Travel

Életrajz

Eisikovits Mihály egyedül él Nagybányán egy tömbház kétszobás földszinti lakásában. A nappali berendezésében az egyéni színt a falakon levő családi fényképek adják, melyek között egyaránt vannak régiek és újak. A nyakkendő és ing Eisikovits Mihály ruházatának elmaradhatatlan tartozéka, sőt az apró dolgok eleganciájára is gondot fordít, a kávéscsésze mellől például nem hiányozhat a szalvéta és valami aprósütemény. Ünnepekkor és szombatonként – habár nincs jó viszonyban a hitközségi elnökkel – eljár a zsinagógába, hogy meglegyen a minján, és megtarthassák az imádságot.

Az Eisikovits család – ahogy én azt megtudtam egy Izraelbe került nagybátyámtól, Eisikovits Mósétől, aki már nem él – körülbelül készáznegyven évvel ezelőtt Odesszán keresztül került Romániába, annak idején a pogromok elől menekültek át. Három fiútestvér volt, ezek közül az egyiket Heisikovitsnak hívták, nem Eisikovitsnak. Ugyanis Oroszországban volt egy törvény: hogyha valakinek három fia van, az egyiket oda kell adja a hadsereg részére [lásd: kantonisták]. És akkor az apa, hogy megmentse a fiát, megváltoztatta a nevét, eléje tett egy H betűt. A család elég számos volt, és mind molnárok voltak. És merthogy molnárok voltak, a család egyik része a Maros mentén telepedett le, a másik a Küküllő mentén, a harmadik a Szamos mentén. Molnárok voltak, de ugyanakkor vízimalmokat is építettek, mert akkor ez volt a divat.

A harmadik generációnak egy része már gabonakereskedő volt, és egy másik része intellektuel. Tudtommal az egyik dédnagyapám jegyző volt Nagyiklódon, egy másiknak valami hasonló elfoglaltsága volt Balázsfalván, és annak a gyermekei már neves intellektuelek voltak. Köztük volt például Max Eisikovits, aki muzikológus volt, zeneszerző, ő volt például Kolozsvárt annak idején a Magyar Opera megteremtője és a zeneakadémiának az igazgatója.

A kapcsolat szoros volt a családban, úgyhogy mindig tudtak egyik a másikról. Emlékszem nagyapámnak egy unokatestvérére Marosvásárhelyről, akit Heisikovitsnak hívtak. Az öreggel én beszéltem, s mindig kérdezte: „Na, mit csinál Jakab?” Az öregnek három fia volt. Az egyiknek – aki nagyon-nagyon hasonlított apámra, valamivel alacsonyabb volt, de ugyanaz az arc – két lánya és egy fia volt. A fiú, Heisikovits Jóska kikerült Izraelbe körülbelül az 1935-ös években [akkor tehát még Palesztinába], és a Dália kibucnak az alapító csoportjához tartozott [A Dalia kibuc ma is létezik, Haifától 30 kilométerre fekszik. – A szerk.]. Az egyik húga, Julika Izraelben orvosnő, nyugdíjban van, férjhez ment egy [maros]vásárhelyi Frits Bandi nevezetűhöz. A másik lány, Éva Amerikában van, New Jersey-ben, a férje egy Gerson nevezetű gépészmérnök volt, aki már meghalt.

Eisikovits Jakab, a nagyapám az apám részéről, Nagyiklódon született az 1860-as években [Nagyiklód (Nagy-Iklod) – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben 1500 román és magyar lakossal. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Nagyiklódon komoly zsidó hitközség volt, a templom olyan nagy volt, mint Szamosújvárt. Biztos lehetett negyven-ötven zsidó család. Volt közöttük földbirtokos, volt fuvaros, volt cipész, volt szabó – sok lány szabóságot űzött. A nagyapám apja jegyző volt. Az izraeli nagybátyám mesélte, hogy még a mai napig is vannak Nagyiklódon akták, amelyeket saját kezűleg írt – akkor minden bekezdésnél kicifrázott betűket írtak. Akkor nem volt írógép, és aki írni tudott, lehetett jegyző.

A nagyapám egyik testvére Max Eisikovitsnak [Eisikovits Mihály] volt az apja. Ők Balázsfalván laktak, de valahonnan vidékről kerültek oda [Balázsfalva(-Város) közigazgatási státusát tekintve nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben 1891-ben 1400, 1910-ben és 1920-ban 2200 főnyi, nagyobbrészt román, kisebbrészt magyar lakossal (szolgabírói hivatal, járásbíróság, telekkönyv, adóhivatal székhelye); volt tanítóképzője és főgimnáziuma. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Kereskedő volt, azt hiszem, gabonával kereskedett. Három fia volt. Max Eisikovits egyik bátyja egy nagyon jó orvos volt, egy másik bátyja közgazdász. Az orvost Eisikovits Károlynak hívták, ő Marosvásárhely környéken, Sárpatakon volt körorvos egy időben [Sárpatak 67 km-re van Marosvásárhelytől. – A szerk.]. Később bekerült Marosvásárhelyre, és ő volt Maros megyében a Szanepid [egészségügy] főnöke. Kiment Izraelbe az 1970-es években, Beer Shevába, ott is orvos volt. Az ő fia, Zvi Eisikovits egyetemi tanár, kriminológiát tanít. Állandóan úton van, mert meginvitálják előadásokra a különböző egyetemekre, főleg Amerikába. A felesége szintén egyetemi tanár Haifán. A közgazdász Eisikovits Dezső volt, ez apámnak volt a druszája. Ennek volt egy fia, Hari és egy lánya, aki Auschwitzban maradt. Hari megmenekült, nem tudom, hogyan. Ő Balázsfalván volt [Balázsfalva Dél-Erdélyhez tartozott, amelyre nem vonatkozott a második bécsi döntés, román fennhatóság alatt maradt 1940–1944 között is. – A szerk.]. A háború után átjött Kolozsvárra, befejezte az orvosit, majd gyermekorvos volt Kolozsvárt a Mócok útján levő gyerekklinikán. Megnősült, elvett egy román lányt. Hozzám nagyon gyakran járt, amikor én egy rövid ideig Kolozsvárt laktam. Egy lányuk és egy fiuk volt, mindketten Kolozsvárt élnek. A lány, Márta orvosnő. A fiú, Gyuri, ha nem tévedek, gépészmérnök, hallom, hogy aktivál a kolozsvári zsidó hitközség kórusában is.

Max Eisikovitsot már említettem, 1908-ban született Balázsfalván. Elmesélnék egy érdekes epizódot, ami megtörtént vele. Miután befejezte a Zeneakadémiát Kolozsváron, hazajött Balázsfalvára. Az apja, az öreg: „Jó, befejezted, és most miből fogsz élni?” „Hát... a zenéből, miből?” „A zenéből nem lehet élni. Menj, iratkozz be, és végezd el a jogot!” Úgyhogy ő dr. Eisikovits, jogot is végzett, de sose praktizált, mindig a zene terén működött. Megjegyzem, a mai napig is találtam – Nagyváradon is, Kolozsváron is – olyan diákokat a konzervatóriumban, akik azt mondják, hogy az ő teóriái szerint tanulnak ma is. De ami a legszebb volt az ő aktivitásában, hogy akkor, amikor Kolozsvárt diákoskodott, lement [Máramaros]Szigetre és környékére, ahol dúsabb volt a zsidó lakosság, és zsidó folklórt gyűjtött, zsidó zenét. Megjegyzem, hogy láttam Elie Wieselnek két filmjét az ő utazásairól, az auschwitzi meg buchenwaldi, majd [máramaros]szigeti, [Máramaros]Sziget környéki látogatásáról és az egész filmet Max Eisikovits által szerzett zene kísérte. Megjelent Amerikában több kiadás az ő dolgozatainak, az ő gyűjtéseinek az alapján. Én is kaptam Amerikából egy füzetet, de egy alkalommal, mikor itt volt a temesvári rabbi, aki neki kollégája volt és barátja – merthogy a második világháború alatt ő zenetanár volt Temesvárt a zsidó líceumban –, én odaadtam neki, annak reményében, hogy visszaküldi. Időközben megbetegedett, meghalt, és nem küldték vissza. És nagyon sajnáltam, de megpróbálom visszaszerezni valamilyen formában.

Max Eisikovits mesélte nekem a következő történetet. Az imasálon [táliton] kívül, amit magadra veszel alkalomadtán, van egy másik, testen hordott zsidó jellegű testtakaró [Kis tálit, azaz tálit kátán, négyszögletes ruhadarab, amely befedi a mellet és a hátat. – A szerk.], amit minden zsidó köteles hordani. Ez egy vászondarab, amin rojtok csüngnek elöl és hátul. A haszid zsidók ezt [azaz a rojtokat] kívül viselik, a modern zsidók beteszik a nadrágjukba. Benne van a zsidó törvényekben, hogy ezt viseld állandóan. Csak éjjel veszed le magadról, amikor lefekszel. Amint megébredtél, elmondod azt az egyetlenegy imát, amit el szabad mondani egy zsidónak még mosdás előtt, ami így kezdődik: „Majdi áni löfunéchu, meleh háj vukájom” (Mode áni lefánechá, Melech cháj vekájám…) – Isten, köszönöm neked, hogy visszaadtad a szellemet, szóval megébresztettél, és tehetem a mindennapi ténykedésemet, és a veled szembeni szeretetet [„Hálát adok néked, örökké élő Király, hogy fölkeltemkor kegyelemben visszaadtad lelkemet: nagy a mi bizalmunk benned.” Az első idézet haszid-jiddis kiejtés szerint van leírva, a második ugyanaz modern héber kiejtés szerint. – A szerk.]. Ezt elmondod, megmosdasz, fölveszed az inged, az ingre rá ezt a ciciszt [Eisikovits Mihály a tálit kátánra utal, amelyet rendszerint az ing alatt szoktak hordani. Lásd: cicesz. – A szerk.], és felöltözöl. A cicisz tulajdonképpen a sarkaiban levő négy rojt. A rojt nyolc szálból van, és van egy hosszabb, egy kilencedik, amivel átkötöm először hétszer, teszek egy göböt, majd kilencszer, tizenegyszer, tizenháromszor, közöttük egy-egy göbbel. Édesapám is hordott egy időben, a nagyapáim viszont okvetlen. Én is hordtam gyermekkoromban gimnazista koromig, tizenegy éves koromig. És azt akartam mesélni, hogy Max Eisikovits, amikor a zsidó folklórt gyűjtötte, elment zsidólakta vidékekre. Eljött Borsára, Técsőre, tudom is én, ezekre a helyekre, ahol mindig volt egy-egy rabbi. Hogy beállítson ő egy zsidó házba, és kérje, hogy azok énekeljenek, ilyesmi nem létezett. El kellett menjen a rabbihoz, meg kellett mondja, hogy miért jött, és kérje, hogy segítse meg, adjon mellé egy tanítványát. Ez, azt hiszem, Visón vagy Borsán volt, hogy a rabbi azt mondja: „Rendben van, de mondja, van magának cicisze?” Erre azt mondta: „Sajnos, nincs.” „Akkor, ha nincs, nincs mit tárgyaljunk.” És elküldte. Akkor elment a faluba, és addig járt, amíg vett magának egy ciciszt. Visszajött a rabbihoz, és akkor kérdi a rabbi, megint: „Én kérdeztem, hogy van cicisze?” „Van!” „Hát akkor más!” És így adott neki egy tanítványát, elmentek a családokhoz, azok már ismerték, mert Visó nem Párizs [Visó – Alsó-Visó, nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 3000, 1910-ben 3900 főnyi, zömmel román, kisebb részben német lakossal; Felső-Visó kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 6400, 1910-ben 9200 főnyi német, román és magyar lakossal, a járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, közjegyzőség és adóhivatal volt a községben; Közép-Visó kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 1333, 1910-ben 1900 főnyi román és német lakossal. – A szerk.]. És ő meghallgatta az énekeiket, jegyezte, plajbásszal, persze, és papírra. Sosem felejtem el, amikor nála voltam – ő már beteg volt –, leült a zongorához, engem odaültetett maga mellé, és ezekből a haszid dalokból, amit ő annak idején gyűjtött, eljátszott nekem, én meg dúdoltam őket. Még most is emlékszem egy ilyen dalra! [Eldúdolta a dallamát.] Különben az egész Eisikovits család muzikális család, akik a zenét szerették általában. Nem voltak idegenek a zsidó zenétől sem, mert a zsidó melódiákban – nem a liturgikus zenére gondolok, bár annak is megvan a varázsa – van valami fülbe mászó.

Tudott dolog, hogy a nagy rabbiknak, főleg a haszid rebbéknek általában megvan az udvaruk és az iskolájuk. Tehát minden rabbinak megvan a maga csoportja, és megvan a maga indulója is. Jobban mondva, az induló kifejezés nem a legtalálóbb, hanem megvan a maga zenéje. Éspedig sok esetben teljesen szöveg nélkül. De a zenéje olyan, hogy kifejezi a lelkiállapotukat, az érzelmeiket a melódián keresztül. És a rabbi körül csoportosult zsidók, idősebbek, fiatalabbak, gyerekek ismerik ezeket a dolgokat. És éneklik, amikor találkoznak. Leülnek például péntek este a vacsorához, vacsora után énekelnek. Énekelnek Purimkor. Énekelnek húsvétkor [Pészahkor], énekelnek más ünnepnapokon. Énekelnek másoknak az ünnepnapján is, hogyha befogadják őket. És táncoltak is a zsidók! Az otromba csizmáikkal, a nehézkés kaftánokkal, de ha lelkiekben úgy érezték, hogy mód van táncra perdülni, táncoltak [lásd: haszidizmus]. Sírtak ők eleget, mikor arra voltak kényszerítve! Mert a zsidóság nagyon-nagyon sok esetben az élet periférikus oldalán volt kénytelen élni, odataszították őt. Addig, amíg az otthonukban voltak, Júdeában, az egyik pásztor volt, a másik földműves, a harmadik cipész, a negyedik halász. De amikor őket elűzték, és földönfutóvá lettek, eljöttek új helyekre, nem volt bizalom hozzájuk. Csak azt engedték meg, hogy a falu végén telepedjenek le egy bizonyos ideig. Marhákat, juhokat, kecskéket, bárányokat nem volt, hogy neveljenek, földet nem dolgozhattak meg. Akkor mit csinálhattak mást? Csencseltek. Mert mégis élni kellett, a gyereknek kellett az a tej, ugye. Sokat tudnék mondani, a zsidó nyomorról főleg!

[Apai] Nagyapám a Talmud terén biztosan tanult, de hogy hol, azt nem tudom pontosan. A nagyiklódi szeszgyárban dolgozott, a szeszfőzéshez is értett – hisz az is egy szakma volt, a szeszfőzés. Középmagas, bajuszos emberke volt. A bajusza olyan volt, amilyet minden magyar polgár viselt abban az időben, nem volt megpedert. Csizmát is viselt, így, ahogy én nagyjából emlékszem, és csizmanadrágot és olyan mikádó-féle rövid télikabátot, aminek oldalzsebei vannak [A mikádó rövid felső férfikabát volt, talán a pamut festésére használt ún. mikádófestékek miatt hívták így. – A szerk.]. És kalapot viselt.

Úgy 1899 körül meghalt a felesége [azaz Eisikovits Mihály apai nagyanyja]. Róla nem tudok sokat, mivel apám négy éves lehetett, amikor meghalt. Ha nem tévedek, a leánykori neve Fejér volt, és azt hiszem, hogy szászrégeniek voltak. Két testvéréről tudok, egy lányról, Malkáról és egy fiúról, akinek volt két fia, az egyik a sepsiszentgyörgyi textilgyárnak volt a főkönyvelője, a másik meg kikerült Pestre, és a pesti filharmóniának volt a prímhegedűse.

A zsidó hagyományok szerint, ha elhal a feleség, akkor közvetlen a volt feleségnek a lánytestvérét kell elvenni [lásd: levirátus]. Így is történt. Megnősült nagyapám másodszorra, és elvette a sógornőjét, Malkát. Azok a gyerekek, akik az apámnál kisebbek voltak, azok Nagyiklódon maradtak. Ketten voltak, Izidor bácsi és még egy lány, Rózsi, akik maradtak. A többiek elkerültek otthonról, az apám például Balázsfalvára, őt a Max Eisikovits apja vette magukhoz.

Zsidó ortodox család volt, úgyhogy respektálták a kóserséget és bizonyos etikai normákat, amelyek kötelezőek a zsidókra nézve, általában. Mert a zsidó előírások száma 613 [A 613 parancsolatot a Tóra tartalmazza. – A szerk.], ezeknek a betartása fantasztikusan nehéz dolog. Mondják is, hogy „nehéz zsidónak lenni!”. Ennek több értelme van, de a fő értelme az, hogy nehéz megtartani a zsidó előírásokat. Az ortodoxok, akik megtartják azokat a normákat, amelyek elementáris kötelességük: ne egyél húsost tejessel, ne vágd te magad az állatot, hanem van arra hivatott valaki stb. Mert miért van sakter? Azért, hogy amikor vágják a marhát, az a marha minél kevesebbet szenvedjen. És ennél fogva, a kése a sakternek a marha nagyságának megfelelően bizonyos hosszúságú kell legyen. Például, nem tudom, huszonkét vagy huszonnégy centi volt, ha egy majorságnak, egy tyúknak a vágására [kellett]. Nagyobb volt a kés egy liba, még nagyobb volt a bornyú vágására – az, azt hiszem, hatvan-hetven centi volt. De azt nem volt szabad nyiszetelni! Egy vágással kellett keresztül vágni a gégéjét és a légcsöveket. Azonkívül tökéletes kellett legyen, nem volt szabad legyen a legkisebb csorbája se, mert az sért, és fájdalmat okoz. És a zsidó etikai törvényekben mondja azt, hogy „cáár báálé chájim”. Ez azt jelenti, hogy semmi élőlénynek nem szabad fájdalmat okozni. Nem beszélve az emberről. Emlékszem, a késeket időközönként ellenőrizték, a kisebb késeket keresztül húzta a körmén, mert akkor érezte, hogyha van egy legkisebb csorbulás. Létezik ez az úgynevezett etica iudaica. Hát minden civilizált népnek van etikai törvénye és érzéke, nem? A zsidóknak is van, ennek megfogalmazása a Sulhán Áruh. Az etica iudaicához tartozik több minden, ami szpecifikum, többek között az, hogy nem szabad húsost tejes után enni – vagy fordítva – csak egy bizonyos idő után. Például, amikor tejes ételt eszel, akkor nem tudom pontosan, azt hiszem, ötven perc után lehet húsost enni. Mert a tejet ha iszod, az ötven perc múlva nincs a gyomrodban. Amikor húst eszel, akkor csak hat óra után lehet tejet inni [Hús és tejnemű fogyasztása között el kell telnie bizonyos időnek. Hogy mennyinek, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.]. Nem szabad találkozzon a hús a tejjel, mert írva van: „Laj szövasél gödi izim báhléb imaj”. Ez azt jelenti, ne főzd meg a gidót az anyja tejében. [Az eredeti szöveg így hangzik: „Lo tevásél gedi báchálév imo – Laj szövásél gödi báchálév imaj”. Az „izim" kecskéket jelent, ami beleillik ebbe a szövegkörnyezetbe, de nem szerepel az eredetiben. – A szerk.]

Szombaton nem dolgoztak, nagyapám szombaton ment a templomba [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek este gyertyát gyújtottak a házában, volt egy bizonyos vacsora pénteken este, szombaton [sábátkor] az úgynevezett zsidó tradicionális ételeket fogyasztották: tojást hagymával, csólentet, ami nem volt más, mint bab, csak kicsit másképp elkészítve [Tojásos hagyma (cibel vagy ejer-cibel) – kemény tojás villával összetörve, annyi liba- vagy kacsazsírral, hogy kenhető legyen. Egy nagyobb vöröshagymát reszeltek bele, és megsózták, esetleg pirospaprikát is kevertek bele. Lehetett dúsítani maradék kacsa- vagy libamájjal vagy főtt krumplival. – A szerk.]. Általában a zsidó tömegek mind szegények voltak, és így maradt meg a tradicionális zsidó étel. Abból a nyomorult tojásból és hagymából, ami a legolcsóbb volt, a bab, ami a legolcsóbb volt, abból ettek egész héten, csakhogy szombatra hozzátettek egy kis olajat vagy zsiradékot, a csólentbe, ami addig csak babfőzelék volt, ahhoz hozzátettek egy darab marhahúst vagy három-négy – a család nagyságától függ – majorsághúst. Otthon pénteken fonták a kalácsot. Tehát ha csinálták a kenyeret egész hétre, pénteken ugyanabból a kenyértésztából fonták, hogy annak a kalácsnak más formája legyen az ünnep alkalmából. Emlékszem, voltak ilyen tepsifélék is, amit megkentek olajjal, akkor lehintették egy kicsit mákkal, hogy ünnepi hangulatot keltsenek. Akkor aztán minden péntek este és esetleg szombaton az ebédhez is – nem minden család, de aki tehette – volt egy-egy pohár bor is, amit megszenteltek [Szombaton már nem szokás elmondani a borra a sábát szentelő formulát, csak péntek este, de a hozzá tartozó áldást igen. – A szerk.]. Ima volt szombat este, a szombat befejeztével is, és egymásnak kellemes hetet kívántak.

Ami a legjellegzetesebb, és amit alá kell húzni: a zsidó imák évezredekkel ezelőtt voltak megfogalmazva. Mennyire rímel Salamon királynak a könyve, mennyire megvannak a mai költészet törvényeihez szükséges mértékek meg rímek! Tehát akkor, amikor mások még az erdőben éltek, a fákon, ették egymást, ölték egymást, akkor voltak emberek, akik a pásztorság és a földművelés mellett költészettel is foglalkoztak. Sőt, még mielőtt a modern világ a hangjegyeket ismerte volna, a zsidók használtak speciális hangjegyeket, sok-sok évszázadokkal ezelőtt. De nem volt a vonalrendszer, hanem a szavak felett volt egy jel, úgy emlékszem, legalább húsz különböző jel volt. Valamikor én is ismertem őket, tudtam őket, tanultuk az iskolában. A zsidó imák egy másik jellegzetessége, hogy nem vonatkoznak csak a zsidó népre. Amikor áldást, békét kérnek, akkor az egész világra kérnek

Nagyapám körülbelül 1925-ben halt meg Nagyiklódon, lehetett közel hatvan éves, második felesége, Malka pedig Auschwitzban halt meg.

Apámnak öt testvére volt: Izidor, Rózsi, Ida, Frida és Zseni, a féltestvérei pedig: Bertus, Háni, két ikertestvér, Mendel és Móse, majd Chája – ez életet jelent – és a legkisebb Böske, Bözsi. De a kapcsolat olyan szoros volt a családban, hogy nem volt soha semmi megkülönböztetés a gyerekek között.

Rózsi Bukarestbe ment férjhez egy közismert tisztviselőhöz, akit Perlmutternek hívtak. Bukarestben halt meg, már a második világháború után. Nagyon jó gyermekei voltak. Az egyik gyermeke nemrég halt meg Izraelben. Ida Nagyiklódon ment férjhez egy Fischer nevűhöz, deportálták őket, csak a férje jött vissza, elkerült Székre, ott újra megnősült. Frida is Nagyiklódon ment férjhez, de a férje meghalt még a második világháború előtt. Őt Auschwitzba vitték, és nem jött vissza.

Zseni férje, Rosenfeld Mendel szeszfőző volt az iklódi szeszgyárban. Ez a Rosenfeld Szászrégenből származott. Négyen voltak testvérek, fiúk: Rosenfeld Mendel, Rosenfeld Lajos, Rosenfeld Károly és Rosenfeld József, Pujunak mondtuk mi. Egy lánytestvérük volt, aki férjnél volt Petrozsényben [Petrozsény – nagyközség volt Hunyad vm.-ben, a 20. század első évtizedeiben 12 000 főnyi lakossal. – A szerk.]. Rosenfeld József az anyám egyik testvérét, Jolánt vette feleségül. Rosenfeld Károly Kolozsvárt volt alkalmazva egy vállalatnál, neki hajtási engedélye is volt. Behívták munkaszolgálatra, de ő nem vonult be. Volt egy ismerőse, aki eldugta, de valaki besúgta. Megtalálták – egy pincében volt eldugva –, hadbíróság elé állították, és Kolozsvárt kivégezték. Rosenfeld Mendeléknek három gyermekük volt. A fiú, Rosenfeld Viktor egy nagyon ügyes fiú volt, ő volt a sofőrje Reviczky ezredesnek [lásd: Reviczky Imre] a második világháború alatt. Olvastam a Reviczky Ádám könyvét, amit az apjáról írt, és ott beszél Rosenfeld Viktorról [Reviczky Ádám: „Vesztes háborúk – megnyert csaták”, Budapest, Magvető, Tények és tanúk sorozat, 1985. – A szerk.]. Én a Reviczky fiát, Reviczky Ádámot ismerem személyesen, a könyvéhez kellettek neki [Nagy]Bányáról adatok, fényképek, akkor járt nálam egy barátommal. Viktor kikerült Nyugatra, onnan Kanadába, hogy hogyan, arról nem tudok. Én 1948 július-augusztusában jöttem csak haza a hadifogságból, de amikor megtudta, hogy visszajöttem, küldött nekem azonnal száz dollárt. Az egyik lányhúga, Edit, Mucus Auschwitzban maradt. A másik húga, Zsófi Auschwitzból megmenekült, és elkerült Stockholmba. De már legyengülten, és Stockholmban meghalt. Én voltam a sírjánál Stockholmban. Amikor az öcsémnél voltam – ő Stockholmban lakik –, kivitt a zsidó temetőbe. Ott nincsenek sírkövek, nem divat. Egyszinten a földdel van egy betonlap, és a betonlapra van foglalva egy egész kicsi márványlap kicsit megemelve, azon vannak az adatok. Ott láttam Rosenfeld Zsófi nevét és adatait. És ott vannak az Auschwitzból elkerültek, mert Auschwitzból sokan kerültek át Svédországba, a háború után a svédek átvitték őket, de nagyon sokan olyan állapotban voltak, hogy nem bírták.

Az apám egyetlen húga, aki túlélte a második világháborút, Bertuska volt. Merthogy ő Bukarestben volt a nővérénél, megmenekült. A háború után férjhez ment Balázsfalvára, a férje Naftali volt, egy ügyvéd, aki ugyanakkor zenész is volt. Olaszországban tanulta a jogot [Az 1930-as években sok fiatal ment Romániából külföldi egyetemekre – sokan Olaszországba –, tanulni. Romániában az új felsőoktatási törvény rendelkezései nagyon megnehezítették a román egyetemekre való bejutást a nem román iskolát végzettek számára, emellett pedig az 1930-as évek végén bevezetett egyetemi felvételi rendszer már tartalmazta a numerus clausus elvét. Lásd még: numerus clausus Romániában. Néhány kiemelkedő diáknak a magyar állam finanszírozta a külföldi tanulmányait, ez azonban nem volt általános gyakorlat. – A szerk.], hazakerült, de miután elég jó módban éltek Balázsfalván, a rezsim megváltozása után őket is „chiabur”-nak [kulák románul, lásd: kulákok Romániában] nyilvánították. Mindenüket elkobozták, a szüleinek üzletük volt. És akkor eljöttek Nagybányára, de semmi nélkül, egy-egy bőrönddel. Nagybányán halt meg 1974-ben.

Háni [Hanna] egy szép, okos, helyes lány volt, deportálták Auschwitzba, ahol felszabadult a húgával, Böskével együtt. De ittak egy kútból, amelyet a németek állítólag megmérgeztek, és mind a ketten meghaltak. Móse (Móric) munkaszolgálatos volt, a feleségét deportálták, de mindketten visszakerültek, és kimentek Izraelbe, Beer Shevában halt meg. Mendel és Chája Auschwitzban halt meg.

Az édesapám, Eisikovits Dezső Nagyiklódon született 1895-ben. Amint említettem, ő Balázsfalván nevelkedett, miután az édesanyja meghalt. Gyerekként én mindig úgy tudtam, hogy apám Max Eisikovitsnak a testvére, mert együtt nőttek fel, együtt voltak azután is, mikor már meglett emberek voltak. Úgy ment szegény apám Balázsfalvára, mint haza, amikor az öregek még léteztek. Apám járt héderbe, és elemi iskolát végzett négy vagy öt évet, aztán négy év középiskolát, mindezt Balázsfalván. Nem érettségizett le, mert ő volt a legnagyobb gyerek, és így befogták a kereskedelembe, a többieket taníttatták.

1914-től szolgált az oszrák–magyar hadseregben [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában], és hadifogságban is volt az oroszoknál. Csak akkor másképp volt, akkor nem voltak lágerekben, hanem kiadták őket a falukba munkára. Azt hiszem, hogy 1918-ban került vissza, nem sokra rá feleségül vette anyámat.

Az anyám apja, Weisz Dávid 1865 körül született, hogy hol, azt nem tudom. A nagyapám apja [azaz az egyik anyai dédapa] cipész volt, és ha nem tévedek, Lengyelországból került át – nagyon sokan jöttek át a pogromok elől. A legidősebb testvére Hil bácsi volt, Weisz Jechil. Talmudista volt, tanult, állandóan tanult. Ő is részese volt a földnek, a birtoknak, amin nagyapám gazdálkodott [lásd: a földművelés szerepe], onnan kapott részesedést, abból élt. Elég szép háza volt Szamosújvárt, ott élt, ott volt a családja, és ott volt három lánya. Szebbnél szebb lányok voltak! Miután a földeket elvették, összezsugorodott egy kicsit a lét, ennélfogva a lányok mind kimentek Amerikába 1927 körül. Akkor kivándorlás volt Amerikába, mentek tömegesen [lásd: kivándorlási hullám Romániából 1919–1923 között]. Három ügyes, szép lány volt, mind a három férjhez ment, mind a hárman vagyonos emberek lettek Amerikában. Volt még egy fiútestvérük is, az Ormányban maradt, ott élt, és megbolondult, mert egy éjjel jött egy árvíz, elvitte a feleségét és a gyermekeit [Ormány – Szolnok-Doboka vm.-ben lévő kisközség volt, Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Nem tudok róla többet. Elszakadt a családtól.

Volt a nagyapámnak még egy öccse, aki egy időben Marosvásárhelyt élt, aztán átköltözött ő is Szamosújvárra. Kereskedő volt, de nagyon balszerencsés, leégett [anyagilag] vagy kétszer, a nagyapám fölsegítette, és megint, aztán abbahagyta a kereskedést, mikor már a gyerekei nagyok voltak. Több gyermeke volt, jobbnál jobb, okosabbnál okosabb gyermekei voltak: Andor, Ilonka, Bella, Béla, Rezsin, két iker fiú, Lipót és Sanyi, és végül Baba. Andor tisztviselő volt Kolozsvárt, egy nagyon snájdig, jó modorú, elegáns úri fiú volt. Kellemes volt, gyakran jött haza, hát szívesen fogadták a lányok. Ilonka egy szép, mutatós nő volt, egy Schönthal vette el, akitől én a bár micvómra az imasálat kaptam. Ez a Schönthal család egy nagyon gazdag család volt Szamosújvárt. Bella egy nagyon-nagyon ügyes varrónő, szabásznő volt, férjhez ment Kékesre egy gazdálkodóhoz, Salamonnak hívták, földjük volt, juhaik voltak [Kékes 1910-ben 1100 lelkes kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. Béla még [a II. világ]háború előtt kiment Izraelbe [akkor még: Palesztina], üvegcsiszoló volt, üvegmegmunkálással foglalkozott. Aztán kiment Kanadába, mikor már Lipót ott volt, hogy együtt legyenek a testvérek, és ott is halt meg. Rezsinke férjhez ment Marosvásárhelyre egy Diamantstein nevezetűhöz. Lipót német szőcs volt. A német szőcsök azok voltak, akik nem kozsókokat [Román nyelvhatásra átvett szó, magyarosan írva a román kiejtést. A ’cojoc’ románul bundát, subát jelent. – A szerk.] készítettek, hanem finom női bundákat, melyek nagy méretük ellenére csak három és fél kilósak voltak. Nem tette tönkre „lelea Floricá”-nak [Florica néne népiesen, románul] a derekát ezekkel a nehéz bőrökkel, hanem finoman kidolgozott, elegáns bundákat varrt. Egy nagyon-nagyon ügyes és dúsgazdag ember lett. Munkaszolgálatos volt, megmenekült, és elmászkált innen, látta, hogy nem neki való ez a helyzet. Kikerült Kanadába a második világháború után. Sanyi elhalt még fiatal korában. Baba Auschwitzban halt meg mint lány.

Weisz Dávid nagyapám nagyon gazdag ember volt, de nagyon jó gazdaember. Én voltam a legnagyobb unokája: a legértékesebb, a legdrágább, a legokosabb és a legsikerültebb. Még néha kocsival kivitt engem is a földre, hogy lássak, hogy tanuljak. Földbirtoka volt Nagyiklód mellett, Ormányban. 1920-ban elvették a földeket, adtak helyette máshol, és pénzt is adtak [Ez valószínűleg 1921-ben történt, akkor volt földreform Romániában. – A szerk.]. De a nagyapám nem szerette az ilyen apró földeket, itt három hold, ott hat hold, mindent eladott, és kereskedni kezdett, éspedig marhát exportált. Marhákat vásároltak, hizlaltak, és exportálták Bécsbe és Prágába – volt egy megegyezésük, hogy mennyit kell hetente szállítani. Aztán történt egy krach úgy 1928-1930 körül. Ők egy bankkal dolgoztak, amit úgy hívtak, hogy Banca Mármaros. Mindig bankon keresztül dolgoztak, bankon keresztül fizettek, bankon keresztül inkasszáltak, bankból vették ki a pénzt, amivel a marhákat vásárolták. Ez a bank csődbe ment, és elúszott a vagyonnak nagy része [Az eset kapcsolatban lehet az 1929-es gazdasági világválsággal. – A szerk.]. A szerencséje az volt, hogy közismerten becsületes ember volt, és ezért kaptak előlegbe pénzt a Schenker – vagy Henkel, már nem emlékszem pontosan, minden esetre Bécsben volt – vállalattól, aminek ők szállították a marhákat, s még egy ideig dolgoztak nekik. Azután nagyapám már kisebb kereskedéssel foglalkozott, bőrökkel, meg nem tudom, mikkel.

Elmesélnék egy dolgot, ami megtörtént, és érdekes volt számomra, számunkra. Nagyapám, amikor beköltözött Szamosújvárra, kinézett egy házat, ami tetszett neki, és meg akarta venni. A tulajdonos egy örmény volt. Alkudtak. Sokat kért, a nagyapám nem akart neki annyit adni, a végén azt mondta, „Dávid, nem adom el neked – Dávid volt a nagyapám –, nem adom el neked”. Erre a nagyapám elküldte a feleségét. És úgy ment az örményhez, hogy az örmény nem tudta, hogy a nagyapámnak a felesége. Diskuráltak, megalkudtak, és megvette a házat. Ezután a kávéházban találkozik az örmény a nagyapámmal. És mondja, „Na, vedd tudomásul, Dávid, hogy eladtam a házat. De csak egy zsidó asszonynak adtam”. „Igen, kinek adtad?” „Egy Weisz Arankának.” „Igen, nagyon jó, hát az a feleségem…!”

Egy elég nagy, U-alakú ház volt, középen volt a kapu a főbejárattal. Az egyik részében, a főbejárattól jobbra lakott a nagyapám a családjával – itt hét vagy nyolc szoba volt. A szalonban volt a zongora, a pálmafa, egy nagy tükör, egy kis rokokószerű asztalka székekkel. A másik részben, a főbejárattól balra, amikor férjhez ment egy-egy lány, ott kapott lakást addig, amíg a következő lány férjhez nem ment, hogy ne első perctől kezdjen főzicskélni meg mosogatni, hanem fokozatosan. A ház mellett jobboldalt hosszú kert volt. Nagy udvar volt, hátul volt istálló és két raktár. Voltak lovak, volt szekere, voltak ökrök, vagy négy-öt. Kocsi kettő volt, mind a kettő magas, nyitott, támlás üléssel elöl és hátul. Nem gumirádlis, mert Szamosújvárt olyan nem volt, hanem vasráf volt a kereken. Volt fékje, a fékcsavarja oldalt volt, bal kéz felől, hogy a kocsisnak az első ülésről keze ügyében legyen, emlékszem, azt csavarni kellett.

Tudtak [a nagyszülők] jiddisül, és megjegyzem, a nagyapám, amikor valamit úgy akart mondani, hogy jól fejezze ki magát, és ne értsék a gyerekek, akkor a feleségével jiddisül beszélt. Ez a nagyapám úgy beszélt például, hogy: „Na accide a fuszeklit!”. A fuszekli harisnyát jelent, a fusz az láb, és a szekli, sekl, zsák [A ’rövid férfiharisnya, zokni’ jelentésű fuszekli szó használata meglehetősen elterjedt volt még a 20. század közepén is Magyarországon. – A szerk.]. Egy magas, cingár, okos, Talmud-szerető ember volt. Szombaton délután behúzódott az ő szobájába – volt egy irodaféléje is –, és böngészte a könyveit. Borotválkozott, nem volt szakálla, nem volt pájeszlija. Az imaköpenye [tálesz] megvolt, az kötelező volt. Templomba minden péntek este és szombaton járt. Azt nem lehetett megcsinálni, hogy ne menjen Szamosújvárt templomba, kis város, kitagadták volna. Egy közismerten becsületes ember volt, mindenki tisztelte. Nála mindig otthont találtak a szegények, koldusok [lásd: snorrer].

Nagyapám nagy cionista volt, tagja volt a Barisiának, mindig nagyapáméknál volt a gyűlés, jól is érezték magukat, és kellemes volt. Emlékszem, hogy egy olyan kicsi fekete simléderes vörös bársony egyensapkájuk volt arany zsinórral szegélyezve, ez volt az ő uniformis sapkájuk. Amikor összegyűltek, fölvették ezeket a sapkákat, és elkezdték énekelni azt, ami ma a zsidó állam indulója [a „Hatikvá”-t, az izraeli himnuszt]. De magyar szöveggel énekelték és héber szöveggel. A magyar szöveg körülbelül így szól: „Kezet föl az éghez, / ki férfi, ki bátor, / kit meg nem ijeszt a jövő, / hogyha lát. / Hadd zúgja, sikoltsa, / viharzza a tábor .... / ... / ifjúk esküdalát.” Erre emlékszem, gyermek voltam, öt-hat éves.

