Travel

Bela Muller

Bela Muller
Kolozsvar
Romania
Interviewer: Attila Gido
Date of interview: November 2003

The 81-year-old Benjamin Muller is a well-respected member of the Jewish community in Kolozsvar. His politeness and attentiveness earned him the respect of his entourage. He spends his mornings at the community center, performing religious and administrative related activities. As for the rest of the day, he fills it by reading the newspapers and watching television. He wasn’t willing to uncover the integrity and intimacy of his home, and so we arranged to meet during his time at the community center. Benjamin Muller told me the story of his family in the modestly furnished, unheated community center library room.

Family background
Growing up
Kolozsvar
During the War
After the War
Glossary

Family background

By the time I was born, only my grandmother on my mother’s side was alive. She was living in Szaplonca, located in Maramaros. My maternal grandmother was probably born in the 1850s, and her name was Perl Ganc. I don’t remember my grandfather’s name. If I recall correctly, he was a religion teacher in the cheder in Szaplonca. It was an Orthodox 1, observant family, and they raised my mother according to this spirit, as my parents did with me. As a small child my mother used to take my siblings and me to Szaplonca to my grandmother. I have no particular memories of the time I spent there. Szaplonca was a very small village in Maramaros, where people were in need and the Jews had a difficult life. There was a famous rabbi there called Abish. This rabbi was famous all over Maramaros, because he was a great tzaddik – a great Bible scholar. People used to turn to him with all kinds of grievances and litigations for justice. Many asked him to pray for them in order to remedy their problems.

For the holidays my grandmother used to visit us in Kolozsvar. She was a traditional Jewish woman, always wore a black dress and a shawl on her head, and in regard to the tradition, she wore a wig. The prescription was that since hair was every woman’s adornment, they had to cut it off before the wedding. Thus they wanted to prevent married women from being attractive to other men. She used to wear a black apron over her dress. She lived in modest conditions, but had a strictly religious life. After she became a widow – I don’t know when this happened, but probably before World War I – her children supported her materially. I remember when I was a child my late mother used to visit her during the winter holidays. She even took me along several times. When I was summoned for forced labor in 1943, my grandmother was still alive; she was about ninety years old then. She was probably deported. This is all I can recall about my grandmother from Szaplonca.

I had two uncles and one aunt from my mother’s side: Smil Leib Ganc was one of my mother’s brothers, and the other one was called Nosen. They both lived in Szaplonca. I don’t know anything particular about them, only that they were involved in transportation. My mother’s sister was Blima and she lived in Szatmar. She visited us quite often. Her husband, whose name I don’t remember anymore, was a carpenter. They lived a very religious life. The only difference between Auntie Blima and her siblings was that, as opposed to the others, she spoke perfect Hungarian. This was because of the fact that she was quite young when she left Szaplonca and went to Szatmar, where she learned the language perfectly. She was my only relative I didn’t speak with in Yiddish, but Hungarian. She had two daughters, but I don’t remember their names. All of my mother’s siblings were deported with their families. None of them survived.

My mother’s name was Gizella Ganc, and she was born sometime in the 1890s. She wasn’t very educated: she had only finished four grades of elementary school in Szaplonca. My parents never related anything about how they got acquainted. By the time they came to Kolozsvar, they were already married. The got married in Szaplonca, around the 1910s. My father’s parents lived in Ganya [today Hanyci, Ukraine] in Transcarpathia 2. I don’t know their names; I didn’t meet them, as they died before I was born. My father was born at the end of the 1880s, and his name was Wolf Muller.

Ganya, my father’s home village, was a small religious settlement. They were very poor, as well, and my grandparents had lots of children that they had to raise. My father’s siblings spread around the world. Our relatives were quite far away so we didn’t keep in touch with them. Unfortunately, I don’t even know their names. My father told me very few things about his childhood and education. I know he finished four grades of elementary school and the yeshivah in Ganya. He didn’t serve in the army, I don’t know why. My late father was a religion teacher. I think this is how he ended up in Kolozsvar, because the Orthodox community was in need of a religion teacher, and he applied for the job. My father was a follower of the famous rabbi from Vizsnic, that is, he was a ‘vizsnice chussed’ [Hasid 3 from Vizsnic]. The Jews used to say the prayers using Hasidic melodies, written by chazzanim. The rabbi from Vizsnic wrote his own melodies for each prayer, including the one on Friday evening. My father always used to say the Shalom Alechem, the Kol somer sabosz kados mechalelo and the Eshes Chajil with the melodies taught by the rabbi from Vizsnic.

Even today there are Hasidim from Vizsnic. I met several in Borszek myself. Three or four years ago my wife Anna, my grand-daughter Renata, and I, spent our summer holiday in Borszek, and there we saw Jews from America and Israel who said the prayers and the Friday evening songs with the melodies of the rabbi from Vizsnic. Otherwise there are many Jewish tourists that go to Borszek, because it’s probably the only spa in the country where you can find an operational synagogue and a ritual bath, a mikveh. There’s no Jewish community in Borszek anymore; the synagogue and the mikveh are supported by the national community center: the Federation. The Federation operates a spa network, where retired Jews with low incomes and the youth involved in teaching the talmud torah or in the choirs can spend their summer holiday at very reasonable costs.

I have to tell you my mother was my father’s second wife. His first wife died, and I don’t know anything about her. However, they had three sons. The eldest was Ignac, and the next was Jakab. I don’t remember the name of the third one. They were several years older than my elder sister Eszter. I don’t remember too much about them. Ignac and Jakab immigrated to America in the 1920s. The youngest boy emigrated in the same period and settled down in a village in Hungary. Before they emigrated the three boys lived with us, with our family. In 1943 my half-brother from this village came to Kolozsvar and looked us up. By then I was on forced labor and I wasn’t able to meet with him.

My parents were poor people. My father worked all his life as a religion teacher at the Orthodox community, and supplemented his income by tutoring the children of the wealthier families in the afternoons, teaching them religion. My father was a strictly religious, very fair, honest man. My mother was a housewife and raised the children. When my sisters grew old enough, my mother’s situation became somewhat easier, because they used to help her out around the house. We didn’t have our own house; we lived in a rented apartment in Kolozsvar in modest conditions. Our apartment was modestly furnished, and consisted of two rooms and a kitchen. It was arranged in order to accommodate a family of eight. We slept two children in one bed. It was always a problem to obtain wood for the winter. Since my father was an excellent chazzan, that is Baal tfile, he used to get himself a job at a prayer house in Kolozsvar for the period of the holidays of fall – Rosh Hashanah, Yom Kippur and Sukkot. From the money he earned as a chazzan he usually bought wood for us to have something to heat with.

We were many children, six in all. There were three girls and three boys. My sister Eszter was born around 1910. She was the eldest. She attended elementary school in the school of the Orthodox community, and she finished seven grades there. Next she learned the sewing profession at a private contractor. In 1936 she married Moricz Nuszen here in Kolozsvar. My brother-in-law was a clothier. Due to the difficult economic situation, it was very hard for them to get by, so they decided to immigrate to Argentina. As a matter of fact, it was entirely my brother-in-law’s idea, and he wanted it badly. First Moricz emigrated, toward the end of the 1930s, and my sister followed him shortly after. They settled in Buenos Aires, and stayed there right until the end. Moricz continued to work in his profession, while my sister became a housewife. In spring 1980 they sent me an invitation letter, so I was able to visit them. I stayed there for six weeks. There I met their daughter and son. Now both of their children are married, her daughter has three children, while her son has two children. I don’t know their names. Eszter passed away three years ago, in 2000.

My next brother, Josef, Jozsef to be precise, was born in 1912. He was a cabinet-maker and he immigrated to Palestine in 1936. He was able to emigrate with the help of the Transylvanian Zionist movement, as a member of a Zionist organization unknown to me. Emigration took place in an organized way. Palestine was the mandated territory of Great Britain 4 then, and they refrained from the emigration of the Jews. There was a fixed number of people each year they issued certificates for immigration. I didn’t know how many certificates were issued for Transylvania 5, and how many of those for Kolozsvar. The Zionist movement distributed these certificates amongst the militants. This way my brother Jozsef got to Palestine and began to build up his life. He married a girl from Zsibo [today Jibou, Romania], and they emigrated together, and they founded a family. The name of the girl was Sara Weisz. Before the state of Israel was founded, they lived in very difficult conditions, but after 1948 my brother became an independent contractor. He established a carpentry workshop and this way continued his life. They had three children, and they lived in Kiryat Motskin [Israel]. All the children have Jewish names: Matithiau, Echud and Ciporah. Josef died in 1994, while his wife Sara in 2001.

Chaja, in Hungarian Helen, was born in 1914. Like Eszter, she also learned to become a dressmaker. She got married in Kolozsvar, and she moved to Apahida. Her husband’s name was Mozes Aron. They had a small grocery store. They had two rooms, and the grocery store was in the front room. The store was so small that it didn’t even have an emblem. She had two children, but I remember only the name of one of them. His name was Mozes, after his father. They were all deported in 1944. They didn’t come back home.

Slomo was the fourth sibling; he was born in 1917. He was a student at a Bible university, in the yeshivah of the famous rabbi from Vizsnic. This elder brother was a real Bible scholar. They summoned him in 1936 to Arad. Unfortunately, he was a weak man, he didn’t resist to the instruction. He got lung-disease, and he was sent home. He died in 1938 in Kolozsvar. He had no family.

Growing up

I was born in 1922 as the fifth child of the family. I had a sister, Lea [Lili]; she was born in 1924. After she graduated from the seven grades of the Jewish community school, she worked in a hosiery shop. She was a seamstress. She was very young when they took her to the concentration camp in Auschwitz [today Poland], but she survived.

We were a strictly Orthodox family; we used to observe the Jewish holidays regularly. The holiest holiday of the Jews is the Sabbath, on Saturday. Actually, there’s only one even holier holiday: Yom Kippur. Every Jewish family, including my parents, of course, prepared very well for Sabbath. Our home was spotless, even we, the children, had to help out in the cleaning. My parents had special care for the Friday supper. I don’t exactly remember the preparations anymore. On Fridays, my mother used to light the candles. We, the boys, went with our father to the synagogue. When we came back from the synagogue, the table was laid with a white tablecloth, and there were two big loaves of challah covered, and the candles were lit.

We sat at the table and my father said the prayers and bentsched us. That is, he gave us a blessing. I don’t know the origin of the term bentsched. [Editor’s note: This is a Yiddish term. However, it does not mean to bless the children but to say the blessings after finishing the meal.] I can’t remember the text of the blessing, as it was in Hebrew. I think it began with ‘God bless the children of Abraham, Jacob and Yitzak [Isaac]…’ Even today the observant families do it the same way, but there are no such families in Kolozsvar. The Friday evening supper was a ceremony in itself. We used to sing songs at the table; we sang Friday evening songs: the Shalom Alechem, the Kol somer sabosz kados mechalelo and the Manei ha B'simcha. The meals had a specific order, as well. First we ate the fish aspic. This meal can only be prepared in Jewish households. My wife prepares fish aspic quite often even today, she knows the recipe, and I don’t. Then came the meat soup, the beef and then the farfel.

On Saturday morning we again went to the synagogue with my father, then we came home and we had a festive dinner. The Saturday dinner had already been prepared on Friday. We ate chulent then. The chulent was made from bean and hulled barley. They used to put meat in it and poured water over. After that [on Friday] we took it to the bakery and we put it in the preheated stove. We left it there for the night, and the shabesgoy brought it home on Saturday. On Saturday afternoon we used to go to the cheder, where we attended religion classes.

We used to socialize with families of similar conception. Apart from Jews, we also had relations with Christians, especially with our neighbors. For example, on Saturdays, when we were not allowed to put on the light or light the fire, one of our Christian neighbors, the shabesgoy, used to come over. We gave him a piece of challah, a plate of chulent, and he used to put the lights on or off or lit the fire in the stove and put some wood on the fire, when we needed it.

I liked Pesach best, because seder was a very nice family event. Even before seder my mother used to clean up the house, paying particular attention not to leave in the house chametz, that is, any meal that was made using yeast. On seder the family used to sit together, my mother used to read from the Haggadah, and the meals were exquisite. Each holiday has its special type of meal. On Pesach the main meal is matzah, as we aren’t allowed to eat anything containing yeast, only meals without yeast. In the meat soup my mother used to put special matzah balls. We had potato doughnuts, which is a traditional Jewish meal for that period.

Unfortunately we didn’t know Hebrew, we knew how to read, but we didn’t really understand the text. However, we always got some explanations from our father with regard to the prayers. Otherwise, in the family we used to talk in Yiddish. My parents’ mother tongue was Yiddish. We learned it living in a Hungarian environment.

It was customary in the Jewish families to send the boys to religion school, called cheder, even from the age of four or five. There I had my first contact with the Hebrew alphabet and I learned to read from the prayer book. I can clearly remember our teachers, Rebbeim Goldner and Samuel, as well as Rebbe Heszkl. They were very strict about teaching. We had to rehearse the weekly verse – the five books of Moses were divided into weekly verses. Each week they read one verse in the synagogue, and they taught the same verse in the cheder. In later years I continued to get a religious education, but to be honest, to no avail. However, through my parents, I picked up the most important basic principles of the Jewish life, and the essential elements for tending the Jewish tradition.

Bar mitzvah is a very important event in every Jewish family. They taught me every detail beforehand. I had to read in the synagogue the maftir of the weekly verse of the Torah. [Editor’s note: Maftir, informally, refers to the final section of the weekly portion read on Sabbath and holiday mornings in the synagogue from the Torah scroll; technically, it means the person who is called to read that section. The maftir section is usually a repetition of either the last part, or the entirety of the previous reading. Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Maftir] It was the first time they called me to read the Torah. After the reading I had to deliver a short speech, praising my education. I had to praise my parents’ devotion and love and I vowed, of course, that I would conduct my life according to the education I received in my father’s house. Because with the occasion of bar mitzvah, at the age of 13 one is graduated to be of full age, and beginning with that moment one is responsible for one’s deeds. Until one’s bar mitzvah the father holds the entire responsibility for the deeds of his son. At the end, the relatives and acquaintances attending the ceremony congratulated my father and me. Next the Kiddush followed, which was some kind of a festivity at our home. Pastry, strong and light alcoholic drinks were served. It’s customary to give gifts on this occasion. I don’t remember anymore what presents I got, but these used to be fountain pens, watches or books.

I attended the elementary school of the Orthodox community; I didn’t graduate from high school. Overall I was a good student. My favorite subjects were mathematics and history. My teacher was a man called Uncle Binder, who taught me from first to fourth grade. From fifth grade we had different teachers for each subject. The mathematics teacher was called Uncle Bihari. I completed eight grades.

Kolozsvar

I can clearly remember the Kolozsvar of my childhood. There was a very large Jewish community in Kolozsvar. There were some sixteen to seventeen thousand Jews back then. [Editor’s note: According to the census of 1930, the Jewish population of Kolozsvar consisted of some 13,000 people.] The Jewry of Kolozsvar was divided into three communities. The largest one was the Orthodox community, followed by the Reformed and the Neolog communities 6, and there was the strictly religious community, the Sephardim 7. The latter was the smallest; they had their own prayer house. In the city there were around 15 to 20 prayer houses and five larger synagogues. These greater temples were on Papp Street, Mikes Kelemen Street, Malom Street, Horea Street and Baritiu Street. Only the one on Horea Street was Neolog, the rest were Orthodox temples. We belonged to the Orthodox community.

The Jewry of Kolozsvar played an important role in the economic and cultural life of the city. There was a Jewish philharmonic society, the Goldmark 8, which was comprised of amateur Jewish musicians. This philharmonic society organized a concert every year, and my family used to attend these concerts.

There was a Jewish sports club, the Haggibor 9, where the Jewish youth could play sports. I didn’t participate in the activities of the Haggibor. When the weather allowed us to, I used to go on trips with my friends. I had mainly Jewish friends, but this had no special reason, it just worked out this way. These were simple walking tours to the surroundings of Kolozsvar. One of our main distractions was cycling. I was a poor child; I didn’t have a bicycle of my own. I used to get one from one of my wealthier friends, who lent it to me so that I could ride a bit. I learned to skate similarly: one of my friends took the skates off and gave them to me. My parents had no money to buy me skates.

The Jews also played their part in the economy. I remember that the main square, the main streets and the Szechenyi Square were full of Jewish stores. There were many craftsmen among the Jews, such as carpenters, tailors and tinsmiths.

In Kolozsvar, in the 1930s, there was a strong Zionist movement. The Hashomer Hatzair 10, the Hanoar Hatzioni 11, the Barissia 12 and the Aviva 13 had activities of education, preparing the young people participating in the movement for emigration. They established several agricultural ranches in Transylvania and trained the people there, who were idealists and aimed to build the Jewish homeland. They learned agriculture there. There was such a ranch in the vicinity of Kolozsvar, as well. They rented a plot of land, they had agricultural tools, and several young Zionists lived there. Not every young person who immigrated to Palestine participated in these agricultural trainings, but these were the majority of those who were favored to emigrate. In Kolozsvar the Zionist movement was very diverse; there were different trends. There were the observant and the less religious, the leftist and the rightist ones. I was still religious then, just like my parents and siblings, and I used to go to the Mizrachi 14, a religious Zionist organization. Its members came from families pertaining to the religious level. I don’t remember the name of any of its leaders.

As far as the authorities were concerned, and because Kolozsvar was an academic city, each year, on 24th January, when celebrating the Romanian national day [the unification of Muntenia and Moldova in 1859], the Iron Guard 15 fascist organization used it to organize the students for anti-Jewish demonstrations on this day. During these demonstrations they used to break the windows and doors of the Jewish stores and profaned the Jewish temples. If they managed to get hold of the Sefer Torahs [the Torah scrolls], they burned them. We were afraid to go out onto the streets on this day. Only the next day, when we got out, we could see the damage that had been done. A particularly aggressive pogrom was the one in December 1927, during the student demonstrations in Kolozsvar 16. The Romanian students marched through the main streets of the city and attacked the buildings owned by Jews.

After I completed school in 1936, I began to work, and I became somewhat self-dependent. My father was on good terms with a Jew called Wieder, who owned a hosiery shop. I worked there as an apprentice and I learned knitting and weaving. In the beginning I used to sweep the floor, but after three months I learned the profession so well, I was able to work on my own. I got a machine that I worked on. The owner received the orders from the merchants, and based on different samples I executed the work. In the factory there were both Jewish and non-Jewish employees, the owner didn’t care about the origin of his workers.

Since my parents were poor, I contributed weekly with part of my income to help them with their expenses. With the balance of my income, I saved some money and used some money for my entertainment. In 1940, at the time of the [Second] Vienna Dictate 17, I managed to save a decent sum of money in the bank.

Kolozsvar was a center of music. Since I had my own income, I used to go quite often to the Hungarian opera house, to concerts, and my favorite entertainment was music. There was a Jewish journal in Kolozsvar, appearing in Hungarian: the Uj Kelet 18. We used to read it regularly. It was especially my father who read it, but if I found an interesting article, I read it, as well. Then I began to read literature.

For a while, the Jewish youth was allowed to go to high schools and universities. Around 1938, when anti-Semitism got stronger, even here [in Romania] authorities began to declare the Numerus Clausus 19. The Jewish youth weren’t allowed to go to university, nor to high school. The situation got worse after 30th August 1940, when part of Northern Transylvania was annexed to Hungary 20. By then in Hungary the Anti-Jewish laws 21 were already in effect, and the situation of the Jewry got significantly worse. Unfortunately, we weren’t aware that the Vienna Dictate would bring nothing good for us. We knew the Anti-Jewish laws were already effective in Hungary. We read about the trial of Tiszaeszlar 22 from 1882, when an innocent Jew was accused of murdering a Christian girl. We knew that, unfortunately, this turn of events would not bring anything good for us. But, to be fair, anti-Semitism was already very strong in Romania, too. The Iron Guard was already active and, furthermore, when the Cuza government 23 was instated, pogroms became more frequent. From this point of view it was almost irrelevant what control we were under. We couldn’t expect anything beneficial from any of them.

During the War

The situation was that in Transylvania, after the Austro-Hungarian Monarchy, the Hungarian culture was predominant in the cities, and thus the Transylvanian Jewry spoke Hungarian and adapted to the Hungarian culture. In the villages, where the population was Romanian, the local Jewry spoke mainly Romanian. But Kolozsvar was, for example, a cultural city, so we assimilated the Hungarian culture. We considered Judaism as our religion, because we were raised in a religious spirit. But we spoke in Hungarian with our friends and acquaintances. We studied in Romanian [before September 1940], but outside school we spoke Hungarian. I didn’t learn any other language, besides Romanian and Hungarian.

After the second Vienna Dictate, the Jews who worked after 1940 in commerce or industry felt the effects of the anti-Jewish laws, more and more to an extent that in 1940 the Baross Association was created by the Hungarian traders, specifically to economically repress the Jews. [The Baross Association was an association of Christian and Hungarian traders, industrialists and crop growers. They got their motto from Kossuth: ‘The nation is living a colonial life, with our economic life in the hands of strangers.’ Their aim was to tend and develop the Hungarian commerce, industry and crop growers. The exclusion was evident.] In 1943 the Jewish traders weren’t receiving any products, and the Jewish industrialists were left without raw materials. Therefore the Jewish industrialists and merchants had to associate with Hungarian traders and industrialists and had to run their business under the name of their associates. This type of partnership was called the figurehead system.

I worked at a company called Kreier. In our profession, hosiery, there was a time of prosperity between 1940 and 1942, especially after [in 1941] Hungary entered the war against the Soviet Union. [They declared war on the Soviet Union, and WWII began for Hungary.]. In this period there was a goods shortage in Hungary, and we could sell in Budapest [today Hungary] any ‘rag’ we produced: stockings, pullovers and sweaters. We had a traveling salesman, who had connections with a Hungarian wholesale trader from Budapest, who bought all our products.

In fall 1943 the situation of the Jewry got even worse. The men able to work had been summoned for forced labor. I received my summon in October 1943 and I was enlisted at the 10th battalion. The 10th battalion was at Nagybanya. I was assigned to the fourth company, the 10/4. The people from Kolozsvar were usually assigned to the 10/2, but I got my summon in Kolozsvar with eight to ten days of delay, probably due to an administrative error. Thus I ended up in the 4th company. It was a famous company because the battalion commander, a general called Reviczky 24, was extremely nice to the forced laborers. He helped many Jewish families with numerous children, from which older people were summoned. The wives of the enlisted forced laborers used to go and have an audience with Reviczky, and he granted their husbands leave. He even discharged several men with large families.

From Nagybanya they took us to Oradna and to the nearby Rotunda – this is the name of a place in the vicinity of Oradna – to build fortresses. We had to do some very hard work, and the alimentation was poor. The company commander was called Morzenyi, and he was very harsh. From Nagybanya they took us to Transcarpathia. There we worked at a lumberyard, where we did lumbering. Our quarters were in a forest. We had to carry logs: Two people had to carry logs of 40 to 50 kilograms for around four to five kilometers. If someone wasn’t able to do that, or he did something against the rules, they punished him severely. For example, the most severe punishment in the Hungarian army was being tied up. This not only applied to the forced laborers, but to the regular army, as well. This was a very inhuman punishment. The two hands of the punished were tied behind his back, and then, he was hanged by his tied wrists on a tree, to a height at which the man wasn’t able to touch the ground with his feet. This was so painful that nobody could bear more than 10 to 15 minutes without fainting. Then they took him down, splashed some water on him and hanged him back again.

The tying up was proportional with the severity of the disorder. Some were tied up for half an hour, others for a whole hour. It was considered a disorder if one didn’t complete his daily piece rate. But punishments were given even for the smallest things. Once an army company marched by us and from their lines one of my Christian neighbors, Bela Gurat, recognized me. He lived on the same street as me in Kolozsvar. His parents owned a bakery, and until he was called in he worked in that bakery. When he saw me, he was very happy and he told me, ‘Come, I'll give you some bread.’ And he gave me four loaves of bread. I had no idea where he got that many from. I was punished because I stepped out of the lines for a moment and took those four loaves of bread.

Alimentation was very poor. There were occasions when we got our ration of bread in advance for two days. In the evening, there was a line for supper, which consisted of caraway soup, and eventually some other soup or a can of black coffee. By the time one’s turn came, we ate half of our ration of bread for two days. Unfortunately for us, the bread was fresh, and it ran out quite fast. Many couldn’t bear the famine, and when the Russians were closing in, many of the forced laborers tried to run over to them. But either the Hungarians or the Russians shot them. The Hungarians did it because they tried to flee, while the Russians thought they were spies. Epidemics and diseases were very frequent in the forced labor camps. We hardly had a place to wash up. As the doctor of the company, a photographer was assigned, because he said he knew how to do dressing. But other than that he knew nothing else.

In spring 1944 they took us to the front and attached us to a pioneer company from Transcarpathia. The front was on the line Sztaniszlov Sztrij [today Stanislov Striy, Ukraine], Gyelatin [today Delatin, Ukraine], Kolomea [today Colomea, Ukraine], and Koszov [today Kosov, Ukraine]. We lived in inhuman conditions. The members of the skeleton crew made fun of us, and there weren’t few who starved and couldn’t work, and died. We supplied the pioneer company with food and ammunition. The front was in a place unreachable with vehicles, only on foot or with horses. We carried the ammunition and food on our backs. The forced labor camp was even harder to bear due to the Russian progress, because we had to be on full alert all the time.

In fall 1944, when we were retreating, it was the first time I saw a Russian soldier who had been captured. We had to walk 35 to 40 kilometers each day towards Huszt [today Hust, Ukraine], and on the way we had to repair the roads, in order to allow the Hungarian troops to advance without problems. This retreat wasn’t only difficult because we had to march, but because we only had five-minute breaks after each hour of work. During these five minutes our joints grew so stiff due to the long march, that when we had to start marching again we felt like our flesh had been cut with a knife. On one occasion, after several weeks of marching, the commander informed us about the route of our retreat. He declared that those who couldn’t keep up and would fall behind could ask for directions at the headquarters of the pioneer company. Then, together with other fellow forced laborers, we decided to flee. In the vicinity of Tecso [today Tyachiv, Ukraine], in Transcarpathia, as we were marching, it grew dark, and we jumped out of the lines and hid in the cornfield beside the road. Tecso was a major railroad center. By then the Hungarian army was so scattered, and it was so disorganized that not only we, the forced laborers fled, but also many of the Hungarian soldiers did, as well. The Russians troops were closing in so fast that the leaders of the Hungarian army couldn’t control the situation anymore.

Because we were so many who fled, on that night the company commander, when they reached Tecso and saw many were missing, ordered the local fire-engine to go and search for us with searchlights. Those who had been found were shot in the head on the spot. I, for instance, felt the boot of Kenez on my cap’s end – Kenez was the orderly leading sergeant. If he stepped on my face, that would have meant the end for me. From then on, every day of my life has been a gift. We waited in the cornfield for a while, and after four or five hours we set off for the village. Four of us fellow forced laborers, who were from the same company, got to an izba [rustic peasant home]. We asked the owner to let us sleep in the hayloft. A widow called Auntie Mari lived there. The next day we put all our money on the table – we received some money from home even while in forced labor – and asked Auntie Mari how many days she could accommodate us for. By then the front was approaching very rapidly and we wanted to wait for our liberation there. It was the third day we were staying there when the Russians came into Tecso. They were very nice to us because they saw our yellow armbands and that we were victims of the fascists. Two days later we set off for Nagybanya, through the woods. The locals warned us that the forest was mined and it was very dangerous. Under normal circumstances the trip should have taken us two or three days, but we weren’t familiar with the area, and so we wandered for several more days through the woods.

Among the four of us I was from Kolozsvar, another one was from Nagybanya and I don’t know about the rest. In Nagybanya I met several people from Kolozsvar and we started to walk towards Kolozsvar. At Ilonda [Nagyilonda] – some 50 kilometers from Nagybanya – we asked a Russian truck to take us aboard. We told them we were going to Kolozsvar, and the Russians replied with ‘Turda’ – Torda in Romanian – and we told them ‘adyon,’ meaning all right in Russian, and got on. I got off in Kolozsvar in front of the Romanian opera house. This was in November or December 1944.

I knew there was nobody left from my family, because I corresponded with one of our neighbors, Mrs. Kiss. I knew my parents and siblings were gone. During the forced labor, right until my parents were deported, we wrote to each other regularly. Later, I kept in touch with Mrs. Kiss. When the Jews were taken to ghettos and my parents were taken to the car, my father was so ill that he wasn’t in a condition to be transported. Despite that, the gendarmes wanted to put him in the car, but then Mrs. Kiss went to the deputy mayor, Truca, who lived in the neighborhood. She told him, ‘Uncle Muller is ill,’ and she asked him to give her a certificate to prevent my father from being taken to the ghetto. Truca gave her the certificate, and Mrs. Kiss took my father to her place. A few days later she arranged for my father to be sent to the Jewish hospital.

The Jewish hospital was operational all through the war as a medical unit. Thus my father escaped the deportation, and I found out this way that he died here, in the hospital, in decent conditions. There was a forced labor unit here in Kolozsvar that worked at the food warehouse. They buried my father. From them and from this Hungarian family I learned where my father was buried. From my family, my mother and my two sisters, Chaja and Lea, were deported. Chaja had two small children, and they perished, as well. Only Lea survived. She escaped from the jaws of death, from Auschwitz [today Poland], in 1945.

So, I wondered where I should go next! I stood nailed to the ground; I didn’t know where to go. However, I went to the place my parents lived before the war. I wasn’t able to get into the house, and they didn’t let me in. I went to one of our neighbors, Mrs. Kiss, who looked after me for several days. Then I began to look for something so that I could go on with my life. Restarting my life was the most difficult thing to do. I don’t even want to look back on that period and don’t want to talk too much about it. A Romanian family, my father’s close friends helped me out. After I left Mrs. Kiss, I stayed for months with the family of Gheorghe Capusan, until I managed to find my own way.

After the War

When I came home to Kolozsvar the reception of the Jewish survivors hadn’t been organized yet. A few weeks later an American Jewish aid organization [the Joint] 25 transformed apartments into quarters and provided hot meal, clothes and washing places for the people returning from the concentration camps and forced labor. The so-called Peter-Pal villa 26 had been transformed for this. When I arrived home, this villa wasn’t operational yet, and I didn’t use this opportunity because the Capusan family offered me lodging and meals. I wore the clothes I wore in the forced labor camp for eight months. I bought myself the first piece of clothing from a junk dealer, thus changing my forced laborer clothes, from the money the Joint gave me as assistance.

I was looking for work and I managed to get a job at the hosiery. It wasn’t easy to restart; I ended up looking for my parents all the time. I knew that they had both died, but I still hoped that they would show up one day. As the months passed by, I met one of my old Christian friends, Lebovics, whose parents also operated a hosiery business. He had some inheritance, several knitting machines. Since I knew the profession and knew how to use those machines, he asked me to join him and to start a knitting company. We managed to start off and to produce. Thus my life began to take shape and I managed to pull myself together materially.

In the meantime, in Spring 1945, my little sister Lea came home, whom I had to support in every way. A few months later she immigrated to Israel. She got married there, to a Jew who emigrated from Romania. I don’t remember her husband’s name, but I know he wasn’t originally from Transylvania. She had a daughter, who’s now a kindergartner. Lea died in 1975.

After the war, I sympathized with the communist movement, because this was the ideology I considered I could regain my human dignity as a Jew. I believed in the ideas communism propagated. Unfortunately, it took me some time to make sure that ideology and practice are two different things. I joined the Party in 1945, but in 1949 they excluded me because they considered that my activities after the war as craftsman were against the class. I had no regrets for this. I was proud I was working honestly and I didn’t have to stay in line with those who used their ‘red booklet’ [the party membership booklet] to idle their time away and to jaw at the meetings. I kept quiet, but worked honestly. I never requested them to allow me to rejoin the Party.

In 1953 people still believed in the communist ideology. They were sorry Stalin had died. Later, they discovered that nothing the regime had promised was accomplished in reality. I watched closely through the radio and the newspapers the events of 1956 27. I was listening to the radio stations from Budapest and to Radio Free Europe 28.

In 1949 I got a job at the state hosiery in Kolozsvar, the Somesul, and that was the first time I worked as an assistant master, and later as a fashion designer. I worked in this factory for 33 years, until 1982, when I retired. People have always respected me for my work. In the communist era there was a covered nationalist spirit, but I never felt an explicit, public discrimination towards me as a Jew. I did my work honestly and they respected me for that.

At the end of the 1940s I got acquainted with Anna Szakacs, whom I married in 1952. We only had a civil marriage. Neither of us was religious, so we didn’t feel it was important to have a religious ceremony. Besides, my wife isn’t Jewish, she’s Reformed. She didn’t convert to Judaism. I had and I still have a harmonious marriage. We never had any disagreements related to our origins. We always saw the benignity in each other, not the ethnic origin or religion.

My wife was born in Jarabanya in 1929. She went to school in Jara [Alsojara], six kilometers from Jarabanya. They were a simple middle-class family. Her father owned a mill in Kisbanya, and later he got involved in the transportation business in Kolozsvar. He used a truck. My wife’s family moved to Kolozsvar in 1940. Anna graduated from the business college in Kolozsvar, and later she worked as an accountant for different companies. She had one sibling, whom I never met and who died very young.

There was a period when we planned to immigrate to Israel. But my wife’s parents were very old when we were still young enough, and they needed our help. So we gave up the idea of emigrating.

From our marriage we had one child, born in 1956. He’s my son Laszlo Muller. We didn’t bring him up in a religious spirit, but we never kept his origin secret. He considers himself a Jew. He finished high school in 1974, and then he entered the Technological University. He specialized in the field of information technology. He still works in this domain here in Kolozsvar. He has a family. Interestingly, his wife, Agnes Grunwald, is Jewish, too. But this is only a coincidence. None of them were frequenting Jewish circles, and they didn’t attend Jewish events. From this marriage I have a granddaughter called Renata. She was born in 1988. Renata is now almost fifteen, she took up sports, she’s a good student and she brings us a great deal of joy. Her parents didn’t educate her in the Jewish spirit, but they never kept her origin secret.

Our circle of friends was diverse. There were Jews and Christians, as well. And this hasn’t changed. We have nice acquaintances we get together with on important days and birthdays, and we always spend a few pleasant hours together. Our circle of friends consists of simple, honest people from the community or from my former workplace.

I have many friends and acquaintances in Israel. My siblings Jozsef and Lea lived there. I have been to Israel three times. First I went there in 1969. I had to request to be allowed to travel abroad, and only then I could get a passport. In the communist era it was much harder to leave the country. I visited Lea and Jozsef alternately. I liked Israel very much; I traveled around the major cities.

We were and are living in an environment where the majority are Christians, so it’s natural for us to respect the Christian holidays, like Christmas. We don’t observe them, of course. As opposed to this, we try to observe every Sabbath and Pesach, but this is more like a commemoration than a holiday. And we started doing this only at the beginning of the 1990s.

In 1989 29 we hoped the dictatorship would come to an end and the economic situation would bounce back. I look back disappointed to those hopes we had there. The situation hasn’t improved very much since then, as we are living in the same poor conditions. The only difference is that we have more freedom.

After 1944, I didn’t abandon my religion, but I didn’t go to the synagogue, I wasn’t a religious man. There’s an old saying, according to which the closer one gets to ‘Joe Black’ [Editor’s note: that is, to ‘death’], one remembers one’s childhood and one’s origins. Now, as a retiree, I began to go to the synagogue. And currently I perform different activities at the Jewish community of Kolozsvar, and I’m a member of the management. I’m in charge of the religious issues. My official title is ‘consilier cu probleme de cult’ [counselor in charge of religious issues]. I ended up at the community because after 1989 they needed someone who knows the religious prescriptions. Since they knew I got a religious education, they asked me to get involved in the activities of the community.

I have to tell you I’m not going to the synagogue because I’m religious, but because the Jews are the only nation on the face of the Earth whose history is strictly bound to religion. So going to the synagogue means for me to tend to the Jewish tradition. And this is how the majority of the other Jews in Kolozsvar feel. Currently there are around three hundred Jews living in Kolozsvar. The community is a very old one, and we have no rabbi, of course. Despite all this we are trying to practice the religious traditions, and we observe every holiday: Sabbath, Chanukkah, Pesach or Purim. We teach our youth Talmud Torah, and we have a choir, as well. Talmud Torah includes learning Hebrew, and the choir sings Jewish religious songs, such as Avadim Hayinu and Dayenu. I would like to emphasize that we are doing this because we want to maintain the Jewish traditions.

Glossary:

1 Orthodox communities

The traditionalist Jewish communities founded their own Orthodox organizations after the Universal Meeting in 1868-1869.They organized their life according to Judaist principles and opposed to assimilative aspirations. The community leaders were the rabbis. The statute of their communities was sanctioned by the king in 1871. In the western part of Hungary the communities of the German and Slovakian immigrants' descendants were formed according to the Western Orthodox principles. At the same time in the East, among the Jews of Galician origins the 'eastern' type of Orthodoxy was formed; there the Hassidism prevailed. In time the Western Orthodoxy also spread over to the eastern part of Hungary. In 1896, there were 294 Orthodox mother-communities and 1,001 subsidiary communities registered all over Hungary, mainly in Transylvania and in the north-eastern part of the country,. In 1930, the 136 mother-communities and 300 subsidiary communities made up 30.4 percent of all Hungarian Jews. This number increased to 535 Orthodox communities in 1944, including 242,059 believers (46 percent).

2 Subcarpathia (also known as Ruthenia, Russian and Ukrainian name Zakarpatie)

Region situated on the border of the Carpathian Mountains with the Middle Danube lowland. The regional capitals are Uzhhorod, Berehovo, Mukachevo, Khust. It belonged to the Austro-Hungarian Monarchy until World War I; and the Saint-Germain convention declared its annexation to Czechoslovakia in 1919. It is impossible to give exact historical statistics of the language and ethnic groups living in this geographical unit: the largest groups in the interwar period were Hungarians, Rusyns, Russians, Ukrainians, Czech and Slovaks. In addition there was also a considerable Jewish and Gypsy population. In accordance with the first Vienna Decision of 1938, the area of Subcarpathia mainly inhabited by Hungarians was ceded to Hungary. The rest of the region was proclaimed a new state called Carpathian Ukraine in 1939, with Khust as its capital, but it only existed for four and a half months, and was occupied by Hungary in March 1939. Subcarpathia was taken over by Soviet troops and local guerrillas in 1944. In 1945, Czechoslovakia ceded the area to the USSR and it gained the name Carpatho-Ukraine. The region became part of the Ukrainian Soviet Socialist Republic in 1945. When Ukraine became independent in 1991, the region became an administrative region under the name of Transcarpathia. Region situated on the border of the Carpathian Mountains with the Middle Danube lowland. The regional capitals are Uzhhorod, Berehovo, Mukachevo, Khust. It belonged to the Austro-Hungarian Monarchy until World War I; and the Saint-Germain convention declared its annexation to Czechoslovakia in 1919. It is impossible to give exact historical statistics of the language and ethnic groups living in this geographical unit: the largest groups in the interwar period were Hungarians, Rusyns, Russians, Ukrainians, Czech and Slovaks. In addition there was also a considerable Jewish and Gypsy population. In accordance with the first Vienna Decision of 1938, the area of Subcarpathia mainly inhabited by Hungarians was ceded to Hungary. The rest of the region was proclaimed a new state called Carpathian Ukraine in 1939, with Khust as its capital, but it only existed for four and a half months, and was occupied by Hungary in March 1939. Subcarpathia was taken over by Soviet troops and local guerrillas in 1944. In 1945, Czechoslovakia ceded the area to the USSR and it gained the name Carpatho-Ukraine. The region became part of the Ukrainian Soviet Socialist Republic in 1945. When Ukraine became independent in 1991, the region became an administrative region under the name of Transcarpathia.

3 Hasid

The follower of the Hasidic movement, a Jewish mystic movement founded in the 18th century that reacted against Talmudic learning and maintained that God's presence was in all of one's surroundings and that one should serve God in one's every deed and word. The movement provided spiritual hope and uplifted the common people. There were large branches of Hasidic movements and schools throughout Eastern Europe before World War II, each following the teachings of famous scholars and thinkers. Most had their own customs, rituals and life styles. Today there are substantial Hasidic communities in New York, London, Israel and Antwerp.

4 Balfour Declaration

British foreign minister Lord Balfour published a declaration in 1917, which in principle supported the establishment of a Jewish homeland in Palestine. At the beginning, the British supported the idea of a Jewish national home, but under the growing pressure from the Arab world, they started restricting Jewish immigration to Palestine. However, underground Jewish organizations provided support for the illegal immigration of Jews. In 1947 the United Nations voted to allow the establishment of a Jewish state and the State of Israel was proclaimed in May 1948.

5 Transylvania

Geographical and historical region belonging to Hungary until 1918-19, then ceded to Romania. Its area covers 103,000 sq.km between the Carpathian Mountains and the present-day Hungarian and Serbian borders. It became a Roman province in the 2nd century (AD) terminating the Dacian Kingdom. After the Roman withdrawal it was overrun, between the 3rd and 10th centuries, by the Goths, the Huns, the Gepidae, the Avars and the Slavs. Hungarian tribes first entered the region in the 5th century, but they did not fully control it until 1003, when King Stephen I placed it under jurisdiction of the Hungarian Crown. Later, in the 12th and 13th centuries, Germans, called Saxons (then and now), also arrived while Romanians, called Vlachs or Walachians, were there by that time too, although the exact date of their appearance is disputed. As a result of the Turkish conquest, Hungary was divided into 3 sections: West Hungary, under Habsburg rule, central Hungary, under Turkish rule, and semi-independent Transylvania (as a Principality), where Austrian and Turkish influences competed for supremacy for nearly two centuries. With the defeat of the Turkish Transylvania gradually came under Habsburg rule, and due to the Compromise of 1867 it became an integral part of Hungary again. In line with other huge territorial losses fixed in the Treaty of Trianon (1920), Transylvania was formally ceded to Romania by Hungary. For a short period during WWII it was returned to Hungary but was ceded to Romania once again after the war.  Many of the Saxons of Transylvania fled to Germany before the arrival of the Soviet army, and more followed after the fall of the Communist government in 1989. In 1920, the population of Erdély was 5,200,000, of which 3 million were Romanian, 1,400,000 Hungarian (26%), 510,000 German and 180,000 Jewish. In 2002, however, the percentage of Hungarians was only 19.6% and the German and Jewish population decreased to several thousand. Despite the decrease of the Hungarian, German and Jewish element, Transylvania still preserves some of its multiethnic and multi-confessional tradition.

6 Neolog Jewry

Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into two (later three) communities, which all built up their own national community network. The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions. The third group, the sop-called Status Quo Ante advocated that the Jewish community was maintained the same as before the 1868/69 Congress.

7 Sephardi Jewry

(Hebrew for 'Spanish') Jews of Spanish and Portuguese origin. Their ancestors settled down in North Africa, the Ottoman Empire, South America, Italy and the Netherlands after they had been driven out from the Iberian peninsula at the end of the 15th century. About 250,000 Jews left Spain and Portugal on this occasion. A distant group among Sephardi refugees were the Crypto-Jews (Marranos), who converted to Christianity under the pressure of the Inquisition but at the first occasion reassumed their Jewish identity. Sephardi preserved their community identity; they speak Ladino language in their communities up until today. The Jewish nation is formed by two main groups: the Ashkenazi and the Sephardi group which differ in habits, liturgy their relation toward Kabala, pronunciation as well in their philosophy.

8 Goldmark

The Goldmark Philharmonic Association was founded in 1936 as the cultural section of the Neolog community in Cluj/Kolozsvar. One of its most prominent figures was the composer Boskovits Sandor: due to his efforts the orchestra became one of the best in the area. The orchestra was acclaimed for its symphonic concerts, although the ensemble was just formed by "amateurs" such as professors, engineers and doctors. In 1940 the ensemble had 74 members.
7 Haggibor: Jewish sports organization in Cluj/Kolozsvar. After Transylvania's annexation to Romania (1920) the Zionist movement became more intense. Along with social, cultural, pedagogical and sanitary organizations, sport organizations were founded as well, in order to raise a hardy Jewish youth. Haggibor was founded in 1920; at the same time similar associations were organized in Satu Mare/Szatmarnemeti, Sighetu Marmatiei/Maramarossziget, Arad/Arad, Timisoara/Temesvar, Brasov/Brasso, Oradea/Nagyvarad. The Transylvanian Jewish sports organization joined the Maccabi international Jewish sports organization in 1921. The Maccabi Word Organization was founded in 1921 at the 12th Zionist Congress in order to gather Jewish sport organizations all over the world and to promote sport, as well as cultural and social activities among the Jewish youth. Haggibor members practiced in many disciplines: football, tennis, ping-pong, swimming, water-polo, boxing, etc. They took part in national and international competitions.

10 Hashomer Hatzair

'The Young Watchman') Left-wing Zionist youth organization, which started in Poland in 1912 and managed to gather supporters from all over Europe. Their goal was to educate the youth in the Zionist mentality and to prepare them to immigrate to Palestine. To achieve this goal they paid special attention to the so-called shomer-movement (boy scout education) and supported the re-stratification of the Jewish society. They operated several agricultural and industrial training grounds (the so-called chalutz grounds) to train those who wanted to immigrate. In Transylvania the first Hashomer Hatzair groups were established in the 1920s. During World War II, members of the Hashomer Hatzair were leading active resistance against German forces, in ghettoes and concentration camps. After the war, Hashomer Hatzair was active in 'illegal' immigration to Palestine.

11 Hanoar Hatzioni in Romania

The Hanoar Hatzioni movement started in Transylvania as a result of the secession of the Hashomer organization in 1929. They tried to define themselves as a centrist Zionist youth organization, without any political convictions. Their first emigration action was organized in 1934. Five years later (1939) they founded in Palestine their first independent colony called Kfar Glickson. The Hanoar Hatzioni organizations of Transylvania and of the old Regat (Muntenia and Moldova) formed a common leadership in 1932 in Bucharest called Histadrut Olamith Hanoar Hatzioni. In 1934 the Transylvanian organization consisted of 26 local groups.

12 Barisia

Zionist youth organization under the rule of the Erdelyi Zsido Nemzeti Szovetseg (Transylvanian Jewish National Federation), which organized the Jewish youth without taking into consideration any ideological differences. The Aviva girl-organization, the fellow organization of Barisia operated in the same way. Following the Transylvanian and Romanian example, other European countries founded their own Aviva and Barisia groups. In 1939 the Transylvanian Barisia had 23 local organizations and 1,564 active members. Unlike other Zionist youth organizations, based on the idea of chaluc-training (chaluc means emigrant), Barisia emphasized the cultural and social aspect.

13 Aviva

Zionist youth organization under the rule of the Erdelyi Zsido Nemzeti Szovetseg (Transylvanian Jewish National Federation), which organized the Jewish girls without taking in consideration any ideological differences. The Barisia-organization, the fellow organization of Aviva operated in the same way. Following the Transylvanian and Romanian example, other European countries founded their own Aviva and Barisia groups. In 1926 the Transylvanian Aviva had 62 local organizations and 740 active members. Unlike other Zionist youth organizations, based on the idea of chaluc-training (chaluc means emigrant), Aviva emphasized the cultural and social aspect.
14 Mizrachi:The word has two meanings: a) East. It designates the Jews who immigrate to Palestine from the Arab countries. Since the 1970s they make up more than half of the Israeli population. b) It is the movement of the Zionists, who firmly hold on to the Torah and the traditions. The movement was founded in 1902 in Vilnius. The name comes from the abbreviation of the Hebrew term Merchoz Ruchoni (spiritual center). The Mizrachi wanted to build the future Jewish state by enforcing the old Jewish religious, cultural and legal regulations. They recruited followers especially in Eastern Europe and the United States. In the year after its founding it had 200 organizations in Europe, and in 1908 it opened an office in Palestine too. The first congress of the World Movement was held in 1904 in Pozsony (today Bratislava, Slovakia), where they joined the Basel program of the Zionists, but they emphasized that the Jewish nation had to stand on the grounds of the Torah and the traditions. The aim of the Mizrach-Mafdal movement is the same in our days too. It supports schools, youth organizations in Israel and in other countries, so that the Jewish people can learn about their religion, and it takes part in the political life of Israel, promoting by this the traditional image of the Jewish state. (http://www.mizrachi.org/aboutus/default.asp; www.cionista.hu/mizrachi.htm; Magyar Zsidó Lexikon, Budapest, 1929).

15 Iron Guard

Extreme right wing political organization in Romania between 1930 and 1941, led by C. Z. Codreanu. The Iron Guard propagated nationalist, Christian-mystical and anti-Semitic views. It was banned for its terrorist activities (e.g. the murder of Romanian Prime Minister I. Gh. Duca) in 1933. In 1935 it was re-established as a party named Totul pentru Tara, 'Everything for the Fatherland', but it was banned again in 1938. It was part of the government in the first period of the Antonescu regime, but it was then banned and dissolved as a result of the unsuccessful coup d'état of January 1941. Its leaders escaped abroad to the Third Reich.

16 Pogrom of 1927 in Transylvania

The pogrom of 1927 is generally considered one of the most severe anti-Semitic manifestations in Transylvania. On 4th December 1927, Romanian students, who were on their way back from the national student congress organized in Oradea, in Cluj alighted from the train and marched through the main streets damaging the windows of the Jewish stores and places of entertainment, and breaking into the synagogues, where they smeared the furniture and the Torah scrolls. Many people were wounded, mainly Jews and those who 'seemed to be' Jewish. Although the event was debated in the Romanian parliament and the Romanian authorities were disapproved of idleness by international Jewish organizations, the perpetrators were not punished.

17 Second Vienna Dictate

The Romanian and Hungarian governments carried on negotiations about the territorial partition of Transylvania in August 1940. Due to their conflict of interests, the negotiations turned out to be fruitless. In order to avoid violent conflict a German-Italian court of arbitration was set up, following Hitler's directives, which was also accepted by the parties. The verdict was pronounced on 30th August 1940 in Vienna: Hungary got back a territory of 43,000 sq.km. with 2.5 million inhabitants. This territory (Northern Transylvania, Seklerland) was populated mainly by Hungarians (52 percent according to the Hungarian census and 38 percent according to the Romanian one) but at the same time more than 1 million Romanians got under the authority of Hungary. Although Romania had 19 days for capitulation, the Hungarian troops entered Transylvania on 5th September. The verdict was disapproved by several Western European countries and the US; the UK considered it a forced dictate and refused to recognize its validity.

18 Uj Kelet (New East)

Transylvanian Jewish political daily in the period between 1918-1940. The paper was published under the direction of Erdelyi Zsido Nemzeti Szovetseg (Transylvanian Jewish National Federation), and promoted Jewish nationalism, Zionism, culture and interests. It has been published in Tel-Aviv since 1948.

19 Numerus clausus in Romania

In 1934 a law was passed, according to which 80  percent of the employees in any firm had to be Romanians by ethnic origin. This established a numerus clausus in private firms, although it did not only concerned Jews but also Hungarians and other Romanian citizens of non-Romanian ethnic origin. In 1935 the Christian Lawyers' Association was founded with the aim of revoking the licenses of Jewish lawyers who were already members of the bar and did not accept new registrations. The creation of this association gave an impetus to anti-Semitic professional associations all over Romania. At universities the academic authorities supported the numerus clausus program, introducing entrance examinations, and by 1935/36 this led to a considerable decrease in the number of Jewish students. The leading Romanian banks began to reject requests for credits from Jewish banks and industrial and commercial firms, and Jewish enterprises were burdened with heavy taxes. Many Jewish merchants and industrialists had to sell their firms at a loss when they became unprofitable under these oppressive measures.

20 'Hungarian era' (1940-1944)

The expression 'Hungarian era' refers to the period between 30th August 1940 and 15th October 1944 in Transylvania. As a result of the Trianon Peace Treaty in 1920, the eastern part of Hungary (Maramures, Partium, Banat, Transylvania) was annexed to Romania. Two million inhabitants of Hungarian nationality came under Romanian rule. In the summer of 1940, under pressure from Berlin and Rome, the Romanian government agreed to return Northern Transylvania, where the majority of the Hungarians lived, to Hungary. The anti-Jewish laws introduced in 1938 and 1939 in Hungary were also applied in Northern Transylvania. Following the German occupation of Hungary on 19th March 1944, Jews from Northern Transylvania were deported and killed in concentration camps along with Jews from all over Hungary except for Budapest. Northern Transylvania belonged to Hungary until the fall of 1944, when the Soviet troops entered and introduced a regime of military administration that sustained local autonomy. The military administration ended on March 1945, when the Romanian administration was reintroduced in all the Western territories lost in 1940 - as a reward for the fact that Romania formed the first communist-led government in the region.

21 Anti-Jewish laws in Hungary

The first of these anti-Jewish laws was passed in 1938, restricting the number of Jews in liberal professions, administration, and in commercial and industrial enterprises to 20 percent. The second anti-Jewish Law, passed in 1939, defined the term "Jew" on racial grounds, and came to include some 100,000 Christians (apostates or their children). It also reduced the number of Jews in economic activity, fixing it at six percent. Jews were not allowed to be editors, chief-editors, theater directors, artistic leaders or stage directors. The Numerus Clausus was introduced again, prohibiting Jews from public jobs and restricting their political rights. As a result of these laws, 250,000 Hungarian Jews were locked out of their sources of livelihood. The third anti-Jewish Law, passed in 1941, defined the term "Jew" on more radical racial principles. Based on the Nuremberg laws, it prohibited inter-racial marriage. In 1941, the anti-Jewish Laws were extended to North-Transylvania. A year later, the Israelite religion was deleted from the official religions subsidized by the state. After the German occupation in 1944, a series of decrees was passed: all Jews were required to relinquish any telephone or radio in their possession to the authorities; all Jews were required to wear a yellow star; and non-Jews could not be employed in Jewish households. From April 1944 Jewish property was confiscated, Jews were barred from all intellectual jobs and employment by any financial institutions, and Jewish shops were closed down.

22 Ritual murder trial of Tiszaeszlar

Ritual murder trial of Tiszaeszlar: A 14-year-old servant girl, Eszter Solymosi of Tiszaeszlar, disappeared on 1st April 1882. On the same day the Jewry of the surrounding settlements arrived to join the local Jews in electing the shochet. The coincidence opened the door to charge the Jews of using blood in religious rites. The accused Jews were defended by Karoly Eoetvoes who not only proved their innocence, but also the impossibility of the charge itself. At the time of the action at law (summer of 1883) anti-Semitic disturbances broke out. The crowd attacked and robbed Jewish shops and flats in the bigger towns, and then in the country. This also influenced the foundation of the National Anti-Semitic Party by Gyoezoe Istoczy in the fall of 1883 (which obtained 14 seats in the elections a year later).

23 Goga-Cuza government

Anti-Jewish and chauvinist government established in 1937, led by Octavian Goga, poet and Romanian nationalist, and Alexandru C. Cuza, professor of the University of Iasi, and well known for its radical anti-Semitic view. Goga and Cuza were the leaders of the National Christian Party, an extremist right-wing organization founded in 1935. After the elections of 1937 the Romanian king, Carol II, appointed the National Christian Party to form a minority government. The Goga-Cuza government had radically limited the rights of the Jewish population during their short rule; they barred Jews from the civil service and army and forbade them to buy property and practice certain professions. In February 1938 King Carol established a royal dictatorship. He suspended the Constitution of 1923 and introduced a new constitution that concentrated all legislative and executive powers in his hands, gave him total control over the judicial system and the press, and introduced a one-party system.

24 Reviczky, Imre (1897-1957)

During WWII Imre Reviczky was the commander of the 10th work service battalion in Nagybanya, Northern Transylvania. Every Jew enrolled into his corps received immediately vaccine and food, respectively proper accommodation irrespective of his state of health or age. Reviczky was well-known by forced laborers due to his humanity. He helped them as far as possible, and he forbade torture. Thanks to Colonel Reviczky many young teenage men escaped deportation, as they called them in for work service by changing their age. After the German occupation too Reviczky tried to save from deportation as many Jews as he could. He pursued his activity until the Germans arrested him and sent him to Dachau. After the war he served in the Hungarian army for a few years. In 1966 Yad Vashem awarded him the "Righteous among the Nations" distinction. (See on his life: Adam Reviczky: Vesztes haboruk - megnyert csatak / Lost Wars - Won Battles, Budapest, Tenyek es tanuk series, 1985.)

25 Joint (American Jewish Joint Distribution Committee)

The Joint was formed in 1914 with the fusion of three American Jewish committees of assistance, which were alarmed by the suffering of Jews during World War I. In late 1944, the Joint entered Europe's liberated areas and organized a massive relief operation. It provided food for Jewish survivors all over Europe, it supplied clothing, books and school supplies for children. It supported cultural amenities and brought religious supplies for the Jewish communities. The Joint also operated DP camps, in which it organized retraining programs to help people learn trades that would enable them to earn a living, while its cultural and religious activities helped re-establish Jewish life. The Joint was also closely involved in helping Jews to emigrate from Europe and from Muslim countries. The Joint was expelled from East Central Europe for decades during the Cold War and it has only come back to many of these countries after the fall of communism. Today the Joint provides social welfare programs for elderly Holocaust survivors and encourages Jewish renewal and communal development. 

26 Peter-Pal villa

House in Kolozsvar/Cluj, where the Gestapo set up its headquarters in April 1944 during the German occupation of the city. The house was later nationalized by the communists. After 1989 the villa was transformed into an apartment building.

27 1956

It designates the Revolution, which started on 23rd October 1956 against Soviet rule and the communists in Hungary. It was started by student and worker demonstrations in Budapest and began with the destruction of Stalin's gigantic statue. Moderate communist leader Imre Nagy was appointed as prime minister and he promised reform and democratization. The Soviet Union withdrew its troops which had been stationed in Hungary since the end of World War II, but they returned after Nagy's declaration that Hungary would pull out of the Warsaw Pact to pursue a policy of neutrality. The Soviet army put an end to the uprising on 4th November, and mass repression and arrests began. About 200,000 Hungarians fled from the country. Nagy and a number of his supporters were executed. Until 1989 and the fall of the communist regime, the Revolution of 1956 was officially considered a counter-revolution.

28 Radio Free Europe

Radio station launched in 1949 at the instigation of the US government with headquarters in West Germany. The radio broadcast uncensored news and features, produced by Central and Eastern European émigrés, from Munich to countries of the Soviet block. The radio station was jammed behind the Iron Curtain, team members were constantly harassed and several people were killed in terrorist attacks by the KGB. Radio Free Europe played a role in supporting dissident groups, inner resistance and will of freedom in the Eastern and Central European communist countries and thus it contributed to the downfall of the totalitarian regimes of the Soviet block. The headquarters of the radio have been in Prague since 1994.

29 Romanian Revolution of 1989

In December 1989, a revolt in Romania deposed the communist dictator Ceausescu. Anti-government violence started in Timisoara and spread to other cities. When army units joined the uprising, Ceausescu fled, but he was captured and executed on 25th December along with his wife. A provisional government was established, with Ion Iliescu, a former Communist Party official, as president. In the elections of May 1990 Iliescu won the presidency and his party, the Democratic National Salvation Front, obtained an overwhelming majority in the legislature.

Stefan Guth

Ştefan Guth
Braşov
România
Reporter: Andreea Lapteş
Data interviului: septembrie 2003

Dl. Guth este un om în vârstă de 72 de ani, care în ciuda vârstei impune prin prezenţă şi spirit: oricine vorbeşte cu el rămâne cu impresia că nu are vârstă, mai ales atunci când vorbeşte despre tinereţea lui şi despre năzbâtiile pe care le făcea, copil fiind. Îi plac glumele, chiar şi pe socoteala altuia, şi vrea să fie acceptat aşa cum este. Trăieşte într-un apartament cu trei camere într-o casă, împreună cu soţia sa, Maria, care are acelaşi spirit tânăr şi corpul unei balerine. Dl. Guth este un om foarte cultivat: iţi poţi da seama după antichităţile şi obiectele de artă pe care le are în sufragerie. Dar mai mult, îţi dă impresia că este un om care a trăit la maxim orice i-a oferit viaţa: devine pasional când vorbeşte despre sporturi, despre nedreptate, despre scriitori, despre dragoste, despre politică, nu pare să fie nimic ce să nu fi experimentat la timpul său.

Familia mea
Copilăria mea
Al Doilea Război Mondial
După Război
Liceul și facultatea
Viața mea

Familia mea

Bunicul meu patern, Guth, (nu îi ştiu numele mic) era funcţionar la consulatul ungar din Belgrad, dar nu l-am cunoscut niciodată; a murit când tatăl meu era încă tânăr (nu ştiu dacă în Belgrad sau în Oradea), nu ştiu exact când, dar tatăl meu nu-şi amintea deloc de el; astfel că am cunoscut-o doar pe bunica paternă, Serena. După ce bunicul patern a murit, ea s-a recăsătorit cu un evreu numit Schwartz. Bunica nu se îmbrăca tradiţional, dar respecta Sabbath-ul şi aprindea lumânări în fiecare vineri seara. Vorbea maghiara, dar nu ţin minte dacă vorbea şi idiş. În orice caz, nu am văzut-o decât de câteva ori, pentru că locuia în Oradea şi familia mea locuia la Braşov, aşa că distanţa era imensă pe vremea aceea, în anii 1930. Ţin minte că atunci când am vizitat-o a fost drăguţă cu mine, cum cred că e orice bunică, dar asta e tot ce îmi amintesc despre ea. Nu l-am cunoscut nici pe al doilea soţ al ei, şi el a murit tânăr: când am cunoscut-o pe bunica, era deja văduvă pentru a doua oară.

Tatăl meu, Iuliu Guth, a avut şi o soră, Bella Honig (nee Guth). Ea s-a căsătorit cu un evreu numit Miklos Honig; Miklos administra restaurantul celui mai elegant hotel din Oradea, Pallas, iar Bella era casnică. Au avut doi fii, Otto şi Toni Honig; Otto era cu trei sau patru ani mai în vârstă decât Tomi, şi a publicat mai multe poezii în reviste, era considerat un poet foarte talentat.

Bunica a mai avut un fiu din a doua căsătorie, Felix Schwartz, născut în 1912, care era fratele vitreg al tatălui meu. Felix a studiat medicina aici în România, nu ştiu în ce oraş, şi în 1939 cred, a emigrat în Franţa. L-am cunoscut puţin, aveam doar 8 ani atunci; ţin minte totuşi că o dată a trebuit să vină să vadă pe cineva, o vecină de-a noastră care locuia deasupra, când a fost bolnavă, şi mi-a dat voie să mă uit cum lucrează. Mă interesa meseria lui. În timpul războiului, Felix a făcut parte din Maqui, mişcarea de rezistenţă franceză din timpul ocupaţiei germane, iar apoi a practicat medicina la universitatea din Le Havre. Avea o vilă minunată pe Coasta de Azur [riviera franceză de la Marea Mediterană]. A fost căsătorit cu Renee Schwartz, dar nu a avut copii. Eu eram singurul lui moştenitor. Dar mi-a fost imposibil să moştenesc acea casă în timpului regimului comunist, în 1980 când a murit el, astfel încât cred că a donat-o comunităţii evreieşti de acolo. După ce a ajuns in Franţa, Felix i-a cumpărat mamei lui casa pe care aceasta o visase din totdeauna, mi-a spus tata: o casă mare în Oradea cu un nuc în curte. Bunica ocupa doar două camere şi bucătăria, iar celelalte două apartamente ale casei erau închiriate. N-a avut niciodată servitori din câte ştiu, era obişnuită să facă singură treaba din jurul casei. Nu cultiva nimic în grădină şi nu creştea animale; dar avea întotdeauna gem de nuci, făcut din nucile din grădină. Am mers în Oradea cu 15 ani în urmă, eram curios să văd dacă mai există casa: era, iar nucul era imens.

Bunicul matern, Emanoil Lobl, a locuit în mai multe sate din jurul Făgăraşului [în judeţul Braşov]: în Veneţia de Jos, Viştea de Sus, Scoreiu [judeţul Sibiu], cu bunica mea, Hannah Lobl (nee Fendrich). Bunicul meu nu a avut fraţi sau surori, dar bunica a avut două surori, Ida Goldstein (nee Fendrich) şi Helen Grunfeld (nee Fendrich); soţii lor erau evrei, iar ele erau casnice amândouă.

Bunicul a avut un restaurant în Scoreiu, după care şi-a putut permite să-şi mute afacerea în Făgăraş. Restaurantul lui se numea Mercur şi curând a devenit cel mai popular restaurant din oraş. Avea o curte mare şi o grădină unde oaspeţii puteau mânca afară vara. Bunicul mi-a povestit că s-a întâmplat o dată – era ziua naţională a Ungariei [20 august], o sărbătoare importantă în Făgăraş de vreme ce atunci Făgăraşul era sub ocupaţie austro-ungară – ca toată protipendada Făgăraşului să vină să sărbătorească această zi în restaurantul lui, în grădina de vară. Un taraf de muzicieni, de ţigani, a fost adus să cânte imnul maghiar; ţiganii erau foarte buni muzicieni, puteau cânta orice după ureche, şi bineînţeles că ştiau şi imnul Ungariei. Dar pe de altă parte nu te puteai baza pe ei, nu puteai să ai încredere că nu vor bea prea mult la petrecere, aşa ca au fost încuiaţi în două camere: instrumentele lor erau într-o cameră, iar ţiganii în cealaltă, astfel încât să nu se îmbete înainte de a cânta în faţa oaspeţilor. Dar unul dintre ţigani a avut o diaree formidabilă, şi, disperat că nu era nici o toaletă, a fugit în camera cu instrumente şi s-a uşurat în helicon, instrumentul mare de suflat, de aramă, care ţine ritmul. Bineînţeles că heliconul s-a înfundat. Şi când au ieşit să cânte, bietul ţigan care sufla în helicon nu putea scoate nici un sunet din el. Bunicul mi-a zis că dirijorul era roşu de furie, îi ieşeau ochii din cap, şi îi arăta pumnii bietului ţigan cu heliconul care nu putea ţine ritmul. Aşa că ţiganul a tras tare aer în piept, a suflat cât de tare a putut, şi a mânjit cu excremente toţi oaspeţii din primul rând! Scandalul a fost groaznic, groaznic! Nimeni nu ştia cine era de vină, bineînţeles cu excepţia ţiganului care a folosit heliconul pe post de toaletă, dar el şi-a ţinut gura. Bunicul a aflat mai târziu cine a fost, dar nu a spus nimic. El nu a avut probleme cu autorităţile, deşi restaurantul era al lui, pentru că nu s-a putut dovedi nimic împotriva lui. Mai mult, Mano bacsi [unchiul Mano], cum era cunoscut bunicul, era un om foarte spiritual, vesel, şi toată lumea din Făgăraş îl iubea. Doar după al Doilea Război Mondial, când Transilvania s-a întors la România, [după Tratatul de la Trianon], ţiganul responsabil a recunoscut că el fusese, şi a devenit un mic erou local pentru o vreme, pentru că el cauzase acel incident, şi majoritatea oamenilor din Făgăraş nu îi simpatizau pe maghiari!

Nu am cunoscut niciodată faimosul Mercur, când îi vizitam pe bunici aveau un restaurant mai mic, în centrul Făgăraşului, lângă bancă. Nu mai ţin minte cum se numea, dar toată lumea spunea: „Hai să mergem la Mano bacsi!”, aşa era cunoscut în oraş. Restaurantul era în casa lor: două camere mari erau un fel de Bar, unde oamenii veneau şi beau o halbă de bere bună şi rece, pentru care bunicul era vestit, şi mai era o cameră unde se putea mânca. În spate mai erau două camere unde locuiau bunicii mei.

Bunica era casnică, dar avea o grămadă de făcut: ea conducea bucătăria restauratului, ea supraveghea totul. Bucătăreasa şi servitorii găteau reţetele ei, şi ea însăşi gătea splendid. Încă mai îmi aduc aminte de una din favoritele mele, bors tokany [în maghiară]. Era o tocană de vită cu piper, parcă o văd, cum era servită în farfurii adânci, cu mult sos închis la culoare, cu piper şi carne, era ceva grozav! Elita Făgăraşului venea în fiecare duminică dimineaţa la Mano bacsi pentru vestita tocană, servită cu o halbă de bere rece. Acesta era ritualul de duminică din Făgăraş, pentru unguri şi români deopotrivă, era la fel de sigur în programul de duminică cum e pentru evrei mynian-ul în programul de sâmbătă!

Am stat mult cu ei, toate vacanţele mele când eram în şcoala generală le petreceam acolo. Aveam mulţi prieteni acolo, acolo am învăţat să înot sau să pescuiesc in Olt [râu în partea de sud a României]. Bunica era ocupată cu restaurantul, dar mereu îşi găsea timp să mă răsfeţe, aşa că am fost cam răsfăţat ca unic nepot. Îmi făcea toate poftele, îmi gătea mâncărurile favorite. Dar asta nu se întâmpla foarte des, pentru că puteam alege din meniul restaurantului. Ţin minte că îmi plăcea să mă joc de-a chelnerul, şi să servesc singur clienţii. Bunica şi bunicul erau aşa de mândri să mă vadă cum mergeam printre mese cu şervetul alb pe braţ. Oamenii mă plăceau, sau aşa credeam eu, şi îi tot felicitau pe bunici pentru ce nepot minunat au! Aveam cel mult 11 ani atunci, pentru că ţin minte că eram în şcoala primară.

Bunica era mai religioasă decât bunicul, respecta toate tradiţiile: gătea mâncare kosher pentru familie, şi i-ar fi plăcut ca şi restauratul să fie kosher, dar bineînţeles că nu era posibil. Nu respectam kashrut, gustam din toate oalele din bucătăria restaurantului. Amândoi respectau Sabbath-ul, şi mergeau la sinagogă sâmbăta, şi bunica aprindea lumânări vineri seara. Mergeam cu ei la sinagogă sâmbăta, ţin minte că era un teren de tenis lângă sinagogă, unde copii se adunau şi se jucau. Ţin minte că erau două domnişoare evreice care jucau tenis acolo, şi care îşi dădeau nişte aere incredibile! Cea care servea striga: „Plaaay!” cu o voce ascuţită, iar cealaltă răspundea: „Ready!”

Bunicii mei materni nu erau implicaţi în politică. E interesant că, deşi trăiau în Ungaria, sau mai bine spus, în Transilvania sub stăpânire ungară, nu vorbeau maghiară. Vorbeau română, şi idiş intre ei, când nu vroiau să-i înţeleg. De fapt, bunicul simpatiza cu regimul român: ţin minte că mi-a spus că atunci când avea restaurantul în Scoreiu, a mai fost un incident. Era un stâlp, sau un copac în curte, şi când a fost 10 Mai [mai târziu Ziua Victoriei] cred, cineva a ridicat steagul românesc în copac. Scandalul era iminent, bineînţeles, şi de data aceasta bunicul ştia cine fusese, era parte din complot, dar nu a zis nimic. Jandarmul, sau csendorul [în maghiară] a trebuit să vină, în uniformă şi cu pene de cocoş la coif, să se urce în copac şi să dea jos steagul. Au vrut chiar să taie pomul, dar se pare că s-au răzgândit, pentru că nu au mai făcut-o. Au făcut investigaţii despre cine ar fi putut fi, dar fără nici un rezultat.

Mama, Estera Guth (nee Lobl), avea un frate mai mare, Arnold Lobl, născut în 1902. Arnold a locuit la Turda şi apoi la Cluj-Napoca, unde era căsătorit cu Zita Lobl; ţin minte că o chema după o prinţesă austro-ungară, dar nu ştiu cine exact. [A fost ultima împărăteasă a Imperiului Austro-Ungar. Arhiducele Karl Franz Joseph s-a căsătorit cu prinţesa Zita de Bourbon-Parma în 1911.] A emigrat în Israel şi acolo a şi murit, în 1993. Au doi copii, Lucia şi Andrei Lobl, care de asemenea trăiesc în Israel.

Tata, Iuliu Guth, s-a născut la Belgrad în 1902, unde lucra tatăl său. După ce el a murit, s-a mutat cu mama şi cu al doilea soţ al ei, Schwartz, la Oradea. A terminat academia de comerţ din Oradea, unde a învăţat în maghiară. A cunoscut-o pe mama, Estera Guth, în Făgăraş, după care s-au căsătorit şi au venit să locuiască în Braşov. Mama s-a născut în 1907 în judeţul Sibiu, lângă satul Scoreiu, şi a studiat la Cluj, la liceul evreiesc Tarbut, tot în maghiară. A considerat întotdeauna perioada aceea „timpurile ei de aur” (1920-1924/5), i-a plăcut foarte mult liceul; era considerată o vedetă acolo, era foarte, foarte populară, şi din ce am înţeles de la ea, simţirea evreiască şi sionistă de acolo era foarte puternică. Amândoi vorbeau în ungureşte unul cu celălalt.

S-a căsătorit cu tata în sinagoga din Făgăraş în 1930. Nu a fost o căsătorie aranjată, probabil s-au cunoscut în cercurile evreieşti, pentru că Braşovul e aproape de Făgăraş. Tata mi-a spus că a făcut o gafă grozavă la nuntă: el era un bărbat tăcut, bine crescut, şi era acolo un tip mai în vârstă care făcea tărăboi. Şi tata o întreabă pe cea mai bună prietenă a mamei, Sari: „Cine e ăla care face atâta scandal?” „Tata!”, a răspuns ea. „Nu, pe Ţig bacsi îl ştiu, cel de lângă el”, a încercat tata s-o dreagă. „Acela e fratele meu!”, a răspuns ea.

Copilăria mea

Tata lucra ca procurist pentru Societatea Bancară Română din Braşov, care era de fapt o ramură a unei bănci germane. Era o poziţie importantă, avea autoritate de la directorii generali ai băncii să ia decizii în numele lor.

Părinţii mei nu erau deloc religioşi. Mama nu era religioasă, dar aprindea mereu lumânările vineri seara şi spunea rugăciunea, asta învăţase de la mama ei. Dar nu exista challah la noi în casă, şi mâncarea nu era kosher. Tata oficia de Seder, şi spunea rugăciunile, şi cred că înainte de Pesach era o curăţenie mare. Dar nu ne costumam de Purim; asta făceau evreii ortodocşi. Cam astea erau toate tradiţiile evreieşti care se respectau în casa părinţilor mei. Tata nu era religios deloc, lucra de Sabbath, nu respecta kashrut, dar respecta sărbătorile mari. Era neolog, dar avea o identitate iudaică şi era un sionist fervent. Ţin minte că mama avea o ketubbah de la căsătoria ei, şi că tata avea un săculeţ de catifea violet cu magen David brodată pe ea, cu hainele pentru înmormântare, tallit-ul, siddur-ul. Tata nu era în nici un partid politic, dar aveam în casă cutiuţa Keren Kayemet, şi oricine venea la noi în casă trebuia să lase ceva în ea. Tata fusese membru în Ivria, una din primele organizaţii evreieşti din Braşov, care abia apoi au devenit sioniste. Nu ştiu sigur, dar cred că tata era o persoană importantă acolo. Nu vorbea mult despre asta, spunea doar că jucau mult fotbal. Cred că părinţii mei aveau un cerc de prieteni exclusivist: erau toţi evrei. Mama era o persoană foarte deschisă, foarte sociabilă, şi era foarte cunoscută în Braşov, cel puţin în cercurile evreieşti. Tata era bun prieten cu Felier Dezideriu, care fusese cu el în Ivria şi apoi a devenit preşedinte al comunităţii evreieşti din Braşov în timpul celui de-al Doilea Război Mondial. Îl ştia şi pe Citrom Molnar, care a devenit preşedinte al comunităţii în timpul comunismului.

Comunitatea evreiască din Braşov era de vreo 6000-7000 de evrei între cele două Războaie Mondiale. Aveam funcţionari, ca rabinul Deutsch, doi hahami, şi aceştia sunt doar cei pe care mi-i amintesc, nu eram foarte religios când eram tânăr. Erau două sinagogi, una ortodoxă şi una neologă, iar comunitatea era împărţită în două. Dar după ce comuniştii au venit la putere, cele două comunităţi s-au unit. Azi doar sinagoga neologă mai este deschisă.

Eu m-am născut în 1931 la Braşov. Prima casă în care am locuit era destul de mare, şi avea o grădină imensă, o fâneaţă cu flori sălbatice mai degrabă, pentru că nimeni nu planta nimic în ea; mă jucam acolo, alergam, prindeam fluturi, era raiul pe pământ! Locuiam la parterul casei, dar probabil mai locuia o familie deasupra noastră, pentru că casa mai avea un etaj. Nu îi ţin minte, eram prea mic atunci. Noi aveam trei camere mari, o bucătărie şi o baie. Mobila era modernă atunci, tata a cumpărat-o după ce s-a căsătorit cu mama. Încă mai am acea mobilă în casa mea, dar acum este considerată antică.

Mama avea grijă de mine, dar am avut şi o fraulein, era elegant şi la modă pentru bunele familii evreieşti să aibă o fraulein; şi am avut mereu una sau două servitoare în casă. Nu-mi aduc aminte numele ei, era o săsoaică, de vreo 19 ani,  care trebuia să fie în jurul meu toată ziua şi să-mi vorbească în germană. Drept urmare, am învăţat germana mai bine decât oricare altă limbă pe care am învăţat-o apoi, dar din păcate am mai uitat din ea, pentru că n-am folosit-o. Dar mama obişnuia să-mi spună, că atunci când aveam trei sau patru ani, şi mă sculam noaptea pentru că-mi era sete, nu spuneam [în maghiară]: „Egy pohar vizet kerek szepen”, spuneam „Bitte ein Glass Wasser!” [Dă-mi te rog un pahar cu apă! în germană] Bineînţeles că vorbeam şi maghiară, pe care am învăţat-o de la părinţii mei, dar până nu am mers la grădiniţă, nu ştiam un cuvânt româneşte. Acolo am învăţat-o pentru prima oară. Mama mă certa rar, doar mă „bombănea” când făceam ceva rău. Tata era mai sever, fusese crescut altfel, dar când eu crescusem timpurile se schimbaseră, iar eu nu eram copilul cel mai ascultător din lume; de fapt, nu eram deloc ascultător! Aşa că bineînţeles că erau scântei între noi din când in când.

Ne-m mutat din această primă casă când a trebuit să încep şcoala primară, şi tata a decis să mă trimită la şcoala primară evreiască, care era departe. Aşa că ne-am mutat în altă vilă care era mai aproape de şcoală, stăteam la parter, şi aveam de asemenea trei camere mari. Mai era un ungur care trăia la subsol, el era portarul. La parter eram noi şi o familie de unguri cred, şi la etaj mai erau două familii de evrei, Ehrlich şi Smuck. Familia mea nu se vizita cu vecinii, cu excepţia familiei Smuck: mama era bună prietenă cu doamna Smuck, şi ea a fost învăţătoarea mea în clasa a doua. Eu eram prieten cu Ehrlich Miki, care era nepotul celeilalte familii evreieşti; ne jucam împreună. Mi-a fost coleg mai târziu, dar noi ne ştiam deja de când eram copii mici.

Aveam cărţi în casă, dar nu religioase, cu excepţia siddur-ului pe care ţin minte că îl avea tata. Şi părinţii nu m-au sfătuit niciodată ce să citesc, nu era nevoie, pentru că eram un fanatic al cititului. În curând cărţile din casă nu mai erau suficiente, aşa că am început să fac schimb cu colegii; devoram cărţile, orice de la clasici la Submarinul Dox [serie săptămânală despre aventurile unui submarin german care scăpase de sub control]. Citeam şi în maghiară şi în română.

Am fost un pic şocat când am mers în clasa întâi la şcoala primară evreiască, pentru că am cunoscut o categorie de evrei pe care nu o întâlnisem până atunci: evreii ortodocşi, care, cu felul lor de a se îmbrăca, cu payes, îmi păreau mai străini decât prietenii mei români cu care mă jucam în stradă. Ne înţelegeam bine, bineînţeles, dar totuşi m-am împrietenit cu neologii: nu era ceva premeditat, dar cred că stilurile de viaţă erau prea diferite: ei se rugau tot timpul, noi citeam tot timpul, nu aveam prea multe lucruri în comun cu excepţia şcolii. Nu aveam materii favorite, mie îmi plăceau pauzele. Dar eram un elev bun, chiar dacă nu învăţam acasă: prindeam în timpul orelor; ţin minte că mama îmi spunea: „primul dintre băieţi”, pentru că eram cel mai bun elev dintre băieţi, însă era o fată, Cica Nagy, fiica lui Citrom, preşedintele comunităţii, care era mai bună decât mine. Şcoala era în altă aripă a sinagogii neologe, şi am studiat acolo până în 1939 cred, când alţi băieţi evrei au venit la şcoala noastră, nu pentru că vroiau,  ci pentru că fuseseră daţi afară din şcolile de stat, din cauza legilor anti-evreieşti. Ţin minte că atunci când eram în clasa a doua, am mers cu clasa să mărşăluim de 10 Mai, chiar dacă eram o şcoală evreiască; îmi amintesc că prietenul meu Ehrlich Miki avea o fotografie minunată, cu noi mărşăluind ca străjeri. Asta a fost în 1939, probabil ultima dată când s-a întâmplat.  Cred că eram în clasa a treia, în 1940, când a trebuit să părăsim clădirea, şi şcoala a fost mutată în alt loc, în curtea sinagogii ortodoxe, unde am mai făcut două clase. Ţin minte că profesoara din clasa întâi, Biri neni [mătuşa Biri] m-a lovit peste palmă cu băţul de bambus, nu mai ţin minte de ce, dar probabil o meritam. După doi ani a trebuit să ne mutăm de acolo, şi comunitatea evreiască  închiriat o casă în altă parte, şi am mers acolo până am terminat şcoala primară, care dura 4 ani. Pe de altă parte, liceul dura 8 ani.

Am mers la liceu din 1942, dar bineînţeles că evreii nu erau acceptaţi în liceele de stat, aşa că am mers la liceul evreiesc: avea un profil industrial, dar doar cu numele, nimic mai mult. Trebuia doar să avem un atelier, unde trebuia să pilim diferite bucăţi de metal. Prima temă a fost să pilim o bucată de metal într-un dreptunghi perfect, la 90 de grade. Ţin minte că profesorul, Engler, nu era în relaţii bune cu tata, nu ştiu de ce. Dar mi-a dat cea mai groaznică bucată de metal ca s-o pilesc în dreptunghi. Aveam 10 astfel de teme în fiecare an, dar eu am terminat anul tot pilind la acea amărâtă bucată de metal. Dar am trecut clasa, cu greu, dar am trecut-o. Engler îşi dădea mereu aere, nu îşi dădea seama că ce preda el nu era prea important. Şi ceilalţi profesori erau evrei din Braşov, ca şi Engler, oameni cultivaţi.

Al Doilea Război Mondial

Cred că era începutul celui de-al Doilea Război Mondial când bunica paternă şi sora tatălui şi familia ei au fost deportaţi la Auschwitz. [Deportarea din Oradea a avut loc în mai şi iunie 1944; 27215 de evrei au fost deportaţi.] Tata ţinea foarte mult la sora lui Bella, şi când a izbucnit războiul, i-a aşteptat să vină la Braşov. Dar a aşteptat şi  aşteptat, dar nu a venit nimeni. După o vreme au început să se răspândească veştile că evreii din Transilvania au fost deportaţi de către unguri în lagăre. Aşa că tata, după toată acea aşteptare, se aştepta să audă ce e mai rău. Aşa a şi fost, din păcate; singurul care s-a întors a fost fratele lui Miklos Honig, cumnatul lui Bella, care şi el fusese deportat la Auschwitz. A supravieţuit, şi a adus veştile că toţi ceilalţi erau morţi. Numele lor, Honig, este menţionat într-o carte, Evreii din Oradea, o carte despre ororile Holocaustului. [Terez Mozes: Varadi zsidok, Ed. Literator, Oradea, 1995.]

Am învăţat acasă engleză în timpul războiului, cu o profesoară deosebită, doamna Pelin, care era soţia unui judecător. Avea o engleză excelentă, şi după ce m-a învăţa baza, ne-am distrat de minune: ţin minte că citeam împreună din Jerome K. Jerome, Trei oameni într-o barcă, cu subtitlul „fără a număra câinele!” Ştia cum să-mi trezească interesul în ceea ce citeam, nu doar în limba propriu-zisă.

În timpul celui de-al Doilea Război Mondial a trebuit să ne mutăm din nou din vilă, care aparţinea unui evreu. Nu ştiu exact ce s-a întâmplat, dar am fost evacuaţi, de fapt toţi evreii care aveau case bune au fost evacuaţi, şi noi a trebuit să ne mutăm lângă gară. Asta n-a fost o locaţie prea fericită, pentru că au început să bombardeze gara şi moara Seewald [moară din Braşov, mai târziu numită Horia, Cloşca şi Crişan], şi noi eram exact în mijlocul ariei pe care o bombardau, am avut mare noroc că am supravieţuit. Ţin minte că era Paştele ortodox când a avut loc bombardamentul, iar noi eram într-un şanţ în curtea casei unde locuiam, încercând să ne adăpostim. Şi tata mi-a spus să mă liniştească: „Spune Shema Israel şi nu ţi se va întâmpla nimic!” Aşa am făcut, am început să recit, ştiam asta din şcoală. Şi pentru că bombardamentele nu au încetat, tata ne-a trimis, pe mine şi pe mama, să stăm la Stupini [sat la 5 km de Braşov] până când totul se va fi terminat, într-o casă închiriată. Ironic însă, abia ce ne-am mutat acolo, că forţele aeriene s-a mutat la Stupini, într-un câmp din apropiere. Dar nu am mai avut probleme. Tata nu a venit cu noi, el trebuia să rămână în Braşov să lucreze. În cele din urmă şi-a pierdut slujba la bancă din cauza legilor anti-evreieşti, banca era germană şi bineînţeles că toate deciziile anti-semite luate în Germania erau implementate şi aici. Aşa că a trebuit să lucreze la negru, să facă contabilitate pentru diferite firme ca să putem trăi.

Eu personal n-am suferit din cauza anti-semitismului ca individ, dar am avut probleme împreună cu colegii din şcoala primară evreiască. Hitler Jugend-ul începuse să fie foarte popular printre tinerii din Braşov, în special printre germani şi saşi. Liceul Honterus [liceu din Braşov numit după Johannes Honterus, unde toate orele erau predate în germană] era lângă şcoala noastră, şi când terminam orele şi mergeam spre casă, ei erau deja organizaţi în cete şi ne luau la bătaie. Noi eram doar câte 2 sau 3, aşa că de obicei luam bătaie, dar nici noi nu eram nişte fătălăi, dădeam înapoi cât de tare puteam. Bătăile aveau loc destul de des. Şi un băiat din banda lor a făcut ceva foarte urât o dată, a aruncat apă clocotită peste noi de la balconul casei unde locuia. Pe acela l-am ţinut minte, şi după 23 August 1944, noi, nişte evrei, i-am făcut o vizită: am bătut la uşă, i-am dat pe părinţi la o parte, şi l-am bătut de n-a mai ştiut de el. Bineînţeles că n-a zis nimic după aceea, cei care fuseseră simpatizanţi ai nemţilor nu ştiau cum să se facă invizibili în acea perioadă!

În timpul războiului, unchiul meu Arnold Lobl, care era un comunist ilegalist, a fost închis aici, în Braşov, în Fekete Var, care era o închisoare politică. Asta a fost prin 1941-1942 cred. A evadat cu ajutorul tatălui meu; când a fost concediat de la bancă, tata a primit totuşi o sumă mare de bani drept compensaţie. Toţi acei bani au fost folosiţi pentru a mitui un comisar, care a închis ochii şi aşa a putut să evadeze unchiul meu. După evadare, s-a refugiat la Turda, unde a condus mişcarea comunistă ilegalistă. După 23 August, a devenit secretarul Partidului Comunist din Turda, şi i-a adus pe părinţii săi din Făgăraş să trăiască cu el. Bunica a murit acolo în 1953, şi după moartea ei bunicul  venit să locuiască la Braşov, unde a murit în 1960. Unchiul Arnold studiase economie politică la Basel, în Elveţia, şi terminase Mana Cum Laudae, aşa că a fost numit profesor la universitatea din Cluj; după aceea a devenit pro-rector la universităţii Babeş-Bolyai de acolo.

După Război

Când s-a terminat războiul, am mers la un liceu normal, de stat. Şi atunci aveam ore de religie în liceu, şi pentru că eram evrei, aveam două ore pe săptămână aici, în clădirea sinagogii, cu rabinul Deutsch. O dată pe săptămână ne preda două ore, cu o mică pauză între ele. Vă spun, n-o să uit niciodată de profetul Habakuk! A fost mare scandal despre asta. Povestea e următoarea: Deutsch bacsi era surd, aproape surd. Şi purta mereu un aparat auditiv, avea ceva în ureche şi ceva rotund pe piept, cu o baterie. Dar noi, copiii, ştiam că nu auzea bine nici cu aparatul, pentru că totdeauna spunea: „Linişte, copiii!” când nu scoteam nici un sunet, şi când făceam gălăgie, nu spunea nimic. Încerca să ascundă faptul că nu auzea bine, dar noi ne-am prins. Şi oricând ne întreba ceva, din ce ne predase, noi ne mişcam doar buzele şi asta era! Deutsch basci spunea: „Bine, Iovan, bine!” Aveam un bun prieten, Kurt Şapira, tatăl lui era un doctor renumit aici în Braşov. Şi o dată, în timpul primei ore, Deutsch bcsi îl întreabă pe Kurt ceva; Kurt ştia, bineînţeles, că nu auzea bine, aşa că doar a mimat, şi-a mişcat buzele, şi a scăpat. După pauză, primul pe care îl strigă sunt eu. Şi mă întreabă despre profetul Habakuk. „Habakuk să fie!”, îmi zic eu în sinea mea şi încep să mişc buzele. Şi Deutsch bacsi spunea: „Da, da” şi se tot apropia de mine. Şi când a ajuns la o distanţă convenabilă, mi-a tras o palmă de am crezut că o să-mi zboare capul de pe umeri! Cine naiba ştia că Deutsch bacsi îşi schimbase bateriile în timpul pauzei! Scandalul care a urmat a fost teribil, a chemat-o pe mama la şcoală, i-a spus că îmi bat joc de religie, şi aşa mai departe. Bineînţeles că mama abia s-a putut abţine să nu izbucnească în râs, dar acasă părinţii s-au distrat de minune pe seama întregii situaţii, nu m-au pedepsit. M-au întrebat doar cât de tare m-a plesnit rabinul! Tata obişnuia să-l numească pe rabinul Deutsch „aldott rossz ember” în ungureşte, adică un om sfânt de rău; rabinul Deutsch era o persoană foarte respectată şi temută, dar din păcate nu era foarte plăcut de către comunitatea din Braşov.

Mergeam în vacanţe cu părinţii, ţin minte că am mers la Tuşnad [staţiune în apropierea cheilor de sus ale râului Olt,  la 32 de km de oraşul Miercurea Ciuc, la poalele masivelor Harghita şi Bodoc]. Şi când am fost mic, înainte să merg la şcoala primară, părinţii m-au trimis la o tabără pentru copii evrei, Bruderlein cred că se numea, lângă Oradea. A fost în timpul verii, şi mi-a plăcut, erau o mulţime de copii cu care mă puteam juca, învăţam cântece evreieşti. Dar când am crescut, când eram în liceu, mă bucuram când părinţii plecau în vacanţă pentru 10-12 zile, la mare sau la munte, nu mai ţin minte locurile, şi eram singur acasă. Bineînţeles că eu şi cu prietenii mei ne instalam în casă, şi cu o zi înainte să vină părinţii casa era în o dezordine! Aşa că chemam 4 sau 5 prieteni şi făceam aşa o curăţenie, că se minuna mama decât de bine arăta casa!

Tata s-a temut la un moment dat să nu devin prea religios, pentru că eu şi prietenii mei participam la Oneg Sabbath-urile organizate de rabin, dar a înţeles repede că n-o să se prindă de mine: era doar un cerc de prieteni, şi aveam mai multe lucruri de făcut. Ne întâlneam o dată sau de două ori pe lună cu rabinul, dar nu făceam nimic special, în afara ceremoniei obişnuite de Sabbath. Rabniul vorbea, noi ne plictiseam şi abia aşteptam să termine ca să putem ieşi afară să ne jucăm. O dată ne-am gravat iniţialele în zidul de cărămidă al sinagogii; chiar dacă a fost restaurată, încă le poţi vedea acolo, GS, 1948.

Liceul și facultatea

În liceu m-am implicat într-o organizaţie sionistă, Gordonia. Era o organizaţie social-democrată de stânga, dar nu una extremistă. Tata nu a avut nici o legătură cu faptul că eu am devenit sionist, adevărul era simplu: eu jucam ping-pong, şi Gordonia avea cea mai bună masă de ping-pong din oraş. Aşa că am început să merg acolo, şi toată banda a venit după mine. Şi am rămas acolo, eram foarte uniţi şi Gordonia a început să aibă o reputaţie foarte bună. Un important rol pe care l-a avut a fost că am avut contact cu tinerii evreii din Basarabia, din Cernăuţi, cum ar fi Manin Rudich, Melitta Seiler, Erika Seiler şi alţii. Eram atât de uniţi la Gordonia, încât nu mai ştiam care e de unde. Asta a fost un rol important al organizaţiei sioniste atunci, la începutul anilor 1940. Şi am rămas social-democrat în convingerile politice de atunci până astăzi. 

La Gordonia, aveam în fiecare săptămână ore despre scriitori evrei, politicieni evrei, despre situaţia politică: era înainte de 1948, înainte să se fi născut statul Israel, vorbeam despre declaraţia de la Balfur, eram bine informaţi. Luam parte şi în alte activităţi: Gordonia avea o tabără la Săcălaz [sat în judeţul Timiş], era o tabără pentru instruirea viitorilor sheliachim şi eu am fost trimis acolo să mă antrenez să fiu sheliach pentru moshav. Moshav era o tabără de vară unde se făcea mult sport, unde se primea o educaţie sionistă şi unde se făceau şi nişte antrenamente paramilitare. Mai era o tabără de antrenament în Săcălaz, în Moldova [oraş în provincia Moldovei], dar acolo erau evrei din toată România, din Transilvania, din Moldova şi din Ţara Românească, şi toţi eram foarte diferiţi. Se părea că evreii din celelalte regiuni aveau deja ceva instruire paramilitară, pentru că ştiau comenzile în ebraică. Noi, evreii din Braşov, nu ştiam nimic din astea. Şi la un moment dat, eu şi prietenul meu Noru Weinstein a trebuit să mergem într-o coloană şi să exersăm cu ceilalţi, să mărşăluim. Dar noi nu ştiam să mărşăluim, aşa că am stat la coada coloanei şi încercam să facem ce făceau şi ceilalţi: am avut cele mai bune intenţii. Am făcut câteva mişcări, şi apoi dintr-o dată a fost un ordin în ebraică pe care nu l-am înţeles, şi toată lumea a făcut stânga împrejur, şi dintr-o dată ne-am trezit în capul coloanei! Am mărşăluit un pic, apoi a mai fost o comandă şi toată coloana a făcut stânga cu excepţia noastră, care am continuat să mergem înainte. A fost un scandal uriaş, idiotul care conducea instrucţia a crezut că am vrut să ne batem joc de el; degeaba am încercat să-i explicăm că nu ştim comenzile. Din păcate, exista un resentiment al evreilor din Moldova faţă de evreii din Transilvania, şi au vrut să ne trimită, pe mine şi pe Noru, acasă. Dar când s-a răspândit vestea, toţi evreii din Braşov au ameninţat că pleacă şi ei acasă cu noi; şi după asta, toţi evreii din Transilvania au vrut să plece cu noi, aşa că au trebuit să ne lase să rămânem. Oricum aveau nevoie de o echipă de fotbal bună, ş iasta era Hacua, echipa din Braşov. Nici n-are rost să mai spun că am câştigat concursul de fotbal de la Săcălaz.

După Sacălaz am mers la Cultura la Bucureşti. [Cultura era o organizaţie sionistă de tineret care activa în Bucureşti în anii 1940, care reunea toate celelalte organizaţii sioniste din ţară]. Fiecare organizaţie sionistă din ţară îşi avea propria baracă acolo. Am primit instrucţie militară, paramilitară, şi am fost instruiţi şi pentru agricultură. Condiţiile nu erau foarte bune, trăiam în barăci de lemn, unde erau 30 de oameni, şi aveam duşuri şi toaletă la comun. Mâncarea era proastă şi nu era niciodată suficientă. Eu şi cu prietenul meu Peter Neuman ne-am înscris la viticultură, ne-am gândit că poate aşa ajungem să mâncăm struguri! Erau diferite clase la care te puteai înscrie, viticultură, horticultură, cereale şi aşa mai departe. Aşa că noi am luat lecţii de viticultură, dar n-am văzut nici un strugure: foamea era groaznică. Ca să fiu cinstit, cred că se fura mult: ori de câte or venea cineva de la Joint, aveam mânare bună, dar în restul timpului, dacă puneai mâna pe o bucată de pâine şi pe o ceapă erai norocos. Dar poate că era ceva planificat, chestia asta cu foamea, poate că vroiau să vadă cât rezistăm. 7 dintre noi am mers la Gordonia, dar 5 s-au întors acasă. Eu am rămas cu Peter Neuman. Am fost o surpriză pentru multă lume, pentru că eram un copil răsfăţat, nimeni nu credea că o să rezist. Dar am rezistat. Ţin minte că o dată eu şi Peter a trebuit să descărcăm un camion cu gemuri de fructe. După ce am terminat, răsplata noastră a fost un borcan de gem de fructe. Abia aşteptam să îl mâncăm, dar când am ajuns la baracă, Buţu Şameş, care era sheliach pentru Gordonia, l-a văzut, şi a trebuit să-l împărţim cu toată lumea: am primit doar o linguriţă de gem pentru toată munca noastră, dar a fost o lecţie importantă.

Cei 5 care s-au întors acasă erau cam ruşinaţi, aşa că au început să spună tuturor ce groaznice erau condiţiile acolo, şi mai ales, pentru ca toată lumea să înţeleagă „ororile”, au spus că chiar şi Pişta [porecla lui Ştefan] a leşinat. Era adevărat, dar nu am leşinat la Gordonia, cum a spus Mişi Mendelovici. A fost aşa: aveam voie să părăsim tabăra din când în când, şi o dată am mers la un meci de fotbal în Bucureşti. Am mers încolo cu tramvaiul: iar tramvaiul era plin, mirosea groaznic a transpiraţie, şi tocmai atunci cineva de lângă mine a tras un pârţ. Mi s-a făcut rău de la stomac şi am leşinat pentru câteva momente, eram într-adevăr un tip sensibil când era vorba de chestii din astea. Şi asta a fost vestitul leşin al lui Pişta (adică eu) de la Cultura! Mişi nu i-a spus mamei, dar veştile se răspândeau repede printre evrei, ca şi acum, şi mama a aflat toată povestea. S-a speriat, bineînţeles, şi a venit la Bucureşti într-o clipită. A intrat în curtea taberei, l-a văzut pe Norbi Weinstein, prietenul meu, care era mereu la noi în casă aşa că îl cunoştea bine, şi a strigat: „Norbi, hol van Pişta?!” [Norbi, unde e Pişta?!] Şi Norbi, deşi nu înţelegea de ce era aşa de disperată mama dar dornic să o ajute, a dat ochii roată. Abia atunci s-a liniştit mama, pentru că şi-a dat seama că dacă Norbi se uita în jur după Pişta al ei, atunci sigur Pişta trebuia să fie acolo, măcar în stare să meargă!

Dar Cultura a trebuit să fie dizolvată, când a venit legea care abolea toate organizaţiile de tineret cu excepţia UTC-ului [Uniunea Tinerilor Comunişti] în 1948. Dar atunci eram deja bine organizaţi, cu toată instrucţia militară pe care o primisem pentru kibbutzim, şi trebuia să păzim tabăra în nişte foişoare, fie iarnă sau vară. Ţin minte că eu eram singurul care avea o pereche de mănuşi îmblănite, imense, era singura pereche din toată baraca, şi toată lumea le împrumuta când era de gardă. Eu aveam şi o dună pe care mama mi-o adusese când venise la Cultura, era aşa de bună în nopţile reci. Şi în acea noapte, când s-au răspândit veştile despre noua lege, Norbi şi cu mine, care eram consideraţi „duri”, am fost trimişi să fim de gardă la ghereta de la poarta principală. Conducătorii de la Cultura s-au gândit că evreii de la CDE [Comitetul Democratic Evreiesc], care nu erau sionişti, vor veni şi vor încerca sa ia din tabăra tot ce ar fi putut. Când am ajuns la gheretă, ţin minte că erau două paturi suprapuse, şi Peter a ales să doarmă în patul de sus; şi mie mi-ar fi plăcut, cel puţin până când i-am auzit pe cei care plecau, care dormiseră acolo înaintea noastră: i-au spus lui Peter: „Prostule, o să te înăbuşi ca un câine de căldură acolo!” Chiar şi azi ne mai amintim şi râdem despre patul de sus, Norbi şi cu mine: „Te înăbuşi ca un câine!”. În orice caz, poarta a fost încuiată, şi în faţa porţii am pus grape cu ţepii in sus, astfel încât dacă ar fi venit cu maşini sau camioane să le spargă cauciucurile şi să nu mai poată pleca. Şi într-adevăr, în acea dimineaţă, pe la ora 6, un camion plin de oameni de la CDE a venit şi au vrut să intre în tabără. Eu şi cu Peter am ieşit cu bâtele, am dat alarma, au mai venit şi alţii, şi am stat acolo câteva minute uitându-ne lung unii la alţii. În final cred că au înţeles că nu e de glumit cu noi, şi nici de luptat, pentru că s-au întors şi au plecat. După nici o jumătate de oră, au venit oamenii de la Joint, au luat din tabără ce au putut, şi ne-au spus să ne împrăştiem ca potârnichile, în linişte şi nu în grupuri, spre casele noastre.

A părut o eternitate perioada cât am stat la Cultura, a fost plină de evenimente. Am mers când eram în clasa a şasea de liceu (pe atunci erau 8 case de liceu), în 1948, aşa că aveam 16 ani, şi totul a durat câteva luni, nu mai ştiu exact. A fost interesant că părinţii m-au lăsat să merg, deşi tata era foarte strict în ceea ce privea educaţia mea, aşa că vă puteţi imagina ce sentimente sioniste avea.

După Cultura, nu am mai putut fi un elev de liceu obişnuit; simţeam că nu mă mai potriveam în acel mediu liniştit, aşa că am terminat liceul în particular. Dar pentru asta trebuia să lucrez, pentru că doar muncitorii puteau lipsi de la ore şi să vină doar la examene. Aşa că m-am angajat ca muncitor la fabrica Schil [fabrică de unelte din Braşov]; nu aveam nici un fel de experienţă la început, dar mi-a plăcut să lucrez, aşa că am ajuns să fiu responsabil de un depozit de scule. Am lucrat timp de doi ani, până am terminat liceul. Nu a trebuit să învăţ prea mult, pentru că nu exista ca un profesor să pice un tânăr muncitor. Ţin minte un episod cu prietenul meu Brauning, care era şi el muncitor, ca şi mine. Aveam examen la matematică cu profesorul Goia, un renumit profesor din Braşov la vremea aceea; obişnuia să cheme la tablă patru studenţi şi să le dea să facă un exerciţiu. Primul din grupul nostru ştia ceva din materie, dar s-a împotmolit; al doilea student a mai mâzgălit nişte cifre pe tablă, dar n-a putut să termine exerciţiul. „Continuă dumneata!”, i-a spus profesorul lui Ini Brauning. „Dar ştiţi...nu ştiu!”, răspunde Ini. Atunci profesorul arată către mine. Dar Ini spune: „Nici el nu ştie!” „Şi cum de ştii dumneata?!” îl întreabă profesorul. „Am învăţat împreună!”, răspunde Ini. Şi el a răspuns cinstit, Ini era aşa amuzant tocmai pentru că credea ce spunea, nu o spusese în bătaie de joc! Din fericire, profesorul a gustat gluma, a spus: „Duceţi-vă dracului!” şi ne-a dat la fiecare un 5, aşa că am trecut examenul.

După ce am terminat liceul, am mers la facultatea de biologie din Cluj-Napoca în 1950. A trebuit să dau un examen de intrare, şi nu eram bine pregătit, pentru că ultimii doi ani îi petrecusem muncind, nu învăţând. Aşa că mama a venit cu mine la Cluj, şi am stat în două case ale unor familii de evrei. I-am găsit cu ajutorul mamei, care şi ea fusese studentă la Cluj. Şi unchiul Arnold ne-ar fi putut ajuta, dar nu a fost necesar. Mama a stat cu mine cam o lună, până am dat examenul. Am început nişte meditaţii cu un asistent universitar; era un tip de treabă, dar amândoi ne-am plictisit de învăţat destul de repede, aşa că am decis să mergem să învăţăm în aer liber, la ştrand ca să fiu mai  precis! Dar am învăţat, şi am luat examenul (e drept, nu printre primii) fără nici un ajutor de la unchiul meu Arnold, care era pro-rector la universitatea Babeş-Bolyai; nu am vrut să mă folosesc de această relaţie. În primul an de facultate am fost un student mediocru, dar începând cu al doilea an am fost un student bun, toate notele mele erau: „excelent”. Am picat un singur examen, anatomie comparată, dar nu pentru că nu aş fi ştiut materia. Era ultimul examen din sesiune, şi profesorul vroia să meargă într-o excursie aşa că a replanificat examenul cu trei zile mai devreme decât fusese stabilit. Eu eram şeful grupei mele de studiu, iar restul grupei a stabilit să nu dea examenul, drept protest, şi asta a fost decizia finală. În ziua examenului, am mers primul la răspuns, urmat fiind de cei mai buni studenţi (era în ordinea notelor). Eram un student bun, aş fi putut lua examenul, dar am vrut să fiu solidar. Aşa că am tras un bilet din teancul din faţa profesorului, nici nu m-am uitat la subiect şi l-am dat înapoi. Studentul de după mine a făcut la fel, toţi au făcut la fel, până la unul anume, Daisa îl chema. Profesorul l-a „corupt”, adică l-a încurajat să spună ceva, orice, şi Daisa a înţeles că profesorul îl va trece, nu conta ce spunea, doar ca să dea o lecţie şi a spargă grupul. Daisa a cedat, a luat un „suficient”, şi după aceea, grupul s-a spart, bineînţeles, când ceilalţi studenţi au văzut că pot trece şi ei. Aşa că singurii care au picat au fost cei mai buni studenţi din grupă, alţi câţiva şi eu, care fuseserăm primii! Ironic, după facultate, l-am întâlnit pe Daisa şi era un fervent sindicalist. Avea caracterul potrivit pentru acea slujbă. Din câte ştiu eu, eram singurul evreu dintre toţi colegii mei.

Îmi plăcea biologia, dar nu tot ce ni se preda, majoritatea erau porcării sovietice. Îmi aduc aminte de Lepeşinskaia, care era renumită pentru că infirmase teoria lui Virhoff: teoria spunea că o celulă se poate naşte doar dintr-o altă celulă, şi ea a dovedit contrariul cu fotografii, cum din materie organică s-au format celule care au format un ou. [Olga Borisovna Lepeşinskaia, născută în Rusia în 1871, a pretins că a observat formarea celulelor în gălbenuşurile şi ouăle păsărilor şi peştilor şi de asemenea în procesele de vindecare ale rănilor.] Dar după câţiva ani s-a dovedit că tot ce făcuse marea Lepeşinskaia s-a numit trişare, pentru că ea pur şi simplu inversase pozele care ilustrau cea mai simplă şi naturală degradare a unui ou în materie organică dezorganizată şi le-a prezentat drept descoperirea secolului în biologie.

Studiam şi teoriile lui Lişenko [care explică că agricultura socialistă are nevoie de o teorie biologică profundă, al cărei plin avânt ar trebui să înlesnească recolte mari şi stabile] şi ale lui Miciurin [care reneagă genetica şi legile eredităţii, invocând principiile teoretice ale lui Marx, Engels, Lenin şi Stalin; a fost fondatorul „darwinismului creativ sovietic”]. Dar am avut noroc şi cu nişte profesori buni, cum ar fi profesorul Preda, care aparţineau „adevăratei şcoli de modă veche” (asta se întâmpla în 1951-53 când nu avuseseră timp să schimbe toţi profesorii). El ne preda, într-un mod, subversiv, adevărata biologie. Comuniştii considerau teoriile lui Mendel idealiste, dar Mendel avea perfectă dreptate, după cum ştiinţa a dovedit-o mai târziu. [Mendel teoretiza că pentru fiecare trăsătură, un individ are doi „factori”, sau gene, unul de la fiecare părinte. Fiecare copie a factorului este numită alele. Două alele pot sau nu să conţină aceeaşi informaţie. Când diferă, alela cu informaţie dominantă va fi exprimată.]. In orice caz, profesorul Preda ne-a predat un curs splendid despre teoria lui Mendel, cu dovezi, şi a încheiat cu: „Aceasta este teoria lui Mendel, şi nu este adevărată!”

Tot timpul cât am stat în Cluj, nu am avut absolut nici un contact cu comunitatea evreiască de acolo; religia nu mă interesa deloc, ca viitor biolog credeam că există o oarecare falsitate în asta. Mai mult, aveam alte hobbiuri. Mereu am fost un sportiv pasionat, cel puţin până când am mers la facultate, când la ceva a trebuit să renunţ, nu puteam face sport şi să învăţ în acelaşi timp. Aşa că am renunţat la înot, deşi am fost campion regional şi în lotul de juniori al ţării, şi tot ce mi-a rămas a fost tenisul de masă. Am devenit campion universitar în Cluj la tenis de masă în timpul facultăţii. Nu m-am simţit niciodată respins de colegii mei pentru că eram evreu, de fapt cred că mulţi nici nu ştiau, majoritatea veneau de la ţară şi nu erau la curent cu fostele probleme cu evreii. Ţin minte că o dată colegii au mers chiar la colindat la nişte profesori de Crăciun, lucru care nu era chiar permis, şi m-au chemat şi pe mine; am mers cu ei.

N-am avut niciodată probleme cu comunismul pentru că eram evreu, dar nu am menţionat în nici un CV faptul că fusesem un fervent sionist la Cultura, n-aveam nici un motiv să fac asta.

După ce am terminat facultatea, am avut o repartiţie la Oradea ca profesor de ştiinţele naturii, dar eu nu aveam chemare spre aşa ceva, astfel încât am ales să stau acasă cu părinţii. Am stat un an, cred, până când tata, care era sever, s-a săturat să mă vadă că nu fac nimic, a apelat la nişte relaţii pe care le avea şi m-a angajat în Sfântu-Gheorghe [oraş din apropierea Braşovului] la o companie de apă minerală, ca şef de laborator CTC [Controlul Tehnic de Calitate]. Erau tot felul de oameni în Sfântu-Gheorghe, ţin minte că eram burlac şi eram considerat o partidă bună, un „akademikus” [academician în maghiară], şi că nişte femei încercau să îmi arate ce bine sunt situate, folosind expresia „a felso tizezer”, care vine din o expresie englezească în vogă în acel timp la New York: „the upper ten thousand”. Era ceva absolut ridicol, având în vedere că toată populaţia din Sfântu-Gheorghe era de 8000 de suflete.

Mi-a plăcut să lucrez acolo, şi după o vreme am fost numit director al laboratorului. Apoi după ceva timp a fost o reorganizare, şi am fost numit inginer şef. Am fost foarte surprins, la fel ca toată lumea. Asta era ceva interesant, pentru că de obicei evreii nu erau numiţi în posturi de conducere, şi mai mult, fără să fie membri ai Partidului Comunist; eu eram evreu, şi nu eram un membru de partid. Asta la momentul numirii, pentru că secretarul de partid a apărut în biroul meu la o săptămână după aceea, cu cererea mea de intrare în partid. Eram confruntat cu o dilemă, pentru că aveam o familie şi doi fii: dacă n-aş fi semnat, aş fi pierdut totul, nu doar noua slujbă, dar şi cea dinainte; dar implicarea mea în partid nu a însemnat niciodată mai mult decât a avea carnetul de  membru.

Viața mea

M-am căsătorit în 1957 cu Maria Maftei, pe care am cunoscut-o aici, în Braşov. Ea studiase coregrafia la Cluj în acelaşi timp cât am studiat eu biologia, dar nu ne-am întâlnit niciodată acolo. Nu este evreică, este româncă, şi nu este deloc religioasă, este ca mine, aşa că nu am avut o nuntă religioasă. Şi ea are o poveste interesantă: când a fost mică, locuia cu părinţii ei undeva în Moldova, în Roman cred, şi apoi s-au mutat la Burdujeni [judeţul Suceava], toţi ceferiştii erau mereu pe drum atunci –tatăl ei era şef de gară acolo. La un moment dat tatăl ei a fost trimis într-un loc în Basarabia, nu ştiu exact unde. Când au început ruşii ofensiva, toţi ceferiştii, împreună cu notarii şi cu profesorii, oamenii importanţi de acolo, au primit un vagon în care să-şi încarce toate bunurile şi cu care să meargă în România. Dar exact atunci a venit 23 august, germanii au oprit trenul, au mai ataşat câteva vagoane cu armament la tren, l-au preluat şi nu au mai oprit până la Salzburg, în Austria. Acolo au fost POW cred, erau într-un lagăr, tatăl ei a trebuit să lucreze la căile ferate austriece, şi mama ei, împreună cu alte câteva femei care aveau maşini de cusut, au fost nevoite să coase uniforme germane. Soţia mea avea 9 ani atunci, şi pentru nouă luni – perioada cât au stat acolo, din 1944 până în 1945 – a studiat cu alţi prizonieri români, care erau profesori. Când a vizitat Salzburgul, a regăsit locul în care au fost ţinuţi prizonieri; astăzi este un hotel. Soţia încearcă să obţină o pensie de la guvernul austriac, dar este greu să dovedească că a fost acolo, când avea doar 9 ani. Părinţii ei au murit, ceilalţi care au mai fost acolo au murit şi ei (doi trăiau în Braşov); are doar o fotografie pe care o avea pe permisul cu care putea să folosească în adăposturile anti-aeriene când erau bombardamente.

Avem doi fii, Dan, născut în 1958, şi Adrian Petrea, născut în 1960. Am avut şi o servitoare în casă, pentru o vreme, am ajutat-o chiar să se căsătorească bine; ţin minte o fată, era o fată de la ţară, dar foarte dulce şi bună, care s-a căsătorit cu cineva de la fabrica Electrica, un director care venea pe la noi prin casă. Mama a ajutat-o să-şi facă rochie de mireasă, de toate, şi a devenit o adevărată doamnă, cu o situaţie mult mai bună. Tot acest timp am locuit cu soţia mea în Braşov, dar făceam naveta în fiecare zi la Sfânt-Gheorghe pentru lucru, şi am făcut aşa timp de 26 de ani, când am început să lucrez în Braşov.

Mama era casnică, dar când am plecat la facultate, în 1950, şi-a luat o slujbă la anticariatul din oraş (Braşov) – pe atunci era singurul din oraş – pe care a ajuns să-l conducă pentru multă vreme. A fost un incident amuzant care o priveşte pe mama când lucra la anticariat, incident care a devenit o anecdotă bună printre toate librăriile din ţară. În acele timpuri, sub comunism, în orice magazin intrai, şi cereai ceva, răspunsul standard era: „N-avem!” Asta era realitatea. Aşa că un domn mai în vârstă intră în anticariatul mamei şi întreabă: „Aveţi cărţi în greaca veche?” Răspunsul a fost: „N-avem.” Bărbatul, probabil conştient că ăsta era răspunsul standard, a încercat încă o dată: „Ştiţi greaca veche, elena...” „Ştiu, domnule, dar nu avem.” „Dar doamnă, limba veche greacă, in care a fost scrisă Iliada şi Odiseea...” „Ştiu, domnule!” a răspuns mama şi a început să recite primele versuri din Iliada, în greaca veche. Bărbatul a rămas înmărmurit: a roşit, s-a înclinat, şi a spus: „Vă rog să mă scuzaţi, stimată doamnă!” Şi a continuat să se încline şi a mers aşa, cu spatele la uşă, până a ieşit.

Deşi tata era un sionist fervent, nu a vrut niciodată să facă Alyiah el însuşi; e un paradox, dar avea legături foarte puternice aici, era foarte ataşat de casa lui, de familie; totuşi, susţinea foarte puternic cauza sionistă. Tata a murit în 1978 şi a fost înmormântat în cimitirul evreiesc din Braşov, iar mama a murit după el, la ceva vreme, în 1985. Şi ea este înmormântată în cimitirul evreiesc. Nu a fost nici un rabin la înmormântări, doar un Minyan, şi eu am spus Kaddish.

Nu-mi păsa de regim; îmi păsa de afacerile companiei. Compania mergea bine, şi îmi place să cred că asta se datora şi mie. În acele timpuri, erau două feluri de conducători: cei care deveneau conducători pentru că erau foarte activi ca membri de partid, şi cei care deveneau conducători pentru ă era nevoie de ei. Îmi place să cred că eu am fost unul dintre cei din urmă. Bineînţeles, înjuram printre prieteni, despre problemele cu mâncarea şi cu căldura, dar nu am fost un revoluţionar. Ascultam Europa Liberă acasă, toată perioada comunistă.

Deşi am fost instruit pentru aliyah la Cultura, nu mi-am depus niciodată dosarul ca să emigrez. Eram căsătorit, şi aveam deja copii. Şi nu vroiam să-mi las în urmă părinţii, căminul a fost ca o ancoră pentru această familie.

Nu am avut niciodată probleme cu comunismul, dar soţia mea a avut, pentru că Securitatea a vrut să o racoleze ca informator. La acea vreme eu lucram ca reprezentant de export al Ministerului Agriculturii pentru judeţele Covasna, Braşov şi Sibiu, aşa că lucram în export, şi eram şi evreu, iar ei erau probabil interesaţi în comunitatea evreiască din Braşov. Aşa că ea a primit vizite de la un ofiţer al Securităţii, care bineînţeles că s-a recomandat cu un nume fals, în repetate rânduri, şi care a făcut presiuni şi ameninţări, cum că dacă nu ar fi colaborat, eu mi-aş fi pierdut slujba. Asta ar fi fost o problemă, amândoi copii studiau medicina la Cluj şi aveam nevoie de bani să-i întreţinem, dar soţia mea a spus un „nu” hotărât. Nu s-a întâmplat nimic după aceea, nu mi-am pierdut slujba. Soţia mi-a spus că după revoluţie l-a văzut pe acest ofiţer pe stradă, venind spre ea; când a recunoscut-o, acesta imediat a traversat strada şi a dispărut.

În 1987 eu eram în centrul oraşului. Am auzit că a izbucnit un fel de scandal, aşa că am ieşit, nu se putea să fie scandal fără să nu fiu eu de faţă. Am ajuns în faţă la Modarom [clădire din centrul Braşovului], unde erau deja miliţieni, şi am văzut cum sediul judeţean al Partidului Comunist era vandalizat, oamenii dinăuntru aruncau pe geam dosare, portrete ale lui Ceauşescu. Am stat acolo până când am fost forţaţi să mergem acasă. Când a izbucnit revoluţia din 1989, eram tot în centru, pentru că soţia mea preda balet acolo. Când am auzit zgomotele, am ieşit afară. Am stat în piaţa centrală din Braşov, şi am ajuns să îngenunchem cu ceilalţi şi să cântăm. Apoi s-a format o coloană care a început să mărşăluiască spre sediul Securităţii. La vremea aceea, lucram deja în Braşov, şi am fost foarte surprins să văd în coloană nişte colegi care erau vestiţi ca fervenţi activişti strigând în acelaşi rând; ne-am zâmbit unii altora şi am mers mai departe. Coloana s-a împărţit în două, şi noi am ajuns la porţile din spate ale Securităţii, iar eu şi soţia mea eram în primul rând, lucru pe care nu-l intenţionasem deloc. Ţin minte că au fost deschise porţile, şi, n-o să uit niciodată, era un biet nenorocit de gardă, un soldat, nu un securist, nici măcar nu vorbea bine româneşte, era ungur. Era mort de frică, şi nu spunea nimic. Şi cineva s-a repezit la el, strigând. L-am oprit, şi i-am spus că e doar un simplu soldat şi că ar trebui să-l lăsăm in pace. Cred că am fost destul de convingător, pentru că l-au lăsat să plece; era palid şi abia stătea in picioare. Când am intrat în curte, ceilalţi erau deja acolo (intraseră pe poarta cealaltă); cineva a început să arunce hârtii din birouri. Am stat acolo o vreme, apoi am mers acasă. Nu ne-a fost frică de împuşcături, împuşcăturile au început abia în acea noapte, când s-a transmis la radio că oamenii ar trebui să meargă în centru să păzească nu ştiu ce, şi au fost împuşcaţi; a fost pur şi simplu o cursă, revoluţia avea nevoie de eroi.

Nu mi-am crescut copiii în nici o religie, dar amândoi se identifică ca evrei foarte puternic chiar, aş putea spune. Nu sunt religioşi, dar sunt evrei în orice altă privinţă. Şi soţia mea, care este creştină, e o foarte bună evreică! În timpul războaielor din Israel, ea era mai îngrijorată ca mine pentru oamenii care erau acolo, cunoştinţe de-ale noastre. Avem rude acolo, era unchiul Arnold care a murit în 1993, mai este o rudă de-a noastră, Judith Sandberg (noi îi spunem Juţi), o nepoată a bunicii materne, care a fost mamei ca o soră, pentru că părinţii ei au murit când ea era foarte mică, şi a fost crescută de bunica mea. Am vizitat-o în 1975, locuieşte cu familia într-un sat lângă Tel Aviv, în Kiryat Shmuel. Fratele soţului ei a fost Moshe Sandbar, care a fost guvernatorul Băncii Naţionale a Israelului. Am văzut o mulţime de locuri cât am fost în Israel, chiar mai mult decât au văzut Juţi şi familia ei, pentru aveam o mulţime de prieteni acolo – prieteni care plecaseră din Braşov -, care m-au dus în excursii. Am călătorit prin deşertul Negev, şi am ajuns până la Muhammad Rashid (în Yemen). Şi când m-am întors,
nu am avut probleme cu poşta, să ţin legătura cu rudele mele de peste hotare în timpul comunismului.

Înainte de 1989, soţia mea obişnuia să vopsească ouă de Paştele creştin, dar era ceva pur simbolic, voia doar să aibă nişte ouă roşii în casă. Am avut şi pom de Crăciun de Crăciun, cred că este un obicei foarte frumos; am făcut-o mai mult pentru copii, când erau mici, pentru că altfel s-ar fi simţit frustraţi că alţi copii au unul şi ei nu. Am mers la sinagogă doar de Yom Kippur şi de alte sărbători mari, dar nu în fiecare sâmbătă.

Trebuia să particip la marşuri în timpul comunismului, de 1 Mai sau de 23 August – la urma urmei eram directorul unei întreprinderi de stat. Câteodată eram invitat şi în tribune. Viaţa în timpul comunismului era destul de simplă pentru noi, eu şi soţia lucram, mergeam la cinema, la teatru şi la concerte foarte mult. Obişnuiam să o privesc pe soţia mea dând lecţii de balet, era foarte interesant.

Fiii mei nu au avut niciodată probleme în timpul comunismului pentru că erau evrei; erau foarte deschişi şi oamenii îi plăceau; şi casa noastră era deschisă tuturor prietenilor lor. Adrian a călătorit mult, în Anglia; a lucrat pentru o organizaţie non-guvernamentală sub tutelă britanică, nu ştiu cum se numeşte, şi acum a fost recrutat de Banca Mondială. Acum călătoreşte cu munca prin Bulgaria şi Rusia. Nici el nu s-a gândit să facă aliyah; am vorbit despre asta, dar amândoi au legături prea puternice aici; au aici familii, iar prieteniile au fost foarte importante pentru ei. Prietenii lor le sunt ca fraţii. Nurorile mele sunt ambele doctori: soţia lui Adrian este Rodica, şi soţia lui Dan este Nadia. Nu au avut nunţi religioase, Rodica şi Nadia sunt creştine ortodoxe, s-au căsătorit doar la primărie. Nepoata mea cea mare, Oana, are 22 de ani, şi este studentă a Bucureşti, studiază filologia; cealaltă, Dana, este încă în liceu. Ele sunt fiicele lui Dan. Fiica lui Adrian, Diana, este în clasa a cincea. Soţiile fiilor mei nu sunt evreice, şi nici nepoatele, deşi am văzut că nepoata cea mare poartă la gât un lănţişor cu magen David, care a aparţinut mamei mele. Am fost fericit să văd acest lucru. Dan, fiul meu mai mare, care a fost doctor, a murit într-un accident de maşină în 1997. [Nota editorului: subiectul este foarte dureros pentru dl Guth şi nu doreşte să discute despre acest lucru]. Ne întâlnim in timpul vacanţelor de vară, când nepoatele au vacanţă şi nurorile şi Adrian au concediu, dar asta nu e foarte des.

Cred că viaţa s-a îmbunătăţit după 1989, există o libertate a vorbirii care este importantă – nu am ştiut niciodată să-mi ţin gura. Dar cuvintele se uită uşor, şi nu contează prea mult. Astăzi sunt vicepreşedinte al comunităţi evreieşti de aici, din Braşov. Am devenit implicat în comunitatea evreiască în 2000, când am fost ales secretar al comunităţii şi apoi vicepreşedinte. Eu mă ocup de toate chestiunile administrative ale comunităţii, de imaginea ei: cea mai mare parte din timp mi-o petrec delegând sarcinile, şi supraveghind activităţile.

Nu respectăm sărbători acasă, fie ele evreieşti sau creştin-ortodoxe, şi soţia nu sărbătoreşte Paştele sau Crăciunul. Vrea doar să-mi aduc aminte că e Maria şi să-i iau un cadou de ziua ei de nume. Astăzi duc o viaţă destul de retrasă; nu ies prea mult în lume. Sunt la comunitate doar atunci când lucrez, altfel prefer să stau acasă cu soţia mea.

Prefer să mă consider un conservator mai degrabă decât un neolog, pentru că termenul de „neolog” a fost folosit pentru prima oară de maghiari. Când sinagoga neologă a fost construită în Braşov în 1901, era maghiară. A devenit română doar în 1919, după tratatul de la Trianon, dar îşi păstrează numele original. În orice caz, ceea ce maghiarii înţelegeau prin neolog este ceea ce noi înţelegem azi prin conservator; de fapt înseamnă acelaşi lucru, doar numele diferă, iar eu prefer să mă numesc un conservator. A fi evreu pentru mine nu are nici o conotaţie religioasă; înseamnă tradiţie. Am simţit identitatea iudaică prin sionism, nu prin religie. Dar sunt mândru de asta, niciodată în viaţa mea nu am ascuns faptul că sunt evreu.

