben mintegy 200 000 ember hagyta el az országot. Lásd: 1956-os forradalom; disszidálás. – A szerk.]. Ott már nem tudott újságíróként dolgozni. Megkeresték őt az ottani magyarok, de Magyarország ellen kellett volna cikkeket írni neki, amit nem akart, mert családja volt Magyarországon, és haza is akart majd jönni, ha lehetséges.

Svédországban a legnagyobb újságkiadó nyomdájában dolgozott mint gépmester. A nyelvet, ha nem is olyan hamar, de megtanulta. Most is azt mondja, hogy még most se tud jól beszélni, mert a magyar akcentusa megmaradt. Két kisebbik fia már Svédországban született, ők már svédek, nem is tudnak magyarul. A testvéremnek szép nyugdíja van, gondtalan, és a gyerekei is mind nagyon jól vannak. Az öcsém első felesége zsidó volt, a második nem. Szóval a három fia és az unokák már mind svédek, ők nem is mondják azt, hogy ők zsidók. Svédországban azt mondják, hogy ők nem tudják, mi az, hogy zsidó. A feleségek meg abszolút svédek.

Mindig tartottuk a kapcsolatot. Miután elmentek, elkezdtem a Szabad Európát hallgatni. 1967-ben pont akkor voltam náluk Svédországban, amikor Izraelben kitört a háború [lásd: hatnapos háború]. Az öcsém minden évben jött, és most is minden évben jön.

Hetvenöt éves koromig dolgoztam a Kézműipari Vállalatnál. Végig részlegvezető voltam. Nyugdíjasként 1987-től a nyugdíjas szakosztályt vezettem. Eleinte nagyon sok, ezerkétszáz vagy ezerháromszáz nyugdíjasunk volt. Nagy kultúréletet éltünk. A Majában, úgy hívtuk, a Majakovszkij utcában [ma: Király utca – A szerk.], a Gólya [Áruház] fölött volt egy nagy kultúrhelyiségünk. Egy terem volt színpaddal. Voltak nyugdíjasrendezvények, kirándulások. Segélyeket adtunk, üdülés volt. Volt a vállalatnak nyaralója Tahiban [Tahitótfaluban]. Nagyon szép nyaraló, ahova nagyon szerettek a nyugdíjasok menni.

A dolgozóim általában szerettek. Nagyon sokat jártam vidékre, mert parasztasszonyokat tanítottunk be varrni. Több vidéki egységem volt, amit megszerveztem, megalakítottam. Tanácselnökökkel volt kapcsolatom, mert ők biztosították a klubhelyiséget, és ezért velük kellett megbeszélnem a dolgokat. Nem volt semmi problémám munkaügyi vonalon.

Az 1950-es években kerestük a helyünket. Fiatalok voltunk még, megvoltak a lehetőségeink a szórakozásra. Elmehettünk étterembe, nem okozott problémát elmenni ebédelni vagy vacsorázni. Dacára annak, hogy sosem voltunk nagy jövedelmű emberek, nem éreztük soha, hogy nélkülözünk. Négyen éltünk együtt, ketten kerestünk, kettőt el kellett tartani. Anyukámnak nem volt semmi jövedelme, se nyugdíja, se kegydíja, semmit nem kapott. És persze a lányomat is el kellett tartani, iskoláztatni, ruházni. Bár a férjem 1954-től kijárt külföldre, nem volt kacsalábon forgó palotánk.

Megvolt a társaságunk, és nem foglalkoztunk politikával. Vegyes társaságunk volt: zsidó és keresztény barátaink is voltak, de a közvetlen barátaink, akikkel összejöttünk, inkább zsidók voltak. Éltük az életünket. Jártunk párttaggyűlésre, amikor volt. A körülmények és az események arra predesztináltak, hogy belépjek a pártba. Mindig baloldali érzelmű voltam. 1945-től MSZMP tag voltam [A kommunista párt csak az 1956-os forradalom után vette fel az MSZMP nevet a kompromittált MKP, illetve MDP név  helyett. – A szerk.] egészen addig, ameddig megszűnt az MSZMP, és MSZP lett. Az MSZP-be már nem léptem be. 1950 óta szakszervezeti tag vagyok. Először szakszervezeti vonalon dolgoztam, a munkaügyi bizottságnak voltam az egyik tagja. Aztán már, nem emlékszem, hogyan, a vállalatnál beneveztek pártvezetőségi tagnak. A gazdasági vonalon voltam, ami azt jelentette, hogy a pártbélyegeket osztottam szét a bizalmiknak, összeszedtem, és elmentem a pártbizottságra. A pártban nem volt téma, hogy kinek milyen a vallása. Szóba se nagyon került a téma, akkor ez nem volt jellemző. Nem beszéltünk róla, mert tudták, hogy zsidó vagyok.

A férjem kirakatrendező volt, dekoratőr. Az Illatszer [kereskedelmi vállalat volt] dekorációrészlegének volt a vezetője. A Hungexpo révén magyar kiállításokat rendezett külföldön. Kijárt külföldre a magyar kiállításokkal. Ő volt az első, aki 1958-ban, Brüsszelben  az első magyar világkiállítási részvétel alkalmával a dekorációt csinálta. Kint volt kilenc hónapig.

Nem volt kellemetlenségem amiatt, hogy az öcsém disszidált. Érdekes módon, soha nem merült fel a dolog, pedig a férjem kijárt külföldre. 1958-ban, amikor a férjem szerette volna, hogy kimenjek hozzá, akkor voltak nehézségek, és akkor a férjem kiverte a huppot, hogy bezzeg a Váci utcából a maszekok megkapták az útlevelet és kimentek, a feleségem meg nem [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. És akkor a Bihari elvtárs volt a belügyminiszter-helyettes, elintézte, hogy ki tudjak menni. Végül két hónapig kint voltam. Az volt az első nyugati utam életemben.

1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] is mindenáron el akartam menni. Két cirkuszt már megéltem itt, egy harmadikat már nem akarok itt megélni. A Kézműnél dolgoztam, a Váci utca 12-ben volt a részleg. Október huszonharmadikán délelőtt jöttek a belkerből a lányok, hogy jaj, gyertek ki az utcára, forrong minden. Sinkovits Imre [(1928–2001 ) – színész, 1963-tól a Nemzeti Színház örökös tagja volt, a Nemzet Színésze cím birtokosa. – A szerk.] a 12 pontot szavalta a Petőfi-szobornál, darutollas kalapokban mentek a Váci utcában. Amikor láttam kiírva, hogy „Itzig, nem viszünk Auschwitzig”, mindenképpen el akartam menni. A probléma csak az volt, hogy nem volt pénzünk. Gondolkodtunk, hogy most mit csináljunk. Volt egy szomszédunk, aki azt mondta, hogy ha kitesszük a lábunkat, akkor bejön a lakásba. Ha anyámat itt hagytuk volna, mit csinál pénz nélkül? Vagy vittük volna magunkkal? Azt se tudtuk, hogy mi mit tudnánk csinálni. És akkor mi lesz, ha vissza kell jönni, mert elkapnak a határon? A férjem nem akart jönni. Minden barátja kiment. Az egész környék kiürült, ismerősök, barátok, mindenki elment Nyugatra, Amerikába, Kanadába, mindenfelé.

A szomszéd házban lakott egy házaspár, akivel jóban voltam. A nővel sokat hülyéskedtünk, mondtuk, hogy na, kimegyünk Izraelbe. 1956-ban, amikor a cirkuszok voltak, vagy talán 1957 elején, fogták magukat, és tényleg kimentek Izraelbe. Pár hónap vagy fél év múlva visszajöttek. Egy másik barátunk is kiment Izraelbe, de három hónap múlva visszajött, mert nem tudott megszokni ott. Mi itt maradtunk. A barátaink minden nap telefonáltak Bécsből, hogy gyertek, várunk benneteket. Minden áldott este vita, veszekedés volt, mert én nagyon menni akartam, a férjem viszont hallani se akart róla. Ő szívvel-lélekkel baloldali ember volt, és semmi ingerenciája nem volt, hogy kapitalista országba menjen. Az igazsághoz tartozik az is, hogy ő vezető állásban volt, és ezért nem bírta volna elviselni, hogy neki dirigáljanak.

Zsidó érzelmű vagyok, de nem vagyok vallásos. A férjem jesivába járt, de ő sem volt vallásos. Nem tartottuk a zsidó ünnepeket, de a karácsonyt vagy a húsvétot sem. A hozzátartozóim mind zsidó temetőben vannak eltemetve. Néha mondok kádist [A kádis elmondásának szigorú szabályai vannak. Lásd: kádis. – A szerk.], megtartom a jahrzeitokat, és Jom Kipurkor böjtölök. Anyám emlékére elmegyek a Dohány utcai templomba nagyünnepekkor.

Anyuval mindvégig négyesben laktunk. Jól kijöttek a férjemmel. Nagyon sokat segített nekem. Ő vitte a háztartást, és a gyereket is ő nevelte, mert én reggeltől estig dolgoztam, meg iskolába jártam. 1970-ben halt meg.

A háború előtt jóban voltam az unokatestvéreimmel. Az egyik unokahúgom Németországban él, a másik Ausztráliában, de már meghalt. Akik itt vannak, azokkal van, akivel jóban vagyok [van, akivel nem]. Például a nagybátyámnak a fiát harminc éve láttam utoljára. Teljesen szétesett ez a család.

Korán maradtam egyedül. A férjem 1987-ben halt meg. Zsidó temetőben van eltemetve. Aktív életet élek, olvasok, nézem a hírműsorokat, eljárok színházba és moziba, bridzselek. Nagyon szeretek utazni, már majdnem egész Európát bejártam. Kétszer voltam Izraelben. Először 1991-ben, az öbölháború előtt voltam kint. Az nagyon nagy élmény volt nekem. Végigbőgtem az egész utat, kezdve itt, Ferihegyen, mert együtt mentünk az oroszok egy részével [Az 1990-es években több ezer szovjet zsidó Magyarországon keresztül vándorolt ki Izraelbe. – A szerk.]. Nekem borzasztó volt látni ezeket az embereket, batyuval, kutyával. Öregek, sánták, tolókocsival. Borzalmas volt.

A barátnőmmel, Luluval és a férjével, Sándorral utaztunk együtt. Hajnalban érkeztünk Tel-Avivba. Amikor kinéztem a repülő ablakán, láttam, hogy nagy tömeg áll ott lent. Mondom a barátaimnak, hogy ezek nem minket várnak. De integettek és énekeltek. Az oroszokat várták. Mondanom se kell, hogy sírva szálltunk le a gépről. A nyakunkba borultak. Mondtuk, hogy mi nem vagyunk oroszok. Nem baj, mondták. Az oroszokat félrevitték, és adtak nekik vodkát.

Ez egy nagyon szép út volt. Netanián laktunk szállodában. Az egyik barátnőm, akivel 1944-ben romot takarítottunk, Rison Lecionban él. Amikor megérkeztem, fölhívtam telefonon, hogy itt vagyok kint, Netanián. Ők már voltak kétszer Pesten, mielőtt én kimentem. Egy napra odamentem hozzájuk látogatóba. Nagy boldogság volt vele találkozni. Olyan boldog voltam látni azt a sok gyereket, azt a sok fiatalt. És olyan gyönyörű volt tényleg minden. Szombaton egy ligetben sétáltunk. A gyerekek ott játszottak, minden vidám volt. Minden.

Pont úgy voltam kint, hogy volt egy gyásznap is akkor. A gyásznap borzasztó volt. Rettenetes rossz élmény volt látni a tévén, ahogy hozták ezeket a fiatalokat, akik meghaltak a háború alatt. Megszólalt a sziréna, és minden megállt, mi is leálltunk. Üzletben voltunk, és mint a cövek, egy pillanatra le kellett állnunk. Aznap este kezdődött a függetlenség ünnepe [A Jom Hacmaut, azaz a Függetlenség Napja, amelyen Izrael állam megalakulását ünneplik, a zsidó naptár szerint Ijar hónap 4-én van, ami 1991-ben április 18-ra esett. – A szerk.]. Az valami csodálatos élmény volt. A főutcához közel dobogók voltak felállítva, és mindenütt zene és vidámság volt. A fiatalok mindenkit és mindent bespricceltek fehér habbal. Szóval tényleg csodálatos volt.

1989 nem volt különösebb megrázkódtatás nekem. Nem éreztem meg az átmenetet valahogy. Ugyanannál a vállalatnál ugyanolyan beosztásban voltam. Ugyanúgy kellett dolgozni. Szóval nem éreztem, kivéve, hogy sok emberben csalódtam. Különösen olyanokban, akik korábban melldöngető funkcionáriusok voltak, és most ugyanolyan nagy melldöngetéssel pont az ellenkezőjét csinálták. Ettől hányingere van az embernek. Nézem a tévét, és látom, hogy emberek úgy mennek egyik pártból a másikba, keringenek, mint gólyafos – ahogy szokták mondani – a levegőben. Ezek a karrieristák. Én a legaljasabbnak azokat az embereket tartom, akik pálfordulást csinálnak. 1989-ban szabadott már mindenfélét mondani. Akkor talán nem voltak annyira antiszemita felhangok. De azért azóta mindenki szépen hallatja a hangját.

Fantasztikus, hogy megint érzik az emberek, hogy össze kell tartozni. Mert valahova tartozni kell. A keresztényekhez nem tud az ember úgy tartozni, mert egy szólás, akaratlanul egy rossz szó, az már az embert taszítja. A zsidóknál se azt kapja az ember, amit szeretne. De azt inkább el tudja fogadni, ha nehezen is. Tényleg úgy van, mint a Cyrano orr-monológjában, hogy ha más szid, azt nem tűröm, de magamat kigúnyolom, ha kell. Mert ha egy zsidó vagy én azt mondom, hogy „egy ronda zsidó”, az más, mint hogyha egy keresztény mondja, hogy „ez egy ronda zsidó”. Vagy más az, hogy mikor azt mondja – mint a keresztények szokták mondani, ugye –, hogy ez egy nagyon rendes zsidó ember vagy egy nagyon rendes zsidó orvos, vagy egy nagyon rendes… Azért mindig hozzáteszik, mert ez úgy hozzátartozik nekik, hogy „na hát ez egy rendes zsidó”.

Az, hogy zsidó vagyok, azt hiszem, mindent megmond. Minden, ami a zsidósággal történik, megérint. A rossz fáj, a jónak örülök. Ezt jelenti nekem a zsidóság. Más életformánk is van, az bizonyos. Nem másképp élünk, mint a keresztények, de talán zártabban élünk. A zsidók általában véve, bármi történt, mindig talpra tudtak állni. Nem koldultak, nem kértek, most se járnak az önkormányzathoz segélyért. Ez az, amit nem tudnak megbocsátani nekünk. És az is szálka mások szemében, hogy a zsidó családokban mindig a legtöbbet akarják kihozni a gyerekekből. Ez egy olyan hozzáállás, hogy „mutasd meg, több legyél!”. A Nobel-díjasok hetven százaléka zsidó. Sok a művész is, mert földet nem lehetett venni [Magyarországon a zsidók az 1850-es évekig nem rendelkezhettek földdel, telekkel és ingatlannal, nem foglalhattak el állami hivatalokat sem. Árutermeléssel és eladással, valamint pénzügyletekkel foglalkoztak.  –  A szerk.]. Mi lett a zsidókból? Kereskedő, orvos, ügyvéd, művész – mind szellemi foglalkozás.

Járni nem járok oda, de a Nagy Fuvaros utcai templomból minden hónapban jön egy hölgy, akinek fizetek adót. Négy-öt éve lehetett, hogy Ági barátnőmnek, aki Izraelben él, jött a barátnőjének a lánya és a férje Izraelből. Megkértek, hogy mivel pont Pészahra jönnek, széderre próbáljak valamit szervezni. Elmentünk a Nagy Fuvaros utcába, és mondtam, hogy az ismerőseim Izraelből jöttek, és szeretnénk itt széderezni. Csodálatos széder volt, mert a sok kis öreg körbefogta őket a rabbival együtt, és énekeltek.

Minden hónap utolsó hétfőjén a Síp utcában összejövetelük van a lichtenwörthieknek. És még hál’ istennek, elég szép számmal jövünk össze. Gedei Márta a vezetőnk, nagyon szépen összetartja a csoportot. Arra mindig elmegyek. Ott egy beszámoló van, hogy ki mit végzett, mit csinált egy hónap alatt. Sajnos sorban halnak meg az emberek. Én még fiatalnak számítok a hetvennyolc évemmel, amit én se akarok elhinni már. Kaptam kárpótlást a Claims Conference-en keresztül.

Egyszer voltam kinn Lichtenwörthben, már nem tudom, hányadik évfordulón. Semmit nem éreztem. Teljesen megváltozott, modern irodaépületet állítottak elé. Az udvarba be lehetett menni. Benéztem az ötös hajóba, ahol feküdtem. Egy vályúban mosakodtunk, és ott volt a tetűsszoba, ahová ha bekerült valaki, onnan már ki nem jött, mert a tetűk megették. Ez már sehol sincs, nyoma se maradt. Auschwitzba, Mauthausenbe vagy ilyen helyre nem mennék el, az biztos. Menjen az, aki nem látta.

Csak addig akarok élni, ameddig el tudom magam látni, szellemileg és fizikailag rendben vagyok. Ha Isten őrizz, lerobbanok, akkor inkább a halál, mint élni tovább. Amikor belegondolok, nem tudom elképzelni magam a koromnak. Valahogy nem megy.
 

Életrajz

Márkus Klára alacsony, sovány, kissé púpos asszony. Nagyon kedves és jó kedélyű, túl van a kilencvenedik életévén. A lányával és annak férjével lakik egy családi ház emeletén, a földszinten pedig a fia él a családjával. Klári néni a házból csak nagyon ritkán jár ki. Külön szobája van, de leginkább a szobájából nyíló beüvegezett, világos erkélyen szeret üldögélni. Kedvelt időtöltése a keresztrejtvényfejtés és az olvasás, mind magyar, mind német nyelvű könyveket láttam a kezében, és nem mulasztja el megnézni a „Fiatal és nyugtalan” című szappanopera egyetlen részét sem. 

Az apai nagyapám, Kaufmann Jakab az 1830-as években születhetett Nagykárolyban. Ő pont akkor halt meg, mikor én születtem, ezért róla csak azt tudom, hogy fűszeráru nagykereskedése volt Nagykárolyban, a Kaufmann Jakab és fia cég. A cég abban a házban volt, amelyikben mi is laktunk Nagykárolyban, annak idején a Deák Ferenc tér 10. szám volt, a főtéren, a kastéllyal szemben. A kastélyban a Károlyi grófok éltek annak idején, míg el nem vették a kastélyt [az államosításkor]. Én már nem emlékszem rájuk, lehet, hogy amikor egész kicsi voltam, még voltak ott, csak azt tudom, hogy az egyik grófnak tetszett az én nagynéném, a Kaufmann Mariska. [A nagykárolyi kastély most múzeum. – A szerk.] A ház, ahol laktunk, még mindig megvan, azt már én adtam el, mikor ide jöttem, Máramarosszigetre.

Kaufmann Jakabnak a testvére volt Kaufmann Adolf és Kaufmann Ignác. Kaufmann Adolfnak földje volt, vagy ki tudja, mi volt, öröklött vagyonok. De Adolf nem volt diplomás, szóval nem volt ügyvéd, az biztos. Neki a gyereke volt Annus, Sanyi és Imre. Annus Antal Istvánné volt, a férje ügyvéd volt Nagykárolyban. Volt egy fia, Antal Pali és egy lánya, Antal Zsófi, aki lett Spicc Lászlóné. Kaufmann Sanyi az ivott nagyon, de gyönyörűen zongorázott. Jómódúak voltak, úgy látszik, hogy nem kellett dolgozni menjen. És Kaufmann Imre az fogorvos volt. Kaufmann Ignác leszármazottja volt Kaufmann Bandi [Nem derül ki, hogy Endre, Andor vagy esetleg András volt-e a keresztneve. – A szerk.], aki Nagykárolyba visszajött még a deportálás után, de aztán nem tudom, mi lett vele, kiment [kivándorolt] vagy nem tudom. Bandinak volt még egy testvére, Pali. És volt még egy Kaufmann Ignác, aki Nagykárolyban lakott, már nem tudom, pontosan kinek volt a fia, de egy kicsikét, azt hiszem, valami hiányzott az agyából. Olyan csendes bolond volt.

Apámnak volt egy unokatestvére, Kaufmann Gyula [Tehát ő is a nagyapa valamelyik testvérének volt a fia. – A szerk.]. Az ő lánya volt Kaufmann Erzsi, úgyhogy én Erzsivel csak második unokatestvér voltam. Ennek az Erzsinek volt a férje Achile Fălticineanu, aki aktív tiszt volt a román hadseregben, ők Bukarestben laktak. Mihály [román] királynak volt valami szerencsétlensége, amikor gyerek volt, beleesett a tengerbe, vagy lehet, hogy valami tóba, nem emlékszem, de ez a Fălticineanu beugrott, és kihozta, megmentette. Aztán előléptették, az nagy szó volt akkor, beugrani valamibe, felöltözve, minden, hogy ő kimentse a trónörököst. Egyik se ment, ő ment egyedül, a zsidó. Két lánya volt Fălticineanunak, nem tudom, hogy nem Nóri volt-e a nagyobbik, és a kicsi Ani.

Lujza néni, Cukor Lajosné is édes unokatestvére volt az édesapámnak, de ő, azt hiszem, a nagymama, Braun Hani részéről. Hogy milyen Lujza, nem tudom. Nem tudom, hogy csak a Lujza néni révén lettünk rokonok, vagy külön a Cukor is rokon volt. Cukor Lajos orvos volt, jaj de drága egy ember volt, Istenem! És azt hiszem, ő az anyám részéről is rokon volt. Lajos bácsinak volt még egy testvére, Márton, annak is volt lánya, ezek mind Magyarországra mentek. Az amerikai Cukor György az nekünk rokon, az ő családja is Nagyszőlősről vándorolt ki vagy honnan [George Dewey Cukor (New York, 1899 – Los Angeles, 1983) – filmrendező, magyar zsidó emigráns család (Viktor és Helén Cukor) gyermeke, ismertebb filmjei: „David Copperfield” (1935), „The Philadelphia Story” (1940), „Gaslight” (1944), „Adam's Rib” (1949), „A Star Is Born” (1954), „Rich and Famous” (1981). Megkapta a legjobb rendező Oscar-díjat a „My Fair Lady” (1964) című filmjéért. – A szerk.]. Anyunak egyszer volt egy nikotinmérgezése, mert cigarettázott annak idején, és rögtön Lajos bácsit hívtuk, hát orvos ugyebár, rokon. És akkor jött a felesége is, nem engedte Lajos bácsit egyedül, pláne, hogy rokonhoz hívták, és Lujza néni annyira sietett, hogy a kalapját fordítva tette fel. Kalap nélkül nem jöhetett az urával, ugyebár, este tíz órakor, késő volt már. Ilyen emlékek! Fordítva vette fel a kalapját. És a német kisasszonyunk röhögött, hogy Lujza néni fordítva vette fel a kalapot. Régen egy orvosnak a felesége az minden lében kanál volt. A Lujza néni gyerekei voltak: Elluska, Irénke és Pista. Ellus süketnéma volt, Irénke nem tudom, hogy hol is volt, kinél volt férjnél. Pista orvos volt, amikor én kislány voltam, még Pesten volt. És úgy, ahogy most emlékszem, parkinsonos volt, mert mindig reszketett a feje. De gyönyörű szép ember volt, egy magas, jó kinézésű. És egy nagyon szép felesége volt, a Lenke néni, gyönyörű felesége volt.

Az apai nagyapám felesége Braun Hani volt, az 1840-es években született. Ott lakott abban a házban, amit aztán mi örököltünk, szóval ahol mi is laktunk. Kapisont hordott – ez nem kendő, keményebb, de nem is kalap, úgy mondták, hogy kapison – ami eltakarta az egész haját, és lejött a fülére. Zárt ruhái voltak és mindig feketék, én úgy emlékszem, hogy fekete, sötét volt. Ő nem főzött, mert volt szakácsné és szobalány, még az ő életében jómódúak voltak, akkor még volt a „Kaufmann Jakab és fia” cég. Nagymama az 1920-as évek végén halt meg, Nagykárolyban van eltemetve a zsidó temetőben.

Az édesapámnak volt egy csomó testvére: Rezsinke, Gizella, Mariska és Ignác. A legidősebb Rezsinke volt, Róna Jakabné. Cegléden éltek, volt három gyermeke: Róna Pista, Ilus és Inci, aki Amerikába ment férjhez, és valószínűleg ott is halt meg.

Rezsike után Gizella következett, Kandel Móricné, ő is Ceglédre ment férjhez, nagyon jóban voltunk velük. Négy lánya volt: Rózsika, Kati, Magdi és Boris, az [Boris] Dunapentelén volt férjnél [Dunapentele – nagyközség Fejér vm.-ben (ma: Dunaújváros); 1891-ben 3600, az 1910-es népszámlálás idején 3900, 1920-ban 4200 főnyi lakossal. – A szerk.]. Rózsika, Taub Imréné volt a legidősebb. Taubék [Alsó]Szoporon laktak, az Szilágy megyében van [Alsószopor – kisközség volt Szilágy vm. Tasnádi járásában, 1891-ben, 1900-ban 1300, 1910-ben 1500 román és magyar lakossal. Trianont követően Romániához került, ma Supuru de Jos, jelenleg Szatmár megyéhez tartozik. – A szerk.], ők malmosok voltak. Taubék hárman voltak testvérek: Taub Imre, Taub Miska és Taub Endre, Endre volt a legkisebbik. Taub Imrének tehát Kandel Rózsika volt a felesége, az ő fiuk volt Saci [Sándor], aki visszajött a [II. világ]háború után Szoporra, de öngyilkos lett. Elvitték szegényt a Securitátéra, merthogy olyan gazdag ember volt, egy csomót örökölt, ott nagyon megverték, és miután kiengedték, öngyilkos lett. Borzalmas, milyen idők voltak [a kommunizmus ideje alatt], borzasztó. Taub Miskának a felesége Fischer Etus volt, két gyerekük volt, az egyik deportálva volt, és meghalt, a másik, Taub Laci meg kiment Amerikába vagy hova az unokatestvérével, Fischer Lacival. Ez a Fischer Laci Fischer Gyulának, a Fischer Etus testvérének volt a fia [Ők nem rokonok, csak az egyik Taubnak volt a felesége Fischer lány, és Taubék is csak beházasodás útján lettek rokonok Kaufmannékkal. – A szerk.]. Fischerék királydaróciak [ma Craidorolţ] voltak.

Mariska Kaufmann Dávidné volt, ő Kaufmann lány is volt, és Kaufmann-né lett a férje után is, de nem volt rokona a férje. Mariska néni gazdag volt, de a legolcsóbb csokoládét hozta mindig. Fűszerboltjuk volt Szatmárnémetiben, de óriási nagy, és az alatt volt egy óriási nagy pince. Egy óriási nagy üzlethelyiségük és egy óriási nagy kertjük volt, a másik utcáig nyúlt ki a kert. Nagyon gazdagok voltak! Egyszer ez a Mariska néni ott volt nálunk [Nagy]Károlyban, és ott volt egy Fermann Majsi nevű ember, akinek az volt a ticje, hogy folyton cvinkkerolt [pislogott] a szemével. És a nagynéném azt hitte, hogy neki kacsintgat, ki akar kezdeni vele, és megkérdezte: „Mondja, mit akar?” Jaj, [milyen emlékek]! Mariska néniéknek volt egy fiuk, Jenőke, akinek a felesége, Margitka mindig azt mondta: „Jenőke, akiből Jenő sose lesz.” Egy könnyelmű, léha ember volt, nagyon szerette a nőket. Két fiuk volt, Bandi és a Laci. Laci meghalt Oroszországban, munkaszolgálatos volt. Bandi az kint van Ausztráliában, ő megmenekült, talán még él, fiatalabb volt nálam. Nem tudok semmit róla, mert ez a Bandi olyan zsugori volt, mindig félt, hogy valamit adni kell. Az első feleségét deportálták, ő nem jött vissza, még egyszer megnősült, és avval ment ki Ausztráliába. Nem tudom, aztán mi lett a házukkal, ott van a Heim János utcában Szatmáron [Szatmárnémetiben]. Hogy Bandi visszajött, gondolom, ő likvidált meg minden, mert nem voltunk csak két örökös, ő meg én. De én nem aspiráltam a szatmári vagyonra.

Mariska néni után következett az apám, és a legkisebb volt Ignác, Náci, aki ott élt Nagykárolyban, voltak gyerekei, de azokra már nem emlékszem.

Az apám, Kaufmann József Nagykárolyban született 1870-ben. Kereskedelmi iskolát végzett Nagykárolyban, és ő vette át az apja cégét. 1905-ben nősült, összehozott parti volt, nagyon sok volt akkoriban a házasságközvetítő, ezzel direkt foglalkoztak emberek, úgy hívták őket zsidóul, hogy sáthen [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Anyu jómódú volt, tudom, hogy egy nagy pénzbeli hozományt kapott. Azért ment férjhez, merthogy nagyapának nőügyei voltak, mostohát hozott a házhoz. Biztosan volt [a szülőknek] vallásos esküvőjük, biztosan.

Schöngut Jakab anyai nagyapám csernovici volt, de elszöktek, mikor ott zsidóüldözés volt. Pocakos volt, kis körszakálla volt, de már ezüstös, mikor én emlékszem rá, akkor már idős volt. Nagyon rendes, vallásos zsidó volt, de nagyon okos. Kalap mindig volt a fején, de egy furcsa kalap volt – filcből csinálták akkor a kalapokat –, kicsi, nem olyan rendes férfikalap. A ruházata rendes volt, nem járt kaftánban vagy ilyesmi, mert nem volt olyan vallásos [Azaz nem volt haszid. Kaftánt Magyarországon, ill. Erdélyben a 20. században a haszidok viseltek. – A szerk.]. A neológ templomba járt. Péksége volt Máramarosszigeten, amit aztán az egyik fia, Schöngut Imre vett át. Abban a házban laktak, ahol a Schöngut-pékség is volt, az udvaron volt egy ötszobás lakás, elöl meg az emelet. Az ötszobás lakásban lakott nagyapa, és fent lakott Schöngut Imre a feleségével és a három gyerekkel.

Nagymamát, Sternberg Jozefint én nem ismertem már, mert mikor anyu férjhez ment, már akkor a nagymama nem élt. Máramarosszigeten született, testvére volt Pali bácsi, Sternberg Pál, egy öreg, kicsi, vékony kis ember, Máramarosszigeten lakott, nem volt felesége, és Sternberg Jancsi, ő is Máramarosszigeten élt, neki se volt családja. Akkor volt Berta néni Nagyszőlősön, akinek szintén volt két lánya, a Rózsi és még egy. Elza, Mimi és Zsófi is három Sternberg lány volt, a nagymama valamelyik testvére volt az apjuk, itt [Máramaros]Szigeten éltek, csak azután elkerültek Magyarországra, már azt nem tudom, hogy, mindenesetre innen elmentek. Mimi szegény az meg volt bénulva vagy mi volt vele, úgy emlékszem, hogy nem tudott járni, valami baja volt, nem tudom, mi. Csak arra emlékszem, hogy Mimivel találkoztunk, amikor én gyerek voltam, és oda akartam menni, hogy megcsókoljam, és anyu úgy félrehúzott. Ki tudja, hogy mi baja lehetett, hogy nem akarta, hogy megcsókoljam, vagy hogy ő engemet. De ez a Mimi egy nagyon finom, úri teremtés volt.

Nagymamának epeköve volt, Karlsbadba ment kezeltetni, és ott halt meg 1905-ben, inoperábilis volt, óriási köve volt. Itt, Máramarosszigeten van eltemetve a zsidó temetőben. Rögtön miután meghalt nagymama, már nem tudom, hogy kit vett oda nagyapa, mindenesetre voltak nőügyei, amiért anyuka 1905-ben férjhez ment. Aztán amikor én már emlékszem, volt nagyapának egy német kisasszonya, fräulein Ida, akivel együtt élt. Ida kisasszony azelőtt a házvezetőnő volt. Nem vette feleségül, mert mindig mint Kóni Ida szerepelt. De egész utolsó napjáig vele élt nagyapa, és Ida őt ápolta. Tudom, aztán adtak valami végkielégítést Ida kisasszonynak, valami ilyesmi. De ez egy nagyon rendes nő volt, németül beszélt, Schöngut nagyapa is németül beszélt vele, az volt az anyanyelvük. A zsidók abban az időben mind tudtak németül. Nagytata 1931-ben halt meg Máramarosszigeten.

Schöngut nagyapáéknak öt gyerekük volt: Schöngut Sándor, Schöngut Emil, az anyám, Ernő és a legkisebb, Imre. Schöngut Sándornak ügynöki irodája volt Máramarosszigeten, ilyen kijáró volt, szóval üzleteket csinált, összehozott embereket. De borzasztó becsületes volt, korrekt. A felesége volt Gitta néni, és volt két gyerekük, a Klári és a Laci. Klári egyidős volt a nővéremmel, négy évvel volt idősebb nálam, ő volt a nagy Klári, én voltam a kis Klári. Ő doktor Grossmann Sándorné lett Szatmáron [Szatmárnémetiben]. Laci két évvel volt idősebb nálam, Párizsban végezte az orvosi egyetemet, aztán ott is maradt, Montpelier-ben lett orvos, neki egy festőművésznő volt a felesége, Gross Erzsi.

Dr. Schöngut Emil Pesten volt ügyvéd, a felesége, Heller Vilma, meghalt vakbélgyulladásban, amikor a kisebbik lánya kilenc hónapos volt. Emil bácsit belelőtték a Dunába 1944-ben [lásd: zsidók Dunába lövése]. Két lányuk volt, Jutka és Ági. Jutka fiatalon meghalt, a szívbillentyűjével volt baj. Ági, Grossné még él Pesten, már rég nem hallottam róla, pedig mindig szokott telefonálni.

Dr. Schöngut Ernő orvos volt, ő is Pesten élt, feleségül vette Bérczi Gizit, a nagy Bérczi kézimunkaüzlet [Bérczi D. Sándor kézimunkaüzlet] tulajdonosának a lányát.

Schöngut Imre, a legkisebbik nagybátyám vette át a pékséget. A nagybátyáim közül ő volt vallásos. A felesége Szmuk Berta volt, és három gyerekük volt, Zsófi, Öcsi és Sanyika. Sanyika volt a legkisebb, ő meghalt Auschwitzban gyerekként, Zsófi és Öcsi megmenekült, a máramarosszigeti rokonok közül csak ők ketten jöttek vissza a deportálásból. Zsófi fiatalabb nálam vagy nyolc-tíz évvel, a második világháború után férjhez ment, úgy vette el őt Berger Cáli, hogy azt hitte… [jó partit csinál], de közben mindenüket elvették az államosításkor, és maradtak pucér fenékkel. Ők kimentek Izraelbe. Van egy fiuk, Imi, akinek van egy felesége. De mikor kint voltak Viktorék [Márkus Klára fia], nem akarta fogadni Viktort meg a fiát, mert gondolom én, hogy egy olyan idegbaja lehet a nőnek, a feleségének. Öcsinek, Schöngut Lázárnak a felesége Lili, és ott van Nomika és Kobi. Kobi meg van nősülve, és van három gyereke. Nominak volt egy általános vérmérgezése gyerekkorában, amiből kifolyólag rövidebb lett az egyik keze meg az egyik lába, úgyhogy sántít. De nagyon édes gyerek volt. Férjhez ment, a férje is mozgássérült, ő is sántít.

Az édesanyám, Rózika Máramarosszigeten született 1885-ben. Anyunak volt négy elemije, hat felsőbb leányiskolája [lásd: leányiskolák], és utána egy évre kiküldték Bécsbe, egy iskolába, „Hochschule” [felső iskola] vagy mi volt, hogy tanulja a nyelvet. Az akkor nagy dolog volt! Anyukám perfekt beszélt németül és magyarul, de románul nem bírt megtanulni. Egy jóság volt, csupa szív. Ha valaki elkért tőle valamit, azt odaadta. Nem számított, hogy aztán nekünk nem lesz, mindenkinek adott. Habár nem voltunk gazdagok, mert már le voltunk szegényedve, de olyan nem volt, hogy valaki bejöjjön hozzánk, és ne kapjon enni, vagy nem tudom, mit. Régebben úgy volt, hogy a fodrásznő ment mindennap haza a nőkhöz, és csinálta a frizurákat. Anyuhoz is járt mindennap egy fodrásznő, úgy hívták, hogy Goldberger Lilike, s mi gyerekek úgy csúfoltuk, Goldberger Dilike. Akkor még hosszú haja volt anyunak, és azt be kellett fonni, és kontyba rakni, mikor hogy.

Édesapámra nem emlékszem, mert meghalt 1917 augusztusában, szívbajban, én akkor csak három éves voltam. Régebben a hordókat egy hosszú, kétágú fasínen gurították le a pincébe, és egy hordó ráesett a szívére. Felvitték Pestre, ott halt meg, de hazahozták vonaton. Tudom, hogy érckoporsóban van eltemetve Nagykárolyban, csak abban lehetett szállítani, hogy hermetikusan le legyen zárva. Nehéz élete volt édesanyámnak, 1917-ben három gyerekkel özvegyen maradt, akkor ott volt egy üzletvezető, az elvezette az egész üzletet.

Anyuka nem akart férjhez menni, de nagyapa mindig ment Bécsbe, és ott találkozott egy bécsi emberrel, Erdős Istvánnal, aki egy olyan „hochstapler”, egy olyan vagány volt, és nagyapa el volt ragadtatva, mert olyan jó dumája volt. Úgyhogy anyunak egész egyszerűen hozzá kellett mennie, hogy az aztán teljesen tönkretegye. Akkor még nekünk megvolt a fűszerüzlet, a „Kaufmann Jakab és fia” cég, csakhogy aztán ez a bécsi ember mindennek a nyakára hágott. Az egész céget eladta, elherdálta az egész vagyont, s olajra lépett utána. Úgy mentünk tönkre, hogy ez az Erdős István küldött a volt feleségének meg a lányának mindent – Erdős Ilusnak volt az apja, aki színésznő lett –, és kifosztotta a mi kis vagyonkánkat. S egyszer csak észrevettük, hogy már nincs semmink sem, az üzlet se, semmi, mert mindennek a nyakára hágott. Akkor aztán totál szegények lettünk, én olyan öt-hat éves lehettem, nem emlékszem, hogy iskolába jártam volna. Csak annyi volt, hogy a família nagyon jó volt, és hogy megvolt a ház, amiben laktunk. Az adósságot Schöngut nagyapa fizette ki, így maradt meg a házunk [Nagy]Károlyban. És maradtunk minden nélkül. Zsidó tragédia. Anyuka rövidesen el is vált. Utána a nagybátyáim, Schöngut Ernő és Schöngut Emil segítettek, küldtek minden hónapban száz pengőt vagy mennyit.

A házunk egy hosszú-hosszú ház volt. Kívül voltak az üzlethelyiségek, ide csak kívülről lehetett bemenni. Miután a „Kaufmann Jakab és fia” cég tönkrement, az üzlethelyiséget kiadtuk bérbe. Volt egy szőrmés, Károlyi Károly, aki bérelte. Utána, a szőrmés után volt rögtön egy másik üzlet, egy kisebb, ami a nagyobbik nővéremé volt, mielőtt férjhez ment, a Hattyú áruház. Harisnyát, kesztyűt meg ilyesmiket árultak. Közben a nővérem férjhez ment Szatmárra [Szatmérnémetibe], akkor aztán ez megszűnt, és akkor ki lett adva, már azt se tudom, hogy kinek. Egy másik bérlő Gózner volt, neki férfi rövidáruüzlete volt a Hattyú áruházzal egy időben. Volt két fia, az egyik meghalt fiatalon, a másik Eli, Elek, orvos volt. Ugyancsak kint az üzlethelyiségben volt a Kefes Olga férje, aki ékszerész volt.

A lakás belül volt, az udvar egyik oldalán. Három szobánk volt, konyha és fürdőszobahely. Nem volt felszerelve, de aztán csináltatott szegény anyu egy nagy kádat bádogból, és mellette volt egy kicsi kazánszerűség, ott melegítettük a vizet fával. Lila hálószobánk volt, halványlila, vastag selymes anyagból volt a két függöny, az ágytakaró, minden. Gyönyörű volt!

Az udvar másik oldalán, az üzletek után voltak a fáskamrák, mindegyik üzletnek volt egy fáskamrája. Utána volt egy kárpitos műhely, felette volt a szénapad [szénapadlás], a szénapadnak az oldalában volt a klozet, a két sötét vécé, ahol nem volt se ablak, semmi, de volt villany. Csak vécégödör, pöcegödör volt benne, mindig jöttek, ürítették, na de nem gyakran, és fából voltak a széles ülők. Aztán anyu megcsináltatta cementből a gödröt, de hogy miért?  Mi is oda jártunk, mert nem volt rendes vécénk. És aztán az már nagy szó volt, amikor anyu oda előre csináltatott egy másik, külön vécét, az már világosabb volt. Azon az oldalon volt még a cselédlakás, cselédszoba és a műhelyek. Volt Kepecs Miklósnak [a műhelye], aki órás volt. Akkor volt egy másik, akinek a felesége Kler Sári volt, Schreiner vagy hogy hívták szegény fejét, szegénynek az arca tele volt kiütésekkel, dudorokkal, amik himlő után maradtak. Borzalmas volt! Ő mindenfélét árult, elektromos dolgokat, villanykörtéket, de kerékpárokat meg hozzávalókat is árult, az üzlete kint volt, de tudott javítani is, bent volt az udvaron a műhelye. Az udvaron volt a szemüveges Kukinak a műhelye is, aki bicikliket, gépeket javított. Ő aztán eltűnt valahova, nem tudom, hova. Volt egy sánta felesége, de jóérzésűek, becsületesek voltak. És volt egy suszter is, Roth, meg egy kárpitos, Schwartz Károly. Mind nagyon rendesek voltak. Egyszerű emberek, de becsületesek. A műhelyek után volt a mi konyhánk meg a spájz, és jött aztán a fényképészeti műterem. A műteremnek egy óriási nagy üvegfala volt. Ez eredetileg az üzletnek a vége volt, a fényképész, aki odajött, alakította át műteremmé. Két pincéje volt az üzletnek, de nem volt a két pince egyben, és betonozva voltak, nem földesek. Egy pince elöl, és egy pince hátul, ahol lett a műteremnek a sötétkamrája, az alatt is volt egy pince.

Egy óriási kapunk volt fából, beépített, hogy nem lehetett belátni. Hogy még több házbért kapjunk, Schreiner csinált egy üzletet a bejáratnál, és akkor a kapu megkisebbedett, fél kapu lett. És most is úgy van, fél kapuval. Az udvar ki volt kövezve egész végig nagy, de nem egyforma kövekkel, hanem olyan összevisszaságban volt kikövezve. Mikor még én ott voltam, akkor is úgy volt. És középen volt egy nagy-nagy kerek grupp [virágcsoport ültetve], az egyik oldalán, ahol volt a műterem, ott volt egy akácfa, és a másik oldalán volt egy vadgesztenyefa. Volt egy tyúkketrec is az udvaron, és abban volt mindig csirke, öreg tyúk, kacsa, liba – mondjuk, amikor volt liba, de mi nem nagyon vettünk libát, az nekünk sok volt, mert csak nők voltunk [a családban]. Mindenre világosan emlékszem! És nem merek [vissza]menni már, pedig nagyon szeretnék még egyszer elmenni Nagykárolyba. Sorin, az unokám mondta, elvisz, de nem merek menni, és kész. Mit hívjam ki a sorsot? Örülök mindnek, amennyi vagyok.

Juliska, egy zsidó lány volt a házvezetőnő, és voltak cselédek is mellette, szakácsné és szobalány. Miután tönkrementünk, Juliskát férjhez adtuk Királydarócra Stark Elekhez, csak hogy szabaduljunk tőle. De őneki nem kellett fizetni, ő valahogy úgy volt, mintha a nagymamának a nevelt lánya lett volna, de cselédnek használta. Ez a Juliska olyan mindenes volt, de nagyon rendes volt, nagyon szeretett minket. Amíg megvolt az üzlet, volt ott egy kiszolgálólány, azt is Juliskának hívták, egy nagyon drága teremtés volt, és mi elneveztük őt Boltikának, mert a boltban szolgált ki, Túrócziné [lett], annak megvannak a leszármazottai most Nagykárolyban. Ő keresztény volt, de akkor a zsidók és a keresztények nagyon jóban voltak. Akkor volt egy öreg-öreg szakácsné, Schiff néni, úgy hívták. A fia az első háborúban elvesztette a lábát, úgyhogy bottal járt. Schiff néni főzött, de aztán már nem volt, hogy miből fizessük, és akkor ő elment.

Ameddig a második férje anyámnak tönkre nem tett, kocsis is volt. Volt egy lovunk, úgy hívták, Sárga. Sárga színű volt, és sárga színű volt a kocsi is. Nagyon érdekes kocsi volt, nem egy bricska, hanem jó kényelmes nagy kocsi volt. A főülésen ketten ülhettek, legfeljebb még egy kisgyerek ölben, és szemben volt egy másik [ülés], úgy hívták, kisülés, ott ültek a kisebb gyerekek, [például] én. És elöl volt a bak, ahol ült Miklós, a kocsis. „Miklósz, Miklósz” – így mondta ő a nevét, Oroszországból jött, az első világháborúkor nagyon sok orosz maradt ott [Nagykárolyban], és aztán megtanult magyarul, ott nősült meg, [Nagy]Károlyban.

De anyu mindig tartott még egy cselédet is. Úgy, amilyen szegények voltunk, de volt cseléd. A cselédnek, Terinek volt külön egy szobája ott az udvaron. Volt egy férfi, akivel együtt lakott, már nem tudom, hogy hívták, de egy borzalmas ember volt, folyton csak püfölte Terit. Annyi püfföt kapott Teri, amennyi beléfért, és mindig tűrt neki.

Egy német kisasszony volt nálunk tizennégy évig. Otilia Passonnak hívták, volt vagy három fiútestvére. Katowicei volt az apja, Ludwig Passon, mozdonyvezető volt. Oti egy drága teremtés volt. Szőke volt, de hidrogénezte, mert eredetileg barna haja volt. Németül beszéltek velünk annak idején. De aztán ő megtanult perfekt magyarul, és akkor magyarul beszéltünk az egész házban. Ő mindent csinált [a háztartásban]. Nagyon vallásos, római katolikus volt, nem létezett, hogy vasárnap ne menjen a misére. Egyszer elment, de túl szűk volt a cipője, szorította, és elájult. A drága! Mert olyan kokett akart maradni, és vett egy kis szűk cipőt. Elájult a templomban! Felpofozták, persze biztos sántítva jött haza, vagy hozta a cipőt a kezében, ezt már nem tudom, de tudom, hogy nagy szenzáció volt, hogy Oti elájult a templomban. És aztán anyuka férjhez adta ide, Máramarosszigetre egy Valian Sándor nevű idősebb emberhez, aki sérvkötőkészítő volt, nagyapának készített egy sérvkötőt, úgy ismerte meg. De egy becsületes, egy rendes ember volt. 1930 karácsonyakor ment Oti férjhez, mikor már én ide kerültem a hatodik és hetedikbe, 1931–32-ben, akkor ő már itt volt, Máramarosszigeten. Meghaltak mind a ketten, itt van a sírjuk.