A feleségét, tehát a nagyanyámat Weisz Arankának hívták. A leánykori neve Schwartz volt, ő azt hiszem, hogy Bethlenben született, az 1870-es években [Bethlen (Betlen) – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 1891-ben 2300 lakossal. – A szerk.]. Vallásos családból származott, volt egy testvére, aki valami rabbiféle volt Bethlenben, több gyermeke volt, akik időközönként eljöttek Szamosújvárra a nagynénihez, illetőleg a nagybácsihoz. Azok mind haszidok voltak, szigorúan betartották az ünnepeket, az előírt törvényeket. És Talmud-tudósok voltak [Az interjúalany ebben a kontextusban valószínűleg Talmud ismerőkre gondol. – A szerk.].

Nagyanyám egy nem túl magas, nem túl elhízott – mert elég fürge volt –, de nem vékonydongájú asszony volt. A családból ez a nagyanyám volt az egyedüli, akinek le volt vágva a haja, és parókát viselt. Úgy emlékszem, hogy parókája mindig volt, de volt, amikor kendő is volt a fején. A zsidóknál, amikor imádkoznak a nők, akkor kendőt vesznek a fejükre. Az öltözködése mindig az alkalomtól függött. Az otthoni öltözete szerény és tiszta volt. De amikor egy [ünnepi] alkalom volt, feltette például a nyakláncát is egy kis aranyórával – az volt a divat annak idején, a másik nagyanyámnak is volt –, a ruhán volt kimondottan ennek egy kis zseb. A férfiaknak általában volt zsebórájuk, de nők is hordtak. Nagyapámnak két órája volt, egy hétköznapi és egy ünnepnapi, ugyanaz a Doxa márka. A hétköznapi egy nagy óra volt, lehetett egy negyedkilós, egy hagymánál nagyobb volt. Nikkel volt, fehér zifferblattal – számlappal –, és a lánc az lehetett máximum ezüstlánc. Ünnepnapokon, amikor ment templomba, akkor az aranyórát tette fel. Az aranyórát is ugyanabban a zsebében tartotta, és ugyancsak úgy, a mellény gomblyukán keresztül függött, de ehhez természetesen aranylánc járt.

Ortodox zsidók voltak a városban, Szamosújvár nem volt egy olyan nagy város, hogy neológok is lettek volna. És az ortodoxia nem szakállviselést jelent, hanem azt, hogy bizonyos törvényeket betartottak, jobban mondva, kósert ettek általában, legalábbis otthon, a házban nem volt más. A nagymamám is főzött, kóser háztartást vezetett, de volt mindig valaki, aki segített. Nagy volt a család! Az ünnepeket okvetlenül megtartották. A szombatot is tartották, és a nagyünnepeket is. Tradíció volt, hogy a család az ő házukban gyűljön össze péntek este vagy ünnepnapokon.

Szukotkor sátrat is állítottak. Az udvar jobb oldali sarkában volt egy kőlapokkal kirakott rész, pontosan ott volt a sátor. Ki volt bélelve fehér vászonnal, rendszerint lepedőkkel, fent meg nádfedél volt, amire ki voltak akasztva különböző dísztárgyak, főleg papírból kivágott dolgok meg bronzozott dió meg alma, amibe szegfűszeg is volt beleszúrva, hogy illatos legyen. Ilyenkor a család itt étkezett.

A szédereste egyszerűen ment, nem volt hosszú: elmondták azt a néhány mondatot, azt a néhány imát, ami az ünnephez kapcsolódik, és azután volt egy vacsora, ami hallal kezdődött, mondjuk, volt egy leves, egy főzelék, egy hús – sült vagy főtt –, és volt édesség. De húsvétkor kenyér nem volt, persze, csak pászka. A vallás szerint olyasmit volt szabad enni, ami nem erjed [azaz nem hámeces]. Mert tulajdonképpen minek a szimbóluma a pászka? A zsidók úton voltak állandóan, és akkor vízzel gyúrták össze a lisztet, rátették egy forró kőre, amit a nap sütött, és az így sült pászkát ették. Annak a megemlékezésére eszik azóta a pászkát. Az ortodox családokban ezt betartották. Úgy a nagyapáméknál, mint otthon, nálunk a szédereste a megszabott ceremónia szerint zajlott le. Elmesélték, hogy mit miért kell csinálni, miért esznek tormát s a többi. Nekünk, gyerekeknek, eldugták az afikóment – persze ezt mindig úgy, hogy valaki meg is találja –, és kinek milyen szerencséje volt. De aki megtalálta, az kérhetett valamit, például egy futball-labdát, vagy amit szeretett volna.

A nagyapámnak Purim volt a legnagyobb ünnepe, akkor be is rúgott mindig. Több szobája volt, az egyik szobából a másikba tolóajtók vezettek át. Purimkor meg volt terítve egy hosszú-hosszú asztal, tányérok, mindenkinek volt egy kis fonott kalácsa, de a nagyapámé az óriási volt. Nem kerek volt, hanem ellipszis alakú volt. Akkor mindenki tudta, hogy Weisz Dávidnál Purim ünnepe van, és jöttek. Természetesen jelmezben jöttek, mert ez volt a Purimnak a jellegzetessége. Sose felejtem el, egyszer egy Frenkel Feri nevezetű nagyon szép zsidó fiú megkapta a szomszédban lakó román tiszt uniformisát, csinált egy szép bajuszt, s román uniformisban beállított. Érdekes volt. Frenkel Feri egy cionista vezető volt, ő foglalkozott a fiatalokkal. És akkor jöttek a maszkok, egyszerű papondekliből, és jöttek a különböző irányzatokat – haszid, nem haszid – megjelenítő gyerekek, akik mondtak egy-egy mondatot – a nagyobbak azok hosszabb szöveget mondtak –, és kérték a lóvét. Kaptak mindig. Voltak, akik csak egy kicsit kicicomázták magukat, de nem volt maszkjuk. Vacsorakor mindenkinek tálaltak. Ilyenkor töltött káposzta volt [Ebben természetesen nem sertéshús volt, hanem füstölt libamellet daráltak össze marhahússal. – A szerk.] vagy sült. Nagy ünnep volt a Purim. S akkor a nagyapám elmondott egy bizonyos imát, amelyben megköszöni Istennek, hogy a földből nekünk kenyeret teremtett: „Baruch Átá Ádonáj Elohénu Melech Háolám hámojci lechem min háárec” [Ez a szombati barhesz fölött mondott áldás. – A szerk.]. Amikor ezt elmondta, levágott a kenyérből szeleteket, és mindenkinek adott egy-egy szelet megáldott kenyeret. De hát az nem volt elég, ezért volt mindenkinek külön egy kis kalácsa. A Purim arról nevezetes, hogy jólét tükröződik a zsidó házakban. Akkor a barátoknak szokás küldeni ajándékot a különböző süteményfajtákból [sláchmónesz]. Csináltak hat-nyolc-tízféle tésztát [süteményt], és ezt küldték egy tálcán, mindenféléből vagy három-négyet: puszedliből kevesebbet, habcsókból többet. De nem csak zsidóknak, hanem a barátoknak, úgy szól a törvény [„Lerééhu” – valóban azt jelenti, hogy „barátjának”, de ez a hagyományos kontextusban általában zsidó embert jelent. A micvá, azaz a vallási kötelezettség ebben az esetben is zsidó emberre vonatkozik. Az ünnephez kötődő szegények megsegítése azonban zsidókra és nem zsidókra egyaránt vonatkozik. Továbbá ez a gesztus jó alkalom volt a zsidó közösségeknek arra, hogy nem zsidó környezetük iránti baráti szándékukat és lojalitásukat kifejezzék, de a törvény azt nem írja elő, hogy kötelező lenne. – A szerk.].

Nagyapám 1935-ben halt meg Szamosújváron. A nagyanyám Auschwitzban halt meg.

A legidősebb gyerekük Adolf bácsi volt, utána jött az anyám, azután Károly, Lóra, Rezsi, Jolán és Bözsi. Adolf és Károly kereskedő volt, együtt dolgoztak az apjukkal. Adolfnak a felesége Farkas Pepi volt, és három lányuk volt: Mucus, Aliz és Évike. Aliz Izraelben talán még él, a másik kettő Auschwitzban tűnt el, a szülőkkel együtt. Károly meghalt körülbelül 1934-1935-ben, neki nem volt családja. Lóra férjét Sámson Jenőnek hívták, egy nagyon jó gazda volt, földjük volt Apahidán, ott volt az egész családja, gazdálkodtak, földműveléssel foglalkoztak, és azt hiszem, hogy őnekik szintén voltak juhaik [Apahida – Kolozs vm.-ben lévő kisközség volt, 1910-ben 1500 főnyi lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Aztán bejöttek Kolozsvárra, Kolozsvárról voltak Auschwitzba elvive. A férjével és a kisebbik fiával megpróbáltak átszökni Romániába Tordán keresztül, de pechük volt, elfogták őket a magyar csendőrök. Úgy összeverték őket, hogy szekérrel vitték vissza Kolozsvárra félig holtan. Már akkor a deportálás volt, betették a vagonba, és már szinte nem is érkeztek élve Auschwitzba. Két fiuk volt, a kicsi, Slomi meghalt Auschwitzban, a másik, Elek kikerült Izraelbe, és halász volt a Tibériáson, ő még él.

Rezsi férjhez ment Farkas Hermanhoz, aki Pepi néninek volt az öccse, és tébécés volt. Meghalt a férje előbb, azután meghalt Rezsi is tüdőbajban, 1939-ben körülbelül. Maradt két gyerek, Tibi és Károly. Rettegen (Dés mellett) születtek a gyerekek. Mind a két gyerek a [nagy]váradi árvaházba került, mert már olyan helyzet volt, hogy nagyanyám leromlott gazdaságilag, apám szintén, nem volt más megoldás, és volt egy távoli rokonunk [Nagy]Váradon, aki elintézte, és a két gyereket bevitték az árvaházba. Énnekem 1942-ben volt alkalmam velük utoljára találkozni, mert mint munkaszolgálatost elvittek Pestre dolgozni. Tudniillik itt voltunk egy ideig Nagybányán akkor, és az itteni utászzászlóalj kért egy csoport munkaszolgálatost, lehettünk negyvenen-ötvenen, hogy Pestről berakjunk nem tudom, hány vagon bakancsot a központi raktárból, ami ide jött, Nagybányára a katonaság részére. De [Nagy]Váradon kellett várni néhány órát a pesti vonatra, és én megkértem az őrt, engedje meg, hogy elmenjek, megkeressem őket. Azt mondta: „Jó, én elengedem magát. De ne adja az Isten, hogy késsen!” Megígértem, hogy nem kések. Elmentem, nagy nehezen megtudtam, hogy hol van az árvaház, és megtaláltam a két gyereket. Akkor még nem tudtam, hogy deportálás lesz. Akkor még nem volt szó erről. Ez 1942-ben volt, a nagyobbik lehetett harmadik osztályos, és a kicsi talán első osztályos. Onnan kivitték Auschwitzba, és végük volt.

A Jolán férje Rosenfeld József volt, Rosenfeld Mendelnek, a szeszfőzőnek az öccse, aki gépész volt, de az autóvezetéshez is értett. Kolozsváron laktak, nem voltak gyerekeik. Józsi bácsi kikerült Ukrajnába munkaszolgálatra, majdnem ötven éves volt, amikor elvitték. Onnan félholtan jött vissza, legmagasabb fokú inválidusként [rokkantként] került haza. Tudniillik a zsidókat egy időben küldték az aknamezőkre is. Ő is egy ilyen csoportban volt, de nem középen, mert aki a közepén volt, abból cafatok maradtak. Ő oldalt volt, a fél része megbénult, kapott egy némaságot, a hallása is megsérült, és sánta lett, bottal járt. De visszakerült a véletlen folytán. Aztán meghalt 1950 körül, Kolozsváron van eltemetve, a zsidó temetőben vajon? Van egy imakönyvem, amit visszahozott a munkaszolgálatból. A felesége adta neki, amikor behívták, és azt írta az első lapra: „Ha Istenhez fohászkodol, jusson az eszedbe: van egy asszony, akinek mindég te vagy az eszében. Emlékül, sok szeretettel, Jolán. 1943. július 19.” A felesége, Jolán az egyetlen a testvérek közül, aki megmenekült. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy hogy és mint, valahogy kiszöktették a kolozsvári gettóból, és elbújtatták. 1993-94-ben halt meg, ő is a kolozsvári zsidó temetőben van eltemetve.

Bözsi férjhez ment egy Krémer Dezső nevű, nagysármási születésű gabonakereskedőhöz  [Nagysármás – 1910-ben 2100 lelkes, Kolozs vm.-i kisközség volt. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Ők Kolozsvárt laktak, két gyerekük volt, egy fiúcska, Andris és egy kislány. Deportáláskor a nagyobbik lehetett olyan öt éves, és a leányka másfél-két éves. Az egész család Auschwitzban halt meg.

Édesanyám Ormányban született, 1900-ban. Négy elemije és polgárija [lásd: polgári iskola] volt, Szamosújváron járt iskolába, ő hamarább is jött be a városba, mint a szülei, egy nagybátyjánál lakott, mert ott csak lányok voltak. A szüleim Szamosújvárt ismerkedtek meg, apám, amikor katona volt az osztrák–magyar hadseregben, Szamosújvárt volt [Föltehetően a Magyar kir. Honvédségnél szolgált az apa. Lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában. – A szerk.]. A megboldogult nagyapám, az anyám apja, akkor Szamosújvárt élt már. Ismerték az Eisikovits családot Nagyiklódról, úgyhogy amikor bekerült apám Szamosújvárra, akkor már nem volt idegen. Így került a Weisz családhoz, ott megismerkedett az egyik lánnyal, a legnagyobbikkal, megboldogult anyámmal, és aztán itt vagyok én. Körülbelül 1919-ben házasodtak össze. Az esküvőről nem meséltek, de biztos volt vallásos esküvőjük [lásd: házasság, esküvői szertartás], akkor nem létezett másképp, és annak idején a nagyapám anyagilag elég jól állt.

Anyám szép asszony volt, és egy nagyon-nagyon jámbor lélek, nagyon jó háziasszony. Részt vett a zsidó cionista szervezetben, benne volt a szamosújvári WIZO-csoportnak a vezetőségében. Azon kívül nálunk otthon az 1920–1930-as években volt egy kék-fehér persely, a KKL [Keren Kajemet Lejiszrael] persely. És a szüleim mindig, alkalom adtán, tettek oda egy összeget. Ezekből a pénzekből annak idején, még amikor nem létezett a zsidó állam, vásároltak [Palesztinában] földeket, főleg az erdészetet fejlesztették, mert tudták, hogy ez kell legyen az első akció, ami a földeket megjavíthatja, és ami időbe telik.

Az Aviva és Barisia cionista szervezeteken kívül, amelyek a felnőtteknek volt a szervezetei, voltak más szervezetek is. Például a Habonim, amely egy szociáldemokrata ifjúsági szervezet volt, ennek én is tagja voltam mint gyerek. Azt vallotta, hogy meg kell teremteni a zsidó államot, és a rendszer az egy szociáldemokrata rendszer kell legyen. A fő tevékenysége a cionizmus terjesztése volt, hogy egy zsidó államot kell feltétlenül visszaállítani, mint ahogy volt valamikor, hogy ne legyenek a zsidók a szétszóratásban kitéve egyik és másik kénye-kedvének, ne legyenek mindig a bűnbakok. Mint ahogy egy vers is mondja [Lehetséges, hogy Haim Nahman Bialik, jiddisül, majd héberül író költő (Volhínia /Oroszország/, 1873 – Tel-Aviv, 1934) egy versének a refrénje. Eisikovits Mihálynak voltak magyarra fordított Bialik-versei, amelyeket akkor olvasott, amikor Marosvásárhelyen élt. Valószínűleg onnan maradt meg az emlékezetében. – A szerk.]: „Háború volt, éhség volt, pestis, / én okoztam ezt is, azt is.” Tehát mindig valakire ujjal kellett mutatni: ezek az okai a nyomorúságoknak, azért nincsen jólét, mert a zsidók kiszipolyozzák a véreteket. Voltak előadások, megjelentek havilapok vagy hetilapok, volt Kolozsvárt az „Új Kelet”, volt a „Múlt és Jövő” – ennek, emlékszem, a fedőlapján rózsaszín alapon fekete litográfia volt, valami keleti motívum és két vagy három pálmafa. Rendezvények voltak minden Hanukakor, Purimkor. Különösen a Purimok, azok nagyon szépek voltak.

Anyám csak akkor hordott kendőt [tálesz], amikor a templomba ment nagy ritkán, mondjuk, a nagyünnepekkor. Apám öltözködése nagyon rendezett volt, de nem volt egy dzsentri-típus, távolról sem. Nagyon elegáns ingei voltak, sokszor loptam is tőle inget, és mikor meglátta, kérdezte: „Hát honnan van ez az ing?” Ő tudta, hogy honnan. Ő tanított meg engem nyakkendőt kötni. Lehettem tizennégy és fél, tizenöt éves. Szegény megboldogult apámhoz nagyon-nagyon sok szép emlék fűz, mert példát tudott adni.

Az esküvő után [az anyai] nagyapám apámat is bevette az üzletbe. A fiai, Adolf és Károly is együtt dolgoztak vele, de legjobban apámat szerette a nagyapám. Apám elég ügyes ember volt és richtig [precíz]. A marhákat rendszerint a szeszgyárak mellett tartották – én is voltam Nagyiklódon, voltam Szamosújvárt, voltam Vasasszentgotthárdon [Ma Sucutard, Szamosújvártól 26 km-re dél-keleti irányban. – A szerk.], ahova elment apám, néha elvitt engem is –, mert ott volt bráha – őrölt kukorica, ami megmarad, miután kifőzik a szeszt –, azt adták a marháknak, nagyon hizlalt. Még melegen folyt be a jászlakba, a marhák szívesen ették. Minden marha felett volt egy nagy darab só fölakasztva, mert a marhák nyalták a sót, ették a bráhát, és természetes, akkor itták a vizet is. Annak idején koleszterin nem létezett [mint probléma]: minél nagyobb legyen, minél súlyosabb. Van olyan fényképem, ahonnan kitűnik, hogy volt ezer kilón felüli ökör. Ezerötven kiló volt, emlékszem, szegény apám mondta.

Miután már tönkrement a nagyapám, apám társult egy Teleki Samu nevezetűvel, és folytatták a marhakereskedést. A pénznek a nagy részét Teleki fedezte, de apám volt a szakértő. Ez a Teleki valamikor Herskovits volt, aztán nem tudom, melyik Telekivel volt valami problémája, és azt mondta: „Megállj, megmutatom magának, leszek én is Teleki!” És így lett ő is Teleki. Így hallottam én. Nagy földbirtokos volt. Arról volt híres, hogy nagy filantróp volt. Ünnepnapokon elsősorban az alkalmazottaknak húst – disznóhúst –, lisztet, cukrot, olajat, zsírt készített elő, és aztán a város szegényeinek is adott. Három fia volt – elvitték mind a hármat munkaszolgálatra, Ukrajnába – és három lánya. Az egyik fia, Teleki Jenő volt apám lelki jó barátja. Az ő fiát, aki nagyon-nagyon jó bőrgyógyász Râmnicu Vâlceán [Város Romániában. – A szerk.], azt a nagyapja után Samunak hívják, vele tartom a kapcsolatot én is.

Az öcsém, Eisikovits Jenő 1921-ben született Szamosújváron. Befejezett négy gimnáziumot, négy középiskolát, és azon kívül héderben tanult. Azután ő is kénytelen volt dolgozni. És dolgozott annál a vállalatnál, ahol én is voltam egy nagyon rövid ideig, ahol vasszerkezeteket, apró gépezeteket javítottak, forgalmaztak. Körülbelül tizenhét éves korától huszonegy éves koráig. Aztán 1942-ben munkaszolgálatos lett. Mint munkaszolgálatos kikerült Csehországig, onnan átkerült Németországba. A háború után alkalmazásba került a Jointnál. 1945-ben hazajött, és megtudta, hogy a barátnője, egy szamosújvári Fischer lány, Fischer Baba Auschwitzból Svédországba került. Akkor mindjárt hagyott csapot-papot, és elment Svédországba. Ott találkoztak, és összeházasodtak. Az öcsém szakképesítette magát, egy gablonc- [nem nemesfémből készült ékszer] meg bizsugyártó vállalatnál dolgozott, különböző rozsdamenetes fémeket stancliztak – préseltek –, színeztek és különböző csecsebecséket csináltak. Értékelték is az öcsémet, de aztán önállósította magát, nemcsak csinálták, hanem el is adták ezeket a dolgokat Énekel a stockholmi zsinagóga zenekarában, megjegyzem, hogy Max Eisikovits zenéje alapján is adnak elő zsinagogális darabokat. Lemezeik is megjelentek, ott megvan a felszerelés, gazdag hitközség van Stockholmban. Két gyermeke van, 1950 körül születhettek. Az egyik, David, egyetemi tanár, éspedig vallástudományt tanít Stockholmban. Neki van egy húga, Mary, aki pszichológus, ő, azt hiszem, Malmőben lakik.

A húgom, Hermina 1927-ben született, zsidó neve Chájá. Szamosújvárt végzett négy polgárit magyar nyelven, azután vitték Auschwitzba. Amikor hazajött, férjhez ment. Ha én itthon vagyok, taníttatom tovább, mert nagyon jól tanult. A férje, Léb Móse Mauriciu gazdálkodó volt, Nagyiklódon volt birtoka az apjának, örökölt vagy hetven hold földet. 1951-ben mentek ki Izraelbe. Akkor el kellett menjen, mert chiaburnak [kuláknak] minősítették, és azokat, akiknek földbirtoka volt, üldözték [lásd: kulákok Romániában]. A húgom egy szállodában dolgozott Haifán, valamit az adminisztrációban. Két lánya van, Miriám – ő még Romániában született, nagyon kicsi volt, amikor elmentek – és Gila. Gilának három gyermeke van, az egyik tiszt a hadseregben, a másik tiszt a rendőrségen, a harmadik még tanul, Izraelben, persze. A húgom 2001-ben halt meg, a férje még él, de nagyon öreg, lehet vagy nyolcvanhat-nyolcvanhét éves.

Én, Eisikovits Mihály, Szamosújvárt születtem 1920. január 11-én egy ortodox zsidó családban. Én négyéves koromban már tudtam azokat az imákat, amiket reggel mondani szokás megébredés után. Szamosújvárt végeztem az első négy elemit a román nyelvű zsidó iskolában. Tanultam jiddisül és egyéb olyan anyagot, amit fokozatosan tanítottak, kezdve a legelementárisabb dolgoktól. Délelőtt jártunk a tanítóhoz – Izráel bácsinak hívták –, aki román volt. Hét elemi volt a zsidó iskola, én befejeztem négy elemit, azután beiratkoztam a Petru Maior gimnáziumba. Ott lenyomtam egy néhány évet, de nehezen, mert volt egy Sigheartău nevezetű tanár, aki nem nagyon kedvelte a zsidókat, sőt. Nekem, például, azt mondta, hogy „Cum te cheamă? [’Hogy hívnak?’] „Eiţico... – nem tudta kiolvasni pontosan a nevemet –, Eiţico..., măi, Iţic îi mai simplu, hai, Iţic la hartă!” [’Eiţico…, te, Icik, könnyebb, na, gyere, Icik, ki a táblához!’] Azt akartam mondani ezzel kapcsolatosan, hogy nem vagyok az egyedüli zsidó, aki nem bírta ki a szamosújvári román gimnáziumot. Olyan volt a hangulat. Maga az igazgató, egy Precup nevezetű, ő se nagyon kamelte a zsidókat. Ahogy valami pénz kellett, mindjárt a zsidókat küldte haza, hogy hozzák a tandíjakat, mert akkor tandíjjal tanultunk. És a tandíjat ők állapították meg a jövedelemhez viszonyítva. A zsidóknak pedig mindig kell legyen pénzük, még a bőrük alatt is kell legyen pénz – ugye ez volt a fölfogás –, úgyhogy mindig erős, nehéz tandíjakat róttak ránk. A többi gyereknek is kellett, mindenkinek kellett tandíjat fizetni, de volt, akinek valamilyen más formában, megtalálták a módját. Különösen a falusi gyerekek nagyon keveset, ők inkább hoztak élelmiszert az internátusba, krumplit, hagymát, ezt-azt. Tudom, hogy egy része így fizette le a tandíjat. Mi meg másképp...

A nagyszülőkhöz, Nagyiklódra gyakran mentünk [A „nagyszülők” praktikusan az apa rokonait – testvéreit – jelenti, ui. az apai nagymama 1899-ben, a nagyapa 1925-ben meghalt, de Nagyiklódon élt a nagyapa második felesége és az apa számos féltestvére a családjával. – A szerk.]. Például amikor kikaptuk az iskolai vakációt, mindjárt Nagyiklódra mentünk. Ott le lehetett venni a cipőt, és lehetett járni mezítláb. És el lehetett menni egészen a Szamos-partig, és lehetett lopni napraforgót, lehetett lopni kukoricát, és ott sütöttük, és úgy jöttünk haza, mint az ördögök, [szénnel] összekenve. A testvéremmel voltam és az iklódi unokatestvéreimmel is, és voltak ott román fiúk is a szomszédságban, akikkel jóban voltunk. Iklód fel volt osztva két részre: Nagyiklód és Kisiklód. Nagyiklódon voltak a románok, Kisiklódon voltak a magyarok. Kisiklód a Szamosnak a jobb oldalán van, egy lejtőn, nagyon jó gyümölcstermő vidék. Nagyiklód lapályon van, ott hosszú, nagy dinnyeültetvények voltak. A legfinomabb dinnyék [Nagy]Iklódon voltak! Hát, voltunk a dinnyésben is. Mert az egyik nagybátyámnak, Rosenfeld Mendelnek is volt dinnyeültetvénye – szegény megboldogult apám is nagyon értett a dinnyéhez. Ez a nagybátyám nagyon szerette a galambokat. A háza előtt egy olyan galambdúcot csinált, amely másfél emeletnek felelt meg. Százával voltak a galambjai. Mikor kijött, hogy etesse a galambokat, egy lavórban vitte ki a kukoricát, és akkor rárohantak a galambok. Értett hozzá, mert különítette őket, voltak tojók, és tudta a fajtáikat. Mintha most is látnám! Gyerek voltam, öt éves, hét éves.

Apám megkövetelte tőlünk, hogy rendesek legyünk. Hogy reggel, amikor felkelünk, derékig mosdjunk meg, a cipőnket mi kellett takarítsuk. Volt egy lány a házban, román cselédlány. Lehettem harmadikos gimnazista, talán már nagyobb is voltam [tehát 13-14 éves], nem tudom megmondani pontosan, dolgozatot csináltam otthon, és azt mondtam a lánynak: „Lenuţă, adă-mi un pahar cu apă.” [’Lenuţă, adj egy pohár vizet.’] Apám a másik szobában volt, meghallotta. Fölállt, és azt mondta: „Lenuţă, vezi de treabă, vezi de treabă! Că dacă domnişorului-i sete, ştie unde-i apa, ştie unde-i ulcica, n-are decât să bea apă!” [ ’Lenuţă, törődj a dolgoddal, törődj a dolgoddal! Mert ha a fiatalúr szomjas, tudja, hol a víz, tudja, hol a bögre, igyon!’] És hozzám jött: „Ide figyelj – magyarul –, ne halljam többet, hogy te kiszolgáltatod magad!” Meg aztán, mielőtt kimentünk, és már fel voltunk öltözve, én le kellett keféljem az öcsémnek a kabátját, az öcsém az enyémét, és akkor jött, megnézett: „Hogy néztek ki? Na lássam. És a cipőd? Hát a sarka?”

Ez nem dicsekvés, mert csak azt akarom mondani, hogy hogy nézett ki egy zsidó család, hogy milyen korrektség, milyen becsületesség, milyen respektus volt az emberek iránt. Például nekünk, gyerekeknek, iskolába vinni egyebet, mint egy kis zsíros kenyeret, rajta egy-két szelet retekkel, nem volt szabad. Hogy tésztát [süteményt] vigyünk, szó se lehetett róla! Ha anyum csinált valami tésztát, azt otthon kellett megenni. „Addig, amíg vannak gyerekek, akiknek még kenyerük sincsen, addig az én gyermekem ott, előtte tésztát ne egyen!” Például arra is emlékszem, szegény megboldogult apám arra tanított: „Ha egy náladnál idősebb valakivel találkozol, meghajtod a fejedet, és ha ő nyújt neked kezet, akkor nyújtasz te.” Nem hogy te, kölyök, kezet nyújtasz egy idősebb embernek, mint manapság. Van egy kölyök, egy nagy úrnak a fia, most fejezte be az egyetemet, jön hozzám, és kezet nyújt. Nem tudják ezek, [hogy mi az illem,] nincs honnan [megtanulja].

Két zsinagóga volt Szamosújváron: egy nagy zsinagóga, és volt egy kisebb, ott volt az iskola is, amit Talmud-Tórának neveztek. Volt egy főrabbi, de élt még egy rabbi a városban, aki Lengyelországból a pogromok miatt menekült el. Úgy is hívták, „a kolomeai rabbi” [Ma Kolomija Ukrajnához tartozik, az említett periódus az I. világháború előtti 78,5 ezer km2 területű Galíciára vonatkozik, ahol lengyel és rutén etnikum lakott (1910). A népszámlálásokban a zsidók lengyeleknek, illetve ukránoknak vannak feltüntetve. A tartományban 871,9 ezer zsidó élt, a lakosság 10,9%-a. A kelet-galíciai (Drohobycz, Kolomea, Sambor, Stanisław, Stryj, Tarnów, Tarnopol) tartományok 76,2%-a zsidó. (http://terkepek.adatbank.transindex.ro/. Lásd még: Galícia)]. Támogatta őt mindenki, mert idős ember volt. Egy haszid rabbi volt – haszidon a szigorú vallás betartását értem. A megjelenése, az öltözéke is egész más volt. Szakállas, pájeszos volt, hosszú kaftánt viselt, de nem volt fekete, hanem halvány kék, rajta rózsákkal – ez volt különben a lengyelországi rabbik öltözéke. Kalapban nem láttam, hanem hordta azt a kicsi sapkát [kipát], amit minden vallásos ember visel, és azon kívül viselt egy nyestprémes sapkát [lásd: strájmli], ami a zsidó haszidoknál szokás. Megvolt az ő udvara, a saját hívei, külön imaháza volt. Pontosan nem tudnám megmondani, de lehet, hogy a hívei is részben Lengyelországból kerültek el. Mert annyi pogrom volt! Többet nem tudok róluk, a nyáron volt itt az öcsém, tőle hallottam, hogy lányai is voltak ennek a kolomeai rabbinak, de én őket sem ismertem.

Szamosújvárt ünnepeltem én a tizenharmadik évemet, a bár micvót, a nagytemplomban. Hogy zajlik le egy ilyen ünnepség? Elsősorban ilyenkor fölhívják a fiatalt a bimára a tömeg elé, és a rabbi bejelenti, hogy mától kezdve ez és ez a fiatal átlép a felnőttek korába, és mond egy logoszt [beszédet] jiddisül – van, ahol magyarul vagy románul –, ami arra késztet, hogy öntudatra és kötelességérzetre ébresszen. És akkor neked is mint fiatalembernek fel kell készülnöd. Van egy ilyenszerű szózatod, ahol elsősorban meg kell köszönd a szüleidnek, hogy felneveltek, meg kell köszönd a tanítóidnak, hogy tanítottak. Akkor fölhívnak, és előtted felolvassák a heti perikópának [lásd: szidrá] egy részét. A Tóra fel van osztva ötvennégy részre, minden hétre jut egy szakasz, és a törvény az, hogy a szakasznak az első részét egy kohanita jelenlétében kell fölolvasni, a második részét egy levita jelenlétében, és a harmad, negyed, ötöd és hatodik részét egy-egy zsidó embernek a jelenlétében. Ilyenkor ezek elmondanak egy áldást, majd az, aki vezeti az egész imádkozást, felolvassa a megfelelő részt. (Nem az illetők olvastak fel, azok csak egy áldást mondtak előtte, merthogy nem mindenki tudott volna olvasni.) [Az általános szokás az, hogy a felhívottak nemcsak imádkoznak, de fel is olvasnak. Az első rész felolvasásához egy kohént (kohanitát) hívnak fel, a második részhez egy lévit (levitát), a többihez jiszráélt, azaz olyan zsidót, aki sem kohanita, sem levita. Összesen hét embert hívnak fel. – A szerk.] Ezen a szombaton te vagy az első zsidó, akinek felolvassák a zsidónak járó részt [A bár micvókat általában fel szokták készíteni az adott heti szakaszból, és ezt elvileg el tudják olvasni. Továbbá az általános szokás az, hogy máftirnak, vagyis utolsónak hívják fel a bár micvó fiút, és ő olvassa fel a háftárát, és van, ahol a tórai részt is. Ez azért terjedt el így, mert előfordul, hogy a bár micvó 13. születésnapja előtti szombaton szeretnék megtartani az ünnepséget, amikor nem is hívhatnák még fel a többi részhez, azokat ugyanis mindenképpen felnőtt (vagyis 13. évüket betöltött) férfiaknak kell felolvasni, akik a közösség teljes jogú tagjai. Ugyanakkor lehetséges, hogy Eisikovits Mihály közösségében mások voltak a szokások. – A szerk.]. Azután meginvitálják az ott levőket egy terembe, ahol különféle italokat szolgálnak fel a felnőtteknek, édességeket a gyerekeknek. Aztán otthon, szűkebb körben a család, a barátok folytatják az ünneplést. És ettől fogva van neked is tefilined, amit a homlokodra és a bal karodra – hogy a szíveddel szemben legyen – rögzítesz ima közben. Azonkívül kapsz egy imasálat, ez nem volt kötelező, de akinek tehették, a szülők vettek. Én kaptam egy Schönthal nevezetű jó ismerősünktől. Gyermekkorában az övé volt, gyerekei nem voltak, ő pedig már felnőtt ember volt, és akkor a felnőtteknek nagyobb imasáluk volt. Ma már egyes modern felnőttek egész gallérszerű, kicsi imasálat használnak, de az nem imasál [Valójában az imasál kifejezés csak ezekre értendő, és ortodox körökben ezt nem tekintik megfelelőnek. A hagyományos tálit elnevezése inkább imalepel, ugyanis az valóban csaknem teljesen elfedi a felsőtestet. – A szerk.].

Időközben az én szüleim, akik valamikor elég jól álltak anyagiak szempontjából, elszegényedtek. Ezt én is megéreztem, tizenöt éves koromban már én is dolgoztam. Volt Szamosújvárt egy vasas, akinek az árulás mellett volt műhelye is, ahol varrógépeket, bicikliket és ehhez hasonlókat javítottak – ott dolgoztam, különösen a szünidőben. Kerestem valamicskét, ami jól fogott annak idején. Azután ez is megment [tönkrement anyagilag], és akkor elkerültem Marosvásárhelyre. Ott alkalmazásban voltam egy Diamantstein és Társa nevű cégnél, és akkor a saját lábamon éltem. Ez a vállalat egy nagy vas- és építőanyag-lerakat volt. Én a könyvelőséghez kerültem, mert hát mégiscsak kézben tudtam tartani egy plajbászt. Elég az hozzá, hogy én ott voltam, igyekeztem, és bizonyították, hogy meg vannak velem elégedve.

Marosvásárhelyt híresek voltak az iparosok. Emlékszem, volt egy Oroszlán nevezetű, akinek bádogosműhelye volt, akkor volt egy másik, egy Brambir, volt egy Goth nevezetű, aki vízvezeték-szerelő volt. Mindegyiknek megvolt a zsebórája: aranyóra lánccal. Vasárnap nagyon elegánsan jelentek meg, elmentek esetleg a templomba, és templom után volt a „zóna”. Így nevezték azt, hogy elmentek a vendéglőbe, és ilyen apróságokat ettek, mondjuk, mint marhamáj hagymásan, és ittak hozzá egy üveg sert. Ez volt a passziójuk. Ez híres volt az olyan iparosok körében, akik adtak magukra valamit – nem a zugiparosok meg tákolók körében. Voltak Marosvásárhelyt szép vendéglők, egyik volt a Surlott Grádics, ahova jártak [Egykor a Klastrom utca, ma Mihai Viteazul 3. szám alatti épület. A város polgársága rangos helynek tartotta a zsindellyel fedett kiskocsmát, amely nevét a mindennap tisztára sikált küszöbéről kapta. Megfordult itt Molter Károly és irodalompártoló baráti társasága, de itt töltött egy emlékezetes éjszakát 1915 júliusában Ady Endre és felesége, Boncza Berta is (Marosvásárhelyi Útikalauz, Impress, 2000, az adatokat Fodor Sándor gyűjtötte).], akkor volt a Mészáros köz, ez a mészárosok szövetségének volt egy vendéglője, híres volt arról, hogy ott nagyon jól lehetett étkezni [A mészárosok ipartársulata a főtér (Rózsák tere) és az Iskola utcát összekötő belsőségen a „Mészárosok legelője” helyét 1897-ben részben beépíttette, s létrehozta a Mészáros közt. A köz tér felőli részén 1888-ban építették székházukat újbarokk stílusban, a köz hosszában pedig lakóházakat és műhelyépületeket emeltek. Az egyemeletes székház (Rózsák tere 13.) földszintjének bal oldali részén megnyitották a nagyközönség részére a Nagymészárszék néven friss húst árusító közös üzletüket, amely az 1948-as államosításig működött. A közelben lehetett az a vendéglő is, amelyről Eisikovits Mihály beszél. – A szerk.].

Időközben egy nagyon jó körbe kerültem, ahol egy progresszív eszme dominált. Én akkor kölyök voltam és kezdő, de a rokonaim révén, a marosvásárhelyi Eisikovitsék révén a bizalmukat megnyertem, és csupa szem és fül voltam. Volt egy Fuchs Simon nevezetű zsidó köztük, aki a Révész könyvtárnak volt a vezetője. Egy Révész nevű zsidó embernek volt könyvkereskedése, és ez mellett fenntartott egy könyvtárat is, mely [Maros]Vásárhely legjobban felszerelt könyvtára volt. Ő egy autodidakta volt, egy roppant jó eszű ember. Emlékszem, mikor először elmentem a könyvtárba, hát kértem tőle ezt és ezt. Nem, kivetetett más könyveket, és azt mondta: „Na, ezt olvasd!” Az első könyv, amit adott nekem, az Egon Erwin Kisch könyve volt, a „Tilos a bemenet” [Egon Erwin Kisch (1885–1948) – német nyelven író cseh publicista, író riporter, aki tudósítóként beutazta a világot. – A szerk.]. Ezt nem tudom elfelejteni. És ez a Fuchs Simi megnősült. A nagy [munkásmozgalmi] ünnepek előtt, mondjuk, május elseje előtt vagy két nappal lesittezték őket, nem tudom, melyik börtönben, hogy nehogy valami mozgás vagy ehhez hasonló dolog történjen, de utána már ki is engedték. Ott megismerkedett egy lánnyal. Az a lány, Simon Magda egy marosvásárhelyi bankárnak volt a lánya, de a lány kommunista volt. Amikor Simon, a bankár megtudta, hogy a lánya férjhez megy ehhez a Fuchshoz, kitagadta a családból, mert hát ő kapitalista, ez meg kommunistaféle volt, nem lehetett közös nevezőre hozni a dolgokat. És Simon Magda elfogadta a sorsát. Én voltam náluk otthon, egy szerény kis lakásban, két szoba, konyhában laktak. Simi tehát a Révész könyvtárban volt, Magda meg otthon varrt. És miket varrt? Összeszedte a gyárakból meg nem tudom, honnan a [rongy]maradékokat, és abból gyermekruhákat kreált. És ezeket adták el. Azt mondták: „Akármilyen nehéz az élet, a szülők a gyermekre mindig fognak költeni.” Úgyhogy ezt csinálták ők, ebből éltek.