Gömöri Géza

Életrajz

Gömöri Géza egy kétszobás budai lakásban él a feleségével. Különböző történelmi események, irodalmi személyiségek és meseszép tájképek díszítik szobáinak falait, melyek mind keze munkáját dicsérik. Gömöri Géza vidám, ugyanakkor precíz, tiszteletet parancsoló ember. Látogatóit kedvességgel és egy róluk készült karikatúrával ajándékozza meg.

Én a család anyai ágát szerettem és ismertem jobban. Apám, Grünbaum Ábrahám anyjáról, apjáról csak annyit tudok, hogy Balassagyarmaton laktak, de amikor én már nagyobb fiú voltam, már nem éltek. Balassagyarmat mellett volt egy falu, Kozárd, ott született az apám [Kozárd – Nógrád vm.-ben lévő, 1910-ben nem egészen 500 lelkes kisközség. – A szerk.]. És ott volt a nagyapámnak egy borkimérése. Ennyit tudok, semmi mást.

Az anyám, Trattner Erzsébet nagyszülei Dobsinán éltek. Dobsina Rozsnyótól harminc kilométerre, Gömör megyében volt. Salgótarjánnál kellett átmenni a somoskőújfalui határon, a határtól Rozsnyó olyan harminc-negyven kilométer, és onnét Dobsina [Dobsina – rendezett tanácsú város volt Gömör és Kishont vm.-ben, 1910-ben 5000, túlnyomóan német és szlovák lakossal. Jelentős bányaváros (vasérc, kobalt, nikkel) volt, 1881-ben még 5600 lakossal, de a bányászat csökkenése következtében a lakosság elszegényedett, és megindult a tömeges kivándorlás Amerikába. 1919-ben már csak 4600 fő lakott Dobsinán. Állami polgári fiú- és községi polgári leányiskola, alsófokú kereskedelmi iskola, iparosiskola működött a városban. A trianoni békeszerződéssel Dobsina Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nem messze volt a Tátrától, olyan százötven kilométerre. Amikor én születtem, Szlovákiához tartozott – 1920-ban volt Trianon, és én 1921-ben születtem. A születési bizonyítványom is szlovákul van kiállítva. De azzal együtt a nagyapám, nagyanyám velem mindig magyarul beszélt, egymással időnként németül, jiddisül is, de főleg magyarul. Érdekes, hogy Dobsina egy sváb település volt. Úgy is hívták, Dobschau, németül. Német ajkú város volt. De például azt, hogy „Wo gehen Sie?”, az ott lévő németek úgy mondták, hogy „Bu gehen Sie?”. A dobsinaiak így beszéltek. A nagyapa is tudott „bulénerül”, de általában magyarul beszélt. Erre úgy visszaemlékszem. Szóval az ott élő emberek oda települt svábok voltak, de rendes, tiszta emberek. Dobsinán nagyon sokan beszéltek magyarul, főleg a zsidók. Jó kis városka volt, rendes, akkor iparosodott. Ami érdekes, hogy az első zsidó Dobsinán a nagyapám volt, az utolsó pedig a nagybátyám. A nagyapám hívta be Dobsinára az összes ismerősét.

Mikor kicsi voltam, Dobsinán a zsidók és a nem zsidók nagyon jól megvoltak egymással, magyarul lehetett beszélni, semmiféle probléma nem volt. Játszottunk a fiatal keresztényekkel. És még egy, hogy a beneši érában [lásd: Beneš, Eduard] nagyobb demokrácia volt, mint nálunk a Horthy-rendszerben. Nem volt üldözés, nem volt olyan antiszemitizmus, mint itt nálunk.

A nagyapámat Trattner Józsefnek hívták. 1856-ban született. Zsidó ember volt, de a nagybátyámban mindig volt egy kérdőjel, hogy a Trattner nem zsidó név. Lehetséges, hogy valamelyik ős benősült egy zsidó családba, és így lettünk mi, Trattnerek zsidók. Talán a nagyapának a nagyapja benősült egy zsidó családba. Ugyan II. József engedélyezte a vegyes házasságot, de nem volt erre bizonyíték, pedig a Trattnerek rendkívül precízek és pontosak [Zsidók és nem zsidók összeházasodása a polgári házasság intézményének 1894-ben történt bevezetése és az 1895-ben életbe lépő ún. recepciós törvény – amely az izraelita vallást egyenjogúsította – után vált lehetővé. – A szerk.]. Minden Trattner vezetett – mint ahogy én is – egy noteszt, minden napról megvan, hogy hol voltam, kivel voltam.

A nagyapámnak soha nem volt pajesza, nem hordott kipát, elegánsan öltözködött. Kabát, kalap. És nagyon művelt volt. Nagyon érdekes volt, amikor följött Pestre, elvittük egy orvoshoz. Latin közmondásokat mondott, latinos volt. Én is latinos voltam az újpesti gimnáziumban, ahová jártam. A nagyapám iglói diák volt, ott érettségizett, ami nagy dolog volt abban az időben.

A nagyapámnak a piactéren volt egy nagy üzlete. A nagyapám üzletében mindenki vásárolt, nagy tisztelet övezte. Dobsina egy kisvároska volt, ahol a piactéren övé volt a legnagyobb üzlet. Cipőtől ruháig, kalaptól varrószerszámokig mindent lehetett ott kapni. Ha belépett az ember, két pult volt. Az egyik oldalon voltak a textildolgok, a másik oldalon meg a ruha meg a cipő meg mit tudom én, micsoda. Még most is előttem van. Az üzlet, mivel nem voltak alkalmazottak, amolyan családi vállalkozásként működött. A nagyanyám és anyám testvérei is, a Sándor bácsi, a Zsiga bácsi, a Margit néni, az Irén néni mind ott voltak, az egész rokonság, ott laktak Dobsinán, és dolgoztak a nagyapám üzletében, ami szombaton nyitva volt, de a nagyobb zsidó ünnepeken, mint Jom Kipur, nem volt nyitva.

Az üzlet a földszinten volt, fönn az emeleten pedig voltak a szobák. A piactérre nézett három szoba. Volt aztán egy konyha, egy nagy előtér, és hátul volt még két szoba. Öt szoba volt összesen, egy folyosó, ott volt a vécé és egy fürdő. Fölvitte a kút a vizet, így volt víz a lakáson belül, amit fával melegítettek. Én ott születtem, abban a házban. Mikor kinéztem az ablakon, mindig magam előtt láttam a Schwarzenberget, úgy hívták azt a hegyet. Jó kilátás volt, és jó levegő. Volt egy szakácsnő, egy takarítónő. Nagyon jó kapcsolat volt közöttünk. Nem voltak zsidók. A szakácsnő ott lakott nálunk, de a takarítónő nem. Ő otthon lakott a családjával a faluban. Mindketten bulénerek, más szóval svábok voltak, úgy harminc-negyven év körüliek. Velük így beszéltünk, hogy például „Daj mi kolács”, „Adjál kalácsot”. Ezekre visszaemlékszem. Aztán volt kutya meg csirke az udvarban meg kacsa és mindenféle állat.

Dobsinán többnyire neológok éltek, de volt néhány ortodox is. Nem volt külön zsinagógájuk, egy templom volt, ott imádkozott a neológ és az ortodox is, azok a templom legvégében voltak elzárkózva, ahogy visszaemlékszem. Nagyapámnak nem volt se pajesza, se szakálla, úgy nézett ki, mint egy amerikai úriember. Úgy volt otthon kóser, hogy szalonna nem volt [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás]. Dobsinán nem volt kóser mészáros [lásd: sakter], nagyanyám vágta le a csirke nyakát, kiengedte a vért, és akkor az kóser volt. A nagyszüleim csak a nagyünnepeket tartották, és a péntek este az péntek este volt, de nem mentek templomba, a nagyanyám otthon gyújtott gyertyát. Legfeljebb szombat délelőtt mentek templomba, neológok voltak, nem ortodoxok. Pészah is volt – maceszevés és szédereste –, sőt később apámnál is volt szédereste.

A nagyapámat nagyon tisztelték Dobsinán, mert tulajdonképpen ő hívogatott a városba zsidókat, egyet, kettőt, és akkor a másik is egyet-kettőt. Nagyon jó zsidó közösség volt. Amikor anyámmal nyaranta az iskolai szünetben odamentem, három-négy barátom is volt, annyi idősek, mint én. Volt egy Simon nevezetű, aki amikor meséltem neki, hogy többektől azt hallottam, hogy Árpád jött fehér lovon, és odaadta a fehér lovat, és megkaptuk Magyarországot, röhögni kezdett, hogy ez egy hülye mese. A magyarok bejöttek, leverték a szlovákokat, és elfoglalták ezt a területet. Ezt mesélte. Én meg nem tudtam, hogy akkor kinek van igaza.

A nagymamámat Berkovits Johannának hívták. Nagyon rendes asszonyka volt, én nagyon szerettem. Alacsony, sovány asszonyka volt. Ő volt, aki irányította a takarítónőt és a szakácsot. Tudniillik, hogy mit főzzünk, azt ő találta ki, és ő parancsolgatott, ő kóstolgatta az ételt, hogy melyikbe mennyi só, fűszer kell még. A szakáccsal együtt főztek. Mi, gyerekek a kisasztalnál,  a felnőttek pedig tőlünk külön asztalnál ültek. Amikor behozták a főételt, például a csirkét, akkor azt a nagymama adagolta fel mindenkinek. 

Gyerekkoromban minden évben ott töltöttem a nyarat az unokatestvéreimmel. Ott volt Sándor bácsinak a fia, a Buci, akit Theresienstadtba vittek, onnan nem jött vissza. Akkor az Ella néni fia, a Faludi Lóri volt ott még a nagymamánál. Az ő apja volt a Friedmann Ferenc. Ők Jolsváról származtak. A szülők Auschwitzban meghaltak, Lóri a második világháború után változtatta a nevét Friedmannról Faludira. Amikor született Újpesten, arra emlékszem, hogy anyám nekem adta oda azt a párnát, amire őt közvetlenül a születése után tettük. Együtt nőttünk fel, én voltam mindig az idősebb, és sokat verekedtünk, de nagyon jól megvoltunk egymással. Sok rosszaságot csináltunk együtt. Ő él most is. Akkor ott nyaralt még a nagymamánál a Vera és a bátyja is, a Trattner Kálmán bácsinak a gyerekei, és a Kati néninek a fia, a Neufeld Ervin is. Az anyám és az Ella néni ott maradtak velünk nyáron, az apámék pedig dolgoztak tovább Budapesten. Soha nem volt veszekedés. Edit nővérem is ott volt, de ő már az idősebbek asztalánál ült, nem velünk, gyerekekkel. A faluban nekem rengeteg ottani barátom volt. A Simon Sanyi vagy a Léderer gyerekek vagy az orvosnak a fiai, egész kis futballcsapat. A szülők is jóban voltak egymással. Ez mind zsidó család volt.

A nagymama és a nagypapa kettesben minden este kártyáztak, ez volt a fő foglalkozásuk. Méghozzá egy olyan játékot játszottak, amit én is megtanultam. Römikártyával lehetett játszani, nagyon érdekes játék, és számolni kellett mindig, nem gyűjteni, mint a röminél. Letettek négy lapot, és akkor 5 + 6 az 11, és ha volt egy Bubi, akkor az elvitte. Kinek volt több, az nyert.

A nagymama kicsit süket volt, szegény, volt neki ilyen kürt alakú kagylója, abba kellett belebeszélni. 1938-ban a nagymama és a nagypapa nálunk volt Újpesten néhány hétig vendégségben, akkor láttam őket utoljára, mert amikor hazautaztak Dobsinára, hamarosan mind a ketten meghaltak. Azért is jöttek Budapestre, mert a cukorbajukat vizsgáltatták felül. Arra emlékszem, hogy abban az évben nyáron, a nagypapa temetésére még el tudtam menni, de ősszel a nagymama temetésére már nem, mert megkezdődött az iskola.

A nagyapám öccse, Dr. Trattner Sándor volt, Ferenc József idejében k. und k., tehát König und Kaiser [kaiserlich und königlich], császári és királyi katonai főorvos volt. Rendkívül precíz ember volt. Amikor megkérdezte anyám tőle, „Mikor jössz?”, akkor elővette az aranyóráját: „Tizenkettő után öt perccel.” És akkor ott volt tizenkettő után öt perccel. Még annyit, hogy amikor a németek betörtek Csehszlovákiába [1938-ban] – akkor még Csehszlovákia együtt volt [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] –, mérget vett be a feleségével együtt, és így haltak meg. Gyerekük nem volt, Kassán éltek egyébként, és tudták azt, hogy ha Hitler elfoglalja Csehszlovákiát, akkor elviszik a zsidókat.

A nagyapámnak volt egy orvos bátyja, a Trattner Géza, ő 1918-ban spanyolnáthában meghalt [A 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.]. Többet róla nem tudok, az ő neve után lettem én is Géza. Volt még két Trattner, azok kimentek az első világháború után Amerikába, Los Angelesbe. Róluk sem tudok többet, csak hogy egyszer jöttek az unokáik, keresték a magyarországi Trattner rokonokat. Megtaláltak bennünket. A nővérem, Gömöri Edit ismerkedett meg velük 1964-ben. És akkor engem is meghívtak, tényleg mondhatom, hogy tejben-vajban fürösztöttek.

Dobsinán lakott még anyám testvére, Trattner Zsiga bácsi, a nagybátyám, aki szintén kereskedő volt. Zsiga bácsi volt anyám legfiatalabb öccse, az üzletben ő nagyon sokat dolgozott, segédkezett. Ő itt járt iskolába, Budapesten. Ella néninél, anyám nővérénél lakott négy évig, kereskedelmi érettségit tett, és utána visszament Dobsinára. Zsiga bácsi csinálta az első futballpályát Dobsinán. Csinált egy uszodát is polgármesteri pénzből, ugyanis jóban volt a polgármesterrel, mert kikutatta, hogy hogyan keletkezett Dobsina neve: Dobschau. Megtalálta a városháza gyűjteményében, hogy mikor már sok sváb volt, akkor összeültek, hogy adjunk egy nevet ennek a településnek. Egyik ezt mondta, másik azt, de egyik sem volt jó. Körben ültek, és közben égett a tűz, és alatta a leves: azt mondta az egyik, na, most gondolkozzunk, adok három percet, és aki először mond valamit, az lesz a neve. És forrt a paprikás, és valamelyik azt mondta: Topf schau. Topf az cserépedény, cserépfazék, schau, az nézz oda, így lett Dobschau, aztán ebből lett Dobsina [A Földrajzi nevek etimológiai szótára (1978) szerint a helységnév eredete ugyan nem tisztázott, de mindenképpen szláv eredetű névről van szó. – A szerk.]. Az uszodába a Sajó patak vizét vezette. És egy részét elzárta, abból lett uszoda. Én is fürödtem benne. Tizennégy fokos vize volt, hiába, ott hűvös a nyár, Dobsina magasan van. Zsiga nagybátyám volt az utolsó zsidó Dobsinán, mert mindenkit elvittek, ő a hegyekbe jelentkezett partizánnak, és ott volt [lásd: Szlovák Nemzeti Felkelés]. Aztán látta, hogy mindenütt keresik, átszökött a határon, és itt bujdosott Budapesten. Mikor aztán vége volt a háborúnak, hazament a feleségével. Úgyhogy voltunk nála látogatóban többször is Dobsinán, már nagyon öreg volt. Aztán Rozsnyóra átköltözött, mert ott még voltak rokonok.

Anyám többi testvérei közül Sándor bácsi jogász volt, de nem gyakorolta a szakmáját, ő is inkább nagyapám üzletében dolgozott, ő végezte a beszerzést. A Kálmán bácsi állatorvos volt, Újvidéken volt, és beleesett a „hideg napokba” [lásd: újvidéki vérengzés], és kivégezték. A felesége, akit Ella néninek hívtak, újvidéki, palánkai asszony volt, úgy került oda a Kálmán bácsi [Palánka –Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség, a trianoni békeszerződést követően a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Nem tudom pontosan, mikor és hogyan került oda, valószínűleg megismerkedtek valahol, mert mint állatorvos járta az országot. Ella néni zsidó asszony volt. Nagyon szerettem a Kálmán bácsit. Ő egy ilyen kedves, nyugodt ember volt, és sokat sétálgattunk Dobsinán a nagymamánál, amikor ő is ott volt. Mint állatorvos értett a biológiához is, a növényeket nagyon jól ismerte. Mindenféle virágnak a nevére ő tanított meg engem.

Volt még két lánytestvére is anyámnak. Az egyiket úgy hívták, mint a Kálmán bácsi feleségét, Ella, ő volt az egyik, Kató a másik. Katót apám adta férjhez itt, Újpesten a Szent Gellért utcában valakihez, akire már nem emlékszem. Úgy emlékszem, neki Újpesten volt vegyeskereskedése. Született egy gyerekük, az Ervin. Azt soha nem fogom elfelejteni, nyolc-kilenc éves gyerek volt, nagyon csúnya gyerek volt, különleges, furcsa homloka volt. Amúgy csodáltam, kívülről tudta az újpesti telefonkönyvet. Mondtam neki, mondd meg ennek a telefonszámát. Mondta. Nem tudom, mi lett volna belőle. Micsoda különleges egy gyerek volt! Az újpesti templomban, ahol a nevek föl vannak sorolva, ott van Neufeld Erviné is. Kilenc éves volt. Kinn van anyám, apám neve, Ella nénié, anyám testvéréé meg a Feri bácsié, a férjéé. Ott tizennyolcezer név van. Újpesten nyolcvanezer emberből húszezer zsidó volt, abból tizennyolcezer meghalt [1941-ben Újpest összlakosságának 14%-a – 10 880 fő – volt zsidó, 1944-ben pedig kb. 14 000 zsidó élt Újpesten. Részletesebben lásd a szócikkben. – A szerk.]. Nemcsak Újpest, Rákospalota is beleszámít. Egy évben kétszer-háromszor ott vagyok – amikor megemlékezés van, elmegyek, és én is megemlékezem a halottakról.

Az apámat Grünbaum Ábrahámnak hívták, balassagyarmati volt. 1882-ben született. Nagyon kövér ember volt. Lembergben volt katona az első világháborúban, de nem találtak neki öltönyt [Egyenruhát – A szerk.], olyan kövér volt. Neki külön kellett készíteni. Kaptam egy fotót apámtól, és amikor iskolába jártam, azt kellett leírni mindenkinek, hogy az apja mit csinált az első világháborúban. Én ezt írtam – hét-nyolc éves gyerek voltam akkor: „Apukám a front mögött volt, nem kellett kimenni a jó meleg szobából. Sokszor visszagondolt azokra a szegény emberekre, akik most a Kárpátokban harcolnak. Jó volt neki a melegben szunyókálni.” Mikor az apám meglátta, kaptam tőle egy pofont. Apám nagyon elegáns volt. Arany zsebórája volt. Bottal járt, kalapban.

Apám az Aranyosiban érettségizett [Az Aranyosi-féle fiú kereskedelmi, majd felső kereskedelmi iskola 1889–1946 között működött Budapesten, az V. kerületben. – A szerk.], kereskedelmi iskolában, Budapesten [lásd: kereskedelmi iskolák]. Apám tőzsdés volt abban az időben, amikor én születtem, 1920-21-ben, aztán az Első Budapesti Gőzmalomnak [Első Budapesti Gőzmalom Rt.] volt a képviselôje. Újpest-Rákospalotán árulta a pékeknek a lisztet. Ő ment a pékekhez. Megtárgyalta velük, hogy mennyi liszt kell. „Ennyi? Akkor ki fogom szállítani.” Az apám Észak-Pesten adott el lisztet, a sógorunk, Feri bácsi [Friedmann Ferenc] meg Dél-Pesten. Tulajdonképpen közöttük kapcsolat volt, a két cég között telefon is volt. Ott volt a telefon az ajtóbejáratnál.

Apám szeretett kártyázni, főleg ultizni a barátaival. Minden vasárnap délelőtt volt ultiparti nálunk, Újpesten. Máskor meg az Andrássy út végén, a Liget kezdetén lévő kávéházba járt kártyázni. Lóversenyre is szeretett járni. Egyszer engem is kivitt, életemben először voltam lóversenyen. Azt mondta, hogy tedd meg a Vörös Lulut, mert az lesz az első. Hát én ott állok a sorban, és hallom, hogy a hátam mögött beszélgetnek: „A Vörös Lulu sánta, fogatlan, az sehol nem lesz.” „Hát kicsoda?” „A Póni fog nyerni!” „Póni? Nem is hallottam ilyet.” Hát, mondom, akkor én is megteszem a Pónit, meglepem apámat. Visszamegyek, „megtetted?”. „Meg.” Elindul a menet, izgultam, hogy mit fog szólni apám, mikor a Póni győz. Egyszer csak látom, hogy a Vörös Lulu szalad előre, és hallom apámat, hogy hű, nyertünk, nyertünk, mennyi pénzünk van! „Add ide a szelvényt”, odaadom. „Ez nem az!” „De az!” „Hogyhogy, hát én nem a Pónit mondtam neked!” Én meg mondtam, hogy „Igen, de az sánta, meg vak és fogatlan”. Hát kaptam egy akkora pofont, életemben nem kaptam akkorát. De nagyon rendes ember volt amúgy, nagyon szerettem őt.

Az édesanyám, Trattner Erzsébet 1890-ben született Dobsinán. Ott is járt iskolába, elemibe és polgáriba [lásd: polgári iskola] is. Négy polgárit végzett. Nagyon szeretett olvasni, olyan értelmes volt. Jó volt, én rossz gyerek voltam, de mindent megbocsátott. Az apuka volt inkább a keményebb, a szigorúbb. Az édesanyám ott élt Dobsinán, segített a nagyanyának, amíg férjhez nem ment apámhoz. Közvetítő [lásd: sádhen] útján házasodtak össze, abban az időben jobbára nem a lányok határozták meg, hogy ki legyen a férj, hanem a szülők. A szülők körbenéztek, na, itt van egy hozzánk való fiú vagy hozzánk való lány. A Friedmann Feri bácsin keresztül ismerkedtek meg. Feri bácsi anyám testvérének, Ellának a férje volt. Ez a sógor, akinek az apja Jolsván [Gömör és Kishont vm.] élt, hozta össze az anyámat az apámmal. Abban az időben általában a polgárok egy szinten mentek férjhez és nősültek. A társadalmi rétegződés nagyon erős volt. Az édesanyám 18 éves volt, az édesapám a húszas éveinek a közepén járhatott. Az esküvő 1912-ben lehetett, azt hiszem, Dobsinán volt, de bővebbet erről nem tudok.

1921. szeptember 19-én születtem Dobsinán, akkor még Grünbaum Gézának hívtak. A szüleim akkor még a Népszínház utcában laktak, és amikor anyám állapotos volt, apám azt mondta neki, hogy tudod mit, ne idegeskedjél, menjél el Dobsinára, ott szüld meg a gyereket, ott szülted meg Editet is, ott jó bába van. Az 1919-es forradalom [lásd: Tanácsköztársaság] után volt egy antiszemitizmus, és nem jó néven vették a zsidóságot [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Talán azért is akarta apám, hogy én Dobsinán szülessek meg. Hat hónapos koromig ott voltam Dobsinán az anyámmal és a nővéremmel együtt. Aztán feljöttünk anyámmal a Népszínház utcába. Azután apám a Feri bácsival, az Ella néni férjével együtt Újpesten vett házat. A Nap utca 7 volt ez, ami egy kilenclakásos ház volt. Az egyikben mi laktunk, a másikban az Ella néniék, a harmadikat pedig, amit szintén az apám vett meg, de a nővérem nevén volt, kiadtuk albérletnek. Úgy látszik, mint tőzsdésnek, jól ment apámnak, mert megvette a lakásokat. Az egyikben egy Lukács nevezetű gyógyszerész lakott korábban, aztán amikor azok elköltöztek Pestre, akkor mi költöztünk oda a helyükre. Én tulajdonképpen ott éltem le a fiatalságomat. Négyszobás lakásunk volt, külön hálószoba meg fürdőszoba is. A négy szoba vette körül a konyhát. A fürdőszobában Zefír-kályhával fűtöttünk, és csináltuk a melegvizet. Annak a kályhának hat lyuka volt, fával tüzeltük [Akkoriban nagyon korszerű kályhának számított Veress Ferenc feltaláló 1933-ban szabadalmazott kályhája. – A szerk.]. Onnét áradt ki a meleg a szomszédos hálószobába is.

Engem az anyám nevelt. Amikor még kicsi voltam, volt a cselédünk, az Anna, aki Pitvarosról származott, ő segített nekem öltözködni. Ő takarított is. Annát nagyon szerettem, ő is engem.  Jóban voltunk, gyakran előfordult, hogy anyám elment ide, oda, amoda, és Annával maradtam otthon. Vigyázott rám, főzött is, takarított is. Nem tudom, hogyan került hozzánk. Aztán apám adta férjhez. Megismerkedett egy Szalontai Sándor nevezetű BKV-lakatossal valahol, nem tudom hol [A Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV) 1968-ban alakult meg, elődje a Beszkárt, azaz Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság volt, amely 1923-ban alakult. A Beszkárt kezelésébe tartozott a közúti villamosokon kívül a fogaskerekű, a sikló, a földalatti vasút és az autóbusz is. – A szerk.]. Mondta neki: „Te nős vagy?” „Nem.” „Akkor bemutatok neked valakit.” Ez volt az Anna. Abban a házban, ahol mi laktunk, volt egy szoba-konyhás lakás, és mikor férjhez ment az Anna, ott lakott a férjével. Közben nekünk is főzött és takarított. Mikor apámat, anyámat elvitték Auschwitzba, ők ott maradtak. Mikor én visszajöttem, akkor apám lakásában  már erdélyi menekültek laktak.

Az anyám járt minden nap vásárolni. Szemben volt egy fűszeres, akkor az Erzsébet utcában volt a pék, az Ősz utcában volt egy nagyon jó húsos. Úgyhogy anyám minden nap csinált egy ilyen kört, amikor bejárta mindegyiket. Így aztán friss húst vett, mert az időben nem volt  hűtőszekrény, bár jeget lehetett venni. A jegesember jött, szintén minden nap, és kiabálta, hogy „Jeges! Jeget vegyenek!”. Anyám figyelt rám és a nővéremre is, hogy rendesen tanuljunk, a leckét megcsináljuk pontosan. Nem volt annyira szigorú asszony, hogy bántott volna, legfeljebb bánkódott, hogy rossz voltam, és akkor a végén nekem kellett vigasztalni őt. Minden hétvégén elmentek egyszer a moziba apámmal. A Corso moziba volt apámnak állandó belépője. Az Ella néniékkel is nagyon jóban voltunk. Nagyon sokszor anyámmal ugyanazon dolgokat főzték, minden nap átjártak egymáshoz, ha kellett, kisegítették egymást.

Apám, anyám magyarul beszélt, mindketten tudtak németül is, de jiddisül nem beszéltek. A szüleim nem voltak vallásosak, neológok voltak, akik ha ünnep volt, akkor elmentek a templomba. Mi a Venetiáner utcai templomba mentünk [Az interjúalany feltehetően a Berzeviczy utcai neológ zsinagógára gondol, amelyet 1886-ban építettek. – A szerk.]. Meg otthon volt például szédereste. Ahogy most visszaemlékszem, mindig eldugták a maceszt [az afikóment] valahová, és én voltam az, aki mindig kereste, hogy hova tették. A nővérem idősebb volt, én voltam a fiatalabb, ezért nekem kellett, ők pedig mondták, hogy tűz-víz. Majdnem mindig megtaláltam. Ha megtaláltam, lehetett mit tudom én, mit tenni. Nagyon jó volt a maceszgombóc leves, de csak szédereste volt. Nem tartottuk azt, hogy kenyeret ne együnk [lásd: Pészah]. Jom Kipurkor – mivel én fiatal gyerek voltam – anyám azt mondta, hogy csak délig böjtöljek. Ők egész nap böjtöltek, a nővérem is egész nap, csak én böjtöltem délig. Tizenhárom éves voltam. Érdekes, hogy annyira megszoktam, hogy most is csak délig böjtölök. Péntek este anyám gyertyát gyújtott, semmi más nem volt [lásd: szombat]. A többi ünnepet is tudtuk, de nem tartottuk meg. Amikor iskolába jártam, akkor szombaton délután elmentünk a templomba. Akkor kötelező volt. Elemi iskolában volt, meg az újpesti gimnáziumban is, de mikor már Pestújhelyre jártam, már nem. Apámon volt kalap, de nem azért, mert vallásos volt, ha otthon volt, soha nem hordta a kalapot. Vagy ha kiültek a ház elé – volt ott egy pad –, kalap nélkül volt. Apám demokrata érzelmű volt. Újpesten volt egy képviselő, a nevére már nem emlékszem, és anyámnak is mindig mondta, hogy arra szavazzanak.

Jó volt a viszonyunk a nem zsidókkal. Többségében persze zsidó barátai voltak apámnak, de voltak nem zsidók is. Nem nagyon emlékszem rájuk. Az anyám főleg a nővérével, Ella nénivel és a férjével, Feri bácsival találkozott. De gyakran voltak együtt a Kató nénivel is, a Neufeldnével, az Ervin anyukájával, akiknek fűszerüzletük volt Újpesten, a Szent Gellért utcában.

Apám a Tóth cukrászdába járt, és nagyon jóban volt ott a dr. Pesta László tisztifőorvossal, aki nem volt zsidó [Pesta László (1902–1998), orvos, politikus, a háború után képviselő, 1950-es években a Fővárosi Tanács VB elnökhelyettese volt. – A szerk.]. Ennek köszönhettem azt, hogy 1944-ben, amikor már munkaszolgálatos voltam a Balatonnál, és március 19-én hazaengedtek engem Szentkirályszabadjáról, szombaton kiadták az ukázt, hogy vasárnap reggel mindenki elmehet a hatórás vonattal. Hazajöttem Budapestre, és mindenki mondta, hogy „Nem tudjátok? A németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], hogyhogy titeket meg hazaengedtek?”. Akkor apám kitalálta, hogy ne kelljen visszamennem, szól a Pestának, mert tudta hogy neki tisztiorvosi bizonyítványa van. Ő adott egy igazolást, hogy megbetegedtem, negyvenfokos lázam van, így aztán egy-két nappal tovább voltam otthon, mert elfogadták a papírt. Az apám többekkel jóban volt. A Szegő pékkel is, akinek egy csodálatosan szép, szőke, zsidó lánya volt, akibe beleszerettem.

Újpesten húszezer zsidó élt, és főleg az Árpád úti üzletek nyolcvan százalékban zsidók voltak, ettől távolodva is mindenfelé laktak, de már egyre kevesebben. Azért voltak Újpesten ennyien zsidók, mert a Wolfner [lásd: Wolfner család], a Mauthner bőrgyárak tulajdonosai vagy az Aschner Lipót, az Egyesült Izzó gyár alapítója mind gazdag zsidó befektetők voltak, vagy a Lázár–Ofner közül is az Ofner zsidó volt, így aztán ezek vonzották ide a többieket. A második feleségemnek az apja is az Aschnernek volt jó barátja, és az ő gyárában volt igazgató [A Mauthner Testvérek Rt. Bőrgyárát 1887-ben alapították Újpesten; Aschner Lipót (1872–1952): 1918-tól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. vezérigazgatója volt. A gyár világvállalattá fejlesztése érdekében kimagasló képességű kutatógárdát gyűjtött össze. 1944-ben a németek Mauthausenba hurcolták, az amerikaiak valamilyen fogolycsere révén Svájcba menekítették, ahonnan a háború után hazatért; Ofner ? a Lázár és Ofner Vegyészeti- és Növényolajgyár egyik tulajdonosa volt. – A szerk.].

A Ferenc József térre jártam elemibe, az állami iskola volt. Úgy harmincan lehettünk az osztályban, abból öten, hatan lehettünk zsidók. Nagyon jó volt a kapcsolat közöttünk, de úgy többre nem emlékszem. Akkor már numerus clausus volt. Újpesten húszezer zsidó volt a nyolcvan- vagy hetvenezer lakóból, és az újpesti gimnáziumba sokan jártak, és akkor mondták, hogy csak tizenöt százalék lehet a zsidók száma, így engem nem vettek fel [A numerus clausust hivatalosan 1928-ban visszavonták, de sok középiskolába, bár ott soha nem vezettek be hivatalosan numerus clausust, nem vettek fel csak bizonyos számú zsidót. – A szerk.]. Az első osztályba nem jártam, de aztán a Fischer tanár úr, aki a nővérem osztálytársnőjének az apja volt, és az újpesti gimnáziumban tanított, elintézte, hogy felvegyenek. A nővérem ugyanis panaszkodott, hogy nem vették fel az öcsémet, és azt is elintézte, hogy második osztályba menjek. Tehát a második gimnáziumot már az újpestiben jártam. Ebben a gimnáziumban sok zsidó volt. Például Szepesi Gyurival évekig együtt jártunk [Szepesi György (1922), sportriporter, a Magyar Labdarúgó Szövetség volt elnöke. – A szerk.]. Randé Jenő, aki bécsi nagykövet volt, a rádióban is szerepelt [Randé Jenő (1922) – újságíró, tudósító, diplomata, a Magyarok Világszövetségének egykori elnöke, számos könyv szerzője. – A szerk.]. Karácsony Dezső, az is egy neves ember volt. Az újpesti gimnáziumban [Könyves Kálmán Gimnázium] volt egy-két tanár, aki nem szerette a nevemet sem – Grünbaum. Nem tettek soha semmilyen sértő megjegyzést rám, de nem éreztem jól magam ott. Én voltam az egyik legjobb rajzoló az osztályban. Matematikából nem voltam valami túl jó, de humán tárgyakból jó voltam. Úgyhogy azt tanácsolták a tanárok, hogy jó lenne, ha elmennék valahova máshova, mert matematikából annyira rosszul állok, hogy megbuktatnak. Behívták apámat. Azt mondták neki, hogy ide járhat a gyerek, de jobb lenne neki is, ha másik iskolába, például kereskedelmibe menne. Ott nem annyira a matematika a fontos, mint a számvitel.

A negyedik gimnázium végén, amikor apám Pestújhelyen adott el lisztet, egy pékkel nagyon jóban volt, és mivel akkor már az iskolákban is nagy antiszemitizmus volt, azt mondta ez a pék: „Tudod, hol nincs antiszemitizmus? A pestújhelyi felső kereskedelmiben, az egy katolikus iskola, de ott nem lehet politizálni” [Az 1925-től működő Pestújhelyi Római Katolikus Felső Kereskedelmi Iskoláról /ill. Pestújhelyi Római Katolikus Kereskedelmi Középiskoláról/ van szó. – A szerk.]. És garantálja azt, hogy oda felvesznek. Van is ott mindig egy-két zsidó az osztályban. Az igazgató pap, pápai prelátus volt – Stumpfnak hívták. Azt mondta: „Aki belép valamilyen pártba, legyen az a Szociáldemokrata Párt vagy a Nyilas Párt, az tűnjön el az iskolából, kirúgom. Itt nem lehet politizálni.” Ez az iskola egy humanitárius iskola volt, és tulajdonképpen nem volt ott semmiféle zsidózás, nem is lehetett, mert a Stumpf nem engedett semmiféle vallási megkülönböztetést. Rajtam kívül még két zsidó volt az egész iskolában. És ez a Stumpf keresett nekünk egy zsidó kántort, akihez járnunk kellett hittanra. Hogy ne csak a katolikus hittant hallgassuk meg, tanítás után, egy órakor el kellett mennünk minden héten egyszer ehhez a kántorhoz. A közelben volt egy zsidó iskola, és oda is jártunk hittant tanulni.

Három osztálytársam volt Újpesten, akikkel én ott is jóban voltam, azokat hívtam magammal Pestújhelyre, a kereskedelmi iskolába. Mondtam nekik, hogy a pestújhelyi nagyon jó iskola, hallgattak rám, és eljöttek. „Gyertek át velem!” – mondtam nekik. „Sokkal jobb, mint a gimnázium.” Ők is rosszul álltak matematikából. Gyertek, legalább együtt leszünk. Egymás mellett ültünk a padban is. Az egyik Szabó Lóránt, aki a nyilas plakátokat tépdeste. A másik Lukács Antal volt. A Lukács Antal nagyon vallásos [keresztény] gyerek volt. Ő a Zeneművészeti Főiskolán zeneesztéta lett, és aztán megváltozott. A neve ma megtalálható a Dohány utcai zsinagógánál azon a fán, amelyen azoknak a neve van, akik zsidókat mentettek. Mert Lukács Antal a Wallenbergnek az egyik újpesti megbízottjával tartotta a kapcsolatot. [Lukács Antal halála után, 1993-ban nyerte el A világ jámborai címet. – A szerk.] A Spitz Putyi osztálytársamat, akinek magyarosított neve Hegyesi Pista, ő mentette meg. A legkülönbözőbb helyeken bújtatta Újpesten, mert az apja zsidó volt, az anyja keresztény, hát így zsidónak számított. Megmentett még valakit, és engem is keresett, de én akkor már Szombathelyen voltam. Később kapott egy mellhártyagyulladást, és tíz-tizenöt évvel ezelőtt meghalt. A Fürst Sándor volt a harmadik, az is velem járt. Vele történt, hogy összeverekedett egy Simon nevezetű fiú osztálytársunkkal. Valamilyen megjegyzést tett rá, valami olyasmit, hogy „Nem úgy viselkedsz, ahogy itt kellene!”. Erre az meg visszakérdezte, hogy „Miért? Talán én nem vagyok ide való?”, és akkor összeverekedtek. De nem zsidózta le a Fürstöt, az biztos. Rosszalkodtunk az osztályban, mint más gyerekek. Például a könyvviteltanárunk fehér köpenyére mindig fekete tintát fecskendeztünk a tollunkból, úgy, hogy ő csak később vette észre, akkor mindig berohant, hogy ki volt. Meg a gyors- és gépírótanárnőnek mindig gombostűt tettünk a feneke alá. Ilyeneket csináltunk, nagyon jó hangulat volt ebben az iskolában.

1940-ben érettségiztem, Pestújhelyen [A fényképek között mellékelt érettségi tabló szerint 1941-ben érettségizett. – A szerk.]. Györgydeák Jenő volt az osztályfőnököm, nagyon rendes volt velem. Mikor leérettségiztünk, mindenkitől megkérdezte, hogy ki mi akar lenni, hova megy. Egyetemre megyek, bankba megyek, mondták a többiek. „És te hova mégy?” – kérdezi tőlem. „Nem tudom, engem nem vesznek föl sehova.” Megsimogatta a fejem – soha nem fogom elfelejteni –, és odasúgta a fülembe – 1940-ben! [azaz: 1941-ben] –, „ha vége lesz a háborúnak, és a németek elbuknak, akkor mindenhova fölvesznek”. És ezt nem felejtettem el. Mikor a húszéves érettségi találkozónk volt, 1960-ban, akkor én már a Gázművek vezérigazgató-helyettese voltam, az osztályfőnökünk is ott volt. És attól kezdve minden évben húsvétkor, karácsonykor, kocsit küldtem érte, odajött hozzánk, mindig adtam neki valami különleges ajándékot, gázöngyújtót meg ilyeneket. Össze-vissza ölelkeztünk. Mondtam neki, hogy nem tudom elfelejteni azt, ahogy 1940-ben megsimogatott és mondta, hogy belőled az lesz, amit akarsz.

A bár micvómat az újpesti templomban tartottuk, akkor én is felolvastam egy részt a Tórából. Mikor vége volt a szertartásnak, ott ültek sorban a főrabbik, és én odamentem, és mindenkinek kezet nyújtottam. Jól le is tolt az apám miatta. „Ezt nem illik! – mondta az apám –, kezet nyújtani mindig annak kell, aki magasabb rangú! Várd meg, míg ő kezet nyújt, és utána add a kezed!” Tizenhárom éves koromban erre én nem gondoltam. Otthon aztán volt egy nagy torta, ebéd, mindenféle. Eljöttek hozzánk a rokonok, barátok, anyámnak a testvérei, nagy család volt. Ott volt a Zsiga bácsi, az Irén néni, a Kati néni és a férje, Bernát, az Ella néni és a férje, Feri bácsi. És amit soha nem felejtek el, hogy akkor kaptam először karórát, ajándékba a bár micvóra. Nagyon nagy dolog volt abban az időben egy karóra. Iskolába föl se mertem venni, mert megszóltak volna a srácok, hogy karórám van. Csak egyszer-egyszer vettem föl. Abban az időben időnként jártam a többiekkel templomba, gyakran nem, de kéthetenként egyszer biztos elmentem.

Az újpesti öreg cserkészeknél tízen-tizenketten megalapítottuk a jungok, tehát a fiatalok csapatát. Ez volt az Újpesti Zsidó Öreg Cserkészek csapata. Nagyon tehetséges gyerekek voltak. Volt egy Stern Gyuri nevezetű – aki aztán magyarosított –, aki színdarabokat írt. És az „Óz, a csodák csodájá”-ra kitalált egy jó kis színdarabot, amit a Goldmark Teremben [Rendezvényterem a neológ hitközség épületében. – A szerk.] adtunk elő. Én voltam a Gyáva Oroszlán, amit úgy csináltunk, hogy egy régi női selyemharisnyából volt kitömve a farkam, és hogy ne látsszon az arcom, csináltak egy szövet oroszlánfejet. Minden héten másnál jöttünk össze, és ott mindig megkínáltak minket teával vagy kávéval. Nálunk is voltak, anyám akkor pogácsát sütött, és kakaót ittunk. Mindig másvalaki tartott előadást. Merényi Ferenc – aki [később] a Szépművészeti Múzeumnak volt az igazgatója –, ő is oda járt, a pszichológiáról tartott előadást. Azóta is bennem van, és nagyon érdeklődöm a pszichológia iránt. De volt például, aki a színházakról tartott előadást. Ez kifejezetten egy ilyen szellemi kör volt.

A zsidóságunkból kifolyólag összesen csak egyszer fordult elő kisebb összetűzésünk. Mindig Újpestre jártunk a Tungsram strandra, de télen oda nem lehetett menni, úgyhogy elmentünk egyszer a Gellért fürdőbe. Összejöttünk hatan, nyolcan, és kicsit hangoskodtunk. Volt ott három-négy fiatal, erős srác, látták, kik vagyunk – volt egy-két zsidós kinézetű gyerek –, és elkezdtek zsidózni, és az Ungár Laci – aki később kiment Izraelbe, de már nem él – visszaválaszolt nekik: „Mi van, ti ócska parasztok?” Aztán nekimentek és elverték, amiből tömegverekedés is lett volna, de szétválasztották őket.

Nekem sok keresztény barátom volt, akik a környéken laktak. Volt egy Géza nevezetű, az apja asztalos volt, azzal futballoztam, volt a Józsi, azzal is futballoztam, a Lajos, aki ott lakott a szüleivel ugyanabban a házban, amelyikben mi is. Nekik egyszobás lakásuk volt, a vécé pedig kint az udvaron. Az apja hordár volt, folyton részegen jött haza, a mama nagyon rendes asszony, mosónő volt. A nagymosást nekünk is ő csinálta. Volt egy óriási nagy fakádja, és abba annyi minden belefért, hogy amikor nagymosás volt hetenként vagy kéthetenként, akkor ő volt a mosónő. Ebből éltek. Mivel én elég rossz étvágyú gyerek voltam, anyám mindig odahívta: „Lali, gyere, egyél velünk, mert a Gézus csak akkor eszik, ha te is.” Láttam, hogy ő eszik, és akkor együtt ettünk. Összejárunk most is kártyázni. Egy keresztény gyerek, akivel már Újpesten is együtt jártam, talán a legjobb barátom volt. Az apja valamilyen tisztviselő volt, a szüleivel is nagyon jóban voltam. Az újpesti gimnáziumba jártunk együtt, majd a pestújhelyibe. A nyilas időkben [lásd: nyilas hatalomátvétel] Újpest teli volt nyilas plakátokkal. Mentem vele sétálni, ő meg fogta és letépte. „Meg vagy te őrülve? Agyonvernek, ha meglátnak bennünket!” „Nem érdekel!” – és tépte. Én annyira megijedtem, hogy én szaladtam el, ő meg ott tépkedte. 1945 után is összejöttünk, ő matematikatanár lett.

Érettségi után keramikus szakmát tanultam. A nővéremnek volt egy osztálytársnője, aki hat évvel idősebb volt nálam. Grünberger Aliznak hívták, keramikus volt Újpesten. Volt egy műhelye, és ott egy égetőkemencéje, ahol tanonckodtam. Az első kerámiám a Popeye, a tengerész volt, nagyon jól nézett ki, és bár sok minden volt, amit úgy elajándékoztam, ez megmaradt. Egy évig voltam keramikus, akkor azt mondta az apám: „Ebből akarsz te megélni? Bárhova elmégy a világba, keramikus kinek kell?” „Hát akkor mi legyek?” „Légy szabó! A szabót a világon mindenütt keresik.” Először inas, majd segéd voltam egy évig, utána meg behívtak, 1943-ban kellett bevonulnom munkaszolgálatra.

A nővéremet Editnek hívták, 1915. június 3-án született Dobsinán. Nagyon szerettük egymást gyerekkorunkban is. Én kifejezetten egy rosszalkodó gyerek voltam. Mindig hecceltem valamivel, vagy hülyéskedtem. Egyszer például Dobsinán voltunk, és tudtam, hogy az Edit délután, ebéd után megy a vécére. És beragasztottam ragasztóval a vécét úgy körben. Aztán lestük az unokaöcsémmel, a Faludi Lórival, az Ella néni fiával, hogy mikor megy a vécébe, és egyszer csak látjuk, hogy a nagyapa megy. Alig tudott fölállni. „Tudtam, hogy ti csináltátok! Tudtam!” De hát nem a nagypapával akartuk csinálni, hanem az Edittel! Aztán az udvari rész fölött volt egy erkély, lent voltak a galambok meg mindenféle madarak. Fölülről meg csináltunk egy horgot, szögből, rátettünk kukoricát vagy valamit, a zsinóron leengedtük, és ezek meg bekapták. Aztán fölhúztuk. Mikor meglátták, akkor aztán kaptunk: „Meg vagytok bolondulva!? Mit csináltok!? Tönkreteszitek szegény galambokat.” Ez volt az egyik ilyen csíny, a másik pedig az volt, hogy – mivel én a macskákat nem szerettem, csak a kutyákat – a macskáknak a lábára dióhéjat tettünk, és utána kergettük őket. Visszaemlékszem, egy helyben ugráltak, nem tudtak szaladni. Akkor is balhénk volt, hogy nem lehet ilyet csinálni, én meg csak mondtam ártatlanul, hogy milyen érdekes, hogy nem tudnak szaladni.

A nővérem az újpesti Kanizsai Dorottya Gimnáziumba járt. Nagyon jó tanuló volt. Nagyon sok barátnője volt az osztályból. Volt egy nagyon jó barátnője, akinek az apja Újpesten volt rendőrnyomozó. És volt még egy. Egyik sem volt zsidó. Ezek így együtt jártak mindenhová. A nővérem aztán a Zeneakadémiára járt, és zongoratanárnő lett.

A nővérem férje Wigner Miklós volt, a Nobel-díjas Wigner Jenő unokaöccse [Wigner Jenő (Budapest, 1902 – Princeton, 1995) – magyar fizikus. 1930-ban települt át az USA-ba. Ő is részt vett Szilárd Leóval, Neumann Jánossal, Teller Edével és Enrico Fermivel az amerikai atomkutatásokban, valamint az első atomreaktor kifejlesztésében és indításában 1942-ben. 1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott az atommag és az elemi részecskék elméletéhez adott hozzájárulásáért. – A szerk.]. 1938-ban házasodtak össze. Miklós a Föbusnál volt tisztviselő, Újpesten [A Föbus Villamossági Rt.-ről van szó. Ez a cég üzemeltette Újpest közvilágítását.  – A szerk.]. Ott lakott a nővéremmel a Nap utcában. Nyaranta nagyon jól éreztük magunkat az újpesti Szúnyog-szigeten. A Gizella csónakháznál volt a Mikinek egy kabinja. Oda jártunk minden vasárnap, ott horgásztam először. Editet a szüleimmel és a rokonaimmal együtt Auschwitzba vitték, Miklós pedig Ukrajnában meghalt [munkaszolgálatban] 1944-ben.

A zsidótörvények miatt 1938-ban csökkentették az apám tevékenységét, 1940-ben pedig felbontották a szerződését, elküldték az Első Budapesti Gőzmalomból, és nem dolgozhatott tovább. Abból éltünk, ami vagyonunk volt, de még mielőtt elvitték volna az apámat, a házat eladták. Ott laktak, de eladták. Aranyat vettek, és mindig eladtak valamit, abból éltek. Az érdekes volt, hogy amikor megtudták, hogy elviszik őket, Újpesten volt egy Bayer nevezetű cukrász, ahova mindig járt az apám, és odavitte egy vasdobozban az aranyékszereket. Az aranyékszerek között volt anyámnak egy bolgár királyi nyakéke, amit a nagyapám vett egy vásárban, állítólag a bolgár király, mikor itt járt, elkártyázta az arany nyakéket. Az volt az egyik hozomány. Amikor anyám férjhez ment apámhoz, akkor kapta a nagyapámtól. Csodálatos volt, előttem van. Csak ünnepen, ha valami rendezvény volt, akkor vette föl, különben nem hordta. Apám lezárva a dobozt elvitte a cukrásznak azzal, hogyha minket elvisznek, és a lányom vagy a fiam vagy mi hazajövünk, akkor adja nekik oda – nagyon jó baráti viszony volt közöttük. Amikor a nővérem hazajött, bement a Bayer cukrászhoz. Mikor meglátta az Editet, azt mondta, ezt az édesapja itt hagyta nálam, és odaadta. Úgyhogy ezek az aranyékszerek megmaradtak. Most már nincsenek meg, de akkor megmaradtak. Házat, lakást kellett venni, meg hálóbútor kellett.

1943-ban elvittek munkaszolgálatosnak. Budapestről először Kiskunfélegyházára vagy Kiskunhalasra, onnan Bácsszentivánra mentünk. Ott egy repülőteret építettünk. És akkor onnét vittek bennünket Csengerbe. Útközben történt egy olyan dolog, amit soha nem fogok elfelejteni. Ott állt a mi szerelvényünk marhavagonokból. Egyszer csak szirénázást hallottunk, akkor bombázták a ferencvárosi pályaudvart. Ott állt legalább tíz-tizenöt vonat, német és magyar katonák voltak, mégis minket húztak ki először. Mikor felszabadultunk a második világháború után, akkor kutattuk, hogy ki volt az a ferencvárosi pályamester, aki a zsidó vagonokat kiengedte. Nem tudták megmondani. Ott pusztultunk volna, mint a németek vagy a magyarok. Csenger az ukrajnai határon van, ott vasútépítést csináltunk. 1944 júniusában vitték el apámat, anyámat Auschwitzba [lásd: Újpest]. Amikor minket Csengerből hoztak haza, az amerikaiak akkor bombázták Lengyelországot és Magyarországot. Rákosrendezőnél volt egy csomó fel nem robbant bomba, és nekünk kellett azokat kiásni. Volt egy részeg tizedesünk, aki kiabálta: „Mi az, zsidók, ti éltek?” Aztán elvittek bennünket Balaton környékére, Szentkirályszabadjára, szintén nagyon kemény munkára. Van egy repülőtér is ott. Onnan vittek bennünket Érsekújvárra, ott is bombáztak. Mindig ahol bombáztak, oda vittek bennünket a vasúti síneket helyrerakni. Borzalmas munka volt, a vasúti síneket kellett vállon cipelni és elhelyezni. Onnan vittek Vépre csinálni egy vasúti kitérőt. És akkor Vépről aztán 1944 őszén Szombathelyre. Szombathelyen átadtak bennünket az SS-nek. Levetkőztettek meztelenre, minden holmit ott kellett hagyni, gyűrűt, mindent, ami volt. Beküldtek egy másik szobába, ahol katonaruhát meg katonacipőt adtak, hogy válasszuk ki, és öltözzünk fel. Volt olyan, akinek 44-es lába volt, és 43-as cipőt talált csak, kivágta, hogy beférjen. Az én lábam 41-42-es volt, nem volt ilyen probléma. Volt cipő, kabát is, katonasapka is. És sárban kellett szaladni. Átvittek bennünket Ausztriába. Ott csináltunk tankcsapdát az osztrák határ közelében.

Az SS-ek kemények, gorombák voltak. A legborzalmasabb az volt, mikor elvittek bennünket Grazba. Zuhogott az eső. Másnap tovább. Hideg volt, beöltözve vizes ruhába. Szombathelyről elindulva nem kaptunk se enni, se inni. Graz után, egy Eisenertz nevű városnál [Kb. 60 km-re északnyugatra Graztól. – A szerk.] egy félkarú SS futást vezényelt, és géppuskával lövetett ránk; megharmadolt minket, sokan haltak ott meg. Ez volt a halálmenet. Tízezren indultunk, és körülbelül ezerötszázan érkeztünk meg. Közöttük voltak negyven-ötven éves emberek is, akik nem élték túl a menetelést. Szerencsénk is volt, amikor az egyik patak mellett mentünk, tele volt csigákkal. Megfőztük, és azt ettük. Amikor megérkeztünk Mauthausenba, ott szabad ég alatt tartottak minket sátrakban.

Énnekem, mondjuk, azt volt a szerencsém, hogy korábban, amikor csináltuk azt a vasúti kitérőt  Vépen, odajött az állomásfőnök, hogy kellene neki egy ember munkára. Ez volt a szerencsém, hogy még ott nyolcvan kilóra fölhíztam. Az asszony olyan rendes volt, mindig azt kérdezte, éhes vagyok-e. A férfi meg azt mondta, én idehoztalak téged, igaz, este odamész a vagonba aludni, de hajnalban idejössz. Ha jönnek a németek, akkor én elbujtatlak téged. Ha pedig az oroszok jönnek, akkor megmondom, hogy megmentettelek téged. Ez volt a kettőnk közti megállapodás. Csak a probléma az volt, hogy hajnalban lelakatolták a vagonokat, és elvittek bennünket Vépről Szombathelyre. Aztán átadtak a németeknek. De ez volt a mázlim, hogy nyolcvan kilóra felhíztam, volt miből leadni, mert akinek nem volt miből leadni, az éhen halt.

Mauthausen borzalmas volt. Mikor megérkeztünk oda, azt mondták, hogy ötösével menjünk be a kapun. Ha véletlenül hat ember volt, az egyiket úgy fejbe verte az egyik SS, hogy azon nyomban meg is halt. Úgy kellett vigyáznunk. Volt ott egy fiatal SS, baltanyéllel járkált a barakkok között, aki arra ment, és elébe került, azt fejbe verte, az elterült. Borzasztó látvány volt. Amikor bombázták Mauthausent – kik bombázták, nem tudom, a németek-e vagy az oroszok, azt sem tudom [Mauthausent az amerikai hadsereg szabadította fel. – A szerk.] –, leesett egy bomba nem messze tőlünk, olyan jelenet volt, hogy a kezek, lábak meg a belek lógtak. A sátrak közepére esett a bomba, borzalmas látvány volt. Valószínűleg aludtam, én nem is vettem észre, csak amikor fölnéztem, az egyik barátom mondta: „Mi van veled, mi vérzik neked?” Valami kis repesz volt az ajkamban, amit kivettek, de a helye még ma is látszik.

Utána átvittek bennünket Günskirchenbe. Olyan tizenöt-húsz településen keresztül kellett menni. Olyan szűk sátorban voltunk, hogy nem lehetett még leülni sem. Szörnyű, milyen körülmények között voltunk. A legborzalmasabb volt, hogy azt mondták nekünk az SS-ek, ha elengedik őket, akkor nincs semmi baj. Ha nem engedik el, akkor fölrobban minden, alá van aknázva. Azt mondták, ha a fehér zászló fölmegy, annyit jelent, hogy meg tudtak állapodni. Mindig néztük, hogy mikor megy föl a fehér zászló vagy mikor robbanunk. És akkor egyszer csak láttuk, hogy fölmegy a fehér zászló, akkor már az SS-ek eltűntek. Egyet elkaptak, azt láttam. Azt átadták az illetékeseknek. Össze-vissza verték, ahogy emlékszem. Veszélyes volt, ahogy többen nekiestek az élelmiszerraktárnak. Arra emlékszem, hogy Friedmann Feri  bácsi, aki az első világháborúban, Szicíliában volt fogoly, mesélte még korábban, hogy az, aki három hétig vagy több mint egy hónapig nem eszik zsíros ételt vagy éhezik, és utána nekiáll szalonnázni, gyomormérgezést kap, mert a kiéhezett gyomor nem tudja megemészteni. Ott mondtam: „Gyerekek, figyeljetek ide, semmi mást nem szabad enni, csak kenyeret, cukrot, és nagyon vékonyan a vajat rákenni. Nagyon vékonyan, és semmi mást! Két vagy három napig csak ezt szabad enni!” Szót is fogadtak nekem. De voltak sokan, akik kolbásszal meg szalonnával telezabálták magukat, és meghaltak. A fölszabadulásnál, amikor közeledtek a tankok, az amerikai katonák integettek, és osztogatták a kenyeret meg a csokoládét, mindenféle ajándékot, még fogkrémet is adtak.

Onnan elmentünk Welsbe [Osztrák város Felső-Ausztriában. – A szerk.]. „Hol lakjunk?” – kérdeztük meg valakitől. „Az egyik házban a harmadik emeleten lakott egy SS-ezredes, üres az a lakás, menjenek oda föl !” – mondta. Fölmentünk oda, tényleg üres volt a lakás, tele volt SS-holmikkal. Levettük ezeket a rangjelzéseket, és fölvettük az SS-ruhát. Letéptünk mindent róla, csupa zöld volt, nem lehetett látni, hogy ez katonaruha. Minden le volt tépve az SS-kabátról. Mindenki ebben járt. És ott voltunk egy hétig, kijártunk, ott enni is kaptunk. Volt egy iskola, ahol lehetett kapni háborús ennivalót. Sorban belázasodtunk. A szomszéd, mikor ezt látta – mert mindig meglátogatott bennünket –, kihívta a mentőket, és bevittek bennünket a kórházba, az Allgemeine Krankenhausba [Német: ’általános kórház’ – A szerk.]. Nekem június 14. volt a döntő nap, mert tényleg borzalmas állapotban voltam, flekktífusz, hastífusz együtt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Elgennyesedett a hasam, volt, akinek az agyára ment a genny. Ott feküdtem, nem mertek megoperálni, mert nem lehet harminc-valahány kilóval operálni. Amit soha nem felejtek el, hogy éjszaka még az utolsó kenetet is feladták, és egy apáca egész éjjel fogta és simogatta a kezemet, végtelenül rendes volt tényleg. Hajnalban jött a főorvos, rám nézett, azonnal a műtőbe. Ez egy amerikai orvos volt, de németül beszélt. Mondta, nem lehet se injekciót adni, nem lehet semmi érzéstelenítőt használni, olyan gyenge a szervezetem. Éles késsel nyitották föl a hasamat, és kifolyt a genny. Mikor kifolyt, úgy éreztem, hogy most túl vagyok mindenen. Bekötöztek, enni adtak, de a probléma ott volt, hogy egy vagy két hétig járni sem tudtam. Mankóval kezdtem járni, mert legyengültem. Mindig lehetett repetát kérni. Mi mindent össze tudtam enni! Ki voltam éhezve. Zsemlyét meg mindent, kétszer-háromszor kértem reggelire, ebédet, repetát, néhány kilót felszedtem.

A háború után, augusztus közepe felé azt mondták nekünk, mikor feküdtünk a kórházban, hogy oda mehettek, ahova akartok. Kaptok útlevelet, ha akartok, Amerikába mentek, Svájcba, ahova akartok. Én nem akarok sehova se menni, nem tudom, kik vannak otthon. Meg kell győződnöm róla, hogy az apám, aztán a nővérem él-e, a menyasszonyom hazajött-e. Augusztus végén elindultunk hazafelé. Linzbe mentünk először, mert onnan marhavagonokon szállítottak minket. Azt mondták, Csehszlovákián keresztül megyünk. Brünn után, Párkánynál megállt a vonat [A csehszlovákiai Brünn (Brno) és Párkány között légvonalban 220 km a távolság. – A szerk.]. A mostani, második feleségem, Ágnes, akit csak jóval később ismertem meg, szóval az ő apja is velem volt a vonaton. Ő volt a legöregebb, őt választottuk meg vagonparancsnoknak. Miután összeházasodtunk Ágnessel az 1970-es években, beszélgettünk, aztán kiderült, hogy Párkánynál jött át az ő apja is, én is. Egy vagon, és minden megegyezett, hogy tényleg ő volt az. Ő is Mauthausenből jött. Párkánynál az oroszok elvettek mindent, ami élelmet az amerikaiaktól kaptunk. Vártuk, hogy jöjjön egy magyar vonat, hogy elvigyen bennünket. A vagonok maradtak, csak mozdonyt cseréltek. Amíg erre vártunk, ott ácsorogtunk, délután volt. Odamentem a kúthoz vizet inni, ott volt egy fiatal lány, ott ücsörgött, és magyarul megszólalt: „Mentse meg az életemet!” „Hogy mentsem meg?”, kérdeztem. „Itt leszek, és az oroszok megtámadnak, megerőszakolnak, én haza akarok menni.” „Hol laksz?” „Erdélybe való vagyok, onnan vittek el, és most itt vagyok.” Mondom, „Nézze, a vagon mögött van az a fékezőfülke, a fülkénél maga le tud feküdni”. Akkor azt mondta, „Jó, köszönöm a tanácsot, lassan sötétedik, és akkor odamegyek”. Tényleg sötétedett, lementem, megnéztem, ott volt. Lassan mi is megindultunk. Akkor mondtam az Ágnes apjának, hogy lehet, baj lesz belőle, de megmentettem egy lánynak az életét. „Hogy-hogy?” „Itt van a fékezőfülkében.” „Kicsoda?” „Egy magyar lány, fél az oroszoktól, és Erdélybe akar menni.” „Honnén tudod, hátha az egy SS-nő volt, és így akar menekülni?” „Nem úgy nézett ki, egy vékony kis fiatal lányka volt, nem lehet az.” „Azt nem lehet tudni, máskor ne csinálj ilyet!” Amikor megállt a vonat valahol Rákosrendező előtt, gondoltam, megnézem, mi van a lánnyal. Már előbb leszállt.

A Nyugati pályaudvarból mindenkinek a Jointhoz kellett elmenni. Ott mutattam is a papírt, amit a welsi kórházban kaptam vöröskeresztes pecséttel, ami németül volt írva, hogy mikor szabadultam, és milyen beteg voltam. Kaptam a Jointtól egy másik cédulát, ha az oroszok el akarnának vinni, akkor mutassam föl [A „cédula” tanúsága szerint nem a Jointról, hanem a DEGOB-ról, a Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságról van szó. – A szerk.]. A Jointban ott állt egy nő, mondtam a nevemet, „Gömöri Géza”. „Te vagy az, Géza? Az Edit otthon van”, mondta. Az anyámnak valamilyen unokatestvére vagy valamilyen rokona volt, aki adta ezt az igazolványt. „Siess haza, Edit majd mindent elmond, de apád, anyád, azok sajnos…” Mikor hazamentem, már tudtam, hogy csak az Editet fogom megtalálni. A nővérem volt az egyedüli, aki Auschwitzból hazajött. A nővérem 1945. júniusban, én meg szeptemberben. Az egyik barátom már hazajött júniusban – én akkor feküdtem flekktífusszal –, és azt terjesztette rólam, hogy elpusztultam. Megmondta a nővéremnek is. Úgyhogy mikor szeptember elsején hazajöttem, csak álmélkodva kérdezte: „Te élsz?” Mikor megláttam őt, mert mondták neki, itt a Géza, szaladt elém. Az életem egyik legfontosabb és legboldogabb találkozása volt. Átkaroltuk egymást, és sírtunk, végre találkoztunk. Ezután a nővéremnél laktam a Tó utcában, Újpesten, a Nap utca mögött, egy kétszobás kis magánházban. Ő zongorát tanított ebédért, mert 1945 előtt elvégezte a Zeneművészeti Főiskolát, így mindennap megvolt az ebéd. Igen nagy dolog volt, mindig azt ettem, amit ő hozott. Harmincöt kiló voltam, mikor fölszabadultam. Úgyhogy mikor hazajöttem, sovány voltam.

A nővérem 1945 után végezte el a jogi egyetemet, nemzetközi jogász lett. Az Igazságügyi Minisztériumban volt nemzetközi jogász. Három nyelven tudott törvényt fogalmazni, angol, francia és német nyelven. Amikor kinn volt egyszer Genfben egy nemzetközi konferencián, az amerikaiak fölfigyeltek rá. Azt mondták, szeretnék, ha kijönne New Yorkba, és ott dolgozna. Ez abban az időben, 1960-ban nem volt olyan egyszerű, az egy nagyon kemény időszak volt. Az ENSZ-ből írtak az igazságügyi miniszternek, hogy Genfben megismerték dr. Gömöri Editet, aki megfelel azoknak a követelményeknek, ami nekik kell, és nagyon kérték, hogy engedjék ki New Yorkba, az ENSZ Titkárságra. Megkapta az engedélyt, és ott dolgozott öt évig. A nők jogainak a védelmét szolgálta. Volt Afrikában is többször, mert Afrikában vannak olyan törzsek, ahol tizenhárom éves korukban levágják a nők klitoriszát [Az eufemisztikusan „női körülmetélésként” emlegetett gyakorlat, amely ősi tradíció Afrika számos országában, tulajdonképpen a külső női nemi szerv csonkítását jelenti. –  A szerk.]. Ezt ment ellenőrizni. Mongóliában is járt, mert ott meg a női oktatás nulla volt.

Edit nővérem tudta, hogy a Wigner Jenő, a férje nagybátyja kint van Amerikában, aki akkor már, 1960-ban Nobel-díjas volt [Wigner az alatt az időszak alatt kapta meg a Nobel-díjat, amikor Gömöri Edit New Yorkban volt, de nem 1960-ban, hanem 1963-ban. – A szerk.]. Így aztán mikor Edit kiment New Yorkba, fölhívta őt, de akkor volt az a McCarthy időszak [Joseph McCarthy az 1950-es évek első felében működő Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elnöke volt, akinek a nevét a kommunistagyanús személyek üldözése tette ismertté. – A szerk.], amikor még azért a kint élők vigyáztak, hogy a szocialista országokban élőkkel ne tartsák a kapcsolatot. Mert az 1950-es évek első felében azokat meggyanúsították, hogy kémek meg mit tudom én, akkor volt a Rosenberg-ügy is. [1950-ben az FBI letartóztatta Julius Rosenberget, aki az amerikai hadsereg híradós alakulatában szolgált (1940–45), és feleségét, Ethel Rosenberget. A házaspárt azzal vádolták, hogy nukleáris fegyverekről kiemelten titkos katonai adatokat szolgáltattak ki a Szovjetuniónak. A házaspárt bűnösnek találták, halálra ítélték, és 1953-ban kivégezték. Az eset nagy port vert fel Amerikában, és sokan úgy vélték, hogy az adott politikai légkörben nem lehetett egy nem részrehajló pert lefolytatni, ráadásul a terhelő bizonyítékot olyan ember szolgáltatta, aki elismerte, hogy kém. – A szerk.] Sok-sok embert letartóztattak korábban. A nővérem fölhívta a Wigner Jenőt, hogy ő a Wigner Miklós felesége. Mondta, hogy a Miklós 1944-ben Ukrajnában meghalt. Azt kérdezte a Wigner Jenő: „Mondja, maga amerikai állampolgár?” És a nővérem erre azt válaszolta: „Nem, én magyar állampolgár vagyok, de itt dolgozom az ENSZ Titkárságon most már egy éve.” Erre Wigner Jenő megmondta a nővéremnek, hogy „Ne haragudjon, de én magyar állampolgárokkal nem állok szóba, akkor sem, ha ilyen magas beosztásban van”. Félt a Jenő, de Edit nem is bánta. Tovább is kint maradhatott volna New Yorkban Edit, mert meghívták, hogy tanítson ott az egyetemen. Három nyelven beszélt. Ha kinn maradt volna, dollárban kapta volna a nyugdíját. De ő inkább öt év után hazajött, és a nemzetközi jogi osztályon dolgozott a jogi egyetemen.

Sokan hívtak engem is, hogy menjek Nyugatra az 1945-öt követő években [lásd: kivándorlás Magyarországról 1945 után], de akkor jött haza az első feleségem, Zsuzsanna Ausztriából. Brómmal etették, és eltelt két év, amíg állapotos lehetett. Úgyhogy 1947-ben született a lányunk.

Az első feleségemmel még a háború előtt jegyeztük el egymást. Bács Zsuzsannának hívták. A nővérem tanította zongorázni. És én kísértem mindig haza, mert félt a kutyáktól. A feleségem a háború előtt a Chinoinban, a gyógyszergyárban volt tisztviselő. 1944-ben Ausztriába vitték, de hazajött előbb, már 1945 júniusában itthon volt. 1946 februárjában volt az esküvőnk. Van róla egy képem, aminek egy külön meséje van. Szombathelyen, mikor átadtak bennünket a nyilasok az SS-eknek, mindent ki kellett rakni, és ez a kép megmaradt, mert volt egy honvéd, akinek azt mondtam: „Idefigyelj – úgy beszélgettem vele, viszonylag jó viszony volt közöttünk –, ezt tedd el! Ez az egy emlékem maradt a menyasszonyomról.” És mondtam neki: „Ha netán visszajövünk, ide és ide hozd el Újpestre.” És egyszer csak megjelent 1945. szeptember végén, én szeptember elsején jöttem haza. Elhozta. Alig ismertem rá. Össze-vissza ölelkeztem vele, mondtam, majd találkozunk. De vidékre költözött, és nem tudom, hova.

Amikor hazajöttem 1945-ben, azt mondták első nap, menjek el a rendőrségre, mert be kell jelentkezni. Elmentem, és kivel találkoztam? Egy volt munkaszolgálatos barátommal. „Hogy-hogy? Azt hittük, te már nem jössz haza, hát szeptember van!” Mondom, „Most jöttem haza”. „Jaj, de örülök, töltsd ki ezt, és gyere te is a rendőrségre!” „Rendőrségre dolgozni? Nem vagyok én egy rendőrtípus.” Azt mondja, „Nem baj, én se voltam. Gyere ide, annyi sok nyilas csibész van, hogy muszáj!”. Mondom, „Idefigyelj, apám azt mondta nekem, és én szót fogadok neki, minden lehetsz, csak ne légy katonatiszt vagy rendőrtiszt. Főleg a gazdasági vonalon helyezkedj el”. És én ezt megfogadtam. Nem vállaltam. Azt is mondta, hogy lépjek be a pártba, és akkor a rendőrség felvesz. A kommunista pártba. „Hát azt se tudom, milyen a kommunista párt! Hallottam már sok mindenkitől, de nem tudom. Én a szociáldemokrata pártról többet tudok, de a kommunista pártról kevesebbet.” „De hidd el nekem, egyedül a kommunista párt az, amelyik itten azokat, akik Újpest húszezer zsidóját kivégezték, majd elkapja!” De nem tudtak ezzel rögtön meggyőzni.

A feleségem nagybátyja a Gosztonyi cégnek volt a vezetője, és a házasságunk után én ott helyezkedtem el 1946-ban. Ez egy vegyszerekkel foglalkozó cég volt a Katona József utcában. Főleg bőrgyáraknak adtunk el, Újpesten is volt bőrgyár, és eladtunk kénnátriumot, ez volt, ami a bőrt tartósította. Egész jól kerestem ott, és közben tanultam a számviteli főiskolán [A Pénzügyi és Számviteli Főiskola történetéről ellentmondásos információink vannak: A Budapesti Gazdasági Főiskola alapító okiratában az szerepel, hogy a jogelőd intézmény, „a Pénzügyi és Számviteli Főiskola … az 1970. évi 22. sz. tvr. és 1030/1970. (VVV.7.) Korm. számú határozat alapján létesült, a Felsőfokú Pénzügyi és Számviteli Szakiskola átszervezésével”. Az intézet honlapján viszont a következők olvashatók: „A Pénzügyi és Számviteli Főiskolai Kar … eredete … a Pesti Kereskedelmi Akadémia 1857-es megalakításáig vezethető vissza … . A második világháborút követően először középfokú szakiskolaként, majd felsőfokú pénzügyi és számviteli szakiskolaként működött. Az intézmény 1962-ben nyert főiskolai rangot Pénzügyi és Számviteli Főiskola néven.” – A szerk.], majd letettem a mérlegképes könyvelőit. Mikor az államosítások [lásd: államosítás Magyarországon] jöttek 1948-ban, akkor a régi vezetőket, akik a tőkésekkel voltak összefonódva, kirúgták mindenütt, és kerestek újakat. Így lettem én is 1948 végén az Újpesti Cérnagyárnak a helyettes főkönyvelője. És akkor a párttitkárnő mondta nekem, hogy keresnek iskolavezetőket, ha akarsz tanítani, akkor javasollak. Mondtam, javasoljon, én szeretnék tanítani. És akkor ott találkoztam a Gadó Ottóval, ő volt a Könnyűipari Minisztériumnak az egyik vezetője [Gadó Ottó (1914), jogász, 1936-tól a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, majd 1949-től az Iparügyi Minisztérium vezető munkatársa. 1954-től a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője, 1957–1977 között az Országos Tervhivatalban főosztályvezető, elnökhelyettes. Az Oral History Archivum készített vele életútinterjút 1983-ban. – A szerk.]. Tizenöt jelentkezőből engem választott ki. Volt egy mérlegképes feladat, azt egy pillanat alatt megoldottam, és én lettem az iskola vezetője. Egy év alatt körülbelül húsz mérlegképes könyvelőt kellett kiképeztünk, akik aztán különböző gyárakban főkönyvelők lettek. És mikor az befejeződött, engem átvittek a Statisztikai Hivatal főiskolájára, ahol a számviteli tanszék vezetője lettem [Erről a főiskoláról nem sikerült megtudnunk semmit. – A szerk.]. Ott tanítottam két évig, nagyon jól éreztem magam. Az első könyvviteli könyvet ott írtam, 1951-ben.

Érdekes az, hogy a Statisztikai Hivatalnál a Péter György volt az elnök, akinek az öccsét letartóztatták és elvitték [Péter György matematikus és közgazdász volt. 1932 óta részt vett a munkásmozgalomban, majd 1935-től az illegálisan működő Kommunisták Magyarországi Pártjának volt a tagja. 1936-ban letartóztatták, és 15 évi fegyházra ítélték. A második világháború végéig volt börtönben. 1948-ban kinevezték a Statisztikai Hivatal elnökévé. Nevéhez fűződik a hivatal átszervezése, a korábbi statisztikai szemlélet és gyakorlat megváltoztatása. 1969-ben a BM kórházában öngyilkos lett. – A szerk.] Péter György egy nagyon demokratikus ember volt. Amikor bementem a Könnyűipari Minisztériumba, találkoztam emberekkel, akik mindig kérdezgették tőlem, „Ki volt az apád, ki volt az anyád?”. Én nem voltam munkáscsaládból származó, mindig furcsán néztek rám. Meg mindig kérdezték, hogy miért nem zárom be a fiókot. A fiókot mindig be kellett zárni! De hát nem volt benne semmi, csak egy szalonnahéj. „Akkor is, az ellenség abból is tud következtetni!” Amilyen bunkók voltak ott, olyan jó volt a Statisztikai Hivatalban, abszolút nem volt semmiféle, hogy ki, kicsoda, honnét származik. Csak a szakmai tudás volt a döntő. Én voltam a felvételi bizottság egyik tagja, és a Péter György mondta, hogy szép lányokat vegyünk föl. Szerette a szép lányokat. Így ha volt egy szép lány, akkor a felvételin számtanpéldát kérdeztem tőle, hogy „Mondja meg, mennyi 25-ször 30? De nagyon gyorsan!” „Jó, rendben, föl vagy véve.” Ha jött egy csúnyább, akkor „2,5-nek mennyi a 35,5 százaléka? Nagyon gyorsan és csak fejben! Lejárt az idő, köszönöm szépen!”. Az nem létezik, hogy ezt bárki egy perc alatt fejben kiszámolja. Ez volt a felvételi. Szóval ezért nagyon szép lányok voltak az osztályban. A legszebbeket az első sorba ültettem, ha jönnek a górék, akkor lássák a szép lányoknak a lábát. Egyszer jött látogatóba a Péter, én épp feleltettem. Feleltessen tovább. Na hát kit szólítsak fel? A legjobbat. „Legyen szíves, mondja meg...”, és feltettem a kérdést. Semmi válasz. „Nem értette a kérdést?” Még egyszer elismétlem. Semmi, annyira megijedt, hogy ott van az elnök. Ekkor azt mondta a Péter, „Látom, zavart okoztam, elnézést kérek, elmegyek”. Nagyon rendes ember volt.

A Statisztikai Hivatalnak én voltam a könyvviteli szakértője. Könyvvitelt tanítottam, és a Számviteli Főiskolának én voltam a szakmai instruktora akkor. Ilyen alapon tényleg jó nevem volt. Csak egyszer volt egy balhé a Fock – az volt az ipari miniszterhelyettes – idejében a befejezetlen termelés miatt [Fock Jenő (1916–2001) – szociáldemokrata, majd kommunista politikus. Számos párttisztsége és állami funkciója volt. A PB tagjaként gazdaságpolitikával foglalkozott, az új gazdasági mechanizmus egyik vezetője volt. – A szerk.]. A termelési érték két részből áll. A befejezett termelésből és a befejezetlen termelésből. Ez a kettő együtt adja ki a termelési értéket. Könyvelésből könnyen ki lehetett számítani, hogy mennyi a termelési érték, mert ami kész volt, az átment raktárba. Ami nem volt kész, az ott volt a könyvvitelben anyagban, bérben és egyébben. Az volt a befejezetlen. A statisztikában úgy volt, hogy a befejezett után megbecsülték, hogy mennyi a befejezetlen. A befejezetlen mindig annyi lett, hogy a tervezett termelési értéket túlhaladja. Úgy becsülték mindig, hogy a tervezettnél több legyen, hogy prémium legyen. A statisztikai termelési érték alapján ment a prémium. A tényleges termelési érték mindig magasabb volt tehát, mint a tervezett, hogy prémiumot tudjanak kapni. A könyvviteli meg alacsonyabb volt a tervezettnél. És én rájöttem arra, hogy csalnak, és írtam erről egy cikket, hogy kétféle termelési érték van, és ez így nem megy, és hogy a könyvelési termelési értéket kell figyelembe venni. Ezt elmondtam a KSH elnökének is. Azt mondta, hogy menj el a Fockhoz, és mondd el, hogy ezek csalnak. Nekem rontott a Fock – izgága ember volt –, hogy mivel tudom ezt bizonyítani. „Kérem, bizonyítani tudom.” A Pénzügyminisztériumban volt egy osztályvezető barátom, akivel tanítottam a Számviteli Főiskolán is, és az is megerősítette, hogy ő is bizonyítani tudja. És akkor elhallgattak, aztán megváltoztatták a mérést. Ezek után én lettem a Statisztikai Hivatal számviteli tanácsadója.

Amikor a Gázművek meghirdette, hogy gazdasági igazgatót keres, 1955-ben, akkor megkérdeztem, mit fizetnek. Kétszer annyit kereshettem, mint amennyit a tanítással. Megpályáztam. És mivel akkor még a Számviteli Főiskolának is a szakmai instruktora voltam, a jelentkezők közül rögtön engem választottak ki. Megkértek, hogy legyek a Gázművek gazdasági igazgatója, örömmel vállaltam. Jól éreztem magam ott, még most is szeretnek. Mikor a nyolcvanéves születésnapom volt, azt mondták, hogy rendeznek egy ebédet, hívjak meg húsz embert, akikkel együtt dolgoztam. Én választhattam meg, hogy kik legyenek ott, mi legyen az ebéd, nagyon jól éreztük magunkat, régi emlékeket idéztünk föl, vicceseket meg komolyakat. Egy vicceset elmesélek. Volt egy nagyon jó barátom, a Kelényi, szolgáltató igazgató volt, annak volt egy autóbuszbérlete, és mikor kiment a vécére, kivettük a zsebéből. Az egyik barátom kivette belőle a fényképet, és egy majomképet tett a helyére. Két hétig járt vele, és nem vette észre. Egyszer jött mérgesen, hogy „Képzeljétek, mi történt!”. „Na mi?” „Fölszállt egy ellenőr, és megmutattam neki a bérletemet. Sokszor mutattam már, és oda se néztek, most meg, mikor odamutattam neki, mondta, »Mutassa csak!«. »Mi az, nem ismer rám?« Én még ilyen hülyeséget kérdeztem tőle. Azt mondja: »Hát?« Mondom, »A fiatalkori képem«. Akkor már mindenki röhögött az autóbuszon, úgyhogy odanéztem, hú! Akkor láttam, hogy egy majom képe.”

A Gázműveknél egyébként sohasem volt semmilyen atrocitásom. A Kádár-rendszerben nem volt ilyen a zsidó származás miatt. Nagyon jó kapcsolataim voltak, és most is ha bemegyek, össze-vissza ölelgetnek, annyira örülnek nekem. Vezető állásban voltam, nem jutott el hozzám ilyesmi. Tényleg nagyon jó kapcsolatban voltam mindenkivel. És ha lehetett, akkor mindenkin segítettem. 1955-ben négyezer forint alapfizetéssel mentem a Gázművekhez, és plusz ezer forint volt a prémium. A Gázművek akkor az egyik legnagyobb vállalat volt. Nagy volt a felelősségem, ezért volt ilyen magas a fizetésem [„Néhány kiemelt kategóriát nem számítva, [:1955-ben:] a vállalati igazgatók fizetése állt a lista élén. Bérük magasabb volt, mint az ágazati irányító apparátus vezetőié, és jóval felette állt a diplomás értelmiségiekének. … A vállalati igazgatók 2649 Ft-os átlagos bére nem egészen 70 százalékkal haladta meg a legjobban fizetett munkásokét, a bányászokét, és nem egészen háromszorosa volt a legrosszabbul fizetett munkásokénak, az állami gazdaságiak átlagbérének. Az orvosok 1873 Ft-os havi fizetése lényegében a kiemelten jól fizetett vájárokéval (1792 Ft) volt azonos.” (Egy középiskolai tanár átlagos havi fizetése ugyanekkor 1396 Ft volt.) (Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, I, 221–222. oldal.) – A szerk.]. 1980-ban voltam hatvan éves, akkor mentem nyugdíjba, de még utána is bejártam 1995-ig mint szakértő.

1956-ban a Gázműveknél voltam Óbudán. Akkor még Óbudai Gázgyár volt. Később én egyesítettem a Köztársaság téri Szolgáltató Vállalattal. Az óbudai gyárból és a szolgáltató vállalatból lett a Fővárosi Gázművek 1957-ben. Naponta érkezett Lengyelországból száz vagon szén, kokszot gyártottunk Budapestnek a fűtéshez, meg Olaszországba exportáltuk a kokszot. Csehszlovákiából is hoztunk szenet. Minden évben ki kellett mennem ezekbe az országokba. Aztán történt, hogy 1956. október 27-én behívott Bordás, az akkori műszaki igazgató, és nagyon rendes volt, mert azt mondta, hogy „Te, Géza, menj haza, majd szólunk, ha lecsendesedik a helyzet. Itt a szén táján most nagyon sok olyan ember dolgozik, aki azelőtt magas rangú Horthy-tiszt volt, és most keresik a zsidókat. Menjél haza!”. November 4-én, mikor az oroszok bejöttek, akkor pedig szólt a Bordás, hogy most már bemehetek újra. De még novemberben a Munkástanács két vezetője odajött hozzám, és azt mondták, „1945 előtt, aki öt évig dolgozott a Gázműveknél, az kapott évenként húsz mázsa kokszot, vagy ha nem kellett a koksz, akkor annak megfelelő forintot. Ez volt a jutalom. Miért nem lehet ezt most is megcsinálni?”. Mondtam neki, hogy nem lehet, ki rendeli ezt el? Azt mondták erre, hogy majd én elrendelem, írjam alá a papírt, hogy kiosszuk azoknak a kokszot, aki már öt éve a Gázműveknél vannak. Mondom: „Én ezt nem tudom aláírni, nem vagyok erre fölhatalmazva.” Erre azt mondták, „Ha nem írja alá, akkor egy pajszerral fejbe vágjuk!”. Kaptam huszonnégy óra gondolkozási időt. Elmentem az igazgatóhoz meg az akkori párttitkárhoz meg a szakszervezeti vezetőhöz, és kérdezem tőlük, hogy mit csináljak, mert ha nem írom alá, akkor agyonvernek. Azt mondták, írjam alá, mit lehet csinálni. És akkor aláírtam. Kiosztották a kokszot vagy a pénzt. Aztán jött a „muk” [„MUK” – 1957 elején MUK feliratok jelentek meg a pesti házfalakon. Akik nem tudtak beletörődni a forradalom eltiprásába, azzal biztatták magukat és társaikat, hogy az 1848-as forradalom évfordulóján, március 15-én újra kezdik a harcot: „Márciusban Újra Kezdjük!”. – A szerk.]. A következő évben, 1957 májusában felhívtak a Belügyből, és kérdezték, hogy maga az aki aláírta ezt a hatalmas mennyiségű kokszot. Mondom, igen. Azt mondja: „Hát ez büntetendő cselekmény, felelősségre fogjuk vonni!” Amikor négyszemközt voltunk, akkor is mondta, hogy mekkora kárt okozott! Mondtam neki: „Nem egészen így volt, agyonvertek volna, hogyha nem írom alá.” Azt mondja, ebből vizsgálat lesz, és majd meglátjuk, hogy mi lesz. Kiállt mellettem az akkori óbudai igazgató meg a párttitkár, hogy engem halálosan megfenyegettek.

1963-ban levizsgáztam, és megkaptam a könyvvizsgálói oklevelet, az most is érvényes. Okleveles könyvvizsgáló az egyben magasabb szintű, mint a közgáz egyetem. Okleveles könyvvizsgáló csak úgy lehetett valaki, ha közgazdasági egyetemet végzett. Ha nem végezte el az egyetemet, akkor bizonyítania kellett, hogy egyetemi szintű tudása van, hogy lehessen okleveles könyvvizsgáló. A Pénzügyminisztériumban volt a vizsgáztatás.

1964-ben jutottam ki Amerikába, amikor a nővéremnél voltam két hónapig. Ő hívott meg, és küldött nekem repülőjegyet. Könnyen kaptam vízumot, mert a nővéremnek nagyon jó híre volt. Itthon pedig nem aggódtak a hatóságok, hogy nem jövök vissza, mert nagyon jó állásom és családom volt. Sőt, amikor kimentem a repülőtérre, akkor sok barátom kísért ki. Az amerikai gázvállalatoknál is voltam, és mondták, hogy maga annyira ért a szakmához, nem akar itt dolgozni? De mondtam, hogy köszönöm szépen, de semmi esetre  sem.

Az ENSZ Titkárságán láttam, hogy csak úgy vesznek föl munkaerőt, ha az életrajzot kézírással írják – mert abból sok mindent meg lehet állapítani. Én is, mikor vezérigazgató-helyettes voltam harminc éven keresztül, ha pénztárost akartam felvenni, csak úgy vettem föl, ha helyesen tette fel az „ő”-re vagy az „í”-re a vesszőt. A nővéremnek nagy neve volt. Rendkívül sok barátja volt Amerikában. Volt egy kolléganője, egy néger nő, aki szintén jogász volt, és az apja volt talán a leggazdagabb ember New Yorkban. Mindennap az ENSZ-ben ebédeltem, isteni kaja volt.

Úgy jöttem haza New Yorkból, hogy megálltam Stockholmban, és meglátogattam az első feleségem nagybátyját, aki hegedűművész volt. Két testvér volt kint, Gosztonyi Károly és Gosztonyi Marci. Károly volt a hegedűművész, annál voltam. Autóval jött ki értem, és mikor mentünk be a repülőtérről, volt egy óriási épület. Fehér zászló volt az épület tetején. „Mondom, mi ez?” „Ez a stokholmi börtön.” „Miért van fehér zászló?” „Mert nincs lakója.” Akkor, 1964-ben, Stokholmban a börtönnek nem volt lakója.

1970-ben ENSZ ösztöndíjjal kiküldtek három hónapra Londonba, hogy tanulmányozzam a városi gázról földgázra való átállást. Könyvet is írtam erről. 1980-ban ismét kint voltam Amerikában két hónapig rokonlátogatáson, a Trattner Géza leszármazottainál, akiket a nővérem ismert meg 1964-ben.

A Papp József téren laktunk először Újpesten, aztán átkerültünk a Frankel Leó utcába. A Duna-partra néző, kétszobás lakás volt. Amikor a lányom férjhez ment, akkor elkezdtük építeni a többi kilenc lakóval közösen ezt a mostani budai társasházat a lányomnak, de a lányom maradt a Duna-parton, és mi jöttünk ide a feleségemmel.

Nyaralni Balatonra szoktunk járni. Én építettem a Gázműveknek a [balaton]füredi üdülőjét, a visegrádi üdülőjét, a horgásztanyát, a vadásztanyát. Én is nagy horgász voltam, odajártunk majdnem minden vasárnap a Gázművek többi dolgozójával. Volt a Zádor István, a horgászegyesület elnöke, ő vitt le először a Balatonra, amikor a Gázművekhez beléptem 1955-ben. „Ez a horgásztanya?” ¬– kérdeztem. Az egy kis faházból és egy stégből állt, de fogatott velem ott egy ötkilós pontyot. Na, mondom, akkor megcsináljuk ezt a horgásztanyát. „De hát hogyan? – kérdezte ő. Hát megkértem azt a Kelényit, hogy adjon asztalost meg kőművest. Óbudán volt egy csomó hulladékanyag, azt kivitettem oda. Csináltunk abból egy szép kis horgásztanyát, ahol fürdőszoba, vécé, konyha, több lakószoba volt. Kert is volt, húsz-harminc ember elfért ott. Amikor kész lett, akkor bejelentették, hogy ez egy fekete beruházás. Aztán megijedtem, hogy most mi lesz ebből. Akkor a Kelényitől kaptam egy papírt, hogy az emberek munkaidő után, szombat-vasárnap társadalmi munkában dolgoztak, a másik pedig, hogy a hulladékanyagról kiállítottunk számlákat, amit a horgászegyesület fillérekért megvett. Így aztán megmenekültem a fekete beruházástól. Én mindig a kollektívára költöttem, de ha egy kis illegális dolog volt, azt kapásból feljelentették. Nem tudom, hogy ki volt.

A háború után az első feleségemmel nem éltünk vallásos életet, nem jártunk templomba, nem volt se szombat, se szédereste. Illetve Jom Kipur nálam mindig volt, de csak délig. Például a Gázműveknél nekem mindig behozták reggel a feketekávét, és [Jom Kipurkor] mikor kimentek, én kiöntöttem. A házasságkötésünk polgári és egyházi is volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az az igazság, hogy azért esküdtünk templomban is, mert akkor volt egy olyan, hogy aki templomban esküszik, az kap, nem tudom, mennyi pénzt, támogatást a Jointtól az esküvőre. Akkor megesküdtünk a templomban, és kaptunk valamennyi pénzt. Csórók voltunk, és kellett a pénz. Nagyon jó házasságunk volt, de a feleségem 1978-ban sajnos meghalt rákban.

A lányom 1947 júniusában született. Sajnos az első feleségem úgy nevelte, hogy nem is tudta a lányom, hogy zsidó. Újpesten laktunk akkor, a Papp József téren volt az első lakásunk. És azt mondja nekem egy újpesti barátom, hogy „Te, szeretnék veled beszélni”. „Mi a baj?” „Majd elmondom. Tudod, hogy a lányod és az én lányom egy osztályba járnak.” „Igen, tudom.” „Tudod, mit mondott a te lányod az én lányomnak?” „Mit?” „Te büdös zsidó!” Mondom, „Tényleg?”. Mondja nekem, „Nem tudja a lányod, hogy ő zsidó?”. „Idefigyelj, én a Gázműveknél dolgozom, nyakig vagyok, meg egy ideig még a Számviteli Főiskolán is voltam, úgyhogy nincs időm foglalkozni ezzel, a feleségem meg valamilyen oknál fogva ettől tartózkodik, nem akarja, hogy nagyon zsidós legyen.” Mondom, „Jó, akkor majd előveszem”. És leültem vele. „Hallom, mit mondtál, te nem tudod, hogy zsidó vagy?” Akkor történt valami, és érdeklődni kezdett, ma pedig minden pénteken gyertyát gyújt a lányom. Sokkal vallásosabb, mint mi. A férje szülész-nőgyógyász, debreceni, vallásos szintén. A háború előtt csak zsidó ünnepeket tartottunk, de mikor az unokám megszületett, akkor neki már vettünk karácsonyfát, a lányom nem kapott fát, de az unokám az kapott. Az unokám egyébként nem vallásos. A lányom korábban földrajz és rajz szakos tanárnő volt. De mikor én huszonnégy évvel ezelőtt elmentem nyugdíjba, akkor azt mondták, hogy jöjjön ő is a Gázművekhez. A Gázműveknek akkor alakult meg a múzeuma, és jelenleg annak a vezetője.

A második feleségemmel, Hirschkovits Ágnessel Scheiber Sándor hozott minket össze, és ő volt, aki később össze is adott minket. Scheiber Sándorral úgy találkoztam, hogy egyszer a Lukácsban ültem vasárnap délelőtt a barátommal, és szemben ült velünk. „Nézd, ott ül a Scheiber, ismered?” Mondom, „Nem”. Azt mondja, „Bemutatlak”. Köszöntünk, leültünk, bemutatkoztam. Mondta a barátom, hogy a Gázműveknek vagyok a gazdasági igazgatója, meg hogy a feleségem meghalt, és hozzon össze valakivel. Akkor rögtön kérdezgetni kezdett. Akkor már volt öröklakásom, autóm meg Aporkán egy kis vízparti telkem meg faházam. Ez volt, amit a Gázművek óta összehoztam. Megmondtam neki, mennyi a keresetem meg ez, meg az. „Jó – mondta –, majd keresek valaki magához valót.” Ez volt vasárnap délelőtt. És hétfőn reggel fölhívott. „Tiszteletem! Máris talált nekem valakit?” „Hát igen – azt mondja –, de nem baj, ha rokonok leszünk?” „Miért volna baj?” „Mert akivel összehozom, annak a fia vette el az én lányomat.” Azt mondta: „Holnap hívja föl ezt a számot, majd én beszélek vele, beszéljenek meg egy időpontot.” És akkor én fölhívtam, és mondtam, hogy a Scheiber Sándor stb. „Tudok róla.” „Hol találkozzunk?” „Itt lakom a Visegrádi utcában, jöjjön föl, mert még nem ismerjük egymást, nehéz lenne így találkozni.” Fölmentem egy szál rózsával, és összejöttünk. Ez volt 1980 augusztusában. És azóta együtt vagyunk. Az esküvő 1983-ban volt, a Scheiber adott minket össze. Nem voltunk sokan, talán tízen, ha összejöttünk. A barátaim voltak ott főleg. Zsinagógai esküvő volt, de én nyugdíjas voltam már akkor, ki is léptem addigra a pártból. Azért léptem ki, mert reggel 7-re be kellett volna járnom a pártbizalmi értekezletre. Kértem, hogy nyugdíjasoknak ne legyen kötelező ide-oda járni. Legyenek tiszteletbeli párttagok. Nem engedték, hát kiléptem.

Én a Scheibert nagyon szerettem, végtelen jó ember volt. És az a könyvtár, amivel ő rendelkezett, kétszer akkora szoba volt, mint az enyém, és minden teli volt könyvvel. Sokszor csodálkoztam rajta, hogy amíg nekem keresni kell egy könyvet, ő pillanatok alatt megtalálta. Nagyon szerette Arany Jánost meg Mikszáthot. Akik rendes magyar írók voltak, azokat ő nagyon szerette. Én Arany János „Őszikék”-jéből ezt a négy sort nagyon szeretem: „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engemet a jó Isten kévébe / Betakarít régi rakott csűrébe / Vet helyemre más gabonát cserébe.” [Arany János: Sejtelem, 1882] És mikor elmondtam, akkor odalépett a fiókhoz, és rögtön kivette azt a kötetet, amiben ez is benne volt.

A második feleségem, Ágnes Budapesten a Visegrádi utcában lakott a szüleivel, egyedüli gyerekként. A Hollán utcai zsidó elemi iskolába járt négy évig. A második világháború alatt a Vadász utcai védett házban volt, ami svájci irányítás alatt állt, de nagy szerencsével menekült meg onnan. Kivitték már őket a Dunához [lásd: a zsidók Dunába lövése], de az Üvegház tulajdonosa értesítette a svájci nagykövetet, aki visszavitte őket [1944. december 31-én egy nyilas különítmény behatolt a házba, több embert a helyszínen agyonlőtt, a többit a Duna-partra irányította, és csak a ház tulajdonosának, az üvegkereskedő Weiss Arthurnak a határozott fellépése mentette meg életüket. Weisset a nyilasok másnap elhurcolták és meggyilkolták. – A szerk.]. 1945-ben, a felszabadulás után a szülei beíratták őt a zsidó gimnáziumba, de végül a nyolcosztályos Ráskai Lea gimnáziumot végezte el [A Ráskai Lea Leánygimnázium 1918–50 között működött az V. kerület Szemere utcában. (Elődje a Budapest Községi Leánygimnázium, jogutódja a jelenlegi Kossuth Zsuzsa Gimnázium. – A szerk.]. Az édesanyja otthon volt háztartásbeliként, hetvenhat éves korában halt meg, az édesapja az Aschner Lipót gyárában, az Egyesült Izzóban volt igazgató, ő is Mauthausenben volt, átesett a hastífuszon [Baktérium okozta, magas lázzal járó fertőző betegség. – A szerk. ], hatvankilenc éves korában meghalt, szívinfarktust kapott. Együtt éltek a nagynénjükkel. A második világháború után előlről kellett kezdeniük az életet. Kevesen maradtak meg a családból, és közülük is többen kimentek Izraelbe.

Először a „Néphadsereg” című újság szerkesztőségében dolgozott a feleségem, aztán a Magyar Rádiónál volt titkárnő, gépírónő, a levelezési osztályon előadó, 1958-tól pedig a Magyar Televíziónál dolgozott az archívumban, a filmeket nézte meg, snittelte fel. Az első huszonöt alkalmazott között volt, onnan ment nyugdíjba

A feleségem barátnője a Dévényi Zsuzsa, az én barátom pedig a Faludi Gyuri, akivel együtt jártam az újpesti gimnáziumba. Egy alkalommal olyan sikeresen hoztuk őket össze, hogy azóta is együtt élnek. A Faludi volt az, aki negyvennyolc embert mentett meg, amikor Földes László felrobbantotta az Apolló házat Újpesten [„Újpesten volt egy erős fegyveres ellenállási csoport, Földes László volt a vezetője, nemrég halt meg. Megtámadtak egyszer egy nyilas házat, ahova nagyon sok zsidó gyereket, fiatalasszonyt és öregembert zsúfoltak össze, ez volt az Apolló-ház, régen Apolló mozi. Úgy tervezték, hogy másnap viszik őket a Duna-partra kivégezni, de az újpesti ellenállók kiszabadították őket” (Részlet Aradi Vilmosné visszaemlékezéseiből,  „Hetek”, 2001, febr. 10.). – A szerk.]. Érdekes, hogy a Rajk-ügyben [lásd: Rajk-per] viszont letartóztatták, öt évet ült börtönben borzalmas állapotban. Azután visszakapta a régi ezredesi rangját, nyugdíjba ment. Minden vasárnap együtt megyünk a barátainkkal a Margit kert étterembe.

Ágnessel vallásosabb életet éltünk, mint az első feleségemmel. A Jom Kipurt például a feleségem végig tartja, egész nap böjtöl, és többnyire délelőtt templomba is megyünk. Ünnepek előtt pedig kijárunk a temetőbe. Neki is ott vannak a rokonai, apja, anyja, meglátogatjuk őket. Azelőtt én nem jártam templomba, minden évben csak a megemlékezésekkor mentem el. Abban az időben tilos volt egy vezetőnek. Aztán ahogy megesküdtünk, attól kezdve jártam. Akkor már nem volt probléma, már nyugdíjban voltam.

A rendszerváltáskor én már nyugdíjban voltam, de mint igazságügyi könyvszakértő 1989-ben megalakítottuk az Igazságügyi Szakértői Kamarán belül a szakosztályt, és engem választottak a szakosztály elnökének. Az volt a feladatom, hogy az igazságügyi szakértők megbecsültségén változtassunk. Egy ügyvéd egy peres ügyben százalékot kapott, és egy százmilliós ügyben ugye milliókat. Egy igazságügyi könyvszakértőnek ugyanakkor 600 meg 800 forint volt az órabére. Annyit keresett, mint egy takarítónő. Holott azt, hogy valaki csalt, lopott vagy sikkasztott, nem az ügyvédnek kellett bizonyítania, hanem nekünk. Csináltam ezt egypár évig, de aztán láttam, hogy itt az ügyvédek tartják kézben a zsinórt, ezen nem lehet változtatni, míg a törvényeket ők hozzák. És akkor lemondtam az elnöki tisztről. De mint szakosztálytagot most is megkérnek, hogy a vezetőségi ülésen vegyek részt, hátha tudok nekik segíteni. Szerkesztettem is egy könyvet ezzel kapcsolatban, az „Igazságügyi könyvszakértők kézikönyvé”-t, mely 1995-ben jelent meg. Ezen kívül több könyvet is írtam. Mivel egyik hobbim a grafológia, a „Grafológia” című könyv szerkesztésében is segítettem. Én a grafológia történeti áttekintéséről írtam. Áttekintettem a történelmet, és kiemeltem a nagyokat, hogy kiket érdekelt a grafológia, az első grafológus például Suetonius volt, aki Augustus császár írását elemezte. A Grafológiai Társaságot Frank Tiborral együtt én alapítottam 1984-ben. Abban az évben a Metró klubban tartottunk többen előadást, de akkor ki se szabad volt ejteni azt a szót, hogy grafológia, mert tilos volt. Az emberismeretről, a kommunikációról, így aztán az írásról is beszéltünk.

A rendszerváltozás után az újpesti zsidó hitközséggel is szorosabb lett a kapcsolatom. Évente egyszer-kétszer ellátogatok a zsinagógába, Jom Kipurkor mindig elmegyünk, meg ha van valami rendezvény. Volt egy szédereste is néhány évvel ezelőtt Újpesten. Idén [2004-ben] azt mondták, hogy ott lesz Újpest polgármestere meg a rákospalotai polgármester. És állítólag meghívták a pártok vezetőit is – most lesz a holokauszt hatvanadik évfordulója –, hogy jöjjenek el széderestre.

Háromszor voltunk Izraelben. 1986-ban voltam először, az 1990-es években kétszer, de mióta van ez a csimm-bumm cirkusz, azóta nem megyek. A második feleségemnek rengeteg rokona van ott. Paszternák Bélánál voltunk. Ő egy pszichológus, és egy demokrata érzelmű ember, mindig őnála laktunk. Nagyon jól éreztük magunkat, mindig mentünk valahova, a Vörös-tengerhez, a Holt-tengerhez, bejártuk egész Izraelt. Mikor végigmentünk a kibucokon, hívtak is minket, hogy költözzünk ki. Csodálatos kibucok voltak, uszodájuk volt, mindennel el voltak látva. Volt egy iskola a kibucban, és én lerajzoltam ott mindenkit. Akkor mondták, hogy „Jöjjön ide tanárnak, kap egy szobát, léghűtéssel, ellátjuk mindennel, ami csak kell”. Mondom a feleségemnek: „Na mit szólsz hozzá, micsoda ajánlatot kaptunk! Jöjjünk ide a kibucba, és tanítsam rajzolni a gyerekeket.” Azt mondja, ezen még gondolkodni kell, de aztán nem lett belőle semmi.

Negyedévente kapok 404 euró kárpótlást, megkaptam az ötezer márkát, meg aztán még egyszer ötezer márkát. Többször voltak itt forgatni a Spielberg Alapítványtól, és állítólag a New York-i Zsidó Múzeumban meg a jeruzsálemi múzeumban [a Jad Vasemben] is megvan az a film, ami rólam is szól: a „Survivors of the Shoah” [Steven Spielberg a „Schindler listája” c. film forgatása után alapította meg  a „Survivors of the Shoah Visual History Foundation” nevű szervezetet, amely videóinterjúkat készít holokauszt-túlélőkkel, elsősorban a háború alatti élményeikről. – A szerk.] El kellett mondjam, hogy tulajdonképpen min mentem keresztül. És a Bécsi Zsidó Múzeumnak is van egy kétórás videófelvétele „Mauthausen” címmel [Az interjúalannyal a Vajda Júlia és Kovács Éva által vezetett narratív életútinterjú-gyűjtés keretében készült interjú és egy kétórás videófelvétel a mauthauseni Holokauszt Múzeum számára. – A szerk.]
 

Forgács Tibor

Életrajz

Dr. Forgács Tibor kettesben él feleségével a IX. kerület jobbik részén, közel a Közgazdaságtudományi Egyetemhez, egy 1930-as években épült ötemeletes bérház két szoba összkomfortos lakásában. A lakás berendezése is felnőtté válásuk, az 1930-as évek értelmiségi divatját tükrözi, de minden, a fotelek, az íróasztal, a könyvespolc is kissé megkopott.

A dédszülőkről semmit nem tudok, már nem éltek, amikor én születtem. Nem is meséltek róluk. Apai nagyapám, Freikind Ignác suszter volt. Furtán [Bihar vm.] született, ott is élt sokáig, aztán elköltözött Komádiba [Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 8600, 1920-ban 8700 fő lakossal. – A szerk.], és ott halt meg valamikor az 1930-as években. Nem tudom pontosan, hány testvére volt, én csak egyet ismertem, a Béni bácsit, aki egy rendkívül peches ember volt. Azt mondta, hogy ha ő kalapos lenne, akkor az emberek fej nélkül születnének. Ővele történt a következő eset. Valamilyen ügyben beidézték őt a bíróságra Berettyóújfaluba. Akkor még nem volt autóbuszjárat, vagy gyalog, vagy lóháton, vagy szekéren lehetett bejutni. Talált egy szekerest, aki ment éppen. Bevitték tanúskodni, és persze hát visszamenni nem tudott, és egy ismerőshöz ment, hogy adjon szállást. Nagyon szívesen adtak neki, de mondták, hogy nincs külön szobájuk, hanem itt van egy kisgyerek, és abban a szobában egy másik ágy. És mondták neki, hogy ha éjjel ki kell menni, szóljon nekik, mert a kutya esetleg megharapja. Na most az éjjel fölébredt, és pisilni kellett neki. Szégyellte, hogy most ezért felkeltse őket. Spekulált, spekulált, hogy mit csináljon, és eszébe jutott egy mentőötlet. Fogta a kisgyereket, áttette a saját ágyába, és belepisilt a gyerek ágyába. Ment vissza, közben a gyerek becsinált az ő ágyába. Erre azt mondta, hogy nem érdekli a kutya, és kimászott az ablakon, és eljött, hogy ne találkozzon a háziakkal. Ez volt a Béni bácsi. Ezt ismertem.

Apai nagyanyám, Lévi Eszter 1848-ban született Biharnagybajomban [Bihar vm.]. Biztosan voltak testvérei, de én nem ismertem őket. Amikor a nagyapám meghalt, akkor oda költözött egy egyik fiához, apám bátyjához, aki szintén Komádiban élt.

Anyai nagyapám, Mittelmann Lajos 1860-ban született Érolasziban [Bihar vm.-ben lévő község, 1910-ben nem egészen 800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Kocsmáros volt Székelyhídon [Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 5300 lakosa volt, a trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Ez egy olyan kis falusi kocsma volt. Nagyon stramm ember volt. Arról volt nevezetes, hogy a vizet csak mosdásra használta. Sohasem volt ittas, de csak bort ivott. Magyarázta nekem, hogy a víz a legveszélyesebb ital, mindenféle betegséget lehet kapni tőle: vízkórságot, kólikát stb. Az öregnek az volt a szokása, hogy korán reggel megivott egy kupica pálinkát, majd pipára gyújtott, s csak később reggelizett. Az orvos azt mondta neki úgy ötvenéves korában, hogy hagyja abba ezt a rossz szokását, ne mérgezze magát az éhgyomorra ivott pálinkával és a pipázással, mert így nem garantál neki hosszú éveket. Az orvost már rég eltemették, a nagyapám meg 80 éves korában sem változtatott a szokásain. Én utoljára 86 éves korában láttam, mivel a másik lányánál élt Temesvárott. Megkérdeztem, hogy van. „Nem jól, fiam.” „Mi a baj?” „Ha sokat megyek, elfáradok” – volt a válasz. 87 éves korában halt meg ép fogakkal. Az ő testvéreiről sem tudok semmit.

Anyai nagyanyám, Bauer Betti 1866-ban született Érsemjénben [Bihar vm.-ben lévő község volt, a trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Egy testvéréről tudok, Bauer Józsefről. Ez a Bauer József ilyen közvetítő volt, azzal foglalkozott, hogy összehozta az üzleteket, és akkor százalékot kapott. Ő vette el sorban apám húgait. Tehát tulajdonképpen a nagybácsikájukhoz mentek hozzá.

Az apámnak ugyanis volt két húga, Hermin és Sára. Mindketten az 1890-es években születtek Komádiban. Bauer József elvette Hermint, született két gyerek, és Hermin meghalt. Erre elvette Hermin húgát, a Sárát. Attól is lett két gyereke. Hermintől született Magda, aki Izraelben él, és László, aki túlélte a háborút, és Nagyváradon halt meg 1996-ban. Nem volt családja. Sárától született Sándor és Klári. Sándor 1945-ben kiment Amerikába. Valahol az amerikai zónában érte a háború vége, és már nem is jött haza. Most ott kint nyugdíjas egyetemi tanár. Klári itthon maradt, nemrég halt meg, 1999-ben. 

Az apámnak volt egy bátyja is, Freikind Lajos, aki valamikor 1880 előtt kellett hogy szülessen, ha egyszer idősebb volt, mint az apám. Elvett egy Etelka nevű nőt, és született két fia: 1910-ben Dezső, 1912-ben Sándor. Lajos bácsi fuvarozással foglalkozott, és az egyik fia,  Sándor hajtotta a lovakat. Dezső, az tanult, gimnáziumba járt. A két fiú megmaradt, de az apjuk már a háború előtt meghalt, valamikor 1940 körül. Az anyjuk is. Etelka néninek hívták. A két fiú 1956-ban családostul kiment Izraelbe, és ott is haltak meg. Dezső felesége talán még él.

Édesanyámnak [Mittelmann Lenke] öt testvére volt. Vilmos, aki valamikor az 1930-as években halt meg, de csak annyit tudok róla, hogy kereskedő volt. Aztán a bátyja, Ignác, aki Nagyváradon a Félixfürdő főmérnöke volt, és aki valamikor az 1920-as években Székelyre magyarosította a nevét. A feleségét Johannának hívták, és volt egy Éva nevű lányuk, akit a kisgyerekével együtt elhurcoltak, és Auschwitzban haltak meg. A harmadik fiútestvér Márton, aki szintén Székelyre magyarosított az 1920-as években, Temesvárott élt, és textil-nagykereskedő volt. Mást nem tudok róla.

Volt még édesanyámnak két húga, Matild és Szeréna. Nem tudom, mikor születtek, de azt hiszem, olyan két-három évvel lehettek fiatalabbak anyámnál. Matild hozzáment valami boltoshoz Máramarosszigeten, onnan vitték el 1944-ben Auschwitzba. Szeréna hozzáment a temesvári Klein Nándor bútorkereskedőhöz, született egy lányuk, Éva. Őket nem hurcolták el, mert amikor Temesvárt visszacsatolták [A második bécsi döntés hatálya Észak-Erdélyre és a Székelyföldre terjedt ki. Temesvár nem került vissza Magyarországhoz. – A szerk.], ők már nem voltak ott. Valahol Romániában bujkáltak, és Romániából nagyon kevés zsidót vittek el [lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; zsidótörvények Romániában]. A háború után visszatértek Temesvárra, aztán 1947-ben vagy 1948-ban kimentek Izraelbe. Ott Klein Nándor már nem volt önálló, hanem alkalmazott. Ott haltak meg.

Apám, Freikind Béla 1880-ban született Komádiban. Hat elemit végzett. Az első világháborúban a szerb hadszíntéren szolgált közlegényként. Kapott egy Károly csapatkeresztet a bátorságáért. Ez úgy történt, hogy támadtak, és neki nagyon erős végbélfájdalmai voltak, és emiatt nem hajolt le, hanem egyenesen ment. És emiatt tüntették ki, hogy olyan bátor volt, hogy egyenesen ment. A háború végén szerelt le.

1912-ben apám feleségül vette anyámat, Mittelmann Lenkét. Úgy ismerkedtek meg, hogy anyám nagybátyja, Bauer József vette feleségül apám húgait, és hát tulajdonképpen rokoni kapcsolat volt. 1913-ban megszületett a nővérem [Freikind Magda], aki négy polgárit végzett, és utána gépírónő volt Nagyváradon Dr. Maár Gyula ügyvédi irodájában. Közben, nem tudom hányban, férjhez ment Fuchs Jenő kereskedelmi utazóhoz, aki textilben utazott. Gyerekük nem volt, Magdát 1944-ben elhurcolták. A férje túlélte, a háború után Romániában maradt, de nem találkoztam vele. Nem tudok róla semmit. Különben is életemben kétszer vagy háromszor találkoztam vele, mert hát ők Nagyváradon voltak, mi pedig Budapesten, aztán közben volt a munkaszolgálat. Pedig Magdával nagyon szerettük egymást, de hát sajnos elszakadtunk egymástól.

A szüleim a háború előtt [az első világháború előtt] Debrecenbe költöztek, mert apám ott kapott állást egy szállítási vállalatnál. Így aztán Magda és én is Debrecenben születtünk. A háború után anyám bátyja segített nekik anyagiakkal, hazajött Komádiba, és nyitott egy kis szatócsüzletet. Aztán már mindvégig Komádiban éltek, onnan is hurcolták el őket. Komádiban két helyen is laktak. Az első lakás a falu végén volt, egy kétszoba-konyhás ház. Elöl volt az üzlet, abból nyílott az egyik szoba, onnan a konyha, aztán a másik szoba. Az egyik szoba volt nekünk, gyerekeknek, a másik a szüleinknek, és középen volt a konyha. Volt kamra, istálló, tyúkól, nagy kert, ahol az anyám burgonyát meg zöldséget termesztett, és én mint gyerek kapirgáltam körülötte. Az istállóban nem állatokat tartottunk, mert nem volt soha se lovunk, se tehenünk. Aprójószágot tartottunk, csirkét, tyúkot, libát saját fogyasztásra. Anyám még libát is tömött. Előfordult, hogy nekem kellett etetni, szórni a kukoricát, az árpát a tyúkoknak, de ez nem volt rendszeres feladat, tulajdonképpen az anyám elintézte. Eleinte még volt cseléd. Háromra is emlékszem. De aztán ahogy egyre rosszabbul ment, már nem volt senki. Akkor már mindent az anyám csinált.

A harmincas válság idején tönkrementek [lásd: az 1929-es gazdasági világválság], el kellett adni a házat, és akkor elköltöztek egy másikba, egy egyszerű szoba-konyhás házba, ami a falu közepén állt. Az anyám bátyja is adott egy kis segítséget, és nyitottak egy kis üzletet, és azzal vegetáltak. Az üzlet máshol volt, nem abban a házban, amelyikben laktak. Végül már az sem ment, és akkor az apám nyáron cséplési ellenőrnek ment, szóval dolgozgatott, vállalt mindenféle munkát. Közben a boltot az édesanyám vitte, amíg el nem vitték Auschwitzba.

Komádiban pénteken mindig hetivásár volt. Ott kipakoltak ilyen kis sátorral, és amikor már iskolás gyerek voltam, én voltam egyedül az üzletben. A szüleim kimentek a hetipiacra, és én voltam a boltos. Hat-, hét-, nyolc-, tízéves gyerekként.

A szüleim nem voltak vallásosak, de Komádi és az egész megyei környék nem volt egyáltalán vallásos. Megtartották a szombatot, nem ettek tréflit [lásd: étkezési törvények], bár ha a szomszédok hoztak egy kis kóstolót a disznótorból, anyám és én még szalonnát is ettünk. Az apám nem. Az apám minden nap imádkozott táleszben és tfilinnel, de ugyanakkor egy erősen káromkodós ember volt. Egyszer a következő jelenet volt, az életben nem fogom elfelejteni. Állt az ablaknál táleszben és tfilinben, és a következőt mondta: „Az isten bassza meg azt a rohadt kutyát, már megint kergeti a csirkéket.” De mondom, nem volt semmi különösebb ilyen vallási ceremónia. A nagyünnepeket megtartották, akkor nem nyitották ki a boltot. A széderestét is tartottuk, de nagyon egyszerűen. Csak mi voltunk, a család. Semmi különös. Az apám olvasta az imakönyvből a dolgokat, mi hallgattuk. És aztán megvacsoráztunk.

Péntek este az anyám gyertyát gyújtott és imádkozott. Utána húsleves volt. Marhahúsból is. Volt kóser marhahús, azt is a sakter vágta. A szombat azzal telt el, hogy akkor fel kellett öltözni rendesen. Templomba kellett menni. Muszáj volt. Az üzletet akkor nem nyitottuk ki [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

A faluban volt egy zsidó templom. Rabbi nem volt, csak sakter. Rabbi az jött, azt hiszem, Berettyóújfaluról. Volt egy sakter, aki vágta a csirkét, a libát. A zsinagóga udvarában volt egy ház, ott lakott. A zsinagóga nem volt túl nagy, hát akkora, hogy befért kétszáz ember. A templom mellett volt egy mikve. De én nem tudom, hogy elment-e oda valaki. Mi nem, az biztos. Héder nem volt. Ott nem volt ilyen vallási nevelés. Volt egy osztatlan zsidó elemi iskola. Az iskolát nagyon szerettük. Nagyon jó volt a tanító. És nagyon jó tanuló voltam. Ma sem tudom, hogy az áldott emlékű Budai tanító úr hogy csinálta egy koedukált osztatlan iskolában, ahol egy tanteremben 70-80 gyerek volt elsőstől hatodikosig, de harmadik elemista korában minden valamirevaló gyerek lényegében hibátlan helyesírással írt. Az a módszere, hogy miközben egy osztállyal foglalkozott, a többinek csendes foglalkozást adott, azt is jelentette, hogy önkéntelenül is sok minden ránk ragadt a felsőbb osztályosok tananyagaiból.

Apám nagyon jóban volt a szomszédokkal, a parasztokkal. Nagyon rendes népek voltak. Például az volt a szokás a faluban, hogyha együtt voltak egy keresztelőn, akkor az mind koma lett. Nekem volt legalább harminc keresztapám meg keresztanyám. Ha én azt mondtam volna az egyik keresztanyámnak, hogy Julis néném, akkor az egy sértés lett volna. Tehát úgy kellett szólítanom, hogy keresztanyám. Apámat úgy emlegették, hogy megyek Bélához vásárolni. Egy kis szatócsbolt volt, ahol még ital is volt, lehetett kapni egy pohár pálinkát vagy egy pohár bort. És minden este odajöttek a szomszédok az üzletbe, leültek a dobkályha mellé, és beszélgettek. Ittak egy kis pálinkát, és közben az apámmal társalogtak. Öten-hatan mindig voltak. Mindig hallgattam, hogy mit beszélnek. Az első világháborúról beszéltek, hol voltak, mit csináltak. Engem nagyon érdekelt mint gyereket. Olyan családias volt az egész. Még ma is emlékszem a nevekre. Hős Lajosnak hívták az egyik szomszédot, Nagy Józsefnek a másikat, szemben a Méhesék laktak, aztán meg Szalaiék. Nem volt antiszemitizmus. Természetesnek vették, hogy ő szombaton imádkozik és megy templomba, ők meg vasárnap nem mentek.

Általában nem mentek. Szóval nem volt egy vallásos falu, kilencven százalékban református. Azért lett tíz százalék katolikus, mert volt egy káptalani birtok a falu mellett, és oda hoztak katolikusokat dolgozni. Az volt a szokás a faluban, hogy vasárnap délelőtt az asszonyok  a gyerekkel mentek a templomba. A Fő téren volt a templom, és ott volt a kocsma is, addig a férfiak beültek a kocsmába, iszogattak, és amikor vége volt az istentiszteletnek, együtt mentek haza ebédelni.

Egyszer jött egy fiatal református pap, akinek a prédikációja miatt elmentek a férfiak is a templomba. Az egyik leghíresebb prédikációja a következő volt: „Kedves Híveim! Mielőtt felolvasnám Máté Evangéliuma stb., stb. szakaszát, elmondom nektek az álmomat. Azt álmodtam, hogy meghaltam. Szent Péter elé kerültem, aki azt mondta, várni kell, az Úr el van foglalva. Már jó ideje üldögéltem, amikor meghallottam az Úr szavát: pásztor, hol vagy? Mire én: Uram, nem vagyok én pásztor, csak egy kondás, nincsenek nekem juhaim, csak disznaim és azok ti vagytok, kedves híveim!” Ezután elmentek a férfiak is a templomba.

Aztán hoztak oda egy fiatal katolikus papot, azzal meg az történt, hogy könyökölt az ablakban, és látta, hogy egy kislány kötélen húzogat egy kecskét. A kecske nem akart menni. „Hova viszed azt a kecskét?” „Hát a bakhó viszem”. „Ejnye, hát nincs neked bátyád?” „Van, de az nem baszik kecskét.” Szóval ilyen dolgok voltak ott abban a faluban. Egyébként jóízűeket verekedtünk. Volt az alvég meg a felvég. A felvégen laktak a gazdagabbak, az alvégen a szegényebbek. Ha az utcán találkozott egy alvégi egy felvégivel, ugye keskeny járda volt kőből, akkor: „Térj ki, paraszt, az úr elől!” – mondtuk egymásnak. És ha nem tért ki, akkor jött egy kis verekedés. A zsidó gyerekek közül volt, amelyik az urakhoz számított, volt, amelyik a parasztokhoz. A felvégen és az alvégen is vegyesen laktak. Mi például az alvégen laktunk, nem voltunk valami jómódúak, gyenge üzlet volt, éppen hogy megéltünk.

Nyáron mezítláb járkáltunk egy kis nadrágban. Bár az anyám mindig mondta, hogy szandálban menjek, nehogy elvágjam a lábam, de ahogy kimentem a kerítésen, behajítottam a szandált. Emlékszem, nyár volt, kánikula, és hazamentem nyakig sárosan. Az anyám kérdezte: „Az isten áldjon meg, hát hol van most sár?” „Van, csak keresni kell.” Volt egy nagy gödör a falu szélén, ilyen pocsolya, és abban. Sokat másztunk fára. És volt a barátom, a Fisch Jóska, szegény, azt is elvitték, és nem került haza, annak a bátyja szabó volt. Hát, hogy ő is szabó lesz. Egy fára mászás közben elszakadt a nadrágom. „Sebaj”, mondta, „dütsd ki a feneked, majd megvarrom.” Az édesanyám azt a rendet vezette be, hogy este a konyhában körül kellett fordulnom, hogy lássa, mit műveltem napközben a ruházatommal. Semmi nem látszott, még gondoltam is magamban, ez a Jóska tényleg szabónak való. A lefekvésnél azonban némi problémák akadtak, a nadrág sehogy sem akart lejönni, hiába izegtem-mozogtam. Kiderült, hogy Jóska hozzávarrta az ingemet gatyával együtt a nadrághoz. Ollóval lehetett csak megszabadítani a nadrágomtól. Csak azért nem kaptam ki, mert anyám halálra nevette magát.

A faluban nem volt polgári [lásd: polgári iskola], így csak magánúton lehetett elvégezni. Mivel ez költséges volt, meg kellett várnom, amíg a nővérem elvégzi, így aztán hat elemit végeztem négy helyett [Polgári iskolába a négy elemi elvégzése után lehetett menni. – A szerk.]. Majd, hogy valamit behozzak, az első két polgárit magánúton letettem két nap alatt. Sarkadra kellett menni vizsgázni, egyik nap az elsőből vizsgáztam, másnap letettem a második osztály vizsgáját. Akkorra a nővérem már végzett, dolgozott, és segítette a szüleimet, így a harmadikat Debrecenben jártam a Kereskedő Társulat Polgári Iskolájában. Akkor egy évig anyám unokatestvérénél laktam.

A debreceni polgáriból a legemlékezetesebbek az énekórák voltak. Csörsz tanár úrnak sajátos módszerei voltak. Kottázva felírt egy dalt a táblára, és azt szolmizálva, az ütemet kézzel jelezve kellett volna elénekelni [Föltehetően nem az ütemet kellett kézzel jelezniük, hanem a szolmizációs jeleket kellett volna szolmizáció közben mutatniuk. – A szerk.]. Erre az egész osztályból csak a debreceni Kiss Béla cigányprímás fia volt képes. Ezért aztán a „feleltetés” úgy zajlott le, hogy a harmincas létszámú osztály ötösével felsorakozott. Az első órákon még megpróbálkoztunk némi nyivákolással, de a reménytelen próbálkozást hamarosan abbahagytuk. Egymásra néztünk, és mintegy vezényszóra lehajoltunk. A tanár úr végigvert bennünket a nádpálcával. Lefeleltünk. A későbbiekben védekezésül különböző ruhadarabok nadrágunkba tömésével készültünk az énekórára. Így talán érthető, hogy több mint ötven esztendő után is el tudom sorolni az első csoport névsorát: A. Balogh, B. Balogh, Balogh Lajos, Barcza, Bodonyi, Farkas és jómagam. Egyébként kiváló tanuló voltam, de énekből félévkor megbuktam huszonnyolc társammal együtt. Év végén sem tudtunk többet, de mivel az ének melléktantárgy volt, abból nem lehetett megbukni. Negyedikben megint magántanuló lettem.

A polgári elvégzése után a Felső Ipariskolába [Magyar Királyi Állami Felső Ipariskola, Budapest, VIII. Népszínház utca 8.] akartam menni, mivel gépészmérnök szerettem volna lenni. Méghozzá úgy, hogy először a hároméves felső ipariskolát végzem el [lásd: ipariskolák], és utána megyek a Műegyetemre. Az ipariskolához egy év műhelygyakorlat kellett. Ezt becsülettel el is végeztem ott, Komádiban egy olyan mesternél, ahol az épületlakatosságtól az esztergáláson, kovácsoláson keresztül a cséplőgép kezeléséig minden előfordult. Amikor letelt az év, a mester azt mondta, maradjak ott, és egy fél év múlva felszabadít.