Az idősebbik nővérem, Anci [Kaufmann Anna] 1906. szeptember tizenegyedikén született. Nagyon rendes, komoly teremtés volt. Egyszer szegény kapott egy borzasztó kiütést az arcára, hogy mitől, nem tudni. Akkor felment Pestre vagy hat hónapra, tizenöt éves lehetett, ott kikezelték. Először egy nagybátyámnál lakott, Schöngut Ernőnél, az orvosnál, de aztán a felesége nem engedte, borzasztó féltékeny volt rá, mert nagyon jó viszony volt nagybácsi és unokahúg között, egy igazi rokoni viszony. És őnagysága ezt félreértette, hogy mennyire szereti Ernő bácsi Ancit. Pedig nem úgy szerette, annál egy sokkal korrektebb ember volt, de hát milyenek a nők, féltik [a férjüket]. Úgyhogy vett ki szobát aztán a nővérem. Közben Pesten kitanulta a fűzőséget [fűzőkészítést] – régebben a nők fűzőt hordtak. Aztán hazajött, fűzőket varrt, még ment is valamennyire, aztán kiment a divatból, de utána csinált melltartókat. Nagyon ügyes volt. Még megvan a varrógép, Neumann ipari gép, amelyiken dolgozott. Remekül megy, csak hát én már nem használom. Részletre vettük annak idején. Haj, kínlódás volt az élet! De visszatérült az ára, mert gyönyörűen dolgozott, gyönyörű munkája volt, jöttek házhoz a nők, és méretre varrt.

Anci 1935. április hetedikén ment férjhez, összehozott parti volt [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Fuchs Bertalannak hívták a férjét, vasúti tiszt volt, szatmári [Szatmárnémeti] születésű. A szülei Szatmárnémetiben laktak, és Bertinek volt egy nővére Pesten, Fábián Gyuláné, egy mérnöknek a felesége, akinek nagyon tragikus élete volt, mert volt egy hatéves kislánya, aki leukémiában meghalt. Nagyon rendes volt ez a Lili, amikor én Pestre kerültem, odamentem hozzá, adott enni, pénz nélkül [ingyen], pedig szegény volt. De én is szegény voltam. A nővéreméknek délelőtt volt a polgári, és délután vagy egy órakor volt az egyházi esküvőjük, mert aznap délután valamikor ment már a vonat, elmentek nászútra Debrecenbe. A vallásos esküvőjük otthon volt, baldachint hoztak ki a házhoz, négy lábon volt, bordó bársony, arannyal átszőve [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Nagyon egyszerűen zajlott le az egész, csak a rabbi volt jelen, a sakter és a közvetlen rokonok, a Berti szülei és mi. Utána kellett adni egy ebédet otthon. Esküvő után Szatmáron [Szatmárnémetiben] vettünk Ancinak házat a Jókai úton, a tisztviselőtelepen, a két Budapesten élő nagybátyám [Schöngut Emil és Schöngut Ernő] fizette. Mindent a nagybátyámék fedeztek, nagyon rendesek voltak. A nővérem dolgozott az után is, hogy férjhez ment. Egyelőre otthon voltak, Nagykárolyban, amíg megvették a szatmár[német]i házat, csak azután költöztek át Szatmárnémetibe. Majd Krajovába [Craiova, Dolj megyében van, a 19–20. század fordulóján 45 400, 1915-ben már 52 000 lakossal. – A szerk.] költöztek, mert a sógorom oda lett helyezve. Nagyon szépen éltek, a sógorom korrekt, becsületes, nagyon rendes volt. A kislányuk 1937. szeptember huszonkettedikén született. Gyönyörű volt! Barnásvörös, selymes szálú haja volt. De gyönyörű szép haja volt! A feje tetején rolniban volt a haja, az édesanyja mosás után becsavarta papírba, hogy tudjon aludni, hogy ne legyen kemény, és reggel, amikor kivette, az állt. 1940-ben, amikor újra Magyarország lett itt [lásd: második bécsi döntés], akkor siettek haza, és visszajöttek Nagykárolyba. Bár maradtak volna Krajovában! Ha ők akkor ott maradnak, akkor… [túlélik a deportálást].

A kisebbik nővérem, Manyi [Kaufmann Margit] 1910. június huszonhatodikán született. A nővéremnek volt egy keresztény fiú udvarlója, Fluch Micu, Fluch Miklós. Egy aranyos, szőke fiú volt, egy elszegényedett úri, dzsentri családból származott. Egy úrigyerek volt, Istenem, de bájos! Volt egy lánytestvére, Fluch Irén, Pécsiné – neki volt egy lánya, Kati, de borzasztó csúnya volt szegényke –, és a legidősebb fiútestvért már nem tudom, hogy hívták, az futóbajnok volt. Járt haza is, a házhoz, Micu, ilyenkor hozott virágot. Emlékszem, csináltak a többiek, a barátok egy verset, hogy „Manyi, Micu szeme ragyog”. Mert látták, hogy nagyon szeretik egymást. Abban a társaságban volt Niedermann Feri, Niedermann Pisti is, ezek az én tanító nénimnek, Irénke néninek voltak a fiai. Pisti talán nem, de Feri az idősebb volt a nővéreméknél. Feri volt az idősebb, az nagyon okos volt, író lett. Pisti is egy okos gyerek volt, és szép, vele még a háború után mintha találkoztam volna, ott volt [Nagy]Károlyban, és aztán átment Szatmárra [Szatmárnémetibe]. Pisti is író vagy valami hasonló lett. Szóval, nagy koponyák voltak [A Niedermann fiúkról: apjuk, N. Sámuel (Munkács, 1866 – Nagykároly, 1943) könyvelő, anyjuk N.-né Baján Irén (Felsőbalog, 1871 – Nagykároly, 1937) tanítónő volt, a helyi Izraelita Nőegylet elnöke. Niedermann Ferenc 1909-ben született Nagykárolyban, Nemes Ferenc néven a „Brassói Lapok” kolozsvári tudósítója volt; 1934-ben megjelent egy kisregénye („Elemista voltam”). Élettársával, Pálffy Lili újságírónővel együtt deportálták (Pálffy Lili – akire nem vonatkoztak a zsidótörvények – gázkamrában halt meg, Niedermann Ferencet pedig egy két tábor közötti halálmenetben, 1944-ben agyonlőtték). Niedermann István 1910-ben született Nagykárolyban, 1954-ig a legváltozatosabb foglalkozásokat űzte (közben 1944-ben munkaszolgálatos volt Romániában, Vajdahunyad környékén, s bár egy alkalommal még a sírját is megásatták vele, túlélte a holokausztot – több mint negyven tagú családjából csak feleségével másodmagával maradt életben), végül kikötött a színészetnél. A nagybányai, majd a színház Szatmárnémetibe való költözésétől a szatmári Állami Magyar Színház művésze. 1954–1975 között Nádai István néven száznál több fő- és epizódszerepben játszott, nevét beírta Erdély színháztörténetébe. 1990-ben nyugdíjazták. 1995-ben hunyt el Szatmárnémetiben. – A szerk.].

A korzó volt akkor a szórakozás, ott találkoztak az emberek, mindenki kijárt szombaton és vasárnap délben tizenkettőkor. Én még akkor kicsi voltam. De nem olyan kicsi, azért a kapuba kiálltam, és néztem a korzót, ott ment előttünk. Én a kapuban álltam, de a testvéreim azok mentek korzózni. Glaszékesztyűt hordtak akkoriban, finom bőrből, nem olyan volt, mint a lakk, de olyan sima. Bőr volt, valódi bőr volt [A glaszékesztyű finom, tompa fényű kecske- vagy juhbőrből készült. – A szerk.]. És aztán kalap nélkül kimenni egy vasárnap délelőtt a korzóra, mikor jönnek ki [az emberek] a katolikus templomból meg a református templomból! Zsidó, keresztény akkor korzózott. A szombat is meg volt tartva, nagyon tartották a keresztények a szombatot, akkor is volt korzó [Márkus Klára arra utal, hogy a keresztények tiszteletben tartották a zsidó ünnepeket, így a szombatot is. – A szerk.]. Akkor találkoztak, és szemeztek ugyebár, kokettáltak egymással.

Abban az időben [az 1920–1930-as években] nem volt az, hogy te zsidó vagy, te keresztény, ilyesmi. Az olyan természetes volt, hogy Manyi Micuval volt. De nem úgy, hogy együtt éltek volna, nem, Micu annál sokkal finomabb volt. Az is természetes volt, mondjuk, hogy a mészárszékben megvettük azt a disznóhúst. Vagy például ha egy keresztény levágott egy disznót, akkor az küldött kóstolót. Akkor mi Purimkor tésztát küldtünk nekik, nagyon soknak küldtünk. A Fluch család aztán elköltözött Magyarországra, amikor bejöttek a románok [A trianoni békeszerződést követő időszakban, 1920 után], mert a románok nem foglalkoztatták a magyarokat, Micu se tudott elhelyezkedni. De hát az olyan egy siralom volt, amikor elmentek! Nagy sírás volt. Nagyon szerette Micu Manyit, és Manyi Micut. Mi lett velük, nem tudom.

Manyi olyan tizennyolc-tizenkilenc éves korában megtanult fényképezni. Ott az udvaron volt egy Friedrich Schmidt nevű fényképész, nála kezdte. Schmidt egy nagyon rendes ember volt. A felesége úgy hívta, Fritzl. Borzasztóan ivott a felesége is, egy német nő volt, de ivott, mint a kefekötő. Schmidt meghalt hirtelen, szegény, és a felesége elment Prágába, a húgához. Utána Koziárszky vette át a fényképészeti műhelyt. Koziárszky az meg olyan bolondos volt, egy olyan bohém, de nagyon korrekt volt, egy úriember. Nem volt nekünk annyi pénzünk, hogy vegyünk Manyinak fényképezőgépet, szegény emberek voltunk. Fényképezett, retusált a nővérem, jártak a főnökkel esküvőkre, mindenféle alkalmakra is fényképezni. Akkor még olyan régifajta fényképezőgép volt, amelyik fekete kendővel volt letakarva, és lábon állt, lemezeket tettek be, arra fényképeztek. Voltak segédjei is a fényképésznek, fiatal fiúk, Töröknek hívták az egyiket, aki cipelte a felszerelést, adogatott. A műterem külső [udvarra néző] fala tiszta üvegből volt, ahogy bementünk, jobbra volt a sötétkamra, ahol előhívtak, és balra volt maga a műterem, volt bent egy nagy-nagy fehér háttér, ami előtt fényképeztek, és voltak asztalok is, ahol a segédek retusáltak. De nagyon rendes emberek voltak [a fényképészek], nem használták ki, és adtak neki rendesen fizetést. És avval segített minket, szegény nővérem, ahelyett, hogy ő felélte volna, vagy vett volna magának ruhát vagy valamit. Beadta a háztartásba.

A kisebbik nővérem házassága is összehozott parti volt, 1935 szeptemberében ment férjhez. Az ő férje, Moskovits Andor (Bandi) tisztviselő volt egy fatelepen Marosvásárhely mellett, Lunca Bradului-on [magyarul: Palotailva]. Az nagy szó volt akkor, egy tisztviselő! Tasnádi születésű volt, volt egy nővére, aki férjhez ment Magyarországra egy keresztényhez, Bárány Bubihoz [Tasnád – nagyközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 3700, 1910-ben 5000 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal). Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Úgy emlékszem, Budapesten laktak, de nekik nem volt gyerekük. A Manyiék esküvője is rendesen, zsidó módra zajlott, a baldachin alatt, mint az idősebbik nővéremé. Azt is a nagybátyámék fedezték, mert nekünk honnan lett volna pénzünk, tíz embert összehozni? A zsidóknál úgy van, hogy tíz embert kell összehívni, úgy hívják ezt, minján, minden imádsághoz, a házasságkötéshez is. És akkor ezt a tíz embert is meg kellett vendégelni. Manyiék nem sokat éltek együtt, felbomlott a házasságuk. Nem volt veszekedés, semmi, csak egész egyszerűen nem szerették egymást. Szóval, biztos volt valami köztük, ami nem stimmelt. Utána visszakerült a nővérem Nagykárolyba, és tovább fényképészkedett.

Mindegyik nővérem igazságszerető, becsületes volt. Nem voltak vidámak, inkább komolyak voltak, mert az élet megtanította őket a komolyságra. Négy év elemije volt mind a két nővéremnek, a zsidó iskolába jártak, és négy év gimnáziumuk [A hétosztályos gimnáziumból – Romániában akkoriban hét osztályos volt a gimnázium. – A szerk.], ők nem érettségiztek. De művelték magukat, németül beszéltek szépen, franciául, úgyhogy az általános műveltségük megvolt. Volt otthon zongoránk, anyu is és a két nővérem is szépen zongorázott. A nagyobbik az énekelt és zongorázott, a Manyi nővérem csak zongorázott, de gyönyörűen. Csak én nem akartam, mert utáltam a tanárnőt, Dudus kisasszonyt, Jakobovits Júliának hívták. Nem szerettem, mert mindig heccelt engem, kisgyerek voltam, hogy a fiúk meg ez meg az, és ez nekem nem tetszett. És akkor abbahagytam sajnos a zongorázást, így nem tudok én zongorázni, mert nem volt szimpatikus a tanárnő. Egy idősebb nő volt, egy nagyon úri teremtés, de nagyon egzaltált. Olyan művészi frizurája is volt, rövid és bozótos, sötétbarna. Az arca is különleges volt, szóval látszott, hogy valami művészféle. Manyi járt vizsgázni a szatmár[német]i zeneiskolába Bendinerhez, aki az iskola igazgatója volt, de csak vagy két évben, nem fejezte be.

Én, Márkus Klára, tulajdonképpen 1913. december harmincegyedikén születtem, de 1914. január elsejére vagyok bejelentve, egy éjszakával nyertem egy évet. Játékaink nagyon nem voltak, inkább rongybabáink voltak, nem voltunk elkényeztetve, hát a család nem volt gazdag, és örültünk, hogyha megvan a mindennapi.

Amikor kicsi voltam, nem nagyon jöttünk Máramarosszigetre, csak azután kezdtünk el összejárni a családdal. Nyaranta jöttünk, mert a Schöngut nagyapa itt volt. És anyu jött minden évben az édesanyja sírjához. Már nem emlékszem, mennyi időre, de nem voltunk sokat. Mi az egyik nagybátyámnál voltunk, Schöngut Imrénél, akinek volt a péksége, és minden évben kaptunk két zsák lisztet, nekünk ennyi jutott a pékségből. Ebből sütöttünk kenyeret otthon, vagy elvittük a lisztet egy pékségbe [Nagy]Károlyban, a Wesselényi utcába, és ott süttettük a kenyeret, emlékszem, nagy-nagy kenyerek voltak.

A nővérem, Anci, Ceglédre járt nyaralni az unokatestvérekhez. Nagyon tartottuk a rokoni kapcsolatokat. Ott hízott meg, mert mikor ettek, mindig kiküldték valamiért: „Eridj, hozd be a konyhából ezt!” „Eridj csak, hozzál egy kanalat, hozzál ezt vagy azt.” És közben raktak a tányérjára. Ő, szegény, azt hitte, még mindig ugyanaz, és [csak] evett, és úgy meghízott, hogy borzasztó. És nevettek rajta, mert ő nem vette észre, hogy neki mindig raktak a tányérjára. Nagyon kövéren jött haza. Én nem jártam hozzájuk, mert ezek idősebbek voltak, mint én, Magdi nyolc évvel, ő volt egyidős a nővéremmel, Kati még idősebb volt.

Emlékszem, Mária királynő Ferdinánddal járt egyszer Nagykárolyban. [Mária királynő Ferdinand de Hohenzollern román király felesége, az angol Viktória királynő unokája. Az I. világháború alatt a Román Vöröskereszt nagyasszonya, Ferdinand 1927-ben bekövetkezett halála után a kiskorú fia, Carol mellett uralkodó háromtagú régenstanács tagja. Nagy tiszteletnek örvendett a nép körében. – A szerk.] Ott jöttek keresztül, Ferdinánd olyan király volt, hogy járta az országot, és nagyon népszerű volt, nagyon szerették. Sokkal idősebb volt, mint Mária. Mária az országáért mindent megcsinált, nagy diplomatákkal jóban volt, szegény, csak azért, hogy az országát mentse. És azon kívül is szerette a férfiakat Mária. Nagyon szép volt. Gyönyörű szép volt, gyönyörű szőke haja volt, óriási nagy szőke konttyal. És kocsival mentek, mi ott álltunk az árok szélén, és néztük, öt-hat éves lehettem. Nagyon népszerűek voltak.

Nagykárolyban nagyon sok zsidó volt, de inkább egy magyar város volt, és a zsidók is el voltak magyarosodva [Az 1910-es népszámlálás idején a lakosok 98%-ának magyar volt az anyanyelve, a 16 078 főnyi lakos közül 216 fő volt román és 63 német. – A szerk.]. A svábok megint más volt, de a zsidók azok nagyon asszimilálódtak, nem beszéltek jiddisül, magyar volt az anyanyelvük. Az ortodoxok is magyarul beszéltek otthon, csak a Teitelbaum család beszélt jiddisül [lásd: Teitelbaum dinasztia; Teitelbaum Joel volt 1926–1934 között a rabbi Nagykárolyban, majd a szatmári haszid közösség vallási vezetője lett. – A szerk.]. Voltak a parókások, az ortodoxok, azok nagyon vallásosak voltak, voltak a héjasok, akik vallásosak voltak, de nem vettek fel parókát, és voltak a neológok, mint mi is [A héjas elnevezés onnan ered, hogy volt haja a nőknek, azaz hajasok; Márkus Klára nem hallott ilyen megnevezésről máshol, csak Nagykárolyban. – A szerk.].

A héjasok civilizáltabbak és felvilágosultabbak voltak. Ezek olyan fél-ortodoxok voltak, a nők meghagyhatták a hajukat – hosszú hajuk volt természetesen –, szóval ezek nem voltak olyan nagyon vallásosak, mint az ortodoxok, de vallásosabbak voltak, mint a neológok. A férfiak nem hordtak kaftánt, rendesen öltözködtek, csak volt egy bizonyos fekete kalapjuk, kicsi karimával, amit mindig viseltek. Imaházba hét közben reggel s este, pénteken délután és szombaton kétszer, reggel és este jártak. A héjasok közé tartozott a Roth família, egy gazdag kereskedőcsalád volt, nagyon rendes, kimondhatatlanul becsületes család.

A neológok csak pénteken és szombaton mentek a templomba, azok egész más felfogásúak voltak. A neológok között is voltak, akik csak kósert ettek [lásd: kóser háztartás; étkezési törvények], de a legtöbbjük nem tartotta úgy a vallást, csak mondjuk, mint mi, nagyünnepeken mentünk a templomba, de különösebben nem tartottuk. Az öltözködésük rendes volt, európai, mint mindenkinek. A neológ nők közül azok, akik vallásosabbak voltak, valódi csipkekendőt hordtak, drága, brüsszeli csipkéből, már akinek volt pénze. Ez hosszú és széles volt, és vagy megkötötték, vagy csak úgy magukra vették. Nagyünnepekkor fehér csipkekendő volt, de volt, akinek nem csipke volt, mondjuk, aki szegényebb volt. Anyunak is volt csipkekendője. Az ortodoxok azok állandóan sötét kendőt, parókát viseltek, a nőknek leborotválták a hajukat, és parókát viseltek, és a paróka mellett még a fejükre is vettek kendőt. A nők ruházatában az volt a különbség, hogy a vallásosak, akár a héjasok, akár az ortodoxok, csak hosszú ujjú és magas nyakú hosszú ruhát viselhettek, csak a neológok viselhettek rövid ujjú ruhát.

Három zsinagóga volt [A Magyar Zsidó Lexikon szerint két zsinagóga volt Nagykárolyban, az egyik 1870-ben épült, amikor még csak egyetlen, az 1869-ben statusquo alapra helyezkedett hitközség volt a városban; az anyahitközségből 1881-ben kivált ortodox hitközség 1901-ben építette föl zsinagógáját, és volt még három imaháza (beszmedres / beszemedres). – A szerk.]. Az egyik volt az ortodox templom – amelyik most is megvan mint emlékmű –, akik oda jártak, azok voltak a nagyon vallásosak. A másik volt a miénk, a neológ, ahol dr. Schönfeld Lázár volt a főrabbi. Volt egy csomó gyereke, s volt egy kövér felesége. Ez volt a nagyobb zsinagóga, a neológ. Nagyon szép, nagy, fent emeletes volt, ott ültek a nők, és fonott rács volt fent. Az ortodoxoknál fából volt ez a rács, de a neológoknál műanyagból volt, és jobban át lehetett látni rajta. És volt egy imaházuk a héjasoknak, ott már nem emlékszem, ki volt a rabbi.

Az ortodoxoknak egy Teitelbaum volt a rabbijuk, a [máramaros]szigeti Teitelbaumnak a fia. Teitelbaum Joelnek hívták, és úgy mondták neki, Jajris. Egy nagyon komoly és nagyon vallásos család volt. Két lánya volt, Hánele és Ruhala. Hánele volt a nagy, férjhez ment, és nem volt gyereke, nagyon vallásosak voltak, és akartak, de nem volt gyerek. A másikat, a kicsit, tizenhét éves korában férjhez adták egy Teitelbaumhoz, egy unokatestvéréhez, mert azok nagyon gyorsan mentek férjhez, állapotos lett, és méhen kívüli volt a terhessége, de mivelhogy nagyon vallásosak voltak, nem ment orvoshoz, és meghalt szegény. Emlékszem arra, mikor jöttek [mikor Teitelbaumék beköltöztek Nagykárolyba], olyan érdekes volt, mert nagy-nagy elánnal jöttek, rendes lovas kocsival, amelyiknek volt fedele, de nem volt felhúzva, s már az is boldog volt, aki meg tudta fogni azt a kocsit, amiben Teitelbaum ült, olyan nagy szentnek tartották. Nagyon vallásos volt. Teitelbaumhoz mentek az emberek tanácsért, akár üzleti, akár más, az életben kért tanácsért. Borzasztóan okos volt. És úgy megszívlelték, amit ő mondott, az szent volt. A neológ rabbival már nem volt ilyen. Az nem volt olyan nagyon szent, de az is nagyon rendes volt, és okos volt, és adott tanácsot, és azok is mind beváltak, de Teitelbaum egy olyan csodarabbi volt [lásd: caddik; haszidizmus]. Nagyon sok keresztény is járt hozzá, mindenkit fogadott, akkor nem úgy volt [mint most], egy szent rabbit azt úgy respektálták. Bóhereket – akikből majd rabbik lesznek – is tartott, tizenöt meg húsz embert, és azok mindennap ott is ebédeltek. Teitelbaum és a hívei, a nagyon vallásosak, azok hosszú kaftánban jártak [lásd: haszid öltözék], sárga szőrmés fejfedőt hordtak [strájmli], nyestből – nekik nem volt szabad csak valódi szőrmét viselni. A nőknek pedig parókájuk volt, leborotválták a hajukat, és még kendőt is kötöttek a fejükre, de csak sötét kendőt.

Külön fürdőjük volt a neológoknak és az ortodoxoknak, a héjasok is a neológ mikvébe jártak. Az ortodoxoknál az volt a különbség, hogy volt ott valaki, aki lenyomta a víz alá háromszor azt, aki bement, és ott fürdött. De csak az ortodoxoknál volt ez a szokás. Én nem jártam egyik fürdőbe sem, anyám se volt, a nővéreim se, mert mi mindig otthon mosakodtunk. A férfiaknak volt fontos ez a rituális fürdés, nekik kellett minden héten menni, péntek délután. Meg régebben kevés embernek volt otthon fürdőszobája, oda jártak mosakodni. [A mikvében való alámerülésnek természetesen nem a higiéniai, hanem a rituális megtisztulás a célja. Nőknél a rituális megtisztuláshoz a menstruáció végétől hét ún. tiszta napnak kell eltelnie, napnyugtától a hetedik nap nyugtáig, és a hetedik nap napszállta előtt kell fölkeresni a mikvét. – A szerk.] Külön kádak is voltak, az drágább volt, és volt egy nagy közös medence mindkét fürdőben.

Megfértünk, és békesség volt, nem volt nagy rivalizálás [a zsidók között]. És mindenféle vallás nagyon jóban volt Nagykárolyban. Voltak római katolikusok, reformátusok, ortodoxok – az oroszok, volt direkt orosz [görögkeleti] templom – és görög katolikusok. Volt egy német kisasszony nálunk, aki mindig vasárnap ment a misére, és az természetes volt, hogy megy az ő templomába, nemhogy ne engedjük vagy ilyesmi. Voltak például keresztények, akik hosszúnapkor [Jom Kipur] jöttek a zsidó templomba, mert azt mondták, hogy az nekik jó pont az Isten előtt, hogyha jönnek. Mondták az ő imájukat, de respektálták a más vallást.

Mi csak akkor mentünk a zsinagógába, mikor volt a mázkir. A mázkir az, amit a zsidók imádkoznak a halottért. Az én apám meghalt 1917-ben Pesten szívbajban, és akkor olyan nagy kultusz volt, szóval isten őrizz, hogy az ember ne menjen a mázkirra, az olyan szent dolog volt. Minden nagyünnepkor van, Jom Kipurkor van, húsvétkor [Pészah] van, és minden ünnepen van [A három zarándokünnepen: Pészahkor, Sávuotkor, Szukotkor, valamint Jom Kipurkor mondanak a meghaltak emlékére imát. – A szerk.]. A nőknek nem kell menni [a zsinagógába]. Van, aki nagyon vallásos nő, és megy, de a férfiaknak kell péntek este és szombaton délelőtt. És szombat délután volt a hávdoli [hávdálá], amikor kimegy a szombat. Csak arra emlékszem, hogy volt egy tál, amiben volt valami víz, abba bemártották a kezüket, és tettek mindenkinek vizet a fejére, áldást mondtak, otthon, ahol volt férfi, mert ha nem volt férfi, akkor az nem volt érvényes. Én már arra nem emlékszem, hogy az apám csinálta – akkor még túl kicsi voltam –, de valaki csinálta, nem tudom, ki. Ez volt a rituális szombat este. [Haszid környezetben elterjedt szokásról van szó. A hávdálá-gyertyát nem fújják el, hanem a hávdálá-borból öntenek rá, hogy elaludjon. A lecsöpögő bort tányérba gyűjtik, majd belemártják az ujjukat, és megnedvesítik (többnyire) a halántékukat, a szemüket és a zsebüket, jó „szimánokat” (jeleket) gyűjtendő az elkövetkező hétre. A szem megnedvesítése a szemmel veréstől és a szembajtól véd, a halántéké vagy a homloké a jó gondolatokat hivatott előhívni, a zseb megkenése pedig a pénzügyek pozitív befolyásolására való. Közben ezt mondják: „szimán tov, mázel tov”. (A hávdálát egyébként nemcsak borral lehet csinálni, hanem más olyan itallal is, amelynek a fogyasztása föltehetően élvezettel jár – akkor ezzel az itallal oltják el a gyertyát.) Vízzel nem szokás hávdálát csinálni, mert a vízivás háláhikus szempontból szükségletkielégítésnek minősül, nem pedig élvezetnek. Ha az interjúalany valóban jól emlékszik arra, hogy náluk vízzel öntötték le a gyertyát, akkor arról lehet szó, hogy náluk csak azt a motívumot őrizték meg, hogy a gyertyát nem szabad elfújni, mert az elviszi a szerencsét, és a fújást elkerülendő, öntötték le vízzel. – A szerk.]

Anyumék úgy indultak, hogy kóserek voltak, de aztán az idők folyamán ez lemaradt, miután leszegényedtünk. Nem vágtunk disznót, de nem volt az, hogy ne együnk kolbászt, mondjuk. Disznóhúst is vettünk, mert akkor a disznóhús olcsóbb volt, mint a marhahús. Ünnepekkor volt a levesben vagy grízgaluska, vagy laska, vékony laska, nem olyan vastag, vékony laska volt. Húsleves volt, az mindig volt ünnepeken. Volt a köménymagleves, voltak falcslevesek, rendszerint húsleves volt. Nagyon régen csináltunk mi is csólentet, de aztán már nem. Azt cserépedénybe kellett tenni, és abban volt a kugli, ami abból állt: tojás, liszt, és az bele volt téve a fazékba, és el kellett vinni a pékhez, csak annak volt jó íze. Zsidó volt a pék, sőt a péksegédek is. Pénteken délután elvitték az edényeket, akkorra bemelegítették a kemencét – óriási kemence volt, mint a pékségekben –, és az másnapig megcsinálódott [megfőtt], másnap kellett menni utána. Pénteken csak a csólentek voltak ott, vittek oda neológok és ortodoxok is, pénteken-szombaton nem sütöttek mást. De hogyha mi már nem voltunk kóserek, akkor a hitközségi elöljáróság rendelete alapján a pék nem vette be a mi csólentes edényünket, úgyhogy ez elmaradt. Húsvétkor [Pészah] pászkát sütöttek a pékségben. De volt a gépi pászka is, ami most is van Izraelben, és volt a másik pászka, ami vastagabb volt, az sima volt, és sötétebb lisztből volt. A héjasok meg a vallásos zsidók nem ették ezt a kész pászkát, amit gyárban csináltak, hanem süttettek a pékségben szintén keletlen tésztából [A „héjasok meg a vallásos zsidók” – Nagykárolyban ez utóbbiak alighanem haszidok voltak – valószínűleg smire maceszt süttettek Pészahra. – A szerk.]. Mi megtartottuk a zsidó húsvétot, de csak a zsidó pászkával, amiben nincsen élesztő. És olyankor mi küldtünk pászkát a keresztényeknek. Már úgy várták! Mikor vittük nekik a pászkát: „Jaj, de jó, hogy hoztátok, jaj, de jó!” Én nem szeretem a pászkát, hát annak semmi íze. És mégis, hogy a keresztények miért szeretik, azt nem tudom. Réges-régen, amikor én még egész kicsi voltam, akkor volt külön edény Pészahkor, le kellett hozni, a padon [padláson] tartották külön –  tudom, hogy vitték az edényeket. Húsvétkor mindig lehozták, és felvitték a másikat. És amikor elment a nyolc nap, akkor újra felvitték oda, és lehozták a másikat. A lisztet meg a lisztféléket eladták, de csak a legközelebbinek, a cselédségnek, akik ott voltak a családban. Egy illuzórikus [jelképes] összegért adtuk el, és aztán a duplájáért vettük vissza [Márkus Klára a homecolás egy formájára utal, amikor a házban lévő homecos termékeket jelképesen vagy a szó szoros értelmében eladják egy nem zsidónak, Pészah után pedig visszakapják vagy visszavásárolhatják. Lásd még: szerződés a homec eladásáról. – A szerk.].

Azt hiszem, Purim előtt volt a kápóre, amikor egy tyúkot kell a fej felett megforgatni – a nőknek tyúk kell, a férfiaknak kakas [Márkus Klára emlékezete csal, Jom Kipur előtti reggelen szokták a kápóresz engesztelő áldozati rituálét elvégezni. – A szerk.]. A kápóre az áldozat, azért csinálják, hogy ez legyen a bűnökért az áldozat, ez a tyúk [vagy a kakas]. Ezt még csináltuk, mikor gyerek voltam, bent a konyhában. De hát én gyerek voltam, én féltem, és akkor segítettek nekem, ugyebár. Én kellett tartsam, de azért ott volt édesanyám, segített. Közben kellett valamit mondani, hogy „Ez legyen értem az áldozat…”, de zsidóul, nem emlékszem én már rá. És a tyúkot el kellett vinni mindig a sakterhez.

Purimkor a felnőttek is fel voltak öltözve mindenféle ruhákba, maskarába. És Purimkor az volt a szokás, hogy küldtünk tálakat [tele süteménnyel] az ismerősöknek, főleg a keresztényeknek, annyira számítottak arra, hogy Purim van, és hát mindenkinek volt egy olyan jó keresztény barátja – és mi is kaptunk [lásd: sláchmónesz]. Ilyenkor az a szokás, hogy többféle tésztát kell sütni. Száraz torták voltak, csokoládés meg sárga tészta keverve. Akkor volt a pusszerli, a rámás pusszerli, hát az nagyon finom volt. Azt úgy kell csinálni, hogy a tojás fehérjét fel kell verni habnak, aztán bele a sárgáját, a cukrot, lisztet, akkor kicsire kiszaggatni, laposra, és megsütni. Azért hívták rámás pusszerlinek, mert csinált maga körül rámát. De nagyon finom volt, omlott a szájban széjjel!

A keresztény húsvétkor ők [a keresztények] küldtek nekünk egy kis finom tésztát [süteményt], diós-mákosat porlós tésztából. Az kötelező volt. Kinyújtották a tésztát, rátették a tölteléket, és feltekerték. De nem kalács, ez sütőporral volt, és nem élesztővel. A nővéreimhez jöttek locsolni, a locsolódás az egy nagy dolog volt [A locsolkodás mára már kihalófélben lévő népszokás: a szokásnak ősi termékenységvarázsló, tisztító hatást tulajdonítottak, ezért volt a lányok, asszonyok megöntözése. A locsolkodás húsvét másnapján, húsvéthétfőn zajlik. – A szerk.]. Parfümmel jártak, és a lányok fejére finoman tettek belőle. A parasztok meg a cselédség az vederrel kapta [a vizet]. Piros tojást kellett csináljunk – amikor volt pénzünk –, ha jön valaki, az szégyen volt, hogy ne adjunk valamit.

Mi zsidó létünkre nagyon tartottuk otthon a karácsonyt is, főleg a német kisasszony miatt, mert irtó vallásos volt. Meg Nagykárolyban a zsidóság úgy volt, hogy a keresztények tartották a zsidó ünnepet, és a zsidók tartották éppen úgy a keresztényekét. Hát nálunk egy karácsony az olyan angyali volt, annyi odaadás volt benne! Az valami gyönyörűség volt! Díszítettünk karácsonyfát, a végén már csak egy kicsi karácsonyfát csináltunk, pénzünk nem volt nagyra. Szaloncukrot meg ezüstös diót tettünk rá, de hát olyan picike volt, hogy nem fért sok. Mindig volt személyzet, és adott ajándékot anyu mindig nekik, mikor mire volt szükség, egy-egy harisnyát, egy blúzt, szvettert. De mi [gyerekek] nem kaptunk ajándékot karácsonykor, mert szegények voltunk, és elég volt, hogy a cselédségnek tudtunk adni. Karácsony idejében is fontos volt a diós-mákos, porlós tésztából.

A négy elemit zsidó iskolában végeztem, a neológban, az ortodoxoknak külön volt ortodox iskolájuk, és a héjasoknak is volt elemi iskolájuk. De utána [azaz elemi után] már nem volt zsidó iskola, csak a zsidó gimnázium Nagyváradon [lásd: zsidó iskolaügy Romániában a két világháború között]. A zsidó iskolában biztosan voltunk legalább olyan tizenöten egy osztályban, vegyesen fiúk, lányok. A [latin] ábécét mi magyarul tanultuk, és tanultunk egy-egy imát héberül, mondjuk, a reggeli imát, de azután már, úgy emlékszem, hogy románul volt az ima. Reggel elmondtuk az iskolában a reggeli imát, és délben, mikor kijöttünk, akkor is volt egy ima. Az első osztályban Niedermanné Irén néni, egy nagyon bájos tanítónőm volt. Aztán volt Riesenbach a tanító, az már a harmadik vagy negyedik osztálytól. Tőle körmösöket kaptunk, ha nem tudtuk a leckét, ha nem ültünk rendesen, vagy akármi rosszat csináltunk [A körmösnél össze kellett zárni az ujjakat, és úgy vertek rá pálcával a gyerekek ujjhegyére, körmére. – A szerk.]. A pálcájával adott egy körmöst, de hát az óriási szégyen volt! Azon kívül volt Lisszer tanító bácsi, akinek volt egy lánya, Lisszer Jolán, és volt egy másik [tanító], Fürt, annak is volt egy lánya, Fürt Irén. Ez a két lány nagyon jó barátnő volt. Az elemiben még volt egy Dávidovits Aliz nevű osztálytársam, egy nagyon drága kis finom teremtés. Aztán nem tudom, mi lett vele. Nagyon-nagyon elszéledtünk.

Ötödik osztálytól [az első gimnáziumi évtől] románul tanultunk minden tantárgyat, és tanultunk nyelveket, németet és franciát. Egy nagyszerű tanárnőnk volt románból és franciából, Naom Cornelia, a férjének le volt vágva a lába, harcolt az első világháborúban. A földrajz- és történelem-tanárnő Fekete Aurelia volt. Ez két remek tanárnő volt. Már nem tudom, melyik osztályban történelemből volt egy vékony kis könyvünk, Pop Aliseanu volt a szerkesztője, tetszett nekem ez név. Akkor Románia történelmét tanították, ahogy én emlékszem.

Aztán egy évet jártam magánúton, mert akkor nem volt gimnázium Nagykárolyban [Nagykárolyban 1725 és 1923 között piarista főgimnázium működött. Nem ismeretes, mi lett a gimnázium sorsa. – A szerk.]. Ranedzaynak hívták a magántanárt, magyar volt, de úgy utáltam szegényt, és azért nem akartam tanulni. Egy olyan nagy kövér ember volt, és cvikkere volt. Pedig nem volt szigorú, hát magántanár volt, és örült, hogyha voltak órái. És csak vizsgázni mentem be Szatmárra [Szatmárnémetibe], már nem tudom, melyik gimnáziumba. Több tanár volt, aki vizsgáztatott, de volt egy tanárnő, úgy hívták, hogy Niehtung. Roppant szigorú volt, ő vizsgáztatott egy tantárgyból, már nem tudom, melyikből. Aztán bejöttem [Máramaros]Szigetre, a hatodik és a hetedik gimnáziumot itt jártam a Domniţa Ileanában, és itt is érettségiztem 1932-ben. De akkor egy érettségi, hát az óriási volt. Elsősorban nagyon kevesen jutottak odáig, azonkívül nagyon nehéz volt, szóval komoly iskolázottsága volt, akinek érettségije volt, hát az komoly diploma volt. Én még hét – vagyis összesen tizenegy – osztállyal, végeztem, én még úgy érettségiztem [lásd: oktatási reformok a két világháború közötti romániai oktatásban]. Amikor Máramarosszigetre kerültem a gimnáziumba, akkor Sándor bácsiéknál laktam két évet, anyunak a bátyjánál. Laci akkor már Párizsban volt. A Rózsa utcában volt egy négyszobás, fürdőszobás házuk, most is megvan a ház. Nagy szó volt abban az időben a fürdőszoba. [Máramaros]Sziget tetszett nekem, mert itt volt a család, és tartottak engemet, nagyon rendesek voltak. Nem nagyon jártunk mi akkor templomba, én nem emlékszem, a gyerekek nem, csak a férfiak mentek templomba, a nők nem nagyon jártak, csak nagyünnepeken. De hittanórára én is jártam, a [máramaros]szigeti neológ rabbi, doktor Danczig Sámuel tartotta. Nem tudom, hogy hol végezte az egyetemet, de rabbi iskolát is végzett, és doktor Danczig volt ő [doktori titulusa volt]. Egy úr volt, felvilágosodott. Kis kecskeszakálla volt, ahogy emlékszem. Mindig ott volt a kis kapedli a fején, az mindig volt [„Danzig Samu, rabbi, szül. Vágvecsén 1878. Pozsonyban és a Majna melletti Frankfurtban a rabbiiskola növendéke volt, aztán a frankfurti egyetemen a bölcsészeti fakultást végezte. Később Máramarosszigeten működött, mint a szefárd hitközség főrabbija” (Zsidó Lexikon). Danzig Sámuel Benjámin 1906–1944 között volt a máramarosszigeti neológ (szefárd) közösség rabbija (The Heart Remembers. Jewish Sziget, ed. by Association of Former Szigetian in Izrael, Havazelet Press, 2003). – A szerk.].

Miután leérettségiztem, visszamentem Nagykárolyba, és ott voltam állásban. Egy biztosítótársaságnál, a Generalinál dolgoztam, írógépeltem. A főnök Roth volt, egy zsidó. Házat, életet, mindent lehetett biztosítani már akkor is. Aztán elkerültem Pestre, amikor visszacsatolták Észak-Erdélyt Magyarországhoz 1940-ben [lásd: második bécsi döntés], mert a biztosítótársaság tönkrement, és Nagykárolyban nem volt semmi kilátás. Elmentem először egy ernyőgyárba – a nagybátyám jó barátai voltak az ernyőgyár tulajdonosai – mint munkásnő. És szegény anyumék még küldtek fel nekem csomagot, ők, a semmiből. Haj, Istenem! Kivettem szobát, a nagynéném, Schöngut Ernőné nem fogadott volna be semmi szín alatt se. A Teréz körút 50. szám alatt laktam, Berliner Áron zsidó tanítóéknál béreltem szobát. Rendesek, becsületesek voltak, a felesége sokkal fiatalabb volt, mint az ember. Aztán már itt se lehetett lakni, mert nem esett bele a gettóba, és akkor átköltöztem a Hársfa utca 57-be egy barátnőmhöz, Margitkához, aki Nagykárolyban volt társalkodónő egy rokonomnál, dr. Cukor Lajosnénál. Ez a ház a gettóban volt, sárga csillagos ház volt először. Az ernyőgyárból már kijöttem, mert akkor már zsidókat kitettek [lásd: zsidótörvények Magyarországon], még volt a fizetésből valamennyi, abból éltem. Az utcára öt óráig lehetett kimenni az elején [lásd: kijárási tilalom Budapesten]. Szörnyű egy világ volt, szörnyű! Már a gettósítás előtt a zsidóknak nem adták ki a leveleket, anyukáék a nagybátyám cselédjének – aki keresztény volt – a nevére küldték a leveleket, és az adta át nekem. A háború után, mikor visszajöttem, Berlinerék megvoltak, tőlük kaptam meg a leveleket.

Édesanyám, Anci nővérem a férjével és kislányukkal és a másik nővérem is Nagykárolyban mentek gettóba. A Wesselényi utcában volt Nagykárolyban a gettó. Van egy levelem, amit édesanyám írt május negyedikén, amikor beköltöztették őket a gettóba: „Drágám, most jött meg a lapod, ma költözünk. Tegnap is írtunk, ne haragudj, de nem bírtam írni. Írjál csak röviden, és te is értesítve leszel hogylétünkről. Isten áldjon, nagyon sokszor csókolunk.” Drága! A másik oldalára a lapnak a nővérem írt: „Drága szívem, tegnap is írtam neked. Az ismerőseink már elköltöztek, a mai nap folyamán mi is megyünk, ahogy lehet megint írok. Olga fog írni. Vigyázz magadra, írjál Olgának. Csókolunk.” Olga ez Ménesi Jánosné volt, a fényképésznek a felesége. De ő is fényképésznő volt. Nagyon rendesek voltak, magyar keresztény emberek, de nagyon rendesek. Mertz volt a férje eredetileg, de magyarosította a nevét Ménesire a [második világ]háború után. Ő bérelte a fényképészeti műhelyt Koziárszky után, „Kelet fényképészeti műterem”-nek nevezték akkor. Ez az Olga írt aztán nekem, pedig milyen rizikó volt! Ezek megérdemelnének minden jót, nagyon rendesek voltak. Május tizenharmadikán azt írja: „Klárikám, ma vagonírozták őket csukott teherkocsikba. Talán Szatmárra viszik őket. Biztosat nem tudok. Élelmük az útra volt.”  „Fognak ők írni magának, azt üzenték. Írni nem tudok, fáj az agyam is, nemcsak a lelkem. Beszélni szeretnék magával, de mikor? Írjon azért ezután is nekem, én is fogok. Ha Jancsi meggyógyul, akkor felkeresi magát, mint írtam is már.” Jancsi volt a férje. „Itt üres a város, és nyomott a hangulat. Szerető csókkal, Olga” És milyen rizikó volt, hogy ő írt nekem! Drága jó emberek!

Elvitték őket Szatmárra [Szatmárnémetibe], és Szatmárról [Szatmárnémetiből] már deportálták Auschwitzba. Ki volt ez tervezve, sajnos. Nagyon ritka volt az, aki fel volt mentve [lásd: mentesítések Észak-Erdélyben]. [Nagy]Károlyban egyetlenegy volt, egy Erstein Zoli nevezetű, aki útlevelekkel foglalkozott, aki kivételezett volt, de hogy miért, nem tudom. Szégyenfoltja Európának! A sógorom mesélte, mikor deportálták, ezt kérdezte Marika az édesanyjától: „Mért vagyunk mi zsidók?” Akkor még egy vagonban vitték őket [Azaz amikor a nagykárolyi gettóból a szatmárnémeti gettóba szállították a zsidókat. Innen Márkus Klára sógora – a kislány édesapja – már nem ment velük együtt Auschwitzba, mert kiemelték a gettóból, és elvitték munkaszolgálatra. Szatmárnémetiből 1944. május 19-én, 22-én, 26-án, 29-én, 30-án és június 1-jén deportálták a zsidókat, összesen 18 857 személyt. – A szerk.].

Anyáméktól egy lapot kaptam még Budapestre, de azt már a tábor vezetősége küldte. Ők [anyámék] írtak, hogy „Jól vagyunk”, meg nem tudom, mi…, és akkor rátették, hogy Waldsee, hogy félrevezessék az embereket, hogy gondolják, hogy nekik ott jó dolguk van. Ez a levél már sajnos nincs meg. Aztán még Olga írt egyet 1944. október másodikán. „Klárikám, keltezetlen lapot vettem ma magától.” Nem írtam rá dátumot. „Mikor írta, nem tudom. Hogy nem írok, megírtam az okokat. De írtam mégis egy hosszú levelet, nem jött felelet. Manyiékról ma sem tudok semmit, bármennyire szeretném tudni.” Nagyon rendes emberek! Hát, ilyen emberek ma nincsenek! Igaz hívő katolikusok voltak, nagyon hittek Istenben. „Férjem katona, hogy hol, nem tudom.” Ezek voltak azok, akik azt a kis rongyunkat is, ami volt, visszaadták – mikor visszajöttem, nekem. Keresztények voltak, két gyerekük volt, Judit és Imrus, hál’ Istennek ők élnek, Szatmáron vannak, de a szüleik már nem élnek.