Ebben a körben nagyon sokat tanultam világnézeti értelemben, láttam a zsidóknak a sorsát, tájékoztattak. A hitlerizmusról, a sztálinizmusról is beszéltek, de utólag rájöttem, hogy a sztálinizmus rejtettebb volt, arról nem tudtak mindent. Mert Hitler [azt mondta]: „Megölöm, tönkreteszem őket! Attól függ a német nép jövője, hogy a zsidók nem lesznek!”, meg ehhez hasonlók, tehát ez [a gyűlölet] nyílt volt. A sztálinista propaganda meg az volt, hogy „Gyertek, mert mi megmenekítünk benneteket”. Én hallgattam egy szombat délután a szovjet rádión sugárzott jiddis nyelvű kulturális adást, ott azt hangoztatta a bemondó: „Zsidók, vegyétek tudomásul, hogy megjön a Messiás, de nem a halott Messiás, hanem a vörös Messiás!” Tehát természetes, hogy akár magyar légy vagy francia vagy akárki, és az egyik azt mondja, hogy megöllek, a másik azt mondja, hogy megmentelek, nem kell ideológus légy, hanem ahhoz mész, aki azt mondja, hogy megmentelek. Akik Oroszországba menekültek, nem tudták a sztálinizmus pozícióját a zsidókkal szemben. Ők azt vették tudomásul, amit ezek kikürtöltek. Akik átmenekültek, azokat lágerekbe tették, és nagyon-nagyon sokan soha nem jöttek onnan vissza. Dacára, hogy nem úgy mentek a zsidók Oroszországba, mint ellenségek.

Marosvásárhelyt voltam 1937-től 1941-ig, amikor bevonultam munkaszolgálatra. 1941 szeptemberében kellett bevonuljak. Véletlenül kaptam szeptemberre a behívót, mert az egész társaság, amelyik 1920-ban született, októberre kapta. A vállalatom, ahol dolgoztam, le kellett építsen egy zsidót, mert az volt a törvény, hogy minden hónapban ki kell tenni egy zsidót, és helyette föl kell venni egy nem zsidót [A zsidótörvényeket 1941. március 26-27-én terjesztették ki az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés értelmében Romániához csatolt Észak-Erdélyre, amelyet az ún. második bécsi döntés értelmében 1940. augusztus 30-án csatoltak vissza Magyarországhoz. 1941 szeptemberében a magyar törvényhozás már a harmadik zsidótörvényt is elfogadta. Az Eisikovits Mihály említette „törvény” valószínűleg a zsidótörvények helyi értelmezése alapján született helyi rendelet volt. – A szerk.]. Körülbelül júliusban kaptam a behívót, már tudtam, és a vállalatnál is tudták, hogy be kell vonuljak. Tehát, ha én szeptemberben úgyis be kellett vonuljak, akkor már augusztusra szabad voltam, és hazakerültem Szamosújvárra a szüleimhez.

Az öcsémet besorozták 1942 elején abba a menetszázadba, amit kivittek Ukrajnába. Ebben benne voltak Telekiék, Lájterék, Blum… Nagyon sok becsületes magyar is volt. És ott volt az öcsém is. Az őrmester egy Kristóf Karcsi nevezetű volt, aki apámat nagyon tisztelte, szerette, és apu is ismerte Kristóf Karcsit. Őneki civilben valamilyen, az apáméval rokon elfoglaltsága volt, azt hiszem, hogy mészáros volt. Mindenesetre mikor ott volt, és látta, hogy az öcsém is benne van a csoportban, megfogta az öcsémet: „Na, gyere csak ide! Tűnj el, menj haza, és otthon ne mozogj sehová se!” És Kristóf Karcsi tudtával menekült ő meg.

Apám addig folytatta a marhakereskedést, amíg bejöttek a magyarok [Az 1940-ben kezdődő ún. „magyar időkre” utal itt Eisikovits Mihály. – A szerk.]. A magyarok elvették az engedélyeket a zsidóktól. Zsidó nem lehetett se iparos, se kereskedő, se ügyvéd [a különböző zsidótörvények miatt]. Majd 1942 elején szegény apámat is bevitték munkaszolgálatra. Holott nem lett volna szükséges, de olyan emberek is voltak Szamosújvárt, hogy benyomták. Én egyszer találkoztam apámmal mint munkaszolgálatos, itt, Nagybányán, majd később Békáson [Románul Becaş, Székelyudvarhelytől 30 km-re, északi irányban. – A szerk.]. Olyan dolgokat csináltattak velük! És csak azért, hogy elvigyék hazulról, hogy ne legyenek otthon. Például Nagybányán mi volt az elfoglaltságuk: kivitték őket a patakra, és mindenki két kővel kellett jöjjön vagy öt kilométert. Voltak, tudom is én, kétszázan. Két kővel, mert a nagybányai laktanya fel volt építve, de nem volt bent sem vezeték, sem víz. Az utakról nem is beszélek, ha esett az eső, akkor bokáig volt a sár. Tehát, hogy az utat feltöltsék, ezt csinálták ezekkel az öregekkel, ilyen értelmetlen dolgokat! Fasizmus volt, gyűlölet.

Amikor Békáson voltam, egy alkalommal megérkezik egy idősebb emberekből álló munkásszázad. Hát ki volt ott? Szegény apám. És érdekes volt, hogy ugyanabban a faluban voltak elszállásolva, ahol mi. Mivel a határ mentén volt, kivitték onnan a románokat mind, úgyhogy a falu üres volt. A falu egyik részén mi, a másik részén az apámnak a százada volt. Tehát, azt akarom mondani, hogy ott is a szolgálatvezető Kristóf Karcsi volt. Dacára annak, hogy restrikció volt, Kristóf Karcsi jött utánam, megfogott, átvitt, és így találkoztam szegény apámmal. Az meg mindig úgy csinálta, hogy mindig volt egy fél vagy negyed kenyere, valószínűleg nem ette meg, hogy nekem adja. Sosem felejtem el, ott állandóan káposzta volt, s egyszer azt mondta apám, nyugodjék: „Te, ha innen kiszabadulok, én káposztát sose fogok ültetni, legfeljebb egy kis részbe, töltött káposztának, de különben nem!”

Egy jó néhány hónap után aztán hazaengedték mint öreget, de már elég gyenge volt. Miután hazakerült, eléggé nyomorban éltek, mert semmilyen lehetőséget nem adtak meg a zsidóknak akkor, végül kitették apámékat a lakásunkból is. Mi Szamosújvárt egy elég jó lakásban laktunk – három nagy szoba, konyha, fürdőszoba –, és udvarunk is volt. 1942-ben, mikor bejöttek a katonák, akkor hozzánk az udvarba bejött vagy hat motorbiciklis ilyen oldalkocsival, behozták a felszereléseiket. És eljött az egyik tiszt, hogy lássa, hogy és mint vannak a katonák elhelyezve. Szegény apám kijön a lakásból, látja a tiszt urat, szóváltás, és apám meginvitálja, jöjjön be a házba. Mert így gondolta normálisnak. Ez bejön, nézi: „Phí, de jó lakás, milyen jó volna ez tiszti konyhának!” Apám nem szólt egy szót se. Három napra rá kaptak egy felhívást, hogy két napon belül hagyják el a lakást. Erre apám elment az akkori polgármesterhez: „Uram, itt vagyok, ez meg ez, én is voltam az osztrák–magyar hadseregben, voltam hadifogoly is stb., stb.” „Igen, na akkor nem két nap, hanem három nap.” És kaptak egy szoba-konyhás lakást, kicsi előszobával.

Soha nem kaptuk vissza a lakásunkat. Az öcsém visszajött, de ő kiment Svédországba, ahol mai napig is él, én pedig meg csak 1948 végén jöttem vissza. Mikor odamentem, a lakás el volt adva, habár azt apám vette. De volt egy nagy hiba, éspedig: apám egy barátjától vette, egy Király nevezetű örménytől. Minden ki volt fizetve, nem igyekeztek szerződést írni, akkor a szó több volt, mint a szerződés. S aztán egy idő után nem csináltak zsidónak kebelezéseket. Amikor valaki vásárol egy házat, normális körülmények között elmegy a közjegyzőhöz, megcsinálja az átírást, majd ennek alapján nyilvántartásba veszik a kebelező hivatalnál, hogy a bizonyos cím alatti lakásnak ki az új tulajdonosa, tehát az új névre kebelezik be. A románok se kebeleztek be zsidónak, amikor már olyan szelek fújtak, amikor már a hitleri szellemet vették át egyesek [Eisikovits Mihály a vasgárdistákra utal. – A szerk.], és aztán a magyarok természetes, hogy nem csinálták. A magyarok ideje alatt nem vehettek még kenyeret se! Nem vehettek cipőtalpat se! A zsidónak olyan restrikciói voltak helyenként, hogy csak mondjuk, 11-től 1 óráig járhatott ki a házból. Ha elkaptak valakit 1 óra után, rendőrség, és Kistarcsára vitték vagy más hasonló táborba [Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internálótábor a politikai foglyok, a menekültek, az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók stb. számára. A leghírhedtebbek a csörgői, a garanyi (mindkettő Zemplén vm. visszacsatolt területén), a kistarcsai, a nagykanizsai és a ricsei (Zemplén vm.) tábor volt. Lásd még: kistarcsai internálótábor. – A szerk.]. A szamosújvári zsidóknak az volt még a szerencséjük, hogy Szamosújvár egy kisebb város volt, a vidékieket nagyon jól ismerték, és a parasztok hoztak még valami ételt eladásra vagy hitelbe. Különben hivatalosan nem utaltak ki. Tudom is én, ha hivatalosan jegyre fél kiló cukor volt a fejadag, a zsidó nem kapott csak tíz dekát. Tehát ilyen törvények voltak.

Azután 1944. március-áprilisban elvitték az egész családot a szamosújvári gettóba. A gettózással kapcsolatosan föl akarom hívni a figyelmet a következőkre: ha valaki figyelte azokat a csoportokat, amelyeket a gettókba tereltek, túlnyomó része öregember volt, öregasszonyok voltak, fiatalasszonyok gyerekekkel. Hiányzott a 20 és 45 év közötti férfi korosztály. Miért? Mert ezeket már az 1940-es évek kezdetétől elvitték munkaszolgálatra. Nem volt, aki föllázadjon, aki visszapofozzon egy német katonát, habár akkor azonnal lelövik. Elvitték a zsidókat, de nem érezték, és senki sem éreztette velük, hogy tulajdonképpen ez egy megszervezett dolog volt, és idejében gondoskodtak, hogy ne legyen zsidó erő esetleg. A szamosújvári gettó tulajdonképpen a városon kívüli téglagyárban volt, ott benyomták őket a téglaszárítókba. Az úgy néz ki, hogy fa oszlopokon, körülbelül olyan két, két és fél méter távolságon vannak oszlopok. Ezen van egy keresztgerenda, és arra egy tető építve, hogy a kirakott téglákat csak a szél és a meleg érintse, és az eső semmi esetre se. Most ide, ezekbe a helyekbe rakták be a szamosújvári zsidókat [Csaknem 1600 zsidót gyűjtöttek itt össze, 400 főt a szomszédos falvakból. – A szerk.].

Annyit mondhatok még, hogy amikor a gettósítás volt, a szamosújvári polgárok a nagyzsinagógából kihurcolták a Tóra-tekercseket az útra, összetépdelték, és disznóürüléket dobtak rá. A haszidok imaházát meg, azt hiszem, felgyújtották, talán benne is égtek páran.

Azt akarom megjegyezni, hogy azért voltak emberek, akik nagyon szépen viselkedtek annak idején, amikor a zsidóknak restrikcióik voltak, amikor a gettózás volt. Hoztak még valami ételfélét, túrót, tojást. A húgom mesélte például – aki ott volt –, hogy egy Roman Ioan nevezetű, szamosújvárnémeti [Románul: Mintiu Gherlii, Szamosújvártól kb. 3 km-re. – A szerk.] ember eljött a vagonig, és azt mondta apámnak: „Dezső, hadd itt a lányodat nálam, én garantálom, hogy mire visszajöttök, minden rendben lesz.” Hát, szegény apám annak idején nem tudta, nem tételezték fel, hogy ilyesmi is létezik a huszadik században, s azt mondta, „Köszönöm neked, de együtt akarunk maradni. Akárhol vagyunk”. Voltak ilyen emberek is, akik kitették magukat a veszélynek. Mert ha észrevette volna a csendőr, hogy ő ott forog, akkor biztos megfogta volna, és felnyomta volna a vagonba.

Április végén átvitték őket Kolozsvárra, Kolozsváron mindjárt bevagonírozták, és az egész családot Auschwitzba vitték [Braham szerint a szamosújvári gettó lakóit május 18-án szállították át Kolozsvárra (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). Kolozsváron hat alkalommal volt vagonírozás: május 25-én, 29-én, 31-én, valamint június 2-án, 8-án és 9-én. – A szerk.].

Auschwitzban volt egy nagyon érdekes dolog. Egy nagyon érdekes, rendkívülien érdekes dolog. Az anyám – nyugodjék – a húgommal volt együtt. A húgom lehetett tizenöt éves [Eisikovits Mihály húga 1927-ben született. – A szerk.], de fejlett volt, úgyhogy azt sugalmazták nekik, mondja, hogy tizenhét éves, mert akkor munkára osztják be. Aki tizenhét éven aluli volt, azt a gyermekcsoportba tették, vagyis kivégezték. Tehát így anyámmal maradt a húgom. Egy alkalommal a húgom megbetegedett. Szegény megboldogult anyám nagyon el volt keseredve, mert tudta, hogy akik megbetegednek, és fölfedezik, azoknak biztos halált jelent. Munka után az anyám kijött a barakkból, az egyik szélén megállt, és nagyon sírt. Hát jön arra egy német fogoly [Eisikovits Mihály következetesen német foglyot mond, habár egy osztrák illetőről van szó. – A szerk.] – mert voltak például német kommunista foglyok is –, aki átjárt egyik lágerből a másikba, és látja anyámat sírni. Azt mondja németül: „Warum weinen Sie?” Mért sír? Erre az anyám mondja: „Nincs okom a sírásra?” A német azt mondja neki: „Hát, ne sírjon, mert azzal nem javít magán, ellenkezőleg, s a többi, s a többi.” És ezzel a német a ládikójával továbbmegy. Ez egy politikai fogoly volt, aki osztrák lévén, Auschwitzba került. De ezeknek előnyeik voltak. Elsősorban különböző karbantartó csoportokban voltak, ő például a villanyszerkezetet verifikálhatta [ellenőrizte]. Mire visszajött, ugyancsak ott találta az anyámat. Megállt, és azt mondja anyámnak: „Ne sírjon, nincs értelme. Különben hova valósi maga?” „Hát, én romániai vagyok.” „Romániai, de hova valósi?” Mondja az anyám, hogy szamosújvári. Erre a német azt mondja az anyámnak: „Szamosújvári? Nekem ott van egy nagyon jó barátom.” „Ki az?” – kérdi az anyám. „Egy Eisikovits Dezső nevezetű.” Erre anyám fölnéz: „Hát, az az én férjem!” Erre azt mondja az orvos – mert ez egy állatorvos volt: „Mondja, hölgyem, a maga férjének nem volt egy téglaszínű bőr zsakéja [zsakettje]?”. Ez egy mellényféle, ami elöl bőr, az ujjai és a háta kötött. És tényleg, megboldogult apámnak volt egy ilyen zsakéja, négy zsebe volt, alul kettő és felül kettő, szarvasbőr volt az eleje, gombokkal, és az ujja kötött. Nem volt túl vastag, de nagyon finom volt. Ő ezzel bizonyította, hogy igenis ismerte apámat. És mikor azt mondta, hogy van Szamosújvárt egy Eisikovits Dezső nevezetű barátja, akkor anyámnak, szegénynek, képzelem, hogy még a lélegzete is elállt egy pillanatra. Azt mondja anyám: „De igen.” „Én vagyok az az állatorvos, aki Eisikovits Dezsőtől vette át a marhákat a Henkel cég részére.” A Henkel vagy Schenkel cég, nem tudom pontosan, mindenesetre Bécsben aktivált, annak idején ennek a cégnek szállították a marhákat, és ő volt az állatorvosa, aki átvette a marhákat, egészségügyi szempontból ellenőrizte. Kérdi: „És hol a férje?” „Nem tudom, elválasztottak.” Akkor mondta meg az anyám, hogy a lánya beteg, és meg van hűlve. Akkor a német elment, és amikor visszajött, hozott valami ászpirint, egy darab szalonnát és kenyeret. Ők kaptak csomagot hazulról, a németeknek meg volt engedve. És azzal az ászpirinnal, azzal a szalonnával a húgom felerősödött, megmenekült. Ezt nekem a húgom mesélte el.

Apámat főbe lőtték Auschwitzban. Mikor egy táborkiürítés volt, és máshová vitték őket, apám lehetett akkor közel ötven éves, legyengült, nem bírta azt az iramot, és elesett. Abban a percben, hogy elesett, az SS tarkón lőtte. Ezt szemtanúktól tudom, többek között egy nagyiklódi Léb Samutól, a volt sógoromnak a bátyjától, aki apám mellett volt, és aki hazakerült, de betegen, egy idő után meghalt, Nagyiklódon van eltemetve.

Én szeptemberben [1941] bevonultam, és elkerültem Nagybányára, mert itt volt a munkaszolgálatosoknak a zászlóalja. Innen rövid idő után elkerültünk különböző munkákra Kolozsvár mellé, Szamosfalvára [Szamosfalva (románul Someşeni) csaknem egybeépült már Kolozsvár északkeleti részével. – A szerk.]. Onnan jártunk be gyalog Kolozsvárra minden reggel öt órakor, ott voltunk egész estig, este vissza. Egy gimnázium udvarán vágtuk a kőlemezeket. Mert Kolozsvárt a rendőrség épületének a fala nem vakolt, hanem kőlapokkal van kirakva – ezeket mi vágtuk. Ez tartott egy ideig, onnan meg elvitték a századunkat Békásra, közel a román határhoz. A [román] határig nem volt telefon, kábelt kellett lerakni, és az út szélén kábellerakáshoz sáncot kellett ásni. Nagyon nehéz munka volt, mert le kellett ásni hatvan centi mélyre, és többnyire köveket kellett szétzúzni. Békásról átvittek Monosfaluba, a Déda–szeretfalvi vasútépítésre [Dédától észak-nyugati irányba fekszik Szeretfalva, a két helység közötti távolság 45 km. – A szerk.]. Annak idején, amikor a magyarok átvették [Észak-]Erdélyt [a második bécsi döntést követően, 1940-ben], akkor Dédától Marosvásárhelyig nem volt vasút [Dédától dél-nyugati irányba fekszik Marosvásárhely, 56 km a távolság a két helység között. – A szerk.], mert a [székely]kocsárdi [ma románul Războieni] rész Romániához tartozott, így Beszterce mellől Dédáig csak autóval lehetett menni. És akkor kellett ezt a vasutat megépíteni, ahol elég nehéz körülmények között dolgoztunk tizenkét-tizenhárom órát, hidegben is.

A századparancsnokunk egy Mordényi Kálmán nevezetű volt, aki a váci börtönnek volt az igazgatója civilben. Most, hogy háború volt, ő is be volt híva, és nagyon nagy szigorral próbált bennünket vezetni. Mordényinek a helyettese egy Alsópátyi nevezetű hadnagy volt, aki 1942. január elsején ittas állapotban sorakozót rendelt. Amikor a sorakozóban voltunk, látta, hogy nekem van egy nyaksálam. „Mi ez?”, megfogta, és letépte: „Magyar honvéd nem visel nyaksálat!” És a másik percben – óriási keze volt, és nagy bőrkesztyűje – orron vágott úgy, hogy mindjárt elöntött a vér, és két első fogam megmozdult.

Miután itt dolgoztunk körülbelül egy évet, áthelyezték a századunkat Sepsibükszádra, Sepsiszentgyörgy mellé [32 km-re van Sepsiszentgyörgytől]. Ott volt Erdély legnagyobb kőbányája. Még most is megvan, de most másképpen dolgoznak, most gépesített. Annak idején úgy volt, hogy a követ megfúrták, felrobbantották, aztán mi vasrudakkal szétfeszítettük, lehoztuk talicskával egy placcra, ahol egy ötkilós kalapáccsal vertük körülbelül tányér nagyságúra, és aztán egy egykilós kalapáccsal kb. tojás nagyságúra aprítottuk, hogy vasútépítésre alkalmas legyen. Ez a Mordényi Kálmán olyan normákat szabott meg nekünk, amit nem tudtunk semmiképpen megcsinálni. Sőt, mellettünk a közeli falvakból jöttek be dolgozni emberek, akik éveken keresztül ezt csinálták, tehát megvolt a praxisuk, és azok egy köbmétert tudtak egy nap alatt kitermelni. Tőlünk Mordényi Kálmán két köbmétert követelt, sőt, kimérni és még be is talicskázni a vagonba! Nem lehetett megcsinálni. Akkor tizenöt-tizenhat órát dolgoztunk. Aztán megtette azt is Mordényi Kálmán, hogy addig nem adott nekünk ételt reggel – azt az úgynevezett kávét meg azt a darab negyed kenyeret –, amíg a normának egy része nem volt meg. És csak akkor kaptuk meg az első ételadagot. Az lehetett egy darab kenyér, egy adag marmaládé és ez a lötty. Aztán, hogy szaporája legyen a munkának, és sötétben is tudjunk dolgozni, hozott karbidlámpákat. De nem ilyen kézi karbidlámpát, hanem akkorákat, mint egy-egy hordó. Addig nem volt bevonulás, amíg nem volt meg a norma. De nem lehetett dolgozni. Úgyhogy ütöttük a követ, hogy higgyék azt, hogy mi dolgozunk, de effektív nem lehetett dolgozni, embertelenség volt a követelés. Aztán rájött ő is később, hogy humbug az egész, és nem lehet ilyesmit kérni, és akkor valahogy normalizálódott a helyzet, úgyhogy egy nap alatt el tudtunk intézni egy köbmétert, és be is tudtuk rakni. Saját civil ruhánkban voltunk, az egyenruha el volt tiltva, csak azt a katonasapkát viseltük, de le volt véve róla a [honvéd] embléma [lásd: munkaszolgálat (musz)].

Sepsibükszádból kikerültünk aztán vonattal Jugoszláviába, de közben a munkaszolgálatos csoportokat már hozták visszafele, és Somborban [Magyarul Zombor, Bács-Bodrog vm., jelenleg Szerbiához tartozik – A szerk.] leszállítottak. Ott tartottak két hétig, mindenféle semmi-munkákat végeztettek velünk, csak hogy foglalkoztassanak, utcákat takarítottunk, ilyesmiket.

Aztán 1943 őszén visszakerültünk megint Nagybányára, innen meg kivittek a volt cseh területre. Gyalog jöttünk el Máramarosszigetig erdei utakon, itt keltünk át a Tiszán. Először Aknaszlatinán voltunk, ahogy átlépünk a Tiszán, ott van Aknaszlatina, most Ukrajnához tartozik. Ott sín lerakása-berakása volt a dolgunk. Rengeteg volt a baleset, mert hát óriási síneket kellett betenni a vagonokba. Nem tudom, honnan hozták ezeket a síneket, át kellett ezeket rakni autókról vagonokba vagy egyik vagonról a másikba, és elküldték Németországba.

Onnan aztán elkerültünk közel a lengyel határhoz, már nem is tudom pontosan, milyen városkába. Ott összeszedtek bennünket, és irány Ukrajna. Ez már 1943 végén volt. Úgyhogy 1944 elején mi már Ukrajnában voltunk, és elkerültünk Sumszk, Sepetovka, Dubno, ezen a vonalon. Itt útépítés, erdőkitermelés és ehhez hasonló dolgok voltak, erre kényszerítettek. Kellett a hadseregnek az utat építeni, mert egy-egy helyen az utakat lebombázták, és azokat rendbe kellett hozni. De nagyon nehéz volt, két oknál fogva: nem voltunk kellően fel sem öltözve, és nem kaptuk kellő élelmiszert sem. Akinek sikerült valami krumplit venni a falusiaktól egy-egy tűért vagy valamiért, az még bírta.

A különböző ilyen és hasonló munkák után egy alkalommal szétvertek bennünket az ukrán partizánok, és szétszóródtunk. Körülbelül olyan kétszáznegyvenen lehettünk, de amikor szétszóródtunk, akkor másodmagammal voltam. És bujdostunk, mert azt se tudtuk, hogy hol vagyunk. Nem mertünk mélyen bemenni az erdőbe, mert elvesztünk volna, úgy mentünk az erdőben, hogy lássuk az utat, ne távolodjunk el nagyon. Mindenesetre Csehország felé [vagyis nyugati irányba] mentünk. És lassacskán összeverődtünk. Egy alkalommal látunk a távolból két embert jönni. Az egyik támogatta a másikat. Mikor közelebb jöttek, hát felismertük őket, hogy a mi századunkból valók. Egy másik alkalommal, néhány nap után, a távolból látunk két embert jönni két lóval. Mikor közeledtek, azokat is felismertük, hogy a mieink. Az egyik kocsis volt, kivette a hámból a lovakat, és ezzel vitték a hátizsákjaikat. Úgyhogy összeverődtünk, haton vagy heten voltunk a volt századunkból. Nagyon kellett vigyáznunk, hogy kivel jövünk kapcsolatba, mert voltak ukrán partizánok, akik nem szerették se a németeket, se az oroszokat, és zsidóellenesek is voltak. Tudtuk ezt, és bujdostunk. De nem lehetett állandóan kinn lenni, mert hideg volt, különösen éjjel nagy hideg volt. Tél volt, nagy volt a hó. És akkor hogy tájékozódtunk? Mert amikor fehér a hó, és minden fehér, nagyon nehéz tájékozódni. Megvártuk, amíg egy kicsit besötétedik, mert akkor még meggyújtottak egy-egy lámpát a házakban, és amikor meggyújtották, akkor abba az irányba mentünk. Előfordult, hogy volt egy-egy patak is, amit nem tudtunk előre, de azon is keresztülmentünk, vagy addig mentünk, amíg találtunk egy-egy pallót vagy valamit. És a házak irányába mentünk.

Elmondok egy esetet, több ilyen eset is volt. Én valahogy jobban megtanultam oroszul, mint a többiek, volt nyelvérzékem. Mondom a többieknek, várjatok itt, egy bizonyos távolságban, és én elmegyek a házig. A házat rendszeresen úgy néztük ki, hogy ne a falu közepén legyen, hanem a szélén. Elmentem a házhoz. Kopogtatok az ablakon, egyszerre csak egy arc jelenik meg, és kérdi, hogy „Kto tam?” – ki van ott. Én erre azt mondtam, hogy „Dobrije ljugyej” – jó emberek. És mindjárt mondtam, hogy aludni szeretnék. Egy öregember volt, és ahogy én ezzel az öreggel beszéltem az ablakon keresztül, kinyílt a ház ajtaja, és valaki elszaladt. Az öreg: „Nem lehet itt, partizán…” „Mindegy, aludni akarok!” Akkor kijött, és mondom, nem vagyok egyedül, és megígértem neki, hogy mi hajnalban elmegyünk. Intek, bementünk a házba, az öreg kiment, és hozott két nagy köteg szalmát, letette a földre, és azonnal el is aludtunk. Én is. Egyszerre csak jön az öreg, és [éjszaka valamikor] felébreszt. Mikor felébredtem, világosság volt. Mondja nekem, hogy meggyújtották a mellettünk levő házat. De én olyan fáradt voltam, esküszöm, hogy azt mondtam, nem tudok felkelni, amíg nem ég alattam a szalma, én innen nem mozdulok. Visszafeküdtem, és elaludtam. Reggel korán megébredtünk. Kiment az öreg, hozott egy cipót és egy fekete cserépben fehér tejet. Széttéptük a cipót, elosztottuk, ittuk a tejet, amíg elfogyasztottuk. Eközben az öreg lánya szépen leszállt a kemencéjükről – mert az oroszoknál a kemence úgy volt megépítve, hogy egy része fekhelyet is képezett. Addig őt nem láttuk, de ebből föltételeztük, hogy az ember, aki este elszaladt a házból, az öregnek a lányánál volt. És elindultunk. Így forogtunk néhány napig, este mindig hasonló szálláson aludtunk.

Egy alkalommal bementünk egy helyre, kértük, hogy a lovakat is lássák el. Mire felkeltünk reggel, a lovak már nem voltak meg. Látták a háziak, hogy nincs nekünk szükségünk lovakra. Na most már, így járva az erdőben, egyszerre csak rábukkantunk – vagy ők is megláttak – magyar határvadászokra. „Kik maguk?” „Munkaszolgálatosok vagyunk.” „És mit keresnek itt?” „Hát, a századunkat szétverték…”, s elmondtuk a mesét. „Na, jöjjenek velünk!” Elmentünk velük, volt nekik egy laktanyaféléjük, amelyet fából, gerendákból építettek. Annak a vezetője, illetőleg a főnöke egy sváb tekergő volt, egy hadnagy: „Zsidók? Az anyjuk úristenit! Na, különtenni őket!” Különtettek. Aztán később a katonák hoztak valami laskafélét, ízes laskát [lekváros tésztát] vagy ehhez hasonlót, fene tudja, s azt adtak nekünk. Reggel viszont föltettek egy vicinális [helyi érdekű] vonatra, egy platformra, s elvittek egy állomásig, ahol már a rendes vonatjárat volt. Egyszer csak megérkezett egy tehervonat, amely Németországba ment, és bennünket is oda beraktak – kísérettel, persze – Debrecenig. Debrecenben leraktak, és elvittek az ottani huszárlaktanyába. Hát, ott is jó kezelésben részesültünk! Először is betettek egy pincehelyiségbe. Akkor lejött egy tiszt, aki azt mondta: „Háá, zsidókat a pincébe? Ott túl meleg van. Vissza! Föl a padlásra!” Felvittek a padlásra. De ott szalmabálák voltak, tehát betürköztünk a szalmába, mégiscsak [jó volt]… Aztán enni azt kaptunk, ami megmaradt – mindig maradt valamicske. De csuklóztattak: guggolva kellett ugrálni, elmenni bizonyos távolságot, onnan vissza, aztán átszökni akadályokon. A katonák fokozatosan kapták ezeket a feladatokat, nekünk [egyből] a legmagasabb akadályon kellett átugrani. Át is ugrottunk, átlöktük magunkat. Én akkor meg is sebesültem, egy csontrepedésem lehetett, mert nem tudtam a sarkomra lépni vagy három hónapon keresztül. Onnan visszakerültünk egy idő után Ukrajnába, elvittek egy büntetőszázadba, Kalusba, ott összeállították a századunk megmaradt részét, és újra század lettünk. Nem kétszáznegyven, hanem közel száznyolcvan ember.

Időközben itt, [Nagy]Bányán, ahol egy zsidóirtó század volt – ezért tudott Mordényi is meg az Alsópátyi nevezetű hadnagy is úgy viselkedni, ahogy –, egy új ezredes került. Az addigi bánásmódot az új ezredes megszüntette. Ezt az ezredest Reviczky [Imre] ezredesnek hívták. Nagyon humánus volt! Odáig jutott, hogy kiküldött három tisztből álló komissziókat Ukrajnába, hogy lássa, mi van velünk: milyen a bánásmód, milyen az ellátás. Amikor elérkezett hozzánk a komisszió, köztük volt egy szamosújvári, Rácz Béla nevezetű karpaszományos őrmester, aki alkalmazásban volt valamikor a nagyapámnál, Weisz Dávidnál. Eljön hozzám, „Mihály úr, mit csinál?” „Hát – mondom – mit csináljak?” Én rongyos voltam, tetves is voltam, de biztos nem csak én egyedül. „Hát – mondom – megvagyok.” „Hogy megy a sorsod?” „Hát – mondom – legalább ha megadnák az ételt naponta, akkor tűrhető volna.” „Hogy, nem adják az ételt?” „Nem.” „Ki foglalkozik a maguk ellátásával?” Mondom, hogy egy Farkas nevezetű őrvezető, egy pesti fiú, azt is tudom róla, hogy a villamoson jegyszedő volt. „Hol van?” „Valahol itt kell legyen. Ha józan…” Szóval, azt akarom mondani röviden, hogy megtalálták azt [az illetőt], és ezután más bánásmódban részesültünk. Addig, amíg Reviczkynek dicshimnuszokat zeng az egész zsidó világ, Mordényi Károlyt, aki a századparancsnokunk volt, kivégezték Magyarországon a háború után.

Reviczky veszélyeztette magát, nem törődött, és leállított bizonyos, addig uralmon levő, bitang bánásmódokat. Reviczky volt a zászlóvivője a jóságnak, a becsületességnek, a merészségnek és a humánus érzelemnek. Nagyon sokakat mentett meg, engemet is, mert ha nem történik meg a változás, nem hiszem, hogy túléltük volna a háborút! Hát, amik történtek más munkaszolgálatosokkal! A pripeti mocsarakban [Pripjáty mocsarak néven is ismert, Európa legnagyobb mocsárvidéke Dél-Belorusszia és Észak-Ukrajna területén. 1941. augusztus 12-én 6526 fosztogatónak titulált zsidót lőttek le. Az asszonyokat és a gyermekeket a mocsárba akarták süllyeszteni, de az nem bizonyult elég ingoványosnak. www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/Pripet.], a dorosicsi kivégzőhelyen, például. Dorosics egy helység volt, ahol a magyarok összegyűjtötték a munkaszolgálatos századokból a tífuszbetegeket. Berakták őket hangárokba, épületekbe, egyiket a másik mellé, rájuk szegezték az ajtókat, benzint öntöttek körös-körül, és felgyújtották őket. Volt olyan, akinek 42 fokos láza volt, az odaégett, de volt, akinek csak 39 volt, és az ki tudott mászni. Kint a gépfegyverek kattogtak azoknak, akik kimenekültek. [Braham a következőket írja a dorosicsi esetről: „A magukat tífuszosnak valló vagy valóban tífuszos munkaszolgálatosokat ezerszám irányították Dorosics kolhozfaluba, amely Kijevtől nyugatra feküdt (…). Itt egy hevenyészett karantén – »kórház« – működött, amely egy téglaépület néhány szobájából állt, s a legtöbb beteget nyitott pajtákban helyezték el. A karantén területét drótsövénnyel kerítették körül. Tucatnyi ember halt meg naponta, a tetemeket a közeli istállóban rakták halomba. 1943. április 30-án, a zsidó húsvét utolsó napján a hatóságok úgy határoztak, hogy a járványt véglegesen leküzdik. Az egyik pajtát, benne körülbelül 800 munkaszolgálatossal, felgyújtották. Égő fáklyákként ugráltak ki a szerencsétlen betegek a lángoló épületből, ekkor a keretlegények géppuskából tüzet nyitottak rájuk. Tucatnyi sebesültnek sikerült elmenekülnie. Amint a dorosicsi rémtett híre eljutott Nagybaczoni Nagy honvédelmi miniszterhez, azonnal kijelölt egy katonai bizottságot, elrendelte a vizsgálatot a tűz keletkezésének és a felelősök személyének megállapítására. A vizsgálat eredményét összegző jelentés szerint senkit sem terhelt felelősség,  (…) a »tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak«. (…) nem történt említés arról a vérfürdőről sem, amelyet a pajta köré vont keretlegények rendeztek” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.] Tehát ez történt munkaszolgálatosokkal, akiket kivittek Ukrajnába. Nekem van egy szamosújvári ismerősöm, aki onnan menekült meg. Blum Bernátnak hívják, Blum Berinek szólítjuk mi. Jelenleg Izraelben él, tartjuk a kapcsolatot, négy évet együtt voltunk aztán hadifoglyok. Ez a Blum olyan állapotban volt, hogy kimászott, kibújt az égő épületből, és elszaladt. És még voltak néhányan. De őt konkrétan ismerem. Őket 1942-ben vitték ki a pripeti mocsarakba, majd a Don-kanyarhoz, ahol nagyrészük megfagyott, mert nyári rongyokban mentek, és mást nem kaptak. De hát a magyar katonák se igen kaptak, közülük is csonttá fagytak nagyon sokan, mert hát kiküldték őket, hogy hősi halált haljanak. És ehhez hasonló dolgok történtek.

Még volt egy szerencsénk, hogy az akkori századparancsnokunk egy Szántó nevezetű pesti fiú volt, aki szintén ebben a periódusban jött, és ez a Szántó főhadnagy tulajdonképpen zsidóbarátnak mutatkozott. És miért? Az ő apja egy pesti zsidó deszkaraktárában dolgozott. És amikor Szántó leérettségizett, az apja elment a zsidó főnökhöz, hogy „Van egy fiam, nem tudom, micsoda…” „Hozd ide!” És felvette, de nem dolgoztatta, hanem látta, hogy tud ceruzát is tartani a kezében, hát megtanították köbözni. Úgyhogy Szántó látta, hogy nem is olyan rosszak a zsidók, amilyennek mondják őket. Megengedte, hogy ellássuk önmagunkat. Addig volt két-három nap, amikor nem adtak semmit. Volt, amikor fölvételeztek, vagyis behozták az [élelmiszer]anyagot egy bizonyos helyről – az élelmiszer-ellátási pont, az ELMO lerakat, ahol volt –, és a keretlegény odaadta az egészet, ami nekünk járt volna, az ukrán lakosságnak cujkáért [pálinka románosan mondva] meg nem tudom, miért. Nem adták ki a nyersanyagot [amiből főzhettek volna maguknak a munkaszolgálatosok], mert kellett volna adjanak laskát, vagy kellett volna adjanak lencsét vagy babot, hogy amikor bejönnek a munkából, hogy valamit egyenek az emberek. De nem adták. Nem foglalkoztak. Nem is érdekelte őket. Azután ez megszűnt. Már zsidók is kimehettek a vételezéshez. Onnan kapták [az élelmet] a katonák, a hadsereg. A zsidók is kaptak, persze nem olyan mértékben, mint a katonák. De akkor legalább ki is adták azt a merőkanál levest vagy azt a fél merőkanál ételt. Ez ment egy ideig.