Mivel protekcióm nem volt, a Felső Ipariskolába zsidóként nem vettek fel. Így aztán az elemi iskolai tanítóm tanácsára a zsidó tanítóképzőbe [Országos Izraelita Tanítóképző, Budapest, VIII. Rökk Szilárd u 26.] iratkoztam be. Itt nem kellett tandíjat fizetni, sőt internátus [diákotthon] is volt teljes ellátással. Igen szerény társaság gyűlt egybe az ország minden részéből. Pénzt csak úgy tudtunk szerezni, ha sikerült tanítványt szerezni.

A zsidó tanítóképzőben az volt a problémám, hogy a falu, ahol éltem, nem volt olyan nagyon vallásos. Úgyhogy én nem voltam olyan tapasztalt, nem jesiva-gyerek voltam. Emiatt a Lichmann tanár úr, aki a hébert tanította, amikor ilyen vallási dolgokra került sor, látta, hogy  nem nagyon tudom, és akkor azt mondta, hogy írja meg az apjának, hogy okos ember. Erre mondtam, hogy én tudom, miért írjam meg. Azért, kérem, mert egy embernek van három fia. Van egy nagyon okos, jó tanuló, azt adja gimnáziumba. Van egy, aki nem akar tanulni, azt adja iparosnak. És van egy hülye gyereke, azt beadja a tanítóképzőbe. De aztán később kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok hülye. Egyszer kihívott felelni, megnézte a jegyzetemet, és látta, hogy egész jó. Közben az is kiderült, hogy kitanultam a lakatos szakmát, ezért megkértek, hogy menjek el a lakásra, és javítsam meg ezt meg azt. Ez jó volt, mert egyrészt „hivatalosan” lógtam az órákról, másrészt jó uzsonnát kaptam és néha egy-két pengő honoráriumot is. Egyszer egy karnist kellett feltennem. Amikor feltettem, láttam, hogy kissé ferde, az egyik kampós szöget egy-két centiméterrel feljebb gipszeltem be, de úgy gondoltam, nem veszik észre. Bejött a tanár felesége, nézte-nézte a karnist, majd megszólalt: „Nem gondolja, hogy kissé ferdén van feltéve?” – „Óh, nem – igyekeztem menteni a menthetőt –, egyenesen van az feltéve, csak ahogy a fény vetődik az ablakon, az árnyékok miatt úgy látszik, minta ferde lenne.” Kicsit gondolkozott, majd  így szólt: „Tudja mit, nem bánom, legyen ferdén feltéve, de nézzen úgy ki, mintha egyenes lenne.” Ennek nem tudtam ellenállni, és kijavítottam a hibát.

Öt éves volt a tanítóképző, 1932-ben kezdtem, és 1937-ben végeztem. A humán és a természettudományi tárgyak mellett igen erős volt a rajz és kézimunka, a zeneoktatás és a testnevelés is. Minden tanulónak meg kellett tanulnia vagy hegedülni, vagy zongorázni. Én a hegedűt választottam, mivel kevés kilátásom volt arra, hogy valaha is zongorával rendelkezzem.

A tanítóképző nagyon jó iskola volt, hagyta művelődni az embert. Nem tömtek tele sok felesleges dologgal. Például az irodalomtanárunk, Harmos tanár úr az előírt dolgokon gyorsan átsiklott, ugyanakkor szavalt nekünk Adyt, József Attilát, ismeretlen költő verse alapon. Úgyhogy nagyon élveztük az irodalomórákat, sokat tanultunk. Széles körű ismereteket szereztünk a világirodalomból is. Színházba úgy jártunk a „kakasülőre”, hogy télen kabát nélkül rohantunk végig az utcán, mert már ruhatárra nem futotta. Különben is, ha volt 20 fillérünk, abból jól be lehetett vacsorázni. Fél kiló meleg májas-véres hurka 8 fillér volt, negyed kiló kenyér 6 fillér, még maradt savanyúságra is. Igen olcsó és jó volt az absnicli [a meleg húsok mérésénél lemaradó darabkák].

Az iskola egész szelleme az akkori viszonyokat tekintve liberális volt, a tanárok általában túltették magukat a tantervek és tankönyvek merev, sokszor vaskalapos keretein, igyekeztek értelmesen tanítani, s így meglehetősen nyitottakká váltunk a különböző eszmék befogadására. Törvényszerű volt, hogy az érdeklődőbbek eljutottak a marxizmusig. Különböző utakon irodalomra is szert tettünk, olyanokra is, amelyek tiltottak voltak. Kisebb baráti körök alakultak, amelyeknek a beszélgetései hasonlítottak a jóval később megismert szemináriumokhoz.

Tapasztalatokat persze nem csak az irodalomból szereztem. Nyaranként otthon a Szegedi Kenderfonó helyi kendergyárában dolgoztam mázsálóként, hogy megkeressem a ruhára valót meg a szüleim téli tüzelőjét, a pozdorját [A pozdorja a tilolt kender kórójának hulladéka. – A szerk.]. Közben megismertem a gyár munkásainak a helyzetét. Amikor hajnalban a gyárba kerekeztem, láttam a Sebes-Körös hídfőjénél az embervásárt, ahol százak gyülekeztek az uradalmakhoz munkára, de csak egy-két tucat ember volt olyan szerencsés, hogy látástól vakulásig végzett munkáért napszámként kb. egy kiló szalonna árát megkeresse. Ennek egy részét saját maga megette, hogy egyáltalán bírja a nehéz munkát, így a családnak még száraz kenyérre való is alig maradt, nemhogy a „zsírozóra” jutott volna. Az alvégen lakó sok család közül számos volt olyan, hogy nem is tudta az ember, hogy miből élnek egyáltalán. Mindez egy nyiladozó értelmű fiatalemberben kételyeket támasztott a fennálló társadalmi rend tökéletességét illetően. Így aztán eljutottam a Szociáldemokrata Párthoz 1937-ben.

A tanítóképzőben több diáknak volt kapcsolata nemcsak a szocdem párttal, hanem a kommunista párttal is. Meg azzal a harcias, hogy hívták, az a zsidó cionista csoport, somér vagy mi [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon]. Úgyhogy a tanítóképzőben sokat beszélgettünk politikai dolgokról. Kialakult egy kör, és beszélgettünk. És akkor elkezdtem olvasni. Megkaptam a Lenin 10-diknek a magyar fordítását. Ma is megvan a Lenin 10-dik kötet. Érdekelt a dolog, de a kommunistát túlzásnak tartottam, túl élesnek, és akkor a szocdem pártba jelentkeztem. A szocdem párthoz egyébként volt bizonyos családi kapcsolat, mert a feleségem egy rokona, az apósom unokatestvére szocdem képviselő volt. Szóval beléptem oda, és akkor ilyen tanfolyamot csináltak, ilyen politikai tanfolyamot, és arra jártam. Meg kiküldtek üzemekbe beszélgetni munkásokkal. De ugyanakkor azt láttam, hogy a szocdem párt nagyon megalkuvó volt a Horthy-rendszerrel szemben, úgyhogy nem nagyon tetszett, de hát ez volt az egyetlen legális baloldali párt.

Nyaranként a munka mellett néhány hétig nyaraltam is a Nagyvárad melletti Félixfürdőben [A Nagyvárad melletti Váradszentmártonhoz tartozó fürdő legnagyobb nevezetessége az artézi kút, Európa leggazdagabb hévízforrása, amely naponta több mint 17 milló liter, 49 C fokú gyógyvizet adott. A fürdő a jászóvári premontrei rend tulajdona volt, 70 holdas erdő övezte. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.], amelynek a nagybátyám volt az igazgató-főmérnöke. Ez többszörösen is kellemes volt. Egyrészt maga a nyaralás, másrészt az ottani fiatalok tanítgattak a román nyelvre, harmadsorban – de nem utoljára – a gyógyfürdőben sok olyan fiatalasszonyt kúráltak, akiknek nem volt gyereke, és szerettek volna. A fürdő gyógyvize állítólag hatásos volt. Lehet, de valószínűleg szerepe volt ebben annak a sok fiatalembernek is, akik szórakoztatták az unatkozó fiatalasszonyokat. Mindenesetre a következő évben több fürdőző asszonynál megjött a várva várt gyermekáldás. Lehetséges, hogy hasonló helyzet volt, mint ami a többször említett Kohnnal történt. Elment a rabbihoz, hogy segítsen, mivel baj van a házaséletével. Röviden szólva, nem nagyon tud eleget tenni férji kötelességének. Gyere, mondta a rabbi, majd imádkozunk, és az Isten megsegít. Megtörtént, és Kohn biztos akarván lenni a dolgában, megkérdezte, hogy valóban segít-e az ima. „Látom, hitetlenkedsz, na menj be ebbe az elsötétített szobába.” Majd a templomszolgát elküldte Kohnnéért. Beküldte a szobába, és várta a fejleményeket. Egy jó óra elteltével jön ki a Kohn igen peckesen. „Na látod, te hitetlen, ugye segített az ima?” „Lehet”, mondja Kohn, „de meg kell mondanom neked, hogy ez a bádogos Kohn felesége volt, én pedig a fűszeres Kohn vagyok”.

A tanítói oklevéllel nem sokra tudtam menni, állás legfeljebb távoli kis falvakban akadt volna.  Itt maradtam Budapesten, és a Népszínház utca 27-ben egy szobát béreltem egy barátommal, azzal a Fried Palival, aki aztán még a háború kitörése előtt Amerikába ment. Ma is New Yorkban él, igen jó körülmények között. Beiratkoztam a hároméves KERAK-ra [lásd: Kereskedelmi Akadémia], 1940-ben elvégeztem, és közgazdász lettem. Nappali tagozatra jártam, és abból éltem, hogy sok tanítványom volt. Az Akadémián kicsi volt a tandíjam, száz vagy kétszáz pengő évente. De hát én már tizenöt éves koromtól magam tartottam el magamat. Az utolsó évben leendő apósom tanácsára és segítségével utazó (vigéc) lettem a nőikalap-kellék szakmában. Mondanom sem kell, hogy semmit sem értettem hozzá, addig csak a nők fején láttam kalapot. A cégtől kaptam egy másodosztályú vasúti bérletet, s jutalékot az elért forgalom után. Nem minden utazó volt ilyen szegényesen elengedve. A nagyobb cégek, gyárak vagy „diétát” [napidíj] adtak, és a szállodaszámlát fizették, vagy az élelmezési kiadásokról és a szállodai, helyi közlekedési költségekről kapott számlákat fizették. A vevőköröm a vidéki városok kalaposnőiből került ki. A konkurens cégek utazói látszólag bevettek a brancsba, de mindig megkérdezték, hová megyek a következő héten. Kicsit furcsának találtam először, hogy mindig előttem egy nappal járt ott valamelyik. Már-már kezdtem azt hinni, hogy olyan peches vagyok, mint Béni bácsi volt. Hamarosan azonban rájöttem, hogy mindig mást kell mondani, mint ahová tényleg megyek.

A szakmai ismereteket úgy lestem el a vevőktől. Lassanként meg tudtam különböztetni a nyúlszőr tompot a filctomptól [Tomp – domborúra formált nemez vagy más anyag, amelyből a kalapot készítik. – A szerk.], tudtam melyik a ripszszalag, a különböző fátylak, kalapdíszek is ismerősekké váltak. Körülbelül egy fél év múlva már biztosan mozogtam a szakmában, amit végül a cég főnökének is el kellett fogadni. Történt egyszer, hogy hét végén az összegyűjtött rendelések leadásakor ott találtam nála az osztrák tompgyár képviselőjét a kollekciójával. Megjegyeztem az egyik árura, hogy ez nem kell nekünk, ezt nem tudom eladni. Mire a főnök, mit ért maga ehhez, maga pedagógus. Erre fogadást ajánlottam neki, hogy rakjon ki a pultra különféle – osztrák, olasz, cseh, magyar – kalaptomponokat, és én bekötött szemmel, tapintás után megmondom, melyik milyen. Jót nevetett, de az osztrák utazó unszolására ráállt a dologra. Én biztosra mentem, mert addigra már tudtam, hogyan különböznek a tompok egymástól nagyságban, vastagságban, fogásra, és a szélük levágása is jellegzetes. Így aztán nyertem a főnöktől száz pengőt, de ami fontosabb volt, soha többé nem gúnyolódott velem.

Az utazók között nagyon érdekes emberek voltak, sokat lehetett tanulni tőlük a kereskedelemről. A Zwack-gyár [Az 1840-ben alapított likőrgyárról, a Zwack Unicum Rt.-ről van szó. – A szerk.] öreg utazója kiemelkedett közülük, egész legenda vette körül, csínyjei, bemondásai szinte szállóigékké váltak. Mindenki ismerte a szakmában. Történt egyszer, hogy a vonaton összetalálkozott egy fiatal kollégával, a Braun cég utazójával. Kiderült, hogy egy városba utaztak, ami elkeserítette a fiatal kollégát, mert az öreg mellett nem sok esélye maradt üzletkötésre. Az öreg, látva elkeseredését, nagylelkűen azt javasolta, osszák fel a vendéglősöket egymás között, így nem zavarják egymást. Ezek után az öreg első dolga volt, hogy bement az egyik, a fiatalnak kiosztott kocsmároshoz, akikről tudta, hogy egy harmadik cégtől vásárol, és arra kérte, ha jön a fiatal kolléga, mondja azt, hogy tőle már rendelt. Valami vicc? – kérdezte a kocsmáros. Nem, hanem fogadtunk, hogy ma maga tőlem rendel. Jó, mondta a kocsmáros, segítek, hogy megnyerje a fogadást. Délután a vonaton a fiatal feldúltan kereste az öreget. „Szép kis alak vagy, te javasoltad a felosztást, és te szegted meg. Ne is tagadd, a kocsmáros még fel is sorolta, milyen rendelést adott fel neked.” „Igazán, és mit mondott?” Erre a fiatal olyan nagy rendelést sorolt fel, amely meghaladta a kocsma egy egész évi szükségletét. Közben az öreg szorgalmasan jegyzett. A gyárban leadta a rendelést. A leszállításkor a kocsmáros tiltakozott, pör lett belőle. A kocsmáros elvesztette a pert, mert az öregnek tanúja is volt. Hiába igyekezett a kocsmáros védekezni, hogy ő csak viccelt, az üzlet az nem volt vicc ebben az időben.

A konkurenciaharc sokszor nem valami etikus módszerekkel folyt. Történt például, hogy Kohn  bácsi fűszer-csemege üzlete közelében egy új üzlet nyílt. Kohn bácsi másnap kitett egy táblát, hogy az addigi 1,20 pengős banán ára 1,10 pengő. A konkurencia erre 1 pengőért kínálta. Majd 90, 80, és végül Kohn bácsi 70 fillérért írta ki. Erre már átjött a versenytárs. „Hát jó, versenyzünk, de hogy adhatja 70 fillérért a banánt, amikor nekünk 80 fillérben van?” „Hát árulok én banánt?”, kérdezte Kohn bácsi.

Az utazók között azonban nemcsak vicces emberek voltak, hanem olyanok is, akik politikailag is tisztán láttak, s akikkel a KAOSZ-ban [Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége] hamarosan megtaláltuk egymást. Ennek tagjaként dolgoztam, és egyúttal itt működött a Szociáldemokrata Párt egyik alapszervezete, s itt lehetett pártmunkát is végezni. Alighogy elvégeztem a KERAK-ot, behívtak katonának. Bevonultam a Gépkocsizó Tanosztályhoz a Zách utcába – azért ide, mert közben gépkocsi-vezetői jogosítványt szereztem. Iskolai végzettségem révén karpaszományos [lásd: tartalékos tiszt] voltam. A parancsnok, Zentay Iván ezredes, más néven Rettenetes Iván volt. A melléknevét a katonás magatartás kíméletlen megkövetelése miatt érdemelte ki. Majd 180 cm magas volt, feltehetően agglegény, mert éjjel-nappal feltűnt a laktanyában.

Az élelmezés kifogástalan volt. Nem hiszem, hogy a Horthy-hadsereg bármely egységénél csak megközelítően is olyan jó lett volna. Ennek az volt az oka, hogy az ezredes dél körül megjelent a konyhában, és megkóstolta az ebédet. Ha nem ízlett neki, a szakácsok fejét a kondérok széléhez verte. Az is előfordult, hogy kiöntette az ételt, és a szakácsot a kincstári vagyon pazarlásáért katonai bíróság elé állította. Így aztán a szakácsok nem loptak, sőt azt hiszem, még inkább otthonról is hoztak hozzávalókat.

Nem sokkal a bevonulásom után megjelent a rendelet, hogy a nürnbergi törvényeknek nem megfelelőknek külön erre a célra szervezett munkaszolgálatos egységekben kell letölteniük a katonai szolgálatukat. A már katonai szolgálatukat teljesítőket a honvédség alakulataitól át kellett helyezni munkaszolgálatos alakulatokhoz. A munkaszolgálatos zászlóaljak tisztikarát, tiszteseit és legénységi állományú katonáit a honvédségtől kell vezényelni. Ez volt az a bizonyos „keret”, ebből kerültek ki később a hírhedt „keretlegények”. A munkaszolgálatosok közül azok, akik a katonaságtól kerültek át, egyenruhájukban folytatták szolgálatukat mint munkaszolgálatosak, csak a fegyvernemi jelzést, nálam például a gépkocsizók barna paroliját kellett eltávolítani. A közvetlenül oda behívottak főleg a Felvidéken zsákmányolt csehszlovák egyenruhákba öltöztek, magyar katonasapkával. Így aztán mivel először erről elfelejtkeztek intézkedni, én karpaszományos munkaszolgálatosként folytattam. Később rájöttek a helyzet „tarthatatlanságára”, mivel a Szolgálati Szabályzat szerint a rendfokozat nélküli honvéd a karpaszományossal szemben tiszteletadásra volt kötelezve. Így aztán le kellett operálni a karpaszományt. Majd továbbfejlődtek a dolgok, és megszületett a sárga karszalag, később pedig a „nem zsidó vallású zsidók” számára a fehér karszalag.

1941 tavaszán a Magyar Királyi Vasút és Hidász Szertárban dolgozott a századunk, majd  a szakaszunkat időlegesen a Hajógyári szigetre vezényelték, ahol a komáromi hidászoknak segítettünk hajóhídrészek összeállításában, mivel bekövetkezett a Jugoszlávia elleni támadás.

Ezután a Műszaki Katonai Akadémiára vezényeltek bennünket, ahol egész nyáron egy uszodát építgettünk. Én ebben eleinte nem vettem részt, mert az Akadémia öreg alhadnagya megkérdezte, tud-e valaki kaszálni. A csupa pesti srác között csak én rendelkeztem ilyen tudással. A főépület előtt egy futballpálya volt, amely egyúttal az avatások színhelyéül is szolgált, ezt kellett lekaszálni. Ezt én úgy oldottam meg, hogy kora reggel egy kicsit kaszálgattam, majd a bokrok közé húzódtam kaszafenés, kalapálás ürügyén, s jókat aludtam. Már vagy három hete kaszálgattam, és körülbelül a terület feléig jutottam el, amikor jóízű szundikálásomból egy hang riasztott fel: „Maga mit csinál ott, kérem?” Felugrottam és egy vezérkari ezredest láttam magam előtt (a tanárok csupa vezérkari tisztek voltak). „Alázatosan jelentem, kaszálok.” „Nahát!”, mondta az ezredes, és sietve távozott. Tíz perc múlva megjelent az alhadnagy, s jól letolt, hogy miért az út mellé feküdtem aludni, és megparancsolta, hogy három nap alatt fejezzem be a kaszálást.

1941 őszén Erdélybe irányították a századunkat a Szeretfalva–Déda vasútvonal építésére. A körlet először Alsórépán, majd Maroskövesden volt. Mindkét falu tiszta román lakosságú volt, így hasznát vehettem gyengécske román nyelvtudásomnak Abból, hogy katonaként kerültem át munkaszolgálatba, és ismertem a katonai dolgokat, tudtam szolgálati jegyet írni, tényvázlatot felvenni, menetlevelet kiállítani,  előnyöm származott, én lettem a századírnok.

Szerencsére elég jó parancsnokaim voltak. Először egy hadnagy volt a parancsnokunk, aki nagyon szerette a bort és a nőket. Szombatonként beutazott Marosvásárhelyre, ahol magas színvonalú nyilvánosház működött „Paradicsom” néven. Általában szombat reggelenként eltűnt, meghagyva, hogy vigyázzunk mindenre, és hétfőn dél körül került elő. A keret egyik tagja, egy szakaszvezető többször morgott, hogy nem lesz ez így jó, aztán egyszer ő is eltűnt, és hétfőn reggel autóval tért vissza, egy századossal a kolozsvári hadtestparancsnokságról. Mint kiderült, feljelentette a hadnagyot. Jelentkeztem a századosnál, akinek az volt az első kérdése, hogy hol van a századparancsnok? Kinn van a három kilométerre lévő munkahelyen a századdal – feleltem. Mikor vonulnak be? Úgy két óra körül. – Na, akkor megvárjuk. Láttam, hogy baj lesz, itt gyorsan kell cselekedni. Alkalmas időben kimentem az irodából, megkerestem a motoros küldöncünket, és meghagytam neki, menjen a szomszéd falu vasútállomására, ahová 11 óra körül kell megérkeznie a hadnagynak. Mondja meg neki, baj van, egyenesen menjen a munkahelyre, és a századdal együtt jöjjön be a faluba. Végre kettő körül hangos nótaszóval bevonult a század, élén a hadnaggyal. A százados elképedve nézett a szakaszvezetőre. Bejött a hadnagy, bemutatkozott, majd bennünket kiküldtek. Hamarosan bort kellett hozni, és úgy öt óra felé beraktuk az autójába a századost. Ezután a hadnagy behívatta a szakaszvezetőt, megpofozta, és azonnal menetlevelet íratott részére, és visszaküldte a pótkeret-parancsnokságra. Nekem pedig adott két hét szabadságot.

Az utolsó parancsnok egy erdélyi kurtanemes főhadnagy volt, Szentgelicei Szabó Kálmánnak hívták, aki egyáltalán nem volt antiszemita. Miután elvégeztük a munkát, amit kiadtak, békén hagyta az embereket. Amikor odakerült, megkérdezte tőlem mint írnoktól, hogy mi itt a helyzet. Miután nem ismertem őt, nem nagyon mertem beszélni. Aztán kérdezte, hogy milyen a koszt, elegendő-e. „Főhadnagy úr, én nem mondok semmit, tessék odamenni 11 órakor a konyhára, és leméretni a húst.” Mert én tudtam, hogy a géhás szakaszvezető tíz kilóval kevesebbet vesz át, a többit a zsebbe kapja. Elment, lemérte, és jött vissza, hogy „Na, most már mondj el mindent!”. Erre mondtam, hogy ebben és ebben a házban van a szakaszvezető raktára, ott tartja az ellopott lisztet, rumot, mindent. Erre felnyittatta, és attól kezdve egy vagy két hétig rumos feketekávét reggeliztünk, a lisztből fehér kenyeret süttetett. Szóval nagyon rendes volt. Mondta, hogy elküldi ezt a szakaszvezetőt. Mondtam, ne küldje el, ez már nem mer lopni,  jön egy másik, az még jobban fog lopni. Aztán elhelyezték, és akkor mondta, hogy kér valakit. Mondtam, ne kérjen senkit, az egyik gyerek, az egyik munkaszolgálatos ellátja a géhás dolgokat. És Lantos Gyuri lett a géhás.

Egyszer jön a Lantos, mondja, te, baj van, hiányzik öt vagy hat lepedő. Engem le fognak csukni. Mert akkor lepedő, takaró, minden kincstári volt. A lepedőket Kolozsvárra kellett bevinni, ott adtak tisztát. Nem nekünk kellett mosni, hanem a katonaság intézte. Összehajtogatva kellett leadni, és az átvevő a sarkánál számolta meg. Azt mondtam Lantosnak, hogy „Szakíts szét vagy négy lepedőt, és úgy hajtsd össze, hogy a sarkuk stimmeljen.” Így aztán megúsztuk.

Szabadságot nem volt szabad adni. Erre azt mondta a főhadnagy: „Idefigyelj, én nem adhatok szabadságot. Nálad vannak az okmányok, a papírok, nálad van a pecsét, jobban írod alá a nevemet, mint én.”  Tudniillik többször alá kellett írni helyette, mert a szomszéd tanítónőnél töltötte az időt, de én mindig megmondtam neki, hogy helyette aláírtam. Így aztán mindig szabadságoltam hét-nyolc embert. Azt mondta, hogy „Csináld, de ha lebuknak, én nem tudok semmiről”.

A mellettünk lévő faluban volt egy másik század, annak egy börtönigazgató volt a parancsnoka. Rettenetesen bánt az emberekkel. Az írnokával tartottam a kapcsolatot, jóban voltunk, és az szólt, hogy a parancsnoka feljelentette a miénket, hogy illegálisan szabadságolja az embereket. „Vigyázzatok, jön az ellenőrzés!” Mondtam a főhadnagynak, az nem volt se holt, se eleven. „Mennyien vannak szabadságon?”, kérdezte. Mondtam, hogy tízen. Hát most mi lesz?  „Ne tessék semmin se csodálkozni, minden el lesz intézve.” Két nap múlva jön egy távmondat, hogy a század ne vonuljon ki munkára, ellenőrzés lesz. Elmentem a bíróhoz, aki román volt, és cujkaiszogatás közben mondtam neki, hogy szükségem volna tíz fiúra egy napra. Hát minek? Mondtam. Jaj, nem, hát akkor bent maradnak. Én garantálom, hogy nem lesz semmi bajuk. Hazakerülnek, és fejenként egy liter cujkát kapnak, maga meg két litert. Szerintem nem az én ígéretem, hanem a cujka döntött [Cujka – kizárólag szilvából főzött román pálinkaféle, általában egyszeri főzéssel készül, szemben a szilvapálinkával, amelyet kétszer párolnak le. – A szerk.]. Adott tíz fiatalembert. Ezeket bevittem a raktárba, felöltöztettem, és betanítottam őket. Adtam egy cédulát, hogy te vagy Krausz, te meg Schwartz, és ha hallod a neved, akkor ordítani kell, hogy „Parancs”. Egész délután erre tanítottam őket. Ezt a főhadnagy mind nem tudta. Másnap reggel megjelent három tiszt. Sorakozó! Mennyi a létszám? 117. Írnok, olvassa föl a névsort! Felolvastam. Mindenki ott van. Erre az egyik tiszt megy, és leszámolja. Megvan a 117. Néznek egymásra, de az én főhadnagyom is csak nézett, az se értett semmit. Oszolj után mondtam a románoknak, hogy menjenek be a raktárba, maradjanak ott, amíg nem jövök. A főhadnagy bort hozatott, ivászat, minden. Két óra múlva beraktuk a tiszteket a kocsiba, és elmentek. Akkor azt mondja a főhadnagy, „Most mondd meg, mit csináltál?” Bevittem a raktárba. „Kik ezek?” Mondom, ezek bér-munkaszolgálatosok. De ez 12 liter cujka. Fizetem, mondta. Attól kezdve ez a tíz gyerek hetekig azzal szórakozott, hogy egymást Krausznak meg Schwartznak nevezte. Én tudtam, hogy nem fognak feljelenteni. A románok legalább annyira utálták a magyar közigazgatást. Szóval ilyen dolgaim voltak. A másik: csomagot nem lehetett kapni. Erre a szomszéd falu postamesterét lekenyereztem. Oda címezték a csomagot. Lett csomag is.

Az a tél rendkívül hideg volt Erdélyben, bármennyire fűtöttünk, a szimplaablakos szobában az edényekben éjjel befagyott a víz. A vasúti töltést fagyott rögökből is tovább kellett építeni, ami azzal járt, hogy a töltés tavaszra összetöppedt. Egyébként is a németek által az olajszállítások érdekében követelt vasútépítés a nyomkijelölés hibás volta miatt, azt hiszem, sohasem fejeződött be. Az biztos, hogy mi félbehagytuk, mert átvezényeltek bennünket Gyergyótölgyesre betonerődítések építésére a Tölgyesi-szoros védelmére. A falu úgy feküdt, hogy a néhány száz méter magas hegy másik oldalán már Románia volt. Erős kétségeink voltak a betonerődítményeket illetően, mivel lőrésük csak kifelé, a szorosba nézett. Ugyanis, ha este azt mondtuk Juonnak, a házigazdánknak, hogy elfogyott a cigarettánk, cukrunk sincs, akkor általában azt válaszolta, jó, jó mindjárt megyek. Úgy körülbelül három óra alatt megjárta az utat, miközben a hegyivadászok állandóan őrjáratoztak. Amint a háború után megtudtam, azokból a géppuskafészkekből egy golyót sem lőttek ki, az oroszok hátulról kerülték meg az egészet, nyilván azokon az ösvényeken, amelyeket Juon használt.

1942 nyarán kerültem vissza Pestre, mert jött a parancs, hogy a zászlóaljat fel kell számolni, három menetszázadot kell belőle kialakítani, és irány Ukrajna. A szervezési feladatokkal a mi főhadnagyunkat bízták meg. A parancs szerint az első két század önálló egységként vonul ki, a harmadik század pedig feltöltésül fog szolgálni. A főhadnagy nagyon rendes volt, és felajánlotta, hogy menjek ki az első vagy második századdal mint írnok, ez mégiscsak biztonságosabb lesz, mint aknát szedni. Én megköszöntem a jóindulatát, de azt mondtam, hogy önként nem megyek a frontra, még akkor sem, ha az a század, melyben írnok lehetek, 11 órakor indul, és az, amelyikben isten tudja, mi lesz a helyzetem, 12 órakor, mert hátha 11 és 12 között történik valami. Hát történt.

A parancs szerint a kivonulóknak le kellett adni a kincstári felszerelést, a frontra a munkaszolgálatosoknak saját ruhájukban, felszerelésükben kellett kimenni. A sok költözködés, lopás stb. miatt a raktári kimutatások szerint jelentős hiány volt jóformán minden felszerelési tárgyból, takarókból, lepedőkből, bakancsokból, derékszíjakból stb. A fennálló szabályzat szerint a századparancsnokok anyagilag felelősek voltak a felszerelésért. Még folyt a menetszázadok szervezése, amikor megjelent a főhadnagynál a felszámolandó zászlóalj másik két századának a parancsnoka, és kétségbeesve vetették fel, hogy életük végéig fizethetik a hiányokat. Én engedélyt kértem a szólásra, amit nem akartak a többiek megadni, de a főhadnagyom azt mondta, hallgassuk csak meg. Én előadtam a javaslatomat a hiány „megszüntetésére”. Ez valójában nagyon egyszerű hamisítás volt. Olyan jegyzőkönyvek szerkesztése, amelyben a hadműveleti területre elvonulók nevére egy-egy hiányzó felszerelési tárgy felvétele szerepelt. Abból indultam ki, hogy a háború után az élve maradóktól senki sem fogja követelni a derékszíj stb. árát. Azt kértem, ha elfogadják a javaslatomat, akkor eszközöljenek ki olyan parancsot, hogy a feloszlatott zászlóalj felszerelésének leadásához szükséges a századírnokoknak és a raktárosoknak a menetszázadokból való kivétele. Ez megtörtént, és a menetszázadok elvonulása után hatan itt maradtunk a pótkeret-parancsnoksághoz vezényelve.
Közbevetőleg el kell mondanom egy tragikomikus esetet. Az első menetszázad elindulása után megállapítottam, hogy a parancsban előírt létszámnál egy fővel többet visznek. A főhadnagy azt mondta, sajnálja, de már késő. Én erősködtem, hogy vissza lehet hozni egy embert, mert reggel lesz a szerelvény Rákospalota-Újpest állomáson, és bizonyosan órákig ott fog tartózkodni. Kértem, hogy írjon alá egy szolgálati jegyet, én reggel odamegyek, és visszahozok egy többgyermekes családapát. Beleegyezett. Meg is találtam a századot, és némi vita után sikerült a vagonból kiemelnem az illetőt. De nem ezért mesélem el az esetet. Miközben ott ügyködtem, láttam, hogy Lantos Gyuri az állomáson búcsúzkodik a menyasszonyától, aki taxival megjelent Gyuri telefonértesítésére. Javában búcsúzkodtak, amikor a szerelvény minden előzetes bejelentés nélkül kigördült az állomásról. Gyuri kétségbeesve rohant a vonat után, de nem érte el. Azt mondtam neki, jöjjön velem ő is vissza, majd megdumáljuk a főhadnagyot. Nem, nem, mondta, neki a vagonban van a teljes felszerelése. Beült a menyasszonya taxijába, és Vácott utolérte a vonatot. Így ő volt az, aki taxiba ült, hogy le ne maradjon Ukrajnáról.
A pótkeretnél novembertől január végéig végeztük ezt a munkát, amit normális körülmények között négy-öt nap alatt el lehetett volna végezni. Otthon laktunk, és mint a hivatalnokok,  9-től 2-ig dolgoztunk. 1942. január vége felé a főhadnagy közölte, hogy nem tudja tovább fedezni a dolgot, be kell fejezni tevékenységünket. Egyúttal közölte, hogy jó helyet talált nekünk, átkerülünk a Vasúti és Hidász Szertárnál dolgozó munkaszolgálatos századhoz. Ennek egy mérnökszázados volt a parancsnoka, aki feltalált egy újfajta ásót, amely csuklós rendszere révén kapaként is használható volt. Gyorsabban lehetett vele kiásni a lövészteknőt. A vasas szakmájú munkaszolgálatosok ezeket az ásókat gyártották egy nagy műhelyben. Én a műhelyirodára kerültem anyagnyilvántartónak, és egyúttal elláttam a századírnoki feladatokat is. Itt azután már semmiféle „katonáskodás” nem volt, legfeljebb annyi, hogy a kilépéshez kimenő cédula kellett. A nyolc órai munka után semmiféle sorakozó nem volt, még reggeli torna sem. A százados szerint az erőt a munka minél termelékenyebb végzésére kellett fordítani.
1943-ban Sztálingrád után enyhülés volt tapasztalható a munkaszolgálatosokkal való bánásmódban, legalábbis az ország határain belül. Kijött a honvédelmi miniszter [Nagybaczoni Nagy Vilmos] parancsa, hogy a hátországban szolgálatot teljesítő katonák és munkaszolgálatosok közül azokat, akik a három évet letöltötték, le kell szerelni. Így szereltem le én is 1943. szeptember 28-án.

Októberben már újra vonaton ültem mint utazó. Újra bekapcsolódtam a szocdem párt munkájába, mindjárt „beiskoláztak” egy vezetőképző tanfolyamra. A tanfolyam sikeres elvégzése után, engem is megbíztak előadással. Ezzel kezdődtek velem a párt problémái. Nekem akkor már megvolt a „Lenin 10”. A moszkvai Idegennyelvű Irodalmi Kiadó 12 kötetben megjelentette Lenin válogatott munkáit magyar nyelven is. Ennek a tizedik kötetéről van szó. Ma is őrzöm. Szóval az előadáshoz felhasználtam ezt a könyvet. A szocdem párt vájt fülű vezetői gyanúsnak találták a dolgot, és érdeklődni kezdtek, hogy milyen irodalomra támaszkodtam. Hivatkoztam Mónus, Justus elvtársak munkáira, de ezt nem tartották meggyőzőnek. Egy időre úgy nézett ki, hogy napirendre tértek az ügy fölött, de amikor azt javasoltam, hogy mi, utazók, akik feltűnés nélkül járjuk az országot, szervezhetnénk vidéken a pártot, akkor már komolyabbra vették a dolgot, és faggatni kezdtek, mióta vagyok tagja a Kommunista Pártnak. Hiába állítottam, hogy nem vagyok tagja, nem hitték el, és 1944. március 19-én, vasárnap délelőttre berendeltek a pártközpontba. Előre érzékeltették, hogy minden bizonnyal ki fognak zárni a pártból kommunistagyanússág miatt. Erre nem került sor, mert aznap a németek megszállták az országot, és a szocdem pártot azonnal betiltották.

A német megszállást követően április elején újból be kellett vonulnom. Jászberénybe szólt a behívás, ahol három nap, három éjjel több ezren a város melletti mezőn a szabad ég alatt vártuk, mi történik. Itt fedeztem fel Zentay Iván ezredest, akit áthelyeztek addigi beosztásából, s a jászberényi bevonulási központ parancsnokává nevezték ki. A harmadik napon kezdődött a századok szervezése. Kihirdették, hogy külön csoportban gyülekezzenek a szakmunkások, ezen belül külön az autószerelők, alvázlakatosok stb., a textilmunkások, asztalosok stb. Egy gyerek ott szaladgált össze-vissza. „Mit szaladgál, miért nem áll be? Mi a foglalkozása?” „Bádogos vagyok.” „Akkor miért nem áll be?” „Nem merek.” „Miért?” „Attól félek, kivisznek Németországba.” Erre az ezredes: „Németországba? Ezeknek szakember? Egy ilyet!”, és meglóbálta a karját.  Ezt azért helyezték át a katonaságtól a bevonulási központ parancsnokává, mert utálta a németeket. Nagy hazafi volt. Nekem meg egy barátomnak volt jogosítványunk, hát odaálltunk a gépkocsiszerelőkhöz. Jött az ezredes, és az első gyerektől kérdezi: Segédlevél? „Nincsen.” „Mutassa a kezét!” Mutatja. „Hát maga nem szerelő, maga drogista.” Erre a haverom: „Most mi lesz?” „Várj, majd én elintézem.” Odaér hozzánk az ezredes, és mielőtt megszólal: „Ezredes úr jelentem, az ezredes úrnál szolgáltam a Zách utcában.” Azt mondja, hogy akkor rendben van. „És ez a bóher?”, kérdezi. Mondom, ő is ott volt.

Akik ennél a válogatásnál nem jelentkeztek szakmunkásnak, azok Jugoszláviába, a bori rézbányába kerültek, és nagyon kevesen maradtak életben. Vagy még ott elpusztultak, vagy a visszavonulás során, Cservenkán lőtték halomra őket, vagy az úton lőtték tarkón, ha a gyalogmenettől legyengültek [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók második csoportja, kb. 2500 ember szeptember 19-én hagyta el gyalogmenetben Bort. Több száz embert legyilkoltak útközben, a többiek október 6-án érkeztek Cservenkára, ahol 7-én és 8-án 700–1000 embert, miután előbb megásattak velük egy hatalmas gödröt, és lerakatták velük minden értéküket, még a karikagyűrűjüket is, lemészároltak, az életben maradottakat pedig továbbhajtották Zombor felé. (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. N. [1988]. – A szerk.]. Ebben a csoportban pusztult el Radnóti Miklós költő is. Az autószerelőkből, lakatosokból, fényezőkből, autókárpitosokból szeroszlopokat képeztek, és a Hajógyári szigetre szállítottak bennünket, majd a mi 501. számú javító szeroszlopunk a jelenlegi Hámán Kató téren, a Községi Élelmiszer RT. kiürített barakkraktáraiban rendezkedett be. Én a lakatosműhely parancsnoka és a raktár vezetője lettem. Bár az elnevezés „javítószeroszlop” volt, semmiféle javító munkáról nem volt szó, hanem használható állapotban lévő különféle márkájú autókat kellett szétbontani, mivel a hadsereghez bevonultatott civil autókhoz nem volt alkatrész. A széttrancsírozott autók alvázai az udvaron rozsdásodtak, a motorok, sebességváltók, differenciálművek stb. felcédulázva a raktárba kerültek. Öt-hat hónapos ottlétem alatt senki sem jött semmiféle alkatrészért, miközben több száz autót bontottunk szét. Nekem kellett felcédulázni az alkatrészeket típus szerint. Észrevettem, hogy egyre kevesebb az AC-pumpa meg a kisebb dinamó. Kiderült, hogy a srácok árulták. A vevők a kerítésnél gyülekeztek. Egyszer csak feltűnt, hogy nem jönnek a hűtők. Egyik délután látom, hogy füst van. Mi van, szalonnát sütnek? Megyek oda, hát kiderült, hogy összetörték a hűtőket, beolvasztották, és forrasztó ónként árulták 60 pengőért kilóját.

Ez az adott körülmények között kellemesnek mondható szolgálat szeptember elején véget ért. Érkezett ugyanis egy parancs a mátyásföldi gépkocsi szertárból, hogy a szeroszlop adjon át a szertárnak egy lakatost, egy kovácsot és egy bádogost. Lakatosként csak én szerepeltem. A feleségem odavolt, mert minden nap itthon voltunk, jóformán szabadon mozogtunk. Mátyásföldön kellemes meglepetés ért bennünket. Egy nagy műhelyt találtunk civil munkásokkal és katonákkal. A művezető nagyon barátságosan fogadott bennünket. Azonnal adatott kezeslábast, és közölte, hogy semmi más teendőnk nem lesz, mint dolgozni, és csak hozzá tartozunk, a Szertárban nincs munkaszolgálatos alakulat. Ha haza akarunk menni, ő ad engedélyt.
Engem mindjárt megbízott egy csoport vezetésével, amely civil lakatosokból állott, és rajzokat adott, hogy állítsam össze az anyagszükségletet. Nem okozott problémát, mert a Vasúti és Hidász Szertárbeli anyagkönyvelői tevékenységem során megismertem a különböző acéllemezek, idomacélok méreteit. Egyébként jellemző az akkori katonai bornírtságra, hogy 1944 szeptemberében, amikor a szovjet csapatok már magyar földön harcoltak, valaki azt találta ki, hogy a Szertár fűtését most kell átalakítani légfűtésre. Az ehhez szükséges kazánokat kellett nekünk elkészíteni. Több tucat acéllemezt hoztunk a raktárból, én rajzoltam rájuk a rajz szerinti formákat, a munkatársaim pedig leszabták a darabokat. Jött a művezető, hogy kezdjük már meg az összeállítást. Mivel féltem, hogy esetleg nem fog stimmelni, nem húztam-halasztottam az összeállítást, és azt mondtam, hogy mi szalagszerűen dolgozunk, először csak szabunk, és azután összeállítunk. Már nem nagyon lehetett volna húzni a dolgot, amikor új helyzet állott elő. Behoztak vagy tíz darab kis Ansaldo tankot, hogy a páncélzatát meg kell erősíteni. Emiatt azon a vasárnapon – október 15-én – teljes létszámmal dolgozni kellett, nem volt hétvégi eltávozás. A délelőtt folyamán furcsa hírek kezdtek szállingózni, hogy a rádió bemondott valamit, hogy részünkről befejeztük a háborút, valami proklamációról beszéltek. 12 óra körül a Szertár parancsnoka összehívta az egész népet, katonákat, civileket, és furcsa, bizonytalan beszédet tartott. A lényege az volt, hogy nem lehet tudni semmit, ezért csak a civil munkások hagyhatják el a Szertár területét, s ha hétfőn reggel nem járna a HÉV, a Szertár teherautókat küld a Keletihez, hogy beszállítsa a munkásokat. Nekem ez az egész nem tetszett, és azt mondtam a társaimnak, most meg kell lógni. Lehurrogtak; most amikor vége a háborúnak? Én mindenesetre levéve a derékszíjat, a katonasapkát, a civil munkások közé keveredtem, és a már előzőleg szerzett háromszög alakú igazoló érmét felakasztva, kiléptem a Szertárból. A HÉV vonala mellett az árokban magyar katonákat láttam gépfegyverrel, tüzelőállásban, a laktanyából viszont az ott elhelyezett német alakulat katonái fegyver nélkül ki-be jártak. Mindez megerősített abban, hogy nincs rendben ez a háborúból való kilépés. Hazamentem, és azt mondtam a feleségemnek, hogy menjünk el a nagybátyjához, ne maradjunk otthon. Délután a rádió katonai indulókat kezdett játszani, majd többször ismételték: Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre. Estefelé pedig már nyilasokkal megrakott teherautók kezdtek szállingózni. Három-négy nap elteltével már bizonyossá vált, hogy sokkal rosszabb helyzet alakult ki. Telefonon felhívtam a művezetőt. Megnyugtatott, hogy nem jelentette az eltűnésemet, a zűrzavarban senki sem keresett, jöjjek nyugodtan vissza. Igen ám, de nem volt eltávozási cédulám, kértem küldjön valakivel. Hamarosan egy katona meg is hozta, s így mintha mi sem történt volna, bevonultam. Szóval ilyen emberek is voltak akkor azért. Nem csak csupa disznó, gazember.

November elsején mégis megszöktem. A dolog úgy történt, hogy a Szertár parancsnoka hivatott bennünket, és közölte velünk, hogy hadifoglyoknak vagyunk nyilvánítva, ami azt jelenti, hogy ha el akarjuk hagyni a körletet, akkor az őrség felszólítás nélkül lelő bennünket. Egyúttal azt is megtudtuk, hogy meg kell kezdeni a Szertár leszerelését, mert áttelepítik a Dunántúlra. Ez nekem már túl sok volt. Bevonultam mint karpaszományos, és most a saját hadseregem hadifogságába estem! Elhatároztam, hogy ezt nem csinálom tovább. Így aztán a már kipróbált módszerrel, a civil munkások közé keveredve, kisétáltam a Szertárból.

Az alapvető probléma az volt, hogy hová lehet menni. Mert haza nyilván nem mehettem, számítani kellett arra, hogy keresni fognak. Papírokat is jó lett volna szerezni, erre azonban nem kínálkozott lehetőség. A probléma úgy oldódott meg, hogy az anyósom egyik földijének, egy ítélőtáblai altisztnek volt Rákospalotán egy családi háza, amely bérbe volt adva. A bérlő, egy MÁV-tiszt bevonult, a családját pedig a bombázások elől Székesfehérvárra menekítette. Így a ház üresen állt, de a bérlő bútorai, háztartási felszerelése ott maradt. Orbán bácsi azt mondta, menjek oda, legalább megvédem a házat a kirablástól, ő megírja majd a bérlőnek, hogy egy Erdélyből menekült rokonát helyezte el a házban. Így tehát rákospalotai lakos lettem. Papírjaim nem voltak, csak egy Sáry László névre kiállított erkölcsi bizonyítványom, azt is Orbán bácsitól kaptam. Az első időkben ott volt velem a feleségem is a nagynénivel, és mindvégig az anyósom és a Budakalászról megszökött sógorom is. Az élelmezésről részben a feleségem gondoskodott, részben pedig a lakásban találtam egy leszögezett ládát, amelyben liszt, zsír, cukor, lekvár, borsó, bab volt elég nagy mennyiségben. A szeneskamra tele volt a MÁV-tól származó porosz szénnel. Mindnyájan a tágas konyhában helyezkedtünk el, mivel ez volt az egyetlen helyiség, amely nem az utcára nyílott.

Teltek, múltak a napok, már december volt, amikor a németeknek a tőlünk légvonalban alig száz méterre lévő vasútállomáson felállított légelhárító lövegét a szovjet repülők elkezdték bombázni. A környéken lévő házak is bőven kaptak ezekből. Mi szerencsére megúsztuk, de a feleségem a nagynénivel együtt idegileg nem bírták a földszintes házban a bombázást, így elhatározták, hogy bemennek Pestre, ahol pincében jobban elviselik a bombázást. Karácsony előtt még a villamosok is jártak, így elhatároztam, hogy szerelőruhában, szerszámtáskával a vállamon elkísérem őket. Mindenesetre azt mondtam, ne utazzunk egy kocsiban. Ők felszálltak az első kocsira, én a harmadik kocsi hátsó peronján helyezkedtem el. A villamos elindult, s nem is volt semmi probléma, amíg a Váci út fölött átívelő vasúti töltés utáni megállóhoz nem értünk. A megállóban megállt a villamos, és sehogy sem akart elindulni. Már azt hittem, hogy az akkoriban szokásos áramszünet az oka, amikor a mellettem álló munkásasszony kinézett, s azt mondta, már megint ez az igazoltatás, de csak a férfiakat igazoltatják. Gyorsan döntenem kellett. Elkezdtem káromkodni, hogy most már nem érdemes bemennem Pestre. Leszálltam, megálltam a villamos mellett, és látszólag teljes nyugalommal elővettem a dóznimat, sodortam egy cigarettát, rágyújtottam, és szép lassan megindultam a töltésre vezető lépcsőn lefelé. Amikor körülbelül a lépcső közepén jártam, visszapillantottam. Akkor lépett fel egy nyilas és egy SS arra a kocsira, amelyikről leszálltam.

Eltelt a karácsony, a szilveszter is, és ekkor már állandóan süvítettek a fejünk felett a gránátok oda-vissza, egészen január 9-ig. Ekkor este kimentem egy kicsit levegőzni, mivel éppen csend volt. Szikrázó hideg éjszaka volt, nagy hó, mínusz 10-15 fok. Ahogy ott álldogálok, egyszerre zenét hallok, a "J’attendrai"-t játszották [A háború alatt nagyon népszerű volt ez a dal. – A szerk.]. Azt hittem, agyamra ment a bujkálás, kihívtam a sógort, de ő is hallotta. Hamarosan megoldódott a rejtély, mert a zeneszám után először németül, majd magyarul jött a szöveg az ellenállás értelmetlenségéről stb. A szovjet hadsereg hangszórója volt. Na, mondtam, már nem lehetnek messze. Az éjszaka teljes csendben telt el, kora reggel sem hallatszott egyetlen lövés sem. Úgy kilenc óra körül egyszerre szekérzörgés hallatszott. Na, mondtam, most minden attól függ, ki ül a bakon. Egy öreg tatár volt. Felszabadultunk! Így, ilyen prózai módon következett be, amiről oly régen álmodoztunk, és amit valamiféle díszes külsőségek között képzeltük el.
Hamarosan, még a nap folyamán megjelentek a házunkban a szovjet katonák. Az obligát kérdés: „nyemecki”? után körülnéztek, majd pálinka után érdeklődtek. Én akkor oroszul egyetlen szót sem tudtam. Ma sem tudom megmagyarázni miért, de románul kezdtem velük beszélni, és az egyik katona válaszolt is. Az ukrán front katonái voltak, és nyilván akadt köztük moldáviai is, aki beszélt románul. Pálinkám nem volt, de elvittem őket a sarki kocsmába, ahol a pincében találtak egy demizson törkölyt. Nagyon meg voltak elégedve, és amikor érdeklődni kezdtem cigaretta felől, az egyikük egy egész marokkal adott. Volt abban Khedive, Memphis, Symphonia.

Én azt hittem, hogy egész Pesten vége a háborúnak, és be akartam menni a feleségemért Pestre. Eljutottam a Mexikói útig, ahol is a járdára állított, látszólag elhagyott ágyuk csöve alatt bujkálva araszoltam előre, mivel az úttest a szétlőtt járművek, döglött lovak miatt járhatatlan volt. Az egyik ilyen bujkálásom alatt óriási dörrenést hallottam. Először azt hittem, valami lövedék csapódott be, aztán felnéztem, és megértettem a helyzetet. Egy ágyú mögötti üzlethelyiségben három fiatal szovjet katona üldögélt, és kártyázott. Az egyiknek a fülén fejhallgató volt. Amikor felállt és letette a hallgatót, a többiek is követték. Elsütötték az ágyút, töltöttek és visszamentek kártyázni. Amikor megláttak, félreérthetetlen taglejtésekkel visszazavartak. Másnap megint kísérleteztem. Megtaláltam a feleségemet, és az előrelátóan magammal vitt gézzel bebugyoláltam a fejét, alig látszott ki valami az arcából. Ő ezt nem nagyon értette, de nekem már komoly tapasztalataim voltak a harctéri dolgokról, így én meg bottal jártam, és ha katonákat láttam közeledni, mindjárt sántítottam. Így sikerült elkerülni a „kicsi robotra” [lásd: malenkij robot] való igénybevételt. Elindultunk vissza Rákospalotára. Az utcák képe rettenetes volt. Kiégett üzletek, belövésekkel teli házak, üres ablakszárnyak, a kirakatokban halott katonák. Az utcai trafikosbódék, telefonfülkék tele voltak magyar katonai öltözékekkel, kézi fegyverekkel, amiket eldobáltak azok, akiknek sikerült polgári öltözékre szert tenni. Döglött lovak, szétlőtt teherautók, lövegek, tankok az úttesten, leszakadt villamosvezetékek.

Visszaérkezve Rákospalotára, a sógorommal együtt megkerestük a Kommunista Párt helyiségét, és jelentkeztünk. Munkát adtak, de a pártba való jelentkezésünkre azt mondták, hogy majd az állandó lakóhelyünkön kerítsünk erre sort. Ez teljesen érthető volt, hiszen nem ismertek bennünket.

Most már a hazamenetelre kellett gondolnunk. Nem tudtuk, egyáltalán megvan-e a lakás. Így aztán a sógorral nekiindultunk a felderítő útnak. A lakásunkat, ami a Kisfuvaros utcában volt, lebombázták. A lakásra a letéti díjat, 1200 pengőt az apósom tette le, amikor összeházasodtunk. Egy épp akkor újjáépített háromemeletes házban volt, egy nagyon kedves kis utcai lakás az első emeleten. Volt egy szoba, fürdőszoba, konyha és erkély. A havi bére 160 pengő volt.  Az apósom olyan anyagi helyzetben volt, hogy tudott venni egy lakást. Arra nem emlékszem, mennyibe került. Pár ezer pengő. De hát nem sokáig tudtunk ott együtt élni, mert ismét be kellett vonulnom.

Idáig nem mondtam, de közben, 1942-ben feleségül vettem Büchler Klára Líviát. Úgy ismerkedtünk meg, hogy az öccse nem szeretett tanulni. Gimnazista volt, bukott is, és házitanítót kerestek. Az egyik tanítóképzős diáktársam engem javasolt. Így kerültem 1936-ban hozzájuk, mint a sógorom házitanítója. Ez egy jómódú kispolgári család volt. Az apósom kereskedelmi utazó volt. Nagyon szépen keresett, nagyon jó üzletember volt, és nagyon szépen éltek. A felesége nem dolgozott. Minden nyáron Balatonszárszón nyaraltak. A gyerekeknek igyekeztek mindent megadni, de Tibor nem szeretett tanulni, csak focizni és pingpongozni. Azért leérettségizett, és elvégezte a Testnevelési Főiskolát. Később évtizedekig volt a Magyar Asztalitenisz Szövetség főtitkára, ma is él. A fia, Péter [Bihari Péter] egyetemet végzett, történész lett, könyvei és tankönyvei jelennek meg. A felesége angoltanár, és van három gyerekük. Klári [azaz a későbbi feleség, Forgács Tiborné] két évig tanult zongorázni, de két év után abbahagyta. Unta, hogy a zongoratanár messze lakott, és hetente négyszer kellett utazni és gyakorolni is, mert zongorájuk nem volt. Próbálták németre is taníttatni. (A feleség: az apám hozatott egy fräuleint Bécsből, aki jól megtanult magyarul, de én nem voltam hajlandó németül beszélni. Elég elkényeztetett kölyök voltam. Tizenhat éves koromtól jártam bálokra és táncestekre. Nagyon hamar nagylány akartam lenni. Anyám kísérgetett, ő is csináltatott estélyi ruhát, sőt volt olyan bál is, ahová apám szmokingot húzott, és eljött. Majdnem minden nap mentünk valahova, de ez nem mind bál volt. Aztán tizennyolc éves koromban jött a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és ez abbamaradt.)

A Népszínház utca 47-ben volt egy kétszobás lakásuk, oda jártam az öccsét, Tibort tanítani. Klára elvégezte a négy polgárit, és beiratkozott egy ilyen kereskedelmi szaktanfolyamra. Ez nem kereskedelmi középiskola volt, csak egy tanfolyam [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Neki sem nagyon ment a tanulás, és neki is a házitanítója lettem. Így kezdődött. Két vagy három évig házitanítóskodtam náluk, még akkor is, amikor a KERAK-ra jártam. A feleségem szokta mondani, hogy a matematikánál majdnem mindig elaludt, amikor magyaráztam neki. Egyébként jellemző volt rám, hogy a sógorom gimnáziumba járt, és latint is tanultak. Én latint nem tanultam, a tanítóképzőn nem volt. De mindig készültem előre az ő latinkönyvéből, és így tanítottam őt a latinra. Meg is tanultam sok mindent latinból az alatt az idő alatt. Nagyon rendes család volt, mindig adtak uzsonnát, adtak egy kávét, nem csak azt a húsz vagy harminc pengőt, amit a tanításért fizettek egy hónapban.

Amikor Klári befejezte a kereskedelmi tanfolyamot, állásba ment, a Rákóczi úton a Hazai Konfekció nevezetű cégnél lett tisztviselő. Ősszel jöttem vissza Komádiból, és az utcán összetalálkoztam az anyósommal. Nagyon kedves volt, és mondta, hogy menjek fel hozzájuk. Fölmentem. Már voltam náluk vagy kétszer, és akkor voltak ezek a táncestélyek, és azt mondja az anyósom, hogy jöjjön maga is. Ilyen szép ruhában jöhet. Mert akkor a kendergyári nyári keresményemből csináltattam egy szép ruhát. Ő hozott össze bennünket. Nagyon szeretett engem, és én is nagyon szerettem őt, nagyon rendes asszony volt. Így kezdődött. Szép lány volt a feleségem, kedves, helyes lány volt, úgyhogy szépen lassan összemelegedtünk. Én addig csak ilyen egyszerűbb táncokat tudtam magamtól, de akkor elmentem egy tánciskolába.

Amíg én munkaszolgálatos voltam, a feleségem tovább dolgozott a Hazai Konfekciónál, aztán egy ideig a Markovics nevű kalapüzletben. A Váci utcában volt egy nagy kalapgyárféle. Erre emlékszem. Negyven pengő volt a havi fizetése. Aztán 1945 után már nem engedtem dolgozni. Ő már csak a gyerekeket nevelte, és a háztartást vezette.

Szóval, amikor a háború végén visszajöttünk Rákospalotáról, a lakásunk le volt bombázva. Odaköltöztünk az anyósomhoz, a Népszínház utca 47-be. Az apósom meghalt a munkaszolgálatban. Ez egy kétszobás, előszobás, cselédszobás, konyhás, fürdőszobás volt, lehetett egy olyan kilencven négyzetméter. Az egyik szobában lakott az anyósom, a másikban mi, a cselédszobában pedig a sógorom, a Bihari Tibor. Ő rögtön 1945-ben Büchlerröl Biharira magyarosított. Mi is 1945-ben magyarosítottunk Freikindről Forgácsra.

1947-ig laktunk az anyósomnál, akkor kaptunk a József utca 7-ben egy első emeleti kétszobás elég nagy lakást, ahol öt évig laktunk. A gyerekek itt születtek. 1952-ben cseréltük el erre a mostanira, ami valamivel kisebb, de ott a József utcában a szobánk nem volt külön bejáratú, a gyerekek szobáján keresztül kellett átjárni. Ez a mostani lakás kétszoba-összkomfortos, és van egy cselédszoba is. Összesen 86 négyzetméter. A gyerekeink itt nőttek fel.

Amikor visszajöttünk Rákospalotáról, a sógorommal jelentkeztünk a Kommunista Párt VIII. kerületi szervezetében, a Tavaszmező utcában. Az első feladatunk az volt, hogy a Mária Terézia téri [ma Horváth Mihály tér] iskolában rendezzünk be egy napközi otthont. Takarítottunk, üvegeztünk, és valami élelmet is kellett szerezni.

1946 elején egyik emlékezetes pártfeladatom volt a Ganz-gyári szereplésem. Azért küldtek ki, mert a munkások az infláció, az ellátási helyzet miatt le akartak állni. Nem volt veszélytelen a feladat teljesítése, fennállott a megveretés lehetősége. Egy munkásgyűlésbe csöppentem bele. Egy nagy csarnokban voltak, amit ebédlőnek is használtak. Nem volt itt szó szabályos gyűlésről, előadásról. A nagy hangzavarban nehezen sikerült valamennyire is csendet teremteni. Én azzal kezdtem, mondják el, mit akarnak. Hát megmondták: menjünk ki az utcára, verjük szét az elszaporodott eszpresszókat, ahol az infláció vámszedői dőzsölnek és üzletelnek, miközben a munkások éheznek. „Jó – mondtam –, menjünk.” „Maga is jön velünk?” „Igen, de előbb tisztázzunk valamit. Kimegyünk az utcára, szétverjük az eszpresszókat, néhány feketézőt megruházunk, de mi lesz azután? Mi változik meg?” Csönd lett. Majd egy hang: „Maga szerint mi lesz?” „Semmi.” „Hát akkor?” „Nézzék, normális helyzetet csak úgy tudunk teremteni, ha tovább dolgozunk. A Párt is csak így tudja beváltani az ígéretét, hogy véget vet az inflációnak. Akárhogy is, de ki kell bírnunk augusztusig.” Akadtak hangok – „nekünk nem ígéretek kellenek” stb. –, de a többség lehurrogta őket. Majd egy láthatóan tekintélyes szaki a következőket mondta: „Hát jó, végigcsináljuk ezt augusztusig, de idefigyeljen, fiatalember, ha akkor nem úgy lesz, ahogy maguk mondják, akkor nem ajánlom magának, hogy a gyár környékén lássuk.” Mint tudjuk, nyugodtan mehettem a gyárba augusztus 1-je után, mert megvolt az új forint, és megszűnt az infláció [lásd: a forint bevezetése].

A pártban a munkám jó részét a pártoktatás területén végeztem. Oktattam is, és kijártam  ellenőrizni is a szemináriumokat.

Még 1945-ben összetalálkoztam egy volt tanítóképzős társammal, aki meghalt azóta, szegény, és azt mondta, hogy jöjjek segíteni, csináljuk meg a Pedagógus Szakszervezetet. Először a Reáltanoda utcában volt egy helyiségünk, közösen egy másik szakszervezettel. Aztán lefoglaltuk a Múzeum utcában a Károlyi palotát. És akkor ott dolgoztam, én voltam a Pedagógus Szakszervezet gazdasági vezetője. Onnan 1948-ban pártutasításra áthelyeztek a Belkereskedelmi Minisztériumba a Szakoktatási Osztályra. De nem sokáig dolgoztam ott, csak egy pár hónapig, és év végén behívtak egyhónapos pártiskolára. Kiderült, hogy azért csinálták, mert a Műegyetemből kiváló új Marx Károly Közgazdasági Egyetem tanári karát szedték össze. Nagyon jól sikerült a vizsgám, az is kiderült, hogy már foglalkoztam a marxizmussal, 1937-től tagja voltam a szocdem pártnak, és főiskolát is végeztem, és az egyhónapos pártiskolán a végén egy ilyen vizsga volt, és én voltam a legjobb. A pártiskola után áthelyeztek az egyetemre, és ott lettem docens 1949-ben. Az, hogy nem egyetemi végzettségem van, hanem főiskolai, nem érdekelt akkor senkit. Az érdekelte őket, hogy mit tud az illető.  És miután nekem kereskedelmi gyakorlatom is volt, a belker  tanszékre tettek.

Vajda államtitkár volt a tanszékvezető, aki csak néha jött be előadást tartani [Vajda Imre (1900–1969) – közgazdász, szociáldemokrata politikus, kereskedelemi, majd iparügyi államtitkár, az Országos Tervhivatal első elnöke. 1950-ben koholt vádakkal életfogytiglani börtönre ítélték, 1956-ban szabadult. A MKKE tanszékvezető tanára (1956–65). – A szerk.]. A belker tanszéket gyakorlatilag én vezettem helyette. Utána Bognár József, a belker miniszter lett a tanszékvezető, és helyette is én dolgoztam [Bognár József (1917–1996) – a Független Kisgazdapárt tagja, országgyűlési képviselő (1945–1990), Budapest polgármestere (1947–49), többször töltött be miniszteri posztot, a közgazdasági egyetem tanára, akadémikus. – A szerk.]. Egy idő múlva kérte, hogy ezt ne csináljuk tovább, ő szívesen segít, de nevezzenek ki engem tanszékvezetőnek. És akkor 1956-ban kineveztek. A nyugdíjba vonulásomig, 1986-ig voltam a belkereskedelmi tanszék vezetője.

Közben 1950-ben behívtak a pártközpontba, és közölték velem, hogy az egyetemen meg kell csinálni a pártbizottságot, és én vagyok a titkár. Közölték. Mit lehetett csinálni?  Megcsináltuk. Lettek karonként alapszervezetek, de hát én továbbra is tanszékvezető voltam, és e mellett kellett társadalmi munkában csinálni. Ez ment egy pár hónapig, és akkor bementem, és mondtam, hogy kérem szépen, ezt nem lehet társadalmi munkában csinálni, kell ide egy függetlenített. És akkor küldtek egy függetlenített párttitkárt. Úgyhogy én hat vagy hét hónapig csináltam.

1951 nyarán behívtak tartalékos tiszti kiképzésre. 1951 nyara igen meleg volt, és különösen az volt a kiskunhalasi homokvidéken, ahová bevonultunk. Az, hogy a 3-4 kilométerre fekvő gyakorlótérre az akkor rendszeresített jókora súlyú Maxim géppuskát a hátunkon kellett cipelni, még hagyján. De amikor az elméleti foglalkozásokat 25-30 fokos melegben a homokon üldögélve a tűző napon tartották, azt már szóvá tettük. Azt a választ kaptuk, hogy ez is a szükséges edzéshez tartozik, amelyre az ilyen elpuhult civileknek feltétlenül szükségük van ahhoz, hogy katonát faragjanak belőlük. A túlnyomórészt párttitkárokból álló ezredben az egyik legnehezebb próbatételt számunkra a politikai foglalkozások jelentették. Ennek anyagát egy, a honvédség részére készült könyv adta. A nem kellően képzett fiatal politikai tiszt a könyvből kigépeltette az esedékes részt, és azt olvasta fel, nem merve eltérni a megadott szövegtől. A tízhetes kiképzés után a tanfolyam egy részét további kéthetes politikai tiszti tanfolyamra vezényelték.

1957-ben megszereztem a kandidátusi címet, 1975-ben pedig a tudományok doktora címet. Közben voltam kétszer dékán. Egyszer 1955 és 1957 között, majd Berend T. Iván rektorsága alatt 1977 és 1979 között. Közben persze azért a tanszéket is vezettem. Rektorhelyettes is voltam 1982 körül, de csak egy évig, mert amikor az akkori rektor, Nagy Tamás lemondott, az én rektorhelyettességem is megszűnt [Nagy Tamás (1914–1993) – közgazdász, egyetemi tanár. A Közgazdaságtudományi Egyetem egyik alapítója, tanszékvezetője (1952–54), nevéhez fűződik Marx: A tőke c. művének fordítása. 1964–66 között a gazdasági reformot előkészítő szakmai szervezet titkárságának vezetője. – A szerk.].

Talán furcsa, hogy ezt mondom, de én egy tehetséges gyerek voltam. Nagyon sokat olvastam, az átlagnál műveltebb voltam, és szakmailag is jól képzett voltam. Igaz, jól csak németül tudtam. Tanultam oroszul egy darabig, mert mondták, hogy illik oroszul tudni, mert kapcsolatunk van orosz egyetemmel… Egy pár hónapig jártam, aztán abbahagytam. Diákkoromban jártam angol tanfolyamra, és megtanultam elég sok mindent, szóval, mondjuk, szakmai szöveget ma is elég jól megértek, szótári segítséggel. Nem lehetne eladni angolul sem. A román, az csak ilyen konyhanyelv. Amikor a kandidátusihoz be kellett írni egy keleti nyelvet is, akkor a románt írtam be. De hát akkoriban nem kellett nyelvvizsgát tenni. Csak be kellett írni, hogy milyen nyelven tudok.

Egy idő múlva bizonyos dolgokban szembekerültem a pártvezetéssel, mert nem értettem egyet sok mindennel. A Rajk-ügy volt az első, azt nem hittem el. Akkoriban a Rudas volt a rektor, és ő mondta, hogy „Maguk még nem tudják, hogy mi következik.” Ő a Szovjetunióból jött vissza, ott végigcsinálta, ugye ővele is… [Rudas László (1885–1950) – 1918-ban a KMP egyik alapítója, a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, 1922-től 1945-ig a Szovjetunióban élt, 1948-tól haláláig a közgazdaságtudományi egyetem tanára, az intézmény első rektora. A dogmatikus marxizmus–leninizmus elméletének legismertebb magyarországi képviselője. – A szerk.]

Aztán 1956-ban különösen. 1956. október 22-én az egyetemen nagygyűlést hívtak össze, és tele volt a nagyelőadó. Főleg diákok voltak, tanárok kevesen, és az öreg Fogarasi Béla filozófust, a rektort is odaültették az elnökségbe [Fogarasi Béla (1891–1959) – filozófus, egyetemi tanár. A Tanácsköztársaság bukása után emigrált. 1945-ben tért haza Moszkából. A budapesti bölcsészkar filozófiaprofesszora, majd 1957-ig a közgazdasági egyetem rektora. Akadémikus. – A szerk.]. Egy bemondó sorolta, hogy milyen jogokat kellene megadni. Nagy részükben igazuk volt, és én egyet is értettem. De egyszer csak egy cédula érkezett a bemondóhoz, aki felolvasta, hogy követeljük, hogy a szovjet hadsereg fehér zászlókkal vonuljon ki azonnal az országból. Hát akkor szakadt a cérna, és felálltam. Mondtam, kérem szépen, egyetértek sok mindennel, de hát ne csinálják, ne tegyék nevetségessé magukat. A szovjet hadsereg, a világ egyik legerősebb hadserege nem fog kivonulni fehér zászlóval, mert a közgazdaságtudományi egyetem diákjai ezt követelik. Ez egy nevetséges dolog. Erre bekiabáltak, hogy sztálinista, meg nem tudom, mi. Jó, csak mondják, de értsék meg, hogy ezt ne csinálják. És akkor az öreg Fogarasi azt mondta, hogy ha ezt nem vonják vissza, akkor ő kimegy. Erre eltépték a cédulát.

Néhány tanszéki munkatársammal megbeszéltük, hogy nem szabad engedni, hogy mindenféle alakok bejöjjenek ide az egyetemre. Fegyvert kéne szerezni, hogy megvédjük az egyetemet. Erre a számvitel tanszék vezetője azt mondta, hogy ő ismeri a rendőrkapitányt, a Kopácsit, és szerez [Kopácsi Sándor (1922–2001) – rendőrtiszt, Budapest rendőrfőkapitánya (1952–56), 1956. október 31-én a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja, november 1-jén a Nemzetőrség helyettese parancsnokává választották. Az MSZMP héttagú Intéző Bizottságának tagja (november 1–4.), majd november 5-én a szovjet katonai szervek letartóztatták. A Nagy Imre-perben hatodrendű vádlottként életfogytiglani börtönre ítélték, 1963-ban, az általános amnesztiával szabadult. 1975-ben kivándorolt Kanadába, 1990-ben tért haza. – A szerk.]. Elment, és hozott géppisztolyokat, meg hozott pufajkákat is. És akkor négy munkatársam meg én fegyvert fogtunk, lezártuk az épület kapuját, és őriztük.

1956 után felelősségre vontak, hogy fegyvert fogtam. Mondtam, hogy én az ellenforradalom ellen fogtam fegyvert. Volt egy gőzös fejű kölyök, az akkori egyetemi párttitkár. Nem tudták bizonyítani, hogy én mit csináltam, de hát ez mégis gyanús, ezért két évvel később neveztek ki egyetemi tanárnak. Büntetésből, mert szerintük nem voltam elég harcos. Pedig pont ellenkezőleg, ők sehol se voltak, nem mertek az egyetem közelébe sem jönni, mi pedig odamentünk a legnagyobb tűzben, és védtük az egyetemet. Amikor jöttek az oroszok, összeszedtem a fegyvereket, és betettem egy szekrénybe a dékáni hivatalban. Mondtam nekik, hogy kérem, itt vannak a fegyverek. Erre azt mondták, hogy hagyjuk ott, ők nem viszik el. Ellenben mondták, hogy menjünk ki az üzemekbe a munkásokat felvilágosítani. Mondtam, ne kérjenek ilyen gyerekséget, ha kimegyünk, a munkások kikergetnek. Nem olyan a helyzet, hogy most ott előadásokat tarthatunk. Ezt is úgy vették, hogy megtagadtam a feladatot, tehát nem vagyok százszázalékos kommunista. Hát annyiból igazuk volt, hogy nekem voltak kételyeim. Több kételyem is volt. A legnagyobb szomorúság a Rajk-ügy volt. Akkor tényleg azt mondtam, hogy valami nem stimmel. Persze agitálni nem mertem. Ki mert akkor? 

Aztán 1956 után jöttek, hogy elő kell venni azokat a diákokat, akik részt vettek a dolgokban. És az egyik diák, aki később a MERKÚR-nak [Gépkocsiimporttal foglalkozó külkereskedelmi vállalat. – A szerk.] lett az igazgatója, akkor, azt hiszem, negyedikes volt, egy pécsi gyerek volt, és hazament, amikor jött a cirkusz. Az ottani ismerősei rábeszélték, hogy menjen velük. De semmit nem csinált, csak odament velük. És jött az ukáz, hogy emiatt ki kell zárni az egyetemről. Erre én leküldtem az egyik munkatársamat Pécsre, nézze meg, hogy mi volt. Visszajött, hogy nem csinált ez semmit. Nem engedtem kizárni a gyereket. Erre azt mondták, hogy én védem az ötvenhatosokat. Szóval, voltak ilyen bajaim, de kibírtam.

Közben végig dékán voltam. Sőt 1958-ban a kerületi pártbizottság tagja lettem, 1970 körül pedig kineveztek a kerületi fegyelmi bizottság elnökévé. Na, ez lett a vesztem, mert jött egy új kerületi párttitkár, egy nő, a nevére nem emlékszem, és szólt, hogy XY-t zárjátok ki a pártból. Erre mondtam, hogy hát majd megvizsgáljuk. Megvizsgáltuk, és mondtam, hogy semmi ok nincs rá, hogy kizárjuk. „Hát ez micsoda dolog! Nem lehet. Tessék kizárni!” Nem voltam hajlandó. Erre utána megköszönték a működésemet, és lemondattak a fegyelmi bizottság elnökségéről. De a kerületi pártbizottságnak 1973-ig tagja maradtam.

1986-ban nyugdíjba mentem, de még 1991-ig tanítottam, bejártam az egyetemre előadásokat tartani. De aztán a belker szakot is megszüntették.

Sok kitüntetést kaptam. A „Belkereskedelem Kiváló Dolgozója” kitüntetést kétszer, 1950-ben és 1970-ben. Az „Oktatás Kiváló Dolgozójá”-t 1976-ban. „Szocialista Kultúráért” kitüntetést 1972-ben, „Felszabadulás Emlékérme”-t, „Munka Érdemrend” bronz fokozatát 1964-ben, ezüst fokozatát 1966-ban, arany fokozatát 1973-ban. És hát még ilyen „Jubileumi Emlékérme”-t, „Kiváló Népi Ellenőr”-t, mert sokat dolgoztam a népi ellenőrzésnek. Ezenkívül katonai kitüntetéseim is vannak.

Az 1960-as években tagja lettem az Európai Piackutató és Marketing Szövetségnek (ESOMAR), és ennek révén a hatvanas és hetvenes években sokszor utaztam Nyugat-Európába konferenciákra. Az ESOMAR konferenciákon az volt a szokás, hogy több fogadást szerveztek. Ismerkedési est, a város polgármesterének fogadása, és rendszerint egy vállalat vagy intézet is adott fogadást. Amszterdamban többek között a Bols cég [1575-ben alapított, amszterdami székhelyű szesz- és likőrgyár. – A szerk.] is adott egy fogadást. Ezekre a fogadásokra mint vacsoraalkalmakra nemcsak mi, vékonyabb pénzű „keletiek”, hanem a „nyugatiak” is számítottak. Így aztán érthető volt az egyik angol kolléga felháborodása, mivel nem túl sok, ám picike szendvicsfélék voltak kirakva és pattogatott kukorica. Ital viszont volt bőségesen. Négyen beszélgettünk: egy angol, egy nyugatnémet, egy osztrák és én, és egyöntetűen fel voltunk háborodva az ennivaló-kínálaton. Az angol közölte, hogy megbünteti a céget, és elvisz egy olyan poharat, amelynek az oldalára koktélreceptek voltak felírva. A német és az osztrák rögtön csatlakozott. Várakozva néztek rám: és ön? – Nekem már kettő a zsebemben van. Óriási nevetés tört ki.

1947-ben született Éva lányom és 1951-ben Gábor fiam. Általánosba a Német utcai iskolába jártak. Arról van egy emlékem. Első elemista volt a fiam, és nagyon szerette a tanítónőjét. Jött a tanító néni születésnapja, és a fiam egy barátjával megbeszélte, hogy a zsebpénzükből vesznek valamit. Hát mit vegyenek? Csokit vettek. Amikor megvették, akkor a fiam elkezdett spekulálni, hogy mégis, egy felnőttnek csokit… Erre elmentek a Rákóczi téri csarnokba – ezt a virágárusnő mesélte utólag –, odamentek egy virágárus nénihez, hogy „Néni, kérem, tessék nekünk elcserélni virágra ezt a csokit”. És akkor adott egy virágot, és azt a virágot vitték a tanító néninek.

Sportolni különösebben nem sportoltak, és zenét sem tanultak. A feleségem foglalkozott a gyerekekkel, a fiammal például leült tanulni, leckét csinálni. A lányommal nem kellett, ő önállóan, nagyon jól tanult. Jó tanuló volt. Én szerettem, ha önállók a gyerekek, nem nagyon szóltam bele.

Gimnáziumba mindketten a Fazekasba jártak. A Fazekasba nem volt nehéz bekerülniük, mert az a volt tanítóképzős kollégám volt az igazgatója, akivel együtt csináltuk a Pedagógus Szakszervezetet. Szóltam neki, de hát amúgy is felvették volna őket, mert jó volt a bizonyítványuk. Szerintem nem kellett különösebb protekció. Az csak véletlen, hogy ő volt az igazgató, és szóltam neki.

Évát rögtön felvették a bölcsészkarra. Hát a Fazekasnak jó neve volt. Beiratkozott művészettörténetre és angolra, aztán a második évben felvette a franciát is. Úgyhogy a végén lett művészettörténet és angol–francia szakos, és emiatt egy évvel később végezte el az egyetemet.

Éva már az egyetem alatt ilyen ellenzéki körben forgolódott, de ebből soha nem volt konfliktus. Én tiszteltem a gyerekeim gondolatait, és soha nem akartam befolyásolni őket. Ők maguk döntsék el, hogy milyen irányban akarnak menni. Itthon soha nem is volt nálunk politikai vita vagy ilyesmi. Kellemetlenségem nem volt abból, hogy Éva ilyen körökben forog. Egyszer egy egyetemi kollégám megjegyezte, hogy hát, hogy neveled te a gyerekedet, de én sokat nem törődtem vele. A pártbizottságra ezért nem hívtak be, a BM nem szólt. Azt tudom, hogy egyszer az Évát be akarták szervezni. Útlevélügyben ment be, és akkor be akarták szervezni. Ő eléggé mereven visszautasította, és elmondta itthon. Mondom, én tudomásul vettem, hogy ő is meg a férje is ilyen. Hát … azért is, mert én nem voltam olyan vad kommunista. Én tudomásul vettem, hogy ő az SZDSZ-szel szimpatizál. Az ő dolga, én nem akartam őt befolyásolni. Én meg az MSZP-be léptem be, mert hát 1937 óta csinálom, 67 éve, hát nem tudom abbahagyni. De az MSZP-ben se funkcióm, se semmi…

Miután Éva végzett, főleg nyelvtanításból élt, és közben csinálta a művészettörténeti dolgait. Fő témája a Bauhaus volt, erről könyvei is jelentek meg. Aztán felvették az Iparművészeti Múzeumba. 1970-ben férjhez ment a vele egy korú filozófus, történész Tatár Györgyhöz. Abból a házasságból nem volt gyerek. Hat év múlva elváltak. Aztán a filmrendező Gazdag Gyula lett a második férje. Tízegynéhány éve kimentek Amerikába. Gyula tanszékvezető- helyettesi állást kapott a Los Angeles-i egyetemen, Évi pedig az egyik közeli város egyetemén külső előadó, hetenként kétszer jár oda. Még itthon született két gyerekük, 1981-ben Péter, 1983-ban Júlia. Péter Los Angelesben végzett egyetemet, festőművész akar lenni, és most épp itt jár Budapesten egy évet a Képzőművészetire. Minden szombaton itt ebédel nálunk, és naponta telefonál. Tavasszal pedig New Yorkba megy egy másik egyetemre, még akar tanulni. A húga is épp itt van most látogatóban, ő New Yorkban jár egyetemre.

Gábor érettségi után a Belkereskedelmi Főiskolára ment, és a szállodai szakot végezte el. Utána a Rege szálló igazgatója lett. Előzőleg mint diák nyáron mindig valamelyik szállodánál dolgozott, mint segéd-mit-tudom-én, csomaghordó. A Rege szálló szövetkezeti tulajdonban volt, és akkor lett készen, amikor végzett. Gábor úgy került oda, hogy a főiskolától kérdezték, mi a véleményük a fiamról, és ők javasolták a fiamat. És akkor ő lett a Rege szálló első igazgatója. Ott volt néhány évig, és közben megnősült. Aztán összeveszett a szövetkezet gazdasági igazgatójával. Azon vesztek össze, hogy bővítették a szállodát, méghozzá egy bécsi építőcéggel állapodtak meg, és anélkül, hogy a fiamnak egy szót szóltak volna, a gazdasági igazgató bevette a megállapodásba, hogy ingyen kosztot is kapnak az ott dolgozó munkások. És akkor a fiam bement, és mondta, hogy képzeli azt, meg se kérdezi. Nagyon összevesztek. Utána még súlyosabb lett a dolog, mert a főigazgató behívta a fiamat, hogy menjen be a szövetkezet központjába, és vállalja el a helyettességet. Erre azt mondta, hogy ilyen emberek közé, ahol ilyen ember van, mint az a gazdasági igazgató, ő nem megy. Ezzel aztán végképp elvágta magát, és el is jött onnan. Egy olyan vállalathoz ment, a neve nem jut eszembe, amely külföldiek golfozásával meg ilyenekkel foglalkozott. Akkor ez a gazdasági igazgató utánanyúlt, és ott is piszkálni kezdte. Végül megunta, és kiment Kanadába. Ez már jóval a rendszerváltás után volt. Ott is szállodában dolgozik. Beszél oroszul, angolul és azt hiszem, németül is. A felesége szintén közgazdász, egyetemet végzett, ő franciául és angolul tud, és most ott állami hivatalban van. Nekik is még itthon született a két gyerekük, 1985-ben Ágnes és 1987-ben Tamás. Ágnes egyetemre jár, Tamás most fog érettségizni.

A háború előtt kizárólag a feleségem barátnői adták a baráti társaságot. Nekem nem volt semmiféle baráti köröm. Nem voltam pesti, úgyhogy… nem volt. Egy gyerek volt, a Blum Miklós, akivel valahogy megismerkedtem, az beletartozott a baráti körbe, meg egy osztálytársam, Svéd Sámuelnak hívták, ő elpusztult a munkaszolgálatban. De a többi az csak a feleségem révén, és azok is mind zsidók voltak.

1945 után egyrészt folyatódott a feleségem révén megismert megmaradt barátokkal a kapcsolat, csak akkor már házaspárokként jelentkeztek. Ezen kívül nem volt olyan szorosabb baráti kötelék, akivel rendszeresen összejártunk. Az egyetemről nem voltak barátaink. Megmondom őszintén, nekem az volt az elvem, hogy nem építhetek ki egyik vagy másik munkatársammal baráti kapcsolatot, mert akkor a másik joggal mondja, hogy… és minddel nem tudok kiépíteni. Úgyhogy emiatt… én nagyon jó kapcsolatban voltam a munkatársaimmal, nagyon szerettük egymást, tiszteltük egymást, de nem jártunk össze.

A nyugdíjba vonulásom után sokáig bejártam az Akadémia klubjába bridzselni. Az egyetemen a tanszékemen dolgozott egy nagyon kedves fiú, az tanított meg bridzselni. A feleségem nem tud, ő csak römizik.  Azt mondta, hogy amiben nagyon kell gondolkodni, olyat ő nem játszik. Ő szórakozni akar, nem gondolkodni. Évekig jártam az Akadémia klubjába, de most abbahagytam, az idén már nem mentem, mert sajnos csupa öregasszony jött, és idegesített a játékuk. Nem úgy játszottak, ahogy kellene. És az már nem játék, hogy arra kell figyelnem, hogy amit licitál, az igaz-e.

Barátokkal egyszer-kétszer voltunk nyaralni, kirándulni, de rendszeresen nem. Az egyik barátomnak volt autója, nekem akkor még nem volt, és együtt mentünk Pest környékére. Nekem 1970 körül lett először autóm, egy Trabant. Nem kellett rá várnom, szerencsém volt, mert az a pécsi fiú lett a MERKÚR igazgatója, akit 1956-ban nem rúgtam ki az egyetemről. Úgyhogy hetek alatt megkaptam. Egy pár évig ez volt, aztán Skoda lett, aztán Lada, és az volt az utolsó autóm. Aztán eladtam, mert jött a nagy forgalom, és öregedtem, és mondtam, hogy nincs értelme kockáztatni. Pedig jó vezető voltam, de éppen azért. Végiggondoltam, és azt mondtam, hogy ilyen forgalomban, olyan figyelem kell… és akkor eladtam.

Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig minden évben mentünk a Balatonra, Keszthelyre. Keszthelyen a szakszervezetnek volt egy háza, és akkor ott tudtunk lakni. Aztán később volt, amikor magánszemélytől béreltünk. Az 1970-es években már kevésbé volt anyagi problémám, mert… nem is a fizetés, mert a fizetés az nem volt valami nagy az egyetemen, hanem úgynevezett KK-munkákat csináltunk nagyon sokat, és abból szépen kerestünk. Ezért is tiszteltek engem a munkatársaim, mert mindig engedtem őket keresni, nem vettem el… magamnak csak azt a százalékot tartottam meg, ami a vezetőnek járt. A vállalatok elég sok ilyen KK munkát rendeltek, szépen kerestünk. Megvolt, hogy a vezetőnek, aki vezeti az egészet, annak 15 vagy 20 százalék jár. Persze én is dolgoztam, én vezettem, én csináltam meg végül a jelentést. Ők a részdolgokat csinálták… Én megelégedtem azzal, ami volt, nem szerettem happolni. Azt szerettem, ha a munkatársaim tisztességesen tudnak élni, nincsenek filléres gondjaik. Érdekes volt, hogy amikor nyugdíjba mentem, kijött a megállapítás, és láttam, hogy nem vették figyelembe a KK munkát. Pedig azután is befizettünk. Akkor bementem, szóltam, és több lett a nyugdíjam, mint az utolsó fizetésem.

Attól kezdve, hogy a gyerekek nagyok lettek, már nem nagyon mentünk nyaralni. Külföldön meg addig nem voltunk, amíg a gyerekek kicsik voltak. Például autóval voltunk a feleségemmel Párizsban egy barátomnál, aki meghívott bennünket. A gyerekeknek akkor már önálló programjuk volt. Én azért gyakran jártam külföldre a nemzetközi marketingszövetség konferenciáira, és volt úgy, hogy a feleségem velem jött. Például volt Jugoszláviában, Olaszországba is jött velem. Sőt akkor a lányom is jött, és aztán ők ketten elmentek Párizsba, én meg egyedül jöttem haza.

Amerikában és Kanadában nem voltunk, bár a gyerekek ott élnek, és sokszor hívtak már. De a feleségem nem akar repülőre ülni. (A feleség: Nem. Tizenhárom órát ülni. Most már szűkek az ülőhelyek, nem olyan kényelmesek a repülők, mint voltak. Évi is mindig panaszkodik, hogy alig tud lábra állni, mert olyan szűkre vannak csinálva a helyek, az ember nem tudja kinyújtani a lábát. Hiába hívnak a gyerekek, nem megyek. Ők jönnek ide.)

1966-ban voltam Izraelben. A nagynéném [Klein Nándorné (szül. Mittelmann Szerén)] és az unokatestvérem [Bauer Magda] meghívtak, és náluk voltam négy hétig. Voltam Jeruzsálemben, Tel-Avivban és Eilatban. Akkor már lehetett látogató útlevelet kérni. Egyedül mentem, a feleségem nem jött, és azóta többet nem voltam.

Amikor Izrael állam megalakult, nagyon örültem. Amikor 1967-ben volt a hatnapos háború, kezdettől fogva, természetesen, Izrael mellett álltam. Biztos voltam benne, hogy Izrael nem fogja hagyni magát, szóval hogy Izrael fölényben lesz ezzel a társasággal szemben. De meg kell mondanom, hogy az én társaságomban nem volt vita ezzel kapcsolatban. A pártszervezetben nem kértek nyilvános hitvallást. Fel se merült. Ugyanígy gondolkodtam a következő arab–izraeli háborúnál [lásd: Jom Kipur-i háború]. Én ismertem a történelmet, úgyhogy nem voltak kétségeim, hogy teljesen jogos, hogy Izrael azt a területet magának akarja, saját országot akar létesíteni.

Mi a feleségemmel egyáltalán nem tartjuk a vallást, de a gyerekeink mindig tudták, hogy zsidók, és zsidónak tartják magukat. A fiam nem volt körülmetélve, és az ő fia is csak azért, mert fitymaszűkülete volt. A vallást ők sem tartják.

Amikor Hitler hatalomra került, már úgyszólván felnőtt voltam. Nagyon figyeltem ezekre a dolgokra,  megvolt a véleményem, amit nem is nagyon rejtettem véka alá. Úgy fogalmaztam, hogy beleszülettem az első világháborúba. Ahogy egy kicsikét cseperedtem, volt a nagy világgazdasági válság, a húszas. Amikor kezdtem felnőni, jött a harmincas évek gazdasági válsága [lásd: az 1929-es gazdasági világválság]. Amikor pedig fiatalember lettem, és élhettem volna, akkor meg be kellett vonulni katonának. Szóval nem voltam kibékülve a rendszerrel. Nem tetszett nekem az egész Horthy-rendszer. Amikor Hitler uralomra került, teljesen tisztában voltam vele, hogy itt világuralmi törekvésekről van szó. És nagyon sajnáltam, hogy az angolok először lefeküdtek. Éreztem a veszélyt. És nem pusztán abból, hogy zsidó voltam, hanem, hogy az egész világ. Hogy miféle rendszer az, amit a hitleristák kiépítenek.
 

Singer Hermann

Életrajz

Singer Herman egy Ungvár központjától nem túl messze lévő családi házban lakik a feleségével és Jelena lányával. A ház régi, de nagyon tiszta, rendezett, otthonos, mellette néhány gyümölcsfa áll. Tavasszal Jelena a ház köré virágokat ültet. Singer Herman alacsony, vékony és nagyon mozgékony ember. Fiatalabbnak látszik a koránál. Szeret sétálni, a közelmúltig rendszeresen járt horgászni az Ung folyóra. Az interjú felvételekor jelen volt felesége és lánya, és érdeklődéssel hallgatták végig, amit mesélt. Singer Herman beszédstílusa sajátos, gondolatait nagyon pontosan fogalmazza meg, találó szavakat használ. Az emlékek nagyon fölkavarták, de amikor fölajánlottam, hogy folytassuk az interjút máskor, nemet mondott, és befejezte a történetet. 1997-ben adott már  interjút a Spielberg Alapítványnak.  

Mindkét szülőm családja Kárpátaljáról származik, amely 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezte. A hivatalos nyelv a magyar volt, Kárpátalján még ma is sokan beszélnek magyarul. 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia a kárpátaljai területet húsz évre bérbe adta a cseheknek. Antiszemitizmus nem volt az osztrák–magyar közigazgatás alatt sem, de a csehek idejében a zsidókat még ki is emelték, támogatták. Az 1918-as évtől kezdve a zsidók vállalhattak állami tisztségeket, magánvállalkozásba foghattak [A zsidók az emancipációt követően természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is viselhettek állami hivatalt. Idézzük Karády Viktort: „Paradox módon az állami alkalmazottak aránya különösen magas volt az ortodox vidékeken… Részletesebb vizsgálattal kimutatható, hogy az ortodox megyék állami alkalmazottai főként adminisztratív, hivatalnoki pozíciókat töltöttek be mint a falusi közigazgatás vezetői: Észak- és Kelet-Magyarországon elsősorban olyan falvakban, amelyek zsidó többséggel vagy erős zsidó kisebbséggel rendelkeztek.” Egyébként Karády becslései szerint 1910-ben az ortodox városok zsidó lakosságának 6,3%-a állt állami szolgálatban vagy dolgozott szabad/értelmiségi pályákon (ezen belül pedig 13%-uk állt állami szolgálatban, és 9,4%-a működött tanári és tanítói pályán). (A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910), in Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok, Cserépfalvi, 1997). (Majd csak az 1939. évi IV. tc., az ún. második zsidótörvény idején tiltották ki a zsidókat a  köztisztviselői pályákról.) – A szerk.]. A csehek nagyon toleráns, kulturált emberek voltak, abban az időben az antiszemitizmus teljesen megszűnt. A falvakban a zsidók és az őslakók nemzedékeken át egymás mellett éltek, a barátságos, jószomszédi viszony egyik nemzedékről a másikra öröklődött.

Kárpátalja központja Ungvár volt. A második világháborúig ez egy kis kellemes európai városka volt mintegy negyvenezer fős lakossággal [1921-ben Ungvár lakóinak száma alig haladta meg a 20 000 főt, és az 1941. évi népszámlálás szerint is csak 35 200 ember élt a városban. – A szerk.]. Ungvár lakossága soknemzetiségű volt. Éltek ott magyarok, csehek, rutének, zsidók, kis számban oroszok, cigányok. A zsidók Ungvár lakosságának mintegy harmadát képezték. A különböző nemzetiségű emberek Ungváron barátságban éltek egymással, nem volt konfliktus a nemzetiségek között. Ungvár zsidó lakossága főleg, de nem kizárólag iparral és kereskedelemmel foglalkozott. Voltak zsidó orvosok, ügyvédek, tanárok is. Persze a zsidók között sokkal több volt a szegény, mint a jómódú ember. Ungváron volt egy nagyon szép zsinagóga, franciák építették. Ez egy nagy zsinagóga volt, nagyon szép belülről is, kívülről is. Miután 1945 után Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták, a zsinagógát átépítették, elvitték belőle a zsidó jelképeket, és hangversenytermet rendeztek be benne. Annak idején volt még héder, zsidó iskola. A zsidók Ungvár központjában éltek. 1918-ig, amíg Kárpátalját át nem adták Csehországnak [Csehszlovákiának], Ungvár földszintes épületekkel volt beépítve. A csehek Ungvár központjában egy- és kétemeletes házak építésébe fogtak, kényelmes és tágas lakásokkal, a földszinten, az utcai felőli oldalra pedig üzletek kerültek. A csehek alatt élte Kárpátalja a fénykorát.

Édesapám szülei Kárpátalján születtek és éltek, Turjaremete faluban, a Perecsenyi járásban [Turjaremete – kisközség volt Ung vm. Bereznai járásában, 1891-ben 1500 rutén, szlovák és német lakossal, 1910-ben (ekkor már a Perecsenyi járáshoz tartozott) 2000 rutén és magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nehéz bármit is mondanom Turjaremetéről, csak egyetlenegyszer voltam ott, még gyerekkoromban. Ott születtek a nagyszüleim édesapám ágán az 1860-as években. Én őket sohasem láttam, jóval a születésem előtt meghaltak. A nagypapát Jákobnak hívták, a nagymama nevét nem tudom. Édesapám, Singer Kálmán 1886-ban született. Édesapám rokonai közül csak a húgát ismertem. Ő 1900-ban született. Az utónevére nem emlékszem, a vezetékneve, miután férjhez ment, Klein lett. A lánya ma Izraelben él. Édesapámnak még volt két bátyja, de róluk semmit sem tudok azon kívül, hogy a huszadik század elején mindketten elmentek az Egyesült Államokba. Gyerekkoromban egy ideig édesapám még levelezett velük, aztán megszakadt a levelezés, de nem tudom, miért. Édesapám mesélt nekem egy kicsit a családjáról. Igen szegényen éltek, szűkösen tengődtek. A család vallásos volt, másképpen abban az időben ez nem is lehetett. A gyerekek vallásos nevelésben részesültek. Édesapám és a bátyjai héderben tanultak. Apám szüleinek a házában megtartották a zsidó hagyományokat. A nagyapám a fiaival zsinagógába járt, otthon is imádkozott. Édesapám szüleinek családjában tartották a sábeszt és minden zsidó ünnepet, kóser háztartást vezettek. Minden szigorúan a zsidó hagyományok szerint zajlott. Amikor a gyerekek felnőttek, mesteremberekhez adták őket, hogy kitanuljanak valamilyen mesterséget. Apámat tizenhárom éves korában egy kőfaragóhoz adták, aki sírköveket készített. A taníttatásért nem fizettek, de az első két évben a tanuló ingyen dolgozott. Aztán amikor már mester lett belőle is, ha a mesterénél maradt dolgozni, már kapott pénzt a munkájáért.

Édesanyám családja Nagybereznán élt. Nagyberezna egy nagy falu, negyven kilométerre északra Ungvártól [Nagyberezna – közigazgatási státusa szerint kisközség volt Ung vm.-ben  (szolgabírói székhely, járásbíróság). 1891-ben 1600 rutén, német, magyar és szlovák (29%-uk az izraelita felekezethez tartozott), 1910-ben 2800, 1919-ben 2600 fő lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ma már város, a körzet központja. Nagy vásárokat rendeztek ott, még Ungvárról is mentek az emberek Nagybereznára, a vásárba. Magyarok, ukránok [rutének] és zsidók éltek ott. Nagyon sok zsidó volt a faluban, mint ahogy a többi kárpátaljai faluban is. A zsidók a faluban jiddisül, magyarul és ukránul [ruténül] beszéltek, és nem elkülönülve telepedtek le Nagybereznán, a házaik el voltak szórva a más nemzetiségű falubeliek házai között. Sok házban még padló sem volt, csak döngölt agyagpadló. Háziszőttes szőnyegeket terítettek le a földre. Az emberek barátságban éltek, segítettek egymásnak. A nemzetiségnek nem volt jelentősége, az volt a fontos, hogy milyen az ember. A központban volt egy zsinagóga, volt két héder – egy a fiúknak és egy a lányoknak. A zsidók többsége iparral és kereskedelemmel foglalkozott. A falubeli kis boltok a zsidóké voltak. Voltak olyan zsidók is, akik csak földműveléssel foglalkoztak, ezeknek nagy földjük volt. Minden zsidó hívő volt, olyan, amilyennek egy zsidónak lennie kell, ahogy azt a zsidó törvények előírják. Minden zsidó család kóser háztartást vezetett [lásd: étkezési törvények]. A kásrut törvényeit szigorúan betartották. Például amikor levágnak egy tehenet, egy zsidónak az állat hátsó részét nem szabad elfogyasztania, csak az elülsőt [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákovnak az angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. (Ráadásul a négylábú állatok hátsó része a drágább hús, az eleje csontosabb, ezért olcsóbb.) – A szerk.]. A tehén hátsó részét eladták a falubelieknek. Minden családban külön edény volt a húsos és a tejes dolgoknak. Pészahra is kötelező volt külön étkészletet tartani.

Édesanyám apját Halegerter Jákobnak, anyját lány korában König Zálinak hívták. Nagybereznán születtek az 1860-as években. Nagyapám iparos volt, nagyanyám háztartásbeli. Az édesanyám szüleit se láttam sohasem. A nagymama 1907-ben halt meg, nagypapa pedig 1914-ben, a születésem után néhány hónappal. Mindketten Nagyberezna zsidó temetőjében lettek eltemetve, zsidó szokás szerint [lásd: temetés; temető]. Édesanyám mesélt róla, hogy a családban volt még néhány lánygyerek, de én csak egy nővérét ismertem édesanyámnak, viszont nem emlékszem a nevére. Édesanyámat Hannának hívták, 1886-ban született. Családja, mint minden zsidó család akkoriban, vallásos család volt, minden zsidó hagyományt követett.

A szüleim sádhen segítségével ismerkedtek össze. Ez volt akkoriban a házastárskeresés általánosan elfogadott módja. 1910-ben házasodtak össze. Hagyományos zsidó esküvőjük volt rabbival, hüpével. Az esküvőt Nagybereznán tartották. A szüleik közül akkor már csak anyám apja élt. Rögtön az esküvő után anyám szüleinek a házába költöztek, édesanyám nővére is ott lakott már a férjével. Anyám nővérének a férje cipész volt. A ház nagy volt, elég volt a hely két családnak is. 1912-ben született a nővérem, Helén. A zsidó neve Haja. Én 1914-ben születtem. Nekem a Henrik nevet adták, a zsidó nevem pedig Cháim. Az öcsém neve Leopold volt, ő 1918-ban született. A zsidó neve Lejb volt.

Később édesapám vett házhelyet édesanyám szüleinek házának közelében, és épített oda egy külön házat a mi családunknak. Ebben a házban laktunk 1944-ig. A házunk nem volt nagy, vályogból épült. A vályogtégla fölaprított szalma és agyag keverékéből készül, amit négyszögletes formákba tesznek, aztán a napon szárítják meg. Kárpátalján nagyon sok a vályogtéglából készült ház. A házunk átlagos ház volt, olyan, mint a falu legtöbb háza: egy szoba és egy nagy konyha volt benne. A tető szalmából [nádból?] készült. A konyhában volt egy nagy kemence, a hátsó fala átnyúlt a szobába. Ezen a kemencén főzött az anyám, télen pedig ez szolgált fűtésre. Fával fűtöttünk. Kárpátalján sok az erdő, a farönkök olcsók voltak, a rőzsét, a levágott gallyat pedig ingyen adták hozzá. A ház körül gyümölcsfák voltak. A ház mögött volt egy nagy udvar, és azon túl kezdődött a kert. Az udvar jobb oldalán volt a baromfiól és a fészer. Jószágunk nem volt, de csirkéket anyám mindig tartott. Az udvaron balra volt édesapám műhelye. Édesapám kőfaragó volt, sírköveket készített, föliratokat vésett rájuk. A sírköveket az udvaron tárolta. Ez a munka csak tavasztól őszig tartott, aztán mikor már jöttek az esőzések, apám üvegezőként dolgozott, és képkereteket meg fényképkereteket csinált. A családban csak az apám dolgozott. Édesanyám háztartásbeli volt, ez volt a szokás a zsidó családoknál akkoriban. A férjes asszonyok nem dolgoztak. A gyerekeket nevelték, vezették a háztartást.

A szüleim vallásos emberek voltak. Otthon szigorúan kóser háztartást vezettek. Ez nem valami egyszerű dolog, sok mindent kell hozzá tudni. Minden házban volt egy tálcaszerűség – ez egy vesszőből font tálca szegéllyel. Ha a sajhet [sakter] levágta az állatot, és kifolyt a vére, az onnantól még nem számított kóser húsnak. Meg kellett tisztítani a bőrtől és a zsírtól, ráhelyezni a kóserre – ezt a tálcát így is neveztük, és jól megsózni. A kósert ferdén kellett fölállítani, és a sós vér az alája helyezett tányérba folyt. Aztán a húst jól le kellett mosni, és csak ezután lett kóser [Mások szerint a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és így helyezték a ferde felületre, hogy a vér kifolyjon belőle. Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. A zsidóság az egy bonyolult dolog. Ezeket a szokásokat nemzedékről nemzedékre adták át egymásnak az asszonyok.

Édesanyám nem hordott parókát. A mi falunkban ez nem volt szokás. De a fejét mindig és mindenhol kendővel fedte be. Még otthon sem láttuk soha fedetlen fővel. Egyszerűen öltözködött, ahogy a többi asszony a faluban. Hosszú ujjú blúzt viselt és hosszú fekete szoknyát. Amikor a zsinagógába ment, sötét selyemruhát vett föl, ez volt az egyetlen ünnepi ruhája. Apám is mindig befedte a fejét. Otthon kipát hordott, az utcán pedig széles karimájú fekete kalapot. Hétköznap egyszerű munkaruhát viselt. A zsinagógába járáshoz másik ruhája volt, egy fekete posztóöltöny. Ezt a ruhát csak a zsinagógába vette föl.

Péntek este összegyűlt az egész család. Mindannyian imádkoztunk, aztán édesanyám meggyújtotta a szombati gyertyákat. A gyertyák fölött imádkozott, közben eltakarta a szemét a kezével. Aztán imát [lásd: imádkozás, imádság] mondtunk a kenyérre, a borra, utána kezdődött a közös étkezés. Anyám igyekezett valami finomat főzni. Péntek reggel általában a sajhethez küldött a csirkével. Hétköznap mi csirkét nem ettünk. Nem éltünk gazdagon, csak a legszükségesebbre futotta a pénzből. Péntek estétől szombat estéig a zsidók közül senki sem dolgozott. Nemhogy csinálni valamit, de még gyufát gyújtani, a kályhát befűteni is tilos volt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek reggel anyám elkészítette az ételt sábeszra. Télen sábeszkor a szomszéd ukrán [rutén] ember jött át begyújtani a kemencét [lásd: sábesz goj], hogy ne fagyoskodjunk. Lámpát is gyújtott. Akkoriban nem volt áram, petróleumlámpát használtunk. Szombat reggel apám a zsinagógába ment. A nők csak ünnepnapokon mentek a zsinagógába. Amikor az öcsémmel már nagyobbak voltunk, édesapám magával vitt minket is. Miután visszajöttünk a zsinagógából, apám fölolvasott egy hetiszakaszt [lásd: szidrá] a Tórából. Édesapám arról álmodozott, hogy valamikor saját helye lesz a zsinagógában, mert nem engedhette meg magának, hogy vegyen egyet. Én pedig arra gondoltam, hogyha majd fölnövök, és sok pénzt fogok keresni, ajándékozok majd édesapámnak egy helyet a zsinagógában, hogy Nagyberezna összes zsidója tudja, hogy azt én vettem az apámnak. De sajnos ez az álom nem valósult meg, az élet másként rendelkezett.

Otthon jiddisül beszéltünk. Mindannyian jól tudtunk magyarul. 1918 után, amikor a cseh nyelv lett a hivatalos, a szüleim nemigen tudtak megtanulni csehül, a szomszédokkal továbbra is magyarul beszéltek. De mi, gyerekek hamar elsajátítottuk a cseh nyelvet is. Tudtunk még mindannyian ruszinul is, ez az ukrán nyelv kárpátaljai dialektusa.

Otthon minden zsidó ünnepet megtartottunk. Pészah előtt a szomszédok a mi házunkban gyűltek össze, néhány család számára nálunk készült a macesz. A nők a nagy asztalnál dolgoztak a konyhában, átszitálták a lisztet, összekeverték a tésztát és kinyújtották. Édesapám a kemence mellett ült, ott sütötte ki a maceszt. Én nagyon szerettem mellette ülni. Sok maceszt sütöttünk, mert a családok nagyok voltak, kenyeret enni meg tilos volt a Pészah nyolc napja alatt.

Az ünnepi asztalra kerülő halat magunk fogtuk. Nagybereznán volt egy kis folyó. Régebben nem úgy fogták a halat, mint most. A boltban lehetett kapni valami port, amit a vízbe szórtak, és a hal olyan lett tőle, mint aki részeg, hassal fölfelé fordult. Csak össze kellett szedni. Ez legális volt, a port a boltban lehetett kapni. Emberekre ártalmatlan volt.

Pészah előtt édesanyám nagytakarítást csapott. Az összes bútort elhúztuk a helyéről, minden le lett mosva, le lett tisztítva. Összeszedtük a kenyérdarabokat, még a kenyérmorzsákat is. Libatollal egy papírra söprögettük, és gondosan beletekertük. Aztán a papírt a hámeccal együtt elégettük a kemencében [lásd: homecolás]. A húsvéti étkészletet az egyik Pészahtól a másikig a padláson tartottuk. Egy évben csak egyszer hoztuk le, Pészah előtt. Édesanyám jó előre elkezdett főzni. Pészah előtt a sajhetnél hosszú sorok álltak, minden háziasszony elküldte a gyerekét a sajhethez csirkékkel, libákkal. Aztán a baromfiról lenyúzták a bőrt a bőr alatti zsírral együtt, fölvágták, és a zsírt nagy öntöttvas lábasban olvasztották ki. Ilyenkor csak ezzel a zsírral főztek. A gyerekekre bízták, hogy a maceszt egy nagy mozsárban lisztté zúzzák össze. Aztán ezt a lisztet átszitálták, és Pészahra mindent ebből sütöttek. Édesanyám a csirkelevesbe nem a sábeszkor szokásos metéltet főzte bele, hanem maceszdarabokat. Sábeszkor is és az ünnepekkor is mindig volt gefilte fis [töltött hal – lásd: halételek]. Anyám fölfújtat készített, úgy, hogy az összetört maceszt tojással keverte össze. Csirkenyakat főzött, pirított liszttel és hagymával töltött csirkenyakat készített. A maceszlisztből puszedlit, lekváros, mazsolás rétest csinált. Pészah első napján reggel elmentünk a zsinagógába, este pedig apám húsvéti szédert vezetett. Az asztalon, a szokásos ünnepi ételeken kívül volt egy tál, amire csípős zöldfűszer, tormagyökér és főtt tojás volt kirakva. Egy tálkában pedig sós víz volt. A zöldfűszert bele kellett mártani a sós vízbe, és úgy megenni [A zöldfűszer  keserűfű – torma vagy saláta – volt (lásd: máror), amelyet nem a sós vízbe, hanem az édes hárószetbe mártogatnak. A sós vízbe a tojást mártogatják. Lásd: széder. – A szerk.]. Mi már tudtuk, hogy ilyenkor az őseinkre emlékezünk, akik kivonultak az egyiptomi fogságból. Pészahkor speciális húsvéti bort ittunk, vörös volt és nagyon édes. Az asztalra kis ezüst poharak kerültek minden családtag számára és ezenfölül még egy, Illés prófétának. A széder alatt mindenkinek ki kellett innia négy pohár bort. A gyerekek nem kaptak bort, csak egy egészen kis bort öntöttek a poharukba, és vízzel öntötték föl. Föltettem az apámnak héberül a négy tradicionális kérdést [Általában a legkisebb gyerek teszi fel a négy kérdést, de ez nem háláhá (törvény), hanem minhág (szokás). Pedagógiai jelentősége van, mint ahogy az egész széder célja a gyerekek tanitása, a kivonulás törénet elmesélése, továbbadása generációról generációra. Ha egy családban a legkisebb gyerek nem tud még beszélni, vagy nem fogja még fel amit mond, esetleg a családfő héberül vezeti a szédert, és a legkisebb gyerek még nem tud héberül, kérdezhet a nagyobb is. – A szerk.].

Szukot ünnepén a kertben szukát építettünk, kukoricaszárral fedtük be, és szalagokkal, virágokkal díszítettük föl. Beraktunk a szukába egy asztalt, és a Szukot minden napján kizárólag ebben a szukában étkeztünk, és itt is imádkoztunk.

Ros Hásáná előtt a zsinagógában egy egész hónapon át, egész elul havában, sófárt fújtak a reggeli ima után. Az ünnep előestéjén bocsánatot kellett kérni azoktól, akiket megbántottál, még akkor is, ha akaratod ellenére bántottad meg őket. Ros Hásáná ünnepén édesapám fehér ingbe öltözött [kitli], és elment édesanyámmal a zsinagógába. Mindenképpen fehérbe kellett öltözni. Amikor már nagyobbak lettünk, mi is velük mentünk. Édesapámnak volt egy külön imakönyve, ami csak Ros Hásánára és Jom Kipurra szólt. Anyám ünnepi ételt készített, az összes ünnepi zsidó specialitással: csirke, húsleves, gefilte fis. De a hagyományos ünnepi ételeken kívül Ros Hásánákor még szeletekre vágott almát is ettünk, mézbe mártogatva. Édesanyám azt mondta, ezt azért tesszük, hogy a következő év édes legyen [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. – A szerk.].

Jom Kipurkor az egész család böjtölt. Még a kisgyerekek is tartották a böjtöt, körülbelül öt éves koruktól [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. Jom Kipur előtt otthon kápóreszt csináltunk. Édesanyám és a nővérem fehér csirkét vett a jobb kezébe, az apám és mi, az öcsémmel pedig fehér kakast. El kellett mondani egy imát, aztán pedig lassan forgatni az állatot a fejünk fölött, és közben azt mondani héberül: „Légy te az én vezeklésem!”. Az egész család elment a zsinagógába. Jom Kipurkor az imák nagyon hosszúak voltak. Miután hazatértünk a zsinagógából, mindannyian asztalhoz ültünk. A huszonnégy órás böjt [A Jom Kipur-i böjt 25 órás. – A szerk.] után minden különösen finomnak tűnt.

Vidám ünnep volt a Hanuka és a Purim. Hanukakor a gyerekeknek pénzt – hanuka geltet – és fából készített, színesre festett pörgettyűt [denderli] adtak. Purimra édesanyám háromszögletű mákos és diós süteményt készített – hámántáskát [A hámántáska vagy humentás kelt tésztából készült sült tészta. Négyszögletesre vágott, majd félbe hajtott táskácskák, szilvalekvárral vagy cukros mákkal töltve. – A szerk.]. Purimkor szokás volt finomságokat vinni a családtagoknak, ismerősöknek. Ez volt a sláchmónesz. Egy szalvétával letakart tálcára raktak mindenféle finomságot, a gyerekek meg körbevitték a sláchmóneszt a házakba. Purim első reggelén édesapám Eszter könyvéből olvasott föl [lásd: Purim; Megilá].

Nagybereznán két héder volt: egy a fiúknak és egy a lányoknak. A lányok kevesebb tantárgyat tanultak, de azért mindent megtanítottak nekik, amit tudnia kell egy zsidó nőnek, tanultak imádkozni, héberül olvasni. A lányok öt- vagy hatéves korukban kezdtek tanulni a héderben, nem emlékszem pontosan, és egy évig tanultak ott. Mi pedig, fiúk, hároméves korunkban kezdtünk a héderbe járni. A melamednek volt egy segítője, aki az ilyen kisgyerekekkel foglalkozott. A melamed tanított minket, a segítője pedig a gyakorlati dolgokkal törődött: megetette a gyerekeket, kivitte őket a mosdóba és hasonlók. Négyéves korunkban már elkezdtük tanulni a héber ábécét, addig meg hallás után tanultuk a héber szavakat. A héderben jiddissel is foglalkoztunk, megtanultunk írni és olvasni, tanultunk a zsidó történelemről, hagyományokról és vallásról. A héderbe hétéves korunkig jártunk, és akkor kezdődött az oktatás az általános iskolában.

Nagybereznán nem volt zsidó iskola. Mindannyian, a nővérem is és Leopold öcsém is a nyolcosztályos ukrán iskolába jártunk. Koedukált iskola volt, a fiúk és a lányok együtt tanultak. Az osztályban sok zsidó gyerek volt, és voltak ukránok [rutének] is és magyarok is. A többség már az iskola előtt is ismerte egymást. Semmiféle antiszemita megnyilvánulás nem volt. Megesett, hogy verekedtünk, veszekedtünk, de ennek nem volt nemzetiségi színezete. A barátaim között voltak zsidók is, nem zsidók is. Az iskolában nem tanultam rosszul, és bár nem voltam kitűnő, azért minden tantárgyból elég jól teljesítettem. Amikor betöltöttem a tizenhármat, a szüleim bár micvót csináltak nekem. Ezután már felnőttnek számítottam.

Tizennégy éves koromban befejeztem az iskolát. A szüleimnek azt javasolták, hogy küldjenek Csehszlovákiába, egy ruhagyárba, hogy ott tanuljak két évig. Működött akkor Kárpátalján egy cionista szervezet, amely azzal foglalkozott, hogy tizenéveseket különböző foglalkozásra tanított be, aztán Palesztinába küldte őket [Föltehetően a Betárról van szó. Betar (Brit Trumpeldor, vagyis „Trumpeldor Szövetség”): a cionizmus jobboldali irányzatát képviselő ifjúsági szervezet, amely Vlagyimir Zsabotinszkij kezdeményezésére alakult 1923-ban. Tömegbázisát a lengyel zsidóság alsó középosztálya alkotta. Három alapelv szerint működött: monizmus (a célok sorában a zsidó állameszme rendelkezik prioritással), a légionizmus (a felfegyverzett önvédelem elve) és a chaluciut (vagyis az ideális „pionir” elve). (Maga a rövidítés egyébként utal Betár városára, ahol Bar Kochba életét vesztette.) – A szerk.]. A ruhagyár ehhez a szervezethez tartozott. A gyár neve Zborovic volt. Nem emlékszem, hogy mi volt a neve a városnak, ahol a gyár volt [Csehszlovákiában (a mai Csehországban) volt egy Zborovice nevű helység – valószínűleg itt volt a gyár. – A szerk.]. Ott velem együtt sok zsidó gyerek volt Nagybereznáról, és voltak gyerekek Kárpátalja más helységeiből is. Voltak lányok is, fiúk is. Egy nagy házban laktunk, egy szobában tíz ember volt. Lent volt az étkezde. Kóser ételeket készítettek nekünk, sábeszre és az ünnepekre ünnepi lakomát rendeztek. Pénteken megtartottuk a sábeszt, szombaton pedig nem dolgoztunk. Az ünnepeket is megrendezték nekünk, minden úgy zajlott, ahogy a zsidó tradíciók szerint kell. Megtanultunk különböző gépeken és a futószalag mellett dolgozni. Ezenkívül még héberül [ivrit] és jiddisül is tanultunk. Két évet töltöttem itt, boldog évek voltak, nagyon tetszett a munka is és az életforma is. Csehszlovákiából 1930-ban jöttem vissza, akkor apám beadott tanulni egy szabóhoz. Három évig tanultam. Persze gyorsabban is ki lehetett tanulni a mesterséget, de akkoriban az volt a szokás, hogy a tanoncok nemcsak tanultak, hanem segítettek is a tulajdonos feleségének a házimunkában. Vizet is kellett hordani, a gyerekekre is kellett vigyázni, amit mondtak, azt megcsinálta az ember.

Amikor befejeződött a taníttatásom a mesternél, dolgozni kezdtem nála szabóként, pontosabban szabászként. A szüleimnél laktam az öcsémmel együtt. A legjobb barátom egy falubeli fodrász volt, aki ugyanabban az évben született, mint én, és nem volt zsidó. Nagyon jó ember volt. Akkoriban számunkra nem volt jelentősége annak, hogy milyen nemzetiségű valaki, persze ha tisztességes és rendes volt.

1934-ben Helén nővérem férjhez ment. A szüleim igazi zsidó esküvőt rendeztek neki. Volt hüpe, az esküvői ceremóniát a rabbi vezette [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az esküvő Nagybereznán volt, utána pedig apám vett nekik egy házat Ungváron. A nővéremék Ungvárra költöztek. Felnőtt az öcsém, befejezte az iskolát, és én elkezdtem a szabómesterségre tanítani.

1936-ban sorköteles szolgálatra hívtak be a csehszlovák hadseregbe. A gyalogsághoz lettem beosztva. Hadiszolgálatra képeztek minket ki – folyamatos edzéseket, sportfoglalkozásokat tartottak nekünk, és volt elméleti oktatás. Kaszárnyában laktunk, ahol külön szobák voltak, mindegyikben nyolc-tíz ember lakott. Minden szobában voltak ágyak, asztalok, székek, a falon könyvespolcok. Ruhásszekrények is voltak, mindenkinek jutott egy saját polc a személyes holmija számára. A kaszárnya mellett működött egy könyvtár, és a szabadidőben lehetett olvasni. A hadseregben minden felekezetű katona számára -- legyen az izraelita, katolikus vagy pravoszláv -- megtartották a vallási ünnepeket. A zsidóknak Pészahra maceszt hoztak a zsinagógából, a pravoszlávoknak húsvétra kalácsot sütöttek. A katonák fölkereshették a zsinagógát, a templomot. A kásrutot persze nem tartottuk, kénytelenek voltunk mindent megenni, amit adtak, de a többi dologban sikerült a zsidó szabályokat betartanom. A vallásosságot még támogatták is. Különböző nemzetiségű katonák laktak egy szobában velem. Rajtam kívül volt még egy zsidó a mi szobánkban, voltak csehek, voltak magyarok. De soha nem volt semmiféle konfliktus nemzetiségi alapon. A tisztek nagyon jóindulatúan viszonyultak a fiatal katonákhoz. A hadseregben nem fordult elő, hogy a felettesek visszaéltek volna a hatalmukkal a fiatal katonákkal szemben, kigúnyolták volna őket, mint ahogy azt a mai ukrán hadseregről hallani. Mi mindannyian teljes egésznek éreztük magunkat.

A katonaság után, 1939-ben hazamentem, de akkorra ez már Magyarország volt. 1938-ban Kárpátalja ismét Magyarország fennhatósága alá került [Ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalját 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. De ez már nem az a Magyarország volt, ahol a szüleim fiatalsága telt el, ez a fasiszta Magyarország volt. Akkor már háború dúlt Lengyelországban, Hitler csapatai elkezdték megsemmisíteni a lengyel zsidókat. Sok menekült érkezett Lengyelországból. Magyarország a hitleri Németország szövetségesének hirdette ki magát. Megkezdődött a Magyarországon élő zsidók üldözése. Zsidóellenes törvények sorát fogadták el [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóknak megtiltották, hogy vállalkozásokat, üzleteket birtokoljanak, mindent önként át kellett adniuk nem zsidóknak, máskülönben az állam kobozta el a tulajdonukat. Aztán bevezették a magyar útleveleket. Minden zsidónak be kellett bizonyítania, hogy Magyarország területén született, különben tudom is én, hova telepítették ki [lásd: KEOKH; Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés]. Össze kellett gyűjteni az iratokat, igazolásokat [Az 1939. évi IV. tc. (a második zsidótörvény) rendelkezéseinek értelmében tömegeknek kellett beszerezniük származási irataikat, anyakönyvi kivonataikat, egyéb okiratokat, egyrészt a mentességek igazolása (1–2. §.), másrészt a szavazati jog biztosítása (4. §.) miatt. Ez nem csak a zsidókra vonatkozott, hiszen a zsidó köztisztviselők, állami alkalmazottak elbocsátása (5. §.) miatt mindenkinek igazolnia kellett származását. Ugyanez volt érvényes többek között a szabadfoglalkozásokban dolgozókra, az iparigazolványt kérelmezőkre is. – A szerk.]. Az útleveleket Budapesten, Magyarország fővárosában adták ki. Oda kellett érte utazni, ez drága volt. A zsidóknak nem volt joguk állami tisztségeket betölteniük. Sokkal nehezebb lett az élet.

1941-ben Németország megtámadta a Szovjetuniót. Magyarország Németország szövetségese volt a háborúban, és megkezdődött a magyar hadsereg mozgósítása. 1941-ben elvittek a hadseregbe munkaszolgálatosnak. A munkaszázadot először németek irányították, aztán csak a magyarok maradtak. A frontra küldtek minket, a Szovjetunió területére. Árkokat ástunk a Donnál.  A doni frontot magyar tisztek irányították.  A magyarok néha rosszabbul viselkedtek, mint a németek. Néhány magyar tiszt rosszabb volt a vadállatnál. Velünk, a munkaszolgálatos katonákkal bármit megtehettek, amit csak akartak, bármilyen munkát adhattak. Nem lehetett nemet mondani, ha megtagadtad a munkát, akkor helyben lelőttek. Az első munka árokásás volt. Körös-körül mindent beborított a hó. Az utakat meg kellett tisztítani a hótól, hogy a német hadsereg végig tudjon menni rajta. Emlékszem, hogy 1942 január-februárjában olyan szörnyű tél volt, hogy az emberek a földre estek, és percek alatt megfagytak. Mindegyikünknek adtak egy ásót. Aki eldobta az ásóját, az meghalt, mert miután kiszálltunk a vagonokból, gyalog kellett menni. Olyan fagyos tél volt, és olyan orkánerejű szél fújt, hogy csak az ásókkal lehetett a szél ellen védekezni. Volt egy gyapjúból készült maszkom, amit a nővérem kötött nekem, csak a szemet és az orrot hagyta nyitva rajta, a többi részén mindenhol zárt volt. Munkaszolgálatra csak zsidókat vittek [Bár a munkaszolgálatosok túlnyomó része zsidó származású volt, a fegyverviselésre alkalmatlanok között voltak nem zsidó származásúak is (jobbára baloldali elemek, a fegyveres szolgálatot vallási okokból megtagadók stb.), de 1940 decemberében a zsidókat szinte kizárólag zsidókból álló munkásszázadokba rakták, és elkülönítették őket a nem zsidó munkaszolgálatosoktól. (Azokat a zsidókat és nem zsidókat pedig, akiket nemzetbiztonsági szempontból veszedelmesnek ítéltek, büntető muszra soroztak be.) 1942 tavaszán, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió elleni háború elhúzódik, és várható volt a 2. magyar hadsereg bevetése is, a honvédelmi miniszter utasításba adta, hogy mozgósítás esetén a behívandók 10%-a zsidó legyen, és hogy a zsidó munkásszázadokat a hadműveleti zónába kell vezényelni. Amikor 1942. április 11-én a 2. magyar hadsereget a frontra küldték, meredeken felszökött a fronton szolgáló muszosok száma. Tízezrével hívtak be zsidókat, elsősorban SAS behívóval, nem pedig korosztályok szerint. – A szerk.]. Nem tudom, hányan maradtunk életben, de biztos, hogy nagyon kevesen. Azt hiszem, körülbelül egy százalék. Ezekben a századokban az emberek nagyon gyorsan meghaltak. Nem csak a munkakörülmények voltak embertelenül nehezek, de amikor árkokat ástunk, az oroszok is egyfolytában lőttek ránk. Fegyverünk nem volt, az ásóval meg nem sokra mész a golyók ellen.