Engem 1944 őszén vittek el Pestről. Először Dachauba vittek, az volt az elosztó, ott nem dolgoztunk, onnan vittek aztán el munkatáborokba: Ravensbrück, Spandau-Berlin, Oranienburg, Sachsenhausen [Spandauban, Berlin egyik külvárosában egy hatalmas börtön volt, amely ez idő tájt munkatáborként működött, az ide deportáltak egy, a tábortól néhány kilométerre lévő hadiüzemben dolgoztak. – A szerk.]. Arra emlékszem még, hogy akkor, mikor minket már akartak izélni [elgázosítani], bevittek [a gázkamrába], és ott fogyott el a gáz. Egy nő bejött, és azt mondta: „Es ist schön! Es gibt kein Gas mehr” [Magyarul: „Na, szép! Elfogyott a gáz.”]. Muníciógyárban dolgoztunk. Volt egy nagyon rendes ember, egy öreg, a mester, az titokban hozott nekem talán kenyeret vagy mit. Nem kenyeret, mit hozott nekem, Istenem? Tudom, hogy hozott, de titkokban csúsztatta. Voltak köztük is rendesek. Én Sachsenhausenban szabadultam. Bejöttek az oroszok, de mi olyanok voltunk, mint az állatok, nem is tudtunk magunkról, el voltunk kábítva, utólag tudtam meg, hogy brómot adtak a németek folyamatosan, teába, mindenbe tettek, attól elmúlt a menstruáció is, és az embereket megnyugtatta, nem volt, amiben kételkedjünk vagy amin gondolkodjunk. És amikor a brómnak elmúlt a hatása, ocsúdtunk fel, hogy mi történt. De akkor se tudtuk, hogy mi volt, nem emlékeztünk [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.].

Én mondtam, hogy haza akarok menni, és akkor bevagoníroztak [vonattal jöttünk haza]. Először Pesten voltam, mert ott volt az unokahúgom, Ági, ő nem volt deportálva, mert iratai voltak, de ezt nem mondta nekem, titkolta még a háború után is. Aztán 1945. szeptember tizenegyedikén értem haza [Nagy]Károlyba. Nem akartam elhinni a realitást, én egy álomvilágban éltem, nem tudtam elképzelni, hogy mindez lehet. Azért mentem haza, mert meg voltam győződve, hogy ott találom a családot. Ilyesmire nem is gondoltam, hogy ilyesmi Európa kellős közepén lehet, egy ilyen holokauszt. Annyiszor gondolok erre, hogy Európa kellős közepén hogy lehetett ilyesmit csinálni, embereket meggyilkolni azért, mert zsidó vagy mert cigány. Ez borzasztó! És hiába mondják, hogy meg kell bocsátani, nem lehet. Nekem, aki itt vagyok, visszajöttem, családot alapítottam, de nekem őértük [a családomért] nem szabad megbocsátani. Azt nem lehet megbocsátani, amit velük tettek, gázkamrában elégetni egészséges embereket… ezt nem lehet felfogni. Most már minden mindegy, őket visszahozni nem lehet, és mégis azt mondom, hogy onnan vigyáztak rám. Ez nem a hit, hanem egész egyszerűen éreztem.

Mindent elhordtak a házból. Gyönyörű bútorunk volt, mahagóni ebédlő, egy fehér lányszoba és egy drapp háló – állítólag azt az oroszok vitték el. Mikor én hazajöttem, már nem volt semmi, tiszta üres volt a ház. A szomszédok nem nagyon szerették, hogy én hazajöttem, mindegyik lopott onnan, amit bírt. Látszott rajtuk, hogy nem örültek nekem, azt hitték, hogy visszakövetelem a dolgokat. De nem tudtam én, mit ki vitt el. De volt az a Ménesi család, akik nagyon rendesek voltak, az ékszereket visszaadták, amit nem adtak be anyuék a Sváb Bankba – ide kellett a zsidók leadják az ékszereiket a deportálás előtt –, és náluk hagytak.

Az idősebbik nővéremnek a férje, Fuchs Berci jött egyedül haza a családból. A gettóból a sógoromat elvitték munkaszolgálatra, elszakadt a családtól. A háború után egyből el akart venni feleségül, de én azt mondtam, hogy nem tudok a testvérem volt férjéhez menni. És akkor ő megnősült, elvett egy [nálam] idősebb nőt, szóval vele egykorút, annak volt egy fia, és én meg lejöttem ide, [Máramaros]Szigetre, mert megtudtam, hogy itt vannak az unokatestvéreim, Schöngut Zsófi és Öcsi [Márkus Klára anyai nagybátyjának, Schöngut Imrének a gyermekeiről van szó. – A szerk.]. És akkor én lejöttem ide, hozzájuk. Ők örültek az elején, hogy visszajöttem, de aztán amikor kértem az anyu részét, akkor azt mondták, hogy nagyapa mindig segítette anyut, mikor özvegyasszony volt, úgyhogy ők nem akartak nekem semmit se adni.

Egy délután elmentünk doktor Berger Dórihoz, ő volt a sógornője Zsófinak, az unokatestvéremnek. És ott volt a [jövendőbeli] férjem. Ahogy meglátott, megtetszettem neki, és egy hét alatt össze is házasodtunk, 1946. március tizenötödikén. Ez volt a mese [a története az ismerkedésnek]. Volt vallásos esküvőnk is, rabbival, de hát akkor nekem nem volt menyasszonyi ruhám vagy valami, honnan lett volna. Még fehér fátylam se volt, hanem egy színes selyemkendővel takartam le a fejem, mert ez szokás a zsidóknál. A férjemnek is volt egy ruhája, amiben járt minden nap. Amikor visszajöttünk, neki sem volt semmije se, nekem se volt semmim se, hát hogy lehettünk mi felöltözve? Úgy, ahogy voltunk, és csak hozták azt a hüpát [hüpe], a baldachint, és itt valahol az udvaron volt. És kész volt. Nem volt egy ebéd se, semmi, akkor nem úgy volt, örültünk, hogy élünk, hogy van a mi részünkre ennivaló.

Én úgy jöttem haza, hogy gondoltam, hátha találok valakit. Közben idejöttem, férjhez mentem, és a férjem nem is akart hallani az elmenésről [Izraelbe vagy külföldre]. És akkor így itt ragadtunk. A máramarosszigeti unokahúgom, Schöngut Zsófi és az unokaöcsém, Schöngut Öcsi, Lázár kint van Izraelben a családjával. Ahogy lehetett, mentek. Azt hiszem, 1956-ban ment mindegyik. Pont hosszúnapkor, Jom Kipurkor kiszaladt mindenki a templomból, mindenki iratkozott, és csinálta az aktákat. Nem törődtek a hosszúnappal, hogy ünnep van vagy valami, csak „Menni, menni!”, az egész társaság kiment a templomból, és mentek a rendőrségre iratkozni [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után].

Egyszer voltam csak Izraelben, egyedül, 1971-ben hat hétig. Az unokatestvéreimnél, Zsófinál és Öcsinél voltam. Diplomája egyiknek se volt, se Öcsinek, se Zsófinak, se Cálinak [Zsófi férjének], se Lilinek [Öcsi feleségének]. Lili, azt hiszem, háztartási alkalmazott volt valahol, főzött, Zsófi az nem dolgozott, az mindig kifogta magának, hogy ne dolgozzon, dolgozott a férje. Csak Haifában voltam, nem vittek engem Jeruzsálembe, mert szegények voltak ők is. Ott voltam, és nem láttam Jeruzsálemet például. Hát akkor még egy olyan kezdetleges állam volt, és nem voltam elragadtatva. Mindenki kínlódott azért ottan. Csak annyi, hogy szabadok voltak, de nagyon kínlódtak ott az emberek, nagyon szerényen éltek. Az borzasztó, hogy mi volt, szóval olyan nagy volt az egyszerűség és a csend. Mindenki félt az araboktól. Mindenki félt, féltette az életét, annyira voltunk, hogy féltünk kimenni az utcára, például. Szóval nem volt egy kis dolog az sem, Izrael. Hát most nem tudom, biztos már másképp van.

A férjem, Márkus Endre 1901-ben született Máragyulafalván, ide tartozott Aknasugatag [Máragyulafalva – (korábban Gyulafalva), kisközség volt Máramaros vm.-ben (15 km-re Máramarosszigettől), 1891-ben 1500, 1910-ben 1800 nagyrészt román és német lakossal. Trianon után Romániához került, ma Giuleşti. Aknasugatag (ma: Ocna Şugatag) – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1910-ben 1800 főnyi magyar lakossal (járási szolgabírói hivatal, csendőrőrs, posta, vasútállomás). – A szerk.]. Az apját Móricnak hívták, orvos volt, harminckét éves volt, mikor a férjem született. Sőt, az ő apja – szóval a férjemnek a nagyapja – is orvos volt, ő a Dunán túl volt, de hogy melyik városban, nem tudom. A férjem édesanyja, Geiger Sarolta, Sári huszonnégy éves volt mikor a férjem született, ő budapesti volt, egy dunántúli rabbinak, Seufeldnek volt a leszármazottja. De Aknasugatagon éltek, a férjem apja ott kapott állást, körorvos volt, majd beköltöztek Máramarosszigetre, és már innen voltak deportálva. Egy húga volt a férjemnek, Babának hívták, de különben Elisabeth volt a neve. Lengyelországba ment férjhez, nem tudom, hogy hol, meglátta az ember Babát, és megtetszett neki, azt hiszem, Varsóban laktak. Volt egy gyerekük, Katherina, Kati, aki kint született, és ott is pusztultak el Lengyelországban a deportáláskor.

A férjem is orvos lett, urológus, ő Bécsben végezte az egyetemet, egy évig volt még Bécsben mint orvos, aztán hazajött, és Máramarosszigeten telepedett le. Az uram úgy szabadult meg, hogy három évig kint volt munkaszolgálaton, 1942-től 1945-ig, egész a Donig eljutott. Amikor visszajött, az oroszok laktak a lakásában, de őt is beengedték. Volt egy orosz tiszt, aki orvos volt, és így mint két orvos, nagyon jóban lettek. Ez az orvos együtt élt egy nővel, akit Margarettának hívtak, és aki zsidó volt. Aztán azoknak el kellett menni, és így kaptuk vissza a házat. Közben, miután az oroszok elmentek, beköltözött az emeletre egy Kárpáti nevezetű, aki SS-legény volt. A háború után bolondnak nyilváníttatta magát, vagy valami ilyesmi volt, és úgy úszta meg, de SS volt. Én már itt találtam, amikor ideköltöztem a férjemhez, és nagyon disznó volt, mert folyton ütötte a padlót, csak hogy minket zavarjon. Nagy antiszemita volt. Mi kerültük, de ő kötözködött, ugye. Magyar létére nagy németnek adta ki magát, aztán ki is mentek Németországba. Utána már nem volt itten más, a családé maradt az egész ház. Aztán államosították a kommunisták, mert hát a férjem intellektuel volt, és aztán nehezen, sok cécó után kaptuk csak vissza, ha jól tudom, tán 1952-ben.

Az uram az öregek házában [idősek otthona] volt igazgató, én pedig a gyerekek házában voltam gépírónő. Egy nagyon rendes könyvelőnő volt ott a főnöknő, Bilaniucné Elena, Lena. Egy nagyon rendes teremtés, még most is mindig jár ide hozzám, sokkal fiatalabb, hetvennégy éves, de úgy néz ki, mint egy húsz éves. Még most is festi a haját, és egy ránc nincs rajta, semmi. Az igazgató nagyon rendes volt, habár vasgárdista volt [lásd: Vasgárda], de hát tizenhat-tizenhét éves korában volt vasgárdista, mit tudta ő, akkor könnyű volt mindenkit odaverbuválni. Csak ezért szegényt mindenki lenézte, hogy vasgárdista volt. Különben egy rendes, aranyos, egy jó ember volt, a felesége megvan és a két gyereke. Aztán 1947. január hetedikén meglett a Babika, utána megint visszamentem dolgozni, és ott voltam 1952-ig, akkor született Viktor, a fiam, február tizenhatodikán. De én utána is bementem, és állásban voltam. 1987-ben jöttem nyugdíjba.

A kommunizmus egy olyan furcsa dolog volt, mert kommunistának vallották magukat, de azért ott is voltak stábok és séfek, akik vezettek, tehát volt kasztkülönbség. Én is voltam párttag, ott, ahol állásban voltam, ott kötelező volt, hogy mindenki legyen párttag, hogy aztán legyen kit kirúgni mint burzsujt [lásd: párttisztogatás Romániában]. Amikor a férjemet kirúgták nem tudom, hányban, akkor engem is kirúgtak, mert orvosnak voltam a felesége, akinek nemcsak az apja volt orvos, hanem a nagyapja is, aki a Dunántúlon lakott, úgyhogy egy jó família volt, előkelő volt a származása. De én olyan boldog voltam! Olyan primitívek voltak azok az emberek, azok a régi kommunisták! Olyan primitívek voltak, hogy az nem igaz! Azt hitték, hogy mindenki, akinek van egy diplomája, az nekik ellenség. Orvos, hát az csak burzsuj lehet. Mikor a férjemet kitették a pártból, leváltották, de azért állásban maradt ugyanott, az öregek házában. De tönkretették, az idegei mind megmentek, mert féltünk. Éjjel nem aludtunk, és néztük, hogy mikor jön a szekus autó [lásd: Securitate]. Emlékszem, egyik éjjel itt ment el, megállt a harmadik háznál, már nem emlékszem, ki lakott ott, és azokat mind vitték. És az uramat azért nem vitték el, mert orvos volt.

A karácsonyt tartottuk itthon, amikor a gyerekek kicsik voltak, egy kicsike kis karácsonyfát csináltam, mert egyszer csak hazajött Babika, azt mondja: „Hát mindenkinek van karácsonyfája, hozott a Jézuska karácsonyfát, mindenkinek, csak nekem nem.” És akkor csináltam. Itt az udvaron egy csomó gyerek volt. Laktak Márficsék, Glidék, Herskovitsné, de keresztény volt mind, és ezeknél mind volt karácsonyfa. Nem járt a férjem locsolni húsvétkor, kommunizmus volt, és akkor ezeket nem nagyon lehetett, csak titokban, ha jött valaki vagy ilyesmi. És énhozzám nem jöhetett senki se, mert a férjem olyan féltékeny volt, hogy nehogy valaki rám nézzen. Ha jöttek hozzánk, akkor ha nagyon muszáj volt, visszaadtuk azt a vizitet, de nem nagyon volt akkor olyan társadalmi élet, mert az már annak számított, hogy burzsuj, ugye. Színház nem volt [Máramarosszigeten], mozi volt, de mi nem jártunk. Ahhoz képest, hogy orvos volt a férjem, alig volt nekünk egypár lejünk. Szegények voltunk. És énnekem állásba kellett menni. Nyaralni se jártunk, esetleg egyszer vagy kétszer, ha kint voltunk Aknasugatagon életünkben [Aknasugatagon sósfürdő van. – A szerk.]. Minden pénzbe került, és mi olyan kispénzűek voltunk…

Miután férjhez mentem, se voltunk túl fanatikusak. Normálisak voltunk. A kóserságot nem tartottam, nem tartottam fontosnak, hisz olyan minimális anyagiak voltak, hogy örültünk, hogyha van mit enni, nemhogy zsidó étel vagy keresztény étel. A nagy zsidó ünnepeket megtartottunk. De pénteken este a férjem nem ment templomba, én se gyújtottam gyertyát, csak az esküvőmön kellett gyertyát gyújtani, azóta se [lásd: szombat; gyertyagyújtás]. Én nem tartottam ezeket, és sajnos a lányomat meg a fiamat sem neveltem úgy. Viktort elküldtük a hájderba [héder], és mikor hazajött, nem akart ezt enni, nem akart azt, csak kósert, meg így, meg úgy, ezt nem szabad, meg azt nem szabad, és akkor többet nem küldtem. Én nem tudtam hinni ezekben a dolgokban, nem szeretem a kötődést, valamihez ragaszkodni, ami elmúlt eszméknek a [maradványa]. Ezek csak szokások. A hitközséghez nem nagyon jártam, mert nem nagyon volt nekem időm, én sose voltam az a nagy vallásos. A férjem járt, ő volt hitközségi elnök is a második világháború után egy ideig.

A lányom, Babika [Márkus Marianna] Iaşi-ba ment egyetemre, fogorvosit végzett. Azért ment Iaşi-ba, mert akkor nehéz volt bejutni egyetemre, és itt volt még egypár zsidó kislány, akik akartak menni, Itu, Éva és még volt egypár. És akkor sorsot húztak, és kinek mi jutott. Babikának jutott Jászvásár, a másiknak Kolozsvár jutott, a harmadiknak Bukarest. Jászvásárban ismerte meg a férjét, ott is tartották az esküvőt a jászvásári templomban [zsinagógában]. A férje jászvásári születésű, eredetileg Burah Harinak hívták, de felvette a lányom nevét. Babika nem akarta elhagyni a nevét, merthogy ez egy olyan tradíció, hát a dédnagyapa is Márkus volt, Viktornak úgyis Márkus a neve, a fiamnak, és akkor így lett Hari is Márkus. [Márkus Hari most a hitközségi elnök Máramarosszigeten. – A szerk.] Egy gyerekük van, Sorin, 1971. augusztus huszadikán született. Orvos Nagykárolyban. Van egy dédunokám, a Sorin kislánya, Karin. Ő 1998. január tizenhetedikén született, most ment iskolába. Az édesanyjával lakik Romanban [Románia, Neamţ megye], mert Sorinék elváltak.

A fiam [Márkus Viktor] felesége Moldovan Ileana, ő román. Van egy fiuk, Alfred Lior, 1986. augusztus huszonnegyedikén született, most fog érettségizni. Gyönyörű gyerek, és egy roppant jóság, egy csendes, az a légynek nem árt. Ők is itt laknak a házban, a földszinten.

A férjem 1987. február tizenegyedikén halt meg, itt, Máramarosszigeten van eltemetve. Aztán én ide felköltöztem az emeletre, és a fiamnak lett a lenti lakás. Csak a lányom nem akart lejönni lakni, és akkor én azt mondtam, mégiscsak jobb, ha a lányommal vagyok, mint a menyemmel. Most a vallást úgy tartjuk, hogy disznóhúst már nem eszünk, akkor mondjuk, a húsra nem teszünk tejfelt, a húsost és a tejest nem keverjük [lásd: étkezési törvények]. De különösebben, ahogy csinálják nálunk a streng [szigorú] kóser zsidóknál, úgy nem. Imádkozni csak úgy szoktam, ahogy én csinálom az imádságot, nem [mondok bizonyos imákat]. A zsidó imádságok közül tudom az áldást a kenyérre és a borra. A Miatyánkot azt tudom magyarul, románul, franciául [Miatyánk (Pater noster) –  a kereszténységnek, az összes keresztény felekezetnek legszentebb imája. Az Újszövetség szerint maga Jézus tanította meg rá az apostolokat. Szerepel – bár némileg más-más formában – Máté és Lukács evangéliumában egyaránt. – A szerk.]. Van egy kis Szent Antal képem, kaptam a barátnőmtől, és azt azóta is tartom a fényképeim között [Páduai Szent Antal (1195–1231) – sokat tett a Ferenc-rend elterjesztéséért. Mint a bajba jutottak és a szegények istápolója, egyike a legnépszerűbb szenteknek.  – A szerk.].

Életrajz

G. Istvánné apró, törékeny asszony. Kellemesen berendezett lakásában egyedül él. Az interjú során még a legrosszabb napokat is tárgyilagosan, túlzások nélkül idézi fel.

Az apai nagyszüleimet nem ismertem, mert a születésem előtt autóbaleset érte őket, és mind a ketten meghaltak [1920-ban]. A temetőben együtt vannak eltemetve. Az apai nagyapám Fk. Fülöp volt, a nagyanyám Lőwinger Karolina. A nagyapám textilkereskedő volt. Öt gyerekük volt, Mór, Dezső, Hugó, Olga és Ilona. A legfiatalabb az én apukám volt. A nagypapám Várpalotán született, de aztán Budapestre jött. Mikor az első fia, Mór hét éves lett, elhatározta, hogy a három fiának a nevét magyarosítja, Fk-ról F.-re. Tehát így lett az én édesapám F. Hugó. A két lányát nem magyarosította, mert azok, ha férjhez mennek, majd úgyis a férjük nevét viselik.

Az anyai nagyszüleimről többet tudok. A nagypapám, P. Ignác balassagyarmati volt, 1867-ben született. Tízen voltak testvérek. Az volt a szokás, hogy ha a gyerekek a négy elemit elvégezték, odaadták őket tanulóknak, akár külföldre is. A nagypapám ezüstlencse-készítést tanult. Akkoriban a fülbevalót nevezték így [A Magyar Néprajz IV. kötetében (Életmód) a következő olvasható a fülbevalóról: „Jelentőségének növekedése szinte párhuzamos a polgárosodással, vagyonosodással, ennek megfelelően presztízsjelző is. Ahol aztán divatja elterjedt, a szegényebbek réz-, a vagyonosabbak ezüst-, majd a szegényebbek ezüst-, a módosabbak aranyfülbevalót vásároltak. Legkedveltebbek a sima, karika alakú vagy préselt, félgömb, lencse alakú fülbevalók voltak.” – A szerk.]. Prágában volt egy híres ezüstlencse-készítő cég, így került a cseh fővárosba fiatalon. Ott volt inas, és beleszeretett a nagymamámba, Kohn Erzsébetbe. A nagymamám Prágában született, 1875-ben. A legnagyobb gyerekük, anyukám is Prágában született, aztán Pestre jöttek. Szegényen kezdték itt, és akkor ment már egy kicsit jobban, mikor a gyerekek elmentek dolgozni. A gyerekeik kijárták a négy polgárit [lásd: polgári iskola], elmentek dolgozni. Akkor már jött a fizetés, és a nagypapám nyitott a Jókai utcában egy kis lencsekészítő üzletet, azaz ékszerészboltot, és alkalmazott egy órást is. A nagypapa ékszerész volt, aranyláncokat is csinált, az órás meg órákat javított. A nagymamám – még én is emlékszem – mindig siratta a szüleit, a hozzátartozóit, de sosem volt annyi pénzük, hogy visszamenjenek látogatóba, Prágába. Leveleztek, de soha nem látták egymást többé. Azok is szegények voltak. Szinte hihetetlen, a mai szegénység más szegénység, mint az; az valahogy szegényebb szegénység volt. A nagyszüleim nem voltak vallásosak, így ugyanolyan ruhában jártak, mint akkor mindenki más az utcán.

A nagyszüleimet nagyon szerettem. Kezdetben náluk gyűltünk össze, ott volt minden családtag, ezekre az ebédekre szívesen emlékszem vissza. Az anyai nagymamám minden unokának, vagyis az öcsémnek és egyetlen unokatestvéremnek mindig adott húsz fillért zsebpénznek. A konyhában tartotta a pénztárcáját, onnan vette ki az érméket. Nagy pénz volt az még akkor!

A nagymamám megtanult magyarul, de elég rosszul, így inkább németül beszélt a gyerekekkel. Volt három unoka, velünk is németül beszélt, és érdekes módon megértettük, de magyarul válaszoltunk. A nagymamámék a Horn Ede utcában laktak. Körfolyosós ház volt, egy bérelt lakás. Két szobájuk volt, az egyik az étkező-nappali, a másik pedig a nagyszülők hálószobája. Igazi fa bútorok voltak még akkor, nehéz, sötét, tömör szerkezetűek. Mindig tisztaság volt náluk. De akkor, amire ma is úgy gondolok vissza, nagyon szép volt az, hogy a hat testvér – közben elég fiatalon meghalt egy, tehát a megmaradt öt testvér – a családdal évtizedekig minden vasárnap a nagymamáékhoz, aztán már csak a nagypapához ment. Az egyik nagynéném, Aranka imádta a gyerekeket, de sehogy sem sikerült nekik létrehozni utódot, úgyhogy az unokaöccsét és unokahúgait imádta. Nem voltak jómódúak, de a lekváros kenyér teával vagy a zsíros kenyér finomabb volt náluk a legjobb falatnál. A nagymamám 1931-ben halt meg, a nagypapám 1943-ban. Még jókor, a holokausztot nem érték meg.

Édesanyámék hatan voltak testvérek, anyám, Kamilla, Róbert, Frida, Aranka, Lajos és Hugó. Mind a három lány úgy ment férjhez, hogy a Horn Ede utcában az udvar be volt rendezve, hüpe is volt, rabbi is, szép esküvők voltak ezek. Szép lehetett, mivel a lakók is ott voltak és örültek velük együtt. Később Aranka elvált. Fridának volt egy lánya, Magda, aki fiatalon halt meg, negyvenkét éves korában a veséjével. A fiúknak nem volt gyereke.

Édesapám Budapesten született, 1895-ben. Őt sajnos elvitték Bergen-Belsenbe, nem is jött vissza a haláltáborból. Apukám normál testalkatú volt, mindig borotválkozott. Polgári ruhákban járt. Az édesapám kötött-szövöttáru eladónak tanult. Ilyenben szabadult föl annak idején. Eladó, kereskedelmi alkalmazott volt. Egyszer nyitott egy kis üzletet is, de mivel nem volt jó üzletember, tönkre is ment. Rövidárut, méterárut kínált a vevőknek. Mivel sosem volt elég pénze, egyedül csinált ott mindent. Később az unokatestvére hívta el magához dolgozni a saját méteráruboltjába.

Anyukám 1896-ban született, Prágában, P. Kamillának hívták. Édesanyám nyolcvanegy éves korában, 1977-ben halt meg, sokáig velünk maradt. Anyám szépasszony volt, szőke hajú. Lány korában a Károly körút sarkán lévő nagy óra- és ékszerbolt irodájában volt alkalmazott, de amikor férjhez ment, otthon maradt. Nem mentek nászútra a pénzhiány miatt. Én 1922-ben születtem, az öcsém, Zoli 1927-ben, Budapesten. Az édesapám édesanyja volt ilyen pici, mint én. Ahogy mások mesélték, az alakját örököltem, de még a szokásait is.

Miután tönkrement az üzlet, itt maradtak a szüleim állás nélkül, kenyér nélkül, minden nélkül. A Huszár utca 6-ban laktunk egy kétszoba-konyhás lakásban, se komfort, se semmi. A vécé a folyosón. Az egyik szobában laktak a szülők, a másikban mi ketten, gyerekek. Szerény berendezés volt, csak akkor lett szép szobabútorom, amikor először mentem férjhez, és nászajándékba a nagyapámtól és a nagynénéimtől-nagybátyáimtól kaptam azt a szekrénysort, amely máig megvan. Egy sparhelttel fűtöttünk a konyhában. Ott volt meleg, így ott írtuk a leckét, ott fürödtünk is. Három részben mosakodtunk, lavórban – először derékig, aztán a lábat és harmadszor az alsótestet. Én ott laktam huszonöt évig. Anyukám nyolcvanegy éves korában halt meg, de az utolsó éve volt rossz, és egyik héten az öcsém költözött vissza, másik héten én. Akkor már mind a ketten komfortos lakásban laktunk, és mégis jól éreztük magunkat a régi lakásban.

Zsidók és keresztények vegyesen laktak a házban, egyszerű családok. A háziúr nagyon megnézte, kit fogad be bérlőnek. Kezdetben nem is akart gyerekes családokat a házba engedni, de a mi szüleinknek végül kiadta a lakást. Az volt a feltétel, hogy nem zajonghatunk, így a gangon sosem játszottunk. Később, amikor látta, hogy nincs baj velünk, még egy család beköltözhetett egy nagyobb, háromszobás, utcafrontos lakásba. Ott volt három gyerek, velük játszottunk az ő lakásukban. Ők zsidók voltak. Ma is gyakran eszembe jut, hogy a házbéli gyerekekből már csak én és az öcsém vagyunk életben. Volt, akit talán a háború sodort el.

Anyukám tudott aztán először elhelyezkedni a Párizsi Nagyáruházban [Az óbudai textilgyáros Goldberger testvérek által 1889-ban alapított Párizsi Nagyáruház a Rákóczi úton állt, az épület azonban 1903-ban egy rövidzárlat következtében leégett. A Goldberger család megrendelésére 1911-ben készült el az áruház új, szecessziós épülete az Andrássy úton. Ez volt Budapest első modern áruházépülete. Az Andrássy úti telken eredetileg az 1882-ben épült Terézvárosi Kaszinó állt. A Kaszinó báltermének mennyezeti freskóját Lotz Károly, más freskóit pedig Feszty Árpád festette. A Nagyáruház tervét Sziklai Zsigmond készítette, a kivitelezést az eredeti Kaszinó tervezőépítészére, Petschacher Gusztávra bízták. A Párizsi Áruház építésekor a bálterem Paulay Ede utcára néző traktusát megtartották. A tetőn körben kilátósétány épült, amelyet télen korcsolyapályának használtak. Az épület homlokzata az Andrássy út felé szecessziós, a Paulay utca felé neoreneszánsz. – A szerk.]. Anyám azt várta, hogy legyek már tíz éves, hogy el tudjon menni dolgozni, mert már olyan nagylány vagyok, hogy el tudom az öcsémet látni. Az ötödik emeleten volt a fűszerosztály, ő oda került. Jellemző volt, hogy hatvan pengő volt a fizetése, ahhoz volt nem százalék, hanem ezrelék az eladások után. A házbér egy kétszoba-konyhás komfort nélküli lakásnál ötven pengő volt. Apukám meg kijárt a Teleki-térre, és ott a gazdagok csomagjait cipelte, ezért pénzt kapott. 1935 táján, Újpesten egy unokatestvérének volt egy nagy textilüzlete az István téren, és apám odament eladónak. Aztán ott dolgozott 1944-ig, anyukám pedig a Párizsi Áruházban. Tavaly vagy tavalyelőtt kimentem Újpestre, elmentem az István térre. Megtaláltam az üzletet, két nagyon nagy kirakattal, most Vas- és Edénybolt, de az üzletet megismertem. Bementem, odajött az egyik eladó, mert látta, hogy ott állok és nézdegélek, hogy mit segíthet. Mondtam, köszönöm nem kell, én az emlékeimet nézem.

Az öcsém és én közöttem öt év a differencia, de én vittem az iskolába, én mentem érte. Együtt jöttünk haza, megmelegítettem az ebédet. A mama este főzött, másnap nekünk kellett megmelegíteni az ebédet. Egész korán meg kellett tanulnom, hogy a testvéremnek és magamnak megmelegítsem az ételt. A szomszédok is mondták meg a rokonok, hogy engem azért sajnáltak, mert anyukám szigorú volt. Megkívánta a rendet. Ha hazajött, akkor a leckéknek meg kellett lenni, ki kellett tenni, hogy megnézi. Rendnek kellett lenni a lakásban, mert akkor nagyon kikaptunk. Nem kérdezte, ki csinálta, ki törte össze, mit tudom én, a tányért, hanem mind a kettőnket összeszidott. Talán azért jó volt, mert vigyáztunk, hogy ne csináljunk valami kárt, jók legyünk. Apukámtól soha egy szidást nem kaptunk, ő nem tudott ránk verni vagy összeszidni.

Villamossal sosem jártunk, nem is volt pénzünk rá. Iskola után gyakran elsétáltunk anyukámért az Andrássy útra, ott megvártuk, és együtt mentünk haza. Ebéd után kellett megírnunk a leckét, majd testmozgásképpen mindig édesanyám elé sétáltunk. Sokszor irigykedtünk, hogy milyen jó azoknak a gyerekeknek, akik hazamennek, otthon várja őket az anyukájuk. Nekem meg mindig melegíteni kellett az ebédet. A vasárnapi ebéd évtizedekig volt valamilyen leves, kirántott hús burgonyával. És anyukám mindig csinált, nagyon szerettük a kuglófot. Csokoládés kuglóf volt, meg pite, általában almáspite, az volt a legolcsóbb. Akkor könnyebben lehetett vásárolni. A Huszár utca és a Munkás utca sarkán volt egy Spiegel nevű fűszeres. Akkor az volt a szokás, hogy az ember reggel leadta a kosarat, betette a jegyzéket, hogy mi kell, és este érte ment. Szombatonként fizettünk. A húsárut a Dohány utcában vásároltuk. Volt egy hentes, annak is reggel elég volt egy cédulát beadni, hogy mondjuk, egy kiló karajt kérünk. Az ember délután, mondjuk, hazajött a munkából, érte ment, és fizetett. Csak akkor még úgy volt, hogy tényleg nem csapták be, a karaj az karaj volt, szóval, szép árut adtak. Ennyivel könnyebb volt a vásárlás egy dolgozó asszonynak. Persze ez nem mindenhol, csak egyes helyeken volt így.

Édesanyám nagyon ügyes asszony volt, bár nem tanult varrni, de mindent el tudott készíteni. Azelőtt a textilüzletekben végben álltak az ilyen-olyan anyagok. De ha már csak pár méter maradt az anyagból, azt olcsón adták. Nálunk mindig szép függöny volt, anyukám varrta; vagy például gyönyörűen kézimunkázott, gyönyörűen kötött. Ő csinálta nekünk a kombinéket, a hálóingeket, ruhákat varrt nekem. Az én időmben még divat volt a kötény a kislányoknak. Kötényt is csinált, de még az én kislányomnak is ő varrt.

Anyukám nagyon szépen járatott, mert jól tudott varrni. Az volt a vágyam, hogy legyen egyszer egy olyan ruhám, amit szabónő varrt. Azt hallottam, hogy járnak varrónőhöz próbálni. Azt mondta, ha tizenhat éves leszek, akkor elvisz varrónőhöz. Akkor lett az első olyan ruhám, amit szabónő varrt.

Anyám munkahelyén, a Párizsi Nagyáruházban a Goldbergerék voltak a főnökök, ott például megkívánták az alkalmazottaktól, hogy mindig jól öltözzenek, a köpeny alatt is. Munkaidejükben lemehettek a fodrászhoz – ott valahol a Párizsi közelében volt egy fodrász, oda jártak le az alkalmazottak. A saját pénzükért, de munkaidőben, mert meg volt kívánva, hogy csak rendes frizurával lehet menni. Egyébként a Párizsi Nagyáruháznak volt üdülője Balatonon. A családot nem vitte le, csak az alkalmazottakat. Minden nyáron az alkalmazottakat saját pénzén, nem kellett fizetni, két hétig üdültette. Neki térült vissza, hogy pihentette őket egy kicsit. A mama elment nyaralni, de egyedül.

Én tizennyolc éves koromig reggel kakaót ittam. Anyukám mindig azt csinálta, mielőtt reggel iskolába mentünk. Még feküdtünk, felébresztett minket, de a zoknit vagy harisnyát, a cipőt feladta. Én nagy babás voltam. Anyukám varrta a ruhákat. Tizenhat baba volt, de a babákat úgy kell érteni, hogy volt benne kiscica, mackó, kicsi, nagy, imádtam ezt kapni. Az öcsémmel mi egymással játszottunk. Ő is babázott velem, én is gomboztam vele. Annyira komolyan vettük ezt a babázást az öcsémmel együtt, hogy volt egy gyerekkocsi, a tizenhat babát mi minden este lefektettük. Minden reggel fölöltöztettük, és fölültettük körben. Ezt olyan természetesnek vettük, ő is. Tizenhat éves koromban még mindig babáztam. Akkor egy nagynénim mondta, hogy meg fogja mondani az udvarlómnak, hogy még játszom. Csak akkor engedtem fölvinni a padlásra a babakocsit a babákkal. Nagyobb gombokkal is játszottunk, az volt a futballcsapat. Divat volt egy olyan játék is, amihez – akkor még lovak mentek az utcán – a lópatkónak a szögei kellettek. És szedegettük fel az ilyen szögeket, mert evvel is tudtunk játszani. Öt ilyen „lószög” volt, annak is megvolt a játéka. Földobni, elkapni, a végén az ötöt kellett elkapni. Azt mondtam az unokáimnak, ha meghalok, és szétszedik a lakást meg a vitrint, akkor az öcsém legyen itt, mert csak ő tudja, hogy az miért van a vitrinben.

Minden áldott vasárnap a nagypapánál voltunk, mikor ő meghalt akkor a testvéreknél találkoztunk egymással – az elvált nagynéném, Aranka fogta aztán össze a családot. Beszélgettünk, jó volt, hogy hetente egyszer összejött az egész család. Volt, mikor vasárnap a Széchenyi strandra mentünk el, akkor már én is dolgoztam. Mindig családostul. Nyáron jó időben majdnem minden vasárnap. Így volt ez 1944-ig, a zsidótörvényig.

Apukám nagy meccslátogató volt. Imádta a futballt. Sose felejtem el, mindig mérgelődött anyukám – akkor még nem volt tévé meg ilyesmi, de az volt a divat, hogy akkor az Erzsébet körúton volt, azt hiszem, két újságnak a székháza, és minden vasárnap este ott a férfiaknak gyülekezete volt, ott megtárgyalták a meccseket. Akkor is különböző csapatok voltak, FTC, MTK stb. Apukám MTK-drukker volt, mindig MTK-s. [MTK, azaz Magyar Testgyakorlók Köre. 1888-ban alakították a Nemzeti Torna Egyletből kivált tornászok. „Létrejöttében jelentős szerepet játszott, hogy a magyarországi sportegyesületek a MAC alapszabályának hatására nem foglalkoztattak zsidó sportolókat, így fokozatosan a budapesti zsidó középpolgárság egyesülete lett” (Magyar Nagylexikon). – A szerk.] Ott mindig megtárgyalták a politikát, a meccseket. Ha a Ferencváros győzött, vagy az MTK győzött, nem veszekedéssel beszélték meg. Csak megbeszélték, hogy miért kapott ki a csapat. Ez ügyetlenül rúgott, vagy ügyesebb volt, így ment ez. Ahogy visszaemlékszem, ő eljött előbb a nagypapámtól, és mi mentünk haza arra, és akkor velünk jött már.

Nyáron többször vitt engem kirándulni az egyik nagybácsi, Lajos, aki nem jött vissza 1944-ben. Én jó kislány voltam, velem lehetett kirándulni, így mindig szívesen vitt magával. Az öcsémet, nem is tudom, miért, sosem hozta el velem együtt. Ő mindig kirándulni járt, volt egy kis kiránduló társasága, ahová engem mindig elvitt. Én nyáron mindig vele tartottam kirándulni, szerettem menni. Télen pedig anyukám másik testvére, Hugó minden vasárnap elvitt korcsolyázni a Műjégre. A Tisza Kálmán téri polgárinak volt egy udvara, ami télen korcsolyapálya volt, de csak az iskoláé, ahova a tanulók ingyen járhattak. Alkalmaztak egy fiatalembert, aki tanította a diákokat korcsolyázni, engem is ő tanított.

Sosem jártam kizárólag zsidó iskolába. Amikor még az apámnak méteráru-kereskedése volt Újpesten, ott jártam iskolába. Aztán a negyedik évben, amikor visszaköltöztünk a belvárosba, a Dohány utcai elemiben tanultam. Az elemi iskolában a jó tanulókat a tanító néni meghívta magához minden hónapban egyszer. Nem sokan, talán nyolcan-tizen voltunk ott. Neki is volt egy kislánya, emlékszem, finom kávét kaptunk meg kuglófot. Akkor nagy szám volt, és nagyon finom volt a kávé kuglóffal. Én minden egyes meghíváskor ott voltam, és ez büszkeség volt nekem, fényképem is van róla. Eszerint én jó tanuló voltam, és ez is szerintem egy jó ösztönző módszer volt. Rendesen gondolkodó tanító néni volt, talán volt is annyi pénze, hogy meg tudott minket vendégelni egy hónapban egyszer.

A négy polgárit az akkori Tisza Kálmán téri, ma Köztársaság téri iskolában jártam ki. Ott fegyelem volt, én akkor is, de ma is szeretem a fegyelmet. Jó tanárok voltak, például volt olyan tanár, akit úgy kellett szólítani „Ilona tanár úrnő”, mert grófnő volt különben [Az interjúalany feltehetően gróf Andrássy Ilonára gondol, akiről más, a Tisza Kálmán téri polgáriba járt interjúalany is megemlékezik. – A szerk.]. Egy másiknak azt mondhattuk, hogy „Vera néni”. A polgáriban németet is tanultunk. Az igazgató nagyon szigorú volt. Attól mindenki nagyon félt. Végeredményben helyes volt a szigorúsága. Komolyan kellett az egészet végigcsinálni.

Akkor még az volt a divat, hogy minden reggel az osztály imádsággal kezdte a napot: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában – az volt a reggeli imádság –, hiszek Magyarország feltámadásában” [lásd: „Magyar Hiszekegy”]. Mindenki ezzel kezdte. Hittanóra volt, persze én zsidó hittanórára jártam. Az osztályban, azt hiszem, harminc főből tíz zsidó volt. Minden pénteken mentünk a templomba. A hittantanár vitte a gyerekeket. Mi a Dohány utcai templomba mentünk. Ott minden iskolának megvolt a helye, kijelölt helyek voltak már, nem ültünk össze-vissza. Volt kis imakönyvünk. Én nagyon szerettem énekelni. Itt, a polgáriban volt egy ifjúsági énekkar, és annak a tagja voltam.

Volt egyenruhánk is, fekete, kicsit fényes anyag, úgy hívták lüszter. A polgáriban kötelező volt ezt hordani. Volt egy fekete klott köpenyünk hétköznapra. Kis fehér gallérral viseltük, ami szintén kötelező volt. Amikor még meleg idő volt, sötétkék alapú fehér pettyes köpenyt hordtunk, könnyebb, fehér gallérral. Ünnepeken mindenkinek kötelező volt a sötétkék szoknya, fehér színű matrózblúzzal vagy csíkossal.

Mindenkinek volt egy kis szekrényrésze, nem kellett ennyit cipekedni, mint a mai gyerekeknek. Nagyon megkönnyítették minden szeptemberben a bevásárlást, mert például a Tisza Kálmán téren, az iskola mellett volt egy kis írószerüzlet. Emlékszem, a tulajdonos a Hamvas néni volt. Neki le volt adva, hogy melyik osztályban szeptembertől milyen tanszerek kellenek. Ideadta a csomagot, össze volt állítva pontosan, nem kellett rohangálni ide vagy oda. Nem volt ugyan olcsó, de meg kellett venni.

A polgáriban sem éreztük soha, hogy különbséget tettek volna közöttünk. Nagyon jó pajtások voltunk a keresztény tanárokkal és diákokkal is. Mindenki mindenkivel barátkozott, a tanárok nem is engedték volna az ellenségeskedést. Szép idők voltak ezek, szívesen gondolok vissza a polgári iskolára. A legjobb barátnőmet, Silbermann Adriennt itt ismertem meg

A kósert [lásd: kóser háztartás] sosem tartották a szüleim. Azt mondtuk, az kóser, ami finom. Szóval nem voltunk vallásosak. Emlékszem, gyerekkorban megkérdeztem apukámat – a házban is lakott egy zsidó család, templomba mentek, nagyon vallásosak voltak –, hogy mi miért nem megyünk templomba a nagyünnepen. És akkor apukám mindig azt válaszolta – mert akkor is fizetni kellett a nagyünnepen a templomba járásért –, hogy nekünk nincs pénzünk ilyenekre, nekünk dolgozni kell. Anyukám is dolgozott. És az úgy bennem van, úgyhogy sose voltam én sem vallásos. A fiúk azért körül lettek metélve [lásd: körülmetélés], ez olyan természetes volt. Aki nem volt vallásos, annál is voltak hagyományos dolgok. Mindegyikünk a hitközségbe be volt jelentve. Volt is zsidó nevünk. Az öcsémnek még bár micvója is volt, a Bethlen Gábor téri templomban. Az öcsémet is felkészítette a bár micvójára a hittantanító bácsija. Úgy volt, hogy aki nem is volt vallásos, bizonyos dolgokat betartott, nem vallásból, hanem szokásból.

Általában a zsidó újévkor, a Ros Hásánákor a vacsora ünnepélyesebb volt, előszedtek damaszt fehér abroszt, meg az ünnepi ebéd, azt tartották meg. Megtartották a hosszúnapot, és előtte a vacsorát. Mondjuk, ez a két fő ünnep, amit megtartottak. Imádkozás nem igazán volt, inkább csak beszélgetés, öröm, egyszerre van mindenki együtt. Jom Kipurkor nem ettünk, azt [mármint a böjtöt] betartottuk, nem vallásosságból, csak szokásból.

Sose felejtem el még ma sem, nagyon szerettem, ha csirkét ettünk vagy kakast. A fiúknak volt keresztapjuk; az öcsémnek is volt keresztapja, apukám egyik testvére volt, fiútestvér [Az interjúalanyok gyakran „keresztapaként” említik a komát (szándák / kvatter), azt a személyt, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. A koma ugyanis feladatot vállal a gyermek további sorsának irányításában, segítésében. – A szerk.]. Ők hoztak mindig fehér színű kakast. Az volt a szokás, hogy a keresztpapa hozta a fehér színű kakast. Ilyenkor volt becsinált leves, meg volt sütve a csirke [A család a kápóresz szertartásból annyit tartott meg, hogy fehér kakast vettek. – A szerk.]. És anyukám minden zsidó újévkor flódnit csinált [Hagyományosan Purimra készített süteményféle, szilvalekvárral, diós, mákos, valamint almából készült  töltelékkel. – A szerk.].

Akik nem voltak vallásosak, ezt tartották vagy a böjtölést. A Jom Kipurt minden évben megtartottuk úgy, hogy mindig a Ligetbe mentünk. Volt egy rokonom, apukám unokatestvére, és a családjukkal együtt mentünk. Ott leültek a padra, összejöttek, volt idejük egész nap beszélgetni. Az is egy ilyen szép emlék maradt. A zsidóknak nem kellett akkor dolgozni, se újévkor, se Jom Kipurkor. Ezt az ünnepet a munkaadók ismerték, és akkor nem kellett bemenni.

Hanukát nem tartottunk, gyertyákat nem gyújtottunk. A hittanon tanultuk, de otthon nem gyújtottunk gyertyát. De például – mint már mondtam, inkább szokásból – tartottuk az újévet [Ros Hásáná]. Nem mentünk templomba, otthon ünnepeltünk. Sose felejtem el, az újév előtti vacsora ünnepi vacsora volt, azért, mert a szobában és fehér abroszon ettünk – ez a Huszár utcában volt –, mert hétköznap mi a konyhában ettünk, mert ott volt meleg. Húst ettünk, csirkét, ami hétköznapokon nem nagyon jutott. Sütemény és gyümölcs is ilyenkor került az asztalra. Akkor még sparhelt volt, abban az időben. Sparhelten főzött anyukám, ott volt meleg. Az asztalnál mindenkinek megvolt a helye, mindenkinek megvolt a saját evőeszköze. Mert a nagypapámnak az volt az ajándéka, ha egy unoka született, ő adta az evőeszközt, de úgy, hogy be volt vésve a neve. Az öcsémnek maradt egy darab az ő nevével. A többi eltűnt.