A háború alatt volt Magyarországon egy szervezet, amit úgy hívtak, hogy Országos Magyar Zsidó [Segítő] Akció. Ez az OMZSA segítette a bajban lévő zsidókat úgy, hogy Ukrajnába is jöttek néha OMZSA-csomagok, és amikor nagyon-nagyon nagy szerencséjük volt a zsidóknak, meg is kapták. Nagyon gyakran, nagyon sokszor elkobozták.

A háború Ukrajnában a németek számára mind súlyosabb és súlyosabb lett. A főutakat bombázták az oroszok, és ott nem tudtak visszavonulni, tehát mellékutakat kellett keresni a visszavonulásra. A régi erdőkitermelők útját használták. De oda nem lehetett bemenni se autókkal, se tankokkal, azt a helyet ki kellett szélesíteni, és dorongutat építeni. Olyan négy és fél méter szélesre kellett kivágni a fákat úgy, hogy az egyik vége húsz, a másik tizenkét-tizenöt centiméter átmérőjű legyen, és ezeket egymás mellé helyezni. Az utászok is dolgoztak, de mi kellett gyorsan hordjuk a faanyagot. Ott sebesültem én meg. De nem csak én. Az én sebesülésem az volt, hogy az egyik fa kivágásakor az egyik ág elvágta a karomat, az arcomat négy helyen, látszik is valamicskét. Nem volt kötszer, nem volt semmi, de volt egy orvos közöttünk, egy Herskovits nevezetű kolozsvári orvos, aki különben röntgenspecialista volt. Azt mondta nekem: „Mihály, drága, itt csak az Isten segíthet. Nekem semmim sincsen. Van valami rüh elleni szerem, abban is van szesz, abból teszek, és aztán meglátjuk.” Adtak valami kötszert, ami papírból volt, olyan volt, mint a vécépapír. De nem a finom vécépapír! És megmenekültem. A munkahelyre ki kellett menni! Hát a munkahelyre kimentem: amikor bakancsom nem volt, mezítláb a havat és a sarat az ujjaim között nyomtam, tapostam. Ilyen periódus is volt, szerencsére nem tartott nagyon sokat. Magyar katonák felügyeltek, sőt, de németek is voltak, mert érdekelve voltak a németek ennek az útnak a befejezésében, mivel ott vonultak vissza.

Kitavaszodott, és elvittek bennünket ugyancsak útépítésre egy új helységbe, amit Ozerjanyinak neveznek, ez Kolomea városától körülbelül ötven-hatvan kilométerre lehetett. Ott különböző csoportokban dolgoztunk, és egy szép napon – körülbelül 1944 júniusában – óriási volt az orosz nyomás. Körülvettek egy nagy területet az oroszok egy offenzíva alkalmával, amiben benne volt a mi századunk is. Ennélfogva a századunk egy-egy része különböző helyekre menekült. Nekem sikerült egy idő után visszajutni a faluba ahhoz a helyhez, ahol el voltunk szállásolva egy csűrfélében. És vártam. Onnan reggelenként kimentem az erdőig – az erdőig lehetett egy olyan másfél kilométer, nem több –, és csak este jöttem vissza, gondoltam, hogy ne maradjak az erdőben éjszakára. Akkor már a németek kivonultak, akiket elfogtak, elfogtak, akiket nem, azok elmentek, az oroszok viszont még nem jöttek be ebbe a részbe. Az egyik reggel, amikor kimentem – egy krumpliültetvényen kellett keresztülmenjek, ott tulajdonképpen bokrok voltak nagyon szép sorban –, egyszer csak hallom a távolból: tak-tak-tak-tak-tak-ta-ta-ta. Egy gépfegyverrel lőttek rám, mert nem tudom, minek hittek, és esküszöm, hogy a talpamtól tíz centire verődtek be a golyók. Ha az egy centivel magasabbra tartja a gépfegyverét, akkor engem az keresztüllő – számítva a távolságot. Hasra vágódtam, és így kúsztam egész az erdőig. Este visszajöttem.

Másnap hajnalban már jöttek az oroszok. Én azt hittem, hogy ezzel meg vagyok menekülve. De nem úgy volt ám! Én nem tudtam oroszul, ők nem tudtak oroszul – mind kirgizek voltak meg üzbégek. Egy őrmesterük volt, aki tudott oroszul. (Nem tudtam a rangot, de utólag megtanultam.) Az kiveszi a pisztolyt…, de szerencsémre a háziasszony látta, kiszaladt, és mondta az orosznak, hogy én mi vagyok. Na, menjek vissza, és maradjak a házban! De nem akartam maradni, mert ez még megengedte, de ha jön egy másik, először főbe lő, és aztán kérdi meg, ki voltam. Egyedül voltam. Másnap, amikor kimentem az erdőbe, szép lassacskán – nem tudtam pontosan, hol vagyok –, egyszerre csak látok két magyar katonát egy orosz katonával, beszélnek ruszinul. És én odaszólok: „Magyarok!” Az orosz katona egy öreg orosz katona volt. A magyarok felismerték, hogy én rongyos munkaszolgálatos vagyok, magyarázták neki. „Na, gyere velem!”, és akkor ő engem bevitt egy ideiglenes hadifogolytáborba, volt vagy húszezer ember ott. Nem láttam egyetlen munkaszolgálatost se. Magyarok, románok, németek, olaszok is voltak. Mindenféle-fajta emberek – éjjel-nappal jöttek, később munkaszolgálatosok is.

Egy alkalommal – nem felejtem el soha –, mikor kerestem a munkaszolgálatosokat, látok egyet körülbelül kétszáz méterre tőlem. Közvetlenül a drótkerítés mellett. Esett az eső, és ő ott áll az esőben. Odamentem, hogy lássam, kicsoda. Mikor közeledek hozzá, hát egy városombeli, egy Waldmann Bumi nevezetű, aki olyan állapotban volt, hogyha egyedül marad tovább, megbolondult volna. Idősebb volt nálam, demoralizált volt teljesen. Nekem volt néhány cigarettám, és én vettem három vagy öt cigarettáért az újonnan érkezett katonáktól, foglyoktól, akiknek volt helyük bent az épületben – mert volt ott egy iskola a tábor területén, de ide nem mindenki fért be – két sátorlapot. Nem vették el tőlük csak a fegyvert és a derékszíjat, megmaradtak mindennel, és nekik fölösleges volt a sátorlap. A két sátorlapból csináltam egy sátrat ott az udvaron egy sarokban, mert máshol nem volt hely. Vagy három cigarettáért adtak egy pokrócot, odatettem a sárra, megfogtam ezt a barátomat, benyomtam oda. Hét napig voltunk ott, hét napig aludt. Csak annyira ébresztettem fel – mert az oroszok adtak napi két levest és valamicske kenyeret –, amíg megitattam vele az ő levesét, lefeküdt, és tovább aludt. Hét nap után már magához tért. Én állítom, hogy megmentettem az életét.

Huszonegy napig mentünk onnan gyalog. Keresztülmentünk Kolomea városon, és eljutottunk egy helységbe. Nekünk speciel a szerencsénk az volt, hogy az egyik sátorlapot magunkkal vittük, és az alatt meleg volt éjjel, és tudtunk aludni. De akkor már egy csomó munkaszolgálatos is volt. Olyan munkaszolgálatosok voltak, akiket már 1941-ben, 1942-ben hoztak ki. Olyan rongyosak voltak, hogy mikor meglátták az orosz tisztek, mondták, hogy „Na, ti azonnal hazamentek. Fel lesztek szabadítva”. Úgy is néztünk ki, az arckifejezésünk is visszatükrözte az állapotainkat. [De azért nem mehettek haza, hanem folytatták a gyaloglást.] Huszonegy nap után beraktak vagonokba.

Hat napig még mentünk, és azután elkerültünk Zaporozsje városba. A Dnyeper folyó mentén van, nagy gyárváros. Összesen lehettünk az 1-es lágerben közel tízezren. Ott dolgoztunk, együtt a német hadifoglyokkal, a magyar hadifoglyokkal, a románokkal, tehát nem tettek semmi különbséget. Amikor látták, kik vagyunk, és hogy vagyunk, ígérték, hogy felszabadítanak, és hogy hazaengednek, de erről aztán teljesen megfeledkeztek. 1944. július végétől, mindenesetre nyárnak idején, 1946-ig Zaporozsjéban dolgoztunk, építkezésnél. Mindig azt mondták nekünk, hogy „szkoro damoj”, az azt jelenti, hogy rövidesen hazamennek. Az én építőmesterem egy Polifka nevezetű kolozsvári mester volt. Ott [Zaporozsjéban] volt egy nagy repülőgépgyár, amit az oroszok az elvonulásuk alkalmával, hogy ne maradjon német kézen [vagyis hogy ne kerüljön német kézre], felrobbantottak, és azt kellett újjáépíteni.

Meg kijártunk egy kőbányába dolgozni, ott követ kellett fejteni a sziklából, főleg vasrúddal, behatoltunk a repedések közé, és úgy feszítettük szét. És ezt a követ be kellett rakni kis csillékbe, s a csille felvonta ezeket a kődarabokat egy kőzúzóhoz. Addig, amíg Sepsibükszádon kalapáccsal törtük apróra a követ, itt már csak a nagyobb kövekkel volt dolgunk. De nagyon nehezen ment. Főleg a csille vontatása volt nagyon-nagyon nehéz, és nem volt semmi szaporája. Az oroszok részéről ott volt egy mester, de ő nem volt szakember, nem értett hozzá, csak azt látta, hogy a munka nem megy, és egész nap köztünk volt, mindegyikünket lefriccezett – a németeket nevezik Fritznek – , hogy nem akarunk dolgozni, s ehhez hasonló dolgok. Egyszer hozzám is eljut, s kezdi nekem, Fritz, így-úgy. Én már akkor két éve voltam hadifogoly igazságtalanul. Azt mondtam neki oroszul: „Elsősorban nem vagyok Fricc, én zsidó vagyok. És engem te ne szidj, és ne szidd az anyámat, mert én azonnal megöllek.” Nem is gondolkodtam, milyen marhaságot mondok, de ezt mondtam. Ezzel ő elment, és részemről be volt fejezve az ügy. Másnap kijön az NKVD-től egy ezredes, és kérdi: „Ki Misa?” Mert engem Misának szólítottak. „Én vagyok.” Azt mondja nekem: „Mi volt itt a tegnap, miért fenyegetted meg a mestert?” Eszembe jut, mondom, itt nincsenek meg a lehetőségek ahhoz, hogy dolgozni tudjunk, és ennélfogva a normát nem tudjuk teljesíteni, ez egy nagyon nehéz munka. Nézze meg, itt a sínek hogy néznek ki, nézze meg, itt egy csavar nincs, hanem dróttal kötjük össze a síneket, a kalapácsok olyanok, amivel nem lehet dolgozni, itt a kalapácsnak élesnek kell lenni, azt karban kell tartani, a kalapácsnyél olyan kell legyen, ne törje össze az ember kezét. Mondom, én dolgoztam kőbányában, és tudom, hogy hogyan kell dolgozni. Ilyen kondíciókkal és ilyen étellel nem lehet produkciót csinálni. Rám néz, és azt mondja nekem: „Tudod, mit? Mi elvisszük innen a mestert, vedd te át ezt a munkát, és én garantálom, hogy még egy adag ételt fogsz kapni innen a kantinból.” A kőbányának volt egy kantinféléje, ahol az ő munkásaik, funkcionáriusaik étkeztek, de ez sem volt valami nagyon előkelő. A háború után nagyon-nagyon nehezen éltek az oroszok is, ez volt egész Oroszországnak a helyzete, különösen azon a részen, amit a háború sújtott. Mondom: „Hogy gondolja? Hogy én kapjak? Mindenki, ha kap ételt, akkor lehet lesz teljesítmény is, aztán lehet szervezkedni, lehet kovácsműhelyt csinálni, van hozzáértő, vannak lehetőségek. Nehéz munkát végezni ezzel a koszttal nem lehet.” Hosszú alku után vagy a harmadik nap visszajön, és azt mondja: „Hányan vagytok ti itt?” „Körülbelül százan vagyunk.” „Na, fogtok kapni még egy fél adag ételt.” Hát, gondoltam magamban, amit a lágerből kapunk, és amit ezektől is, az már egy jó adag, avval már lehet valamit csinálni. És kezdtek hozni csavarokat is. A végén az addig mindennapos negyven-negyvenöt százalék után százhuszonhat százalékot, a maximum százalékot értük el a munkában. Végezte mindenki a maga dolgát, volt egy asztalos, aki még magához vett egy embert, ők csinálták a nyeleket, volt vagy két kovács, egy magyar és egy német, szóval a munka kezdett menni.

A lágerben, ahol nyilvántartották a munkacsoportoknak az eredményeit, feltűnt, hogy a kőbányában, ahol soha negyvenöt-ötven százalékig nem jutottak el, most fokozatosan lett hetven-nyolcvan, majd százhuszonhat százalék. A csoportvezető az orosz részről – mert mindig orosz katonák vettek át bennünket, ők kísértek a munkahelyre, és ők hoztak vissza a munkahelyről – egy Szajnuro nevezetű volt. Sosem felejtem el, ő egy himlőhelyes, lyukas arcú szibériai fiú volt, de egy nagyon-nagyon jó érzésű, nagyon jóindulatú, sose kiabált, ha valamit akart mondani, mindig odahívott: „Misa, igyi szudá” [’Misa, gyere ide’]. És nekem mondta, hogy mondd meg a fiúknak, hogy ne mászkáljanak ott – meg volt szabva, hogy meddig lehet eltérni a munkahelytől. Egy alkalommal, mikor indultunk a munkahelyre, ez a Szajnuro azt mondja, „Misa, te itt maradsz a lágerben. Az „upravlénya” [orosz, ’upravlenyie’], illetőleg a vezetőség diszpozíciót adott, hogy te maradj a lágerben”. Nem értettem, mi az oka. Mi naivak voltunk, innen kerültünk ki [Erdélyből], mi csak a nyilasoktól féltünk annak idején, vagyis a bitangoktól. Mikor mindenki kiment [a hadifogolytáborból], engem áthívtak a vezetőséghez, kérdik, tudok-e oroszul. Mondom, igen, megtanultam. „Hol tanultál?” „Itt tanultam meg,  a munkahelyen.” Erre azt mondják, ez lehetetlen: „Nye mozsno [’nem lehet’]. Neked olyan jó az ákcentusod, hogy…” Mondom nekik: „Uraim, én erdélyi vagyok, Kolozsvár mellől, szamosújvári. Én nem láttam, nem hallottam egyetlenegy orosz vagy ukrán szót sem, a mi vidékünkön nincsenek oroszok.” „Na, ha így van, akkor ügyes vagy, mologyec, mologyec.” Azt mondja: „Na hallgass ide, hogy miért hívattunk. Itt mi a genfi egyezmény szellemében utaljuk ki az élelmiszert a hadifoglyoknak. Nagy a gyanúnk, hogy ez az élelmiszer valamerre elkerül, vagy legalábbis nem kerül az egész a kazánokba [azaz: üstökbe]. Mi arra gondoltunk, hogy küldjünk oda a konyhára, légy ott, és nézz utána, hogy az anyagot, amit kiutalnak, azt tényleg meg is főzik, ki is osztják-e.” Hallgattam. Rendben van. Nem tudtam mondani, hogy köszönöm a megbízást, annyira nem tudtam én oroszul, és ez már utólagosan jutott eszembe, hogy talán így kellett volna, de akkor nem gondoltam erre.

Másnap reggel öt óra után már ki kellett menjek abba a pavilonba, ahol voltak a konyhák. Ott olyan gőz volt, hogy nem láttam egy méterre sem. Akkor cserélték ki az edényeket, mert kiosztották a reggeli levest, és kezdték kimosni forró vízzel a kazánokat. A szakácsok legalább kilencven százaléka német volt, és hallom németül, pattogó stílusban a kommándánst. Mondom: „A fenébe, ez kell nekem? Nem állok én itt!” Még korán volt, a csoportom éppen kiment, beslisszoltam közéjük, és észrevétlenül én is kimentem a munkahelyre. Ott legalább nem vagyok a drótok mögött, mégis szabadabb a levegő, és másképp telik az idő. Nekem ez megfelelt. Elsősorban azok között az emberek között voltam, akikkel annyi ideig együtt voltam. Másodsorban kaptuk a lágeri kosztot, és kaptunk onnan is egy-egy fél adag kosztot. Itt maradtam a kőbányában, el is felejtettem már, hogy tulajdonképpen én valamikor a konyhára voltam küldve.

Egy nap már munka után voltam, jön a láger politikai részlegének az egyik tisztnője, aki nagyon jól beszélt magyarul. Nagy láger volt, közel tízezer ember volt ott, túlnyomó része német, de sok magyar is, és voltunk vagy százan zsidók is. Látom, üdvözlöm, ő is üdvözöl. „Hogy van, mit csinál?” „Hát – mondom – köszönöm kérdését, jól vagyunk. Most, százhuszonhat százalékot teljesítünk minden nap, úgyhogy megvan a kosztunk aránylag és…” „Hát maga hol dolgozik?” Mondom, a kőbányában. „Várjon! Maga a kőbányában dolgozik? Nem adtak magának egy beosztást a konyhán?” „Jaj, igen – mondom –, ott voltam vagy másfél órát, de nekem az nem tetszik, inkább a munkahelyre megyek ki.” Csodálkozott, mert mások kapnak az ilyen alkalman, viszont én nem akartam meghízni ott a konyhán, mint ahogy a konyhások – mind olyanok voltak, mint valami díjbirkózók. Mellékesen megjegyzem, az első világháború után fogolycsere volt Magyarország és Oroszország között, kiengedtek a Kun Béla tisztjeiből, akik a magyar kormánynak a börtöneiben voltak, és az oroszok kiengedtek helyettük magyar tiszteket, akik az első világháború alatt estek fogságba az oroszoknál [Amikor 1920 júliusában Magyarországon megkezdődött az ún. népbiztosper, Szovjet-Oroszország leállította a magyar hadifoglyok hazaszállítását, és mintegy ezer magyar tisztet internált. A túsznak nyilvánított tisztekért cserébe a népbiztosok kiadatását kérték. A két kormány hosszú tárgyalások után végül 1921. július 28-án a rigai egyezményben állapodott meg a „hadifogolycseréről”. Magyarország hozzájárult négyszáz politikai fogoly emigrálásához, a velük szembeni eljárásokat hivatalosan felfüggesztették, állampolgárságuktól megfosztották őket. A szovjetek cserébe hazaengedték az internált tiszteket és a még kinn maradt több tízezer magyar hadifoglyot (Petrák Katalin: Magyarok a Szovjetunióban 1922–1945, Budapest, Napvilág, 2000, 21–56. oldal). – A szerk.]. Egy ilyen tisztnek volt ez a lánya, tehát mint gyermek jött Oroszországba, nagyon jól beszélt magyarul, így lett ő tiszt egy ilyen lágerben, ahol, mondjuk, vagy kétezer magyar ajkú fogoly is volt. Aztán volt olyan tiszt a politikai csoportban, aki a németektől került ki mint német kommunista, és ezekhez tartoztak a német foglyok, mert propaganda volt a lágerekben.

Legyengültem, s hadifogolykórházba kerültem. Ott volt egy Krémer nevezetű és egy Rosenfeld Lóri, aki szanitéc volt. Ezek ketten, hogy ne tegyenek be a nagy tömegbe, benyomtak egy kicsi szobácskába, amiben két priccs volt – keskeny deszkából összetákolt ágyféle –, az egyiken egy haldokló német, a másikon én. Kaptam két egész vékony lópokrócot. Ez a kórház úgy volt megépítve, hogy az ablak a föld szintjétől csak vagy hatvan centire volt, hogy melegebb legyen. Tele volt patkánnyal. Ahogy besötétedett, elkezdtek járni a patkányok, úgyhogy a fejemre vettem a pokrócnak egy részét, és az egyik patkány megharapta az egyik lábujjamat, nagyon sokáig éreztem aztán a fájdalmat. Rosenfeld Lóri egy fém kasztronban [edényben], jól megrakva, hozott nekem valami rizst. Megkóstolom a rizst, azt hittem, hogy álmodok, ebben a rizsben volt vaj, cukor, vanília, minden, ami finom. Nekiestem, és három perc alatt megettem az egészet. Azután még nyaltam a tálat, nem tudom, mennyi ideig, amíg megjött Lóri, és hozott nekem egy félliternyi teát, amiben cukor volt, hát ilyet nem is tudtam elképzelni, hogy van egész Oroszországban. S hozott egy darab kenyeret, ami olyan fehér volt, mint egy papírlap, rajta egy darab – mondjuk, egy fél gyufás skatulyányi – vaj. Na, megettem azt is. És így tömtek, mindig maradt a konyhán, s adtak nekem is. Amikor már fölépültem, s egy kicsit erőre kaptam, mert nagyon-nagyon jó volt a koszt, ezek dugdostak még egy ideig, amíg lehetett. Mert időközönként szelektáltak, ahogy valaki egy kicsit rendbe jött, azt már küldték vissza a munkalágerbe dolgozni.

Egy idő után beosztottak a konyhára, hogy egy kicsit takarítsak, segítsek. De mi történt? Ott volt vagy száz és valamennyi beteg, de minden éjjel meghalt öt-nyolc, attól függ. A kenyéradagot, a vajadagot és általában a kosztot az előző este bejelentett létszám után hozták, úgyhogy mindig volt pluszban adag. Egy alkalommal látok egy kis zömök, kicsit sántító falusi fiút, be volt utalva ő is mint legyengült, egy nagyon eredeti pofa volt. Na, maradt meg leves, maradt egy darab kenyér pluszban, adtam neki. És ő segített nekem, én segítettem a kiosztónak, ő meg segített nekem, tehát kéz kezet mos. Majd látok egy másikat, egy magas, cingár, lesoványodott, szelídebb kinézésű valakit, de a vonásairól láttam, hogy ez valami jobb kiadás. Amikor jött az adagjáért, kérdem tőle: „Te ki vagy, hogy hívnak?” Mintha most is látnám, magyar honvédzubbony volt rajta. Mondja, hogy Csillag Lászlónak hívják. „Hová valósi vagy?” „Pesti vagyok.” „Hogy kerültél ide?” „Munkaszolgálatos voltam.” „Zsidó vagy?” „Zsidó vagyok.” Na, adtam neki is a megmaradt ételből, a kenyérből, és amit adtak, marmaládét, vajat. Lelki jó barátom lett dr. Csillag László, a Magyar Akadémia levelező tagja, aki jelenleg Pesten él. És együtt rúgtak ki a kórházból, hát nem lehetett ott tartani minket a végtelenségig. Elkerültünk együtt egy olajgyárba, s együtt meneteltünk a munkahelyre. Ő nagyon szerette a kémiát, a végén kémikus lett. Megszerettem az ő egész lényét, rendes volt, igyekezett tisztálkodni. Ez a Csillag László, később megtudtam, jóban lett ezzel a tisztnővel a politikai osztályról. Ezt ha megtudták volna a láger vezetői, mind a kettő Szibériába kerül. De nem tudták meg. Laci hazakerült, és később a nő el tudta intézni, visszakerült ő is Pestre. Találkoztak, időközben Laci már megnősült, de megmaradtak jó viszonyban, és mindig respektusérzettel beszélt a nőről. Pesten maradt, ott is halt meg. Ezt tudom Csillag Lacitól, akit én felkerestem Pesten, még levelezünk a mai napig is. Írt nekem az interneten is.

Amikor kikerültem a kórházból, megint erre a gyenge kosztra kerültünk, ami kora tavasszal kezdődött a csalánlevessel. Csalánleves reggel, csalánleves délben – de már a déli csalánleves valamivel sűrűbb volt –, és este csalánleves. Aki dolgozott, az még kapott hozzá olyan kétszáz gramm árpakását vízben főve, egy picit talán meg is volt olajozva. Mikor már a csalán olyan volt, mint a virgács [erősen szálas], kezdődött az uborka. De nem apró uborka, hanem nagy sárga uborkákból csináltak levest, ebből csináltak főzeléket, s ez tartott egészen, amíg megjelent a káposzta. Amikor megjelent a káposzta, akkor káposzta volt végig, egészen, amíg a csalán megjelent. Babfőzelékről vagy ehhez hasonlóról szó sem lehetett.

Voltak, akik sokkal hamarább hazajöttek, mint én. Hogyha valaki le volt gyengülve teljesen, és már semmi kilátás sem volt arra, hogy valamikor is munkaerő legyen, azt hazaküldték. Lehetett az német, magyar, román. Volt nekem egy esetem. Ezek közül a betegek közül összeállítottak egy csoportot. Egy zsidó volt közöttük, akit úgy hívtak, hogy Meister Bumi, [nagy]váradi volt, ő volt a legidősebb közöttünk, ötvenegy vagy ötvenkét éves volt. Az utolsó percekben őt kivették a menetcsoportból. Rémülten jött el hozzám, mert nekem nyelvérzékem volt, már közel két éve voltam hadifogoly, gagyogtam oroszul. És jön hozzám: „Eisikovits, drága, kérlek, mint az atyaistent…” Szóval, egy olyan dolgot kért tőlem, hogy menjek át a láger vezetőségéhez, és kérdezzem meg, mért nem engedik haza. Hát, mondom, akármi legyen, én elmegyek, megpróbálom. És elmentem. Ott nem lehetett ki-be járkálni a lágerből! Elmegyek az őrhöz az őrszobába, mondom, hogy akarok a lágervezetővel beszélni. Az rám néz. „Igen, a lágervezetővel akarok beszélni!” Amikor látta, hogy olyan határozottan lépek fel, és oroszul mondom, hát átengedett. Odamentem, és azt mondtam: „Goszpogyin. Goszpogyin nácsálnyik [’Parancsnok úr. Főnök úr’]” – nem mondhattam, „továris” [’elvtárs’], mert mi nem voltunk továrisak, nem mondhattuk csak azt, hogy úr „Miért nem engeditek ezt az embert haza? A legidősebb közöttünk. Beteg. Talán azért, mert zsidó? Vegye tudomásul, ez nem harcolt maguk ellen!” Rám néz, már nem emlékszem, mit mondott, de visszatették Meister Bumit a csoportba, és hazament. Ez volt körülbelül 1945 végén. Akkor még nem mentünk el Zaporozsjéból.

Két év után bevagoníroztak. Már reméltük, hogy hazamegyünk, de ahelyett, hogy nyugat felé menjünk, felkerültünk északkeletre Moszkván keresztül, Kalinyin környékére, és ott elvittek egy helységbe, amit úgy hívnak, hogy Novisztroj [Novosztrojka] – tehát új építkezés. Ott erdőirtást csináltunk, és építkezésben dolgoztunk. Itt, Kalinyin körül, lehettünk körülbelül ezerötszáz-kétezer ember, melyek közül háromszáz és valamennyi zsidó [lásd: zsidók szovjet hadifogságban]. Közben volt egy sztrájk a részünkről. Azt mondtuk, hogy igazságtalanul és immorálisan járnak el velünk. Hát én együtt voltam azokkal, akik engem gyötörtek, akik tönkretették az életemet, a fiatalságomat. És az orosz ugyanolyan körülmények között tart engem, mint ahogy tartja azokat, akik ellenük harcoltak, akik gyilkoltak stb. Mert a német SS is ott volt, a német Wehrmacht is ott volt, ott voltak a német tisztek is. Éhségsztrájkot tartottunk öt-hat napig, már aki bírta, volt, aki már a harmadik, negyedik napon összeesett. A kimenetele az volt, amit gondoltam – nem játszhat Oroszországgal két-háromszáz zsidó –, szétdobáltak bennünket, különböző helyekre vittek el munkára tízesével-húszasával, egyeseket be is zártak.

A végén, 1948 júliusában tényleg összeszedték azokat, akik még hadifogságban voltak. Ami előtt hazaengedtek bennünket, az oroszok tiszta inget – még előfordult az is, hogy új fehér inget – adtak, és kaptunk egy-egy zubbonyt. Ki orosz zubbonyt, ki németet, amilyen volt. De tiszta volt, fertőtlenítve volt, és talán mosva. Adtak egy kabátot is – nekem épp orosz jutott –, hogy ne fázzunk, ne betegedjünk meg. Úgy augusztus vége felé itthon voltunk. Tehát négy évet nyomtunk le. Én összesen négy évet és vagy másfél hónapot voltam hadifogságban. Tehát én személyesen összesen hét évet: munkaszolgálatos voltam három évig, és négy évet és valamennyit az oroszoknál.

Abból a társaságból, akik munkaszolgálatosként orosz fogságban voltunk, már csak hárman maradtunk. Az egyik Steiner László, [Nagy]Váradon – ő máshol volt fogságban, őt egy másik csoport vitte el, de együtt jöttünk haza. Egy másik Marosvásárhelyt van, Sauber Bernátnak hívják, ő a marosvásárhelyi zsidó hitközségnek az elnöke. [A Centropa Sauber Bernáttal is készített interjút. – A szerk.] Vele együtt voltam munkaszolgálatos egészen addig, amíg Ozerjanyiban az oroszok szét nem vertek bennünket. Ő aztán Odesszába került, én pedig Zaporozsjéba, de ő is ugyanakkor jött haza, mint én. A kapcsolatot kimondottan nem tartjuk, legutóbb Désen találkoztam vele, mikor a deportálás hatvanéves megemlékezését tartották.

Én először Nagyiklódra mentem, mert tudtam, hogy ott van egy húgom. De ő közben férjhez ment. Úgyhogy eljöttem Kolozsvárra, ott volt egy nagynéném, az édesanyámnak a húga, Jolán, aki megmenekült. A férje, Rosenfeld József Ukrajnában volt, és a legmagasabb fokú inválidusként került haza.

Tehát 1948-ban, lehetett úgy szeptember, amikor Kolozsvárra jöttem. Kolozsvárt, a főtéren, a Mátyás-szobor bal oldalán találkozom Meister Bumival. „Eisikovits, drága Eisikovits, így-úgy, hálás…” Kinyitja a bukszáját, és akar nekem adni tízezer lejt. Mondom neki, „Bumi, ne tedd. Nekem nem kell. Hát én nem…” „De tudod, hogy te mit csináltál velem?” „Hát, hogyne tudnám. De hát ez kötelességem volt.” Egy banit nem fogadtam el, örültem, hogy látom, kérdeztem, mivel foglalkozik, mit keres Kolozsvárt. Azt mondja: „Nekem van egy kis műhelyem, ahol az orvosi fecskendőket javítom. Mert azoknak üvegtubusuk van, a kifőzések után megmennek, tehát megmarad a fémrésze, és én ezeket újjákészítem. És most hoztam le a rendelést, nem tudom, melyik kórház részére, Kolozsvárra.” Így került ő Kolozsvárra. Különben [Nagy]Váradon élt. Már nem hiszem, hogy éljen.

Ugyancsak Kolozsvárt találkozom egy gyermekkori barátommal, Nemes Sanyival, aki eredetileg magyarláposi volt. Különben mint munkaszolgálatos is találkoztam vele Ukrajnában, akkor éppen mezítláb voltam. Mikor ő látta, hogy 1948-ban én élek! Mert már engem rég eltemettek, aki nem jött haza 1945-46-ban, 1947-ben, és csak 1948 augusztusában jelenik meg, az mintha más világról jött volna. „Hát honnan?” És mondom, hogy most jövök. „És hová? Mi a szándékod?” Mondom, még nem tudom. „Gyere Désre, mert engem kineveztek kereskedelmi igazgatónak egy vállalatnál, én alkalmazlak.” És így kerültem Désre, mint tisztviselő dolgoztam körülbelül másfél évig, amíg elkerültem Moldovába [Románia keleti része románosan mondva].

Első dolgom az volt, amikor hazajöttem, hogy tanuljak, hogy fejezzem be az iskolát. Iaşi-ban fejeztem be végül a gimnáziumot, ugyanakkor nősültem, amikor tanultam is. A feleségemmel, Biancával Iaşi-ban ismerkedtem meg. A leánykori neve Pitaru. Ez péket jelent, pékek is voltak valamikor a dédnagyszülei. Iaşi-ban született 1933-ban, egy zsidó családnak az egyetlen lánya. Nagyon jól nézett ki. Eléggé nyomorult helyzetben voltak ők annak idején, amikor én megismertem őket, mert az apjának valamikor földje volt, és egy házuk Iaşi-ban, amit nacionalizáltak [lásd: államosítás Romániában]. Beiratkozott az orvosira, de hamar kitették mint nem megfelelő szociális származásút – „origine socială necorespunzătoare”. Volt egy testvére, aki nagyon fiatal korában kikerült Izraelbe, megtanulta az elektromechanikát, és egy híres specialista lett az üzemek energiaellátásában. Izraelben megváltoztatta a nevét Paz Amnonra. Voltam is nála egyszer Rison Lecion városban, hát egy olyan műhelye volt és anyagraktára, mint Kolozsvár egyik vasúti váróterme. Sajnos ő meghalt 1999-2000 körül.

A feleségem ügyes asszony volt, ami a szakmáját illeti. Könyvelő volt. Volt nekem egy ismerősöm, akit én valamikor nagyon segítettem, és az igazgatója lett Iaşi-ban a süketnémák iskolájának. Elmentem hozzá, és azt mondtam neki: „Dragă domnule Barbu…, drága Barbu úr – mert úgy hívták –, nézd, a feleségemet szeretném a munka mezejében elhelyezni. Tudsz segíteni?” „Domnu’ Eisikovits…, Eisikovits úr, önt, hogyne. Kérem, küldje ide, és…” A végén főkönyvelő lett ott.

Az én munkám nem volt kellően értékelve, úgyhogy nem is szívesen beszélek róla. Először a néptanácsnál dolgoztam Iaşi-ban, de kineveztek a tartomány [lásd: területi átszervezés Romániában 1952-ben] kereskedelmi szekciójának az igazgatójává. Nem akartam elfogadni, mert tudtam, hogy mi a kereskedelem, megtanultam én ezt Marosvásárhelyt annak idején. Itt meg egész más alapokra volt helyezve, itt a kereskedelem egy fejére állított piramis volt. Addig, amíg mindig a piac diktálja az ipart, a múlt rendszerben az ipar diktálta a piacot. Tehát ők bizonyos árucikkeket csináltak, amit nem kerestek. Vagy annyit csináltak, és olyan primitív módon, hogy nem kellett senkinek. Nagy volt az elégedetlenség. Akik a kereskedelemben dolgoztak, azok [a hivatalos szervek által] le voltak értékelve, azok mind spekulánsok voltak. És én nem akartam ilyen körülmények között igazgató lenni. Ezt nem mondhattam meg, hanem azt mondtam a néptanács elnökének, egy Nistor Constantin nevűnek: „Elnök úr, ez számomra egy túl nehéz feladat, nem fogok tudni eleget tenni az elvárásoknak. És nem akarom magam kompromittálni, és önt se megharagítani.” „Mit beszélsz, hát nem ismerünk mi téged?” „Engedjék meg, hogy még gondolkozzam.” De én határozott voltam, viszont nem lehetett azt mondani, „Nem megyek”. Tehát meg kellett ezt olyan formában magyarázzam, hogy nem vagyok én képes az ilyesmire. De én tudtam a zsidó családoknak a struktúráját. A kereskedelemben voltak még zsidók. Általában a zsidó családoknál az volt, hogy a férfi kereste a szájba valót, és az asszony otthon volt,és vigyázott a gyerekekre, nevelte őket stb. De a múlt rendszerben nem létezett ilyesmi. Ott mindenki kellett dolgozzon, hogy megéljen valamennyire.

1957-ben a városgazdálkodási vállalatnak lettem a vezetője. De ott volt néhány zsidó alkalmazott, mérnökök, építészmérnökök, könyvelők, akik kérvényt nyújtottak be a rendőrséghez, hogy emigrálhassanak Izraelbe. Ezeket normális körülmények között ki kellett volna vegyem a funkciójukból. Én meg nem vettem ki őket, nem akartam tudomást venni róla. Jöttek hozzám, és mondták diszkréten: „Igazgató elvtárs, benyújtottam a papírokat az elmenetelért, mert a családom…” „Mondtad ezt valakinek?” „Nem.” „Akkor végezd a dolgod.” Egy idő után ez kitudódott, és akkor jöttem én át ide, Erdélybe.

Egy ideig nem voltam párttag. Amikor kineveztek a néptanácsnál szekciófelelősnek, akkor eljött hozzám – sose felejtem el – az alelnök, azt mondja nekem: „Eisikovits elvtárs, ön nem párttag?” Mondom, nem. Azt mondja, menj gyorsan, csináld meg a papírjaidat, és iratkozz be a pártba. Elmentem hamar, és szóltam a párttitkárnak – aki véletlenül egy zsidó volt –, hogy Balaban, az alelnök küldött, hogy légy szíves, csináld nekem meg a dossziémat, hogy párttaggá nevezzenek ki. Esküszöm az életemre, hogy ez így volt! És természetesen párttag voltam, amikor igazgató voltam, a tartomány kereskedelmi szekciójának igazgatója. De lehettél párttag, lehettél akármi, amikor ki akartak rúgni, kirúgtak. Az 1960-as években volt már egy tendencia, hogy le kell váltani a kisebbségeket a különböző funkciókból. Elsősorban kirúgták az összes zsidót a „Comitetul Central”-ból, a Központi Bizottságból. Kirúgták a magyarokat és a szerbeket is, különösen mint Tito-barátokat. Akkor aztán kivették az összes zsidót a hadseregből, a szekuritátéból, a minisztériumokból, nem lehetett zsidó tudom is én, milyen szekció- vagy szektorfelelős sem [lásd: párttisztogatás Romániában].