1942 februárjában szovjet csapatok támadták meg a századunkat. A magyarok szerteszét szaladtak. Nem tudtuk, hol vannak a mi századunkból való katonák és a tisztek. Mi, munkaszolgálatosok kilencen voltunk. Járkáltunk, nem tudtuk, hogy hol vagyunk, és hova kell mennünk. Egy házhoz értünk az erdő szélén, amiben egy konyha volt. Ebben a konyhában főztek ételt a magyar katonáknak. Volt ott néhány ember, és mi fölajánlottuk nekik, hogy a konyhán ételért cserébe dolgozunk. Odavettek minket magukhoz, megbíztak, hogy vágjunk fát, hámozzunk krumplit. A katonáknak a csaták előtt feketekávét, konyakot vagy rumot adtak, hogy fölélénkítsék őket. Nekünk is megengedték néha, hogy kávét vagy rumot igyunk. Sajnos, a munkánknak a konyhán hamar vége szakadt. Egyszer éjszaka a szobába, ahol aludtunk, részeg német tisztek rontottak be. Ezt kiáltották: „Ébresztő, kommunisták!” Valamiért ők azt hitték, hogy minden zsidó kommunista. Mi nem értettük, miről van szó. Megparancsolták, hogy gyorsan öltözzünk föl, vegyük a hátizsákunkat a holminkkal, és menjünk a konyhába. Amikor odamentünk, az élelmezési szakasz vezetője ránk kiabált: „Koszos zsidók, kommunisták, kiittátok a konyakot és a rumot, ami kell a katonáinknak!” Azt bizony a tisztek itták meg, de minket hibáztattak. A tisztek elkezdtek verni minket. Féltem, hogy be ne törjék a fejemet, összehúztam magam, így az ütéseket főleg a hátizsák fogta föl. Nekik semmibe sem került volna mindannyiunkat megölni, felelniük ilyesmiért nem kellett. De miután belefáradtak a verésbe, mindannyiunkat kikergettek az udvarra.

Futni nem lehetett, körben nagyon magas hó volt. Sebesülten feküdtünk a havon. Amikor egy kicsit megnyugodtunk, próbáltunk továbbmenni. Kerestük a mieinket, mert nem volt hova mennünk. Oroszul nem tudtunk. Én tudtam ruszinul, ez nem tisztán ukrán nyelv, hanem egy kárpátaljai tájszólás. Így beszéltek a mi falunkban. Végül sikerült megtalálni a magyar hadosztályt, és megint befogtak minket munkára. A legnehezebb munkákat adták nekünk, de választásunk nem volt. Ha menekülni próbáltál volna, rögtön megölnek, de menekülni úgysem volt hova. Úgyis lelőttek volna, a különbség csak annyiból állt, hogy ki lő le: a magyarok, a németek vagy az oroszok. Arrafelé vonult el az orosz front, harcok folytak.

Egyszer az orosz csapatok támadást indítottak, és éjszaka visszavonulásra kaptunk parancsot. Mi, az a kilenc ember, együtt maradtunk. Úgy döntöttünk, hogy a faluban rejtőzünk el. A falut Osurkinak hívták, legalábbis ezt mondta az a nő, aki elrejtett minket [Ilyen településnév nem található Ukrajnában. – A szerk.]. Köröskörül bombáztak. Mindannyian bementek hozzá a házba, én pedig, az udvaron maradtam. Megláttam egy hosszú fonott kosarat, amely a ház ajtaja mellett állt. Belebújtam ebbe a kosárba. Egy idő múlva a ház mellett föltűnt három német katona, akik aknavetőt állítottak föl, és lőni kezdtek. Az oroszokat tartóztatták föl, hogy a többiek el tudjanak menekülni. Ez néhány percig tartott. Én közvetlenül mellettük feküdtem. Ők engem persze nem láttak, de én láttam őket a kosár résein keresztül. Aztán elfutottak, az oroszok támadása nagyon határozott volt. Egy kis idő múlva csend lett. A harc továbbvonult, abbamaradt a bombázás és lövöldözés. Én persze nagyon átfagytam, mert a szabadban feküdtem abban a kosárban. Egy kis idővel az után, hogy elmentek a németek, csend lett, és ekkor valami zajt hallottam. Egy síléc surranása volt. Egy fehér álcázó köpenybe öltözött orosz tiszt síléccel ereszkedett le a hegyről, kézi golyószóró volt nála. Földerítő volt. Meglátta a fényt a szobában, és bement. Én még mindig a kosárban feküdtem. Ők már tudtak rólunk, tudták, hogy a magyaroknak vannak zsidó munkaszolgálatosaik. Az orosz tiszt bement a házba, és megkérdezte: „Hányan vannak itt?” Megszámolta, kiküldött minket az utcára, azt mondta, hogy gyorsan menjünk a hátországba, mert a hadszíntér visszatérhet ide, és útba igazított minket, ekkor már én is előbújtam a kosárból. Oroszul beszélt, nem értettünk mindent, de megmutatta nekünk, merre menjünk. Éjjel két óra volt. Elindultunk, de hogy merre menjünk, azt nem tudtuk. A falvakat jártuk egészen reggelig. A front nem tért vissza. De már nagyon szerettünk volna vizet inni, enni valamit. Majdnem minden házat szétlőttek, az épségben maradtakba bementünk, megmelegedtünk, néha adtak nekünk enni. Mentünk, mint a nincstelenek, házról házra, tovább és tovább. Nappal az úton halott embereket találtunk a mi századunkból. Repülőgépről lőtték le őket. Ahogy mentünk, fölöttünk is repülőgépek szálltak. Mivel én nemrég még a csehszlovák hadsereg katonája voltam, tudtam, hogy amikor közeledik a repülőgép, le kell feküdni a földre, és halottnak tettetni magadat. Amikor elrepült, tovább lehetett menni. Azokat, akik ezt nem tudták, rögtön megölték. Hogy német vagy magyar repülőgépek voltak-e, azt nem tudom, de valamelyik a kettő közül, mert más nem lehetett. Nem emlékszem, hány napig mentünk, de nem nagyon sokáig, mert gyalog nem jutsz messzire, pláne nem éhesen. Mindenhol ennivaló után kutattunk. Egyszer tököket találtunk, amit egy pincéből dobtak ki. Tüzet gyújtottunk, megsütöttük, és megettük a tököket. Már majdnem elrohadtak, de mi mégis megettük. Egyszer találtunk egy megfagyott lovat, mindenki darabokat vágott ki magának belőle, és azt ette megsütve. Éjszakára a szétlőtt házakban rejtőzködtünk el.

Egyszer oroszok raboltak ki minket. Civil emberek voltak, jöttek éjszaka pisztollyal, megnézték, kinek milyen cipője van, kinek van jó ruhája, kényszerítették, hogy vegye le, és cserébe régi dolgokat adtak. Elvették a jó kis kecskebőr mellényemet, amit otthonról hoztam magammal. Még jó, hogy adtak cserébe legalább egy régit.

Végül orosz katonákat találtunk. Beszéltem velük, szerencsére néhányan közülük értettek ukránul, megkérdeztem, nem tudunk-e csinálni valamit nekik, nincs-e szükségük szabóra. Hoztak nekünk javítanivaló ruhát, fehérneműt. Enni adtak, és amikor eljöttünk tőlük, adtak egy hátizsáknyi kétszersültet. Aztán megint csak mentünk, fogalmunk sem volt, hogy hova megyünk. Számunkra ez egy idegen ország volt. Útközben tífuszosak lettünk, az egyik faluban az emberek megmutatták nekünk a kórházat. A kórház, amelyben a tífuszos betegek feküdtek, az iskolaépületben volt elhelyezve. Onnan minden nap úgy vitték ki a halott embereket, mint a farönköket. A betegek a koszban feküdtek a szalmán. Nagyon sok tetű volt. Az embereket reggelre halálra ették a tetvek. Én nem tudom, honnan volt erőm hozzá, de éjszakánként nem aludtam, hanem a ruhámat tisztogattam a tetvektől. Nem volt más megoldás. Ez mentett meg. Nem volt ott étel, nem volt víz, havat olvasztottak, és azt ittuk. Az emberek – én is – annyira legyöngültek, hogy nem tudtak járni, négykézláb is csak nagy erőfeszítéssel sikerült. Még a falakba sem tudtak kapaszkodni. Nekem és két ezredtársamnak valahogy sikerült túlélnünk. Aztán orosz tisztek és civilek jöttek. Voltak köztük orvosok is. Az egyik orvos megkérdezte tőlem, hogy hová valósi vagyok. Megmondtam neki, hogy Ungvárról jöttem. Kiderült, hogy ő is Ungvárról származik, az 1920-as években ment ki a Szovjetunióba. Kérdezgetni kezdett, én feleltem. Megnézte, hogy kit lehet még megmenteni. Azokat az embereket, akiknek még volt némi esélyük a túlélésre, kivitték onnan, és külön helyezték el. A többiek helyben meghaltak.

Miután meggyógyultunk, továbbmentünk. Megfürödhettünk a fürdőben, valamennyire letisztálkodhattunk. Aztán Uszmanyba vittek minket [Moszkvától kb. 400 km, délkeletre. – A szerk.]. Ott egy hadifogolytábor volt. Voltak ott németek, olaszok, románok, törökök, mindenféle katona volt ott. Azt, aki megadta magát, odavitték a frontról. Sok olyan német katona volt ott, aki megadta magát. Odavitték őket, levetkőztették meztelenre, úgy, ahogy egyébként engem is, átkutatták, aztán megengedték, hogy fölöltözzenek. Ez egy elosztó tábor volt, ahol átkutatták, szortírozták, ellátták és továbbküldték a foglyokat. Én mindig azt kerestem, hogy mivel tudnám elfoglalni magam. Sok rongyos ember volt ott. Mondtam, hogy tudok ruhát javítani. Volt mivel varrnom, mert tűt hoztam magammal. Voltak egyéb apróságaim is. Az ollómat elvették a motozáskor, bár az olló számomra nem fegyver volt, hanem munkaeszköz. Ollót aztán szereztem. Először a foglyokat szolgáltam ki. A munkámért cserébe ételt adtak nekem. Aztán nyitottam egy műhelyt ebben a lágerben. Az orosz hadsereg alá tartozott egy, a front ellátását biztosító raktár, ott volt a műhelynél. Az olaszok oda jártak ételt lopni, ők különösen éhesek voltak. Azokat, akiket elkaptak, helyben lelőtték, ezt én nem egyszer láttam. Aztán a műhelyem mellett nyitottak még egy műhelyt, egy cipészműhelyt. Kerestek a foglyok között mestereket. Én elég régen voltam már ebben a lágerben, és egész otthonosan mozogtam. Mindig újabb és újabb emberek érkeztek. Egyszer egy vagon SS-est hoztak. Köztük volt a barátom, Schwarz, a mi munkaszolgálatos századunkból [A Centropa Nyikolaj Svarccal is készített interjút. – A szerk.]. A németekkel együtt rejtőzött el egy házban egy nőnél, amíg meg nem találták. Odavettem magamhoz a műhelybe. Elég sokat voltunk ebben a lágerben, aztán Uszmanyból Voronyezsbe küldtek minket. Voronyezsben először is a fürdőbe vittek minket. Már sokkal jobban éreztük magunkat, mint előtte. A ruhánkat fertőtlenítették, és visszaadták. Az is egy nagyon nagy láger volt. Ott is voltak németek is, olaszok is, románok is, magyarok is. Óriási fabarakkokban laktunk. A barakkban a fal mellett végig fapriccsek húzódtak két sorban. Elég jól etettek minket. A lágerbe folyamatosan érkeztek amerikai küldemények, lencsét küldtek csirkehússal. Amerika egy nemzetközi megállapodás értelmében élelmiszer-szállítmányt küldött a foglyoknak. A voronyezsi fogságban már nagyon jó volt ahhoz képest, hogy mi volt előtte. Ott már elég jó ételt adtak, volt mosakodási lehetőség. A lágerben voltak zsidók, de a zsidó hagyományokat nem követték. Természetesen disznóhúst nem ettünk, de ez volt az egyetlen dolog, amit tehettünk. Ez egy másik világ volt, és mi el voltunk szakítva a megszokott valóságtól. Én ott is nyitottam egy varróműhelyt, de ez már egy igazi, jó műhely volt. A voronyezsi műhelyben új dolgokat is varrtunk: egyenruhát az orosz tiszteknek, női ruhát, emellett ruhák javításával is foglalkoztunk. A varróműhelyben nagyon jó német szakemberek dolgoztak. Az igazat megvallva, tanultam tőlük egy s mást. Azóta is őrzöm a följegyzéseimet, amiket ott készítettem, egy ábrákkal teli albumot, mindenféle szabásmintát. A műhelyem közvetlenül a parancsnokság mellett volt, a láger területén kívül. A parancsnok, egy ezredes fent lakott, és lent volt a cipész- és a varróműhely. Ott laktunk mi ketten, Schwarzcal a mi munkaszázadunkból. Én varrtam, ő cipészkedett. A lágerben nem sokáig laktam, hamarosan fölszabadítottak az őrkíséret alól. Adtak egy fényképes igazolványt, és azzal szabadon mozoghattam a láger területén és környékén. Én és Schwarz a parancsnokság épületében laktunk, a munkánkért ételt kaptunk cserébe. Nagyon sok volt ott a poloska, nem hagytak minket aludni. Az ágy lábát nedves rongyokkal tekertük körbe, hogy a poloskák ne tudjanak fölmászni lentről. De azok olyan gonoszak, hogy fölmásztak a plafonra, és onnan vetették ránk magukat. Azért valahogyan túléltük. Én minden reggel elmentem a lágerbe, összeszedtem az embereket, akik a varrodában dolgoztak, huszonöt-harminc embert. Szökni nem készültek, nem lett volna hova menniük. A helyi lakosság fasisztának tartotta őket, és aligha segített volna nekik. Minden nap a műhelyben dolgoztak, este pedig visszakísértem őket a lágerbe.

A lágerben tartózkodásom alatt ismerkedtem meg a jövendőbeli feleségemmel, 1945-ben. Ez már akkor volt, amikor fölszabadítottak az őrkíséret alól. A parancsnoksággal szemben, ahol laktunk, az utca túloldalán állt egy ház. Az ablakban gyakran láttam egy lányt. Egy nagy család élt ott. Schwarzcal gyakran néztük őket az ablakon keresztül. Számunkra ez a látvány a békebeli élet egy kis darabját jelentette, otthoni emlékeket idézett föl. Lent egy kis patak folyt, volt ott egy kút, oda jártak az emberek vízért. Mi fürödni jártunk a patakhoz, és gyakran láttuk ezt a lányt, vödrökkel jött a kúthoz. Valahogy összeszedtem a bátorságomat, hogy megszólítsam. Német egyenruhában voltam, a németek adták cserébe azért, hogy varrtam nekik. Ezek a németek nem is tudták rólam, hogy zsidó vagyok, mert jól beszéltem németül, és akkor már oroszul is kiválóan tudtam. Beszéltem a lánnyal, és megkértem, hogy találkozzon velem este. Nagyon hiányzott nekem az emberi közeledés. Féltem, hogy nemet mond, hiszen nem tudta, hogy ki vagyok. De beleegyezett. Este találkoztunk. Kiválasztottam egy helyet, ahol senki sem láthatott, mert a foglyoknak tilos volt este az utcára menniük. Egy kicsit sétáltunk, beszélgettünk. Ez ünnep volt számomra. Ezután minden nap találkoztunk. Hoztam neki az ételből, amit a lágerben adtak. A lányt Szofija Belinszkajának hívták. Nem tudtam, miféle, azt gondoltam, hogy cigány. Külsőleg egy cigány lányra hasonlított. Egyszer megemlítette, hogy az anyja próbálja lebeszélni arról, hogy találkozzon velem, azt mondja, hogy én német vagyok, és megölöm őt. Elmondta, hogy zsidó. Én meg mondtam neki, hogy én is zsidó vagyok. Az anyja nem hitte el, azt mondta, hogy a hadifogolytáborban csak németek vannak. Elkezdtem följárni hozzájuk. Csak esténként lehetett, amikor senki sem látta. Szofija családja nagy volt, a hét gyerek közül Szofija volt a legidősebb. 1924-ben született. Az anyja háztartásbeli volt, az apjuk nem lakott velük, más családja volt. Próbáltam segíteni a családnak. A műhelyben fehér anyagból köpenyeket varrtunk, az anyagot tekercsekben kaptuk. Minden este betekertem magam ezzel az anyaggal, és így mentem hozzájuk. Szofija anyja a piacon eladta az anyagot, és ennivalót vett belőle a családnak. Egyszer meghívott ebédre. Aztán rájöttem, hogy beszélni akart velem, megtudni, hogy beszélem-e a zsidó nyelvet. Beszélgettünk, és a beszélgetés végére meggyőződött arról, hogy én jobban beszélek jiddisül, mint ő. Ezután már nem tartott tőlem, én meg minden este elmentem hozzájuk vendégségbe. Schwarz barátom is találkozgatott egy helyi, voronyezsi lánnyal.

1945 májusában megtudtuk, hogy vége a háborúnak. Nagy öröm volt ez nekünk. Az utcán ismeretlen emberek ölelkeztek, csókolgatták egymást, gratuláltak egymásnak. Reméltem, hogy nemsokára haza tudok menni. A családom sorsáról semmit sem tudtam. Szofijával elhatároztuk, hogy összeházasodunk, de úgy döntöttünk, hogy akkorra halasztjuk az esküvőt, amikor megérkezünk az én házamba, mert az én családommal szerettünk volna ünnepelni. Megkértem a lágerparancsnokot, Ptasinszkijt, aki szintén zsidó volt, tudja meg, mi zajlik itt, Kárpátalján, van-e még valaki ott a zsidók közül. Ptasinszkij hivatalos úton megkérdezte, és azt a választ kapta, hogy a családomból senki sem él. Minden zsidót elvittek a németek Auschwitzba, mindet megölték [Nem a németek „vitték el” a zsidókat Auschwitzba. A deportálást a magyar hatóságok hajtották végre. Lásd: Ungvár. – A szerk.].

Amikor fölszabadítottak minket a lágerből, mindenkit megkérdeztek, hol akar élni. Bármely országot megnevezhettem, oda vittek volna. De én haza akartam jönni Kárpátaljára, bár már tudtam, hogy senki sem vár. 1942 elejétől 1946 szeptemberéig voltam fogságban. Szeptemberben megszereztem a megfelelő utazási okmányokat, és hazautaztam. 1945-ben, miután befejeződött a második világháború, Kárpátalja szovjet lett, de ez engem nem riasztott el. Emlékeztem rá, hogy a szovjet hadsereg szabadított föl minket a fasisztáktól. Reméltem, hogy hazajövök, és találok valakit a családomból. Először egyedül jöttem. Elő akartam készíteni mindent, mire a jövendőbelim megérkezik. Nagybereznára utaztam, és a szomszédok megerősítették, hogy a németek az egész családomat elvitték 1944-ben az auschwitzi koncentrációs táborba, és senki sem tért vissza közülük. Elmentem Ungvárra. Iratokat kellett szereznem, de nem sikerült. A nővérem házában idegenek laktak. A nővérem is és a családja is meghalt a koncentrációs táborban. Én egy távoli rokonomhoz költöztem, és elkezdtem intézkedni, hogy visszaadják a nővérem házát. Ungváron lakott az unokatestvérem ismerőse, egy ügyvéd, aki a bíróságon vitte az ügyemet. Nagybereznán végre kaptam egy papírt, ami igazolta a személyemet, és ezzel kaphattam igazolványt. A bíróságon sikeresen végződött a perem, visszaadták a házat. Akkor elutaztam Voronyezsbe Szofijáért, és együtt tértünk vissza Ungvárra. Rögtön összeházasodtunk, ahogy megérkeztünk Ungvárra. Zsidó esküvőnk nem volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Egyszerűen bejegyeztettük a házasságot a kerületi anyakönyvi hivatalban. Máig ebben a házban lakunk. Amikor az 1950-es évek elején elkezdtük fölújítani a házat, és lecseréltük a rothadó deszkapadlót, egy ajándék várt rám a nővéremtől. Amikor az egész családdal együtt elvitték őt a koncentrációs táborba, nyilván nem akarta elöl hagyni a fényképeket, és elrejtett egy fényképekkel teli borítékot a padló alá. Ott találtunk rá a fölújítás alatt. Számomra ez nagy öröm volt, hiszen egyetlen fényképem sem maradt a családomról.

Egy varrodában helyezkedtem el, a város központjában. A háború után az emberek kevés új dolgot varrattak, főleg a régi ruhát javíttatták. Csak én dolgoztam, a feleségem otthon volt. 1947-ben született az első gyerekünk, egy fiú, akit az apám tiszteletére Kálmánnak neveztünk el. 1949-ben született a lányom, akit Jelenának neveztünk el a nővérem, Helén tiszteletére. A lányom zsidó neve Haja. Nagyon sokat kellett dolgoznom, hogy eltartsam a családot. Azok nagyon nehéz idők voltak, éhínség volt.

Egy idő után a varrodánkból nagy műhely lett. Ott dolgoztam szabászként huszonöt éven keresztül. Először brigádvezető voltam. A munka menete a következő volt: én kiszabtam az anyagot, odaadtam egy varrónőnek, aki megcsinálta a kabátot, az öltönyt az elejétől a végéig. Én csak ellenőriztem a munkáját, és kész. De amikor az egyedi varrásról áttértünk a műveletmegosztásos módszerre, elmentem onnan. Szerintem az nem munka, hogy az egyik csinálja az egyik műveletet, a másik a másikat, és így nyolc ember dolgozik egy dolgon. Ez a minőség rovására megy. Próbáltak rábeszélni, hogy maradjak, de én nem akartam ebben a rendszerben dolgozni. Átmentem egy másik műhelybe, ahol egy ismerősöm dolgozott. Ott csodálatos munka folyt, a ruhadarabokat az elejétől a végéig az ember maga varrta, mindössze egyetlenegy próbával. Ha nagyon pontosan készíti el az ember a szabásmintát, akkor megesik, hogy még próba sem kell. Nagyon sok kuncsaft volt. Olyan jól dolgoztunk, hogy a kuncsaftok mindig igyekeztek valahogyan megköszönni, többet fizetni, mint amennyi járt. Mindenki elégedett volt az új ruhájával, és újra eljött hozzánk. Nyugdíjba csak hetvenéves korom után mentem. Mikor végleg otthagytam a munkát a szalonban, tovább dolgoztam otthon. Nagyon sok kuncsaftom volt. A boltokban nem lehetett jó ruhát kapni, minden hiánycikk volt, ezért az emberek nagyon sokat varrattak. Akkoriban nagyon jól kerestem, semmiben sem szenvedtünk hiányt. Szabadidőm majdhogynem nem is maradt. De azért igyekeztem teremteni valamennyi időt, hogy a családommal töltsem, hogy sétáljunk, moziba menjünk.

Amikor visszajöttem Kárpátaljára, már voltak antiszemita megnyilvánulások. A háború alatt az embereket a közös balsors kötötte össze. A fronton az embereknek más mércéjük volt. A háború utáni első időkben meg olyan nehéz volt az élet, hogy mindenki el volt foglalva a saját problémáival, és nem nagyon törődött a másik ember nemzetiségével. De aztán az antiszemitizmus teljes erővel megjelent. Azt hiszem, ebben közrejátszott az, hogy a háború után Kárpátaljára sok ember jött ide a Szovjetunióból [Azaz: a Szovjetunió egyéb részeiből. – A szerk.]. Sokan közülük antiszemiták voltak. Antiszemitizmus mindig volt, és azóta is van, a közlekedési eszközökön lehet hallani effélét, hogy „Zsidók, takarodjatok Izraelbe”. Nem lehet azt mondani, hogy az állam most üldözné a zsidókat. Most már ilyen nincs, de korábban volt. Viszont a mindennapok szintjén néha előjön ilyesmi. Mi már hozzászoktunk az antiszemitizmushoz, bár személyesen én és a családom magunkon ezt sohasem tapasztaltuk, velem mindig rendesen viselkedtek, a megrendelőim a legkülönfélébb nemzetiségűek közül kerültek ki, és a hálálkodó szavaikon kívül sosem hallottam tőlük semmi mást.

Az 1953 elején zajló orvosper engem nem érintett. De meglepett, hogy sokan őszintén elhitték ezt a nyilvánvaló hazugságot. Egyébként a politika engem sohasem érdekelt. Ezek a politikáról szóló beszélgetések azoknak valók, akiknek nincs más dolguk. 1953 márciusában meghalt Sztálin. Itt, Ungváron kevesen siratták meg, szinte csak a Szovjetunióból áttelepülők. Nekem az ő halála nem okozott nagy bánatot, de az igazat megvallva, én is, mint valószínűleg mindenki, elgondolkoztam akkor azon, hogy mi lesz ezután. Emlékszem, ahogyan a huszadik pártkongresszuson Hruscsov Sztálin bűntetteiről beszélt [lásd: az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Engem sohasem érdekelt a politika, de sok ismerősöm akkoriban nagyot csalódott, hogy Sztálin nem is volt a népek atyja, ahogy a propaganda nevezte, inkább a népek elnyomója. Sokan ezt nem is hitték el. Arra számítottunk, hogy a huszadik kongresszus után valami jobbra fordul, de a változások nem voltak túl jelentősek. Mi Kárpátalján több különböző uralom alatt éltünk. A dolgozó embert, aki a saját keze munkájából él, nem nagyon érdekli, milyen hatalom van az országában. Csak annyit kíván, hogy ez a hatalom ne zavarja az életét, hogy legyen munkája, amiből el tudja tartani a családját.

1948-ban megalakult Izrael. Természetesen örültem, hogy saját államunk van. De hát Palesztina már régóta létezett mint zsidó állam. Már a születésem előtt is vándoroltak oda zsidók, hogy a munkájukkal erősítsék és építsék Palesztinát. Így ezt én inkább úgy fogtam föl, mint névváltozást.

A feleségemmel igyekeztünk, amennyire ez lehetséges volt, betartani a zsidó hagyományokat, megünnepelni a zsidó ünnepeket. Követtük a kásrutot [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás], főleg az első időkben, amikor még szabadon lehetett élelmiszert kapni. Nem messze tőlünk lakott egy zsidó asszony a családjával, és péntekenként a feleségem vele együtt készítette el az ételt sábeszre, mert sábeszkor semmit sem lehetett főzni, még a tüzet sem volt szabad begyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek este a családdal együtt ünnepeltük a sábeszt, minden a hagyomány szerint zajlott. Mindannyian imádkoztunk, a feleségem gyertyát gyújtott. De arra, hogy szombaton ne dolgozzak, nem volt lehetőségem. A szovjethatalom alatt a szombat munkanap volt. Ha el tudtam menni szombaton a munkahelyemről, akkor elmentem. De én brigádvezető voltam, nem hagyhattam ott csapot-papot.

Otthon a feleségemmel oroszul beszéltünk, mert ő rosszul beszélte a zsidó nyelvet. Nekem nem volt annyira fontos, hogy megtanulja a zsidó nyelvet, inkább az volt a fontos, hogy megértsük egymást. Otthon minden zsidó ünnepet megünnepeltünk. Az 1950-es évek elejéig Ungváron működött egy zsinagóga. Oda jártunk a feleségemmel. Volt fent egy erkély kifejezetten nők számára [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. De kicsi gyerekeink voltak, és a feleségemnek nehéz volt elszakadnia otthonról, hogy szombatonként eljöjjön velem a zsinagógába. Aztán amikor a zsinagógát bezárták, és hangversenyteremmé alakították át, Ungváron nyitottak egy imaházat. Oda már csak a férfiak jártak. Jom Kipur alatt a feleségemmel mindig böjtöltünk. Most is, a korunk ellenére, tartjuk a böjtöt. A Pészahot is a hagyomány szerint ünnepeltük meg. Most is megvan a húsvéti étkészlet, a poharaktól az asztali terítéken át a lábasokig, edényekig. Pészahkor a szédert én vezettem. Amikor a fiam már egy kicsit nagyobb lett, megtanítottam neki a hagyományos húsvéti kérdések héber szövegét, melyeket a fiú tesz föl apjának a széder alatt [lásd: má nistáná]. Otthon minden ünnepet megtartottunk, és én elmeséltem a gyerekeknek, hogy melyik ünnepnek mi a jelentősége, és hogyan kell megtartani őket. Én és a feleségem zsidónak neveltük a gyerekeket. Tudták, hogy ők zsidók, és ezt nem titkolták, pedig sokan voltak, akik eltitkolták a zsidóságukat azokban a nehéz időkben. A szovjet ünnepeket otthon nem ünnepeltük meg, számomra ezek a Győzelem Napja, május kilencedike kivételével mind szokatlan és jelentés nélküli ünnepek voltak [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.]. Amikor a gyerekek megnőttek, és már iskolába jártak, a feleségemmel elmentünk az iskolába az ünnepélyekre, melyeket a szovjet ünnepnapokon rendeztek, és ahol a gyerekek fölléptek a szülők előtt, de számunkra ezek nem voltak ünnepek, csak szabadnapok, amikor együtt lehetett a család. Otthon minden családtag születésnapját megünnepeltük. Barátok, rokonok jöttek hozzánk.

Majdnem minden barátunk zsidó volt. Én nem a nemzetisége alapján ítélek meg egy embert, de valahogy így alakult. Én nagyon szeretem a hosszú sétákat, szeretek sokat gyalogolni, és a feleségemmel és a gyerekeimmel gyakran mentünk sétálni. Szabadidőmben a kedvenc foglalatosságom a horgászás volt. Csak az utóbbi néhány évben nem járok már a barátaimmal horgászni, korábban hétvégén egy egész napot el tudtam tölteni a folyónál.

Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, a feleségem elhelyezkedett az ungvári alkatrészgyárban, az Uzsgorodpriborban. Harminc évet ledolgozott ott, bejárva a tanulótól a brigádvezetőig vezető utat. A feleségem nem azért dolgozott, mert szűkölködtünk volna, eleget kerestem én. Egyszerűen emberek között szeretett volna lenni, és a nyugdíjra is jó előre gondolt.

A gyerekek iskolába jártak. A fiam gyerekkorában nagyon szerette a zenét, és hegedülni tanult. Aztán abbahagyta a zenélést. A lányomat is taníttattuk zongorázni, de az sem sikerült. Az iskola elvégzése után a fiam fényképészetet tanult, aztán fényképészként dolgozott. Egy jóravaló ungvári zsidó lányt vett el feleségül, a fiuk, Dimitrij 1982-ben született. 1996-ban a fiam a családjával együtt kivándorolt Izraelbe. Először a fia utazott ki, amikor gyerekeket toboroztak, hogy izraeli iskolákban tanuljanak. Aztán a fiam és a menyem kimentek, hogy megnézzék, hogy van Dimitrij, és ott ragadtak. A fiam sofőr. Az unokám befejezte az iskolát, jelenleg katona. Miután leszolgált, jelentkezni fog egyetemre.

Jelena lányom az iskola befejezése után az Uzsgorodpribor alkatrészgyárban helyezkedett el, ugyanott, ahol a feleségem is dolgozott. Egy ungvári zsidóhoz ment feleségül, Goldman lett a vezetékneve. 1976-ban született a fiuk, Edvárd. Az unokám befejezte az iskolát, és elutazott Izraelbe egy fiatalok számára létrehozott programmal. Azóta Izraelben él, dolgozik. Ott házasodott meg, van egy nyolcesztendős unokám, Danielnek hívják. Jelena ledolgozott huszonkét évet a gyárban, mindaddig ott volt, amíg a gyár a peresztrojka idején meg nem szűnt. Azóta a Heszedünkben dolgozik. Először időseknek hordta ki az ebédet, most beteglátogató nővér.

Amikor az 1970-es években elkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, sok barátunk és rokonunk odaköltözött [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. Mi a feleségemmel mellettük álltunk, segítettünk nekik, amiben csak tudtunk. De mi magunk nem készültünk elmenni. Izraeli viszonyok között én már túl öregnek számítottam ahhoz, hogy dolgozzak, de otthon ülni és nyugdíjból élni nekem még nem akaródzott. Dolgozni akartam, a munka örömet szerzett nekem.

A peresztrojkát, amit Gorbacsov kezdett el az 1980-as években, úgy fogadtam, mint egy szükséges, jó dolgot [lásd: gorbacsovi politika]. Végre azok az emberek, akik akartak és tudtak dolgozni, lehetőséget kaptak arra, hogy a munkájukkal foglalkozzanak, anélkül, hogy félnének valakitől. A Szovjetunió történetében először, legális lett a magánvállalkozás. Persze azelőtt is létezett a dolog, de ha az emberre rábizonyították, hogy magának dolgozik, és nem az állam hasznára, akkor ez általában bírósággal, börtönnel végződött [A saját zsebre dolgozást hívták magyarul „fusizásnak”. Lényegében ugyanaz zajlott a szocialista országokban mindenhol. Lásd: fusizás. – A szerk.]. A peresztrojka után ezt nyíltan meg lehetett tenni. Ezenkívül csökkent az antiszemitizmus is. Az állam részéről is csökkent az antiszemitizmus, és a hétköznapi életben is kevesebb lett. Abban az időben rendeződött a viszony Izraellel. És egyáltalán, akkor kaptak a szovjet emberek lehetőséget először arra, hogy más országokba utazzanak, meglátogassák a családtagjaikat és a barátaikat, meghívják őket magukhoz. És még valami: abban az időben kezdtek megjelenni a hivatalos zsidó szervezetek, emlékezni kezdtek a zsidó írókra, zenészekre. Korábban hivatalos szövegben egyáltalán nem használták a „zsidó” szót. Ha a második világháború alatt elhunyt szovjet állampolgárokról beszéltek, a zsidókat „szovjet embereknek” nevezték, amikor a harcolókat sorolták, azt mondták: „oroszok, ukránok, beloruszok és a Szovjetunió más nemzetiségű állampolgárai.” Itt meg elkezdtek beszélni a Szovjetunió hőseiként számon tartott zsidókról, a zsidó tudósokról, elkezdték kimondani a zsidó szót is a többi nemzetiség között.

A peresztrojkának köszönhetően én is ellátogattam Izraelbe, 1997-ben, hogy meglátogassam a fiamat és a családját, az unokámat, megnézzem a dédunokámat. A korom ellenére sokfelé jártam, sokat láttam. Csodálatos ország, mi mást is mondhatnék! Nagy kár, hogy nincs ott béke. Nekem nagyon jó volt látni, hogy az izraeliek mennyire szeretik az országukat, milyen patriotizmus jellemzi a fiatalokat. A lányom is járt Izraelben, meglátogatta a családját. Valószínűleg jobb lenne neki Izraelben élni, a fia és az unokája közelében. De ő jó és szerető lányunk, és megérti, hogy a feleségem és én nemigen tudnánk meglenni nélküle.

1993-ban szétesett a Szovjetunió, és Ukrajna független lett [Mindez 1991-ben történt. – A szerk.]. Azóta megkezdődött a zsidóság újjászületése Ukrajnában. Korábban sok zsidó teljesen eltávolodott a zsidóságtól. Gyakran megesett, hogy az imaházban tíz embernél kevesebb gyűlt össze a minjánhoz, és szét kellett széledni anélkül, hogy az imát megtartottuk volna. Most sokan azok közül, akik korábban nem ismerték el magukat zsidónak, járnak a zsinagógába a gyerekeikkel együtt, szóval visszatértek a zsidósághoz. Minden szombaton elmegyek a zsinagógába. Különösen örvendetes, hogy nő a zsidó fiatalság száma, ezek a fiatalok valóban zsidónak érzik magukat. A zsinagógába mindig nagyon sok fiatal jön el. Ungváron működik egy zsidó iskola is. 1999-ben létrehozták Ungváron a Heszedet. Ez nagy dolog mindannyiunk számára – a gyerekeknek is, az öregeknek is. A Heszedben sokféle klub és szakkör működik a fiataloknak, ahol azon túl, hogy a zsidó tradíciók, szokások felé fordulhatnak, jiddisül és a héberül tanulnak, külföldi nyelvleckéket is vesznek, és a számítógép használatával is megismerkednek. Felnőttek és gyerekek számára egyaránt van kórus és tánctanfolyam. A Heszedben megünnepeljük a sábeszt és a zsidó ünnepeket. Azon túl, hogy a Heszed lelki támasz és találkozóhely, sok öregembernek lehetőséget ad a fizikai túlélésre. Az embereknek élelmiszerrel, gyógyszerekkel segítenek, az időseknek házhoz viszik az ebédet. Ez nagyon nagy segítség az embereknek a mi nehéz időnkben.             

Deutsch Éva

Életrajz

Deutsch Éva vékony testalkatú, egyszerű ruhákat visel. 2003 tavaszán halt meg a férje, egyedül él a háromszobás, tágas lakásban. Hetente egyszer kimegy a temetőbe, hogy virágot vigyen a férje sírjára, és rendszeresen találkozik régi barátnőivel is. A bevásárlást, háztartást egymaga intéz. A hitközség minden ünnepségén részt szokott venni. A hozzátartozóival nagyon jó a viszonya, rendszeresen tartják a kapcsolatot.

Az apai nagyapát Moskovits Lajosnak hívták. Az 1860-as évek végén születhetett Királydarócon [Szatmár vm.]. Egy testvéréről tudok, aki – nem tudom hogy s mint – Jugoszláviába került. Azt tudom, hogy mikor én három éves voltam, tehát 1929-ben, a szüleim meglátogatták ezt a jugoszláviai nagybácsit, de azt nem tudom, hogy melyik helységben. Engem is vittek, de hát én semmire sem emlékszem. Onnan tudom, hogy ez 1929-ben volt, mert hoztak onnan ajándéktárgyakat: egy vörösréz tálcát és egy kávéskészletet cirádás mintákkal – valami mecset volt rajta –, s a tálcán alul be volt vésve: Sarajevo 1929.

Nem tudom, milyen iskolát végzett a nagyapám, azt sem tudom, járt-e vallásos iskolába [lásd: héder, jesiva]. Cipészmesterséggel foglalkozott, ez volt a foglalkozása. Mikor én már akkora voltam, hogy emlékszem az ottani dolgokra, akkor ő már feladta a műhelyt, csak otthon dolgozgatott, ismerősök még hoztak javítanivalót, ezt-azt. Gyerekszemmel ő már akkor idősnek tűnt. Moskovits Fáni, a nagymama 1873-ban született, a leányneve Majtényi volt. A szüleiről nem tudok semmit. A nagymama nem járt dolgozni, otthon látta el a házimunkát. A házuk egy kicsi házikó volt, összesen kétszoba-konyhás, s egy előtér meg egy kicsi kert, ami még hozzátartozott a házhoz. Csak majorságuk volt: liba, ruca, és volt a kert, ezekkel foglalkozott a nagyanyám. A nagyszülők nem politizáltak, abban az időben nem nagyon foglalkoztak ilyesmivel az emberek. Viszont vallásosak voltak, templomjárók voltak, megtartották az ünnepeket. Kóser háztartást is vezettek, mert régebben volt lehetőség rá. Minden kicsi helységben, például Királydarócon is [Királydaróc nagyközség volt, az 1910-es népszámlálás adatai szerint 2600 főnyi magyar és román ajkú lakossal. – A szerk.], volt sakter, aki vágta a majorságokat, úgyhogy kóser kosztot tudtak biztosítani a zsidóknak. Volt tálesze a nagyapámnak és imaszíja, ami a homlokára s a karjára is volt téve, úgy emlékszem. A délelőtti s a délutáni imádkozásnál használta, hétköznap otthon imádkozott. Péntek este és szombaton mentek templomba. A nagyszüleim rendesen öltöztek [lásd: haszid öltözék], úgy, mint a többi ember. A nagyapámnak nem volt fekete kalapja, mint a nagyon vallásos embereknek, de mindig fedett fővel járt, kapedlivel. Szakálla sem volt, hanem bajusza, arra emlékszem. A nagyanyámnak nem volt parókája, megvolt a saját haja. Kendőt viselt, mikor ment a templomba, és péntek este, mikor gyújtott gyertyát, mert fel kell tenni a kendőt, amikor elmondja azt az imádságot. Mi mindig nyáron voltunk a nagyszülőknél. Az édesapámnak is, mivel tanítóember volt, csak nyáron volt vakációja, s mivel nyáron nekünk nincs ünnepünk, ezért együtt nem ünnepeltünk soha a nagyszülőkkel. Szombaton elmentek a templomba, ott megvolt a szertartás, az imádkozás, utána nem volt semmi munka. Pénteken előre megfőzték a szombati ebédet is, mert nem volt szabad semmi munkát végezni, főzni se [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Szombatra rendszerint csólent volt, az volt a megszokott szombati eledel. Azt ugye pénteken előkészítették cserépedénybe, s elvitték a pékhez, a pék betette a kemencébe, s szombaton mentek érte, és akkor készen, melegen hozták haza a csólentet. Azt mi is csináltuk Marosvásárhelyen, mert hozzánk is elég közel lakott egy pék, ahova lehetett vinni a cserépfazekakat. Annak idején mindenki abban csinálta a csólentet, és sokan vitték a pékhez. Nem volt házi segítségük, a nagyszüleim végeztek mindent.

Az egy kicsi falu, ahol a nagyszülők laktak, s ahol a szüleim születtek. Királydarócnak hívják, románul Craidorolţ. Szatmár megyében, Szatmár és Nagykároly között van ez a falucska. Az odautazás nehéz volt, mert nem volt vasútállomása, Gilvácsnak hívták azt a másik állomást, ahol a vonat megállt, pontosan nem tudom, hány kilométerre [11 km-re. – A szerk.], s akkor előre le lett levelezve (mert telefonunk nem volt), hogy mikor érkezünk, és akkor a nagyszülők fogadtak szekeret, ami eljött az állomásra elénk, s ott várt minket. Földút volt, úgyhogy jól rázott az a szekér, és így érkeztünk meg. Mostani szemmel valósággal egy expedíció volt, most már nem ilyenek az utazások, mint 1930 és 1940 között. Arra emlékszem, hogy egypárszor voltunk ott a vakációkban, de nem volt rá lehetőség gyakran menni. Kevés időt töltöttem a nagyszülőknél, éppen a nagy távolság miatt. Innen Marosvásárhelyről akkor ez nagy távolságnak tűnt. [A Királydaróc és Marosvásárhely közötti távolság 234 km. – A szerk.]

Tudom, hogy én 12 éves voltam, mikor nagyapám meghalt. Én nem is voltam a temetésen, mert ez téli időszakban volt, iskolaidő volt, és csak a szüleim mentek el és az ottani rokonság, akik Nagykárolyban, Szatmáron laktak. A testvéremmel mi ketten itthon maradtunk Marosvásárhelyen. Miután meghalt a nagytata, nagyanyám ott maradt Királydarócon. Hozzánk is jött Marosvásárhelyre, nálunk is töltött valamennyi időt, de nem sok türelme volt, kíváncsi volt, hogy mi van otthon. S voltak közelebb – Szatmáron, Nagykárolyban – valami rokonok, s akkor inkább hozzájuk ment, mert közel volt Királydaróchoz. A nagykárolyiak, Majtényiék – nagymamának a fiútestvére volt a férfi, úgy hívták, Majtényi Miklós – béreltek egy tanyát, kommunista szemmel kulákok voltak. Az öregeknek volt két fia, Béla és László, akik nekem unokatestvéreim. (Béla, a nagyobbik hazajött a deportálásból, kiment Izraelbe, s mert fiatal volt, bevonult ott katonának, és aztán elesett szegény.) Nekik volt lovas kocsijuk, fogatuk, úgyhogy azzal haza is tudták vinni a nagymamát. Több időt töltött ott, mikor nem akart egyedül lenni, főleg télen hívták, hogy ne kelljen fűtsön egyedül magának. Akkor fafűtés volt, és fát venni, felvágatni körülményesebb volt, s akkor inkább télire mindig hívták, hogy menjen hozzájuk, hogy ott töltse a téli hónapokat. Amikor úgy érezte, hogy türelmetlen, akkor hazavitték. Aztán hozzánk is jött, de kevesebb időre. Szatmáron laktak Margit néniék, neki a férje Róth Adolf, de a feleség volt testvér a nagyanyámmal. Két lányuk volt, Anna és Kató. Nálunk is volt a Róth családnak a nagyobbik lánya, Anna, aki egyidős volt velem. A családot deportálták, ahonnan csak Anna jött haza, és aztán 1947-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. New Yorkban élt, és leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot. 2002-ben halt meg. Moskovits nagymamát is deportálták, idős lévén mindjárt a gázkamrába került. Egyebet nem tudok róla mondani.

Az édesapám, Moskovits Jenő 1891-ben született Királydarócon, egyetlen gyermek volt a családban. A gyerekkoráról sajnos nem tudok semmit. Nagyon korán elkerült otthonról. Budapesten végezte a tanítóképzőt az első világháború előtt, valamikor az 1910-es évek elején. Aztán bevonult katonának, és az első világháborúban volt az olasz és az orosz fronton. Ott tartalékos hadnagy volt [lásd: tartalékos tiszt] Meg is sebesült, kórházba is került, a füle mellett süvített el egy golyó, úgyhogy a füléből egy kicsi darab leszakadt. Voltak katonai kitüntetései is, azt hiszem, négy kitüntetése volt, például Kis Ezüst, vagy egy másiknak a neve „Hadi díszítményes katonai érdemkereszt a kardokkal”. Ezeknek a kitüntetéseknek köszönhetően a magyar időben [lásd: magyar idők (1940–1944)], 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, és már létezett a numerus clausus [lásd: numerus clausus Magyarországon], akkor voltak ilyen kritériumok, hogy akinek az édesapja részt vett a világháborúban, s még kitüntetései is vannak, hát azok előnyben részesülnek, úgyhogy a listán elöl vannak az [iskolába] felveendők között [lásd: mentesítések Észak-Erdélyben].

A tanítóképzőről nem sokat mesélt. Azt tudom, hogy nagyon jó eredménnyel végezte el, és utána, mikor itt 1918 után [a trianoni békeszerződést követően] már román világ volt, akkor kellett -- úgy hívták akkor, hogy -- nosztrifikáltatni a diplomáját, amit nem tudom, hogy hol tett le aztán, hogy ismerjék el a románok is. Amit hallottam, hogy a közeli falucskákban, Alsó- és Felsőszoporban tanított [Szilágy vármegyei kisközségek, lakosaik száma a 20. század első évtizedeiben nem érte el az 1500 főt. – A szerk.], és akkor végül is Zilahra [Zilah Szilágy vármegye székhelye volt, lakosainak száma 1910-ben 8100 fő volt. – A szerk.] került, ott tanított. [Egy családi dokumentum tanúsága szerint a szolnoki hitközség elemi iskolájában kezdte tanítói pályafutását, Budapesten folytatta az izraelita fiú árvaotthonban, és csak ezután került Felsőszoporra. – A szerk.] 1920-ban nősült meg. Egy falusiak voltak az anyámmal, Klein Jolánnal, mikor ő a harctéren volt, akkor már udvarolt az édesanyámnak. Emlékszem, egy csomó tábori levelezőlap annak idején megmaradt, amit onnan a harctérről küldött haza a szüleinek és az édesanyámnak, ami persze aztán a deportálás alatt eltűnt itthonról. Mi, gyerekek nagyon sokszor elővettük, s nézegettük, nagyon tetszett nekünk, hogy ez a harctérről való, és nagy szenzáció volt akkor az nekünk. Olyan rózsaszínes volt, rajta volt a pecsét, s úgy össze voltak kötve a levelek egy csomóban.

Az anyai ágról nem sokat tudok. Úgy tudom, hogy textilkereskedő volt Klein Kálmán, az anyám édesapja. Egy kicsi üzletecskéje volt, amit a nagyapa vezetett, és azt hiszem, nem volt segédje. Úgy tudom, textilméteráruja volt. A faluban nem volt szükség nagy üzletre, mert nem volt nagy vevőközönség. Azt se tudom, hogy milyen betegségben, és az évet se tudom, hogy mikor halt meg. Régebben a lányok négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztek, s mert Királydarócon nem volt, csak elemi iskola, akkor az édesanyám Sátoraljaújhelyen járta a négy polgárit [Sátoraljaújhelyen két polgári leányiskola volt, egy állami és egy római katolikus felekezeti. – A szerk.]. Úgy emlékszem, mesélte, hogy akkor már nem élt az édesapja, csak a mama élt. A nagymamáról sem tudok sokat, Fischer Hanna volt a lánykori neve. Édesanyám, gondolom, egy ideig visszaköltözött az édesanyjához, miután befejezte a polgárit. Nem tudom, hogy még tartották-e azt az üzletet vagy nem.

Nekem van egy vékony kicsi füzetem a királydaróci zsidóságról, ezt anyai ágról a nagymama testvérének, Tilda néninek az egyik fia, dr. Herskovits Lajos írta. A nagymamát nem ismertem, csak a testvérét, mert ő élt még, mikor én 16 éves körüli voltam. Az egyik fia fogorvos lett, Prágában végzett [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus], s Kolozsváron lakott. Eldeportálták, visszajött, s aztán kivándorolt Izraelbe, és ott írt egy könyvecskét a királydaróci zsidó családokról, s elküldte nekem is.
A könyvecskéből van a következő részlet: „A falu a Kraszna folyó két partján terül el, és a két részt egy nagyobb és két kisebb híd kötötte össze. A környék falvaihoz hasonlóan, többnemzetiségű község volt Királydaróc. A Kraszna jobb partján többnyire görögkeleti vallású románok laktak, a bal parton magyarok és svábok, vallásuk szerint katolikusok és reformátusok. A zsidóság többnyire a bal parton lakott, ahol a zsidó templom állt. A túloldalon négy-öt zsidó család élt. A négy nemzetiség – kisebb incidensektől eltekintve – egyetértésben élt a jószomszédság előírása szerint. A deportálás előtt körülbelül harminc [zsidó] család lakott Királydarócon. Többnyire szerény jövedelmű emberek, két-három jobb módú családot kivéve. Javarészük kisiparos volt, kereskedő, néhány család földműveléssel foglalkozott. […] Ma már egyetlen zsidó sem lakik, csak a temető emlékeztet a hitközségre, de az is rettenetes állapotban van, s nem kétséges, hogy előbb-utóbb eltűnik, felszántják, nyoma sem marad.”

Rabbi adta össze a szüleimet, de az esküvőről [lásd: esküvői szertartás] nem meséltek, fénykép sincs róla. Azt hiszem, hogy mikor összeházasodtak, akkor már Zilahon laktak, mert ott kapott állást az édesapám. Volt ott egy zsidó iskola, és ott tanított. 1922-ben született Zilahon a bátyám, Moskovits Tibor. 1923-ban a marosvásárhelyi zsidó iskolánál üresedés volt, nyugdíjba ment vagy elment valamelyik tanító, és akkor megpályázta az édesapám ezt a megüresedett helyet. Ezt egy leveléből fedeztem fel. Meg is kapta a helyet, úgyhogy 1923-ban vagy 1924-ben ide költöztek Marosvásárhelyre. Mindent tanított az édesapám, úgy, ahogy most is az elemi iskolai tanítók tanítanak egy osztályt elsőtől negyedik osztályig. Ő még héber nyelvet is tanított s zenét is, mert hegedülni is tanult annak idején a tanítóképzőben. Régebben a tanítókat úgy oktatták, hogy sokoldalúak legyenek, mindenhez értsenek.

Én már itt születtem Marosvásárhelyen 1926-ban. A zsidó iskola mellett laktunk albérletben. Mikor 6 éves voltam, mielőtt iskolába kerültem volna, vettek a szüleim egy kis családi házat a mai Cuza Vodă utca elején [a Fő tér nyugati szélén]. Ott nőttem aztán fel, s ott voltunk, amíg deportáltak. Nagyon szerettük azt a házat, mindig szépítgettük. A lakás bútorzata egyszerű volt. Nem volt túl nagy az egész, három szoba volt lent: szalon, nappali, hálószoba, s az egyik szoba fölött manzárdszoba – azt nagyon élveztük –, az előszobából ment fel egy fa lépcső a manzárdba. Aztán azt a bátyám sajátította ki magának, az lett az ő szobája, s én mindig gondoltam, hogy milyen jó dolga van, mert neki külön szobája van. A bátyámmal jól megértettük egymást, nem volt különösebb baj, habár négy év volt a korkülönbség köztünk. Jó testvérek voltunk.

Nagyon szép kis udvar volt a ház előtt, nagyon szerették a szüleim a virágokat, s olyan szépen rendbe tették az udvart. Az első évben egy szakember tette rendbe, virággruppokat csinált, és gyümölcsfákkal is be lett ültetve: volt alma, körte, szilva, cseresznye, meggy, mindenből egy-egy kicsi. Ribizli és egresbokor is volt és sok-sok virág. Volt hátul fáskamra, mert annak idején még fafűtés volt. Ősszel be kellett szerezni a fát. Az is egy külön epizód volt, hogy az ember megvette a fát. Azt hiszem, voltak ilyen vállalkozások, amik ezzel foglalkoztak, nekik kellett fizetni. Ez egy elég nagy anyagi megerőltetés volt, minden ősszel beszerezni télire a fát, mert ugye, azt az ember beszerezte úgy, hogy kitartott egész szezonban, amíg ki nem tavaszodott. A megvett fát hazaszállították, lerakták a ház elé, jött a fűrészgép – egy szamár húzta a gépezetet –, nagy rönkökben volt a fa, s akkor felaprították kisebb darabokra. Aztán azt be kellett hordani, mert a ház előtt történt ez az egész művelet. Akkor nem volt ilyen forgalom, mint most, úgyhogy meg lehetett csinálni. Utána az ember a fűrészport összetakarította. A rönköket be kellett hordani a fáskamrába, ott felrakták szép sorba. Akkor ezt a feldarabolt fát mindenki saját maga hasította fel kisebbekre, hogy lehessen tüzet gyújtani a kályhákban [vagyis gyújtósnak való aprófára]. Be volt vezetve a víz a házba, emlékszem, fürdőszoba is volt. Persze nem olyan csillogó-villogó fürdőszobák, mint most, de volt benne kád, mosdó, angolvécé és víz. A konyhában is volt víz, sőt az udvaron is volt egy kútszerű. Aztán volt egy gumislagunk, mert kellett öntözni a virágokat, a gyümölcsfákat.

A zsidó elemiben, ahova jártam, volt tandíj, s a középiskolára is tandíjat kellett fizetni. Egy fix tanítói kereset volt a családban, s akkor a bátyám is, én is jártunk iskolába, és két tandíjat kellett fizetni. Zenére is taníttattak a szülők, engem zongorázni, a testvéremet hegedülni, azért is kellett fizetni, mert semmi sem ment ingyen. A háztartás, a lakásfenntartás és a ruházat is pénzt vett igénybe. Abban az időben nagyon kevés nő volt, aki dolgozott – tanítónők vagy korosabb lányok, akik nem mentek férjhez, azok vállaltak irodai munkát, ügyvéd mellett mint gépírónő, de ez ritkaságszámba ment. Egyetemet végzett nagyon kevés volt. A marosvásárhelyi rabbinak az egyik lánya orvosit végzett, valószínűleg Pesten, orvosnő volt, méghozzá nőgyógyász, nő létére. Abban az időben nagy szenzáció volt ez. Én még gyerek voltam, s ő már kész, végzett orvosnő volt. [Az orvosi egyetemet (s egyáltalán egyetemet) végzett nők alacsony számát a statisztikai adatok is bizonyítják. Az 1913/14-es tanévben például az orvosi egyetemek elsőéves hallgatóinak csupán 4,8%-a nő, 1931/32-ben pedig még mindig csak 15,7%. Egy részük nem is végzi el az egyetemet, nagy hányaduk pedig végzés után nem gyakorolja szakmáját. – A szerk.]

A vallásórát az elemiben rabbi tartotta. Marosvásárhelyen volt egy rabbi, neki doktorátusa is volt, dr. Lövi Ferencnek hívták. A rabbi alacsony ember volt, már teljesen ősz volt, mikor én megismertem [Lövi Ferenc (szül. Kőrösladány, 1869) előbb Nagyatádon volt rabbi, majd 1903-tól Marosvásárhely főrabbija. Megalapította a leánygimnáziumot, a Talmud-Tórát és a Népkonyhát. Kutatási területe Péchy Simon és a szombatosok. – A szerk.]. Nem tudom, hány éves lehetett, az ilyen ősz embereket idősnek látta az ember gyerekként. Nagy fehér szakálla volt, bajusza is volt, de pájesze nem volt. És mindig fekete öltözetben járt, és nem bársony kalappal, hanem rendes civil fekete kalappal volt [lásd: haszid öltözék]. A rabbi nagy tudású ember volt, könyvei is jelentek meg, nem tudom, hogy vallásos vagy milyen tárgyú könyvei [Lövi Ferenc: R. Simon c. Jocháj élete és szentírásmagyarázata (Budapest, 1892); Bibliai Történet (1904) – A szerk.]. Azt hiszem, három vagy négy gyereke volt. Ő szintén ott lakott a családjával, ahol az iskola volt, ma az a 4-es számú iskola. Amikor középiskolások lettünk, akkor is a rabbi tanította nekünk a vallásórát. Nagyon szigorúan vették, mert addig nem zárták le a trimeszteri eredményt [A román közoktatásban az iskolai év három részre volt osztva, amin csak 1989 után változtattak. – A szerk.], amíg nem küldte el az a bizonyos felekezet az iskolának a hozzá járó tanulóknak a jegyeit, mert ott is jegyet kaptunk. Nagyon szerettük a rabbi bácsit, és olyan érdekesnek találtuk, amiket mond. Volt, amit elfogadtunk, amit hittünk, és volt, amit nem hittünk s kétkedve fogadtuk, például a Paradicsomban történteket, s az Ádám és Éva esetet. És aztán mondtuk: „Mégis igaz kell legyen, hogyha a rabbi bácsi mondja, hát akkor az biztos úgy van.”

Elöl volt a rabbi lakása, s hátrébb voltak az osztálytermek. Összesen öt osztályterem volt és a tanítóknak egy szoba. Később került egy kimondott nyelvtanár, aki a héber nyelvben járatos volt. Deutsch Eleknek hívták (nem volt rokon a későbbi férjem családjával). Izraelt is megjárta, csak visszajött, mert a felesége nem bírta a klímát. Aztán eldeportálták az egész családot, senki se jött vissza. Nagyon hatásosan tanította az ivrit nyelvet, mert ugye nekünk, zsidó iskolai tanulóknak olyan óránk is volt – nem tudom, egy héten kétszer, hányszor –, és olyan ügyesen tanította, hogy egész jól megtanultunk írni, olvasni ivritül. Persze aztán az idők folyamán elfelejtettem, úgyhogy most már nem tudom. Mikor kezdtem az első osztályt, még nem volt itt, azután került ide és vette át az ivrittanítást.

Az édesapám lett az igazgatója a zsidó elemi iskolának, igazgató-tanító volt, mert tanított is. Engem nem tanított. Most is úgy van, hogy egytől négyig végigvisz egy tanító egy osztályt. Én egy másik tanító bácsit fogtam ki, akit Radó Ferencnek hívtak, ő akkor kezdte az első osztályt. Négy tanító volt az iskolában, két férfi és két nő, ötödiknek jött a Deutsch bácsi, aki csak ivritet tanított. Az egyik nő volt Rosenfeld Böske, a másik Kohn Ilona. A deportálásból egyedül ez a Kohn Ilona jött haza a tanítók közül. A háború után magas rangja volt, tanfelügyelő is volt. Még a háború előtt férjhez ment Salamon Ernőhöz. Azt hiszem, őt munkaszolgálatra vitték, kikerült az oroszokhoz, és nem jött vissza. Kohn Ilona a deportálás után megint férjhez ment.

Abban az időben általában a tanítókkal s tanárokkal igyekeztek megtartani azt a távolságot a tanulók, nagyon tisztelték a tanítókat, tanárokat, nem volt az a bizalmas légkör, ami most létezik. Régebben azért más szemmel voltak nézve a gyerekek a családon belül is, a gyerekek előtt nem tártak ki úgy minden problémát, mint ahogy most. Régebb nem közölték a gyerekekkel, hogyha nehézségek, nézeteltérések vagy viták voltak, hogy jaj hát ez nem való a gyerekeknek. A gyerek előtt nem volt vita. A régebbi gyerekek sokkal később lettek felnőttek, mint a mostaniak.

Az iskolában a sarokba állítás, fülhúzás, tenyeres volt a büntetés – verni nem verték a gyermekeket. Ki kellett nyújtani a tenyeret, s akkor egy vonalzóval vagy vékony nádpálcával körmöst is adtak. [Ez persze a tenyeres, a körmösnél össze kellett zárni az ujjakat, és úgy vertek rá pálcával a gyerekek ujjhegyére, körmére. – A szerk.] A rabbi nem büntetett, ő csak mikor kérdezett valamit, s az ember nem szívesen válaszolt, akkor kérdezte, hogy „Igazat mondasz? Lássuk!”, s akkor az orrunkra tette az ujját, s mondta, hogy „Puha az orrod, nem mondtál igazat”. Akkor aztán mondtuk, hogy hát nem éppen úgy volt, hanem másképpen volt.

A zsidó elemiben év végén azzal fejeztük be az iskolai évet, hogy egész napos kirándulásra vittek a Somos-tetőre. Nagy-nagy szám volt ez akkor. Mindig féltünk, hogy jaj, nehogy essen az eső, hogy szép idő legyen, hogy sikerüljön a kirándulás. Mindenki kellett vigyen otthonról valami uzsonnát. Emlékszem, az iskola fogadott egy kicsi lovas szekeret, és hordókban vizet vittek fel a Somos-tetőre, hogy aztán ott, hogyha megszomjazik az ember, akkor legyen mit igyon. Reggel elmentünk az iskolába, és onnan csoportosan felmentünk a Somos-tetőre. Késő délutánig tartott a kirándulás. A tanítók is jöttek velünk, és ott felvigyáztak. Különböző foglalkozások, játékok voltak. Így csoportosan kellett visszamenni az iskoláig, s onnan aztán mindenki hazament. A családdal nem nagyon jártunk a Somos-tetőre.

A zsidó iskolába nagyon szerettünk járni, sok barátnőm volt ott, ott mindenkit ismert az ember, az osztálytársak jól összeszoktunk. És aztán voltak ilyen örömünnepek, mint a Purim, amikor rendeztek purimi bált. Ez szünnap volt, és a legnagyobb iskolateremben, ami nem volt olyan óriási, félre voltak húzva a padok, fogadtak zenészeket, s lehetett táncolni. Nem zsidó zenészek voltak, tánczenét játszottak, nem vallásos énekeket. A purimi bálkor a tanulók kellett vigyenek süteményt, tortát, gyümölcsöt, szódavizet – akkor még nem létezett Pepsi, Fanta s ilyesmi, megelégedtünk a vízzel. Ki mit tudott, vitt, s egy másik teremben kitették asztalokra, s így gyűjtötték össze a büfét. Nem emlékszem, hogy valami kevés pénzért lehetett venni, vagy csak úgy adták, de lehet, valami célra ment az összeg, ami összegyűlt, de nem emlékszem, hogy mire. Az előadásokra minden tanító tanított be az ő osztályában valamit. Volt, aki tudott énekelni, volt, aki szépen szavalt, vagy valami kis táncokat betanítottak, de minden osztály szerepelt valamivel. Héber táncok is voltak vegyesen mindenfélével. Én héber táncra csak arra emlékszem, ami olyan hóraszerű volt, hogy körben kellett táncolni, s úgy hívtuk, hogy Julálá. Erre a szóra emlékszem, hogy énekeltük, volt egy dallama. A zsidó himnuszra, a Hatikvára emlékszem, hogy mindig elénekeltük az iskolában. (Én nagyon hiányolom, hogy sokszor, mikor egy-egy ilyen rendezvény van manapság a templomban, akkor sohasem énekeljük el.) Ezek voltak a kimagasló események. Purimkor nem nagyon öltöztünk semminek. Még az volt a szokás, hogy a jó ismerősök s barátok, családi barátok egymásnak küldtek ajándékot édességféléből: tortát, süteményt, ezt-azt, mert akkor mindenki otthon sütött tortákat és süteményt. Volt az elmaradhatatlan nagyon finom sütemény, amit kindlinek hívtak. Ez olyan, mint a mákos bájgli, de nem kőttes [kelt] tésztából van csinálva, nagyon kicsi réteg a tészta, és jó vastag a töltelék, abba mazsolától elkezdve mindenféle finomság volt téve. Tudom, hogy magába a tésztájába méz is járt, szóval ez egy delikátesz dolog volt. Otthon több rudat is sütöttünk, mert ugye ismerősöknek és barátoknak is küldött az ember. Az ajándékszerű csomagot, ami csak édességféléből állt, úgy hívták, hogy selahmones [jiddis: sláchmónesz].

A Hanuka ünnep is az iskolában volt megrendezve a gyertyagyújtással, az alatt a nyolc nap alatt, amíg tartott a Hanuka, s kaptunk csomagocskákat, mert akkor az volt a szokás. A családban, mindig miután meggyújtották a Hanuka-gyertyát, mind a négyen a szülőkkel együtt játszottunk egy játékot, a trenderlit. (Akkor, ugye, ünnep volt, s nem dolgoztak, s nem volt televízió.) Egy pörgettyűt meg kellett pörgetni, a négy oldalán négy héber betű van – de nem tudom, hogy melyik betűk –, ami azt jelenti, hogy egész, fél, semmi, s a negyedik már nem is tudom, hogy mi. [A négy betű és a jelentésük a következő: „nun” – se nem győz, se nem veszít; „gimel” – mindent elnyer; „héj” – felet nyer; „sin” – egyet a közösbe kell tenni. – A szerk.] A csomagban, amit kaptunk Hanukára, volt úgynevezett prominclicukor, ami fehér és piros volt [Prominclicukor – apró kerek mentolos cukorka. – A szerk.], és körülbelül akkora, mint egy Aspirin. Az alsó fele lapos volt, s a felső fele kicsit csúcsos. Azt kiosztották, mit tudom én, mennyit fejenként. Azt a trenderlit megpörgettük, s akkor a cukorkából be kellett tenni a közösbe, a bankba, s akkor elnyerted a felét annak, ami középen volt, vagy az egészet, vagy semmit nem nyertél. Szóval, így játszottunk otthon.

Én úgy emlékszem, hogy Pészahkor vakációt kaptunk, mert ugye nyolc napot tartott az ünnep. Nagy előkészülettel is járt, előtte volt a nagy-nagy takarítás. Hogy egy kenyérmorzsa se maradjon a házban, minden szekrényt, mindent ki kellett pucolni, takarítani [lásd: homecolás]. Pészahra zsidó fűszerüzletből vettünk szigorúan csak olyan csomagolású cukrot, máceszlisztet, margarint, amin rajta volt a pecsét, hogy „kóser sel Pészah”. Ezeket szigorúan olyan helyeken csomagolták, ahol nem volt kenyér vagy más élesztős készítmény. Akkor úgy volt, hogy névlegesen el kellett adni egy nem zsidó embernek az összes olyan holmit, konyhai edényeket és az éléskamrában lévő élelmiszereket, amelyek nem voltak pészahiak. Ez egy formaság volt. Egy névleges szerződést kötött az ember a szomszéddal, edényektől elkezdve mindenre, mert ugye a szomszéd volt, akivel jól volt az ember. Nekünk keresztény szomszédunk volt. Nem vitt el semmit, hanem mind a két fél aláírt egy papírt. Amikor vége volt az ünnepnek, kész, megsemmisítették. A szomszéd, akivel a szüleim csinálták ezt a dolgot, ő már tudta ezt a szokást – minden évben ugye nem cserélődtek a szomszédok, mi sokáig laktunk egy helyen. Az edényeket ki kellett cserélni, mert nem lehetett abból enni, amiben kenyér volt. Hiába volt elmosogatva, nem lehetett Pészahkor is használni. Nekünk például nem kellett olyan rengeteg edény, úgy egy hétre meg lehetett oldani a cserét, azt tudom, hogy egy ládában fent állt a padláson a húsvéti edény: tányér, evőeszköz, pár lábas. Olyankor mindig lehoztuk. A másik edényeket egy helyre össze kellett gyűjteni.

Édesapám vezette a széderestét. Egy nagyon szép ünnep volt. Volt, amikor nem csak mi voltunk, a családtagok, hanem meghívott valakit. Volt úgy, hogy a Szatmár megyei rokonságból valakit ide soroztak be katonának, s itt teljesítette a katonai szolgálatot. Ilyenkor a széderre meghívtuk, kapott távozást a kaszárnyából, s ő is velünk ünnepelt. Valamilyen rokon volt az apai részről, azt hiszem, úgy hívták, Domahidi Ferenc. Volt aztán még az édesapámnak egy szászrégeni kolléganője, akinek a fia szintén itt katonáskodott, mikor ő volt katona, akkor ő jött hozzánk ilyen alkalomkor. Van az a része a szédernek, mikor a serleget meg kell tölteni borral, és kinyitják az ajtót, hogy Élijáhú próféta bejön, s iszik a borból. Mi, a gyerekek, mind figyeltük a poharat – azt ugye nem láttuk, hogy bejön a próféta –, s láttuk, hogy apadt a bor. Az ember fantáziált, s mondtuk: „Né, ivott, jól van, most már biztos el is ment, mert ivott a borból.” Hát milyen a gyerek? Az afikómen-elvevés az egy nagy szám volt, el kell azt ugye venni, úgy, hogy a családfő ne vegye észre. Édesapám becsomagolta s valahova eltette, s mikor ment kezet mosni – mert többször kezet kell mosni ennél a szertartásnál –, addig aztán hol a bátyám, hol én, elvettük az afikóment. Én voltam a kisebb, s ezért mindig hagyták, hogy inkább én lopjam el. Aztán jött a nagy kiegyezés, hogy na hát mit kérek cserébe. Már nem is emlékszem, hogy milyen óhajaim voltak, de olyan nagyok nem, mert régebb szerényebbek voltak a gyerekek, mint most, kicsivel is megelégedtek. A négy kérdést eleinte a bátyám kérdezte, később, mikor én is már akkorára nőttem – s az iskolában is tanították nekünk –, akkorra aztán én kérdeztem héberül. A szertartás is héberül folyt. Hagadának mondják az imakönyvet, ami erről az egész szertartásról szól héberül, és annak volt magyar fordítása, s mi olvastuk magyarul s úgy megértettük. Aztán énekeltünk együtt héberül, az eredeti szöveggel. Megvolt, hogy csak pászkát lehetett enni. Voltak keserűgyökerek és az alma dióval, ami a malterre emlékeztet. Aztán van a főtt tojás, amit sós vízzel kell leönteni, utána húsleves, amiben pászkalisztből készült gombóc van, és akkor aztán majorság vagy marhahús krumplival.

Édesapám már az állásánál fogva is betartotta a vallási követelményeket, mert ugye példát kellett mutatnia, olyannyira, hogy szombaton nem volt szabad se tüzet gyújtani, se a villanyt meggyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Én ezt sohasem tudtam megérteni, mert nem találtam egy megerőltető munkának. Úgyhogy mikor volt háztartási alkalmazottunk, hogy a nehezebb munkában segítsen, ő gyújtotta meg. Magyar lányok voltak általában az alkalmazottak. Később, mikor én már nagyobb lettem, s nem volt szükség segítségre, akkor mindig probléma volt, hogy szombaton ki gyújtja meg a gázégőt [lásd: sábesz gój], mert akkor már nálunk be volt vezetve a gáz. Mi 1938-ban vezettük be a gázt. Nem voltunk épp az elsők közt, akiknek volt, azelőtt pár évvel kezdték bevezetni. Végeredményben mi az, meggyújtani egy gázt, de ennyit sem volt szabad megtenni. Ki kellett ülni az ablakba, s várni valakit, hogy legyen szíves, gyújtsa meg a gázt vagy a villanyt felkapcsolni – hogyha az ember nem akarta mindig a szomszédot megkérni. Péntek este, ahogy beállt az ünnep, ahogy meg lettek gyújtva a gyertyák, akkor már nem lehetett se mosni, vasalni, se takarítani és ilyesmi. Ezeket meg tudtam érteni, mert ezek ténylegesen fizikai erőt vesznek igénybe, és munkának nevezhetők. Minden péntek este az édesanyám gyújtott négy gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Nem tudom, miért épp négyet [A hagyomány szerint vagy két gyertyát kellett meggyújtani, vagy minden családtag után egyet. – A szerk.]. Nem épp minden szombaton, de gyakran volt nálunk csólent. A csólent volt, amit kedveltünk. Szombaton, amikor mentünk a templomba, akkor mindenki szépen felöltözött. A nők közül, aki már férjhez volt menve, az nem szabadott belépjen a templomba fedetlen fővel, csak kalappal vagy kendővel [lásd: paróka]. A városban inkább kalappal jártak a nők – a falusi lányok jártak főleg kendővel –, úgyhogy nyáron volt szalma- vagy valami könnyebb kalap, s télen másfajta kalap. A lányok s a gyerekek bemehettek hajadonfőtt is. A kendőviselet inkább a második világháború után lett divatos. A fiúk is 13 éves korban, a bár micvá után, kellett kapedlit tegyenek. [Deutsch Éva itt rosszul emlékszik, a kapedlit 3 éves kor után, a tfilint a bár micvá után kell viselniük a fiúknak. A táleszt általában bár micvá után viselik a fiúk, de van olyan közösség, ahol csak nős férfiak viselik. – A szerk.]

A testvéremnek volt bár micvája. Úgy emlékszem, hogy édesapám készítette fel, mert ő elég jártas volt vallási téren. Megvolt az anyag héberül, hogy mit kellett tudjon kívülről, nem lehetett olvasni. Tudom, nagy készülődés volt előtte. A templomban megvolt az ünnepség délelőtt, azt hiszem, tettek fel kérdéseket is, nem emlékszem, hogy pont a rabbi, mert akkor több egyházi ember volt jártas a vallásos dolgokban. Persze, megvoltak előre a kérdések s a válaszok is, úgyhogy ő azt megtanulta. Lent csak a férfiak foglaltak helyet, a nők fent voltak a karzaton. Utána meg voltak híva a házhoz a közelebbi ismerősök, barátok. Délelőtt voltak a felnőtt vendégek, délután a bátyám barátai. Azt hiszem, könyveket ajándékoztak neki.

Mikor már középiskolába kerültem, szombaton is mentem iskolába, mert csak a zsidó elemi iskolában volt úgy, hogy szombaton nem volt tanítás, csak vasárnap, ott mi vasárnap mentünk iskolába. Volt egy úgynevezett francia intézet, amit Francia Líceumnak hívtak, egy kicsi iskola volt, mert négy osztályból állt csak, ami most ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik osztálynak felelne meg. 1937-ben vagy 1938-ban volt, amikor én ebbe a francia intézetbe kerültem. Madelaine Baciunak hívták a tanárnőt, francia nő volt, aki egy román ügyvédhez ment férjhez, akinek Baciu volt a neve. Ugye írni se volt szabad szombaton, s az iskolának az volt az előnye a zsidó tanulók részére – 70 százaléka zsidó volt, és voltak nagyon vallásos zsidó emberek, akiknek a gyereke oda járt –, hogy nagyon engedékeny volt ez az igazgatónő, és megengedte, hogy szombaton a zsidó növendékek ne írjanak. Például a dolgozatírások sohasem voltak szombati napra téve. Ha kihívtak a táblához felelni, és olyan tantárgy volt, hogy kellett írni, akkor meg lehetett kérni egy osztálytársat, aki nem volt zsidó, s a zsidó tanuló diktálta neki, és ő írta a táblára. Szombaton, mikor magyaráztak, akkor mi nem is jegyzeteltünk. Egy osztálytárstól aztán elkértük vagy elmentünk hozzá, és akkor leírtuk, hogy ne maradjunk mi sem el. Zsidó ünnepeken például igazoltan hiányozhattunk, nem mondom, nyolc napot nem hiányzott az ember, de a fő ünnepen igen. Kimondott francia csak az igazgatónő volt, a többi tanárok, tanárnők románok voltak. A tanítás nagyon ügyesen volt megoldva: első osztálytól kezdve minden osztályban a francia nyelvet és irodalmat tanították. Ezenkívül első osztályban a számtant és az állattant tanultuk franciául, tehát az ember az összes számokkal, számtani kifejezésekkel megismerkedett francia nyelven, úgyszintén az állatokkal. A többi tantárgy románul ment. Másodikban a növénytant tanultuk francia nyelven, harmadikban a fizikát, negyedikben – amit én már nem értem meg – a kémiát. Én sajnos csak három évet jártam oda, mert akkor már 1940 lett, mire én a harmadikat befejeztem, és utána sajnos nem gyakoroltam az ott felszedett francia tudományomat, és nagyjából elfelejtettem. [1940-ben a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és magyar fennhatóság alá került a terület. A bekövetkezett változások miatt az iskola, ahova Deutsch Éva járt, megszűnt. – A szerk.] Mire elvégezte az ember ezt a négy osztályt, hát mindent tudott franciául. Emellett kellett járni vallásórára. Mi a zsidó iskolába jártunk, és a rabbi bácsi tartotta a vallásórát. Ő aztán elküldte a jegyeket az iskolához, s nem volt szabad hiányozni a vallásóráról sem, csak igazoltan, mert ha nem volt meg a vallásórának a jegye, nem zárták le az osztályzatot.

A szülők nem nagyon vettek részt társadalmi tevékenységekben, csak az édesapám az iskolával kapcsolatosan, ami volt: vezetőségi gyűlések vagy a tanítványok szüleivel értekezletek. A hitközségnél nem volt semmi funkciója az édesapámnak, csak tag volt. Volt Marosvásárhelyen egy zsidó nőegylet, azt hiszem, a WIZO, aminek tagja volt az édesanyám, s rendeztek jótékonysági teadélutánokat, ilyesmiben részt vett édesanyám, másban nem nagyon. Mi, gyerekek ki voltunk rekesztve mindebből, mert azt mondták: „A ti dolgotok, hogy tanuljatok, fogadjatok szót…” Aztán voltak barátnők, akikkel az ember szórakozott, járt ide-oda, de nagy bulik s diszkók nem voltak. A szülők társaságában keresztények és zsidók is voltak. Voltak nagyon jó keresztény szomszédok, meg aztán Marosvásárhelyen senki rokonunk nem volt, így főleg a szomszédságból kerültek a barátok. Volt egy pár zsidó barátjuk is. Óriási társadalmi életet nem életek, de járogattak azért egymáshoz. Vendéglőbe nem nagyon jártak, esetleg egy-egy mozi-, egy-egy színházi előadásra elmentek. Nem volt miből nagy lábon élni, mert egy fix fizetés volt a családban, nem úgy, mint egy kereskedőnek, akinek az egyik hónapban jobban megy, többet keres, a másik hónapban kevésbé. Megvolt az a fix fizetés, amit be kellett bizony osztani. Nem voltunk gazdagok.

Annak idején voltak olyan filmek, ahol egy gyerekszínésznő játszott. Én nagyon ügyesen tornáztam, táncoltam, s akkor a vele való filmekbe elvittek. Később, a háború előtt, mikor már középiskolába került az ember, akkor tiltva volt, nem volt szabad moziba menni, csak olyan mozielőadásra, amire csoportosan az iskola vitte a különböző osztályokat. A tanárok ítélték meg, hogy milyen film való a diákságnak, és ezekre mehettünk csak. Nem jut eszembe filmcím, de voltak ilyen táncos-énekes revüfilmek limonádé tartalommal, meg tanulságos filmek. Meg volt beszélve a mozivállalattal, nem minden iskola egyszerre, hanem megvolt, hogy ez a fiúiskola, ennyi s ennyi osztály belőle ezen a napon megy erre az órai előadásra, s lányok mit tudom én, mikor. Nemcsak a zsidóknak, hanem senki diáknak nem volt szabad moziba menni, pedig nem voltak olyan filmek akkor, mint manapság. Azért voltak egy páran, hogy megreszkírozták s belógtak, de ha véletlenül egy tanár vagy tanárnő meglátta, akkor az volt a rizikó, hogy két-három napra kicsapják [azaz: kitiltják] az iskolából. Ilyen komoly büntetések voltak. Nagyon-nagyon szigorúan vették, ha nem tartották be az iskola szabályait. Például a lányoknak nem volt szabad fiúkkal egy társaságba járni az iskolaév alatt, mert ha megláttak, rákérdeztek, hogy ki volt az, kivel voltál. Aztán persze mindig azt mondta az ember, hogy az unokatestvére, s ráfelelhették, hogy: „hát, igen-igen sok unokatestvéred van”. Voltak elnézőbb, és voltak szigorúbb tanárok is.

Volt mikve a városban, de én sohase jártam ott. Édesanyám se járt ott, mert annyira nem volt vallásos. Ő is betartotta a vallást s az ünnepeket, templomba járt az ünnepekkor, de nem volt parókája. Azt hiszem, két sakternél nem volt több a városban. De már azt se tudom, mert mi nem az ortodoxokhoz tartoztunk, hanem a neológokhoz. Nekünk a sakter ott volt hátul az udvarban, ahol most a hitközség van. Ott volt egy vágó rész, ahova vittük a majorságokat, s ahol a sakter levágta. Nem tudom, hogy az ortodoxoknak valahol máshol volt külön, vagy csak ez volt. Voltak kóser mészárszékek, ahol vágtak borjút, marhát, ilyesmit, lehetett venni és fogyasztani kóser húst. Emlékszem az egyik zsidó mészárszékre, ahol csak kóser húst árultak, ahol most az Ifjúsági mozi van. Ez a szép templom itt Marosvásárhelyen már megvolt, s volt egy másik kicsi, szintén az Iskola utcában, ahol most a Színháztéren az a park [autóparkoló] van. Ez egy kicsi szefárd templom volt, a nagyon-nagyon vallásosoké, pontosan nem tudom, mikor építették. Az 1960-as években lebontották, amikor építették a Színházteret. Volt egy harmadik templom, ami működött, egy téglaépület, ami kívülről nem volt befejezve, de belül be volt. Az ortodox templom. Most már nem működik mint templom. Nem tudok ezekről semmit, mert nekem a barátnőim s akikkel összejártam, egyik sem tartozott oda. Mi mind a neológokhoz tartoztunk. Háború után már csak a neológ templom működött. Az ortodox se működött már. Egy darabig a hitközségi iroda az ortodox templom épületében volt, fent az emeleten. Aztán volt egy zsidó klub is, ahol most – azt hiszem – a gáztársaság van, abban az épületben, ott az emeleten. A deportálás előtt létezett ez a klub, úgy tudom, inkább férfiak jártak oda, beszélgettek, römiztek.

Marosvásárhelyen nagyon sok zsidó kereskedő volt, a Fő téren majdnem mind zsidó kereskedők voltak. Román – azt hiszem – egy vagy kettő volt, s ugye magyar kereskedők is voltak néhányan. Zsidók közül volt például a Nussbaum-féle baba- és játékgyár – a Nussbaum testvéreké volt –, társasjátékokat, építőkockákat, játékbútorokat is gyártottak. Ennek a gyárnak aztán volt egy üzlete, ott mindig sokat álltam a kirakat előtt, mert nagyon szép babák voltak oda kitéve. És volt a Mestitzék bútorgyára. [Lásd még: Marosvásárhely]

Mikor már olyan középiskolás voltam, az 1940-es években, akkor kezdődtek ezek a zavaros időszakok. Az élet akkor még nem változott meg, csak az ember hallott ezt-azt. De nem jöttek a hírek olyan pontosan, mint manapság. Az újság írt valamit, rádiója meg nem volt mindenkinek. Nekünk is csak 1940-ben került egy kicsi rádió, amit nagyon olcsó pénzért árultak, néprádiónak hívták. [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) – A szerk.] Sok mindent nem lehetett vele fogni, de azért csak jobb volt, mint a semmi. Én már nem is tudom pontosan, miket hallgattunk, azt hiszem, zenét, egy-egy kabaréműsort, egy-egy színházi közvetítést, ilyesmit. De azután jöttek a zavaros idők. Tudom, hogy aztán már napirenden voltak a légiriadók, már jöttek ezek a háborús dolgok. Az ember hallotta, hogy Lengyelországban, Németországban, Ausztriában ez van, az van, de valahogy akkor olyan naiv volt az ember, és nem is tudta elképzelni, hogy ez mivel jár, és hogy az tényleg mit jelent, és hogy az aztán terjed, s hogy errefele is jön, s hogy minket is érinteni fog. Nagyon naivnak látom mostani szemmel, hogy akkor hogy is gondolkozott az ember. A szülők el voltak keseredve, hogy itt ez történt, ott az történt. Akkor már ez a Kristályéjszaka ugye megtörtént, de úgy gondolom, azt képzelték, hogy ide nem érkezhet el, velünk nem történhet meg az, ami ott megtörtént.

Járattak haza zsidó újságokat, volt akkor az „Új Kelet” [napilap], és volt egy képes folyóirat, a „Múlt és Jövő”. Ezen kívül járt a helyi újság, mint a mostani Népújság, Marosnak hívták akkor talán. S akkor, a magyar időben aztán nekem is meg lehetett rendelni az ilyen fiatal lányoknak való folyóiratokat – már nem is tudom, mi volt a neve, amelyik hetenként vagy kéthetenként jelent meg. [A két világháború között is lehetett magyar folyóiratokat rendelni, csak valószínűleg sokkal körülményesebb, hosszadalmasabb és drágább volt, hisz egy idegen országból, nemzetközi postai küldeményként érkezett a lap, nem pedig központilag megszervezett terjesztőhálózaton keresztül, mint azután. – A szerk.] És akkor voltak szépirodalmi könyvek puha kötésben, Százszorszép könyveknek hívták, és nem voltak drágák, akkor azokat is vettük. Azonkívül be voltunk iratkozva a kölcsönkönyvtárba, mert nekünk nem volt nagy könyvtárunk otthon. Valami kevés könyv volt, magyar szépirodalom, mint Arany János művei, Kiss József költeményei, de egy kis állványon, három polcon elfért. A városi könyvtárból aztán lehetett kivenni jó könyveket, úgyhogy olvasgattunk. Volt egy pár nagy könyvkereskedés, és azoknak is volt kölcsönkönyvtára. Révész Ernőnek hívták az egyik ilyen könyvkereskedést, szintén egy zsidó emberé volt, egy nagy helyiség volt egész mélyen be: az egyik oldalán mind ezek a kölcsönözhető könyvek voltak. Oda is be kellett iratkozni, s akkor onnan is lehetett kivenni könyveket.

1940-ben én a harmadik gimnáziumot végeztem, tehát negyedikbe kellett mennem. Az első csapás az volt, hogy az iskolába nem mehetett mindenki. Itt, Marosvásárhelyen sok zsidó gyerek volt, és nem vettek fel mindenkit. Az iskolaév kezdetén minden osztályba be kellett iratkozni. Minden iskolaév lezárult, s megvolt, hogy meddig tartanak a beiratkozások a következő évre. A magyar időben, értem ezen az 1940–1944-es időszakot, akkor nem lehetett úgy egyszerűen beiratkozni. Meg volt mondva, hogy csak 6 százaléka mehet a zsidó gyerekeknek iskolába, és előnye azoknak van, akik tudják igazolni, hogy az első világháború idején a szülők részt vettek a magyar hadseregben és kitüntetést kaptak [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Mindenki beadta a kérését, aki tudta csatolni ezeket az igazoló iratokat, az csatolta, s akkor elbírálták, hogy ezt betudják a 6 százalékba, s a többit elutasították. Aztán egy kérvény alapján, hogy az édesapám részt vett a háborúban, kitüntetett volt, és sebesült volt, engem rögtön felvettek az iskolába. A mai Petru Maior Műszaki Egyetem épületében volt az Állami Leány Gimnázium, úgy hívták az iskolát. A Francia Intézet a magyar időben már nem létezett, a körülmények megváltoztak, s az iskola megszűnt. (Maga az igazgatónő, a francia nő, itt maradt a férjével, s nagyon szép házat építettek még akkor, ő aztán itt is halt meg.) Akkor nagy volt a magyar–olasz barátság is, kezdtek olasz nyelvtanfolyamokat tartani. S akkor egy osztálytársnőmmel mondtuk, hogy tanuljunk olaszul, elmentünk, s kezdtünk járni, de két-három óra után egyszer csak kijelentették, hogy zsidók nem vehetnek részt ezen a tanfolyamon. Ez is egy pofon volt.

1940-ben mindenki örvendett a magyarok bevonulásának [lásd: magyar idők (1940–1944)]. Az édesanyám sohase tudott jól megtanulni románul, ő magyar iskolába járt. Nagy örömmel fogadták, mikor volt ez a változás. 1942-ben vagy 1943-ban kezdődtek a különböző zsidótörvények, nem rögtön az elején. [Deutsch Éva rosszul emlékszik az évszámra: a zsidótörvényeket 1941. március 26-27-én terjesztették ki Észak-Erdélyre. A különbség a magyarországi törvényekhez képest annyi volt, hogy a szombatosokra nem vonatkozott.  Lásd még: zsidótörvények Magyarországon.] Jöttek a csalódások, hogy jó, jó, ez megvan [hogy ismét magyar fennhatóság van], de a másik része nem éppen kedvező ránk nézve. Voltak suhancok, akik mikor szakállas zsidó emberekkel mentek szembe az utcán, huzigálták a szakállát, és ilyen-olyan megjegyzéseket tettek és kicsúfolták. Az édesapám azért végig, minden péntek este és szombaton ment a templomba. Tudom, hogy az utóbbi időben aztán már valósággal féltünk, alig vártuk, hogy kerüljön haza, hogy nem-e történt valami, hogy nem támadták-e meg. Nem lehetett tudni, hogy ha látják a templom körül, hogy oda megy be, vagy onnan jön ki, hogy akkor mi is történik. Az utóbbi időben volt már kijárási tilalom [lásd: kijárási tilalom Észak-Erdélyben], hogy este nem tudom, hánytól nem lehetett már kimenni az utcára, s reggel mit tudom én, csak hánykor lehetett csak. Az utazás sem volt már éppen olyan szabad, jó, akkor nem utazott olyan sokat az ember.

Nekem közvetlenül egy kellemetlen élményem volt az iskolában, ez már a magyar időben. Volt egy latintanárnő, aki talán nem nagyon kedvelte a zsidókat. Neki az volt a metódusa, hogy amikor feleltetett, négyet egyszerre hívott ki a táblához, ott tett fel kérdéseket, s ott kellett felelni. Tudom, egy ilyen négyes csoportban én is ki voltam híva a táblához – azt hiszem, hogy még egy osztálytársam is, aki szintén zsidó volt. Valamit kérdezett, amit mi nem tudtunk, s akkor nagyon felmérgelődött, s azt mondta: „Nem is tudom, miért ülnek itt – magázott minket –, miért nem mennek Palesztinába.” (Akkor még nem volt meg ugye a zsidó állam, Izraelnek Palesztina volt még a neve.) Ez akkor nagyon rosszul esett, pedig lehet, idegességében csak egy elszólása volt neki. Utána aztán, mikor volt a deportálás, akkor mondtam akasztófahumorral, hogy: „Milyen kár, hogy nem fogadtam meg az Irénke néni tanácsát, s nem mentem el Palesztinába, mert nem kerültem volna ide.” Aztán később, amikor bejöttek a németek, de a deportálás előtt, nagyon megváltozott ez az Irénke néni, mikor egy csípőficammal született gyereke lett. Egész másképp viszonyult hozzánk, szóval megváltozott. Abban az évben nagyon korán – április 7-én – fejeződött be az iskolai év: igazi nevelői hangon szólt hozzánk, zsidó tanítványaihoz, vigasztalt és bátorított, amikor elköszönt tőlünk.

Éreztem, hogy nemkívánatos elemek vagyunk. A bátyám 1939-ben vagy 1940-ben érettségizett. Ő a Papiu Líceumba járt. 1940 szeptember elején volt a változás, a magyar hadsereg bevonulása. Mivel az érettségije már megvolt, hát abban az iskolaévben eldöntötte, hogy akar menni egyetemre. Abban az időben nem volt ilyen nagy tolongás az egyetemekre, és nem volt felvételi, csak beiratkozás. [A két világháború közötti felsőoktatásban nem volt felvételi vizsga, csak egyes, a profiljuk miatt előzetes szelekciót igénylő szakok esetében. A magyarországi felsőoktatásban 1952-ben rendelték el az egyetemi és főiskolai felvételi vizsgát. – A szerk.] Akkor a bátyám beadta a kérvényét három vagy négy helyre Magyarországon, nem tudom, milyen városokba. Mindenhonnan elutasító választ kapott, szóval zsidót már nem vettek fel. Nagyon szomorúan ezt is tudomásul kellett venni, hogy ez volt a helyzet. Akkor szegényt már nem katonának vitték el, hanem munkaszolgálatra. Addig azt csinálta, hogy gyengébb tanulóknak, akik igényeltek magánfoglalkozást, azoknak órákat adott bizonyos tantárgyakból, például számtanból. 1943-ban elvitték munkaszolgálatra Palotailvára [A Maros folyó mentén található, 77 km-re Marosvásárhelytől. – A szerk.], de már nem tudom, milyen munkát csináltak ott. 1944 márciusában kapott eltávozást, volt itthon egy pár napot, de vissza kellett menjen. Akkor találkoztunk utoljára. Nem tudom, hogy aztán még milyen helyekre került, de 1944. augusztus 23-án, amikor vége volt már a háborúnak, akkor egy bajtársával együtt megindultak gyalog, hogy jönnek haza. Akkor az oroszok kísérték a német hadifoglyokat, s ebből a menetoszlopból, aki tudott, próbált ellógni. Az oroszoknak viszont számszerűleg kellett elszámolni a foglyokról. Ha hiányzott ember, akkor az utcán, akit elkaptak, azt gyorsan berakták a foglyok közé, hogy meglegyen nekik a létszám, hogy mikor elérnek a következő pontig, tudjanak átadni akkora létszámú csoportot, amekkorát ők is átvettek. A bátyámék már majdnem itt voltak Ernyénél [Marosvásárhelytől kb. 18 km-re. – A szerk.] vagy hol, s pont olyan helyen mentek, ahol egy ilyen csoport is ment, s így kapták el őt és a bajtársát, így kerültek ki fogságba az oroszokhoz egy táborba a Krím félszigetre. Ez nem volt egyedülálló eset, mert még jártak így mások is sajnos. Ott nem tudom, miket dolgoztak, és a bátyám aztán már 1945. januárban vagy februárban tífuszt kapott, és az vitte el, úgyhogy nem került haza. Én ezt onnan tudom, hogy a bajtárs hazakerült, és ő mondta. 1999-ben a magyar államtól 30 000 forint kárpótlást kaptam az elhurcolt bátyámért.

Itt, Marosvásárhelyen 1944. március 19-én vagy mikor vonultak be a németek. [Magyarországot szállták meg 19-én, Marosvásárhelyre március 21-én vonultak be. – A szerk.] Abban az évben nagyon hamar befejeződött az iskolában a tanítás, s aztán már nagyon gyorsan zajlottak az események. Április elején még jártam iskolába, ugye az édesapám is tanított, amíg hivatalosan mindenhol egyszerre kellett befejezni a tanévet. 1944 elején, mikor jött a törvény, hogy viselni kell a sárga csillagot, akkor jöttek a különböző nem hivatalos hírek, hogy az összes zsidót összeszedik, és elviszik a Dunántúlra mezei munkára, de a családok együtt lesznek. Ez volt a hír. És hogy mit tudom én, hány kilós csomagot lehet vinni magukkal. Akkor mindenki beszerzett vagy otthon varrt hátizsákokat, hogy abba csomagoljon, és már úgy nagyjából fel voltunk készülve erre. S akkor aztán plakátokon jött a hivatalos értesítés is, hogy május 3-án mindenki legyen elkészülve ennyi kilós csomaggal, váltás ruhával s élelemmel, mert jönnek értünk és visznek. Mindenki készült, azt mondták a szülők, hogy csak lesz valahogy. Valahogy nem voltak olyan nagyon elkeseredve. Valahogy bíztak benne, hogy ez most egy ilyen háborús időszak, de túlleszünk rajta, és átéljük valahogy, és akkor aztán találkozunk majd a bátyámmal is, és akkor együtt leszünk megint. Szóval így áltatta magát az ember. Nem akartunk átszökni Romániába vagy elbújni. Mindenki félt, és nem volt olyan ember, aki mert volna vállalni ilyesmit. Lehet, egy-kettő volt esetleg Marosvásárhelyen, aki megtette. Olyanról tudok, hogy a keresztény rokonságban kicsi gyereket valahogy átvettek, mint hogyha az övék lenne, s az meg is maradt. Meg hát hova menjen az ember? Nem ismer senkit. És ugye nem is volt úgy bizalma az embernek. Úgy meg volt szokva a legális dolgokkal, hogy nem csinált illegális dolgot: ezt így kell csinálni, hát akkor így csináljuk, mert hogyha szökni akarunk, hát annál rosszabb sorsunk lesz. Szóval az emberekben megvolt ez a becsületességérzés, ami manapság már kevésbé van meg. Akkor valahogy egyenesebbek voltak az emberek inkább, és jobban betartották a rendelkezéseket és a törvényeket.

Mindenikünknek volt egy külön hátizsákja. Fel voltunk készülve, fel voltunk öltözve, mert mondták, hogy hány órától kezdenek jönni, de nem lehet tudni pontosan, hogy melyik utcára mikor kerül sor. Aztán tényleg jöttek hozzánk is, s akkor ki kellett menni a házból, s ott maradt szépen minden a lakásban. Iratokat vett magához az ember, a személyi igazolványokat, édesapám is ugye a diplomáját, én is az iskolai igazolványokat s ezt-azt, amit lehetett, amiről az ember gondolta, hogy szükség lehet rá. Voltak ezek a kakastollas csendőrök, és ők jöttek. Már elég hosszú volt a menetoszlop a Cuza Vodă utca elején, ahol mi laktunk, s kellett csatlakozni a menethez. Volt egypár szekér is, hogy aki nagyon öreg volt, vagy nem tudott járni, vagy beteg volt, az üljön fel a szekérre. Így mentünk végig a Hosszú utcán, ami most December 1 sugárút. Volt egy téglagyár, ami most már nem létezik, azt hiszem. Pár évvel ezelőtt voltak itt valami izraeliek vagy amerikaiak, nem tudom pontosan, s akkor a Hitközségtől engem is hívtak, mint aki ott voltam, hogy egy kicsit mondjam el én is, hogy s mint volt a téglagyárnál. De annyira meg van változva a hely, hogy már a régiből nem is ismer meg majdnem semmit az ember. Mikor vittek 1944-ben, gyalog mentünk a téglagyári gettóba. Az első napokban mindenki az otthonról hozott élelmet fogyasztotta. Azután szerveztek egy úgynevezett konyhát. Úgy emlékszem, csak délben volt egytál étel. A nem zsidó barátok, szomszédok névre szóló élelmiszercsomagokat adtak le a gettó kapujánál, amiket az őrök átadtak a címzetteknek. Mi három hetet voltunk ott. Az első transzporttal mentünk el egyenesen Auschwitzba. Jött a német, mit tudom én, milyen parancsnok, s az mondta, mennyi emberre van szükség, s akkor annyi embert ötös sorokba állítottak, s a többi az még maradt a téglagyárnál. Nem is tudom, hogy két vagy három transzporttal elvittek mindenkit.

Szintén gyalog, fegyveres csendőrkísérettel vittek le az állomásra, s ott aztán bevagoníroztak marhavagonokba. Hetvenen vagy nyolcvanan voltunk egy vagonban, alig fértünk. Ott persze semmi ülőhely, se ivóvíz, se semmi nem volt. Aztán valamilyen edényt kineveztek, ahova esetleg lehetett végezni a dolgot. Négy napot voltunk úton. Közben aztán egy kicsit kinyitották az ajtót, vizet adtak be inni, de enni semmit. Mindenkinél volt valami kevés ennivaló, de nem tudtuk, hogy hogy is osszuk be, mennyi időre, mert nem mondtak semmit, hogy hova visznek. Ablaka nem volt a vagonoknak, de voltak kicsi rések, ahol azért ki lehetett nézni. Valaki észrevette a vagonból, hogy elhagytuk Magyarországot, na akkor jött aztán a nagyobb elkeseredés, hogy ez csak egy mese volt, nem Magyarországra, hanem tovább, ki tudja, merre visznek. Aztán rosszul is lettek a vagonokban a levegőtlenség miatt, csak úgy néha nyitották ki a vagonokat, amikor állt a vagon, mert nem volt üres pálya, ahol menjen. Mindenki találgatta, hogy most hogyan tovább. Mind azt hajtogattuk, hogy hát mégiscsak együtt vagyunk, és valahogy csak lesz.

Május végén, négy nap után egy kora reggel érkeztünk meg Auschwitzba, akkor aztán kinyitották a vagonajtót, s na gyorsan, gyorsan mindenki le. Persze mindenki ment, hogy a csomagját is vegye el, de mondták, hogy a csomagok fenn maradnak. De hát az iratok is ott vannak – mondtuk –, legalább azt engedjék meg elvenni. Nem, majd aztán megkapjuk a csomagokat. Úgy, ahogy voltunk, le kellett szállni. Mielőtt kiszálltunk, akkor mindenki jó vastagon felöltözött, mert kora reggel volt, s hűvös is volt. Mikor leszállt mindenki, mondták, hogy férfiak külön s a nők külön. Akkor váltunk el, de nem tudtuk, hogy a férfiakkal nem találkozunk többet, nagy búcsút nem is lehetett venni. Fel kellett állni ötös sorokba, s akkor jött az első szelektálás. A hírhedt Mengele ott állt elöl, s ott még voltak segítségei is. [Csak feltételezés, hogy éppen Mengele szelektálta az embereket. – A szerk.] Akinek volt kisgyerek a karján, azt rögtön gyerekestől félreállította. Volt olyan eset, hogy nem is az övé volt a gyerek, csak felvette, de ott nem lehetett magyarázkodni. De senki se magyarázkodott, mert fogalma se volt senkinek se, hogy az egyik miért kerül erre az oldalra, s a másik miért arra. Az édesanyámnak volt egy rózsás fekete kasmírsálja, s azt feltette a fejére, úgy át a vállán, mivel kora reggel s hűvös volt. S akkor Mengele letépte, leszedte a kendőt a fejéről, és úgy látszik, elég fiatalnak találta ahhoz, hogy akkor velem egy helyre irányította. Nem tudtuk, hogy az az élet oldala, s a másik a halál oldala. Azt mondták, hogy akiket arra a felére állítottak – az öregeket s a gyerekeket –, azokat autóval fogják vinni a fürdőig, mert nem tudnak annyit gyalogolni. Németül beszéltek hozzánk, de nagyon sokan tudtak németül közülünk. Az édesapám is majdnem perfektül tudott németül. Nem kellett olyan nagyon messzire menni a tényleges fürdőig, ahova minket vittek. Az a másik, ahova az öregeket s a gyerekeket vitték, az a gázkamra volt. Csak az is fel volt szerelve tusokkal, hogy higgyék azt, hogy fürdő. Ezt is aztán utólag tudta meg az ember. Mindent le kellett vetni, semmi ruhanemű, ami a miénk volt, nem maradt meg. Mindenkit lenyírtak mindenhol, s aztán kupacokban álltak az ottani ruhák, abból úgy egyet odadobtak. Volt, aki kövér volt, és kapott egy szűk ruhát, s fordítva. Aztán ott egymást közt kellett cserélni, a cipőkkel hasonlóképpen. Én együtt voltam Auschwitzban az édesanyámmal.

Olyan barakkok voltak, hogy három priccs volt egymás fölött. Csupasz deszkákra kellett feküdni, semmi pokróc vagy lepedő nem volt. A hely borzasztó szűk volt, mert nagyon nagy tömeget szállították már akkor oda, úgyhogy körülbelül hatan-heten voltunk egy ilyen priccsen, mint a heringek. Mikor kellett fordulni egyik feléről a másikra, akkor egyszerre kellett forduljon mind az egész, mert nem volt annyi hely, hogy csak egy forduljon meg. Az auschwitzi lágerban, mivel megsemmisítő láger volt, itt nem kellett dolgozni. De nagyon gyenge volt a koszt, s nagyon sokan megbetegedtek hasmenésben, ami aztán végzetes volt, és kiütéseket is kaptak, egy része aztán így halt meg. Ezek a lágerek olyan drótkerítéssel voltak körülvéve, amibe villamos áram volt vezetve, s aki gyenge idegzetű volt, és nem bírta, elhatározta, hogy ő nem csinálja tovább, ment s megfogta a kerítést, és vége volt. S az a tétlenség…

Úgy kezdődött a nap, hogy reggel korán felköltötték az embert, s kizavarták a két blokk közé. Ötös sorokba fel kellett állni, s ott kellett állni, amíg jött egy német tiszt, hogy megszámoljon. Volt már egy nyilvántartásuk, hogy ennyi s ennyi ember van a blokkban. S volt a blokkfelelős, aki mindig feladta nekünk a leckét, hogy senki se beteg, senki sincs rosszul – igyekezett így bebeszélni az embernek, hogy tartsa magát, amíg lehet –, mert tudta, hogy aki beteg vagy nem bírja magát, annak mi a vége. Órákba tellett, amíg jött a német tiszt, hogy számolja le az embereket. Akármilyen idő volt, ha esett az eső, ott kellett állni s ázni, amíg méltóztatott jönni a német, hogy átvegye, hogy megvan a létszám. Három, négy óra is eltelt ezzel. Aztán kondérokban hozták az úgynevezett reggelit: olyan keserű kávé vagy tea vagy valami ilyesmi volt, mit tudom én, miből főzve. De az embernek nem volt se egy csészéje, se egy pohara. Minden sornak adtak egy edényt, ötnek volt egy, amibe betették az ötnek az adagját. Úgy lehetett csak elosztani, hogy megmondták egymás közt, hogy igyál három kortyot, s akkor mindenki megitta a három kortyot, s akkor kezdték megint, hogy most már kevesebb van, akkor kettőt igyál, s így ment, amíg elfogyott. Utána lehetett menni az úgynevezett mosdóba. Az is egy hosszú barakk volt, s olyan, mint az állatitatók, mindegyik fölött volt valami csap. De rendszerint mikor be lehetett menni ide a mosdóba, akkor hiába engedte meg az ember a csapot, nem volt víz. Volt olyan, hogy be volt zárva a mosdó, s azért nem lehetett mosakodni. A vécé úgy volt, hogy ilyen hosszúkás alakú cementen lyukak voltak, amire rá lehetett ülni, oda lehetett menni vécézni. De az se volt mindig nyitva. Aztán nem tudom, hány órakor megint hozták az ebédet, az valami borzalmas volt. Nem voltam egy kényes kosztos, de én például nem tudtam abból enni semmit. Nem lehetett megállapítani, hogy az miből van: fű, burján? Olyan zöld volt, de még a szaga is olyan volt, hogy… Aztán aki velem állt egy sorban, jól járt, mert az öt adag csak négyfelé oszlott, mert én nem ettem abból. Délután megint jött az appell, ez a számláláshoz való felállás, s megint vagy három-négy óra eltelt ezzel. Akkor aztán volt a vacsora. Nem tudom, húsz vagy huszonöt deka volt a kenyéradag, tepsi formájú volt, fel volt osztva öt részre. Ahhoz volt egy darab margarin és egy szelet szalámi, ami állítólag lóhúsból volt, de szívesen megette az ember, nem számított, hogy miből van. Vagy volt, hogy a kenyérre egy kanál marmaládét tettek, ez volt a koszt. Én ezen a vacsorán éltem, mert azt megettem.

Ebben a blokkban, ahol voltam, főleg marosvásárhelyiek voltunk és a környékről, Szovátáról, Szászrégenből. Akinek egy kicsit jobb dolga lett, mert behízelegte magát egy blokkfelelősnek, vagy a konyhán szerzett valami ismeretséget, az esetleg kapott még valami plusz élelmet. Volt, aki rendes volt, abból juttatott másnak is, de volt, aki nem. De meg lehetett érteni, ott mindenki kellett küzdjön saját magáért, ott nem lehetett nagyon jótékonykodni. A társalgás főleg arról folyt, hogy mit fog csinálni legelőször, mikor hazakerül – mert mindenki remélte, hogy megszabadulunk innen. Akkor majd megfürdik, a kádban ül egy egész napot, ezt fog enni vagy azt fog enni, akkor majd nem kell neki egy szekrény ruha, mert elég lesz, ha két ruhája lesz, mert nem kell, az nem fontos, szóval ilyen társalgások folytak.

Közben jöttek német gyáraktól, ahol szükség volt bizonyos számú rabmunkásra, akik ingyen dolgozzanak. Akkor szintén fel voltunk állítva sorokba, s az illető kinézte, aki neki jobban megfelelt, hogy fiatal, erős, munkabíró legyen. Ezek elől a szelektálások elől mi, az édesanyámmal igyekeztünk ellógni valahogy, ameddig lehetett, hogy ne válasszanak el. Sokszor meztelenül folyt a választás, mégpedig olyan szempontból, hogy megnézzék, hogy ne legyen operálva – mert ugye, aki operálva volt, az nem bírja úgy a munkát –, vagy nincs-e valami testi hibája vagy ilyesmi. Az édesanyámat azelőtt való évben műtötték, s egy elég nagy vágása volt, ami még jól látszott. Azonkívül ő elég hamar őszült, pedig akkor csak vagy 48 éves volt, ő már itthon festette a haját. Ugye le voltunk nyírva, s akkor kezdett már egy kicsit visszanövögetni, s akkor már sok fehér haja volt. Az ősz haj s az operáció, ezek olyan okok, amiért esetleg őt aztán elküldik a gázkamrába, hát ezért mi mindig igyekeztünk ellógni. Mikor meghallottuk, akkor elbújtunk valahova, ahova lehetett. Ez ment egészen októberig. Október elejére már kevesebben maradtunk a lágerben, sok el is pusztult, sokat elvittek munkára, akiket nem vittek el munkára, azokat elvitték a gázkamrába. Akkor már nem volt lehetőség elbújásra, előre nem is lehetett már tudni, mikor lesz ilyen szelektálás. Október 6-án, ahogy volt a két barakk egymással szemben, kinyitották az ajtót, jött egy német katonakordon, akik kiválasztották az embert, s akkor kellett menni egyenként. Ha jó volt, akkor átirányították a másik blokkba, ha nem, akkor elvezették máshova. Így választottak el minket, mert engem elég fiatalnak s erősnek találtak a munkára. Akiket nem találtak alkalmasnak munkára, azokat aztán rögtön vitték át, ugye. Akkor már tudtam biztosra – nem mondták, de már tudtam –, hogy akkor örökre elválok az édesanyámtól, elvitték a gázkamrába. Két nap múlva, október 8-án lett volna a negyvennyolcadik születésnapja.

Én munkára kerültem még két marosvásárhelyi volt osztálytársnőmmel egy bombagyárba, ahova az üres bombák érkeztek, s itt főzték a tölteléket a bombákhoz. Úgy hívták a gyárat, hogy Hertine, Prágától olyan 90 kilométerre volt, a Szudéta-vidéken [a mai Csehországban]. A legközelebbi város, ahogy megtudtuk, cseh néven Teplice volt, persze a németek mindennek adtak német nevet, mint ahogy Auschwitznak is, ezt Teplitz Schönaunak nevezték. A gyár egy völgyben volt, jól el volt kamuflálva, lépcsők voltak csinálva, amin le kellett menni a gyárba. A láger fent volt a dombon. Egy kisebb láger volt, ahol laktunk. Összesen, azt hiszem, hatszázan voltunk: nők, aztán férfiak is – cseh, francia, jugoszláv munkaszolgálatosok. De a férfiak nem laktak ebben a lágerben, azok más betonépületben laktak, távolabb tőlünk, itt csak mi, a nők voltunk. Auschwitzhoz képest egy mennyország volt, mert habár három váltásban dolgoztunk, de normális koszt és tisztálkodási lehetőség volt. Kisebb fabarakkokban voltunk, emeletes vaságyak voltak benne, mindenkinek volt egy külön fekhelye szalmazsákkal. Már tél volt, de volt központi fűtés a barakkban, úgyhogy nem fáztunk. Vászonból volt egy gyári ruhánk: egy férfinadrág és egy zakó, a fejünket be kellett kötni, s így mentünk a gyárba dolgozni. S mikor hazajöttünk, akkor fel lehetett venni a civil ruhát. De azelőtt volt egy mosdóhelyiség, ahol hideg-meleg víz volt, és ott le kellett tusolni, és úgy felvenni azt a civil ruhát. A barakkban a folyosón voltak szekrények, minden két embernek volt egy ilyen szekrénykéje, oda kellett betenni a gyári ruhát és a másikat. Ez már olyan emberséges dolog volt. Nyolcórás sihták, váltások voltak, volt reggeli, délutáni s éjszakai sihta. [Sihta (Schicht) – műszak, váltás (német). – A szerk.] Egy hétig reggeli váltásban, a következő héten délután s aztán az éjszakás váltásban voltam. A munkaidő felénél, négy óránál, volt egy negyedórás vagy félórás uzsonnaszünet. Szintén ott a gyár területén volt egy olyan helyiség, amit kantinnak hívtak, ahova a német őrök vittek, s akkor ott mindenki kapott egy szendvicset. Én nem pont a legmérgezőbb helyen dolgoztam, ahol főzték a mérgeket, én nagyon szerencsés voltam, mert olyan beosztást kaptam, hogy ott dolgoztam, ahova érkeztek az üres bombák. A bombatestet s a bomba farkát meg kellett számozni, le kellett szerelni a testről ezt a farkot, mert egy csavarral oda volt rögzítve. Én ezeknél az üreseknél voltam, aztán ment a következő fázis, amíg elérkezett oda, ahol aztán megtöltötték. [Deutsch Éva valószínűleg egy fegyvergyárban dolgozott, mérgeken azok a kémiai anyagok értendők, amelyekből a bomba gyújtóanyaga állt. Ennek érintése és belélegzése köztudottan ártalmas a máj és más belső szervek működésére. – A szerk.] Sokan megbetegedtek. Akik olyan helyen dolgoztak, azok kaptak egy üveg tejet – negyed liter, fél liter volt, nem tudom. Mi, akik nem a mérgező helyen dolgoztunk, csak szendvicset kaptunk: két vékony szelet meg volt kenve margarinnal, s szalámi közte, s becsomagolva fehér papírba. Azt mondom, hogy ez egy álomhely volt, kevés ilyen hely volt [az akkori körülmények között], ilyen szempontból szerencsés voltam.

Itt dolgoztak férfiak is, és sikerült nekik megcsinálni egy szabotázs dolgot, hogy egy robbanás volt. Ez egy éjszaka volt, én éppen az éjszakai sihtában voltam, de éppen az uzsonnaszünetben, direkt úgy időzítették ezek a férfiak, hogy ne legyenek a munkások benn. Mi ott a kantinban fogyasztottuk az élelmet, és akkor történt ez a robbanás. A németek nagyon meg voltak ijedve, akkor a gyár le is állt, mert úgy látszik, olyan károsodás érte, amit nem lehetett hamar megjavítani. Akkor mezei munkára vittek, mert már tavasz volt, már április volt. Akkor már nagyon közeledett a front. Egy szép nap aztán felpakoltak, vonatra ültettek, és elvittek egy darabig, egy cseh helységig, úgy hívták, hogy Litomerice, a németek Leitmeritznek hívták. Ott aztán kiszálltunk a vagonokból, és gyalog indultunk meg, nem is tudtuk, hogy hova. A német fegyveresek jöttek velünk. Egyszer csak elérkeztünk egy olyan kapuszerűhöz, s mondták, hogy ott menjünk be. Hát látjuk, hogy a német fegyveresek nem jönnek, s ez olyan furcsa volt. Ez volt a híres Terezin [Theresienstadt], németül Theresienstadt, ahol aztán fel is szabadultam. Az egész háború alatt ez egy olyan kirakatszerű hely volt, hogy ezt mutogatták a németek a külföldieknek, a Vöröskeresztnek, mikor híre ment a deportálásnak. Mutatták, hogy tényleg összegyűjtik a zsidókat egy helyre, de ott együtt van a család, öregek és gyerekek. Úgy is volt eleinte, de miután megmutogatták a vöröskereszteseknek, aztán szépen még innen is deportáltak. Amikor odaértünk, már nem voltak öregek, nem léteztek gyerekek, de ide menekítettek minket, itt már nem volt német őrség. Ez április vége volt már, és egy hét vagy tíz nap telt el addig, amíg vége lett a háborúnak május 8-án vagy 9-én, sohase tudom pontosan, mikor. Itt történt a felszabadulásom. Itt már valahogy érezte az ember, hogy ténylegesen csak vége lesz a háborúnak. Az oroszok szabadítottak fel.

Elég hosszú időbe telt, amíg hazaértünk, mert akkor nem volt vonat, hogyha akadt is vagon, nem volt mozdony. Aztán valahogy csak került, de vagy két hét is eltelt addig, s akkor azzal jöttünk. Az egyik osztálytársnőmmel, Kertész Verával jöttünk. Közben a másik, Ábrahám Lili megbetegedett, tífuszt kapott, de szerencsére aztán helyrejött, úgyhogy nem sokkal utánunk ő is hazajött. Májusban, amikor megérkeztünk Auschwitzba, ők már az első perctől magukra maradtak, az édesanyjuktól el voltak szakítva. S aztán együtt voltunk, pláne mikor én is egyedül maradtam, akkor még jobban összemelegedtünk. Én pontosan nem is tudom az útvonalat, ahol jöttünk a felszabadulás után, annyit álltunk nyílt pályán is. Csak Budapestet tudom, mert ott aztán kiszálltunk, mert a barátnőmnek ott élt az egyik nagybátyja. Ők megúszták, nem voltak deportálva, voltak ilyen védett házak, s egy idő után nem vittek el több pesti zsidót onnan, valahogy így menekültek meg. Mi akkor kiszálltunk, s ott voltunk náluk Pesten vagy két napot, s azután megint vonatra ültünk. Nagyváradon a határnál megint időztünk, mert kitöltöttek valami iratokat, hogy honnan jöttünk. Ott el kellett menni a zsidó kórházba fertőtlenítés végett, csak mikor megvolt onnan is az írás, hogy tiszták vagyunk, nincs semmi betegségünk, na akkor aztán jöhettünk haza.

Én tudtam, hogy a szüleimre már nem várhatok, de mind abban reménykedtem, hogy a bátyám, mégis ő fiatal, ő hátha már haza is került. A barátnőmnek, akivel jöttem, neki is volt egy bátyja, Kertész Gyuri, aki egyidős az én bátyámmal, s szerencsés volt a barátnőm, mert a bátyja már várta – a hozzátartozók, akik vártak valakit haza, minden vonathoz kijöttek. Én aztán mind reménykedtem egy darabig, amíg jött az egyik bajtársa, aki együtt volt az én bátyámmal. Amikor ő hazakerült, akkor hozta a hírt, hogy sajnos nincs mit várni. A barátja ott a szemétben megtalált egy családi fényképet, amit amikor utoljára volt itthon a bátyám 1944 márciusában, akkor készítettünk, azt ő mind hordozta magával. Azt a képet ideadta nekem, s én betettem a családi albumba, úgyhogy az egy háborút megjárt kép.

Mikor én hazajöttem, a házban már egy csomó lakó volt, minden szobában más és más család lakott, akkor szűk lakásviszonyok voltak. A Zsidó Demokrata Szövetség [lásd: zsidó érdek-képviseleti szervezetek a második világháború után Romániában] itt nagyon jól megszervezte a fogadtatást: be volt rendezve egy szanatórium a Köteles Sámuel utca sarkán, s minden hazatérő oda mehetett, akinek nem volt hova mennie. Azt hiszem, két hétig lehetett talán ott lakni. Kosztot is kapott teljesen ingyen, mert ez a Szövetség intézte. Persze voltak ezek az amerikai zsidó világszövetségek, amik finanszírozták, és úgy tudták ezt megcsinálni, mert a Szövetség is ilyen hazajött emberekből tevődött össze, nekik se volt pénzük. Én is oda kerültem, mert tele volt a lakásunk. Volt ugye a manzárdszoba, lent volt három szoba, hátul még volt a nagy konyha, amit szintén szobának használtak. Akik a manzárdon s az alatta lévő szobában laktak, azok az alsó szobát kiürítették nekem, s felmentek csak a manzárdba lakni. Nem volt már benne a berendezés, összevissza bútorok voltak, ami előkerült nekem: egy festett szekrény, egy tölgyfa toalett, ami csak a család tulajdona volt valamikor, de már nem volt komplett, abból aztán be tudtam rendezkedni. Lili barátnőm, aki megbetegedett, de nem sokkal azután hazajött ő is egyedül, neki se volt senkije, s akkor ketten odaköltöztünk a mi házunkba, mert ez a szanatórium csak egy darabig működött. Mi csak abban az egy szobában voltunk, s közös fürdőszoba volt, mert egy fürdőszobája volt a háznak. Keresztül kellett járni egyiknek a másikon, hogy elérjünk a fürdőszobába. Akkor a Joint segítette az itteni szervezetet: két zsidó tulajdonú házban, ahova senki se jött vissza, berendeztek az egyikben egy leányotthont, a másikban egy fiúotthont. A leányotthon a Köteles Sámuel utcában volt, majdnem szemben a Színi Egyetemmel. A fiúotthon valahol a Nagyállomáshoz közel volt, de pontosan nem tudom, melyik házban. Akik senki nélkül jöttek haza, és nem volt hova menjenek, azoknak három, négy vagy nem tudom, hány szoba be volt rendezve, egy szobában öt-hat ágy, mert nagy szobák voltak, és koszt is volt, úgyhogy azok ott laktak. Én is a barátnőmmel, habár nekünk volt hol lakjunk, kosztolni feljártunk a leányotthonba. Ott főztek is. Szintén egy deportálásból hazatért idősebb nő elvállalta ezt a feladatot, hogy ennyi s ennyi személynek főz. A hozzávalót főleg az amerikai Joint küldte, úgyhogy nem voltak beszerzési nehézségek, ő csak kellett ott irányítsa a dolgokat. Jöttek a Jointtól ruhacsomagok is, amit összegyűjtöttek az ottani zsidó szervezetek, és kiosztották a hazatérőknek. Egy darabig ott ettünk az otthon kantinjában, aztán volt a közelünkben egy kifőzde, ahol egy ismerős néni volt, s ő mondta, hogy ad nekem kosztot, s nem kell sokat fizessek érte, s akkor oda mentem kosztolni.

Kellett valami állást szerezni, mert pénzünk nem volt semmi. Minden hazatérőnek adtak bizonyos összeget, hogy éppen ne legyenek pénz nélkül, de nem volt nagy összeg. Akkor már kezdtek nyílni a zsidó üzletek, voltak tehetős emberek, akiknek a háború előtt is volt üzletük, visszajöttek s megint az eredeti foglalkozásukkal folytatták az életet. Egy ilyen üzletben vettek fel a kasszába, ahol zsidó tulajdonos volt, valami Léb, de eredetileg nem marosvásárhelyi volt, hanem valami közeli helységből való, s aztán hamar el is került a városból. A szomszédságában egy másik üzlet nyílt, ahol szintén egy deportálásból hazatért, nálam idősebb nő csinált adminisztratív dolgokat, ott könyvelést s ezt-azt csináltam. Ő megmutatta s betanított, hogy mit kell csinálni, így kezdtem aztán az életet. Ott voltam 1946-tól 1948-ig. 1948-ban államosították ezeket a magánüzleteket, s akkor lett állami üzlet [lásd: államosítás Romániában]. Volt aztán neki egy brassói kérője, férjhez ment s elkerült innen.

Lili barátnőm pedig egy zsidó érdekeltségű banknál kapott állást, amit úgy hívtak, hogy Kishitel Bank. Még az is volt, hogy mikor deportáltak minket, én a hetedik osztályt végeztem el, ami most a tizenegyediknek felelne meg. Akik visszajöttek, azoknak le lehetett magánúton tenni a nyolcadikat is, hogy az ember befejezze az iskolát. Na akkor a barátnőm is, én is, megcsináltuk azt az osztályt, persze éppen hogy átbukdácsoltunk, mert ugye dolgoztunk, s nem volt olyan sok időnk tanulni. De aztán az érettségiig már nem jutottunk el, mert itt, Marosvásárhelyen nem volt bizottság, s akkor el kellett volna menni Kolozsvárra vagy Brassóba vagy mit tudom én, hova, de nem volt pénzünk, mert az a kicsi pénz, amit kaptunk azelőtt, az már elment. A fizetés is olyan kicsi volt, s ugye az ember fenn kellett tartsa magát. Jó, házbért nem fizettem, de viszont volt adója annak a háznak, s azt én kellett fizessem, mert az még a szüleim nevén volt, közben a többi lakók ott voltak.

Nem akartam elmenni más országba, mert annyira tájékozatlan voltam mindennel. Most már a 15 évesek sokkal felvilágosultabbak, igaz, én 18 éves voltam, mikor hazakerültem, de az akkori érettségem egy mostani 12 évesének, ha megfelelt. Fogalmam se volt, hogy hogy is megy az a kivándorlás. Hogyha én valahova kikerülök, hát ott senkit se ismerek. Szóval nem volt az embernek bátorsága. A mostani szemmel s a mostani ésszel az ember másképp cselekedne. Akkor mindenki örvendett, velem együtt, hogy már túl vagyunk és megszabadultunk a háborútól, és hogy a szülők nem jöttek vissza, ezen már segíteni nem lehet, de most már jó lesz ezentúl. Az embernek úgy bedumáltak mindent, hogy a szocializmus milyen nagyszerű dolog lesz. Tényleg olyan egyforma volt mindenki, nem vetődött az fel, hogy román, magyar, zsidó, szász, hottentotta, akkor igazán nem számított. Akkor igazi testvériség volt, mert a nyomorúság után mindenki örvendett, felszusszant, hogy már nincs háború. Valahogy jobbak voltak az emberek, segítőkészek voltak, nem voltak ilyen rosszak, mint most. Olyan lelkesen kezdtünk neki a munkának, nem számított, hogy túlóra. Akkor örvendtünk, hogy van munkahelyünk, s igyekeztünk dolgozni. Akkor szombaton is rendes munkanap volt. Sőt, vasárnap voltak kultúrgárdák, voltak ilyen falujárások, s akinek szép hangja volt vagy szavalni tudott, akkor azt vitték előadni, mert részt kellett venni mindenben.

1948 novemberében az ICS állami vállalathoz kerültem, az Intreprindere Comercială de Stat in Mureş [Marosi Állami Kereskedelmi Vállalat], valami ilyesminek volt a rövidítése, és onnan mentem nyugdíjba 1982 januárjában. Ez a vállalat annyira kiterjedt, hogy aztán oda tartoztak az összes textil-, cipő-, vas-, faraktárak, csak az élelmiszer volt külön. A vendéglők, kifőzdék, bodegák egy másik vállalathoz tartoztak. Az ICS irodája a Bolyai utca s a Fő tér sarkán volt [a volt Korzó épületében], ahol most egy nagy szálloda lesz, annak koptattam a lépcsőit. Ennek a kétemeletes épületnek az első emeletén voltak az irodák, én az irodában dolgoztam, s a sok üzlet mind oda tartozott.