Karácsonykor azért ajándékot kaptunk, azt mindig vártuk. Otthon az is nagy szám volt, mert mondtam, nem ment olyan jól. Narancs, csokoládé. Nagy szám volt karácsonykor az önálló tábla csoki. Anyukám hozott néha hétvégén is csokoládét, de egy táblát négyfele osztott el. És mindig mondtuk, csak lehetne egy tábla csokink. A szegényebbek tényleg örültek, hogy tudtak ennivalót adni, nemhogy csokit. Karácsonykor fa nem volt nálunk, de azért kaptunk ajándékot. Ruhaneműt nem nagyon, azt nem tartottuk ajándéknak, hanem én, mondjuk, a babát vagy amire vágytam, kis játékot. Amire amúgy nem tellett, azt ilyenkor megkaptuk. Például mindenki kapott egy narancsot, amit nem kellett elosztani, én ehettem meg, ez akkor ajándéknak számított. Annyira más világ volt, ilyet nem is lehet elmesélni, nem is értik ma.

Apukám egyik lánytestvére, Ilona volt az, aki csak a nagyobb ünnepet tartotta be. Például Pészáh, az úgynevezett szédereste, arra mindig meghívta a testvéreket. Nem volt imádság, csak széderesti vacsora volt, és az összegyűjtötte ilyenkor a családot. Minden szédereste összejött a család. És valahogy érdekes, nem tudom, más átérzi-e, vagy csak bennem maradt, hogy a finom húsleves gombóccal [maceszgombóccal], azt ma is látom, és mintha érezném az ízét.

Mi nem tudtunk elmenni nyaralni. Tizenhat éves koromban láttam meg először a Balatont [Balaton]Földváron. A MABI-nak [Magánalkalmazottak Biztosító Intézete, ma a Péterfy utcai kórház. – A szerk.] volt üdülője Balatonvilágoson, ide vittek el engem is két hétre üdülni ingyen. Addig nem jártam sehol. A MABI a tizenhat év alatti fiatalokat vitte el üdülni, Balatonvilágosra. Előtte egyszer voltam kirándulni Balatonföldváron, de ott nem nyaraltam.

A négy polgárit elvégeztem 1937-ben. Mivel akkor mi a szegényebb sorsú emberekhez tartoztunk, mindig gond volt a házbér. Ezért anyukám beíratott egy három–hat hónapos gyors- és gépíróiskolába, akkor magániskolák voltak – azzal, hogy egy lánynak arra mindig szüksége van, ha elmegy irodába, hogy gyors- és gépírjon. Aztán, hogy mi lesz belőlem, az úgyis tőlem függ. Azt elvégeztem úgy, hogy még abban az évben egy leíróirodában elhelyezkedtem. Ügyvédek, mérnökök, akiknek nem telt gépíróra, bejöttek diktálni, és az éppen ráérő gépíró legépelte a hivatalos iratokat. Így spóroltak, nem kellett alkalmazottnak fizetni egy teljes fizetést. A kezdő fizetésem húsz pengő volt. Ha összehasonlítjuk, akkor volt az a sláger, hogy „Kétszáz pengő fixszel…”. Ahhoz képest semmi sem volt a húsz pengő, de otthon azért segítség volt a házbérhez. Mert a legfőbb gondja akkor az embereknek a házbér volt, amiért tőlünk a komfort nélküli lakásban is havi ötven pengőt kértek el. Bejelentett alkalmazott voltam, tizenöt és fél évesen. A munkahelyemen soha nem lehetett hallani azt a szót, hogy zsidó. Mi, kolléganők összefogtunk, szerettük egymást, segítettünk egymásnak.

Amikor a csillagosház-rendelet jött, akkor nagy megszorítás volt. Be kellett költözni a csillagos házba [1944. június 18–24. között, lásd: csillagos házak], ott meg volt határozva, hogy mikor lehet kimenni az utcára [lásd: kijárási tilalom Budapesten]. Nekünk nem volt külön pénzünk, akkor már 1944. május harmincegyedikén volt az utolsó nap, mikor még zsidó dolgozhatott. Sokakat már előbb is elküldtek, de ez az utolsó nap volt. Nekem az utolsó nap kellett eljönnöm. Egy irodában voltam, és emellett jártam dolgozni, akkor divat volt az, hogy gépelést lehetett vállalni cégeknél, kisegíteni. Órabérben fizettek. Mindig kellett a pénz.

Volt egy nagy cég, neves építészek a Sziget utca 38-ban, egy nagy irodában. Húsz építészmérnök dolgozott ott. Volt, amikor a gépírónőjük nem győzte a munkát, és én odamehettem órabérért dolgozni. 1944-ben felkerestek, nagyon rendesek voltak. Azt mondták, ha el tudom intézni, jöhetek hozzájuk dolgozni. Majd én hetenként kapok fizetést, ha el tudom intézni, hogy bejárjak. Az is egy nagyon rendes cég volt. Húsz építészmérnök volt, házakat terveztek, építettek, egy könyvelő, egy pénztáros, keresztény emberek. Mikor oda bementem a főnökhöz, hogy sikerült elintéznem, azt mondta, akkor most összehívom az alkalmazottakat. Összehívta, és mondta, hogy odamegyek dolgozni, zsidó vagyok. Már ismertek, én nem idegen voltam. Volt egy kérése, hogy erről senkinek ne beszéljenek, otthon se, a családtagoknak se, mert akármilyen rendes a feleség vagy férj vagy akárki, elég, ha elszólja magát. És az az életembe kerülhet. Olyan szépen beszélt az alkalmazottakhoz. Ettől is függött, hogy mindenki hallgasson, és mindenki hallgatott. A sárga csillagot nem viseltem, mikor dolgozni mentem.

Amikor bejöttek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], engem ennyiben nem érintett, mert a zsidótörvényeknél, ugye, nagyon sok zsidót el is bocsátott a főnöke, de én az utolsó percig dolgoztam. Akkor a tisztviselők havi fizetést kaptak. Én nem voltam már bejelentkezve, mert zsidót már nem lehetett bejelenteni. Hanem úgy egyeztünk meg, hogy minden héten szombaton adja oda a fizetésem.

1944 júniusában már csillagos házba kellett költözni. Mi a Dembinszky utca 33-ba költöztünk, az volt a csillagos ház. Az biztos, hogy a – úgy mondom, keresztény – szomszédaink széthurcolták a lakást. Amit tudtunk, elvittük, de mindent nem lehetett. Ott maradt egy egész ebédlőberendezés, azt még a nagymamámtól örököltük, abból semmi nem maradt. Széthurcolták, ami ott maradt, ellopták. A házmester ott, a Dembinszky utcában a körzeti nyilas szervezetnek a vezetője volt. Hát próba szerencse, mondtam, hogy szeretnék vele beszélni. Elmondtam neki, hogy nekünk nincs pénzünk, hogy valahogy élni tudjunk, nekem dolgozni kellene, és ehhez az ő segítsége kell. Azért, hogy engem reggel kiengedjen a házból, és este beengedjen. Rizikós kérdés volt. Jól állt hozzá, megengedte a nyilas vezető.

A nyilasok akkorra már a felszínre kerültek. A házmester júniustól novemberig segített. Egy fillér nélkül, ezért nem kapott semmit. Kijártam dolgozni. Én nem is hordtam akkor csillagot [lásd: sárga csillag]. Reggel elmentem, délután hazajöttem, és akkor még járt a villamos, a mai Dózsa György úton. Akkor még megvolt az a keresztény templom, amit leromboltak [Az interjúalany a Regnum Marianum templomra gondol, amelyet a Tanácsköztársaság leverésének emlékére emeltek az 1920-as években, s amelyet a felvonulási tér kialakítása miatt a Rákosi-rendszerben lebontottak. A templom helyén ma egy fakereszt áll. – A szerk.]. Az nekem jól jött, mert ha leszálltam, és valaki gyanús közelített, beültem a templomba. Ott se történt semmi bajom. Voltak rendes emberek is. Végig tudtam dolgozni.

Az apukám nem volt munkaszolgálatos, de elvitték a Drasche Téglagyárba [Drasche Henriknek egykor több téglagyára volt Budapesten és környékén: itt valószínűleg az óbudai téglagyárról van szó. – A szerk.]. Őt is én tudtam meglátogatni. Kimentem a téglagyárba. November tizedikén vittek engem el. November kilencedikén kilátogattam a téglagyárba. Ott katonai parancsnokok voltak. A katonai parancsnok mondta – ő már tudta –, hogy holnap elviszik a zsidókat a házból, maradjak ott, majd ő gondoskodik rólam. Tényleg rendes volt. Mondtam, nem tudok itt maradni, mert otthon várnak, nem tudják, mi van velem. Történjen, ami történik, én hazamegyek. És apukám még kikísért, megengedte, hogy kijöjjön a villamosmegállóig. Az volt az utolsó pillanatunk apukámmal. Elbúcsúztunk egymástól, nem is gondoltuk azt, hogy többé nem látjuk egymást. Szóval ez egy nagy emlék. Az apukám nem jött vissza. Őt [1944.] november végén vagonírozták be a téglagyárból. November végén nagyon sok zsidót vittek el. Bergen-Belsenből már nem jött vissza.

Én mindig kicsi, vékony lány voltam. Nekem egyszer azt mondták, neked is lesz udvarlód, majd keresünk egy kicsi fiút, amilyen te vagy. De nekem nem a kicsik tetszettek, hanem a nagyok. Egy barátnőm volt, ő is zsidó, a Silbermann Adrienn. A polgáriba is együtt jártunk, egy padban ültünk. Utána végig nagyon jó barátnők voltunk. Utolsó találkozásunk 1944. október huszonharmadikán a KISOK-pályán volt, ahová kötelező volt bevonulni a negyven év alatti nőknek. A kislányom anyukámmal maradt. Falragaszokon hirdették, hogy be kell vonulni. Ott találkoztunk utoljára, azért utoljára, mert ő sem jött vissza a deportálásból. Én egy agilis, Dembinszky utcai szomszédasszony segítségével kisurrantam a pályáról, így történhetett, hogy akkor nem vittek el. Nem is tudom, mi lett volna, ha az az idősebb nő nem vonszol magával. Sosem tudtam meg, pontosan mi lett vele [a barátnőjével]. Nagyon jó barátnők voltunk, az ő unokabátyja lett az én első férjem.

A barátnőmnek akkor már volt egy udvarlója, akivel együtt jártak kirándulni. Nem kettesben, hanem a baráti társaságunkkal. Egy ilyen alkalommal ugyanabba a kocsiba szállt föl a barátnőm és az egész társaság. Ott bemutatta a két unokatestvérét, a következő vasárnap már velük mentem kirándulni. A két unokabátyja két testvér volt, S. Lali és Sanyi. Mind a ketten úgy udvarolgattak, és az egyik vasárnap, mikor kirándultunk, mondták, hogy válasszam ki, melyik a társam, melyiket fogadom el udvarlónak. Én akkor azt mondtam, a Lalit választom.

Sanyival megmaradt a barátság, és még megvannak a levelei. Disszidált [lásd: disszidálás] Kanadába. Aztán nagyon jó barátságba kerültünk, mindig írt, ha jött Pestre, mindig beszélgettünk. A két utolsó levelét őrzöm.

Még csak tizenhat éves voltam, Lali nálam négy évvel idősebb. Amikor megismerkedtünk. Lali csinos, magas fiú volt. Putnokon született, az anyósomék győriek voltak, az apósomék voltak putnokiak [Putnok – nagyközség volt Gömör és Kishont, ill. Trianon után Borsod, Gömör és Kishont egyesített vm.-ben (egykor Gömör vármegye székhelye is volt); járásbíróság, adóhivatal, ipartestület, iparostanonc- és nőipariskola működött Putnokon, és volt pótkávégyár, nagy gőzmalom és téglagyár, valamint nagy forgalmú gabonapiac. Lakosainak száma 1891-ben 3100, 1910-ben 3900, 1920-ban 4200 fő körül volt. – A szerk.]. Onnan származtak, aztán Pestre költöztek, úgyhogy pestiek lettek. A férjem textilkereskedésben dolgozott, ott volt inas, fel is szabadult. Rövid ideig volt segéd, kevés volt a munkaideje, mert aztán behívták.

1941-ben megkezdődtek a behívások. Már éreztük az előszelét, úgyhogy 1940-ben vett feleségül. Bár mondták a szülők, hogy minek megházasodni, majd vége lesz a háborúnak, béke lesz! Gondolták, ráérünk. Mi jó gyerekek voltunk, szófogadóak, csak mégse fogadtunk szót a szülőknek. És így lett jó. Azóta mondom, hogy valami mindig valamiért történik. Nálam ez bevált.

Mindkettőnknek kellett a házassághoz szülői engedély. Lajos is zsidó családból származott, de ők sem voltak vallásosak. Nekünk nem volt templomi esküvőnk, csak a hetedik kerületi elöljáróságnál házasodtunk. Egy kiskosztüm volt rajtam, azt már szabónő varrta. Az esküvő után ebédeltünk otthon. A szokásosnál csak annyiban volt díszesebb, hogy benn a szobában, fehér abrosszal. Mivel fizetni kellett a templomban az esküvőért, azt mondtuk, kár a pénzért. Azt a pénzt ne esküvőre, templomra meg ruhára meg ilyesmire költsük, mikor más okosabbra kell. Inkább vettünk ágyneműt, szervizt, ilyenekre költöttünk. Meg is volt monogramozva. Mindez elveszett a háború alatt.

Az esküvő után önálló életet nem tudtunk kezdeni, mert megint utunkat állta a pénzhiány. Hol anyukámnál, hol anyósomnál aludtunk. Abban az időben a fiatalemberek mind vagy katonák voltak, vagy munkaszolgálatosok. Aki meg is nősült, meg gyerek is lett, ezek már olyan gyerekek voltak, akik alig ismerték az apjukat és viszont. Jól indult a közös életünk, de ezek az akkori házaséletek nem olyanok voltak, mint most, nem voltak itthon ezek a fiúk. Akkor jött közbe az antiszemitizmus meg az egész holokauszt. Ott kezdődött, hogy őt még katonának hívták be. És aztán levetkőztették, és munkaszolgálatos lett. [A munkaszolgálatos férfiak nem kaptak egyenruhát, a saját ruháikban kellett bevonulniuk. – A szerk.] Itt kezdődött, hogy most megkülönböztették őt.

1941-ben született a kislányom, Veronika. Lajos először katonaként, aztán munkaszolgálatosként a frontra került ki, és onnan nem jött haza. A kislányom egyedül volt otthon, mert akkor még hat hét volt csak a gyes [azaz a szülési szabadság]. Egyedül maradt otthon, de anyukám járt haza ebédet adni neki, mert az Andrássy út közelebb volt, én meg a Margit hídnál dolgoztam. Pénzünk nem volt villamosra. Kettőnk közül ő tudott ebédidőben hazamenni. A kislányom természetesnek vette, úgy szokta meg, hogy egyedül van. A szobára vigyáztunk. Télen például nem volt befűtve, nehogy nekimenjen a kályhának. Egyik sarokba tettünk kis bilit, megtanítottuk, hogy az mire van. A másik sarokban kis sámli volt ennivalóval. Aztán anyukám otthon maradt végre vele, csak az akkori kisgyerekek nem is ismerték a papájukat. Mert az, hogy hazajött a hétvégére vagy pár napra, ahhoz kicsik voltak. Meg sok apa is alig láthatta a gyerekét.

Az apósom 1944. március tizenkilencedikén – akkor jöttek be a németek [lásd: Magyarország német megszállása] – elment hazulról, mert egy kollégája házát akarta megnézni. Azt mondta, lehet, hogy nem érkezik meg ebédre, ebédeljen meg nélküle a család. Soha nem jött vissza többé. Leszedték a villamosról valahol. Leszedték, és vagy valahol agyon lőtték, vagy Auschwitzba került. Azt soha többé nem lehetett megtudni.

A többiekre is hatással voltak a zsidótörvények. Egyrészt mindenkinek az állását ott kellett hagyni [A zsidótörvények bizonyos foglalkozások, így például az ügyvédek, az újságírók, a szerkesztők stb. körében határoztak meg kvótákat, nem mindenkinek kellett ezek hatására rögtön otthagyni az állását. – A szerk.]. Apukámnak volt az ügyvéd bátyja, nem folytathatta. Legelőször azt csinálták, hogy az ügyvédi kamarából kizárták az ügyvédet. Igaz, itthon se voltak. Mindegyik olyan korban volt, hogy munkaszolgálatosnak hívták be.

Engem úgy külön nem bántott senki. Én is mindig igyekeztem csöndben maradni, nem csináltam olyat, hogy bántani kellett. Otthon a szomszédoknak se volt egy rossz szavuk.

Engem a csillagos házból vittek el. 1944. november tizedikén megjelentek a házban fiatal nyilasok, és mondták, hogy minden lakásból a tizenhat és negyven év közötti nők jöjjenek le az udvarra. Én akkor még nem jöttem ki az udvarra, és gondoltam, hátha el tudok bújni, vagy nem vesznek észre, vagy valami ilyesmi. Nem mentem ki. Amikor már mindenki kinn állt az udvaron, a házmester felesége inkább butaságból csinálta vagy félelemből, de amikor a nyilas kérdezte, hogy minden lakásból mindenki itt van-e, akkor mondta, nem, a földszint 1-ből hiányzok én. Bejött a nyilas mérgesen, hogy nem hallottam, hogy ki kell jönni. A kislányom rögtön odajött, megfogta a kezem, és nem akart elengedni. Őt nem zavarták ki, megfogta a kezemet, és az istennek nem engedte el. Nem tudtam egyszerűen lerázni, mert nem engedett el. Ezért voltam megijedve. Már az utcára mentünk, még mindig nem engedte el a kezem, kapaszkodott bele. Ekkor ijedtem meg, mert a nyilasok könnyen lelőttek valakit, akit akartak. Hirtelen szerencsére jött az a gondolatom, hogy odaadtam az órámat, hogy vigyázzon rá, amíg visszajövök. Három éves volt. Visszaszaladt a nagymamához, aki a kapuban állt, ez kellett, hogy tőlem elmenjen.

Minket gyalogosan a Lánchídon áthajtottak az óbudai téglagyárba. Akkor többen meg én is úgy halkan, hogy ne hallják, mondtuk, ott az a híd, csak robbanna föl. Később fölrobbant [1944. január 17-én a németek fokozatos visszavonulás után elhagyták a Duna keleti partját, és az utolsó épen maradt hidakat – a Lánchidat és az Erzsébet hidat is – a Dunába robbantották. – A szerk.]. A gyárba értünk, az éjjelt ott töltöttük. Másnap reggel elindult a menet gyalog. Az első éjszakát Pilisvörösváron töltöttük [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Ott olyan barakk volt, nem nekünk készítették, hanem katonáknak, oda be tudtunk menni. Sőt, ott még egy meleg levest is kaptunk.

Ebben a menetben csak nők voltak, illetve még volt nagyon kevés férfi, akiket valahogy az utcán elfogtak. Addigra már a legtöbb zsidó férfi munkaszolgálatos volt. Reggel és azután még hét reggel indultunk tovább. Akkor egy következő este valamelyik vásártéren aludtunk, persze a földön. Aki nem bírt menni, azt lelőtték, vagy magától esett össze. Ezt gyakran láttuk. Sok százan mentünk, hiába mondjuk, hogy a negyvenévesek fiatalok, de van, akinek sok volt a menetelés. A menet közben néha láttuk, hogy valaki sajnál, sajnálkozó tekintet, az már egy kicsit erősített, jól esett. Nem jöhettek a közelünkbe.

A nyilasok is gyalogoltak velünk, de őket szakaszonként váltották. Hideg november volt, néha esett az eső, ilyenkor bőrig áztunk. Dorogon volt úgy, éppen odaérkeztünk, a futballpályára voltunk beterelve, és szakadt az eső. Reggel aztán így mentünk tovább átázott ruhában, és az ember bírta. Volt, aki nem bírta, nehéz megmondani, hogy ebbe hányan haltak bele.

Muszáj volt visszatartani a pisilést, és este, ahol letelepedtünk, akkor ott lehetett csak elvégezni. Néha akadt olyan nyilas, ha valaki már nem bírta, és jelezte, muszáj, engedte, hogy az árokba menjen. Ott megvárta, aztán hajtotta tovább. Amikor megérkeztünk egy ilyen állomásra, katonai üstben főztek ilyen löttyöt, egy levest, mondjuk. De az is nagyon finom volt, mert meleg volt. Nem lehetett tudni, hogy éppen mi lehet. Nem volt benne só meg ilyesmi, de ki voltunk rá éhezve. Mindenki siratta, hogy a gyerekét otthon hagyta. Nekem mindig este, mikor kicsit letelepedtünk, az volt a gondolatom, hogy végigcsinálom, remélem, meg tudom az itthoniakat váltani azzal, hogy ők legalább a saját ágyukban maradjanak. Én inkább vállalom, csak ők maradjanak a saját ágyukban!

Fogalmunk se volt, hová visznek, nem tudtuk, hogy most mi lesz velünk. A jobb arcú nyilasokat meg mertük kérdezni, hogy nem tudja-e, most hová visznek. Már az arcáról lehetett látni, hogy megszólíthatjuk, megkérdezhetjük. Mondta, ők Hegyeshalomig visznek, ott átadnak a németeknek. Nekem se pénzem, semmim nem volt. Mikor elvittek, anyukámnak mondtam, hogy egy fillért se adjon, maradjon meg neki a pénz. De volt, amikor egy-egy rendesebb nyilastól – mondom, az arcáról meg az egész hozzáállásáról lehetett látni – megkértem, hogy tudna-e nekem adni vagy venni egy levelezőlapot. Az egész úton nyolc levelezőlapot sikerült szerezni. Volt, aki adott vagy vett, vagy nála is volt, igaz, bélyeg nélkül. Amikor falun mentünk át, ledobtam ezeket a földre, vagy bedobtam az árokba. Mind a nyolc megérkezett, valakik feladták. Mindig fölemelték, bélyeget kellett rátenni, tehát pénzbe is került, és mégis megjöttek a lapjaim.

Nagyon szomorúak voltunk, mert akárhogy utáltuk ezt a nyilas társaságot, mégis itthon voltunk. Átmentünk Hegyeshalmon, ott is ilyen fiatal kísérők voltak, mint a nyilasok, de azok már SS-katonák voltak. Gyalogoltunk Zündorfig, ahol vonatra szálltunk, nem vagonba. Sokan, több százan voltunk még akkor. A vonat zárt hely volt, még a padlója is jobb volt, mint a föld. Mikor valaki éjjel fölébredt, csodálkozott, és elkezdett kiabálni: ki volt írva, hogy fa és szén kapható! Már hajnalodott, és el lehetett olvasni, hogy fűszerüzlet. Senki nem tudta és nem értette, hogy ha egyszer átvittek Ausztriába, hogy kerültünk vissza Magyarországra. Kiderült utólag, hogy egy csoportot nem tudtak hova helyezni, valahogy nem sikerült nekik, visszahoztak részben Kópházára, részben Harkára.

Kópházán pajtákban helyeztek el minket. Kaptunk enni valamit mindig este. Általában mindig káposztaleves volt. Előfordult, hogy reggel is hoztak valami meleg folyadékot. Mikor már este volt, ránk zárták a pajtaajtót, nem lehetett kijönni. A pajta mellett volt a latrina, ott mindenki elvégezhette a dolgát, aztán mindenki visszament a pajtába, és rázárták az ajtót. Ahol voltam, a huszonötös pajtában, Klemencsics volt a gazda, egy horvát származású ember. Igazi kulák volt [Föltehetően úgy érti, hogy „gazdagparaszt” vagy „nagygazda”. A korabeli nyelvhasználatban csak nagyon ritkán fordult elő a „kulák” szó. Majd csak később, az ötvenes évek elején terjedt el használata a gazdagparasztokra, akkor már negatív színezettel. – A szerk.], de végeredményben rendesen viselkedett velünk. Este mindig nagyon nagy hangon ordibált, hogy be akar menni a pajtájába. Az őr mondta, hogy nem lehet, már ő sem mehet be. Akkor Klemencsics elkezdett ordítani, hogy miért, a büdös zsidók miatt! Megszabják nekem az időt!? Engedjen be, mert a teheneim ott éheznek! Bejött, hangosan szidta a zsidókat. Tényleg kivitt szalmát vagy valamit, de mindig adott vagy almát, vagy tejet, vagy kenyeret. Mindig egy sarokba egyvalamit letett, ezért csinálta az egész jelenetet. Ez sokat számított, hiszen ha mindenkire jutott két alma, az már egy életmentés is volt. Vagy huszonnyolc-harmincan lehettünk egy pajtában. Több gazda pajtájába is zsúfoltak nőket, mások azonban nem jártak ennyire jól, mint mi, akik egy rendes emberhez kerültünk, Klemencsicshez.

Sáncot ástunk kinn, a határnál. Ez arra kellett, hogyha jönnek a szovjet csapatok, ne tudjanak bejönni. Én mindenkinél kisebb voltam. Kicsi voltam, sovány voltam, mindig az volt a baj, hogy a sáncásásnál ha földobtam a földet, mindig több jött vissza. De ezért halál járt, golyó a mellettem lévőknek is. Előttem meg a hátam mögött álltak, szegények, nekik duplán kellett dolgozni, hogy ne lássák, hogy a föld visszajön. Kérték, hogy csináljak valamit, ne jöjjek ki, mert nem tudnak duplán dolgozni, igazuk volt. Mondtam a Klemencsicsnek, hogy tudna-e valamit segíteni, hogy ne kelljen kimennem, mert vagy agyonlőnek, vagy a társaim nem tudnak helyettem dolgozni. Akkor bement a nála lakó tisztekhez azzal, hogy neki kéne segítség, nagyon sok tehene van az istállóban. Megengedték, hogy válasszon magának egy zsidót. Kiválasztott engem, a Wehrmacht-tisztek megengedték, hogy takarítsam az istállót. Ez nagyon jó volt, mert így azok a zsidók is megmenekültek, akiknek dolgozni kellett helyettem.

Kópházán voltak Wehrmacht-tisztek is, azok viszonylag rendesek voltak. Nemigen beszéltek velünk, csöndben voltak, de sohase nyúltak hozzánk, sosem vertek. De az SS-ek igen! Fekete ruhás, csinos legények voltak, mindegyik kezében hasonló bottal. Azok folyton ütöttek, ahol tudtak, ahol találtak, a fejünket, a vállunkat. Ott is sok halott volt már. Verték őket, abba is bele lehetett halni. Vagy ott is ha valaki valakinek nem tetszett, ment a golyó. Érdekes, ebben is szerencsém volt. Meneteltem, és mellettem elsüvített egy golyó, valahonnan hátulról. Mindig valakit eltaláltak. De az érdekes dolog, hogy mellettem elsüvített, de soha nem ment a fejembe. Nem tudom, hányszor, csak néztem a golyó után… szörnyű, ha az a testbe ér.

Kópháza nekem nagyon jó volt, megmentett ez a Klemencsics, nagyon rendes volt. Megtanultam, hogy kell a tehenekkel bánni. Három hét után, egy vasárnap volt, mindenkinek sorakozó, bevagoníroztak. Klemencsics közben beszélgetett velem, mondta, hogy nagyon szeretne tudni a további sorsomról. Ha megérkezek, akkor írjak neki. Akkor kivittek a soproni állomásra, ott vagonba szálltunk. Ausztriában szálltunk le, Obereggendorfban. Lichtenwörthig gyalogoltattak bennünket. Ott már kiürítettek egy gyárat, így lett az koncentrációs tábor. Hármas csoportba állítottak, ki kellett menni a határba, hogy szedjük ki a gyomokat. De melyik a gyom, és melyik a növény? Pesti lányok voltunk; biztos ártottunk is annak a földnek, miután nem tudtuk, melyik a gyom, és melyik a hasznos növény. Rendesek voltak azok a lichtenwörthi parasztok. Sosem árultak be, pedig biztos, egy csomó kárt is csináltunk, miután nem ismertük a földet.

December tizedike körül értünk a táborba. Amikor hó esett, a templom környékét megtisztítottuk a sok hótól. Hideg volt, de jó levegő is. Láttuk Semmeringet meg a környező hegyeket, szépek voltak. De egyre kevesebb embert vittek ki, mert sokan meghaltak. Pár napig szalma volt alattunk, ami megtetvesedett. A földön aludtunk. A tetvesedés után kihordták a szalmát, úgyhogy maradt a beton. Először kemény volt, aztán már nem is éreztük annak, megszoktuk. Nekem nem is volt takaróm. Amikor elvittek, anyukám hirtelen lerántotta az asztalról a plüss asztalterítőt, azt vittem magammal. Volt egy nagy piros kendője, azt ő horgolta, azt is gyorsan rám tette. Hárman összefogtunk. A másik kettőnek volt jó pokróca, egy pokrócot letettünk, az egyik lány az egyik szélére, a másik lány a másik szélére, akkor én a másik pokróccal meg ezzel a plüssel letakartam, és én középre bemásztam, ott feküdtem. Mégis hárman tudtuk melegíteni egymást. Csak az volt, hogyha valaki egyszer éjjel meg akart fordulni, akkor a másik kettőnek is kellett, mert szűk volt a hely. De úgy jól megszoktuk, egymáshoz tudtunk igazodni. Nem tudtunk tisztálkodni. Egyetlen fürdőhelyiség volt, ahol csak cseppekben jött a víz. Mi a hónak örültünk, mert abban egy kicsit meg tudtunk mosakodni. Ott nem nagyon volt váltóruha. Mert aki hozott magával több ruhát, az úton, ha tehette, odaadta a ruháját, és adtak érte egy kiló almát vagy egy kis kenyeret.

1945. április másodikáig voltunk Lichtenwörthben. Közben állandóan haltak meg az emberek. December tizedikén kábé kétezer-négyszázan értünk oda, és kábé nyolcszázan szabadultunk fel. Talán száz férfi is volt ott velünk, de legfeljebb tíz maradt életben a végére. Mindennap meghaltak emberek. Nagy volt az éhezés, ott már nem nagyon kaptunk enni. Eleinte adtak egy hétre harminchárom deka kenyeret, és az mindig csökkent. Januártól már csak nyolc deka jutott. Nagy gondunk volt: nyolc deka az kábé egy szelet. Osszuk be egy hétre, vagy együnk meg inkább egy szeletet, és lakjunk jól? Márciusban előfordult olyan hét is, amikor se enni, se inni nem kaptunk. Akkor rengeteg halott volt. Egy kis kamrába kellett kivinni a halottakat. Mindennap jött egy szekér, fölrakták a szekérre a halottakat, az elvitte őket. Ezer halottat később meg se találtunk. A felszabadulás után már itthonról kerestük a halottakat, és nem voltak meg. Szóval nem lehet tudni, mit csináltak velük. Márciusban az ottani temetőbe vitték a halottakat. És az a temetőőr szerencsére látta, nézte, hová teszik, a temető végére a kerítéshez tették, ezért meg is lehetett találni őket. 1946-ban azokat a halottakat, akiket meg lehetett találni, haza tudtuk hozni a Kozma utcai temetőbe. Ott van egy nagy tömegsír. Körülbelül háromszázötvenen fekszenek benne.

SS-katonák vigyáztak ránk. Azt tudtuk, hogy tőlünk pár vállalkozó nő van. Abban az esetben másképpen kell gondolkozni, biztos jól tették. Vállalkoztak arra, hogy a barátnőjük legyenek. A tisztek bevitték, ott volt az irodájuk is meg a hálóhelyük is. Az javított a helyzetükön, mert először is, akik lefeküdtek nekik, oda bementek, és mindig szépek, tiszták voltak. Tiszta volt a ruhájuk, megfürödhettek, ezeket nem ítéltük el. Ha ezt meg tudják tenni, jól teszik. Miért ne? Legalább másokkal nem erőszakoskodtak.

A sok meneteléstől, éhezéstől többé nem volt meg a menstruációm. Nemcsak nekem, másnak sem, más is mesélte. Miután hazajöttünk, anyukám elvitt orvoshoz, és az ő véleménye az volt, hogyha itthon leszek, meg fogok erősödni, magától meg fog jönni. És tényleg: áprilisban szabadultunk, szeptemberben jött meg először, magától. Van, akinek egy-két évvel utána gyereke lett, és többnek is szellemileg kicsit beteg babája született. Úgyhogy azért valamit befolyásolhatott a tábori lét.

Volt egy nagy vaskapu, amit nem szabadott közelíteni. És ott az egyik sarkán az őr. Nem tudtuk elképzelni, hogy fogunk kikerülni. Azt a szót, hogy felszabadulás, nem ismertük. Nem tudtuk, hogy onnan hogy fogunk kijönni. Mi ott benn mindig arra vártunk, hogy az a nagykapu egyszer kinyílik. A felszabadulást nem lehet elfelejteni! Április másodikán húsvét hétfő volt éppen. Nagy csend volt a lágerban is. Emlékszem, fáztunk is, mert a felettünk lévő üvegtető a harcoktól betört, a darabjai még ránk is estek. Éreztük, hogy itt már valami lesz. Az orosz katonák tankokkal jöttek. Ők nyitották ki a kaput, amire annyit vártunk. Azt mondták, kinyitjuk a kaput, most már szabadok vagytok. Néhányan kizúdultak, és megrohamozták a község élelmiszerraktárát. Ilyenkor az ember megszűnik embernek lenni. Sokan ezért is haltak bele, mert a raktárba bejutottak, mindent ettek, de már a szervezetük nem bírta, hogy egyszerre sokat ettek, belehaltak. Körülbelül nyolcszázan szabadultunk fel, de Pestre csak négyszázan kerültünk, útközben hazafelé is haltak meg.

Én elindultam hazafelé. Ahogy a társnőim mondták, alig mentem pár lépést, összeestem. Azt hitték, meghalok, végem lesz. Egy fiatal szovjet tiszt látta, mi történt. Odajött, és felemelt, bevitt kocsival a kórházba. Átadott az ottani apácáknak, a kórházban hagyott. Amikor búcsúzott tőlem, mondtam neki, én tudom, hogy nem kerülök haza, nagyon rosszul voltam. Ő mondta, egy hónap múlva Berlin kaput, Hitler kaput, és mire Budapesten az orgona virágzik, én is hazakerülök. Ezt németül mondta, és nem felejtem el neki. És az arcát sem felejtem el! Olyan rendes volt, folyt a harc, mennyi mindenen mentek ők is keresztül, és akkor egy ilyen huszonöt kilós valakit fölemel a porból. Volt rá gondja, hogy bevigyen a kórházba!

Kórházban voltam három hétig Ausztriában, körülbelül egy hétig nem is voltam magamnál a tífusztól. Már nagyon haza akartam menni, kivittek az állomásra, és feltettek egy olyan vonatra, amelyik Celldömölkig ment, ott átszálltam a budapesti vonatra. Vonatjegyem nem volt, és jött a kalauz, kérte volna a jegyet. Le akart szállítani, hogy végezzek közmunkát, és kapok azért jegyet. A vonaton csupa rendes utas ült, akik már tudtak utazni. Nagyon rendesek voltak, nem engedték, hogy a kalauz engem leszállítson. Megszidták, hogy ilyet ne csináljon. Hajnalban érkeztem meg a Keleti pályaudvarra. Gondolkodtam, hogy most hol kezdjem, hová menjek. Úgy variáltam, hogy először elmegyek a csillagos házba, ott meglátom, mi van. A csillagos házban megtaláltam anyukám, a kislányom, Verát és az öcsém. Az öcsém akkor már dolgozott. Verát, aki akkor három éves volt, a varrónőnk, egy nagyon rendes keresztény asszony elvitte magához. Megtanította őt, hogy egy Erdélyből menekült gyerek, egy rokon. De vissza kellett adnia, mert hozzá mindig jöttek próbálni a nők. És Vera egész nap a nyilasokat szidta, mert az ő anyukáját elvitték, muszáj volt visszaadni. Nem tudta magánál tartani. Anyukám úgy határozott, hogy nem adja oda másnak, bemennek a gettóba. És jól határozott, mert így legalább megmaradtak.

1944-ben az öcsém tizenhét éves volt. Év végén már az ilyen fiatalokat is elvitték, volt, akit sose láttak többet. Vagy agyonlőtték őket, vagy ki tudja, mit csináltak velük. A kispesti erdőbe vagy hova jártak dolgozni. Egy alkalommal, nagyon ronda nyilas banda lehetett, mert jó pár zsidó férfit összefogtak, kivitték a kispesti erdőbe, sírt ásattak velük, és belelőtték őket. Az öcsém is ott volt. Mellette állt egy hasonló korú nyilas fiatal. Véletleneken múlott az élet. A fiatal kérdezte, hogy hány éves, mikor született. Kiderült, hogy egy napon születtek, 1927. október tizennegyedikén. Erre az a fiatal nyilas azt mondta neki, hogy figyelj ide, most rohanj be az erdőbe, de úgy, hogy ne lássalak. Mert ha látlak, akkor agyonlőlek. Beszaladt az erdőbe, így került haza. Ő villanyszerelő, bronzműves és csillárkészítő szakmát tanult. Ott voltak a kollégái, fiatal fiúk, három-négy fiú, katolikusok. Azt mondták neki, hogy ha kell valami segítség – mikor jöttek ezek a zsidó dolgok –, szóljon, segítenek. Na, visszament, és bement a fiúkhoz, hogy most van bajban. Mind a három adott neki keresztény iratot. Most odaadta a Holokauszt Múzeumnak a keresztény iratokat.

Amikor ezek a fiúk hallották, hogy gettóba viszik a zsidókat [lásd: budapesti gettó], bújtatták, egyiknél aludt, aztán a másiknál aludt. Szóval, rendesek voltak. Kitalálták, hogy meg kell tudni, hová viszik anyukámat és a Verát, hogy tudjanak segíteni. Szereztek nyilas egyenruhát, nyilas karszalagot, és ők lettek a bősz nyilasok. Öcsémet is beöltöztették, és elmentek a Dembinszky utca 33-ba. Az öcsém távol volt, mert félt, hogy a kislányom felismeri, és kiabálni fog neki. A három kolléga végigkísérte a lakásig anyukámat, hogy lássák, hová viszik. Anyukám nem tudott magával vinni ágyneműt, ilyesmit, annyi mindent nem bírt el. Ők vitték el az ágyneműt anyukám után. Az nem a mi lakásunk volt, mi csak beköltöztünk egy másik zsidó családhoz. De mondták a házmesternek, hogy ebbe a lakásba senkit ne engedjen be, mert ezt ők lefoglalják maguknak. Még a lakást is megőrizték, hogy nem tudtak beköltözni oda, ezeknek köszönhető. Na így, amíg lehetett, be-bejárt az öcsém is a gettóbeli házba ennivalót vinni vagy segíteni. De aztán a nyilasokat is letiltották később.

Mikor a gettó fölszabadult [1945. január] tizennyolcadikán, mesélte anyukám, a zsidók kezdtek szedelőzködni. Mondták, „Mi van, itt akar maradni?”. Mondta igen, mert ő érzi, hogy a fia érte jön. És tényleg érte ment a Zoli. És így vissza tudtak menni a csillagos házi lakásba. A Mátyás téren volt a művégtaggyár. Oda vették fel az öcsémet lakatos munkára. Akkor még ilyen millpengő volt, de mégis fizetés volt, és azért már tudott vásárolni. Rögtön el kellett azt költeni, mert napról napra ment föl az értéke [lásd: millpengős korszak]. Úgyhogy ő megmenekült, anyukámmal és a kislányommal. Április harmincadikán én is hazajöttem, és megtaláltam őket.

Az öcsém később elment a rádióba dolgozni. Volt ilyen, hogy a rádiósok bementek a gyárakba, és kerestek fiatal munkásokat. A Bródy Sándor utcai rádióból kerestek, így jutottak el a művégtaggyárba, azzal, hogy ők majd kitanítják. A rádiónak saját technikuma volt, és ott rádiótechnikus lett. De aztán beiratkozott a műszaki egyetemre, esti tagozatra, ahol mérnök lett, villamosmérnök. A későbbi feleségét is a műszaki egyetemen ismerte meg, Tomi, a fia is mérnök, ő erősáramú mérnök lett. Az öcsém a tévében a műszaki osztályra került, vezető-helyettes volt. Azóta sem engedik el a fiatalok. Neki van egy fia és négy unokája.

Amikor hazajöttem, első este, ahogy mesélték, rám jött egy olyan, hogy elkezdtem félni, hogy engem elvisznek a nyilasok. Nyugtattak, hogy nem jönnek a nyilasok már. De én féltem. És akkor az öcsém megnyugtatott, hogyha jönnek is, nem engedünk elvinni téged, én nem engedlek! Annyira féltem, hogy az öcsém kénytelen volt egy ágyban aludni velem. Akkor lefeküdtünk egy ágyba, fogta a kezem, és mondta, hogy aludjál, nem engedlek elvinni. De szerencsére csak egy éjjel volt. Úgy aludtam, hogy fogta a kezem. Én egy kicsit megerősödtem, mert huszonöt kilósan, kopaszon jöttem haza. A kórházban, ahol szőr volt, haj volt, mindent levágtak, mert aki tífuszos volt, annak úgyis kihullt mindene. Az orvos mondta anyukának, hogy mindent, amit főz, egyek meg, mert aztán csak bennem marad, lassan, de bennem marad. Az első hetekben külön ettem. Úgy ettem, ahogy az orvos ajánlotta, és amit ettem, az rögtön kijött. Úgy ettem, hogy vödör volt alattam. Az orvos mondta, nem baj, ha kijön, egyek, valami mindig bennem marad. És tényleg így volt.

A csillagos házi lakás tulajdonos házaspárját a Dunába lőtték [lásd: zsidók Dunába lövése]. Volt két lányuk, akik visszajöttek. A lakás nekik járt, nekünk el kellett mennünk. Én akkor elmentem az elöljáróságra, hogy most jöttem vissza, szeretnék a lakásunkba visszamenni. Egy vagy két nap múlva én is megkaptam a kiutalást. Fölmentem, és egy házaspárt találtam ott. Mondtam nekik, ne vegyék rossz néven, mi innen indultunk el, nekem ide kell visszajönni. A legédesebb az volt, hogy később többször jöttek látogatóba, és egész jó barátságba kerültünk. Akkor maradt még a lakás másik szobájában egy asszony a lányával. Az magától ment el egy idő múlva azzal – mondta anyukámnak –, hogy vele olyan jól kijön, csak a lányával nem tud kijönni. Úgy is akartam, hogy ne tudjon velem kijönni. Ő is visszajött látogatóba, és mondtam neki, hogy azért voltam ilyen, hogy menjen el. Megértette. A berendezésből viszont semmi sem maradt meg, a felszabadulás után mindent széthurcoltak a volt lakótársaink.

Ahogy mondtam, mielőtt deportáltak, dolgoztam feketén az építészeti irodában, ahol húsz alkalmazott volt, házakat épített, ott dolgozott, nem tudom, talán tizenöt mérnök. Jelentkezett közülük az egyik mérnök, hogy ő is maszek lett, nyitott egy építészeti irodát, és érdeklődött utánam, hogy mi van velem, szeretné, ha hozzá mennék dolgozni adminisztratív munkát. Tehát hazajöttem, és már mondta anyukám, hogy van munkám. Eljött az az építészmérnök – saját irodája volt az Izabella utca sarkán –, eljött látogatóba, mert hallotta, hogy itthon vagyok. Mondta, hogy ahogy tudok, jöjjek dolgozni. Mondtam neki, hogy megyek, csak még nem tudok teljes erővel. Nem baj, mondta, ahogy vagyok, úgy jöjjek. Nem kell a nyolc órát, nem veszi szigorúan, ha fáradt vagyok, majd hazajövök.

Akkor még vártam a férjem, mindenki várta a társát. Kaptam egy olyan értesítést, hogy 1943 januárjában eltűnt. Ezt a Vöröskereszt írta, ma is megvan. És ez volt az első szörnyű értesítés, de ettől én még mindig reménykedtem, hogy hátha rosszul tudják. De csak jól tudták. De a továbbiakban nem is kaptam értesítést, végül holttá nyilváníttattam. Azt hiszem, 1949-ig lehetett várni vagy reménykedni. Apukám sem jött vissza, anyukám így megint elment dolgozni, megint dolgozó nő lett.

Egy alkalommal hazajött az öcsém azzal, hogy elmehetne Izraelbe [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], csak nem tudja, mit csináljon. Akkor már a fiatalokat is fölkeresték baráti társaságban, ifjúsági klubokban a cionista ifjak [lásd: cionizmus], sokan ki is mentek. Másnap kellett válaszolni. Hazajött, hogy nagyon sokat gondolkodott, de a családot választotta, bennünket nem tud itt hagyni.

Emlékszem, a nagypapám üzletében dolgozott egy munkás, aki a kommunista párt [lásd: Magyar Kommunista Párt] tagja volt. És nagyon hálás volt a nagypapámnak, hogy a bár nagypapám sosem volt sem kommunista, se párt-, se szakszervezeti tag, de azt megtette, hogy a háború előtt, amikor börtönbe tették, segítette őt azzal, hogy kikerült a börtönből, és nyugodtan jöhetett vissza, és dolgozott tovább. Nagyon rendes fiú volt, becsületes volt. Csak tőle tudtuk, hogy léteznek kommunisták. Zsidó is volt, kommunista is volt, Dachauból jött haza. Hallotta, hogy hazajöttem, ő is meglátogatott minket. Bennem az volt, hogy mikor 1945 előtt én dolgoztam, elég sokat dolgoztam, különmunkát is vállaltam. Ahogy láttam, ilyen maszek építészek feleségei szépen felöltözve, mentek eszpresszóba. Mindenkinél volt cselédlány, és mindig eszembe jutott, anyukám meg rohan, dolgozik, este vacsorát főz. Nem is tudom, hogy kezdődött, de beléptem a pártba 1945-ben. Én is elfogadtam azt, ne legyen gazdag meg szegény, elegem volt abból, hogy így telt el a gyerekkorom, a szegénységben, fürdőszoba és vécé nélkül. Én is beléptem. Igenis, párttag voltam végig, egyszerű párttag. Ez késztetett rá. Az öcsém pedig MADISZ, majd KISZ-tag volt [A KISZ 1957-ben alakult meg, elődje 1950–56 között DISZ volt. – A szerk.], az ifjúsági szervezethez csatlakozott.