De nálam még volt egy eset. Egyszer Bukarestben voltam a sofőrrel együtt. Reggel bekopogtatott egy illető a szállodaszobámba. „Sunt căpitanul cutare cutare, caut pe tovarăşul Eisikovits. Dumneavoastră sunteţi?” [’Ez s ez a kapitány vagyok, Eisikovits elvtársat keresem. Ön az?’] „Igen.” Ez egy szekus kapitány volt. Azt mondja nekem: „Mi járatban itt, Bukarestben?” „Mi járatban? Hát jöttünk, mert dolgunk van, egy vállalatnak vagyok a felelőse, és problémáink vannak itt.” Azt mondja: „Jó, hagyja a problémákat. Beszéltünk a iaşi-i párttitkárral, mondtuk neki, hogy szükségünk van magára, és azt mondta, hogy nyugodtan vegyenek igénybe.” Azt mondja, hogy jöjjek le vele, mert el kell menjünk egy bizonyos irodába. Mikor lementem, mondom a sofőrömnek – Endes Antinak hívták, egy nagyon jóravaló magyar fiú volt Iaşi-ból: „Anti, én el kell menjek, te várj meg itt, mert vissza fogok jönni.” És beülünk egy nagy, fekete Volgába. Ott volt a sofőr, mellette ült ez a kapitány, énmellém meg beült két tiszt. Civilek voltak. Én a középen. És megyünk. Kérdem, hová megyünk. Azt mondja, „nem messze”. Egyszer csak kinyílt egy vaskapu, s bementünk oda. Bevisznek egy irodába, hogy várjak ott. Az irodában nem volt csak egy íróasztal és két szék. Az egyiken egy muki kellett üljön, a másikon én. Egy idő után, miután nem jön senki, kijövök abból az irodahelyiségből. S meglátott egy tiszt. Mondja, menjen csak oda be, mert mindjárt kell jöjjön a nem tudom, milyen őrnagy elvtárs. Tényleg, miután visszamentem, percekre rá bejött az őrnagy. Kérdi, kivel van nekem itt kapcsolatom. Mondom, ilyen s ilyen vállalattal, a minisztériummal, felsorolom neki a dolgokat. Azt mondja nekem, hát a bankkal milyen összeköttetésem van. Mondom, semmilyen. „És mégis, maga jár a bankba, volt a bankban.” Eszembe jutott, tényleg voltam a bankban. A banknak az egyik igazgatója egy Nóti nevezetű volt, aki a nagybátyám – Eisikovits Móse – feleségének volt a nagybátyja. És én mikor mentem oda? Mikor megérkeztem Bukarestbe, és el volt az összes szálloda foglalva, mert kongresszus volt. Akkor elmentem Nótihoz, mert volt a banknak egy bentlakásféléje, és kértem, hogy engedje meg, hogy ott háljak. „Másvalami?” Mondom, „másvalami semmi”. „De, volt még ön a bankban.” Mondom, „igen, úgy emlékszem, vagy kétszer történt ez meg”. „És Nóti elvtárssal milyen társalgása volt?” „Semmilyen társalgásom.” „Hát honnan ismeri?” Mondom, Désről. Hogyhogy? Hát, mondom, úgy, hogy a nagybátyám feleségének a nagybátyja. „Igen, és milyen emberek?” Hát, mondom, becsületes emberek. „Becsületes emberek!” Mondom, „igen, én úgy ismerem”. Erre azt mondja nekem: „Hát nem is olyan becsületes ember.” Mondom, én annyit tudok, hogy illegális kommunista volt, de nem tudok róla egyebet. „Mégis, gondolkozzon!” „Uram, nincs mit gondolkozzak.” Azt mondja nekem: „Hát, maga az a tény, hogy maga is zsidó és ő is zsidó…” Mondom, „őrnagy elvtárs, ebben a témában nem tudom, melyikünknek van tanulnivalója a másiktól!”. Ha nem így mondtam, úgy éljek, mint ez a csésze! Nem volt miért féljek, számomra ő nem volt semmi. Én igazgató vagyok már vagy tíz éve, végzem a dolgomat becsületesen, és jön ez nekem itt mesékkel. „Csinált ő a bankban egy nem épp jó dolgot.” Mondom én neki, „ha nem csinált jó dolgot, nem csodálkozom”. „Hogyhogy?” Mondom, „tudja ön, hogy az ő foglalkozása szabó? Igazgatóvá tették a bankban? Aki odatette, az követte el a hibát. Őrnagy elvtárs, ha szövetkezethez vagy az Ucecomhoz tették volna elnöknek, megfelelt volna [Ucecom az Uniunea Cooperativelor Meşteşugăreşti rövidítése, ez magyarul Kézműves Szövetkezetek Egyesülete – A szerk.].De aki a pénzkibocsátásnál elnökké tette, úgy gondolom, az követte el a hibát, ő a felelős. Biztos vagyok abban, hogy ő tudatosan semmi rosszat nem tett”. Erre kinyílik az ajtó, és bejön egy alezredes. „Na, hogy megy?” „Păi, nu cooperează.” [’Hát, nem működik együtt.’] Mondom, „Elvtárs, mit jelent az, hogy nem működök együtt? Mit működjek együtt, elvtárs? Annyit mondhatok, hogy a Nóti asztalán láttam egynéhány klasszikus marxista, leninista dolgozatot. Meg vagyok győződve, hogy ő azokat nem tudta használni, mert nem volt hozzá képessége. De ott tartotta, mert…”. Ezt beírta. Mindazt, amit mondtam pozitívat, azt nem írta a bitang. Ezt utólagosan tudtam meg.

Gondoltam utólag, hogy ez az én közre nem működésem is hozzájárult ahhoz, hogy engem 1968-ban, közel tizenkét évi igazgatói munka után kirúgjanak. Mondjuk, az is egy hiba volt az ő szemükben, hogy a zsidókat nem tettem ki, és nem is közreműködtem, ezért a barátaim azt mondták, hogy jobb lesz elmenni [Iaşi-ból]. Volt egy Fischer Laci nevezetű volt osztálytársam, akit Floriannak hívtak Kolozsvárt, megváltoztatta a nevét, és ő volt ott a szekuritáté gazdasági osztályának a vezetője. Vele is találkoztam, és mondtam neki: „Nézd meg, hogy jártam.” Azt mondja: „Menj el onnan, te! Sose lehet tudni, melyik tekergőnek mi jut eszébe. És te még a kanálisnál veszed észre magad mint cionista vezető [Eisikovits Mihály a Duna-csatornára utal, ahova kényszermunkára vitték a politikai foglyokat. – A szerk.].” Közvetlenül akkor nem jöhettem el, kaptam egy új beosztást egy idő után, egy építkezési szövetkezetet – Cooperativa de construcţii – vezettem, de igyekeztem, hogy onnan elmenjek, mert nyugodtabb akartam lenni. Nagybányát azért választottam, mert itt volt egy nagynéném, Bertuska, apám egyik húga. Itt azt kérdezték, hogy miért jövök ide. Mondom, én erdélyi vagyok, és vissza akarok jönni Erdélybe.

1971-től itt dolgoztam,Nagybányán, és meg voltam becsülve. Mindjárt kaptam lakást, mindjárt kaptam egy megfelelő fizetést. Átvettem egy építkezési vállalat vezetését, és annak voltam az elnöke 1975-ig, amikor nyugdíjba mentem.

1986-ban elkerültem Kolozsvárra. Örököltem ott egy házat kétszáztíz négyzetméter kerttel, nyolcvan négyzetméter udvar, amiben benne volt az épület is, azt rendbe kellett volna hozni, de nem volt akkor pénzem, és eladtam 27 millióért. 1988-ban visszajöttem Nagybányára, és megvettem a jelenlegi lakásomat 16 millióért, még ráköltöttem egy milliót, mert rendbe kellett hozni.

Két lányom van, a nagyobbik, Lívia 1953-ban született, a kisebbik, Rodica 1959-ben. Mind a kettő angoltanárnő, diplomával. Időközben elváltunk a feleségemmel, annak idején az volt a probléma, hogy én másképp gondoltam el a gyerekek jövőjét, ő meg akarta, hogy okvetlenül menjünk ki Izraelbe. Én akkor nem láttam helyesnek az időpontot addig, amíg a gyerekek tanulnak, egyik a kilencedik osztályban volt, a másik meg egyetemen volt másodéves, és mind a kettő nagyon jól tanult. Vegyem őket ki, és vigyem őket nem tudom, hová? Ki biztosítja nekem azt, hogy fogom tudni taníttatni őket? Mert Izraelben pénzbe kerül a tanítás. De ő kiment, mert az egész családja kiment. És azt hitte, hogy én utána fogok szaladni. Megmondtam, nem mehetek, most nem olyan a helyzet. „De, majd eljösztök ti is. Nekem muszáj mennem. Anyám nagybeteg, Iunica nagybeteg, valaki kell velük menjen.” Mondom: „De családod van, drágám. Családod van itt, gyerekeid.” „Hát, a gyerekek egészségesek, és…” Az 1970-es évek végén ment ki, nem tudnám megmondani pontosan, mikor. Mindegy. Most már nyugdíjas, könyvelő volt egész életén át Kirját-Attában, ahol él. A viszony köztünk jó, tegnap is fölhívott telefonon.

Úgyhogy itt maradtam a két lánnyal, a nagyobbik már menyasszony volt, az apatársam orvos volt Iaşi-ban. Mind a két lányom Iaşi-ban elvégezte az egyetemet, és angoltanár lett mind a kettő. A kisebbik 1984 körül ment ki Izraelbe, a nagyobbik lányom Amerikába valamivel azelőtt, az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején. .Az úgy volt, hogy kaptak egy jegyet Jugoszláviába a férjével együtt, nyaralni, és onnan átsétáltak Olaszországba, volt egy egynapos vagy kétnapos kirándulás. Elmentek oda, és elfelejtettek visszajönni. Ottmaradtak, dolgoztak. A vőm egy garázsban dolgozott, a lányom meg egy vendéglőben edényt mosott. De viszont ott senki se tudott angolul, s amikor jöttek az angolul beszélő vendégek, akkor a lányom kellett velük beszéljen. És egy alkalommal, amikor egy ilyen vendégcsapat volt, beszélgetett az egyik hölggyel, aki kérdezte, hogy kicsoda, micsoda, mit keres ott, és ő elmesélte. Azt mondta: „Hallgass ide, ha elérkezel New Yorkba, keress fel engem!”, és megadta a névjegykártyáját. És tényleg, mikor odakerült, felkereste, és mindjárt alkalmazták is a Tiffany ékszerüzletben. Most egy másik vállalatnál dolgozik,számítógépen. A férje, Salamon Silviu, építészmérnök. [Gyerekük nincs.]

A kisebbik lányom férje Matis Eduard, műépítész, ő is romániai, mikor kimentek, már össze voltak házasodva. Két gyerekük van. Roni, a nagyobbik 1981-ben született, Eden, a kicsi 1995-ben, ő pontosan harmadik osztályos. Roni Kirját Bialikban lakik – ez már szinte össze van kötve Haifával –, de Haifán dolgozik, kozmetikai cikkeket forgalmaz.

1989 előtt általában azoknak a zsidóknak, akik párttagok voltak, nem volt szabad kapcsolatot tartaniuk külföldiekkel, a rokonokkal. De az izraeli rokonokat elnézték valahogy, mert hát úgy nézték, ezek Auschwitzból menekültek meg, és na. Tehát például, hogyha nekem Svédországban volt az öcsém, a kapcsolatom indirekt volt meg vele, Izraelen keresztül, a húgomon keresztül. A nagyobbik lányomról az apatársamon keresztül tudtam, aki Iaşi-ban volt orvos.

1968-ban elhatároztam, hogy elmegyek Svédországba. Kaptam meghívót az öcsémtől, mert így kellett [lásd: Románia – utazás]. Elmegyek, leteszek egy kérvényt a rendőrséghez, és kérem, engedjék meg, hogy meglátogassam az öcsémet, aki Svédországban él. Hát, körülbelül tíz napra rá kapok egy választ: „Nu se aprobă.” [’Elutasítva.’] Ahogy ezt kézhez kaptam, vettem egy fél ívet, és a következőket írtam [románul]: „Parancsnok elvtárs, Hitler és Horthy tönkretette a családomat. Csodával határos módon életben maradtam, én és az öcsém, aki Svédországban él. Úgy gondolom, a Román Szocialista Köztársaság kötelessége hozzásegíteni ahhoz, hogy találkozhassam öcsémmel 26-27 év után, nemhogy megakadályozzon. A fentiek igazságos megoldásában bízva aláírom.” Se tisztelettel, semmi hasonló. Egy hét múlva hívtak, és megkaptam az útlevelet. Honnan tudom, hogy épp 1968-ban? Mert elindultam szépen, és Pesten voltam pont, amikor megtörtént a cseh lerohanás [Eisikovits Mihály a Varsói Szerződés csapatainak 1968. augusztusi csehszlovákiai bevonulására utal. Lásd: prágai tavasz (1968) – A szerk.] Megállt a vonat, nem ment semmi vonat tovább. Akkor nekem nem volt mit csinálni, Pesten találkoztam egy barátommal, egy Frank Tibor nevezetűvel, akivel együtt voltam hadifogoly. Kijött az állomásra, elmentem hozzá, másnap egy vonat jött Romániába, felültem rá, és visszajöttem. Mikor a dolgok lecsendesedtek, akkor megint megyek a rendőrségre, és kérem az engedélyt, hogy elmehessek. „De volt, elvtárs, nem volt?” „Voltam, valóban voltam, de nézzék meg, meddig jutottam el! Az események miatt úgy gondoltam, hogy a helyem mégis a családom mellett van.” Aztán megkaptam, és el is jutottam Svédországba.

Bevallom nagyon őszintén, hogy nekem annak idején, 1948-ban, miután hazaérkeztem, nem sokra rá, felajánlották, hogy menjek ki Izraelbe. Egy másik barátom, Waldmann Bumi, akinek én mentettem meg az életét, hívott, hogy menjek Amerikába, ő ki is ment, és egy nagyon gazdag ember lett. De én azt mondtam, hogy sehova nem megyek. Nagyon fáradt vagyok, annyit mentem, jártam jobbra-balra, itt azt mondják, hogyha becsületes vagy, végzed a munkádat, akkor meg leszel becsülve. Hát én nem tudom magamat becstelennek, nem tisztességesnek, lustának, tehát én nincs miért menjek, én nem kell elszaladjak. Én itt maradok. Itt születtem, ez a nyelvem, itt végeztem valami iskolát is, itt vagyok itthon. Ez volt a felfogásom akkor, és nem mentem. Akkor megnősültem, az államnál voltam alkalmazva, aztán gyermekeim lettek, a gyermekeimet taníttatni tudtam, pénz nélkül, a gyermekeimnek diplomát, kenyeret akartam biztosítani. Amit nem voltam biztos, hogy Izraelben meg tudok csinálni. Mert Izrael egy kapitalista ország, így gondoltam, és ott fizetni kell. Én meg csak becsületesen tudok dolgozni, és nem tudom, hogy az elég-e ott. Annak idején így gondoltam. Tévedtem. Sőt, rájöttem később, nem elég a becsület, nem elég a tisztesség, nem elég a szorgalom. Egy vállalatot vezettem, ami gyarapodott, és aminek konkrét eredményei voltak, amit állandóan elismertek, mert mindég prémiumban részesültem. Olyan prémiumokat kaptam, mint amit az egyetemi rektor kapott, kezeken meg lehetett számolni azokat, akik kapták ezeket a prémiumokat minden három hónapban. Én kaptam.

Először az 1960-as években voltam Izraelben. Hogy milyennek tűnt nekem? Hát én őszintén mondom, csak szépet láttam. Különösen szépet láttam abban, hogy végre van egy hely, amit a zsidók sajátjuknak mondhatnak. Én eleinte nem ezen a beállítottságon voltam. Akkor még nem volt se úgy rádió, nem volt tévé, nem mutattak be semmit, amit írtak, azt írtak – mindenki a saját szemszögén vagy az érdekén keresztül ír –, kevés volt az objektív újságíró. És szinte hittem abban, hogy egy nemzetközi jog fogja majd megoldani a zsidók problémáját is. Aztán rájöttem, hogy messze vagyunk, olyan messze vagyunk, mint ide a Mars. És rájöttem, hogy a népeknek kell egy otthona legyen, és mindenki az otthonának azt a formáját szervezze meg, ami nekik a legjobb, ami nekik a legmegfelelőbb. De tekintettel lenni a környező világra! Nem mondhatom azt, hogy függetlenek lehetünk, és nem érdekel, mindenki csinál, amit akar, és én is csinálom, amit én akarok. A kölcsönös függés (és nem a függetlenség) kell domináljon, de természetesen becsületes módon.

Amikor láttam, hogy ott milyen építkezés folyik, milyen a lendület minden téren! Mutattak nekem helyeket, ami valamikor puszta hely volt, és mára már banánültetvény, datolyaültetvény. Olyan erdők vannak, olyan gyönyörű dolgok vannak! Itt ezrével tenyésztik a pulykákat, amott egy Klein nevezetű ismerősömnek, aki Szamosújvárról került el, hetven tehene volt, és azt mondta nekem, az a tehén, ami nem adja meg legalább a harmincöt liter tejet, az már nem tehén, azt már nem használják tehenészetre. És mikor láttam, hogy milyen formában fejik! Szóval, ezek az emberek, akikről azt mondták [a nácik], hogy semmire se valók, otthonokat építenek, mezőgazdaságot. Amikor láttam azt az élelmiszerpiacot, hogy az hogy nézett ki, azt a bőséget! Ezt egy pájeszos zsidó csinálja, a másikat egy volt rőfös csinálja, a harmadikat egy tudom is én, volt kerékgyártó csinálja. Akkor azt mondtam, hogy mégiscsak valami varázs van. És azonkívül az emberek nagy része tanult valamit a második világháború után. Mert ez a lényeg! Nekünk és számomra nem az a fontos,  hogy sírjunk, hogy sajnáljatok bennünket. Ne sajnáljatok, ne! Vegyétek tudomásul, hogy ezek történtek, és ezek a dolgok nem szabad még egyszer megtörténjenek! És ezt meg kell tudja Feri, Pista, Vasile, Lenuţa, Marika, és mindenki meg kell értse, hogy más körülmények között kell élni, és nem szabad előítéletekkel élni, hanem közös respektussal.

De nem akarok elfogult se lenni, mert ugyanakkor, amikor ilyen szép dolgok vannak Izraelben, tudom azt is, hogy vannak bitangok is. Tudom, és meg vagyok róla győződve. Mert vannak a zsidók között is olyanok, sajnos nem kevés van belőlük, akiknek bizony nemcsak huszonötöt húznék a derekára! Mert a zsidók is csak emberek. Vannak közöttük becsületesek, vannak tehetségesek, de vannak gazemberek is. Tehát amikor azt mondja valaki, hogy zsidó, ha nem lát bennük embert, már tévedett.

Voltam egy gyönyörű szép kibucban, Haifától nem messze, úgy hívják, hogy Dália, a dália virág után van elnevezve. Valamikor mezőgazdasággal foglalkozott, ma az egyik legnagyobb vegyészeti művet vezetik ott, különböző vegyszereket, közöttük a legjobb mosóporokat, mosószereket, festészethez szükséges dolgokat csinálnak. Azt mondja nekem Heisikovits Jóska [Az apai nagyapák első unokatestvérek voltak. – A szerk.], aki a kibuc alapító tagja: „Látod ezt az erdőt?” „Látom.” „Mikor mi idejöttünk, kopár föld volt, tele kövekkel. Összeszedtük a köveket” – és megmutatta nekem, hogy hogy vannak a kövek gúlába rakva egy helyre, és egy hosszú, végtelen kerítést csináltak a kőből. Azt mondja: „Annak idején bádog barakkban éltünk. Képzeld el, ebben a melegben bádog barakkban lenni. Skorpiók és kígyók voltak. Nézd meg, ma erdő mindenfelé.” Az erdőnek egy részén, ami előtt bemegyünk, egy gyönyörű, nagy épület. „Mi van ott?” „Ott a koncertterem.” „Koncertterem?” „Igen. Ide jönnek időközönként filharmonikusok, különböző zenekarok. Olyankor értesítjük a környező kibucokat, és jönnek koncertre.” És akkor láttam a lakásukat, hogy hogy néz ki a lakása egy kibuctagnak. Hogy milyen nagy a lakás, az attól is függ, milyen nagy a család. Van, akinek négyszobás lakása van. A legkisebb kétszobás lakás előszobával, fürdőszobával. Aztán elmentem vele, láttam a napközi otthont, láttam elemi iskolát. Láttam a tornatermet, de annak olyan méretei vannak, hogy nemzetközi versenyeket is le lehet benne bonyolítani. Mikor ezt is láttam, elmentünk ebédelni. Egy nagy vendéglőszerűség, többféle menüvel, és a kibucból vannak kijelölve sorra, hogy aznap ki szolgál fel, ki milyen munkát végez. Azóta vagy négyszer, ötször voltam Izraelben. Az idén is voltam.

Arra, hogy kiköltözzek Izraelbe, későn, nagyon későn gondoltam, miután már nyugdíjba kerültem. Időközben egyéb történt, családi problémák, ami leállított. Sőt, meg is van az engedélyem nekem a kiutazásra. A repülőjegyet ingyen adja az izraeli állam annak, aki ki akar vándorolni. Ahogy odaérkeztél, mindjárt állampolgár vagy, és kapsz egy összeget addig, amíg megállapítják, milyen kategóriába soroljanak be a nyugdíjjal kapcsolatosan. Nem könnyű az átköltözés. Én nagyon féltem a melegtől, nem bírom a meleget. Nem tudom, hova költöztem volna, mindenesetre szerettem volna közel lenni a lányomhoz és a húgomhoz. Mindenesetre, én láttam ezeknek az idősebb új bevándorlóknak az otthonát. A volt anyósom, például. Voltam nála, Naharijához közel egy szállodaszerűségben kapott egy szobát előszobával, fürdőszobával, és természetesen az étkezése biztosítva van. Van egy nagy közös étkezde, ahol csoportokban étkeznek, ezek magyarok, azok románok, azok, tudom is én, franciák. Mert nyolcvanegy országból érkeztek oda zsidók! Éppen egy diskurzusom volt egy nővel, aki Izraelből jött vissza, látogatóban volt a fiánál. Itt a férje kémikus volt, jól bírják magukat. Azt mondja: „Tudja, azt nem szeretem ott, hogy az egyik román zsidó, a másik magyar zsidó, a harmadik orosz zsidó, a negyedik, tudom is én, német zsidó.” „Hallgasson ide, hölgyem, magának igaza van, hogy nem tetszik, de egyebet kell megértsen. Egy nemzet nem születik újjá egyik napról a másikra, még akkor sem, ha ugyanabban a házban vannak. Mert egyik eljön a spanyol bagázsijával és a spanyol szokásokkal, a spanyol ételekkel, a Magyarországról eljött az okvetlenül akarja a magyar ízeket. Ugye? Azok, akik Etiópiából jöttek, azok más ételt esznek, más szokásaik vannak, és azok, akik Marokkóból jöttek, azok félig arabok, arab szokásokkal, a ruházatuk más, a nyelvük más, az étkezésük más. De a gyerekek, a román zsidónak, a magyar zsidónak, a nem tudom, melyik zsidónak a gyermeke egy iskolába járnak. Összebarátkoznak. Meg is szerethetik egymást, és aztán lehet egy gyermekük, aki csak héberül beszél vagy angolul. És így fog kialakulni és újjászületni a nemzet.”

Régen mindenki otthon, a családjával ünnepelt. Most például éppen az öcsém meséli, náluk nagyon sok az öregotthon, úgyhogy kollektív vacsorák is vannak. Itt, [Nagy]Bányán is kollektív vacsorák vannak mostanában a hitközségnél. Az otthonomban én [egyedül] csinálhatok valamit az ünnep [Pészah] alkalmából? Nem. És úgy, mint én, vannak még, nem tudom, húszan. És akkor összegyűlünk – ez központilag, a bukaresti Federációtól [a romániai hitközségek szövetségéről van szó] dirigálva és fizetve van, és mindenki ott étkezik a hitközségnél hét napon keresztül. Nyolc étkezés van, első este és következő hét napig ingyen étkezés húsvétkor. Aztán van, amikor szombatonként van egy-egy falatozás, miután kijövünk a zsinagógából. Miből áll az? Mindenkinek megvan a terítéke, egy pohárka pálinka, ahhoz szükséges szendvics, ez-az. Azután van egy zsidó tradicionális étel, az lehet tojásos hagyma – de nemcsak tojás hagymával, hanem ahhoz adnak egy kis olajat, és megízesítik – kenyérrel, akkor egy pohár bor vagy egy pohár sör, egy feketekávé és valami tésztaféle [sütemény]. Ez majdnem minden szombaton van. Például ezelőtt két héttel én adtam [saját költségből] ezt a meglevőknek [a többi hitközségi tagnak, akik jelen voltak]. Nem kötelező, de aki akarja, az idejében bejelenti. Megjegyzem, itt én vezettem ezt be. És akkor mások is csinálják. Ilyenkor, normális körülmények között, ha van egy vezető személyiség, aki tud valamit a Talmudból, a [zsidó] történelemből és ami aktuális, arról esetleg beszélhet. De sajnos ilyen nincsen, mert az ilyenek kihaltak. De jó néven veszik ezt a kiddusnak nevezett áldást. Ezt [a közös étkezést] én legalább négyszer csinálom egy évben. Ez nem kevesebb mint öt-hatszázezer lejbe [13–15 euróba] kerül. Mert nem vagyunk sokan. Az én esetemben van egy nagyon bájos, jóindulatú hölgy, a raktárnokunknak a felesége, aki tudja azt, hogy én egy egyedül élő fráter vagyok, ajánlkozik, hogy megcsinálja ő ezeket a dolgokat. Én odaadom a pénzt, a pálinkát viszem, a cukrot viszem, a kávét viszem, néha még a kenyeret is. De én például ikrát [kaviár] veszek, csinálok mindenkinek vagy két szelet ikrás kenyeret, és veszek még kenősajtot. És akkor úgy négy szelet jut egy-egy embernek a cujka [pálinka] után. Mondjuk, nem az a lényeg, hogy valakit meghizlaljak, hanem a cél az, hogy meleg hangulatot keltsek.

Van itt Nagybányán egy Pro Iudaica nevű vallási szervezet. Ennek a vezetője egy teológiát végzett férfi, ő magyar, a felesége román, egy roppant bájos ember. Merthogy Pro Iudaica szellemet vallanak, szimpatizálnak, ismerik a zsidó vallást, és csináltak egy nagyon-nagyon kedves előadást az Eszter-történet alapján, és eszükbe jutott, hogy meghívják a hitközséget is egy Purim ünneplésre. Eljöttek a hitközség elnökéhez, Shalik Nachmanhoz, ő meg vonakodott. De véletlenül megkérdezett engem, hogy mi a véleményem. Mondtam: „Hallgasson ide, uram, ha ma valaki magának kezet nyújt, annak fogja két kézzel meg a kezét.” Meghívtak egy ilyen ünnepségre – nekünk nincs módunkban ilyesmit rendezni, semmi ifjúságunk nincsen. Hát annál inkább elmentünk. És nagyon szép volt. Egy olyan kedves előadás volt, hogy esküszöm, engem a könnyekig meghatott, amikor láttam azokat a kisebb-nagyobb gyerekeket kórusban énekelni a különböző zsidó melódiákat. Hogy létezik ilyesmi? Mikor létezett ilyesmi? Amikor a gyerekekbe már csecsemőkorban beoltották az antiszemitizmust, akkor van egy másik, aki pont az ellenkezőjét csinálja, aki felismeri, hogy ezek is emberek.

Hallottam, hogy a katolikus templomnak, ami a Nagyváradi park bejáratánál van, a falára fölhelyeztek [2004. október közepe körül] egy emléktáblát Reviczky ezredes ténykedéséről. Tudniillik azt a templomot a zsidó munkaszolgálatosok építették. Reviczky, hogy ne küldje Ukrajnába, próbálta foglalkoztatni az embereket. Nekem volt egyszer a kezemben egy fénykép, ami mutatja, hogy a zsidó munkaszolgálatosok ássák és hordják ki az alapzattól a követ. Reviczky embereket mentett meg! A szó szoros értelmében. Tehát már nagyon régen illett volna az emlékére vagy egy utcát elnevezni itt, Nagybányán, vagy legalábbis egy emléktáblát helyezni arra a házra, ahol ő lakott. Hát nem csinálták.

Okvetlenül meg kell említenem azt is, hogy nem lehet elítélni egy egész népet. A második világháború alatt voltak olyanok is, mint Reviczky, volt például egy Rácz Béla és még sokan mások. Azonkívül vannak az anonim hősök, akikről nem tud senki, mert csak falusi ember volt, mint például az a szamosújvárnémeti ember. Reviczkyt 1946-ban, miután a zsidók visszajöttek, főleg azok, akik az ő fennhatósága alatt voltak munkaszolgálatosok, elkezdték keresni. Megtudták, hogy Pesten van, egy széntelepen dolgozik munkásként, mert mint volt tiszt, nem ismerték el a rangját, nem ismerték el a jogait. Ezek, amikor megtudták, mindjárt elmentek a Magyar Kommunista Párthoz, nem tudom, ki volt akkor ott. Abnormálisnak tartották a helyzetet, megmagyarázták, hogy egy igazságtalanság történik, mert ez az ember egész másképpen viselkedett [a II. világháború alatt]. És akkor visszaadták neki a rangját, az ezredesi rangot, visszakapta a lakását. Először elhozták ide Nagybányára, Nagyváradra, Kolozsvárra, és megünnepelték. Izraelben az úgynevezett „Igazak nagy kertjében” [a Jad Vasemben] egy szép fát ültettek számára. Azonkívül Izraelből kapott fix fizetést minden hónapban. És nemcsak ő. Természetesen, akikről tudnak, hogy segítették a zsidókat, azok kaptak kárpótlást, illetőleg a Jad Vasemnél is nyilván vannak tartva, az „igazak erdejében” ott vannak ezek az utak, ahová fákat ültettek az emlékükre, és bizony kapták a havi járulékot, hogy tudjanak emberként élni. Tehát voltak ilyenek is, és különbséget kell tenni ezek és azok között, aki minden ok nélkül verte, ütötte vagy agyonlőtte a zsidót. Ezt kell tudja a zsidó is és a nem zsidó is. Meg kell érteni, és értékelni ezt!

Prof. Dr. Franziska Smolka
Wien
Österreich
Datum des Interviews: November 2004
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Franziska Smolka, Franzi von ihren Freunden genannt, empfing mich mit großer Freude. Den Kinderarzt Timothy Smolka, ihren Ehemann, hatte ich bereits interviewt. Seit dem Tod ihrer Mutter, der bekannten Rechtsanwältin Dr. Philippine Fischer, trug sie die schwere Last der Verpflichtung auf den Schultern, die Familiengeschichte aufschreiben zu müssen. Nun konnte sie sich guten Gewissens dieser Pflicht entledigen. Wir verbrachten viele interessante Stunden in der großen, kulturvollen gemütlichen Innenstadtwohnung, zwei Gehminuten vom Wiener Stadttempel entfernt. Franziska Smolka erzählt die Geschichte ihrer Familie. Sie erzählt auch über ihre große Wandlung einer kommunistisch, antireligiös erzogenen Tochter zur selbstbewussten Jüdin. 
Im Zuge einer Arbeit für die österreichische Historikerkommission fuhr ich durch ganz Österreich, um die zerstörten jüdischen Gemeinden oder die Reste der zerstörten jüdischen Gemeinden aufzusuchen. In Steyr gibt es zum Beispiel das Haus, in dem einst die Synagoge war noch, aber heute beherbergt das Haus einen Supermarkt.

Meine Familiengeschichte
Meine Eltern
Meine Kindheit während des Krieges
Nach dem Krieg
Meine Schulzeit
Mein Mann
Unsere Kinder
Die Bedeutung Israels für mich
Mein religiöses Leben
Glossar

Meine Familiengeschichte

Meine Ururgroßeltern mütterlicherseits, das heißt die Eltern meiner Urgroßmutter Rosa Singer, die 1846 als Rosa Kohn geboren wurde, hießen Ascher und Miriam Kohn. Miriam Kohn war eine geborene Schlesinger. Sie hatten fünf Kinder und lebten in Pucho, der heutigen Slowakei. Ascher Kohn wurde ungefähr 1800 geboren, hat mit Häuten gehandelt und wurde sehr alt. Ich glaube, er starb im Jahr 1895. Er schrieb meiner damals 17jährigen Großmutter Regine im Jahr 1894 einen Brief in deutscher Sprache mit lateinischen Buchstaben. Das ist sehr auffallend, denn andere Leute zu dieser Zeit haben kurrent geschrieben. In dem Brief hat er sie ermahnt, dass sie bei Herrn Jank, ihrem Arbeitgeber, brav und tüchtig sein solle.

Die älteste Tochter Josefine Kohn, Pepi genannt, war mit dem Holzhändler Israel Hochfelder verheiratet. Sie haben in Caca, der heutigen Slowakei, gelebt und hatten zwei Kinder: Karl und Sofie. Israel Hochfelder hat Dachschindeln erzeugt.

Hermann Kohn war Holzhändler und lebte in Sereth, der heutigen Ukraine. Als er Bankrott ging, übersiedelte er nach Budapest. Dort ließ er seinen Namen in Kalmar magyarisieren.
Er hatte drei Söhne und fünf oder sechs Töchter. Meine Großmutter konnte sich an die Namen Gustav und Richard, Paula, Hermine, Irma, Adele und Cilli erinnern. Gustav und Richard lebten in Berlin. Die Großmutter erzählte mir auch, dass Cilli aus Kränkung über den Bankrott des Vaters nach Amerika auswanderte.

Katharina Kohn war mit Herrn Neubauer verheiratet. Sie hat in Nagy-Bitse, in Ungarn, gelebt und war Damenschneiderin. Sie war die zweite Frau des Neubauers. Ihre Tochter Ludmilla heiratete einen Herrn Deutsch, der in Gödöllö, in Ungarn, eine Spirituosenfabrik besessen hat. Der Sohn, dessen Name ich nicht weiß, war taubstumm.

Philipp Kohn besaß eine Stärkefabrikation in Sereth. Den Namen seiner Frau weiß ich nicht. Seine Kinder waren Paula, verehelichte Gartenberg, Rene, verheiratete Nordin, die in Stockholm gelebt hat und nach dem Krieg mit meiner Großmutter und meiner Mutter Kontakt hatte, Nelly, verehelichte Roth, Irma, verehelichte Hussnik, die einen Sohn Kurt hatte, Frieda, von der man erzählt hat, dass sie ihrem Gatten in der Hochzeitsnacht durchgegangen sein soll, Philippine, die nach Philadelphia ausgewandert ist, Charlotte, verehelichte Hönigsfeld, deren Gatte Direktor der Firma Schenker in Zagreb war und deren Stiefsohn, Ingenieur Hönigsfeld, in Dubrovnik lebte und der jüngste Sohn Hugo Kohn, der mit Olga, geborene Stern, verheiratet war. Er ist nach Argentinien ausgewandert und hat seinen Namen in Marton geändert. Olga kam nach seinem Tod in den 1950er-Jahren nach Wien zurück und lebte noch lange Zeit in der Theresianumgasse [4. Bezirk]. Ihre Tochter Henriette, verehelichte Weil, wurde 1922 geboren.

Die Ururgrossmutter Mirjam starb im Frühjahr 1872.

Meine Ururgroßeltern mütterlicherseits, die Eltern meines Urgroßvaters Jakob Singer, hießen Mordechai und Therese Singer. Sie haben in Modlacin bei Marikovo, in der heutigen Slowakei, gelebt. Mordechai Singer hat eine Landwirtschaft und eine Schnapsbrennerei betrieben. Er soll angeblich 92 Jahre alt geworden sein. Therese, von großem Wuchs, sehr schön aber streng, war seine zweite Frau. Der Ururgroßvater hatte aus erster Ehe zwei Töchter. Die erste Tochter ehelichte einen gewissen Riess, die zweite wanderte nach Nordamerika aus.

Mit seiner zweiten Frau Therese hatte er fünf Kinder. Der Älteste von ihnen war mein Urgroßvater Jakob Singer. Er hatte zwei Schwestern und zwei Brüder.

Seine Schwester Maria war mit Herrn Marmorstein verheiratet, Betty hat einen Cousin mit Namen Karl Singer geehelicht, und Philipp Singer hat Rosa Spitz geheiratet. Philipp war Schnapsbrenner und Landwirt wie sein Vater und hatte sechs Kinder: Berta, Ilka, Marta, Oskar, Gabor und Hermine. Jakobs Bruder Samuel Singer ist 1878 während des Militärdienstes in Klausenburg [Cluj: heute Rumänien] an den Folgen eines Sturzes vom Pferd gestorben.

Mein Urgroßvater Jakob wurde am 1. Mai 1840 in Marikovo im Trencsiner Komitat [heute Slowakei] geboren. Am 18. Januar 1871 heiratete er, wie schon erwähnt, meine Urgroßmutter Rosa, jüdisch Schoschana, Kohn, Tochter des Ascher Kohn und der Miriam Schlesinger, die 1846 geboren wurde. Sie bekamen sieben Kinder. Zuerst lebten meine Urgroßeltern in Marikova, wo am 21. Dezember 1871 Klara, die älteste Schwester meiner geliebten Großmutter Regine, geboren wurde.

Meine Urgroßmutter Rosa stammte aus einem vermögenden Haus. Sie ist als Kind sehr verwöhnt worden.  Ihr Mann, der Jakob, war sehr fleißig: man hat von ihm gesagt, er arbeite, was er nur könne, aber er hatte kein Glück. Man hat erzählt, er sei mit der 'Glaskraxn' gegangen, was so viel heißt wie, er hat Glas zu den Bauernhäusern gebracht und gefragt, ob Fensterscheiben einzuschneiden wären. Nach diesem Urgroßvater habe ich meinen Sohn Jakob benannt.
Sein Leben lang hat der Urgroßvater schwer gearbeitet, und die Familie musste immer dahin übersiedeln, wo der Urgroßvater Arbeit bekam. Im Jahr 1884 ist der Urgroßvater mit der Familie nach Brosz-Saszvaros in Siebenbürgen [heute Rumänien] übersiedelt. Ich besitze noch die Kiste, wo ihre ganze Habe drin war. In Brosz-Saszvaros war er bei Kollmann bedienstet. Als dieser Bankrott ging, fand mein Urgroßvater in Ungarn bei Pick in Steinamanger, ungarisch heißt die Stadt Szombathely, einen Posten.

Später, im Jahre 1887, wurde er Verwalter des Sägewerks in Anger bei Weiz in der Ost-Steiermark. Da er die Familie nicht gleich nachkommen lassen konnte, schickte er sie zu seinem Bruder Philipp, der in Predvicho, Komitat Turoc [heute Slowakei] eine große Landwirtschaft besaß und eine Schnapsbrennerei, in der er Wacholderschnaps, Borowitzka und Slivowitz erzeugte. Er versprach, dass Frau und Kinder ein gutes Leben bei ihm haben werden.

Die Urgroßmutter musste aber hart arbeiten. Sie hatte Philipps großes Haus in Zniovaralia [heute: Klastor p. Znievom, Slowakei] und eine Schafherde zu versorgen, aber Geld bekam sie keines vom ihm. Darum hat sie zu dieser Zeit mit der Weißnäherei begonnen. Nach einem Jahr konnten sie zum Urgroßvater übersiedeln. Meine Großmutter konnte sich noch an die lange Reise und die Fahrt über den Semmering erinnern. In Graz holte sie mein Urgroßvater mit einem Pferdewagen ab.