Az elején voltak a munkahelyen ilyen végeláthatatlan gyűlések. Minden reggel, mielőtt megkezdődött volna a munkanap, volt egy félórás újságolvasás, de én már nem tudom, mi volt az újságnak a neve, akkor hozzám haza nem járt újság. A könyvelésnek volt egy osztályfőnöke, s az olvasta fel az újságot, s aztán lehetett hozzászólni, kérdéseket feltenni, megvitatni. Persze politikai dolgokat olvastak, dicsérték a szocializmust. [Ilyen közös újságolvasás Magyarországon is volt a munkahelyeken, úgy hívták, hogy „Szabad Nép-félóra”. (A Szabad Nép volt a kommunista párt hivatalos lapja volt.) – A szerk.] Hittem is, nem is… Félig még olyan fásultság volt, és az ember akkor még olyan hiszékeny is volt, hogy hátha valami jó lesz. Abban az időben nyakra-főre rendezték a különböző vállalatok a bálokat mindenféle alkalomból. Akkor ez egy ilyen szórakozás volt, főleg a kollégák s a hozzátartozóik voltak ott, mindenki ismerte egymást, mint egy család, velük nagyon kellemesen el lehetett tölteni az időt.

Az Állami Kereskedelmi Vállalatnak itt volt Marosvásárhelyen a központja, és volt fiókja Szászrégenben, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. A fiókoktól mindig jöttek be, és hozták a jelentést és a kimutatásokat. A férjem, Deutsch Gyula Szászrégenben az irodában dolgozott. Én 1948-ban a vállalatnál ismertem meg Gyulát.

A Gyula nagyszülei eredetileg Magyarországról származtak, Nagyabonyból [a későbbi Nemesabony Pozsony vm.-i kisközség pár száz lakossal. – A szerk.], de nem tudom, mikor jöttek Szászrégenbe. Az édesapja már ott született Szászrégenben, ha jól tudom. A férjemnek Deutsch Sámuel volt az édesapja, Deutsch Margit az édesanyja, a leánykori neve László Margit. Az édesanyja 1889-ben született. A Mestitz bútorgyáros felesége s a Gyula édesanyja testvérek voltak. Gyulának volt egy bátyja, Deutsch Lacinak hívták. A család Szászrégenben is és itt, Marosvásárhelyen is lakott. Jómódú emberek voltak, Szászrégenben volt egy textilkereskedésük, az 1880-as évek végén alapították a Gyula nagyszülei. Egy időben itt is volt, Marosvásárhelyen egy üzletük. A fióküzlet – a Fő téren, a Posta utca sarkán, ahol most a Bernády-szobor van – sokkal később alakult, és hamar vége lett, mert olyan üzletvezető került, aki nem tudta rendesen vezetni az üzletet. 1918-ban született a férjem Szászrégenben [Szászrégen: Maros-Torda vm.-i kisváros, 1920-ban mintegy 7400, jobbára német ajkú lakossal, jelentős fakereskedelemmel. – A szerk.]. Amikor iskolába járt, akkor itt laktak, Marosvásárhelyen. Gyula nem a zsidó iskolában járta az elemi iskolát, hanem a normál elemiben, de nem tudom, miért, pedig akkor már létezett a zsidó iskola. A négy elemi után a Papiu Líceumba került, ott érettségizett 1936-ban. Az idő alatt a szülők itt laktak. Az édesapja hét közben kint volt Szászrégenben az üzletnél, s péntek este jött haza, mert a zsidó üzletek szombaton zárva voltak, vasárnap pedig hivatalosan is zárva voltak. Vasárnap estig vagy hétfő reggelig itt volt a városban, s aztán ment vissza. Úgy tudom, hogy kóser háztartást vezettek, és ők se az ortodox részhez tartoztak, hanem a neológokhoz. Az ünnepeket ők is megtartották. A Gyula családja, azt hiszem, szombatonként eljárt a templomba. Gyulának volt bár micvája, a testvérének is volt, mondta, hogy megtartották. Otthon magyarul beszéltek, de németül is mindenki nagyon jól tudott a családban.

Nem tudom, pontosan hányban, visszaköltöztek a szülők Szászrégenbe. Gyula dolgozott az üzletben, segített az édesapjának, és közben járt Kolozsvárra az egyetemre, s el is végezte látogatás nélkülin a jogot, tehát otthon tanult, s csak vizsgázni ment fel az egyetemre. Szászrégenben az édesapja tanította arra a szakmára is, és ment fel vizsgázni Kolozsvárra, mikor volt a vizsgaidőszak [Az előadásokat nem látogató, csak vizsgázni járó, többnyire vidéki hallgatókat „mezei jogászok” kifejezéssel illették az egykorú nyelvhasználatban. – A szerk.]. Mesélte, hogy abban az időben nagyon szigorúan nevelték a gyerekeket. Járt teniszezni, ez volt a szórakozása. Ilyenkor találkozott a barátokkal, mert különben eléggé be volt fogva a munkára. Nagy textilkereskedésük volt, délelőtt-délután nyitva volt, és ő nem volt ott egy kivételezett személy, ő is úgy volt ott, mintha alkalmazott lett volna. Az édesapja nem tett különbséget közte és az alkalmazottai között, egyformán voltak elbírálva. Vegyesen voltak az alkalmazottak, volt zsidó is, szász is, román is. Azért szerettek a nem zsidó alkalmazottak is zsidó üzletben dolgozni, mert akkor dupla pihenőnapjuk volt, a szombat is, mert a más kereskedők nyitva tartottak szombaton. Abban az időben nagyon nagy volt a falusi vevőközönség is, mert falun nem nagyon voltak üzletek. Volt hetivásár, amikor behozták a termékeiket eladni, s aztán vásároltak is, ami kellett a házhoz. Voltak férjhez adandó lányok, azoknak kelengyét vettek, mert régebb az volt a szokás, hogy előre gyűjtötték a kelengyét, hogy mikor férjhez megy, akkor legyen mit vigyen az új házba. Gyula megkezdte, hogy tegye le a doktorátust is, de azt hiszem, hogy egy vagy két vizsga hiányzott, s aztán közbejött a munkaszolgálat.

A fiúkat 1942-ben együtt vitték el munkaszolgálatra. Máramarosszigetnél kezdték, majd az akkori Magyarország területén voltak munkaszolgálatban: Nagybányán [Szatmár vm.], Szentkirályszabadján [Veszprém vm.], Lengyelországban és Kárpátalján is voltak. Végig együtt voltak, és együtt is szabadultak. Azt hiszem, már 1944 végén itthon voltak, szerencsésen megúszták.

Mesélte Gyula, hogy a nagymama is ott élt velük Szászrégenben, most már pontosan nem tudom, hogy az apai vagy az anyai nagymama volt-e [Mint a Scheiner Júliával készített interjúból kiderül, az anyai nagymama, László Albertné Spitz Hermina élt velük. – A szerk.]. Volt egy román család – vevőjük volt, azt hiszem, az üzletben, onnan volt az ismeretség –, akik egy nagyon eldugott helyen laktak egy közeli faluban, s a deportáláskor el akarták bújtatni a Gyula szüleit, de a nagymamát nem vállalták. A szülők aztán nem egyeztek bele, mert nem akarták a nagymamát magára hagyni, és így szegények otthon maradtak. Mind a hármat eldeportálták, apa, mama s a nagymama is gázkamrába került. Ha beleegyeznek, akkor a szülők megmenekülhettek volna, mert egy olyan eldugott helyen volt, ahol semmi nyoma nem volt a háborúnak, se német, se orosz, senki nem ment arrafele.

Laci és Gyula jó testvérek voltak, csak nem volt nagyon közeli a kapcsolatuk, mert nyolc év különbség volt köztük, és ezt Laci mindig éreztette vele. Laci hamarabb lett önálló. Laci is Marosvásárhelyen járt iskolába, a mostani Unirea Líceum katolikus fiúgimnázium volt, ő ott érettségizett, azt hiszem, 1928-ban. Azután textilmérnöki iskolában volt Németországban. 2-3 éves textilmérnöki képzés volt, s miután azt elvégezte, ezt a főiskolát, hazakerült. Laci nem maradt otthon az üzletnél, hanem Bukarestbe került állásba, egy textilgyárba. Mikor megismertem, az 1950-es években, akkor Segesváron dolgozott, utána Nagyszebenben. 1952-ben nősült meg, 42 évesen, pedig már olyan agglegény-forma volt. Nagyon sokat válogatott, és aztán végül is összeismerkedett a feleségével, aki balázsfalvi származású zsidó nő volt, a neve Stark Böske. 1953-ban Segesváron született egy fia, György. 1963-ban a családjával kiment Izraelbe. Migdal Haemekbe kerültek Ott is egy textilgyárban dolgozott, busszal járt ki a munkahelyére. Aztán nyugdíjba ment. Laci 1995-ben halt meg. A felesége és a fia most is ott él ebben a városkában. Izraelben is kóser háztartásuk volt, ott is tartották a tradíciót, az ünnepeket. György a mai napig minden péntek este odaviszi magához a 83 éves édesanyját, a sógornőmet, ott van a közös vacsora a családdal, s aztán hazaviszi. György felesége szintén zsidó, ők Egyiptomból mentek ki Izraelbe, ott ismerkedtek meg Izraelben. Négy gyerekük van: a legnagyobb fiú Gilád, utána van egy kislány, Dikla, a harmadik fiú Hárel, a legkisebb egy kislány, Zohár. A legnagyobb már 25 éves, érettségi után jó ideig katona volt, jelenleg egy évet dolgozik, s utána aztán akar menni egyetemre.

Mikor Gyula hazakerült, elhanyagolta, nem tette le a doktorátust. Nem tudom, hogy még kellett-e valami vizsgát letegyen az egyetemen, miután visszajött, de Szászrégenben a bíróságon kapott állást, ügyész lett belőle. Két évig volt ott, és mind várta, hogy kapja meg a véglegesítését. Aztán jöttek a nagy szocialista idők, azt hiszem, 1947-ben, s nem véglegesítették, mert nem volt jó a származása, kizsákmányoló volt az édesapja, s alkalmazottai voltak, ezért ő nem lehetett ügyész. S akkor megmérgelődött, és otthagyta a bíróságot. Összetársult valakivel, és az üzlethelyiségükben nyitottak egy kis üzletet, ami egy évig se funkcionált, mert 1948-ban jött az államosítás. Így került aztán az állami kereskedelembe, és ott ismerkedtünk mi össze. Aztán mind gyakrabban jött be, végül is 1950-ben beköltözött Marosvásárhelyre. Akkor már az itteni központnál dolgozott, ugyanannál a vállalatnál. Már naponta találkoztunk, és így sor került a házasságra 1950 augusztusában.

Először polgári esküvőnk volt. Volt egy nagyon jó barátunk, Ovics Adolf, aki aztán elrendezte, hogy rabbi is eskessen össze. Ő már rég kiment Izraelbe. Ő mondta, hogy nem elég csak az a polgári esküvő, a rabbival is meg kell csinálni. Az ő lakásukon volt megszervezve, mert úgy látszik, akkoriban nem volt szokás, vagy nem tudom, miért nem a templomban adtak össze. Volt az a sátorszerű is, a hipe. Nem sokat, egy pár közelebbi barátot hívtunk, úgy tizenvalahányan voltunk. Olyan kicsi lakások voltak, nem is fért volna oda sok. Akkor itt lakott egy unokabátyám a feleségével s a lányával, ők voltak nekem az egyedüli rokonaim, ők jöttek el. Ennyi volt az egész, és megvolt a vallásos esküvő [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Kaptunk a rabbitól egy papírt, egy házassági szerződést, de én nem tudom pontosan, hogy mi volt bele írva, mert tiszta héber betűkkel van, nagyon szép írással, amiből én nem értettem semmit. Ez a papír még valahol megvan. Már nem is tudom, hogy hívták azt a rabbit, aki összeesketett. Egy darabig ő volt itt a marosvásárhelyi rabbi, aztán elkerült, elment ő is Izraelbe, vagy nem tudom, mi történt vele. Engem beültettek egy külön szobába, a vőlegényt egy másik szobába, s akkor aztán jöttek, akik rendezték, ők voltak a násznagyok. Az udvaron fel volt állítva a hipe, négy rúdszerűn ki van húzva valami lepel, és héber betűkkel volt valami ráírva. Azt négy férfi tartotta, s az alá a násznagyok bekísérik a menyasszonyt. Jön a vőlegény, s nem tudom, hányszor körbejárja a mennyasszonyt, úgy emlékszem [Rosszul emlékszik. Lásd házasság, esküvői szertartás. – A szerk.]. Akkor egy poharat tesznek oda, s arra rá kell lépjen a vőlegény, el kell törjön a pohár. Én nem is tudom pontosan, hogy ez mit jelképez. Akkor a rabbi elmondja ott az imádságot. [Deutsch Éva rosszul emlékezik, a pohártörés van a legvégén, utána már nincs ima. – A szerk.] Nem kellett félni, ha látták is a szomszédok, hogy mi történik, nem volt semmi probléma. Akik rendezték az esküvőt, azok rendezték az ételt is. Mondták, hogy mi ne törődjünk semmivel. Nagyon jó gazdasszony volt, ők kóser háztartást vezettek. Háború után még egy darabig sakter is volt, aki levágta a majorságot, de nem tudom, hogy meddig. Úgy emlékszem, nem volt levesféle az esküvőn, hanem hideg dolgok meg sütemény, torta, ilyesmi – mert ez egy délután volt. Nem volt nagystílű összejövetel, mint ahogyan most, hogy százával vannak a vendégek és halomszámra az ajándékok. Akkor mindenki csak virágot hozott, és ennyi volt az egész. Nem volt semmi mulatozás vagy zene, egyszerűen zajlott az egész.

Gyula annál a vállalatnál dolgozott még egy darabig, ahol én is, utána elkerült egy fémipari vállalathoz – annak idején Encsel Mornak hívták, ami most a Metalotehnica – beszerzési osztályfőnöknek. Akkoriban alakult az egész, és hívták oda, mert jó szervező volt. 1960-ig volt ott, amikor elkerült a konfekciógyárhoz, oda is mint kereskedelmi osztályfőnök. Ott volt egészen a nyugdíjazásáig. Az 1970-es években lett párttag, mikor jött az a rendelkezés, hogy aki nem párttag, az nem lehet osztályfőnök, s akkor belépett a pártba. Nem élt nagy pártéletet, elment a gyűlésekre, s csinálta, amit kellett, de inkább professzionális téren fejtett ki tevékenységet. Mint párttagnak nem sok hasznát vették, nem nagyon aktivált. Sokat volt úton, mert különböző gyárakhoz kellett mennie. Egy évben kétszer is voltak szerződéskötések, s olyankor két-három hétre elutazott. Hol a tengerparton, hol Bukarestben, hol mit tudom én, melyik városban szervezték meg ezeket a dolgokat. Akkor tervszerű gazdálkodás volt: előre le kellett szerződni a következő évre, hogy miket fognak gyártani és mennyit, és kik lesznek a vevők. Akkor ugye ilyen tervszerűen ment, voltak ezek az ötéves tervek is, és ezzel volt ő elfoglalva, úgyhogy nem is jutott volna ideje, hogy pártvonalon aktiváljon. Akkor elég jól meg voltak szervezve ezek a dolgok, az akkori követelményeknek megfelelően. Ilyen kiszálláskor a családtagokat nem lehetett vinni.

Én nem iratkoztam be a pártba. Próbáltak rábeszélni a munkahelyen, kérdezték, de én elzárkóztam. Én nem vállaltam politikai életet, nem éreztem magam erre alkalmasnak, és nem érdekelt a politika, s különösen a párt sem. Ami közös gyűlés volt a vállalatnál, ott mindenkinek jelen kellett lennie. Később már nem volt olyan sok gyűlés, mint annak előtte, és nem vitték már túlzásba, hogy órák hosszat tartsák a gyűléseket. A gyűléseken a vállalat menetéről, a spórolásról, ilyesmikről volt szó. Mielőtt nyugdíjba mentem volna, azelőtt egy vagy két évvel jött az divatba, hogyha a vállalat jó eredményekkel zárja az évet, s a költségeknél spórolást mutat fel és a tervet túlteljesíti, akkor minden hónapban jár egy szabad szombat.

Augusztus 23-a [lásd: Románia kiugrása a háborúból (1944. augusztus 23.)] nekünk nem volt ünnep. Mindig mérgelődtünk, mert az egy elveszett nap volt, hiába nem kellett dolgozni menni. Ugyanúgy fel kellett kelni, kicsődítettek, reggel nyolcra kint kellett gyülekezni. Nagyon szigorúan vették, volt egy felelős, aki feljegyezte, hogy ne hiányozzon az ember, mindenki ott legyen, mert nagyon sokan nem szívesen mentek, inkább pihentek volna otthon. Ehelyett ott kellett álljunk és várjunk, aztán rá két-három órára kezdődött csak meg a hivatalos ünnepség. A tribün a városháza előtt volt felállítva. Mivel minden vállalattól és iskolától mindenki ki volt csődítve oda, nekünk sokszor a Kossuth utcában vagy a Szentgyörgy utcában volt a helyünk, ahol várakoztunk [a Fő tér másik felében]. Aztán mondták ott a beszédeket, amiből nem hallott majdnem semmit az ember, s nem lehetett látni semmit abból, ami ott zajlik. Többen is beszéltek, ami elég hosszan tartott. Mikor minden lezajlott a tribünön, akkor kezdődött a felvonulás. Először inkább a gyárak, mert azok voltak a fő dolgozók, a kétkezi munkások, ők vonultak fel hamarabb. Mi, a kereskedelmi rész elég későre kerültünk sorra. Mire odaérkeztünk, hogy mi is elvonuljunk a tribün előtt, hát már el volt telve a nap, ebből az ünnepből csak a délután maradt meg. A mi vállalatunknál még az is rossz volt, hogy aznapra beosztották az embert úgynevezett telefonszolgálatba, ketten ott kellett őrizzük a telefont. Volt, hogy meg se szólalt a telefon, de ez egy óvintézkedés volt, hogy nehogy jöjjön az osztályellenség, aki nem szereti ezt a rendszert, s valami rosszat csináljon. A délelőtt lezajlott, de délután is valaki ott kellett üljön, és őrizte a telefont, az ugye nem kellett kivonuljon. Erre négyóránként volt a váltás. Rendszerint a gyengébb fizikumút vagy aki idősebb volt, azt tették ilyen szolgálatba, hogy ne kelljen ott állnia az utcán. Délutánra aztán persze a többiekből is került a telefonszolgálatra. Előre irtóztunk, mikor jött egy-egy ilyen ünnep, mert sokkal jobb volt a hétköznap. Akkor tudtuk, hogy ledolgozzuk azt a 8 órát, s utána kész. De ilyenkor szabad volt, s mégse volt szabad az ember.

Visszagondolva, nem mondom, hogy jaj de jó időszak volt, de az igazat megvallva, azért annak a rendszernek is megvolt a jó oldala, mint ahogy a kapitalizmusnak is megvan a rossz oldala. Én az itteni háború utáni viszonylatban beszélek. Az embernek volt egy biztonságérzete, hogyha becsületesen és jól végzi a munkáját, akkor megvan az a darab kenyere, és megvan a létminimuma, és nem kell féljen attól, hogy holnap nem lesz, amit egyen. Az egészségügyi ellátás ingyenes volt, mindenki betegsegélyzőt fizetett a vállalatnál, s az orvosságot is ingyen kaptuk. A nagyon szegény réteg fel tudott egy kicsit emelkedni, mert például az én gyerekkoromban nagyon kevés embernek volt fürdőszobája. Inkább a Ceauşescu időben, mikor kezdték építeni ezt a sok blokkot – jó, hogy most azt mondjuk, hogy pocsékok a blokkok –, de abban az időben nagy dolog volt lakáshoz, fürdőszobához központi fűtéshez jutni ingyen, amit a háború előtt nem is lehetett elképzelni. Voltak ezek a nagyon olcsó nyaralások, a kéthetes üdülőjegyek a hegyekbe, a tengerre. Alig kellett valamit fizetni ezért, s ebben benne volt az útiköltség is. Fizetés szerint kellett fizetni: akinek kicsi volt a fizetése, az kevesebbet kellett fizessen, mert annak egy részét fedezte a szakszervezet, a vállalat vagy mit tudom én, mi. De maga az egyén nagyon kicsi részt kellett fizessen. Voltak a kantinok, és ott is úgy volt, hogy nagyon-nagyon kicsi pénzt kellett fizetni, mert annak is felét vagy több mint a felét a vállalat állta. Mi, mikor összeházasodtunk a férjemmel, hét év után jött az első gyerek nálunk, addig mi a kantinban étkeztünk. Ezért is én már nem vezettem kóser háztartást, a kantin az nem volt kóser, és amit otthon készítettünk, az sem volt kóser. Nem azt mondom, mert a kantinkoszt nem olyan, mint egy házi koszt vagy egy vendéglői, de anyagilag óriási spórolás volt. Mi is, annak ellenére, hogy kantinban ettünk, akármilyen kicsi volt is a fizetés, de tudtunk spórolni.

A negatívum az volt, hogy nagyon be volt zárva az ember, el volt szakítva a világ többi részétől, de erre csak egy kicsit később jött rá. A negatív dolgokat, ami nem volt kirakatba való, azt eltitkolták az ember elől. Csak az lehetett jó, s az volt szép, ami itt történt, itt soha nem történt semmi rossz, itt minden csak jó volt és szép volt – maga az állam ezt csinálta. Más politikája volt külfölddel szemben, s más a belfölddel. Nem engedték utazni az embert, az ember nem látott, bűn volt egy külföldi rádiót, Londont vagy Szabad Európát [lásd: Szabad Európa Rádió] hallgatni, ami rámutatott a hibákra, és esetleg olyan dolgokat is feltárt, amik itt történtek, de az embernek nem is volt tudomása róluk. Mi hallgattuk ezeket az adókat, főleg a férjem, ő aztán nagyon. Aztán én mindig mondtam, hogy jó, jó, én nem is hallgatom, mert én úgyis jobban tudom, hogy mi van itt, mert a rádió csak elmondja, de én érzem és tapasztalom magamon. Sok hiba is volt a rendszerben, de azt nem lehet mondani, hogy semmi jó nem volt. Azért vágyott úgy az ember, hogy menjen egy kicsit, lásson, mert nem lehetett. Ugye most szabad, jó, hogy most már zsebre megy, nincs mindenkinek anyagi lehetősége ahhoz, hogy utazzon, pedig most mehetne. Meg mikor már nem tiltott dolog, akkor nincs is olyan varázsa. Most már a lakásba hozza azt a televízió is, látja az ember, hogy máshol hogy van, s mi történik. Ami még borzalmas volt, hogy voltak ezek a nagy spórolások, hogy meg volt határozva, mennyi gázt lehet fogyasztani, mert hogyha többet fogyaszt az ember, akkor levágják, úgyhogy télen fázott az ember, úgy fel kellett öltözzön a lakásban, mintha kimenne a hegyekbe. Mert ugye fizetni fizetett volna az ember valahogy, máshonnan elhúzta volna, s oda fizeti, csak az volt a veszély, hogy akkor levágják a gázt, s akkor hidegben marad. Ami még szörnyű volt, hogy sok besúgó volt. Ezeknek a karrieristáknak nem számított, hogy milyen áron s milyen módon, de vagy pénzhez, vagy pozícióhoz akartak jutni, s akkor vállalkoztak, hogy besúgók lesznek. És volt olyan, hogy nemcsak valós, hanem valótlan dolgokat is mondtak, s amíg tisztázta magát az az illető – ha egyáltalán tisztázni tudta magát –, addig bizony eltelt egy csomó idő. S az volt a rossz, hogy akármilyen régi ismerős volt, senkiről se tudta az ember, hogy ki a besúgó, szóval mindenki gyanús volt. Hiába volt azelőtt nagyon jó és becsületes ember, nem lehetett tudni, hogy nem adta-e magát arra, hogy tényleg besúgó legyen. Az ember mindenkitől egy kicsit úgy tartott, csak a közvetlen családtagjaiban bízhatott meg. De a családommal nem történt meg ilyesmi, minket nem súgtak be soha.

A rokonságból a férjem unokatestvéréék, úgy az 1950-es évek közepén kitelepedtek Izraelbe. Volt egy hullám, hogy mindenki mondta, hogy mennek ki Izraelbe. De az is olyan rizikó volt, nem lehetett tudni, hogy kit engednek és kit nem. Be kellett adni az iratokat, s akkor az ember vagy pozitív, vagy negatív választ kapott. Mi is beadtuk, és mi is ki akartunk menni, de negatív választ kaptunk, s mi tovább nem forszíroztuk, hanem beletörődtünk. Semmi baj vagy kellemetlenség nem származott ebből később. Így aztán itt maradtunk. De voltak, akik csak nem hagyták magukat, és még egyszer beadták és megint. Volt olyan eset, hogy beadták a kérést, és annyira biztosak voltak, hogy megkapják, hogy mindenüket eladták, s a végén nem engedték el még évekig, és rettenetes körülmények közt tengődtek, amíg aztán nem tudom, hány év múlva csak elengedték. Volt, akinek hamar sikerült, s volt, akinek bizony nagyon hosszú és keserves éveket kellett eltöltenie addig, amíg kijutott. Egy időben bűn volt külföldivel levelezni. Eleinte nem kaptunk semmi levelet a rokonságtól, aki kiment Izraelbe. Azt hittük, hogy ők nem írnak, de azután csak megindult a levelezés. 1963-ban vagy 1964-ben az én rokonaim közül is elmentek Amerikába, velük is leveleztünk. Jakab Jenő volt a bácsi és a lánya Jakab Jutka, pár évvel fiatalabb volt, mint én. Már csak Jutkának a fia van még életben. Egy idő után minden levelet megkaptak az ottaniak is, és mi is megkaptuk. Jó, nem írtunk csak főleg családi dolgokról, mert tisztában voltunk, hogy más is elolvassa, nemcsak mi, úgyhogy semmi politika nem volt benne, úgyhogy nem veszítettek ők azzal semmit, hogy rendesen kézbesítették a leveleket. 1963-ban vagy 1964-ben a férjemnek a bátyja is kitelepedett a családjával Izraelbe, velük is végig leveleztünk, mert már olyan idők voltak, hogy nem volt olyan bűn külföldivel levelezni, mint azelőtt.

A kommunizmus ideje alatt úgy volt a gyerekszülés, hogy 112 nap szabadság járt, mégpedig 52 nap szülés előtt, és 60 nap utána. Ki kellett számítsd pontosan, hogy mikor is lesz a szülés. Egy időben még nagyon szigorú volt ez a dolog: hogyha elszámította magát az ember, s úgy gondolta, hogy x dátumkor fog szülni, s kivette az 52 nap szabadságot, de közben 20 nap múlva már, mondjuk, szült, akkor az a 32 nap elveszett. Később aztán mégis enyhítettek, úgyhogy meg volt engedve, hogy aki bírja, nem nehéz a terhessége, s nincs semmi baj, dolgozhat, ameddig tud, egészen a szülés napjáig is, s akkor az egész szabadságot utána veszi ki. Amikor utoljára szültem, akkor még úgy volt, hogy előtte s utána kellett kivenni a szabadságot. A két hónap szabadság lejárta után még hét hónapot lehetett szoptatni, míg kilenc hónapos lesz a gyerek. Ez azt jelentette, hogy a 8 órából 2 óra el volt engedve szoptatási időre, tehát csak 6 órát dolgozott addig az anya. De ezt a 2 órát se lehetett úgy kivenni, hogy mondjuk, esetleg van itthon valaki, aki odaadja neki a tejet, hogy én ne fussak haza, s visszafussak, hanem dolgozzam le egyfolytában a 6 órát, s akkor jöjjek haza. Ez sem volt megengedve abban az időben. Egy óra volt a szoptatás, egy órára hazajöttem, megszoptattam. De nem számított, hogy valaki két lépésre lakik attól a vállalattól vagy két kilométerre, vissza kellett menjen, s aztán azt leellenőrizte a káderes, hogy vajon visszajött-e az illető, nem maradt-e többet otthon. Én biciklivel jártam, de felfele elég nehéz volt, mert ugye minden hegyet nem tudtam kihajtani, ki kellett tolni. Lefele aztán már gyorsabban mentem, de felfele, na, kicsit nehezebb volt. A másik órát már tényleg munkaidő lejárta előtt vette ki az ember, úgyhogy akkor már nem kellett visszamenni. Olyankor tudtam olvasni, amikor szoptattam. Az alatt az idő alatt, mikor szopott a kicsi, én tartottam a könyvet s olvastam, mert csak akkor volt időm.

1965-ben vettünk meg egy kicsi, 850-es Fiatot. Akkor csak egynapos volt a hétvége, a vasárnap, s olyankor mindig mentünk kirándulni, együtt a gyerekekkel. Meg volt egy-egy ünnep, két-három nap, akkor el tudtunk menni egy kicsit messzebbre is. A nyári szabadságok alatt mindig igyekeztünk, hogy sokfele járjunk: Borszéktől a Gyilkos-tóig, Kolozsvár, Szováta, Máramarossziget. Gyula megmutatta a Gutint, ami egy hegy Máramaros megyében, ahol ő munkaszolgálatos volt. Nyáron mentünk a tengerpartra is, a Fekete-tengerre. Mikor már kétévenként engedték az embert külföldre, a szocialista országokba, akkor kihasználtuk a lehetőséget, és oda is mentünk. 1969-ben voltunk először külföldön, Magyarországon és Csehszlovákiában, de akkor csak ketten voltunk a férjemmel. Még két házaspárral össze voltunk társulva, három autóval mentünk. 1971-ben kicseréltük a Fiatot 1300-as Daciára, az már nagyobb volt, s abban elfértek jól a gyerekek is. Akkor aztán négyesben mentünk. Nagy volt a csomagtartó: elfért abban sátor és minden. Még a tetejére is rakódtunk. Voltunk még Lengyelországban, Kelet-Németországban. Engedték az embert, de nem mindenkit. Mikor mi beadtuk a kérést, mindig el tudtunk menni, még Chişinăuig [Kisinyov, ma Moldova Köztársaság] és Odesszáig [ma Ukrajna] is eljutottunk, de tovább már nem. Lehetett volna tovább is menni, csak nem mentünk, mert szervezett csoportos kirándulással voltunk a Szovjetunióban, s ott volt egy felelős egy listával, aki a határon megmutatta a listát, s kontrolláltak mindent. A többi szocialista országokba mentünk saját útitervünk szerint, megnéztünk ezt-azt. Mindig sátorral mentünk s teljes fölszereléssel: gumimatracokkal, hálózsákkal, kempingfőzővel. Vittünk konzerveket itthonról. Akkor úgy volt, hogy személyenként egy bizonyos összeget, nem túl sokat, beváltottak, úgyhogy kaptunk odavaló pénzt, ahova mentünk, s az ember azt ott beosztotta. Megálltunk, sátrat húztunk, főzőcskéztünk saját koszttal. Nem szállodában voltunk, mert úgy nagyon költséges lett volna. Az akkori viszonyokhoz képest így tudtuk megoldani, hogy négyesben sokfele eljutottunk. Egy csomó fénykép készült, és ez olyan szép emlék maradt. A lányok még középiskolások voltak, nem voltak egyetemisták. A szocialista országokban nem is nagyon lehetett kint maradni, mert volt egy egyezményük, hogy nem fogadnak be senkit, úgyhogy nyugodtan engedtek azokba az országokba.

A zsidó ünnepek közül a Ros Hásánát tartottuk meg s a Jom Kipurt, a böjtöt. A munkahelyről nem nagyon lehetett hiányozni. Az ember azelőtt túlórázott, amit jegyeztek, de fizetni nem fizették, hanem kiadták szabadnapban. Azt is figyelembe kellett venni, hogy megfeleljen a vállalatnál is, hogy mikor kéri az ember a szabadnapot, ne legyen szükség, hogy pont akkor ott legyen. Én mindig igyekeztem kivenni szabadnapot például Jom Kipurra. Pészahot is az ember megtartotta, lehetett venni pászkát a hitközségtől. Sokat nem jártunk a hitközséghez, mert nem nagyon jutott idő, csak mikor ünnep volt, elmentünk a pászkát megvenni, s elmentünk a templomba. Otthon mi nem tartottunk széderestét, csak maceszt ettünk. Olyankor itthon kicsit ünnepélyesebben főztünk, mindig volt pászkagombócleves, ami olyankor szokás, és elmentünk a templomba.

A másik ünnep, amit megtartottunk, a szilveszter volt, amikor a barátokkal, egy pár család, összeültünk. Karácsonyfát is mindig csináltam a gyerekeknek, feldíszítettük és kaptak ajándékot is, különösen, amikor kicsik voltak. Én azt mondtam, hogy én a gyereknek hogy magyarázzam meg, amikor minden gyerek karácsony másodnapján elmeséli egymás közt, hogy volt szép karácsonyfa otthon, ezt hozott az angyal, s neked mit hozott, hogy nekik miért nem hoz semmit. Én nem okozok ilyen csalódást nekik, hogy mindegyik elmeséli, és ő nincs mit meséljen, hogy neki nem járt az angyal, és ő nem kapott semmit. Én mondtam, hogy ettől még lehet jó zsidó belőle, ettől ő még nem tagadja meg a vallását. Húsvétkor a tojásfestéssel is úgy volt, hogy jöttek az osztálytársak öntözni, és nem lehetett azt mondani, hogy ne öntözzél meg, mert én zsidó vagyok, s kaptak piros tojást is. Az ember ahol él, az ottani adottságokhoz, körülményekhez s szokásokhoz kell alkalmazkodjon. Nekem legalábbis ez volt a felfogásom, s mai napig is ez.

Nem tudom, hogy milyen tevékenysége volt a hitközségnek. Nem volt idő hozzá, hogy komolyabban bekapcsolódjak, le voltam kötve a munkahelyen és itthon is. De azt tudom, hogy szedtek tagdíjat. Nem is kellett odamenni a hitközség irodájába, hanem havonta vagy trimeszterenként jött például hozzám is az irodába a beszedő nő, fizettem, s akkor adta a nyugtát. Mindenki tudta a vállalatnál, hogy zsidó vagyok, de akkor ez nem volt hátrány, és nem volt semmi kellemetlenségem ebből kifolyólag. Nyilvántartották a hitközségnél, hogy ki melyik vállalatnál dolgozik. Mikor a lányok már nagyobbak lettek, főleg mikor a nagylányomék kezdtek foglalkozni a kimenetel gondolatával, akkor már közelebbi kapcsolatba kerültek ők is a hitközséggel. Volt a hitközségnél egy tanár, már nem is tudom, hogy hívták, vagy hogy eredetileg tanár volt-e, de tudta az ivrit nyelvet, s szerveztek tanfolyamszerűséget az alijázóknak, akik ki akartak menni, hogy mégis tudjanak valamit. De nemcsak az alijázóknak, hanem aki akart, annak lehetett menni tanulni. 1980–1981-ben a nagylányomék is jártak, hogy tanuljanak egy kicsit, és akkor kapcsolódtunk aztán mi is be. Akkor már nyugdíjasok voltunk, több időnk is volt. Akkortól járunk a közös széderestékre a hitközséghez. Akkor volt egy kórusa is a hitközségnek, még a kislányaim is jártak, és énekeltek abban kórusban. Ez úgy 1981–1982-ben volt.

Mi nem gondolkodtunk, hogy kimenjünk. Valahogy azt hittük, hogy örök életűek leszünk. Nem voltunk mindig megelégedve az itteni helyzettel, de Gyula nagyon-nagyon szerette ezt a vidéket, ezt az éghajlatot. Mondta, sehol a világon nincs ilyen jó klíma, sehol ilyen jó íze nincs a gyümölcsöknek, zöldségeknek. Szóval ő lokálpatrióta volt, nehezen szánta volna rá magát, hogy változtasson, hogy elmenjen. A gyerekek teljesen ránk bízták, hogy legyen úgy, ahogy mi döntünk. Évente találkoztunk: az egyik évben mentünk mi, a másik évben jöttek ők. Összesen nyolcszor voltunk Svédországban. Amerikában nem voltunk egyszer sem, az valahogy nagyon messze volt, s maga a repülőjegy is nagyon sokba kerül, s azt nem lehetett volna elvárni, hogy ők fizessék a repülőjegyet.

1990-től errefele most már nem kellett élelemért sorba állni, másban nem nagyon volt változás, ugyanúgy folyt az élet tovább, ahogy addig. 1990 után kerültünk közelebb a hitközséghez, miután már a lányok elmentek. Gyulának is több ideje lett, többet járt oda. Amikor a titkár, Ausch Sándor elutazott vagy szabadságon volt, akkor ő helyettesítette. Elég gyakran besegített, mikor szükség volt, ha valami kimutatás kellett, vagy adatokat össze kellett szedni azoktól, akiknek juttatást adott az állam a fajüldözés miatt. Szívesen csinálta, mert szeretett dolgozni és segíteni, ahol lehet.

Izrael megalakulásának örvendtünk, hogy végre került egy hely, ahol most már nyugodtan tudnak élni a zsidók, de hát ez nem tartott túl sokáig. Mind azt beszéltük, hogy milyen kár, hogy ez nem hamarabb történt meg, hogy akkor ténylegesen oda telepítették volna ki az embert, hogy tessék, van egy ország, menjetek oda, s akkor nem történt volna meg ez a nagy pusztulás, a hatmilliós veszteség. Izraelben 1980-ban voltuk legelőször. El voltunk ragadtatva az országtól, akkor még nem voltak ezek a robbantásos dolgok. Akkor is nagyon kellett vigyázni, figyelmeztetett a rokonság, László sógoromék, hogy akármit látunk a földön, nehogy hozzányúljunk vagy felvegyük. Már voltak öngyilkos merénylők, de kisebb méretű dolgok voltak ezek. Majdnem az egész országot bejártuk: a libanoni határtól, a Genezáret-tó, Holt-tenger, Golán fennsík aljában. Mindent megmutattak, nagyon sokfele elvittek. Van nekem Haifán egy nagyon jó barátnőm, őket is meglátogattuk. Később beszélgettünk a lányokkal, miután ők ott éltek egy évig, hogy egy turista, aki egy hónapra, két hétre megy, mindig szebbnek lát mindent, mint az, aki ott lakik.

A zsidóság az ember életében úgy van jelen, hogy ebbe beleszületik az ember, és azt meg kell becsülje, és emellett ki kell tartani. Voltak nagyon nehéz helyzetek, amik sok szenvedést okoztak, hogy az ember zsidónak született, de szerencsésen valahogy kievickélt ebből az ember, ami megtörtént, azt most már természetesnek kell venni, el kell fogadni. Én ember s ember közt nem teszek különbséget aszerint, hogy milyen felekezethez tartozik.

Nagy terveim már nincsenek. Az a kívánságom, hogy ne legyek beteg, hogy tudjam ellátni magam, és elvégzem a napi tevékenységeket, amik szükségesek. Vannak nagyon jó barátnőim, ismerőseim, akikkel összejárok, tartom a kapcsolatot. Volt kolléganőimmel, barátnőimmel, Gyula barátaival, akikkel régebb is rendszeresen összejöttünk, továbbra is tartom a kapcsolatot. Hetenként hol náluk, hol nálunk jövünk össze. Mióta egyedül maradtam, végtelenül figyelmesek, segítőkészek, meg tudom beszélni velük az esetleges problémáimat, tanácsokkal is ellátnak. A leányok is nagyon gyakran hívnak telefonon, s így elmondjuk egymásnak a dolgokat. Nagyon hívnak, hogy menjek, látogassam meg őket, üljek ott egy jó darabig. Ígérem is, hogy el fogok menni, de még nem határoztam el időpontot, hogy mikor.
 

Eva Deutsch

Eva Deutsch
City: Marosvasarhely
Country: Romania
Interviewer: Ildiko Molnar
Date of interview: August 2003

Eva Deutsch is an extremely friendly, warm-hearted and energetic old lady. She has a slim figure and wears simple clothes.

Her husband died in the spring of 2003, and it still feels quite odd for her to live alone in the spacious three-bedroom apartment.

She religiously visits her husband’s grave once a week to lay fresh flowers on it. If she’s at home, she loves to spend her time in the room, which has windows on two sides, looking out into the open.

This is the brightest room, and is exposed to sunlight all day long. The room is livened up by the printed digital photos of her two daughters, her sons-in-law and grandson,  sent from Sweden and America.

Even if she lives far away from them, she learns of every little change, not only by phone, but also via the pictures. She is very proud of the ornaments her grandson made for her with his own hands.

  • My family background

My paternal grandfather was Lajos Moskovits. He was probably born at the end of the 1860s in Kiralydaroc. I know he had a brother who ended up in Yugoslavia under God-knows-what circumstances. I know that when I was three, that is, in 1929, my parents visited this uncle in Yugoslavia, but I don’t even know the name of the town he lived in.

They took me along, but I don’t remember anything. I only know this happened in 1929 because they came back with some presents: a copper plate and a coffee-set with fancy ornaments – some mosque –, and on the back of the plate was engraved: Sarajevo 1929.

I don’t know what sort of school my grandfather attended, but he didn’t have higher education. I don’t even know whether he went to a religious school. He was a shoemaker by profession. When I grew older and was aware of the situation, he’d already given up his workshop.

He only worked at home, and it was just our acquaintances that came to him for some repairs. As a child I already thought he was old. My grandmother Fani Moskovits was born around 1873. Her maiden name was Majtenyi. I don’t know anything about her parents. 

My grandmother didn’t work; she took care of the household. They lived in a small cottage with two rooms and a kitchen, plus a hallway and a small garden that belonged to the house. They had only fowls: geese and ducks. My grandmother used to take care of them.

My grandparents had no interest in politics; people didn’t follow these things back then. But they were religious and used to go to the synagogue, and observed the holidays. They kept a kosher household, partly because it was possible.

Every small settlement had a shochet who butchered the fowls, providing the Jews with kosher food, and Kiralydaroc was no exception. My grandfather had tallit and tefillin, as well, and I think he used to put them on his forehead and his arms.

He used them at the morning and the afternoon prayers. On workdays he used to pray at home. On Friday evenings and on Saturdays they went to the synagogue. They dressed normally, just like other people.

My grandfather didn’t have a black hat, like deeply religious men, but he always wore a kippah. He had no beard, just a moustache; this I remember. My grandmother didn’t wear a wig; she still had her own hair. She always wore a shawl when she went to the synagogue and on Friday evenings, when she lit candles, because she had to wear it when saying the prayer.

We visited them each summer. My father, as a teacher, only went on holiday in the summer, and because there are no Jewish holidays during the summer, we never celebrated the holidays at our grandparents’ place.

They went to the synagogue on Saturdays, attended the ceremony and the prayer, and after that there was no more work. They used to cook the meal for Saturday on Fridays because one wasn’t allowed to work, even to cook, on Saturdays.

On Saturdays we usually had cholent; this was the traditional Saturday meal. They used to put it into a pot on Friday and take it to the bakery and the baker put it in the oven. They went to get it on Saturday and brought back the prepared, hot cholent.

We used to do this in Marosvasarhely, too, because there was a bakery in the neighborhood where we could take the pots. Back then everybody used to make cholent in pots and many took it to a bakery. My grandparents had no help in the household; they took care of everything themselves.

It was a small village my grandparents lived in and in which my parents were born. It was called Kiralydaroc, or Craidorolt in Romanian; this little village was in Szatmar County, between Szatmar and Nagykaroly. It was difficult to reach it because it had no railway station.

The nearest station where the train stopped was at Gilvacs, I don’t know how far away [11 km]. We used to inform them about when we would arrive by mail since we had no telephone, and they used to hire a carriage to wait for us at the station.

A dirt road led to the village and the carriage used to shake us up heartily on the way. Looking back, it was a real adventure, and now traveling isn’t like it was in the 1930s and 1940s.

I remember we went there several times during the holidays, but we couldn’t go there more often. I spent little time at my grandparents’ and that was due to the distance. Back then, Marosvasarhely took a long time to reach. [The distance between Kiralydaroc and Marosvasarhely is 234 km.]

I was 12 when my grandfather died. I didn’t attend the funeral because it was during the winter and it was school time, so only my parents and the local relatives from Szatmar and Nagykaroly were there. My brother and I were left at home in Marosvasarhely.

After my grandfather died, my grandmother remained in Kiralydaroc. She came to stay with us in Marosvasarhely several times, and spent some time with us, but she couldn’t stay calm because she was very curious to see what was going on back home. And there were some relatives living much closer – in Szatmar and Nagykaroly – so she preferred to visit them since they were closer to Kiralydaroc.

The relatives from Nagykaroly, the Majtenyis – the man, Miklos Majtenyi, was my grandmother’s brother – rented a farm, so they were kulaks 1 from the communist point of view. This elderly man had two sons, Bela and Laszlo – my cousins. (Bela, the older one, emigrated to Israel after he returned from the deportation, and because he was still young, he joined the army and then he was killed, the poor fellow.)

They had a horse carriage and set, so they could take my grandmother home. She used to spend more time there when she didn’t want to be alone, and they invited her especially during wintertime to save her heating the house by herself. Back then one could only heat with wood, and had to buy wood, which had to be cut up, and this was a bit difficult.

So they invited her over to spend the winter months with them. When she felt anxious, they took her back home. She came to visit us, too, but for shorter periods. My grandmother’s sister Margit and her family lived in Szatmar.

Her husband was Adolf Roth and they had two daughters, Anna and Kato. The older of the Roth sisters, Anna, visited us once; she was of my age. The family was deported and only Anna came back.

In 1947 she emigrated to the United States and lived in New York. We kept in touch and wrote to each other. She died in 2002. My grandmother Moskovits was also deported [to Auschwitz], and since she was elderly, she was sent to the gas chambers right away. I don’t know anything else about her.

My father, Jeno Moskovits, was born in 1891 in Kiralydaroc as the only child of the family. Unfortunately I don’t know anything about his childhood. He left home at a very early age and graduated from the teacher training college in Budapest before World War I, sometime in the early 1910s.

Then he joined the army and during World War I he fought on the Italian and the Russian fronts. He was a reserve lieutenant there. He was wounded; a bullet flew by his ear and tore off a small part of it. He ended up in hospital. He had some military medals and I think he had four decorations, including a silver medal, and another one called Palmed Military Cross with Swords.

Thanks to these decorations, during the Hungarian times 2, in 1940, when the Hungarians came in and the numerus clausus 3 was already effective, one could have some advantages, such as being put further up admission lists, if one’s father had fought in the war and won decorations.

My father didn’t tell us too much about the teacher training college. I know he graduated with good grades, and after that, when it was the Romanian era after 1918 [following the Trianon Peace Treaty] 4, he had to, as they called it then, nostrificate his diploma.

I don’t know how he arranged to be acknowledged by the Romanian authorities. What I heard is that he was a teacher in some villages nearby, Alsoszopor and Felsoszopor, then he was transferred to Zilah and taught there. He got married in 1920. He and my mother, Jolan Klein, were originally from the same village; he was courting her even before he went to the front. I remember we had quite a few army postcards from that period he’d sent from the battlefield to his parents and to my mother, but after our deportation they disappeared, of course. We, kids, brought them out very often and looked at them because we loved the idea that they came from the front, and that was sensational for us. They had a pinkish color, bore the post-mark on them and were bundled together.

I don’t know much about my mother’s family. I think Kalman Klein, my mother’s father, was a textile merchant. He ran a small store, and I think he had no help there. As far as I know, he traded in textiles. There was no need for larger stores in the village because there were only a few consumers. I don’t even know from what or in which year, he died.

Back then girls used to finish only four years of higher elementary school, and since there was only one elementary school in Kiralydaroc, my mother attended these four years in Satoraljaujhely. As far as I remember she told us her father was already dead then, only her mother was alive.

I don’t know much about my grandmother either. Her maiden name was Hanna Fischer. I guess my mother moved back in with her after she finished school. I don’t know whether they kept the store or not.

I have a booklet about the Jewish community of Kiralydaroc. It was written by Dr. Lajos Herskovits, one of the sons of my grandmother’s sister, Aunt Tilda. I didn’t know my grandmother, only her sister, because she was still alive when I was around 16.

One of her sons became a dentist, he graduated in Prague and lived in Kolozsvar. He was deported, he came back and emigrated to Israel, and there he wrote this booklet about the Jewish families of Kiralydaroc, and sent me a copy, too.

The following is from that booklet: ‘The village is on the two sides of the Kraszna river, linked by one large and two smaller bridges. Like the other villages of the region, Kiralydaroc was a multi-national village.

The right side of the Kraszna was inhabited mostly by Greek Catholic Romanians, while on the left side there lived mostly Hungarians and Swabians, Catholics and Protestants, by religion. The majority of the Jewish community lived on the left side, and the synagogue was built there.

On the other side there were four or five families. These four ethnic communities – apart from minor misunderstandings – lived in harmony as good neighbors. Before the deportations, some thirty [Jewish] families lived in Kiralydaroc.

Mostly people with small incomes, except for two or three wealthier families. The majority were craftsmen and traders, but some of them were farmers. (...) Today there are no Jews living there, only the graveyard shows that this community ever existed, but that too is in an awful condition, and there’s no doubt that sooner or later it will be ploughed up and  will disappear, too without a trace.’

My parents were married by a rabbi, but they didn’t talk about the ceremony and there are no photos either. I think when they got married they were already living in Zilah, where my father found himself a job. There was a Jewish school and he taught there.

My older brother Tibor Moskovits was born in Zilah in 1922. There was a vacancy at the Jewish school in Marosvasarhely in 1923 because one of the teachers retired or left, so my father applied for the job. I discovered this in one of his letters.

He got the job, so they moved here, to Marosvasarhely, in 1923 or1924. My father taught everything, just like the elementary school teachers do now, following a class through 1st to 4th grade. He taught Hebrew and music, too, because back in the training school he’d learnt to play the violin. Back then teachers were taught to be multi-faceted and to be good at everything.

  • Growing up

I was born in Marosvasarhely in 1926. We rented an apartment near the Jewish school. When I was six, before I started to go to school, my parents bought a small house at the front end of what is now Cuza Voda Street [at the western edge of the main square].

I grew up there and we lived there until the deportation. We were very fond of that house, we constantly did it up. The furniture was simple. The house wasn’t too big, it had three rooms on the ground floor: a parlor, a living room and a bedroom. Above one of the rooms there was an attic room – we loved it –, accessible from the hallway via a wooden staircase.

My brother later moved in and made it his room. I always thought how lucky he was to have a room of his own. I was on very good terms with him, there weren’t any particular problems, despite the four years that separated us. We had a good brother-sister relationship.

There was a beautiful courtyard in front of the house. My parents loved flowers; they arranged the yard very nicely. In the first year an expert arranged it, making flower-beds and planting fruit-trees: apple, pear, plum, cherry and sour cherry; a little bit of everything. We also had red-currant and gooseberry bushes, and lots and lots of flowers.

In the back we had a wood-shed because back then the heating fuel was wood. Each fall we had to purchase it. Collecting the wood was a whole story in itself. I think there were some companies who did this, and we paid them for it. It was quite costly to get all the wood for winter during fall, because one would have wanted to have enough to last until spring.

The wood we bought was carried home, the big trunks were unloaded in front of the house, then the machine sled came – a machine pulled by a donkey – and chopped the wood up into smaller pieces. Then one had to take it into the house because all this took place out in front of the house. Back then the traffic wasn’t as heavy as nowadays, so this could be done.

Finally the saw-dust had to be cleaned up. The logs had to be carried to the wood-shed and arranged. We then cut up these pieces so one could make fire with them in the stove. There was plumbing in the house, I remember we even had a bathroom.

It wasn’t a shiny one like those you see today, but it had a bath-tub, a sink, a flushing closet and tap water. The kitchen had tap water, too, and outside in the yard we had a kind of well. We had a water-hose for watering the flowers and the trees.

Schooling had to be paid for in the Jewish elementary school and the high school I attended. The family had a fixed teacher’s income, and my brother and I were at school, thus school fees for two had to be paid.

Our parents also paid for music tuition; I was taking piano lessons while my brother was studying to play the violin, and they had to pay for that too, as nothing was for free. The household, maintenance and clothing also cost money.

Very few women worked then – teachers or older single girls signed up for work in offices or as typists for lawyers, but these were exceptions, really. Only very few of them graduated from university.

One of the daughters of the rabbi of Marosvasarhely graduated from medical school, probably in Budapest, and became a doctor, a gynecologist even, despite being a woman. This was quite sensational back then. I was still a child and she was already a graduate doctor.

At elementary school the religion classes were taught by a rabbi. There was a rabbi in Marosvasarhely, Dr. Ferenc Lovi. He even had a doctorate. The rabbi was short and was completely grey-haired when I first met him. I don’t know how old he was, but as a child one tends to think grey-haired people are old.

He had a long, white beard, a moustache, but no payes. And he always wore a black suit and instead of a velvet hat he wore a usual civilian black hat. He was a very knowledgeable man, he even had books published, but I don’t know whether those were on religious topics or not.

I think he had three or four children. His family lived near the school, as well. When we became high school students, it was still he who taught us religion classes. Grades were given for this activity.

This discipline was taken very seriously because the trimester school report wasn’t closed until the respective denomination had sent the grades of the students attending the lessons. We loved the rabbi very much and we found everything he said very interesting.

There were stories we believed and accepted, and others we didn’t believe and were skeptical about, for example the things that happened in Paradise and the story of Adam and Eve. Then we used to say, ‘It must be true, though, if uncle rabbi says so, it must be true.’

The rabbi’s apartment was in the front and the classrooms were further back. There were five classrooms all in all, and one room for the teachers. Later a specialized Hebrew teacher was assigned, who was experienced in Ivrit, too. His name was Elek Deutsch, but there’s no relation with my later husband’s family.

He even moved to Israel, but he came back because his wife couldn’t adapt to the climate. They moved back from Israel [still Palestine at that time], then the whole family was deported and none of them survived.

He taught Ivrit in a very efficient way, because we, the students of the Jewish school, had to study it, after all, – I don’t know how many lessons we had weekly, about two, but he was so good at teaching it that we learned to read and write in Ivrit quite well.

Then, as time went by, of course, I forgot it all, and now I don’t remember anything. When I started 1st grade he wasn’t there yet. He came there later and took over the task of teaching Ivrit.

My father became the principal of the Jewish elementary school, and he was a principal-teacher because he taught, too. He didn’t teach me, though. Back then the same teacher followed a class through the four grades, just like today, and my class was assigned another teacher, Ferenc Rado, who started a new 1st-grade class.

There were four teachers at the school, two male and two female, and Mr. Deutsch came as the fifth, but he only taught Ivrit. The two women were Boske Rosenfeld and Ilona Kohn. Only this Ilona Kohn survived the deportation.

After the war she had a higher rank, and she even became a school commissioner. She got married before the war to Erno Salamon. I think he was taken away to forced labor in Russia and never came back. After she returned from the deportation, she remarried.

Back then both elementary school and high school teachers tried to maintain a distance; students respected them very much, and there wasn’t this familiar atmosphere you can see now. Children were treated differently then even within the family, and problems weren’t discussed openly in front of the children, as you see today.

They were never informed if there were difficulties, conflicts or discussions because it was thought it wasn’t suitable for the children to be aware of them. There were no discussions in front of them, and they became adults much later than they do today.

At school the punishments were standing in the corner, pulling the ears and caning the palms – but students were never beaten. The child had to hold out his palms, and the teacher gave them a smack with a ruler or a cane.

The rabbi never punished us, but when he asked us something and one wasn’t too happy to answer, he used to ask, ‘Are you telling the truth? Let’s see!’ Then he used to put his finger one one’s nose saying, ‘Your nose is too soft, you didn’t tell me the truth.’ Then we used to admit that it wasn’t quite that way, it happened otherwise.

At the end of each year we closed the year at the Jewish elementary school with a day-long trip to Somos Hill. This was really a big thing back then. We were always afraid it would rain, and wanted good weather for the trip to be a success.

Everybody had to bring some snacks from home. I remember the school rented a small horse carriage that carried barrels of water to the top so that there was water if anybody got thirsty. In the morning we went to the school first, and from there we went to Somos Hill in one group.

These trips usually ended late in the afternoon. The teacher came along and supervised us. All kinds of activities and games were organized there. We then went back to the school in one group and everybody went home from there. We rarely went to the Somos Hill with the family.

At the end of each school year, class portraits were taken. There was a photographer on the main square called Weintraub, his studio was in one of the courtyards. The school always asked him to take the pictures. It is possible that he was asked because he was a Jewish photographer.

The camera was on a tripod and looked like a big monster. It had a black cover, and we used to laugh a lot when the photographer got under the black cover and then looked out and said, 'Now you must look at me!' - in other words, having a picture taken was quite a ceremony.

We loved going to the Jewish school. I had many girlfriends there and everybody knew everybody, and my classmates and I got used to each other. There were also festivals like Purim, when a Purim ball was organized. This was a holiday, and in the largest classroom – which wasn’t that big though – the desks were put aside, musicians were hired and everybody could dance. The musicians weren’t Jews and they played dance tunes, not religious music.

The students had to bring cakes, cookies, fruits and soda to the Purim balls – there was no Pepsi, Fanta or anything like that, we were quite happy with water. Everybody brought what they could and they put it on a table in another room. That was how the buffet was set up.

I don’t remember whether we had to pay a small fee for the food or if we could eat for free. However, maybe the money we raised had a certain purpose, but I don’t know what it would have been used for. Every class had a presentation of something their teacher had rehearsed with them.

There were students who could sing, others were good at reciting or learning a dance. There were some Jewish dances, but other types of dances, as well. I only remember one kind of Jewish dance, a hora-like 5 one, with people standing in a circle.

We called it Julala. I remember we used to sing this word, and it also had a melody. I remember the Jewish anthem, the Hatikvah 6, we always used to sing it at school. (Nowadays, many times when there is an event at the synagogue, I miss it, but we never sing it.)

These were the special occasions. On Purim we never really dressed up. And there was the tradition for old acquaintances, friends or friends of the family to send each other gifts made from sweets: cookies, cakes, this and that, because back then everybody baked them at home.

There was a common, but very tasty cake called kingli. This is like a poppy-seed roll, but not made with puff pastry, but with a very thin layer of pastry and lots of filling, with raisins and many other delicacies. I know the pastry included honey, but anyway it was a real delicacy. We used to bake several rolls of it since we had to give some to acquaintances and friends. The gift package consisting of all kinds of sweets, was called shelakhmones.

The holiday of Chanukkah was organized at the school with the candlelight burning throughout the eight days of Chanukkah, and we were given small packages – all part of the tradition. Back then this was a holiday and people didn’t have to go to work, and there was no television.

In the family, after we lit the Chanukkah candle, the four of us – including my parents – used to play a game called trenderli [dreidel]. One had to spin a spinning top, which had four Yiddish letters on its four sides – but I don’t know which ones –, meaning whole, half, nothing, and I don’t even know what the fourth one meant. [Editor’s note: the four letters are N, G, H and S. N – neither win or lose, G – win everything, H – win half, S – put one to the pool.]

The package we received on Chanukkah contained the so-called promintzli bonbon, colored in white and red and about the size of an Aspirin. The under side was flat, the upper side a bit pointed. Each person was given a certain amount of these candies, I don’t know how many per person. We spun the spinning top, and depending on the outcome, one had to give one to the bank, won everything, won half or nothing. At least this is how we played it at home.

As far as I remember, we had vacations at Pesach, since the holiday lasted eight days. We made some big preparations for it, we used to do major housecleaning before it. In order to clean the house of bread-crumbs, we had to move the furniture and had to clean everything.

For Pesach we used to buy sugar, matzah flour and margarine, only in packages with the seal ‘Kosher shel Pesach’ on them, from the Jewish grocery. These were packaged strictly in places where there was no bread or any other products made with yeast. It was a tradition to formally sell to a non-Jew any belongings, kitchen utensils and food from the larder, which weren’t right for Pesach. This was only a formality.

One made a formal contract with the neighbor for all these things because there were neighbors one was on good terms with. We had a Christian neighbor. He took nothing away; the two parties only signed a piece of paper. When the holiday was over, they terminated it. The neighbor my parents used to do this with already knew this tradition – because neighbors didn’t change too frequently and we lived in one place for quite a long time.

We had to change the utensils because we weren’t allowed to use those that had ever held bread in them. No matter whether they were washed up or not, we weren’t allowed to use them during Pesach. We didn’t need that many pots, so we could replace them for a week or so, and I know we had a chest in the loft with Pesach utensils: plates, flatware and several pots. On Pesach we got them out. The other utensils had to be gathered in one place.

My father used to lead the seder. It’s a beautiful holiday. On several occasions it wasn’t only the four of us celebrating it because my father sometimes invited people. Once one of our relatives from Szatmar was drafted into the army, and did his military service here.

We invited him for the seder, he got a permission from the camp and celebrated with us. He was a relative on my father’s side and I think his name was Ferenc Domahidi. And there was one of my father’s colleagues from Szaszregen, whose son also did his military service here and came to us on one occasion.

There’s a moment during the seder when the cup must be filled with wine and the door must be opened to let the prophet Elijah come in and drink from it. We, children, always watched the cup – we couldn’t see, of course, the prophet coming in –, and saw how the wine was vanishing. We thought it was fantastic and said, ‘Look, he drank from it, and he is probably gone now he has drunk from it.’ Well, you know how kids are.

Another highlight was when one had to take away the afikoman without being seen by the head of the family. My father wrapped it up and put it somewhere, and while he washed his hands – one should wash his hands several times during this ceremony – either my brother or I took the afikoman.

I was the younger one, so they normally let me steal it. Then negotiations followed for what I would accept in exchange. I don’t remember what I asked for, but it couldn’t have been something really big, because back then children were more modest than today, and were happy with less.

Initially the four questions [the mah nishtanah] were asked by my brother, but later, when I grew older – and we learned it at school –, I asked them in Hebrew. The ceremony was held in Hebrew as well. The prayer book written in Hebrew for the whole ceremony is called Haggadah, and it was translated into Hungarian.

We read this translation and that’s how we understood it. Then we used to sing the original text in Hebrew together. We were only allowed to eat matzah. There were some bitter roots and apples with nuts that looked like mortar. Then we had boiled eggs, which had to be sprinkled with salt water, meat soup with matzah balls, and poultry or beef with potatoes.

My father always followed the religious laws, as he had to, because by his profession he had to show an example. He did it so strictly that on Saturdays we weren’t even allowed to light a fire, nor to switch on the light – and I could never understand this, since it wasn’t a demanding activity, in my opinion.

So when we had a housemaid to help us, she would do these things for us. The housemaids were usually Hungarian girls. Later, when I grew older and we didn’t need any help, it was always a problem on Saturdays to light the gas burner –we already had gas in our home.

We had been connected to the gas main in 1938. We weren’t amongst the first ones to do so, connecting started several years before. After all, what was the big deal in lighting a gas burner? But we weren’t even allowed to do that. We had to sit out by the window and wait for somebody kind enough to light the gas burner or to switch the light on – if one didn’t want to bother the neighbors with it all the time. 

Every Friday evening, as soon as the holiday started, the candles were lit. From then on one wasn’t allowed to wash, iron, clean up or do other things like that. I could understand this because these were demanding physical activities and could be called work.

Every Friday evening my mother used to light four candles. I don’t know why four. Not every Saturday, but very often, we had cholent. We really liked it. On Saturdays, when we went to the synagogue, we used to dress up nicely. Women who were already married weren’t allowed into the synagogue bare-headed, they had to wear a hat or a shawl.

In the city women tended to wear hats – only the provincial girls wore shawls –, so there were straw-hats or some lighter hats for the summer, and other types of hats for the winter. Girls and children were allowed in bare-headed. The shawl came into vogue especially after World War II.

Boys had to wear a kippah only from the age of 13, after the bar mitzvah. [Editor’s note: Eva is mistaken here because boys have to wear the kippah from the age of three, and the tefillin after the bar mitzvah. The rules for wearing the tallit depend on the different traditions.]

My brother had a bar mitzvah. As far as I remember, he was prepared by my father because he was quite well informed on religious traditions. He had the materials in Hebrew one had to know from memory, because one wasn’t allowed to read them. I know they prepared quite hard for it.

The ceremony took place in the synagogue in the morning, and I think they asked him some questions. I don’t remember whether it was the rabbi himself because there were other prelates who knew the religious proceedings, too.

The questions were given to him in advance, of course, and he only had to learn the answers. Only men were allowed to stay below, so the women sat in the loft. After the ceremony, close acquaintances and friends were invited to our house. In the morning the adult guests came, while in the afternoon it was my brother’s friends. I think they gave him books as gifts.

In high school, I had to go to school on Saturdays because Saturday was only a holiday at the Jewish elementary school, but there, it was Sunday which was school-day and we went to school on Sundays. There was a so-called French Institute, which we knew as the French Lyceum, a small school because it only had four grades which correspond today to the 5th, 6th, 7th and 8th grades.

It was in 1937-38 or 1938-39 when I ended up in this French Institute. The teacher was a French lady called Madeleine Baciu, who married a Romanian lawyer called Baciu.

On Saturdays we weren’t even allowed to write, of course, and the benefit of this school for the Jewish students – 70 % of the students were Jewish, and some of the very religious Jews sent their children to this school – was that the principal there was very lenient and didn’t force them to write on Saturdays.

For example, test papers were never scheduled for Saturdays. If a Jewish student was asked to the blackboard for repetition and the subject required writing, one could ask a non-Jewish classmate to write on the blackboard what one dictated. On Saturdays, when the teachers explained something, we didn’t write down anything.

We borrowed the copy-book from a classmate or went to his home afterwards and copied up the lessons, so we never fell behind. On Jewish holidays, for example, we were permitted to not to go to school. I mean we wouldn’t usually be absent from school for eight days, but on the major holidays we were.

Only the principal was French, the other teachers were all Romanians. Teaching was very well organized: from the 1st grade we studied French and French literature. In addition, in the 1st grade we studied mathematics and zoology in French, too, so the students became familiar with the numbers and mathematical terminology, as well as the names of animals in French.

The other disciplines were taught in Romanian. In the 2nd grade we learnt botany in French, besides French language, in the 3rd grade, physics and in the 4th grade – which I was unable to attend – chemistry.

Unfortunately I only finished three grades there because when I finished the 3rd grade it was 1940. I didn’t get to use my French and unfortunately I forgot most of it. [Editor’s note: In 1940, following the Second Vienna Dictate, Northern-Transylvania was annexed to Hungary and the region was transferred to Hungarian authority.

Due to these changes the school Eva attended was closed down.] If one finished this school, well, one knew everything in French. Besides school, we had to go to religion classes. We attended them at the Jewish school and we were taught by the rabbi. He then sent our grades to the school. We weren’t allowed to be absent from these lessons, only with certificates of absence, because if you had no grades for religion classes, the school report wouldn’t have been closed.

My parents weren’t really involved in social activities, my father just took part in activities related to his work at school: management meetings or parents’ meetings. He had no duties in the Jewish community, he was only a regular member.

There was an organization of Jewish women here in Marosvasarhely, I think it was called WIZO [Women’s International Zionist Organization], and my mother was a member of it. They organized tea party events that my mother used to attend, and that was about it.

We, kids, were left out of these activities, and we were told, ‘Your duty is to learn, so be obedient...’. And there were girlfriends one could have fun with, and could go here and there with, but there were no big parties or discos.

My parents had both Christian and Jewish acquaintances. We had some very good Christian neighbors, and since we had no relatives in Marosvasarhely, we made friends mostly with our neighbors. They also had some Jewish friends.

They didn’t have too rich a social life, but visited each other. They very rarely went to a restaurant, but every now and then they went to the cinema or the theater. We couldn’t really afford to lead a high life, because we only had one fixed income in the family, unlike a merchant whose income varied from month to month. We had that fixed sum we had to apportion. We were not wealthy.

Back then there were movies with child actresses. I was a very good gymnast and dancer, so I got some parts in such movies. I could dance and I even took up ballet. There was a ballet school, and the teacher was called Piroska Szalkay, and one could register there, but a fee had to be paid.

There were many cultural events and charity balls, and the children were asked to play anything they could. There were people who trained them to dance, to do gymnastics, to sing or to recite. I was always asked to dance.

I appeared many times on the main stage of the Culture Palace or in the Transilvania Cinema, on the corner of Bolyai Street, beside the Transilvania Hotel. This cinema was in fact a theatre hall, because it had a stage.

Other performances took place in the Jewish community center, at the Progres cinema. I was invited many times because I was very skilled. Usually the dance and ballet teachers recommended the students they preferred for the representations, and they trained us for these events.

Later, before the war, when I was in high school, we weren’t allowed to go to the cinema, they only let us go to movies when the school organized trips. The teachers decided what movies were suitable for the students to see and only let us see these movies.

I don’t remember any titles, there were these wishy-washy vaudeville musicals, but some educational movies, too. It was arranged with the cinema to make sure that groups from different schools did not go there at the same time, so a certain number of classes from one boys’ school were going there on a certain day to see a specific show, while the girls saw the same movie on another day.

Both the Jewish and non-Jewish students were forbidden to go to the cinema otherwise, even though those weren’t the kind of movies you see today. There were a few who took the risk and went to the cinema, but if seen by a teacher they risked suspension from the school for two or three days.

The punishments were that serious. They were very strict when it came to breaking the school rules. For example, girls weren’t allowed to mix with boys during the school year, and if you were caught, they began asking questions about whom you were with.

In such cases you could have said it was your cousin, but then you would have got a reply like, ‘You have a lot of cousins.’ We had some severe teachers, but some were more lenient, as well.

There was a mikveh in the town, but I never went there. Neither did my mother, because she wasn’t that religious. She observed Jewish religion and holidays and went to the synagogue on holidays, but she never wore a wig. I think there were no more than two shochetim in the town. But I don’t know that for sure because we were Neolog 7, not Orthodox Jews.

Our shochet was somewhere in the back-yard of the building where the Jewish community has its offices today. There was some butchery there; we used to take the fowls to the shochet to have them slaughtered. I don’t know whether the Orthodox Jews had a different slaughterer of their own, or if they used this one as well. There were kosher butcheries where veal and cattle were slaughtered, and one could buy kosher meat there. I remember a Jewish butchery where they only had kosher meat. It was where the Ifjusagi cinema now stands.

This beautiful synagogue we have here in Marosvasarhely already existed, but there was a smaller one, also on Iskola Street, where the parking lot in Szinhaz Square now stands. This was a small Sephardi synagogue, belonging to the very, very religious, but I don’t know when it was built.

It was demolished in the 1960s, when Szinhaz Square was built. There was a third, functional synagogue, a brick building, unfinished from the outside, but with a finished interior. This was the Orthodox synagogue. It’s not a synagogue anymore.

I don’t know much about these things because none of the girlfriends I used to socialize with were Orthodox. We were all Neologs. After the war only the Neolog synagogue was operating. The Orthodox one was already closed.

For a while the community offices were in the building of the Orthodox synagogue, upstairs. There was even a Jewish club there, upstairs, which now, I think, is the headquarters of the Gas Company. This club existed before the deportation, and as far as I know, it was frequented mostly by men, who used to chat and play rummy there.

There were lots of Jewish merchants in Marosvasarhely. In the main square almost every merchant was Jewish. I think there were one or two Romanians and several Hungarians, of course. Among the Jewish ones the Nussbaum Doll and Toy Factory – owned by the Nussbaum brothers – manufactured board games, toy building blocks and toy furniture.

This factory had a store and I used to stand in front of the windows for quite long periods because there were beautiful dolls on display there. And the Mestitzs had a furniture factory here.

  • During the War

The troubles began when I was in high school in the 1940s. Life hadn’t changed yet, one could only hear about this and that. But news wasn’t coming in as promptly, as it does today. The newspapers wrote some things, and only a few people had radios.

We only managed to get a small radio in 1940, which was given away very cheaply and it was called Nepradio [People’s Radio]. It couldn’t pick up too many stations, but it was still better than nothing. I don’t quite remember what we listened to, but I think music, some cabaret shows or live coverage of theater performances, and things like that. But then the troubled waters came. I know air-raid warnings became normal and signs of war began to appear.

One could hear about things in Poland, Germany and Austria, but somehow people were so naive they couldn’t imagine what that could bring and what it actually meant. No one believed it would spread until it reached us. As I look back, it seems to me that people were very naive back then.

My parents despaired at what was happening elsewhere. By then the Kristallnacht 8 had already taken place, but I think they never thought that this could touch them and that what happened there might happen to us.

We subscribed to Jewish newspapers, like the Uj Kelet [New East, journal] and a magazine called Mult es Jovo [Past and Future, monthly literature and cultural magazine]. Furthermore, we had a subscription to the local newspaper, I think it was called Maros, which is now called the Nepujsag [People’s Journal]. In the Hungarian times even I could subscribe to a magazine for young girls – I don’t know what it was called, but it was a weekly or a bi-weekly.

Then there were soft-cover highbrow literature books, called Szazszorszep [Daisy] books, which weren’t expensive, so we could afford to buy them. In addition, we registered at the library where we could borrow books because our home library wasn’t very large.

We had a few books of Hungarian literature, including the works of Janos Arany 9 and poems of Jozsef Kiss 10, but we could fit these all on a bookshelf with three shelves. And we could borrow good books from the library, so we had things to read.

There were a few larger bookstores, each with a lending library. One of these was called Erno Revesz, and also belonged to a Jew. It was a large room stretching quite far back: the books to borrow were on one side. One had to register in order to borrow books.

In 1940 I finished the 3rd grade of high school and I was preparing for the 4th grade. The first shock came when not everybody was allowed to attend school. There were many Jewish children here in Marosvasarhely, but not everybody was accepted.

At the start of each year one had to register in the relevant class. After the year was closed it would be announced in which period of the next year one could enrol for the next year. In the Hungarian times, that is, in the period between 1940-1944, it wasn’t that simple to register.

It was established that only 6% of the Jewish children were allowed to go to school, and those who could prove their parents had fought for the Hungarian army in World War I and were decorated, had priority.

Everybody submitted the requests, and those who had relevant documents attached them. Following an evaluation they selected 6% of them and rejected the rest. So, based on a request, and by proving that my father fought in the war and was injured and decorated, I was instantly accepted to the school.

The public high school for girls, as the school was called, was in the building of what is now Petru Maior Technological University. The French Institute was already history in the Hungarian times.

Circumstances had changed and the school was closed down. The principal, a French lady, remained here with her husband and they built a beautiful house in that period. She died here. Due to the strong Hungarian-Italian friendship, Italian language courses were organized. Then one of my girlfriends and I decided to learn Italian, so we began one of these courses, but after two or three lessons they suddenly told us Jews weren’t allowed to attend the course. This was another slap in the face.

In 1940, everybody was happy that the Hungarians came in. My mother had never really managed to learn proper Romanian; she graduated from a Hungarian school. This change was received with great joy. The first anti-Jewish laws in Romania 11 were adopted in 1942 or 1943, and not right away; a series of disappointments came because though it was fine we had this [Hungarian authority once again], the other aspects weren’t quite in our favor.

There were young fellows who, when coming across long-bearded elderly Jews, pulled their beards, made all kinds of remarks and generally made fun of them. Despite all that, my father continued to go to the synagogue every Friday evening and on Saturdays.

I know that after a while, we were really afraid and couldn’t wait for him to come home, and we were always concerned about him getting hurt or attacked. You could never know what would happen if someone saw him at the synagogue, going in or coming out.

In the latter stages a nightly curfew was imposed on us, so we were forbidden to go out into the streets until morning, after a certain hour in the evening. We couldn’t travel so freely either, but people weren’t traveling too much back then anyway.

I had to face an unpleasant situation in school, already in the Hungarian times. There was a Latin teacher, Irenke, a lady who probably didn’t really like Jews. When she wanted to test us by having us explain the lesson, she called four students to the blackboard and there she asked them questions which they had to answer.

I remember I was in such a group of four, in front of the blackboard – I think there was another Jew in the group, too. She asked something which we couldn’t answer, and she got really angry and said, ‘I don’t know why are you here – she was addressing us formally –, why don’t you go to Palestine?’ There was no Jewish state yet, Israel was still called Palestine then.

This really hurt my feelings very much, even though I think she only said it in anger. Then, during the deportation, I used to say with grim humor, ‘What a shame I didn’t take Aunt Irenke’s advice and go to Palestine, then I wouldn’t have ended up here’.

Later, when the Germans came in, but before the deportations, this Aunt Irenke changed radically after she gave birth to a child with a dislocated hip. She had an entirely different attitude towards us, so she changed. That year school ended very early – on 7th April: she talked to us, the Jewish students, like a true educator, comforted and encouraged us when she bid us farewell.

I felt we were undesirable. My brother graduated from high school in 1939 or 1940. He finished Papiu Lyceum. The change took place when the Hungarian army arrived in early September 1940.

As a graduate he decided in the same year he would go to university. Those days there wasn’t this throng for university that you see today; there was no matriculation, only registration. Then he applied for three or four universities in Hungary, I don’t know in which cities.

He was rejected by all of them, so the Jews were already excluded. Sadly, we had to acknowledge this situation. And then, instead of being enrolled in the army, the poor thing was taken away to forced labor. Until then he used to tutor weaker students who needed tutoring in disciplines like mathematics. In 1943 he was taken to forced labor to Palotailva [on the banks of the Maros River, 77 km from Marosvasarhely], but I don’t know what kind of work they had to do there.

In March 1944 he was given a furlough, and came home for a few days, but then he had to go back. That was the last time I saw him. I don’t know where he was taken, but on 23rd August 1944, when the war ended, he and one of his mates set off for home on foot. In that period the Russians were taking away the German prisoners of war and everyone who could, fled from these columns.

The Russians, though, had to account for a certain number of prisoners. If people went missing along the way, they took people from the streets and put them in these columns so they could hand over as many people as they had taken on.

My brother and his friend almost got to Ernye [some 18 km from Marosvasarhely], or somewhere around there, but they met such a group, so they were taken prisoner by the Russians and sent to a camp in the Crimea. Unfortunately this wasn’t an exception, many others had fallen victim to such actions.

I don’t know what they had to do there, but my brother got typhus and passed away in January or February 1945, so he never came home. This I know from his comrade, who eventually came home. (In 1999 I received 30,000 HUF [USD 120] from the Hungarian state as compensation for what happened to my brother.

The Germans came into Marosvasarhely on, or around, 19th March 1944. That year school ended very early and then everything happened very rapidly. Early in April I was still attending the school, and my father was still teaching, when all the schools had to officially end the year simultaneously.

Early in 1944, when the law regarding the obligation to wear the yellow star 12 came into force, the first unofficial news came, that Jews would all be gathered and taken to Transdanubia for agricultural work, but without separating the families. This was the news.

Furthermore, we would only be allowed to take luggage of a certain weight. Everybody began looking for or making backpacks to have something they could pack their things in, so we were somewhat prepared.

Then the official notification came on banners saying we had to be ready by 3rd May with packs of a certain weight, including spare clothes and food, because they would come to take us away.

Everyone prepared themselves and my parents said we would manage. Somehow they weren’t too concerned and they trusted this was just wartime, but we would pull through it somehow and then we would reunite with my brother and would be together again.

That’s how people deluded themselves. We didn’t want to flee to Romania or hide. People were afraid and none of them would take such risks. There were probably one or two people in Marosvasarhely who did it.

I know about cases when the Christian relatives somehow accepted children, declaring them their own, thus saving them. But where could we go? We knew nobody, and nobody trusted anybody. We couldn’t do anything illegal, as we were accustomed to doing everything legally:

if something had to be done this way, we did it, because if we fled, we thought it would be worse for us. People had this feeling of honesty you can rarely find today. People were somehow more honest then and they had more respect for laws and rules.

Each of us had his/her own backpack. We were prepared and dressed because although they told us when they would begin, we couldn’t know when they would reach our street. In the end they came to us, too, and we had to leave the house with everything in it.

We took our documents along, identity cards, my father took his diploma, I took my school certificate, and anything we thought would be helpful. The gendarmes with sickle-feather-hats came for us. The column was quite long on Cuza Voda Street, where we lived, and we had to join it.

There were some carriages there for very old, handicapped or sick people, so people could sit in them if they couldn’t walk. We walked down Hosszu Street – today: 1st December Boulevard – in this column. There was a brickyard there that, I think, doesn’t exist anymore.

Several years ago some Israelis or Americans, I don’t know exactly, came here and the Jewish community asked me, among others, to tell them a thing or two about what happened at the brick factory as someone who had been there. But the location had changed so much I could recognize hardly anything.

In 1944 we walked to the ghetto set up in this brickyard. In the first days we consumed everything we had brought from home. Then a so-called kitchen was set up. I think we only had a one-plate meal daily, at noon.

The non-Jewish friends and neighbors left food packages with name tags at the gates of the ghetto, and the guards handed them over to the addressees. We stayed there for three weeks. We were taken directly to Auschwitz with the first transport.

Then a German officer, a commander or some other rank, came and said how many people he needed, so they arranged the requested number of people in rows of five and left the others at the brickyard. I don’t know, but I think they took away everybody in two or three transports.

We were taken to the station on foot, escorted by gendarmes, then they put us on cattle-cars. There were some 70 or 80 people in one car, and there was barely enough room for us. We had no seats or drinking water, as a matter of fact, there was nothing in there.

We used a container as a toilet where everyone who needed, could relieve themselves. The journey took four days. Now and then they opened the doors and gave us some water, but not food. We all had something to eat, but we didn’t know how two apportion it because they told us nothing about where they were taking us.

The cars didn’t even have windows, but there were some small holes we could see through. Someone from the car noticed we had left Hungary, and then everyone despaired because they realized that staying in Hungary was nothing but a lie, and they were taking us further away, God only knew where.

Then, due to the lack of air, some of us became travel-sick. The doors were opened very rarely, only when the train was stopped because there weren’t any free tracks. Everyone tried to guess what would happen next. We comforted each other by saying that at least we were together, and we would pull through it somehow.

We arrived at Auschwitz after four days, early one morning, at the end of May. They opened the doors and everybody had to get off very quickly. Everyone wanted to go for their packs, but they told us those would stay on the train. But all our papers were there, we said, at least they should let us get them.

They said no, we would get them later. We had to get off as we were. Before we got off, we all put on our warm clothes, because it was early morning and quite cold outside.

After everybody got off, they told us men and women had to go separately. We were separated then, but we didn’t know whether we would see each other again, and we had no time to properly say our good-byes.

We had to stand in rows of five, and then came the first selection. The notorious Mengele stood there at the front, with his assistants. [Editor’s note: It is only a presumption that Mengele himself did the selection.] Those with little children on their arms were put aside immediately.

There were women holding other women’s children, but there was no time for explanations. And nobody did, because we had no idea why people were sent to one side or the other.

My mother had a black cashmere shawl with roses, and she put it on her head and across the shoulders to protect herself from the morning cold. Mengele ripped it off her head, but he probably judged her young enough to send her to my group.

We didn’t know then, that this was the ‘life’ side and the other was that of death. They told us that those on the other side – the elderly and the children – would be taken to the showers by car because they couldn’t walk that far.

They were speaking in German, but many of us spoke German. My father, too, spoke almost perfect German. The actual showers, we were taken to, were not that far away. The other ones, which they took the elderly and the children to, those were the gas-chambers. But they too looked like showers, in order that people would think they were. But we only found this out later.

We had to take all our clothes off, and we were left with no clothes of our own. They cut our hair, everywhere, and threw us some of the clothes they had there in piles. It happened that they gave large people small clothes or vice-versa, so we had to exchange our clothes among ourselves. The same happened with the shoes. I was with my mother in Auschwitz.

In the barracks there were three-level bunk-beds. We had to sleep on boards, and there were no blankets or sheets. The space was incredibly narrow, because there was already a large number of people there, and we had to sleep six or seven people in a bunk-bed, packed like sardines in a tin.

If one wanted to turn, all the others had to turn at the same time or there wasn’t enough room to do so. At Auschwitz, since it was an extermination camp, we didn’t have to work. The food was terrible and many of us got sick with diarrhea, which could then be fatal, and others had rashes and died from those. 

These camps were fenced off with electrified barbed wire, and those with weaker nerves, who couldn’t take it anymore, decided to grab it and kill themselves. And then there was that idleness...Each day we were woken up early in the morning and rushed to the area between the two blocks.

They aligned us in rows of five and we had to stand there until a German officer came to do the headcount. They already had a record showing how many people were in each block. And there was a block leader who kept telling us not to be ill or get sick – that’s how he tried to convince us to hang on as much as we could –, because he knew how it would end for those who were sick or couldn’t carry on.

We had to wait for hours for the German officer to come and do the headcount. Regardless of the weather we had to stand there even in the rain, getting soaked until the German officer was kind enough to come and take over. This usually took three or four hours.

Then they brought us the so-called breakfast in kettles: some sour coffee or tea, or something like that, made from God knows what. But we had no cups or glasses. They gave us a pot, one for each row of five, and put the drink for five in it.

We couldn’t really split it, so the five agreed to drink first three gulps each, then two gulps, and so on, until it ran out. Then we could go to the wash-room. That was a longer barrack block, and inside it looked like a watering trough, with taps above. But when we were allowed to go in, usually there wasn’t any water, so we turned the tap on in vain.

There were times when we couldn’t wash up because the wash-room was locked. The toilets were pieces of cement you could sit on with holes in the middle. But they weren’t always open, either.

Several hours later, I don’t know exactly when, they brought us lunch. It was awful. I wasn’t too queasy, but I couldn’t even taste it. I couldn’t guess what it was made from: grass or weeds? It had that green color, but that smell...

So my row-mates were lucky because they only had to split it four ways, since I wouldn’t eat it. In the afternoon there was another call, then we had to wait for the headcount again, and another three or four hours passed. Then we had supper. I don’t know exactly, but I think the daily bread ration was 200 or 250 grams.

The bread had the form of an oven pan, cut into five. They gave us a piece of margarine and a slice of salami allegedly made from horse meat, but it didn’t matter because we would have eaten it whatever it was. There were occasions when they put a spoonful of marmalade on the bread, and this was our meal. I lived from this supper because it’s all I used to eat.

In the block I was staying in, there were mostly people from Marosvasarhely and the surroundings: Szovata and Szaszregen. Those who managed to improve their situation by wheedling into the block leader’s favor, or managed to make some friends in the kitchen, could get some additional food.

There were some generous people, who shared it with the others, but some others wouldn’t. But you had to understand that because it was a constant fight for survival, there was no place for charity. We mainly discussed what we would do first when we came home – because everyone hoped we would get away from there eventually.

People said they would take a bath and would stay a whole day in the bath-tub, or they would eat this and that, or they would throw away their wardrobe full of outfits because two are enough and weren’t important, and things like that.

Sometimes German factories sent for people because they needed prisoners to work for free. They used to line us up again in rows, and the delegate selected the people he needed: mostly young, strong and energetic people. My mother and I tried to avoid these selections as much as possible because we didn’t want to be separated.

Often we had to stand there almost naked, so they could see whether people had had any operations – because those who had operation scars or had some physical defects, or something, couldn’t sustain the work as well as the others. My mother had been operated on the year before, and she had a large scar that was quite obvious.

In addition she began to go grey quite early, although she was only 48, and she had even began dyeing her hair at home, before the deportation. We had our hair cut, and as it began to grow back her grey hair began to appear.

The grey hair and the scar, these were good reasons to be sent to the gas chamber, so we tried to hide away from these selections. As soon as we heard one would take place, we hid somewhere, anywhere we could. This went on until October.

In Early October there were very few of us left in the camp, as many had perished or had been taken to work. Those who hadn’t been taken to work had been sent to the gas chambers. We had no opportunity to hide, and by then one could never know when these selections would take place.

On 6th October they opened the doors of the two facing blocks, a cordon of German soldiers was formed and they began to select people and sent them out one by one. Those who had been accepted were sent to the other block, otherwise they were taken elsewhere. That’s how we got separated because I had been found young and strong enough to work.

Those found unfit to work were immediately taken away, of course. Then I knew for sure – they didn’t tell us, but I already knew – that I would be separated from her forever, for she was taken to the gas chamber. Two days later, on 8th October it would have been her 48th birthday.

I was taken to work at a bomb factory, along with two of my former classmates. Empty bombs were brought there, and there the filling for the bombs was boiled. The factory was called Hertine; it was some 90 kilometers from Prague, in the Sudetenland [in today’s Czech Republic].

We found out the nearest town was called Teplice in Czech, but the Germans, of course, who gave a German name to everything, just like they did to Auschwitz, called it Teplitz Schonau. The factory was in a valley, very well camouflaged, and there were some stairs, which lead down to it.

The camp was on top of the hill. This was a smaller camp we lived in. I think there were 600 of us; women and later too – Czech, French and Yugoslav forced laborers. There were only women in our camp; the men didn’t live in our camp, but in a concrete building far away from us.

Compared to Auschwitz, it was heaven because even though we were working in three shifts, we had normal meals and could wash. We slept in smaller wooden barracks with iron bunk-beds, but we all had our own beds with straw mattresses.

It was winter, but it wasn’t cold because we had functioning central heating. We had working clothes made of linen: a pair of trousers and a jacket, and we had to cover our heads. That’s how we dressed for work. After we came out of the factory, we could wear our civilian clothes.

But before that we had to go to the wash-room, which had cold and hot water, and had to shower before we could put on our civilian clothes. There were lockers in the hallway of the barrack block, one between two people, and we had to put our clothes in them. We were treated decently there.

We worked in eight-hour shikhtahs, that is, shifts, there were morning, afternoon and night shikhtahs. [Shikhtah means shift in Hebrew.] I had to work a week in the morning shift, then another week in the afternoon shift, followed by a week in the night shift.

At the middle of the working day, that is, after four hours, we had a quarter or a half an hour lunch break. Also within the factory there was a hall they called the canteen. The German guards escorted us there, and there everyone was given a sandwich. I was very lucky because I wasn’t working in the most dangerous zone, where the poison was boiled.

I was assigned to work where the empty bombs came in. The same number had to be written on the body and on the tail of the bomb, then this tail, which was screwed on to the body, had to be removed from it.

I worked on the empty ones, but the process reached a point where they had to be filled. Many of those who worked there got sick. They got a bottle of milk – a quarter or a half a liter, I don’t know exactly.

We, who weren’t working in the dangerous zone, were given only a sandwich: two thin slices of bread spread with margarine, with salami between them, packaged in white paper. I tell you this was a heavenly place, and there were only a few of these [under the given circumstances], so from this point of view I was lucky.

Men were working there, also, and they managed to sabotage the factory by causing an explosion. This happened during nighttime, when I was working on the night shikhtah, but it caught me right when I was on my lunch break.

They timed it this way, so none of the workers were hurt. We were just eating our lunch at the canteen, when this explosion happened. The Germans had quite a scare and they had to close down the factory because there was too much damage to be repaired quickly. Then they took us to do agricultural work, because it was already spring, April.

By then the front was very close. One day they packed us up, put us on a train and took us to the Czech town of Litomerice, Leitmeritz in German. There we got off the train and set off on foot, but we didn’t even know where to. The German soldiers came along. After a while we arrived at something like a gate, and they told us to go inside.

The German soldiers remained outside, and that was really odd. This was the famous Terezin, Theresienstadt 13 in German, from which I was later liberated. During the war, this place was something like a shop-window, which the Germans showed to the outside world and the Red Cross, when the news about the deportations spread.

They showed them it was true that they gathered the Jews in one place, but the families, including the elderly and children, were all together. At first it was all true, but after they showed it to the Red Cross they deported people even from there.

By the time we arrived there we saw no children or elderly people, but anyway, they helped us to take refuge there, and there were no German guards left there. This happened in late April, and we had to wait for another week or ten days until the war was finally over and, on 8th or 9th May, I always forget, I was liberated. One could somehow feel then the war would actually be over. I was liberated by the Russians.

  • Post-war

It took us quite a long time to get home because we couldn’t find a train there, and even if there were carriages, there were no locomotives. Eventually, after some two weeks, we got one and came home on it. I was with one of my former classmates, Vera Kertesz.

The other one, Lili Abraham, got sick with typhus, but fortunately she recovered, so she came home not long after us. They had been left by themselves already in May, when we arrived in Auschwitz, because they had been separated from their mothers.

So we stayed together, especially after I was left alone, too, and from then on we became even better friends. I don’t remember exactly the route by which we came home after the liberation because of the many stops we had in open fields. I only remember Budapest.

We got off there because one of my girlfriends had an uncle living there. They escaped the deportation because there were protected houses in Budapest from which the Jews weren’t deported after a while, and somehow they managed to escape.

We stayed there for about two days before we set off for home by train. We had a long stop at the border near Nagyvarad because some documents had to be filled out about the place we were coming from. There we had to go to the Jewish hospital to be disinfected, and only after they gave us documents stating that we were clean and healthy, did they allow us to carry on.

I knew it was useless to wait for my parents, but I was hoping my brother would come home, after all, he was young. The girlfriend I came home with was lucky because her older brother, Gyuri Kertesz, who was the same age as my brother, was waiting for her at the station.

Everyone who had someone to wait for was at the station. I was hopeful until one of his comrades came home. When he arrived he told me there was no one for me to wait for unfortunately. He found, in a rubbish bin, one of our family pictures, taken when my brother came home in March 1944, and the man had it on him all the time. He gave me that photo and I put it in the family album. So that picture survived a war.

When I arrived home, the house already had many inhabitants, and different families lived in each room. It was very hard to find a home then. The Zsido Demokrata Szovetseg [Jewish Democratic Union] organized the reception very well:

a sanatorium was set up on the corner of  Koteles Samuel Street, and everyone who came home and had no place to stay, could go there. I think people were allowed to stay there for two weeks. A meal was given away for free, arranged by the Union.

There were, of course, these American Jewish world organizations, which financed them so they could arrange it, because the people from the Union were also people who had just come home and thus they had no money.

I ended up in the sanatorium because our house was full. There was the attic room in our house, three rooms below, and in the back there was the large kitchen people also used as a bedroom. Those who lived in the attic and the room below it emptied the room for me and moved to the attic.

The original furniture wasn’t there anymore, only what I could get: a painted cupboard, an oak dressing-table that initially belonged to my family; it was incomplete already, though, but I could move in.

When my girlfriend Lili, who had become ill, came home later, she too, was all by herself, and we moved into our house because this sanatorium only operated for a short while. We lived in the same room and we had a common bathroom since the house only had one.

We had to cross the other rooms to get to the bathroom. At that time the Joint 14 helped the local organization to set up a girls’ home and a boys’ home in two houses that belonged to Jews who never came back. The girl’s home was on Koteles Samuel Street, almost facing the University of Dramatic Art.

The boys’ home was somewhere around the main station, but I don’t know exactly in which house. For those who came back alone and had nowhere to go houses with three, four or more rooms had been set up, with five or six beds in each of the rooms, because those were large rooms.

These people even got free meals. Although we had somewhere to live, my girlfriend and I went to the girls’ home to eat; they cooked there. An older lady who came back from the deportation took on the job of cooking for a certain number of people.

Most of the ingredients were sent by the Joint, so they had no problem with the supplies, and she only had to organize things. The Joint sent different packages with clothes collected by the Jewish organizations there, and these clothes were distributed amongst the home-comers.

We ate for a while at the home, but there was a small canteen nearby, ran by a lady I knew, and she offered to give me meals, and I didn’t have to pay too much for them, so from then on I went there to eat.

We had to find ourselves jobs because we had no money at all. Each home-comer got a certain sum of money, just to ensure they weren’t left without any, but it was a small amount. Jewish stores began to appear by then. There were wealthy people who had stores even before the war, and after they came back they carried on with their businesses.

I was employed in such a store as a cashier. The owner was a Jew called Leb. He wasn’t originally from Marosvasarhely, but from a nearby village, and he left the city shortly afterwards. Another store was opened in the vicinity by a lady older than me.

She came back from the deportation, too. She did some administrative activities, and hired me to do some book-keeping, and this and that. She showed me and taught me what to do, and thus I restarted my life. I worked for her from 1946 until 1948.

In 1948 these private businesses were nationalized [during the nationalization in Romania] 15 and it became a public store. A man from Brasso courted her, she married him and she moved away.

My girlfriend Lili, though, got herself a job at a bank with Jewish interests called Kishitel Bank [Small Credit Bank]. Another thing was that when I was deported, I’d just finished 7th grade, which would now be 11th.

Those who came back could attend 8th grade unofficially, just to allow them to finish school. Thus my girlfriend and I managed to finish 8th grade, but we just finished this one because we had to work and we didn’t have much time for studying.

But we didn’t graduate because there wasn’t such an exam board here in Marosvasarhely, and we would have had to go to Brasso or Kolozsvar or somewhere else to graduate. But we had no money because the small amount we’d been given was already gone.

The salary was so small, too, and we had to sustain ourselves. I didn’t have to pay rent, that much is true, but I had to pay the house tax, because the house was still registered under my parents’ name, although there were others living in it.

I didn’t want to emigrate because I was too immature. Nowadays 15-year-old children are much more informed, and even though I was 18 when I returned, I think I had the mind of a 12-year-old in today’s terms. I had no idea how this emigration thing worked.

I thought if I ended up in a foreign country, I wouldn’t know anybody. I didn’t really have the courage to do it. With my current view and mind I would have probably done everything differently. Back then people, including myself, were happy that they were alive and had made it through the war.

We couldn’t do anything to bring our parents back, but we hoped everything would turn out right from now on. They kept telling us how perfect socialism would be. Indeed, people were all alike, nobody asked whether you were Romanian, Hungarian, Jewish, Saxon or Hottentot, it didn’t matter, really.

There was real brotherhood because everyone was happy and gave a sigh of relief after the misery of the war ended. People were somewhat nicer then, they were ready to help, and they weren’t as wicked as they are now. We started to work, so full of enthusiasm, it didn’t matter if we worked overtime.

We were happy to have a job and keen to work well. In those days, Saturday was a working day. Moreover, there were culture brigades who even on Sundays went from village to village and everyone who had a nice voice or could recite was taken to shows because everyone had to get involved in everything.

In November 1948 I got a job at a state company called ICS, the abbreviation of something like Intreprindere Comerciala de Stat in Mures [Commercial State Company in Mures]. I retired from there in January 1982. This company was large, it included all the textile, iron and wood warehouses, but not food warehouses.

The restaurants, canteens and pubs pertained to another company. The offices of ICS were on the corner of Bolyai Street and the main square [in the building of the current Korzo], where a big hotel will now be built, that’s where I used to go up and down the stairs. The offices were on the 1st floor of this two-storied building. I used to work in the office, and all the stores pertained to it.

In the first year we had these endless meetings at work. Each morning, before we began working, there was half an hour of newspaper reading, but I don’t recall the title of the newspaper because I didn’t subscribe to any of them.

The accounting department had a department chief who used to read out the articles, and then we could comment, ask questions or discuss issues. They read political stuff, of course, and praised socialism.

There were things I believed, but then again, things I didn’t. There was still an atmosphere of apathy and people believed that maybe something good would happen. Back then, the companies organized balls one after the other, for all kinds of occasions.

At that time this was a kind of entertainment where people met with their colleagues and their acquaintances, and since everyone knew each other, it was like a big family, and people really had great fun at these parties.

The headquarters of the Commercial State Company was here in Marosvasarhely, and had branches in Szaszregen, Udvarhely, Csikszereda and Sepsiszentgyorgy. People used to come from these branches all the time, bringing reports and statements. My husband, Gyula Deutsch, worked at the branch office in Szaszregen. I met with him in 1948, through the company.

Gyula’s grandparents were originally from Nagyabony, Hungary, but I don’t know when they came to Szaszregen. His father was born in Szaszregen, if I recall correctly. Gyula’s father was called Samuel Deutsch, his mother was Margit Deutsch, nee Laszlo.

She was born in 1889. The wife of the furniture factory owner, Mestitz, and Gyula’s mother were sisters. Gyula had an older brother, Laci Deutsch. The family lived both in Szaszregen and in Marosvasarhely.

They were wealthy; they owned a textile store in Szaszregen, which was founded by Gyula’s grandparents at the end of the 1880s. They also had a store here in Marosvasarhely. This branch – which was on the main square, on the corner of Posta Street, where the Bernady statue stands today – was opened much later and was closed quite early, because they hired a manager who couldn’t manage it properly.

My husband was born in 1918. During the time Gyula, my husband, went to school they already lived here in Marosvasarhely. He didn’t go to the Jewish elementary school, but to a normal one, but I don’t know why, because by the time he started school the Jewish school already existed. After finishing the four years of elementary school he went to Papiu Lyceum, where he graduated from in 1936. His parents lived here all this time.

During the week his father used to manage the store in Szaszregen, and he came back on Friday evenings because on Saturdays all the Jewish stores were closed, while Sunday was an official holiday. He used to stay in the city until Sunday evening or Monday morning, when he went back.

As far as I know, they kept a kosher household, and they too were Neolog, and not Orthodox Jews. They observed the holidays. I think Gyula’s family used to go to the synagogue on Saturdays. Gyula had a bar mitzvah and his brother too, or so he told me. At home they talked in Hungarian, but in German too, as everyone in his family spoke German well.

I don’t know exactly in which year they moved back to Szaszregen. Gyula worked in the store, and helped out his father, while he was attending the university in Kolozsvar, taking correspondence classes – that is, he studied at home and only went to the university for exams – at the Law School, from which he graduated.

Back in Szaszregen his father taught him his profession and he only went to Kolozsvar during the examination period. He told me children were educated very strictly back then. He used to play tennis; that was his recreation. He met his friends on these occasions; otherwise he was very busy with his work.

They had a large textile store, which was open from morning until afternoon, and Gyula didn’t get any special treatment, he was treated just like any other employee. His father made no difference between his son and his employees; he treated them equally.

The employees were of different ethnic origins: Jews, Saxons and Romanians, as well. Non-Jewish employees loved to work in stores owned by Jews because they had double holidays; the other stores were open on Saturdays.

At that time, many customers would come in from the provinces because there were relatively few stores in the countryside. There was a market day each week, when they came to town to sell their products, and they also bought everything they needed for their household.

There were marriageable girls they had to buy a dowry for, because it was the custom to gather the dowry a long time before marriage, and by the time the girl got married, she had quite a dowry to take into the new household. Gyula began studying to take his doctorate, and I think he had only one or two exams left, but then he was taken to forced labor.

The boys were taken to forced labor together, in 1942. They first went to Maramarossziget, then to Hungary. They also worked in Nagybanya, Szentkiralyszabadja [in Hungary], in Poland and Subcarpathia 16. They were together all the time, and they were liberated together. I think they came home already at the end of 1944, and luckily they pulled through the rest of it.

Gyula told me his grandmother lived with them in Szaszregen. I don’t know any more exactly, whether she was his paternal or maternal grandmother. There was a Romanian family there – customers of the store, I believe that’s how they knew each other –, and they lived in a very remote place in a nearby village.

They wanted to hide Gyula’s parents from deportation, but they didn’t want to accept the grandmother. The parents couldn’t accept that because they didn’t want to leave the grandmother by herself, and unfortunately they remained in Szaszregen. They were all deported: father, mother and grandmother, and all ended up in the gas chamber. If they had accepted the offer then, they would have probably escaped, because it was such a remote place, that there was no sign of the war; no Germans, Russians or anybody else went there.

Laci and Gyula were good brothers, but they didn’t have a very strong relationship because Laci was eight years older, and he always made Gyula feel it. Laci became self-supporting earlier. He also attended school in Marosvasarhely, what is now the Unirea High School.

At that time it was the Catholic high school for boys, and I think he graduated from there in 1928. Then he went to a textile engineering school in Germany. He spent two or three years there, and after he graduated from that college, he returned home. He didn’t remain at home to work in the store, but got a job in a textile factory in Bucharest.

By the time I met him in the 1950s he was working in Segesvar, then he was transferred to Szeben. He got married in 1952, at the age of 42, although he was beginning to look like an inveterate bachelor. He was very selective, but eventually he got acquainted with his future wife, a Jewish lady originally from Balazsfalva, Boske Stark. Their son Gyorgy was born in Segesvar in 1953.

In 1963 they emigrated to Israel. They ended up in Migdal Haemek. He worked in a textile factory there, and had to take the bus to go to work. Laci died in 1995, but his wife and son are still living in the same small town. They kept a kosher household in Israel, too, and they observed the traditions and the holidays.

Even now Gyorgy takes his 83-year-old mother, my sister-in-law, to their house each Friday and later, after they’ve had a family supper, he drives her home. Gyorgy’s wife is also Jewish, her family came to Israel from Egypt, and they met in Israel.

They have four children: Gilad, a boy, the oldest one, then Dikla, a girl, the third is a boy called Harel and the youngest one is a girl, Zohar. The oldest one is 25, and after graduation he was a soldier for quite a while. Now he’s working for a year, and then he wants to go to university.

When Gyula came home, he didn’t bother to finish his doctorate. I think he had some exams left to pass, but after returning home he got a job at the courthouse in Szaszregen and became a prosecutor. He worked there for two years and waited for a permanent position to be given to him.

But then the socialist era came, I think it was in 1947, and he didn’t get that position because he didn’t have the right origins, his father was an exploiter and had employees, so he wasn’t allowed to become a prosecutor. Then he got angry and resigned from the courthouse.

He took an associate and they opened a small store in their former premises, but it didn’t even work for a year because in 1948, nationalization came. Thus he ended up in the state commerce and that’s where we met.

Then he came here more and more often until he moved to Marosvasarhely for good in 1950. By then he was already working at the central offices of the company I worked for. We met daily, and in August 1950 we got married.

We had a civil marriage first. We had a very good friend, Adolf Ovics, who then arranged for us to be married by a rabbi. Adolf emigrated to Israel a very long time ago. He told us it wasn’t enough to have a civil marriage, but that we should be married by a rabbi.

It all took place at his apartment, because seemingly then it wasn’t usual to get married in the synagogue, or something. And there was the other thing, the tent-like chuppah. We only invited several close friends, so there were more than ten of us.

Apartments were so small then that there wasn’t room for too many people. My cousin, his wife and their daughter were living here; they were the only relatives I had, and they came, too. That’s all there was to it; we had our religious marriage.

The rabbi gave us a document, a marriage contract, but I don’t know what it contained because it was written with Hebrew characters, with very nice writing, but I couldn’t understand it at all. I still have this document somewhere. I don’t know the name of the rabbi who married us. For a while he was the rabbi of Marosvasarhely, but then he was gone; he emigrated to Israel or something.

They put me in one room, the groom in another, then the ones who organized everything, the groomsmen, came. In the yard a chuppah was installed. The chuppah is a canopy on four poles, with something in Hebrew written on it.

It had to be held by four men, and the groomsmen had to escort the bride underneath it. Then the groom came and circled her, I don’t know how many times, at least that’s how I remember it. Then they put down a glass and the groom had to step on it and break the glass.

I don’t know exactly what this symbolizes. The rabbi then said the prayer. [Editor’s note: Eva is mistaken because breaking the glass is at the end of the ceremony, there’s no prayer after that.]

We didn’t have to worry if the neighbors saw the ceremony; it wasn’t a problem. The ones who organized the marriage also arranged the meal. They said we didn’t have to bother with anything. She was a very good housewife; they kept a kosher household.

After the war, for a while, there even was a shochet who slaughtered fowls, but I don’t know how long that lasted. As far as I remember, we had no soup at our wedding, we only had a cold meal, and cakes and cookies, and things like that – because all this happened on one afternoon.

There wasn’t a party in the grand style as it is now, with hundreds of guests and loads of gifts. Back then people only brought flowers and that was just about it. There was no party or music, everything was kept simple.

Gyula still worked at the same company I did for a short while after, then he was transferred to a metallurgic company – formerly Encsel Mor, now called Metalotehnica – as head of the purchasing department.

It was established in that period, and they invited him there because he had very good organizational skills. He worked there until 1960, when he was transferred to the ready-to-wear factory as head of the commercial department. He retired from there.

In the 1970s Gyula became a party member, because a decree came out stating that only party members could be department leaders, so he joined the Party. He wasn’t an active member, he used to go to meetings, and he did what he had to, but he only worked in his professional field.

He wasn’t a very active party member, he never really took part in anything. He was often on the road because he had to go to different factories. Twice a year, contracts had to be concluded, and during that period they were away from home for two or three weeks.

He was on the coast, then in Bucharest or God knows where, depending on where these things were held. Economy was then based on plans: you had to conclude a contract for the next year, specifying what the factory would produce and in what quantity, as well as who would be the buyers.

At that time everything was done based on a plan, for there were these five year plans, and he had to work on them, so he had no time to be active as a party member. These things were fairly well organized back then and met the requirements of the times. When sent on detached duty, one wasn’t allowed to take one’s family along.

I didn’t join the Party. They tried to convince me at work, but I wasn’t interested. I didn’t want to get involved in politics because I didn’t feel competent enough for it and neither politics, nor the Party interested me. It was mandatory to go to the company meetings.

Later on there weren’t so many meetings, and they weren’t as long as before. At these meetings we used to discuss the course of the company, how to economize, and things like that. One or two years before I retired, one free Saturday each month came into practice, if the company closed the previous year with good results, showed a decrease in expenses and exceeded the plan.

The 23rd August 17 wasn’t a big holiday for us. We always were annoyed because it was a lost day, even though we didn’t have to go to work. We had to get up early, and they trooped us out because we had to gather at eight in the morning. They took it very seriously, and there was someone responsible for writing down the names of everyone who was missing, because we all had to be there, although the majority wouldn’t have gone out, they would have preferred to rest at home. Instead, we had to stand and wait there two or three hours until the celebrations officially started.

The dais was set up in front of the city-hall. Since people from every company and school were trooped out there, we often had our place on Kossuth Street or on Szentgyorgy Street, where we waited [on the other side of the main square].

Then the speeches began, but I could hardly hear a thing, and I couldn’t see anything that went on. There were several people who made speeches and this took quite a long time. When the speeches from the dais ended, the procession began.

The first to march past were the factories, because they were the primary workers, the manual workers, they had priority. We, the commercial workers, came much later. By the time we arrived there, and marched in front of the dais, the day was almost over, and we only had the afternoon for ourselves.

Another negative thing about our company was that people were assigned that day for the so-called telephone service, so two of the employees had to watch the phone. There were times when the phone never rang, but this guarding was just a precaution to protect it from the class enemy, who didn’t like the system and could try to harm it.

The morning passed somehow, but during the afternoon someone had to stay there and watch the phone. The guards, of course, didn’t have to go to the procession. We relieved each other every four hours.

Usually weaker or older people were assigned there because this way they didn’t have to stand in the street. But by afternoon the others too got to do the telephone service. We dreaded these holidays because a normal working day would have been much more pleasant. We knew we had to work those eight hours, and after that we were free. But on these holidays people were free, but not really.

As I look back, I wouldn’t say those were great times, but to be honest that system had its positive parts, just like capitalism has its negative parts. I say this with regard to the situation we had here after the war.

People had that feeling of security, because if they were doing their job honestly and efficiently, they had their daily bread and could subsist, without the fear of tomorrow. Healthcare was free, everyone paid health insurance at the company, and medicines were free, also.

The very poor raised their standard of living, because for example, when I was a child very few had bathrooms. Those appeared mostly under the Ceausescu 18 regime, when they began building the blocks of flats – now we say how terrible they are –, but at that time it was a big deal if you could get an apartment, bathroom and central heating for free, things people couldn’t have imagined before the war.

And there were these cheap vacations, the recreation tickets for two weeks in the mountains or at the seaside. We paid very little for it and it included the fares. Everyone paid according to their salary: those with low salaries had to pay less because the union, the company or something, paid part of the expenses. But one had to pay a very small part of it.

There were the canteens where you could eat very cheaply because everything was half, or even more than half-subsidized by the company. When my husband and I got married, the first child came after seven years, and until then we ate at the canteen.

Partly that’s why I didn’t keep a kosher household. The canteen wasn’t kosher, neither was anything we cooked at home. I’m not saying the meals at the canteen weren’t as good as any home-made meal or the meal at any restaurant, but we saved quite a lot of money eating there. Even we, despite how low our salaries were, could save up some money due to the fact that we ate at the canteen.

The negative part of it was that people were shut off from the rest of the world, but we only realized that later. They concealed the negative things they couldn’t be proud of. It could be good and beautiful only here, and nothing bad ever happened here, everything was nice and beautiful – the state did this. It had different policies abroad and at home.

People weren’t allowed to travel, so they couldn’t look around, it was a sin to listen to foreign radio stations, London or Radio Free Europe 19, which showed the flaws and discussed things that happened here that we never found out about. My husband and I listened to these stations, but especially my husband; he did it constantly.

After a while I used to say I know, I know, but I didn’t even wanted to listen to them because I knew better what was going on here. They only talked about it, but I felt everything on my skin. The system had many flaws, but it’s not fair to say nothing was good. We wanted so much to travel abroad because we weren’t allowed to.

Now, everyone is free to go, but now it all comes down to money and not many can afford to travel, even though they are now allowed to. And when something isn’t forbidden, it loses its magic. You can see it all now on television, one can see what’s happening elsewhere.

The other outrageous thing was this economizing. Limits were imposed as to how much gas you could consume, and if you exceeded that amount, it was cut off, so we were freezing during the winter, and even inside the house we had to put our warm clothes on like we were going for a trip into the mountains.

We would have paid for it somehow, by taking from other resources, but there was the risk of being cut off, and being left in the cold. Another terrible thing was that there were informers everywhere. It made no difference for these career-minded people what it would take, but they longed to get their hands on some money or to achieve certain positions, so they acted as informers.

There were cases in which they reported things that weren’t true, and it took quite long for the accused to clear himself – if he managed to do so at all. The other bad thing was that one never knew who they were; even our oldest acquaintances could have been informers, so we viewed everyone with suspicion.

No matter how kind and honest these people might have been before, you never knew whether they had become informers. People were somewhat afraid of each other, they could only trust their closest relatives. My family didn’t have such problems at all, we were never denounced.

Among our relatives, the family of my husband’s cousin emigrated to Israel in the mid-1950s. There was a wave when everyone said they would emigrate to Israel. But there was a risk to it because one couldn’t know who would be allowed to.

One had to submit the documents and wait for the answer, which could be either positive or negative. We submitted our documents, too, and wanted to emigrate, but our request was denied, and we never insisted on moving there, just resigned ourselves to remaining here. (This didn’t cause us any problems later, though.)

So we remained here. But there were others who kept on trying. There were people who were so convinced that they would be allowed to emigrate that they sold everything they had, but they were refused, and had to live in terrible conditions for several years until they could finally emigrate. There were people who succeeded fairly quickly, but others had to wait long, hard years to emigrate.

For a period it was considered a sin to correspond with foreigners. For a while we didn’t get any letters from these relatives who had emigrated to Israel. We thought they weren’t writing to us, but suddenly the letters started coming. In 1963 or 1964 some of my relations emigrated to America, and we corresponded with them, as well.

They were Jeno Jakab, an uncle, and Jutka Jakab, his daughter, who was a few years younger than me. Only her son is still alive. After a while they began to get every letter, and we got theirs. Of course we wrote mainly about family issues, because we knew there were others reading our letters, as well, so we never wrote about politics.

After they saw that they had nothing to lose, they allowed the letters to pass. In 1963 or 1964 my husband’s brother emigrated to Israel with his family, and we corresponded with them continuously, because those were the times already, when it wasn’t considered that much of a sin anymore to correspond with foreigners.

During the communist times, maternity leave was 112 days long, 52 of them before and 60 after the birth. We had to calculate accurately when the birth would take place. For a while, this was taken very strictly:

if you miscalculated and thought you would give birth on a certain day, and took the 52 days of leave, but it happened after just 20 days, you lost 32 days. Later on they relaxed this, so you were allowed to work as long as you could, even until the day of the birth, if you had an easy pregnancy, without problems, and then you could take the whole leave after that.

When my younger child was born, then the old rule was still in effect, that is, I took maternity leave before and after the birth. After the two months of leave one was allowed to take another seven months for breast-feeding, until the baby reached the age of nine months.

This meant you were allowed two hours to breast-feed the baby from the eight hour work-day, so the mother only had to work six hours. But you couldn’t save these two hours, let’s say, by employing someone to give the milk to the baby at home, to save me the time it took to run home and back and then to work the six hours, and then come home.

Even this wasn’t allowed then. We got an hour break for breast-feeding, so I came home for an hour to do it. But it didn’t matter whether you were living only a few steps or two kilometers away from work, you had to go back because the staff controller always checked whether the person came back or remained longer at home.

I used to go to work by bike, but it was quite difficult to go uphill, because I wasn’t able to reach the top of each hill and had to get off. Downhill it was easy, but uphill it was harder. [Editor’s note: Eva’s family lives in the hillier region of the city.]

The other hour I used to take before the end of the workday, so I didn’t have to go back. When I was breast-feeding, I used to read. While the baby nursed, I held the book and read, because it was only then that I had time to read.

In 1965 we bought a small Fiat 850. Back then we only had one weekend day, the Sunday, when we used to take the kids on trips. And there were other holidays of two or three days, when we could go a little further away. During the summer holiday we tried to get to as many places as we could:

from Borszek to Gyilkos Lake, Kolozsvar, Szovata or Maramarossziget. Gyula showed us the Gutin, a mountain in Maramaros County where he had been taken to do forced labor. In the summer we used to go to the Black-Sea coast. After a while we were allowed to go abroad every two years, to the socialist countries, and we took this opportunity.

In 1969 we went abroad for the first time, to Hungary and Czechoslovakia, but only my husband and I went there. We got together with two other couples and went there with three cars. In 1971 we changed the Fiat for a Dacia 1300, which was larger and had enough room for the kids.

From then on all of us could travel abroad. The trunk was fairly big: we could pack the tent and everything else in it. We even carried things on the roof rack. We went to Poland and East-Germany.

People were allowed to travel abroad, but not everyone. Every request we submitted was approved; we even got as far as Chisinau [today in the Republic of Moldova] and Odessa [today in Ukraine], but no further. We could have gone further, but we went to the Soviet Union with an organized group instead, and we had a responsible person with a list who showed it at the border, and we were checked.

As for the other socialist countries, we went to them with our own roadmap and visited what we wanted. We always took a tent and all the necessary equipment with us: air-beds, sleeping bags and a camping gas-burner.

We also took canned food. Back then you were allowed to exchange a certain, not too large, amount of currency per person, so you had some currency of the country you planned to visit, and you had to apportion it. We used to stop, pitch the tent and cook our own food. We never went to a hotel because it would have been too costly.

Under the given circumstances this was the only way we could manage to visit more places. We took a great many pictures and those are really wonderful memories. The girls were still in high school then. One couldn’t really emigrate to another socialist country, because they had an agreement not to accept these people, so they let us go to these countries.

Of the Jewish holidays we only observed Rosh Hashanah, Yom Kippur and the fasting. We couldn’t really stay away from work. One could do overtime, and these hours were recorded, and you got paid for them not in money, but in days off.

When requesting a day off you had to take into consideration the company’s needs because you wouldn’t want to be absent when they needed you. I always tried to get a day off on Yom Kippur.

We used to observe Pesach as well, and we could buy matzah from the community. We didn’t go to the community too often because we didn’t really have time; we only went there on holidays to buy matzah and then we went to the synagogue. We didn’t hold a seder back home, we just ate matzah. On these days we used to cook a bit more festively, and we always had matzah ball soup, which was a tradition, and we used to go to the synagogue.

Another holiday we celebrated was New Year’s Eve, when we used to get together with our friends and several families. I always made a Christmas tree for my children; we used to rig it up and they even got gifts, especially when they were still small.

I thought how would I explain to my children on Christmas Day, after they heard from their classmates how beautiful the Christmas tree was and what presents they got from the little angel, why they didn’t get any presents?

I didn’t want to disappoint them by putting them in a situation where the other children would talk about it and they would have nothing to say, because the little angel didn’t come to bring them presents. I thought they could become good Jews anyway because it didn’t mean they had to deny their religion.

It was similar with the Easter eggs: when the classmates came to sprinkle them, we couldn’t tell them not to sprinkle because we were Jews, and so we even gave them Easter eggs. [On Easter Monday boys and men go around the neighbors and friends and sprinkle water on girls and women, who give them painted Easter eggs as a reward.] One has to adapt to the local possibilities, circumstances and customs. At least that’s how I saw it then, and I still do.

I don’t know what activities the community had. I didn’t have time to get involved more seriously, because I was busy at the company and at home, as well. I only know they collected a membership fee. We didn’t have to go to the community office to pay it because each month or quarter a representative came to the company to collect it, and she gave a receipt.

Everyone at the company knew I was Jewish, but that wasn’t a disadvantage and I never had any problems because of it. Records were kept at the community, about where the members worked. When the girls grew older, especially when my older daughter began thinking about emigrating, they had much closer contact with the community.

There was a teacher at the community who spoke Ivrit, I don’t remember his name or even whether he was originally a teacher, but they organized some courses for those who wanted to make aliyah, so they would know a thing or two when they went to Israel. But not only they, but everyone who wanted, could attend these courses.

In 1980-81 my elder daughter’s family attended these courses to learn a thing or two, and then we joined them, too. We were retired by then and we had more time. From then on we went to a joint seder at the community. The community had a choir then, and even my daughters were in it. This was around 1981 or 1982.

We never thought of emigrating. We somehow felt we would live forever. We weren’t always happy about the situation here, but Gyula adored this region and the climate, as well. He used to say there’s no place on earth with such a good climate, there’s no other place where fruits and vegetables taste so good.

In other words, he was a provincialist and it would have been very hard for him to change, to move out. Our children let us decide on this issue. We met each year: one year we went to them, the next they came to us.

We were in Sweden eight times in all. We’ve never been to America because it somehow seemed too far away and the airplane tickets cost too much, and we couldn’t expect them to pay for them.

From 1990 we never had to stand in line for food, but there weren’t any other major changes, our life went on just like before. We got closer to the Jewish community after 1990, after both our daughters emigrated. Gyula had more time and went there more often.

When the secretary Sandor Ausch, was away or on vacation, he used to replace him. He helped them quite often when they needed it, when some statements had to be drawn up or data had to be gathered regarding those who received some compensation for the racial discrimination. He did it with pleasure because he liked to work and to help out wherever he could.

We were happy when Israel was established, because there finally was a place where the Jews could live in peace, but this was soon over. We used to say how unfortunate it was that it hadn’t been established earlier, because those who persecuted us could have said that now we had a country, so we should go there, and this terrible extermination, the death of six million people, wouldn’t have happened.

We first went to Israel in 1980. We were amazed by the country, and back then there weren’t these bombings. We had to be careful, though, our relatives, the family of my brother-in-law Laci warned us not to touch or pick up anything from the ground. There were already these suicidal bombers, but it was all on a smaller scale.

We toured almost the entire country: from the border with Lebanon to Lake Gennesaret [Sea of Galilee], the Dead Sea and the Golan Heights.

They showed us everything; they took us to many places. I have a very dear friend in Haifa, and we visited her. Later I talked about it with my daughters, who each lived there for a year, and they said a tourist, who goes there for a month or two weeks, will find it much more beautiful than those who live there.

Jewishness is present in one’s life, such that one is born into it: it must be respected and one must stick with it. There were very hard times, which generated lots of suffering because one was born a Jew, but then fortunately one could survive, and you have to consider and accept as natural what had happened. I never judge people by their religion, I treat them equally.

I don’t have any great plans anymore. My wish is to stay healthy, to be able to provide for myself and to carry out my daily activities. I have very good friends and acquaintances, whom I still get together and keep in touch with. I still keep in touch with my former colleagues, friends and the friends of Gyula’s whom we used to meet.

We visit each other weekly, and we meet either at their place, or at our’s. Since I’ve been left by myself they all became extremely thoughtful and helpful, so I can discuss my problems with them, and they even give me advice. My daughters call me on the phone very often, so we can tell each other things. They are insisting on me visiting them and staying longer. I’ve promised them I will go, but I haven’t figured out when yet.

  • Glossary

1 Kulak

Between 1949-1959 peasants in Romania, who had 10-50 hectares of land were called kulaks, those who owned more than 50 exploiters. Their land was confiscated. They were either expelled from their houses and deported to the Baragan Steppes and the Danube Delta, where they had to work under inhuman conditions, or they were discriminated in every possible way (by forcing them to pay impossibly high taxes, preventing their children from entering higher education, etc.).

2 Hungarian times (1940-1944)

The expression ‘Hungarian times’ refers to the period between 30 August 1940 - 15 October 1944 in Transylvania. As a result of the Trianon peace treaties in 1920 the eastern part of Hungary (Maramures, Partium, Banat, Transylvania) was annexed to Romania.

Two million inhabitants of Hungarian nationality came under Romanian rule. In the summer of 1940, under pressure from Berlin and Rome, the Romanian government agreed to return Northern Transylvania, where the majority of the Hungarians lived, to Hungary.

The anti-Jewish laws introduced in 1938 and 1939 in Hungary were also applied in Northern Transylvania. Following the German occupation of Hungary on 19th March 1944, Jews from Northern Transylvania were deported to and killed in concentration camps along with Jews from all over Hungary except for Budapest.

Northern Transylvania belonged to Hungary until the fall of 1944, when the Soviet troops entered and introduced a regime of military administration that sustained local autonomy.

The military administration ended on 9th March 1945 when the Romanian administration was reintroduced in all the Western territories lost in 1940 - as a reward for the fact that Romania formed the first communist-led government in the region.

3 Numerus clausus in Hungary

The general meaning of the term is restriction of admission to secondary school or university for economic and/or political reasons. The Numerus Clausus Act passed in Hungary in 1920 was the first anti-Jewish law in Europe.

It regulated the admission of students to higher educational institutions by stating that aside from the applicants’ national loyalty and moral reliability, their origin had to be taken into account as well.

The number of students of the various ethnic and national minorities had to correspond to their proportion in the population of Hungary. After the introduction of this act the number of students of Jewish origin at Hungarian universities declined dramatically.

4 Trianon Peace Treaty

Trianon is a palace in Versailles where, as part of the Paris Peace Conference, the peace treaty was signed with Hungary on 4th June 1920. It was the official end of World War I for the countries concerned.

The Trianon Peace Treaty validated the annexation of huge parts of pre-war Hungary by the states of Austria (the province of Burgenland) and Romania (Transylvania, and parts of Eastern Hungary).

The northern part of pre-war Hungary was attached to the newly created Czechoslovak state (Slovakia and Subcarpathia) while Croatia-Slavonia as well as parts of Southern Hungary (Voivodina, Baranja, Medjumurje and Prekmurje) were to the Kingdom of Serbs, Croats and Slovenians (later Yugoslavia). Hungary lost 67.3% of its pre-war territory, including huge areas populated mostly or mainly by Hungarians, and 58.4% of its population.

As a result approximately one third of the Hungarians became an - often oppressed - ethnic minority in some of the predominantly hostile neighboring countries. Trianon became the major point of reference of interwar nationalistic and anti-Semitic Hungarian regimes.

5 Hora

The best-known folk dance of pioneers in Eretz Israel. The dance is chiefly derived from the Romanian hora. Hora is a closed circle dance. Israeli dance is an amalgam of the many cultures and peoples which settled in Palestine, and then Israel. The original sources were Eastern European styles, Arabic and Yemenite.