Titkárnő lettem, egy osztályvezetőnek a titkárnője. A főnökömet kinevezték egy országos hatáskörű hivatal elnökének, miniszteri beosztásba. Én is vele mentem, hét évig dolgoztam vele. A Pártközpontban rossz volt a fizetés, azon a címen, hogy a párttag legyen öntudatos dolgozó. Hét év múlva a főnökömet visszavitték a Pártközpontba, oda is követtem, végül onnan mentem nyugdíjba. 1980-ban, majdnem hatvanéves koromban mentem csak nyugdíjba. Az Állami Fejlesztési Bankba hívtak dolgozni. Mindent megbeszéltünk már, amikor megint jött a Pártközpont. Volt egy utaztatási csoportjuk, amelyik a párt alkalmazottait utaztatta hivatalosan. Ők kezelték a szolgálati útleveleket, a diplomata útleveleket, a vezetői útlevelet. Oda kerestek valakit, aki ezeket az útleveleket kezeli, kérték, hogy jöjjek. Megint a párt! Engedtem az unszolásnak, még tíz évig foglalkoztam az útlevelekkel. Én őriztem a Kádártól kezdve, mindenkinek az útlevelét. Szerettem ezt csinálni, igazi bizalmi állás volt.

Ellenben követtem is el dolgokat. Mindig megbocsátottak. Az ötödik kerületi pártbizottsághoz tartoztam. Feljelentettek, hogy kulákokat [lásd: kulákok Magyarországon] mentettem. Sose volt bajom, mert megmagyaráztam, és megértették az indokaimat. A holokauszt alatt először Kópházán voltam. Klemencsics is és ott nagyon sokan kulákok voltak, és volt az a rendelkezés, hogy a kulákoktól mindent el kell venni. De az is volt a törvényben, hogy valamit fizetni kell érte, csekély összeget, de valamit fizetni kell, nem ingyen, hanem valamit. Mondta [annak idején] a Klemencsics, hogyha megérkeztem, írjak neki. Tényleg írtam neki. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, ma már csak a lányával, mert ő már meghalt. Azt írta a Klemencsics, hogy a faluban a kulákoktól mindent elvettek, tőle is mindent, de egy fillért sem kaptak. Az volt a szerencsém, hogy a vezetők ismertek a Pártközpontból, úgyhogy föl mertem menni akkor a földművelésügyi miniszterhez, egy keresztény emberhez. Elmondtam, hogy Kópházán voltam, és ott ez és ez történt. Szeretnék neki segíteni, nem protekciót kérek, hanem van egy törvény, hogy valamit fizetni kell, ők pedig a minimumot sem kapták meg. Csak igazságot kérek, hogyha megtenné. Megértette, rendes volt. Kópházán teljesen odavoltak, ahogy írták, mert kiszállt a megyei tanács mezőgazdasági osztályának a vezetője meg a pártbizottság. Vizsgálatot csináltak, utána mindenkinek kifizették, ami neki járt. Nem győzték nekem megköszönni. Ez egy nagy dolog volt, nem mindenki tudta volna elintézni. Úgyhogy egyszer ez volt, hogy a kulákoknak igazságot teremtettem.

Én egészen véletlenül egy szakszervezeti taggyűlésen voltam. Sokan elmentek, nem jutott szék mindenkinek. Mindenki összehúzódzkodott, mellém került a mi körzetünkből már ismerős L. elvtárs. 1946-ot írtunk, és mi elkezdtünk beszélgetni. Szombat délután elmentünk együtt sétálni, aztán már mentünk moziba is. Elkövetkezett a tél, és anyukám is mondta, hogy hívjam meg, és itthon beszélgessünk, ne kint az esőben, az utcán. Tényleg meghívtam. Végül ebből is házasság lett, belőlem meg L. Józsefné. Először, mikor el akart venni, kérték S. Lajos halotti bizonyítványát. Akkor már tudtam, hogy nem jön vissza. Az értesítést még nem hittem el, mert hátha mégis túlélte a háborút. De már nagyon sokan jöttek haza, akkor már tudtam, hogy nem jön haza. A halotti bizonyítvány nélkül nem adtak össze. Bírósághoz kellett fordulnunk. Évekbe telt, mire sikerült az esküvőhöz az iratot megszerezni, 1952-ben házasodtunk össze, addigra lettek meg a papírok. A Lenin [ma Erzsébet] körúti házasságkötőben kötöttünk házasságot. Csak mi voltunk ott, a kislányom és anyukám meg a két tanúnk. Aztán bementünk dolgozni. Ez a férjem is zsidó volt, igaz, nem vallásos. Csak polgári esküvőnk volt vele is.

Legényemberként, a nővérével élt előtte. Nálam jóval idősebb volt, anyukámék sokallták is. Miért nem választok fiatalabbat? L. József nagyon szerette a kislányomat, és Vera is rajongott érte. Volt egy fiatal udvarlóm is, én utáltam, csak a család akarta. Mert én már Józsefet szerettem. Jött egyszer a fiatal, hogy menjünk sétálni. Szóltam Verának, hogy „Öltözz hamar, indulunk”. Erre a fiatal mondja, „Miért, a gyerek is jön?” Maradjunk itthon, ő nem fog gyerekestül sétálni. Én voltam a legboldogabb, hogy ezt mondta. Anyukámra néztem, később mondtam neki, hogyha emez elvesz, ő fogja megmondani, hogy mit csinálhatok a saját gyerekemmel. Vissza a L.-hoz! Nagyon szerettem, nagyon rendes ember volt. Végeredményben a Vera kérte meg az ő kezét. Egy szombaton, mikor ott volt, azt mondta, van egy ötlete. Vegyél el engem feleségül, de csak akkor megyek hozzád, ha az anyát is visszük! A férjem azt mondta, nem is rossz ötlet.

Ő a háztartásibolt-hálózat ellenőre volt, és az ottani pártbizottságnak a szervezőtitkára. Akkor már anyagilag egy kicsit rendeződött a helyzet, már két fizetés volt – hogy mekkora fizetések voltak akkoriban, arra egyáltalán nem emlékszem. Kaptunk lakást a Szinyei Merse utca 3-ban, így aztán külön tudtunk költözni. Szép helyen volt, a Köröndnél. És minden este lefekvés előtt kisétáltunk a Hősök teréig és vissza. Bútorunk csak az volt, amit még nászajándékul kaptam az első férjemmel. A szekrénysoron kívül más nem volt. Gyorsan csináltattunk egy rekamiét, és hihetetlenül boldogok voltunk. Egy kellemes otthonhoz jutottunk. A házban gyorsan összebarátkoztunk a szomszédainkkal. Volt, aki két felesleges széket adott nekünk, más a függönyét ajánlotta fel.

Sokat kirándultunk. Szerettünk kirándulni a Budai hegyekbe. Nyáron pedig strandolni a Széchenyi fürdőbe jártunk. Annak dacára, hogy ennyivel volt idősebb, bizonyos mértékig ő volt a fiatalabb. Én egy kicsit régimódi voltam, ő pedig tudott haladni az új dolgokkal. Az öcsémnek volt először tévéje, hiszen ő ott is dolgozott. Minden este átsétáltunk anyukámékhoz, a férjem annyira szeretett televíziózni. Akkor ötezer forint volt a televízió, az nagy pénz volt. Annyi pénzem azért nem volt, és mindig mondta, hogy majd összegyűjtjük, ráérünk venni, összegyűjtjük. Én kölcsönkértem, összejátszottam az öcsémmel. Ők vették meg a tévénket, az öcsém beszerelte, mire József este hazajött. Nagyon megörült persze. És én ha kölcsönkértem, mindig megvolt, hogy adom vissza, és aztán vissza is adtam. Akkor egy kicsit behúztuk a nadrágszíjat.

Vele úgy volt, hogy nem kellett nekünk társaság, vele barátok, haverok is voltunk, szóval mi ketten nagyon jól éreztük magunkat egymással. Hát ugye ott volt a Vera is. Mikor már a Verának udvaroltak, a vejemmel is jóban voltunk, és négyesben jártunk mindenfelé.

Otthon a születésnapokat tartottuk meg és szokásból a nagyobb zsidó ünnepeket. Anyukám ilyenkor finom ételeket csinált, vagy náluk, vagy nálunk gyűltünk össze az öcsémékkel együtt. A felszabadulás után sosem böjtöltem, hiszen úgy éreztem, a lágerben én egy életre kiböjtöltem magam!

A lányom iskolájában sem foglalkozott senki a vallással. Mi a párttagság ellenére nem bonyolódtunk nagy vitákba. A Rajk-per viszont nagy meglepetés volt számunkra. Nehéz volt elhinni Rajkékról, amit hivatalosan mondtak. Csak arra tudtunk gondolni, hogy nagyon félreismerhettük őket, ha tényleg ezt tették, amivel vádolták őket. Egyszer fekete zászló volt kint az iskolán, és a tanárok arról beszélgettek a gyerekekkel, hogy miért van kint a gyászlobogó. Vera akkor, a maga néhány évével azt mondta, hogy biztosan azért, mert sajnáljuk Rajkékat. Behívattak az iskolába, ahol tisztáznom kellett a félreértést.

Vera kislány korában nagyon jó volt az élet. Végre időnként elutazhattunk pihenni. A vállalati és pártüdülőkben nyaraltunk. A férjem is kapott beutalókat és én is, így szinte körbejártuk az országot. Sok rossz volt abban a rendszerben, de a jóról nem beszélnek. Senki sem zsidózott, nem volt téma a vallás, igaz, tagadni sem kellett a származást.

A lányom a Tisza Kálmán térre járt általánosba, ahol én polgáriba jártam, majd a Hernád utcai iskolába. De utána a Varga Katalin gimnáziumba járt az Andrássy úton. Onnan egy külkereskedelmi vállalathoz került ügyintézőnek. Később különböző cégekhez telepítettek ki külkereskedőket, akik helyben végezték az adott cég, például a Taurus külkereskedelmi tárgyalásait.

Hatvannégy éves volt a második férjem, amikor meghalt. Egy hét alatt lement rólam tíz kiló, nagyon hiányzott. Tényleg nagyon összenőttünk. Amikor meghalt, akkor a zsidó temetőbe akartuk eltemetni, a Kozma utcába. A temetésnél kicsit bajban voltunk. Bejelentette a párttitkár, hogy ő akar beszélni, és a kerületi pártbizottságból is akart valaki beszélni. Most mit csináljunk? Mert ott meg kötelező volt a kántor meg a rabbi még, és ez nem megy össze. Akkor el lett intézve, meg lett kérve, hogy kifizetjük a kántor meg a rabbi költségeit, ami nekik jár, csak arra kérjük, miután párttitkárok akarnak jönni meg búcsúztatni meg minden, hogy ők ne imádkozzanak. Erősködtek, hogy nekik kell imádkozniuk. Legfeljebb kint fog imádkozni a folyosón, ott imádkozhat. Na, így megoldottuk. Pénzért mindent meg lehetett oldani. A második férjem hamvasztották. Utólag kiderült, hogy így nem fogadja be a Kozma utcai temető. Mást nem tudtam csinálni, mint végül Farkasréten eltemettetni. Anyukám nézte ki a második férjem temetkezési helyét Farkasréten. Tetszett neki az a hely, és az volt a kívánsága, hogy ő is odakerüljön a halála után, ami így is lett.

Amikor a Vera férjhez ment, és megszületett az első unokám, néztünk nagyobb lakást. Elköltöztünk a Bródy Sándor utcába, a Rádióval szembe, egy háromszobás lakásba. Akkor még tanácsi bérlakások voltak. Mikor a férjem meghalt, Ági unokám volt három éves, de Vera már állapotos volt a Gyurival. A gyerekeknek külön szobájuk volt már. És akkor beköltöztették az Ágit hozzám, hogy vigyázzon rám. Egy ideig egy szobában aludtunk. Jól megvoltunk.

A temetőben ismertem meg G. Istvánt, a harmadik férjemet 1964-ben. Az ő első felesége is ott nyugszik. A sírt ápoltuk, közben egyre többet beszélgettünk. Négy-öt évig voltam özvegy, utána udvarolt nekem. Komollyá vált a dolog, ötven körül voltam akkor. Összeházasodtunk vele is, pedig én megfogadtam, hogy az előző férjem gyűrűjét nem veszem le. A Bródy Sándor utcába költözött hozzánk ő is. A család azonnal megszerette, kellemes modorú, rendes ember volt G. is. Az egyik fővárosi pályaudvarnál lévő postát vezette, így a háborúban sosem szolgált. Később vele kettesben költöztünk ebbe a panellakásba, ahol most is élek. Ő nem volt zsidó, de vele is nagyszerűen éltünk, vele is boldog voltam. Sajnos ő is meghalt, azóta egyedül élek. Az öcsém, a lányom és az unokáim szeretnek, és foglalkoznak velem. A lányom szerette volna, ha hozzá költözöm, de én független akartam maradni, így most is egyedül élek. A lányom és az unokáim is sokat látogatnak, az öcsémmel is naponta beszélünk, hetente többször találkozunk.

A lányom hatvanhárom éves. Ma már nyugdíjas. Középkorúak már az unokáim is. Ági 1961-ben született, tehát negyvenhárom éves. A Gyuri 1964-ben született, ő most negyven. Áginak volt utazási irodája, mikor úgy divat lett. Először valahol dolgozott, de ő mindig szeretett ügyeskedni, akkor utazási irodát csinált. Gyuri pedig autóközlekedési technikumot végzett, aztán a vejem is és ő is az utazási irodában dolgoztak. Én is segítettem egészen az utóbbi időkig, mert könyvelőként én dolgoztam, meg az adminisztrációban segítettem, de én megszoktam egész életemben alkalmazott lenni. Egy tizenhat éves dédunokám is van.

Nagyon becsülöm és tisztelem azokat, akik kimennek Izraelbe, és tényleg építik az országot. Örültem, amikor létrejött Izrael, de nekem itt a lakásom, a rokonaim és a hozzátartozóim, ezeket én már nem tudom itt hagyni. Nem tudnék kimenni, nem csak oda, sehová. Szép dolog, hogy visszatér sok ember megint a zsidósághoz. Új klubok nyílnak, meg most a Holokauszt Emlékmúzeum. Én is járok a Bálint Házba, a jótékonysági klubba [Bálint Zsidó Közösségi Ház, 1994-ben alapították. Működését az Amerikai Joint és a MAZSIHISZ támogatja. – A szerk.]. Egyszer egy évben mindenki kap címeket, ahová ellátogatunk. Öregekhez, családokhoz viszünk valami kis ajándékot. Csak az a baj most már, hogy én is öregszem. Már nem tudom azt csinálni, amit azelőtt. Szóval, nekem is fogy az erőm.

Mint ottani volt deportált, én vezetem a lichtenwörthi csoportot. Tavasszal és ősszel találkozunk, még ötvenen vagyunk. Minden évben van emléktúránk április másodikán, a felszabadulásunk napján. Talán lecsillapodik itt ez az antiszemita hangulat, és megmarad a zsidóság. Hát reméljük, hogy még egy 1944 nem jön vissza! Az ember szidja a Rákosit [lásd: Rákosi-korszak] meg Kádárt [lásd: Kádár-korszak]. De akkor nem lehetett zsidózni, nem volt ilyen, nem volt szokás a vallásról beszélni. Egyrészt ez nagyon jó volt, nem volt zsidó vagy keresztény, nem is lehetett hallani, hogy antiszemitizmus.

Életrajz

Gárdonyi Lajos kétszobás panellakásban él második feleségével. A lakás a 80-as évekből származó politúrozott bútorokkal van berendezve. A szekrénysorban néhány könyv, többnyire kalandregények. A falakon pár zsidó tárgyú kép, ezek veje munkái. Az interjú során komoly nehézséget jelentett a nagyfokú szubjektivitás.

A dédszüleimről nem tudok mondani semmit. Nem találkoztam velük. Az apai nagyszülőkről tudom, hogy ortodoxok voltak, minden ünnepet tartottak. Apai nagyapám, Grósz Jakab cukrász és pék volt. Derecskén született, 1870-ben [Derecske – nagyközség volt Bihar vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság), 1891-ben 8300, 1910-ben 9300, 1920-ban 9900, az 1930-as években mintegy 10 000 főnyi lakossal. – A szerk.]. Nem tudom, milyen iskolát végzett, de kellett végezzen valami cukrász vagy pék szakiskolát, az biztos. Az első világháború idején a Kazinczy utcában volt egy pékség, a nagyapám ott sütötte a kenyeret. Úgy került Budapestre, hogy besorozták, s mivel pék-cukrász képesítése volt, azt mondták, jó, akkor te sütöd a komiszkenyeret a hadseregnek. Ezt az apám mesélte nekem. Nagyon vallásos, szakállas zsidó volt a nagyapám. Magyar volt az anyanyelve, és jiddisül is beszélt. A holokauszt idején már nem élt, Szatmárnémetiben van eltemetve, azt tudom.

Apai nagyanyám Lehner Malvin volt, róla is keveset tudok. Nem voltam náluk soha. Nagyanyámra homályosan emlékszem, kisgyerekkorom óta mindig itt van a szemem előtt, hogy meglátogatott bennünket. Nem tudom, mikor született. Azt sem tudom, hol halt meg és mikor. Ő csengeri volt [Csenger – nagyközség, Szatmár vm. (ma Szabolcs-Szatmár-Bereg megye); 1891-ben 3100, 1910-ben 3300, 1930-ban 4900 lakossal, a járási szolgabírói hivatal székhelye, csendőrőrs, gőzmalom, dohánybeváltó hivatal, takarékpénztár, posta- és távíróhivatal. – A szerk.]. Szatmárnémetiben, ahol éltek, ismerte mindenki őket. A Piac téren laktak, mindenki tudta, hogy Grósz Malvin meg Grósz Jakab itt lakik. A nagyszüleim dolgos iparosemberek voltak, közepes anyagi körülmények között éltek. A nagyanyám a háztartással foglalkozott, parókás, vallásos zsidóasszony volt. Ő is magyar volt, és természetesen jiddisül is beszélt.

Édesapám, Grósz Ignác, később Gárdonyi Imrére változtatta a nevét [lásd: névmagyarosítás]. 1900-ban született Derecskén, de gyerekkorában Szatmárnémetibe költöztek. Apám Szatmárnémetiben héberül is tanult valami vallásos iskolában, azt hiszem, héderben, de nem emlékszem pontosan. Aztán végigjárta az állami iskolát. Az apám anyanyelve magyar volt, de beszélt jiddisül is és németül is. Nagyon tudta a vallást, nagyon ismerte. Az első világháborúban hadiüzemi munkás volt Erdélyben, nem tudom sajnos az üzem nevét. Ott lett ő hadirokkant 1917-ben, amputálták az egyik lábát, mert rosszul kezelték, és vérmérgezést kapott. Apám csak keveset politizált Szatmárnémetiben, de mindig azt mondta, hogy én tovább itt nem maradok, ha elcsatolják Erdélyt [lásd: trianoni békeszerződés]. 1920-ban tehát átjött Pestre, s átszöktette a testvérét, Lipótot is, aki ezért Romániában katonaszökevénynek számított még akkor. Apámat a rokkantsága segítette hozzá, hogy könnyen átjöhetett Magyarországra. Hadirokkantnak számított, ilyen alapon minden hónapban rokkantsági nyugdíjat kapott – tizennyolc pengő tizennyolc fillért – 1939-ig, utána pedig 135 pengőre emelték fel a nyugdíját. Az Országos Társadalombiztosítási Intézettől [OTI] kapta a nyugdíjat, mert üzemben sérült meg. Apám tovább csak már az után tanult, hogy Pestre költözött. Műszerész iskolába járt valahol a Népszínház utcában. Kerékpár, varrógép, kismotor, autógumi-vulkanizálás – mindent csinált. Az én születésem környékén egy cég, amelyik gépeket szállított Afrikába, akart adni neki egy angol vezérképviseletet Afrikában, ő felügyelte volna a gépek javítását, és azért nem ment ki, mert én születtem. Erdélybe nem ment haza látogatóba sem a második bécsi döntésig. 1940-ben hazalátogatott, bement a húga fodrászüzletébe: „Kit tetszik keresni?” Azt mondja, Grósz Jakabot. „Mit mondjak neki, ki keresi?” „Mondja neki, hogy a fia.” Akkor szaladt az alkalmazott, nem volt ott a húga. Tessék már jönni Jakab bácsi, itt a fia. Hát nagyon boldog volt Tata.

Édesapámnak egy nővére, két húga és két öccse volt. Egy öccse meghalt itt, Budapesten, neki nem tudom a nevét, és nem is tudok róla semmit sem mondani. A másik öccse Lipót volt, akit apám átszöktetett Magyarországra annak idején. Lipót a Corvin Áruház csipkeosztályának lett a vezetője. A feleségének valamilyen üzlete volt a József körúton. Lipótot Pestről vitték el, munkaszolgálatban halt meg. A feleség túlélte, újraházasodott, itt van eltemetve, Pesten. Gyerekük nem volt soha. A nővérének nem tudom a nevét. Az egyik húgát Grósz Gizellának hívták. Fodrászüzlete volt Szatmárnémetiben. Gizellával és a nővérével nem tudom pontosan, mi lett. Ha jól tudom, Auschwitzban haltak meg. A másik húgának román neve volt, Carmela, mi Cuncinak hívtuk. Szatmárnémetiből az egész rokonságot elvitték, senki sem maradt meg a családból, csak Carmela. Ő úgy maradt meg, hogy megismerkedett egy kolozsvári fiúval, s vele együtt kiment Izraelbe [Akkor még Palesztina volt, brit fennhatóság alatt. – A szerk.]. Cunci Izraelben él jelenleg, két fia van és öt unokája, ha jól tudom. Annyira vallásosak, mint a többi zsidó Izraelben.

Anyai nagyapám neve Schiller Sándor. Baracskán élt, azt tudom [Baracska – nagyközség Fejér vm.-ben, 1891-ben 1900 lakossal, 1900-ban és 1910-ben kisközségnek számított 2000 lakossal, 1920-ban nagyközség 2100 lakossal. – A szerk.]. Azt is tudom, hogy kereskedő volt. Nagyon-nagyon régen, az 1930-as években, sőt, még előbb halt meg Baracskán, ott is van eltemetve a zsidó temetőben. A felesége Fischer Netti volt. Őt ismertem még, ez azt jelenti, hogy valamikor 1930-35 körül halt meg a nagymama. Baracskán van ő is eltemetve, a zsidó temetőben. Ő csengeri volt. Nem dolgozott, háztartásbeli volt. Nagyanyám pénteken gyertyát gyújtott, ezt tudom, de hogy mennyire volt vallásos, azt nem tudom. Anyai nagyapám különösen vallásos volt, legalábbis azt mesélték, én nem ismertem.

Az édesanyám Schiller Erzsébet. Baracskán született, azt hiszem, 1902-ben. 1941. február hetedikén halt meg Budapesten, itt is van eltemetve a zsidó temetőben. Elemi iskolát végzett Baracskán, méghozzá református iskolát, mert volt ott egy református templom és egy református iskola. Nem járt el dolgozni, háztartásbeli volt. Nem volt túl vallásos, de betartotta az ünnepeket, gyertyát gyújtott, de nem csinált hókusz-pókuszt. Magyar volt az anyanyelve, nem beszélt más nyelven.

Volt egy nővére, Schiller Sarolta. A háború előtt halt meg. Ő is háztartásbeli volt, özvegyasszony. A férje az első világháborúban halt meg, hősi áldozat volt. Sarolta néninek egy lánya volt, úgy emlékszem. Anyám másik nővére Weisz Sándorné Schiller Katalin volt, velük nem nagyon tartottuk a kapcsolatot a férje miatt. Neki két lánya és két fia volt, a két lánya maradt meg, két fia munkaszolgálatban halt meg. Egy lánya itt halt meg Pesten, a másik lánya pedig Kanadában él.

Anyám harmadik nővére Schiller Jolán. Ő volt a legvallásosabb a családban. Jolán néni tejcsarnokot vezetett. A férje taxis volt Pesten, azt hiszem, Weisz volt a neve. Volt egy lánya, Rózsi, akinek a férje, Laci, katonaszökevény volt Romániából. Aradi volt, 1937–38 körül szökött át Magyarországra. Ki nem akarták adni, mert akkor ott kivégzik a románok. Az a fiú beszélt románul, németül, franciául, angolul, olaszul, spanyolul, a héber nyelvet akkor tanulta. Itt nem maradhatott, a család összeadta a pénzt, és a feleségével együtt az utolsó gőzhajóval kimentek Izraelbe. Ott született az Eszter lányuk. A háború után visszajöttek. Az 1950-es években szegény Laci kísért egy csoportot Romániába, és holtan hozták haza, állítólag szívinfarktust kapott.  De azt is mondták aztán, hogy állítólag megismerték, és kilökték a vonatból. Átjöttek később a rokonai, az unokatestvérei, exhumáltatták, és megállapították, hogy nem szívinfarktust kapott, hanem erőszakos halállal halt meg. Ezért aztán az unokanővérem kapott pénzt is érte a magyar államtól. Eszter most Angliában él. A lányom szokott beszélgetni vele. Jolán meghalt még a háború előtt, s Rózsi is meghalt már, édesanyámnál idősebb volt.

Anyám húga, Klein Jenőné Schiller Gizella háztartásbeli volt, a háború után pedig a tizenharmadik kerületi tanácsnál dolgozott. Egy lányuk volt, az most halt meg. Anyámnak volt még két bátyja is. Schiller Andor, aki Veszprémvarsányban élt, és nős volt [Veszprémvarsány – kisközség volt Veszprém vm.-ben, 1891-ben 1100, 1910-ben és 1920-ban 1400 lakossal. – A szerk.]. Andor bádogos volt, a feleségének üzlete volt, piacon dolgozott. Három gyereke volt. Egyik munkaszolgálatban halt meg, a másikat egy nyilas agyonlőtte a testvére sírjánál. A harmadik disszidált Amerikába vagy Kanadába. Most hallottam, hogy eljött haza intézni a kárpótlását, utána visszament Amerikába, és meghalt. Volt még a Schiller Antal nevű bátyja anyámnak. Itt lakott Budapesten, a Petneházy utcában. Kereskedő volt, savanyúsággal és borral kereskedett. Volt három gyereke, egy lány, két fiú. A nagyobbik fiát elvitték, munkaszolgálatban halt meg. A lánya itt él, Pesten. A kisebbik fia szintén.

A szüleim házassága megbeszélt házasság volt [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Apám egyik nővérének férje Schiller Jolán nagynéném férjének volt a testvére. Tulajdonképpen ez a Jolán nagynéném hozta össze a szüleimet. Ők zsinagógában házasodtak, úgy gondolom, hogy a Páva utcaiban, mert a kilencedik kerületben laktunk [A Páva utca és a Tűzoltó utca sarkán lévő zsinagóga 1923/24-ben épült (Baumhorn Lipót tervei alapján). Szülei 1921/22 körül házasodhattak össze, akkor tehát a Páva utca 29. szám alatti zsinagóga még nem működött. – A szerk.]. A bátyám, Grósz István Sándor 1923. július huszonnegyedikén született, Budapesten. Az iskolát nem fejezhette be, két polgárit végzett, aztán a zsidótörvények alapján kitették [Grósz István Sándor 1935-ben fejezhette be a polgári iskola második osztályát. Ekkor még nem voltak érvényben zsidótörvények, sem egyéb, a zsidó származásúak iskolázását nehezítő rendeletek. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Részt vett egy mozgalomban itt, Pesten, ahol különféle menleveleket készítettek. De lebukott, és nem találkoztunk soha többé. Vitték egyenest a gázkamrába. Én Budapesten születtem, 1928. március tizennyolcadikán. Grósz Zsuzsanna, a húgom 1930. augusztus huszonötödikén született. Szintén Auschwitzban halt meg. Grósz Gábor Dezső 1933. augusztus tizennegyedikén született, Baracskán. Grósz Pál Tibor 1935-ben, szintén baracskai születésű. A legkisebb öcsém egy borzalmasan csintalan gyerek volt. Tisztára úgy nézett ki, mint apám gyerekkorában. Zsuzsa elemi iskolás volt. Gábor is, Pál is [amikor deportálták őket]. Mindannyian meghaltak 1944-ben vagy 1945-ben Auschwitzban.

Mi Budapesten éltünk, mégpedig a Remete utcában, a kilencedik kerületben. Mielőtt az öcsém született, úgy 1932–1933 elején kiköltöztünk a Fejér megyei Baracskára. A baracskai ház az anyai nagyszüleim háza volt. Minden testvér lemondott anyám javára, és így mi örököltük. Azt hiszem, a ház körül csak csirke, tyúk és egy-két liba volt. Nem foglalkoztunk vele, nem volt, aki gondozza. Először is sok gyerek volt. Apám a műhellyel volt elfoglalva, anyám a családdal, a gyerekekkel.

Kétezren laktak a faluban. Nem hiszem, hogy volt valahol is vezetékes víz. Nálunk egy időben volt villany, aztán kiszerelték az utcából, mert problémák voltak, úgyhogy nem volt villany. Petróleumlámpa volt. Mindenki dolgozott. Kereskedők, iparosok és földművesek voltak. Ki a földön dolgozott, ki a műhelyében. Baracskán tizenkilenc zsidó család élt. Zsinagóga nem volt, csak egy imaház. Rabbi a körzeti rabbi volt, Bicskén. Volt egy kántor a feleségével.

Gyerekkoromban sokkal többet tartottunk a vallásból, mint most. Emlékszem, a két öcsémmel Székesfehérvárra kellett menni, mert csak ott volt olyan ember, aki a körülmetélést el tudta végezni. A nagyünnepek természetesen meg voltak tartva. Nem voltunk bigott vallásosak, de betartottuk az ünnepeket. Megtartottuk a nagyböjtöt, a Pészáhot, a széderestét apám vezette le, szóval mindent megtartottunk [A nagyböjt a katolikus hitélet része, a hamvazószerdától nagyszombatig tartó negyvennapos időszak. Gárdonyi Lajos – mint mások is – valószínűleg a Jom Kipurkor előírt egész napos böjtöt nevezi nagyböjtnek. – A szerk.]. Szombattartók voltunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Nem is ettünk mást, csak kósert [lásd: étkezési törvények]. De most sem eszem disznóhúst. Nem a kóserság miatt, hanem mert egészségtelennek tartom. Nálunk minden böjt előtt sárgarépa-főzelék volt, és fasírt, búzafasírt vagy krumplifasírt. A szombati kalácsot azt apám csinálta meg mindig, csodálatosan értett hozzá. Duplán fonva, úgy senki nem tudott fonni kalácsot, mint ő! Anyám gyertyát gyújtott szombaton [Azaz péntek este, a szombat bejövetele előtt. Lásd még: gyertyagyújtás – A szerk.]. A húgomnak is külön gyertyatartója volt, ő is gyújtott. A Jahrzeitot is mindig betartottuk. Szombatonként együtt tanultam az apámmal. Ővele, mert a kántor nagyon gyenge volt, le tudta vezetni a liturgiát, de inkább azt is apám csinálta. Nagyon sokszor volt az apám az előimádkozó. Héberül imádkozni is apámtól tanultunk. A legkedvesebb zsidó ünnep gyerekkoromban a Hanuka volt. Nem öltöztünk be, de nem volt több zsidó gyerek, aki úgy tartotta volna a vallást, mint ahogy tőlünk megkövetelték [Beöltözni Purimkor szoktak a gyerekek. – A szerk.]. Volt, aki héberül imádkozni se tudott. A hittanóra úgy volt, amikor az elemibe jártam, hogy két iskola volt Baracskán. Egyik tiszta református, a másik állami iskola, de inkább katolikus. Amikor ott vallásóra volt, akkor mi mentünk a kántorhoz, és ő tanította a hittant. Azért aztán ismerem az Ószövetséget [Azaz a Tórát, az Ószövetség keresztény terminus. – A szerk.]. Anyám is járt zsinagógába, vallásos asszony volt.

A gyerekkorunk olyan volt, hogy mindent megcsinálhattunk, ami nem volt veszélyes. Nem mondhatnám, hogy apám szigorú volt, de következetes volt. Annyira következetesek voltak a szüleim, hogy hazajöttünk az iskolából, kézmosás, étkezés, beszélgetés, leckeírás. Nem ellenőrizte, hogy megcsináltuk-e a leckét, de nem mertük volna meg nem csinálni, annyira tiszteltük a szüleinket. Utána a játék. Volt, hogy apánk is velünk játszott. De tiszteltük a szüleinket; már felnőtt voltam, befejeztem az iskolát, és már másodéves inas voltam, és saját pénzem is volt, mert dolgoztam, de az apámnak, úgy mondtam, hogy vasárnap el szeretnék menni a moziba – nem el akarok menni, el szeretnék. És apám azt mondta: „Fiam, ma nem.” Tegeztük a szüleinket, egyedül a mostohánkat nem. Ő nem is várta el, sőt ragaszkodott a tetszikezéshez. Én anyámra hasonlítok. Nagyon szerettem anyámat, nagyon anyás voltam, mindig körülötte lebzseltem.

Gyerekkoromban magyarul beszéltünk. De apám – főleg a nevelőanyámmal –, így is, úgy is beszélt. Németül perfekt beszélt. Ez azért lényeges, mert amikor megérkeztünk Auschwitzba, úgy úszta meg apám, hogy odaállt Mengele elé, és perfekt németséggel azt mondta: „Én nekem ugyan egy lábam és egy műlábam van, de az első világháborúban én a németek oldalán harcoltam, és ott vesztettem el a lábamat.”

Édesapámnak az égvilágon minden történelmi könyve megvolt. Amikor gyerek volt, akkor is rengeteget olvasott. Mi minden könyvet, természetesen imakönyvet és egyéb olyan könyvet, ami szépirodalom, megkaptunk. Sajnos itt már nagyon megfogyott a könyvtár, helyünk sincsen.

Hozzánk minden évben lejöttek Budapestről a rokonok, mert ott van eltemetve a nagyanyám, a nagyapám. A baracskai vasútállomás elég messze volt tőlünk, ezért öt-hat parasztkocsit bérelt apám, és azok hozták be a vendégeket. Volt, amikor kétszer is kellett fordulni, annyian jöttek. Nagy ház volt, de az udvaron kellett megteríteni, mert nem fértünk el másképpen. Azonkívül anyámnak a húga és a lánya minden évben ott nyaralt nálunk. A férje nem, mert az állásban volt, de minden hétvégén jött a családjához. A másik nagybátyám felesége és a három gyereke is. Már nem is fértünk el annyian a mi lakásunkban, a szomszédtól kivettünk egy házat, és ott helyezkedtek el. Az unokatestvérem nagyon szerette anyámat. Mindenki szerette anyámat, minden gyerek. Nagyon nagy szíve volt anyámnak. A családért mindent [megtett]. Apám is olyan volt, hogyha bármelyik rokonnal, bárkivel valami probléma történt, segített. Baracskán volt rokon is, Schiller Adolf, anyai nagyapámnak a testvére. Az lakott ott a lányával és a fiával. Szatócsüzlete volt.

Az édesanyám meghalt 1941-ben. Kapott egy influenzát, és olyan gyógyszert adtak neki, amit nem lett volna szabad három-négy napnál tovább adni, és kapott egy gyógyszermérgezést. Felhozták Pestre, de már nem lehetett megmenteni. Apám újra megnősült 1942-ben, és elvette Breuer Hedviget. Azt tudom, hogy a második házassága apámnak a Kazinczy utcában volt. Mi, gyerekek nem vehettünk részt apám második házasságkötésén.

Breuer Hedvig 1901. augusztus tizenötödikén született Diszelben, Zala megyében [Diszel – kisközség volt Zala vm.-ben, 1891-ben 1300, 1910-ben 1400, 1920-ban 1500 lakossal. – A szerk.]. Nekik szőlőjük volt, ortodoxok voltak, és kóser bort termeltek Az ő családja a Prónay-különítmény elől menekült Diszelből Budapestre az 1920-as években [A Magyar Tanácsköztársaság bukása, 1919. augusztus 1. után létrejött, az állami intézményektől független tiszti csoportok. Leghírhedtebbek a Héjjas Iván és a Prónay Pál vezette tiszti különítmények. Áldozataik elsősorban kommunisták voltak, de antiszemita kilengéseikről is híresek voltak. Lásd még: fehérterror; antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején. – A szerk.]. Horthy uralomra jutása után a Prónay különítmény végigszántotta egész Közép-Magyarországot. Ez egy csendőr különítmény volt, végiggyilkolták az egész Duna–Tisza közét, és a mostohaanyám családja akkor menekült el. Pesten a Népszínház utcában laktak. Örökké áldom a nevét, mert a négy testvéremet ő vállalta. A mostohaanyám, amikor hozzánk került, akkora szeretet adott, és akkora áldozatot hozott, amit én nem tudom, mivel tudnék levezekelni. Amíg élek, soha nem fogom őt elfelejteni, és minden alkalommal, amikor kádist mondok, megemlékezem róla. Szegény, ő került ki a többi testvéremmel, és ott is maradt Auschwitzban.

1942 körül költöztünk át a szomszéd községbe, Martonvásárra [Martonvásár – nagyközség volt Fejér vm.-ben, 1891-ben 2100, 1910-ben 2600, 1920-ban 2800 lakossal. – A szerk.]. Itt is van a családom nyilvántartva. Két évig laktunk itt, innen vittek el. Martonvásáron már egészen más volt. Az már ipari város, itt sokkal több zsidó lakott. Volt ott egy ügyvéd, Hackner, aztán ott volt Mautner, az kereskedő volt, akkor ott volt a Schwartz, hatalmas gyarmatáru nagykereskedő. Szegény öcsém imádta a lányát. Együtt jártak iskolába, elpirult, mikor róla beszéltünk. Gyönyörű templomunk volt Martonvásáron, és nagyon jó kántor, a Friedmann bácsi, ő egy nagyon nagy tudású kántor volt. Martonvásáron is jártunk hittanórára. Apámat itt is nagyon becsülték. Mikor bejöttek a németek március tizennyolcadikán Martonvásárra [lásd: Magyarország német megszállása], az egyik német tisztnek az autója elromlott. Egy sportkocsi volt. Bement a tiszt a Dreherhez – ez nagy sörgyáros volt Martonvásáron, s az ő autójához is csak apám nyúlhatott –, ő mondta, hogy egyedül a Grósz műszerész tudja megcsinálni.

Nagyon szerettem a tanáraimat, tényleg nagyon jó tanáraim voltak. A középiskolát én már itt [Budapesten] végeztem. Itt is nagyon sok jó tanárom volt. Gépiparit végeztem, de olyan magyar-történelem tanárunk volt, akinek mi nyeltük az anyagát. Az elsőt és a másodikat a Népszínház utcában jártam, majd átiratkoztam a Vendel utcába, a József Attila Technikumba, ott fejeztem be az iskolát. A legkedvesebb tantárgyaim a történelem, a földrajz és az irodalom volt. A történelem, a földrajz meg egyéb dolgok szeretete nem csak a tanárainktól, hanem otthonról is eredt. Technikusi érettségim van, gépgyártó technológiából érettségiztem. A foglalkozásom mechanikai műszerész. Rengeteg barátom volt az iskolában. Sajnos sok nem él már.

Tanultam németül, taníttatott bennünket apám. Volt egy zsidó tanár Martonvásáron, aki azért nem taníthatott az iskolában, mert zsidó volt. Egy cipészhez ment dolgozni, hordta neki és összeszedte a munkát, de tanított németül is.

Bokszoltam, kerékpároztam, szóval mindent csináltam. Volt olyan, hogy egy kerékpárversenyen fiatal gyerekkoromban elestem a baracskai országúton. Szegény jó anyám! Kaptam két nagy pofont, aztán nevetett. Nem voltam semmilyen sportklub tagja. Összeálltunk futballozni, kerékpározni. Amikor Martonvásáron laktunk, a futballpályára jártunk, mint a leventék [lásd: Levente-mozgalom]. Nekünk is muszáj volt menni, mert abban a korban voltunk. De mi, ketten a barátommal, zsidógyerekek nem mehettünk a többi gyerek közé. Semmit nem csinálhattunk, csak olyasmiket, mint például a százados autóját lemosni, meg a másik biciklijét. Szünetben az egyik oktató, egy nyálas szájú szarházi volt, nagyon utáltam, azt mondja, húzza föl a kesztyűt, és jöjjön velem bokszolni! „Oktató úr, ne akarja, mert ebből baj lesz.” „De, parancsolom! Zsidó gyereknek kuss!” A többiek ott álltak, röhögtek, tudták, hogy ebből baj lesz. Előbb csak úgy játszottam vele, csináltam a figurát, elhajolgattam. Aztán valahogy egyszer csak orron találtam. Mérges lett. Lendült, és aztán egy akkorát bevittem neki, hogy egy fél óráig nem tudott járni. Képzelje el! Odajött a százados, hogy mi volt. Elmondták neki. Nem bántott, mert apám javította az autóját ingyen. Azt mondta az oktatónak, hogy máskor olyannal húzzon kesztyűt, akiről tudja, hogy nem tud bokszolni.

Baracskán nem volt antiszemitizmus. Semmi, soha az égvilágon. Hogy mondjam?! Anyám például ott járt az unokatestvérével iskolába, azt mesélte, ha kicsikét pityókos volt a tanár,  „kitettem a lábamat, elbukott, senki nem mert szólni, hogy én csináltam”. A református pap a biciklijét odahozta javíttatni. Az igazgató például apámtól vett biciklit, vagy apámat bízta meg, hogy hozzon neki egy új biciklit. Ha egy varrógép elromlott: „Majd a Grósz bácsi megcsinálja.” Ha olyan volt, azt mondta anyám: „Jaj, fiam, menj föl a Mesztrák nénihöz, kérjél tőle tíz tojást, majd holnap viszed a pénzt”, akkor adott tíz tojást. Nem gyűlölték egymást az emberek. Minket a kutya nem háborgatott soha. A zsidóságunk miatt soha senkit.

Először életemben 1942-ben találkoztam antiszemitizmussal. Legerősebben Martonvásáron, volt ott egy-két sváb vagy a jó ég tudja, mi, de borzalmas volt. Két házzal odébb lakott az egyik, abból áradt a rosszindulat. És ugyanilyen volt a Drehernek a veje. Annyira németbarát volt, meg zsidógyűlölő, hogy nem mehetett be az apósa lakásába. Az egész dolgot akkor kezdtem nagyon érezni, és akkor kezdett nagyon elgondolkodtatni, mikor fölvarratták a sárga csillagot 1944-ben [lásd: sárga csillag Magyarországon]. Miért kell engem megbélyegezni? Kinek vétettem, vagy az öcsém kinek vétett nyolcévesen?  Erről nagyon sokat beszélgettünk egymás között, de keresztény barátainkkal is megbeszéltük.

Volt rádiónk. Én is tudtam detektoros rádiót csinálni. Hallgattuk az Amerika Hangját meg az angol rádiót [A BBC Londonból sugárzott magyar nyelvű adása a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. A BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálata (World Service) a hitleri propagandát volt hivatott ellensúlyozni. – A szerk.]. Mikor Martonvásárra kerültem, volt ott egy ember, a Beszkárttól kidobott illető, akit kommunista múltja vagy a baloldali érzelmei miatt kidobtak, és az behívott engem sokszor rádiózni, hogy gyere ekkor meg ekkor. Ez 1942 és 1944 között volt. Elővette a trombitáját, úgy tett, mint aki játszik, és be volt állítva [az adás]. Megmutatta, ha bárki zörögne, ezt a gombot megnyomod, és ő meg csak trombitált, mintha játszanék.
 
Minket, baracskaiakat a bicskei gettóba tettek. Onnan meg is akartam szökni. Összebeszéltünk egy páran, fiúk, lányok, hogy levesszük a sárga csillagot, és elindulunk Budapest felé. De mikor elindultunk, megtudtuk, hogy Bicske határában vannak már a csendőrök, úgyhogy nem sikerült a szökés. A bátyámnak viszont sikerült, nem tudom, hogyan. Egyik nap eltűnt, megszökött, de sajnos őt is elvitték végül. A bátyám a mentésekkel bukott le Pesten. Ő egy olyan srác volt, hogyha valaki előtte leírta a nevét, akkor azt ő biztos utána írta, és így tudott menleveleket is hamisítani. Úgy mesélték nekem, hogy a Rákóczi út és a  Körút sarkán, a Blaha Lujza téren fogták el őket, többen voltak, és elvitték őket azonnal Auschwitzba. Bicskéről vittek bennünket, baracskaiakat Komáromba, a Monostori erődbe, ahol földbe vájt lyukakban aludtunk [A Monostori erőd 1850 és 1871 között épült a Bécset védő komáromi erődrendszer egyik utolsó elemeként. – A szerk.]. Bevagoníroztak mindenkit családostul, akkor följöttünk a Keletiig, és onnan aztán mentünk ki Kassán keresztül. Kassán még engedtek vizet inni, én még egyszer leszálltam, és ha gyorsan nem megyek fel, akkor korbáccsal agyonvernek. Miskolc, Kassa, Auschwitz. Ott vettek át minket a németek, addig csak a csendőrök voltak. 1944. június tizenötödike körül értünk oda Auschwitz-Birkenauba.

Auschwitz egy megsemmisítő láger [Megsemmisítő tábor – a gázkamrákkal felszerelt koncentrációs tábor korabeli elnevezése. – A szerk.]. Mi csak számot kaptunk [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Az enyém volt 775, az apám volt a 774-es. Közvetlenül a krematórium mellett volt a barakk. Az egyik felében cigányok voltak, a másik felében mi voltunk. A barakk mellett volt egy külön lágerrész, ott voltak a zwillingek, az ikergyerekek, akikkel kísérleteztek. Egyik éjjel a barakk tetejéről végignéztük – oda másztunk föl, mert kimenni nem volt szabad – a cigányok elégetését. Jajgatás, sikoltozás, egy éjszaka alatt az egész cigányságot elégették családostul, gyerekestül, mindenestül. Előbb gázkamra, utána krematórium. És akkor még azt el kell mondjam, hogy a zwillingláger mellett volt az a bizonyos árok, ahová belelökték, leöntötték benzinnel, és meggyújtották a zsidókat [Auschwitzban 1944 nyarán nem bírták a krematóriumok a terhelést, Otto Moll SS-főtörzsőrmester, a krematóriumok parancsnoka nagy égetőgödröket ásatott: összesen kilenc, hatalmas (40-50 méter hosszú, 8 méter széles és 2 méter mély) árkot, ahol három sor hullát fektettek egymásra,  benzinnel lelocsolták és meggyújtották. – A szerk.]. Ott is égettek, mert a krematórium már nem győzte. Ezt mi mind láttuk!

Az egész családdal ugyanabban a lágerban voltunk Auschwitzban. Apám borotválta az SS-eket, akik nem tudták, hogy ő jól tud németül, és mindent hall. Mindent megértett, és megtudta, hogy előbb a cigányokat, aztán majd a zsidókat is meg fogják semmisíteni. Megbeszéltük, hogy innen elmegyünk az első transzporttal, akárhova, valami munkára. Összehívta a rokonságot, barátokat, ismerősöket, mindenkit, pedig anyám nővérének a férjével soha életében nem beszélt. Pedig egy faluban laktunk korábban. Anyám is ritkán beszélt a nővérével, nem jártak össze a férje miatt. Könyörgött neki, „Sándor, gyere velünk!” „Nem!” Nem jöttek, egy se élte túl.