Damals dauerte eine Reise von Graz nach Anger sehr lang. Vor jedem Berg mussten sie absteigen, denn das Pferd durfte sich nicht überanstrengen. Nach dem Krieg sind wir mit der Großmutter mit dem Auto von Graz nach Anger gefahren, und das dauerte fünf Viertelstunden.

In Anger wohnten sie im Verwalterhaus des Sägewerks Pick. Heute gehört das Haus der Gemeinde Anger. Großmutters Schwester Klara, die Älteste, hat viel im Haushalt geholfen, denn die Urgroßmutter war sehr krank und konnte kaum etwas machen. Klara hat jeden Morgen die einzige Kuh gemolken und Brot gebacken. Daran konnte sich meine Großmutter gut erinnern, die in Anger in die fünfte Klasse der Volksschule gekommen ist. Die Umstellung in der Schule ist ihr sehr schwergefallen, da sie davor in eine ungarische Schule gegangen ist. Vierzehn Tage hat sie kein einziges Wort verstanden, aber dann hat sie schnell die deutsche Sprache erlernt.

Meine Familie war in Anger die einzige jüdische Familie. Die Urgroßmutter führte wie immer ein koscheres [koscher: nach jüdischen Speisevorschriften rituell; rein] Haus, außer Hühnern gab es sowieso kein Fleisch für die Familie. Der Urgroßvater hat die Hühner selber geschächtet [koscher geschlachtet]. Man muss sich vorstellen, dass mein jüdischer Urgroßvater, der Verwalter der Sägemühle Pick war, gemeinsam mit den Honoratioren des Ortes zu Fronleichnam 1 durch den Ort hat ziehen müssen, das wurde so gewünscht.

Klara Singer, die älteste der Geschwister, heiratete am 24. April 1906 Ignaz Braun aus Köflach in der Weststeiermark, der aus einer relativ wohlhabenden Familie kam. Das Ehepaar ist kinderlos geblieben. Klara und Ignatz waren in Köflach sehr bekannt, denn ihnen gehörte ein Warenhaus, in dem die Bergarbeiter anschreiben lassen konnten und den Betrag am Zahltag mit dem Lohn beglichen. Außerdem gehörten ihnen Häuser, deren Wohnungen sie an Bergarbeiter vermieteten. So etwas hat es in der Steiermark an manchen Plätzen, zum Beispiel auch in Kapfenberg und in Mürzzuschlag, bei den großen Eisenwerken, gegeben. Ignatz Braun ist 1938 in Köflach gestorben. Bei meiner Arbeit für die Historikerkommission über die Auflösung der jüdischen Gemeinden, habe ich Ignatz Braun als einen der letzten, die von der Grazer Stiftung für arme Juden Geld bekommen haben, gefunden. Da dürfte es ihnen schon sehr schlecht gegangen sein. Die Nazis arisierten die Häuser, Tante Klara ist nach dem Tod ihres Mannes zu meiner Großmutter nach Graz übersiedelt und kurze Zeit später, als Graz judenfrei gemacht wurde, nach Wien transportiert worden. Von Wien ist sie 1942 in das KZ Theresienstadt [heute Tschechien] deportiert worden und 1944 dort umgekommen. Unter welchen Umständen kann ich nicht sagen, das weiß ich nicht. Nach dem Krieg hat es lange Rückstellungsgespräche gegeben. Im steirischen Landesarchiv existiert jedenfalls ein 1 Meter hoher Stapel Akten betreffend die Rückstellung der Güter, die der Tante Klara in Köflach gehört hatten, aber wie sie rückgestellt wurden, ist mir nicht bekannt.

Gustav Singer wurde 1872 geboren und starb 1946 in Buenos Aires. Dieser Gustav hatte einen Zwillingsbruder Sigmund, ich weiß nur, dass er bereits als Kind starb. Gustav ist lange vor dem Holocaust nach Argentinien ausgewandert und hat dort eine einheimische Frau geheiratet, die noch dazu schon große Kinder hatte, sehr zur Verärgerung der Familie. Ungefähr 1924 gab es noch ein kleines Kind, von dem die Großmutter sagte, es sei adoptiert worden. Ich halte es für durchaus möglich, dass das ein Kind mit dieser Frau war. Er war der einzige der Geschwister, mit Ausnahme der Großmutter, die nach dem Krieg noch am Leben waren und den die Brüder meiner Mutter, als sie nach Argentinien geflohen waren, aufsuchten. Aber der Kontakt war kein sehr enger.

Marie wurde am 6. September 1874 geboren und heiratete am 18. März 1906 Josef Bander. Sie lebten in Berlin und hatten vier Kinder. Von Tante Marie wird erzählt, dass sie die Gurken in die Familie eingeführt hat. Da sie von Berlin oft mit ihren Kindern im Zug nach Graz zu ihrer Familie gefahren ist, es sich aber nicht leisten konnte, mit den Kindern in den Speisewagen zu gehen, nahm sie gegen den Durst immer frische Gurken mit. Das war dann für die Familie eine ‚berlinerische Angelegenheit’, denn Rohkost war zu dieser Zeit noch nicht alltäglich. Also hieß es dann immer: Wenn man eine Reise macht, muss man eine Gurke mitnehmen. Der Sohn Max ist 1907 geboren, war Handelsangestellter, ist 1938 vor den Deutschen in die Tschechoslowakei geflohen und von dort nach Spanien gegangen, wo er am 16. August 1938 vor Gandesa im Spanischen Bürgerkrieg 2 gefallen ist. Die Tochter Elisabeth ist 1908 geboren und hat einen Herrn Schubert geheiratet. Sie und ihre Tochter Clodette, Claudi genannt, sind in einem Konzentrationslager umgekommen. Tochter Grete wurde 1910 geboren und hat in Berlin gelebt. Sie war mit dem um vieles älteren Ernst Hornung, der in Berlin eine kleine Privatbank besaß, verheiratet. Sie hatten zwei Kinder: Robert und Helen. Grete Hornung war eine sehr schöne Frau und ist eine sehr eindrucksvolle alte Dame, die in London lebt, wohin sie vor dem Holocaust geflohen waren. In ihren späten Jahren hat Grete mit der Bildhauerei begonnen und wurde eine sehr bekannte Bildhauerin. Sie ist Mitglied der Royal Society of Portraitist. Gretes Sohn Robert ist unverheiratet und ich glaube, er ist Antiquar. Über die Tochter Helen weiß ich nichts, nur, dass sie jünger als ihr Bruder ist. Martha Bander wurde 1914 geboren und war mit Herrn Lenhof verheiratet. Sie hatten einen Sohn Michael und flüchteten nach Mexiko, nach dem Einmarsch der Deutschen nach Österreich. Ich glaube, Martha ist bereits gestorben. Marie und Josef Bander wurden im Holocaust ermordet. 

Samuel Singer, von der Familie Onkel Schmieder genannt, wurde 1879 geboren. Er hatte den Beruf eines Hufschmieds gelernt, daher der Spitzname Schmieder. Während seines Armeedienstes im 1. Weltkrieg, schickte man ihn offenbar wegen seiner Fähigkeiten nach Wien auf die tierärztliche Hochschule, und er wurde Tierarzt. Er heiratete Else Grün, die in Wien im Jahre 1883 geboren war. Sie hatten drei Kinder: Fritz, Ernst und Elisabeth. Sie lebten in Bardejov, einer Stadt in der Slowakei. Fritz ist am 1. Mai 1910 geboren. Bereits in den 1930er-Jahren gingen er und sein Bruder Ernst, der am 12. Oktober 1917 in Wien geboren wurde, als Zionisten nach Palästina.
Im Jahre 1936 besuchten mein Großonkel Schmieder mit seiner Frau Else und Tochter Elisabeth Fritz und Ernst in ihrer neuen Heimat.

Ich lernte Ernst nach dem Krieg in Wien kennen. Er trug ständig eine Kipa. Da er aber kein orthodoxer Jude war, war das ungewöhnlich und er erzählte, sein Vater, der Onkel Schmieder, sei ihm im Traum erschienen und habe zu ihm gesagt: ‚Kannst du nicht eine Kopfbedeckung tragen?’ Daraufhin trägt Ernst jeden Tag eine Kipa. Er war verheiratet mit Sara, geborene Rosenblum, die 1920 in Halberstadt, in Deutschland, geboren war und 2003 starb. Sie hatten zwei Töchter: Hana und Drora. Hana, verheiratete Beglaiter, wurde 1947 und Drora, verheiratete Gorem, 1952 geboren. Droras Mann starb am 15. Juli 2005. Soviel ich weiß, lebt Ernst, aber es geht ihm gesundheitlich nicht sehr gut.

Elisabeth, Lisl genannt, die am 24. August 1914 geboren wurde, hatte lange Zeit im Haushalt meiner Großmutter Regine in Graz gelebt und die Schneiderei- und- Modefachschule absolviert. Diese Schule lag am Entenplatz und wurde Entenschule genannt. Durch die Jahre in Graz hatte sie eine enge Beziehung, auch zu den Geschwistern meiner Mutter. Elisabeth gefiel es in Palästina so gut, dass sie beschloss, nicht mit ihren Eltern nach Hause zu fahren. Im Jahre 1938 heiratete sie Max Dembsky. Meine Großmutter traf sie nach dem Krieg in Israel und sie meinte, Max Dembsky sei Berliner, denn er habe einen Berliner Akzent. Sie hatten drei Kinder,
Tochter Tamara, Tani gennant, wurde 1938 geboren und ist mit Amazia Ogni verheiratet. Sie hat zwei Kinder, Juval und Danit. Tamara und Mizi, wie ihr Mann Amazia genannt wird, leben in einem Kibbutz in Malkia, im Galil, im Norden von Israel. Sie haben neben ihren zwei eigenen Kindern zwei Kinder adoptiert, deren Eltern verunglückt sind. Heute ist Tamara bereits Urgroßmutter.

Michael, Lisls Sohn, der 1943 geboren wurde, war verheiratet und fiel im Jom Kippur 3 Krieg.

Tochter Elsi wurde 1947 geboren. Sie war verheiratet und hat, glaube ich, zwei oder drei Kinder. Sie lebten in Karmiel [Israel] und dort war sie Leiterin der Sprachschulen [hebr: Ulpanin] für Neueinwanderer. Voriges Jahr hat sie sich das Leben genommen. 

In erster Ehe war Schmieders Sohn Fritz mit Chanka verheiratet. Aus dieser Ehe stammen zwei Kinder: Schlomo und Uriel. In zweiter Ehe war er mit Atara verheiratet. Die Kinder aus dieser Ehe sind Doriel und Liora.

Onkel Schmieder und seine Frau fuhren allein aus Palästina nach Bardejov zurück und Onkel Schmieder sagte: ‚Einer muss arbeiten, um die Kinder zu erhalten.’

Als meine Großmutter, sie war eine sehr moralische Frau, das erste Mal Israel besuchte, um ihre israelischen Neffen und Nichten kennen zu lernen, kam sie zurück und berichtete: ‚Es gab eine Familienjause und alle waren mit ihren Frauen, den ersten und den zweiten und allen Kindern da. Da hieß es dann immerzu: Mein, dein, sein, unser, euer, ihr. Aber offensichtlich leben die alle sehr gut miteinander.’

Meine Großmutter Regine und ihr Bruder Samuel kamen in Pucho auf die Welt. Von dort ist die Familie nach Altsohl [heute Slowakei] übersiedelt, wo der Urgroßvater bei einem Herrn Kollmann im Sägewerk angestellt wurde. Meine Großmutter hat in Altsohl die erste und zweite Volksschulklasse besucht. Die erste Klasse wurde in slowakischer Unterrichtssprache gelehrt, die zweite in ungarischer Unterrichtssprache. Ich weiß nicht warum, aber man hat plötzlich nicht mehr slowakisch sprechen dürfen.

Ab ihrem 13. Lebensjahr, das war 1890, lebte meine Großmutter in Graz und besuchte dort die Bürgerschule. Das erste Jahr wohnte sie bei Frau Orowan, die eine Verwandte war. Danach wohnte sie ein Jahr bei Familie Fürst und schließlich übersiedelte sie in das Haus der Schneidermeisterin Frau Feuerstein. Drei Jahre besuchte sie die Bürgerschule und anschließend die Abendschule der Handelsakademie. Tagsüber hat sie sich um das Baby Franz Feuerstein gekümmert, das gerade zur Welt gekommen war, am Abend lernte sie Buchhaltung.
Mit 17 Jahren, das war 1894, hatte sie eine Stelle als Praktikantin beim größten Import-Export Geflügelgroßhandel der österreichisch-ungarischen Monarchie. Simon Jank, der Besitzer,
war Protestant und Junggeselle und ich vermute, nach den Erzählungen meiner Großmutter, homosexuell. Natürlich ist es höchst ungewöhnlich gewesen, dass er eine junge Frau, noch dazu eine Jüdin, in seine Firma genommen hat.

Die Eltern der Großmutter sind 1896 von Anger nach Ramingstein, das liegt an der Grenze zwischen Salzburg und der Steiermark, übersiedelt. Auch in Ramingstein hatte der Urgroßvater bei Pick einen Posten bekommen. Im Jahre 1901 oder 1902 ist meine Urgroßmutter nach Graz übersiedelt. Der Herr Pick hat das Gut in Ramingstein verkauft, mein Urgroßvater musste noch die Liquidation durchführen und ist dann auch nach Graz übersiedelt. Im Jahr 1903 oder 1904 hatte er einen Herzanfall.

Herr Jank hat meine Großmutter sehr bald in seine Firma als Angestellte übernommen und im Alter von 24 war sie schon Prokuristin.

Da der Herr Jank oft seinen großen Kundenstamm besuchte und neue Kunden werben musste, hat meine Großmutter das Geschäft geführt. Sie hat auch dafür gesorgt, dass die Hühner verpackt und von Lohndienern, in Weidenkörben mit Eisblöcken, auf den Bahnhof geführt wurden.
In der Weihnachtszeit wurden Hühner verschickt, die als besondere Attraktion als Steirerbub und Steirermädel angezogen waren.

Jeden Abend hat meine Großmutter den Tagesumsatz zur Bank am Grazer Hauptplatz gebracht. Hinter dem Schalter, ihr vis a vis, saß mein Großvater Josef Bendiner. Sieben Jahre, jeden Tag, hat sie ihn gesehen, ihn geschätzt, ihn heiß verehrt, aber er hat sie nicht einmal angeschaut.
Als Herr Jank im Jahre 1905 Selbstmord beging, er erhängte sich im Hotel Straubinger in Bad Gastein, hinterließ er ein Testament, das sogar in der Kronen Zeitung veröffentlicht wurde. In dem Testament wurde jeder, der mit ihm irgendwie geschäftlich in Kontakt gekommen war, vom Lohndiener bis zum Dienstmann und der Bedienerin, mit einem Legat bedacht. Aber als Universalerbin hat er meine Großmutter, das Fräulein Regine Singer, die das Geschäft bereits jahrelang allein geführt hatte, eingesetzt. Man kann sich vorstellen, was das für ein Aufruhr in Graz gewesen ist. Ein jüdisches Mädchen vom Land ist von einem protestantischen Junggesellen als Universalerbin eingesetzt worden. Das war monatelang das Gespräch der Stadt.

Von einem Moment zum anderen ist meine Großmutter ein wohlhabendes Mädchen geworden, denn das Erbe hat 70.000 Kronen betragen. Das war sehr viel Geld! Meine Großmutter erzählte, wie daraufhin die Herren ihr die Tür eingerannt sind und sie heiraten wollten. Und sie sagte: ‚Ich bin nur gesessen und habe auf einen gewartet; das war jener Josef Bendiner, bei dem ich jeden Tag das Geld abgegeben hatte. Und er ist gekommen, und der ist dein Großvater geworden.’

Die Großeltern heirateten am 24. September 1905 in St. Gotthard, in Ungarn. Der Großvater ist in Güssing zuständig gewesen und in Ungarn gab es damals die Ziviltrauung, die es in Österreich noch nicht gegeben hat. In Österreich konnte man nur bei Religionsverschiedenheit zivil getraut werden, sonst hat man religiös heiraten müssen. Das ist noch das alte bürgerliche Gesetzbuch gewesen. Und so sind die beiden nach Ungarn gefahren, zwei Rabbiner sind ihre Trauzeugen gewesen. Im Tempel haben sie aber nie geheiratet.

Mein Großvater scheint mit seinen Gefühlsäußerungen meiner Großmutter gegenüber nicht sehr zurückhaltend gewesen zu sein, denn meine Großmutter erzählte: ‚Stell dir vor, vier Kinder hatte ich ihm schon geboren und da sagte er: ‚Regine, geheiratet habe ich dich des Geldes wegen, jetzt habe ich dich auch schon lieb.’ Also ich meine, die große Liebe seinerseits kann es nicht gewesen sein. Sie hat ihn heiß geliebt, sonst hätte sie ihn nicht geheiratet. Aber sie war sich dessen völlig bewusst, dass er sie des Geldes wegen geheiratet hatte.

Die Eltern meiner Großmutter waren bei der Hochzeit dabei, ein halbes Jahr später, am 16. April 1906, starb der Urgroßvater Jakob Singer. Die Urgroßmutter Rosa weinte sehr um ihren Mann, und sie hatte Angst um ihre Existenz, aber meine Großmutter nahm sie zu sich.

Die Eltern meines Großvaters Josef Bendiner waren Philipp und Rosa, geborene Stern. Ich weiß, dass sie sehr religiös waren und drei Kinder hatten: Regine, Alois und meinen Großvater Josef.

Regine Bendiner wurde 1871 geboren und war mit Hermann Hauser verheiratet. Sie hatten drei Kinder. Tochter Berta war mit Hans Jedinger verheiratet. Nach dem Einmarsch der Deutschen nach Österreich, emigrierten sie nach Chile. Über Leo Hauser weiß ich nichts, Erna Hauser war mit einem Herrn Steiner verheiratet. Hermann Hauser starb 1936.

Alois Bendiner war mit Julie Haas verheiratet. Ihnen gehörte ein Schuhhaus in Graz. Sie hatten fünf Kinder: Amalie, Herta, Philipp, Ilse und Helmut.

Die Ärztin Dr. Amalie Bendiner, die 1907 geboren wurde und am Allgemeinen Krankenhaus in Wien als Fachärztin für Gynäkologie arbeitete, ist in Frankreich in der Zeit der Okkupation umgekommen.

Herta Bendiner war mit Herrn Maurer verheiratet. Sie flüchteten nach Mexiko und haben einen Sohn Jorge. Mehr weiß ich nicht über sie.

Philipp Bendiner ist 1911 in Graz geboren und nach seinem Großvater benannt. Er absolvierte die technische Mittelschule in Graz. Er hat im Spanischen Bürgerkrieg gekämpft und sich dann in Montauban, in Frankreich, niedergelassen. In seinen alten Jahren wurde er Sekretär der jüdischen Gemeinde in Montauban. Das war das letzte, was die Familie von ihm hörte. Durch Zufall erfuhr ich, dass der Vater eines Bekannten aus Wien, einem Philipp Bendiner einen Kredit gegeben hatte, weil der eine Trockenhaube für den Friseur erfunden hatte, die er produzieren wollte. Das Geld bekam der Vater des Bekannten nie zurück. [Philipp Bendiner war Mitglied des Kommunistischen Jugendverbandes und wurde 1936 wegen Hochverrats gesucht. 1937 ging er nach Spanien und kämpfte als Leutnant in der 32. Brigade Mixta. Er wurde nach Frankreich evakuiert und war im Sanatorium in Saint-Jodard/Loire. Vom 20. Juni 1944 bis 29. April 1945 war er im KZ Dachau gefangen. Er wurde im Außenkommando des KZ Dachau in Bad Tölz befreit und emigrierte nach seiner Befreiung nach Frankreich. Quelle: Lexikon der österreichischen Spanienkämpfer 1936-1939, Verlag: Theodor Kramer Gesellschaft]

Ilse Bendiner war mit Heinz Breitenfeld verheiratet. Beide waren Schwimmer bei der Hakoah 4 in Wien. Vor dem Holocaust flohen sie nach Palästina, wo Heinz in Jerusalem Polizeipräsident wurde. Sie hatten eine Tochter Edna, die 1948 geboren wurde. Edna studierte Geografie und Turnen, war ‚Das Topmodell’ Israels, arbeitete beim israelischen Fernsehen und baut jetzt Wellnessstudios in Israel. Sie ist verheiratet, hat zwei Kinder und zwei Enkel.

Helmut flüchtete nach Palästina. Er war Elektriker und heiratete Rifka. Ihre Tochter Daniela und Rifka leben in Israel, Helmut ist bereits gestorben.

Meinen Großvater Josef Bendiner, der am 25. Mai 1874 in Mureck, in der Steiermark, geboren wurde, habe ich nicht kennen gelernt. Er starb bereits am 20. Oktober 1934, im Alter von 60 Jahren. Er hatte entweder eine Lehre als Bankkaufmann absolviert oder besuchte die Handelsakademie. Er soll ein sehr interessierter Mann, der Welt aufgeschlossen, aber auch traditionell lebend, gewesen sein. Wie ich aus Unterlagen der Grazer Kultusgemeinde entnommen habe, war er einerseits Mitbegründer eines zionistischen Vereins und in dessen Vorstand tätig, andererseits weiß ich, dass er Sozialdemokrat war. Er hat großen Wert darauf gelegt, dass meine Großmutter ein koscheres Haus führte, denn er kam aus einer rabbinischen Familie. Der Großvater war ein ‚Isch Horowitz’, ein Nachkomme einer berühmten Familie aus Prag. Angeblich ist der erste in Prag begrabene Bendiner neben dem Rabbi Löw begraben. Rabbi Löw, vor allem durch die Legende um die Erschaffung des Golems bekannt, war einer der großen jüdischen Gelehrten im 16. Jahrhundert.

Großmutter hat für Freitag, also für den Schabbat [Anm.: der siebte Tag der Woche, Ruhetag, höchster Feiertag des Judentums], immer zwei große Barches [Anm.: zopfartig geflochtenes Schabbatbrot] und zwölf kleine gebacken. Ich habe lange gedacht, jedes ihrer sechs Kinder bekam zwei kleine, um den Segen sagen zu können. Viel später bin ich draufgekommen, was auch meine Großmutter nicht wusste, dass das backen von zwölf kleinen Barches in rabbinischen Haushalten in Erinnerung an die Schaubrote [Anm.: Schaubrote (hebr. lechem hapanim) sind 12 ungesäuerte Brotkuchen, nach der Zahl der zwölf israelitischen Stämme. Sie wurden für jeden Schabbat bereitet] im Tempel in Jerusalem Tradition war.

Mein Urgroßvater Philipp Bendiner starb 1896, die Urgroßmutter Rosa starb 1923 in Graz.

Das älteste Kind meiner Großeltern war meine Mutter Philippine, Fini von ihren Freunden genannt, Bendiner. Sie ist am 9. November 1906 in Graz geboren.

Franz war der älteste Sohn und wurde am 16. November 1908 in Graz geboren. Er ist ein sehr gutaussehender und selbstbewusster junger Mann gewesen, der in Graz die Handelsakademie absolvierte. Nach der Schule wurde er von den Großeltern, besonders auf Betreiben der Großmutter, nach Neapel geschickt. Sie sagte: ‚Er soll sich anderswo die ‚Hüdeln' [Hörner] abstoßen.’ Nach dem Tod des Großvaters hat er mit im Geschäft gearbeitet. Gemeinsam mit seinem Bruder Fritz ist er 1938 vor dem Holocaust nach Argentinien geflüchtet, wo er im Obsthandel arbeitete; die ersten Granny Smith aus Argentinien hat er nach Europa geschickt. In wie weit Franz traditionell war, kann ich nicht sagen. Aus seiner Jugend weiß ich nicht sehr viel. Er hatte eine nicht jüdische Jugendliebe in Graz, worüber sich meine Großmutter sehr aufregte. Nach dem Krieg holte er sie nach Argentinien. Sie heirateten, aber die Ehe ging auseinander. Mit seiner zweiten Frau Irene, geborene Spanier, die vergangenes Jahr von der WIZO 5 eine große Auszeichnung bekam, weil sie während des Holocaust in Frankreich, ich glaube, dreißig jüdischen Kindern das Leben gerettet hat, hatte Franz zwei Kinder. Sohn Gerardo Jose wurde 1953 und Tochter Claudia Paula 1955 geboren. Beide sind verheiratet, haben Kinder und leben liberal jüdisch. Claudias Sohn war Bar Mitzwah 6, aber das Haus wurde nicht traditionell geführt. In letzter Zeit wurde Claudia aber religiöser, sie wechselte zum Chabad. Der Chabad ist eine Gemeinschaft des chassidischen Judentums innerhalb des orthodoxen Judentums.

Irma, die Schwester meiner Mutter, wurde am 16. April 1911 geboren. Irma hatte in Graz die Schneiderei - und Modefachschule absolviert, war Schneiderin und Modedesignerin. Sie war eine sehr schöne Frau, lebte in Wien in einer wunderschönen Wohnung in der Gredlerstrasse im 2. Bezirk und arbeitete in dem renommierten Modehaus Schwarz, das bekannt dafür war, dass es erstmalig Jersey verarbeitete. Das Modehaus arbeitete mit der Gewerbeberechtigung meiner Tante Irma. Tante Irma heiratete Dr. Andor Schächter, der am 6. Mai 1900 geboren wurde. Andor hatte in Wien studiert und war Arzt am Wiener ‚Allgemeinen Krankenhaus’. Irma und Andor flohen vor dem Holocaust 1939 aus Wien nach England. In England anglisierten sie ihren Namen in Stevens. Andor fand in London kurzfristig Arbeit in einem Spital, vielleicht war das ein Stipendium, ich weiß es nicht. Später bestritt Tante Irma den Familienhaushalt, weil Herr Schwarz vom Modehaus in Wien, der vor ihr nach England geflohen war, ihr sofort behilflich war. Sie konnte wieder bei ihm arbeiten und damit die Familie erhalten. Nach dem Krieg gab es das Modehaus Schwarz auch in Graz am Hauptplatz, wo es vor kurzem erst zusperrte.
Die Kinder von Irma und Andor, Evelyn, geboren am 9. Mai 1940 und John, geboren am 16. Oktober 1941, wurden in London geboren und da Irma arbeitete, kümmerte sich Andor um sie. Er starb aber bereits 1951. Knapp nach dem Tod ihres Mannes verließ Tante Irma mit ihren Kindern London und übersiedelte zu ihren Geschwistern nach Argentinien.

Zuerst wurde sie von ihrem Bruder Fritz, von dem ich gleich erzählen werde, unterstützt. Dann eröffnete sie in Buenos Aires ein sehr nobles Modegeschäft mit dem Namen ‚Elegance' in der Florida Street. Damit verdiente sie genug Geld für sich und ihre Kinder und arbeitete bis zu ihrer Pensionierung. Als sie in Pension ging, übersiedelte sie nach Nordamerika, wo sie mit ihrer Tochter Evelyn zusammen in einem Häuschen lebt. Evelyn war schon vor ihrer Mutter nach Newark, im Staate Delaware, übersiedelt. Sie hatte in Buenos Aires Biochemie studiert, ging mit einem Stipendium noch Nordamerika und kehrte nicht mehr nach Argentinien zurück. Später interessierte sie sich für Computer und arbeitet heute an der Universität Newark/ Delaware, wo sie Computerprogramme, zum Beispiel Computer Lehrprogramme für Krankenschwestern, entwickelt. Sie führt keinen traditionellen Haushalt. Irmas Sohn John studierte in Argentinien Medizin, lebte als Arzt in New York und begann wissenschaftlich zu arbeiten. Jetzt arbeitet er in Atlanta/Georgia als Vize-Präsident der amerikanischen Krebsgesellschaft. Verheiratet ist er mit einer Chinesin. Irma ist 94 Jahre alt und war gerade wieder einmal zum Geburtstag meiner Cousine Joan, der Tochter ihrer Schwester, in Wien.

Mein Onkel Fritz, den ich schon erwähnt habe, ist am 4. Mai 1914 in Graz geboren. Ich weiß aus den Erzählungen meiner Großmutter, dass Onkel Fritz als Bub in Graz sehr gern Schinken aß, den er aber nur aus dem Papier essen durfte. Einen Teller für den Schinken hat die Großmutter nicht erlaubt. Die Familie hielt den Fritz immer für einen arbeitsfähigen, aber nicht sehr intelligenten Menschen. Vielleicht war er wirklich nicht sehr gebildet, aber er hatte Mutterwitz. Mein Onkel Franz und mein Onkel Fritz hatten, glaube ich, eine sehr gespaltene Beziehung zueinander. Franz war immerhin in die Handelsakademie gegangen und Fritz hatte nur eine Lehre beim Kolonialwarenhändler Schön gemacht. Die Kolonialwarenhandlung war in Graz am Griesplatz. Das war eine berüchtigte Gegend, denn dort lebten die unteren Schichten der Bevölkerung und dementsprechend derb war dann auch die Sprache vom Fritz. Auch äußerlich unterschieden sich die beiden Brüder: Franz war der Elegante, Fritz ein eher grobschlächtiger Mensch. Dadurch bildete Franz sich ein, er sei besser als sein kleiner Bruder Fritz. Aber Fritz war ein wirklich guter Kerl, ich habe ihn sehr geliebt. Ich habe schon erzählt, dass die beiden gemeinsam 1938 nach Argentinien geflohen sind. Fritz fasste viel früher Fuß in Argentinien als Franz. Er begann zuerst Krawatten zu verkaufen, dann stellte er fest, dass er mit Kinderkleidern Geld verdienen konnte. Er kaufte Stoff, ließ Kinderkleider anfertigen und wurde Textilkaufmann.

Onkel Fritz lernte vor dem Krieg, ich glaube im Grazer Stadtpark im Cafe, die damals
16jährige Susi kennen. Susi war eine geborene Gaspar, ihre Familie kam aus Budapest. Sie hat mit ihren Eltern in Budapest den Holocaust überlebt. Nach dem Krieg schrieb Fritz ihr einen Brief, in dem stand, er will sie heiraten, sie soll bitte kommen. Sie beendete die Matura in Budapest und fuhr nach Argentinien. Es wird die Geschichte erzählt, dass sie verspätet in Montevideo vom Schiff ging, weil sie noch eine Ping - Pong - Partie fertig spielen musste.
Fritz und Susi heirateten und bekamen drei Kinder: Clara, Lilli und Silvia. Clara wurde am 30. Oktober 1946 geboren, war verheiratet mit Lito Freire, einem nichtjüdischer Buschauffeur, und hat mit ihm zwei Kinder, Gabriela und Rudolfo. Lito starb jung, ungefähr mit 42 Jahren, an einem Herzleiden. Lilli wurde am 10. November 1951 geboren und heiratete den jüdischen Arzt Dr. Carlos Calniquer. Ihre Tochter Dorika wurde 1975 geboren, sie beging vor einigen Jahren Selbstmord. Die jüngste Tochter Silvia kam 1956 zur Welt, weil Onkel Fritz unbedingt einen Sohn wollte. Sie ist mit dem nichtjüdischen Rechtsanwalt Ricardo verheiratet, lebt in Mexiko und hat einen Sohn Sebastian.

Ich glaube, nach seiner Flucht aus Österreich wurde Onkel Fritz sehr religiös. Seither legte er großen Wert auf die Tradition. Er litt sehr darunter, dass sein Bruder Franz nicht am jüdischen Friedhof begraben wurde. Es war ihm auch überaus wichtig, dass meine Mutter nicht, wie sie es gewünscht hatte, nach ihrem Tode verbrannt wurde, sondern dass sie bei meinen Großeltern in Graz am jüdischen Friedhof begraben wird. In Buenos Aires wurde Onkel Fritz Mitglied in einem Tempel und lebte ein religiöses jüdisches Leben. Täglich legte er Tefillin [Anm.: Lederne ‚Gebetskapseln‘, die im jüdischen Gebet an der Stirn und am linken Arm getragen werden und Texte aus der Torah enthalten] und betete. Bei ihm zu Hause traf sich die ganze Familie, alle die in der Nähe lebten - Geschwister, Nichten Neffen, Cousins und Cousinen - Freitagabend zum Schabbat und zu allen anderen Feiertagen. Aber beim Essen hielt sich Onkel Fritz, trotz seiner Frömmigkeit, nicht an die Gebote. Bei ihm zu Hause gab es kein Schweinernes zu essen - Freitagabend gab es immer Barches, die seine Frau gebacken hat - aber ich weiß, dass er im Restaurant mit großem Genuss Schweinsbraten verzehrte.

Nachdem Onkel Franz und viele Verwandte gestorben, Neffen und Nichten sich in alle Welt zerstreut hatten, beging er die Feiertage und den Schabbat nur noch mit seiner Schwester, der Tante Anni und Tante Irene, der Frau vom Onkel Franz. Bis zu seinem Tod verkaufte Onkel Fritz wunderbare Decken. Wann immer in der Familie Geldmangel war, Fritz unterstützte jeden, inklusive seinen großen Bruder Franz, den er des öfteren aus dem Konkurs gezogen hat, denn Onkel Franz ist ein Spieler gewesen. Einmal war er sehr gut im Geschäft und einmal ein Bankrotteur. Natürlich hat es dadurch große Probleme gegeben.

Die jüngsten Geschwister meiner Mutter waren Zwillinge, meine Tanten Margarete, Grete genannt und Anna, Anni genannt. Sie wurden am 5. Oktober 1916 geboren und waren ziemlich genau zehn Jahre jünger als meine Mutter. Beide liebten, schätzten und bewunderten meine Mutter unendlich. Als sie geboren wurden, sie waren Hausgeburten, hat Dr. Strassmann, der die Großmutter entbunden hat, gesagt, die Grete sei eine Frühgeburt und sie müsse in einen Brutkasten. Aber die Großmutter wollte ihr Baby nicht hergeben und fragte, wozu man sie denn in einen Brutkasten geben müsse? Der Arzt antwortete, dass es dort schön warm sei. Großmutter sagte darauf hin: ‚Schön warm kann sie es auch zu Hause haben.’ Und so blieb das Baby zu Hause. Eine Holzkiste wurde mit Daunenpölstern ausstaffiert, dahinter kamen Maissackerln, die im Ofen gewärmt wurden, und da drinnen wurde das Kind großgezogen. Es war ein wirklich schwaches Kind, und wenn es ihm sehr schlecht ging, wurden die Klageweiber geholt, weil man Angst hatte, dass das Baby stirbt. Das muss eine sehr aufregende Geschichte gewesen sein. Aber Tante Grete blieb am Leben und wurde eine sehr tüchtige Frau, die ihrer Mutter, meiner Großmutter, am nächsten und ähnlichsten von allen ihren Geschwistern war. Sie besuchte in Graz die Mittelschule und begann Medizin zu studieren. Im Jahre 1938 heiratete sie ihren langjährigen Freund Gustav Singer, den sie seit ihrem zwölften Lebensjahr kannte, denn er war ein Schulkollege ihres Bruders Fritz. Bereits in Graz war er Assistent von Nobelpreisträger Otto Loewy [Anm.: Otto Loewy entdeckte die Reizübertragung], aber 1938 durfte er in Graz als Jude nicht mehr promovieren. Jahrzehnte später, ich glaube 50 Jahre nach dem Abschluss seines Studiums, Gustav Singer war Augenarzt und Augenchirurg in Prag, in der Forschung tätig, hielt Vorträge an der Universität, hatte nach dem Krieg einige Zeit in Vietnam und bis zu seiner Pensionierung im Spital gearbeitet, verlieh ihm die Universität Graz eine goldene Promotionsurkunde.

Meine Großmutter erlaubte die Heirat ihrer Tochter mit Gustav  Singer 1938 nur, weil Grete durch die Heirat mit Gustav gemeinsam Österreich verlassen konnten, denn Gustavs Eltern kamen zwar aus Galizien und waren jiddisch sprechend, aber der Vater Josef stammte aus der Tschechoslowakei. Seine Mutter Karoline, geborene Goldberg, ihr jüdischer Name war Chasja Pinja, war in Lemberg geboren. Gustavs Vater war Buchhalter in einer Holzfirma. Die Familie lebte seit vielen Jahren in Graz und der Vater hatte nach dem Ende der k. u. k. Monarchie vergessen, für Österreich zu optieren. Nach seiner Matura wollte Gustav mit dem Fahrrad eine Reise durch Italien machen. Dafür brauchte er einen Pass und so erfuhr er, dass er kein österreichischer, sondern tschechischer Staatsbürger war. Nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich konnten Gustav und Grete durch die tschechische Staatsbürgerschaft legal nach Prag fahren. Als die Deutschen in die Tschechoslowakei einmarschierten, flohen sie weiter über Polen, quer durch Russland, bis sie meine Familie am Ural fanden. Gustavs Eltern hatten es noch in die Tschechoslowakei geschafft, aber dort sahen sie sich das letzte Mal, beide wurden im Holocaust ermordet. 

Nach dem Krieg lebten sie in Prag und bekamen zwei Söhne. Mihal Singer, Mischa genannt, wurde am 25. Dezember 1946 geboren. Er ist verheiratet mit Hanka und arbeitet als Computertechniker in einer Bank. Dr. Vladimir Singer, Vladik genannt, ist am 28. Januar 1949 geboren, geschieden, hat zwei Töchter, Sylvie und Magdalena, und ist Psychiater.

Beide Söhne von Tante Grete und Onkel Gustav wurden nicht religiös erzogen. Tante Grete und Tante Anni, in der Familie ‚die Kinder’ genannt, haben mir erzählt, dass der Großvater jeden Abend mit ihnen betete. Ob das erst stattgefunden hat, als er feststellte, dass seine geliebte älteste Tochter, meine Mutter, einen Nichtjuden geheiratet hat und er sich gedacht hat, dass er das Religiöse nicht genug gepflegt hat, oder er es sowieso getan hätte, kann ich nicht beurteilen, aber so war es.

Grete und Gustav lebten in Prag und erzogen ihre Kinder nicht zu bewussten Juden. Vladik und Mischa warfen ihren Eltern, als sie erwachsen waren vor, dass sie über das Judentum überhaupt nichts wussten. Das war genauso wie in meiner Familie. Vladik begann dann durch mich, sich mit dem Judentum zu beschäftigen. Das geht so weit, dass er am Schabbat allein zu Hause sitzt und jüdische Schriften studiert. Er arbeitet aktiv in der jüdischen Gemeinde in Prag, und er betreut Leute in der Sozialabteilung. Mischa hat erst in den letzten Jahren zur Kenntnis genommen, dass ‚jüdisch sein’ eine Qualität hat.