6 Hatikvah

Anthem of the Zionist movement, and national anthem of the State of Israel. The word ‘ha-tikvah’ means ‘the hope’. The anthem was written by Naftali Herz Imber (1856-1909), who moved to Palestine from Galicia in 1882. The melody was arranged by Samuel Cohen, an immigrant from Moldavia, from a musical theme of Smetana’s Moldau (Vltava), which is based on an Eastern European folk song.

7 Neolog Jewry

Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into to (later three) communities, which all built up their own national community network.

The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions.

8 Kristallnacht

Nazi anti-Jewish outrage on the night of 10th November 1938. It was officially provoked by the assassination of Ernst vom Rath, third secretary of the German embassy in Paris two days earlier by a Polish Jew named Herschel Grynszpan. Following the Germans’ engineered atmosphere of tension, widespread attacks on Jews, Jewish property and synagogues took place throughout Germany and Austria.

Shops were destroyed, warehouses, dwellings and synagogues were set on fire or otherwise destroyed. Many windows were broken and the action therefore became known as Kristallnacht (crystal night).

At least 30,000 Jews were arrested and sent to concentration camps in Sachsenhausen, Buchenwald and Dachau. Though the German government attempted to present it as a spontaneous protest and punishment on the part of the Aryan, i.e. non-Jewish population, it was, in fact, carried out by order of the Nazi leaders.

9 Arany, Janos (1817-1882)

Outstanding Hungarian epic poet, member of the Hungarian Academy of Sciences. He is considered one of the founders of modern Hungarian poetry. He participated in the 1848 Hungarian Revolution and War of Independence but he didn’t play a significant political role; it was much more through his works that he supported revolutionary democracy.

He was born in a village but he became a true urban person, who knew and bore witness to big city life in the new metropolis, Budapest. Rustic and urbane life form an inseparable unity in his oeuvre.

10 Kiss, Jozsef (1843-1921)

One of the most important Hungarian Jewish poets. He was the first professed Jew who became famous as a Hungarian poet. His early poems followed the tradition of 19th-century Hungarian verse, although their heroes were assimilating Jews rather than Hungarian nobles and peasants.

He broke new grounds with poems about social change, moral degeneration, and the breakdown of traditional Jewish family life. In other poems he described the cruelty of economic life in the city. He was attracted by revolutionary ideas but he envisioned the revolution in the distant future and was shocked when the Hungarian Soviet Republic was established in Hungary in 1918.

He did not support it any longer. Anti-Semitism is a recurring motif in his poems. In 1890, with the backing of some friends, he launched a successful literary journal called A Het [the Week], and as its editor he gained a reputation as a leading figure in Hungarian literature.

11 Anti-Jewish laws in Romania

The first anti-Jewish laws were introduced in 1938 by the Goga-Cuza government. Further anti-Jewish laws followed in 1940 and 1941, and the situation was getting gradually worse between 1941-1944 under the Antonescu regime.

According to these laws all Jews aged 18-40 living in villages were to be evacuated and concentrated in the capital town of each county. Jews from the region between the Siret and Prut Rivers were transported by wagons to the camps of Targu Jiu, Slobozia, Craiova etc. where they lived and died in misery.

More than 40,000 Jews were moved. All rural Jewish property, as well as houses owned by Jews in the city, were confiscated by the state, as part of the ‘Romanisation campaign’.

Marriages between Jews and Romanians were forbidden from August 1940, Jews were not allowed to have Romanian names, own rural properties, be public employees, lawyers, editors or janitors in public institutions, have a career in the army, own liquor stores, etc.

Jewish employees of commercial and industrial enterprises were fired, Jewish doctors could no longer practice and Jews were not allowed to own chemist shops. Jewish students were forbidden to study in Romanian schools.

12 Yellow star in Romania

On 8th July 1941, Hitler decided that all Jews from the age of 6 from the Eastern territories had to wear the Star of David, made of yellow cloth and sewed onto the left side of their clothes.

The Romanian Ministry of Internal Affairs introduced this ‘law’ on 10th September 1941. Strangely enough, Marshal Antonescu made a decision on that very day ordering Jews not to wear the yellow star. Because of these contradicting orders, this ‘law’ was only implemented in a few counties in Bukovina and Bessarabia, and Jews there were forced to wear the yellow star.

13 Terezin/Theresienstadt

A ghetto in the Czech Republic, run by the SS. Jews were transferred from there to various extermination camps. It was used to camouflage the extermination of European Jews by the Nazis, who presented Theresienstadt as a ‘model Jewish settlement’.

Czech gendarmes served as ghetto guards, and with their help the Jews were able to maintain contact with the outside world. Although education was prohibited, regular classes were held, clandestinely.

Thanks to the large number of artists, writers, and scholars in the ghetto, there was an intensive program of cultural activities. At the end of 1943, when word spread of what was happening in the Nazi camps, the Germans decided to allow an International Red Cross investigation committee to visit Theresienstadt.

In preparation, more prisoners were deported to Auschwitz, in order to reduce congestion in the ghetto. Dummy stores, a cafe, a bank, kindergartens, a school, and flower gardens were put up to deceive the committee.

14 Joint (American Jewish Joint Distribution Committee)

The Joint was formed in 1914 with the fusion of three American Jewish committees of assistance, which were alarmed by the suffering of Jews during WWI.

In late 1944, the Joint entered Europe’s liberated areas and organized a massive relief operation. It provided food for Jewish survivors all over Europe, it supplied clothing, books and school supplies for children. It supported cultural amenities and brought religious supplies for the Jewish communities.

The Joint also operated DP camps, in which it organized retraining programs to help people learn trades that would enable them to earn a living, while its cultural and religious activities helped re-establish Jewish life.

The Joint was also closely involved in helping Jews to emigrate from Europe and from Muslim countries. The Joint was expelled from East Central Europe for decades during the Cold War and it has only come back to many of these countries after the fall of communism. Today the Joint provides social welfare programs for elderly Holocaust survivors and encourages Jewish renewal and communal development.

15 Nationalization in Romania

The nationalization of industry and natural resources in Romania was laid down by the law of 11th June 1948. It was correlated with the forced collectivization of agriculture and the introduction of planned economy.

16 Subcarpathia (also known as Ruthenia, Russian and Ukrainian name Zakarpatie)

Region situated on the border of the Carpathian Mountains with the Middle Danube lowland. The regional capitals are Uzhhorod, Berehovo, Mukachevo, Khust.

It belonged to the Austro-Hungarian Monarchy until World War I; and the Saint-Germain convention declared its annexation to Czechoslovakia in 1919. It is impossible to give exact historical statistics of the language and ethnic groups living in this geographical unit:

the largest groups in the interwar period were Hungarians, Rusyns, Russians, Ukrainians, Czech and Slovaks. In addition there was also a considerable Jewish and Gypsy population. In accordance with the first Vienna Decision of 1938, the area of Subcarpathia mainly inhabited by Hungarians was ceded to Hungary.

The rest of the region, was proclaimed a new state called Carpathian Ukraine in 1939, with Khust as its capital, but it only existed for four and a half months, and was occupied by Hungary in March 1939. Subcarpathia was taken over by Soviet troops and local guerrillas in 1944.

In 1945, Czechoslovakia ceded the area to the USSR and it gained the name Carpatho-Ukraine. The region became part of the Ukrainian Soviet Socialist Republic in 1945. When Ukraine became independent in 1991, the region became an administrative region under the name of Transcarpathia.

17 23 August 1944

On that day the Romanian Army switched sides and changed its World War II alliances, which resulted in the state of war against the German Third Reich. The Royal head of the Romanian state, King Michael I, arrested the head of government, Marshal Ion Antonescu, who was unwilling to accept an unconditional surrender to the Allies.

18 Ceausescu, Nicolae (1918-1989)

Communist head of Romania between 1965 and 1989. He followed a policy of nationalism and non-intervention into the internal affairs of other countries. The internal political, economic and social situation was marked by the cult of his personality, as well as by terror, institutionalized by the Securitate, the Romanian political police.

The Ceausescu regime was marked by disastrous economic schemes and became increasingly repressive and corrupt. There were frequent food shortages, lack of electricity and heating, which made everyday life unbearable.

In December 1989 a popular uprising, joined by the army, led to the arrest and execution of both Ceausescu and his wife, Elena, who had been deputy Prime Minister since 1980.

19 Radio Free Europe

The radio station was set up by the National Committee for a Free Europe, an American organization, funded by Congress through the CIA, in 1950 with headquarters in West Germany.

The radio broadcast uncensored news and features from Munich to countries behind the Iron Curtain. The programs were produced by Central and Eastern European émigré editors, journalists and moderators.

The radio station was jammed behind the Iron Curtain, team members were constantly harassed and several people were killed in terrorist attacks by the KGB. Radio Free Europe played a role in supporting dissident groups, inner resistance and will of freedom in communist countries behind the Iron Curtain and thus it contributed to the downfall of the totalitarian regimes of Central and Eastern Europe.

Pap Ferenc

Életrajz

Pap Ferenc csendes, egyszerű és barátságos. A vendégekkel nagyon udvarias. Sokat van otthon, inkább az íróasztala mellett ül, és kutatómunkát végez, olvas, jegyzetel. Tágas kertes házban lakik feleségével, aki ellentétben vele, nagyon energikus asszony. Pap Ferencnek gyenge a hallása.

Az apai dédapám családja Németországból származott, nagyon fiatalon vándorolhattak át az akkori Magyarországra. Kohn Eliézer, a dédapám, 1837-ben született Dunaföldváron. Ott főrabbi lett. 1875-ben, amikor nagyapám született – ő volt a legkisebb gyerek –, akkor még Dunaföldváron volt a család. Utána nevezték ki Békéscsabára a dédapámat, ahol nagyon hamarosan ismét főrabbi lett. Ez abban az időben történt, amikor az úgynevezett Kongresszus volt, és akkor születtek a felekezetek: ortodox, neológ és status quo. A dédapám neológ lett, valószínűleg liberálisabb volt. Prédikációkat is írt. Meg is van egy 1881-ből való nyomtatott prédikációja. Azt hiszem, hogy ő maga írta le a prédikációját magyarul és kinyomtatta, valószínűleg Békéscsabán. Nem hosszú az egész, csak arra emlékszem, hogy erősen dicséri benne Ferenc Józsefet. A dédapa 1907-ben halt meg. A feleségéről fogalmam sincs, de zsidó volt, az biztos.

A dédapámnak volt vagy 11 gyereke, a nagyapám volt a legfiatalabb közöttük. Egyik testvérét közülük Artúrnak hívták, orvos volt valahol a Dunántúlon. És azt hiszem, hogy volt egy szintén orvos testvére, akit Guidónak hívtak. Sajnos nagyon keveset tudok a testvérekről.
Apai nagyapám, Pap Illés egyáltalán nem volt vallásos. Nem kellett neki se apa, se vallás, se semmi. Tizenéves korában elege volt az otthoni környezetből, és elment Pestre, és akkortól kezdve ő tulajdonképpen teljesen vallástalan volt. Ott fejezte be a középiskolát, utána ugyancsak Pesten elvégezte az egyetemet is. Magyar–német szakon volt, de a filozófián is végzett valamit. Úgy tudták a családban, hogy neki két doktorátusa volt: egy nyelvészeti és egy filozófiai doktorátusa. Később végig nyelv- és irodalomtanár volt. Még Pesten, diákkorában, tagja lett egy irodalmi társaságnak, amit úgy hívtak akkor, hogy Kisfaludy Társulat [Helyesen: Kisfaludy Társaság – A szerk.]. Arany Jánossal foglalkozott, a német irodalomból pedig Lessinggel. Van neki egy könyve [jelentek meg irodalmi tanulmányai]. Ezeken kívül, volt egy régi sorozat, kicsit olyan „mindenki könyvtára”-szerűség, ami valószínűleg sokkal olcsóbb volt, és ebben jelent meg neki egy könyve Rákóczi Ferencről.

A 19. század végén Magyarországon nagyon megerősödött az antiszemitizmus. Volt akkor egy Istóczy Győző nevű szélsőséges pártvezér és képviselő. Tekintve a hátrányokat, amelyek származhattak [a zsidó névből, a nagyapa] megmagyarosította a nevét. Azért Pap, mert a szomszédok mindig úgy szólították őket, hogy „a papfiúk”, mert a dédapám rabbi volt, és ezért ők voltak a papfiúk. Ezenkívül mindenki, akit Kohnnak vagy Kohénnek vagy valami hasonló nevűnek hívtak, az kohanita származású. Innen is lehetett a „Pap”. Valamikor a 19. század legeslegvégén magyarosította meg a nevét, és az ő nyomán az összes testvérei „elpaposodtak”. Tizenegyen voltak testvérek, ő a legfiatalabb, megmagyarosította a nevét, és utána az összes testvére Pap lett.

Paulával, a nagyanyámmal még a múlt század végén ismerkedett meg, valószínűleg Bécsben vagy Pesten, és azt hiszem, valami távoli rokonok is voltak. A nagyanyámnak az apja bécsi szeszgyáros volt. A nagymama részéről egy testvérről tudok: volt egy Olga nevű nővére, aki Bécsben élte le az egész életét. Gyáros volt a férje, valami gazdag ember. Gyerekük is volt.

A nagyszüleim valamikor a 20. század elején házasodtak össze. Megtanult magyarul a nagyanyám, és magyarul is írt sok mindent. Első gyerekként, 1904-ben született Ibolya nagynéni. Ő már Papnak született. A század végen volt egy ismert nyelvész, úgy hívták, hogy Simonyi Zsigmond. [Simonyi Zsigmond (1853-1919): Budapesten, Lipcsében, Berlinben és Párizsban végezte tanulmányait, 1877-től egyetemi tanár, az MTA rendes tagja 1893-tól. A Magyar Nyelvtörténeti Szótár szerkesztője, a Nyelvtudományi Közleményeket, valamint a Nyelvészeti Füzeteket szerkeszti. – A szerk.] Arról volt szó, hogy az ő asszisztense lesz a nagyapám, de gyengén fizették az egyetemi munkát, és valamivel jobban fizették a középiskolát, úgyhogy a nagyapám Kassára ment tanárnak. Kassán született az apám, két évvel a nővére után. Onnan, vagy három-négy évre rá, Szolnokra kerültek. Volt ott, Szolnokon egy Kereskedelmi Iskola nevű tanítási központ, ott volt a nagyapám igazgató. Ekkor közbejöttek az 1918–1919-es események, az első világháború vége, és az úgynevezett szovjet forradalom [a Tanácsköztársaság]. Az érdekes volt, hogy ebben a felfordulásban mindketten, nagyanyám és nagyapám is állást foglaltak. Nagyapám úgynevezett polgári radikális volt, és nagyanyám állítólag kommunista. Nemsokára aztán rövid időre felkerültek Pestre. Pesten a nagyanyám az úgynevezett Százak Tanácsának – az egy olyan parlamentféleség – volt a tagja [A Magyar Tanácsköztársaság fennállása alatt nem működött ilyen nevű intézmény. Pap Ferenc talán a főváros 500 tagú tanácsára gondolt, amelynek a kerületek képviselőin kívül a népbiztosok többsége és más fontos vezetők voltak a tagjai. Ez az intézmény volt hivatott a nemegyszer gyors döntést kívánó válságos helyzetekben állást foglalni. – A szerk.], és egy javítóintézetszerűségnek lett a vezetője. Aztán 1919, azt hiszem, márciusában vége lett ennek a mozgalomnak. Miután összeomlott ez az egész, illegálisan mentek Bécsbe a jómódú nővéréhez. [A Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsa augusztus 1-jén mondott le, s ezután távozott a vezetők nagy része Bécsbe. – A szerk.] Onnan aztán nagyapám mindenfele küldött önéletrajzokat, ajánlkozásokat, s a temesvári Zsidó Líceum elfogadta a jelentkezését. [1919-ben alakult meg az iskola, élén a Tarbut Zsidó Iskolaegyesület közös kuratóriuma állt. – A szerk.] Így kerültek Temesvárra 1920-ban vagy 1921-ben.

Temesváron végig bérlakásban laktak, valahol a központban. Nagyapám a Zsidó Líceumban tanított magyart és németet. Van egy apró történet ezzel kapcsolatosan. A nagyapám szenvedélyes dohányos volt. Sokszor, amikor az órára bement, még akkor is ott fityegett a szájában a bőrszivar. Ezenkívül bajusza is volt. Így, szivarral együtt lerajzolták. Hát, hatalmas darab ember volt, és úgy becézték a diákjai, hogy „A Zöreg” [A névelő „z” hangját az „öreg” szóval együtt ejtették ki. – A szerk.]. Él még Kolozsváron néhány volt diákja. Fizikailag fejlett, termetes ember volt, és apám még sokszor – többé-kevésbé borzadozva, de humorosan is – emlékezett arra, hogy egy adott alkalommal reggelire tizenkét tojásból készült rántottát evett. Nagyanyám pedig otthon volt, és gondoskodott a három gyerekről. Magánszorgalomból kiélte az értelmiségi hajlandóságait. Írt színdarabokat, Temesváron elő is adták valami színdarabját. Nagyanyám 1929-ben halt meg.

Nagyapa második feleségét Hildának hívták. Jóval fiatalabb volt a nagyapámnál. Nem tudom, hogy hol ismerkedtek meg, de valamikor az 1930-as években házasodtak össze. Neki már volt egy felnőtt fia akkor, hogy most él-e vagy nem, nem tudom, de akkor Bécsbe került a fiú. Azt hiszem, hogy Karlsten Erstnek hívták. 1942-ben halt meg a második felesége, én őt nem ismertem.

Apámék hárman voltak testvérek, apám volt a középső. A legnagyobbik Ibolya. Ő zongorázni tanult, és zongorázni tanított. Később, a háború után – gyerekkoromban –, emlékszem, valami konfekció- vagy ruhaüzletben volt pénztárosnő. 1940-ben ment férjhez egy Hauben nevű temesvári zsidó líceumi tanárhoz, aki bukovinai, czernowitzi [ma: Csernovci, város Ukrajnában] származású volt. Oda nevezték ki Temesvárra, latint tanított. Ez a nagybátyám vagy tizenhárom nyelvet tudott. 1962-ben mentek ki Izraelbe. Ott a nagynéném már nem dogozott, a nagybátyám pedig a lakóhelyükről, Netanjáról járt Tel-Avivba az egyetemre, ahol tanított latint és ófranciát. Közben volt valami tanulmányi utakon is. Gyerekük nem volt.

A kisebbik nagynénit Klárinak hívták. Neki három férje volt. Előbb Temesváron, aztán Brassóban, aztán Bukarestben élt. Tisztviselő volt egész életében. Az első férje egy valódi szász volt, valamikor 1945-ben elváltak. A második férjével Brassóban ismerkedett meg, útmérnök volt. Azzal Bukarestben volt hosszabb ideig együtt. 1967-ben, amikor mindketten nyugdíjasok lettek, leköltöztek Kolozsvárra, elég közel a mi akkori lakásunkhoz. A férje, azt hiszem, 1973-ban, ugyanabban az évben halt meg, mint anyám, már Kolozsváron. Vegyes származású, román–magyar volt, de a családban ő volt „a legnagyobb magyar és zsidó”. Nem volt gyerekük. Aztán hozzáment a nagynéném egy bácsihoz, de nagyon rövid ideig tartott a házasság, mert a bácsi meghalt. Ez a harmadik férje zsidó volt. Surányi Mihálynak hívták. A nagynéném 1994-ben halt meg. Itt, Kolozsváron vannak eltemetve.

Elég mozgalmas fiatalsága volt apámnak, mert ő is és a nővére meg a húga is a szülőkkel mentek Bécsbe 1919-ben. Akkor, az első világháború után volt egy olyan akció, hogy az úgynevezett vesztes országok – és Magyarország vesztes ország volt – gyermekeikből sokat külföldre küldtek „feltáplálni”. Így került egy évre apám is és a kisebbik nagynéném Londonba. Iskolába jártak ott. Ugyanakkor a másik nagynéném, Ibolya egy anyai nagynénjéhez került Csehszlovákiába ugyanilyen címen, és ott volt egy ideig. Ez az időszak körülbelül egy évet tartott, úgy 1920 körül. Akkor mind visszatértek Temesvárra. Nagyapámnak már megvolt a tanári állása, és ott folytatták mind a hárman a tanulmányaikat a Zsidó Líceumban. Nagyapám nagyon szigorú volt, mint ahogy egyes tanárok szoktak lenni. Főleg a saját fiával volt szigorú. Tanította, sőt osztályfőnöke is volt egy időben. Azt többször is mondta apám, hogy neki mindig irtóan fel kellett készülnie, mert ha nem, akkor nagy baj volt.

Zsidós [aspektus] a líceumban valószínűleg az volt, hogy az egész líceum: a tanári kar és a diákok is magyar ajkú, magyar anyanyelvű polgárosodott [zsidó] emberekből állt, akiknél nem sokat számított a vallásosság. Valószínűleg hétvégeken kötelesek voltak templomba menni. Apám osztálytársai között is mindenki zsidó volt. Később, az évtizedek során szétszéledt a társaság. Nagyon kevesen maradtak Temesváron. Egyesek közülük elkerültek külföldre, Magyarországra vagy angolszász vidékre. Apám Kolozsvárra került. Körülbelül a második világháborúig működött a Zsidó Líceum. Azt hiszem, a negyvenes években már csak zsidó elemi volt Temesváron.

Talán 1924-ben érettségizett az apám, és akkor a bécsi nagynéni vállalta a továbbtaníttatását. Apám orvos szeretett volna lenni, de arra nem volt elég pénz, és így elvégzett egy egyéves kurzust Bécsben, egy kereskedelmi főiskola egyéves, lerövidített kurzusát. Most is létezik az a kereskedelmi egyetem, úgy hívják, hogy Világkereskedelmi Főiskola. [Aztán Temesvárra került az apa, mivel ott kapott állást. Ugyancsak ott ismerkedett meg későbbi feleségével, Pap Ferenc anyjával.]

Az anyai dédapám, Rosenthal Márkus, bőriparosként kezdte Temesváron. Később, már meglett férfi korában bőrüzlete volt Temesvár egyik negyedében. Nekik öt gyerekük volt, a legkisebb volt a nagyanyám, Gizella. Két nővére volt és két bátyja. A legidősebb fiú Zsigmond volt, következett egy lány, Cecília. Egy másik fiú, József, aki vegyész lett Pápán. És egy Rózsi néni nevű volt, azt hiszem, a legfiatalabb nővére. Ő Pesten, egy gyároshoz ment férjhez.

Klein Ferenc, a nagyapám kereskedősegéd volt a dédapám üzletében, és így kerültek össze a nagyanyámmal, Gizellával. Nem lett tulajdonos a nagyapám, mert túl fiatal volt. Akkoriban nagyanyám természetesen nem dolgozott. Nagyapám végig, amíg élt – nagyon keveset élt –, ott volt a dédapám üzletében, a kereskedésben. Nagyon fiatalon, rákban halt meg valamikor 1909 körül. Anyám 1909-ben született. Azt hiszem, néhány hónapos volt, amikor az apja meghalt.

Nagyanyám és anyám tulajdonképpen Pesten éltek azután, egészen az 1920-as évek derekáig. Pesten Friedmann Rózsi néni férjének, Friedmann Arnoldnak a gyárában dolgozott a nagyanyám jó sokáig. Ezalatt anyám Pesten egy híres táncművésznő, Szentpál Olga iskolájában tanult koreográfiát [Szentpál Olga (szül. 1895) mozgásművész-pedagógus volt, a Színművészeti Akadémia tanára, több koreográfiai mű szerzője. Ismert táncművészeti iskolája volt Budapesten. – A szerk.], s onnan aztán Würzburgba, Németországba került, ahol végzett. És csak utána mentek vissza Temesvárra. A nagyanyámnak külön lakása volt; tisztviselő volt. Azt hiszem, az első években anyám Lugoson nyitott iskolát tánciskolát és aztán Temesváron. [Lugos (1920–1940) – Város Romániában Temesvártól dél-keletre, a Temes folyó két partján, Szörény vármegye székhelye. Mint vármegyeszékhely fontos gazdasági, kereskedelmi és oktatási központ. Több gazdasági, kulturális és oktatási intézménye van, és számos egyesület, szervezet székhelye. A két világháború között itt szerkesztették a „Magyar Kisebbség” című nemzetpolitikai szemlét. Lakossága 1920-ban 20 ezer főt tesz ki (7600 román, 4200 magyar, 5900 német és 1700 zsidó). – A szerk.]

Hogy, hogy nem, az 1920-as évek végén összeismerkedtek apámmal, és 1930-ban összeházasodtak. Csak állami esküvőjük volt. Apámat akkor a temesvári állásból áthelyezték egy időre egy másik állásba, Bukarestbe, és ott éltek rövid ideig. Onnan Kolozsvárra kerültek, még az én születésem előtt, valamikor 1931–1934 között. Itt anyámnak koreográfiai iskolája volt, ún. ritmikus tánc és művészi torna iskolája. Apámat mindig úgy ismerték Kolozsváron, és úgy is mutatkozott be, mint a Pap Vera férje. Tehát anyám a plakátokkal ismertebb volt, legalábbis név szerint, mint apám.

Apámat megint kinevezték Bukarestbe, ott születtem én 1935-ben. Onnan átkerültünk Temesvárra, ott született az öcsém. 1938-ban végleg Kolozsvárra költöztünk. Volt akkor egy francia–román biztosítótársaság, és ennek a cégvezetőjeként került apám Kolozsvárra. Aztán 1940-ben, amikor a hatalomváltás volt, felajánlották neki, hogy menjen át román területre, Tordára, ugyanehhez a társasághoz, de ő nem akart. Ragaszkodott Kolozsvárhoz. Röviddel azután, 1938-tól kezdve jött a három zsidótörvény Magyarországon. Fokozatosan kizárták a zsidókat, először a művészeket, aztán kiterjesztették a többiekre is, és más megszorító intézkedéseket is hoztak. 1940-ben vagy 1941-ben megszüntették ezt a biztosítótársaságot, apám elvesztette az állását. Anyám nem is volt hivatalos állásban. 1938 után, amikor visszaköltöztek Kolozsvárra, akkor már nem volt meg a tánciskolája. Volt egy olyasmi, hogy zsidóknak nem lehetett állásuk, és akkor volt édesapámnak egy jó barátja, egy idősebb ember, aki vállalta azt, hogy az ő nevén menjen a biztosítótársaság. Aztán ennek is meg kellett szűnnie. Akkor apám könyvügynökséggel foglalkozott, járta egész Erdélyt könyvekkel. Nagy szórakozva mesélte egyszer, amikor hazajött, hogy elkerült egy állomásközpontra, ahol összekerült könyvügyben az állomásfőnökkel. Bemutatkozott neki, és az állomásfőnök azt mondta, hogy ilyen szép nevű embertől vásárol. Meg is vendégelte apámat, de nem tudta, hogy zsidó. Ez az 1940-es években történt.

A zsidóüldözés Temesváron – mint Dél-Erdély [ami akkor már Romániához tartozott] egyik városában – kisebb volt, mint a határon túl, Észak-Erdélyben, az akkori Magyarországon. A zsidóüldözés 1939-től 1944-ig abból állt, hogy időnként behívták a munkaképes férfiakat munkaszolgálatra. Így például anyám egyik unokanővérének a férje volt Karansebesen munkatáborban, ahol valamiféle árkokat kellett ásni. Mi, mind az egész család Magyarországon éltünk, itt, Kolozsváron. Kolozsvár 1940 szeptembere és 1944 között Magyarország volt [lásd: magyar idők].

1943 nyarán elvitték apámat munkaszolgálatra. Attól kezdve anyám tartott fenn minket, kitalált valami új iparművészeti remeket. Még gyerekkorában foglalkozott iparművészettel, és akkor nagy dilemmában volt, hogy iparművészettel foglalkozzon, vagy táncos legyen. Az 1940-es években elővette újra a régi iparművészeti tudását, és strandtáskákat gyártott. Akkor került Magyarországra a műanyag, a textilnek vagy a bőrnek az utánzata, és ebből készített strandtáskákat és adta el, úgy kupa alatt [titokban]. Még az volt, hogy kiadtunk a lakásból egy szobát egy hölgynek, aki a lányaival odaköltözött, és így jött össze a szűkös mindennapi.

[A kolozsvári gettó megnyitása előtt egy nappal Pap Ferenc családjának lehetősége nyílt a menekülésre.] 1944. május 3-án egy tordaszentmihályi román paraszt az utolsó pillanatban megnövelte a taksát egy családdal – Stösserékkel – szemben, akiket át akart menekíteni Romániába. El is vitték őket – eldeportálták –, és nem jött vissza egyikük sem. Sokallták az összeget, amit az ember kért. Anyám járt fel ezekhez a Stösszerékhez, a volt szomszédjukhoz, és ott derült ki, hogy mit akarnak csinálni. A román ember nagy dühösen eljött hozzánk, hogyha ezek a bőrüket nem becsülik ennyire, akkor minket átvisz ingyen. Úgy látszik, ez az ember többet tudott, mint mi. Így történt az, hogy ingyen vitt át. Akkoriban mi a volt Zápolya utcában laktunk. Onnan indultunk el. Bujkáltunk egy padláson, míg sötét lett, késő este, akkor aztán egy megbeszélt helyen találkoztunk az emberrel, és átvitt minket. Velünk volt anyám, öcsém és még egy szomszéd nő, aki valahogy megtudta, hogy mi mire készülünk, és addig rimánkodott anyámnak, hogy magával vitte őt is. Neki a férje ugyancsak munkaszolgálaton volt, meg is halt, nem jött vissza. Gyerekük nem volt.

Arra emlékszem, hogy nagyon sokat mentünk egy erdőn keresztül, és nagyon fárasztó volt. Szekérrel mentünk a györfalvi út végéig, ott összetalálkoztunk ezzel az emberrel, és attól kezdve aztán vitt minket egy nagyon félreeső úton. [Ma a Györgyfalvi negyed egyik főutcája, akkor még nem volt beépítve, és a Kolozsvárhoz közel eső Györgyfalva felé vezetett. – A szerk.] Én és az öcsém – én ekkor kilenc éves voltam, az meg öcsém hat – sokkal érettebbek lettünk ettől az egésztől, mint ahogy ebben a korban kellene. Elég sok részletre emlékszünk. Például nagyon jól emlékszünk arra, hogy még a györgyfalvi út vége előtt bevittek minket egy bakterházba, hogy teljen az idő. A háziasszony a testvére volt annak az embernek, aki minket átvitt. Egy adott pillanatban azt mondta nekünk a néni, hogy „Gyerekek, bújjatok gyorsan az ágy alá, mert jönnek a farkasok”. Akkor tulajdonképpen valami kontroll volt, valami csendőrellenőrzés. Miután mindent rendben találtak, és minket nem találtak meg, kijöhettünk az ágy alól. A néni adott mindkettőnknek egy-egy mélytányér krumplipaprikást azzal a szöveggel, hogy „Egyetek, egyetek, gyerekek, lehet, hogy ez lesz az utolsó vacsorátok…”. Jobbra, a Monostor [negyed] vége fölött van a Gorbó völgye, valahol ott mentünk át [Romániába]. Tehát nem a megszokott átkelőhelyen, a Felektetőn [Feleki tetőn], ahol meg is szigorították az őrizetet, és rengeteg menekülőt elfogtak, hanem más úton mentünk. Ez az ember nagyon jól ismerte a környéket. Átvitt a határon, és Tordaszentmihály előtt otthagyott minket. Ott bementünk ugyancsak egy román paraszt házába, teljesen találomra. Az ember valószínűleg rájött, hogy miről van szó. Az anyám azt kérte tőle, hogy vigyen be minket Tordára. Tordán volt ismerős, ott körülbelül hét vagy nyolc napig maradtunk, és utána vonattal Temesvárra utaztunk.

Temesváron anyám tulajdonképpen otthon volt, de mi, gyerekek akkor jártunk ott először. Anyám nagyon jól tudta, mit kell csinálni, merre, hova kell menni. Abba a házba mentünk, ahol a rokonság lakott: a nagyanyám és Cecília nővére, a családjával. Ott rejtőzködtünk. Az egy elég nagy ház volt, a hatósági ellenőrzés az teljesen véletlenszerű vagy nem létező volt, úgyhogy ettől nem nagyon kellett félni. Hanem valamikor 1944 júliusában egy haszonleső feladott minket. Így kerültünk vagy három napra a temesvári rendőrkapitányságra. Úgy szabadultunk meg onnan, hogy a rendőrkapitányt egy ismerős lefizette.

1944. augusztus 23-án volt a királyféle átállás. A király [lásd: II. Károly király] letartóztatta és elvitette Antonescut és kormányának néhány számottevő tagját, és átállt a szovjetek oldalára. Attól kezdve a hadműveletek a szövetségesek – amerikai, angol, francia, orosz – oldalán folytak tovább Németország ellen. Főleg vidéken ez az átállás persze nem történt egyik pillanatról a másikra. Az átállás abban állt, hogy szeptember legelején jöttek Temesvárra az úgynevezett vörös csapatok. Akkor mi, mint nagyon sok ember, kétségbeestünk, és egy közeli falu felé menekültünk. Összetalálkoztunk ezekkel a csapatokkal, és azok azt mondták nekünk, hogy menjünk vissza nyugodtan a városba, mert Hitlernek „kaputt”.

1944. október 11-én volt Kolozsvárnak a felszabadulása, tehát az egyesült szovjet és román csapatok leverték a németeket. Talán egy héttel később a szüleim már jöttek is haza Kolozsvárra. Mi Temesváron beiratkoztunk az iskolába, az öcsém az egyik zsidó elemi első osztályába, én pedig a negyedikbe, és azt elvégeztük. 1945 nyarán mi is visszakerültünk Kolozsvárra. Akkoriban lakás volt elég. Tizenhétezer zsidó volt a deportálás előtt Kolozsváron, és ezeknek a lakásai 1944-ben mind felszabadultak. [A Zsidó Világkongresszus hivatalos kimutatása szerint 1941-ben Kolozsvár 110 956 lakója közül 16 763 zsidó származású volt. – A szerk.] Mi, gyerekek már a készbe jöttünk. Akkor én újra visszavedlettem gyerekké. Azt tudom, hogy lehetett válogatniuk a szülőknek, és azt a lakást választották – az állomás fele egy utcában –, ami viszonylag csendes volt, és mégsem volt messze a központtól.

Az elején apám tisztviselője volt egy frissen megalakult, kommunista irányadás alatt álló zsidó szervezetnek. Azt úgy hívták, hogy Zsidók Demokratikus Szövetsége [Zsidó Demokrata Szövetség]. Az anyám egy ideig egy zsidókat átképző központnak volt a titkárnője. Akkoriban ez még nem volt állami szervezet, hanem a bukaresti zsidó hitközség [szervezte ezeket a központokat, mert] valamiféle mesterséget akart adni azok kezébe, akik elvesztettek minden kilátást maguk körül. Volt egy ilyenfajta mozgás az összes közép-kelet-európai országban, hogy a zsidóság, akik visszatértek a deportálásból, és nem folytathatták az azelőtti mesterségüket, fizikai munkára képeződjenek át. Ennek az iskolának, szervezetnek úgy rövidítették a nevét, hogy ORT. [1880-ban belügyminiszteri rendelettel létrehozták Oroszországban a Kézműves és Mezőgazdasági Szakismeretek Terjesztését Elősegítő Szervezetét (rövidítve: ORT)A szervezetet célja az volt, hogy az úgynevezett zsidó övezetben – azaz a zsidó letelepedés számára megnyitott területeken – az orosz zsidókat kézműves és mezőgazdasági szakismeretekhez juttassa Az első ORT-bizottság pénzzel segítette a zsidó iskolákat a kézműves- és mezőgazdasági képzés beindításában, kölcsönt nyújtott az iparosoknak, és kis földterületeket vásárolt családi művelésre. Mindaddig az ilyen jellegű tevékenységek többségének gyakorlásától a törvények kifejezetten eltiltották a zsidókat. – A szerk.] Több fizikai munkára vonatkozó osztálya volt: lakatos, esztergályos, asztalos, ilyesmik, és ennek az iskolának a titkárnője volt anyám egy ideig. 1945-ben vagy 1946-ban mindketten szakmába kerültek, apám tisztviselő, könyvelő lett egy kolozsvári gyárban, onnan aztán átkerült máshová. Anyám a kolozsvári Pionír Központ balettosztályának lett a tanára. 1947 végén volt Mihály király [lásd: Mihály király] lemondása vagy lemondatása. 1948 folyamán egyre inkább a kommunista állam kezébe ragadott fokozatosan mindent. A nagy államosítás is ennek a velejárója volt. Az 1948 körüli években anyám a kolozsvári Balett Líceumba került, ahol tanár volt és aligazgató. Ugyanakkor valamikor 1949-ben bekerült az akkor megnyílt úgynevezett. kolozsvári Konzervatóriumba. Akkor ez elsősorban magyar intézmény volt, illetve magyar és vegyes. Ő a színpadi mozgás alapjai nevű tantárgyat oktatta. Itt aztán megmaradt, az egyesített, újabbfajta konzervatóriumban is, sőt 1965-ben történt nyugdíjazása után is. [1959-ben, amikor összevonták a kolozsvári magyar Bolyai egyetemet a román Babeş egyetemmel és így lett a mai Babeş-Bolyai egyetem, hasonló történt a konzervatóriummal is, a magyar és a román szakokat összeolvasztották. – A szerk.] [lásd: kolozsvári tudományegyetem]

Az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején voltak ún. tehetségkutatások. Abban az iskolában, ahova járt az öcsém, kitalálták, hogy megfelel táncosnak. Az anyám, aki benne volt a szakmában, határozottan ellenezte az ötletet, nem akart a fiából táncost csinálni. Ennek ellenére az öcsém mégis a koreográfiai iskolába ment Kolozsváron. Az 1950-es években, amikor be kellett vonulni katonának, szerencséje volt. Ő nem végzett egyetemet, rövid kiképzés után bekerült a Kolozsvári Katonaegyüttesbe, ahol táncolt. Utána, rövid ideig a Magyar Opera balett-táncosa volt, és hosszabb ideig, 1969-ig a Román Opera balettkarának a tagja. 1969-ben elment Amerikába, 1973 óta Philadelphiában van, és a Performing Arts balettosztályán tanít. Ott nősült meg Amerikában, van egy amerikai zsidó felesége, de nem hiszem, hogy tartanák a zsidó tradíciókat. A philadelphiai zsidósággal sem tartják a kapcsolatot. A barátaik sem zsidók.

Én a kolozsvári Zsidó Líceumba jártam 1945-től 1948-ig, az úgynevezett tanügyi reformig, amikor ezt az iskolát megszüntették. Nem az iskolában, hanem az iskolán kívül több zsidó ifjúsági szervezet létezett, de sok iskolás részvételével. Valószínűleg volt sportszervezet is, de elsősorban zsidó öntudatra nevelés volt. Egyesek ezek közül a szervezetek közül radikálisabbak, tehát cionisták voltak. Ők azt mondták, hogy az egyetlen kivezető út az, hogy mindenki kivándoroljon. Mások pedig alkalmazkodtak a körülményekhez, és azt mondták magukban, hogy íme, itt a lehetőség valamiféle zsidó életet teremteni Romániában. Én nem voltam tagja se egyiknek, se másiknak. 1948-ban, amikor megszüntették az összes felekezeti iskolát, többek között a zsidó iskolákat is, akkor felvételiztem és átkerültem abba az iskolába, ahol érettségiztem is aztán. Ezt Klasszikus Líceumnak hívták. Akkoriban csak vagy hat ilyen egyedülálló iskolatípus volt Romániában: Kolozsváron, Temesváron, Nagyváradon és még valahol egy, Bukarestben kettő. Csak ebben az iskolatípusban tanultak latint és görögöt.

Az osztálytársak tudták, hogy zsidó vagyok, de egyáltalán nem törődtek vele, legalábbis nem mutatták. Azért volt egy érdekes dolog. Az első évben, 1945/46-ban egy román iskolába jártam. Több ember volt, de főleg kettő, aki akkor még azt hitte, hogy ez egy nagyon ideiglenes állapot [a zsidókra nézve]. A szünetekben azzal szórakoztak, hogy körülvettek és vertek, ahogy tudtak. Három évvel később, 1948 után közülük az egyikkel újra osztálytárs lettem a klasszikus iskolában, és a világ legkezesbárányabbja volt már akkor, úgyhogy a magatartása száznyolcvan fokot változott.

Amikor végeztem a líceumban, még abban az évben beiratkoztam a Babeş egyetemre, történelem szakra [lásd: kolozsvári tudományegyetem]. 1956-ban végeztem. Utána néhány hónapig vártam, mivel az akkori igazgató azt mondta, hogy állást kapok a Történelmi Intézetben, de ez nem jött be. Hét évig mindenféle munkám volt. Az első munkahelyem az akkori „Igazság” napilapnál volt. A külpolitikai rovat számára fordítottam az Ager Press, a bukaresti román hírügynökség bejövő híreit. Ez volt körülbelül másfél hónapig, 1956 végén. Ott nem volt meg a lehetőség arra, hogy véglegesítsenek. Kovács András volt a főszerkesztő akkor, aki utána fölkerült a „Hét”-hez. 1957 elején román–magyar fordítással foglalkoztam. Utána következett a pionír-instruktorság, úgynevezett pionír főinstruktor voltam, akkor ez fizetett állás volt. Nem tanítani kellett őket, hanem gondoskodni a tevékenységükről minden téren. Utána szintén egy vagy másfél hónapig helyettesítettem egy történelemtanárt egy kolozsvári iskolában, magyarul tanítottam. Azután jött az első igazi állásom, 1957 tavaszán korrektor lettem a kolozsvári nyomdában, nyár vége fele átkerültem a „Korunk”-hoz [lásd: Korunk]. Ott technikai szerkesztő voltam körülbelül három évig. Mindenhol leépítések voltak, úgy kerültem ki. Utána pedig szintén majdnem három évig a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban dolgoztam. 1963 decemberétől a kolozsvári Történelmi Múzeumban dolgoztam, először muzeográfusként, aztán főmuzeográfusként, aztán főkutatóként. 1981 márciusában doktoráltam.

A szakmunkára sok időt áldoztam. Azonkívül sok száz cikket fordítottam. Főleg az 1950-es, 1960-as években általában az erdélyi magyar kutatók nem tudtak rendesen románul. Én pedig egyedüli voltam, aki magyar anyanyelvűként román egyetemre jártam, és majdnem mindenkinek, aki történelemmel, művészettörténettel, néprajzzal, filológiával foglalkozott, én fordítottam magyarról románra. A [doktorátusi] szakmunkán kívül sok időt fordítottam az „Acta Musei Napocensis”, a Kolozsvári Történeti Múzeum Évkönyvének a szerkesztésére. [Az 1984–1988-as évkönyveket korrigálta Pap Ferenc mint szerkesztőségi titkár. Ma a múzeum neve: Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum, románul: Muzeul National de Istorie a Transilvaniei.] Ezenkívül több mint 20 könyvet és könyvrészletet is lefordítottam. Most is éppen egy nagyon érdekes 17. századi kéziraton dolgozom.

A hitközségi életbe én később kapcsolódtam be. 1984-ben, a hitközség akkori kolozsvári elnöke, Kertész Miklós, aki ügyvéd volt, fiatalkorában jó barátja az apámnak, megkért engem, hogy mint muzeológus vegyek részt az ország első holokauszt-kiállításának az előkészítésében. A hitközség elnökének javaslatára Lövith Márk Egonnal és még egy építésszel, Lidianu Daniellel megrendeztük a kiállítást. [A Centropa Lövith Márk Egonnal is készített interjút.] Én mint muzeológus, Lövith mint az egésznek a művészi tervezője és az építész, aki szintén tagja volt a szervezőknek. Az előkészítés az anyagok beszerzéséből és elhelyezéséből állt. Helyenként bizony az eredetihez legközelebb álló műanyagokat kellett beszerezni és beállítani. Például kaptunk úgynevezett Heftling [fogoly]-öltözetet a Magyar Operától. Bábut öltöztettünk ebbe a ruhába. Fényképek voltak a falon, ezeket el kellett rendezni bizonyos szabály szerint, és mindenféle más tárgy volt még a kiállításon. Például volt egy úgynevezett „ilsekoch”-szappan is. Ez az Ilse Koch felesége volt az auschwitzi tábor egyik vezetőjének. Ő azt mondta a férjének, hogy „Miért veszítsük el ezt az értékes anyagot? A meghalt zsidók csontjából szappant kell készíteni”. Sok ilyen szappan készült, és volt egy ilyen mosószappan, amit kiállítottunk. Volt még az amerikaiak által kiállított több igazolványféleség, hogy az illetők ebben és ebben a lágerben voltak, itt és itt szabadultak fel. Egy szobányi anyag gyűlt össze. A Horea úti zsinagógában, a Tórától jobbra van egy kis szoba, ott rendeztük be ezt a kiállítást. 1984 óta tag vagyok a Hitközségnél, számomra ez olyan természetes dolog, mint ahogy magyar is vagyok. De inkább a tagsági díj fizetés végett megyek oda. Legjobban úgy lehetne mondani, hogy magyar zsidó vagyok, ezt nincs mit részleteznem.

Egy kolléganő által – az Egyetemi Könyvtárból – ismerkedtem meg a feleségemmel, akinek ő a barátnője volt. Sem neki, sem az apósomnak vagy az anyósomnak nem volt semmi kifogásuk az ellen, hogy zsidó vagyok. Nekünk csak polgári esküvőnk volt, 1972-ben házasodtunk össze. Akkor nem gondoltunk arra, hogy a gyerekünket zsidónak vagy magyarnak neveljük. Nekem annyira mindegy volt. Konfirmált a gyerek, reformátussá lett. De nem ezen múlnak a dolgok. Volt egy eset a lányommal, aki elég hirtelen haragú. Pesten valahol kapott a fejére [valószínűleg bosszantották] a zsidó származása miatt, és nem hagyta magát. Zsidó ünnepet egyáltalán nem tartunk, hanem a húsvétot, karácsonyt.

Aron Neuman

Neuman, Aron
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Februar 2003

Herr Neuman ist ein kleiner, gebeugt gehender Mann von 86 Jahren. Er ist einsam und unglücklich, denn seit dem Tod seiner Frau, im Jahre 2000, lebt er allein. Herr Neuman ist überaus freundlich, spricht sehr schnell und sagt nach jedem zweiten Satz: ‘Ja, ja - so ist das‘ oder: ‚kurz und bündig‘, worauf ein Schwall von vielen Sätzen folgt. Trotz der Familie seiner angeheirateten Tochter Sonja, die in Wien lebt, spricht er oft vom Tod, den er sich herbei wünscht, obwohl er sehr glücklich mit den Enkeltöchtern ist. Sein Sohn mit Familie lebt in Australien und besucht ihn alle zwei Jahre. Durch seine Herzkrankheit darf Herr Neumann nicht mit dem Flugzeug fliegen.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Palästina
Während des Krieges
Polen
Nach dem Krieg
Von Israel nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Ich heiße Aron Neuman und wurde am 17. April 1917 in Wodislaw, in Polen, geboren. Meine Großeltern väterlicherseits habe ich nicht kennen gelernt, sie waren schon tot, als ich geboren wurde. Der Großvater hieß Rubin Neuman, an den Namen der Großmutter kann ich mich nicht erinnern. Ich weiß, dass sie beide sehr religiös waren. Der Großvater hatte in Wodislaw einen Lederwaren Großhandel. Meine Großeltern sprachen jiddisch. Sie hatten viele Kinder, es waren vielleicht acht Geschwister. Alle Kinder wurden streng religiös erzogen. Mein Vater und seine Geschwister besuchten eine russische Schule, weil Wodislaw bis zum 1. Weltkrieg zu Russland gehörte – natürlich gingen sie auch in eine Jeschiwa 1. Ich habe fast keinen von denen gekannt. Ich kann mich aber an Erzählungen erinnern.

Mein Vater hieß Michael Neuman. Er wurde 1878 in Wodislaw geboren. Er war Sägewerksinhaber und Landwirt.

Mein Onkel Joel Neuman war der älteste Bruder meines Vaters. Er hatte mit seiner Frau fünf Kinder: Mosche, Chaim, Josef und Schlomo - an den anderen Namen kann ich mich nicht erinnern. Onkel Joel war Zionist. Zwischen 1920 und 1922 ließ der Onkel die Maschinen seiner Textilfabrik in Warschau [Polen] zum Hafen nach Danzig [Polen] bringen und nach Palästina verschiffen. In Tel Aviv existierte aber noch kein Hafen, die Maschinen waren schwer, und sie fielen beim Ausladen ins Meer, und das Meerwasser hat die Maschinen zerstört. Dadurch hatte er alles verloren. Er kam mit seiner Frau nach Warschau zurück, war ein gebrochener Mann und erkrankte an Krebs. Mein Vater fuhr zu seinem Bruder, kam nach der Beerdigung zurück und sagte: ‚In meinen Armen ist er gestorben!’

Die Kinder vom Onkel Joel waren in Palästina geblieben. Damals war auch Ägypten unter englischer Herrschaft. Der älteste Sohn Mosche war ausgebildeter Textiltechniker und ist nach Kairo gegangen. In Kairo [Ägypten] hat er einen reichen Juden kennen gelernt, der eine gut gehende Fabrik gehabt hat und eine einzige Tochter, die noch nicht verheiratet war. Sie haben sich verliebt und geheiratet. Mosche erbte die Textilfabrik und ist in Kairo geblieben. Seine Mutter ging nach dem Tode meines Onkels Joel zu ihrem Sohn Mosche nach Kairo.

Ich weiß nicht, warum Mosche und seine Frau so früh gestorben sind. Seine Mutter und seine Geschwister haben alles geerbt, es verkauft und sich Existenzen in Palästina aufgebaut.
Josef hatte zwei Söhne, die waren Piloten beim Militär und einer war 1948 im Unabhängigkeitskrieg 2 als Flieger dabei. Er arbeitete später für EL AL [israelische Fluggesellschaft] als Flugkapitän, und als ich einmal nach Israel geflogen bin, holte mich mein Cousin Josef vom Flughafen ab und sagte: ‚Du bist mit meinem Sohn geflogen, er war der Kapitän deines Flugzeuges.’ Schlomo war der jüngste Sohn, mit dem hatte ich noch in Israel Kontakt, aber auch er ist schon gestorben.

Meir Neuman hatte ein Lederwarengeschäft in Wodislaw [Polen]. Er war verheiratet und hatte vier Kinder: Nathan, Josef, Bronja, und noch eine Tochter, deren Namen ich nicht mehr weiß. Diese Tochter war verheiratet und hatte sechs Kinder; alle wurden im Vernichtungslager Treblinka [Polen] ermordet. Bronja hatte mit ihrem Mann ein Kind. Sie wurden im KZ Auschwitz ermordet. Den Onkel Meir haben die Deutschen erschossen. Er war einmal gestürzt und hatte sich das Schlüsselbein gebrochen, dadurch konnte er sehr schlecht gehen. 1942, als die Deutschen die Stadt ‚judenrein‘ machten, hatte er sich zu dem Sammelplatz auf eine Wiese geschleppt und auf der Wiese wurden er und ein dicker Jude, der Herr Friedberg, erschossen. Seine Tochter, deren Namen ich vergessen habe, stand mit ihren Kindern dabei. Onkel Meir und Herr Friedberg wurden am Rand der Wiese begraben. Alle Mitglieder dieser Familien wurden ermordet.

Eisig Neuman hatte eine Frau und viele Kinder. Wie viele Kinder sie hatten, weiß ich nicht. Das waren alles sehr gläubige Juden, deshalb waren es auch Großfamilien. Ich glaube, Onkel Eisig war von Wodislaw nach Bendzin [Polen] gezogen und lebte dort. Aber ich kannte die Familie nicht.

Eine Schwester meines Vaters, von der ich den Namen nicht mehr weiß, hatte einen Herrn Manella geheiratet. Dieser Manella war beim russischen Militär fünf Jahre Arztgehilfe. Er arbeitete dann als Arzt in Wodislaw, war sehr begabt und half vielen Leuten. Der Onkel starb, bevor die Deutschen kamen, die Tante wurde im KZ Auschwitz ermordet.

Der Großvater mütterlicherseits hieß Alter Ptasnik. Er wurde 1853 in Dzialoszice [Polen] geboren und war Sägewerksbesitzer. Er war groß, hatte einen langen weißen Bart und ging mit einem Stock. Er lebte in Dzialoszice und war sehr religiös. Selbstverständlich trug er immer einen Hut oder ein Käppi. Da die Großmutter in den 1920er-Jahren gestorben war, lebte er allein in einer kleinen Wohnung. Ich fuhr oft mit dem Fahrrad zu ihm und brachte ihm Lebensmittel. Er hatte eine rabbinische Schule besucht und war soweit ausgebildet, dass er meine Schwester Esther verheiraten konnte, dazu hatte er die Befugnisse. Die Hochzeit fand bei den Eltern in Sendzishow [Polen] statt und war sehr feierlich. Ich kann mich erinnern, wie der Großvater kam und sie traute. Er saß dabei auf einem Sessel, der extra für ihn vorbereitet war. Es wurde Klezmer-Musik gespielt, einer hatte gedichtet und alle besungen. Auch viele Christen waren dabei.

Im Jahre 1942 wurde mein Großvater in Dzialoszice von den Deutschen zusammen mit anderen Juden - Männer, Frauen, alte Leute - zum Friedhof geführt. Dort haben sie ein Grab ausheben müssen, wurden erschossen und verscharrt.

Meine Mutter hatte mehrere Brüder und Schwestern, die ich aber nicht sehr gut kannte. Eine Schwester war mit Herrn Zuckermann verheiratet. Sie hatten ein Geschäft am Marktplatz und Onkel Zuckermann war Stadtrat im Rathaus. Er war ein sehr kluger Mensch - beliebt und bekannt im Ort. Diese Schwester meiner Mutter half dem Großvater sehr viel. Von der Familie Zuckermann überlebten zwei Brüder, Mosche und David. Sie starben später in Israel

Mein Onkel Abraham Ptasnik hatte einen weißen Bart wie der Großvater. Seine gesamte Familie, Kinder und Enkelkinder hatten sich nach dem Überfall der Deutschen bei polnischen Familien versteckt. Sie wurden verraten und alle erschossen.

Benjamin Ptasnik hatte sechs Kinder. Sein Sohn Pinchas Ptasnik überlebte das KZ in Plaszow [Polen] und ein KZ in Deutschland. Er lebt in Israel, hat zwei Töchter und ist an Alzheimer erkrankt. Alle anderen Mitglieder dieser Familie wurden ermordet.

Jacob Ptasnik ließ seine Frau und zwei Töchter in Polen zurück und floh auf die russische Seite. Dort wurde er bei einer Razzia in einer Stadt mit 9 000 Juden zusammen erschossen. Seine Frau und die zwei bildschönen Kinder waren mit mir im Arbeitslager. Die Kinder wurden im Vernichtungslager Treblinka [Polen] ermordet, seine Frau überlebte den Holocaust.

Meine Kindheit

Meine Mutter hieß Sima Neuman, sie war eine geborene Ptasnik. Sie wurde 1882 in Dzialoszice geboren.
Meine Eltern hatten sich vor dem 1. Weltkrieg durch einen Schadchen, das war ein Heiratsvermittler, kennen gelernt, der die Kinder vom Großvater Neuman und vom Großvater Ptasnik vermittelt hat. Sie sind sich begegnet und haben geheiratet. Mein Vater war in Sendzishow sehr bekannt und beliebt. Er war so klug, dass sogar Christen ihn bei Streitigkeiten manches Mal als Schiedsrichter befragten. Sendzishow war ein kleines Städtchen, in dem sich mein Vater nach dem 1.Weltkrieg zwanzig Hektar Land gekauft und eine Landwirtschaft aufgebaut hatte. Wir hatten ein großes Haus mit sechs Zimmern.

Meine Mutter war sehr religiös, betete jeden Samstag, zündete am Schabbat 3 Lichter und kochte koscher. Sie war Hausfrau und Mutter und arbeitete in der Landwirtschaft mit.
Wir waren sechs Geschwister. Ich hatte drei Brüder - Martin, Karl und Josef - und zwei Schwestern, Hanna und Esther. Ich war das jüngste Kind, 18 Jahre jünger als mein ältester Bruder Martin.

Martin wurde 1899 in Wodislaw geboren. 1921 musste er zum polnischen Militär und wurde sofort an die Front gegen die Russen geschickt. Polen führte 1921 Krieg mit den Russen. Ich war damals erst vier Jahre alt. Nachdem mein Bruder gemustert worden war, musste er sich umziehen, ihm wurde ein Karabiner umgehängt, und er wurde nach Warschau geschickt. Der Zug hielt vorher noch einmal an der Bahnstation in Sendzishow. Weil mein Bruder mich so sehr geliebt hat, lief er schnell noch einmal nach Hause. Er hat so geweint, mich an sich gedrückt und geküsst und mich ganz nass gemacht mit seinen Tränen. Dann musste er in den Krieg ziehen. Aber Gott sei Dank kam er zurück. Martins Frau hieß Mala. Sie hatten drei Kinder: Ewa, Dolek und Isidor. Diese Ehe kam nicht durch einen Schadchen zustande. Sie haben sich verliebt und geheiratet, das war eine richtige Liebesgeschichte. Die Tochter Ewa wurde 1924 geboren. Sie war neunzehn Jahre alt, als sie erschossen wurde. Als die Deutschen kamen, wurde sie mit vier anderen von einer polnischen Bauersfrau versteckt und 1943 von Polen verraten. Alle vier wurden erschossen, das Haus der Bauersfrau angezündet und zwei ihrer Söhne gehenkt. Dolek, Isidor und Martin waren mit mir im Zwangsarbeitslager. Isidor, Izio haben wir ihn genannt, ist mit seiner Mutter Mala nach Treblinka deportiert und ermordet worden. Er war dreizehn Jahre alt. Martin und sein Sohn Dolek haben das KZ Buchenwald [Deutschland] überlebt. Martin hat nach dem Krieg eine Christin geheiratet und starb 1964 in Polen an einem Herzinfarkt. Dolek heiratete auch eine Christin, hatte zwei Töchter und starb vor fünf Jahren in Kattowitz.

Mein Bruder Josef wurde 1910 geboren. Er war Inhaber zweier Sägewerke in Sendzishow und verheiratet mit Helena Sternfeld. Sie hatten eine Tochter Dunja. Helena war blond und ihre Eltern hatten ein großes Gut mit 400 Morgen Land und dreizehn Knechten. Sie waren sehr reich. Ihr ältester Bruder hatte in Paris Medizin studiert und wurde Arzt. Er lebte in Paris, verliebte sich in die Tochter des japanischen Gesandten in Paris und heiratete sie. Sie haben einen Sohn. Helenas Bruder war ein schöner, großer, blonder Mann. Nach dem Einmarsch der Deutschen in Paris wurde er in der japanischen Botschaft versteckt. Von der Familie Sternfeld konnten sich alle - außer dem Vater - mit falschen Papieren retten. Den Vater haben die Deutschen verhaftet, als er einmal in der Stadt war, um etwas zu besorgen. Er wurde nach Treblinka [Polen] deportiert und ermordet.
Nach dem Einmarsch der Deutschen bekam mein Bruder Josef einen österreichischen Ariseur. Der beste Fachmann von uns war der Josef, und der Österreicher war kein Fachmann; er brauchte meinen Bruder. Das meldete dieser Österreicher der Gestapo, deshalb durfte Josef dort bleiben. Er bekam ein Zimmer und leitete das Sägewerk. Sein zweites Sägewerk wurde liquidiert, alles verkauft und das Geld an die Deutschen überwiesen. Das Sägewerk war mit einer Mühle zusammen gekoppelt. Der Leiter der Mühle, ein Pole, war der Bezirksleiter der Untergrundbewegung Armia Kraiowa [polnische nationalistische Heimatarmee]. Er riet Josef, sich falsche Papiere zu beschaffen.

Mein Bruder Karl wurde 1903 in Wodislaw geboren. Er war drei Jahre beim polnischen Militär. Gleich nach dem Militär ging er nach Oberschlesien und heiratete in Krakau [Polen] seine Frau Rina. Er bekam ein bisschen Mitgift von seiner Frau – auch er hatte Ersparnisse - und kaufte mit dem Geld einen Holzplatz in Königshütte [polnisch: Chorzów, Polen]. Das war ein großer Holzplatz mit viel, viel Holz, auch mit Edelhölzern. Es ging ihnen sehr gut. Sie bekamen zwei Söhne: Fred ist 1934 geboren und Reuven 1940, schon während des Krieges. Bei Kriegsausbruch war Karl der Reichste der Familie. Er hatte den Holzplatz sehr gut geführt und viel Geld verdient. Als der Holzplatz nach Kriegsausbruch beschlagnahmt wurde, war er meiner Meinung nach eine Viertel Million Dollar wert. Karl wurde während des Holocaust mit seiner Frau und den Söhnen in Warschau von Polen auf dem Dachboden versteckt. 1950 emigrierten alle zusammen nach Israel. Fred und Reuven maturierten sie in Israel. Reuven studierte in England Innenarchitektur und arbeitete später in der Firma des Vaters. Fred lebt in Australien. Mein Bruder Karl starb 1990 in Israel.

Meine Schwester Esther wurde 1914 geboren. Sie und Raphael Mandelmann lernten sich kennen, verliebten sich und heirateten. Sie hatten ein Söhnchen, Mietek. Das Kind wurde 1939 geboren, und meine Schwester flüchtete mit Mietek nach Warschau. Sie hatte eine Adresse bekommen und war bei einer Witwe versteckt. Solange sie Geld hatten, konnten sie bei der Witwe bleiben. Als sie kein Geld mehr hatten, die Witwe war auch sehr arm, versuchte sie, meine Schwester mit Tabletten umzubringen. Um Mietek hat sie sich gekümmert, den liebte sie. Eines Tages hatte mein Bruder Karl in seinem Versteck einen Traum: Der Großvater Alter Ptasnik, der die Schwester Esther getraut hatte, kam zu ihm und wollte ihn mit einer Krücke schlagen. Du hast deine Schwester vergessen, du kümmerst dich nicht darum, was mit deiner Schwester passiert! Am nächsten Abend nahm Karl sich eine Droschke, fuhr zu dem Versteck unserer Schwester Esther und fand sie bewusstlos auf einem Strohsack. Er brachte Esther und Mietek zur Droschke, fuhr zu den Leuten, die ihn und seine Familie versteckten, und sie nahmen auch Esther und Mietek auf. Nachdem es Esther wieder gut ging, bekam sie ein anderes Versteck. 1946 ging Esther nach Deutschland und arbeitete in einem DP Lager 4 in Wasseralfingen, weil sie in die USA emigrieren wollte. Dort lernte sie einen Juden, einen Überlebenden des Ghettos in Lodz kennen, der Koslowski hieß. Esther ging mit Mietek in die USA und wurde dort sehr gut aufgenommen. Eine jüdische Organisation schickte sie in ein kleines Städtchen. Dort bekam sie eine herrlich eingerichtete Dreizimmerwohnung mit allem drum und dran, voller Kühlschrank, alles war da, und überall standen Geschenke. Wie sie reingekommen ist in die Wohnung, hat sie angefangen zu weinen. Da haben die Leute vom Komitee sie gefragt, ob die Wohnung ihr nicht gefällt: ‚Doch’ hat sie gesagt, ‚aber zum ersten Mal nach dem Krieg habe ich eine Wohnung, ein Dach über dem Kopf.’ Sie war die erste Holocaust-Überlebende, die in dieses Städtchen kam. Sie lernte Englisch und Mietek ging in die Schule. Alle paar Tage fand sie Pakete neben der Tür von jüdischen Mitbewohnern. Nach einigen Monaten kam Herr Koslowski, er hatte sich in sie verliebt. Sie heirateten und gingen zusammen nach San Francisco, weil er dort einen Bruder hatte. Das war der größte Fehler, den sie gemacht hat. Sie hätte mit ihrem Sohn in dem Städtchen bleiben sollen. In San Francisco eröffneten sie ein koscheres Delikatessengeschäft. Sie musste schwer arbeiten, es war eine schlechte Ehe, und Esthers Sohn, den Mietek, hat er gehasst. 1970 traf ich meine Schwester mit ihrem Mann in Israel. Wir hatten uns viele Jahre nicht gesehen. Herr Koslowski starb 1972 oder 1973 an Krebs.

Zwölf meiner Familienmitglieder wurden durch die Hilfe von Polen gerettet, aber es gab auch Polen, die uns hassten. Der Mann von Esther, Raphael Mandelmann, und der Mann meiner Schwester Hanna, Nathan Neuman, wurden von Polen mit Knüppeln erschlagen. Die Schlimmsten waren die Arbeiter und die Bauern auf dem Lande. Der Pole, der das Gut meines Vaters von den Deutschen übernommen hatte, hat uns heraus geschmissen. Er hatte Angst, dass einer von uns überleben und er nach dem Krieg wieder alles verlieren würde. Die Polen waren überzeugt, dass die Deutschen den Krieg nicht gewinnen konnten. Da hat er mit seinen Söhnen meine zwei Schwager, die versteckt waren, ausspioniert und im Wald erschlagen.

Meine Schwester Hanna wurde 1906 geboren. Sie war mit unserem Cousin Nathan Neuman verheiratet. Sie hatten einen Sohn, Shmuel. Hanna wurde nach Treblinka [Polen] deportiert und ermordet und Nathan wurde von den Polen erschlagen. Shmuel war mit mir im Zwangsarbeitslager, er war dreizehn Jahre alt. Als das Lager aufgelöst wurde, musste er in Polen in einer Rüstungsfabrik arbeiten, überlebte drei KZs, bis er im Mai 1945 im Alter von sechzehn Jahren im KZ Mauthausen von den Amerikanern befreit wurde. Er ging nach Palästina und lebt in Israel.

Mein Vater betete täglich. Es gab keine Synagoge in Sendzishow. Jeden Samstag musste ich mit dem Vater zum Bethaus gehen. Das Bethaus war im Wohnzimmer eines Juden. Jeden Morgen legte er die Tefillin 5. So lange ich zu Hause war, musste ich das auch tun, obwohl ich nicht wollte. Und ich musste bei einem Religionslehrer lernen - ein halbes Jahr, eine Stunde täglich - aber das wollte ich auch nicht. Ich bin oft weggelaufen. Jeden Freitag zum Schabbat zündete meine Mutter Lichter und meine Eltern beteten. Die ganze Familie saß dann zusammen, solange wir zusammen waren. Koscher 6 konnten wir einkaufen - ohne Probleme, denn es gab einen jüdischer Metzger, der schlachtete das Vieh. Manchmal musste ich mit dem Fahrrad geschlachtete Hühnern oder Puten holen. Wir hatten Geschirr für Milchiges und Geschirr für Fleischiges. Meine Mutter war eine sehr gute Köchin. Vater war in dieser Hinsicht sehr einfach, für ihn war alles gut; er klagte nie. Wenn Mama etwas nicht so gut gelungen war, aß er alles auf und sagte: ‚Kinder, aufessen! Mama hat das gekocht, sie ist eine gute Köchin.’ Das war eine gute Ehe, sehr gut eigentlich. Hände haltend sind sie in den Viehwaggon nach Treblinka gestiegen. Das weiß ich, weil ein Augenzeuge es mir in Israel erzählt hat.

Sendzishow war geteilt, es war ein Städtchen mit einem Bahnhof, der 1 ½ Kilometer vom Städtchen entfernt war, ganz in der Nähe wohnten wir. Die meisten Bewohner waren arm.
Vor dem Krieg lebten in dem Ort 280 lebendige jüdische Seelen und 2000 bis 2500 Polen. Alle haben sehr gut zusammen gelebt, es war für mich kein Antisemitismus zu spüren.

Die Geschwister, die vor dem 1. Weltkrieg geboren wurden - Martin, Karl und Hanna - sprachen jiddisch und russisch, denn sie gingen in eine russische Schule. Die Jüngeren - Josef, Esther und ich - waren schon unter einer polnischen Regierung geboren, wir gingen in die polnische Schule. Wir waren nur zwei Juden in der Volksschule, aber ich hatte viele polnische Freunde. Wir jüngeren Geschwister sprachen sogar zu Hause untereinander polnisch, mit den Eltern jiddisch, aber sonst polnisch. Auf dem Gymnasium habe ich später auch Deutsch gelernt.

Untereinander stritten wir uns manchmal und hauten uns sogar. Ich habe meine Schwester Esther, die Ältere, gehauen, ich war ein Räuber! Ich bin mit ziemlichen Schwierigkeiten zur Welt gekommen, im siebenten Monat bereits, und ich habe so wenig gewogen, dass sie mich nicht gleich nach acht Tagen beschneiden wollten. Aber dann untersuchte mich der Arzt, mein Onkel Manella, der der Mann einer Schwester meines Vaters war, und sagte, man kann es machen.

Ich habe immer sehr viel gelesen, bis heute noch. Weil ich so viel gelesen habe, wurde ich als Schulbibliothekar ausgewählt. Aus der Schulbibliothek habe ich ein paar hundert Bücher gelesen. Ich hatte deswegen Streitereien mit dem Vater, denn er kam um zwölf oder ein Uhr in der Nacht, um das Licht zu löschen, und ich habe noch gelesen: Schulbücher, Romane, Erzählungen, auch Bücher von Karl May. Ich habe alles buchstäblich verschlungen. In der Bibliothek standen 300 oder 350 Bücher, die habe ich alle gekannt. Ich hatte ein Zimmer für mich allein, nur gab es kein elektrisches Licht, sondern Petroleumlampen, die ich mit einem Zündholz anzünden musste. Die Küche war zwischen meinem Zimmer und dem Schlafzimmer der Eltern. Mein Vater sah trotz geschlossener Tür das Licht, löschte es und nahm mir die Lampe weg. ‚Schlafen sollst du, nicht Lesen.’ Einmal zerriss er mir ein geliehenes Buch, es war zwei Uhr nachts. Mein ältester Bruder Martin hatte zwei Zimmer und eine Küche für seine Familie dazu gebaut, vier Zimmer hatten die Eltern. Wir waren zu Hause nur noch zu dritt, die anderen Geschwister waren schon ausgezogen. Wir waren alle Zionisten und lebten mit der Vorstellung, nach Palästina zu gehen. Aber dann ging es meinen Brüdern und Schwestern sehr gut, da wollten sie nicht mehr nach Palästina.

1934 übersiedelte ich zu meinem Bruder Karl nach Königshütte. Ich ging dort aufs Gymnasium, maturierte und arbeitete nebenbei auf dem Holzplatz meines Bruders.
In Königshütte lernte ich Jungen von der zionistischen Organisation ‚Betar‘ kennen, die nahmen mich zu ihren Versammlungen mit. Ich war damals 17 Jahre alt und dort waren sehr schöne Mädels - ich bin gleich eingetreten! Der Anführer der Organisation war Jabotinsky, ein strenger Zionist. 1936 hielt er Vorträge in Krakau. Einige von unserer Gruppe, die Geld hatten, fuhren dorthin. Ich kann mich bis heute an seine Worte erinnern, die haben sich in mir tief eingegraben. Er sagte ungefähr so: Wo ich hinkomme, beklatscht man mich und nimmt mich gut auf. Aber keiner hört mir zu und tut, was ich euch rate. Ich sage euch, es haben sich in Europa zwei Walzen gebildet. Die braune hitlersche und die rote kommunistische, und es kommt zu einem Zusammenstoß zwischen diesen zwei Walzen und das Judentum wird dazwischen zerquetscht. Rettet euch, die Richtung soll Palästina sein. Nehmt, was euch sage ernst! Diese Sätze werde ich bis zu meinem letzten Atemzug nicht vergessen.

Palästina

Ich wollte weg, aber ich war noch nicht 21 Jahre alt und konnte nicht ohne Genehmigung der Eltern fahren. Ich ging zum Vater nach Sendzishow und bat ihn, er soll mir erlauben, nach Palästina zu gehen. Er antwortete: ‚Bist du verrückt geworden, du willst nach Palästina fahren? Dort wirst du Straßenbauarbeiter! Hier hast du eine Zukunft, deine Geschwister haben Holzplätze, zwei haben Sägewerke. Du wirst einen Holzplatz aufmachen, heiraten und wie deine Brüder Geld nach Hause bringen.’ Als ich 21 wurde, bezahlte ich 700 Zloty für die Fahrt nach Palästina. Das Monatsgehalt eines Facharbeiters waren damals 100 Zloty. Legal konnte man nicht nach Palästina fahren, die Engländer ließen nicht so viele Juden hinein.
Menachem Begin war seit 1939 Führer des ‚Betar‘. Ich traf ihn auf einem Vortrag in Königshütte. Er organisierte die illegale Auswanderung von jungen Juden.

Nach dem 1. August 1939 ging ich mit einem Rucksack von zu Hause weg. Auch mein Bruder wollte nicht, dass ich gehe. Aber nachdem ich den Jabotinsky gehört hatte, sagte ich zu meinem Bruder: ‚Karl, verkauf‘ jetzt den Holzplatz, jetzt kannst du eine Menge Geld dafür haben. Und dann musst du weg von hier.’ ‚Was redest Du? So ein Geschäft werde ich aufgeben? Das Geld fließt doch.’ Das sagte mein Bruder. Auch zu meinem Vater sagte ich: ‚Verkauf die Landwirtschaft und geh weg!’ Diejenigen, die Geld hatten, konnten ohne Erlaubnis nach Palästina auswandern. Der Vater antworte: ‚Was soll ich? Auf meine alten Tage werde ich irgendwo gehen?’ Keiner hat auf mich gehört, keiner wollte weggehen. Es ist allen gut gegangen. Ich habe mich von den Eltern verabschiedet. Mein Vater hat geweint und gesagt: ‚Sohn, fahr gesund und komm gesund zurück.’ Es roch schon nach Krieg!

Ungefähr 1 500 Mädels und Buben aus verschiedenen Ländern sind Menachem Begin gefolgt. Wir hatten zwei Personenzüge, in jedem Coupé saßen acht Jugendliche, und wir fuhren zur rumänischen Grenze. Polen und Rumänien hatten damals eine gemeinsame Grenze. Die rumänischen Grenzbeamten sollten bestochen werden, die haben sich bestechen lassen, aber es hat sehr lange gedauert, und es war eine große Ansammlung. Vermutlich hatte die englische Botschaft davon erfahren und interveniert. Als die zwei Züge an der Grenze ankamen, wir hatten keine Visa, blieben wir einen Tag in den Waggons, dann mussten wir raus auf eine Wiese, alle 1500 Leute. Nur Rucksäcke und Decken hatten wir. Zwei Wochen haben wir auf der Wiese auf die Weiterfahrt gewartet. Nach zwei Wochen hat uns Begin versammelt und gesagt: ‚Wir kommen nicht durch, es gibt Hindernisse, ihr müsst zurück nach Hause. Jeder von Euch bekommt 50 Zloty für die Rückfahrt, wir werden später kleine Gruppen bilden und euch wegschaffen.’

Während des Krieges

Ich kam eine Woche vor Kriegsausbruch zurück. Die Straßen waren leer, es war schon Kriegsstimmung. Mein Vater hatte gesagt: ‚Komm gesund zurück nach Hause!’ Und ich bin zurückgekommen und habe den ganzen Krieg mitgemacht!

Als die Deutschen einmarschierten, bin ich mit einem Fahrrad aus Kattowitz geflüchtet. Meine zwei Schwestern mit den Schwägerinnen und mit den Kindern waren schon in Sendzishow, nur wir vier Männer blieben noch in Kattowitz und in Königshütte. Ich war der Letzte. Als die Bahnstation bombardiert wurde, war niemand mehr da. Meine Brüder waren auch schon weg. Ich ging zum Onkel Meir und wohnte einige Tage bei ihm. Am Freitag den 1. September 1939 begann der Krieg. Am darauf folgenden Dienstag marschierten die Deutschen in Königshütte ein. Um zu meinen Eltern zu gelangen, musste ich über eine Brücke. Dort standen zwei junge deutsche Wehrmachtssoldaten und aßen Brot. Einer brach ein Stück ab und wollte es mir geben, aber ich nahm es nicht und er sagte:
‚Beim Marktplatz stehen Namen wie Friedberg, Rothmann, Rothstein auf den Schildern der Geschäfte. Was sind das, Deutsche?’
‚Nein, das sind jüdische Geschäfte.’
‚Ach so, jüdische Geschäfte. Sind Sie auch Jude?’
‚Ja, ich bin Jude.’
‚Ihr werdet jetzt was erleben, der Hitler wird es euch zeigen.’
‚Sagen Sie bitte, warum?’
‚Ihr habt den Christus gekreuzigt.’ Das war meine erste Begegnung mit den Nazis.

Meine Eltern lebten in unserem Bauernhaus, hatten fünf oder sechs Kühe, und es gab noch genug zu essen. Meine Mutter und meine Schwägerin Mala haben Brot gebacken, auch den Schabbat haben meine Eltern noch gehalten. Der Vater hat weiter gebetet, aber wir Kinder nicht mehr, keiner von uns! Bis 1942 mussten wir Juden alle möglichen Arbeiten verrichten: im Winter Schnee schaufeln, Straßen reinigen, alles Mögliche. Ich wurde zum Sekretär der jüdischen Gemeinde bestimmt. Als Sekretär musste ich alle Juden registrieren, Listen aufstellen und Lebensmittel verteilen, die die Deutschen den Juden zugeteilt hatten. Selbstverständlich war das sehr wenig, aber wir konnten noch irgendwie leben.

Die Bahnstation wurde ausgebaut. Dafür gaben die Deutschen polnischen Firmen die Aufträge. Jerzy Malinowsky, ein Ingenieur aus Warschau, war Besitzer vieler Firmen. Er rettete vielen Menschen das Leben. Er hatte einen Kompagnon, einen Deutschen, der ihm Aufträge besorgte und bekam den Auftrag, acht große Holzhäuser für die polnischen Bahnangestellten zu bauen. Täglich kamen ein, zwei Waggon Schnittholz an, die er eingekauft hatte. Sie suchten einen Holzfachmann, da habe ich mich dort gemeldet und wurde aufgenommen. Ich musste einen Holzplatz gründen, das hatte ich bei meinem Bruder gelernt.
Ich bekam zwanzig Juden für die Arbeit, dort waren schon siebzig Leute, die das Arbeitsamt vermittelt hatte. Die Waggons mussten ausgeladen, und das Holz ins Lager gebracht und fachmännisch gestapelt werden. Nach drei Wochen kam der Direktor Malinowsky - er war schon über fünfzig Jahre alt und sehr reich - gab mir die Hand und sprach mit mir über die Arbeit. Er hat sofort erkannt, dass ich ein Fachmann war.

Inzwischen waren schon viele Städte ‚judenrein‘, die Gefahr wurde immer größer. Mein Bruder Karl meldete sich bei einer anderen Firma freiwillig zur Arbeit und schickte seine Frau mit den zwei Kindern nach Warschau.

Der Vater sagte zu mir, dass ich meinem Bruder Martin, den Frauen und den Kindern helfen soll. Ich ging zum Leiter des Holzplatzes, aber er wollte keine Juden mehr beschäftigen.
Kurze Zeit später kam der Direktor Malinowsky wieder. Er war sehr zufrieden mit mir und den Arbeitern, und ich nutzte die Gelegenheit und bat ihn, meine Familie im Lager aufnehmen zu dürfen. Ich habe geglaubt, uns dadurch retten zu können. Er hat mir gestattet, 250 bis 300 Juden aufzunehmen, und wenn nötig, noch eine Baracke für die Menschen dazu zu bauen. Daraufhin habe ich meinen Vater, meinen Bruder Martin, die beiden Söhne Dolek und Isidor, meine Schwester Hanna, ihren Sohn Shmuel, die Schwägerin, drei Cousinen und Cousins und  einen anderen Neffen zu mir geholt. Alle wollten sich retten. Malinowsky ließ dann eine Baracke für die Frauen bauen.

Meine Mutter wurde von 1942 bis Anfang 1943 von einem Polen versteckt. Es begannen die Deportationen, und wenn sie zu wenige Leute für die Waggons hatten, gingen sie in die Firmen. Die SS, die Litauer und die Ukrainer umstellten unser Lager. Als wir um fünf Uhr die Arbeit beendet hatten, hörten wir: ‚Juden raus!’ Dann führten sie eine Selektion durch. ‚Was macht der alte Jude hier,‘ fragte ein SS Mann den Dolmetscher und deutete auf meinen Vater. Der antwortete: ‚Das ist ein tüchtiger Tischler.’ Mein Vater war Tischler wie ich Priester bin, aber er durfte bleiben. Meinen Neffen, den Izio, nahmen sie mit, zwei Cousins, meine Schwester Hanna, meine Schwägerin und andere Verwandte. Geblieben ist mein Vater, mein Bruder Martin mit dem Sohn Dolek und Shmuel, der Sohn meiner Schwester Hanna. Shmuel war 13 Jahre alt, den hatten sie übersehen. Er blieb am Leben und lebt noch heute in Israel. Wie sie uns einsperrten in die Baracke, als die anderen weggeführt wurden in die Waggons, hat mein Vater bitterlich geweint. Er hat den Izio sehr geliebt, das war sein liebstes Enkelkind. Dann hat er zu uns gesagt: ‚Meine Kinder, ich werde euch was sagen. Ich habe mein ganzes Leben lang gebetet und an Gott geglaubt. Heute sage ich euch, es gibt keinen Gott, der Himmel ist leer. Warum hat der Herrgott Kinder auf die Welt bringen lassen, die man jetzt umbringt? Warum?‘ Und ich sage auch heute, wie mein Vater: Der Himmel ist leer, es gibt keinen Gott!

Danach habe ich mir fürchterliche Vorwürfe gemacht, weil ich sie alle geholt hatte. Ich habe zwei Tage nichts runterschlucken können, nicht einmal Wasser. Ich habe mich nicht rasiert, bin verwahrlost. Am dritten Tag in der Früh, ich war wie betäubt, traf ich den Direktor Malinowsky. Er sagte: ‚Machen Sie sich keine Vorwürfe, Herr Neuman, Sie sind nicht Schuld, Schuld sind die deutschen Barbaren. Sie sind jung, Sie sprechen fabelhaft Polnisch, Sie sehen nicht aus wie ein Jude, Sie müssen jetzt an sich denken. Ich weiß, was hier passieren wird. Hauen Sie schnell von hier ab.’
‚Wohin soll ich abhauen Herr Direktor, in den Wald? Es kommt der Winter, ich werde doch krepieren im Wald, und einen anderen Ausweg habe ich nicht.’
‚Verschaffen Sie sich polnische Papiere. Ich komme in zwei, drei Wochen wieder. Zeigen Sie sich mir am Fenster, wenn Sie weg wollen. Ich verschaffe Ihnen am anderen Ende Polens eine Stelle, aber machen Sie schnell.’

Mein Bruder Josef hatte von dem Österreicher, der als kommissarischer Leiter seines Sägewerkes eingesetzt war, erfahren, dass er sich einen Fachmann suchen und den Juden Neuman bis zum 30. oder 31. Dezember zur Gestapo bringen soll. Seine Frau hatte er schon in Sicherheit gebracht, alle hatten polnische Papiere. Er hatte kein Geld mehr, aber auch er hatte schon polnische Papiere. Er bat mich, den Direktor auch für ihn irgendwo in Polen um Arbeit zu bitten. Er war gefährdet, er musste schnell weg. Ich bat den Direktor, wollte sogar auf meinen Platz verzichten, denn mein Bruder hatte Familie und ich nicht. Aber der Direktor besorgte meinem Bruder sofort eine Arbeit.

Polen

Mein Bruder schrieb mir aus Baligrod [Polen], dass ich kommen soll, aber ich hatte kein Geld. Ich brauchte 1 500 Zloty, da habe ich meinen Mantel für 375 Zloty verkauft. Ich hatte großes Glück: Zwei Männer kamen zu mir mit der Bitte, dass ich eine wertvolle Uhr für sie verkaufen soll, sie wollten dafür Fünftausend Zloty. Was ich mehr bekommen würde, könnte ich behalten, bei einer geringeren Summe bekäme ich zehn Prozent. Nach der Arbeit im Lager schlich ich mich hinaus. Ich fand eine Familie, die mir 6250 Zloty für die Uhr gab. Ich bekam sogar noch eine Eierspeise aus sechs Eiern, ein großes Brot und zwei frische Würste. Ich hatte nun die 1 500 Zloty und konnte mir falsche Papiere machen lassen. Eine Woche später bekam ich die gefälschte Kennkarte auf den Namen Adolf Drabinski - das war im November 1942. Mein Bruder hatte eine Kennkarte mit dem polnischen Namen Eduard Socha. Ich habe mich von meinem Bruder Martin und seinem Sohn Dolek und von Shmuel, dem Sohn meiner Schwester Hanna verabschiedet. Vier Leute meiner Familie sind noch dort geblieben. Mein Vater war schon zerbrochen, schon kein Mensch mehr. Wie ich mich vom Vater verabschiedet habe, habe ich ihm noch die Hand gegeben, ihn geküsst und umarmt. Dann gab ich ihm 300 Zloty. Mein Vater sagte: ‚Mein lieber Sohn, meine alten Augen werden dich nie mehr sehen.’ Es war furchtbar!

Die Deutschen stellten später eine Falle auf. Auf Plakaten stand geschrieben, es gäbe vier Ghettos in Polen, wo die Juden Asyl bekämen und dort gut leben könnten. Ein Ghetto lag in der Nähe, einhundert Kilometer entfernt, und viele ältere Juden wollten dahin. 150 Zloty bezahlten sie pro Person für den Transport auf einem Lastwagen. Der Vater nahm dafür die 300 Zloty, die ich ihm gelassen hatte. Nach meiner Flucht war er sehr krank geworden. Er ließ die Mama fragen, ob sie mit ihm in das Ghetto gehen wolle. Sie antwortete: ‚Wo du hingehst, gehe ich auch hin.’ Nach einer Woche oder zehn Tagen wurden sie umzingelt und in Viehwaggons verfrachtet. Ich traf später einen Bekannten, der zur Arbeit aussortiert worden war und überlebt hatte - Lefkovits hieß er. Er sah meine Eltern, wie sie Hände haltend in den Waggon reinmarschiert sind. Das war das Ende, sie wurden in das Vernichtungslager Treblinka deportiert und dort ermordet.

Zwei Polen, die mich aus dem Lager kannten, haben mich auf meiner Flucht begleitet, um mir im Notfall zu helfen. Wir sind in Przemysl [Polen] angekommen, und am nächsten Morgen bin ich ins Büro auf die Kathedralna 3 gegangen, so wie der Direktor mir das gesagt hatte. Ich werde das nie vergessen. Die Polen haben mich noch immer begleitet und zu mir gesagt: ‚Wenn du hier nicht aufgenommen wirst, nehmen wir dich sofort mit nach Warschau. Wir haben schon einen Platz für dich vorbereitet.’ Sie hatten mich sehr gern. Im Büro saß am ersten Schreibtisch ein Mann, den ich gut kannte; es war mein Vorgesetzter aus dem Zwangsarbeitslager aus Sendzishow. Ich war selbstverständlich ohne Judenstern, ich schaute ihn an und er mich:
‚Sie wünschen?’
‚Mein Herr, mich schickt der Direktor Malinowsky.’
‚Wie heißen Sie?’ Dann zwinkerte er mir zu.
‚Adolf Drabinsky‘, sagte ich.
Ich hatte verstanden, ich brauchte keine Angst haben. Auf einmal war ich frei!

Mein Bruder war schon nicht mehr dort, den hatten sie in ein Sägewerk weiter geschickt.
Mein ehemaliger Vorgesetzter nahm mich mit zum Abendessen. Es gab gutes Essen, wir saßen wie Menschen an einem Tisch. ‚Hören Sie, ich bin religiös und ich glaube an Gott. Ich war eigentlich ein Judenhasser. Ich habe auf der Uni studiert, und auf der Uni war schon der Numerus Clausus für Juden eingeführt. Die Juden mussten links sitzen, manchmal wurden sie auch verprügelt. Ich war der Meinung, sie sollten auswandern - nach Palästina oder Madagaskar - aber sie töten, die von Gott so wie wir erschaffen wurden, dagegen bin ich.‘
Er hat uns später sehr geholfen. Zwei Tage später fuhr ich zu meinem Bruder. Es ging ihm gut. In dieser Zeit kam auch seine Frau Helene mit der Tochter Dunja zu ihm. Nach ein paar Tagen musste ich in ein anderes Sägewerk, ganz in die Nähe von Baligrod. Meinem Bruder wurde die Leitung des gesamten Büros übertragen, und er bekam viele Aufträge.

Ein Dreivierteljahr später schickte uns Malinowsky einen Brief mit einer Lohnerhöhung. Die Preise waren gestiegen, und er hat unsere Gehälter erhöht. Josef, als Leiter des Sägewerkes, bekam statt sechshundert, eintausend Zloty und ich bekam zuerst vierhundert und dann sechshundert Zloty. Das waren sehr gute Gehälter. Er bat uns um Passfotos, die wir ihm schickten, und wir bekamen von ihm ein Empfehlungsschreiben von dem Generalgouverneur Hans Frank 6. Darin stand, dass wir für die Deutsche Wehrmacht arbeiten würden. Bei Kontrollen gab es dadurch nie Probleme

Einmal kam er uns auch besuchen. Sein Mitarbeiter war ein bulgarischer Ingenieur, der hieß Petrow Krum, der wusste alles über Malinowsky und half ihm sogar einen Juden aus dem Gefängnis in Stanislau [heute Ukraine] zu retten. Zwei Tage waren sie unsere Gäste. Er hat uns nicht vergessen, und als die Russen anrückten, hat er seinen Chauffeur geschickt, damit wir uns vor den Deutschen in Sicherheit bringen können. Leider wurde der Chauffeur von den Deutschen nicht durchgelassen, er musste zurück nach Krakau. Nach dem Krieg hat mir Malinowsky, der dann als Professor an der berühmten Universität in Krakau lehrte, die Geschichte erzählt. Ich möchte veranlassen, dass für ihn ein Baum in der ‚Allee der Gerechten‘ 7 in Jerusalem gepflanzt wird.

In Baligrod lebten ungefähr zwanzig polnische Familien, und zweitausendfünfhundert Ukrainer. Am 6. August 1944 ist eine Bande Ukrainer in dieses Städtchen eingedrungen
Die Deutschen stellten gemeinsam mit den Ukrainern eine SS Division auf, um gegen die Russen zu kämpfen. Aber als sie in die Ukraine kamen, sind viele Ukrainer desertiert und - die Deutschen waren schon fast fort - haben alle Polen umgebracht, die sie erwischt haben, auch meinen Bruder Josef und den Juden, den Malinowsky mit seinem Chauffeur aus dem Gefängnis befreit hatte. Beide wurden auf dem christlichen Friedhof in Baligrod begraben.

Ich habe mich versteckt und nach drei Tagen bin ich auf mein Fahrrad gestiegen und aus der Stadt geflohen. Mit einem Polen war ich sehr eng befreundet, Michael hieß er. Auch er war geflohen und hatte sich mit anderen im Wald versteckt. Wie er mich gesehen hat, hat er mich umarmt und geküsst und fast geweint. Ich blieb drei Monate dort in den Wäldern, in den Karpaten. Mein Freund Michael wusste nicht, dass ich Jude bin. Mit ihm hatte ich einmal ein Gespräch und da sagte er zu mir:
‚Weißt du, wenn der Krieg zu Ende ist, möchte ich eine Pistole haben und Deutsche und Juden erschießen.’
‚Deutsche gut, aber warum Juden? Was haben die Juden dir angetan? Die Juden waren keine Mörder, sie waren keine Räuber, sie waren keine Gauner. Vielleicht haben sie deine Mutter beim Einkaufen von Lebensmittel um 10 Groschen betrogen. Warum sagst du nicht die Ukrainer, die deinen Vater und Schwager erschossen haben? Warum nicht Ukrainer und Deutsche, die waren doch unsere Feinde?’
‚Eigentlich hast du Recht. Aber man sagt doch, die Juden haben Christus gekreuzigt.’
‚Das war vor 2000 Jahren, weißt du wie das wirklich war? Kann jemand das bezeugen‘, antwortete ich ihm.

In Sanok wurde ich Anfang 1945, der Krieg war noch nicht ganz zu Ende, als Sekretär der Stadt eingestellt. Die Deutschen waren schon weg, Polen und Russen kämpften zusammen.
Wir fuhren von Ort zu Ort, die Leute mussten ihre Pferde bringen, die wir dann gekauft haben. Ich habe Pferdepässe ausgestellt und alles genau registriert.

Nach dem Krieg

In der Zwischenzeit war ganz Polen befreit. Ich erfuhr, dass aus meiner Familie 129 Menschen ermordet wurden, und dass meine Schwester Esther und ihr Kind lebten und meine Hilfe brauchten. Ich nahm mir Urlaub, steckte Wodka und Tabak für die Russen und geschmolzene Butter, Wurst und etwas Geld ein und fuhr von einem Ende Polens ans andere, um sie zu suchen. Da die Bahnstrecken zerstört waren, fuhr ich mit russischen Lastautos. Es dauerte lange, bis ich meine Schwester und ihren Sohn Mietek gefunden hatte. Meine Schwester wollte unbedingt in unser Elternhaus nach Sendzishow. Ich besorgte mir einen Geleitbrief von der Kreishauptmannschaft, schrieb in Polnisch und in Russisch, dass ich unterwegs sei, und die russischen und die polnischen Einheiten mir helfen sollten. In Sendzishow angekommen, gingen wir zuerst zum Bürgermeister, den ich kannte. Dann ging ich mit einem Sekretär zu unserem Haus und stellte den Mörder meiner Schwager zur Rede: ‚Ich weiß alles, was Sie hier getan haben. Wenn Sie nicht binnen 24 Stunden verschwinden, rufe ich den KGB.’ Er verschwand sofort.

Vieles war wie früher. Meine alten Schulfreunde rieten mir aber, nicht zu bleiben, da die polnische Untergrundbewegung auch gegen die Russen aktiv war, und viele Juden waren Kommunisten. Meine Schwester blieb in unserem Elternhaus. Ich fuhr nach Sanok zurück und begann dort, in einem Büro zu arbeiten. Dann bekam ich einen Brief, dass mein Bruder Karl mit seiner Frau und den zwei Söhnen aus Warschau in Sendzishow angekommen sei. Sie hatten überlebt und wollten mich sehen. Ich gab meine Arbeit auf und fuhr wieder nach Sendzishow zurück. In der Zwischenzeit waren aber alle in die Wohnung eines Cousins nach Kattowitz übersiedelt, weil sie Angst hatten, im Haus in Sendzishow zu bleiben. Ich fuhr nach Kattowitz und habe endlich alle Überlebenden getroffen. Mein Bruder Martin mit seinem Sohn Dolek kamen aus dem KZ Buchenwald. Wir haben sie kaum erkannt, so abgemagert waren sie, nur noch Haut und Knochen.

In Kattowitz lernte ich meine erste Frau Stefanie kennen. Sie wurde am 19. Februar 1919 in Lemberg geboren und war eine Überlebende des KZ Buchenwald [Deutschland] und des KZ Ravensbrück [Deutschland]. Sie war keine Jüdin und hatte im Untergrund gegen die Faschisten gearbeitet, war in Krakau verhaftet und fürchterlich geschlagen worden. Ich half ihr, und dann blieben wir zusammen und heirateten. Ich habe ihr aber gleich gesagt, dass ich Jude und Zionist bin und nach Palästina will. Nach dem Pogrom in Kielce 8 habe ich gesagt, dass ich genug habe. Die Polen hatten ein besseres Auge als die Deutschen, die haben genau erkannt, wer Jude ist. Viele Juden sind zu dieser Zeit aus Polen geflohen.

Über Wien kamen wir nach Deutschland in ein DP – Lager 9. Es waren Dreitausend Juden in diesem Lager, darunter viele Kinder aus Russland. Deshalb wurde eine Schule eröffnet, und ich wurde Lehrer für Jiddisch, Mathematik und Gymnastik. Dann kam ein Delegierter vom Joint 10 ,und ich wurde auf Kurse geschickt. Meine nächste Station war Esslingen am Neckar, dort hatten war ein Erholungsheim für jüdische Kinder. Es waren 120 Kinder aus verschiedenen Lagern in einem fürchterlichen Zustand, verlaust und verwahrlost. Zuerst waren wir sechs Männer und zwei Frauen, die sich um die Kinder kümmerten. Milch konnte ich beim Bauern nebenan kaufen, und der erzählte mir eine Tages folgende Geschichte:
Vor dem Krieg waren in dem vierstöckigen Haus, das der Rothschild-Stiftung gehörte, 120 jüdische Waisenkinder untergebracht. Ende 1942 hielt der Gauleiter auf dem Marktplatz eine Rede, hetzte Bewohner erfolgreich gegen die jüdischen Kinder auf, woraufhin sie zu dem Gebäude zogen, eindrangen und die Kinder vom vierten Stock aus dem Fenster warfen. Die Kinderleichen haben sie im Zentralheizungskessel verbrannt. Das sind Tatsachen! Ich habe keine Angst darüber zu sprechen, ich bürge dafür [Anm. der Interviewerin: Auf Anfrage an die Stadtverwaltung Esslingen wurde der Vorfall nicht bestätigt]. Meine Frau übernahm die Küche des Heimes. Die Kinder, davon viele Halbwaisen, waren zwischen drei Monaten und einem Jahr bei uns.

Mein Bruder Karl war mit seiner Frau und den Söhnen nach Belgien zu den Eltern seiner Frau gezogen, die den Krieg in Belgien überlebt hatten. 1950 emigrierten sie nach Israel.

1949 wurde das Erholungsheim aufgelöst. Ich wollte sofort nach Israel, aber meine Frau zögerte. Mein Bruder Martin, der in Kattowitz lebte, schrieb mir in einem Brief, er hätte eine chemische Fabrik gekauft und bräuchte meine Hilfe. Er wollte, dass ich sein Kompagnon werde und wir gemeinsam diese Fabrik leiten. Da ging ich mit meiner Frau nach Polen zurück. Kurz nach meiner Ankunft wurde die Fabrik von den kommunistischen Behörden beschlagnahmt und verstaatlicht. Ich fand Arbeit in einem verstaatlichten Schuhgeschäft und wurde als Leiter eingesetzt. Nach einem halben Jahr wurde mir die Leitung eines Pelzgeschäftes angeboten, es war das größte Pelzgeschäft in Polen. Martin eröffnete eine Putzerei und heiratete eine Christin. Sein Sohn Dolek studierte, heiratete auch eine Christin, und sie bekamen zwei Töchter.

Ich war sehr beliebt. Ich habe mich mit vielen Leuten angefreundet. Kattowitz liegt in Oberschlesien, dort war der Antisemitismus nicht so groß, wie in Zentralpolen. Man sagt, Polen und Schlesier hassen sich. In Kattowitz lebten sehr wenige Juden. In einem Privathaus war ein Bethaus eingerichtet. Juden können zu Gott überall beten, denn Gott ist überall.
Ich ging nur zu Rosch Haschana 9 und Jom Kippur 10 ins Bethaus, denn da betet man für die Seelen der Ermordeten.

1957 bekam ich durch einen Bekannten einen Reisepass und durfte meinen Bruder Karl in Israel besuchen. Karl lebte in Tel Aviv. Meine Frau konnte nicht mitfahren, das haben die polnischen Behörden nicht erlaubt. Ich blieb zwei Monate in Israel. Karl arbeitete zuerst auf dem Eisenplatz eines Cousins, der ein Sohn des Bruders meines Großvaters war. Das war der Bruder, dem in den 1920er-Jahren die Maschinen ins Meer gefallen waren. Später hat er einen eigenen Eisenplatz gegründet. Ich bin nach Polen zurück gefahren. Ich habe gut verdient, meine Frau leitete ein Café in Königshütte, das war sechs Kilometer von Kattowitz entfernt, und wir hatten eine Luxuswohnung in Königshütte.

Am 6. Januar 1959 kam unser Sohn Jacob als 6 ½ Monatskind zur Welt. Er wog ein Kilo und zweiunddreißig Gramm und musste drei Monate in den Inkubator. Ich habe ihn dank eines jüdischen Freundes, der Apotheker beim KGB war, retten können. Er besorgte mir Medikamente, die in Polen nicht zu bekommen waren.

Mein Bruder Martin starb 1964 in Kattowitz an einem Herzinfarkt.

Im Jahre 1967 war der Sechs-Tage-Krieg 11 in Israel. In Folge dessen hielt der polnische Premierminister Goumulka eine schrecklich antisemitische Rede, in der er sagte, die Juden seien die fünfte Kolonne des Zionismus. Mir war immer bewusst, dass ich Zionist bin, und ich habe einmal einen Bekannten gefragt, ob er wisse, was Zionismus ist. Ich erklärte es ihm: ‚Zionismus ist eine Bewegung der Juden, die sich einen eigenen Staat aufbauen wollen.‘ Er aber antwortete: ‚Zionismus bedeutet, arbeiten für den Kapitalismus.’ Plötzlich bekam ich Angst, meine Freunde kamen nicht mehr, und die Stimmung wurde sehr antisemitisch. Juden wurden aus ihren Stellungen entlassen, viele Juden waren in der Arbeiterpartei und wurden ausgeschlossen. Ich hatte von 1949 bis 1969, also 20 Jahre in dem Pelzgeschäft gearbeitet. Mein Direktor rief mich zu sich und sagte: ‚Neuman, für dich habe ich bei der Partei garantiert, du bleibst so lange bei uns, wie du willst, es wird dir nichts geschehen, du bist einer der besten Geschäftsführer.‘ Es waren 150 Geschäftsführer unter dieser Direktion. Ich hatte sogar ein Silberkreuz für meine Verdienste bekommen.

Von Israel nach Wien

Mein Bruder hat mir aus Israel geschrieben, dass er einen Eisenplatz eröffnet habe, und ich sein Kompagnon werden soll. Meine Schwester Esther schrieb mir aus den USA:
‚Weg von dort, weg von den Antisemiten.‘ Ich habe meiner Frau ein Ultimatum gestellt:
Entweder ich gehe nach Israel und sie kommt mit, dann ist es gut, wenn nicht, möchte ich aber unseren Sohn Jacob mitnehmen. Jacob war damals 10 Jahre alt. Er war mit polnischen Kindern aufgewachsen, wusste aber, dass ich Jude bin und er sagte: ‚Wenn der Papa ohne mich fährt, springe ich vom 6. Stock aus dem Fenster.’ Er hat mich sehr geliebt und bis heute verehrt er mich. Wir fuhren alle zusammen nach Israel. Zuerst besuchte ich einen Ulpan [Sprachkurs] in Carmiel. Das war ein besonderer Ulpan. Ich hatte in Israel eine Freundin, die kannte ich noch aus der Zeit vor dem Krieg aus Königshütte. Ihr Mann war ein höherer Beamter, der brachte mich in diesem exklusiven Ulpan unter. Ich bekam dort eine eingerichtete Drei-Zimmer-Wohnung.

Nach sechs Wochen rief meine Schwägerin an, sie hätte eine Wohnung bei Tel Aviv für uns gefunden, ich soll kommen. Die Wohnung war klein, ich hatte aber meine Möbel aus Polen mitgenommen, die Hälfte musste ich dann davon wegschmeißen. Eigentlich wollte ich lieber wieder nach Carmiel, aber mein Bruder Karl wurde krank, und man bat mich, meinem Neffen Reuven bei der Arbeit zu helfen. Araber und Juden arbeiteten zusammen auf dem Eisenplatz. Ich übernahm die Buchhaltung des Betriebes. Schon in Polen wurde ich als Pedant bezeichnet. Die Araber haben mich geschätzt, ich war pünktlich, ich war genau und jeder hat bis zum letzten Groschen sein ihm zustehendes Gehalt bekommen. Im Jahre 1973 war der Jom Kippur-Krieg 12. Am Anfang sah es sehr schlecht für Israel aus. Die Araber kamen nicht zur Arbeit, es war aber auch nicht viel zu tun. Als ich nach Hause kam, sagte meine Frau: ‚Stell Dir vor, der Rasem, er war Araber und Vorarbeiter, ist mit seinem Auto gekommen und hat gesagt: ‚Frau Neuman, wir hören die arabischen Sender, wenn es gefährlich wird, nehme ich euch mit zu uns nach Hause.‘ So sehr hat er uns gemocht.
Leider hielt mein Bruder nicht, was er mir versprochen hatte. Ich hatte einen Freund aus Kattowitz in Wien. Er hatte am Mexikoplatz ein Geschäft aufgemacht und bot mir an, ich könne mit ihm zusammen arbeiten. Aber meinem Sohn ging es sehr gut in Israel, er hatte viele Freunde. Er war der einzige Blonde zwischen den Kindern, sie nannten ihn Gingi, das heißt Rothaariger oder Weißhaariger. Alle haben mich überredet, in Israel zu bleiben, und ich blieb. Nach acht Jahren musste ich wegen meiner Frau Israel verlassen. Sie drohte mit Selbstmord, wenn unser Sohn zur Armee eingezogen werden würde. Ihre polnische Freundin in Israel hatte auch einen Sohn, und sie fuhren gemeinsam in die Schweiz und brachten die Buben in einem jüdischen Internat unter. Meine Frau blieb bei Bekannten in Deutschland und in Österreich. Für unseren Sohn war es sehr schwer, dass die Familie getrennt lebte. Meine Frau wollte aber nicht nach Israel zurück, also flog ich nach Wien, da hatte ich einen Bekannten, der Juwelier in der Wollzeile war und ein Freund meines Bruders Martin. Der Juwelier war bereit, Jacob als Lehrling in sein Geschäft zu nehmen. Wir mieteten eine Wohnung in Wien im 2. Bezirk in der Blumauergasse und pachteten im fünften Bezirk das Kaffeehaus Pam-Pam.

Nach fünf Jahre Arbeit in dem Geschäft, beendet Jacob die Berufschule in Wien. Fred, der Sohn meines Bruders Karl, war Juwelen-Großhändler in Australien. Er kam einmal nach Wien, sah meinen Sohn und war begeistert über seine Kenntnisse. Er bot ihm eine Stelle in Australien an, und mein Sohn ging mit ihm nach Australien. Ich übernahm bei unserem Freund in dem Juwelengeschäft den Posten meines Sohnes und arbeitete dort 14 ½ Jahre.

Meine Frau starb 1981. Nach dem Tod meiner Frau habe ich eine Freundin aus Königshütte gebeten, zu mir nach Wien zu kommen. Wladislawa wurde 1931 in Königshütte geboren und sie war Ärztin. Bei ihr hatte meine erste Frau unseren Sohn entbunden. Dadurch hatten wir uns kennen gelernt. Ihr Mann war gestorben, und sie lebte mit ihrer Tochter Sonja allein. Ende 1981 trafen wir uns in Wien. Ich konnte als israelischer Staatsbürger nicht zu ihr nach Polen fahren, es gab zu dieser Zeit keine diplomatischen Beziehungen zwischen Polen und Israel. Als ich nach Israel emigrierte, hatte ich meine polnische Staatsbürgerschaft abgeben müssen, das haben die Polen verlangt, bevor sie mir das Reisedokument gegeben haben.
Ich hätte ein Visum für Polen beantragen müssen, und meistens gaben die polnischen Behörden Leuten wie mir kein Visum. Dann kam der Kriegszustand in Polen 13 und die Verbindung zwischen uns brach ab. Meine Schwester Esther aus San Francisco besuchte mich in dieser Zeit in Wien. Sie hatte durch Beharrlichkeit geholfen, die Verbindung nach Polen zu Wladislawa herzustellen. 1982 traf ich Wladislawa in Rumänien, danach kam sie mit ihrer Tochter Sonja für immer nach Wien.

Sonja war sehr fleißig, sie belegte am Goethe-Institut einem Deutsch-Intensivkurs und konnte schon nach einem halben Jahr das Gymnasium besuchen. Sie wollte wie die Mama Ärztin werden, und sie hat es geschafft. Sonja hat geheiratet, hat zwei Kinder, und ich bin ein sehr glücklicher Opa.

Ich war mit Wladislawa 18 Jahre sehr glücklich verheiratet. Sie starb in Wien im Jahre 2000. Ich hätte nie gedacht, dass ich sie überleben werde. Ich bin seit ihrem Tod allein. Mein Sohn Jacob hat zwei Kinder, aber er lebt mit seiner Familie in Australien, und da ich herzkrank bin, darf ich nicht nach Australien - weder mit dem Flugzeug noch mit dem Schiff - also kommt er alle zwei Jahre zu mir nach Wien, meine Enkelkinder bringt er alle vier Jahre mit.

Österreich ist eigentlich meine Heimat geworden. Ich habe in Österreich persönlich nie Antisemitismus erlebt. Ich benehme mich gut, und mich hat noch nie jemand angepöbelt, ich bin hier beliebt bei vielen Leuten, auch in dem Haus, in dem ich wohne.

Nach dem Tod meiner Frau war ich in Kattowitz. Ich traf einen Staatsanwalt, mit dem ich befreundet war, der hat mich bei sich aufgenommen und hat mich herumgeführt. Ich habe gesehen, wie verwahrlost es dort ist, und ich weiß, wie es einmal ausgesehen hat.

Einmal in der Woche gehe ich ins jüdische Alters-und Tagesheim, dem Maimonides-Zentrum. Dort sind viele alte Leute. Wir erzählen uns Witze, wir sprechen über Politik, über die Vergangenheit und werden dort gut betreut, haben Unterhaltung, Gesang, Tanz oder Gymnastik.

Zweimal im Jahr gehe ich in den Tempel, zu Rosch Haschana und zu Jom Kippur.
Einmal hat mich ein Bekannter zu ESRA 14 mitgenommen. Sie haben dort ein Interview mit mir gemacht und mich davon überzeugt, dass ich einen Antrag an die Claims Conference 15 stelle, weil ich einen Anspruch auf 250 Euro monatlich als Überlebender des Holocaust habe. Zuerst wollte ich diesen Antrag nicht stellen, ich brauche das Geld nicht unbedingt, und ich will nicht betteln. Im Dezember kam ein Brief aus New York, in dem sie mir mitteilten, dass mein Antrag einer von Tausende Anträgen ist und alle bearbeiten werden, ich muss Geduld haben. Aber eigentlich warte ich nur noch auf den Tod, so ist das, was kann man machen? Der Tod gehört zum Leben, und das Leben gehört zum Tod.

Glossar

1 Jeschiwa [Talmudschule]

Der Talmud diskutiert als zentraler jüdischer Gesetzeskodex Fragen aller jüdischen Lebensbereiche. Er besteht aus der älteren Mischna und der erläuternden Gemara.

2 Unabhängigkeitskrieg Israels

Rund acht Stunden nach der Verlesung der Unabhängigkeitserklärung durch David Ben-Gurion dringen in der Nacht vom 14. auf den 15. Mai 1948 um 24 Uhr die Armeen fünf arabischer Staaten [Ägypten, Syrien, Libanon, Transjordanien, Saudi-Arabien und Irak] in Palästina ein. Ihr Ziel war es, ‚das zionistische Gebilde’ innerhalb von zehn Tagen von der Landkarte zu löschen. Nach dem Ende der Kampfhandlungen im Januar 1949 hatte Israel nicht nur das nach dem UN-Teilungsplan vorgesehene Gebiet gehalten, sondern Geländegewinne erzielt, vor allem im nördlichen Negev und rund um Akkon in Galiläa. Mit den meisten arabischen Staaten wurden Waffenstillstandsabkommen geschlossen. Ein Staat ‚Palästina’ wurde auf den verbleibenden Flächen nicht gegründet, weil die arabischen Staaten den UN-Teilungsplan ablehnten und hofften, die Existenz Israels sei nicht von Dauer.

3 Schabbat [hebr

: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen.
Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

4 DP-Lager waren Einrichtungen zur vorübergehenden Unterbringung so genannter ‚Displaced Persons‘ nach dem Ende des Zweiten Weltkriegs in Deutschland, Österreich und Italien

Als ‚Displaced Persons‘ galten Menschen, die in Folge des Zweiten Weltkriegs aus ihrer Heimat geflohen, verschleppt oder vertrieben worden waren, z. B. Kriegsgefangene, Zwangsarbeiter, Konzentrationslagerhäftlinge und Osteuropäer, die vor der sowjetischen Armee geflüchtet waren.

5 Tefillin

lederne ‚Gebetskapseln‘, die im jüdischen Gebet an der Stirn und am linken Arm getragen werden und Texte aus der Torah enthalten.

6 Hans Frank [1900 – 1946] wurde im Oktober 1939 zum Generalgouverneur des besetzten Polen ernannt und setzte ein brutales Ausbeutungs- und Vernichtungsprogramm durch

Frank war mitverantwortlich für den Mord an polnischen Politikern und Intellektuellen, die Gettoisierung und Ermordung der jüdischen Bevölkerung im Generalgouvernement und die Verschleppung von einer Million polnischer Zwangsarbeiter zum Arbeitseinsatz in der deutschen Rüstungsindustrie. Beim Vormarsch der Roten Armee auf Krakau flüchtete er am 17./18. Januar 1945, konnte jedoch verhaftet werden. Frank wurde vom Internationalen Militärgerichtshof in Nürnberg wegen Kriegsverbrechen und Verbrechen gegen die Menschlichkeit für schuldig erklärt und zum Tode verurteilt. Am 16. Oktober 1946 wurde er hingerichtet.

7 Allee der Gerechten

Allee in der Holocaust-Gedenkstätte Yad Vashem, an der Bäume gepflanzt wurden, die an jene nicht-jüdischen Menschen erinnern soll, die während des Naziregimes Juden beistanden.

8 Kielce

Polnische Stadt rund 100 km nordöstlich von Krakow. Im Februar 1941 wurden 1004 Wiener Juden in das Ghetto von Kielce deportiert. Ende 1941 lebten ca. 27.000 Juden im Ghetto. Zwischen dem 20.und 24. August 1942 wurde das Ghetto liquidiert. Von den 1.004 deportierten Wiener Juden überlebten 18. 'Pogrom von Kielce': Im Juli 1946 attackierte lokaler Mob jüdische Holocaust-Überlebende. Das Ergebnis: 42 Tote und Dutzende Verletzte.

9 Rosch Haschana [heb

: Kopf des Jahres]: das jüdische Neujahrsfest. Rosch Haschanah fällt nach dem jüdischen Kalender auf den 1. Tischri, der nach dem gregorianischen Kalender auf Ende September oder in die erste Hälfte des Oktober fällt.

10 Jom Kippur

der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum.
Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

11 Sechstagekrieg

Dauerte vom 5. Juni bis zum 10. Juni 1967. Die Kriegsgegner waren Israel und die arabischen Nachbarstaaten Ägypten, Jordanien und Syrien. Israel eroberte den Gazastreifen, die Sinai-Halbinsel, die Golanhöhen und das Westjordanland.

12 Jom-Kippur-Krieg [1973]

der vierte israelisch-arabische Krieg; begann mit einem Überraschungsangriff Ägyptens und Syriens am Jom-Kippur auf den Sinai und die Golan-Höhen, die Israel im Sechstagekrieg erobert hatte. Zunächst rückte die ägyptische und syrische Armee vor, danach wendete sich das Kriegsglück. Nach der zweiten Kriegswoche waren die Syrier vollständig aus den Golanhöhen abgedrängt worden. Im Sinai hatten die Israelis den Suezkanal überschritten und eine ägyptische Armee abgeschnitten, bevor der Waffenstillstand in Effekt trat.

13 Die Verschärfung der politischen und wirtschaftlichen Krise in Polen 1980 bis 1981 führt am 13

Dezember 1981 dazu, dass das Kriegsrecht mit Verbot von Gewerkschaften und Streiks, erlassen wird.

14 ESRA

1994 gegründet, bemüht sich das psychosoziale Zentrum ESRA um die medizinische, therapeutische und sozialarbeiterische Versorgung von Opfern der Shoah und deren Angehörigen sowie um die Beratung und Betreuung von in Wien lebenden Juden; weiters bietet ESRA Integrationshilfen für jüdische Zuwanderer.

15 Claims Conference ist ein internationaler Zusammenschluss von jüdischen Organisationen und vertritt Entschädigungsansprüche jüdischer Opfer des Nationalsozialismus und Holocaust-Überlebender

Die Organisation hat ihren Sitz in New York. Die Claims Conference wurde 1951 gegründet.
 

Bányai Jánosné

Életrajz

Bányai Jánosné egy régi, VI. kerületi bérház egyik emeleti, utcára néző lakásában él. Pár évvel ezelőtt súlyos agyvérzése volt, ezért bizonyos eseményekre, évszámokra, dátumokra nem tudott pontosan visszaemlékezni, illetve összekeveredtek az emlékek. Ennek ellenére rengeteg történetet, emléket idézett fel még gyerekkoráról, felmenőiről. Manapság az egészségi állapota miatt már csak ritkán tud kimozdulni lakásából, de a családja – fia, lánya és unokája mellette van – segíti őt.

Ükapám anyai ágon Herskovits Mózes, ő Erdélyben élt. Reich Lotti volt az ükanyám, ő 1827-ben született, Orgoványban talán. De ezt kivéve az egész család Erdélyben, szanaszét szórva: Szigeten [Máramarossziget], Palotamezőn [Palotamező nevű helységnevet az 1910-es népszámlálás már nem tartalmazott. – A szerk.], Kolozsváron, Csengeren. [A felsoroltak közül Csenger sohasem tartozott Romániához. Nagyközség, Szatmár vm. (ma Szabolcs-Szatmár-Bereg megye); 1910-ben 3300 lakos, a járási szolgabírói hivatal székhelye, csendőrőrs, gőzmalom, dohánybeváltó hivatal, takarékpénztár, posta- és távíróhivatal. – A szerk.] Az ükapám kereskedő volt, földbirtokos, és elszegényedett, mert valakiért jót állt, valami váltópapírt írt alá valaki helyett, és minden földje elúszott. Aztán a gyerekek cseperedtek, lett neki négy gyereke. Bikszádon éltek, Bikszád volt a fészek. [Bikszád –  kisközség, Szatmár vm.; 1910-ben 1700 román és magyar lakos; fürdője volt 160 vendégszobával; négy gyógyforrás ivókúrára; Trianon után Romániához került. – A szerk.]

A nagyanyám apja híres rabbi volt, jómódban éltek Csengeren. Ott is volt – azt hiszem – hat gyerek: négy lány és két fiú. De az őseim közül többen is Bikszádon születtek, és magyar zsidók voltak. Nagyon műveltek voltak. Ez az az ág, ahol a lányok is tanultak.

Nagyanyáim testvére volt Stern Sámuel, aki itt lakott a Damjanich utcában. Az volt anyám nagybátyja, aztán volt Mózes, Erdélyben. Volt még Érsekújváron [Érsekújvár – város, Nyitra vm., 1910-ben 16 300 lakos, Trianon után Csehszlovákiához került, ma Szlovákia – A szerk.] egy gazdag földesúr, Stern Hermann. Volt több földesúr is az ősök között, volt egy dédapa földesúr, és volt egy nagybácsi földesúr, anyámnak a nagybátyja. Azt hiszem, nem volt neki családja, gyereke, de nagyon gazdag földesúr volt.

Stern Sámuel megúszta a háborút, ő tanító volt, a felesége tanítónő, volt neki egy fia, az jogász-ügyvéd. Nagyon aranyos népek voltak. Úgy hívták a fiát, hogy dr. Sömjén Pál. Egy nagyon aranyos, bűbájos ember volt, nagyon szerettük. Nagyon jó volt mindig elmenni ide a Damjanich utcába a gyerekekkel. Végre egy olyan hely, ahol tárt karokkal fogadták az embert. Nagyon gyakran találkoztunk, szoros kapcsolat volt köztünk. Mára kihalt a család. A lánya is meghalt 46 éves korában. Utoljára halt meg a Pali felesége, Annus. Annus devecseri lány volt, annak is megölték a szüleit, orvos volt az apja.

Stern Sámuel egyik testvére, Mózes, nem tudom, mivel foglalkozott. Csak azt tudom, hogy volt egy nagyon szép, Olga nevű lánya. A családom minden ágában van egy Olga. Nem tudom, mivel foglalkozott a lány, sose láttam, csak hallottam az egyik unokatestvéremtől, és mutatta is a képet róla. Tudom, hogy Erdélyben lakott, talán Kolozsváron. Szét volt szóródva egész Erdélyben a család.

A Herskovitsok nem voltak se gazdagok, se szegények, de ha mégis szegények voltak, nem mutatták. Ha foltozott volt a ruha, az ki volt mosva és ki volt vasalva, azt látta mindenki, hogy milyen rendezett emberek. Ha szegény valaki, nem jelenti azt, hogy el kell hanyagolnia magát.

Anyai nagyapám Herskovits Jakab volt. Akkortájt halt meg, amikor a legkisebb lánya, az egyik nagynéném született, 1895-ben. Lehetett olyan 35 éves. A szíve vitte el. Ő kocsmáros volt. A nagypapáról annyit tudtam, hogy egyszer egy évben, amikor az évforduló volt [lásd: jahrzeit], gyertyát gyújtottunk. Többet nem tudtam meg róla.

Anyai nagymamám nagyon okos asszony volt. Gazdagok voltak. Ő háziasszony volt, háztartásbeli. Akkoriban a jómódú emberek nem dolgoztatták az asszonyaikat. Arról nem beszéltek, hogy mi történt, amikor meghalt a nagypapa. Nyilván szétosztották a vagyont a gyerekek között. Anyai nagymamámat, szegényt, 83 éves korában elvitték Auschwitzba.

Anyukám Herskovits Eszter. Született Bikszádon 1894-ben. Anyukámnak nem volt iskolai végzettsége. A nagymama egyedül maradt a sok gyerekkel, és az utolsó gyerekének születésekor megvakult. Fiaiból kántortanító lett. Herskovits Sámuel Vecsésen élt később, [Vecsés: nagyközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1910-ben 7400 lakossal. – A szerk.]. Herskovits Dezső Dombóváron, neki volt tíz gyereke.

Sámuel volt a legidősebb testvér. Vecsésen lakott, volt családja, öt gyereke. Volt neki egy Halmos Laci nevű fia, magyarosította a nevét, aki bankigazgató volt az Értékforgalmi Bankban. Behívták munkaszolgálatra és meghalt.

Anyukám következő testvére, a Dezső, az első világháborúban katona volt. Volt tíz gyereke. Amikor meghalt a felesége, ott maradt a tíz gyerekkel. Elosztotta a rokonok közt a gyerekeket. Egyébként nem tudott volna dolgozni. Ez a tíz gyerek megszokta az önállóságot. Sokan feljöttek Pestre, és itt Pesten sokan életben maradtak. Aki nem Pestre jött, az meghalt munkaszolgálatban. Két gyereke bujkált, Klári Pesterzsébeten, Olga pedig Budapesten. Olgának mind a két gyereke meghalt a háborúban, az egyik éhen halt, a másik súlyos betegség következtében. A háború után szült két újabb gyerekeket, és 1957-ben kivándoroltak Izraelbe. A fiát a 21. születésnapján, a háborúban  ölték meg Izraelben, hősi halott lett. Klárinak egy ruhaüzlete volt a Belvárosban, de ő olyan családon kívülinek érezte magát.

Dezső Jenő nevű fia is bujkált valahol. A háború után jól ment neki, megmaradt az üzlete itt Pesten, egy nőiruha-üzlet, abból éltek. Volt két gyereke. A 12 éves fiával kocsin mentek valahova, összeütköztek egy teherautóval, és a fiát a fő ütőerén találta az ütés. Azonnal meghalt. Maradt egy kislánya is Jenőnek, nem sokáig bírta elviselni fia halálát, nemsokára meghalt ő is.

Dezső bácsi egyik fia, Pali valahogy mint munkaszolgálatos, megúszta a háborút. Aztán kivándorolt New Yorkba. Szívbetegség következtében halt meg.

Dezső bácsi fia volt Miksa is, és neki született egy nagyon szép  fia. Jött ide hozzám, hogy írjam meg a testvéreimnek – mert ők már akkor Amerikában voltak –, hogy segítsék ki, mert neki nincs senkije Amerikában. Az apa kórházba került rákkal, és abban az időben mindig kérdezte, hogy mikor megy már a fia. Kaptam egy levelet az öcsémtől, hogy intézik, és hamarosan mehet. De olyasmit is írt benne, hogy nem lehet elintézni egyik napról a másikra. Itt intézzünk el mindent, ő meg fogja oldani, hogy mielőbb mehessen a fiú. Bementem Miksához a kórházba, műtét után volt, és tudtam, hogy áttétes, nem tudják megmenteni. Felolvastam neki, hogy a fia mehet Amerikába, mindent elintéztek, minden a legnagyobb rendben van. Ezt hazudtam, kegyes hazugság volt. Szegény, nagyon szerettem az unokatestvéremet. Jancsi ma New Yorkban él.
Anyukám többi testvéréről nem tudok túl sokat, volt a Hanna, Sára és a Fáni néni, mind Auschwitzban haltak meg, a legfiatalabb, Erzsi élte csak túl

Apukám családja inkább széthúzó volt, mint összetartó. A szűk családdal sem nagyon tartották a kapcsolatot. Amennyire összetartó volt a Herskovits család, annyira széthúzó volt a Mermelstein család.

Az apai nagypapámat Mermelstein Manónak hívták, az 1930-as években halt meg. Egyszer voltam náluk, Tiszaújlakon laktak laktak. Volt két kis házuk, az egyikben lakott a lánya, Zseni, a másikban nagypapám. Zseninek már családja volt, három kislánya, Manci, Etus és Ella. A férje utazó ügynök volt. Zseni fiatalon meghalt tüdőbajban, talán nyolc éves volt akkor a legidősebb gyerek. Zseni férjét ismertem, az járta Kárpátalját. Ott maradt egyedül a gyerekekkel. Utazó volt, sok zsidó házalt mindenfélével. Manci még él. Apám oldaláról annyit tudok, amennyit Manci mesélt nekem.