Jött egy alkalom, Németországba lehetett az erdőbe munkára jelentkezni. Apám jelentkezett, engem is fölvettek, és szeptemberben elvittek bennünket Mühldorfba. Mühldorf Münchentől keletre van, majdnem az osztrák határnál, de Dachauhoz tartozott. Nem tudtuk, hova megyünk. Mi ketten, meg még egy páran jöttek. Kegyetlen munka volt, de a Mindenható velünk volt, ez volt a szerencsénk. Mert én nem tudom másnak tulajdonítani, csak ennek azt, hogy túléltük. Ma már senki sem tudja, hogy ott láger volt. Valamikor ott egy hatalmas repülőtér volt. A németek a repülőgépeket odahozták a barakkokhoz, zsákkal, fenyőfával letakarták, jöttek az angol repülőgépek, leszálltak a repülőtérre, és ronccsá lőtték őket.

Én minden gazemberségben benne voltam, mert abból lehetett csak megélni, hogyha az ember mindenhol feltalálta magát. Aki nem, annak annyi volt. Ha lopni kellett, én loptam. A franciák, spanyolok, lengyelek, litvánok szemetek voltak, a litvánok különösen. De a görögök a legjobb barátaim voltak. Volt egy nagyon jó görög barátom, a munkahelyen én figyeltem, ő meg ellopta a német őrnek a kajáját. Egy alkalommal odajött egy sváb tiszt, bácskai sváb gyerek, jól beszélt magyarul – Az SS-eknél nagyon sok bácskai sváb katona volt, minden sváb gyereknek kötelező volt bevonulni az SS-be –, s azt kérdezte: „Ki van közületek, aki ért az asztalos meg az ácsmunkához?” Ketten jelentkeztünk, én és egy kis vékony, szalmaszál emberke. „Mit kell tenni?” „Őrbódét csinálni.” Hát az úgy nézett ki, mint egy falusi vécé. Azt mondta: „A büdös életben soha nem voltatok ti se ácsok, se asztalosok! Mi volt a te szakmád?” „Műszerész, a másiké zongorahangoló.” „Ilyen bátrak voltatok!” De ez azt jelentette, hogy nem kellett szenet zsákolni. Apámat közben februárban hordágyon vitték el, akkor már csont és bőr volt, a műlába sem volt már meg, azt hittem, nem fogom többet látni. Tífuszos volt, és nagyon le volt robbanva. Nagyon rosszul nézett ki, lesoványodva egy kocsin feküdt: „Fiam, nem tudom mi lesz velem.”

Aztán 1945 áprilisában Mühldorfból megindítottak Tirolba, a hegyekbe. De mikor már úton voltunk, az amerikaiak úgy körbekerítették a helyet, hogy nem tudtak továbbvinni, egy fürdővároskánál álltunk le. Aztán volt egy repülőtámadás, de ki tudtuk nyitni az ajtót,  kiugráltunk a vagonból, én egy ágyás közé bújtam el. Mikor beértünk a városba, az állomásparancsnok azt mondta, nem engedi tovább a vonatot, mert a következő állomáson szétlőttek géppuskával az SS-ek egy egész szerelvényt. Egy nagy porfelhőt láttunk, azt hittük, hogy a németek jönnek. De nem, amerikaiak voltak. Április huszonkilencedikén felszabadítottak minket, egy amerikai rabbi is beszélt nekünk, néhányan fordították. Számomra igazából ekkor ért véget a háború, április huszonkilencedikén. Pár napig ott voltunk még, abban a tiroli városkában. Emlékszem, reggelente még esett a hó, de már délután a tóban tudtunk fürödni és mosakodni. És akkor a francia Vöröskereszt bevitt minket május kilencedikén München külvárosába, oda járt ki a villamos, úgy is hívták azt a részt, hogy Freising. És ott egy laktanyában helyeztek el, csodálatos életünk volt. Szépen berendezett szobákban voltunk, tiszta ágynemű, minden az égvilágon. Ők látták el a felügyeletünket meg az élelmezésünket.

Ott jöttem össze újból egy nagyon rendes emberrel, őskeresztény volt. A szülei nagykereskedők voltak Kaposváron. Először Auschwitzban találkoztam vele, tévedésből bevágták közénk, mert hátizsák volt rajta, hiába mondta, hogy ő nem zsidó, aztán ott volt Münchenben is. Mintha az apám lett volna, úgy bánt velem. Sajnos teljesen elvesztettem a nyomát, a háború után sokat kérdezősködtem utána, de senki sem tudott róla. Münchenben voltam augusztusig, akkor elmentem Dachauba, még augusztusban. Egy fiú jött júniusban, az mondta, hogy „Apád él, Dachauban van”. Nem akartam elhinni. A jó ég tudja, hogy hova vitték, de ott, Dachauban szabadult fel. A műlába már nem volt meg. Aztán megbeszélte ott mindenkivel németül is, meg tolmácsolták az amerikaiaknak angolul, hogy ő csinál magának műlábat, engedjék be őt Münchenbe, egy gyárba, ahol esztergapad van. Csinált magának műlábat, esztergált. Olyan ember volt. Én nem akartam hazajönni, de apám erősködött, s így hazajöttünk.

1945. augusztus tizennyolcadikán érkeztünk vissza Budapestre Sopronon keresztül. Linzig vonattal jöttünk. Jött a kalauz: „Kérem a jegyeket!” Azt mondta neki apám – voltunk vagy huszonöten –, azt mondta neki: „Jegyet adtatok, amikor bennünket ide kihoztatok? Gyorsan hagyd el a kupét!” Linznél villamossal kellett átmenni az orosz zónába. Villamos ment át a hídon, de csak a híd közepéig, mert a híd közepén volt a demarkációs vonal, az amerikaiak az egyik oldalon, az oroszok a túloldalon, én maradtam utoljára, még kiabált apám: „Gyere már, gyere már!” Nem akartam menni, az amerikai katona is mondta, maradjál, ne menjél. Én nagyon-nagyon sok hibát követtem el, amit nem bocsátok meg magamnak soha, de köztük ez volt a legnagyobb, hogy végül átmentem a hídon. Apám bement ott a kommunista párthoz, és kaptunk egy teherautót. Se benzin, se gáz, semmi nem volt. Voltak kátránnyal átitatott kis fadarabok. Vitt egy sofőr egy darabig bennünket, aztán azt mondta, ő tovább nem megy. Azt mondta neki az apám: „Szállj le!” Leszállította, és apám vezette tovább az autót Bécsújhelyig. Bécsújhely előtt „Sztoj!” [állj! (orosz)]. Nem mehettünk. Meg kellett a hegyeket kerülni, az autót elvették, és aztán mikor már a hegyeket megkerülve, beértünk egy pajtába, ott megaludtunk. Bementünk Bécsújhelyre, a várostéren vártak bennünket az oroszok. Aztán apám megint bement a kommunista pártba, ott beszélt valakivel. Elengedtek bennünket. Bécsújhelyen a vonatra vártunk az állomáson, odajött vidéki öltözékben egy nő. Beszélt magyarul, beszélgettünk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, hogy vagyunk. Mutattuk neki az elbocsátó levelet, amit kaptunk. Mindenről kikérdezett az a nő bennünket. Egy olyan tehervonattal mentünk Bécsújhelyről Sopronba, amin birkákat szállítottak. Máshol helyünk nem volt, a lépcsőn álltunk. Átmentünk Sopronba, megjelent ugyanaz a nő orosz tiszti egyenruhában. Elmondta, hogy ő figyelt minket. Mások is jöttek, de azokat karanténba tették Sopronban. Nekünk papírokat, pénzt, vonatjegyet adtak, és hazautaztunk.

1945 augusztusában tértem vissza a deportálásból. A Bethlen térre mentünk, ott fogadtak és vettek nyilvántartásba. Semmink az égvilágon nem maradt. Mindenünket kifosztották, apám műhelyét, a lakásunkat, mindent az égvilágon. Sok mindenünk volt nekünk, volt ezüst gyertyatartónk, minden egyéb, ami kellett egy zsidó családban. Meg a műhely, rengeteg minden, teljes felszerelés, meg még az ott lévő kerékpárok, ami nem is a miénk volt, csak javításra volt beadva. Elmentünk Martonvásárra, de szegénység, nyomor volt mindenütt. Azt mondta apám: „Fiam, nézz körül, ez a családod. Mennyivel lesz nekünk több, ha mi ezt a szekrényt visszavesszük ezektől? Na gyere, menjünk!” Fölültünk a vonatra, és visszajöttünk Pestre. Semmit, egy szöget nem vittünk el. Budapesten telepedtem le, laktam majdnem minden kerületében. Volt, ahol csak egy fél éjszaka, mert annyi volt a poloska, hogy elmenekültem.

A mostoha nagyanyám a Kazinczy utca 21-ben lakott, szoba-konyha. Ott lakott a másik lányának a két lánya, egy fia meg egy unokatestvére. Meg mi ketten, hét fő. Akkor azt mondta apámnak a volt mostohámnak a barátnője és annak a férje, akik a Dob utcában laktak: figyeljetek ide, van egy szobánk, igaz, csak egy vaságy van benne, meg egy asztal. Ha jó nektek, nyugodtan használhatjátok. Így aztán odamentünk apámmal. Később aztán dolgoztam. Olyasmit is csináltam, ami feketézésnek számított [lásd: feketézés, cserekereskedelem], csempész cigarettát hordtam biciklivel, de nem érdekelt. Pénzt kerestem. Próbáltam fenntartani magamat.  
   
1948-ban vonultam be a magyar hadseregbe katonának. Elkövettem ezt a nagy hibát. Azt mondták nekem, hogy legyek tiszt. Elvégeztem egy iskolát, fölavattak tisztnek. Utána le akartam szerelni, nem engedtek. 1956-ban még a katonaságnál voltam. Akkor lett tele a hócipőm, amikor bekerültem az ottani egészségügyi szervezetbe. Két tiszt sebesülést vagy betegséget kapott, az akadémiai tanács följött, és azokat látogatta, és tőlem meg sem kérdezték, hogy magával mi van, miért fekszik. Novemberben szereltem le. Szeretném kitörölni az életemből ezt a katonáskodást, ugyanúgy, mint ahogy szeretném az életemből kitörölni azt a marhaságot, hogy visszajöttem ebbe az országba. Ha nem találkozom össze apámmal kint a felszabadulás után, nem jöttem volna vissza.

A kivándorlás nehéz dolog, de őszintén megmondom, foglalkoztatott. 1948-ban, mikor katona lettem, volt egy fiú, aki szervezte az aliját, de akkor már nehezen mozgott apám. Volt egy orosz százados, az is kivitt volna Ausztriába. 1956-ban, mikor már úgy csendesedett a dolog, a házmesterünk a Király utcában odaállított egy mentőautóval, és mondta: „Elviszlek benneteket, minket senki sem állíthat meg!” De vagy a feleségem, vagy a gyerek volt beteg, s nem tudtunk elmenni. Én elmentem volna. Sokan kimentek a rokonok közül. Az egyik fiú közvetlenül a háború után ment Németországba, ott kiképezték péknek. 1956 után a feleségem unokatestvére is kiment. Miskolcról menekültek a két lányával és a férjével. Voltak azóta itthon már többször is. Izraelben nem jártam soha. A rokonokkal levélben tartjuk a kapcsolatot. Nagynénémmel kétszer-háromszor leveleztem, de aztán nem válaszolt, én sem írtam.

Dolgoztam a Beloianniszban és a Fővárosi Finommechanikai Vállalatnál – Budapesten, a  Nagydiófa utcában volt –, dolgoztam tulajdonképpen az életem nagy részében. A Fővárosi Finommechanikából mentem nyugdíjba, egy évvel a korhatár előtt, mert közben megbetegedtem. A munkámhoz kellett a német nyelvtudás, mert anyagbeszerző voltam, és rengeteg külföldivel volt kapcsolatom, osztrákkal, némettel, angollal. Úgyhogy kellett valamit tudnom németül.

Én mindig munkából éltem. Nem azt mondom, hogy feldobott a pénz, hónapról hónapra éltünk. Feleségemnek se volt nagy fizetése. Szerényen éltünk, de becsületesen. A rendszerhez úgy viszonyultam, hogy hagyjanak békén. Nem fogadtam el azt, amit csináltak. A Szabad Európát hallgattam. Nehéz periódus volt a család számára, amikor a keleti blokk megszakította Izraellel a diplomáciai kapcsolatot [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.], hisz apám egyik testvérének a férje az izraeli nagykövetségen volt kereskedelmi attasé. El kellett hagyják mindketten az országot. A Kádár korszak második időszaka egészen más dolog volt, mert már nyugatra is járhattunk, igaz, hogy nem sok pénzzel, de mehettünk, ez volt a „vidám barakk” [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. De ugyanúgy ment a koncért a veszekedés és a marakodás. A cégtől hivatalosan voltam kinn vásárolni az NDK-ban, a nyolcvanas években, és Svédországban is voltam kétszer. Moszkvában voltunk egyszer a vállalattól, szakszervezeti szervezés volt. Vonattal mentünk, a szállodánk a minisztérium mögött volt egy utcában.

A zsidóság nem volt probléma a kommunizmus alatt, mert olyan társaságban voltam, ahol nem számított. Tudták rólam, hogy zsidó vagyok, én soha nem tagadtam ezt. A munkatársak keresztények voltak, és tudták, hogy én megjártam Auschwitzot, és nem is tettek fel fölösleges kérdéseket. Nagyon rendes gyerekek voltak. Csak egy emberről lehetett tudni, aki állítólag nyilas volt, aztán kommunista lett. Azt értékelték bennem a kollégáim, hogyha munka van, akkor én azt megfogom, és azt is tudták rólam, hogy rám mindig lehet számítani. Szóval a munkahelyemen fantasztikus jó baráti társaság volt addig, amíg jött a telekügy. Mindenki telket vásárolt. Addig minden áldott nap munkaidő után lementünk az étterembe, pingpongoztunk, sakkoztunk, kártyáztunk, beszélgettünk. Attól az időtől kezdve, már mindenki rohant is kifele. Így csak azok a barátok maradtak meg, akik nem túrták a telket.

A névváltoztatást 1951-ben csináltam. Nem tudnám most megfogalmazni, hogy miért változtattam meg a nevem végül is Grószról. De akkor mindent gyűlöltem, ami németes. Annyi keserűséget okozott nekem a német, hogy még a nevemben sem tudtam elviselni. Ha lehetne, visszacsinálnám. De akkor a jogosítványomat, a személyi igazolványt, az égvilágon mindent meg kell változtatni, és ezt az én koromban már nem akarom.

Az első feleségemet Reichmann Amália Gyöngyinek hívták. 1951-ben házasodtunk össze. A feleségem 1932-ben, Miskolcon született. Zsidó asszony volt, méghozzá nem is akármilyen családból. Szendrői ortodox zsidó családból származott [Szendrő – nagyközség volt Borsod vm.-ben, 1891-ben 2600, 1910-ben és 1920-ban 2600 lakossal. – A szerk.]. Egyedüli gyerek volt. Négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett. A Dob utca 34-ben lakott, szemben a zsidó hitközséggel. Mi a Király utcában laktunk, akkor apám a Frankel Leó utcába költözött. A feleségem az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál bolti eladó, adminisztrátor és pénztáros is volt.

A lányom 1953. június másodikán született. A holokausztról tudott mindent már gyerekkorában. A lányom nem nagyon tartja a vallást, a férje is keresztény. Templomba se jár. Amit az ünnepekről tud, azt leginkább a nagyapjától tudja. Az apósom nagyon vallásos volt, sokáig együtt laktunk, ő mesélt neki ezekről a dolgokról. De a lányomat inkább a zene érdekelte, nyolc évig tanult zenét, csellózott. A családdal minden évben jártunk nyaralni. Minden évben végigjártuk a Balatont, voltunk Sopronban, a Lövérekben, Miskolc fölött, Bükkszentkereszten, Hajdúszoboszlón, Miskolctapolcán. Meg jártunk uszodába. A lányom dolgozott a Magyar Nemzeti Bankban, a Kereskedelmi Bankban és a Kereskedelmi és Iparbankban. Most a Deutsche Banknál van. Alig volt ott három hónapig, kiküldték Dublinba egy évre. A vőm a TV-nél külsős, szabadidejében zsidó témájú képeket fest. Egy unokám van. Leérettségizett, aztán kommunikációs szakot végzett a Havas Henrik-féle iskolában.

Az első feleségemmel harminchat évig éltünk együtt, 1988-ban halt meg. Zsidó rítus szerint temettük. 1988-ban lettem özvegy, és 1993-ig az voltam. Azt hittem, hogy mindent tudok, főzni, mosni, takarítani, engem nem érdekel senki. Aztán föladtam egy hirdetést az „Új Életben”, és így kerültünk össze a mostani feleségemmel, Fischer Mariannával. Az ő férje 1989-ben halt meg. A feleségem Debrecenben született, 1935-ben. Az első férjével költözött Budapestre. Könyvelő volt egy bankban, most nyugdíjas. A feleségemnek nincs testvére, és gyereke sincs. A lányom olyan neki, mint a sajátja. Nagyon nagy szerencsém van!

Polgárilag nem esküdtünk össze, de a zsidó vallás szerint összeesküdtünk [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Nagyon érdekes volt, fölmentem a rabbi igazgatóhoz [főrabbihoz – A szerk.] a Síp utcába, és mondtam neki, hogy szeretnénk összeesküdni. Semmi akadálya, mondta, csak hozzunk igazolást, hogy zsidók vagyunk. A feleségemnek csak a holokauszttal kapcsolatos iratai voltak ott, mert ő debreceni, az apját Fischer Dezsőnek hívták. „A Fischer bácsinak a lánya, aki a bankba járt dolgozni?” – kérdezte a rabbi. Mondom, „igen”. Azt mondja erre: „Nem kell semmilyen igazolás, hadd csináljam én meg, én ismertem a Fischer bácsit, mikor kicsi gyerek voltam, anyukám mindig veszekedett vele, ő jött összeszedni a pénzt, és mindig későn jött, és mindig mondtam anyukámnak, hogy ne veszekedjen a Fischer bácsival, mert én kapok tőle cukrot meg csokoládét.”

A hitközséggel a kapcsolatot tökéletesen tartottam azelőtt is. Rendszeresen fizettem a hitközségi adót. Ma is rendszeresen eljárok a templomba, különösen nagyünnepekkor. Egy időben a Frankel Leó utcai zsinagógába jártam, mert a harmadik kerületben laktam, mielőtt ideköltöztem. Mostanában a Dohány utcai zsinagógába járok. Befizetem rendszeresen az adót is, meg ha kell valami, azt is. Rendkívül jóleső érzés, amikor tömve látom a zsinagógát, és kinn, az utcán állnak az emberek. Csak rosszul viselem el, amikor smúzolnak, és alig hallani. Én mindig a szószék előtt szoktam ülni, jobboldalt, a szélén. Tudok olvasni héberül. Már sok mindent felejtettem, de azért az imakönyvet elimádkozom, nem olyan gyorsan, mint más, de szépen magamban tudom, hogy mit kell elmondani, és el tudom mondani. Most sem eszem disznóhúst. Nem a kóserság miatt, egyáltalán nem eszem disznóhúst, mert egészségtelennek tartom. A szombatot őszintén megmondom, hogy nem tartom.

A szüleim után mázkirt mondok. A Jahrzeit nálunk úgy van, hogy amíg fiatal voltam, addig minden évben betartottam szigorúan a böjtöt, úgy, ahogy annak idején édesanyámtól láttam, mert én nagyon szerettem édesanyámat. Hetvenhét évesen már nem szabad böjtölni, nem is engedik. Most úgy tartjuk a megemlékezést, hogy mikor tudjuk, hogy megemlékezés van, van egy kis mécsesünk, amit bedugunk a konnektorba. Van rengeteg halottam. A temetőben minden évben rendszeresen körbejárok, és rendezem a sírjaimat. Anyám itt lakik, a Kozmában [A Kozma utcai zsidó temetőben – A szerk.], apám megnősült, tehát nem együtt vannak, de közel egymáshoz. A mostani feleségemnek itt van eltemetve az anyja, a férje, az anyósa, a férjének a nagynénje, az egyik bátyja, ezeknek is a sírját mi tartjuk rendben. És minden évben lemegyünk Debrecenbe, mert ott van a két nagynénje, a nagymama, az apukája eltemetve.

Máig büszke vagyok rá, hogy zsidó vagyok. Az összeírásnál sem tagadtam le [Gárdonyi Lajos a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.]. Azt mondja, aki felvette az adatokat: „Hát nem mindenki pusztult el?” „Asszonyom – mondtam –, én zsidónak születtem! Szüleim zsidók voltak, apám is, anyám is a zsidó temetőben vannak eltemetve. Én soha nem fogom megtagadni, hogy zsidó vagyok!” Őszintén meg kell mondanom, hogy a sok keserűség és sok minden után én zsidó vagyok Magyarországon, és nem magyar zsidó.

Életrajz

Grün Magda 93 esztendős, több mint fél évszázada él Nádor utcai lakásában. A lakás egy szobás, rendezett, a szobában régi bútorok és képek vannak, külön kis olvasósarok. Magdi néni egészen a közelmúltig rendszeresen járt a zsinagógába, ezt körülbelül egy éve nem tudja már megtenni, mert nehezére esik a járás. Fizikailag gyenge, de szellemi frissességét megőrizte. Élő rokonai már nincsenek, sem neki, sem a testvéreinek nem születtek gyermekei. A zsinagógai ismerőseivel ma is tartja a barátságot. Amikor hosszúra nyúló üléseink alatt egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem fáradt-e még el a sok mesélésben, azt válaszolta, hogy hogyan fáradt volna már el, amikor csak üldögél.

Az anyai nagyszüleim Pomázról származtak, pomázi születésűek voltak [Pomáz – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 3500, 1910-ben 4500, 1920-ban 4800 magyar, német, szerb és szlovák lakossal. – A szerk.]. Illetve édesanyám édesapja, Krajcsik Jakab horvát származású volt. Azért viseli a Krajcsik nevet, mert Horvátországból származott, de hogy melyik városból? Bizonyára akkor jött el, mikor megnősült. És Pomázra nősült, és ott is halt meg. A nagymamám lánykori neve Srézinger Berta, ő 1850 körül született. A pomázi zsidó temetőben huszonegy sír van, ami a mi családunkhoz tartozik. Én már nem tudok odamenni. Mikor voltam a háború után, benőtte a gaz. Szóval nem tudtuk, de megmondták, hogy huszonegy sír van visszamenőleg, az ősök, szóval nagyon régi család volt ez. Akik Pomázon voltak a családunkból, mind ilyen borkereskedők meg bortermelők voltak. Ott van Pomáz mellett Pismány, egy hegyvidék. Az tiszta szőlő. Az én nagyszüleimnek is volt ott szőlőjük. Az anyai házat elég jól ismertem, a nagymamánál sokat voltam Pomázon. A nagypapának Pomázon volt egy kis birtoka, és borkereskedő volt. Sok gyerek volt a családban. De segítség nem volt a háznál. A nagyobbak nevelték a kicsiket.

Az anyai nagyszüleim vallásosak voltak. Kóser háztartást vezettek. A szombatot is tartották mindig, persze. A régi divat szerint öltözködtek. Ezek a régimódi ruhák voltak akkoriban, nem népviselet ugye, hanem a régi polgári öltözködés. Ha nagyapa hétköznap kiment a szőlőbe, akkor sapkát hordott. Otthon meg volt rajta kis fedő, amit szoktak az öreg zsidók használni [Az interjúalany a kipára gondol, amelyet természetesen nem csak öreg zsidók hordtak. – A szerk.]. De utcára volt kalapja. Abban az időben – az édesapámnak is volt – az Eden-kalapot viselték, úgy hívták [A kalap sötétbarna vagy fekete, közepes karimájú, szalaggal van szegve, az ilyen típusú kalapok közül ez a legválasztékosabb. Az angol külügyminiszterről, Anthony Edenről nevezték el. – A szerk.]. Most is hordják Angliában az öregurak. Az Eden-kalap az egy olyan férfikalap, ami a legszélén föl van hajtva. Amit általában hordanak férfiak, az ilyen rendes, lefelé hajló, de ennek meg a széle föl van hajtva így egy kicsikét! A nagypapának Kossuth-szakálla volt, nem az a nagy bozontos szakáll, amit most is lehet látni. Szép kis Kossuth-szakálla volt, ilyen kicsike, és szőke volt. Nagymamának volt parókája hajdan, aztán már csak bekötötte a fejét ilyen csipkekendővel, azt mindig magán viselte.

Krajcsik nagymamának nyolc gyermeke volt, hét lánya és egy fia. Krajcsik Janka volt a legöregebb, valamikor az 1870-es években született. Utána született a Franciska, az kettő. Az édesanyám volt a harmadik gyerek, 1880-ban született Pomázon. Édesanyám magyar neve hirtelen nem is jut eszembe, mert ő zsidó nevet használt: Peszl. A magyar nevét sosem használtuk, ő Peszl volt. Olyan érdekes neve van, a személyi igazolványomban benne van a neve, majd mindjárt előveszem… Igen, Jozefának hívták. A negyedik volt Róza, Rozsári. Volt még Ilona. A nők részben háztartást vezettek. Egy volt tanárnő közöttük, a Sára, ő megözvegyült, amikor a férje elveszett az első világháborúban. Volt még Regina, neki három fia született. A többieknek nem született gyermekük. Sajnos a születési éveket nem tudom, csak azt, hogy kétéves differencia volt közöttük. Ilona és Franciska férje is az első világháborúban veszett el, ők teljesen egyedül maradtak, haza is jöttek a nagymamához a családi házba. Az egyetlen fiú volt Lázár, ő meghalt a spanyolnátha járványban, harminckét éves korában, 1919-ben [Spanyolnátha – a 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.]. Lázár gimnáziumi tanár volt.

A nagymamáék Pomázon egy családi házban laktak. A háború után lebontották. Ilyen boltíves, oszlopos, tornácos, régifajta ház volt, lehetett vagy két-háromszáz éves. Kertje is volt, patakra nyílt a hátsó rész, azt tudom. Nagymama nevelt kacsát meg kiscsirkét, azok a patakban úszkáltak. Én magam is gyerek voltam ugye, odaállítottak, de fogtak, nehogy én is bemenjek a vízbe. Én nagyon jól éreztem magam mint gyerek, ott.

A nagyszüleim az apai ágon Érsekújvárban éltek, ami az első világháború után Csehszlovákia lett [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság]. Akkor már nem lehetett érintkezni. A nagypapa Grün János volt, a felesége Weiner Emma. A nagypapa hentes és mészáros volt, a nagymama pedig természetesen háztartásbeli. A nagypapa nem kóser hentes volt, egyszerű mészárszéke volt neki. Vallásosak voltak. Édesapának két nő és két fiútestvére volt. De úgy tudom, hogy hatan voltak. Salamon volt a legidősebb, édesapám, Ignác, az kettő. A legkisebb Lajos, az három. Mária az egyik nő és Jolán a másik nő. Az öt. De ő mindig azt mondta, hogy hatan voltak testvérek, kellett még lennie egy fiúnak. Én nem emlékszem hatodikra. Nem tudom, hogy mivel foglalkoztak, csak az édesapám volt itt, a többiek mind ott voltak [Csehszlovákiában. – A szerk.]. Akkor szigorúan vették a határátlépést. Én nem voltam Érsekújvárban. A nagyapámnak 1919-ben tragikus halála volt. A vörösuralom alatt egyszer egy tehenet vezetett kötélen hazafelé, a tehenet el akarták venni tőle a vöröskatonák. Ő nem adta, agyonlőtték, és ott halt meg az országúton, vagy becsalták valahová, és agyonütötték, nem is tudom.

Az érsekújvári nagymama eljött az első világháború után, mikor a nagypapa már meghalt, és Pesten élt. Egy darabig volt nálunk is Szolnokon, aztán a pesti menyéhez, apám legfiatalabb öccsének, Lajosnak a feleségéhez költözött, mert nálunk a gyerekek állandóan zajongtak, nem tudott aludni. Itt halt meg, Pesten van eltemetve a rákoskeresztúri zsidó temetőben. De a nagypapa ott van Érsekújváron, és mi nem tudtunk elmenni. Édesapám elment az édesapja sírjához, kért útlevelet sírlátogatásra, egyszeri alkalomra adtak. De nem lehetett gyakorlatot csinálni belőle. A második világháború befejezése után már nem tudtunk kapcsolatot tartani az unokatestvéreimmel sem, senkivel, mert akkor nem lehetett utazni [A KSH adatai szerint 1954-ben mindössze 146 személy utazott külföldre, elsősorban nyilván szocialista országokba, és 2106-an utaztak be Magyarországra. Lásd: utazás külföldre 1945 után. – A szerk.]. És később, mikor már lehetett volna, akkorra meg is haltak.

Édesapámat Grün Ignácnak hívták, kereskedő volt. Érsekújvárban született 1881-ben. A zsidó neve Jichok volt. Azt nem tudom, hogy a szüleim hogyan ismerkedtek össze. 1906-ban esküdtek Pomázon. Polgári és templomi esküvő volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Akkor volt nagy hitközség Pomázon, volt templomunk.

Én 1911-ben születtem Pomázon, a zsidó nevem Máriem. Az öcsém, Grün Géza, zsidó nevén Eliézer, 1913-ban született. A húgom, lánykori nevén Grün Jolán 1914-ben született. A zsidó neve Lea volt, a férjhezmenetele után Rózsa Imrénének hívták.

Óvodába nem jártam Pomázon, mert nem volt, aki kísérgessen. Voltak kis óvodás barátnőim, de nem volt olyan, aki odavigyen, meg hazahozzon. Azokat a gyerekeket, akik óvodába jártak, odahozta a mamájuk, és együtt játszottunk.

Édesapám kereskedő volt. Szolnokon fűszerüzletünk volt a Fő utcán. Egy darabig ez volt, aztán átváltottunk rőfösre, ruhaanyagra, mert nem nagyon lehetett a fűszerből megélni. Hát nagy család voltunk, három gyereket taníttatni is meg felnevelni! Akkor már textillel foglalkoztak a szüleim, addig, amíg el nem vittek bennünket. A család anyagi helyzete közepes volt. Nem nélkülöztünk semmit, de nem is volt vagyonunk. A házunkban három szobánk volt, komfort nem volt akkor. A víz az udvaron volt. Egy komfort nélküli ház vályogból, de jó volt. Lakható. Szép nagy kert volt, jó levegő volt.

A szülők magyar anyanyelvűek voltak, de otthon sokszor beszéltek egymás közt németül, hogy ne értsük, mit beszélnek! A szüleim tudtak németül, mert Pomáz meg Csobánka nagyon sváb falu. És szerbek is voltak ott. A szüleim megtanulták a német nyelvet, ha akartak élni. De mi, gyerekek, már az iskolában megtanultunk szabatosan magyarul beszélni, és magyarul beszéltünk otthon. Nekem magyar az anyanyelvem, nem tudok más nyelvet. Használhatóan nem. Megértem a németet, de beszélni nem nagyon tudok.

A szüleim modern ruhában jártak. Édesapám rendes civil ruhában járt, nem járt kaftánban meg ilyesmiben. Polgári ruhákat hordott. Anyukám nem hordott parókát, rendes haja, frizurája volt neki.

Édesapám az első világháborúban volt négy és fél évig. A Novarán szabadult fel, az a Horthynak a hajója volt. Albániában szabadult fel. Az albán tengerparton voltak, amikor járvány volt, és vesztegzár alatt voltak. És az októberi forradalom alatt nem jött haza, mert akkor zúdultak haza a katonák, hanem valamikor télen jött haza, mikor a vesztegzár alól fölszabadultak [lásd: Horthy Miklós].

Az édesapám egy egyszerű vallásos ember volt. Az édesanyám is. Jó mamikám, bárcsak most is élne! Otthon azokat az ünnepeket tartottuk meg, amik mindenkire vonatkoznak. A naptár az megvolt. A naptárba beállított ünnepeket szigorúan megtartottuk. Több semmi. Aztán voltak ilyen vallási kultúrműsorok. Elvittek a szülők, meghallgattuk, de hogy mi volt az? Biztosan ugyanaz, ami száz év múlva, hisz a vallás nem változik! Mi megtartottuk az ünnepeinket. A családban vallásosak voltunk végig, egész a szülők haláláig.

Nekünk a vallásosság abból állt, hogy vágattuk az állatot, a csirkét meg a libát [lásd: sakter]. Nem kevertük össze a tejest a zsírossal [lásd: étkezési törvények]. Péntek este édesanyám mindig gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás], ami nálunk szokás. És péntek este volt húsos vacsora, de nem nekünk, mert én nem bírtam sohase a húsos ételt enni este. Inkább kávét kaláccsal, ami hagyományos, ami most is divat. És a férfiak, az öcsém meg az édesapám zsíros ételt, húslevest vagy húst evett. Szombaton mi nem főztünk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. És templomba mentünk ünnepekkor meg szombaton. A zsidóünnepek alatt jártunk, mert vidéken nem volt nő, aki ment volna a templomba. Az újév [Ros Hásáná], a hosszúnap [Jom Kipur], a sátoros ünnep [Szukot], ezeket tartottuk meg, semmi mást. Úgyhogy mi azok közé tartoztunk, hogy nincs kaftán meg ilyesmi, mert még az őseinknek sem volt. Ez egy olyan, hogy is mondjam, méltányos vallásosság, nem az a valódi, mint azoké, akik mondjuk, Izraelben vannak, akik szakállt növesztenek, kaftánban járnak, és mindennap imádkoznak reggeltől estig, estétől reggelig [A kaftán a 20. században a haszidok jellegzetes viselete volt. Lásd: haszidizmus; haszid öltözék. Az ortodox férfiak kipát és/vagy sapkát, kalapot hordanak, szombaton inkább a kalap a jellemző. Felső ruházatuk általában fehér ing és változó hosszúságú felöltő, kabát. Az ortodox férfiak nadrágja általában – attól függően, hogy tél van-e vagy nyár –, valamint az életkortól függően középhosszú vagy hosszú. – A szerk.].

Mi nem politizáltunk. A háború előtt édesapám a templomi ismerőseivel járt össze, én meg az iskolatársaimmal. Nyaralni nem voltunk. Ott volt a kertes ház, meg különben is, anyagilag abban az időben nem ment mindenki nyaralni. Külföldre nem utaztunk, a háború előtt kinek volt annyi pénze? Nekem nem. Jóformán ki se mozdultam Szolnokról. Csak ide jöttem Pestre, illetve Pomázra a nagymamához.

Iskolába Szolnokon jártam, mert közben elköltöztek a szüleim. Egyrészt azért költöztünk Szolnokra, mert kevés volt a hely a nagymamánál, Pomázon, másrészt azért, mert édesapám úgy gondolta, hogy egy nagyobb városban könnyebb lesz taníttatni a három gyereket. Hat éves voltam, amikor Szolnokra kerültünk. Beírattak iskolába, és aztán tovább is ott végeztem. Zsidó elemi iskolába jártam, de a polgári már állami iskola volt. Én az iskolában nem szerettem tanulni. Vagyis a magyar irodalmat azt nagyon szerettem, de a fizikát azt nem. Kedves tanárom nem volt. A zsidó iskolában egy tanító volt egy osztálynak, slussz. Először négy polgárit végeztem, aztán ott tanultam a szakmát.

A polgári iskolában nem csak zsidókkal barátkoztam. Egy keresztény kislány a szomszédom is volt, Szarvas Margitnak hívják. Ugyanolyan kis alacsony mamája volt, mint nekem. Párhuzamos utcában laktak, mi a Kazinczy utcában laktunk. Ők az Aradi utcában. Együtt mentünk az iskolába, együtt jöttünk haza. Az egy református kislány volt. Csodálatosképpen még tavaly, mikor Szolnokon lenn voltam, még megvolt. Nagy családja van, kétszer vagy háromszor ment férjhez, rengeteg unokája van. Föl is kerestem. Idős már, térdtől nem mozdult a lába, lebénult.

Szabadidőmben elkezdtem olvasni, nagyon szerettem olvasni. Voltak ezek az ifjúsági regények, fiataloknak szóló romantikus könyvek, azokat olvastam. Járattam ifjúsági újságot, de annak a címét nem tudnám megmondani.

Akkoriban sportoltam: úsztam és eveztem. Nem jártam sportklubba, hanem egyénileg eveztem, nekünk saját csónakunk volt, egy kétpárevezős kílbót. A Tiszán nem lehet mást, azon a környéken más szórakozás nincs. A Tiszán töltöttük a nyarat, amikor már tudtunk úszni.

A kalaposmesterséget tanultam ki. Szolnokon volt egy cég, annál mint tanulólány két évig tanultam. A polgári iskola után kezdtem, tizenöt éves voltam akkor. Aztán mikor felszabadultam, ki akartam váltani az iparengedélyt, de még nem voltam nagykorú. Az árvaszéki ülnök állíthatott ki hivatalos papírt az iparengedélyhez, amelyben meg kellett indokolni a kérelmet. Az árvaszéki ülnök azt mondta nekem: „Miért nem megy, kislány, táncolni? Ráér még dolgozni!” Azt mondtam, azért, mert pénzt akarok keresni! Nevetett rajtam az árvaszéki ülnök. Nekem nagyon jól jött, hogy pénzt kerestem, mert az édesapám egyedül keresett, édesanyám háztartásbeli volt, és a két kisebb gyerek tanult még. A húgom tanítóképzőbe járt Miskolcon. Az öcsém meg iskolába járt, és ők még nem tudtak keresni. Én hamarabb kerestem, mert felszabadultam két év munka után, és úgy-ahogy megcsináltam a kalapokat. No, nem lehetett volna kiállításra vinni!

Olyan sorom volt, mint általában a tanoncoknak. Kinevettek, akik már értettek hozzá. Csak azt tudom mondani, hogy megtanultam, mint aki más ipart megtanult. Miről lehetett szó vidéken akkor? Vagy varrónő, vagy kalaposnő. Harmadik eset nincs. Itt ma a fiatalok nagyon sok mindent tanulhatnak. De énnekem nem volt erre alkalmam. Jártam, pénzért csináltam kalapokat. Aztán önállósítottam magam 1930 körül. Huszonhárom éves voltam, mikor önállósítottam magam, és tizenegy évig volt az üzlet, aztán a deportálással megszüntették.

Az üzletem Szolnokon volt, a Fő utcán. Jó forgalmú üzlet volt. Mert eleinte nagyon kevés kalapos volt, akkor kezdtek szaporodni már. De nem ártott. Szolnok egy nagy mezőváros, jellegtelen. Nincs kirándulóhely, nincs ott semmi. De üzletileg nagyon jó volt. Ma már az se, mert ma ahhoz közel van Pest, mindenkinek van gépkocsija, komolyabb vásárlás vagy divatholmi miatt följönnek Pestre, és itt van száz kalapos. Akinek ilyen igénye van. De akkoriban Szolnokon nagyon sok vevőm volt. Hogy szép kalapok voltak-e, az ízlés dolga. Mindig az igénynek megfelelőt kellett hozni. Ott nem lehetett olyat, ami Pesten, a belvárosban kellett volna. Hanem ilyen egyszerű dolgokat árultam, amiben Szolnokon is lehetett lenni. Mert azért az mindig megvolt. Nagyon feltűnően nem lehetett öltözködni, vagy aki azt megengedhette magának, az már valami magas rangú volt. Hát ki számított Szolnokon? Vagy a jómódú ügyvéd – mert nem mindegyik, volt ott harminchat ügyvéd, de nem mindegyiknek ment jól –, szóval a jól kereső ügyvédek feleségei vagy orvosok feleségei, aztán a megyeháza meg a városháza vezető tisztviselői, azok tudtak öltözni. A pénz miatt is, na meg feltűnt, ha valaki túlöltözött. Az egy vidéki város. Ott megjegyzik, mindenkit ismernek. És akkor utánafordul, hazamegy, és már mondja is, hallottad, hogy nézett ez ki? Micsoda kalap volt rajta!

Kellett a választék, nekem volt. Én nagyon szerettem egy egyszerű vasutas vagy mondjuk, vasúti tiszt feleségét kiszolgálni, vagy egy városházi tisztviselőnőt, vagy banktisztviselőnőt, mert azok ugyanazt akarták, amit én. Csak színben, választékban esetleg mást, de azok se akartak feltűnő dolgot csinálni. Az üzletben csak női kalapok voltak. Meg volt gyerek is egypár, de a gyerekekkel probléma volt. Igen, mert a gyereknek a fejmérete kicsi, és ha fölhúzta az ember a fejére, akkor sikított, hogy nyomja a fejét! A gyerekdolgokat árulták a divatáruüzletek: pulóver, hálóing, mindenféle vegyesen. Ha a gyereknek vettek egy kiskabátot, vettek hozzá egy kis sapkát, nem kellett a kalap. Csak előfordult, hogy csináltattak valamit a gyereknek, és akkor az anyagból kellett csinálni hozzá kalapot. Az a kisebb gond volt.

A kalapok nagy részét én vettem készen, egy részét meg otthon csináltuk. Ami olcsóbb volt, és jobban megfelelt a választék szempontjából, azt megcsináltuk otthon. De főleg készen vettem. Pesten volt a nagykereskedés, kéthetente feljöttem a kalapokért.

A húgom tanítónőképzőt végzett Miskolcon. Pontosan nem tudom megmondani a dátumot. Négy polgári elvégzése után öt évig járt a tanítónőképzőbe. Rózsa Imre volt a húgom férje, 1941-ben esküdtek, egyházi és állami esküvőjük is volt. Imre nem volt eredetileg szolnoki, de ide nősült. Zsidó volt, 1910-ben született. Kereskedő volt, a háború előtt nem volt saját üzlete, alkalmazásban volt egy textilüzletben. A húgom nem dolgozott. Tanítónő volt, de nem ment állásba. Férjhez ment, háztartásbeli lett, az is maradt végig. Gyermekük nem született.

Az öcsém, Géza koraszülött volt, két ujja össze volt nőve. Az ujja úgy nőtt össze, mint ahogy a kacsának, a libának van ilyen hártya, ez volt a hibája, semmi más. Csak ő nagyon restellte. A Verseghy Gimnáziumba járt [akkor: Magyar Királyi Állami Főgimnázium]. Az érettségi után, egy darabig még abban az időben, foglalkozás mellett, mivel nem volt dolga, tanított buta gyerekeket. Korrepetált, magánórákat adott. Meg irodában dolgozott valahol, nem tudom már pontosan, a Városházán volt sokáig. A háború előtt nem tudott elhelyezkedni. Akkor nagy volt a munkanélküliség. Rendes, normális ember volt, köztisztviselő volt évekig.

Szolnokon két hitközség volt. Volt az ortodox hitközség, oda tartoztunk mi. És volt a neológ hitközség, oda tartozott a nagyobb tömeg. Meg a jobb módúak, szóval egy más réteg. A városban két zsinagóga volt. A mienk, az ortodox az egy kis templom volt. Mellette volt vágoda meg ilyesmi [lásd: sakter]. És a nagy neológ hitközség, hát gyönyörű templomuk volt, ugyanolyan, mint a szegedi! [A Magyar Zsidó Lexikon szerint formálisan nem szakadt szét a szolnoki zsidóság két hitközségre: a hitközség kongresszusi alapon működött, az ortodoxok pedig imaegyesületet létesítettek, amelynek a székhelye a régi zsinagógában volt. – A szerk.] De magtárnak használták a második világháború alatt, és az orosz [szovjet] uralom alatt is. És aztán többé nem lett templom, nem lett felújítva. Aztán renoválták, és most talán múzeum. [A Tisza-parti ligetben álló, 1898-ban épült nagyméretű, reprezentatív zsinagóga ma kiállítási csarnok. – A szerk.]

Mi ortodoxok voltunk. A neológok megették a szalonnát meg a tréfli ételt meg mindent. Nekünk külön sakterünk volt, aki levágta az állatot, és otthon a vallás szerint kikóseroztuk és úgy fogyasztottuk el [A kikóserozás menete a következő: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. Viszont a neológoknál nem, ott megfőzte a szakácsnő. A neológok legtöbbje az jobb módú is volt. Tudott szakácsnőt tartani, de amelyik nem tartott szakácsnőt, maga is ugyanúgy csak simán lemosta a húst, megették és kész!

Szolnokon általában modernebb emberek éltek, nem voltak régi vágású zsidó családok. Hanem kissé modernebbek. Csak kereskedő volt ott meg néhány iparos. De az nagyon kevés. A többi tisztviselő meg ügyvéd, orvos. Hogy ilyen zsidó foglalkozás volt-e, nem is tudom. A nagytemplomba jártak sokan. És volt egy nagyon művelt ember, doktor Heves Kornél. Mást nem tudok róla [Dr. Heves Kornél (1870–1945) – 1898-tól 1944-ig Szolnokon működő rabbi, hittudós, oktató. – A szerk.]. Volt egy könyvem is tőle, az ő életéről, de azt valaki elvitte. Őt a deportálásból kiemelték, mielőtt elindultunk, és elhozták Pestre. Ez a pesti rabbiságnak a munkája volt, hogy akit tudtak – nem mindenkit –, felhoztak Pestre, és valahol elmenekítették [Heves Kornélt és Herskovits József törökszentmiklósi főrabbit családjukkal együtt a szolnoki cukorgyárból az auschwitzi halálvonat indulása előtt Budapestre szállították egy védett házba. Heves rabbi átvészelte a nyilas (lásd: nyilasok) terrort és az ostromot. A felszabadulás után röviddel azonban az átélt borzalmak következtében meghalt. – A szerk.].

Szolnokon volt egy zsidó elemi iskola. Én is odajártam. A testvéreim is ott végeztek. Felekezeti iskola volt, de oda jártak csodálatos keresztény emberek is. Ott állítólag nívósabb volt a tanítás. És nagyon sok magas rangú tisztviselőnek, megyeházi meg városházi tisztviselőknek a gyereke oda járt. Állítólag sokkal többet tanultak, meg aztán nem keveredtek el. Mert voltak az elemi iskolában cigány gyerekek, meg ilyen kimondottan rosszul öltözött koszos, piszkos gyerekek, attól mentesültek. Mert a zsidó iskolában vizsgálták őket, és ha piszkos volt valaki, azt hazaküldték. Mert volt olyan zsidó gyerek is, aki mocskosan, piszkosan, mosdatlanul jött, de őt hazaküldték. Nem engedték beülni az iskolába. Valamennyire tartották a nívót, amennyire lehetett. Tanulni kellett, azt tudom, mert kaptam egypár nyaklevest, ha nem tanultam jól. Nekem véletlenül volt három vagy négy tanítóm. Egy férfi tanító volt, az nagyon szigorú volt. Az volt a szokásom, hogy néztem ki az ablakon, és nem figyeltem.