Tante Grete starb 1989 in Prag. Sie wurde verbrannt, aber der jüngere Sohn Vladik, der bereits traditionell und religiös war, sorgte dafür, dass die Urne am jüdischen Friedhof in Prag beigesetzt wurde. Auf diesem Prager jüdischen Friedhof gibt es sogar eine Abteilung aus der Zeit vor dem Krieg, wo Urnengräber sind. Das ist nicht der Alte Jüdische Friedhof in Prag, der bei der Altneuschul liegt, und scheint kein orthodoxer Friedhof gewesen zu sein.

Gustav lebt über 90jährig im Kreise seiner Familie in Prag. Er ist nicht religiös, aber er lebt traditionell und singt, zu Hause und bei jedem Anlass, leidenschaftlich gern jiddische Volkslieder. Er besucht das Tageszentrum der jüdischen Gemeinde und ist dort ein sehr gern gesehener Gast, denn im Allgemeinen gibt's in dem Alter wenige Männer. Er ist ungeheuer sportlich und ist bis vor kurzem Ski gefahren, das haben ihm dann seine Söhne verboten.
Der Sohn Mischa musste einmal zu einer Untersuchung vor Abschluss einer Lebensversicherung und der Arzt sagte zu ihm: ‚Singer, Singer? Ja, da habe ich jetzt einen alten Herrn Singer, stellen Sie sich vor, dem sollte ich bestätigen, dass er noch Ski fahren kann.’ Worauf Mischa sagte: ‚Herr Doktor, ich kann darüber nicht lachen, das ist mein Vater.’ Da er nicht mehr Ski fahren darf, geht er jetzt auf der Moldau rudern. Er sprach dort in dem Tagesheim verschiedene alte Damen an, die sich aber fürchteten, mit ihm rudern zu gehen. Jetzt geht eine junge Sozialarbeiterin oder Krankenschwester mit ihm rudern. Es fallen ihm immer die schrecklichsten Sachen ein, und seine Söhne haben jede Mühe, ihn zu bremsen.

Tante Anni, die Zwillingsschwester von Tante Grete, floh 1938 über Vermittlung als Hausgehilfin, nach England. Dort lernte sie Paul Deutschländer aus Wien kennen, der anlässlich seines Eintritts in die englische Armee seinen Namen in Dean änderte. Welchen Beruf er ursprünglich hatte, weiß ich nicht. Aber nachdem die Schwester Irma, mit der sie gemeinsam in England später wohnte, nach dem Tod ihres Mannes nach Argentinien ging, übersiedelten Anni und Paul auch nach Argentinien. Paul wurde in Argentinien Vertreter für Schuhe und fuhr sogar zu den Indios, um Schuhe zu verkaufen. Ihre Kinder sind Joan Susan, die am 26. Oktober 1944 in England geboren wurde und Ronaldo Victor, der am 23. Februar 1950 in Buenos Aires geboren wurde. Joan lebt mit ihrem Mann Denny Salmang in Wien. Die Söhne Ariel Marcelo und Raul Daniel leben in Düsseldorf. Dennys Eltern flüchteten aus Aachen in Deutschland nach Südamerika, als er zwei Wochen alt war. Er ist Diplom Ingenieur und technischer Kaufmann. Denny und Joan lebten in vielen Ländern. Joan lebt sehr traditionell, ihre Söhne sind sogar fromm. Paul Dean starb 1978, Tante Anni lebt noch. Sie ist 89 Jahre alt und war vor kurzem zu Besuch in Wien. Joans Bruder Ronaldo lebt mit seiner nicht jüdischen Frau Maria Josefa in Argentinien. Sie haben drei Kinder, Diego Hernan, Javier Matias und Melina. Je älter Ronald wird, desto bewusster wird ihm, dass er jüdisch ist.

Jetzt muss ich aber wieder in die Vergangenheit zurück: Meine Großmutter Regine sprach immer etwas belustigt über die Familie ihres Mannes, denn da gab es offenbar irgendwelche formellen Zusammentreffen und die Damen unterhielten sich zum Beispiel darüber, warum der Pepi, mein Großvater, seiner Regine, meiner Großmutter, keine Diamant Ohrknöpfe kauft. Meine Großmutter aber hatte für Schmuck nichts übrig. Trotzdem ging ihr das Gerede auf die Nerven und als es ihr zu blöd wurde, ging sie in ein Geschäft, das gerade eröffnet hatte, in dem man Strassschmuck kaufen konnte. Sie kaufte sich ganz große Strassknöpfe für ihre Ohren und beim nächsten Familientreffen trug sie die. Die Damen fielen fast auf den Popo vor lauter Aufregung, weil der Pepi seiner Regine so wunderbare ‚Buttones’ gekauft hatte. Nachdem die Großmutter sich das eine Weile angehört hatte, nahm sie die Ohrknöpfe aus den Ohren, reichte sie herum und die Damen konnten nicht genug betonen, wie großartig die Diamanten seien, was für herrliches Lustre! Dann sagte meine Großmutter: ‚Lustre?’ Das ist alles Glas, ihr könnt euch das in der Murgasse auch kaufen.’

Das Haus in Graz, in dem die Familie lebte, war kein Einfamilienhaus. Es war ein Haus mit zwei Geschäftslokalen, wovon eines eine Gemischtwarenhandlung war und das andere ein Frisiersalon. Die Friseuse kam jeden Tag herauf, um die Großmutter zu frisieren. Der ganze erste Stock des Hauses, das waren zwei Wohnungen, war die Familienwohnung. Es gab zwei Eingänge, ein sehr großes Zimmer, das als Salon oder Speisezimmer diente, dann zwei große Zimmer und ein Zimmer, das später zu einem Badezimmer umgestaltet wurde. Ursprünglich müssten es sechs Zimmer gewesen sein und zwei Küchen. Die zweite Küche wurde aufgelöst und es wurde ein Badezimmer mit einem großen Vorraum daraus gemacht. Die Küche diente dann als Küche sowohl für milchig und fleischig. Es gab einen großen gemauerten Ofen mit einem Holzfach, in dem die Holzscheite getrocknet wurden. Die Großmutter hat immer erzählt, wenn der Großvater von draußen gekommen ist, es mussten ja Waggons mit Obst oder Heu und sonst was abgenommen werden, und er sehr erfroren war, kam er in die Küche und wärmte sich im Holzfach die Füße. Das war ein Ofen, der mir später auch sehr imponiert hat. Er hatte auch, wie diese alten gemauerten Öfen ein Wasserschaff, in dem immer heißes Wasser war. Natürlich war der Ofen hervorragend geeignet, um am Schabbes das Essen warm zu halten. Aber in meiner Zeit wurde nicht mehr koscher gekocht. Die Großmutter trennte bis zum Schluss Milch und Fleisch. Nie hätte sie, Gott behüte, Rahmsauce zu Fleisch oder so etwas gegessen.

Meine Großmutter hatte ein Dienstmädchen, das war die Frau Mitzi Porotschnik, die habe ich dann sogar noch kennen gelernt. Ich glaube, sie kam 14jährig ins Haus der Großmutter, und wie sie dann geheiratet hat, hat die Großmutter ihr im Hof ein Häuschen gegeben, wo sie mit ihrem Mann gelebt hat. Sie hat auch nach dem Krieg, als wir in Graz in unserem Haus gewohnt haben, dort gewohnt und hatte eigentlich zur Großmutter immer Kontakt, bis sie gestorben ist. Diese Mizzi Porotschnik, hat auch für die Großmutter das Grab vom Herrn Jank betreut. Das Grab wurde betreut, bis meine Mutter am 1. November 1999, im Alter von 93 Jahren, gestorben ist. Ich habe es dann nicht weiter betreuen lassen.

Es gab eine Wäscherin und eine Weißnäherin, die ins Haus kamen. Die alten Kleidungsstücke wurden für die jüngeren Geschwister umgenäht oder Bettzeug geflickt oder was immer man so gehabt hat. Die Großmutter hatte ihr Büro in der Wohnung. Sie hat gearbeitet, sie hat ihre Kinder betreut und gekocht, denn gewisse Dinge, zum Beispiel Barches backen, durfte das Personal nicht, denn das ist die Pflicht einer jüdische Hausfrau. Es gab eine Buchhalterin, die Frau Kraxner, auch die habe ich noch kennen gelernt. Und alle zusammen aßen bei meiner Großmutter zu Mittag, so dass immer viele Leute zu Tisch waren. Die Großmutter erzählte, sie hat Hühner mit vier Beinen erfunden. Zum Mittagessen gab es zwei Hühner, aber sie hatte sechs Kinder, und vier Beine sind zu wenig für sechs Kinder. So hat die Großmutter eine Form gefunden die Hühner so zu zerlegen, dass der Flügel noch ein Stück Brustansatz dazu bekam, so dass jedes Kind ein Hühnerbein bekommen konnte.

Als meine Mutter acht Jahre alt war, es war an einem Sonntag des Jahres 1914, geschah das Attentat in Sarajewo. Mein Großvater, meine Großmutter, meine Mutter und ihr jüngerer Bruder machten gerade einen Spaziergang und waren vor dem Eggenberger Schloss, als mein Großvater einen Bekannten traf, der ihm etwas erzählte, woraufhin er ganz aufgeregt sagte:
‚Das ist der Krieg!’ Dann sagte er, der Thronfolger sei in Sarajewo erschossen worden. Meine Mutter verstand nur, dass etwas Schreckliches passiert war. Mein Großvater war Unternehmer mit drei oder vier Angestellten. Er kaufte und verkaufte Heu und Stroh, Kürbiskerne, Äpfel und manchmal auch Getreide. Er war außerdem Lieferant des Grazer Militärverpflegungsmagazins. Damals hatte man im österreichischen Heer noch Pferde, die mussten was zu Fressen kriegen, und das Heu und Stroh lieferte er. Ich glaube, es gab Ausschreibungen, er war das größte Unternehmen dieser Art in Graz. Dadurch gelang es ihm auch, nicht sofort einberufen zu werden. Acht Tage nach Kriegsausbruch hatte der Großvater einen Unfall beim Einkaufen von Heu auf einem Bauernhof. Da er sich einen komplizierten Beinbruch zugezogen hatte, konnte er sogar erst nach einigen Monaten einberufen werden. Der Großvater war schon seit vielen Jahrzehnten in Graz wohnhaft, aber da er ‚zuständig’, also heimatberechtigt, in der ungarischen Gemeinde Güssing war, musste er zur ungarischen Honved 7 einrücken, ich glaube, nach Steinamanger. Er ist dort hingefahren und wurde, zur Freude der Familie, nach einigen Wochen Militärdienst als untauglich heimgeschickt, denn er war bereits 40 Jahre alt war. Ein sehr lieber Onkel, der Mann der Schwester meiner Urgroßmutter, war an der Front in Galizien eingerückt. So erfuhr die Familie durch seine Feldpostbriefe über die Schrecken des Krieges.

Es gab wenig zu essen, alles nur auf Karten und in sehr geringen Mengen. Es war in den Kriegsjahren sehr schwierig sechs Kinder zu versorgen. Fast täglich gab es Polenta und jeden oder jeden zweiten Tag ein halbes Huhn. So mussten sie keinen Hunger leiden. Zu dieser Zeit lebte auch noch die Urgrossmutter im Haus meiner Großmutter. Sie war inzwischen gelähmt, und ihre älteste Tochter Klara, die in Köflach lebte, schickte jede Woche für sie einen Laib oder einen Wecken Milchbrot.

Der Großvater, der auf den Geschäftserfolg seiner Frau schrecklich eifersüchtig war, veranlasste sie 1916, ihr Geschäft aufzugeben. Nun war er der Chef.

Nach dem Krieg [1. Weltkrieg 1914-1918] fuhr mein Großvater regelmäßig nach Wien auf die Landesproduktenbörse im 2. Bezirk in der Taborstraße. Heute beherbergt das Gebäude das Theater ‚Odeon’, denn die Landesproduktenbörse existiert schon lange nicht mehr. In diesem Theater ‚Odeon’ trat zweimal, seit seinem Bestehen, der ‚Wiener Jüdische Chor’, deren Mitglieder mein Mann und ich sind, auf. Der Großvater schickte seinen Kindern immer Postkarten von diesen Aufenthalten in Wien. Auf einer Postkarte, die in meinem Besitz ist, schreibt er: ‚Lernts gut, sonst kommt ihr in die Urania.’ Seine Kinder waren überzeugt, dass die Urania eine Anstalt für schwererziehbare Kinder sei. Dabei war das die erste Volkshochschule in Wien, und er war der Meinung, wenn sie in der Schule nicht gut sind, können sie noch immer in die Volkshochschule gehen.

Die Großmutter sagte, der Großvater sei kein sehr glückvoller Geschäftsmann gewesen. In Wirklichkeit war sie die Seele des Geschäftes. Er hatte zum Beispiel große Probleme, mit seinen Geschäftspartnern zu irgendeinem Abschluss zu kommen. Wenn es zu lange dauerte, erschien sie im Zimmer und sagte: ‚Pepi, wann kommt denn der Herr Sof? Sof heißt auf jiddisch das Ende. Sie konnte kein jiddisch, aber dieses Wort kannte sie.

Es hieß immer: ‚Hotel Bendiner arbeitet gut’, weil in der Wohnung täglich mindestens zehn Leute zum Mittagstisch waren. Die Urgroßmutter, die Kinder, und es war damals üblich, dass man selbstverständlich die Kinder von Verwandten, die eine Ausbildung, zum Beispiel in unserem Fall, in Graz machen wollten, aufnahm. Lisl Dembsky, die Tochter vom Onkel Schmieder, dem Bruder meiner Großmutter, ging zusammen mit meiner Tante Irma auf die Schneiderei-und Modefachschule. Oder zum Beispiel die Kinder vom Alois, dem Bruder meines Großvaters. Alois war ein Spieler und verspielte sein Geschäft. Meine Großmutter sagte:
‚Geld kriegt er keines von mir, aber die Kinder- Alois hatte ja fünf Kinder- können jederzeit kommen, und ich werde sie durchfüttern.’ Das tat sie auch und daher entstanden die sehr nahen Beziehungen der Cousins und Cousinen zueinander. Meine Mutter und ihre Geschwister verstanden sich sehr gut. Es gab, wie in jeder Familie eine Hackordnung, das ist klar! Aber ich habe nie gehört, dass es irgendwelche groben Zwistigkeiten gab, im Gegenteil. Der Großmutter ist es gelungen und darauf war sie sehr stolz, zu erreichen, dass ihre Kinder alle wie Kletten zusammenhielten, obwohl sie durch den Holocaust in alle Welt verstreut waren. Mein Mann hat das als ein fast pathologisches Geschwistergefühl bezeichnet, weil den meisten der Geschwister meiner Mutter, ihre Geschwister und deren Kinder wichtiger waren, als die eigenen Ehepartner.

Auf Urlaub ist man nie gefahren, das konnte man sich nicht leisten. Die Zwillinge Grete und Anni sind zur Tante Klara nach Köflach in der Oststeiermark und sehr häufig zum Onkel Schmieder nach Bardejov, in die Slowakei, auf Urlaub geschickt worden, und die Irma wurde nach Zagreb zu Verwandten geschickt. Das war ein reger Austausch der jüngeren Generation.
Das gesellschaftliche Leben der Großeltern spielte sich innerhalb der Familie ab. Außer Marie, der Schwester meiner Großmutter, die vier Kinder hatte, lebten noch die Familie meines Großvaters und die Mutter meines Großvaters in nächster Umgebung. Meine Großeltern kannten natürlich viele andere Leute, aber es wurden immer nur die Verwandten eingeladen.

Meine Mutter und ihre Geschwister aber wurden in ihrem gesellschaftlichen Leben nicht eingeschränkt. Einmal in der Woche, so erzählte meine Mutter, mussten sie die väterliche Großmutter Rosa besuchen, aber die Beziehung zu ihr war sehr formell. Eine Zeit lang war meine Mutter als Kind beim jüdischen Jugendverein ‚Blau-Weiß’. Es gab Heimabende, es gab Ausflüge, und es waren eine Menge Kinder und Jugendliche dort, die sie sehr gern hatte. Aber meine Großmutter hatte Angst, ihre Kinder, besonders die Mädchen, auf Ausflüge zu schicken, weil sie fürchtete, es könnte ihnen irgendetwas zustoßen.

Zweimal in der Woche ging meine Mutter in die Religionsstunden in der Schule, das war Vorschrift, und sie empfand den Unterricht als langweilig und uninteressant. Meine Mutter und ihre Geschwister wurden als Juden erzogen, nicht orthodox, aber sie lebten traditionell, unter Beachtung aller Sitten und Gebräuche, wie sie seit Jahrhunderten üblich waren. Am Freitagabend wurden Kerzen gezündet und solange die Kinder noch Kinder waren, hatten sie am Freitagabend zu Hause anwesend zu sein. Zu den Feiertagen mussten sie natürlich in den Tempel gehen. Aber als junge Leute waren sie immer nur sehr kurz im Tempel, die übrige Zeit standen sie im Hof und unterhielten sich.

Meine Mutter nahm ihr ‚jüdisch sein’ als ein ‚handicap’ hin. ‚Wenn man in dieses Milieu hineingeboren ist, muss man sich eben so gut verhalten, wie man nur irgendwie kann: in der Schule zum Beispiel immer die Beste sein.’ Sie war die Beste, aber sie empfand ihr jüdisch sein nicht unbedingt als Bereicherung ihres Lebens.

In Graz lebten zu dieser Zeit ungefähr 2.000 Juden. Es war eine Stadt mit sehr starken antisemitischen Tendenzen, aber meine Großeltern schirmten ihre Kinder, so weit es möglich war, davor ab. Der Großmutter war der Kontakt ihrer Kinder mit jüdischen Kindern sehr wichtig.
Aber die Grazer Jüdische Gemeinde war nicht sehr groß und in dem Moment, wenn man in eine öffentliche Schule ging und später an der Universität studierte, hatte man natürlich Kontakt mit anderen Jugendlichen. Wahrscheinlich sogar mehr, als mit jüdischen.

Als meine Mutter 16 Jahre alt war, haben verschiedene jüdische Mütter und Väter gefunden, es sei besser, wenn man die Kinder nicht in die öffentliche Tanzschule schickt, sondern in einen privaten Tanzkurs, den sie gründeten. Die Großmutter erzählte, dass sie als Gardedame ihre Töchter in die Tanzschule begleitete. Und ich erinnere mich noch als Kind, wie meine Großmutter zu mir sagte: ‚Weißt du, wie man Walzer lernt? Eins, zwei, drei, an der Wand vorbei, an der Bank entlang, auf den Platz, zwei, drei.’ Mit den Jugendlichen wurden auch Kränzchen veranstaltet, also man hat sich schon bemüht, das Kinder in der jüdischen Gesellschaft blieben. So lernte meine Mutter zusammen mit elf jüdischen Mädchen und zwölf jüdischen Knaben das Tanzen.

Im Jahr 1917 machte meine Mutter die Aufnahmeprüfung für die Mittelschule. Das Mädchenreformrealgymnasium befand sich in dem Palais, in dem der Thronfolger, Erzherzog Franz Ferdinand, geboren wurde. Die Klassenräume waren groß und parkettverziert und mit riesigen Fenstern. Nur die Klos waren in einem Bretterverschlag, der in die alten Korridore eingebaut war.

Bis zur Obermittelschule befand sich meine Mutter hauptsächlich innerhalb der jüdischen Gesellschaft. Ab der Obermittelschule waren nur mehr vier Jüdinnen in der Klasse: meine Mutter, ihre Cousine Elisabeth, eine Freundin, die Klari hieß und noch eine Freundin, die vor dem Holocaust nach Neuseeland geflohen ist. Klari und Elisabeth kamen im Holocaust um.
Meine Mutter erzählte immer, sie persönlich sei während der Mittelschule in keiner Weise als Jüdin angegriffen worden. Es gab in ihrer Klasse unter den Mitschülerinnen einige Mädchen, die Kontakt zu Couleur-Studenten [deutschnationale Studentenverbindungen] hatten. Aber meine Mutter, ihre Cousine und die Freundinnen wurden davon nicht tangiert. Sie waren alle sehr gute Schülerinnen, und die Lehrer hatten sie sehr gern, wenn auch der eine oder andere nationalistische Töne anschlug.

Eigentlich wollte meine Mutter Geschichte studieren, was sie aber dann aus rein praktischen Gründen nicht tat. Sie und die Großeltern waren überzeugt, dass es unmöglich sei, dass eine Jüdin in der Steiermark irgendwo Geschichte unterrichten dürfe. Sie studierte dann, sozusagen als Notlösung, Jus an der ‚Karl Franzens Universität’ und war die einzige weibliche Studentin ihres Jahrgangs an der juridischen Fakultät und eine der ersten Frauen, sie war 24 Jahre alt, die in Graz promoviert wurden. Gewiss war sie eine der ersten jüdischen Frauen überhaupt. Sie erzählte, dass es damals ein einziges Mal zu einer antisemitischen Begebenheit kam: Einmal protestierte die gesamte Grazer Studentenschaft gegen eine Maßnahme mit einer großen Versammlung in der Aula der Universität. Meine Mutter war als Schriftführerin der Vereinigung der sozialistischen Hochschülerschaft dabei. Plötzlich tönte der Ruf: ‚Hier sind Juden, Juden raus!’ Auf den Rat meines Vaters hin, ging meine Mutter zum Rektor der Universität und sagte: ‚Magnifizenz, ich bitte um ihren Schutz als Hausherrn und er sagte: ‚Fräulein Bendiner, ich bitte Sie die Universität zu verlassen, ich kann ihn nicht gewährleisten.’ Daraufhin verließ die Gruppe, der meine Mutter angehörte, die Versammlung.

In Graz gab es zwei jüdische Anwälte, die sagten, die ‚Rote’ nähmen sie nicht, weil meine Mutter seit ihrem 16. Lebensjahr Mitglied der Sozialdemokratischen Partei war. Die beiden sozialdemokratischen Anwälte in Graz wollten ein junges Mädchen, das sich einbildete hier Rechtsanwalt werden zu wollen, auch nicht aufzunehmen. Alle Versuche meiner Mutter bei der Stadt oder beim Land, wobei die Stadt einen sozialdemokratischen Bürgermeister und traditionell seit dem Jahr 1918 immer einen sozialdemokratischen Bürgermeister hatte, Arbeit zu bekommen, schlugen fehl.

Sie war überzeugt, dass innerhalb der Sozialdemokratie keinerlei antisemitische Tendenzen vorhanden oder möglich sind, was sich ja bei einer etwas intensiveren Beschäftigung mit der Geschichte als durchaus falsch herausstellte. Der latente Antisemitismus der Umgebung wurde sicher nicht nur von ihr, sondern von allen Kindern oder Menschen, die aus einem bürgerlich-jüdischen Milieu kamen, als Äußerungen und Lebensformen von dummen Menschen als gegeben erachtet. Ein gescheiter, gebildeter Mensch konnte unmöglich ein Antisemit sein, das konnten nur ungebildete und blöde Menschen sein.

Während ihrer Mittelschulzeit arbeitete meine Mutter in Graz in der Bibliothek der sozialdemokratischen Parteiorganisation. Dort lernte sie viele junge Leute kennen. Bereits in der
8. Klasse wurde sie Mitglied der Vereinigung Sozialistischer Hochschüler. Das war ein Kreis von sehr gescheiten, interessanten und lustigen Burschen und Mädchen. Auch meinen Vater Otto und seine Brüder Walter und Ernst Fischer 8 lernte sie dort kennen. Meine Großeltern waren schrecklich besorgt, dass meine Mutter oder ihre Schwestern irgendwelche Liebesbeziehungen zu irgendjemand beginnen könnten. Es war ihnen nicht verboten mit Burschen auszugehen, aber sie wurden sehr behütet. Die Tatsache, dass meine Mutter mit meinem Vater eine Liebesbeziehung begann, war für meine Großmutter eine schwere Erschütterung. Als meine Mutter bereits 50 Jahre alt war, sagte die Großmutter zu ihr: ‚Weißt du, mein Kind, du hast mir nur einen großen Kummer in meinem Leben gebracht, wie du diese Beziehung zum Otto begonnen hast.’ Sie hat ihr das nie verziehen in ihrem Leben. Sie hat meinen Vater und meine Mutter sehr geliebt, und mein Vater war ein sehr guter Schwiegersohn. Aber diese Beziehung war für sie unmöglich und unschicklich, denn erstens hatte es ihr nicht gepasst, dass meine Eltern vor der Ehe eine Beziehung hatten und zweitens hätte sie sicherlich viel lieber haben wollen, dass meine Mutter einen jüdischen Mann heiratet. Die Erfahrungen ihres langen Lebens waren: Eine Ehe ist an und für sich eine sehr riskante Sache, aber das Risiko wird noch bei weitem erhöht, wenn Menschen aus verschiedenem Milieu oder verschiedener Religionen heiraten.

Mein Vater war, um die Diktion der Großmutter zu benutzen, ein berüchtigter junger Mann in Graz. Er war nicht nur ein Linker aus einer katholischen Militär Familie, er war auch noch ein Don Juan; sehr fesch, sehr geliebt und ohne Beruf. Er hatte die Marine Akademie absolviert und kurz vor Abschluss seines Bauingenieursstudiums das Studium abgebrochen, weil er politisch tätig sein wollte. Kein Wunder, das alles zusammen war beim besten Willen eine größere Tragödie für meine Großeltern, besonders für die Großmutter. Und als wäre das nicht genug, gab es eine noch dazu zwischen meinen Eltern sehr intensive voreheliche Beziehung. Meine Großmutter erzählte mir: ‚Und zum Schluss habe ich mir gedacht, sie sollen lieber heute heiraten als morgen, nur damit das irgendeine Ordnung hat.’

Meine Mutter hat sich eher in der sozialdemokratischen Jugendorganisationen sozialisiert. Ich weiß, dass dort der Anteil der jüdischen Kollegen sehr groß war, wie in späteren Jahren, wenn man kommunistische Freunde hatte, die alle ganz ‚zufällig’ jüdisch waren. Ich glaube, dass das Jüdische schon eine Rolle gespielt hat, weil es einfach eine Nähe bedeutete. Das hat aber mit Sicherheit nichts mit Religiosität oder Tradition zu tun gehabt. Vor ihrer Heirat mit meinem Vater, im Jahre 1933, zum ganz großen Kummer meiner Großmutter, trat sie offiziell aus dem Judentum aus. Mein Großvater war bedeutend liberaler als meine Großmutter, außerdem war meine Mutter sein Liebling, und so nahm er es ihr nicht sehr übel.

Mein Großvater väterlicherseits war Sudetendeutscher, hieß Josef Fischer und war nicht jüdisch. Er hatte die Militär-Realschule in St. Pölten absolviert, war Offizier und Lehrer in einer Militär Realschule. Anfang der 1930er-Jahre starb er in Graz. Über diesen Großvater kann ich eigentlich kaum etwas berichten. Ich weiß nur, dass meine Großmutter ihn nicht geliebt hat, dass sie mit ihm verheiratet wurde, wie sie immer betonte und dass sie, wie er gestorben ist, alle Bilder und alles vernichtet hat, was an ihn erinnerte. Ich kenne von ihm eigentlich nur zwei Fotos.

Die Mutter meines Vaters, Agnes Fischer, kam aus einer alten Adelsfamilie. Sie war eine geborene Planner von Wildinghof, wurde am 23. August 1877 geboren und hatte das Offizierstöchterinstitut in Hernals besucht. Diese Familie Planner von Wildinghof geht weit zurück. Mein Vater hat behauptet, bis zurzeit vom ‚Friedel mit der leeren Tasche’, der der Sohn des Herzogs Leopold III. von Österreich (1351-1386) war. Da sollen die Planner von Wildinghof Höflinge am Hof in Tirol gewesen sein. Der Adelsbrief, den man gebraucht hätte, als mein Vater in die Marineakademie eintreten sollte, denn es durften nur adelige Söhne eintreten, war nicht aufzufinden. Da ging mein Urgroßvater zum Kaiser nach Wien und erwirkte, dass man ihm einen Militäradelstitel verlieh. Dann war er Edler von Planner, vorher war er Graf Planner. Es war eine große Familie, aber die kenne ich nur aus Papieren. Ich glaube aber, die Großmutter hatte kein Vermögen und der Großvater verdiente nicht viel Geld, so dass mein Urgroßvater gelegentlich mit Geld aushalf. Er hatte auch organisiert, dass mein Vater in die Marineakademie gekommen ist, denn das war eine kostspielige Angelegenheit. Die Familie lebte nicht nur in Graz, auch an anderen Orten, weil der Großvater Lehrer an Militärrealschulen war. Wo überall, weiß ich nicht genau. Ich glaube, anfangs ist das Ehepaar Fischer miteinander gereist, aber je mehr Kinder waren, desto mehr wurde die Großmutter in Graz sesshaft. Mein Vater hatte drei Brüder und eine Schwester.

Sein ältester Bruder war der bekannte österreichische Schriftsteller und Politiker Ernst Fischer. Er wurde am 3. Juli 1899 in Komotau [heute: Chumutov, Tschechien] geboren. Ich weiß, dass die ‚Buben’, so wurden die Söhne meiner Großmutter immer genannt, als Kinder Aufsatz- und Poesie Hefte für ihre Mutter führten und dadurch schon sehr früh schriftstellerisch tätig waren. Mein Onkel Ernst schrieb später viele Gedichte und übersetzte auch wunderbar Gedichte von Francois Villon 9 aus dem Französischen. In Graz war er Redakteur beim ‚Arbeiterwille’ und von 1927-1934 arbeitete er als Redakteur der sozialdemokratischen ‚Arbeiterzeitung’ in Wien. Ab 1934 war er Mitglied der KPÖ und emigrierte gemeinsam mit seiner ersten Frau, der Schriftstellerin Ruth von Mayenburg, die am 1. Juli 1907 in Serbitz [heute: Srbice, Tschechien], geboren wurde, und die er im Jahre 1932 geheiratet hatte, in die Sowjetunion. Nach der Rückkehr nach Wien, wurde die Tochter Dr. Marina Fischer-Kowalski geboren, die Professorin für Soziale Ökologie ist und zwei Kinder, Katharina und Boris, hat. Die Ehe meines Onkels ging in Wien, ich glaube, in den 1950er-Jahren, zu Ende. Ernst heiratete Lou Eisler 10, die in voriger Ehe mit dem Komponisten Hanns Eisler verheiratet war. Onkel Ernst starb 1972.

Mein Onkel Walter Fischer studierte in Graz Medizin. Er heiratete Magda Schacherl, ein sehr schönes jüdisches Mädchen, die Kindergärtnerin war. Ihr Bruder Richard Schacherl war in Graz ein bekannter Architekt, der vor dem Holocaust nach Neuseeland emigrierte. Er war verheiratet und hatte eine Tochter. Mein Onkel und seine Frau übersiedelten in den 1930er-Jahren nach Wien, und Tochter Ruth wurde in Wien geboren. Walter arbeitete bei den Ziegelarbeitern am Laaer Berg als praktischer Arzt. Die Familie floh 1934 nach Moskau, nachdem man Walter wegen seiner politischen Tätigkeiten für die Sozialdemokratische Partei im Anhaltelager Wöllersdorf 11 eingesperrt hatte. Er lebte in Moskau, wie auch meine Eltern, im Schutzbundhaus 12. 1936 ging er nach Spanien, um als Arzt im Spanischen Bürgerkrieg zu kämpfen.

Mein Vater Otto wurde am 30. Dezember 1901 in Graz geboren. Nach meinem Vater wurde noch die Schwester Agnes geboren, die sehr schön gewesen sein soll. Wie auch die Brüder hatte sie starke literarische Ambitionen und viele Freunde, die mit Kunst zu tun hatten. Sie starb in den 1920er-Jahren, ich glaube, an einer Bauchhöhlenschwangerschaft.

Ich denke, erst anlässlich der Hochzeit ihrer Kinder lernten sich meine Großmütter persönlich kennen. Das war keine Liebesbeziehung. Meine Großmutter erzählte mir, dass sie die Mutter meines Vaters, die zu dieser Zeit in Wien lebte und berühmt dafür war, dass sie sehr gut backen und kochen konnte, brieflich darum bat, sie möge ihr doch einige Rezepte geben. Die Mutter meines Vaters schickte Rezepte mit der Bemerkung, dass dürfe man aber nur dann kochen und backen, wenn sicher sei, dass ihr Sohn Otto auch davon etwas zu essen bekomme.

Meine Eltern

Meine Eltern wohnten nach ihrer Hochzeit im Haus der Großeltern. Sie hatten im 3. Stock eine ganz kleine Wohnung, zwei Zimmer und das Klo am Gang. Aber es war eine sehr schöne Wohnung. Dort fanden zwei Hausdurchsuchungen statt, aber man fand nichts, obwohl ein ganzes Paket sozialistischer Zeitungen im Bücherkasten verstaut war.

Mein Vater wurde 1933 verhaftet. Er war Schutzbundkommandant und hatte mit einer Gruppe von jugendlichen Schutzbündlern 13 in der Nacht illegal Plakate geklebt. Dabei sind sie mit einem Trupp von Nazi zusammengestoßen. Es kam zu einer Schlägerei, aber die anderen waren in der Übermacht. Mein Vater hatte eine Pistole und hat in Richtung seines Verfolgers in den Boden geschossen. Die Kugel prallte ab und traf den stolpernden Verfolger. Er war sofort tot. Obwohl mein Vater militärisch erzogen worden ist, war er ein sehr feinfühliger und ein sehr humaner Mensch, der keiner Fliege etwas zuleide tun konnte. Ihm ist das sehr nahe gegangen, dass er einen Menschen getötet hatte.

Mein Vater wurde verhaftet, und zu einem Jahr Haft verurteilt. Nach seiner Enthaftung haben meine Eltern, im September 1933, geheiratet. Die Zeit vom September 1933 bis zum Feber 1934 war eine Zeit angespannter politischer Tätigkeit. In der Wohnung meiner Eltern gab es dann politische Zusammenkünfte, es gab sogar einmal einen Waffentransport. Sie fuhren in einem Auto mit einer ganzen Kiste Handgranaten, die sie im Keller des Hauses meiner Großeltern versteckt haben. Dann bestand meine Mutter aber doch darauf, dass dieses gefährliche Zeug wegkommt.

Am 12. Februar 1934 14 kam ein Freund und sagte zu meinen Eltern, es sei Generalstreik, und  in Linz werde geschossen. Mein Vater war in diese Kämpfe, die das Land erfasst hatten, involviert und wurde bei Auseinandersetzungen mit der Polizei schwer verletzt ins Spital gebracht. Sein Bein musste amputiert werden. Aus der Haft, die nach dem Krankenhaus folgte, wurde mein Vater zur Anfertigung einer Prothese entlassen. In dieser Zeit, es war Juni 1934, flohen meine Eltern, die inzwischen Mitglieder der Kommunistischen Partei geworden waren, nach Prag und von Prag nach Moskau.

Am 10. Oktober 1934 starb mein Großvater Josef Bendiner in Graz. Nach seinem Tod führte meine Großmutter gemeinsam mit ihren Söhnen Franz und Fritz und der Tochter Anni das Geschäft weiter. Es hat immerhin soviel eingebracht, dass es die Familie, die noch recht groß war, ernährt hat.

In Moskau angekommen, wurden meine Eltern erst einmal einige Monte in ein Erholungsheim, nahe Moskau geschickt. Meinem Vater ging es sehr schlecht. Dann bekamen sie in Moskau im Schutzbundhaus, in einer stillen Seitengasse der Gorkistrasse, eine Wohnung. Das Haus glich einem Wiener Gemeindebau der 1920er-Jahre und hatte vier Stiegen. Vor dem Haus standen zwei große Bäume, hinter dem Haus befand sich ein riesiger gartenartigen Hof. Auf zwei Stiegen wohnten nur österreichische Familien. Meine Eltern wohnten im zweiten Stock. Auf der zweiten Stiege des Hauses wohnte Onkel Walter, seine Frau Magda und meine Cousine Ruth. Das ganze Haus war bevölkert mit Schutzbündlern, alle sprachen deutsch.

Die Wohnung bestand aus dem Vorzimmer, einem großen Zimmer und zwei kleineren, der Küche und dem Bad. In dem großen Zimmer wohnten, bevor meine Großmutter kam, meine Eltern. In den anderen zwei Zimmern wohnte die junge Familie Füchsel mit ihren beiden Kindern. Herr Füchsel war ein Arbeiter aus Linz. Als die Großmutter zu uns nach Moskau geflohen war, tauschten meine Eltern und die Frau Füchsel, deren Mann dann irgendwo in Russland arbeitend unterwegs war, die Zimmer. Frau Füchsel bekam das große Zimmer und meine Eltern die zwei kleinen.

Meine Eltern bekamen Arbeit im Agrarinstitut zugewiesen. Mein Vater arbeitete über die Agrarpolitik in Österreich und der Schweiz und meine Mutter arbeitete in der Landarbeiterabteilung über das Los der Landarbeiter in der ganzen Welt. Ihre erste Aufgabe bestand darin, eine Arbeit über die christliche Landarbeitergewerkschaft in Deutschland zu schreiben, wovon sie nicht begeistert war. Nach einem Jahr wurde sie in die Bibliothek versetzt und war für die Beschaffung neuer Bücher und Zeitschriften zuständig. Das Institut hat eine eigene Zeitschrift in russischer und deutscher Sprache herausgegeben, und es fand ein reger Briefwechsel und Austausch mit Bibliotheken und Instituten in vielen Ländern statt.
1939 wurde das Agrarinstitut geschlossen und meine Mutter bekam eine Arbeit im ‚Verlag für ausländische Literatur’.

Meine Schwester Susanne Rosa Fischer wurde am 14. Februar 1937 in Moskau geboren.

Tante Irma sagte einmal: ‚Du kannst dir gar nicht vorstellen, wie schrecklich es damals war, diese alte Frau [meine Großmutter] dazu zu bringen, aus Österreich weg zu gehen.’ Daraufhin sagte ich: ‚Irma, sie war so alt wie ich jetzt bin!’ Sie sagte: ‚Die Großmutter war viel älter!’ So verschieben sich die Relationen, denn sie war wirklich damals so alt wie ich jetzt bin.
Meine Großmutter war der Meinung, sie lebe schon fünfzig Jahre in Graz und es werde ihr niemand etwas tun. Erst 1939 verließ sie Österreich. Meine Eltern hatten ein Einreisevisum für sie in die Sowjetunion besorgt und es nach London, zur Tante Anni und Tante Irma, die bereits geflohen waren, geschickt. Mit einem Touristenvisum in die Sowjetunion bekam die Großmutter ein Durchreisevisum für London.