A nagypapám fésűs mester volt, ő gyártotta a fésűket és árulta is. Ebből el tudta tartani a családot. Járták a városokat, a vásárokat, nagyobb városokban árultak: Munkácson, Ungváron, Beregszászon, Nagyszőlősön. [Ungvár – város, Ung vm., 1910-ben 16 900 lakos, Trianon után Csehszlovákiához került, 1938 és 1944 között ismét Magyarország, 1945 és 1991 között Szovjetunió, 1991 óta Ukrajna; Nagyszőlős (Nagyszöllős) – nagyközség, Ugocsa vm. székhelye volt, 1910-ben 7800 lakossal (a lakosok 41%-a tartozott az izraelita felekezethez). Trianon után Csehszlovákiához került, 1938 és 1944 között ismét Magyarország, 1945 és 1991 között Szovjetunió, 1991 óta Ukrajna – A szerk.], Utazgattak a nagyanyámmal együtt. Ott is volt egy csomó gyerek. Volt a Márton, – ő volt az apám. Volt a Zseni, az Olga, Hermann, Dóra és Libi. Zseniről már beszéltem. Libi elpusztult Auschwitzban, nyolcéves lányával együtt. Olga még a háború előtt kiment Palesztinába, van egy lánya és egy fiúunokája, akik Amerikában élnek. Dórát, aki itt lakott Pesten, deportálták, de életben maradt. A férjét meg az ötéves kislányát bevitték a pesti gettóba [lásd budapesti gettó]. A férje ott éhen halt, a kislány életben maradt. Egyik, addig bujkáló unokatestvére hozta ki a gettóból, mikor felszabadultak. Elvitte, leáztatta róla a ruhát, mert rühes volt, kiütéses volt meg minden. És nála volt egy pár hónapig, míg megjött az anyja. Életben maradt az anyja. Nagyon okos kislány volt. Mikor az apja már nagyon gyenge volt, osztották a szelet kenyereket, a kislány odaadta a saját kenyerét az apjának.

Az apai nagymamámat 83 éves korában elvitték Auschwitzba. Talán jobb annak, aki korábban meghalt…

Apukám, Mermelstein Márton 1897-ben született Tiszaújlakon [Tiszaújlak – nagyközség, Ugocsa vm.; 1910-ben 3500 lakos; Trianon után Csehszlovákiához került – A szerk.].

A nagypapa, Manó nem volt vallásos. De a papám vallásos volt, egyedül a családban. Volt öt testvére, de csak ő volt vallásos, tanult, mindig tanult. Nem is szerették a testvérei, mert mindig tanult. A testvéreinek dolgozniuk kellett, apámnak pedig tanulnia.

81 éves vagyok. Énnekem van zsidó nevem. Az a nevem, hogy Bráhá, áldás. Bányai Jánosné, Mermelstein Olga. Születtem 1923. május 10-én Bikszádon, Szatmár megyében. Csecsemő koromban elköltöztünk Kárpátaljára, Husztra. [A Máramaros vm.-ben lévő Huszt nagyközségnek mintegy 10 ezer lakosa volt 1910-ben; a lakosok 23%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez. A község etnikailag erősen megosztott volt: a lakosság fele (51%) rutén nemzetiségű, 34%-a magyar és 15%-a német származású volt. Trianon után Csehszlovákiához került (1920-ban 12 000 lakosa volt), az első bécsi döntést követően Magyarországhoz került (1938–1945). Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Huszton – ekkor már városi státusza volt – 6023 fő volt a zsidó vallásúak száma, a város népességének 28,5%-a. A város 1945 és 1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, 1991 óta pedig Ukrajnához tartozik. – A szerk.]

Nagyon szép kisváros volt, elég sok zsidó lakott ott, kevesen jöttek vissza a háború után. Ott valahogy elvegyültek az emberek, nem számított akkor, hogy ki a zsidó, ki nem. Jól megvoltunk a keresztényekkel is, barátkoztunk, bejártak hozzánk, mi is jártunk hozzájuk, együtt babáztunk. Nem volt ott az égvilágon semmi gond abból, hogy zsidók vagyunk. Ott sok ruszin élt, nagyon rendesek voltak, jóban voltak velünk, de anyukámnak hiányzott a magyar nyelv. A jiddist megtanultuk mindannyian. Mi valahogy külön voltunk a nagycsaládtól. Majdnem mindenkitől. Szüleim távoli unokatestvérek voltak. Apám vallásosabb volt, mint anyám. Anyám már modernebbül gondolkodott abban az időben. Ez volt a baj, de nem voltak veszekedések. Néha-néha összekaptak, azt mondta apám, azért van, mert nem volt elég vallásos az anyám.

A szüleim vásározók voltak. Egyszer egy héten volt nagyvásár – kisváros volt Huszt, akkoriban 25 ezer lakosú. Ott kiraktak egy asztalt, tele volt mindenfélével, és jöttek és vették a cukorkát, meg mit tudom én, még miket árultak, ami éppen volt. Aztán édesapám abbahagyta, és utazó ügynök lett. Rolómintákkal járta a cseh városokat, azokkal kereskedett. És abból meg tudtunk élni. Minden héten 50 koronát és 50 fillért küldött. (Az  50 fillért portóra.). Nem sokat volt otthon apám, mindig utazott. 14 éves koromban láttam utoljára. Mindig úton volt.

Az utolsó 15 évében többnyire egy helyen élt, Prágában, egy híres rabbinál dolgozott. Hogy pontosan mit csinált, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy ott élt, az volt az állandó címe. Nem voltunk soha nála. Nem voltunk annyira jómódúak, hogy utazni tudjunk. Én csak azért utaztam, és azért ismertem meg már a háború alatt az erdélyi rokonságomat, mert meg kellett szerezni a magyar állampolgárságomat [lásd: Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság].

Éltek rokonaim Szinérváralján, Remetemezőn, Bikszádon, Somkútpatakán, Szatmárnémetiben, Kolozsváron. Ez egy nagy család volt. [Az összes említett helység Romániához került Trianon után. Kolozsvár kivételével mindegyik Szatmár vm.-ben volt, Szinérváralja nagyközség, Remetemező és Somkútpataka kisközség volt. Szatmárnémeti városnak 1910-ben már közel 35 ezer lakosa volt. Vallásfelekezetek szerint a lakosok a következőképpen oszlottak meg: 20-20% volt a római, ill. görög katolikusok aránya, 38% a reformátusoké és 21% az izraelitáké. A város a trianoni döntést követően Romániához került. 1925-ben már 45 000-en lakták. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint lakosságának 24,9%-a, 12 960 fő volt izraelita vallású. – A szerk.] 

Az anyukám mindig kötényben járt otthon, és a kötényben mindig volt aprópénz. Ha jött a koldus, mindig adott. Voltak ,,saját” koldusaink [lásd: snorrer]. Biztos, hogy több pénzük volt, mint nekünk. Mégis adott, segített, és erre tanított minket is. Én is olyan voltam. Segíteni, segíteni, és nem bántam meg. Sok barátom volt. Nagyon szerettek, én is szerettem őket. Nem volt különbség, hogy zsidó vagy keresztény.

Magyar állampolgárok voltunk egészen 1918-ig, mindig magyarnak éreztük magunkat. Szerettem nagyon Erdélyt is. Anyám annyit mesélt róla, jó volt hallgatni. Nagy volt a család, és mindenkinek volt valami története.

Mermelstein Jakab a bátyám. És hatvan éve már Jack. 1921-ben született Somkúton, Szatmár megyében. [Somkútpataka – kisközség, Szatmár vármegye, 1910-ben 1200 román lakossal, Trianon után Romániához került. – A szerk.]  Akkor éppen ott éltek a szüleink. Elég sokat vándoroltak.

Az öcsém, Mermelstein Ignác 1926-ban született Huszton. Mind a hármunknak, nekem és a két testvéremnek magyar és jiddis az anyanyelvünk, és természetesen ruszinul is tudtunk. Erdélyben magyarul beszéltünk. Huszton kevesen beszéltek magyarul, ezért meg kellett tanulni a ruszin nyelvet is. Ruszin iskolába jártunk mind a hárman. [Ruszinok: Galíciában és Kárpátalján, valamint Bukovinában élő, ukrán nyelvjárást beszélő keleti szláv népcsoport elnevezése. – A szerk.]

Én tudtam magyarul is, tanultam egy kicsit németül, a jiddis és a német nagyon hasonlít. Jó néhány nyelvvel elboldogultam, és még tovább fejlesztettem az angollal. Muszáj volt megtanulni angolul egy kicsit, mert ha mentem az öcsémékhez Amerikába, akkor csak angolul kellett beszélnem az ottani rokonságukkal . Azt mondták, hogy elég jól beszélek, de most már semmit nem tudok angolul.

A testvéreim zsidó iskolába  is jártak. A zsidó iskola fél napig tartott, vagy délelőtt, vagy délután. Kötelező volt a mi családunkban, apukám ragaszkodott hozzá [Alighanem a héderről van szó. – A szerk.]. A felmenőim között voltak kántorok, tanítók. Ott volt Huszton a zsidó iskola is, oda járt a két fiú. Apám is tanult, és azt akarta, hogy tanuljanak a fiúk is héberül. Megtanultak imádkozni. Én is tudok imádkozni.

A bátyám elemi iskolát végzett, akkor az volt divatban. Nagyon tehetséges volt. Zsidó gyerek létére, a folyosón kinn voltak a rajzai, olyan tehetséges volt. És nagyon ügyes volt, sok mindenhez értett. 15 éves korában átvette varrónő anyámtól a munkát. Sose tanult varrni, gyönyörűen megvarrta a nadrágokat, férfinadrágokat. És aztán 15 éves korában ő lett a családfenntartó. Tiszteltük és szerettük, mert olyan szorgalmas volt. Látta, hogy anyám kínlódik a három gyerekkel. Nagyon messze laktunk a várostól, hat kilométerre. Gyalog kellett menni, és cipelni a ruhákat, meg hozni a kiszabott munkát, és akkor a bátyám átvállalta. Sokat kínlódott anyám, de nem panaszkodott soha.

A bátyám szabó lett. De egy életművész is. A semmiből is tudott valamit csinálni. Grillázst készített gyerekkorában, becsomagolta és árulta. Volt zsebpénze, és anyámnak is jutott belőle. Mikor már nagyobb lett, akkor fűzött gyöngyöt csinált, meg színes óraláncot. Mindig kitalált valamit. Nagyon tehetséges volt.

Apukám vallásos volt. A neológ [lásd: neológ hitközségek] és az ortodox [lásd: ortodox hitközségek] között valahol középen volt. Minden nap ment fürdőbe [lásd: mikve] és templomba, és csak azután pakolta ki az árut. Nagyon kényes volt a tisztaságra. Kalap nélkül nem ment ki az utcára [lásd: kápedli]. Rendes kabát, rendes ing [Azaz nem viselt a haszidokra jellemző öltözéket; lásd: kaftán; haszid öltözék. – A szerk.], és kis szakálla volt.

Mi, többiek nem nagyon voltunk templomba járók. Anyám egyszer-kétszer egy évben, a nagyünnepeken elment. A fiúk is mentek, a lányoknak nem kellett templomba járniuk. Viszont kellett hittant tanulni. Meg hébert is. Elemi iskolában végig tanultunk hittant.

Gyerekkori ünnepekre emlékszem. Szegények voltunk, de péntekenként mindig megtartottuk a szokásos ünnepi vacsorát. Pénteken rendesen kellett főzni. Kalácsot, friss kenyeret, húslevest csináltunk [lásd: szombat; bárhesz]. Ez volt a szokás, ezt mindig megtartottuk. Anyukám úgy átérezte, nem dolgozott szombaton, nem melegített szombaton, olyanokat főzött, amiket nem kellett melegíteni [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Gyerekkoromban aszalt szilvát főztünk meg aszalt almát, és minden héten kellett lennie kalácsnak. Alig tudtuk kivárni az időt, hogy minél előbb ehessünk kalácsot. Itt az én háztartásomban már nem lehetett. A férjem, Bányai János dunántúli, nagykanizsai volt, a szülei is megtartották a szombatot.

Szombaton a fiúk elmentek a templomba, anyám pedig elment a szomszédba kicsit beszélgetni. Engem is elvitt. Később egyik barátnőmhöz mentem, és mikor jöttek haza a fiúk, akkor volt az ebéd. A zsidó családoknál a sólet volt a fő ebéd szombat délben. De mi nem szerettük a sóletet. Anyám ritkán csinált. Salátát viszont csinált, tarhonyát marhahússal vagy csirkehússal, húslevest minden mennyiségben. Almakompótot csinált, gyújtott gyertyát [lásd: gyertyagyújtás], és ha apám otthon volt, imádkozott hozzá. Ez olyan meghitt, békés volt. Egész más, ha a családfő otthon van.

Van egy olyan szokás a szédernél [lásd: Pészah], hogy akkor nem szabad kenyeret enni. Előtte mindent el kell takarítani, és mindent a világon el kell mozdítani [lásd: homecolás]. Kitakarítani gyönyörűen, és edényeket cserélni. Mi ezt megcsináltuk, ez jó elfoglaltság volt, kicsit más, mint a mindennapok. Egyszer szédereste jutalmul apám nekem adott egy darab maceszt, hogy dugjam el [lásd: afikómen]. Azért jár valami ajándék. Eldugni eldugtam, de arra már nem emlékszem, hogy mit kaptam. De nagyon büszke voltam, hogy én dughattam el a darab maceszt. Azt meg kellett őrizni jó ideig.

Aztán voltak a nagyünnepek, a hosszú ünnepek [lásd: nagyünnepek], akkor anyám is elment a templomba. Fehér ruhába öltöztek az asszonyok. Volt a Purim, aztán volt a hosszúnap [lásd: Jom Kipur], volt a Szukot, a sátoros ünnep, ezeket mind betartottuk, és anyám akkor mindig elment a templomba. Aztán tartották a gyásznapot a halottakért, gyújtottak gyertyát vagy kis lámpát, anyám számon tartotta, nehogy véletlenül elfelejtsen megemlékezni a szeretteiről.

Sokszor voltam beteg. Nem voltam komoly beteg, egy kis megfázás, egy kis láz, ez, az, elég volt ahhoz, hogy ne érezzem jól magam. Mivel egyetlen lány voltam, nekem kellett takarítani meg az öcsémre vigyázni. Mikor beteg voltam, akkor meg a testvéreim takarítottak. Huszton földes szobában laktunk. Minden héten nagytakarítást kellett csinálnom. Anyám vitte a aa megvarrt ruhákat, visszafelé bevásárolt, és hozta a főznivalót. A házat minden évben ki kellett meszelni kívül-belül. Minden héten föl kellett tapasztani. Anyám mániákusan tiszta volt. Nekem kellett mosni is, ilyen heti mosást kellett megcsinálni. A nagymosáshoz jött a Mariska, anyám egyik ismerőse, és ő csinálta.

Anyám dolgozott, és amikor elment otthonról a városba, nekem kellett vigyázni az öcsémre. Nagyon nagy teher volt az nekem. A bátyám iskolában volt, én voltam az öcsémmel együtt. Nagyon veszélyes hely volt a házunk környéke, a ház előtt volt egy kanális. És az ment egész a Tiszáig. Nagyon kellett vigyázni, hogy ne essenek bele a gyerekek. Gyerekkorom azzal telt el, hogy az öcsémre vigyáztam. Utáltam az öcsémet, mert le voltam kötve, én meg nagyon szerettem játszani. Most a testvéreimmel legjobb barátok vagyunk.

Apámnak én voltam a kedvence. Nem sokat látott engem, de egyetlen lánya voltam. Annyi szeretet áradt felém. A fiúkkal szigorúan bánt,  mert azt akarta, hogy ők is tanuljanak. De a fiúkat nem nagyon érdekelte a vallás, bár jártak zsidó iskolába.

Apám mindig küldött valami csecsebecsét, ruhára valót, gyöngyöt, bizsut, néha narancsot, szóval mindig küldött csomagot. Meg küldte haza az 55 koronát és 50 fillért.
Nagyon szerettem játszani. Voltak barátnőim. Nagyon szerettem babázni, meg építeni, sárból építettünk házat, bútort meg mindent. Meg anyámtól kértem  kis rongydarabkákat, azt vittem, és jól eljátszottunk a parasztgyerekekkel. Akkor a gyerekek maguknak varrtak babát. És aki ügyes volt, az a barátnőjének is varrt egy babát. Meg bútort csináltunk meg babaszobát.

Én nagyon szépen kézimunkáztam. Egyszer nem mertem hazamenni, mert ötöst kaptam kézimunkából. Akkoriban az egyes volt a legjobb osztályzat. Sírva mondtam el, hogy ötöst kaptam kézimunkából. Anyukám megfürdetett, lefektetett, nem volt semmi. Nem tudtam, hogy nem az én hibám, hogy azért kaptam, mert nem adott pénzt kézimunkára. De ezután mindig volt kézimunkám.

Sokat estem gyerekkoromban. Köves utcán kellett járni, és akkor divat volt a harisnya. A harisnyám mindig kiszakadt, mikor iskolába jártam. Hazamentem, megint elestem, anyám későn jött haza, árult napközben, este meg kimosta, megfoltozta [Talán inkább: megstoppolta, azaz sajátos öltésekkel, többszálú cérnával, ún. stoppolófonallal „befoltozta” az akkoriban viselt, pamutból készült ún. flórharisnyán a lyukat. – A szerk.] a harisnyát, másnap újra felvettem. Később én is foltoztam. Amikor megfoltoztam, anyám, aki egyébként nem gyakranosztotta a dicséretet, megdicsért, ,,jól van kislányom", és erre nagyon büszke voltam. Az embernek szegényen is jó lehet, ha úgy rendezkedik be. Nem is kívántam mást, megvolt mindenünk, a szüleink igyekeztek rendesen öltöztetni, iskolába járatni minket.

Arra emlékszem még ebből az időből, hogy egyszer elment anyám látogatóba a rokonaihoz Erdélybe, és hozott egy zsák süteményt. Akkoriban élt az anyja is, a nagynéném is. Anyukám mesélte, hogy örültek neki. A zsák sütemény még olcsó volt abban az időben, az 1930-as években.

Ott Kárpátalján nem volt senkink, hontalanok voltunk. Apai nagypapámékhoz nem nagyon jártunk, mert nem volt pénz utazgatni. Egyszer voltunk ott hárman, gyerekek egy esküvőn, és az nagyon jó volt, mert volt egy nagy kert. És volt egy kemence, és én mint vendég ott aludtam a kemence tetején. Ez nagyon érdekes volt. Akkor kaptam ruhát, az is ritka dolog volt, ruhát kapni. És én nagyon boldog voltam. Nagynéném, Libi esküvője volt. Ő is Auschwitzban végezte. Munkácson laktak [Munkács: Bereg vm.-ben fekvő város, melynek 1850-ben még csak 6000, 1910-ben már 17 300 lakosa volt. A várost a Galícia felé irányuló kereskedelem – fa, marha, gabona, bor, sör, ásványvizek, gyümölcs – lendítette fel. 1910-ben Munkács lakosainak 44%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez, ez volt a legnépesebb vallási felekezet a városban. Munkács a trianoni békeszerződés értelmében 1919-ben Csehszlovákiához került (lakosainak száma 1921-ben 21 000, 1930-ban 26 000 fő volt), majd 1938-ban, az első bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz. Lakosainak száma ekkor már 30 000 fő körül mozgott. 1945-ben a Szovjetunióhoz csatolták (Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság), 1991 óta pedig Ukrajnához tartozik. – A szerk.], onnan vitték el. Rendes esküvő volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], szép fehér ruha volt rajta. Mikor ment ki a kapun a templomból, akkor konfettit dobáltak. Annyira tetszett, voltam olyan öt-hat éves. Jó kaják voltak akkor, szóval jól buliztam. De anyám mindig mondta: viselkedni kell! Hát viselkedni kellett, nem szabadott rendetlenkedni.

Én mindig szerettem dolgozni, és mindig volt munkám. Mindent elvállaltam. Az első munkám az 14 éves koromban volt, mikor az elemit elvégeztem. Amikor végeztem, elmentem egy családhoz két ikergyerekre vigyázni. Az anyjuk tüdőbajos volt. Olyan 11 évesek voltak, én voltam 14. Vigyázni kellett rájuk, olyan volt, mint mikor a nagy testvér vigyáz a kisebbre. Ott adtak enni, adtak tiszta ruhát, nem volt semmi gond velem. Takarítani nem kellett, mert én is gyerek voltam. Bár akkor már takarítottam otthon, korán kezdtem, keveset játszottam, sokat kellett otthon dolgozni.

Aztán mikor már nagyobb voltam, a Fő utcán kezdtem el dolgozni egy kalaposboltban, elsőrendű helyen. Nagyon meg voltak velem elégedve. Olyan boldog voltam. Ez egy jó hely volt. És így összeszedve a filléreket, mentem ipariskolába tanulni. Kalaposságot tanultam. Kérdezte anyám, mi akarsz lenni? Varrónő akarsz lenni vagy masamód? Mondom, masamód, az olyan jól hangzott akkor. Női kalapos. Bár varrónőnek is biztos jó lettem volna. Mert az alapja már megvolt. Otthon láttam.

Én tudtam a magyarul, mert anyám magyar anyanyelvű volt, de nem tudtam írni, csak úgy megtanultam anyámtól beszélni. Aztán beírattak ruszin iskolába, és ott elvégeztem nyolc osztályt ruszinul. Később az ipariskolában már tanultuk a magyart. Magyarul kellett iskolába járni, magyarul kellett tanulni, és akkor megtanultam a magyart. Jól mentek a dolgok, nem volt semmi bajom. Akkor ha volt munka, akkor nem volt semmi baj.

Hála istennek, nem voltak konfliktusaink Huszton. Mert nekünk mindegy volt, hogy zsidó vagy nem zsidó. Olyan szerencsések voltunk, anyám mindenkivel jóban volt. Jöttek, tessék megvarrni a nadrágot. A térdénél kiszakította a gyerek a nadrágot, tessék már megcsinálni. Péntek este mindig volt kalács nálunk. És akkor kaptak a gyerekek egy karéj kalácsot. Anyám meg megcsinálta a nadrágot a gyerekeknek, és hát nem is fizettek. És ez így ment.

Nem éreztem azt, hogy minket valaki idegen bántana, senki, soha. Soha senki nem mondta énrám, hogy „büdös zsidó”. Szegény anyám, de sokat segített ilyen apróságokat. Parasztoknak, szegényeknek.

Az volt nehéz, hogy mi magyarok voltunk. Voltak ott asszonyok, rendes asszonyok, keresztények, akik szerettek volna anyámmal beszélgetni, de nem tudtak magyarul, csak ruszinul. Ruszin volt a többség. Anyukám nem tudott ruszinul. Vagyis nagyon rosszul beszélt ruszinul. Ez volt a nehézség. Egyéb semmi.

Sok zsidó is volt Huszton. A zsidók általában kereskedelemmel foglalkoztak, üzleteltek, az asszonyok többnyire nem dolgoztak. Anyám dolgozott, mert apám beteg volt egy időben, és meg kellett tanulnia varrni, hogy valamiből megéljünk. A gazdagabb zsidók meg olyan furán viselkedtek a szegényekkel.

Huszton volt vagy három Mermelstein család. Hallottam, hogy Munkácson is voltak, meg Beregszászon is voltak. Az egyik kibucban van egy névsor a vészkorszakban megöltekről, és apám neve is benne van. És egy csomó Mermelstein van a listán. Onnan tudom, Munkácson is voltak. Ezek általában gazdagok voltak. Fások, fakereskedők voltak, mindenféle kereskedelemmel foglalkoztak. Akkor földdel foglalkoztak, üzletük volt, fűszerüzletük, csemegeüzletük. És az egyik osztálytársamat is Mermelsteinnek hívták, én szegény voltam, ő gazdag volt. Mikor ipari tanuló voltam, bejött az üzletbe kékrókával a nyakán [A kékróka kékbe játszó színű szürke sarki róka prémjéből készült nyakbavaló, az első világháború után igen drága prémféle volt Európában. – A szerk.] – mert elegáns negyedben volt a kalapos üzlet –, és odaszólt nekem: Jó napot! Nem köszöntem neki vissza. Mért köszön nekem jó napot, amikor nyolc évig együtt jártunk iskolába? De láttam őt, mikor nagyon szerencsétlen volt.

Amikor a magyarok bejöttek hozzánk Husztra [lásd: első bécsi döntés], jött a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Anyám nagy magyar volt. Csütörtöki nap volt. Jönnek a magyarok, jönnek a magyarok! – mondta az anyám. Olyan boldog volt, hogy jöttek a magyarok, lesz kivel beszélni. Erdélyben sok magyar volt. Huszton sokkal kevesebb. Megcsinálta a kovászt csütörtök délután, utána elment a városházára fogadni őket. Hát nem sokáig örülhetett.

Jött a sírás, mikor majdnem egyszerre el kellett menni mind a három gyerekének! És jó, hogy elmentünk, mert életben maradtunk. Ha ott maradunk, akkor biztos nem éltük volna túl. Meg munkánk sem volt, nem volt mit enni. Bejöttek a magyarok, kellettek a papírok, hogy magyarok vagyunk. Én elindultam a rokonokhoz, hogy meglegyenek a papírok. Összeszedtem a papírokat. De közben ott voltam pár hetet a rokonoknál. Majd szétszedtek, hogy itt van az Olgica, Esztinek a lánya, engem még soha nem láttak. Pedig én Bikszádon születtem, én is erdélyi vagyok.

Összeszedtem az állampolgárságit, és egy darabig csend volt. 1944-ben a magyar állampolgársággal együtt megölték szinte az egész családot.

Apámat 1941-ben ölték meg, Prágából vitték el, és nem tudtunk róla semmit. Később megtudtuk, hogy Theresienstadtba vitték. Most láttam a múzeumot, voltam Izraelben. Egy kibucban csináltak egy múzeumot, csak azokról akik Theresienstadtban voltak, és ott van az emléktáblája apámnak. Az öcsém találta meg.

És akkor ott maradt anyám három gyerekkel. Igaz, hogy már nagyocskák voltunk [A három testvér 1921-ben, 1923-ban, illetőleg 1926-ban született. – A szerk.]. Az öcsém, Ignác elemista volt, mikor jöttek a zsidótörvények. Kidobták az iskolából, és nem tanulhatott. Én nem dolgozhattam. A bátyámat, Jakabot (későbbi nevén Jacket) meg behívták munkaszolgálatra Kőszegre. Anyám munkáját is elvették, addig egy varrodában volt bedolgozó varrónő. Akinek dolgozott, az is egy zsidó kisvállalkozó volt, volt egy üzlete, de az is megszűnt.

Volt, aki fölakasztotta magát. Volt egy nagyon aranyos fűszeres szomszédunk, az már idős volt, és amikor mondták, hogy viszik az embereket, se szó, se beszéd, fölakasztotta magát. Szabó Zoli bácsinak hívták. Nagyon jó szomszéd volt. Elég sok szegény ember lakott arra, és ő pénz nélkül adta ki az árut, felírta egy kis füzetbe. És azt mondta az illetőnek, hogy fizethet a jövő héten vagy két hét múlva, és megbízott benne. Így tartotta fönn az üzletet. A szegény ember mindig kifizette az adósságot. Ez volt az a bácsi, akinél gyerekkoromban cukorkát vásároltam, és újságpapírba csomagolta a cukorkát.

19 éves voltam, amikor el kellett jönni Husztról. 19 éves koromig egy zsidónál dolgoztam, aki női kalapos volt. Bezárták az üzletet, három segédet elküldött, engem megtartott. A lakásán, egy eldugott kis sötét szobában, félhomályban dolgoztunk neki. Nem tudom pontosan, úgy emlékszem, hogy körülbelül egy évet, de lehet, hogy kevesebb volt. A lényeg az, voltam, hogy dolgozhattam.

Aztán még sokkal nehezebb idők lettek. A bátyám munkaszolgálatban nemhogy nem keresett pénzt, hanem küldeni kellett neki meleg sálat, meleg kesztyűt, meleg ruhafélét. Az öcsém meg semmit nem tudott még.

Erdélyben egyik nagybátyám, Dezső bácsi az anyjánál nyaralt, és ott volt anyám is. Dezső bácsi azt üzente: ,,Olgikám, menj föl Pestre, ott van nekem egy lányom, nagyon ügyes és nagyon szorgalmas, fog neked segíteni állást találni." Akkor jöttem föl Pestre. Az öcsémet, aki 16 éves volt, magammal hoztam. Kivettünk egy hónapos szobát a Dob utcában. Aztán találtunk egy jobbat a Kossuth Lajos utcában, a volt Úttörő Áruház mellett. Az öcsémmel nem bírtam. Mindig fölugrált a mozgó villamosra. Elküldtem Dezső bácsihoz, aki Dombóváron volt kántortanító. És a saját tíz gyereke mellé odafogadta az öcsémet. Ott akkor még lehetett tanulni, nem kérdezték, hogy zsidó vagy keresztény-e az a gyerek. Az öcsémet villanyszerelőnek íratta be a nagybátyám [lásd: ipariskolák]. És aztán munkaügyben jártak egy sváb embernél. Ott előjött, hogy te milyen vallású vagy. Azt mondta az öcsém – nem beszélt jól magyarul, mert mi otthon jiddisül beszéltünk –, hogy zsidó vagyok. És akkor a segéd megrúgta, hogy miért mondta meg, hogy zsidó. Azért nem rúgták ki, mert amúgy szorgalmas gyerek volt, hagyták, hogy dolgozzon. Az öcsém ott tanult villanyszerelést. Akkoriban anyámnak már nem adtak munkát, a bátyám munkaszolgálaton volt.

Dezső bácsi tanácsára fölkerestem lányát, Olgát, azt mondtam neki, hogy „szervusz, én vagyok az Eszti néninek a lánya". Anyám Olgának nagynénje volt. Erre ő: ,,Már hallottam rólad, gyere, Olgicám" – mindig így nevezett – csinálok egy forró fürdőt. De ő nem csak velem volt ilyen, mindenkivel ilyen volt. És amikor kitört a háború, akkor elvitték munkaszolgálatra a férjét az én későbbi férjemmel együtt. Az ő férje meg az én férjem testvérek voltak, és elvettek két unokatestvért, mert mi unokatestvérek vagyunk Olgával.

Mikor megkerestem Olgit, ott lakott a későbbi férjem, az Olgi sógora. Így ismerkedtünk meg. Olyan boldog volt, mikor meglátott engem. Túlzottan tudott szeretni. Annyira szeretett, hogy mindig velem akart lenni, az én hangomat akarta hallani.

1942-ben, amikor feljöttem Pestre, már kalapos voltam. Mint mindenki, kerestem munkát. Volt pár rongyom, azt igyekeztem rendben tartani. Vásárlások nem nagyon voltak. Volt egy spirituszfőzőm, azon főztem magamnak a reggeli teát, meg volt egy telefon. Nem nagyon használtam. Már nem voltam olyan kislány, már 19 éves voltam. Rosszul fizettek, alig tudtam az albérletet fizetni. Nem voltam sokáig az első kalaposboltban, csak rövid ideig. Aztán elhelyezkedtem máshova, a Vámház körútra. Ott nagyon jó dolgom volt. Sokat kellett dolgozni, de jól kerestem. A tulajdonos egy házaspár volt, a férfi zsidó, a nő meg német volt. Addig dolgoztam ott, amíg el nem vittek.

Az öcsém Dezső bácsinál lakott, de ellátta magát. Lassan ők is elszegényedtek. Az a pár év nagyon nehéz volt. Egyszer csak becsukódott az ember előtt minden ajtó. Nem tudott dolgozni, nem tudott kenyeret venni, tejet venni, semmit.

Anyám írt: ha tudsz, menj ki a Telekire, és vegyél a bátyádnak egy nadrágot, és keressél valami lábravalót is neki.  Kimentem a Telekire – az ócskapiacra –, és vettem neki egy nadrágot. Még azt is írta anyám: nehogy baja legyen a testvérednek, mert munkaszolgálatban csak egy levelet szabad kapni, és a többit nem adják át, ezért ha van valami üzennivalód, vagy tudsz valamit küldeni, akkor írjál nekem haza, és én majd továbbítom a testvérednek. Pesten összeszedtem egy kis pénzt. Nagyon szerencsés voltam, mindig volt munkám. 28 pengőt kerestem egy héten. Elintéztem, elküldtem.

Nekem ne küldjél semmit, írta anyám, mert nekem megvan mindenem. Miből van neki mindene? Az állásából kirúgták, mert zsidó volt. Nem tudtam elképzelni, hogy honnan van neki mindene. És még azon a nyáron – 1942-ben volt ez –, az öcsém, Ignác hazautazott, és  kiderült, honnan van  anyámnak. Elment cselédnek.

Az öcsém meglátta, amúgy is érzékeny gyerek volt, és úgy sírt. Mondom, mit kell azon sírni? Örülj, hogy van munkája, és van ennivalója. Aztán túltette magát rajta, de nagyon fájt a szíve. Aztán csak eltűnt anyám is. Elvitték Auschwitzba. Krematóriumba került, onnan tudom, hogy én is Auschwitzban voltam, és ott találkoztam egy osztálytársnőmmel, ő mondta, hogy az ő anyjával együtt látta, tudta, hogy kit merre sorolnak be, besorolták őket a krematóriumba. Ez volt a vége.

Dezső bácsi gyerekei, Miksa, Herskovits Miksa, aztán a Herskovits Jenő, Lali és Jolán följöttek Pestre. Akkor jöttek, mikor már valamit sejtettek. Aki nem jött fel, az meghalt.

Olga, akihez én jöttem, egyedül maradt a gyerekekkel, a férje munkaszolgálatba került. Tíz évvel idősebb volt, mint én, én voltam a kis Olgi. Varrónő volt, nagyon jó varrónő. Rotschild Kláránál [Divattervező, 1934-ben divatszalont nyitott, 1945 után állami alkalmazottként a Clara Szalon művészeti vezetője volt. – A szerk.] tanult. Ha varrt egy ruhát magának, nekem ugyanolyan ruhát varrt. Annyira jóban voltunk, egyforma ruhát is viseltünk. Volt neki két kislánya, az egyik négyéves volt 1944-ben, a másik két éves. Mind a kettő elpusztult. Pesten bujkáltak. Bombatámadás érte azt a házat, ami mellett bujkáltak, és akkor bementek a házba. Ott voltak egy pár órát, aztán elindultak az utcán. Egy keresztény nő megszólította Olgát, mondta, hogy riadó van, miért mászkál az utcán. Befogadta őket. A nő férje nagyon haragudott, hogy befogadta. „Nekünk sincs ennivalónk, mért hozod ide az asszonyt két gyerekkel? Nem tud a gyerekeknek enni adni!" - mondta. Nem is tudott, és éhen halt a lány. A Gabi. A másik gyerek, Zsuzsa kórházban halt meg, valami betegsége volt.

A háború után elköltöztek a férjével Mezőhegyesre, ott volt főkönyvelő a férfi, de 1956-ban kirúgták az állásából. Fogták magukat, és kimentek Izraelbe. A háború után született két gyerekük, sikerültek voltak, ügyesek, tanultak. Az egyik hat éves volt, a másik tizenegy éves, amikor kimentek Izraelbe. A fiú a 21. születésnapján hősi halált halt. Olga volt a kibuc nagyasszonya, mindig sokan voltak nála, mert nagyon szerették, és dolgozott élete végéig. Nem tudott otthon maradni. Az Olgi ott Izraelben is varrt. A férje, Sanyi meg narancsüzemben dolgozott szegény kint.

Itt, Pesten később vitték az embereket pár héttel. Összesen talán egy hónap alatt szedték össze a zsidókat és vitték el. [A Budapesten élő zsidók többsége megmenekült. 1944. december 5-ig be kellett költözniük az akkor fölállított gettóba – mintegy 75 ezer embert zsúfoltak itt össze, a gettó január 18-i fölszabadulásáig mintegy 5000 ember halt meg a gettóban; mások bujkáltak, esetleg sikerült bejutniuk valamelyik védett házba, de ez sem volt garancia a megmenekülésre. Budapest fölszabadulásáig több ezer embert hurcoltak el munkaszolgálatra, hajtottak el halálmenetekben Ausztriába, hurcoltak koncentrációs táborokba vagy öltek meg a nyilasok. De olyan méretű, szervezett, koncentrációs táborba deportálásra, mint ami a vidéki zsidósággal történt 1944 májusától, Budapesten már nem volt idő. – A szerk.] Nagyon gyorsan ment. Engem szintén kitettek az állásomból. Jött egy nyilas, és azt mondta, hogy egy negyed órán belül csomagoljam össze a legszükségesebb dolgaimat, és jöjjek vele. Minek, hová? Majd meglátja. Összecsomagoltam, elvitt Csepelre. A csepeli téglagyárban dolgoztam egy darabig. Ott találkoztam egy lánnyal, aki élete végéig nagyon jó barátnőm volt. Mindvégig együtt voltunk. Ő volt dr. Mándy Stefánia, művészettörténész [Mándy Stefánia – költő, művészettörténész, műfordító. – A szerk.]. Stefka már 25 éves volt, művészettörténész lett, már tanított, mielőtt behívták volna munkaszolgálatra, már kész ember volt. És a jó barát életet is tud adni. Nem csak én, egy páran életben maradtunk azért, mert sikerült összeszedni néhány embert magunk köré, akikkel nem csak arról beszéltünk, hogy jaj, de éhes vagyok, de jó lenne egy kis mákos tészta. Mándy Stefánia előadásokat tartott nekünk, sok mindent tudott, amit mi nem. 20 év körüliek voltunk, fiatalkák. És ez volt az, ami megmentette az életünket.

Csepelről Budakalászra vittek minket hajóval. Ott voltunk öt napig a szabad ég alatt. Végig esett az eső. Előbb elvették tőlünk a gyűrűt, az órát. Menyasszony voltam már, a karikagyűrűt, a láncot, mindent elvettek. Ruha csak annyi maradt, ami rajtam volt. Aztán bevittek minket egy szobába. Azt mondták, ha valakinek kell vécére menni, akkor menjen. Sorban elmentünk vécére, és az egyik lány 50 pengőt eldugott a vécében. Akkor összefogtak minket, és bevittek egy másik szobába. Csendőrök, tollas csendőrök jöttek, és elkezdtek minket verni. Csupa lány volt. És csak vertek minket, mert senki nem szólalt meg, nem is volt köztünk az illető, aki elrejtette a pénzt.

Aztán feltettek minket arra a bizonyos Auschwitzba menő vagonra. Öt napig voltunk vonaton. Illemhely nem volt, fekhelyről nem is beszélve. Napokig ott voltunk bezárva, se enni, se innivaló, semmi. Reggel adtak valami löttyöt. Volt, aki egy gyerekkel a kezében megbolondult ott a vagonban, volt, aki meghalt. Aztán megérkeztünk. Ott aztán elkezdődött a szelektálás. Egyik jobbra, másik balra. Akit munkaképesnek találtak, azt munkára vitték. Levágták a hajunkat kopaszra, levették az egy szem ruhát, és adtak valami rongyot. Nekem például egy fekete csipkeruhát adtak, és aztán mikor jöttek a nagy melegek, ráragadt a csipke a nyakamra, a testemre. Tudtam nevetni, hogy ki vagyok csipkézve.

Nagyon szomjasak voltunk. Már rég kiszálltunk a vagonból, már megfürdettek minket, már lenyírták a hajunkat, adtak csipkeruhát, és még mindig nagyon szomjasak voltunk. Egyszer csak hoztak egy vödör vizet, mindenki rámászott arra a vödörre. Nekem is jutott egy korty víz. Én életemben nem fogom elfelejteni, hogy az a víz milyen finom volt, soha! Soha ilyen jóízűen nem ettem, nem ittam, talán ez mentette meg az életemet. A szomjúságba majdnem belehaltam, nem csak én, mások is. Ezt külön büntetésnek éreztük.

Sokat éheztünk, vertek minket. Úgy beverték a fejemet egyszer egy nagy bottal hátulról, a barátnőim csak nézték, hogy éltem túl. Nagyon éhesek voltunk, lehajoltam egy krumplihéjért, és ezért verték be a fejemet. Sorban: elvittek terhes anyákat, nem hozták őket vissza. Gyerekkel kísérleteztek. Négyszer voltam a Mengele előtt. És mind a négyszer életben maradtam. Ott volt a teherautó. Aki nem tetszett neki, akiről úgy látta, hogy nem munkaképes, rögtön felrakták a teherautóra. És a harmadik szelektálásnál már nagyon sovány voltam.

Mindig gyűjtögettem – hiába vertek fejbe – a krumplihéjat. Sáros volt, de ettem. Volt egy kis csomagban félretéve, nagyon féltem a szelektálás előtt, megettem gyorsan. Stefka szegény, az meg mindannyiunk nevében beszélt, amikor osztották az ételt. Egyszer káposztaleves vagy krumplileves volt, de krumpli nem volt benne. És káposzta se. Azt mondja Stefka: nincs benne krumpli! Akkora pofont adtak neki! Nagyon sajnáltuk. Másnap megint sorban álltunk a kis csajkánkkal. Az ételosztó kérdezi: elég a krumpli? Azt mondta a Stefka: elég. Kapta volna tovább a pofont.

Volt olyan, hogy hajnalban kizavartak minket egy szál ruhában. Üvöltöttek és vertek minket. Pocsolyát meregettünk, én egy forgácsdarabbal piszkáltam a megfagyott szemetet, hogy könnyebb legyen fölszedni kézzel. Jött az őr. Akkora pofont adott váratlanul, azt mondja: dobd el azt a forgácsot, szabad kézzel csináld! Eldobtam. Sokan megbolondultak. Volt egytestvérpár is, az egyikük megbolondult. Tehetetlenül nézte a testvére, nem tudott mit tenni. Makói kislányok voltak.

Összejöttünk és hallgattuk Mándy Stefániát. Nagyon tetszett, amiket mondott, és nagyon büszke voltam, hogy közel vagyok hozzá. Nagyon okos volt, már érett ember. Hoffmann Klári meg franciául tanított minket. Úgyhogy volt egy kis kultúra, és az nagyon sokat segített. Nekem olyan idegen volt a francia nyelv. Már tudtam jiddisül, magyarul ruszinul és németül. De a francia nekem valahogy nagyon nehéz volt. Nem jutottam a francia nyelvvel semmire. Úgyhogy nem is nagyon érdeklődtem utána.

Sokszor tervezgettünk. Ki mit enne, ki mit főzne. Az egyik ezt enne, a másik azt enne. Nagyon rossz volt, ha kajáról beszéltünk.

Tizenketten feküdtünk egy priccsen. Ha az egyik meg akart fordulni, akkor mind a tizenkettőnek kellett fordulnia, mint a heringeket, úgy helyeztek el minket. A vécé messze volt, külön volt. Jártunk eleget a vécére, mert nagyon sokat fáztunk éjszaka. Hidegek voltak az éjszakák. Láttam a krematóriumot, a füstöt, és mindig kerestem az anyámat. Nagyon anyásak voltunk, az az igazság. Mindig kerestem az anyámat, a háború után is az utcán, mindig kerestem egy kendős asszonyt.

Aztán elvittek minket munkára Auschwitzból Liebauba [Az alsó-sziléziai kisvárosban, Liebauban /ma Lubowka, Lengyelország/ a gross-roseni koncentrációs tábor egyik altábora működött. – A szerk.]. Pár hónapot voltam Auschwitzban. Jelentkeztünk munkára, és egy gyárba kerültünk. Örültünk, hogy dolgoztunk. Mikor először adtak enni, rendes gulyást kaptunk. És olyan nagy boldogság volt, hogy hónapok óta végre eszünk valamit, hogy azt nem lehet elmondani. Mondtuk egymásnak, Istenem, milyen szerencsések vagyunk, milyen jó lesz itt nekünk. Volt melegvíz, igaz rozsdás volt, de az is valami. Körülbelül egy fél évet ott vészeltünk át. És milyen tetvesek voltunk, és éhesek, és rongyosak! Minél többen voltunk, annál könnyebben bírtuk azt az éhezést és verést és azt a hajtást,  Mindent kibírtunk. Nagyon sokan kidőltek, sokan meghaltak.

Egy fegyverládagyárban dolgoztunk, nehéz fúróval kellett azokat a csatokat vagy mi a fenét fúrni. Olyan nehéz volt, hogy a nyakamon keletkezett egy nagy tályog. Volt ott egy betegszoba, oda beraktak. Mit ad Isten, jött a Mengele oda is utánunk. Na, mondom, megtalált. Biztos voltam benne, hogy elvisz. Nem vitt el. És ez valami olyan isteni csoda. Biztos, hogy Istentől volt, mert ilyen nem fordulhat elő. Hogy valaki ott fekszik betegen, és ott hagyja. Igaz, már közel volt a felszabadulás, de hogy ilyesmi megtörténik? Csak kevés ilyen csoda van.

A felszabadulás nagyon jó volt. Én vettem észre, mondtam, gyorsan, gyorsan gyertek ide! Akkor hányan voltunk abban a teremben? Voltunk vagy harmincan. És akkor mindenki elöl akart lenni. Látták, hogy dobálja a sapkáját egy francia katona. Voltak ott francia hadifoglyok is. Bejött hozzánk. Addigra a németek elszaladtak, nem volt egy sem. Olyan boldogan fogadtuk őket! Azt nem lehet elmondani. Én megálmodtam a felszabadulást. Azt álmodtam, hogy tavasz van, és virágzik az orgona. És Jean, az egyik katona meg még többen szaladgálnak az orgonával vidáman, és mindenkinek osztanak. És ez így volt. Májusban virágzik az orgona. Megálmodtam az igazságot! Azóta már nagyon sokszor gondoltam rá. Ott voltunk még három hétig. Volt mosakodás, ruhát kerestünk, nem volt sehol sem. Ennivalót kerestünk. Ebbe is majdnem belehaltunk. Teleettem magam melasszal. Ilyen sárga cukor, félkész cukor. Az ember csak falta. Ettem, és olyan rosszul voltam. Jaj, de nem csak én, a többiek is.

Aztán már módjával, kevesebbet ettünk. Nem tudnám megmondani, hogy mit ettünk. Akkor már nem figyeltünk annyira az evésre, hanem arra, hogyan szervezzük meg a hazautazásunkat, meg egyáltalán arra, hogy emberi körülmények között aludjunk. Kerestünk egy elhagyott lakást. Találtunk is, egy elhagyott német lakást. Szép, polgári lakás volt, és vászonfüggöny volt az ablakon. Leszedtük a függönyt, Kati, a másik nagyon jó barátnőm,  tudott varrni, én is tudtam. És a függönyökből varrtunk magunknak ruhát. Eldobtuk azokat a rongyokat, amik rajtunk voltak. Jött egy nő, kérdezte, mit csinálunk. Mondtuk, ruhát varrunk. Hogy miért vettük le a függönyt, ha hazajön a gazdája, mit fog szólni. Mondtuk, a felét vettük le, ha fáj neki a függöny, nekünk sokkal jobban fáj a nagy veszteség és a bánat. Fogott egy vázát és földhöz vágta. Mondtuk: Magának a függöny fáj, nekünk meg a hozzátartozóink fájnak meg a mi fiatal életünk. Nézze meg, hogy nézünk ki. Nincs egy ruhánk, semmi. És akkor megdöbbent a nő, és elment. Aztán jött egy orosz autó. Megérkeztek az oroszok, és adtak nekünk enni. Vánszorogtunk. Elkísértek. Így jöttünk haza.

Elkísértük a Stefkát, először őt, ő volt az, aki vezette a csoportot, és ő volt, aki Auschwitzban kapta a pofonokat sokszor helyettünk is. Úgy sajnáltuk őt, úgy kiállt a többiekért. Az édesapját megölték, az édesanyja szerencsére életben maradt. Volt még egy társunk, a Winkler Kati, őt is hazakísértük, a Sütő utcában lakott. Mind a két szülője életben maradt. Itthon voltak a gettóban. A másik Katinak is megölték az apját, a mostohaanyját, édesanyja már a háború előtt meghalt. Megölték az egyik testvérét, és szegény a háború után elvesztette a másik fiútestvérét is, ő betegségben halt meg. És a többieknek is ugyanúgy megölték a hozzátartozóit, a többi is olyan árva volt, mint én.

Időnként találkoztunk a háború után, és ez nagyon jó volt. Évente, és ahogy teltek az évek, sorban elmentek, meghaltak. Korán haltak meg, elég fiatalon. Mi hárman, a Kati, a Stefka meg én sokáig élünk. Stefka is 83 éves volt, mikor meghalt. A Kati fiatalabb, mint én, két évvel, én is már 81 éves vagyok. Sose hittem volna, hogy ennyi szenvedés után megélem a 81 évet.

A háború után itt voltunk Pesten egy albérletben a barátnőimmel. A vőlegényem még nem jött haza. A háború alatt vőlegényem volt, munkaszolgálatos volt, aztán Mauthausenbe került, és nem vették el tőle a képemet. „Mindig reád gondolok, drága szerelmem, és könnyű lesz a legnagyobb szenvedés is. Budapest, 1944. június 28.” Voltak még további szerelmes levelek, csak azokat nem találom. Tőlem elvették anyám utolsó képét, úgy sírtam. Hát, éltünk egyik napról a másikra. Az volt a szerencsém, hogy tudtam alkalmazkodni az emberekhez, és tudtam úgy beszélni, amit akartak hallani.

És a Joint adott ennivalót meg valami ruhát. Kaptam egy kabátot, egy ruhát meg ennivalót. Ki volt írva a névsor, néztem, esetleg nem találok-e valakit. Kerestem a bátyámat meg az öcsémet. Egyszer csak látom – Mermelstein Ignác, Prága. Olyan boldog voltam! Nem tudom, hogy került oda. Gyorsan Pestre jött, és találkoztunk itt a Bethlen téren. Aztán elkezdtük keresni a bátyámat. Vártuk, hogy majd csak hazajön. Szép sorban jött haza, aki kibírta.

Egy nap mentünk a vőlegényemmel, aki akkor már itthon volt, a Dohány utcai zsidó templomnál, és valaki kiabál az utca másik oldaláról: Olga! Az Aréna úti [ma Dózsa György út] iskolában van a Jack (akkor még Jakab)! Hát azt se tudtam örömömben, hogy fussak, hogy meglássam őt minél előbb. Odamentem, Úristen, hogy nézel te ki? – kérdeztem tőle, és elkezdtem sírni. Eltolt magától. Mit sírsz, azt mondja, örülj, hogy élek. Tífuszon estem keresztül. Tudod, hogy hullottak az emberek? Mint a legyek. Legyél boldog, hogy így látsz engem, hogy föl tudtam kelni, és haza tudtam jönni. Mert a többiekre rágyújtották a lágert, és elégették őket.

Az öcsém Theresienstadtban volt. A bátyám Kőszegen, munkaszolgálaton. Aztán Bergen-Belsenben. A család szétszóródott, és ezt el kell viselni. Nem is az volt a legnagyobb szenvedés, hogy nem vagyunk együtt, hanem az, mikor megtudtam, hogy anyámat elégették Auschwitzban. Láttam a krematóriumot, de nem akartam elhinni, hogy embereket és gyerekeket égetnek. Hosszú évekig nem beszéltek gyerekekről. Másfélmillió gyereket elégettek, ártatlan gyerekeket! Meg öregeket, és erről senki nem beszélt. Másfélmillió gyereknek az emléke. Szabad ég alatt, teljesen szabadban, mintha szabad lenne az ég, és csillagok, mind csillagokká változtak a gyerekek. És hosszú évtizedek óta minden nap folyamatosan olvassák a neveket. Én ott voltam a Jad Vasemben. Rettenetes, rettenetes.

Van nekem egy listám. Mártírjaink halálának az 50. évfordulóján csináltam egy feljegyzést a gyerekeimnek és az unokámnak. „Mártírjaink halálának 50. évfordulójára, hogy ne felejtsétek a régi áldozatokat soha!” És akkor itt elkezdtem sorolni, hogy – Herskovits Eszter, 49 éves volt, Huszton élt, Auschwitzban ölték meg. Ő volt az édesanyám. Édesapám, Mermelstein Márton, 44 éves, Prágából vitték el, Theresienstadtban ölték meg 1941-ben. Nagyanyám, Stern Júlia, 83 éves volt, Remetemezőn élt, Erdélyben, Auschwitzban ölték meg. Édesanyám testvérei: heten voltak, hatot öltek meg közülük. Herskovits Sámuelt (65 éves volt) és feleségét (63 éves volt) vitték Auschwitzba, egyik fiát, Lászlót, 43 évesen munkaszolgálatra vitték. Nem tudom, hol halt meg. És volt még egy fia, Ernő, ő Salgótarjánban élt, szintén munkaszolgálatos volt, a feleségét, Elzát Auschwitzba vitték 32 évesen. A gyerekük háromévesen került Auschwitzba. Herskovits Dezsőt (62 éves volt) és feleségét (58 éves volt) Dombóvárról vitték el Auschwitzba. Volt tíz gyerekük, ők Pesten voltak, a tíz gyerekből, hála istennek, csak egy halt egy pusztult el, Károly (26 éves). Őt Dombóvárról behívták munkaszolgálatra. Hanna (58 éves volt), aki Kolozsváron élt, két gyerekével, Fridával (32 éves volt) és Mártonnal (28 éves volt) vitték Auschwitzba. Sárát (56 éves volt) Szinérváraljáról vitték el. Fáni nénit (52 éves volt), a férjét, Sámuel Lajost (52) és két gyereküket, Évát és Józsefet Remetemezőről vitték el. Tehát meghalt anyámnak az összes testvére, kivéve a legkisebbet.

Apám részéről, ez kicsit hiányos: 49 éves Libi nagynéném, apám testvére, Auschwitzban. Lánya, Judit nyolc évesen, Auschwitzban. A férje 57 évesen, Auschwitzban. Még egy kislány, az Olga, kilencévesen, Auschwitzban. Stern Hermann, apám nagybátyja, Theresienstadtban halt meg, Érsekújvárról vitték el.

Férjem, Bányai János halottai vészkorszakban:  apukája, Brand Adolf, 62 évesen, Auschwitzban, édesanyja, Kálmán Judit, 53 évesen, szintén Auschwitzban halt meg. Nagyanyja, Kálmán Zsigmondné, 83 évesen, Auschwitzban. Nagybátyja, Brand Zsigmond, 64 évesen, Auschwitzban. Brand Béla, a férjem unokatestvére munkaszolgálatos volt, nem tudom, hol. Kálmán Béla, anyjának a testvére és felesége 50 évesen, Auschwitzban halt meg. Marika kislányuk tíz évesen, szintén Auschwitzban. Bányai Gabriella, a férjem testvérének az első kislánya, hatéves volt, itt halt meg a bujkálás alatt, és meghalt a kisebbik lányuk, Zsuzsika is. Ide írtam, hogy a fentieket lejegyezte egy Auschwitzból megmenekült, 11506-os számmal megbélyegzett asszony. Ez maradt meg nekem. Rettenetes. Mindőjüket ismertem.

A férjem, Bányai János nagykanizsai, született 1916-ban, 87 évesen halt meg tavaly. Most egy éve. Eredetileg órás volt, aztán elvégezte a közgazdasági egyetemet, aztán elvégzett egy vasipari technikumot, szeretett tanulni, sokat tanult. Végül órás volt mindvégig. Volt műszaki vezető is, de ő annyira szerette az órásságot, hogy lemondott. Órásként is ment nyugdíjba, szegény. Élete vége felé végén megvakult, sokat kínlódott.

Ők eredetileg Brandok voltak. 1929-ben ki akartak vándorolni Amerikába, mert már voltak Amerikában rokonaik. Azt hiszem, ketten vagy hárman voltak Amerikában, és ők is készültek kivándorolni. De valamiért nem sikerült, nem tudom, miért. Akkor magyarosítottak Bányaira. És 1929 óta ők Bányaiak.

A szüleinek volt egy kis fűszerüzlete Nagykanizsán, nagyon jól ment a bolt. A dédit úgy hívták, hogy Markovics Lina. Kálmán Zsigmondné Markovics Lina. Az anyósomat úgy hívták, hogy Kálmán Gizella. Az apósom Brand Adolf volt. A férjemnek volt egy bátyja, Bányai Sándor, a felesége Bányai Sándorné az unokatestvérem, Olga. Apósomat, anyósomat és anyósom anyját is megölték a háborúban.

Az esküvőmön 1945-ben mind vidámak voltunk. Pedig sírni kellett volna az esküvőn. Nem sírtunk, mert valaki mindig direkt csinálta, hogy ne legyen sírás. Úgysem tudunk ellene tenni semmit sem. Egy kölcsönruhában voltam a saját esküvőmön, az unokatestvérem barátnőjétől kaptam. Ő kapott egy sötétkék ruhát – volt egy ilyen segélyszervezet, attól –, és azt kölcsönadta. Zsidó esküvő volt, a Dohány utcai templomban esküdtünk. Nem volt fehér ruha meg fátyol, hanem az a sötétkék kölcsönruha, az is megfelelt. Új cipőt tudtam venni, a cipő az a sajátom volt. Meg aztán a sajátom volt az a pár barát, aki körülöttem volt. Semmi nevetnivaló nem volt akkoriban, de vidámak voltunk, hogy megértük azt is, valaki esküszik közülünk. Ki hitte volna, hogy valaha is hazajövünk. Mindenki csak a halálra gondolt ott, főleg, mikor láttam a krematóriumot füstölni.

Úgyhogy én voltam az első, aki sietett férjhez menni. A férjem mindjárt odaköltözött, ahogy hazajött a munkaszolgálatból. Különben is már előtte menyasszony voltam. Akkor minden jó volt, mert szabadok voltunk. És könnyebb életre számítottunk. Azt hittük, ha Auschwitzból szabadulunk, akkor minden rendben lesz. Az én esküvőmön nem volt rokon. De ott volt az a társaság, akikkel együtt voltam Auschwitzban. És akkor így néztünk ki a háború után három hónappal. Már tudtunk enni, és tudtunk mosolyogni. Tudtunk örülni valaminek. Hogy végre valami jó kezdődik, egy új élet.

Olyan hűséges barátságok csak akkor és ott [Auschwitzban] szövődhettek. Találtam egy képet, ahol rokon nincs, csak deportáltak, barátok, akik Auschwitzban összebarátkoztak. Tartottam a kapcsolatot a lányokkal, akikkel együtt voltam Auschwitzban. Nyolcan voltunk szoros barátságban, és annyira szerettük egymást. Segítettünk egymásnak életben maradni. Azért volt jó. Nem vonultunk félre Auschwitzban, hanem az ember keresett magának valakit, akihez szóljon. A sok rossz, nehézség, szenvedés mellett jó volt, hogy ott voltunk egymásnak, mert tudtunk egy kicsit szólni egymáshoz.

Az egyik lánynak a nagybátyja kórházigazgató volt itt Pesten. Mondta a barátnőm, ha szülni mész, menj az én nagybátyámhoz, nem kell fizetni, levezeti neked a szülést ingyen. Egy évvel a háború után még nagyon nehéz világ volt. Nem tudom, hogy ki tudtam volna-e fizetni, és jólesett, hogy mondta. Mintha családon belül lettem volna.

Az én gyerekeimnek nem volt soha se nagyanyjuk, se nagyapuk. Ha akadt is egy-egy rokon, nagynéni, nagybácsi, unokatestvér, az is előbb-utóbb távol került, mert igyekezett minél messzebb menni a szülőhazájától. A férjemmel egyformán szerencsétlenül jártunk, hogy az egész családunkat kiirtották. Hogy lehet élni 80 évig? És akkor itt a csoda, hogy lehet. Ő is ideges volt, ő is beteg volt, és mégis fölneveltünk két gyereket. Ez olyan isteni csoda. Sokat szenvedtünk nagyon.

Az esküvőm után hamarosan szétszéledtek a testvéreim a világban, és sose látjuk egymást. Hiába maradtunk életben, ugyanúgy nem látom őket, mint akiket megöltek. Sokszor annyira fáj nekem. Nagyon hiányoznak. Háromszor láttam őket összesen a hatvan év alatt. Ez nagyon fájdalmas, és ahogy mi kinézünk, 80 körül már nem is fogjuk látni egymást. Az is jó, hogy néha fölhívnak. Nemrég volt a születésnapom, és fölhívtak mind a ketten. Nagyon jó volt hallani a hangjukat. Így éltem le az életemet, mert a férjem nem akart kivándorolni. A bátyám meg az öcsém elmentek egy üres zsákkal 1945-ben. Én akkor mentem férjhez. Fölkiabáltak: jössz? Mondtam, nem mehetek. Azt mondták: akkor Isten áldjon! Vittek volna engem is, de a férjem nem akart menni. Akkor még itt volt neki az egyetlen testvére. És úgy érezte, ez a hazája. Maradtunk.

A testvéreim viszont úgy érezték, nekik itt semmi keresnivalójuk nincs. Ha egy ország képes a lakosságából nem tudom, hány százezer ártatlan embert meg gyereket kiirtani, akkor nekik itt nincs keresnivalójuk. Kell nekik egy új haza, amely befogadja őket! Nekik is fájt, hogy el kellett menni, itt hagyni a barátokat, és mondom, mi nagyon összetartottunk. Persze vagyon nem volt, azt nem volt nehéz itt hagyni. Ami volt, azt széthordták, nem volt mit siratni. Auschwitzban volt mit siratni.

Elmentek Csehszlovákiába, ott voltak egy darabig. Utána Franciaországba mentek, a bátyám ott maradt öt-hat évig. Megtanult franciául. Utána Kanadába ment, ott ismerkedett meg a feleségével. Ott éltek három évig, míg összeszedtek annyi pénzt, hogy tudjanak utazni. Utána elmentek Kaliforniába, Los Angelesbe, és nagyon szépen összeszedték magukat. Volt, hogy napi húsz órát dolgozott a bátyám.

Az öcsém Izraelbe ment. Szegényt nem fogadták be sehol, mert nem ismerték. Volt ott egy nagynéni, Olga, aki soha nem látta, és nem akarta befogadni. Csak annyit engedett, hogy föltegye a padlásra a holmiját. Ez csak a Mermelstein családban fordulhatott elő. Engem a Herskovitsok olyan szeretettel fogadtak. Pedig nem voltak közeli rokonok.

Az öcsém nagyon szorgalmas volt. Először mint villanyszerelő dolgozott, egyszer baleset is érte. Akkor megírtam neki: pakolj és gyere, ha élni akarsz! Hagyta magát rábeszélni. Hazajött, de csak látogatóba. Később átképezte magát szabónak. Aztán ő is Montrealba ment, és már együtt költözött tovább a bátyámmal Los Angelesbe. Los Angelesben a legelegánsabb negyedben volt neki ruhaüzlete. Egy eladója is volt. Három fia van az egyiknek, a másiknak kettő. És egyik gyerek se lett szabó.

Ez a lakás is. Meg kellett halnia egy öregasszonynak ahhoz, hogy legyen lakásom, mert itt lakott egy öregasszony. A férjemnek egy volt munkaszolgálatos bajtársa mondta, hogy sajnos az édesanyja nem jött vissza. Üres a lakás, eladom nektek a lakást, mondta. Aztán végül egy szoba lett belőle, mert a másik szobában már laktak.

A férjemnek megölték az apját és az anyját. A férjem családja jómódú volt, üzletüket  Nagykanizsán, a kis raktárral együtt kifosztották. Ott maradt üresen a ház és az üzlet is. Mindent elvittek. Aztán 13 ezer forintért eladták a háború után a négyszobás lakást és az üzletet. Egy csendőr is jelentkezett, a szomszéd. Megmentett leglább néhány értéket, emléket a férjeméktől, s oda is adta neki. Így maradt meg a férjemnek egy dupla fedelű aranyóra, egy fülbevaló, egy aranygyűrű, és egy lánc, amit nekem adott. Nagyon megbecsültem, mert az előző láncot a csendőrök elvették tőlem, leszedték a nyakamról.

A férjem megmaradt ékszereiből 35 gramm aranyért vettük ezt a szobát. Csak ezt a szobát, a másik szobában egy társbérlő [Társbérlet – A bérlakás-gazdálkodás egyik sajátos eszköze volt a háború után, amikor (szovjet mintára) egy-egy lakásban – többnyire a háborúban elpusztultak vagy külföldre távozottak, internáltak átlagosnál nagyobb alapterületű lakásairól volt szó – több családot helyeztek el: a konyha és a mellékhelyiségek közös használatban voltak, és egy-egy család kapott kizárólagos használatra egy szobát. (Az is előfordult, hogy az eredeti tulajdonos/főbérlő mellé költöztettek további családo/ka/t egy-egy lakásba azzal az indoklással, hogy az eredeti tulajdonosnak/főbérlőnek „nem jár” akkora lakás, és az sem volt ritka, hogy  maga az eredeti lakó „vett maga mellé” társbérlőket, mielőtt a tanács kiutalta volna idegeneknek a lakás egy részét.) 1960-ban a budapesti összlakosságnak még 7,8%-a, 136 ezer ember lakott társbérletben, 1970-ben már csak 3,9%-a, 73 ezer ember. A társbérletek vagy úgy szűntek meg, hogy az egyik lakó fokozatosan hozzájutott a lakás többi részéhez, vagy a társbérletet leválasztással több önálló lakássá alakították. – A szerk.] lakott. Egy vidéki postás, a konyhában lakott a családjával, amikor idejöttünk, és a legszebb szobában nyulakat tartott. Szépen éldegéltek. Aztán jöttünk mi, és a nyulakat ki kellett telepíteni. Tizenhárom évig éltünk társbérletben.

A háború után elvégeztem egy gyors- és gépírótanfolyamot. Amikor bölcsődében dolgoztam, elvégeztem egy másik tanfolyamot, és gondozónő lettem. Ahol munkát lehetett találni, ott dolgoztam. A bölcsődében bölcsődevezető lettem, mert nagyon szorgalmas voltam. Rettenetesen igyekeztem. Aztán 30 évig dolgoztam a Zrínyi Nyomdában mint papírgazdálkodógazdálkodó. Onnan mentem nyugdíjba.

A férjem nagyon sokat volt beteg a munkaszolgálatban is, meg amikor hazajött, akkor is sokat volt akkoriban kórházban, annyira tönkrement. Nem tudott beletörődni a szülei elvesztésébe, nagyon szerette őket. Nekiállt tanulni. Dolgozott és tanult, ami nagyon megterhelte. Aztán valahogy a vallás miatt nem tudtunk kijönni. Ő ateista akart lenni, én meg zsidó akartam maradni, emiatt elég sokat veszekedtünk. Kifogásolta például, hogy mi jiddisül is beszéltünk. Nem volt szabad. Pedig ő is zsidó volt. Munkaszolgálatos, sokat szenvedett. Nem veszekedtünk, inkább vitatkoztunk. Mert én féltettem a gyereket. Zsuzsi hét évvel idősebb, mint a fiam, Gyuri.

A lányom születése után újra rossz állapotba kerültem. A háború után meghíztam, utána meg állandóan fogytam. És olyan gyenge voltam. Dolgoztam, a család meg a munka, nehéz volt eljutni odáig, ahol most vagyok. A lányommal hét hónapos koráig itthon voltam, aztán muszáj volt elmenni. Beadtam bölcsődébe, és ott kapott egy vérmérgezést. Elvittem az orvoshoz, azt mondtam, ez a gyerek beteg, hányt, nem akar enni, sír. Azt mondta a kolléganőmnek az orvos – jó ismerősöm volt az orvos –, hogy bolond ez az asszony, azt mondja, hogy ez a gyerek beteg. Nézzék meg, milyen gyönyörű. Mondom, lehet, hogy gyönyörű, de ez a gyerek beteg, szeretném kivizsgáltatni. Akkor adott egy beutalót a kórházba. Bevittem, és a gyerek napról napra rosszabbodott, annyira, hogy mindent kihányt, amit adtak neki. Sok gyerek volt ott, és elég sok halt meg akkoriban. A lányom csak nem gyógyult. Azt mondták, óránként kell etetni kiskanállal anyatejjel. Felvágták a lábát itt, a kezét itt, mind a kettőt, és a combján, ahol van egy lyuk, olyan mélyedés. Szóval vérrel próbálták táplálni, mert az anyatej az kijött mindig sugárban. Három hónapig volt a kórházban, míg végre meggyógyult. És hogy gyógyult meg? Aznap már haldoklott. Fennakadt a szeme, mondta az orvos, „Édes fiam, maga is látja”. Én akartam vért adni neki. Az orvos azt mondta,  „Maga?”. Úgy néz ki, mint egy tüdőbajos. Húsz órát bent voltam vele. Nem akartam, hogy idegen vért kapjon. Végül idegen vért kapott. Hét évre rá megszületett a Gyurka.

Zsuzsinak érettségije van meg két év konzervatórium. Meg egy könyvtárostanfolyamot végzett.

1956 őszén Pali, a férjem unokatestvére meg én elvittük a lányainkat balettra. A gyerekek akkor 10-11 évesek lehettek, nagyon jóban voltak. A gyerekek táncoltak, mi meg ott ültünk, és vártunk. Egyszer csak halljuk, hogy nagy lárma van. Szemben volt egy Sztálin szobor, az eltűnt [A Dózsa György úton álló Sztálin szobrot 1956. október 23-án ledöntötték a talapzatáról, majd a Blaha Lujza térre vontatták, és ott szétdarabolták. – A szerk.]. Azt mondja a Pali, hűha, menjünk haza, itt valami nagyon-nagyon fura dolog kezdődik. Fogtuk a gyerekeket, abbahagyták a táncot, és szétoszlottak az emberek, mindenki rohant haza a gyerekével. Aztán később, amikor sorban álltunk kenyérért, akkor hallottam, hogy kiabálják: mi nem félünk, csak a zsidók félnek! Gondoltam, amikor elkezdenek szelektálni, hogy mi magyarok nem félünk, csak a zsidók félnek, az már baj.

Elhatároztam, hogy elmegyünk Kanadába. Akkor a testvéreim már Kanadában éltek. Meg is írtam a testvéreimnek, hogy mennénk, és nagyon rendesek, készségesek voltak. Megírták, hogy intézkednek, és ahogy lehet, csinálnak valamit. Persze nem lehetett olyan gyorsan, mert nem csak mi és az én rokonaim kértük, hanem nagyon sokan mentek ki akkoriban. Nagyon lassan mentek a dolgok. Aztán telefonon beszéltem a testvéreimmel, elmentem a Paliékhoz, és onnan beszéltünk. Az öcsém kérdezte: akarsz jönni? Mondtam, nagyon akarok.

Elintézte, megküldte a pénzt, de nem tudtunk disszidálni se, mert a határnál elfogtak minket. A fiam három éves volt, a hátamon vittem, aludt végig. A határnál fölébredt, és elkezdett bömbölni. Nem tudtunk csenben kiosonni. A férjem testvére is jött a két gyerekével, akik a háború után születtek, ők is visszajöttek. Őket 1957-ben kiengedték, mert a sógorom nem volt katonaköteles. A férjem meg igen. Legalább négyen vagy öten mentek ki a családból, mi nem tudtunk kimenni. És a férjem nem is nagyon akart. De mikor a testvére ment, már ment volna ő is, de akkor már késő volt. Úgyhogy mi lemaradtunk. Pedig mi voltunk a legjobb helyzetben, a pénz a kezünkben volt.

Akkor nagyon magányosak lettünk. Utóbb már nem akartunk illegálisan menni, és kértünk útlevelet. Nem adtak nekünk útlevelet, mert katonaköteles volt a férjem. A testvérét kiengedték, mert sosem volt katona, gyenge volt a szeme. Úgyhogy ő simán kiment a családjával. Bár ne ment volna ki, mert itt életben maradt volna a fia. A nagyfia 21 éves volt, mikor hősi halált halt Izraelben. Aztán elment az apja is utána, nem bírta elviselni a szíve.

Magányosak voltunk, de nagyon jó szomszédjaim és nagyon jó barátaim voltak. Nem csak az auschwitziak, hanem szereztem barátokat. Ha hallok egy jó szót, az nekem elég. De ha undorral néznek az emberre, meg megjegyzéseket tesznek, akkor azt nem viselem.

Volt egy telkem is. A pilisszentlászlói telkem 30 évig megvolt. Az elpusztított szüleim után kaptam egy nagyobb összeget, és a testvéreim is ideadták az ő részüket, és 1969-ben megvettem a telket 12 000 forintért. Egy darab erdő volt, csodálatosan szép hely. Akkor olcsók voltak a telkek, az OTP-n keresztül vettem. Aztán vettem hozzá egy kis faházikót. Szintén 12 000 forintért, és bevezettettem a villanyt, az már sokkal többe került, de nem rögtön, 10–15 év múlva lett villany. Valami 40 000 forint volt összesen, de nagyon spóroltam, mert azt akartam, hogy lakható legyen. Egy helyiségből állt. Aztán ügyesen berendeztem. Famaradékból bútort fabrikáltunk, és volt, amikor négyen voltunk ott. Két ágy volt, ha Zsuzsiék kint voltak, matracon aludtak. Befértünk. Aztán volt, hogy az unokám meg az apja kint aludt sátorban. Szép nyarak voltak. Szerény volt, de nekem jó volt. A zuhanyozó például kint volt a kertben, mert a szobában csak egy lavór fért el. A zuhanyból öntöttünk vizet a lavórba, kitettük a kertbe, és a napocska megmelegítette. Később a vizet is bevezettettük.

Dolgoztam szorgalmasan, és ha kaptam valami külön pénzt, akkor azt nem hoztam haza, hanem vittem a takarékba, hogy majd jó lesz valamire. Így aztán összehoztam ezt a szép kis pilisi telket. Nemrég el kellett adni, mert már nem bírtam kijárni.

A férjem is kijárt a Pilisbe. Elváltunk negyven éve, de zsidó rítus szerint nem váltunk el [lásd: válás], csak hivatalosan. Húsz évig éltünk házasságban. A válásunk után néhány évvel megismerkedett az élettársával, nagyon rendes zsidó asszonnyal, akivel aztán én is összebarátkoztam, ma is gyakran beszélünk telefonon Szegény férjem tavalyelőtt, 88 éves korában meghalt. Nagyon sajnáltam, és nagyon hiányzik. Jó lenne, ha még élne. Az emberi élet véges, sokszor mondom. Nem bánnám, akárhogy is, csak élne.

Zsuzsi 1973-ban férjhez ment, néhány éve elváltak. Ő kertészeti technikumot végzett, de nagyon szereti a zenét, sokáig énekelt különböző kórusokban, konzarvatóriumba is járt.A fiam újságíró. Nyomdaipari szakközépiskolában érettségizett – nyomdászként is dolgozott, méghozzá a Zrínyi Nyomdában, mielőtt újságíró lett – jogi egyetemet végzett. Megnősült, majd elvált. Nagyon jó gyerekek.

Csontritkulásom van, és mindig attól félek, hogyha összetörik valahol, az már nem forr össze. És látom, hogy nincs semmi erőm. Az unokám nagyon erős, mindig fogja a karomat. Nagyon jószívű, nagyon rendes gyerek. Ő a lányom fia, Gábor. 1977-ben született. Ma egyetemre jár.

Gábor 12 éves volt, amikor megmondtam neki, hogy ő zsidó, apja keresztény, anyja zsidó:. Tudod, anyád után zsidó vagy. Én nem vagyok zsidó, mondta, nem vagyok semmi se! És rángatta a vállát. Megsértődött, hogy azt mondtam neki, hogy zsidó. Kiderült, hogy miért tiltakozott annyira. Még kicsi volt, általánosba járt. Zsidóztak a gyerekek. Ő is zsidózott: Zsidó vagy, zsidó vagy! Később elmesélte, hogy azért volt annyira felháborodva. Ezek után elment a gyerek nyaralni, Szarvasra, abba a zsidó társaságba [ifjúsági zsidó tábor]. Az nagyon tetszett neki. Ott sportoltak, úsztak, jó kaja volt, szóval jó volt. Hazajött, mondta, hogy milyen nagyszerűen érezte magát, sokat tanultak, úszkáltak, és azt mondták, hogy jelentkezzen, aki Izraelbe akar menni, megismerni Izraelt. Kérdeztem, te akarsz menni? Nagyon szeretnék menni, de nincs pénzem. Mondom, akkor adok neked pénzt.  Elment, és beleszeretett Izraelbe. Jöttek a levelek. Ez egy csodaország, milyen szép. Minden csodálatos, mindenki kedves, mindenki jó, megtalálta a helyét. Amikor hazajött, kezdett mesélni. Meg kéne tanulni a nyelvet, ki kéne oda újra menni, mert nagyon barátságosak az emberek. Jól van, kisfiam, ha menni akarsz, nézz utána, mondtam. Nem került sokba, úgyhogy elment. Két és fél évig ott volt. Megtanult írni-olvasni héberül. Amikor egy fél éve volt kint, már jöttek a levelek, hogy milyen jó itt, gyertek ti is. Én is mindig Izraelben akartam élni. Úgy gondoltam, megyek én is, megkapom a nyugdíjamat, megleszek. Kimentünk mi is a lányommal, és kivettünk egy lakást.

1998-ig voltam Izraelben az unokámnál, egy fél évet, de már beteg voltam. És nagyon messze volt az orvos, beszélni sem tudtam vele, mert orosz volt. Naponta kellett orvoshoz járni, ő nem értett meg engem, én nem értettem meg őt. Aztán gondoltam, hazajövök gyógyíttatni magamat. Szépen itt maradtam. Sokat voltam kórházban az utolsó tíz évben. Szinte rendszeresen vittek kórházba. Olyan betegségem van, hogy sokszor rosszul vagyok az agyvérzés óta. Aztán a gyerekek is hazajöttek.

A lányom az 58. évében van. Nyugdíjban van. A fiam 50 éves. Mindig mondja, hogy 120 éves koromig éljek. Kérdezem, hány barátodnak vannak még szülei? Egynek se. Na, látod. Én vagyok most már az utolsó, meg a Kati, akivel együtt voltam Auschwitzban. Kati két évvel fiatalabb nálam. De neki azért rossz, mert mind a két testvére meghalt.

A testvéreim a háborúban elhagyták a jóistent, és nem hittek semmiben se. És úgy is nevelték a gyerekeket, és a gyerekeik mégis vallásosak lettek. Van köztük olyan, aki állandóan imádkozik Izraelben. A másik szintén vallásos. New Yorkban lakik, szép gyerekei vannak.

Mostanra sajnos vagy hála istennek, úgy összekeveredtek az emberek, hogy minden további nélkül keveredik a zsidó a kereszténnyel. A lányom is egy keresztény fiúhoz ment hozzá. De soha erről nem beszéltek, hogy te zsidó vagy vagy keresztény. Jól összejöttek, olyannyira, hogy az unokám már a zsidó vallást gyakorolja. Én nagyon örülök neki, hogy valamit megőriz a zsidóságból. Én a hagyományokat megtartom, de amúgy nem nagyon járok sehova sem. De örülök, hogyha tele van a templom, hogy nem felejtik el a vallást.

Péntek este meggyújtom a gyertyát, van egy ilyen gyertyás csillárom, és akkor emlékezem legalább az ősökre, ha már nincsenek itt. Mást nem tudok csinálni. Nem voltam rendes vallásos én sem. Nem tudtam, mi az a vallás. Én hiszek Istenben, de nem vagyok vallásos. Tartom az ünnepeket, a szokásokat, minden olyasmit tartok, amit anyám tartott.

Az igazat megvallva a rendszerváltás engem se meg nem rázott, se nem örvendeztetett meg. Én már beteg voltam, öreg voltam, és azt reméltem, hogy jobb lesz, mint volt, jobb lesz a gyerekeknek, mint volt.

Az a fontos, hogy hagyják az embereket élni, azért születtek, hogy éljenek. Hát hagyják őket élni. És a szegény ember is élni akar. Legyen neki minden napra ennivalója, legyen cipő a lábán. Én tudom, mi az a szegénység. Az én időmben is voltak szegény emberek, akiknek volt sok gyerekük, és volt egy pár cipőjük. Volt 3-4 gyerek, akkor felváltva jártak iskolába. Vettek egy jó nagy cipőt, ami mindenkinek jó, és akkor ma te mész iskolába, holnap te mész iskolába stb. Ez így igaz, mert én köztük éltem. Még nem jöttek helyre a dolgok. Majd ha mindenkinek lesz ennivalója, utána gyűjthetnek az emberek, amennyit csak akarnak, úgysem viszik a sírba magukkal.
 

Vince Jánosné

Életrajz

Vince Jánosnét városmajori otthonában látogattam meg. Az alig 40 éves ház, ahová lánya, Judit születése után költözött férjével, Jánossal, még mindig rendezett, jó állapotú. Otthonában – néhány éve, férje halála és a közelmúltban Izraelbe alijázott Marci unokája távozása óta Bickó kutyával élnek kettesben. A lakás magán viseli két értelmiségi ember ízlését, sok száz könyv, külföldről hozott, inkább eszmei értéket képviselő tárgyak, rézkarcok, puha párnák, kényelmes bútorok, több, olvasásra, keresztrejtvényfejtésre vagy jóízű beszélgetésre hívogató, meleg fényt árasztó sarok.
 
Anyai dédapám, Hoffmann Manó, aki tíz évvel a születésem előtt halt meg, néptanító volt, állami elemiben, alsó tagozatban tanított vidéken, és amikor nyugdíjba ment, a fiához-menyéhez [Hadinger Ede és felesége] költözött a Thököly út 17-be.  Dédanyámról nem hallottam sokat, ő nagyon mélyen vallásos volt. Nagyszüleimtől, szüleimtől túl sokat nem hallottam róluk. Kóser háztartást vezettek. Dédapám óriási étvágyáról volt híres. Menye, a nagyanyám mindig kínálta, egyen papa! Én? Eszem! Nem, papa, maga nem eszik, hanem fal…

Apai nagyanyám, Hirsch Leonóra 1860-ban született, valahol a Délvidéken, úgy emlékszem, Zentán, sokgyerekes zsidó családból származott, ahol nem tudom, miért, németül beszéltek – nem jiddisül, az irodalmi németet beszélték egymás között. Apai nagyapám, Deutsch Ignác papírügynök volt, egy úton rosszul lett, többet nem látták, meghalt. Feltehetően vidéken lett eltemetve, hogy hol, nem tudom. Nagyanyám szerint nyilván infarktust kapott, hiszen nagyon kövér ember volt, s nem volt jó a szíve. Ez idő tájt apám hat-hét éves lehetett…

Hét gyerekkel maradt özvegyen a nagyanyám, s a legfiatalabb két és féléves volt. Nagyanyám legidősebb fiútestvére jómódú bőrgyáros volt, úgy hívták a bőrgyárát, hogy Hirsch Jakab Színes Bőrgyár, ő segítette őket [Feltehetően a Hirsch A. Jakab Bőrgyárról van szó. A Hirsch család a 19. sz. közepétől bőrkereskedelemmel foglalkozott a Belvárosban. Hirsch Jakab fia, György kezdett bőrgyártásba Újpesten. Kezdetben l0-l2 emberrel és leselejtezett gépekkel gyártottak kesztyű- és díszműbőröket. Igazi gyárnak 1940-től tekinthető a bőrgyár, amikor már a magyarországi kecskebőrök 65%-át dolgozták fel. Saját bőráruházuk volt a Károly körúton. A gyár a második világháborút kisebb sérülésekkel átvészelte, 1948 márciusában a többi újpesti bőrgyárral együtt államosították, neve Díszműbőrgyár lett. – A szerk.]. Nem rendszeresen, az igaz, hanem ha jelezték, hogy rászorulnának. Ő fizette például a lakbérüket, ami akkoriban nem volt kis pénz, több mint száz pengőt tett ki, az akkori álomfizetés, a kétszáz pengő felét.  Nagyanyámék összkomfortosan laktak a Thököly út 38-ban – ma is ugyanúgy néz ki a ház, mint akkor, nyolc egyforma, úgynevezett Beszkárt ház volt –, egy háromszobás lakásban, de nem túl nagy kényelemben, személyzet nélkül, és a nagyanyám mindent maga csinált, még sajtot is, és nem is vezetett kóser háztartást. Végig ott maradtak abban a lakásban, fel sem merült, hogy kisebbe költöznének. Nagyanyám rendkívül művelt nő volt, zeneileg is, pedig soha nem tanult semmilyen hangszeren, könyvtáruk sem volt, kölcsönzött könyveket, így szerzett műveltséget.

Hirsch Jakabék a Honvéd utcában laktak, nagyon szép polgári lakásban, háztartási alkalmazottal. A feleségét Ilkának hívták. Jakab bácsi nagyon kellemetlen természetű, mogorva ember volt. Többször hívott meg bennünket ebédre, de ezek az ebédek csendesen teltek el, szinte szótlanul.

Nagyanyám bölcsen és nagy rezignációval fogadta az özvegységet, egész nap horgolt a Városligetben, a gyerekek meg egymást nevelték. Olyan is volt, hogy a nagyanyám hazajött, és teljes csend volt a lakásban, hét gyerek – négy fiú, három lány – mellett! Ez azt jelentette, hogy a nagyobbak gombfociztak, és a kicsik az ablak közé voltak zárva. És ha a gyerekek azt mondták, hogy: „Mama! Éhesek vagyunk”, akkor a nagymamám azt felelte: „Nyaljatok sót! Attól szomjasak lesztek, vizünk korlátlanul van.” A lányok gyönyörűek voltak, és valamennyien jómódú fiúkhoz, bankfiúkhoz vagy tőzsdésekhez mentek feleségül, ami akkor nagyon sokat jelentett. A fiúk jóképűek voltak, és nem szerelemből nősültek. Mindannyian érdekből házasodtak, egyre gazdagabb nőket vettek feleségül.

Az első fiú, Pali textilszakmát tanult, és háromszor nősült: az első felesége a Miskolczy Márta volt, a családban csak így emlegettük, hogy Pali elvette az Újpesti Tarkánszövőt [A Miskolczy Kendőgyár érdekeltségébe tartozó Újpesti Tarkánszövő és Kikészítőgyár Rt.-ről van szó. – A szerk.], aminek a tulajdonosa Márta apja, Miskolczy Ignác volt. Őt gazdag zsidó gyárosokkal együtt a Rabbiképző épületében verték agyon a nyilasok. Ebből a házasságból két lány született: Judit, aki harminc évesen súlyos depressziója miatt öngyilkos lett, és Mariann, aki ma is él, hetven év felett van, a férjét Szegő Jánosnak hívják, mérnökember, és hűtőgépgyáraik vannak Brazíliában. Ők nagyon jómódúak most is. A második felesége a „Preisz Pékség”, azaz Preisz Annus volt, majd a Techel és Tusák Paplangyár tulajdonosának lányát vette el. Több bérháza is volt, a Szemere utcában és a Benczúr utca 1. is az övé volt, szobalány, szakácsnő, lány a gyerekek mellett. Nagyon elegáns volt a Szemere utcai lakás, ott voltunk sokszor. De mindig éreztetve volt velünk az, hogy mennyivel jobban élnek, mint mi.

Paliék annyira nem voltak vallásosak, hogy karácsonyt tartottak, ahová mindig meg is hívtak engem, és az ajándékok a fa alatt voltak. Elég furcsán éreztem ott magam. Pali katolikus papként bujkált egy kispesti parókián, így menekült meg. Talán 1948-ban mehetett ki Brazíliába, ott cukrászdát nyitottak, és kábé húsz évig ebből éltek. Mariann 1956-ban ment ki az apja után.

Andor, a második fiú Gyöngyösön elvette Kardos Klotildot, a „Kardos Fatelep” tulajának lányát, aki rendkívül csúnya nő volt. Gyermekük nem született. Anyám mesélte, hogy látta őket vőlegény-menyasszonyként, és amikor Klotild odahajolt Andorhoz, hogy megcsókolja, az ellökte magától. Anyám úgy mesélte, ő már akkor érezte, ez nem lesz jó házasság. Mégsem válás vetett véget a házasságuknak, a fasizmus lerendezte, mindketten Auschwitzban pusztultak el.

Miklós elvette anyám unokatestvérét, aki zongoratanárnő volt, Hadinger Ilonát, s később ők hozták össze anyámat apámmal. Miklós munkaszolgálatban halt meg. Miklóséknak egy lányuk született, Klári, aki mindvégig titkolta zsidóságát, és Angliába ment férjhez. Utolsó, harmadik férje a londoni repülőtéren a feltálalandó menüket állította össze, s nem tudta, hogy milyen vallású a felesége. Egyszer voltak látogatni Magyarországon. A feleség nevetve mesélte – erre emlékszem –, hogy nézték otthon a tévét, egy operaénekes adott elő áriákat, és a férj megszólalt: „Nézd, ez a hülye zsidó énekel, ahelyett, hogy dolgozna.” És Klári ezen akkor is csak nevetett. Klárinak az első házasságából született gyermeke, a második férje pedig kereskedelmi hajós volt, ott is éltek, a hajón.

A negyedik fiú az apám volt, Dezső Árpád. Ő magyarosította a nevét kábé tizenhét-tizennyolc éves korában Deutschról Dezsőre. Az okát nem tudom, és a testvérei közül a lányok voltak azok, akik nem magyarosítottak, a fiúk igen.

A három lánytestvér: Jolán, Ilonka és Katica volt. Jolán férje, Vajda Marcell terménytőzsdés volt, egy fiuk született, aki Izraelben élt és dolgozott, a Bank Hapoalimnak volt az igazgatója. Kétszer nősült, a második felesége csodálatos nő volt, aki már ott, Izraelben született, ezredesként szolgált az izraeli hadseregben, majd leszerelt, s ezután a jeruzsálemi polgármesternek lett a titkárnője. Még él, nyolcvan év körüli lehet. Egy közös gyerekük született, és gondolom, néhány unokájuk van most. 1990 körül látogattuk meg őket, nagyon kedvesek voltak velünk.

Ilonka Pesten élt, három-négy éve halt meg, a századik születése napját követő pár héttel. A századik születésnapját nagyon szépen ünnepelték meg, zászlókkal, tükörre helyezett hatalmas tortával. Az ő férje hitközségi vezető volt. A fiuk a tévénél volt vezető állásban. Ilonka néni valamennyire még elment templomba, nyaranta üdült az ortodox hitközségi üdülőben, hiszen elvárták tőle a férje beosztása miatt, de nem volt vallásos.

Jolán és Ilonka a Szent István park 25-ben volt a zsidóüldözéskor (ott halt meg a nagyanyám is), ami védett ház volt. Bár a védett házakba csak menlevéllel lehetett menni, annak akkor nem sok gyakorlati jelentősége volt a zsidók biztonsága szempontjából.

Katica, a harmadik lány – ellentétben a másik kettővel – buta és rosszindulatú volt. Brucker Henrikhez ment feleségül, akinek svájci textilképviselete volt. A férj súlyos cukorbeteg volt, ami Auschwitzban szünetelt, talán az éhezéstől. Nagyon későn érkezett haza onnan, 1945 szeptemberében. Katica hamis papírokkal vészelte át, bujkált a holokauszt alatt, például a nyaralójukban a Rómaifürdőn, erdélyi menekültnek adva ki magát.

Minden gyerek érettségizett, és olyan szakmát tanult, amivel meg lehetett élni. Nem egyházi iskolában tanultak. Például az apám a bőrszakmát, Miklós vegyészetet, Pali textilszakmát, Andorról nem tudok, a lányok mind tudtak varrni is. Egyikük sem élt vallásos életet.

Az anyai dédapa, Hadinger Lipót Tolna megyében, Györkönyben volt sokgyerekes mészáros [Györköny – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 2800 főnyi, főleg német lakossal. – A szerk.]. Minden gyerekét tizennégy éves korában önállósította. Ez azt jelentette, hogy például nagyapám, Hadinger Ede, aki csak négy elemit végzett, tizennégy éves korában kapott egy szarvasmarhát, és avval gyalog elindult Budapestre önálló életet élni, majd ő is mészáros lett. Akkoriban a Garay téri piac még nem ilyen formájában létezett, illetve épületrésze nem volt, így ő standon árult. Egyre nagyobb tételekben. És húsz-huszonkét éves korára már fióküzletei voltak: a Szív utcában, a Garay téren, a Cserhát utca sarkán. Több alkalmazottja is volt, segédjei voltak, akik nála szabadultak fel, ő vizsgáztatta le őket. Hitközségi szállító is volt, és nagyon fiatalon, huszonkét éves korában meg is nősült.

Egy Hoffmann Hermin nevű, nagyon szép, nagyon okos, szellemes, elegáns, igényesen öltözködő, vallásos nőt vett feleségül. Herminnek nagy szerepe volt az üzlet fellendülésében, rengeteget segített, dolgozott a férjének. Róla alig tudok valamit, négy évvel a születésem előtt halt meg gyomorrákban. A testvére vagy unokatestvére Stern Samu volt, a hitközség akkori elnöke. Nagyapa is ismerte a vallást, de nem volt bigott vallásos. 

Hadinger Ede, mint mondtam, kóser mészáros volt. De a háztartásuk csak a húsok, felvágottak szempontjából volt kóser. Nagyapám üzlete és lakása két háznyira volt tőlünk, a Garay tér 12-ben. Saját házban. Az első emeleten az egyetlen erkélyes lakás az övé volt. Három szoba volt, az egyikben egy óriási zongora és egy tonettszekrény volt, a középsőben, az ebédlőben egy nagy ebédlőasztal, egy dívány volt, ezen kívül csak a hálószoba volt. A háztartását egy Katica nevű alkalmazott vezette, aki vidékről érkezett, és úgynevezett „szombatos” volt [lásd: szombatosok]. Később derült ki, hogy rendszeresen lopott nagyapámtól.

Nagyapám nagyon jó szakember volt, a Mészáros Ipartestület [Mészárosok és Hentesek Ipartestülete] alelnöke volt tizenvalahány évig. Egyszer elvitt magával a Hűvösvölgybe, ahol átadtak akkor egy Aggok Házát idős mészárosok számára, nagyapám mondott avatóbeszédet, ő szervezte az egészet. Tekintélyes ember volt, mindenkit ismert, és mindenki ismerte a szakmában. Kóser mészáros korától adott arra, hogy templomba járjon: a volt Aréna úti [ma Dózsa György út] templomba nagyobb ünnepekkor, Sábátkor pedig a Thököly útra, egy kisebb imaházba.

A Garay téri üzlet pincéjében – kicsit nagyképűen – az volt kiírva, hogy „szalámigyár”, öt-hat nem zsidó alkalmazottal folyt a húsfeldolgozás és egy mesgiáchhal, Kohn úrral, akit a hitközség küldött oda. Latabárék is nála vásároltak. Ugyanakkor, hitközségi szállítóként kórházakba is vittek húst. Emlékszem, maga az üzlet is szinte a mennyezetig csempézve volt, fehér-bordó díszítéssel, pultok voltak, tőke, ahol a húsokat vágták, azt naponta sikálták például, és a mesgiách, mivel szépen is rajzolt, ő csinálta az ártáblákat, amihez rajzokat is mellékelt, például a párizsihoz az Eiffel-tornyot. Semmilyen fűtés nem volt, télen dermesztő hideg volt, anyám, ha néha kisegíteni ment oda, borzasztóan szenvedett emiatt. Egy idő után elválasztották a helyiséget, mert a kóser vágodának külön kellett működnie, és a csirkéket például Friedmann úr vágta csak le. A pincében, amely világos és tiszta volt, az országban az elsők között üzemelt nagy hűtőkapacitás,  egy óriási szoba végig hűtőnek volt kialakítva, ahol olyan minőségű felvágottakat csinált, hogy például a hagyományos Budapesti Nemzetközi Vásáron kábé 1940-ben, „Hanna Szalámigyár” néven működő pavilonjában sorba álltak az emberek [Az első BNV – ezen a néven – 1925-ben volt, de előzményének tekinthető az 1906-ban először megrendezett Tavaszi Árumintavásár, amely később a Keleti Vásár nevet kapta. – A szerk.]. Az asszony [Hermin] rendkívül szorgalmas volt, öt órakor már az üzletben, a pénztárban ült, télen-nyáron. .

A nagyapámnak, emlékszem, nagy baráti köre volt, minden áldott nap összejöttek a nagypapa lakásában alsózni a barátai: a Mészáros Ipartestület elnöke, a Kollár úr, egy állatorvos, a Bojniczer és egy Jánosi nevű mészáros, aki valami funkciót töltött be a testületnél. Kártyázás közben bort ittak, és engem annyira idegesített az, hogy ugyanazt a mondatot ¬– „Mit mondott a kabai asszony? Igyunk egyet, komámasszony!” – vagy ötvenszer elmondták.

Az anyai nagyapámat azért nem szerettem, mert belém nevelték, hogy „a nagypapát szeretni kell”. Érzelmileg ellenálltam. Nagyapa rendkívül erőszakos ember volt, nem tűrt semmiféle ellentmondást, hiába szerettem volna vele vitatkozni, nem lehetett. Sokat jelentett, hogy ő jómódú ember volt, a család pénzügyi helyzetét mindig ő tette rendbe, mivel apám hol állásban volt, hol nem. Bőrkereskedése volt, és hol tönkrement az üzlete, hol pedig B-listára tették [A B-listázás az állami alkalmazottakat érintette. Nincs utalás arra, hogy Vince Jánosné apja valaha is állami alkalmazott lett volna, úgyhogy ez valószínűleg tévedés. – A szerk.]. Anyagilag tőle [a nagypapától] függött a család. Velem is gavallér ember volt, mégsem szerettem. Sokszor ölébe vett, különféle beceneveket adott nekem és zsebpénzt! Ha bementem az üzletébe, annyi pénzt adott, hogy két-három napig főzhettünk belőle. A házasságuk, egész biztos, hogy nem volt jó, mert a nagyapám egy durva, goromba ember volt, a nagyanyám meg egy finom, szellemes, okos nő volt. Ennyit tudok a nagyanyámról, meghalt még az én születésem előtt, 1922-ben.

Anyám, Hadinger Erzsébet a Váci utcai leánygimnáziumban érettségizett. Nagyon művelt nő volt az anyám. Otthon francia- és némettanárnő foglalkozott vele, mindkét nyelven szépen beszélt is. Görögöt tanult az iskolában, és borzasztó ügyként kezelte, és évekig mesélte is, hogy egyszer megbukott belőle. Volt egy franciatanárnője, aki később nagyon elszegényedett, idős is volt már, őt támogatta anyagilag. Anyám, úgymond, úrilány volt – ezt akkoriban így mondták –, és nem dolgozott, egy úrilány nem dolgozik. Tárlatokra járt, a festményeket nagyon szerette, volt is érzéke a művészetekhez. Rajzolni is tanult, tehát ő azt tette, amit szeretett, aminek örült. A házasságkötése [1922] előtt a Thököly út 17-ben lakott [A nagypapa tehát valamikor 1922 körül vett saját házat a Garay tér 12. szám alatt, és akkor költözött el a Thököly út 17-ből. – A szerk].

Anyámnak egy testvére volt, a Hadinger Gyuri – ő később Hidasra magyarosította a nevét –, aki a Szent István Gimnáziumban érettségizett, és nagyon nagy törésként élte meg kamaszként anyja halálát. Amennyire kedvvel, szívvel végezte nagyapám a szakmát, a mészárosságot, Gyuri, aki szintén kitanulta, sose szerette, csak az apja miatt lett mészáros. Kizárólag a zene érdekelte, a zeneszerzés. Táncdalokat szerzett, több lemeze is megjelent tudomásom szerint. 1947-ben nősült először, de ettől a feleségétől elvált. A második felesége keresztény nő volt. Piroskának hívták, keramikus volt, gyermekük nem született. Tartottuk velük a kapcsolatot. Valamikor az 1990-es évek vége felé halt meg, az értesítőn keresztény temető volt megjelölve, és Jánossal úgy éreztük, mi nem vehetünk részt egy olyan szertartáson, ahol egy hajdani kóser mészárost nem a hagyománynak megfelelően búcsúztatnak.

A szüleimet az apám öccse, a Dezső Miklós hozta össze. Az Andrássy úti Lukács cukrászdában mutatták be őket egymásnak. Terveztek egyházi esküvőt is, de nagyanyám halála miatt, illetve a gyász miatt csak polgári esküvőt tartottak, ami a hetedik kerületi elöljáróságon volt. Körülbelül egy évig albérletben laktak a Dózsa György úton [akkor: Aréna út], mert közben készült a lakásuk: nagyapám vett egy földszintes házat az Alpár utcában [ma: Ida utca], ráhúzatott egy emeletet, és így oldódott meg a lakásgondjuk.

Mi az Alpár utca 4-ben laktunk, és egy sarokház választotta el a két lakást egymástól, de a házmesterlakáson át lehetett vágni, bemenni az ajtójukon, kijönni a konyhájukon, és már a Garay tér 12-ben is voltunk. De a lakás olyan elhanyagolt és koszos volt, hogy amíg átmentünk, visszatartottuk a lélegzetvételt. A házmester – akiről később úgy hallottam, a nyilasokhoz csapódott – mindkét házban dolgozott.  Mindennap találkoztam nagyapámmal, ha bementem az üzletbe, de vasárnaponként nála, nagyapámnál ebédeltünk. Az ebédeket a háztartási alkalmazottja, a Katica szolgálta fel. Nagyapám nagyon kényelmes ember volt, nagyon ritkán járt hozzánk, de elvárta, hogy mi menjünk hozzá. Meg a kóved miatt is. Nagyapám diktátor típusú ember volt, senki nem mert ellentmondani neki. Nagyapa és apám kapcsolata szívélyes volt, de nem volt meghitt. 

Háromszobás lakásban laktunk, nem voltak szomszédaink, a földszinten rendőrőrs volt, miénk volt az emelet. A hálószoba amolyan típusos hálószoba volt. Egyszerű bútorokkal berendezve, drapp, festett bútorokkal. Ágyak, toalett-tükör, éjjeliszekrények és egy dívány keresztben az ágy előtt. Két szekrény is volt, egy akasztós és egy polcos. A gyerekszoba volt az enyém, festve volt a fal, kiskoromban mesejelenetek voltak fölül. Minden este, amikor felkapcsolták a villanyt, jó estét kellett köszönni, ez nem tudom, miért volt így. Nagyon szerényen volt berendezve, sokáig megmaradt például a pólyázóasztalom és a rácsos ágyam. Egy kis vaskályha is volt, ami majd szétrobbant a forróságtól, de csak a környékén volt meleg. Az ebédlő tapétás volt, dohányszínű tapéta volt a falon kék mintával, elég nyomasztó volt számomra. De nagyon elegáns volt. A berendezést egy újpesti műbútorasztalos, Polgár Alajos csinálta, aki minden évben eljött, megnézte és végigsimogatta a bútort, hogy rendesen ápoljuk-e – mint a saját gyermekét –, és a faragásokat kis kefével kitisztogatta. Volt egy zongora, Palik és Fia gyártmányú, azon egy tisztaselyem terítő, egy Gorka váza [Föltehetően Gorka Géza (1894–1971) műve. – A szerk.], amiben szárazvirágcsokor volt. Volt egy nagyobbítható asztal is, óriásira lehetett kinyitni, kék ripszhuzatú hat székkel, komód és kredenc is volt, szép porcelánokkal. A lehetőség megvolt arra, hogy sokan üljük körül az asztalt, de mindig csak az asztal fele volt, fél abrosszal terítve. Egy gyönyörű türkizzöld majolikakályhánk volt, ami nagyon látványos volt, csak éppen nem fűtött rendesen. Úgyhogy az egész családi élet télen mindig a kályha körül zajlott, mindenki rátapadt, egymást lökdöstük, hogy meleghez jussunk. A konyha olyan hideg volt, hogy a szódavíz is megfagyott. A fürdőszobában fűteni kellett az óriási rézkályhát ahhoz, hogy melegvíz folyjon a csapból.

Anyám nem tudott ugyan főzni, de a háztartási alkalmazottat [Őket akkoriban cselédeknek hívták. – A szerk.], Szkuhala Zsófit be tudta tanítani. Szóban elmondta, amit ő a gyakorlatban nem tudott volna megcsinálni. Tőlem pedig már tizenhat éves koromban elvárták, hogy főzzek! Zsófit imádtam. Ő Szerbiából jött, magyarul rosszul beszélt, németül viszont jól. S ha anyám azt akarta, hogy ne értsek valamit, akkor németül beszélt a Zsófival. Tizenegy évig volt nálunk. Nem mi voltunk az első munkahelye, ő akkor harminc-negyven év körül lehetett. Hosszú vörös haja volt, amit kontyban hordott, és én nagyon szerettem fésülgetni a haját, néha megengedte. Nem volt túl kedves, de én nagyon kötődtem hozzá. A konyhából nyíló kis szobában aludt. Nem ültünk vele egy asztalnál, ő a konyhában evett. Ez volt a szokás. Volt cselédkönyve is. Mindenkivel jó kapcsolatban volt, nagyon érzékeny ember volt Zsófi. Ha anyám keresett valamit, és nem talált, rögtön azt gondolta szegény, hogy rajta keresi. Pedig nálunk nem számított, ki mennyit eszik. Zsófi mondogatta ilyenkor: „Ja nem kapom enni, már menem is.” Majd jött egy rendelet, talán 1940-ben, hogy a külföldi állampolgároknak el kell hagyni Magyarországot. Zsófi köszönés nélkül ment el, mert annyira fájt a szíve. Hazautazott, soha többet nem hallottam róla [Az 1940. április 25-én kiadott, 500/1940. számú belügyminiszteri rendelet alapján a hatósági engedély nélkül Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgároknak a rendelet megjelenését (illetve érkezésüket) követő 24 órán belül jelentkezniük kellett a rendőrhatóságnál. A külföldiek tartózkodási helyüket a rendőrhatóság engedélye nélkül nem hagyhatták el. Amennyiben nem kaptak engedélyt a további itt-tartózkodásra, a tartózkodási engedély lejártával kötelesek voltak elhagyni az országot. – A szerk.]. Lett utódja, de ahhoz semmilyen érzelem nem fűzött.

Volt egy mosónő, az jött nagymosásra. Az szinte szertartásszámba ment, mert előző nap beáztatták a teknőt a mosókonyhában, aztán lúgot főztek. Még a napi koszt is ehhez igazodott, jó laktatós ételt kellett főzni, általában bablevest és valami tartalmas tésztát. A háztartási alkalmazott volt, aki vasalt, de annak is megvolt a módja, mert előzőleg fleichtolni kellett a ruhákat [azaz belocsolni], és a lepedőket kihuzigálni. Ehhez engem hívtak segítségül. Aztán nedvesen állt egy darabig [szorosan összetekerve], majd faszenes vasalóval ki lett vasalva. A szidolozás [Azaz főleg rézből, esetleg ezüstből készült holmik, kilincsek, küszöbsínek, esetleg ablakpárkányok stb. kifényesítése a Sidol nevű speciális tisztítószerrel. – A szerk.] péntekenként volt – tehát mindennek meg volt a maga ideje.

Apám rendkívül szerényen öltözködött, annyira szerényen, hogy előfordult az is, hogy foltozott ingben járt. Ha a gallér elkopott, akkor a hátából csináltak újabbat. De ő szeretett azzal demonstrálni, hogy nálunk páváskodjanak a nők. A férfiaknak nem kell. Igaz, csináltatott cipőben járt, de az akkor nem számított luxusnak. Az anyámnak nagyon jó ízlése volt, az én ruháimat is ő tervezte, és a Dembinszky utcában varrta meg egy nagyon ügyes varrónő. Házivarrónőnk is volt, rá nem bízott anyám komolyabb szakértelmet igénylő munkát, ő évente jött hozzánk foltozni. Mivel nagyon spórolt anyám, egyre olcsóbb varrónőnél varratott. De akkoriban bármilyen anyagi körülmények között éltek az emberek, javíttatták a ruháikat. Kabátot például egy Jelenfy nevű férfiszabó varrt nekünk az Elemér utcában, de az első kabátomat egy török szabó varrta, a nevére is emlékszem, Szarajlin Bukasinnak hívták.

Végül is nem éltünk rosszul, ha apámnak éppen volt állása, és jól keresett, a szüleim állandóan félretettek pénzt, gyűjtöttek nekem hozományra a Magyar–Olasz Bankban. Annyit, hogy szinte két háromemeletes házat lehetett volna belőle venni. Egész életükben spóroltak. Lakbérre nem volt kiadásunk természetesen, ha csak azt tették volna félre, az is száz pengő feletti összeg lett volna.

Apám szociáldemokrata vezető volt, szemináriumokat tartott. Rendkívül művelt volt, irodalomban, történelemben és ideológiailag is. Igen egyszerű emberek is jártak hozzá az Alpár utcai lakásba: fűtők, szénhordók, többnyire tanulatlan emberek. Bejöttek, köszöntek, én nem voltam olyankor bent a szobában. Volt köztük egy cipész is, Guzli Dávid, akinek apám odaadott később egy koffer holmit, hogy vigyázzon rá. A háború után visszaadott mindent. És elmondta, milyen kellemetlen volt neki a sárgacsillagos holmikat őrizni. Akkor már apám nem élt, amikor visszahozta a bőröndöt. Azt hiszem, apám összekötő volt a kommunista párt és a szociáldemokrata párt között, de ennél pontosabban nem tudom.

Anyámat egyáltalán nem érdekelte a politika. Ő inkább művészekkel, festőkkel jött össze, apámnak külön társasága volt. Közös barátaik nem nagyon voltak, mivel az ízlésviláguk merőben más volt. Néha közösen elmentek egy-egy evezős összejövetelre a Rómaira, a Podolecz-csónakházba. Társasági életet főként rokonokkal éltünk, például sréhen szemben lakott egy orvos nagybátyám: Dr. Sonkoly Ödön, aki korábban a Zsidókórházban, majd a Visegrádi utcai rendelőben volt szülész-nőgyógyász, és nyolcvanegy éves korában nősült először. Vele vagy délelőtt, vagy délután, de minden nap együtt voltunk mi, ketten, anyám és én. Nem kínálgatott bennünket semmivel, nagyokat nevettünk, és járkáltunk a lakásban.

A nagyszüleim még valamennyire vallásosak voltak, de a szüleim már nem. Nem vezettünk kóser háztartást. Sertéshúst természetesen nem ettünk, bár anyám egyfajta sonkát, ami sertéshúsból volt, nagyon szeretett, és a tejes–húsos szétválasztása sem volt tartva [lásd: étkezési törvények]. A nagyünnepeken kívül ritkán jártak templomba. Imaház volt a környékünkön az Aréna úton – ez most Dózsa György út –, közel a Thököly úthoz, a második vagy a harmadik ház lehetett. Legalább egy kilométernyire volt zsinagóga innen, s nagyobb ünnepeken gyalogoltunk. A zsinagóga az volt, ahol most vívóterem van. Jeles ünnepeken olyan helyre mentünk, ahol rabbi volt. Jom Kipurkor a huszonöt órás böjtöt megtartották a szüleim.

A Hanukát nem tartottuk, de otthon trenderliztünk. Tulajdonképpen mindig az evéssel járó és az örömünnepeket tartottuk meg szívesen, mint a széderestét, de azt csak a vacsoráig. Nem olyan nagyon régen tudtam meg, hogy ahogyan akkor csináltuk, az csak a felét jelenti a szédernek. A forgatókönyvet, a Hágádát az apám olvasta fel, hogy mit kell csinálni a nagyapámnak, aki levezette a szédert, és én mondtam gyerekként a má nistánót, nagyon lámpalázasan. Nagyapám testvére, a Cili néni jött el hozzánk Újpestről, ő csinálta meg a szédertálat, hogy minden rajta legyen [A szédertálon a következő rituális ételeknek  kell hagyományosan rajta lenniük: kárpász (ez általában petrezselyem), keserű fű (friss torma vagy saláta), hároszet, egy tálka sós víz, csontos sült hús (lábszár vagy csirkenyak) és fõtt tojás. A kárpász a tavaszt, a termékenységet, a reményt jelenti. A keserű fű a rabszolgaságban sínylődő zsidók keserű sorsát jelképezi. A hároszet a habarcsot jelenti, amellyel a zsidók az egyiptomi építkezéseken dolgoztak. A sós víz a zsidók könnyeit idézi. A tojás, amely a gyász hagyományos jelképe, a Templom lerombolására emlékeztet. Végül a hús azt jelképezi, hogy „kinyújtott karral” szabadította meg az Örökkévaló Izraelt. – A szerk.]. A vacsorát követően már nem folytatódott a felolvasás, de a négy pohár bort azért elfogyasztottuk [Széderkor kötelező négy pohár bort elfogyasztani. Azért ennyit, mert a Tóra négy különböző kifejezést használ Izrael kiszabadítására: „megszabadítalak benneteket”, „megmentelek benneteket”, „megváltalak benneteket” és „népemmé fogadlak titeket”. – A szerk.]. Az ennivaló hagyományos volt: maceszgombócos húsleves, utána csirkesült, marhahús, tarhonya, savanyúság, kompót, macesztorta. És a nyolc nap alatt nem ettünk más, mint amit lehet ilyenkor [lásd: Pészah]. 

A szüleim „kicselezték”, nehogy antiszemita benyomások érhessenek, mert elemibe még nem, de később zsidó iskolába járattak. Elemibe 1932-től az Aréna útra írattak be – ahová zömmel zsidó gyerekek jártak –, ez volt az az iskola, ahova még anyám is járt néhány évig. „Kert-iskola” vagy „Park Iskola” volt a neve. Köhögős, gyakran megbetegedő gyerekek jártak oda. Télen-nyáron oldalt nyitott pavilonokban tanultak a gyerekek a hátsó kertrészben. Ez már beépült azóta. Négy évig jártam oda: volt ott elemi, polgári és ingyenkonyha a szegényeknek. (A gyerekek nem kaptak enni sehol, csak később, a Zsidó Gimnáziumban volt étkezés.) Klári néninek hívták a tanárnőt. Néhány osztálytársamra emlékszem, például Neumann Györgyire ¬– vele a Zsidó Gimnáziumban is együtt jártam – és Goldberger Mártára, Halász Katira. Érdekes volt felnőtt emberként, megváltozott külsővel viszontlátni őket. Én csak zsidó gyerekekkel barátkoztam, anélkül, hogy bárhol, bármi atrocitás ért volna, talán ösztönösen. Iskolai rendezvények alkalmával néha szavalókórus jött előadást tartani, de állami ünnepekre és az ezekkel kapcsolatos programokra ebből az időből nem emlékszem. Talán az volt furcsa, hogy pár gyerek március tizenötödikén úgynevezett magyaros ruhában, a lányok pártában jöttek. A zsidó ünnepekkor nem mentem iskolába, de otthon sem egészen „szabályosan” tartottuk meg az ünnepeket, hiszen utaztunk járművön Sábátkor [lásd: szombati munkavégzés tilalma], otthon nem imádkoztunk ünnepeken sem. Viszont keresztény ünnepekkel soha nem foglalkoztunk, nem volt karácsonyfám sem. Olyan volt például, hogy Mikuláskor kitettem a cipőimet, de anyám szenet meg krumplit tett bele. Ezen nagyot nevettünk, ezt ő viccnek szánta. Húsvétkor meg hozzánk is locsolók jöttek, mert pénzt vártak tőlünk. Adtunk is.

Szabadidőm nem nagyon volt, a szüleim mindent belém akartak nyomni. Némettanárnő járt hozzám, aki mozgásművész is volt, úgyhogy egyúttal tornára is tanított. Egy óra német, egy óra torna hatéves koromtól, ehhez kilenc évesen még hozzájött az angol nyelv is. Később egy igazi, komoly mozgásművész iskolába is jártam, a Szabó József utcába. Ékes Klárának hívták a tanárnőt, és a saját lakásában tanított. Ott volt egy öltözőszoba a tanulóknak. Klára néni előtornázott, mi pedig utánoztuk. Volt évzáró ünnepély, betanított koreográfia, amikor a szülők megnézhették a gyerekeket. Magas volt a tandíj, a szüleim fizették. Később ez a tanárnő építtetett egy saját házat a Stefánia úton – a Thököly úttól a második ház –, ahol már zuhanyozó volt, nagyobb tornaterem, nagyobb öltöző.

Nyaranta az egész család, az egész háztartás lovas stráfkocsival leköltözött nyaralni, házakat béreltünk ki. Olyanokkal mentünk, akikkel Pesten is összejöttünk. Barátokkal, például Altmannékkal, ahol egy fiúgyerek volt. Meg rokonokkal is – például apám húga, Bruckerék a gyerekekkel, az unokabátyámmal, Pistával és az unokanővéremmel, Verával. Vele szinte együtt nőttünk fel, hiszen sréhen szemben laktak, ő is oda járt iskolába, ahová én, és csak kilenc hónap volt kettőnk között. Már Pesten készültek a szülők ezekre a közös nyarakra. Volt egy óriási utazóládánk, akkora, amibe öt ember is belefért volna, és abban vittük az egész háztartást, fazekakat, lábasokat, mindent. Vittük természetesen a háztartási alkalmazottat is. Nagyon szép helyeken jártunk, és nagyon szívesen mentem mindenhová. Családonként, közel egymáshoz béreltek a szülők házakat. Voltunk Mátyásföldön, Gödöllőn, Visegrádon is. Apám például Gödöllőre minden nap lejött, de Visegrádra csak hétvégén, péntek este vagy szombaton. Őt pihentette már maga az utazás is, és ha hajóval érkezett, azt nagyon élvezte. Ha apám lejött, akkor nagyon sokat foglalkozott velünk, gyerekekkel. Erdőbe vitt bennünket kirándulni. Mivel Gödöllőn egy vacak kis strand volt, átvitt minket Öreghegyre, aminek gyönyörű nagy strandja volt. Mentünk a Szent Jakab-tóhoz is. Különböző társasjátékokat játszottunk együtt, barkochbáztunk is. A szülőknek színházasdit adtunk elő az Altmannék kertjében, az unokatestvérem, Brucker Vera volt a kötéltáncos, de a kötél le volt fektetve a földön, és úgy „egyensúlyozott”.

Anyámmal tökéletesen harmonikus volt a kapcsolatom. Olyan volt, hogy azt hittem, nélküle létezni sem tudok majd. A szemünk villanásából értettük a másikat. Teljesen egymásnak éltünk, minden este hozzám bújt az ágyba, és megbeszéltük, ami aznap történt. Állandóan hülyéskedtünk. Anyámnak fergeteges humora volt, rengeteg viccet csináltunk. Amikor skarlátos voltam, és nagyon súlyos betegen feküdtem, hogy felvidítson, felöltözött férfiruhába, zsirárdi kalapba [Vízszintes karimájú, lapos szalmakalap, amely 1900 körül kezdett elterjedni, először férfi-, majd női viseletként. – A szerk.], bottal, férfiingben elkezdett táncolni. Külön gyermekorvosom volt, a mindenkori nyaralóhelyeken is. Nagyon féltettek engem, miután születésem előtt egy testvérem, Péterke mellhártyagyulladásban meghalt. Két és fél évesen úgy halt meg, hogy egy trombitát fogott a kis kezében. És az ő fényképe volt a szüleim ágya fölött, ami engem nagyon nyomasztott.

Amikor az elemi iskolát befejeztem, a Zsidó Gimnáziumba jártam az Abonyi utcába, ami nagyon közel volt, és nagyon nívós iskola volt. Nagyon szigorú és puritán iskola volt, senki nem tudta a másikról, szegény-e vagy gazdag. Ez nem volt téma. Rendkívüli, szinte válogatott jó tanárokkal. Olyan tanáraink voltak, akiknek nem kellett minket pedagógiailag fegyelmezni. Lenyűgözően érdekesen tanítottak. A tantárgyismereten kívül is szuggesztív egyéniségűek voltak. A tanítást csak élvezni lehetett. Az osztályfőnököm doktor Tímár Magda volt, nagyon művelt teremtés, ő a latint tanította nekem. Anyaként vigyázott az osztályra, nem hagyta volna, hogy igazságtalanság érjen bennünket, mindig kiállt értünk.

Volt egy matematikatanár – mellesleg utáltam a tantárgyat –, Péter Rózsának hívták, aki több tanárral együtt a felszabadulás után egyetemi katedrát kapott, és könyvei jelentek meg a matematikaoktatásról. Az ő óráin némán ültünk, nem kellett fegyelmezni bennünket, annyira magával ragadott a lelkesedése. Glaserné Neumann Vilma az irodalmat tanította, ő amolyan széplélek volt, ha valami szomorú dologról magyarázott, el-elsírta magát. Adorjánné Betz Klára [Becz Lászlóné Adorján Klára] angolt tanított, és nagyon jól. Volt egy énektanárunk, a Sziráki Márton, ő közvetlen modorú ember volt, sokat foglalkozott velünk. A rabbinkat, doktor Kandel Sámuelt – őt a gettóban ölték meg – nagyon szerettük, rendkívül sokoldalúan művelt ember volt. Olyan rabbijaink voltak, akik nem gépiesen tanították a hittant, hanem megmagyarázták a Tóra összefüggéseit és a Tóra előírásának a hatását a társadalomra, hogy a tórai törvények hogyan tették jobbá az egészségügyet, az oktatást. Az igazgatótól, doktor Zsoldostól viszont féltünk. Nem bántott senkit, de volt olyan gyerek, akire rákiabált, és az bepisilt [Zsoldos Jenő (1896–1972) – irodalomtörténész, nyelvész, 1920-tól a Pesti Izraelita Hitközség leánygimnáziumának (később Anna Frank Gimnázium) tanára, 1939–1965 között igazgatója. 30 éven át állandó munkatársa volt a „Magyar Nyelvőr”-nek, főleg szótártörténeti dolgozatokat publikált, a reformkor nyelvével és a munkásmozgalom szókincsének kutatásával foglalkozott. – A szerk.].

Háromszor egy héten délután hat óráig voltunk iskolában. Rettenetesen nehéz volt, mert felvettek egy csomó olyan tárgyat, amiről azt hitték, hogy ha például zsidó lányok gyakorlati dolgokat – neveléstan, háztartástan, varrás – tanulnak, akkor majd megállják a helyüket az életben. Sport alig volt, és hétvégeken is jártunk iskolába. Pénteken előbb mehettünk haza, szombaton istentisztelet volt ott, az iskolában, amin kötelező volt a megjelenés – természetesen én is mindig ott voltam –, és vasárnap is volt tanítás. Én ipari tagozaton jártam négy osztályt [lásd: Zsidó Gimnázium], ami azt jelentette, hogy a gimnáziumi anyagokon túl még varrni és főzni is tanultunk. Késő estig voltunk az iskolában. A megterhelés annyira igénybe vett fizikailag, hogy egy alkalommal a dobogón álltam, és összecsuklottam.

Volt háztartástan–neveléstan óra is. Hamvas Anna tanította a háztartástant. Az iskola alagsorában egy gyönyörű, tíz tűzhelyes konyha volt, a fél osztály főzött, a másik fele ezalatt másik tantárgyat tanult, és a végén együtt fogyasztottuk el, ami elkészült. Ugyanis a főztünket meg kellett enni. Volt egy alkalom, olyan tortát csináltunk, aminek a receptúrájában nem volt liszt, csak tojás, cukor és őrölt mandula. És a tanárnő mondta: „És most a masszát tepsibe tesszük.” Néma csönd lett, senkinek nem volt mit tepsibe tenni, megettük menetközben. Kóser sütést-főzést, sőt még diétásat is tanultunk. Frau Kohn, egy német menekült zsidó nő volt a vallási felügyelőnk.

Egyik tantárgyat sem szerettem túlságosan, de kötelességből igyekeztem mindent jól csinálni, a szüleim elvárásának megfelelni. Nem mondták, hogy tanuljak jól, de ez benne volt a levegőben. Nem direkt módon, de én dicsérettel lettem nevelve. Ezért a legkisebb letolástól már borzasztó jelenetet rendeztem, mert nem voltam hozzászokva, hogy büntessen valaki vagy lehordjon. Nem mindig kaptam apró ajándékot, ha jól sikerült egy dolgozat vagy jól feleltem, de emlékszem, még egy sikeres foghúzás után is kaptam valamit.

A gimnáziumban jól éreztem magam, mint mindig, megtaláltam a baráti körömet. Az osztálytársaimmal minden születésnapot megünnepeltünk, Zsúrokat rendeztek a szülők. Anyám például egyszer kitalálta, hogy egyik születésnapomon dirndlizsúr legyen.

Két évvel az érettségi előtt kitelepítették az iskolát a Wesselényi utca 44-be, ott is érettségiztem 1944-ben, sárga csillaggal a mellemen, miközben az ablakok alatt német katonák meneteltek, énekeltek.

Apám a bőrszakmát Hirsch Jakabtól [apai nagymama testvére] tanulta meg, ő segítette hozzá, hogy üzletet nyisson, először az akkori Landau utcában [ma Vasvári Pál utca]. Aztán egyszer nem tudta a bőrt szállító többi nagykereskedőt kifizetni, még az 1930-as években történt ez. Apámat elhagyta a szerencséje, és több alkalommal is tönkrementünk. Apám lelkileg is összeomlott. Akkor ezt úgy hívták, hogy inszolvens lett, csődöt jelentett. Először még valahogyan magához tudott térni, de már nem ment jól, és nem is szerette az egészet. Betörtek hozzá falbontással, és minden áruját elvitték. Ez az István úton volt, ahol először a 6-os szám alatt, majd a 16. szám alatt működött már kiskereskedőként, a Bethlen téri templommal szemben. Egyetlen alkalmazottja volt, Rosner úr. Őt a zsidótörvényekkor [lásd: zsidótörvények Magyarországon] el kellett bocsátania [A 2. és 3. zsidótörvény és a rendeletek egyedül a nem zsidó háztartási alkalmazottak tartását tiltották, illetve azt szabályozták, hogy mekkora méretű műhelyben/üzemben hány zsidót lehet alkalmazni. – A szerk.].

Aztán illegálisan dolgozott az apám, feketén, tanácsadóként, a Magyar Lajos Gépszíjgyárban, ahol a tulajdonostól, aki zsidó volt, a második zsidótörvény miatt elvették a gyárat, és odaadták Havaldának, aki előmunkás volt ott. Nem ő túrta ki a Magyart, hanem kinevezték oda. Ez lett a Havalda Gépszíjüzem a Hajós utcában, az Operaháznál. Voltunk ott vagy tíz éve, emlékeztek apámra. Havaldáék nagyon rendes emberek voltak, egy év alatt gazdagodtak meg, egy szoba-konyhás lakásuk volt a kezdetben, majd a Sváb-hegyen lett villájuk. Eltették a holmijainkat is, és ami megmaradt, azt tulajdonképpen ők őrizték meg. 

Apám rendkívül öntudatos zsidó volt, és ha valahol, valami rosszízű dolgot érzett, tapasztalt, verekedett. Az én apám összeverte azt, aki antiszemita megjegyzést tett. Azért is vitték el. Végül is, amikor [1944.] október tizenötödikén a Horthy-proklamáció volt, egy napra le lehetett venni a sárga csillagot a házról. Az apám levette, odament hozzá egy férfi, és azt mondta: „Te büdös zsidó! Azt hiszed, ez végleges?” Apám leszállt nyugodt léptekkel a létráról, és összepofozta. Harmadnap elvitte egy tizennégy éves nyilas gyerek, akinek azt mondta – mintegy felmentésként –, „Te biztosan nem magadtól jöttél, téged küldtek…”. Nem jött vissza.