A polgáriban éreztük már az antiszemitizmust [Kb. 1921–25 között járt polgári iskolába. – A szerk.]. Volt egy Margit néni nevezetű tanárunk, hát ő örökké a templomot járta. Sőt, volt az úgynevezett lyukas óra, amikor katolikus hittanóra volt, akkor mi szabadok voltunk. De csúnya megjegyzéseket tett. Például minden egyes alkalommal felolvasta, hogy kik menjenek ki, mert most katolikus hittanóra lesz. Pedig mindenki tudta, hogy kik azok. Akkor nem értettük a dolgot. Akkor a köznép nem politizált. Akkor politikus volt egy szolgabíró, egy ügyvéd, egy földbirtokos, ezek voltak a képviselőházban. Minket nem is érdekelt, ők ott voltak, hozzájuk kellett fordulni valamiért, ha kellett. Például voltak birtokrendezések, azokat ők hajtották végre. De a hétköznapi emberek, mi legalábbis nem foglalkoztunk politikával.

Azt mondhatom, hogy a második világháború előtt Szolnokon antiszemitizmust nem éreztem. Mert a társaságom az zsidó volt. A kolléganők vegyesen voltak, de nem volt akkor az antiszemitizmusról szó. Volt egypár nő, már akkor, mikor felnőttem, akikről utólag tudtam meg, hogy a papokhoz jártak. Mert volt ott több iskola, nem csak elemi, hanem gimnázium is volt olyan, ahol vallástanárok tanítottak. Az a várban volt. És azokból antiszemitákat neveltek. Mi együtt játszottunk velük, együtt kirándultunk. Én nem vettem észre, nem bántott senki. Azt utána kinevelték belőlük, a szellem, a hitleri szellem jött nekik Magyarországra. 1933-ban jött Hitler. Mi meg még otthon csücsültünk. De a szellem az bejött. Megmondom őszintén, nem is foglalkoztunk vele, nem hittük, hogy ilyen tragédiához fog vezetni.

De az antiszemitizmus már a háború előtt jelentkezett. Járattuk „Az Újság”-ot, az egy demokratikus lap volt [„Az Újság” c. liberális szellemű politikai napilap 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után ekkor indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.]. Nem foglalkozott először a zsidó kérdéssel, aztán utána muszáj volt. Az újságíró szemén keresztül láttuk ott vidéken, hogy mi van. Az újságban figyelmeztettek, hogy valami komoly dolog készül, pedig ők sem tudtak mindent. Aztán többet nem tudtunk róla, mert mondom, nem is politizáltunk, nem jöttünk össze keresztényekkel. A szomszédainkkal csak, de azok nagyon rendesek voltak. Mikor elvittek deportálásra minket, lehúzták a rolót, nem nézett ki senki az ablakon, hogy lássák. Nagy szeretettel fogadtak, mikor visszajöttünk. De ezek a mi szomszédaink voltak, nem mindenkinek volt ilyen. Ott laktunk ugye, kicsi gyerekek voltunk, mikor odavittek, úgy ismertük őket. De amikor hazajöttünk, ők adták az első tányért kölcsönbe, meg a villát, kanalat, mert nem volt semmink.

Az öcsém nem volt katona, csak bevitték munkaszolgálatba. Abba a lágerbe olyanokat tettek, akiknek volt valami hibája, mert akkor még volt orvosi vizsgálat. Akkor még nem söpörték az embereket. Egy magyarországi lágerban volt, mert ő hibás gyerek. A beszéde is olyan furcsa volt, mi úgy hívtuk ezt a lágert, hogy nyomorékok lágerja. Ott mindenki olyan volt, akinek valami hibája volt [Sajnos, egyelőre nem tudjuk azonosítani ezt a Grün Magda említette „magyarországi lágert”, amelynek tagjait agyonlőtték. Mindössze annyi információnk van, hogy Püspökladányban a VI. munkaszolgálatos zászlóalj volt, legalábbis ott székelt a parancsnoksága. – A szerk.].

Az öcsémet az utolsó pillanatban sikerült kihozatni a lágerből. Nem sokkal utána agyonlőtték az egész társaságot, a tábort, ami Püspökladányban volt. Tiszta jóakaraton múlt csak, hogy elengedték. Az öcsémnek volt egy katonatiszt barátja, évfolyamtársa. Én ahhoz elmentem még a gettózás előtt, és mondtam, hogy hol van az öcsém. Persze mindjárt kérdezte is, hogy hol van. Mert osztálytársa volt. Azt mondta, megpróbálja kimenteni onnan. Mi már akkor a gettóban voltunk. A gettóba behozta egy katona, kísérettel, és letették. Gondolták, úgyis elvisznek a pokolba bennünket. Az a katonatiszt barátja kimentette, de sajnos a végzet, a sors milyen kegyetlen tud lenni! A fiút bombatalálat érte otthon. Hazajött szabadságra a mamájához, özvegy édesanyja volt, lement a pincébe, ott laktak a Liget utcában a vasutastelepen, a vasúti kolóniában. Akkor volt 1944-ben a szőnyegbombázás az állomáson. És ott halt meg a bunkerban [1944. június 2-án érte súlyos légitámadás Szolnokot. – A szerk.]. Pont a bunkert találta el a bomba, és az édesanyjával együtt ott halt meg. Ő, aki megmentette az öcsémet. Nem tudom, ez volt a jutalom? Isten kifürkészhetetlen akarata.

Szolnokon először a gettóban voltunk, körülbelül négy hétig, aztán a cukorgyárba vittek minket, ott egy hétig voltunk bezárva. Sokan voltak ott, ötezer ember. Szolnokon ötezer zsidó volt, mikor deportáltak bennünket. Jó, abban benne volt a vidék is. Mert a szolnoki lehetett olyan kétezer, és a többit meg vidékről hozták, Törökszentmiklósról meg minden faluból, városból a környéken. A megyéből hozták őket. A cukorgyárban borzasztóak voltak a körülmények. Nem volt vécé, csak latrina. Ennivaló nem volt, csak egyszer egy nap kaptunk egy levest.

A család együtt maradt. A holokauszt alatt odavoltunk, deportáltak Ausztriába, Strasshofba. Onnan még elvittek pár kilométerre, de annak már a nevét nem tudom. Strasshof Ausztriában van, egy kis nyaralótelep volt. Oda vittek bennünket, ott aztán elosztottak másfelé, Semmering meg ilyen helyekre. Ez a mi csoportunk volt, de a másik, a nagyobb részét a szolnoki zsidóknak Auschwitzba vitték. Azt mi, hála istennek, elkerültük.

Szolnokról két vonat ment, az egyik Ausztriába ment, a másik Auschwitzba. Na most lehetett jelentkezni, és mi olyan zsúfoltan voltunk, és úgy szenvedtünk a cukorgyárban a tömegtől, a szennytől meg mindentől, hogy azt mondtam, akárhová megyünk, csak menjünk innen. Én jót tettem, mert arra vállalkoztunk, pedig mi nem tudtuk, hogy hova fognak vinni, semmit sem tudtunk. De így abba a vonatba kerültünk, amelyik Ausztriába ment, na ez sem volt egy életbiztosítás, mert nagyon sokan meghaltak. Nálunk is. Kétszázan voltunk, kétszáz embert leválasztottak, elvittek valami helyre, de annak a nevét nem tudom, nem messzire. És egy padlástérben helyeztek el Strasshofban. És akkor ott voltunk. Jártunk a vasgyárba dolgozni, a Waagner és Bíró céghez [Waagner–Bíró A. G. Eisen- & Stahlwerk, Wien–Linz]. Ez már történelem, ugye?

Mind az öten – édesapám, édesanyám, az öcsém, a húgom és én – ott dolgoztunk a vasgyárban, a Waagner és Bíró gyárban. Fabarakkokban laktunk, priccsen aludtunk. Ágynemű persze nem volt, hanem szalma volt, és azon aludtunk. Kétszáz ember volt bezárva oda. Az a kétszáz ember meg tudott lenni, mert nem bántottuk egymást, elég nagy volt a bajunk. Kaptunk feketekávét reggelire, ami hát víz volt, fekete víz, persze nem feketekávéból főzve. És délben dörgemüzét kaptunk, dörgemüze, az egy közismert kifejezés, aki lágerban volt, vagy valamit hallott róla, az tudja, mi az. Marharépa, amit felaprítottak, megfőztek azonmód sárosan. Tele volt kukaccal meg minden. És délben ez a répa volt. Egy szelet kenyér, tizenkét deka lehetett. Megmérték. Egy valakit, akit megbíztak, annál volt mérleg is, és tizenkét deka kenyér, ennyi volt az egész. Éhenhaláshoz kevés, megélhetéshez, ahhoz is kevés! Mert azért aki megette, még életben maradt, nem halt éhen! De borzalmas volt! De voltak, akik kaptak rendes kosztot, akik a mezőgazdaságban voltak. Mi nem kaptunk, csak dörgemüze, az valami borzalom. Azért sorba álltunk. Vittünk magunkkal csajkát.

Aztán az embereket elhelyezték munkára, nem lehetett válogatni. Úgy voltunk ott, mint a katonaságnál, be voltunk valahová szállásolva, aztán ott felolvasták, hogy ki hova megy, és kész. Volt, aki a konyhán helyezkedett el, az onnan hozott egy kis ennivalót, vagy ott evett. A munkacsapat-vezető meg a többiek a vasgyárban azt mondták, hogy hogy gondolták ezt, mikor Ausztria is éhezik? Hogy gondolták azt, hogy ide küldenek, nem tudom, hány ezer embert? Nem tudtak élelmezni bennünket. Hadifoglyok lettünk, úgy dolgoztunk. A gyár az egy privát gyár volt, és úgy kért munkaerőt a táborokból. Mert a német munkás az katona volt, az nem tudott odajönni dolgozni, hát az itteni hadifoglyokat dolgoztatták. Én is dolgoztam, de tíz fillér hasznot nem csináltam. Gépeken kellett dolgozni a vasgyárban. Én ezzel az óriási termetemmel a vasgyárban!

A gyártulajdonos, a vezetőség rendes volt velünk. Ők kényszerültek fölvenni bennünket, foglalkoztatni, és ez volt a jobbik eset. Mert ha a vezetőség elrendelte volna, hogy ezeket ugyan kihozták, de munkát nem tudnak adni, agyonlőttek volna minket és kész. Senki nem vonta volna felelősségre őket. Mások kaptak mezőgazdasági munkát, mi meg gyári munkát. Egy felügyelő volt a hatóság részéről, az is rendes volt, már amennyire rendes lehetett, ha valaki elszökött, azt le kellett lőnie, az volt az állása. De aztán jött egyszer egy bizottság, egy tölgyfalombos tiszt [A Nagynémet Birodalom legmagasabb rangú katonai kitüntetése a II. világháborúban az 1813-ban alapított Vaskereszt volt, amely a harctéren tanúsított bátorság, eredményesség és a vezetési érdemek elismerésére szolgált. Magasabb rangú fokozata a lovagkereszt volt, amelynek tölgyfalombbal díszített magasabb fokozatait azok kaphatták meg, akik már rendelkeztek a Lovagkereszttel. A lovagkeresztet nyakba akasztott szalagon viselték. – A szerk.], egy német tiszt kiválogatta, hogy aki nem dolgozik… Mint az én drága anyám, hát már öreg volt. Az apám az dolgozott, hordta a kohókba a szenet talicskával. De a mama nem dolgozott. Jött egy bizottság, és olyan jó volt a láger vezetője, hogy azt mondta, a mama is vegyen egy porrongyot vagy egy seprűt a kezébe vagy valamit, mert jön a bizottság, és dolgozzon! Megmentette az életét! Mert ott harminc embert azonnal elvittek. Volt egy tüdőbeteg szolnoki bácsi meg a felesége, hiába könyörgött az asszony, hogy mi nem tudunk dolgozni! Nem dolgoztok, jól van, szálljatok be az autóba! És az az autó az gázzal volt feltöltve. És mikor elindult, akkor gázt engedtek rájuk, és az erdőben elszórták a holttesteket. [A történeti kutatások mai állása szerint Strasshofban és környékén nem voltak teherautókban működtetett úgynevezett mozgó gázkamrák. – A szerk.]  De nem csak mitőlünk vittek el, más lágerekből is. Nekem személyes ismerőseim voltak.

Nálunk a lágerban mindenki szolnoki volt, meg Törökszentmiklósról is voltak páran. Különben tiszta szolnoki társaság volt, persze. Ott volt mindenki, sőt még egy kisbaba is született! Annak el kellett titkolni a sikongatását, mert az olyan éhes volt. Úgy sikongott, mert az anyjának nem volt teje. A munkacsapat-vezető hozott tejet neki. Azt mondták, csak a száját fogjátok be, mert meghallják. Lehet egy pici babának befogni a száját? De túlélte, ma orvos, a Zsidókórházban van. Ott született a lágerban. Nagyon helyes orvos, nagyon jó belgyógyász.

Az osztrák nép az kritikán felüli. Ahogy meneteltünk, egy darab kenyeret megkenve valamivel a zsebünkbe dugtak, és hát szóval mindenkinek adtak valamit, amit tudtak. De hát őr kísért bennünket. Ha rajtacsípték, ötven méterről eltalálták, agyonlőtték. Az osztrák nép nagyon rendes volt. Persze voltak, akik ott is maradtak a mai napig is, Bécsben élnek. Mert az más világ. 

Ott szabadultunk fel, Strasshofban. Mi kezdettől fogva ott voltunk, júliusban értünk oda [1944], és a jövő év május kilencedikén szabadultunk. A felszabadulás az részleges volt, mert először kimenekítettek nem tudom, kik valakiket, egyenként, persze az is lehet, hogy rossz szándékkal vitték el őket, nem tudom. Mi arról semmit sem tudtunk. Azokat talán elvitték külföldre, valami kapcsolatuk lehetett. És aztán mi meg, minden ajtó nyitva volt, az őrök eltűntek, mi meg elindultunk hazafelé. Nem egyszerűen, mert gyalog jöttünk az országúton Pozsonyig. Drága anyámat toltam taligán az országúton.

Sokan voltunk ott Szolnokról. Nem tudnám megmondani, hogy hányan voltunk, mert nagyon sokan meghaltak a deportálásban. Voltak olyanok, akik már akkor nyolcvan évesek voltak, meddig bírta az az éhezést, semeddig. Például a Halász Sanyi szülei ott voltak végig, és velünk jöttek. Én mondtam nekik, hogy üljenek le egy fa alá, mert olyan gyengék voltak. Hiába volt itthon két sikerült gyerekük meg egy lányuk, de ott nem volt senki. Senki nem törődött velük. Ott is maradtak. Én mondtam, szaladtam fűhöz-fához, hogy ott van az öreg Halász! Hogy a Halászékat kellene elhozni! Üzletük volt nekik. De minálunk a kocsin nem volt hely, pedig a drága apám szerzett egy lovat egy kocsival. Mindenütt lakatlan osztrák falvakon mentünk keresztül. Valahol elkötött egy lovat kocsival a papa, értett hozzá, mert ő volt katona. És akkor arra fölpakoltunk. De odajött egy szolnoki házaspár, és felült rá. Én visszamentem a Halászékért, hogy jöjjenek, talán el tudom vonszolni, de mire visszaértem, ez a házaspár már elfoglalta a helyet. És egy szekéren többet nem tudtunk elvinni. Úgyhogy azok ott haltak meg. Én mondtam Sanyinak, mikor hazajöttem, mert a testvére, a Feri nem jött haza, az sajnos odaveszett valahol. És én mondtam neki, hogy induljon el, keresse meg, talán élnek még. Azt mondta, ő ezt nem meri megcsinálni, mert ha valahol elkapják az oroszok, elviszik dolgozni, „málenki robotra” – úgy hívták [lásd: málenkij robot]. Ő nem meri. Majd hazajönnek. Sajnáltam őket, olyan rendes emberek voltak. Ha a Feri jött volna haza, az elment volna értük. De a Sanyi nagyon önző volt. Senkin nem segített. Mikor már itt voltunk, és kellett volna – ő nagy valaki volt. Szégyellem elmondani. Pedig az öcsémmel összejártak, olyan rendes fiú volt.

Mikor Pozsonyba értünk, ott bezártak egy üres szállodába. Az oroszok figyelmeztettek, hogy ne menjünk ki az utcára. Bedeszkázták az ablakokat, mindent, mert részeg oroszok jártak a városban. Egy orosz tiszt volt ott, én nem tudtam vele beszélni, de az öcsém beszélt németül, és németül tudott az orosz is, ő egy műveltebb ember volt már. Nagyon sok kitüntetése volt. Azt mondta, ha kimegyünk, életveszélyben vagyunk. Elsősorban a nőket hajkurásszák, ha nem megy, akkor agyonlövik. Ezek részegek. Pozsonyban rengeteg borpince volt, egész sorok. Leitták magukat „egy nap a világ!” jelszóval. És akkor persze be voltunk zárva, de étlen-szomjan a szállodában, nem tudom, mennyi ideig. És akkor az oroszok segédletével kimentünk, fegyveres őr kísért bennünket egy pékségbe, ahol adtak kenyeret, meg feketekávét főztek. Aki otthon maradt, nem tudott menni, annak vittünk. Én tudtam az idős szüleimnek vinni, de akinek nem volt ott a gyereke, vagy nem volt ott hozzátartozója, ott halt meg Pozsonyban, mert kimenni nem tudott. Ennivaló nem volt, mert a szálloda nem működött. Csak ki volt ürítve. És akkor utána megint elengedtek bennünket, és elindultunk. Amikor az oroszok elvonultak, akkor kinyitották, és azt mondták, aki akar, mehet haza. Aki nem akar hazamenni, az kap útlevelet, és mehet a világ bármely részébe. Nagyon sok volt, aki azt mondta, hogy egyenlő esélye van az egész világon, nincs semmije és senkije, és elment. Persze ott akkor már rengeteg munkaszolgálatos volt, cseh fiúk voltak. Úgy, ahogy elláttak bennünket, aztán elindultunk.

Pozsonyból nem tudom, hová, mennyi ideig mentünk, míg kaptunk vagont. De elvitték az oroszok a mozdonyt. Nekik szállítani kellett, hát még állt a háború. Kellett nekik a mozdony. Vagonjuk volt. Egyszer csak akarunk menni, nem megy. És akkor valaki azt mondta, menjetek gyalog, nem vagytok már messze! Fogalmam sincs, hol voltunk már, valahol Magyarországon, már nem Csehszlovákiában. És akkor így kerültünk egy másik vagonba. Nem is a Keletibe érkeztünk, hanem a Józsefvárosi pályaudvarra. Aztán vizsgáztattak bennünket, adtak valami papírt. Hát, hogy honnan jöttünk, hányadikán és személyi adatok. Persze ez annak idején jó volt, mert kellett valami papír, hiszen a bizonyítványaink, az otthoni irataink azok mind elvesztek.

A háború alatt a Krajcsik nagymama nem volt velünk. Ő Pesten volt védett házban két özvegy lányával, Regina lányával és a sógorával. Először a Rákóczi úton voltak a lakásukban, és onnan beköltöztek a védett házba. A védett házban svéd védlevelük volt. A menlevél sok pénzbe került annak idején, sok svájci frankot kellett adni érte. Ők bent laktak Pesten, ismerték a forrásokat, ki tudták fizetni. Aztán onnan jöttek ki újra vissza a lakásba. Eljöttek, amikor lehetett. A védett ház sem volt egy életbiztosítás, mert előfordult, hogy feljöttek a nyilasok. Meg se nézték a papírt, hiába mondták, hogy itt vannak a svéd védlevelek stb. Oda se néztek. Leterelték az udvarra, és halomra lőtték. Vagy a Dunába [lásd: zsidók Dunába lövése].

A nagymama így menekült meg, hogy behozták Pestre a lányai. Átélte a háborút, és utána élt még, kilencvennégy éves volt, mikor meghalt, 1945 végén vagy 1946 elején. A nagymamáról a legutolsó kép akkor készült, amikor már kilencvennégy éves volt. Öreg, vallásos zsidóasszony. Be van kötve a feje. Teljes szellemi frissességben volt. A génjeit én örököltem.

Regina férjét Pál Fülöpnek hívták, három fiuk volt: Jenő, László és Andor. Nem voltak védett házban, munkaszolgálatosak voltak, az egyik, Pál Jenő harmincöt kilóval jött haza Buchenwaldból a háború után. Aztán rendbe jött. Szerencsésen hazajött mind a három fiú, de azóta már meghaltak.

A nagypapa meghalt a deportálás előtt. Miután ő meghalt, ott maradt a pomázi házban a két lánya, Ilona és Franciska, két özvegyasszony. Ezt a két nagynénémet Auschwitzba vitték, úgyhogy nyomuk se maradt. Mikor hazajöttünk, ők nem jöttek haza.

Amikor a két nagynénémet deportálták, ott maradt a pomázi ház üresen. Könyve a nagypapának rengeteg volt. Vallási könyve volt, vallástörténeti, de abból nem maradt egy gramm se. Valószínűleg olyan valaki vitte el, aki szétszórta szemétnek. Mikor hazajöttünk, mi fölkerestük azt a házat, de ott szemét szemét hátán volt. Keresgéltek, kotorták az egészet, a ruházati cikkeket elvitték. A könyveket biztos szétszaggatták, vagy kidobták az udvarra, és az eső meg a hó… Nagyon értékes, szép, régi-régi bibliatörténetek, sajnos nincs egy gramm se belőle.

Mire hazaértünk Szolnokra, a sógorom, Rózsa Imre már otthon volt, mert az megszökött időben. Magyar munkaszolgálatos volt, és akkor szökött meg, amikor át akarták vinni őket a határon Mosonmagyaróvárnál. Ő Mosonmagyaróvárról származott, ismerős volt arrafelé. Egy bajtársával együtt szökött meg, a temetőcsősz bújtatta el őket egy sírboltban az ottani keresztény temetőben. A temetőőrt Wimmernek hívták, ugyanolyan korú volt, mint Imre, ismerték is egymást. Éjjelente adott nekik enni, mosakodhattak, borotválkozhattak, aztán nappal meg a sírboltba rejtőztek. Ezek voltak az igazi demokraták, akik emberségből csináltak ilyet. Pénzt nem kaptak érte, és ha elkapják, agyonlőtték volna. Ő egy sváb ember volt, de azzal együtt nem volt németbarát, emberbarát volt.

Mikor megérkeztünk, drága szüleinket egy időre itt hagytuk Pesten, mi meg Szolnokra mentünk. Hazaértünk Szolnokra, otthon nem találtunk semmit. Csak arra gondoltunk, ott van a házunk, legalább fedél lesz felettünk! Hát hova menjünk lakni? És akkor ott kezdtük a nagy életet! Nem volt semmink. Teljesen üres volt a ház. El lehet képzelni. Tíz hónapig üres volt, nyitva volt a kapu. Hát az ment ki meg be, aki akart.

Amikor hazajöttünk, a szomszédok adták az első tányért kölcsönbe, meg a villát, kanalat, mert nem volt semmi. Kaptunk ételt, az iskolában főztek nekünk, és hazavittük. Nem is lehetett ételhordót kapni, kis tejeskannában vittük haza, a drága szüleink nem tudtak már járni, a végén voltak. Aztán hazavittük az ennivalót. Amit nem lehetett kapni csak valamiért cserébe, az nekünk nem volt. Mert nem volt, amit cseréljünk. Se egy szál bútor, se ennivaló, semmi a világon. A szüleim a háború után borzasztó gyengék voltak, és nem volt semmink. Se fekhelyünk, semmi, csak az üres ház. A megpróbáltatásukat le sem lehet írni.

Miután hazajöttünk, jó darabig ettük azt a kosztot, amit kaptunk. A Joint fölállított egy konyhát a zsidó iskolában, és főztek. Azok elláttak bennünket. De mondom, még evőeszközt se tudtunk szerezni hirtelen. Ettünk. A Joint adott enni, és küldtek csomagot is. Legyünk őszinték, küldtek egész hajórakomány takarót, mert nem volt mivel takarózni. És az oroszok lefoglalták és kivitték, vagy pedig a laktanyákban használták, fütyültek ránk. Az orosznál nem volt zsidó vagy keresztény. Azok ateisták voltak, nem is úgy gondolkoztak, hogy most a zsidó hazajött. Pechje volt, de az orosz katona is ugyanígy szenvedett. Az is hazajött, annak is kellett segíteni. Fél Oroszország hadifogságban volt, meg kellett egyezni a nyugati államokkal, hogy hazahozassák őket. Velünk is volt a gyárban ezerötszáz orosz, hadifogságban dolgoztak ott.

Én nem politizáltam. Én a háború után a szüleim egészségével törődtem, amíg magukhoz tértek, járóképesek lettek. Egy-egy edénydarabot vettünk, hogy főzni tudjunk. Vásároltam a piacon, amit lehetett kapni. Sokszor kimentem, és csak egy tök volt vagy ilyesmi, mert a jobb dolgokat már eltüntették. Nem volt könnyű az életünk, mert teljesen újra kellett kezdeni. Például jöttek le Pestről, ágyneműket hoztak, azért adtak a parasztok szalonnát, húst vagy valamit. De mi mit cseréljünk?

Voltak, akik maradtak, mi hazajöttünk. Nekünk nem volt rossz, mondjuk, negyven évig ez az uralom [szovjet], mert kisemberek voltunk mindig, nem is vártunk többre, mint ami volt. Újra beszereztünk használt bútort meg kölcsönbútort, abban laktunk. Visszakaptuk az életünket, nem sokat törődtünk mással. Persze, aki igényesebb volt, azok elmentek, a legtöbbje. Ma Szolnokon csak ötven lélek [zsidó] van, de az is vegyes házas. Azért van ott, mert oda nősült, és esetleg az asszonynak a szülei szolnoki keresztény emberek, és ő is oda beházasodott, elvegyült. Más nincsen. Van hitközség, névleg, de nincs élet. Amikor ott voltam egyszer pár éve, amikor bementünk Szolnokra, hogy megnézzünk mindent, nem engedtek be a volt templomba. Most múzeum, és épp zárva volt. Mellette volt egy kis mellékhelyiség, abból csinálták a templomot, egy kis épület. Azt hiszem, hogy az van most is. Most már ötven éve nem lakom ott. Mikor szegény testvérem meg drága anyám élt, akkor csak a kapuig mentem meg az állomásig. Nem érdekelt senki más. A szüleim és a testvérem [a húga] Szolnokon maradtak életük végéig.

Volt énnekem egy vőlegényem. Egy kis kép maradt róla. És maradt egyetlen tábori lap, amiben írja, hogy nagyon jól van. Dehogy volt jól! Már akkor munkaszolgálatos volt! Nem is jött haza többet. Sajnos! Egész más lett volna az életem. Utána lehetett volna férjhez menni, de Szolnokra nagyon kevés ember jött haza. Már 1942-ben besorozták őket, és a Don-kanyarba kerültek, a szolnoki fiúk nem kerültek haza! Én meg nem mozdultam el, mert örültem a háború után, hogy végre letehetem a fejem valahol nyugodtan szülői társaságban. És nagyon nélkülöztünk. El lehet képzelni, semmit nem kaptunk vissza, viszont nem is tudtunk szerezni. Van, aki ateista lett, van aki más vallásra tért át. Szóval az életkörülmények változtak meg, nem az emberek, hanem a körülmények. Történetesen én is áldozata vagyok annak, mert ha háború után nem lettem volna vallásos, keresztény ember elvett volna. De zsidó nem maradt, még írmagja sem. Aki maradt, az már elkötelezte magát valahol, vagy kivándorolt. A legtöbbje kivándorolt külföldre. Én meg itthon maradtam a szüleimmel. Nagy ritkaság, hogy a két öreg szülővel meg testvéreivel együtt, öten hazajöttünk. Az nagy ritkaság volt, még Szolnokon is. Csak még egy család volt, a Schwarczék.

A háború után 1951-ig Szolnokon maradtam sajnos. Mind Szolnokon maradtunk, ott is vannak eltemetve szegény szüleim a zsidó temetőben. Édesapám a háború után is kereskedéssel foglalkozott, fűszerüzletünk volt a Fő utcán még egy rövid ideig, bérelt új helyiséget. A háború előtt is ezt csinálta.

A háború után újrakezdtük, újra csináltuk, újra kértem az iparengedélyt. Benne volt egy lakó az üzletemben, az rögtön ki lett pakolva onnan. És akkor elkezdtem újra, ott akartam folytatni, ahol abbahagytam. Bár megmondták, hogy nem érdemes. Mert voltak nagyon gyakorlott emberek, akik Oroszországban éltek még a háború előtt mint illegális kommunisták. Azt mondták: „Magduska, ne csinálja, mert két éven belül itt még az utolsó trafik is államosítva lesz! Ez a marxista elmélet, és ennek így kell történni” [lásd: államosítás Magyarországon]. Én azt hittem, hogy mit számít egy kalaposnő a marxista elméletnek? Csinálja a kalapot, aztán nem számít. De sajnos számított, mert az üzlethelyiségre azt mondták, kell! Két év múlva le volt húzva a roló. Egy túlbuzgó mócsing, ahogy azt szokták mondani, az elrendezte. Államosították az üzletet. Bejött egy aktatáskás pasas, azt mondta, ha van valami kabát vagy ilyesmi, azt kivihetem, semmi mást. És aztán lezárták, és ők leltároztak, elvettek mindent. Nem tudom, mit csináltak a kalapokkal, mert azt csak el lehetett tüzelni. De nem engedtek hozzányúlni. Valami jó év múlva kihoztam a berendezést. De az is ugye, kinek kellett? Nem volt pénze senkinek berendezésre.

A háború után az élelmiszert úgy árulták, hogy egy ajtó nyitva volt, ott mértek krumplit, lisztet, ilyesmit. Nagyon kezdetleges volt. Ugye ott nem csak nekünk nem volt semmi, a keresztény lakosságnak sem nagyon. Csak a parasztoknak volt. A mezőgazdaságban azoknak volt liszt meg zsír. Meg az oroszoknak volt az, amit ők elszedtek a lakosságtól, de másnak senkinek se volt. Ablakot nem lehetett látni beüvegezve. Csak papírral lehetett beszögezni az ablakot. Egy kifosztott ország volt. Pesten is halomban állt a kőtörmelék. Meg kell mondani, az akkori emberek építették fel az országot. Nem volt lakható. A vízvezeték nem működött. Amelyiket nem zárták el, az folyt az utcán. Amikor már nem volt víz, akkor semmi se volt. Ez ma már csak történelem.

Mikor elvették az üzletet [1949], akkor próbáltam egy darabig otthon dolgozni. De hát mi olyan kertvárosban laktunk, oda nem jöttek. Pesten minden pincelyukba elmennek, ha van ott egy iparos, ha kell. De Szolnokon csak a Fő utcán lehetett. Egyetlen egy utcán lehetett üzletdolgokat csinálni, és abból nem lehetett megélni. Egyszer csak magához tért a város, kiszabták a lakbéreket, a boltbéreket. Utána egy-két kalapos maradt, aki hazament a lakásába, és aztán újrakezdte. A kalap mellett lehetett bizsut tartani meg apróságokat, szóval valahogy meg lehetett belőle élni. Mint egy fizetésből, amit akkor adtak annak, aki állásban volt.

A húgom egész életében Szolnokon maradt, háztartásbeli volt. Nem dolgozott, mert a sógorom azt mondta, hogy nem kell. Azt mondta, nincs gyerek, miért kellene dolgozni, kire hagyják, ha keresnek? Így kényelmesebb volt, a húgom főzött, nem kellett vendéglői kosztot enni meg minden. Ő elvégezte a házi munkát, meg kertészkedett egy kicsit. Egyébként Miskolcon végzett, tanítónői diplomája volt neki. A húgoméknak saját házuk volt, lakbért nem fizettek. Éppen elég kiadásuk volt, mert egy családi házuk volt, aztán a felét eladták, a felében laktak.

A húgom férje, Imre nem tartotta a kóserságot, mert ő mikor hazajött a munkaszolgálatból, teljesen egyedül maradt. Volt neki testvére, a testvérének gyerekei, senki nem jött haza, és azt mondta: semmilyen Isten nincs! A testvérének például karon ülő csecsemője volt, egy kislány. Azzal együtt megölték. Az ő szeme láttára falhoz vágták először a gyereket, aztán a szülőt meg a gázba vitték. Az én sógorom azt mondta, hogy ő teljesen egyedül maradt. Szerencse, hogy a felesége megmaradt, de senki, senki! Előtte Mosonmagyaróváron laktak. Senki nem maradt. Azt mondta, ő nem hisz! Sok zsidó van így, azt mondja, ha Isten volna, ezt nem engedte volna. Persze erről lehetne vitatkozni, mert az Isten nem jött le, az emberek voltak gonoszak. A húgom azért megcsinálta a baromfit úgy, ahogy kell, de a sógorom azt mondta, nem kell vele dolgozni, ő megeszik mindent, nem törődik a vallással soha többet. Mondjuk, a háború előtt sem volt túlzottan vallásos, de hát hozzánk nősült. Persze mi nem hagytuk, csak oda temettük a zsidó temetőbe. Most már ő meghalt, az akarata nem érvényesül. A húgomat akkor hoztam fel Pestre a Szeretetkórházba, amikor beteg lett [Budapesten a MAZSIHISZ működteti a zsidó kórházat. – A szerk.]. A húgom 1998-ban halt meg, aztán hazaszállíttattam a férje mellé, mert a férje tizenöt évvel előbb halt meg, mellé van temetve.

Az öcsém, Géza a háború után, az 1940-es évek végén és az 1950-es években gyári főkönyvelő volt a Danuvia Fegyvergyárban [Danuvia Fegyver- és Lőszergyár]. Itt volt Budapesten, Zuglóban. Az 1940-es évek második felében magyarosította a nevét, Grün Géza helyett Garami Géza lett. Társbérletben lakott.

Én 1951-ben eljöttem Pestre. Ennek egzisztenciális okai voltak. Ugyanis vidéken nem kellett a kalap, itt Pesten meg addigra szövetkezet alakult a mi szakmánkból. Szövetkezeti tag lettem mint kisiparos. De volt, akinek nem volt meg a mestersége, nem volt képesítése. Fölvettek, és teljesítménybérben dolgoztunk. Nem éltünk dúskálva, nem lehetett terveket szőni meg minden, de megéltünk. Én végig egy szövetkezetben voltam. Azt mondtam a főnökömnek, hogy én keresek másik helyet, mert egyre rosszabb a helyzet. Erre ő azt mondta, hogy másutt sem édesebb a szőlő. Ez politika, itt nem lehet nagy dolgokat csinálni. Ez az 1950-es években történt. Akkor nem volt senkinek semmije. Akinek voltak külföldi kapcsolatai, kapott esetleg nyugatról valami cuccot. Meg kis dollárt, aztán ha megtalálták, akkor becsukták érte. Mert előfordult, hogy valaki kapott és ráfizetett, mert nagyon szigorú volt a rendőrség, nem úgy mint most. Akkoriban a munkán kívül nem foglalkoztam semmivel.

1952 óta lakom a Nádor utcai lakásomban. Tíz évig voltam társbérletben, aztán leválasztottuk, és azóta önálló a lakás. Itt lakott egy család, aki most Ausztráliában él, azokat kitelepítették, mert gazdagok voltak [lásd: kitelepítés]. Engem ide vettek előtte, hogy ne tegyenek be lakót, idegent. Akkoriban ha valakinek nem volt lakása, és jó elvtárs volt, kerestek egy nagy lakást, akárki lakott ott benne, berámolták. Aztán ehette a vadkörtét, ahogy mondták, mert kirakni senkit nem raktak ki. Engem ide vettek, de megmondták, hogy ők elmennek. És elmentek novemberben, de akkor bezúdult a nép. Volt itt három nagy szoba, és hát valami házmesterné az Akadémia utcáról ismerte a lakást, a családja Csillaghegyen volt az ő lakásában. Ott háborús bűnös volt a férj, be volt zárva. Akkor azok ide bezúdultak 1956-ban.

1956-ot itt, ebben a lakásban éltem át. Az úgynevezett háborús bűnösök mind kiszabadultak 1956-ban sajnos. És akkor ide bejöttek valakik, és énnekem maradt egy szoba. Na most lehetett volna lemenni az utcára és keresni, mert rengetegen elmentek. Én nem mertem, mert lövöldöztek az utcán. A Földművelésügyi Minisztérium tetejéről lövöldöztek. [Grün Magda a Földművelésügyi Minisztérium közvetlen közelében lakik. – A szerk.] Volt olyan, aki lement egy falat kenyeret szerezni, mert ugye 1956-ban nem volt szabad a kereskedelem [lásd: 1956-os forradalom]. Nagy teherautóval hozták a kenyeret, sorban álltak. Előttem állt például egy fiatalember egy szatyorral, olyan necc hálóval. Megkapta a kenyeret, felszállt a biciklire, azt mondta, Újpesten várják őt. Nem ért tíz métert se, eltalálták, leesett a bicikliről, a kenyér ott maradt, nem tudom, meghalt-e vagy mi történt. Ma, ha ilyen ér valakit az utcán, akkor hívják a rendőröket, de akkor nem lehetett hívni senkit. Akkor mindenféle bűnözők jártak az utcán. Kiszabadultak a börtönökből a köztörvényes bűnözők. Akik csinálták a Köztársaság téren azt a nagy gyilkolást, azok köztörvényes bűnözők voltak már előtte. Istenem, az a Mező Imre micsoda rendes fiú volt! [A nyugat-európai mozgalmi múlttal – Belgium, Spanyolország, Franciaország – rendelkező Mező Imre a budapesti pártbizottság másodtitkára volt, ő volt a pártapparátus felső rétegének egyetlen olyan tagja, aki a forradalom előtt is kapcsolatban állt Nagy Imrével. 1956. október végén a veszélyes helyzetben sem hagyta el a budapesti pártbizottság Köztársaság téri épületét. Megkísérelte elérni az október 30-i ostrom békés befejezését, s mint egy háromtagú tárgyalódelegáció tagja, kezében fehér zászlóval lépett ki a kapun, azonban lelőtték, s sebesülésébe másnap, november elsején belehalt. Lásd még: Köztársaság tér, 1956. – A szerk.] Debreceni volt [Mező Imre Ramocsaházán született, Szabolcs vm.-ben, nem élt Debrecenben. – A szerk.]. És annak idején járt ott Szolnokon. 1956-ban azt vártuk, hogy mikor lőnek a házba! Ők nem válogattak. Akik a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről lőttek, azok a közönséget lőtték. Az ellenállókat, akik 1956-ban kivonultak, hogy le avval a rendszerrel!

Épp hazajöttem munkából hat órakor, állt a nagy tömeg, nem tudom, hogy ez pontosan melyik nap volt, egy hétköznap. Én megvettem egy fél liter tejet, akkor üvegben árulták. És egy fél kiló kenyeret és tíz deka vajat. Nem volt szatyrom, a két kezemben fogtam. És itt álltam, és néztem, de amikor hallottam, hogy a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről lőnek, akkor felszaladtam. Mondom a házmesternének: „Mi történt?” Mert akkor kulcsot kellett kérni, hogy ő nyissa ki az ajtót. Azt mondja, felvonulnak, forradalom van! Én nem láttam senkit, én hazajöttem a villamoson, és kész. Azt mondja, pedig az van. Ne is jöjjön le, Magdika, azt mondja, mert itt nagy baj lesz! Idős hölgy volt, ismerte a dörgést! És akkor bizony nem lehetett kimenni. Nekem nem volt háztartásom, hát csak a kenyeret meg kekszet, ilyesmit ettem. Nem lehetett lemenni, az üzlet bezárt. Ez úgy három-négy napig tartott. Az oroszok itt voltak. Nem igaz, hogy bejöttek, azok itt voltak. Csak nem mutatkoztak. Kivezényelték őket, és aki az utcán volt, az megjárta, mert lövöldöztek, vagy eltalálták, vagy nem. Volt olyan, aki itt lakott, de az édesanyja Újpesten lakott, és haza akart menni. Már nem jártak a villamosok. Jobb erre nem rágondolni, szörnyűség volt 1956-ban!

1956-ban a szüleim, a testvérem és a sógorom lent laktak Szolnokon. Szolnok egy olyan város volt, ahol valamilyen alagsorban voltak a Kádárék már, megszervezték az ellenállást, november negyedikére csend lett. Voltak másutt még villongások, de Szolnokon ilyen szempontból nem. Nagy volt a proletárközösség, meg az orosz hadsereg nagy része ott volt. Úgyhogy ott nyugodtan lehetett lenni. [1956. november első napjaiban Szolnokot szovjet csapatok szállták meg. Az általuk ellenőrzött szolnoki rádió hullámhosszán, de valójában Munkácson tartózkodva adták ki nyilatkozatukat Kádár Jánosék a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” megalakulásáról. Kádárékat a Szovjetunióból hozták vissza Magyarországra, és vitték Budapestre a szovjet páncélosok. Az, hogy a proletárközösség az 1956-os események elleni védelmet szolgálta volna, szintén csak a forradalom leverőinek önigazoló kijelentése. Az 1956-os forradalmi eseményekben a munkásság kifejezetten nagy és aktív szerepet vállalt. – A szerk.] Persze volt, aki elvállalta, és elindult 1956-ban külföldre.

1957-ben, hetvenhat éves korában édesapám agyérelmeszesedést kapott. Pestre kellett volna hozni, itt volt, meg van is a zsidóknak ilyen kórházuk, ahova mindenkit bevesznek. Azt hiszem, édesapám betegségéhez hozzájárultak a körülmények is. Nem tudta a megváltozott világot elfogadni. Olyan korban volt, amikor ez a megváltozott világ az ő részére elérhetetlen volt. Minden állami tulajdonba került. Az ő üzletét is elvették. Az agyérelmeszesedés az olyan betegség, hogy az egyik órában az ember tiszta, aztán meg már nem tudja, mit csinál. Szerintem az édesapám tudta, hogy hová megy. Ő olyan éles eszű ember volt, hogy nem tudta elviselni. Vissza tudott jönni a háborúból velünk, és mégis így végezte. És milyen nehezen találtuk meg, 1958. januárban veszett el, és májusban fogták ki a Tiszából. Aztán Szolnokra vitettük, ott lett eltemetve a zsidó temetőben.

Én az egész szövetkezeti munkát 1952-ben kezdtem [lásd: kisipari szövetkezet; a kiskereskedelem államosítása]. A szövetkezet sapkákat és kalapokat is forgalmazott, az egyensapkáktól kezdve a női kalapig minden oda tartozott. A vállalatnak több üzletében dolgoztam. Először a Tanács körút 8-ban, aztán a Szent István körút 15-ben, így dobálták az embert. Akkor tíz fiókja volt a vállalatnak. Mindig, ha kellett valahová, besuszteroltak. Évenként változott, hogy hol dolgoztam. Most már nincsenek meg ezek az üzletek. Ez mind kalapüzlet volt. A végén Csepelen dolgoztam, boltvezető voltam. Az már a vállalatnak az üzlete volt, ott vezettem egy üzletet, talán most is megvan, nem tudom, azóta sem voltam Csepelen. Voltak ott beosztottak. Egyik nap volt, másik nap nem. Nem volt vonzó Csepelen dolgozni, mert messze volt a várostól, meg nem is volt olyan vonzó, akkor már nyíltak az áruházak. A Corvin meg az egyik meg a másik, inkább oda mentek. Egyszemélyes vezetés volt, de szezonban volt valaki mindig, aki kisegített. Sok vevő volt, Csepel nagyon jó terület. Mai napig is jól megy ott, csak most már építettek áruházakat. Én nem voltam azóta kint, pedig hívtak. Sok üzletet megszüntettek, mert átépítették a boltokat. 

Külföldön nem jártam sajnos. Nyaralni voltam, Hajdúszoboszlón. Mert a lábaim olyanok voltak, mikor hazajöttem Strasshofból, mint egy oszlop, és nagyon fájt. Ilyen reumás. Amikor Hajdúszoboszlóra jártam, ott nagyon jó volt a fürdőben. Meg itt is eljártam a gyógyfürdőkbe úszni, muszáj volt úszni, hogy mozgassam.

Nem nagyon értem én rá barátkozni. Mert teljesen egyedül kellett itt [Budapesten] a kosztról gondoskodnom. Én nehezen tűrtem a kész vendéglői kosztot. Ettem itt, ahol kósert lehetett enni. A hitközségi konyhán nem tudtam enni, mert távol, Kispesten dolgoztam. Akkor esténként főztem magamnak kóser ételt, és másnap azt vittem magammal. Napközben, a piacon vásároltam be. Aztán Csepelen meg pláne. Nagyon jó a közlekedés, de ott kósert nem lehetett enni, tehát én főztem. Volt ilyen olajkályha, és annak a tetején nagyon jól lehetett melegíteni az ebédet. Amikor hozták a nagy dobozokat, megesett, hogy lesodorták, aztán szétgurult a gombóc! Ebből nem csináltam problémát. Ha más nem volt, egy vajas kenyeret ettem. Fél óra ebédidő volt, nem nagyon lehetett máshogy megoldani.

A szabadidőben elsősorban privát munkát csináltam az üzleten kívül. Mert pénzt kellett keresnem, a fizetés nagyon kevés volt. És nem volt apelláta, vagy megelégedtem vele, vagy elmentem máshova, ahol ugyanaz volt. Aki értett valamihez, például banktisztviselő volt, azt jobban fizették. De az ipari munkát nem fizették meg, csak a vasipart, mert akkor azt mondták, hogy az acél és vas országa vagyunk!

1974-ben kiléptem a szövetkezetből, ott nyugdíjaztak. Ötvenöt év volt akkor a nyugdíjkorhatár, és én hatvannégy éves voltam, mikor nyugdíjba mentem. Rádolgoztam hét évet. Megállapítottak kétezer-négyszáz forintot, csak úgy dagadt a zsebem! Volt olyan, aki hétszáz forintot kapott. Így mentem valamire. Társbérletben laktam, aztán leválasztottam a lakást. Nem szereztem semmit, de nyugodtan éltem.

Én is akartam még háború előtt, nagyon régen külföldre menni, mert nagyon sok barátnőm volt kint, aki fiatal korában elment. (A legjobb barátnőm New Yorkba ment, vele később is tartottuk a kapcsolatot.) Igen ám, de az idős szüleimet otthagyni? Bár ne hagytam volna később sem otthon! Mert a húgomra bíztam őket, ő nem dolgozott, együtt laktak egy házban, de nem jól tettem. Nem, én egészen másképp csináltam volna, mikor betegek lettek, én rögtön felhoztam volna őket Pestre. Ő ottan azt mondta, öregek, majd meggyógyulnak. Apámról már meséltem. Az édesanyám nyolcvannyolc éves volt, 1968-ban halt meg, a szolnoki zsidó temetőben temettük el.

Az antiszemitizmusról nem is vettem tudomást. Mert ezt már megszoktuk, hogy van ilyen. Nem is volt, és most sincs olyan jó keresztény barátnőm, olyan bizalmas valaki. Hivatalból az ember tudomásul veszi, és igyekszik megvédeni magát, ha valamit azért nem kap meg, mert zsidó, akkor tesz ellene valamit. Én már öreg vagyok, nem harcolok ellene semmit. Itt vannak szemben olyanok, akik „Heil Hitler”-t köszönnek! Szemben a folyosón meg mellettem is. Ezek újfasiszták, az apa kábé negyven éves, a fia húsz. Itt verik a bakancsot a lépcsőházban. Mit csináljak? Majd ha meghalok, szétszedik a lakást, az biztos, kirabolják. Én nem politizálok. Nekem mindegy, hogy ki csinálja a dolgokat, csak hagyjanak élni! Ne jusson eszükbe még egyszer irtani bennünket. Sajnos van ilyen. A rendszerváltás után megalakultak a pártok ugye, és valaki azzal indult el, hogy sok a zsidó itten. Ha nekik az a hatmillió ember kevés volt, akit megöltek…

A hitközség életében én nem vettem részt. Én nem kértem semmit, inkább dolgoztam. Nem is kaptam semmit. Most a német pénzt kapom, ez az első az életemben, hogy valahonnan valamit kapok! A hitközség segített ezt elintézni, megszervezték nekünk. Jelentkeztek, akik deportálva voltak, ki kellett állítani az iratokat, és aztán hetekig, hónapokig tartott az eljárás. Kapom, amit megállapítottak ugye. Az előző kormány nem, de most megállapították, hogy a deportálás miatt, az üzlet és a lakás elvétele miatt milyen kártérítést ítélnek meg. A nyugdíjszelvényen rajta van. Életjáradék.

Én nem akartam elmenni. Azt mondtam, már nem. Ha fiatal lettem volna, akkor elmentem volna. De ilyen öregen, másnak a nyakára? Nekem nincs odakinn rokonom sajnos. Baráti körömből nagyon sok volt. Egy darabig leveleztünk. A legtöbb Amerikában volt, de hát ők is már elmentek. Nyolcvan éves volt a barátnőm, mikor meghalt. Szolnoki volt ő is, aztán Pesten lakott egy darabig, mielőtt Amerikába ment. Ott kint a fia meghalt, és ő ebbe belebetegedett. Az egyetlen fiával menekült el innen, aki akkor tízéves gyerek volt, a hátán vitte ki az osztrák határon. Ausztriában lágerba kerültek, és utána kiment Amerikába. A bátyja kint volt. Nagyon nagy fiú lett, mélytengeri kutató lett. Nagyon jól keresett, de negyvenkét éves korában egy perc alatt meghalt. Olyan tekintélyes ember lett belőle, hogy az egyetem aulájában a mai napig is ott van a mellszobra. Egy külföldi zsidó gyereknek!

Izraelben is van egy barátnőm. Fiatalabb, mint én, hetvenöt éves most. Huszonegy dédunokája van, bizony! Három gyereke volt, de egy gyereke meghalt sajnos, a legidősebb, a fia. És maradt egy lánya, annak született nyolc gyereke, és a fiának négy, és ezekből vannak most már a dédunokák. Mondom, huszonegy dédunokája van. Izraelben élnek, és azt mondják, őket hagyják békében. Ha nem hagyják, akkor összeverik őket. Lebontják a házakat. És nagy falat építenek, olyat, mint ami itt volt a határon a két Németország között. Ott is építenek egy nagy falat. Persze a világ ellenük beszél, és nem értik meg, hogy védekezni kell nekik. Hát álljanak a határra, és várják, míg sortüzet adnak? Védekeznek is. A világ legnagyobb hadserege van náluk. Mindenki katona, még a lányok is. Persze nem a lövészárokban az első sorban, de nagyon hasznos munkát végeznek. Beteget ápolnak, élelmet szereznek.

A kommunizmus alatt nem lehetett kapcsolatot tartani a külföldiekkel. A külföldi barátaimnak is volt itthon közvetlen rokonuk, de akkor nem lehetett a határon átmenni, se ki, se be. A rendszerváltás után lehetett felvenni a kapcsolatot. És mi barátságban vagyunk. Többen akarták, hogy menjek ki, de én nem bírom az izgalmakat. Én már nem most, hanem harminc évvel ezelőtt sem bírtam. Tönkretett idegrendszerrel, szervezettel élni egy ilyen országban? Minden pillanatban számítani, hogy kimegyek az utcára, és lelőnek, ugye? Mit keressek ott?

A két testvérem itt halt meg, Pesten. Meghalt a húgom, aki négy évvel fiatalabb volt, mint én. 1998. március nyolcadikán halt meg. Az öcsém még 1982-ben halt meg. Szolnokon lettek eltemetve a zsidó temetőben. A testvéreimnek sajnos egyáltalán nincs gyerekük, a húgomnak negyvenhárom évi házasságban nem lett gyermeke. Nekem meg közbejött a háború, nem is akartam. És élő rokonom sincs. Nekem házastársam nem volt. Gyerekeim nincsenek.

A háború utáni időszak keserves volt. Én nem foglalkoztam politikával, mint ahogy most is utálom a politikát! Mert egyszer áldozata lettem neki, és soha többet nem leszek az, ami addig voltam. Attól kezdve az életem sajnos leromlott, és nem tudott felkerülni. És csak a puszta életem maradt meg. Utálom a politikát! Meg a háborúskodást! Az én vallási meggyőződésem abból áll, hogy ne bántsd a másikat! Az egyik állat a másikat nem bántja, ha az ember egy kismacskát kivesz a fészekből, és ott van a nagy macska mellette, az megmarja, nem engedi. De az egyik ember megtámadja a másikat. Egyiket azért, mert gazdag, másikat azért, mert ilyen vallású, a harmadikat másért. Irigyek, gonoszak. Az én emberi meglátásom nem ilyen. Sokan szidták a kommunizmust. De ennek kellett jönni, mert egy tönkretett országot senki nem vett pártfogásba. Nem lennének a lakótelepek, tizenkét év alatt az egészet fölépítették, hogy az embereknek legyen hol lakni. Csak politizáltak, ugattak, ahelyett, hogy odafigyeltek volna, hogy az emberek nyomorban éltek. Aztán mégiscsak igazuk volt, mert mindenkinek volt munkája. Megmondom őszintén, nem illik most bevallani, de nekem jobb volt. Mert nyugodtan éltem. Szegényen, de nyugodtan.

A vallásosságomat megtartottam. Mióta nyugdíjban vagyok, pláne. Addig nem lehetett. Amikor alkalmazásba kerültem Pesten, akkor nem tudtam megtartani a szombatokat, ünnepnapokat. Mert ugye állami üzletet kaptam, vezettem. Csepelen, Kispesten, és aztán idebenn is. De akkor szombaton még délben három óráig is nyitva voltunk. Nem lehetett semmi ilyesmit csinálni. Akinek volt férje vagy gazdag családja, az talán megtehette. Azért próbáltam tartani az ünnepeket, amennyire lehetett, Jom Kipurkor például szabadságot vettem ki.

A zsidó ünnepeket megtartottam, megtartom most is. Sajnos már mivel nem tudok járni, hát nem tudok elmenni a templomba. Most is el tudnék menni taxival a kapuig. Nagyon rendesek az ottani emberek, fel is vezetnének, de nem csinálok feltűnést. Ha nem jól érzem magam négy óra hosszát abban a templomban, akkor mi van? Orvost hívjunk meg cirkuszoljunk? Egyszer itthon kell maradni.

Ugyanazt a rendes házi kosztot esszük, mint amit bárki megehet. Csak a vallás szerint a vért eltávolítjuk belőle, és nem főzünk, mondjuk, tejfölös csirkepaprikást. Mert abban a tejföl a hússal együtt van [lásd: étkezési törvények]. És én ezt egész életemben betartottam. Ezt szoktam meg! Lehet, ha mást ettem volna, azt is megszoktam volna, mert a gyomor egy fizikális dolog. Mert mondjuk, vidéken nincsen sakter, vidéken nincs kóser, Miskolcon van meg Debrecenben, meg Pesten van. De én ragaszkodom hozzá. A röpke életemben még az se legyen? A Hannában szoktam étkezni. Elég jól megfizetteti a Hanna, de kóser koszt. A Révay utcai kóser vendéglőben is. [Nem világos, milyen vendéglőre gondol Grün Magda. A Révay utcában van a Bálint Zsidó Közösségi ház. Ennek azonban nincs étterme. – A szerk.] És mostanában egy bejárónő jár ide fel, segít a háztartásban, és főz is rám.

Én vallásos környezetben éltem és élek ma is, én nem megyek más templomba, csak oda, ahova mi tartozunk. Amíg járni tudtam, a Hunyadi téri templomba jártam. Körülbelül egy éve már nem tudok elmenni, nehezemre esik a járás, addig rendszeresen jártam. A Hunyadi téri templomban vannak ismerőseim, ma is tartom a barátságot velük. A barátnőm, aki mellettem ült a templomban, elhozza majd az imakönyveim, mert ott vannak. Mondtam, hogy én nem tudok elmenni, hozza el, és majd itthon is lehet imádkozni. A zsidóknál nem kell hogy bemenjen a templomba, és leboruljon. Éppen elég az, ha előveszi az imakönyvet, és helyben imádkozik. Úgy csinálom.

Életrajz

Én sosem ismertem az apai nagyszülőket. Földművesek voltak. Hetében, ez a falu most is megvan fönn a Nyírségben [Hete: Bereg vm.-i kisközség, 1910-ben 5-600 főnyi lakossal. – A szerk.]. A földet bérelték is, de volt sajátjuk is. Gondolom, gabonát termeltek. Saját házuk volt. Ortodoxok voltak. A nagypapa szakállas, kalapos bácsi volt, és zsidó hitben nevelte az összes gyerekét. Biztosan jártak héderbe, mert az apám tudott olvasni, imádkozni, úgyhogy abszolút zsidók voltak. Mindenki vallásos volt. Kilenc gyerekük volt. Kálmán bácsi, a legidősebb, már 1920-ban meg is halt. Azt mesélték róla, hogy süket volt. Van egy híres történet, hogy Kálmán bácsi az esküvője napján kapott egy pofont a nagypapától, mert szürcsölte a levest. Hat gyereke volt. Nem maradt Hetén, átment Penyigére és Nábrádra, ők ott laktak [Mindkét kisközség Szatmár vm.-ben volt, a 20. század első évtizedeiben Penyigén 700, Nábrádon 900 fő élt. – A szerk.]. Aztán volt a Teri, azok Pusztadoboson [Szabolcs és Ung vm.-i kisközség 1920-ban 1200 főnyi lakossággal. – A szerk.] voltak, aztán a Cili. A Jenő bácsiról van emlékem, mert amikor születtem, tőle kaptam azt a mackót, ami még mindig megvan. Orvos volt, ő volt az egyetlen, akinek nem volt gyereke. A Herman bácsit nagyon jól ismertem. Annak két gyereke volt, a lánya még most is él Amerikában – kedvenc unokatestvérem. Herman bácsi és a felesége és a fiuk meghalt. Mindenki földműves volt Szatmárcsekében [Szatmár-Ugocsa-Bereg vm.-ben lévő nagyközség, 1920-ban 1800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Kölcsén is laktak [Kölcse Szatmár vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 1200, 1920-ban 1100 főnyi lakossal. – A szerk.], és Szatmárcsekében egyszer ott nyaraltam náluk gyerekkoromban. Anyám ott maradt velem. És arra emlékszem – akkor 4-5 éves lehettem –, hogy lázas lettem, és akkor az Anni néni egy piros pántlikát kötött a csuklómra rontás ellen, szóval ők amellett, hogy nagyon vallásosak voltak, az ilyen népi babonákban is hittek, jól megfért bennük ez a két gondolat. Volt egy lovam – amire azt mondták, hogy az az én lovam –, azt úgy hívták, hogy Sármány. Herman bácsi meg az apám is, ha rájuk nézünk, a magyar paraszt juthat az eszünkbe: bajuszos, sötét bőrű. Abszolút semmi zsidó nem volt bennük. A Szeréna nénit is jól ismertem, ő kiment Izraelbe, azt hiszem, 1948-ban. Az egyik lánya még mindig él Izraelben. A Dezső bácsit nem ismertem, csak hallottam róla. A Dezső maradt a nagyszülők házában, ő folytatta ott a gazdaságot. Gizi nénit nagyon jól ismertem, ő Debrecenben élt, egy gyereke van, még mindig él Debrecenben. Gizi néninek a férje volt a debreceni hitközség elnöke és ő is földművelő volt. Nyaraltam náluk is többször Debrecenben. Emlékszem, a Jenő bácsi feljárt hozzánk, Debrecenbe a Gizi nénihez mentünk. Emlékszem, mikor az apám hazajött a hadifogságból, odamentünk. Az apám nagyon tartotta kapcsolatot a testvéreivel. A háború után ő mindig mindenkinek segített. Sokan voltak, akik anyagi segítségre szorultak. Ő volt az egyetlen, aki Pestre költözött, és a háború után ő volt a levelezőközpont. Gyöngybetűkkel írta a leveleit, irtó szép kézírása volt.

A legkisebb volt József, az én apám. Ő leérettségizett Munkácson [Munkács – Bereg vm.-ben fekvő város, melynek 1910-ben 17 300, 1921-ben 21 000 lakosa volt. A várost a Galícia felé irányuló kereskedelem – fa, marha, gabona, bor, sör, ásványvizek, gyümölcs – lendítette fel. 1910-ben a város lakosainak 44%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez, ez volt a legnépesebb vallási felekezet Munkácson. A város a trianoni békeszerződés értelmében 1919-ben Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Utána dolgozott talán Püspökladányban [Hajdú vm.-ben lévő nagyközség, 1920-ban 13 200 főnyi lakossal. – A szerk.], és később aztán a háború előtt tojásbizományos lett. Ami azt jelentette, hogy falun összegyűjtötték a tojásokat, fölküldték Pestre, és ő adta el Pesten. Apám lovas kocsival szállította a tojásokat. Minden hajnalban négykor már kinn volt a nagyvásártelepen, és egy órakor jött haza, kora délután mindig aludt, s négy után kezdett irodai munkát végezni, könyvelt. Eljöttek a pénzért, vitte a pénzt. Én mindig nézhettem azt, amikor ilyen pénzes leveleket föladott, mert azt le kellett ilyen viasszal pecsételni, s az nekem nagyon tetszett. Nem hiszem, hogy jól keresett, de tisztességesen éltek. A legbecsületesebb ember volt, akit ismertem.

Nagyon jól ismertem az anyai nagyszülőket, mert velük együtt éltünk, és 1944-ben végig együtt voltunk. Az, hogy megmaradtunk, az anyai nagyapámnak köszönhető. Az anyai nagypapám egy nagy vagány volt és nagy link. Járai Lajosnak hívták. Járait magyarosította Katzról. Régen magyarosíthatott, mert amikor én már megismertem, már a lányát is úgy hívták, hogy Járai Magdolna, aki 1907-ben született Pesten. Erdélyiek voltak, Járáról valók [Alsójára Torda-Aranyos vm.-ben lévő kisközség. – A szerk.]. Ezért választotta ezt a nevet. A nagyapám is vallásos volt, de nem olyan mértékben, mint az apai nagyapa. Egy héten egyszer jártak templomba. A háború előtt kóser háztartásuk volt. 1960-ban halt meg. Akkor nyolcvan éves lehetett. A nagyapám aznap halt meg, mikor én felvételiztem a filmművészeti főiskolára. Jól emlékszem. Ő meghalt, én meg mentem az írásbelire. Drexler Kamillának hívták a feleségét. És annak a szüleit is ismertem. Kamilla pesti volt. Egy gyerekük volt, a Gitta (Magdolna), az én anyukám.

A háború előtt nem volt saját lakásuk. Vagy albérletben laktak, vagy szállodában. Aztán a háború után vettek egy garzonlakást a Gorkij fasorban, aztán a nagyapám meghalt, a nagyanyám átköltözött a szüleimhez, és én harminc éves voltam, amikor először önálló lakáshoz jutottam. Elég bizonytalan egzisztenciájuk volt, mert Lajos bácsi a háború előtt például járt a Balkánra mint ügynök, és azt hiszem, link üzletei is lehettek. Voltak az életükben jó periódusok, Gödöllőn villájuk is volt, autójuk is volt. Aztán ez ahogy jött, úgy el is ment mindig, minden. De a Gittának mindent megadtak. Gitta polgáriba [lásd: polgári iskola] járt. De aztán a felszabadulás után elvégezte a gyermekgondozói tanfolyamot, és a Corvin Áruház óvodájában dolgozott. Az anyám nagyon magyar volt.

Anyám csinos volt, elegáns volt, de dolgozott. Nem volt egy klasszikus úrinő. A művészethez nagyon jó volt, fantáziája volt, és amikor sárga csillagot kellett hordani, akkor ő sárga farkasfogból és sárga zsinórból csinálta a sárga csillagokat, mert azt mondta, itt arra megy ki a játék, hogy mindenki egyforma legyen. Itt is meg kell hogy különböztessük magunkat. Az anyám mindig azt mondta, hogy lehet, hogy nem ő csinálja a legjobb vacsorákat, de ő a leggyorsabb. Nem volt egy nagy szakácsnő, de jól főzött. Gulyáslevest meg a fánkot kértem mindig a születésnapomon.

A szüleimet összehozták [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Már nem is emlékszem, hogy kicsoda. Nagy szerelem volt. Ha el lehet képzelni két különböző társadalmi környezetből jövő embert… József egy zsidó parasztcsalád legkisebbik gyermeke és Járai Magdolna egy majdhogynem azt mondanám, nagypolgári, de inkább felső középosztály, városi család egyetlen, elkényeztetett lánygyereke volt. És ennél szebb házasságot nem ismertem. Pesten volt az esküvőjük, természetesen zsinagógában, ha jól tudom, ortodoxban. És 1932-ben épült a Szövetség utcai ház, akkor kivették a lakást, és én már ott születtem 1933-ban. Az két szoba, hall, személyzeti. A Havas Bútorgyárnál volt méretre rendelve a gyerekszobabútorom, monogram is volt benne: KG. Volt a hálószoba[bútor], és volt a gyerekszoba[bútor]. Csináltatva volt, de nem olyan nagyon gyerekszobás jellegű. Amikor kicsi voltam, volt egy rácsos ágyam. De aztán lett rekamié, méretre csináltatva. Volt szőnyeg. Volt két szép nagy kép, nemrég adtam el őket. Volt, amikor ott lakott az Erzsi néni velünk, a bejárónőnk. Ő csinált mindent a háztartásban.

A háború előtt, azt hiszem, az „Esti Kurír” [Az „Esti Kurír” délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (1921), majd a Nemzeti Szabadelvű Párt (1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve) megalapítása. – A szerk.]  volt gyakran otthon, de hogy ez járt-e vagy vették, azt nem tudom. És a háború után a „Világ”, azt nagyon olvastuk. Abban volt egy sorozat, a „Mengele boncoló orvosa voltam”, azt olvastuk nagyon. És aztán a nagyapám a „Magyar Nemzet”-re fizetett elő, és az egész addig járt még nekem is, amíg meg nem változtatta a trendet. Nekem nagyon sok gyerekkönyvem volt. És mindig vettünk, kaptam könyveket. Így én sokat olvastam. Az anyám például emlékszem a Geraldy szerelmes verseit olvasta [Paul Géraldyról (1885–1983) van szó, talán a „Te meg én”, magyarul 1925-ben megjelent versciklusról. – A szerk.], Márai volt, Upton Sinclair – ezek az ő könyveik voltak. De ez már a háború után volt.

Apám nagyon vallásos volt. A háború előtt az apám tfilint rakott minden nap. A háború előtt a Bethlen térre járt zsinagógába. Apámnak volt egy zacskója – egy bársony zacskó –, és abban volt a könyve és a tálesze. Nem dolgozott szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma], de azért, mert szombaton nem volt vásárcsarnok. De azt hiszem, dolgozott volna, ha lehet. És cigarettázott szombaton is. De nagyünnepen nem. Emlékszem, mikor kijöttünk a nagyünnepen, hogy amikor kiment már az ünnep, első dolga volt, hogy rágyújtott. Mindenki böjtölt a családban. A böjttörő vacsora [Böjttörő: az a vacsora, amellyel megtörik, azaz befejezik a 25 órás böjtöt. – A szerk.] mindig nálunk volt, és a nagyszüleim jöttek oda. Az anyámnak is kóser háztartása volt, de a sonkát azt papírtálcáról kaptam, mert azt mondta, hogy azt csak úgy lehet [Éppen azért kapta papírtálcáról, mert az nem volt kóser, és az anyja nem akarta tréfli étellel elrontani a kóser edényeket. – A szerk.]. Anyám gyújtott pénteken gyertyát. Mindig volt szédereste. A háború előttire kevésbé emlékszem. A háború után a nagyanyám tartotta a szédert. Hanukakor volt mindig ajándék. Volt trenderli is. Karácsony nálunk otthon nem volt.

Egy balatoni nyaralásra emlékszem, kicsi voltam, meg egyszer mentünk valami hegyi nyaralásra is. A háború után tanultam meg biciklizni. Az apám tanított meg a Svábhegyen. Ott nyaraltunk a háború után sokat. Arra is emlékszem, hogy első elemista koromban az apám egy délelőtt azt mondta, hogy na, ma ne menjél iskolába, megyünk korcsolyázni. A Márkus jégpályára mentünk, ami a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán volt. Meg kirándultunk hétvégeken egy másik házaspárral. Ők a Népszínház utcában laktak.

Egyszer elvittek a Rózsák terére valamilyen óvodába, de nem hiszem, hogy én ott hosszan voltam. Arra emlékszem, hogy valami színes papírt vágtunk ki. De valami miatt nem jártam oda sokáig. Fräulein járt hozzám, hogy tanuljak németül, de azért tanultam meg németül, mert a nagymamám németül beszélt velem. A Bethlen téri elemibe jártam. Az egy nagyon zsidó iskola volt, nagyon jó iskola volt, szerettem. Az első két osztály volt koedukált, azt hiszem, aztán szétváltak a fiúk meg a lányok. Egyszerre tanultuk az alef-bétet és az ábécét. Hittanóra is volt, és jártunk szombatonként a Bethlen térre. Voltak barátaim, például a Horány Péter, aki még ma is barátom, és hatéves korunk óta együtt jártunk iskolába. Orvosi egyetemre is, és még ma is tartjuk a kapcsolatot. Meg másokkal is. Golyózni jártam a Barát utcába. A Barát utcában ezeket a gyerekeket utcagyerekeknek hívták, és emlékszem, hogy volt köztük olyan gyerek is, aki lócitrommal dobálta a nagyságákat. Ilyet mi nem csináltunk, de nekem nagyon tetszett vagánynak lenni. És minden unokatestvérrel tartottam a kapcsolatot, akivel lehetett.

1940-ben vitték el először apámat, azt hiszem, munkaszolgálatra. Nagyatádra kellett bevonulnia. Nem tudom, hogy ez az első vagy a második eset. De aztán már nagyon nem láttuk. Én mint gyerek csak azt láttam mindenből, hogy nagyon pusmogtak az emberek körülöttem. Hogy bezárkóztak, beszélgettek. És azt az apám tudta, hogy mennie kell majd, és akkor felfogadott egy tornatanárt, és otthon tornázott, hogy ő kellőképpen felkészüljön. És azt hiszem, ez bevált. Hat évig nem láttam az apámat, mert a munkaszolgálat után fogságba esett, és 1948-ban jött csak vissza. 1945-ben már lehetett tudni, hogy él. Az Uralból kaptunk apámról először hírt, Nyizsnyij Tagilban volt a fogolytábor. És én nem értettem a háború után, hogy ő, aki tulajdonképpen a szovjetekkel volt egyívású, miért tartják őt hadifogolynak. Ő a lovakhoz értett, úgyhogy ő mindig vagy kocsis volt, vagy lóval foglalkozott. Állítólag ott összeszűrte a levet valami szovjet orvosnővel, de ez legenda. A háború után apám belépett a pártba. Szerintem azért, mert visszajött a háborúból, és hatott rá a dolog. De aztán ki is dobták a pártból mint kulákgyereket.

1944 előtt soha nem ért antiszemita atrocitás. Akkor egyszer kaptam egy pofont az utcán. Aztán nagyon féltünk 1944-ben Szálasi hatalomátvételekor [lásd: nyilas hatalomátvétel], amikor kivitték a Tattersallba [lóversenypálya] a zsidókat. Akkor jöttek házról házra, és én nagyon emlékszem, hogy nagyon féltem. [Randolph L. Braham írja: Budapesten „A zsidók ellen indított módszeres kampány október 20-án kezdődött. hajnalban rendőrök kíséretében nyilas elemek hatoltak be a csillagos házakba, és megparancsolták, hogy minden zsidó férfi gyülekezzen az udvarokon. Ott közölték velük, hogy minden 16 és 60 év közötti férfi készüljön föl rá, hogy egy órán belül útnak indul. Még ugyanaznap délelőtt a nyilasokból és rendőrökből álló különítmények által kiválasztott zsidókat a Kerepesi úti lóversenypályára vagy a KISOK sportpályára vitték.” (A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003). – A szerk.] S akkor azzal úsztuk meg mi a házban, hogy a nagyapámnak volt egy hamis papírja, hogy őt a Kun Béla idején halálra ítélték. Ezt megmutatta a nyilasoknak, és ezt értékelték, úgyhogy otthon maradtunk. A többiek a házból visszajöttek két nap múlva. Nem vittek el a házból, itt is a nagyapám zseniális volt, mert szerzett egy hamis svájci Schutzpasst, persze egészen egyértelmű volt, hogy hamis a pecsét rajta. Úgyhogy csináltatott róla fotokópiát, és emlékszem, az egész család rá volt írva – ő, a nagymama, az anyám meg én –, és elmentünk a Rákóczi út és Körút sarkán, ott volt egy közjegyző. És a fotokópiát a közjegyzővel hitelesíttette, és onnantól kezdve azt mutattuk, mert az már akkor egy hiteles papír volt, egy hamis levélnek a hitelesített másolata.

Nagyon, nagyon rafinált ember volt. A Szövetség utcai ház zsidó háznak volt nyilvánítva. Azt hiszem, a többség egyébként is zsidó volt itt. A környék nem volt zsidó környék. De ez zsidó ház lett. Ott voltunk a háború alatt. S arra is emlékszem, hogy a földszinten lakott egy Keresényi, talán így hívták, aki vett nekem a szemben lévő cukrászdában fagylaltot, mert a zsidó nem mehetett a cukrászdába. A nyilas hatalomátvétel után el kellett hagyni; a Pozsonyi úton volt valami iroda, és ott kijelöltek nekünk egy védett házat a Tátra utca 29/b-ben. Nem volt olyan zsúfolt a lakás. Nem emlékszem, hogy kikkel laktunk. Lejártunk a pincébe, akkor egy asztalosüzem lehetett ott, és a bombázásokra ott voltunk. És ott főztek közösen. Erre emlékszem, hogy ettük azt a babfőzeléket, amibe szódabikarbóna helyett, hogy puhuljon a bab, véletlenül molyirtót tettek. De megettük. Ott ért minket a felszabadulás, de ott már házról házra jártak a nyilasok, és vitték őket [a zsidókat] a Duna-partra [lásd: védett ház; zsidók Dunába lövése]. Úgyhogy ha két nappal később jönnek az oroszok, mi is ott végezzük. Rengetegen elhunytak a holokausztban. Negyvenen a családból. Ebben az általam készített családfában, több mint kétszáz név van, és ezért csináltam, hogy a gyerekeim tudják, hogy honnan jöttek. Több évig dolgoztam rajta, mikor kint voltam Izraelben, próbáltam kiegészíteni. Most már készen van.

A háború után visszamentünk a Szövetség utcába. A lakásban volt, ami megmaradt, volt, ami nem. A bútorok nagyobb része megmaradt. De az én fölhúzható Märklin vasutam eltűnt. Emlékszem, hogy nem volt mit ennünk 1945-ben, és a házban laktak a Wintermantelék, akik ékszerészek voltak, keresztények. Két gyerek volt, és azokkal csináltam üzletet, hogy kajáért odaadom a Märklin vasutamat. S amikor oda akartam adni, kerestem, és azt is elvitték, nem volt meg. Úgyhogy az üzlet visszament.

Az én bár micvám el lett tolva egy évvel, mert az apám nem volt itthon, de akkor már tudtuk, hogy él. És mindenképpen akartuk, hogy itthon legyen, megvártuk. A bár micvá a rabbiképzőben volt a Scheiberrel [lásd: Scheiber Sándor], és a Schweitzer [Schweitzer József (1922): Nyugalmazott neológ országos főrabbi. 1947-ben avatták rabbivá. 1981-től 1985-ig a Budapesti Izraelita Hitközség főrabbijaként működött, 1985 és 1997 között pedig az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója volt. – A szerk.] készített fel rá, aki akkor fiatal pécsi rabbi volt. Csak arra emlékszem, hogy egy légpuskát kértem és kaptam ajándékba. Nagyon tudtam lőni. Az apám szájában kilőttem a cigarettát, ha odaállt elém, így tartotta az egyforintost, és kilőttem az egyforintost a kezéből. Légpuskával gyakoroltam a Szövetség utcai kertben. Ott volt egy nagy elhanyagolt terület. Az anyámnak nagyon nem tetszett. A nagyünnepek mindig megmaradtak. Böjtöltem [Jom Kipurkor]. Most is böjtölök. Nagyünnepen elmentem templomba. Sőt, még az apám meg az anyám is. Csak a gyerekeknek volt karácsony. Nem léptem be a pártba. Nem vonzott. Anyám mindig azt mondta, hogy csak politikát ne. De ez nem volt szempont. Valamelyik nap meghatároztam magam valakinek, hogy én baloldali liberális humanista reneszánsz típusú ember vagyok.

Az elemi iskolát pont 1939-ben kezdtem, és pont az 1943/44-es tanévben lettem első gimnazista, és akkor csak a zsidó gimnáziumba lehetett menni. És akkor minden zsidó gyerek ott volt, s a nagyapám el tudta intézni – gondolom pénzzel –, hogy engem is fölvegyenek. Két első osztály indult, két fiú osztály. És akkor elkezdtünk járni 1943 őszén, és 1944-ben rövidített tanév volt. Kimaradt az év, és 1945 tavaszán ezt folytattuk, de akkor már a Röck Szilárd utcában kezdtük, és aztán átmentünk a Wesselényi utcába, és később az Abonyi utcai épületbe.  De én az utolsó [a nyolcadik] évet már nem ott jártam. Azt már a Madáchban jártam. Azért mentem át, mert akkor én voltam a diákszövetségi titkár, és akkor volt egy ilyen ukáz, hogy gyűjtsünk aláírásokat, hogy szüntessék meg a felekezeti iskolákat. És én ebben közreműködtem, és akkor úgy éreztem, hogy ez nem fér össze, hogy ott maradjak. A zsidó gimnáziumban volt héber nyelv. Gross Ezra nevű férfi tanított ivritet, nem voltam benne túl jó. Azok voltak jók ivritből, akik tudták, hogy Izraelbe akarnak menni, és sokan voltak abban az osztályban ilyenek, egyébként pedig egy jó fejű osztály volt. Soméros [Hasomér Hacair] is voltam a háború után. A srácok vittek. Én sosem voltam egy meghatározó személyiség, én mindig úsztam a többiekkel. Sokkal okosabbak voltak, mint én. Én elmentem volna 1947-ben Palesztinába, mert az összes osztálytársam ment. Öten maradtunk vagy hatan, amikor én átmentem a Madách gimnáziumba. Én is akartam alijázni, és az anyám nagyon nem engedte. Azt mondta és mindig idézte is, „itt élned, halnod kell”. És erre én mindig azt mondtam, hogy erre volt egy jó sanszunk. Azt mondta, nem számít. Én hittem a cionizmusban. Egy gyerek 13 éves korában valamiben hisz. Kimentem apámmal a pályaudvarra, mikor ezek elmentek, búcsúztattuk őket.

A KISZ előtti ifjúsági szervezetben is benne voltam [Ez a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ), amely a 14–25 éves fiatalokat tömörítő tömegszervezet volt. 1950-ben alakult az addig meglévő ifjúsági rétegszervezetek egybeolvasztásával és központosításával. Volt saját napilapja, a „Szabad Ifjúság”. 1957-től a DISZ helyére a KISZ lépett. – A szerk.]. Én mindenben benne voltam. Voltam én cserkész is. Volt egy 47-es Eötvös József zsidó cserkészcsapat a háború után. Az 1949-es VIT-en [Világifjúsági Találkozó: a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) által szervezett fesztiválsorozat. Az elsőt 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten. A politikai cél az volt, hogy az egyre erősebb hidegháborús légkörben a Szovjetunió növelhesse és demonstrálhassa befolyását az ifjúság körében. Eleinte kétévente szervezték, 1959-től háromévente, 1968-tól ötévente szervezik. Mai neve: Világifjúsági és Diáktalálkozó. – A szerk.] angol tolmács voltam. Nagyon jó angoltanárok voltak a zsidó gimnáziumban. Úgy megtanultam, hogy amikor kimentem Izraelbe, és ott élt a volt angoltanárom, elmondhattam neki, hogy mindent, amit az életben elértem, az angol nyelvtudásomnak köszönhetek.

1950-ben vagy 1951-ben magyarosítottunk. Én akartam. A Kárpáti nevet választottuk. De rosszul választottunk, mert a család másik fele Kádár lett. Ami később aztán nem tudom, hogy előny volt vagy hátrány, de ők azt választották. Anyám 1947-ben szerezte meg az óvónői képesítést. Sose fogom elfelejteni, hogy amikor a bizonyítványosztása volt, és nem volt tiszta ötös, akkor sírt. Nagyon meg volt sértve. Az apám a Budafoki Baromfifeldolgozó Vállalatnál lett üzemvezető. És nagyon megbecsülték. Jól dolgozott. Élmunkás volt. [1948. március 15-én hirdették meg először – szovjet mintára – az első országos munkaversenyt, és az itt élen járó munkásoknak adományozták az „élmunkás” kitüntető címet. A főként a szakmunkások közül kikerülő munkáselit a káderutánpótlást szolgálta. A címmel különféle kedvezmények is jártak (üdülés, vásárlási lehetőség, olykor lakáskiutalás). A munkaversenyben ezt követően áttértek a sztahanovista mozgalomra (ez a mozgalom 1935-ben indult a Szovjetunióban a termelés növelésére). Magyarországon először Sztálin 70. születésnapján, 1949-ben hirdették meg. 1954-ben megszűnt a mozgalom, 1956-ban a címet is eltörölték. – A szerk.]

Leérettségiztem, és mentem volna az orvosi egyetemre. Emlékszem, hogy gyerekkoromban csináltam egy papírt, amit az anyám talán még őriz is, ahol le volt írva, hogy én nem tudom, mekkora orvos leszek, és nem tudom, hányban kapom meg a Nobel-díjat. Nem vettek föl, mert az iskolai szülői munkaközösség vezetőnője rossz kádervéleményt adott rólam. És emlékszem – ez egy rémes élmény volt –, onnan tudtam meg, hogy engem nem vettek föl az egyetemre, hogy szépen fölöltöztem, hogy menjek az érettségi bankettre, és a buszon találkoztam egy sráccal, aki azt mondta, hát te nem tudod, hogy elmarad a bankett? Mondtam, nem. Azt mondja, mindenki, akit fölvettek az egyetemre, megy holnap reggel az építőtáborba. [Ekkoriban, az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a Duna–Tisza-csatorna építésénél dolgoztak az egyetemi építőtáborosok. – A szerk.] Na most, erről én nem tudtam. És így tudtam meg, hogy nem vettek föl az egyetemre. Viszont beiskoláztak az agráregyetemre. [Az 1950-es évek elején a feszített beiskolázási törekvések eredményeképpen irreálisan magas felvételi arányszámokat szabtak meg. A teljesítendő (tervszámokban meghatározott) számok nem feleltek meg sem a valós igényeknek, sem pedig a valós jelentkezési arányoknak. A rendszer ebben az esetben a jelentkezőket mechanikusan más területre irányította, nagyon sokan létszámfelettiség vagy más területen jelentkező létszámhiány miatt teljesen más szakra nyertek felvételt, mint ahová eredetileg jelentkeztek. (Ladányi Andor: Felsőoktatási politika 1949–1958. Budapest, 1986, Kossuth, 42. old.) – A szerk.] Ha valamihez nem értettem, ez az volt. Aztán elkezdtem járni az agráregyetemre, érvényes félévem van. A bábjáték nagyon érdekelt és a bábszínház is, és az érettségi nyarán elmentem a bábszínházba, beszéltem az igazgatóval, hogy én szeretnék itt dolgozni. Kérdezi: miért? Azt mondtam, érdekelt. Azt mondta, a világosító helyet fönn tudom tartani. Elmentem a Népművelési Intézetbe, és végigcsináltam a bábtanfolyamot, és bedolgoztam magam ebbe a dologba. Írtam bábdarabokat, rendezői utasításokat, kaptam egy ösztöndíjat a bábszínházban rendezőasszisztensire, és amikor fél év után otthagytam az agráregyetemet, akkor fél évig a bábszínházba jártam, és azt nagyon élveztem. És jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára bábszínházi rendezőnek. Nagyon rosszul sikerült, nem vettek föl. És akkor megint jelentkeztem az orvosi egyetemre, de fogorvosira. Debrecenben felvételiztem az orvosi egyetemre. Emlékszem, akkor repültem először, mert repülővel mentem Debrecenbe.  Fel is vettek, de a pesti fogorvos egyetemre. Mi voltunk az első olyan évfolyam. Belejöttem a dologba, és nagyon jól végigcsináltam az orvosit. És végig dolgoztam mint bábos. Írtam, nyáron Csillebércen bábszakkört vezettem.

1956-ban fogorvoshallgatóként az egyetemi újság szerkesztőszobájában voltam, és szerveztük ezt a felvonulást 23-án [lásd: 1956-os forradalom]. Délelőtt még nem lehetett tudni, hogy lesz, nem lesz. Aztán lett. Szépen elmentünk a Bem térig, majd vissza. És aznap este volt a Petőfi Kör [lásd: 1956-os forradalom] orvos témájú ülése a Gólyavárban. És én ott voltam, és az nagyon izgalmas volt. Egy Pataki nevű nagyon népszerű gyógyszerészeti docens vezette ezt az ülést, ahol minden elhangzott, hogy az oroszoknak mi volt a felelősségük a Rajk perben. És akkor bejött egy munkáskülsejű pali, és azt mondta: maguk itt ülnek, amikor az ország sorsa az utcán dől el? S akkor vége volt, akkor én onnan gyalog mentem haza a Szövetség utcába. Mentek teherautók, zászlók meg egyebek, elég nagy volt a felfordulás. És másnap kinéztem az ablakon, és láttam, hogy hordágyon visznek embereket a kórházba, mondtam, átmegyek, hátha tudok segíteni. Tíz nap múlva kerültem elő. Felmentem a sebészetre, és mondtam, hogy medikus vagyok. Azt mondja vérátömlesztés lesz, mérje meg a vércsoportját. Remegett a kezem, mert az egy nagy kockázat, és utána olyan harctéri sebészetet csináltam egyedül, hogy olyan iskola volt, hogy az elképesztő. Érdekes élményeim voltak, mert ez a kórház [a Szövetség utcai kórházról beszél] volt ott egy ilyen központ. És főztek is ott, tehát oda lehetett mindenkinek jönni kajálni. Odahoztak orosz katonát, az ott feküdt a többi beteggel. Akkor emlékszem, bejött egy anya, hogy a gyerekének be kell adni injekciót. S akkor az egyik taxisofőr azt mondta, na jó, kimegyünk. A Körúton lőttek keresztbe. Mondtam, hogy megyünk át? Azt mondja, átmegyünk, bukjál le. Lebuktam, átment, utána trtrtrr … így lőttek utánunk. Ott a kórházban megismertek ez alatt a tíz nap alatt, megismertek, és kaptam egy félállást a fogászaton.

Az orvosi öt év volt, és amikor befejeztem, Tatabányán kaptam fogorvosi állást. Ezt úgy szerveztem meg magamnak, hogy két műszakot dolgoztam le minden második napon. Reggel fölültem a bécsi gyorsra, beültem az étkezőkocsiba, 60 fillérért ittam egy teát. A második megálló Tatabánya, ott leszálltam. Fölültem a bányászbuszra, elővettem a zsebemből egy almát, amit mindig vittem, ledolgoztam két műszakot, és este hazajöttem. És a közbülső napon megnyitottam a rendelőt a Szövetség utcában a volt gyerekszobában. Aztán tartalékos tisztképzésre, ami hat hét volt, kellett bevonulnom, ami abból állt, hogy dolgoznom kellett katonai fizetésért valamilyen intézetben. Nekem valamelyik rokonom volt a Korvin Ottó kórház rendelőintézetének az igazgatója, és az odavett engem fogorvosnak. Nem volt szájsebészet, és én akkor ott csináltam a szájsebészeti munkát. Úgyhogy amikor vége volt a tisztképzésnek, akkor azt akarták, hogy maradjak ott, és rendőrfokozatú civil legyek [A Korvin Ottó kórház lényegében a belügyminisztérium alá tartozókat látta el. – A szerk.]. Mondtam, azt nem vállalom. Akkor azt mondták jó, legyek SZTK státusban. Mondom, azt lehet. És akkor én a Csengery utcai SZTK-ból kaptam a fizetésem, de oda, a Korvinba voltam diszponálva mint fogorvos és szájsebész. És ott dolgoztam egy félállásban, másik félállásban a Szövetség utcában és a magánpraxisom, és éltem világomat, mert jól kerestem. És akkor egyik reggel olvastam az újságban egy hirdetést, hogy a főiskola tudományos filmrendezői osztályt indít, és felvételizni kell irodalomból, filmből, zenéből, képzőművészetből. Engem izgatott, hogy a szakbarbárság három éve után hogy állnám meg a helyem (de azért ez alatt a három év alatt is jártam moziba, színházba, sokat olvastam). Abszolút nem gondoltam komolyan, de beadtam a jelentkezést. Felvettek. Végig a főiskola ideje alatt megtartottam a Szövetség utcai félállást és a magánpraxisomat is. Úgyhogy az életem egyik legszebb periódusa volt a főiskola, mert izgalmas volt, de nem a csóró egyetemisták életét éltem. Amikor megkaptam a diplomát, és a Herskó [Herskó János filmrendező osztálya volt ez az osztály. – A szerk.] odavette az egész osztályt az ő stúdiójába, és MAFILM- [Magyar Film] alkalmazottak lettünk 1964. június 1-jén. Akkor tanársegédje lettem a Herskónak, és aztán mikor ő elment [azaz: disszidált], akkor megbízást kaptam, hogy dolgozzuk ki a vágóoktatás rendszerét. És aztán lettem adjunktus, aztán docens, aztán kineveztek egyetemi tanárnak, saját osztályaim voltak. 1999 őszén fölmondtam.

Nem volt szempont, hogy zsidó legyen a feleség, de így alakult. Mind a két esküvőm templomban  – a rabbiszemináriumban – volt. Rabbi esketett mind a kétszer. Nem volt szempont a barátoknál sem, de így alakult.

Az első feleségemmel, Schück Évával az Ifjú Művészek Klubjában ismerkedtem meg. Valamelyik rokona volt az ortodox főrabbi. Nagypolgári családból származott. Pesti volt, nálam nem sokkal fiatalabb. Kiment Ausztráliába 1956-ban, és aztán visszajött. Ő a képzőművészeti gimnáziumba járt, és elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát. Amikor megismertem, textiltervező volt. Három vagy négy évet éltünk együtt. De a dolog nagyon rosszul alakult, mert nem lehetett gyereke, és az anyámra ez a tény nagyon rosszul hatott. Nagyon fúrta a dolgot. Romlott a légkör is, és aztán közös megegyezéssel elváltunk.

1956 nyarán csere, diák-cseregyerek voltunk Pozsonyban mint fogorvoshallgatók. Az volt az első külföldi utam. Nyugaton filmfőiskolás korban, 1961-ben, 1962-ben voltam.  Amikor Izrael megalakult, én nem éreztem, hogy nekünk van most egy otthonunk. De amikor az izraeli háborúk voltak, akkor már nagyon együtt éreztem. Engem legjobban a müncheni olimpia viselt meg – egész éjjel fenn voltam. Az rémes volt. 1972-ben. Akkor fogtam fel valójában ezt az egész Izrael dolgot, hogy csak azért, mert valaki izraeli, zsidó is, és ezért lehet akár még sportolókat is megölni. [Az 1972-es müncheni olimpián egy palesztin terroristaszervezet öt tagja izraeli sportolókat ejtett túszul az olimpiai faluban, azt követelve, hogy Izrael engedje szabadon 200 bebörtönzött társukat. Közülük kettőt még az olimpiai faluban, kilencet pedig a német rendőrséggel kialakult tűzpárbaj során öltek meg a terroristák. – A szerk.] Sokkal később jártam először Izraelben, mint szerettem volna, mert Jordániában már voltam, amikor Izraelben még nem. Amikor először mentem a tel-avivi főiskolai fesztiválra, akkor voltam először az 1980-as–1990-es években. Akkor kezdtem ezt a családfakutatást is.

1973-ban házasodtam össze a második feleségemmel. Két gyerekünk született, András és Eszter. Zsidónak neveltük őket, de a feleségem ragaszkodott hozzá, hogy legyen karácsonyfa is állítva. Volt, a gyerekek szerették. Ez hozzátartozott az akkori korhoz.

András fiam a bár micvájára kapott imakönyvet, és kipája mindig volt, egész kicsi korától. Kicsinek nem volt vallásos. A nagyszülők nagyon nyomták, én meg azt akartam mind a két gyereknél, hogy ők döntsék el, hogy mit akarnak. Na most mind a két gyerekem tudatos zsidó lett. A fiam körül van metélve; a nagypapa nevét kapta: Jehuda ben Josua. A lányomnak ilyen névadót csináltunk, ahol megkapta a zsidó nevét. A fiam ünnepeken eljárt a templomba. És magától ment most már az utóbbi időben. És széderesték voltak, amíg a szüleim éltek. A lányom is zsidónak érzi magát, többször járt már Izraelben is. A fiam is.

Most Jom Kipurkor voltam életemben először a Dohány utcai templomban, és meg is bántam. Soha nem fog még egyszer előfordulni. Mindig a Rabbiszemináriumba jártam, ha megyek azután is oda fogok menni.