Nekünk, zsidó lányoknak és asszonyoknak negyvenöt éves korig be kellett vonulni a zuglói KISOK-pályára. Ez [1944.] október végén volt, apámat, szegényt, október huszadika körül vitte el a nyilas suhanc. Zuhogó esőben, sártengerben ültünk egész nap, majd a Rákos-rendezőn fölültették vonatra a társaság egyik felét, a másik felének azt mondták a rendőrök, hogy jöjjenek holnap, mert ma létszámfelettiek. Úgyhogy hazamentünk a hátizsákkal a Nefelejcs utca 12-be – itt volt egy lakás, ami az anyám unokatestvéréé volt. A Nefelejcs utcai ház csillagos ház volt, de többet nem mentünk [a KISOK-pályára]. Állandóan úton voltunk, állandóan költöztünk. Azért kellett ennyit költözni, mert egyre összébb költöztették a zsidókat. Egy részüket a Dunába lőtték [lásd: zsidók Dunába lövése], egy részüket deportálták, és kevesebb csillagos házra volt szükség.

Tizenegy hónapig egyik helyről a másikra mentünk, egyre kisebb csomagokkal. Laktunk az Alpár utcában, aztán a Nefelejcs utcában, a Pozsonyi úton, ami védett ház volt, onnan elvittek a Teleki téri nyilas házba, onnan eljutottam a svéd védett házba, a Tátra utcába, aztán onnan megint vissza a Pozsonyi útra. Sokszor voltunk étlen-szomjan. Le voltunk fogyva rettenetesen. Hetek elmúltak, amikor ivóvíz sem volt, nem működött a vécé sem, és negyven ember is volt egy lakásban – ez a Pozsonyi út 40-ben volt. Hoztak sebesülteket is, olyat, akinek egy lövés szilánkja átvágta a veséjét. Ő ott vérzett el. A megalvadt vért léptük át a szoba közepén. Kimenni, élelmet szerezni zsidóknak nem lehetett, kijárási tilalom volt. Le voltak zárva a házak, és fegyveresek őrizték. A csillagos és a védett házakat egyaránt, ez 1944 decemberében volt.

Engem egy alkalommal, december elején lehetett, elvittek a nyilasok a Teleki tér 10. szám alá, ahol még vizet sem adtak inni [A Teleki tér 4–10-ben (az egykori Antiszemita Párt egyik gyülekezőhelyének – Teleki tér 8 – szomszédságában) volt nyilasház – gyűjtőház –, ahova 1944 őszén „utcán elfogott, lakásokból kirángatott zsidókat hoztak be… . Egy csoportjukért, ötven-valahány ember, akiket december első napjaiban elhurcoltak a nemzetközi gettóból (Tátra utca 15), Wallenberg emelt szót. Nap mint nap ki tudott innen menteni néhány embert, mindenkit azonban ő sem” – olvasható a „Zsidó Budapest” c. munka 480. oldalán. – A szerk.]. Feküdtem néhány napig egy lakás egyik szobájában, s kiderült, hogy anyám másod-unokatestvérének, doktor Várkonyinak a lakása. Mindennap sorakozót tartottak a nyilasok, és vitték az embereket a Józsefvárosi pályaudvarra deportálni. Ekkor apámat már elvitték, tán nem is élt (az egyik Holokauszt füzetben egy névsorban olvastam néhány éve a nevét [Az interjúalany az 1992-től publikált Holocaust füzetek sorozatra gondol, amelyet a Magyar Auschwitz Alapítvány ad ki. – A szerk.]).

Tíz nap múlva a svédek visszahoztak a nyilas házból. Azt hazudtam, hogy svéd védlevelem van, mert úgy láttam, csak azokat viszik ki, a többieket deportálják, de elvették a nyilasok. Egy magyar tábori csendőr és a svéd követség tisztviselője jött minden nap, és megkérdezte az adataimat. Egy lista volt nála, belelestem, s onnan olvastam ki valakinek – Friedländer Kittynek – az adatait, akiről tudtam, hogy valóban van védlevele. Megígérték, hogy három napon belül értem jönnek. Így is történt.

A Tátra utcába vittek egy védett házba, ahol egy hatalmas anyakönyvben ellenőrizték az adatokat, és kiderült, hogy nem én vagyok Friedländer Kitty, mert nem tudtam „anyám” leánykori nevét. Nagyon elszégyelltem magam a hazugság miatt, és a kijárási tilalom ellenére visszaszöktem anyámhoz. Anyám már olyan állapotban volt, hogy nem tudott felkelni, nem tudott mozdulni. Egy nyilas volt épp akkor a lakásban, aki anyámat akarta elvinni, de amilyen állapotban volt, helyette engem választott. Szegényke elkezdett zokogni: „Most mit csináljak? A gyerekemet már egyszer elvitték, most jött vissza, és most újra?” Rám nézett a nyilas – lehet, hogy nem is az volt, akinek látszott, hiszen sok cionista öltözött be akkoriban egyenruhába, hogy mentse a zsidókat [lásd: haluc fiatalok]. „Maradjon, feküdjön az ágyba”, mondta nekem a nyilas. Így úsztam meg.

[1945.] január közepe táján már percenként változott a ház meg a Pozsonyi út és környéke „tulajdonosa”. Ejtőernyővel jöttek oroszok, akkor azt hittük, vége, a környék tiszta. Kimentünk, s már ismét német katonákat láttunk. Legalább ötször cserélt gazdát felszabadulás előtt a környék. Én azt gondoltam, hogy a szovjet katonák rögtön szeretni fognak bennünket, meg is szólítottam egy őrt a kapuban, és – nem is tudom, hogy jutott eszembe – kértem, táncoljon. Érdekes volt, mert meg is tette. Anyám, amikor ezt elmeséltem neki, azt mondta: „Te, ez az ember percenként teszi kockára az életét, ne tekintsd olyannak, mint akinél táncot rendelhetsz.” Húsz háznyira tudtunk végre vizet szerezni, egy nagy vejdlingben cipeltük.

Március elején találtam egy kétkerekű kocsit, amilyet a zöldségesek használtak, és azon toltam el a Nefelejcs utcába anyámat is és a nagyapámat is. Ez egy gyönyörű, hatszobás lakás volt, s abban a szobában, ahol haldokoltak, gyönyörű mintájú tapéta volt. Szegény anyám, amikor hallucinált, alakokat vélt felfedezni rajta: „Odanézz, ott jön apád, lehet látni!” Nagyapám március 23-án, anyám március 26-án halt meg. Segítséggel eltemettem őket a Kozma utcai temetőben.

A rokonokról szinte semmit nem tudtam, pedig az apai nagymamám három háznyira lakott tőlünk, a Szent István park 24-ben [máshol: 25.], én a Pozsonyi út 40-ben [1944-ben]. Ez egy gyönyörű ház most is, a halljában egy fehérmárvány aktszobor van medencével, melyben békeidőben aranyhalak úsztak. Ott több mint negyven halott volt felslichtolva. A nagynénik, apám testvérei, Jolán és Ilonka a védett házban élték túl a soát. Ők kerestek és találtak meg engem. Hónapokig jártam hozzájuk ebédelni gyalog, mert nem volt még villamos. Ők az Újlipótvárosban laktak, én a hetedik kerületben, a Nefelejcs utcában, és mindennap mentem hozzájuk ebédelni, s az volt a kötelességem, hogy utána hálából ki kellett takarítani a lakást. És ez már automatikusan, magától értetődően ment.

Ebben az időben, úgy 1945 áprilisától volt, hogy minden szerdán egy orosz katona vitt engem másokkal együtt a Gorkij fasor 8-ba, az úgynevezett Wodianer villába közmunkára [A könyvkiadó és könyvkereskedő Wodianer család egyik villája a Liget fasor – ma Városligeti fasor – 45. szám alatt volt. A ház 1907-ben épült. – A szerk.]. Egy összeköpködött lépcsőházat kellett felmosnom. És ahogyan dolgoztam, Mozart zenét hallottam. Abbahagytam, amit épp csináltam, és megkerestem a zene forrását. Egy gyönyörű oszlopcsarnokban ült egy kopasz, szemüveges orosz tiszt, és zongorázott. Odasúgtam neki németül: „Chopint nem tud játszani?” Fel sem nézett, meg sem nézte, ki szól hozzá, és már váltott is. Negyedóra múlva megjelent, és megkérdezte: „Ki volt, aki tőlem Chopint kért?” „Én”, feleltem. „És ki vagy te?” „Egy zsidó lány vagyok, aki teljesen egyedül maradt, de nagyon szereti a zenét.” Odaszólt a legénynek, aki ránk vigyázott: „Ez a lány többet nem takaríthat, nem moshat követ!” Ezután becsomagolt nekem ennivalót, és rendszeresen gondoskodott rólam a későbbiek során is. A tisztiszolgája hozott kenyeret, vajat nekem, s ez tartott nagyjából három hétig.

A nagybátyám, anyám öccse fél év múlva jött haza tetvesen, teljesen lerongyolódva, három év ukrajnai munkaszolgálat után. Mezítláb jött, a cipőjét a partizánok rabolták el. Egy klottnadrágja maradt, abban volt télen a havasokban. Később is, minden reggel, mivel megszokta, az ablakhoz állt, és a tetveket kereste a ruhájában. Vele együtt költöztem később a régi otthonunkba. Visszaigényeltem a régi, Alpár utcai [ma: Ida utca] lakásunkat, amiből egy szobát, a régi ebédlőt használhattam, a nyilas, aki 1944 tavaszán elfoglalta, ott maradt, a holmijaink eltűntek. Szörnyű volt. Például kimostam az ágyneműmet, lelopta a szárítókötélről, ha felkapcsoltam a lámpát, leoltotta. Hemzsegtek a lakásban a poloskák, borzalmas állapotok voltak.

Hogyan kezdtem újra? A semmiből. Semmink nem maradt. Talán csak a bútor. Eszembe sem jutott, hogy kivándoroljak, az volt a természetes, hogy itt éljek. A családból egyetlen unokatestvérem ment ki, még 1938-ban. Voltak persze barátaim, akik ezt az utat választották, különböző helyekre mentek el. Egyedül maradtam. Senkim nem maradt. Se nagyanyám, se nagyapám, se anyám, se apám. És akkor a rokonság elhatározta, hogy valamit kell még tanulnom, hogy el tudjak helyezkedni, hogy ne nekik kelljen eltartani engem. Tizennyolc-tizenkilenc éves koromban gyors- és gépírást tanultam, 1945 márciusában elhelyeztek a Jointnál, a Sas utca 14-ben. Az egy óriási apparátus volt, ahol akkor ötezer ember dolgozott. A Jointnál először kifutó voltam pár hónapig, aztán gyors- és gépíró lettem a jogi osztályon. Az egyik legkitűnőbb ember mellé, dr. Friedmann Endre, a jogi osztály vezetője mellé kerültem, akitől rengeteget tanultam. Ő később kiment Amerikába, és a Nemzetközi Jogászszövetségnek lett az elnöke. Olyan fantasztikus és nagy tudású ember volt. Egészen addig voltam ott, amíg meg nem szűnt a Joint 1949 novemberében. A Joint magyar neve Országos Zsidó Segítő Bizottság volt [Az OZSSB nem a Joint magyar neve volt, hanem a Jointtól és máshonnan érkező segélyek elosztását lebonyolító szervezet. Lásd ott. A Jointot pedig 1953 folyamán utasították ki az országból. – A szerk.]. Minden önéletrajzomba ezt írtam, amikor el akartam helyezkedni, és soha senki nem kérdezte, minek a rövidítése ez.

Az első férjem kollégám volt, Arányi István, a szomszéd szobában dolgozott. A jogi osztályon volt egy iratszekrény, és ahogy magasra akartam feltenni egy aktát, a szobában éppen bent lévő pénzügyi vezető gúnyosan megjegyzést tett arra, hogy milyen szép kombiném van. Ott állt egy kolléga, akit addig nem ismertem, és odaszólt: „Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Arányi István vagyok, és most jöttem Sopronbánfalváról (ott vezetett egy otthont, ahol a volt deportáltakat egészségileg és fizikailag följavították, mielőtt Pestre jöttek volna), és legközelebb, ha magasra kell föltenni aktát, ne hagyja, hogy ilyennek ki legyen téve, majd én segítek.” Hívott, menjek vele az operába. Így kerültünk össze.

A férjem Budapesten született 1912-ben. Érettségi után a textilszakmában helyezkedett el, egy nagykereskedőnél, a Radványnál a Wesselényi utcában. Három évig volt Ukrajnában. Szörnyű körülmények között volt munkaszolgálatos. Borzasztó dolgokon ment keresztül, tele volt a feje sebhellyel, olyan helyen volt, ahol a legnagyobb hidegben, mínusz harminc fokban, hajnalban kivezényelték őket. Ott az udvarban és a saját vizeletükben kellett feküdniük addig, amíg bele nem fagynak. Sikerült megszöknie onnan, és aznap érkezett haza, amikor a feleségét Mauthausenbe deportálták. A kétéves gyereke egy vöröskeresztes otthonba került a Rózsadombra, amit a nyilasok kifosztottak. Az anyja mondta, hová vitték a kicsit. A gyereket teljesen felfújódva, apátiában találta az édesapja. Elvitte magával Sopronbánfalvára abba az otthonba, amit vezetett, feljavították. Együtt neveltük a kisfiút, Gábort tizennégy éves koráig. A Joint után az első férjem a Hungarotexnél volt állásban, és a haláláig ott dolgozott. Gábort az apja halála után egy ideig én neveltem. A kinevezett gyám, Radvány Károly, aki a férjem gyermekkori jó barátja volt, ragaszkodott ehhez. De aztán úgy látta, hogy Gábor egy férfit jobban respektálna, és 1956-ban Brazíliába vitte, ahol a nagynénje és anyai nagyanyja élt. Most hatvanhárom éves, könyvkiadással foglalkozik változatlanul Brazíliában, elvált, két felnőtt lánya van, ritkán ír nekem.

Én 1950-ben elhelyezkedtem a Szabványügyi Hivatalban először adminisztrátorként, aztán üzemmérnökként dolgoztam ott. A Könnyűipari Műszaki Főiskolán tettem különbözetit, amihez a ruhaipari végzettségem adott alapot. Műszaki főelőadó voltam, és a konfekciószabványokat csináltam: munkaruhákat például, hogy milyen méretű legyen. Bizottságokban voltam benne, nemzetközi tárgyalásokra jártam, ahol az egységes méretezést tárgyaltuk, ami azóta már régen megoldódott. Felelős beosztásom volt. Harminchárom évet töltöttem ott. Szinte valamennyi vezető zsidó származású volt, kiváló értelmiségi társaság gyűlt össze, és nem volt szakmai féltékenység, mert mindenkinek önálló munkaköre volt.

Többször jelentkeztem a pártba, apámra való tekintettel és saját felfogásomra való tekintettel. Legszívesebben szociáldemokrata lettem volna, de arra akkor nem volt lehetőség. Mindig közölték, hogy polgári származásom miatt nem vettek fel, hiába mondtam, hogy azon én nem tudok változtatni. Volt valami statisztika, aminek meg kellett felelniük, ha munkásszármazású lettem volna, felvettek volna. 1952-ben jelentkeztem először, majd 1955-ben feladtam. Semmilyen ünnepségen való részvételt nem erőltettek ránk, nem volt kötelező kivonulás, az állami ünnepekből annyi volt csak, hogy munkaszüneti nap volt. Ennek ellenére mentünk önként, szívesen, nagyon kollegiális, jó légkörű kollektíva volt. Az 1950-es években egy rövid ideig még DISZ-titkár is voltam. Emlékszem, egy március tizenötödikei ünnepségen kellett beszédet mondanom, s annyira izgultam, hogy előtte való este azt álmodtam, hogy a beszéd minden második oldala elveszett, és én összevissza beszélek.

Olyan remek volt a társaság, hogy a munkaidő után is összejöttünk, uszodába, kirándulni jártunk együtt. A közvetlen felettesem, akivel gyakran voltam külföldön együtt kiküldetésben, egy nagyon kellemes ember volt, és Erika ma is a barátnőm. Vele már öt éve egy szobában dolgoztam, amikor kiderült, hogy ő is a Zsidó Gimnáziumba járt. Szóval baráti társaság alakult ki, a férjek-feleségek is összebarátkoztak. A legjobb barátom, akinek a férje nehézipari államtitkár volt, ő sincsen már, meghalt. Az 1950-es évek első felében igazán lehetett társasági életet élni. Nem volt még televízió, az ember minden estére csinált programot: vagy egy nagy séta, vagy beülés vacsorázni, ami fillérekbe került – olcsóbb volt a vendéglő, mintha otthon ettünk volna. Szívesen jártunk a Moszkva étterembe a Gorkij fasorban [ma Városligeti fasor], ahol zene volt, és táncolni lehetett. Aztán volt a Rózsa utcában egy hely – mi zarándokhelynek hívtuk, mert tele volt előtte az utca magánautókkal –, ahol olyan tartalmas leveseket adtak, hogy azt sem tudtuk, milyen leves, mivel mindenféle zöldség volt benne. 1956-ban ez a társasági élet lanyhult, a televízió hatására majdnem teljesen megszűnt [Magyarországon a rendszeres műsorszolgáltatás 1958-ban indult meg, heti négy nap adásidővel (összesen nem egészen 20 óra). – A szerk.], és sokan elhagyták az országot a barátaim közül.

Egy alkalommal találkoztam antiszemita megnyilvánulással a munkahelyemen, de azt magam megoldottam. A párttitkár azt mondta, hogy „egy társaságban voltam, ahol egy orvos, egy ügyvéd és egy zsidó volt”. Azt feleltem, hogy „miért nem előbb mondtad, akkor abból megéltem volna, nem tudtam, hogy egzisztencia zsidónak lenni”.

Sokat utaztam az 1950–60-as években már, többször voltam a Szovjetunióban, az NDK-ban, de Nyugaton is gyakran, Franciaországban, Angliában. Nyugatra 1964-ben mentem először [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. Évente három-négy alkalommal voltam külföldön. Ezek szakmai utak voltak, a szocialista országokat szinte csak én képviseltem abban az időben. Úgy néztek rám, mint egy unikumra. Nagy sikerem volt mint egy szocialista országot képviselő szakembernek. Külföldön csak angolul folyt a tárgyalás, társalgás. Ezek az utazások általában egyhetesek voltak. A Hivatalban külön „útleveles” volt, majdnem mindent ő intézett. Könnyedén kaptam útlevelet, vízumot, bár kikérdeztek, ki marad itthon a családból. De soha semmilyen kéréssel nem fordultak hozzám, vagy ellenszolgáltatást kértek volna. Dehogy! A [Szabványügyi]  Hivatal nevében utaztam, a nevükben szóltam, ha kellett.

1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] minden nap bejártunk dolgozni, gyalog, a Lövölde térről az Üllői útra, hiszen közlekedés nem volt, a legnagyobb lövöldözés közepette is. Ennivalót, hideg élelmiszert ott kaptunk. Rengeteg romot meg halottat láttam, borzasztó volt. A Szabványügyi Hivatal előtt feküdt egy szovjet katona, több napig, klórmésszel beszórva. Az oroszok sok halottat szállítottak a tankokon is, rá voltak a holttestek kötözve a tankra. Nem félelem volt bennem, hanem irtózat. És én ezt akkor ellenforradalomnak tekintettem, a megítélése később más lett. Romos lett a város, és nagyon sokan haltak meg. Akkor voltak antiszemita hangok. Fiatal egyetemisták a házban lévő kollégiumból elfoglalták az irodákat azzal a címmel, hogy arra már nem lesz szükség, hiszen ez egy baloldali szervezet, nem tudom, mire érthették ezt a megjegyzést.

A férjem 1956 januárjában halt meg, gyomorfekélyben. Özvegyen maradtam, és mivel nagyon rosszul bírtam az egyedüllétet, elkezdtem válaszolni házassági hirdetésekre. Borzasztó furcsa figurák jelentkeztek, végül találkoztam egy nagyon értelmes, nem zsidó emberrel, akiről attól függetlenül is, hogy állandóan azzal traktált, hány nővel volt dolga, éreztem, hogy nem hozzám való.  Nagy zavarban volt, és azt mondta nekem, ne haragudjak, ő is érzi, hogy mi nem vagyunk összeillők, de van egy barátja, egyetemi évfolyamtársa, akit szívesen bemutat nekem. Ettől féltem kicsit, hátha ő sem lesz zsidó, mert rossz emlékeim voltak már nem zsidókkal kapcsolatosan – a sok megaláztatás, a fasizmus. De miután elmondta, hogy a barátja önkéntes volt az angol hadseregben, Palesztinában, megnyugodtam. Úgyhogy összehozott bennünket. Budán, a Krisztina presszóban találkoztunk először 1958. március tizenötödikén. Kettesben maradva, csak annyit mondott a későbbi férjem, Vince János: „Itt ül az utolsó nő az életemben.” És április negyedikén, kétheti ismeretség után már bejelentkeztünk a házasságkötő terembe.

A második férjem székesfehérvári, 1916-ban született. A Jókai utca 6. szám alatt éltek. Az édesapja alkoholista volt és láncdohányos, a gyerekek dolga volt a cigarettatöltés. Édesanyja paplankészítő volt, ő tartotta el a családot, mert a férjének nem volt munkavállalási engedélye. Ugyanis mivel 1919-ben a székesfehérvári direktórium tagja volt [lásd: Tanácsköztársaság], rendőri felügyelet alatt állt. Rendszeresen kellett jelentkeznie a rendőrségen, és csak feketén dolgozott, besegített egy ottani szabónak. Az egyik szobájukban nem is volt bútor, csak javításra hozott paplan, azon nőttek fel a gyerekek, mert ágyuk sem volt. A férjemnek volt egy testvére, Weinberger György, akit Mauthausenben egy meszesgödörből húztak ki a halottak közül, később Olaszországban élt egy ideig, majd Amerikában telepedett le, ott is halt meg.

A férjem Székesfehérváron érettségizett – ahol csak az elemi volt zsidó, a középiskola már nem –, nagyon szorgalmas és sikeres gyerek volt, országos tanulmányi versenyeket is nyert [1842-ben alakult a zsidó elemi iskola, amely később az innen elszármazó híres orientalistának, Goldziher Ignácnak a nevét vette fel. – A szerk.]. Úgy tartotta fenn magát, mivel a szülei nem vállalták a taníttatását a középiskolában, hogy két-három tanítványt szerzett magának, velük tanult, így nem került a szüleinek pénzbe. A tanításért pénzt kapott, s az is jó volt, hogy külön nem kellett készülnie a tanításra, mert nála gyengébbeket oktatott, és ezekkel a gyerekekkel együtt járt iskolába. Akkoriban négyezer zsidó élt a városban [Ez a szám minden bizonnyal erős felülbecslés, Lásd: Székesfehérvár. – A szerk.], és rendkívül erős kasztrendszer volt. Voltak szegény zsidók, zsidó polgárok és dúsgazdag zsidók is, kevesen, de nem vegyültek egymással. Még a gyerekek sem jöttek össze. Jánost néha meghívták gazdag családok is, mert okos és kedves fiú volt, táncosnak jó volt a zsúrokon. Élt ott egy csodálatos, művelt fiatal rabbi [Feltehetően dr. Hirschler Pálról (1907–1944), a neológ hitközség rabbijáról van szó, aki elpusztult a holokausztban. – A szerk.], egy idősebb is, a nevekre nem emlékszem, és két zsinagóga is működött: egy neológ és egy ortodox. Mindkettőt lebombázták. A férjem a neológ zsinagógába járt imádkozni.

János két évig egy francia biztosítótársaságnál dolgozott, a Foncière-nél [A Foncière Általános Biztosító Intézet 1904-ben alakult Budapesten, első vezérigazgatója Schön Vilmos volt. – A szerk.]. 1938-ban vagy 1939-ben az egyik rabbi azt mondta neki: „Fiam, itt borzasztó dolgok következnek, ha mozogni tudsz, ha teheted, menekülj Magyarországról.” Ekkor ő felutazott Pestre, hogy elintézze a vízumot. Nem emlékszem, milyen követség vagy külképviselet intézte, de nem a cionisták voltak, arra emlékszem. Az épület előtt megszólította egy férfi, és kérdezte tőle, hová akar utazni, majd ingyen a kezébe nyomott egy vízumot, amivel el tudott utazni [Palesztinába] egy olyan hajón, amin ötször annyian voltak, mint ahánynak szabad lett volna. Bulgáriából indultak, de előzőleg pár napot ott töltöttek. Amikor megérkeztek, az angolok hetekre internálták őket [Palesztina ugyanis brit mandátum volt, és az angolok éves bevándorlási kvótát állapítottak meg, amitől még a háború alatt sem voltak hajlandók eltérni. Ezért megpróbáltak minden bevándorlókat szállító hajót elfogni, és az utasokat Ciprusra internálták, ahonnan minden évben csak bizonyos számú embert engedtek legálisan bevándorolni Palesztinába. – A szerk.]. Majd egy közösségbe került, és egy falut, mosávot alapítottak a mostani Rehovot helyén. Mindenkit valamiféle szakmunkára jelöltek ki, Jánost egy jemeni cipészmester mellé tették. Gyakorlott szakember volt, gyönyörűen beszélt ivritül, de semmilyen más nyelvet nem tudott, úgyhogy a férjem kénytelen volt megtanulni. A szakmát nem tanulta meg, de a nyelvet igen, és később akcentus nélkül beszélt.

1940-ben aztán önként jelentkezett az angol hadseregbe, egészen 1946-ig angol katonaként a Zsidó Brigádban harcolt. A zsidó katonáknak nem volt becsületük az angolok előtt, mert nem ittak. Az angol kiképzőtisztek viszont folyamatosan. Egyszer a férjem a szabadnapján Tel-Avivban berúgott, és attól kezdve már tudta a nevét a felettese. 1946-ban a legjobb minősítéssel szerelt le. Akkoriban az volt a szokás, hogy a katonai feljebbvaló írásos véleményt adott. Ő a legjobb referenciát kapta, úgyhogy ezzel angol területen boldogulhatott volna.

Neki honvágya volt, és elhatározta, hogy hazajön. Először Olaszországba ment, ott találkozott az öccsével, akit halottnak hitt, és együtt voltak pár hónapig. Az öccse nem akart Magyarországra jönni, elutazott Amerikába. A férjem abban a reményben, hogy a menyasszonya várja őt, hazajött. A volt menyasszonya nem jött haza a deportálásból, de táviratozott neki Palesztinába: „Gyere haza, mert az első adandó alkalommal jövök én is.” Nem jött. A húga is, János is várta, de nem jött. Aztán ők összemelegedtek, és összeházasodtak. Az első felesége is székesfehérvári volt, akárcsak a férjem. Kilenc évig éltek együtt. Egy fiúgyerek származott abból a házasságból. A házasság megromlott, elváltak.

Három hétig voltunk egy alkalommal Izraelben, látogatóban, nekem nagyon tetszett, csak úgy érzem, nekünk a férjemmel előbb kellett volna találkoznunk, akkor kimentünk volna. Negyven év körül már nem lehet új életet kezdeni olyannak, akinek nem olyan a szakmája, amivel rögtön el tud helyezkedni. A férjem állandóan bánta, hogy hazajött. Imádta Izraelt, minden érdekelte az országgal kapcsolatosan, gyönyörűen beszélt ivritül. Izraelben rengeteg barátunk volt, amikor ott voltunk, mindig máshol laktunk. Például Ramat-Ganban, Jeruzsálemben, Beer Seván – ott egy kerámiaművésznél, Májer Juditnál, ő van egyedül már csak a barátok közül, a többiek mind meghaltak…

János nem volt vallásos, ő baloldali, a zsidó néphez tartozó, úgynevezett cionista zsidó volt. A zsidó ünnepeket nem templomba járással tartottuk meg, hanem ajándékokat vettünk egymásnak, és olyan ennivalókat főztem, ami akkor a hagyomány szerint szokás volt.

A férjem munka mellett – a Művelődésügyi Minisztériumban dolgozott osztályvezetőként vagy tizennyolc évig – elvégezte a közgazdasági egyetemet. Utána a Báthory utcában lévő Művészeti Alap gazdasági igazgatója lett. János köteles volt hivatalból minden jelentősebb kulturális eseményen ott lenni, minden kiállításra meghívták, volt jó pár olyan, amit ő nyitott meg. Ingyenjegyünk volt minden színházba és moziba is. Oda mindig ketten mentünk. Volt baráti társaságunk is, a János volt katonatársa az angol hadseregből, a Laci, szegény, már régen meghalt, és a Radványék, akik hazajöttek Brazíliából, azok nagyon jó barátaink voltak, velük szinte naponta találkoztunk. Ösztönösen, talán nem tudatosan, de kizárólag zsidó emberekkel barátkoztunk. És egymáshoz jártunk látogatóba.

1960-ban megszületett a közös gyermekünk, Judit. Nem volt rendes lakásunk. Az Alpár utcai lakást otthagytam, és még az első férjemmel vettünk egy Király utcai társbérletet, ami akkor nagyon olcsó volt. Közösen laktunk egy lumpenproletár, részeges házaspárral, akiknek a barátai sokszor ott feküdtek részegen az előszobában. Jánossal minden elkövettünk, hogy önálló lakáshoz jussunk. Vele csak két évet laktam a Király utcában, 1960 januárjában hosszú részletre vettünk egy lakást itt, a Csaba utcában, és az inflációval egészen jelentéktelenné vált a fizetnivaló, amiről azt hittük, hogy képtelenek leszünk egy életen át törleszteni.

Judit lányom nem járt zsidó iskolába, abban az időben nem volt sem általános, sem középiskola felekezeti [A Zsidó Gimnázium a felekezeti  iskolák 1948/49-es államosítása után is a Pesti Izraelita Hitközség tulajdonában maradt, és megtartotta felekezeti jellegét. A gimnázium 1952-ben elköltözött az Országos Rabbiképző Intézet épületébe, és 1965-ben felvette az Anna Frank nevet. – A szerk.]. Két házzal feljebb írattuk be általános iskolába és aztán gimnáziumba [Judit egy jó nevű első kerületi gimnáziumban érettségizett. – A szerk.]. Judit már asszonyként, gyerekek mellett végzett egyetemet. Először szociális munkás szakon végzett egy főiskolán, majd szociológiát tanult egyetemen. Ott egyetlen vizsgája volt hátra, amikor meghalt. Sok állása volt, és végül családgondozó lett a nyolcadik kerületben, ahol főleg cigányokkal foglalkozott. Szerette és sajnálta őket, mert utált mindenféle megkülönböztetést. A kliensei nagyon szerették őt, el nem lehet mondani, mennyi apró ajándékkal lepték meg

A zsidóságról, mint mondtam már, pici kora óta rendszeresen hallott, érdekelte is a történelmi, történeti része, és annak ellenére, hogy otthon nem ünnepeltük meg, öntudatos és lelkes zsidó lett, nagylányként péntekenként elment a Rabbiképző zsinagógájába Scheiber professzor [lásd: Scheiber Sándor] istentiszteleteire. Oda gyakran engem is elvitt magával. Ott egy nagyon jó társaság alakult ki, a főrabbi nagyon meghatározó egyéniség volt, a fiatalok imádták, és boldog volt, akinek egy darab szombati kalácsot adott. „Nézd meg a gyönyörű kezét, amivel a kalácsot osztja”, mondta a lányom. Otthon, mint akkor, amikor még csak ketten voltunk Jánossal, nem tartottunk ünnepeket, de sokat meséltünk neki a zsidóságról, a szenvedésekről is. Amikor az apja először ment hivatalosan Nyugatra, 1966 körül Londonba, Judit egy aranymezüzét kért és kapott tőle.

A lányom rendkívül problémás kamasz volt. Többször virrasztottunk ébren vagy mentünk el a rendőrségre, amikor nem jött haza időben. Volt, hogy néhány házzal arrébb volt egy társasággal, de nem jelentkezett. Megkönnyebbültem, amikor elköltözött tőlünk, és örültünk, amikor férjhez ment. A párja nagyon rendes keresztény ember. Szegény férjem nagyon nehezen, csalódásként élte meg azt, hogy nem zsidó emberhez ment feleségül. A vejemnek még az elején mindent elmondunk a zsidóságról, és arról, mit jelentett ez a mi családunkban, hány ember életét jelentette, és milyen megaláztatásokat. Ez nagyon megrázta őt, addig semmit nem tudott erről. A vejem rendkívül ügyes kezű ember, ha faanyag kerül elé, csodákat hoz ki belőle. Ez a szakmája is, asztalosnak tanult érettségi után, de jó pár dologba belefogott ezen kívül is. Volt mentőssegéd és beteghordó is. Két gyermekük született, Marci 1985-ben született, Sára pedig 1992-ben. Nem kaptak különösebben vallásos nevelést otthon, inkább zsidó öntudatra nevelték őket. Nem tartanak semmilyen zsidó ünnepet, de keresztényt sem. Sára rendes állami iskolába jár, Marci végig a Wesselényi utcai Amerikai Alapítványi Iskolába járt, most idén érettségizett.

1983 óta, amióta nyugdíjas vagyok, dolgozom a hitközségnél. Bár nem vagyok templomba járó vagy kóser háztartást vezető ember, de mégis amiatt, hogy dolgoztam a Jointban, gondoltam erre. Nem akartam csak a háztartással foglalkozni, éreztem, még sok energia van bennem, ezért tartottam fontosnak a további munkát. Domán István főrabbit közvetve ismertem, s ő szólt nekem, hogy lenne az újságnál, az „Új Élet”-nél most felvétel, jönnék-e. Nagyon nehezen vettek fel, pedig azt gondoltam, hogy a hitközségnél előny az, ha valaki a Zsidó Gimnáziumban érettségizett. Hetek teltek el, amíg végül felvettek az „Új Élet”-hez. Előfizetéseket, hirdetéseket intéztem, korrektúrát csináltam és imprimatúrát. A lap akkori főszerkesztőjét Kecskemétinek hívták. Nem volt rabbi, újságíró volt. Őt követte Domán István főrabbi, aki rendkívül művelt, tájékozott ember volt. Mivel nem nagyon tudott szervezni, nagyon izgalmas volt, mert sokszor éjfélig ott voltunk a szerkesztőségben. Ugyanaz a munka, ami ma délben befejeződik, akkor éjszakáig tartott. Volt úgy, hogy értem jött a férjem a nyomdába, hogy olyan későn ne járkáljak az utcán. A mostani főszerkesztő szintén rabbi, őt Kardos Péternek hívják. Van érzéke a dolgokhoz, megbízható és szorgalmas. Huszonkét-huszonhárom éve itt dolgozom, a hirdetésekkel, előfizetésekkel foglalkozom.

A rendszerváltás éveiben, de már előzőleg is nekem nagyon furcsa volt a hitközségnél, olyan volt, mintha a háború előtt lennék valahol, olyan kategóriák voltak, amiket én korábban nem is hallottam, hogy „gazdagon ment férjhez”, vagy „nem rendes ember, de gazdag, és ezért szeretni kell”, szóval egy külön világ volt a hitközség. Nekem az volt szokatlan, hogy otthon, nálunk az embereket a tudásuk, a képességük, a produktumuk és nem a bankbetétjük alapján ítélték meg. Maga a rendszerváltás hangulatilag nem volt érezhető. A hitközségnél szerintem kapitalista szemlélet volt korábban is. Azt nézték, kinek van jobb nyugati kocsija, akinek keleti autója volt, azt kinevették. Igaz, élénkebb, pezsgőbb lett az élet, sok irodalmi és zenei rendezvényt tartottak, lehetett válogatni közülük, és ezt az újságon is észre lehetett venni.

A hagyományokhoz, a tradíciókhoz való viszonyom mindig egyforma volt, hiszen zsidó vagyok, annak is vallottam magam mindig, soha nem tagadtam meg a zsidóságomat, büszke is voltam rá, zsidó nevelést kaptam, zsidó iskolába jártam. Bennem semmi nem változott.

Másfél éve veszítettem el az egyetlen lányomat, Juditot – aki látszólag sosem volt beteg, rosszul lett az utcán, kórházba került, és egyetlen hét alatt meghalt, tele volt rákos daganattal – és a férjemet, aki hétévi betegség után ment el. Engem rákos daganattal operáltak, és a műtétem után alig három héttel eltemettem a férjemet is. A nagyobbik unokámmal, Marcival élek [Nem sokkal az után, hogy az interjú készült, Marci kivándorolt Izraelbe a nagyanyja tudta nélkül. – A szerk.]. Sára Gödöllőn él az apjával. Egyikünk sem dolgozta még fel a gyászt. Erőmhöz mérten maximálisan igyekszem ellátni és megadni neki mindazt, ami szükséges. Dolgozom, olyankor elfeledkezem kicsit mindenről, de otthon, a megszokott tárgyak között nagyon nehéz, nagyon fáj. Már nincs türelmem olvasni, de azért a „Népszabadság”-ot naponta átnézem. Néha keresztrejtvényt fejtek, a televízióban a híradókat angolul, németül is megnézem, ezen kívül nem sok műsor köt le.

Mirou-Mairy Angel

Angel Mirou-Mairy
Athens
Greece
Interviewer: Nina Hatzi
Date of interview: February 2006

Mairy Angel is a petite woman, 85 years old. In the last decade, due to health problems, she has been living in Athens where her two daughters Lucy and Ellie reside.

Her apartment is full of memories brought from her house in her home town Thessaloniki where she lived all her life.

From the furniture to the serving trays there is a story to be told. Sitting in her armchair, holding the photographs of her family members that perished during the Holocaust, she seemed as if she had been prepared to share her wonderful, as she calls it, prewar life.

On the other hand she was reluctant to share her postwar life but eager to offer her blessings and a warm hug instead.

  • My family background

My maiden name was Mirou-Mairy Samuel Karasso. I was born in 1921. I was born prematurely. My mother had typhus. The doctor said he could save either the mother or the child. My father chose the mother. My grandmother Mirou [Karasso, nee Bernadout] took care of me for three months. She placed me in a small doll’s box.

She called the best doctor in town. The doctor said to boil milk and water every day, mix it with sugar and open my mouth and feed me. He also said to wrap my fingers with cotton so they wouldn’t stick to one another. That’s why they called me: ‘Εsta es la de los algodones’ [Judeo-Spanish: She who was born prematurely]. I don’t remember my grandmother Mirou. She died a few years after I was born. My mother told me this story.

Then I was released into life. When they took me out of the doll’s box something even worse happened to me. They dressed me in light clothes. So I got pneumonia. There were no antibiotics back then. And I died. They called my father to come back from Chalkidiki where he was working. [Chalkidiki: one of the prefectures of Greece located in the southeastern portion of Central Macedonia. It consists of a large peninsula in the northwestern Aegean Sea, resembling a hand with three ‘fingers.’]

They wrapped me in linen, as it is customary for Jews to do when somebody dies, and waited for the haham [Judeo-Spanish: rabbi] to come to perform the funeral the next day. When the haham came he saw my knee bended. He called everybody to look at my eyes, to see that I was alive.

And I am still alive! How great is the Almighty! My mother gave birth to six children. I was the oldest. From my family only my brother who lives in Israel now [Alberto Karasso] and I survived. Fifty-five thousand Salonica Jews perished. It was G-d’s will for me to survive and live up to this day.

My father’s father was called Abraham [Alberto Karasso]. He died young leaving his wife and two children, my father [Samuel Abraham Karasso] and his sister [Regina], in great poverty.

My grandmothers, Mirou and Jamila, were sisters. Thus my parents were first cousins. Mirou Karasso was my father’s mother. Her family name was Bernadout. I don’t know when she was born. When she died I was three years old.

She was the one that saved me and that’s why I got her name. She was a widow with two children. So my father from a very young age started working. He didn’t have the chance to get educated. He was selling sugar at Egnatia Street [in the center of Thessaloniki] to provide for his family.

In 1917, after the Fire of Thessaloniki 1, he bought land from a Turk. It was a big piece of land where he built our house, the house I was born in. It was a big house with four bedrooms. My grandmother’s room was the best one. But she didn’t live long enough to enjoy it. My father told me so. And when my brother Alberto was born, he got my grandmother Mirou’s room.

Grandmother Mirou was wearing traditional andari 2 clothes. It was not modern at all. She died wearing this outfit just like the Turkish women did. After the war I found in a box my grandmother’s wedding dress. My mother had prepared this box and sent it to Nikiti [seaside village on Chalkidiki] during the war. Most of the wedding dress was ruined. I kept what was good and put it in frames now hanging on the walls of my living room.

I don’t remember my father’s sister’s name. I think it was Regina. She was a widow. She had two children, but she visited our house alone. She would come once a week in the morning and leave at night to help my mother. We were many children and there were many things to be done. She was mending the socks.

My father’s name was Samuel Abraham Karasso. I cannot tell when exactly he was born. It must have been at the end of the 19th century. My brother should know exactly. He was approximately 60 years old, or a few years older, when he died. He was caught [by the Germans] at the end of 1943.

My father was illiterate. His father died and since he was the only boy in his family he started working from an early age. Thus he didn’t have the chance to be educated. But he was a hard working man and became a very successful and wealthy businessman in later years. He had a very big shop on Egnatia Street. It was a food market store.

After the Fire of Thessaloniki he met someone with whom they became business associates. They had shops also at Nikiti and Ormilia [village on Chalkidiki] and several other places in Chalkidiki region. They traded oil, honey, everything that had to do with food. Twenty years my father was in this business! And when my father left [hiding from the Germans] his associate was the one that betrayed him.

I remember better my mother’s family. My mother’s father was called Simantov Ezrati. He was a jeweler. He made and sold jewelry. He made wedding rings. My granddaughter, too, is making jewelry. But she studied first. Grandfather Simantov had a gambling problem. He was playing cards all day long. I don’t remember when Grandfather Simantov died.

My mother’s mother was called Jamila or Jema Ezrati, nee Bernadout. Grandmother Jamila’s economic status was very good. While her sister Mirou was very poor, she married a wealthy man. This is luck. Her house was near Miaouli Street, in the center of Salonica.
She didn’t speak Greek, only Judeo-Spanish 3. Even my mother didn’t speak Greek. Not a word!

I remember well Grandmother Jamila. It is Grandmother Mirou that I don’t remember at all. Grandmother Jamila was a very beautiful woman. You could see her beauty from her fine skin, her white hair. While Grandmother Mirou was wearing traditional clothes, Grandmother Jamila was always very elegantly dressed.

Grandmother Jamila frequently visited our house. She stayed with us very often. I always wanted her to sleep in my bed with me. I was very selective. I didn’t let anyone else, apart from Grandmother Jamila, even sit on my bed. But my mother didn’t like me sleeping with an elderly woman, although she was her mother.

Grandmother Jamila always said to my brother and me that when she would die she wanted as a last wish for us to kiss her hand. And we always reassured her that we would do so.

Every year my parents would go to Loutraki [small Greek seaside town near Corinth, famous for its hot springs]. Grandmother Jamila would come to stay with us until our parents returned. She was eating, drinking and sleeping with us. But around 1938 she wasn’t able to do so any more. She got sick and didn’t come to stay with us any more. So we went visiting her until she died. Grandmother Jamila died in 1940 when the Germans entered Thessaloniki.

My mother had twelve siblings. My grandmother gave birth to Flor, the oldest one, my mother Rachel, the youngest one, and in between to seven boys, Solomon, Maurice, Azriel… The rest I don’t remember. Others died, others I don’t know anything about.

My mother and grandmother were depressed because of a family problem: Around 1917, my mother’s brother Solomon had an affair with a woman. Back then things were not as they are nowadays. Thessaloniki had many ‘faubourgo’ [Judeo-Spanish: working class areas]. His family didn’t want him to marry this woman because she was not of their status. So he left her for a while. But her brother came with a gun and threatened him. So in the end he married her. Nobody from his family went to the wedding. If my grandfather had still been alive, maybe things would have been different.

I don’t remember Solomon’s wife. I think Anna was her name. They had four children. I didn’t know my cousins either. They were living in an alley in Hirsch 4. I cannot remember very well because whenever I visited them I was unwanted.

Solomon’s wife threatened my grandmother that if she ever stayed with them, she would take her revenge for not being wanted in the family. My grandmother’s answer was that she had so many children that she wasn’t worried where she would go when she would grow older.

However, all of her children except Solomon and my mother went abroad and in the end she had no choice but to go there. Solomon’s wife wouldn’t let my mother visit her mother. Aunt Anna said that it was prohibited for the rich woman, meaning my mother, to visit.

So my mother sent us, the children. But back then we didn’t go out as often as they do nowadays. We stayed at home. I was twenty years old and I was restricted as if I were ten.
I do remember going there. Aunt Anna was sarcastic. She was calling me the rich girl. But during the war food was scarce and Grandmother Jamila needed to be fed. So I went there with food that my mother had prepared for her and I was feeding her.

Grandmother Jamila was worrying because I was so thin. But I was explaining to her that fat women were not in fashion any more. And every time I went there Grandmother Jamila gave me something as a present. Sometimes she gave me her rings. This ring that I am still wearing, my grandmother gave to me.

It used to have a sapphire but I lost it. A few days before Grandmother Jamila died she gave me her diamond ring. I still have the diamond ring, and I will give it to my younger daughter Ellie since my eldest Lucy has her own.

I had an appendicitis operation at the time when Grandmother Jamila died in 1940. I woke up that morning and no one was at home. My father might have gone to work but I found it strange that my mother and brother were not at home. Wondering what was going on, I went out on the balcony.

The Kapon and Levy families were living in our neighborhood and apart from being neighbors we were also friends. Vida Kapon, who survived the Holocaust and whose daughter still lives in Thessaloniki, saw me and asked me why I hadn’t gone to my grandmother’s funeral.

My father, my mother and my brother had secretly gone to the funeral. I went crazy. I had given my word to my grandmother that I would kiss her hand goodbye when she died. I got dressed very quickly, took the tram, and went there. When my father saw me he explained that he was afraid for my health and this was the reason they didn’t tell me about Grandmother’s death.

They had not yet buried her. I grabbed her hand and started kissing her hand. I still can feel her cold body at my lips. I had done my duty as I had promised her and this gave me comfort.

My mother’s name was Rachel Karasso. I named my daughter Ellie after her. [Editor’s note: The name Ellie is derived from the affectionate form of Rachel, Rachellica (little Rachel).] My mother’s family name was Ezrati. She was born in 1900. She was 43 years old when she died.

My mother never described the house she was living in as a child. The only thing I knew was that it was in the Dikitirio area [in the center of Thessaloniki], at Olympou Street. She stayed there until she got married after World War I.

My mother was playing the mandolin. She enjoyed sitting on the balcony, playing the mandolin. But her brothers used to grab her at her hair and take her in the house. It was considered improper for a young woman to sit on the balcony playing the mandolin. She was insubordinate. She wanted to do things in her own way.

She didn’t want to marry my father, not only because he was her cousin but also because he was illiterate. She wanted to marry someone of her choice. But her brothers were planning to leave Thessaloniki and go to live abroad. Before leaving, her brother Azriel obliged her to get married to my father despite her will.

After the marriage her siblings left for France. All of her siblings that went to France perished during the Holocaust. My cousins, the children of Azriel, survived. I have contact with them. They came to visit me in Greece. Also, my eldest daughter Lucy keeps contact with them when she visits France.

My mother was ‘roja’ [Judeo-Spanish: red-haired]. She was a very beautiful redheaded woman. My youngest sister Renica [Rene] looked like my mother. I never saw her with white hair. She didn’t have any white hair, just like I don’t. I have very few white hairs despite my age. She was always dressed elegantly. She had her clothes made at Olga Boton, a well-known couturier. I remember her as a well-dressed young woman.

Although my mother was very educated, she didn’t speak Greek. This was the reason why she was betrayed later on.

She was a capable woman. I didn’t know anyone else like her. She managed to take care of six children and the whole house on her own. She was able to have everything prepared by noon. In the afternoon she rested.

My mother was very religious. She kept the Sabbath. She didn’t use fire, cook or do any other housework. We had a non-Jewish girl to take care of things. Every Friday my mother polished her nails and had her hair done. There weren’t hairdressers for women so she went to the barber’s shop on Sygrou Street [in the center of Thessaloniki where Monastirioton Synagogue is located].

My mother always sat in the first women’s row at the synagogue. She sat there wearing her stylish clothes and her gold jewelries. Money was not a matter in our family. My parents were rich.

My daughter Lucy reminds my of my mother’s character. And now that she is growing older she looks like her with the only difference that my daughter is blond.

  • Growing up

We were five siblings. I am the oldest. Next is my brother Abraham – Alberto Karasso, born in 1922. He lives in Israel, but his daughter still lives in Thessaloniki. Then came my sister, Jema Samuel Karasso. Jema was 15 years old when she died. She was much taller than me with beautiful legs. She was a lovable young girl.

My father’s friend Franco’s brother was in love with her. When he learned that my sister had perished in the Holocaust, he got married to Polimnia and went to live in the United States. But every time he visited Thessaloniki he came to my house asking to see Jema’s photographs. And each time I showed him the photographs that I had found after the war, the photographs that my mother had hidden along with other family valuables.

In-between Alberto and Jema there was a girl that died in infancy. The woman that was helping my mother with the housework was carrying the infant in her arms and fell down the stairs. Thus the baby died.

After Jema were Isidor and Rene. Isidor was 13 years old when he died. Rene, or Renica as we called her, because she was youngest one, was only nine years old when she died. All of them had blue eyes.

The life I had at my parents’ house was the best part of my whole life. Our residence has a history its own. My father bought a piece of land from a Turk after the Fire of Thessaloniki in 1917, because the Turks were leaving Thessaloniki after 1912 when the Greeks came. Later on, when he got married, he built the house where we lived. After the war my brother found at the Mayor’s Office the paper on which it said that my father Samuel Karasso had bought this piece of land.

Our house was one of the best in Thessaloniki. There were nineteen wooden steps leading to a beautiful entrance. We used to count the stairs as a game when we were children. The stairs led to two entrances. One was the entrance that was leading to the living room. This was the main entrance. The other with the big balcony led to the kitchen. When a ‘chamalis’ [Turkish: hamal; folk expression for delivery service] came to our house bringing things he would enter from this second entrance directly into the kitchen.

Our house had four bedrooms. One room my father built for his mother. My father had been working from a very early age to provide for his family. He saved money and built this house. It had three balconies. One was just in front of the living room. Half of the balcony was covered, so when it rained you could still sit there.

The living room was big. Some of the furniture that I still have today at my home used to be in our living room. These two armchairs that I have in my living room were from my parents’ home and, together with a sofa, were the main furniture of our living room. We also had a dinner table with chairs in our living room. The table was stolen, but I still have the chairs in my own living room.

In the living room we had a ‘salamandre’ [big coal stove] for heating the room. Many Jews had it because it had a cover on the top that opened and they would place the food there to keep it warm during Sabbath. Almost all Jews of Thessaloniki were religious.

Besides the ‘salamandre’ we had a ‘magali’ [metallic container in which coal was placed] for heating the house. ‘Magali’ looked like furniture that opened and you put wood inside. The more wood you put, the more heat it produced. Back then we didn’t have central heating.

Our house had two front and two back bedrooms. My room was at the back and it was cold during winter. So I would give a drachma to my youngest brother to go lie on my bed and warm it. My brother was a very naughty boy and every time he was asking for more money. He was nagging that he was stretching his whole body to warm my bed so I could go to sleep in warmth. He was asking for two drachmas.

Isidor and Jema were sharing the same bed. On of them was urinating during the night but they wouldn’t tell which one was. Later on Jema had her period so our mother separated them and she found out that it was Isidor who was urinating at night.

There was a long corridor in our house where the bathroom was. The bathtub and the water heater with wood were in a separate room from the toilet. Next to the bathroom and the toilet was a small balcony. There we placed the wood we used for heating during the winter. Then there was the kitchen. Our kitchen was very big. It had a table and a stove.

We had electricity in our home. We had chandeliers that provided a lot of light. The chandeliers that I have in my living room and my bedroom now are from our old house.

On the ground floor was another house that my father was renting out. This house had windows. Three mosaic stairs led to the entrance of this house. This house was rented usually to Jews. Later on we rented to non-Jews, too. I remember my father coming on ‘Noches de Shabbat’ [Judeo-Spanish: Eve of Sabbath] and greeting the people that were renting the house by saying ‘Shabbat Shalom’ [Hebrew: Have a good Sabbath; the customary greeting among Jews on Friday and Saturday].

Kaity’s Sason mother, has passed away, Sarika was living in this house for two years. Her husband had a small candy factory on Pavlou Mella Street [in the center of Thessaloniki]. They were very good people.

We also had a storehouse at the ground floor. My mother put a variety of things there. We had an iron door outside with a Magen David. Under the Magen David was written 1923, the date the house was built. We were infants when my father built our beautiful house. This is all I know about it.

My mother insisted on teaching us from a very young age the address of our house, which was 33 Olympou Street, and the address of my father’s shop, which was 90 Egnatia Street. I remember the nice and gracious way she was telling us again and again these two addresses in a way we could not ever forget. I’ve got old and this has stayed with me.

Our relations were very good. We grew up with plenty of love and caring. We were all very close to one another. I never heard my parents quarreling. I never heard shouting in our house. Never!

There was a significant age difference between my parents and also they were first cousins. So my father was always doing what my mother wanted. I remember this very clearly. I also remember that every night when my father came home from work at Modiano Market [built in 1923 by the architect Eli Modiano, son of the biggest banker of Salonica, Saul Modiano], he was telling my mother all the news of the day: who came to the shop, what he bought, where he went, whom he saw, who was sending his greeting to her. He counted very much on her opinion in business matters. I thought that this was the natural thing to do.

We were not snobbish, and that although we had one of the best residences of Thessaloniki, with separate bathroom and toilet, which was rare back then. Eighty-five years ago, we were very timid. As children, and later on as young adults, we were not permitted to go out much. Back then it was not as it is nowadays. Today even adolescents are permitted to hang out a lot.

We were a very connected family with close relationships. I remember my father coming back from work at noon and again in the afternoon. At night he would ask me to sit with him for ‘usicos’ [Judeo-Spanish: rare expression for appetizers combined with ouzo (aperitif like Pernod)].

He would have a bite of food and then he would tell me that I had to eat, too, since I was drinking. This was his way to make me eat. Although I was the eldest, I didn’t have much appetite, while my siblings would consume whatever food was given to them. Sitting every night with my father I learned how to drink ouzo. I never drank anything else but ouzo in my life. And in spite of my age I still like it.

My eldest brother and I were always very obedient. Only my youngest brother, Isidoricos, was disobedient. My mother would show him the heels of her slippers as a threat. She never hit us. She would hit with the heel of her slipper at the window instead, thus breaking it. Then she would go to our neighbor Sofia Govatzidaki, who had a telephone, in order to call our father and tell him to send somebody to repair the broken window.

We spoke a mix of Spanish and French in our house. It was a mixed language. Everybody in Thessaloniki was speaking this language. We were not the only ones. My mother [like many Jews of Thessaloniki] didn’t know Greek at all, not even a word. This was the reason that many were betrayed [during the German Occupation].

In our house lived a girl who was helping my mother with the housework. She was a Greek Christian from Chalkidiki. Her family was very poor and they gave her to my father to feed her. I think her name was Maria. She was the one that learned Spanish to communicate with my mother. She was the one switching on the light on Sabbath.

Every Sunday my mother would take her to Saint Mina’s Church so she could observe her own religious customs. Occasionally I went along with them. I would light a candle in the church. It does not matter to me which religion is yours and which is mine.

Every Monday Mrs. Eleni would come to help with the laundry. My mother had a big pot where they would put ‘alisiva’ [or aleshiva: detergent made with ashes mixed with water] and wash the clothes. We were so many people living in this house: my parents, five siblings and the girl helping with the housework. But my mother was very competent.

On Mondays my father’s sister came, too. She was helping with sewing socks. She would stay with us until late at night. I don’t remember other relatives apart from my father’s sister, Aunt Regina, and my mother’s brother, Uncle Solomon. The rest of my mother’s siblings had gone to France.

We had many good neighbors. First of all was the Kapon family. It was a big family, they all lived in our neighborhood, and I knew them all. Bella Kapon, Lina Kapon and her sister Aliki, who has already died. Also Giannakis, then called Bino Kapon. We called him Benico because he was the youngest. I also knew Veta Kapon, who was married and had a child.

Nearby lived Mimi Rousso, Betty’s Ferera father. He had a house in an alley close to our house. Our house was on the main road because by chance it happened so. I also knew Buena Franco before the war. Her father and my father were close friends from a very young age. Mrs. Rene Frances, nee Saltiel, also lived close by.

We used to play tombola [group card game usually played by children] together. Now her name is Rene Arditi, mother of Sakis and Rita Arditi. She was single then. She had Spanish nationality. During the war she was sent to a forced labor camp.

We had Christian friends, too. They loved us a lot. We had a very close relationship with the Govatzidaki and Manias families. On St. Nicholas’ Day my mother would go with the best presents to visit Niko Mania and congratulate him on his name day. Our Christian friends would visit our house on ‘Roshana’ [Judeo-Spanish: Rosh Hashanah]. Since we Jews didn’t have name days, they would come on this particular day to wish us all the best for our New Year. My mother would prepare a big feast to welcome them.

We didn’t have problems with our Christian friends and neighbors as far as I can remember. There were many Christian girls in school, too. They loved us.

I remember that from our part we were proper, too. At Easter, when the Epitaph procession was passing in front of our house at five o’clock in the afternoon we would go out to watch it. In addition, I would take the girl we had at home to Saint Mina’s Church.

During the Christian Easter week some were yelling that Jews killed Christ. But there was no problem. Nobody harmed us. They couldn’t recognize us. We, the younger ones, were talking Greek in order to be able to go out at this age. We could not hide or talk French or Judeo-Spanish.

The problems we had were our own fault. Many spoke Judeo-Spanish only and not Greek and that was wrong.

There was no anti-Semitism. Only very few were anti-Semites, the 3E 5, which, although I was young, I remember. They set a whole Jewish neighborhood on fire 6. They were Venizelo’s organization and very much against Jews.

My childhood years were wonderful. I cannot remember the pre-school period. I cannot remember my first day at school. I wasn’t born ‘properly.’ My mother would wake up early in the morning and go straight to the kitchen. There we had a very big table and heating. She would prepare for us milk, cocoa or ‘salepi’ 7, as it was customary back then, and slices of bread with marmalade. We were so many kids to get prepared to go to school.

  • My school years

There were many Jewish schools in Thessaloniki. Although my father was rich, my mother didn’t want to send us there because they were far from home. We went to the French Missionary School. And my father was wondering all the time why my mother preferred the French School.

He was worried that I might become a nun because I never wanted to dress up nicely. I was always dressed like a nun. There was also a case of a Jewish girl that became a nun. She was in our school. This worried my father.

I cannot remember my school’s address. It was near the Stock Market. We crossed Sygrou Street and turned to Egnatia Street. There the tram was passing and my mother was much afraid of this conjunction. From the window of our house my mother could see us at Sygrou Street coming back from school. This was the reason she wanted us to go to a nearby school.

We were escorted when going to school. There was one girl, a ‘Judia’ [Judeo-Spanish: Jewish woman], a little older than us and she proposed to escort us to school each morning. We were going to the same school. My mother agreed for my eldest brother Alberto and me, but not for the younger ones.

We returned from school escorted by the girl that was living with us, helping my mother with the housework. As we came back from school we would stop and buy one fresh tasty ‘coulouri’ 8 with our pocket money and then return home.

I will never forget: as we entered the door my mother was already waiting for us with the ‘mistraba’ [or mastraba: Turkish and Judeo-Spanish: tin cup] of milk, and a semi-boiled egg to drink it with the milk right in front of the door. She would see us coming from Sygrou Street and she was waiting for us just behind the entrance door. Oh, God, how disgusting this was! This was the reason I hated coming back from school. And then, after we entered the house, she gave us a big slice of cake.

In the afternoon a teacher would come to teach my eldest brother Alberto and me Greek. In 1912 the Greeks entered Salonica and we had to learn Greek. Most of the Greek history I know is what I learned from when my children went to school. Until then I didn’t know much about Greek history.

My school years are unforgettable. We went to a very good school. The classrooms were very big. We weren’t many children in each class, no more than fifteen. My brother Alberto went to Saint Jean Baptiste de la Salle 9, which was only for boys. I went to Saint Vincent de Paul 10, which was only for girls.

They didn’t allow us to speak a single word of Greek or Judeo-Spanish. If we did so, they lowered our grade. ‘Conduite neuf, conduite dix’ [French: grade for behavior nine, grade for behavior ten]. It went up to ‘quinze’ [French: fifteen]. So at ‘récréation’ [French: school break] we were speaking only French because they would lower our behavior grade otherwise. Back then things were different. When my daughters, Lucy and Ellie, went to French Missionary School, many things had changed. Even the teachers were different.

A law was issued saying that students of Greek nationality where not allowed to go to an elementary school of another nationality. So all of my siblings and I were expelled from the schools we went to and were transferred to other schools for one year. We had to finish elementary school first, then go back to our previous schools.

I was transferred to Alchech School 11, one of the best Jewish schools in Thessaloniki, for one year to finish elementary school and then continue at a gymnasium 12 of my choice. The lessons were in Hebrew and French. My younger siblings went to Pinto School 13. One of my father’s employees was escorting us to the school.

I developed psychological problems. I wasn’t paying attention in the classroom, I wasn’t studying, I wasn’t eating. All day long I was crying. Within six months I became a skeleton. My mother was very afraid of my health. So she went to ‘ma mère’ [French: the highest nun in hierarchy] of my previous school.

She said that she was not interested in the graduation diploma. She was just interested in my well-being. She begged her to take me back. And they did so and took both my eldest brother Alberto and me back. Until now I keep my school at a very special place in my heart. I have only good memories of kindness and happiness from my school.

We didn’t have teachers at Saint Vincent de Paul. We had only nuns. And I loved them all. But the dearest of all was ‘soeur’ [French: Sister] Odile. She was very pretty. There was a rumor among the girls of my age that she had a love affair that didn’t end up well and thus she became a nun.

I was a very good student. My grades were always ‘très bien.’ I liked very much ‘Ηistoire de la France’ [French: History of France]. I didn’t like Science, Physics at all. My mind couldn’t grasp it.

We were wearing a black uniform with the emblem of our school. We were also wearing a blue beret in winter and a white one in the summer.

During prayer hour we were standing there. ‘Au nom du Père et du Fils et du St. Esprit…’ [French: In the name of the Father, the Son and the Holy Ghost…] they were saying while making the sign of the Cross. At the religion lesson we were staying in the classroom during the period that the Old Testament was taught.

When they reached the chapters of the New Testament ‘las Judias’ [Judeo-Spanish: the Jewish women] left the classroom except the days that it was raining. Other times we stayed because we didn’t want to insult them. But we didn’t take grades for this lesson. Most of my schoolmates were Jews, and very few Christian.

When there was a Jewish holiday we didn’t go to school. The nuns knew the Jewish holidays and they did not consider us ‘absente.’ ‘Absente jamais de la vie.’ [French: Absent, never ever.] The nuns loved us very much. I remember my brother Isidor taking the cross that the nuns had and kissing it. And I told my father about this. But my father was afraid of me becoming a nun, not for my brother.

I remember something else. If the nuns learned that we were sick, they would come to visit us at home, to talk with us, to bring us books. There is no comparison with the nuns of the school that my daughters went to.

In the afternoons we weren’t doing much. We were doing our homework. At four o’clock a teacher would come to teach us Greek.

I was an ‘abonnée’ [French: subscriber] at our school library. I was taking books to read at home. ‘L’ histoires d’amour’ [French: love stories]. ‘L’ histoires d’amour but non pas très d’amour. Ce n’est pas permit pour les soeurs.’ [French: It was not permitted to the nuns to show too much affection.]

My father thought that reading caused me to be weak. I was going to the bathroom, taking a book with me. Once my father found out and threw the book over the balcony. My mother was trying to explain to him that books weren’t the reason for my bad appetite and that he ought to let me read.

My mother was reading books, too, when she was young. In the fire, before World War I, her house burned down and she had no books to read any more. When she got married she didn’t have any more time to read. But she was still reading the newspaper L’ Indépendant 14 in French. I was not reading newspapers; I was only reading books. This was my preference and still is.

Our Jewish education was our mother’s responsibility. My father knew only the Kiddush. He was illiterate but my mother knew almost everything. My mother taught us about the holidays, Roshana, Kippur, and Pesach. She was reading the Haggadah.

She was teaching my eldest brother Alberto and me from Purim until Pesach how to read the Haggadah. Our Haggadah was in Judeo-Spanish, not in Hebrew. I didn’t know Hebrew. I never learned it. So many times I went to Israel and I didn’t learn even a word!

We were attending the Monastirioton Synagogue 15. Sygrou Street was full of Jews. My mother and Aruesti 16 were very dear friends. When they were building this synagogue, Aruesti because she was ill, asked my mother to supervise the workers and watch the ‘arabades’ [Turkish: two or four-wheel carriage used for the transportation of people or goods.]

She was standing there counting what they did.  They made the best Cal [Hebrew: Kahal: flock or synagogue ] of Thessaloniki. It was built all with marble. At the entrance there was a big stair made with marble leading upstairs to the women’s section. My mother’s seat was in the first row because she had helped at the construction of the synagogue. This synagogue still exists because the Red Cross used it during the German occupation.

I remember the synagogue’s tevah the day my eldest brother Alberto had his bar mitzvah. In the morning he sang at the Cal. All the monks, the ‘frères’ from his school Saint Jean Baptiste de la Salle came. His fellow boy scouts also came because he was in a boy scouts team. Then we had a reception at our house.

The tables were set from the living room to the balcony. It was in September. The year I don’t remember. For one whole week my mother had ‘mosos de boda’ to help prepare pies for the reception. [Mosos de boda: Judeo-Spanish term for young men to serve as helping hands, occasionally in the preparation of an event.] In the afternoon we had a reception again. My parents’ friends came with their children. We were dancing all night long.

That night my father’s associate told him that he had spent so much money for just a feast for his son. My mother, who didn’t trust him in the first place, heard what he said. Then she said to my father that although he was the first to come to congratulate them, he had also said spoken ill of them.

My other brother Isidor’s bar mitzvah was when we were in the ghetto 17. On Thursday all men went to the synagogue and that was all. A few days later they left for Auschwitz.

The only thing I can remember was Isidor’s brit milah. I was going in between people in order to go up front to see what they were doing to my brother. And when I saw cutting and blood I fainted. One of my father’s friends grabbed me and took me to another room. I remember this because it took me a long time to recover. Everything was done at home back then. There weren’t hospitals and clinics. The births were done at home, too. We had Doctor Matalon, the gynecologist come over.

On Sabbath we didn’t go to school. On ‘Noches de Shabbat’ we would go bring oil to the synagogue. [Editor’s note: Sephardim pour oil in a big bowl standing in front of the tevah. There is a wick in the middle of the bowl which is lit and its light is preserved by adding oil.]

This was the most important. Every Friday my mother would give me a big glass of oil to go to the Cal. She was saying to me ‘Mairy, please, mucho regalada mia, tu sos fija mia, regalada [Judeo-Spanish: ‘My everything, my beloved one, my daughter, my beloved one’], go and put oil and say: ‘Salu buena a papa, salu buena a mama, salu buena para todos los fijos, y el Dio que te de ganas para comer.’ [Judeo-Spanish: Good health to the father, good health to the mother, good health to all the children, and may God give you appetite to eat.] As for the latter, ‘Esto no te lo vo disir,’ [Judeo-Spanish: ‘This, I will not say’] was my answer.

I always had poor appetite. My mother kept asking me why I was torturing her. They gave me injections because I wasn’t eating. And my father, whose darling I was, was worried. But men went to work all day long. It was my mother that had to deal with my feeding and she was suffering because of me.

Then we came back from the synagogue, dressed in our best clothes and sat down at the table. If we had ‘mousafiris’ [Turkish: misafir: guest] he sat with us. On Sabbath, but also at every other dinner, my father wanted all the family seated around the table.

Usually he would come a little bit earlier, and he drank ouzo first. He would ask me to sit with him and drink. Only me he wanted to share him company, nobody else. My mother prepared for him ‘usicos.’ We very much liked ‘wuevesicos en haminados’ [Sephardic recipe of preparing hard boiled eggs; baked eggs in onion leaves]. My mother would also prepare bread with caviar, baked bread with cheese, ‘kefticas de patata’ [Judeo-Spanish: meatballs with potato]. I remember tasting them all. My father was insisting that, since I was drinking ouzo, I had to eat something.

We placed a big candle on the table. My father would recite the Kiddush. We all ate nicely together. The first classical plate for ‘Noches de Shabbat’ was fried mullet fish. Then we ate whatever my mother had cooked. My mother was an excellent cook. She made okras, peas and ‘kefticas de pouero’ [Judeo-Spanish: meatballs with leek], which I liked very much. Later on I cooked them, too. She cut the leek and boiled it. Then she smashed it in the ‘machina.’

Because we didn’t had mixer back then, my mother had a machine to cut the meat. Then she squeezed the leek very hard to dry and added the chopped meat and eggs and fried it. They were delicious. I ate one or two. The others ate many. Everybody ate a lot; I was the only one who caused difficulties when it came to food.

My younger brother, Isidor, on Saturday morning, when he woke up, wanted to eat beans. We usually had beans on Friday for lunch, but he was asking for them on Saturday morning. Usually on Saturday morning we ate ‘pasteliko,’ pie with spinach and cheese, and cake. My mother made a lot of cakes.

The Sabbath sweet was ‘tupishti’ [also called ‘pispiti’ by Romaniotes: a kind of cake with almonds or nuts usually with syrup]. My oldest brother Alberto liked it very much. So my mother made a portion especially for him. He was sleeping in the room that Nona [Grandmother] Mirou used to sleep in.

My mother was putting Alberto’s portion of ‘tupishti’ in his room, on the bedside table that used to belong to Nona Mirou. Isidor secretly went to the drawer taking his eldest brother’s pieces. When Alberto didn’t find his sweet on his drawer he would ask my mother where it had gone.

Then my mother would tell Isidor: ‘A Dio Isidor [Judeo-Spanish: Oh my God, Isidor] you ate it fijo’ [Judeo-Spanish: son]. Then Isidor was complaining that he could have ‘tupishti’ only on Sabbath while his brother had it for the whole week.

On Sabbath day my mother met up with friends. Either they would come to our house or my mother would go to theirs. I spent the day reading. On Saturday night, after Sabbath, I would go to Alcazar Cinema with my friends. The cinema owners were Jews.

Roshana is the first day of the Jewish year. As I mentioned before, we Jews didn’t have name days for our Christian friends to come and visit us. Thus they would come on this day to honor us. My mother did many preparations for this day. They would wash the curtains and put the carpets in the living room.

Then they polished the ‘tradico’ [Judeo-Spanish: small tray for serving sweets] where they put the sweets they offered to the guests. Usually they served apple sweets. We would eat a spoon of apple sweets and say ‘Aniada Buena’ [Judeo-Spanish equivalent of Happy New Year].

On Roshana it was customary to make pies. I remember my mother making leaves of the dough. They were so big and many that she would place them on the backing sheets. Then she cut them and made ‘rodanchicas’ [Judeo-Spanish: small round pies usually made for Rosh Hashanah] and ‘pastelicos.’ She made ‘rodanchicas de calabasa’ [Judeo-Spanish: small round pies made with yellow marrow], spinach pies and ‘kefticas de pouero.’ Our Christian friends liked them all very much. They would even come to the kitchen to taste them before we formally served them.

We didn’t confront anti-Semitism. We considered Thessaloniki as our homeland. More than 55.000 Jews were living there.

During Roshana we visited our Jewish friends and neighbors, the Kapon families, Buena, and others. We were very interrelated. On Roshana we would go to the synagogue. It was very nice. On the upper level were the women. I remember my mother, always elegantly dressed, sitting in the first row.

On Kippur we were fasting. We ate at night then we began fasting. In the morning I would visit my friends or they would visit me. My mother would say to me that I could have a glass of milk without my friends seeing me. I would answer that I was not fasting for my friends on Kippur.

On Kippur we would go to the synagogue. First of all I would go in the evening, before I started fasting, with the glass of oil like on Fridays. I had to go before five o’clock. My mother was staying at the synagogue all day on Kippur. We would all go dressed nicely. Back then the children had learned to remain seated in the synagogue very quietly.

The custom to go to the synagogue with the glass of oil on the eve of Kippur I also observed later on in my life. I would go with my daughters, Lucy and Ellie, nicely dressed. My friends would ask me why I was going with the glass of oil and I would answer that this was a tradition I kept to remind me of my mother. It was impossible for me to go to the synagogue on Kippur eve without the glass of oil.

We used to end the Kippur fast with a spoon of orange sweet. Then we would eat chicken soup with lemon, which I was cooking, too, later on in my life. Then we would eat whatever my mother had prepared. Usually it was okras, which were easily digested after a whole day of fasting.

Then my father would go to a pastry shop and bring sweets home. Usually he brought ‘baisedes’ [sweets made with the white part of the egg and sugar; it looks like a white biscuit] or whatever else he would find. There were many Jewish pastry shops in Thessaloniki back then.

Sukkot was not very important. We had a sukkah. My mother would cover the veranda with bed sheets and decorate it. My mother was very religious. Only when it was raining it was difficult with the bed sheets. We were sitting and eating there.

On Purim we exchanged gifts. My mother would prepare plates with various sweets wrapped very nicely. She would tell us where to go with each plate. And we returned with plates from those we visited. Before the war we were going back and forth exchanging visits and plates with ‘Judias’ friends. We were very close to one another back then. My brother often complained of being tired going from one house to the other.

On Purim we had ‘novias’ [Judeo-Spanish: brides; big caramels representing various figures, mostly brides or grooms; traditionally made for Purim]. It was a candy-like lollipop. We would buy them from someone who specialized in making them. They were made in various shapes. We would offer ‘novias grooms’ to unmarried girls to find a husband soon, ‘novias baby boys’ to pregnant women, ‘novias knives’ to learn to cut your dowry and so on.

I don’t remember going to the synagogue on Purim. There were organized luxurious dancing nights where they would go formally dressed. I didn’t have the chance to go because I was too young.

Pesach was the nicest of all holidays. The house was wonderful. The preparations would start one month ahead. First they started by cleaning the house, the curtains and, especially meticulously, the kitchen since all the cooking was done there. They whitewashed the kitchen. Then they would polish all the tins and boxes and placed them on the ‘cheminée’ [French: fireplace] again. They were made from aluminum and I still have some of them to remind me of my mother.

Then we had pascual 18 ‘tentzeredia’ [tenzteres in plural; Turkish: tencere: folk expression for the kitchen utensils]: pots, casseroles, plates, knifes, forks, spoons, everything. They were kept in a separate box at the warehouse. Then the non-pascual were placed separately in another box at the warehouse.

We bought the ‘massa’ [Judeo-Spanish: matzah] from the ‘fabrica de la matzah’ [Judeo-Spanish: factory producing matzah] at an alley near Carolou Dil Street [in the center of Thessaloniki near Modiano Market]. They made two types of ‘massa.’

The premium one, which was thinner and whiter, and the regular one, usually bought by the poor Jews living in ‘faubourga.’ My father would go there with a big wooden box we had especially for ‘massa’ and bought it. They would place it in the box wrapped in a clean bed sheet.

The lamb was the most important. It was kosher of course. At Modiano Market there were many Jewish butchers. That’s why many envied us. The ‘chamalis’ would bring the meat and the fish from the market to our house. The fish was cooked ‘peche en salsa’ [Judeo-Spanish: sweet water fish with sauce cooked in sour prunes] with vinegar. I didn’t eat it because I didn’t like it.

On Pesach everything was prepared at home. They prepared a lot of things. First they made ‘charoset’ [sweet, dark-colored, lumpy paste made of fruits and nuts]. Then they did ‘masicas’ [Judeo-Spanish: small matzot] and ‘masicas de vino’ [Judeo-Spanish: biscuits made with matzah]. ‘Masicas de vino’ my mother made especially for me because I liked it very much since it didn’t contain a lot of sugar. Sweets I do not like. They also prepared ‘biselicas’ [Judeo-Spanish: peas], ‘prunas’ [Judeo-Spanish: prunes], ‘kefticas de pouero,’ ‘mousaka’ with onions, and alichugitas [Judeo-Spanish: stuffed lettuce] with lamb.

Then they made bumuelos 19. They would smash the ‘massa,’ add many eggs and milk and fry them. We had a special casserole with seven semi-rounds at the bottom. They placed the mixture in the seven semi-rounds and when they were fried they placed them on a plate and served them with honey on top. I never helped my mother with the cooking.

Every Pesach we would all sit at the table and read the Haggadah. First my father would recite the Kiddush with pascual wine. This wine was made in Thessaloniki. There were two people that had a factory that made kosher wine. We were almost 57,000 Jews in Thessaloniki. All the market was Jewish. I knew one of the owners but cannot recall his name. For Pesach they gave us pascual wine. They brought it home.

We all read the Haggadah, first my father, then my brother Alberto, my mother and I. From Purim our mother would teach us the reading of the Haggadah. It was a simple book without drawings in Judeo-Spanish language. We were singing: ‘Este pan dela afriyssion que cumieron nuestros Padres en Tierra de Ayifto...’ [Judeo-Spanish: This bread of unhappiness that our fathers ate in the land of Egypt.]

I also remember the Ten Plagues that my father was throwing in a bowl and we were turning our heads the other way so we could not look. Then my mother would throw away the content of the bowl. [Editor’s note: This is a traditional Jewish custom in Greece.] We would read the story of how we passed through the Dead Sea. We were reading everything.

We had a big plate in the middle of the table. Whenever something was mentioned one, usually my father, would raise it for everybody to see it. I remember everything: ‘las tres masas escondidas’ [the three hidden matzot], ‘el wuessesico de carne’ [the bone of the lamb’s leg]. Then we had the ‘bucados’ [snacks] with ‘massa’ and ‘charoset’ as was customary among Jews. We had to read up to the end of the Haggadah before eating, although we were very satisfied with the various ‘bucados.’

When the reading of the Haggadah ended we would bring to the table a variety of dishes for dinner. First we had ‘massa amojada’ [wet matzah], wet and wrapped in a napkin. I liked it better this way because it was soft, not dry. Others ate it dry. Then we would eat fish, peas, and lamb. We ate very many things. Then we had pastry made with matzah. After having pastries we sang.

Our living room was big and on Pesach we would set a long table and whoever was alone was invited to our home. Also the neighbors from downstairs would come upstairs to our place and we would all celebrate together. Then they would say goodbye: ‘Toda Raba’ [Hebrew: Thank you].

The first morning of Pesach it was customary to have ‘bumuelos’ for breakfast. My mother would yell: ‘Come ‘fijicas’ [young girls], come ‘regaladas’ [my beloved], come to eat ‘bumuelicos frescos’ [fresh bumuelos].’

Pesach was the nicest holiday. It was the most joyful one. We didn’t go to the Cal except to take oil there. Pesach was a home-oriented holiday. On the first and the second day the dinner was very formal. Then we had three days and then the last two dinners. Eight days in total.

The first day my mother’s brother would come to visit her. It was customary to visit people in the neighborhoods and friends during the eight days of Pesach. It was the Easter Week for Christians, too. The nuns from our schools would come to wish us all the best for Pesach. That’s why I have kept them in my heart.

On the last evening we would go to a nearby field and take some sand. Then, at every corner we passed by we would place some sand. This was a custom we had. Everybody was doing it.

Then our father would take us out for dinner. He would rent a ‘paitonaki’ [landau, carriage with horses] to take us to a Jewish tavern where the cooking was kosher. Our father couldn’t take us somewhere non-kosher. And this is how Pesach ended.

My pre-war life in Thessaloniki was like a fairy-tale. These were the best years of my life. Life at my parent’s home was wonderful. I never heard disputes. We were close to each other without egoism. Despite my age, my brain still works perfectly and I remember everything very clearly.

Back then everything was different. First of all there was this age issue: although we were 20 years old we were constrained. We couldn’t wander around. I cannot say about others, but I was sitting at home like an idiot, always at home with my parents. My life was restricted. My friends in the neighborhood were restricted, too.

Our neighbors were good people. We were going out and played with Alingou and Hadjinikolaou, whose grandson Nikos [Hadjinikolaou: famous Greek TV news journalist] is working at Alpha [private TV Channel in Greece]. We were playing ‘tsilikia’ [street game played with two wooden sticks], war and peace and who was running faster. I was the fastest of all. Nobody could beat me. Even today, after a leg operation I had, I don’t have problems walking.

I had many friends, Christian, too. Christians helped us a lot. My father would give me pocket money every week and every Thursday I would go to Alcazar Cinema. It was only us girls that went to the cinema. With boys we were just playing in the neighborhood.

My mother insisted that I don’t wander around far from our house. I was only going out with my brother Alberto, holding his hand. But I remember once something very rare happened. My brother was ill and didn’t go to school. As I was leaving school to return back home, my schoolmate Beatrice proposed that I should go with her to her house.

She reassured me that she was living nearby. I was always naïve, thus I followed her. When we arrived at her house she went upstairs. I believe she lived in the Vardaris 20 Jewish neighborhood. I wasn’t sure where I was since I didn’t go out often.

Night started falling and it was getting darker and darker. Beatrice was not coming down. I started wandering around crying. I saw women with naked breasts and legs. I lost my mind. This area was called ‘La callegea de las negras’ [the street alley of the prostitutes].

They were Jewish women that went to bed with men for money. But they helped me. I was a tiny girl crying. A ‘Judia’ woman came up to me and asked me why I was crying. I explained that I was lost, that I didn’t know where I was. She took me to the central road were there was a policeman.

The policeman asked me where I lived. And it came automatically out of my mouth: the home address that my mother used to teach us. The policeman told me not to cry any more since he was going to take me back home.

It was dark by now. I usually returned from school at 4pm. My mother went crazy. My father was crying. They were wondering what had happened to me. My mother was crying as she thought they had lost me. When the policeman brought me home my father took him in to give him a treat. As for me, this was the first time that my father hit me. This is all I can remember about this incident.

Thessaloniki was beautiful. We were connected to one another in this town. We were more than 57,000 Thessaloniki Jews but we also had many Christian friends. We loved our hometown. The Jewish Community of Thessaloniki was one the richest in Europe. My father was paying ‘pecha’ [Hebrew: communal tax] to the community. Only my father was involved in community matters. Women weren’t involved in such things back then.

Women didn’t even go to the market. My father would go to Modiano Market every Thursday to buy meat and fish and ‘chamalis’ would bring them home. The milkman brought milk to the house. My mother would buy the vegetables. The traveling vegetable seller was passing outside our house shouting: ‘Zarzavaji [ambulant vegetable merchant] Rashelica zarzavaji, come down…’ My mother would go to buy spinach, leek, whatever vegetables she needed.

One of the things that my mother insisted on teaching us was how she would clean the chicken before cooking it. It was like going to school: here is the stomach, the intestine that goes to the stomach, here is the liver, and here is the bile. Then she would put it in the sink with salt for one hour to dry out all blood. Then she would rinse it with water seven times. The meat she would then cook in salsa [sauce]. She would make the mincemeat separately using the ‘machina.’

More than half of Thessaloniki’s inhabitants were Jews. The best marketplace was Jewish and on Sabbath it was closed. Most of the Jewish shops were closed on Sabbath. That’s why some envied us. The wholesale market was at Emporiou Square.

All the wholesalers were Jews. One of them was Franco. He had a factory producing ‘halva’ [sweet made with sesame paste and sugar] and ‘matzounia’ [soft lollypop-s jellies]. He also had a bus with a sign ‘Sweets and Matzounia.’ He was selling his products all over Greece. Later on his business went down.

I remember my sister Jema, during the German Occupation, was asking for ‘halva.’ My father would ask his friend Franco to give him some for his daughter. Franco’s brother was in love with my sister Jema. When he came back from Auschwitz and saw that my sister had not returned, he married Polimnia, who was Christian, and they went to the United States. They were economically ruined as most of the Jews were after the war. The first time he came visiting Greece he asked me to show him Jema’s photographs. So I did, and he started crying.

The only wholesaler at Emporiou Square that was not Jewish was Hadjinikolaou. His family and ours were close.

We, as children, never went to the market. There was nothing else beyond Sygrou Street and 33 Olympou Street. We just went to the market twice a year to buy shoes on Rosh Hashanah and Pesach. My mother would have us seated one next to the other in the shop and let us try shoes, one by one. The owner of the shoe shop was Christian. But he knew Judeo-Spanish so well that there was no problem communicating with my mother, who didn’t speak Greek at all.

We had a couturier that was sewing Mairy’s, Jema’s and Renica’s clothes. We were always very well dressed. I was usually reluctant wearing new things. My mother would buy the textiles for our clothes from Cohen at Egnatia Street. Cohen was a Jew.

We would go out only with my father to the movies or to a restaurant. My father insisted on going to eat first, and if I ate we would go to the cinema. I went along with his proposal. We were at the movies, at Titania Cinema, when the war was declared.

Every summer we went on vacation to Chalkidiki for two months. My father had a business associate at Nikiti and he was renting us a house. It was a small house. All the children would sleep together in one room. The house was near the sea. My eldest brother Alberto would arrange for a small boat.

Once I remember that suddenly Vardaris [northern wind stemming from the river Axios or Vardaris] started blowing. My brother couldn’t manage the boat. We were screaming for help until somebody heard us and came to rescue us. Despite my age I can still remember details as this one. Even though my body is damaged, my mind still works well.

Every year my parents would go to Loutraki to drink water from the Karandani spring [an area near Loutraki, in Corinthos, famous for its hot springs and mineral water.] They both had liver problems and the doctor suggested going there once a year. They usually took my youngest siblings, Isidor and Renica, with them. In 1940 they proposed to take me along. My father loved me very much and he wanted me to see the beauties of the countryside. We went at the beginning of September. The war was declared a few days after our return to Thessaloniki.

  • During the war

I was with my parents at the movies. The next day, on 28th October, the war was declared. Then our Golgotha started. The first bomb fell at my school. It closed and we never went back to school. When in 1940 the war was declared, I still needed two more years to take my degree. Thus I have neither ‘Bacheau’ [French elementary school diploma] nor ‘Baccalaureate’ [French high school diploma].

When the Alvanico War 21 ended, the Germans came to Thessaloniki. This was the beginning of the end. The Germans marched into Thessaloniki in 1941, in 1942 they gathered us and in 1943 they restricted us. And that was it.

The day that the Germans marched into Thessaloniki my father took one of his employees and came to the house to remove the Magen David from the front door of our house. He also erased with lime the inscription ‘1922,’ commemorating the year in which our house was built.

My father changed his profession. He didn’t want to have anything to do with the food market so he became a metal merchant. The merchandise of the shop was divided in two; half belonged to my father and half to his associate. We took the clothes out of the cupboards and staffed them with rice, pasta, oil, and honey.

During the German occupation we didn’t have a food problem. Every night we sat all together at the table and ate from what we had. I sat there, without appetite, playing with the food on my plate first and then ate a bite or two, while others were dying from starvation.

The government was distributing yellow bread called ‘bobota’ [bread made of corn]. The girl we had at home collected our portion at the bakery and then she gave it to the poor. We had white flour that farmers from the villages were giving to my father. Thus we made white bread at home.

There was a factory just opposite our house. The refugees were gathered there. Every day they were carrying out with ‘arabades’ the dead. Each morning, as soon as I got up, I went to the window to count how many had died. My father was worried because after this I wouldn’t eat.

I remember that many of the poor Jews living at ‘fabourgo’ were dying. The Jewish Community of Thessaloniki asked my father to take home a small girl to feed. My father agreed. I cannot remember her name. She was five years old. When she came my mother found out that she had lice.

So she told her to go back to her mother and stay there until she had no more lice. Then she’d be welcome to come back. My mother did this because she was afraid that we would get lice, too. She came back a week later. She stayed overnight. We had space for her to sleep. All day long she was singing.

My mother told me how with the ‘koussouria’ [from the Turkish ‘koussur’: leftovers] she was eating she became unrecognizable. She put on weight and her cheeks got red. My mother cursed me to have a child that would torture me with food as much as I tortured her.

My daughter Ellie would fall asleep with a bite of food in her mouth. I was the eldest and ‘mi mou aptou’ [Greek: very sensitive]. This girl would sit at my feet and call me mademoiselle. But I resisted such special treatment and insisted that she sat next to me and call me Mairy. All my life I preferred simplicity. When the time came that we had to leave our house to go into hiding, she insisted to come with us. She was screaming when her mother came to pick her up from our house.

We were put in ghettos. The border of our ghetto was Egnatia Street. We we were not allowed to go beyond that. The rabbi came to the Kehila [Hebrew: synagogue] and told us that a law was issued by the community that we had to wear a yellow star. All the Jews had to wear it in order to be distinguished from others. But for me there was no yellow star. I took it off and went wherever I wanted.

Our house was located in the Kehila de los Monastirlis 22 ghetto because it happened that our house was there. If we had been living in another area we would have needed to wander around to find somewhere to live. But this way we could stay in our house until the end. Because our house was in the ghetto, one room was confiscated: a couple that had no place to stay came to live with us. Their house was situated near Aghia Sophia [Church, a replica of St. Sophia of Constantinople].

The rabbi [of Thessaloniki] was responsible for what happened. He came to Cal Monastirlis and told us that there was nothing to worry about. He advised us to give all our assets to the Germans and go work for them. He lied to us.

From then on our father restricted us. We could not leave the house. I never saw the ‘defile’ [French: procession] going to Baron Hirsch. Our father wouldn’t let us, especially me because I was very sentimental. But I remember something else: Once a rabbi came to our synagogue. The Germans cut his beard and beat him.

There were people that helped us. I remember Christian women crying because the Jews were deported. I have a friend now, her name is Sevasti. She told me that back then she told her mother to go and buy from the Jews that were leaving because they were selling their assets for a piece of bread. Her mother answered, crying that she didn’t want to acquire things this way. Also, Archbishop Damascinos went to Merten and told him to take him and send him to Auschwitz.

[Editor’s note: Dr. Max Merten was the Wehrmacht’s officer in charge of the city of Thessaloniki from 1941 to 1943. After the war in 1957 he came to Greece on a visit and was caught by the Greek authorities. In 1959 he was tried as a war criminal in Athens and was incarcerated but soon after a Greek presidential decree allowed for him to be extradited to be tried in Germany. Once in Germany he was let free and practiced law until his death in 1976.]

We had many good friends that loved us. One of them was Manias. He came one day and told our servant that he wanted to see my father. The German army had confiscated his house. He had four Germans living in his house. He told my father that the Germans would issue a law that whoever had a Jew business associate, the Germans would take the Jew’s share. Manias proposed to my father to transfer his business share to his name in order to be protected. Nikos Manias was an animal merchant. He was very rich. He was not in need of our money.

My mother, who was a fast thinker, advised my father to agree with Manias’s proposal. But my father said that he didn’t want to insult his associate with such a deal after 20 years of partnership. What an insult! I was present when my father was discussing a false contract with his associate. I heard my father’s associate telling my father that we Jews were like the fly that fell in the milk. He continued by saying that we couldn’t hide and sooner or later the Germans would find us. He also proposed to my father to go on our own free will wherever the Germans wanted to deport us. My father declined Manias’s proposal and made a false contract with his associate. And it was my father’s associate that gave my family away to the Germans in exchange of getting my father’s business share.

When the war started and my father changed his job from food to metal merchandise, the merchandize was split in two, and because we were afraid that it would be stolen from our warehouse, my father gave part of the merchandise to Manias.

Manias had our supplies, our assets, and money from us. And we had something safely kept aside. We were living next to the Manias family. They loved us. He wanted to help, especially the children. So, in 1943, Nikos Manias, the head of the family, came and proposed to my father that for my brother Alberto and me he could issue false identities and send us to Athens. Manias issued the false identities. My brother and I were the first to leave the house. We stayed hidden until it was time for us to be sent to Athens.

My parents and my youngest siblings, Jema, Isidor and Renica, left later than us. They went into hiding in Chalkidiki. They could not go far. The Germans would have found them and caught them because apart from my sister Jema, none of the family members spoke Greek.

When I left to go into hiding I only took the necessary things. I only took clothes and my coat and I was very well dressed with those. During the war period I refused to wear new clothes. My mother prepared a new coat for me but I never wore it. She was telling me that the war was still going on and the old coat was worn out. Poor mother! If she had known what was going to happen to her. But I insisted that I wouldn’t wear new clothes while people were dying. I was very sensitive in these matters.

Manias had paid 30 pounds for each false identity. My brother’s new name was Nikos Angelidis and mine was Mairy Angelidou. I didn’t change my first name, only my last name was different. My brother Albertos and I first went into hiding in a house at Evangelistra area [a Christian cemetery area at the lower hill of the old city of Thessaloniki]. It was Easter. Mrs. Zoi hid us for one month.

She had a very nice family. She treated us very well and got compensation, of course. She was paid for hiding us, but it doesn’t matter. It is the person that matters. I still remember her. After the war she came to my husband. I told him to give her whatever she asked for. And he gave her money.

During the period we were hiding with Mrs. Zoi, I went with her to Aghia Sophia Church. The only thing that made a big impression on me was that for the first time I saw something like a huge doll hanging and people were calling it ‘Ioudas’ [Judas] and beating it. People were screaming that he killed Christ. I had never seen anything like that. I was very frightened.

After a month we went by bus to Athens. We never saw the trains taking away the Jews from Thessaloniki. I was traveling with my brother Alberto and a man who escorted us. On the bus was Mrs. Pardo with her daughter and her grandson. She said to me: ‘y tu sos Judia?’ [Judeo-Spanish: you are also a Jewess?]. I was scared. I pretended that I didn’t understand the language she was talking to me.

On the bus my brother Alberto sat in the front while I was in the back. The driver stopped the bus at Ekaterini [or Katerini: capital of the district of Pella, 30 km from Thessaloniki] and we got out. The driver asked me if I was related to the man, pointing at my brother Alberto, who was sitting in the front. I answered that I didn’t know him. The man that was escorting us to Athens had told us not to reveal that we were siblings.

Then the driver went to my brother and asked him if he knew me, and my brother’s answer was negative, too. Furious, the driver said that I couldn’t continue the trip with them. I started crying although this was a chance for me to go back again to my mother, since I had regretted being separated from her.

But my brother Albertos was reluctant to leave me alone. Everybody in the bus was upset. One man stepped forward. He claimed to be chief commander from the ‘mountain,’ from Andartiko 23. He threatened the driver that in case he didn’t take us both he would betray him to the resistance. The driver didn’t say anything else after that and we continued our trip to Athens.

When we arrived in Athens the man that was escorting us took us to a hotel. Nikos Manias introduced us to his brother Sergios and asked him to take care of us. Mrs. Katina, Sergio’s wife, was afraid to hide us because my brother Albertos was circumcised. But every Sunday they would invite us to eat meat at their home. At our age we needed to eat meat, but we did not.

A while later I met a friend whom I knew from Thessaloniki, Michel Michael. I had had a little love affair with him. The Michael family were ‘Judios’ [Judeo-Spanish: Jews] from Drama [town in East Macedonia]. Their mother, Saul and Michael were living in the small house under ours that my father rented to them. The eldest brother, Mario, was married and he was living on Egnatia Street. Mario had four children.

Michel Michael was a militiaman at Baron Hirsch. He saw my father, my mother and my three younger siblings, Jema, Isidor and Renica, entering the train with the last Jews to leave from Thessaloniki. My father was in a hurry to get on the train because he was afraid that the Germans would hit my youngest siblings and that they would tell them that my brother Albertos and I were hiding in Athens. My father asked Michel, since he was going to come to Athens, to find us and take care of us.

We met with Michel Michael at Syntagma Square [in the center of Athens where the Greek Parliament is]. He found us a house in Sepolia [suburb of Athens], not telling the owners that we were Jews. The period that Athens was under Italian occupation things were good for us. But when the Germans came Michel went to the ‘mountain’ because he was an army officer during Alvanico. Everybody wanted to escape from the Germans.

During the period of the Italian occupation my brother was selling oil at Athinas Street [trade street in the center of Athens]. Sergio himself took him to Megara [farming area in Attica region, close to Athens] to buy oil. And he was selling the oil ‘mezurica, mezurica’ [Judeo-Spanish: measure by measure].

We were actually renting a room in a house. We had the outer room. We paid one pound per month. They didn’t know that we were Jews. We told them that we were from Komotini [town in West Trace, Macedonia], not from Thessaloniki because this would have raised suspicions.

Mrs. Vasiliki who was renting us this room was illiterate. She was sleeping in the kitchen with her two sons. She had two beautiful daughters, too. She gave them for payment to men to go to bed with them. She was also babysitting the babies of various girls. She was bottle feeding them in exchange for payment.

Once a man came to the house and saw me. He told Mrs. Vasiliki to ask me to go to a bar with him at night. When I heard this I was flabbergasted. I told my brother Albertos about the incident. My brother went and told her that I had a psychiatric problem and that I often screamed nonsense. He told her to leave me alone because I might get insane if I go out.

Every day a policeman was visiting us and my brother gave him oil without getting money from him. The policeman was complaining that he wouldn’t come again if my brother insisted giving him oil for free. My brother Albertos told him that he felt like he was giving it to our mother, who was living at Komotini, and this was the reason that he was not asking to be paid for the oil he gave him.

I also remember another story from the period we were living at Mrs. Vasiliki’s house. One day she came and told me that although she had no complaints, there was another woman that had asked to rent our room. Her name was Esther. Mrs. Vasiliki wanted to give her the room because she was a Jewess and needed a place to hide. Mrs. Vasiliki wanted to save her. She didn’t know that we were Jews, too. Athens was under German occupation by now.

Now, where would we go? Michel had already left for the mountain to give us an advice as an older man. Until then every time Esther was coming to visit Mrs. Vasiliki I was hiding. My brother Albertos, although he was younger than me, was very clever and he still is. He told me not to worry. He advised me next time Esther came I should go out so she could see me. So when Esther came Mrs. Vasiliki wanted to introduce us. I came out to meet Esther. When she saw me she disappeared. She understood that I was Jewish. She never came back again.

When the war ended I met her again at the Cal at Meledinou Street. [The interviewee is referring to the Beth Shalom Synagogue, the main synagogue of the Athens Jewish Community on Melidoni Street.] She came hugging and kissing me. She survived but her son did not.

The Germans had issued a law that every Friday they were giving out food at Meledinou Street to those Jews that were in need. Many Jews signed up in exchange for food. And they were all caught on 25th March. Esther’s son had signed up and he was caught and sent to Germany.

My brother wasn’t in need of signing up. We had much more food than what we could consume. But my brother had two friends that did sign up. Every day the three of them would leave early in the morning, pretending they were going to work. They didn’t want the neighbors to get suspicious. Both of them were caught, too.

Every Sunday I was going to the church so the neighbors wouldn’t get suspicious. In the house opposite ours there lived a policeman. He understood that we were Jews in hiding but didn’t betray us. A judge was living in our courtyard. He, too, knew that we were Jews but didn’t betray us. He told me so when the war ended.

My brother didn’t want to leave me alone. He would come at noon for lunch. I was asking him, while we were eating, if he had any news from our mother. He was telling me that all were very well, adding that our mother and our sister Jema were sewing hemlines. So we would raise our glass to the health of our mother. In fact my brother was listening to Radio London. He knew about the crematoria. But he never told me about it for almost two and a half years.

Once my brother Alberto came home and told me that we had to leave for Cairo. I couldn’t disagree. He was the one going out and wandering around. He explained that he had found two men, he had given them money and they would take us with a small boat to a place, which I cannot recall, and from there we would go to Cairo.

In the morning my brother left, pretending that he was going to work. I prepared our things, put them in our small suitcase and waited. I waited and waited and had no news from my brother. It was night by now and I thought he had been caught. Suddenly I heard the key turn in the door. My brother had returned, black and blue from the beating. I took care of his wounds and he explained what had happened.

The people that he had given money to take us to the place from where we could leave for Cairo betrayed him to the Germans. The Germans caught him. They knew that he was Jewish and that he had a sister hiding in Athens. My brother denied everything. They took down his pants and saw that he was circumcised.

They were beating him so he would tell them were I was hiding. The German officer then called a policeman to escort my brother to a place where they would execute him. And guess who that policeman was! He was the man that my brother was giving oil to for free every day.

How everything is well thought out by the Almighty! The policeman took him pretending he would take my brother for execution. He took my brother outside and let him escape. My brother ran back home. This happened in June. A while later we were liberated.

Things got more difficult as days went by. But my brother was reluctant leaving me alone in Athens. Mrs. Katina Manias proposed that she could hide me alone. They were very good people. They loved me very much. So my brother Alberto left for the ‘mountain’ and I went to stay with Sergio Manias’s family. They had a house like a palace at the end of Acharnon Street [near the center of Athens].

We were liberated in July. [Editor’s note: Athens was actually liberated in September 1944]. I was with the Manias family when we were liberated. My brother was still at the ‘mountain.’ We didn’t know whether he was dead or alive. The day we were liberated the bells of the churches were ringing, airplanes were flying. Then the English came. Those that were at the ‘mountain’ started coming back.

  • Post-war

When the war ended my brother Albertos went directly to Thessaloniki. He wanted to check what had happened to our house. He told me that he wanted to prepare the house before our mother’s return. In our house we had left an army officer from Poligyros [town in Central Macedonia; capital of Chalkidiki]. He divorced his wife but she continued staying at our house. So my brother went back first.

Mrs. Katina proposed that I should stay and have fun with them. We would go to theaters, thus I stayed. But the ‘Kinima’ 24 started. Greeks started fighting among themselves. Mrs. Sergios and Mrs. Katina were so much afraid that they went hiding with the English. I stayed with their children and their two servants. The Mania children and I were having a good time. We were staying in, eating, drinking and having fun.

But at some point we had to learn what was going on outside the house. We went out and we were caught because Mairy Mania, Sergio’s and Katina’s daughter was holding a newspaper of the other party than the one that caught us. We didn’t know where they were taking us. I think it was some mountain.

I approached the people that had caught us and told them that I was Jew and that these people had saved my life. Somebody heard me and said that he would help us escape. And as we were making a turn somewhere, Mairy, Mania’s servant Nitsa, the man that said he could help us and I started running to the opposite direction than the one they were taking us and we were saved.

When the ‘Kinima’ ended Katina and Sergios came back. Mairy Mania gave me some money and told me to go to the house I was hiding and give the money to Mrs. Vasiliki as a gesture of appreciation. Mrs. Vasiliki’s family was poor and illiterate.

I went to Mrs. Vasiliki without knowing what had happened to them. Mrs. Vasiliki hugged and kissed me and said that although she saved me her son was not saved. She had sent her son Yannis to Andartiko to bring back money to his family and there he was killed. Yannis, a very nice kid, had passed away. I started crying because I could not believe that such a good boy had died this way. Anyway that was it.

I returned to Thessaloniki in 1945 with the boat ‘Eleni Embirikou.’ I was traveling with Mario Michael. I was expecting that his brother Michel would come with us but he had died. That’s why I later got married to Alfredo. All Michael family members are dead now.

Only a daughter is living in Thessaloniki and another one in Turkey. Life goes on. My brother was expecting me at the port of Thessaloniki. Alfredo was there, too, and saw me, and when he returned to his house he announced that the one he wanted to marry had just arrived and he would marry her, meaning me, no matter what.

First thing I did upon my arrival was to go to our house. It was just as we had left it. I started trembling. I thought I was hearing my mother’s voice from the kitchen, calling me. I was in great distress. I had no idea at that point what had happened to them.

People started coming back from the camps. I was holding a picture of my mother and another of my sister Jema and went around asking if anyone knew anything about them. Their answer was that they had been burned in the crematorium. I thought they were crazy.

My brother knew the truth from the start because he was listening to Radio London. When I asked him he would answer that everybody was very well. And I believed him. I didn’t know and I couldn’t imagine such a thing. Later on my brother told me the truth.

He asked me not to wander around any more asking about my relatives. He explained that these people that had returned from Auschwitz were not crazy and that they were telling the truth. I started hitting him because for more than two years he had been lying to me. I was in a very bad psychological state for more than one year.

My father, my mother and my youngest siblings, Jema, Isidor and Renica, went to Chalkidiki. The merchants that my father used to collaborate with told him to go there. From Chalkidiki they would pass across to Aghios Nikolaos of Aghion Oros [Mount Athos, the third ‘finger’ of Chalkidiki Peninsula]. From there they would travel with a small boat to Volos [capital of Magnisia district]. If they managed to arrive at Volos, which was under Italian occupation, they would be safe. But the boat didn’t come and they were betrayed.

My father’s associate went to the mayor of the village where they were hiding on Chalkidiki. He told the mayor that if he didn’t send the Karasso family back to Thessaloniki to the Germans, the Germans would come to the village. My father didn’t want to bring damage to the village, so he returned and the Germans never came to this village.

My parents and siblings were the last Jews to leave Thessaloniki along with the Thessaloniki Jewish Community Board members. Michel Michael told us so. As soon as I learned the truth about my family members I gave my mother’s crystal chandelier to the Cal in the memory of Smoel Karasso’s family.

As more Jews were returning to Thessaloniki group marriages were being performed.

We started meeting those we knew from before. I found my girlfriends. Fridda Medina came back from Auschwitz because she spoke German. She told me that my sister Jema was working in Auschwitz for a while. The younger ones went directly to the crematorium.

On the day of Kippur the most gifted girls of Thessaloniki, among them my sister Jema, were selected and sent to the crematorium. Fridda is living in Israel now and I miss her very much. Nina Molho, the daughter of Rabbi Molho, came back, too. They were hiding somewhere in Thessaloniki. Only one didn’t come back: Margo Walker was gassed in Auschwitz.

Fanny and Bella, two young girls of my sister Jema’s age, returned from Auschwitz. They didn’t have a place to stay. My brother proposed to offer them my sister’s room. My brother brought his friends to live in our house, too. All the boys were sleeping on the veranda.

It was summer. So Bella and Fanny came to live with us. Allegri Kapon said to me how could I take them in without even knowing them. I didn’t care; I would give them my sister’s room to stay. And with God’s will they left my house as brides.

On the other hand my neighbor Sylvia didn’t have a place to go. The Jewish Community of Thessaloniki was not yet organized. They put up the ones that came back and had no place to stay at the school. Not all women are the same. Some upon return wanted to go to bed with men.

They were ten people in each room. Sylvia was very good looking. When she went to lie down a man came on top of her. When she realized what was going on there she tried to slash her wrists. She survived the Germans and tried to commit suicide here. She was sent to the hospital immediately.

In the hospital she met her future husband. Her husband has died now and Sylvia lives at the old-age home. We used to be neighbors. Every night I would visit her and ask her to tell me about the camps. She would narrate everything in great detail so I know everything.

Before he left, my father gave our house to an army commander, Mr. Laliotis. He divorced his wife. When we returned Lalioti’s family, his wife and two children, went to my mother’s room and they wouldn’t leave our house, no matter what. We couldn’t take back our house. She gave us my room only. The bathroom was locked. It was stuffed with food. We couldn’t even shower.

Mimi Rousso knew the police commander. He told us that the only way to throw her out was if she did something violent against us. Lalioti’s wife had placed flowerpots on the big veranda. Fani took them and put them in my room on a big table I had there and locked the door. The woman started screaming, asking for the key and insisting that the pots were hers. Fanny and Bella were standing outside my room. I was trembling. My brother went and called the police.

She called her ex-husband. Laliotis was claiming that my father had sold the house to him. But my brother had already got the papers of inheritance at the Mayor’s Office where it was written that the house belongs to the heirs of Smoel Karasso, Alberto and Mairy Smoel Karasso ne di [French: born by] Rachel. I told him that he could take all our belongings but he couldn’t take the house.

Laliotis was so furious that he broke the door. He threw the flowerpots down. We closed the door immediately and waited for the police. The police officer said that now we could officially throw them out because they had broken my room’s door.

The police officer called Laliotis and told him that they had to leave our house first thing in the morning or else they would loose all their belongings. The next day they left taking with them all our belongings. The only things they left were two armchairs, the dining chairs and whatever was in my room. They stole everything we had.

We started cleaning the house and inviting grooms. Every Sunday we would cook and sit altogether for lunch. And every night we went out. Bella was married to a very good man. He was a ‘tenekelero’ [Judeo-Spanish: tin smith] from Kapani [popular covered bazaar-market in Thessaloniki].

Fanny had an affair, too. She was in love with someone from Block 10. [Editor’s note: Block 10 was a cellblock in Auschwitz where women and men were used as experimental subjects for German doctors. Although Block 10 was in the men’s camps, the experiments were mostly conducted on women.] She was very beautiful.

Everybody told her that she couldn’t have kids with him but she loved him so much that she didn’t care. They were married and went to the USA and lived happily ever after. Her husband has died now. Bella also got married and went to the USA.

Things were not easy at first. We were not given help from the Jewish community or from the government. Originally we thought that we could take back my father’s shop. My father’s associate agreed to meet with my brother Albertos. But when he saw that my brother didn’t have the paper that said that the agreement he had with my father was fake, he turned my brother away.

My brother Albertos was very courageous. He was working here and there after the war. Then his friend Alchech gave him medicines to sell at pharmacies on commission. He was very capable and hardworking. But after a while my brother Albertos was called to the army. He would be sent to Athens were there was still the ‘Kinima.’ Two of his friends had already died there. He had survived the Germans and didn’t want to die because of the rebellion. So he left and went to Israel. Things were very hard for him there.

When I learned that Michel Michael had died I wanted to leave for the USA since all the members of my family had perished. But my brother didn’t let me. I was very obedient. So I got engaged to my future husband Alfredo Angel.

  • Married life

My husband Alfredo Angel was born in 1909 and died on 1st May 1983. He was a textiles merchant. He was born and raised in Thessaloniki, and so were his ancestors. I didn’t get married again when he died, although I was still young and beautiful then.

I got married on 6th July 1946 at Cal Monastirlis. It was very difficult for me. I was crying all the time. I was thinking of my mother saying what a marriage she would organize for me when I would get married. All our friends and relatives came to the wedding. Thessaloniki started having Jews again. Approximately 2,000 returned. Now approximately 500 Jews are living in Thessaloniki.

My daughter Lucy was born on 26th August 1947. I cried when she was born because I didn’t give birth to a boy. But she was beautiful, like a dolly. Five years and a few months later I gave birth to my second daughter Ellie-Rachel. They are both wonderful kids that I still torture. [The interviewee means that she has them look after her in her old age.]

Lucy’s friend often asks me how both of my daughters became so magnificent. My answer is that I never quarreled with my husband in front of my children. This was the way I was raised by my parents. For every problem I faced I went downstairs to Jenoula and Miko Saias. They solved all of my problems.

The happiest days of my life, my wonderful life, was my prewar life. And it had ended. At least I raised two very good children.

My husband and I gradually started repairing my house. We made a new entrance. My room was what used to be my mother’s room. I spent the whole day with my daughters in Nona Mirou’s room. Only at night I would return to my room. At the piece of land at the back of my house three shops were built. One was a grocery store, the other a shoe-repair place. The owners came from villages.

Both of my daughters went to Calamari School [post-war French missionary school]. My daughter Lucy sat exams to enter college but she was not accepted. Thus I sent her to Calamari. I found my siblings’ school photographs and went to ma mère. I told her: ‘Elle sont allée à Auschwitz,’ [French: They went to Auschwitz.]

When she saw the photographs she hugged me and started crying. If I was going to gain something it was with the help of these photographs, since all of my siblings and I had gone to this school. I asked if she could give me a discount on the monthly payment because I wanted my daughter to be admitted to this school.

Their father’s job was not going so well because in the meantime nylon was invented and cotton, which my husband was selling, wasn’t so popular any more. Still in tears, her answer was that my daughter would be admitted without payment. I thanked her and told her that I had a younger daughter, too. Her answer was that both would be admitted without payment. So I never paid a penny.

I am very ashamed of what I am about to say but at first, when I realized that six million had perished during the Holocaust I lost my faith. But when I got married and Lucy was born I had to pass on a faith to my children. I couldn’t take them to the church. I was a Jew and I took them to Cal and started all over again.

I tried to keep some of the Jewish customs, but not all of them. First of all I cooked on Sabbath, not very much cooking, just fish. Every Friday we would go to the small Cal [a small synagogue built after the war near the building of the Jewish Community of Thessaloniki] but without the glass of oil that my mother used to give me to take every Friday. I was just lighting a candle. After the service we would all go to the Jewish Community Club where we were offered ‘pastelicos.’

We did celebrate the holidays after the war but not with such grandiose as we did before. We celebrated Pesach, Kippur and Rosh Hashanah. On Noches de Kippur [Judeo-Spanish: Erev Kippur] I would go with the glass of oil to the synagogue in memory of my mother.

I never learned how to cook with my mother. I never went to the kitchen to see how she was doing it. The cooking customs I learned were from Veta Franco and Kapon, who were married before the war. Sarina Michael, who was living downstairs, also taught me a lot. All of them knew various Jewish cooking customs.

Kehila Monastirlis was the same as it was before the war. The only difference is a plaque in memory of the 98 percent of the Jews of Thessaloniki that perished during the Holocaust. This synagogue opens only for the high holidays.

There is nothing more to say about my post-war life. From then on everything was ordinary in my life.

It is very recently that I came to live in Athens. I had an accident. I fell and I was hospitalized at Erikos Dynan Hospital in Athens. For two years I had a metal apparatus in my leg. I’ve had problems walking because I am old, too. I was living with my daughter Lucy for four years. My son in law, Mimi Bezas, is an extraordinary man. Four years he was taking care of me and paying all my expenses.

After all the wealth I had with my father, now the Jewish Community of Thessaloniki is helping me with the expenses.

We celebrate Pesach at Yvette’s, my son-in-law’s sister’s house. Now they are saying it in Greek so the children can understand. They don’t know Hebrew or Judeo-Spanish. Mimi pretends that he can read some Hebrew. So now I cannot recite anything because they are reading the Haggadah Ebreo [Judeo-Spanish: Hebrew] or in Greek that I don’t like at all. Rosh Hashanah we celebrate at my daughter Lucy’s house, with fish and everything that is customary. We celebrate with my children, my grandchildren and my four great-grandchildren, the one better than the other.

The first book I read when I returned to Thessaloniki was ‘L’ histoire d’ Anne Frank’ [French: The Diary of Anne Frank]. But it was when I visited Auschwitz and lit candles and recited the Kaddish for my beloved ones that my soul was put to rest. I saw everything in Auschwitz. I saw even the boxes with the poison [Zyklon B] that they were throwing from the window at the crematorium in order to kill them. Everything in Auschwitz was very well preserved. I was there during the commemoration of the 60th anniversary of the liberation of Auschwitz-Birkenau.

My sister Jema was sent to work from Auschwitz to Birkenau. It was two and a half hours walking distance. [Editor’s note: The distance between Auschwitz and Birkenau is approximately 1.5 km. However, because the people were sick, weak, starved and exhausted as well as terrorized and beaten by the Nazis along the way, it took them longer to cover that distance.]

I did the same distance in a wheelchair because I couldn’t walk. When I arrived at Birkenau I fell on the crematorium and started crying. I was screaming: ‘they were burned; they were burned’ just at the same place that they were reciting the Schema before being burned. [Shma Israel (Hebrew: Listen Israel): the first two words of the major Jewish prayer]

I did Haskavah. I lit candles for my siblings, Jema, Isidor and Renica, and two for my mother and my father. I started screaming: ‘Mamica mia regalada [Judeo-Spanish: Mother, my beloved one] salu buena Mimi’. Mimi has some health problems. Mimi for me is better than a son. Then I started saying the names of my beloved ones. I could not stop crying. My daughter Lucy didn’t know how to take me away. But I did what I felt I had to do. And now I can die in peace. This was the reason that I went to Auschwitz.

When we left from Birkenau it was raining. Mimi, my daughter Lucy and Morris Chatzis were pushing the wheelchair. I liked Morris because of his nice way of talking. I also read his journal ‘Krissara’ 25. In an issue dedicated to our trip to Poland he had a picture of me in the wheelchair.

On the bus returning home Morris asked me to sing a song with him. And we sang [singing in Greek]: ‘Ta kaimena ta niata ti grigora pou pernoun… san kandili…, san asteri…’ [‘Youth goes by very quickly, like a candle, like a star...’]

  • Glossary

1 The Fire of Thessaloniki: In the night of 18th August 1917, an enormous fire, fed by the famous Vardar wind, destroyed the city centre where most of the Jews lived. It was a region of 227 hectares, where 15,000 families lived, 10,000 of them were Jewish families which were deprived of their homes.

The Jews were hit the hardest, since more than two thirds of the property destroyed by the fire was Jewish and only a tenth of that immense fortune was insured. Nearly all the schools, 32 synagogues, 50 oratories, all the cultural centres, libraries, clubs, etc. were annihilated.

Despite of the aid of a sum of 40,000 golden pounds collected from all over the world, the community never recovered from that disaster.

The Jewish face of the city that had been there for more than five centuries was wiped out in 36 hours. 25,000, out of 53,000 of the stricken Jews that belonged mostly to the lower and middle class, were forced to live in the working-class districts that were hastily built in a rudimentary fashion. (Source: Rena Molho, ‘Jewish Working-Class Neighborhoods established in Salonica Following the 1890 and the 1917 Fires,’ in Rena Molho, ‘Salonica and Istanbul: Social, Political and Cultural Aspects of Jewish Life,’ The Isis Press, Istanbul, 2005, pp.107-126.)

2 Andari or anderi: dark long outfit with sleeves, open in the front, usually worn by men.

3 Ladino: Also known as Judeo-Spanish, it is the spoken and written Hispanic language of Jews of Spanish and Portuguese origin. Ladino did not become a specifically Jewish language until after the expulsion of the Jews from Spain in 1492 (and Portugal in 1495) - it was merely the language of their province. It is also known as Judezmo, Dzhudezmo, or Spaniolit. When the Jews were expelled from Spain and Portugal they were cut off from the further development of the language, but they continued to speak it in the communities and countries to which they emigrated.

Ladino therefore reflects the grammar and vocabulary of 15th-century Spanish. In Amsterdam, England and Italy, those Jews who continued to speak 'Ladino' were in constant contact with Spain and therefore they basically continued to speak the Castilian Spanish of the time.

Ladino was nowhere near as diverse as the various forms of Yiddish, but there were still two different dialects, which corresponded to the different origins of the speakers: 'Oriental' Ladino was spoken in Turkey and Rhodes and reflected Castilian Spanish, whereas 'Western' Ladino was spoken in Greece, Macedonia, Bosnia, Serbia and Romania, and preserved the characteristics of northern Spanish and Portuguese.

The vocabulary of Ladino includes hundreds of archaic Spanish words, and also includes many words from different languages: mainly from Hebrew, Arabic, Turkish, Greek, French, and to a lesser extent from Italian. In the Ladino spoken in Israel, several words have been borrowed from Yiddish.

For most of its lifetime, Ladino was written in the Hebrew alphabet, in Rashi script, or in Solitreo. It was only in the late 19th century that Ladino was ever written using the Latin alphabet. At various times Ladino has been spoken in North Africa, Egypt, Greece, Turkey, Yugoslavia, Bulgaria, Romania, France, Israel, and, to a lesser extent, in the United States and Latin America.

4 Baron Hirsch camp: one of the poorest Jewish working class neighborhoods near the old railway station in Salonica. During the German occupation it was turned into a ghetto, the so-called Baron Hirsch Camp, where the Nazis assembled the Jews before they deported them.

5 3E (Ethniki Εnosi Εllados): lit. National Union of Greece, a fascist nationalist organization, founded in 1929 by George Kosmidis. It had about 2000 members, of whom the majority was immigrants. [Source: J. Hondros, 'Occupation and Resistance: the Greek Agony,' New York, 1983]

6 Campbell Fire (Pogrom on 29th June 1931): Responsible for the arson of the poor neighborhood Campbell was the Ethniki Enosis Ellas - National Union Greece, short: EEE also known as the 3E or the 'Iron Helmets.' This organization was the backbone of fascism in Greece in the period between the two World Wars. It was established in Thessaloniki in 1927.

The most important element of the 3E political voice was anti-Semitism, an expression mostly of the Christian traders of the city in order to displace the Jewish competitors. President of the organization was a merchant, Mr. G. Cormides, there was also a secretary, a banker, D. Haritopoulos, and chief spokesman Nikos Fardis, editor-in-chief of the newspaper Makedonia.

The occasion for the outbreak of anti-Semitism in Thessaloniki was the inauguration of the new Maccabi Hall in June 1931. In a principal article signed by Nikos Fardis, from Saturday, 20th June 1931, it was said that Maccabi of Thessaloniki had placed itself in favor of an Autonomous Greek Macedonia.

The journalist "revealed" the conspiracy of Jews, Bulgarians, Communists and Catholics against Macedonia. Two days later, the Ministry of the Interior confirmed the newspaper's allegations despite the strict denial of the Maccabi representatives. All the anti-Semitic and fascist organizations were aroused.

This marked the beginning of the riots that resulted in the pogrom of Campbell. Elefterios Venizelos was again involved after the 1917 fire, speaking at the parliament as Prime Minister, and talked with emphasis about the law-abiding stance of the Jewish population, but simultaneously permitted the prosecution of Maccabi for treason against the state.

Let alone the fact that the newspaper Makedonia with the inflaming anti-Semitic publications was clearly pro-Venizelian. At the trial, held in Veroia ten months later, Fardis and the leaders of EEE were found not guilty while three refugees were found guilty, but with mitigating circumstances and therefore were freed on the spot.

It is worth noting that at the 1933 general election, the Jews of Thessaloniki, in one block voted against Venizelos. [Source: Bernard Pierron, 'Juifs et chrétiens de la Grèce moderne,' Harmattan, Paris 1996, pp. 179-198]

7 Salepi: hot soothing beverage usually drunk in winter, made from roots of orchids mixed with flour and boiled with water or milk.

8 Coulouri: small round bread with a hole in the middle, like a bagel but much thinner, with sesame on top, sold usually in the streets, primarily in Thessaloniki.

9 Saint Jean Baptiste de la Salle: French missionary school founded in Salonica in 1888.

10 Saint Vincent de Paul: French missionary school founded in Salonica in 1783.

11 Alchech School: private Jewish elementary and high school for boys, founded at the end of the 19th century. It was also called Francoallemande because students were taught both French and German.

12 Gymnasium: Greek equivalent of high school. It used to be 6 grades, but nowadays it is 3 years, followed by three Lyceum years.

13 Pinto School: private Jewish elementary school for both boys and girls

14 L’Indépendant: commercial Jewish newspaper written in French. It was published from 1909 to 1942. Editor: A. Matarasso.

15 Monastir Synagogue [Monastirioton in Greek]: founded in 1923, inaugurated in 1927 by the Aruesti family who during the Balkan Wars (1912-1913), along with other Jewish families of Monastir (today Bitola), sought shelter in the Jewish Community of Thessaloniki and settled in the city. This synagogue survived the destructions during World War II because it was used as the headquarters of the Red Cross.

16 Aruesti: The Aruesti family sought shelter in the Jewish Community of Thessaloniki – along with other families from Monastir – during the Balkan Wars (1912-1913). Ten years later, in 1923, the Aruesti family founded the Monastirioton Synagogue, which today is the main and oldest synagogue in Thessaloniki.

17 Thessaloniki Ghettos: Until the German occupation there was never a ghetto in Thessaloniki. During the occupation the Germans created three main ghettos: 1. Eastern Thessaloniki: Fleming Street Ghetto, 2. Western Thessalonica: Sygrou Street Ghetto, 3. Baron Hirsch Ghetto in the Baron de Hirsch neighborhood. These were formerly neighborhoods with a dense, yet not exclusively Jewish population. (Source: Mark Mazower, Inside Hitler's Greece: The Experience of Occupation, 1941-44, New Haven and London)

18 Pascual: Judeo-Spanish: kosher for Passover; appropriate for use or consumption during the week of the Jewish Easter (Pesach or Passover), a time when the Jewish people do not eat food that raises, e.g. bread

19 Bumuelos (or bumolikos, burlikus)

A sweetmeat made from matzah, typical for Pesach. First, the matzah is put into water, then squashed and mixed with eggs. Balls are made from the mixture, they are fried and the result is something like donuts.

20 Vardaris neighborhood or Vardar de Hirsch: Built after the 1890 fire thanks to a donation by Moise de Hirsch to house the fire victims and the Russian Jews who came seeking shelter in Salonica, fleeing from the pogroms in Russia. During the occupation it housed 800 families.

21 Greek-Albanian War/Greek-Italian War (1940-1941): Greece was drawn into WWII when Italian troops crossed the borders of Albania and violated Greek territory on 28th October 1940. The Italian attack of Greece seemed obvious, despite the stated disagreement of Hitler and the efforts of Ioannis Metaxas, who was trying to trying to keep the country in a neutral stance.

Following a series of warning signs, culminating in the sinking of Battleship 'Elli' on 15th August 1940, by Italian torpedoes, and all of these failing to provoke the Greek government to react, the Italian Ultimatum was delivered on 28th October 1940, and it demanded the free passage of the Italian army through Greek soil, as well as sole control of a series of strategic points of the country.

The rejection of the ultimatum by Metaxas was in line with the public opinion in Greece and led to the immediate declaration of war by Italy against Greece.

This war took place mostly in the mountains of Hepeirous. In the Greek-Albanian War approximately 12.500 Greek Jews took part and 513 Greek Jews died fighting. The Greek counter-offensive pushed the Italians deep into Albania and the Greek army maintained the initiative throughout the winter capturing the southern Albanian towns of Corce, Aghioi Saranda, and Girocaster. [Source: Thanos Veremis, Mark Dragoumis, 'Historical Dictionary of Greece' (London 1995)]

22 Monastirlis: Judeo-Spanish: one who came from Monastir and sought shelter in the Jewish Community of Thessaloniki – along with other families from Monastir – during the Balkan Wars (1912-1913); Monastirioton in Greek

23 Andartiko or Mountain: Abbreviation for Greek Resistance during World War II, composed of civilians and members of the communist party. They formed an army stationed in various mountainous locations of the Greek countryside where they formed groups of resistance; andartis: in Greek: one who revolts or, one who resists.

24 Greek Civil War (1946-49): also known as Kinima or Movement, fought from 1946 to 1949 by the Governmental forces, receiving logistical support by the United Kingdom at first and later by the United States, and the Democratic Army of Greece, the military branch of the Greek Communist Party (KKE), was the result of a highly polarized struggle between leftists and rightists which started from 1943 and targeted the power vacuum that the German occupation during World War II had created.

One of the first conflicts of the Cold War, according to some analysts it represents the first example of a post-war Western interference in the internal politics of a foreign country, and it marked the first serious test of the Churchill-Stalin percentages agreement. (Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Greek_Civil_War)

25 Krissara: Jewish monthly newspaper published privately in Athens by Morris Chatzis. The first issue was published in fall 2003 and the newspaper ceased publication in December 2005.

  • loading ...