Zehn Reichsmark durfte sie aus Österreich mitnehmen. Für ein Mittagessen in London war es zu wenig. Annie und Irma kümmerten sich in London natürlich um ihre Mutter. Sie wollte noch etwas länger in London bleiben, worüber meine Mutter sehr entrüstet war, weil sie die Verlängerung des Visums beantragen musste, und das war reichlich kompliziert. Sie hat das auch nur über Beziehungen, ich glaube über den Bulgaren Kolarow, den Chef des Agrarinstituts, der nach dem Krieg bulgarischer Präsident wurde, bekommen.

Im Juli 1939 begann die abenteuerliche Reise meiner Großmutter nach Moskau. Zuerst fuhr sie mit dem Schiff nach Leningrad. Von London hatte sie ein Telegramm an meine Eltern in der Hoffnung geschickt, dass sie sie in Leningrad abholen, denn sie hatte kein Geld. Aber als sie in Leningrad ankam, war niemand da.

Ich glaube, im Jahre 1937, als meine Schwester geboren wurde, hatte sie meine Eltern in Moskau besucht. Dadurch kannte meine Großmutter sich ein wenig aus. Auch die Großmutter Fischer hatte meine Eltern in Moskau besucht. Nun stand die Großmutter am Hafen. Sie fragte sich zum Bahnhof durch und stieg in den Zug nach Moskau. Jedes Mal, wenn der Schaffner kam, ist sie aufs Klo verschwunden. Das wurde von einem Herrn, der ihr gegenüber saß, beobachtet. Nach einer Weile sprach er sie auf jiddisch an. Zuerst wollte sie von ihm nichts wissen, denn jiddisch hat man doch nicht gesprochen. Sie hat es aber auch nicht gekonnt. Aber dann wurden sie sich handelseinig. Er gab ihr das Geld für die Bahnkarte nach Moskau, und sie versprach ihm, am Bahnhof werde ihre Tochter sie abholen, und er werde sofort das Geld zurückbekommen. Sie kamen in Moskau an, aber da war keine Tochter. Daraufhin hat sie sich den Herrn unter den Arm geklemmt und ist zu Fuß zu unserer Wohnung gegangen. Aber auch da war niemand. Meine Großmutter erkundigte sich bei der Hausmeisterin, die sie von ihrem ersten Aufenthalt kannte, nach meinen Eltern. Sie erfuhr, dass meine Eltern in ihrer Datscha [Ferien- bzw. Wochenendhaus], die 40 Kilometer von Moskau entfernt lag, Urlaub machten. Sie lieh sich Geld und bezahlte dem Herrn die ausgeliehene Summe. Dann fuhr sie mit dem Vorortzug und kam am Abend bei meinen Eltern an. Meine Mutter konnte kaum fassen, ihre Mutter zu erblicken. Das Telegramm, das meine Großmutter aus London an meine Eltern geschickt hatte, kam drei Wochen nach ihr. 

Meine Kindheit während des Krieges

Von da an war meine Großmutter bei uns. Das war mein großes Glück, denn sie hat mich nach meiner Geburt übernommen und mich großgezogen. Ich wurde am 8. Juni 1940 geboren. Die Großmutter wohnte mit uns Kindern in einem Zimmer und die Eltern im anderen.
Meine Mutter hatte, als ich auf die Welt kam, Malaria. Ich wurde aus dem Spital meiner Großmutter in die Hand gegeben, die mich mit meinem Onkel Walter, der ja Arzt war, gemeinsam aufpäppelte. Mit sehr viel Karotten hat man mich gefüttert, weil Milchprodukte kaum zu bekommen waren. Meine Großmutter hat immer behauptet, davon sei ich orange geworden und hätte abgefärbt.

Am 22. Juni 1941 begann der Marsch der Deutschen auf die Sowjetunion, und die sogenannte Evakuation begann. Mein Vater hat sich sehr bemüht, für meine Mutter, die Großmutter und uns Kinder einen Platz in einem Zug Richtung Osten zu bekommen, der uns in Sicherheit bringt.

Aus den Erzählungen der Großmutter weiß ich, dass es der kälteste Winter war, den sie dort erlebt hat. Es waren 51 Grad unter Null, und wir fuhren in einem offenen Viehwaggon. Auf dem Boden des Viehwaggons hatte meine Mutter ihre Daunendecke, die ein Hochzeitsgeschenk war, ausgebreitet, und wir saßen darauf. Ich war erst etwas über ein Jahr alt und wurde von der Großmutter zwischen ihrem Leib und ihren Kleidern gehalten, damit ich nicht erfriere. Meine Großmutter war eine etwas dickere Frau mit einem großen Busen. Ich erinnere mich mit großem Vergnügen, wie sie das geschildert hat, und ich mir vorstellte, wie weich und warm das gewesen sein muss. Das Wertvollste, das sie mit sich führte, war ein kleiner Topf mit Schmalz. Diesen Topf hat ihr irgendjemand gestohlen, und sie hat immer wieder erzählt, wie empört sie über diese Herzlosigkeit war.

Wir kamen in Ufa, der Hauptstadt von Baschkirien, an. Ufa liegt am Ural und befindet sich noch auf der europäischen Seite. Wir schliefen mit ungefähr 200 Leuten am Boden einer aufgelassenen Druckerei. Großmutter hat immer erzählt, dass es jeden Tag ein furchtbares Geschiebe und Gedränge gegeben hat, weil der ganze Raum von einem kleinen Kanonenöferl beheizt wurde und die Frauen mit Kindern gestritten haben, wer die Nacht neben dem Ofen schlafen darf. Onkel Ernst war auch in Ufa und nach einiger Zeit stießen noch Tante Grete, die jüngste Schwester meiner Mutter, und ihr Mann Gustav zu uns.

Über Tante Grete und Onkel Gustav habe ich schon berichtet. Sie durchquerten Russland auf ihrer Flucht zu Fuß. Ihr erstes Kind Ruth wurde auf dieser Flucht, im August 1940, geboren. Sie starb kurz nach ihrem ersten Lebensjahr, und sie mussten sie im Wald begraben. Die Großmutter erzählte, die Grete ist durchgedreht. Sie ist fast verrückt geworden nach dem Tod des Kindes. Ihr größtes Anliegen war, möglichst schnell ihre große Schwester, meine Mutter, zu finden, denn die beiden hatten schon immer eine sehr enge Beziehung zueinander. So kam es auch, dass sie quer durch Russland gegangen ist, um meine Mutter zu suchen. Ich erinnere mich an Erzählungen, dass sie ohne Schuhe, mit Fetzen um ihre Füße gewickelt, im Winter ankamen und Tante Grete erfrorene Füße hatte. Gustav arbeitete dann in Ufa als Arzt im Spital. Dadurch halfen sie mit, uns zu ernähren, denn es gab nur Lebensmittelkarten. Meine Großmutter bekam als Ausländerin mit einem Touristenvisum keine Karten.

Meine Mutter arbeitete im Wald. Ich weiß aus einem Brief, den sie meinem Vater schrieb, dass sie ganz unglücklich war, weil sie das Soll nicht erfüllen konnte. Die anderen waren viel besser als sie. Daher bekam sie auch eine geringere Bezahlung. Dann arbeitete sie im Lazarett, wo   verwundete Soldaten der Roten Armee, die von der Front kamen, entlaust wurden. Die Kleidung wurde in einem russischen Dampfbad desinfiziert, die Verbände wurden gewaschen und auch desinfiziert. So verdiente meine Mutter Geld für die Familie. Wenn es finanziell sehr eng wurde, verkaufte sie Kleinigkeiten, zum Beispiel, eine Armbanduhr von der Großmutter. Meine Großmutter sagte einmal sehr bitter: ‚Interessanterweise haben den Leuten immer nur meine Sachen gefallen.’

Meine Eltern waren im brieflichen Kontakt miteinander. Meine Mutter hat alle Briefe aufgehoben, auch Briefe in Blockschrift meiner Schwester an meinen Vater und meines Vaters an meine Schwester. Wir waren dann noch in vielen verschiedenen Orten: in dem Dorf Worotinetz und in Wassilsursk, denn immer wenn man gehört hat, dass es anderswo besser ist, dann zog man dorthin. Das war nicht so einfach, weil es schwierig war, sich einen Transport zu besorgen. So viel ich gehört habe, gab es kaum asphaltierte Straßen. Im Frühjahr war knöcheltiefer Matsch, im Winter waren die Wege gefroren. Da konnte man mit einem Schlitten fahren, aber den musste man sich organisieren.

Onkel Gustav meldete sich nach einiger Zeit freiwillig zum Tschechischen Corps der Roten Armee. Er kam strahlend zur Tante Grete, die eine kleine, sehr energische Frau war, um es ihr mitzuteilen. Tante Grete trug einen kurzen Herrenhaarschnitt, eigentlich hatte sie ein sehr knabenhaftes Aussehen. Sie sagte: ‚Das kommt überhaupt nicht in Frage, wir bleiben zusammen!’ Und es wurde erzählt, dass die Grete sich daraufhin auch für die Tschechische Brigade der Roten Armee hat werben lassen; aber nicht als Frau, sondern als Mann. Und man kam erst drauf, dass sie kein Mann ist, als sie unterwegs schwanger wurde. Das Kind überlebte nur kurze Zeit.

Ich weiß aus der Korrespondenz meiner Eltern, dass mein Vater, er war in der Zwischenzeit in Krasnogorsk [Russland] und Taschkent [Usbekistan], sich bemühte, uns nachkommen zu lassen. Aber aus irgendwelchen Gründen wollte die Mutter nicht. Im Jahre 1943 fuhren wir von Ufa direkt nach Moskau zurück. In Moskau trafen wir unseren Vater wieder.

Mein Vater hatte die ganze Zeit weiter die Miete für die Wohnung bezahlt. Das weiß ich auch aus der Korrespondenz. Wir sind dann wieder in unsere Wohnung gezogen und wohnten wieder gemeinsam mit der Familie Füchsel. Ich weiß nicht, ob sie zwischendurch auch weg waren.

Über Religion durfte Großmutter uns nichts erzählen. Gott kam in unserer Vorstellung nicht vor. Ich erinnere mich, wie meine Schwester Susi einmal vom Hof heraufgekommen ist und gesagt hat: ‚Papa, stell dir vor, da ist ein Mädel, das glaubt an Gott! Was ist das eigentlich? Bei der Erklärung war ich nicht dabei, also ich kann darüber nichts berichten.

Mein Vater bat meine Großmutter, als sie nach Moskau kam, kein koscheres Haus zu führen und den Kindern nicht von Gott zu erzählen, weil er die Familie nicht in Schwierigkeiten bringen wollte. Zur selben Zeit lief mein Vater aber quer durch Moskau, um für die Großmutter Schabbatleuchter zu finden. Diese sehr hübschen vergoldeten Biedermeier Schabbatleuchter besitze ich heute noch. Mein Vater schätzte, achtete und liebte meine Großmutter sehr, aber er machte sich wirklich Sorgen.

Ich hatte eine sehr geheimnisvolle Großmutter, eine Großmutter, die am Freitagabend Kerzen anzündete. Heute weiß ich, dass es Freitagabend war, sonst hätte ich geglaubt, irgendwann am Wochenende. Am Samstag hat sie nie gestrickt, sondern nur gelesen. Damals glaubte ich, sie liest in einem Traumbuch. Später kam ich drauf - meine Großmutter hatte wirklich ein wunderbares altes ‚Altägyptisches Traumbuch’, ich habe es von ihr bekommen als sie starb - dass sie nicht in diesem Buch gelesen hat. Sie saß mit dem Gebetbuch und betete. Da sie uns über Religion nichts sagen durfte und das Gebetbuch nicht entdeckt werden sollte, lag neben ihr das Traumbuch mit getrockneten Kleeblättern. Jedes Mal, wenn einer von uns herankam, nahm sie das Traumbuch zur Hand. Es war ein geheimnisvolles Gesicht auf der Titelseite, das ich als Kind sehr liebte. Für mich gehörte zu einer Großmutter, dass sie am Freitag Kerzen zündet und Bücher liest - so ist eben eine Großmutter!

Küche und Bad der Wohnung teilten wir mit Frau Füchsel. Meine Großmutter hatte Stieltöpfe aus Aluminium für Milch und schwarz emaillierte für ‚anderes’. Diese Töpfe waren ursprünglich aus Mutters Hochzeitsausstattung für milchig und fleischig. Das einzige, worauf sie wirklich sehr achtete war, dass in den Milchtöpfen nichts anderes gekocht wurde. Auch kein Kaffee, weil sie sagte, dass verdirbt den Geschmack. Außerdem hat Großmutter am Wochenende herrliche Weckerln mit Mohn drauf gebacken. Sie sagte immer, die würde sie für Besucher, die am Wochenende kommen könnten backen, denn es wäre praktisch, wenn man die zum Tee mit Käse essen könne. Diese Weckerln, deren Bedeutung ich erst viel später verstanden habe, gab es bei uns immer. Viele Jahre später, ich war schon verheiratet und unsere Tochter Eva war drei Jahre alt, sagte ich zu meiner Großmutter: ‚Ich mach den Teig mit dem Mixer, kannst du mir zeigen, wie du die ‚Weckerln’ geflochten hast?’ Wir standen in der Küche und Großmutter hat die ‚Weckerln’ geflochten. Plötzlich kam meine Tochter herein, schaute die ‚Weckerln’ an und sagte: ‚Mama, lauter kleine Barches.’ Zu dieser Zeit hatte ich für Freitagabend, besonders wenn die Großmutter kam, Barches für das Wochenende gekauft. Ich wusste, dass meine Großmutter immer am Wochenende Barches gegessen hat, so wie wir unseren Striezel am Sonntag. Ich zündete der Großmutter auch Kerzen an und auf ihre Frage, warum ich das mache, antwortete ich: ‚Weil ich weiß, dass du das gern hast.’

Es war damals für mich keine innere Notwendigkeit, sondern es war das Bedürfnis, der Großmutter bei uns ein ‚zu Hause Gefühl’ zu geben. Und nach 30 Jahren fiel plötzlich bei mir der Groschen. Nach 30 Jahren begriff ich, warum unsere Großmutter am Wochenende immer ‚Weckerln’ gebacken hatte. Sie hätte mich gerne traditionell erziehen wollen, aber sie durfte es nicht, also hat sie es durch Taten getan.

Auf der Strasse in Moskau durfte die Großmutter nicht deutsch mit uns sprechen, man musste sehr vorsichtig sein. Also war die Großmutter auf der Straße stumm, denn außer Deutsch sprach sie keine andere Sprache perfekt, nur etwas slowakisch und ungarisch. Mit unseren Eltern haben wir russisch gesprochen und mit der Großmutter deutsch. Aber nicht in der Öffentlichkeit, denn das wäre vielleicht gefährlich gewesen. Mit der Mama, wenn wir mit dem Trolleybus vom Kindergarten nach Hause gefahren sind, sprach ich selbstverständlich russisch.

Im Winter kamen Schneepflüge in den Hof. Es entstand ein großer Schneeberg, auf dem die Kinder des Hauses Ski fuhren und rodelten. In der Früh brachte uns dann oft Frau Pischer, sie hatte eine Hausbesorgerwohnung, mit der Rodel in den Kindergarten. Mit ihrem Enkel Fredi, der Fedja genannt wurde, war ich gemeinsam im Kindergarten. Wir wurden auf die Rodel gesetzt und sie hat uns in den Kindergarten, der im ‚Hotel Lux’ 15 war, gezogen, wo es zum Frühstück fast täglich Hering mit Kartoffelpüree und schwarzes Brot dazu gab. Ich hab das sehr geliebt.
Am Abend hat mich die Mutter abgeholt. Ich erinnere mich auch an die U-Bahn: Bei der Station Majakowskaja mussten wir aussteigen und dort gab es - selbst im tiefsten Winter - Eis zu kaufen. Das Eis war verpackt wie ein Viertel Kilo Butter, es war herrlich! Ich habe das heiß geliebt.

Mein Vater war ein sehr bewusster Österreicher, ein wirklicher Patriot im besten Sinne. Er saß oft mit meiner Schwester und mir auf dem Diwan und sang mit uns Volkslieder. Es war ihm sehr wichtig, dass wir österreichische Volkslieder lernen. Als wir nach Österreich zurückkamen, kannte ich eine Menge österreichischer Volkslieder, aber die Kinder hier konnten sie nicht, weil die in der Zwischenzeit ganz andere Dinge gelernt hatten. Er hat uns auch deutsche Kinderbücher vorgelesen. Wir hatten ein entzückendes Buch mit Jugendstilillustrationen mit den Kindergedichten von Christian Morgenstern 16, die konnten wir natürlich alle auswendig. Und selbstverständlich gab es den Struwelpeter, ein schreckliches Buch! Ich habe das meinen Kindern nicht vorgelesen. Ich habe mich sehr gefürchtet, weil ich Daumen gelutscht habe, denn da wird dem Buben, der Daumen lutscht, der Daumen abgehackt.

Wir hatten kein Radio, aber es gab so etwas wie einen Lautsprecher. Ich glaube, das war eine Haus-Radioanlage. An der Wand hing eine große Landkarte und die Eltern markierten den Verlauf der Front mit roten Fähnchen. Wenn aus dem Lautsprecher irgendwelche Mitteilungen kamen, dann standen die Eltern an der Landkarte und haben genau studiert, wo diese Ortschaften sind, das musste dann fest gehalten werden. Ansonsten kann ich mich an politische Dinge überhaupt nicht erinnern, ich war zu klein damals. Ich weiß, dass meine Eltern kaum Informationen über die Situation des Krieges hatten. Sie konnten nur die russische Presse lesen, aber was auf der Welt geschah, wussten sie nicht. Ab Juni 1943, nach unserer Rückkehr nach Moskau, arbeitete aber meine Mutter in der Abhörabteilung des Rundfunks. Alle Sendungen in deutscher Sprache, auch die deutschen Sendungen der BBC, wurden von ihr und einer Kollegin mitstenographiert. Ab dieser Zeit war sie besser informiert. Aber über die Massenvernichtung der Juden in den Konzentrationslagern erfuhr sie erst im Jahre 1945, als ein befreundeter Soldat, der bei der Befreiung des KZ Auschwitz dabei war, auf Urlaub in Moskau war. Mein Vater unterrichtete in dieser Zeit in der so genannten Antifa-Schule. Das war eine Schule für Kriegsgefangene, in der die Leute politisch umerzogen wurden.

Meine Schwester wurde mit sechs Jahren eingeschult. Damals begannen dort die Kinder mit acht Jahren in die Schule zu geben, aber mein Vater sagte, wir werden zurückfahren und er möchte nicht, dass sie zwei Schuljahre verliert. Ich glaube, das war eine Höllenidee, denn sie war um einiges jünger und kleiner als die anderen. Das war für sie ein ziemlicher Stress. Die Schule war im Nachbarhaus und eine sehr bekannte Schule, denn Stalins und Molotows 17 Töchter gingen auch in diese Schule. In der Schule trug sie ein schwarzes Kleid mit weißem Kragerl und das rote Pioniertuch. Das weiße Kragerl musste immer gebügelt werden. Außerdem hatte sie eine weiße Masche in ihr Haar bekommen. Ich wollte so gerne auch eine bekommen.

Häufig besuchten am Abend Onkel Walter und Tante Magda, die im Nachbarhaus wohnten, meine Eltern. An diese Besuche erinnere ich mich genau, weil ich die beiden sehr gern hatte. Tante Magda war gelernte Kindergärtnerin und sie beschäftigte sich immer mit mir. Sie hatte schwarze, in Wellen gelegte Haare, wunderschöne mandelförmige schwarze Augen und sehr schlanke, schöne Hände. Auch kam oft eine Dame, die strickte für uns aus Baumwolle Unterwäsche und Tilde Brüll, über die ich viel später erfuhr, dass ihr Mann einer der Schutzbündler war, die verhaftet wurden und nie wieder zurückkamen. Sie besuchte des Öfteren am Abend meine Eltern mit noch einer anderen Dame, deren Namen ich vergessen habe. Auch Leute aus dem Haus besuchten meine Eltern. Sicher wurde bei diesen Besuchen über die politische Situation, über die Verhaftungen gesprochen. Diese Treffen waren die Informationsquelle. Von den anderen hörte man, dass der oder jener nicht mehr da war oder was sonst vorgefallen war. Meine Mutter erzählte in einem Interview, dass sie gab, dass sie selbstverständlich wussten, das Leute abgeholt wurden und sich den Kopf zermarterten, welche Ursachen das haben könnte, weil viele der Verhafteten politisch überhaupt keine politischen Ambitionen hatten.

Ich habe versucht, später mit meiner Mutter darüber zu sprechen. Was ich aus ihr herausgekriegt hab, bis zum Schluss ist, dass sie gesagt hat: ‚Du darfst nie vergessen, dass dieses Land uns das Überleben ermöglicht hat.’ Ich glaube nicht, dass meine Eltern bewusst etwas zugedeckt haben.
Tatsache ist nun einmal: Wären meine Eltern nicht aus Österreich weggegangen, wäre mein Vater aufgehängt worden. Es war Standrecht, und er war auf der Liste. Ob meine Mutter als Jüdin überlebt hätte, weiß ich nicht. Dieses Gefühl der Dankbarkeit kann ich schon verstehen. Aber dass das einen gleichzeitig völlig stumpf und kritiklos macht, das kann ich nicht verstehen.
Ich habe die Situation nicht erlebt, obwohl ich dort aufgewachsen bin. Ich bin in den Kindergarten gegangen, habe dort gut zu essen bekommen, ich hatte Freunde. Zweifellos hat es in dieser Zeit viel gegeben, das ich überhaupt in keiner Form wahrgenommen hab. Mir ist es gut gegangen. Ich kann mir auch vorstellen, dass Menschen, die älter als ich damals waren, in einer ähnlichen Situation gelebt haben. Sie waren froh, dass sie ihre Familie über Wasser halten konnten und wollten gar nicht zuviel wissen.

Nach dem Krieg

Mein Vater, Onkel Ernst, seine Frau Ruth und Onkel Walter mit Frau und Kind verließen Moskau im Mai 1945. Ich glaube, die Leute wurden nach ‚Wichtigkeit’ zurücktransportiert.
Ich erinnere mich noch an den Morgen im Dezember 1946, wie wir aus Moskau weggefahren sind. Da wurden wir ganz warm angezogen, es war Dezember. Mitten in der Nacht, es war stockfinster, wurden wir von einem Auto abgeholt und zum Flughafen gebracht. Interessanterweise erinnere ich mich nicht an dem Flughafen in Moskau, nur an den Flughafen in Kiew. In Kiew saßen wir in der Früh in einem Wartesaal am Flughafen. Meine Schwester und ich saßen auf einer Kommode, andere Leute schliefen am Boden. Dann sind die Erwachsenen aufgebrochen, um was zum Frühstück zu finden. Meine Mutter kam mit einem Glas rotem Kaviar und Brot zurück, und wir haben zum Frühstück mit dem Esslöffel roten Kaviar und Brot gegessen. Das war für mich äußerst ungewöhnlich, denn mir war bewusst, dass roter Kaviar eine Spezialität ist. Und aus einem Glas mit einem Esslöffel roten Kaviar essen, das war etwas Besonderes.

Mit einer kleinen Militärmaschine flogen wir Richtung Wien. Die Großmutter schlief sofort ein und niemand war da, mit dem ich hätte reden können. Ich habe mich dann mit einem Buben, Hansl Grünwald, meinem späteren Jugendleiter unterhalten. Am Militärflughafen in Bad Vöslau sind wir gelandet. Das war eigentlich eine Wiese und es hat sehr gerumpelt. Nach längerer Wartezeit brachte uns ein Lastwagen nach Wien. Auf dem Lastwagen war es ziemlich frisch, denn es war ja Dezember.

In Wien fuhren wir zur Wohnung von Onkel Walter, der in der Zwischenzeit, am Laaer Berg, ein kleines Siedlungshäuschen bewohnte. Das Haus war eng, klein und finster, aber sehr heimelig, und es gab eine sehr steile Stiege in dieser Wohnung. Dort bekamen wir Kinder, nach russischer Sitte, einen Neujahrsbaum. Ich bekam auch eine Zelluloid Puppe, die ich mir sehnlichst gewünscht hatte. Ich besitze sie heute noch. Diese Zelluloid Puppe, die ein sehr hässliches Baby ist, wurde von mir sofort nach meiner Großmutter, Regina Bendiner, genannt. Viel später hat die Großmutter dieser Regina Bendiner einen Anzug gestrickt. Bekommen hatte ich sie nackt. Außerdem erinnere ich mich, dass ich diese steile Stiege runtergeflogen bin und mich ordentlich angehaut hab.

Meine väterliche Großmutter hatte den Krieg in Wien verbracht. Bei ihr wurden illegale Versammlungen abgehalten und Flugblätter gedruckt. Als ich sie kennen lernte, ist sie kaum noch aus dem Haus gegangen. Sie war schon etwas merkwürdig und kränklich. Sie war auch bei uns in Graz, als sie krank war und meine mütterliche Großmutter hat sie wirklich rührend gepflegt, aber die väterliche Großmutter hat sie sehr von oben herab behandelt. Das habe ich schon als Kind mitbekommen. Sie waren nicht einmal per du miteinander; ‚Frau Bendiner’ und ‚Frau Fischer’.

Ungefähr nach einer Woche, fuhren wir, ich glaube in der Nacht, nach Graz. Ich erinnere mich nur, ich bin in der Früh aufgewacht und habe vor meinem Fenster einen riesigen Berg, den Schlossberg, gesehen. Noch nie im Leben hatte ich einen Berg gesehen, denn in Moskau ist alles eben. Man kann sich gar nicht vorstellen, was für einen Schrecken mir dieser Berg eingejagt hat.
Ab 1947 arbeitete mein Vater in Graz als Sekretär der Kommunistischen Partei der Steiermark.

Zuerst bekamen wir in der Parkstrasse 17 eine Wohnung; ein Zimmer und ein Kabinett. Und wie ich viel später erfahren habe, war das während des Krieges das NSDAP-Lokal. In dieser Wohnung blieben wir, bis die Rückstellung des großelterlichen Hauses, in der Kepplerstrasse 49, stattfand. Dieses Haus war vom Nachbarn, dem Schlossermeister Gregorcic, arisiert worden.
Zuerst bekamen wir die Hälfte und später die ganze Wohnung. An die Frau des Herrn Gregorcic erinnere ich mich noch, denn als das Haus rückgestellt wurde oder im Rückstellungsverfahren war, und wir die Hälfte der Wohnung im ersten Stock zurück bekommen hatten und schon dort wohnten, trug der Marillenbaum im Garten des Hauses unglaublich viele Marillen. Ich war damals acht Jahre alt, und das war eine große Attraktion für mich. Als ich mir welche davon nehmen wollte, schrie die Frau Gregorcic: ‚Die gehören noch nicht euch, die darfst du nicht nehmen!’ Das ist meine Erinnerung an die arisierenden Nachbarn. Meine Mutter hatte dann mit der Kultusgemeinde in Graz Kontakt. Wir bekamen dann vom Joint [Anm.: wichtigste amerikanische Hilfsorganisation für Juden in der ganzen Welt], Pakete mit Lebensmitteln. Das war sehr hilfreich für die Familie.

Meine Schulzeit

Zuerst kam ich in die Volksschule, das war die Grabenschule. Und ich erinnere mich nur, dass ich mit meiner Mutter dort hinging und da war eine sehr alte Dame, wahrscheinlich war sie schon 40, mit hochgesteckten Haaren. Für mich hat sie ein bisschen wie eine Hexe ausgeschaut. Das war die Direktorin der Schule, da musste man vorsprechen. Sie hat mich begutachtet und hat dann mitgeteilt, dass die Schule wegen Kohleferien gesperrt ist und erst im März wieder beginnt. Daraufhin bekamen meine Schwester und ich eine Privatlehrerin, deren Mann in Kriegsgefangenschaft war. Kriegsgefangenschaft war etwas sehr Geheimnisvolles, man hat mir nie genau erklärt, was das heißt.

Ich wusste, dass meine Großmutter aus einer jüdischen Familie kommt. Ich habe das aber in keiner Weise mit meinen Eltern oder mit mir in Bezug gesetzt. Jüdisch sein war primär Religion. Die Großmutter hatte eine Religion, wir hatten so etwas nicht. Dass ich nicht so war wie andere Kinder, war mir eigentlich ganz klar. Es gab jede Menge Erklärungen dafür: ich war in Moskau geboren, ich kam in die Schule, als die anderen schon begonnen hatten, ich hatte Schuhe und die anderen hatten keine, ich trug im Winter Filzstiefel und Galoschen, die wir aus Moskau mitgebracht hatten, über die sich die ganze Klasse lustig machte. Ich war mir auch sehr bewusst, dass mein Vater ein kommunistischer Landtagsabgeordneter war und dass das schon genug Grund war, anders zu sein und vielleicht auch abfällige Bemerkungen zu kassieren. Aber dass es auch daran liegen könnte, dass ich aus einer jüdischen Familie komme, wäre mir nie eingefallen, denn über Judentum wusste ich nichts.

Meine erste Bekanntschaft mit dem Holocaust machte ich im Alter von elf Jahren. Der Bruder meiner Mutter, mein Onkel Fritz, war in Wien zu Besuch und bestand darauf, mich nach Mauthausen, in das ehemalige KZ, mitzunehmen. Damals war das noch kein museal ausgestatteter Platz, und der ehemalige Aufseher führte einen herum. Fritz hat auf alles gezeigt, für ihn hat das alles was bedeutet, aber für mich war es völlig fremd, schrecklich und abstoßend.
Ich erinnere mich noch sehr gut: Wie wir von dort weggefahren sind, ging eine Bauersfrau des Wegs und er blieb stehen und drehte das Fenster hinunter und sagte:
‚Wohnen Sie da?’
‚Ja, ja’ antwortete sie.
‚Haben Sie immer da gewohnt?’
‚Ja.’
‚Wissen Sie was da war?’ 
Sagt sie: ‚Was war denn da?’
Und er sagte zu mir:
‚Siehst du, sie behaupten sogar, dass sie es nicht gewusst haben.’
Ich verband damit aber nur, es war zwar schrecklich, und es war Krieg. Für mich war die Betonung auf Krieg, und da ist das eben passiert.

Als ich elf Jahre alt war, zogen wir von Graz nach Wien in den 4. Bezirk, in die
Graf-Starhemberg-Gasse, in das Haus, in dem meine Mutter bis zum Schluss gelebt hat. Das Haus wurde von der sowjetischen Kommandantur verwaltet und auf dem Haus stand:
‚Dieses Haus kämpft für den Frieden!’
Die anderen Bewohner waren zum Großteil Leute, die auch von irgendwo kamen, und dadurch war der Anfang in Wien nicht so fremd.

Meine Eltern haben alles für unsere Erziehung im Bereich Bildung getan und sich wirklich bemüht, uns alles zu bieten, was damals möglich war. Zuerst ging ich aufs Gymnasium in die Waltergasse, also um die Ecke, wo meine Eltern gelebt haben, weil das Gymnasium dort einquartiert war. Im Krieg war es ausgebombt worden, und dann übersiedelte es in den 10. Bezirk hinter dem Amalienbad. Außer mir gab es noch ein Mädchen in meiner Klasse, Vera Rabinowitz, das jüdische Eltern hatte. Ich besuchte keinen Religionsunterricht. In der dritten Klasse erzählte jemand, ich hätte gesagt, der liebe Gott könnte genauso gut ein Fisch sein, die Leute würden dran glauben. Ich bin überzeugt, dass ich so etwas nie gesagt habe, denn wenn ich etwas von meinen Eltern, insbesondere von meinem Vater, auf den Lebensweg mitbekommen habe, dann ist es Respekt vor dem Glauben anderer Menschen. Später hat mein Klassenvorstand immer wieder gesagt: Vera und du, ihr müsst ‚das’ ja wissen! Und für mich war 'ihr müsst das ja wissen' ganz klar, denn die Vera und ich kamen aus intellektuellen Häusern, und der Rest der Klasse nicht. Also wurden an uns andere Erwartungen gestellt. Erst viel später habe ich mir zusammengereimt, was damit wirklich gemeint war: Wir waren beide Jüdinnen!

Als ich 14 oder 15 Jahre alt war, in der 7. Klasse der Mittelschule, kam die erste Ausstellung über Ravensbrück nach Wien. Gleichzeitig lief im Wienzeile Kino die Vox Wochenschau über Hitler. Das war ein Zusammenschnitt aus Wochenschauen aus der Nazizeit. Da wurden wir mit der Schule hingebracht, um uns das anzuschauen. Dann begannen die ersten Diskussionen in der Klasse. Über die Ausstellung war ich sehr schockiert! Ich ging nach Haus und fragte meine Mutter, die sehr kurz angebunden darauf sagte: ‚Ja aber du weißt doch, dass die Großmutter jüdisch ist.’ Ich wusste gar nichts! Ich wusste nur, dass ‚Mitglieder der Familie meiner Großmutter umgekommen sind’, genau mit dieser Diktion! Meine Mutter hat immer gesagt, sie stammt aus einer jüdischen Familie. Manchmal hat sie auch gesagt, sie ist jüdischer Abstammung, mehr hat sie aber nicht gesagt. Ich wusste, dass ich aus einer Familie stamme, die jüdisch ist, aber ich wusste auch, mit mir hatte das nichts zu tun. Dass es sehr wohl auch etwas mit mir zu tun hat, habe ich erst viel später begriffen. Ich begann dann, mir selbst Informationen zu suchen.

In der 8. Klasse gab es dann schon sehr wilde Diskussionen über Politik. Meine Sitznachbarin war eine blond gebleichte Person, die die Nazis verteidigte. Sie bleichte ihre Haare deshalb blond, weil ihr Vater so gern eine blonde und blauäugige Tochter hatte. Er war aus Znaim [Tschechien] nach Österreich gekommen, Mitglied einer singenden Burschenschaft und sicher ein Nazi. Die Diskussionen spielten sich im Philosophieunterricht ab. Der Professor war eindeutig ein Linker, der das sehr souverän leitete. Trotzdem flogen manchmal die Fetzen. Einmal erzählte mir mein Klassenvorstand, dass Jahre später die Tochter vom Simon Wiesenthal 18 und die Tochter des Naziverbrechers Radakovic, die damals Rada hieß, in eine Klasse gingen. Da prallten die Dinge wirklich aufeinander. Aus der Stubenbastei [Anm.: Schule im 1. Bezirk] weiß ich, dass ein ehemaliger Schüler, der Tommy Rothschild erzählt hat, dass dort ein Schüler mit schwarzen Stiefeln und braunem Hemd in die Schule gekommen ist und dass da richtige Prügeleien stattgefunden haben. Soweit ging es bei uns nicht, wir waren eine Mädchenschule.

Mit 16 kam ich an das Buch von Wolfgang Leonhard 19 und war erschüttert. Und da machte ich die gleiche Erfahrung, wie mit der Ausstellung über Ravensbrück. Ich fragte meine Mutter, ob sie das gewusst habe und sie sagte: ‚Natürlich haben wir das gewusst, aber das, was er schreibt, ist wirklich übertrieben.’

Ich wurde in die ‚Junge Garde’ geschickt. Das war eine Jugendgruppe, die von sich behauptete, keine kommunistische Jugendgruppe zu sein, aber die Kinder waren alle Kinder von Kommunisten. Manche waren Juden, was für mich sehr gut war, denn diese Kinder waren, wie ich, nicht in Österreich aufgewachsen und kamen, wie ich, aus einer anderen Sprache.
Hansl Grünwald, der Junge aus dem Flugzeug, mit dem ich mich von Kiew nach Wien unterhalten hatte, war unser Gruppenleiter und Grischa Klahr war auch Gruppenleiter. Der Vater von Grischa Klahr war Alfred Klahr 20, ein bekannter Kommunist und Theoretiker, der über die österreichischer Nation geschrieben hatte. Grischa und seine Familie wohnte uns gegenüber. Mit den Freunden meiner Eltern und den Kindern der Jugendgruppe konnte ich mich gut unterhalten, weil sie aus ihren Erfahrungen erzählten. Ich würde nicht sagen, dass meine Eltern mir bewusst etwas verschwiegen haben, aber es war kein Gesprächsthema.

Meine Schwester war immer systemkonform. Sie hatte sogar zu Hause politischen Unterricht.
Junge Leute der Jugendorganisation haben das selbst organisiert, aber das hat bei uns zu Hause stattgefunden, so um den Esstisch herum. Eine Freundin meiner Eltern, Genia Lande, gab der Gruppe Unterricht. Genia Lande war Jüdin und Kommunistin. Ich erinnere mich daran, dass sie mir gesagt hat: ‚Du bist viel zu klein und zu blöd, du kannst daran nicht teilnehmen.’ Mir war klar, dass ich bei allen Dingen, die wichtig waren und für Erwachsene bestimmt, nichts verloren hatte. Auch für meine Schwester war ich zu klein und zu blöd. Und so suchte ich mir meine Informationen selbst. Ich ging in die Bibliothek und lieh mir Bücher aus.

Seit meinem siebenten Lebensjahr war meine Großmutter unterwegs. Sie besuchte ihre Kinder, Enkelkinder - sie hatte dreizehn Enkelkinder - Nichten und Neffen in der ganzen Welt. Anfangs waren ihre Reisen nach Argentinien in größeren Abständen. Ich glaube, vor allem der Kosten wegen. Da ging es um ein bis zwei Jahre. Dann fuhr sie nach England, weil dort eine Nichte mit ihren Kindern lebte, die sie besuchte. Und dann fuhr sie nach Israel, denn dort waren die Kinder ihres Bruders Schmieder mit ihrer großen Familie. Sie war eigentlich ständig unterwegs und sie hat mir einmal gesagt: ‚Weißt du, ich habe einen ganz großen Fehler gemacht nach dem Krieg, ich habe mir keine eigene Wohnung genommen. So musste ich ständig unterwegs sein und immer bei einem meiner Kinder wohnen.’ Wenn sie in Wien war, hat sie bei uns gewohnt. Ich bin sehr glücklich darüber, denn ich habe sie wirklich sehr geliebt und habe dadurch viel von ihr gehabt.

Sie war die zentrale Person der ganzen Familie, ihre Meinung war jedem unendlich wichtig. Sie hatte eine sehr stille, sanfte aber bestimmte Art, Sachen zu sagen. Sie sagte selten: Du musst etwas machen oder man macht das so, was von meinen Eltern sehr häufig kam. Sie hat gesagt: Ich mach das so, oder ich seh das so. Im Jahre 1967, sie hatte das neunzigste Lebensjahr überschritten und noch sieben Jahre zu leben, schrieb sie einen Brief an ihre Kinder und Enkel:
‚Schon lange befasse ich mich mit dem Gedanken, diesen Brief zu schreiben. Ich habe das neunzigste Jahr überschritten und weiß nicht, wie lange ich das Glück haben werde, in eurer Mitte noch zu leben. So habe ich mich entschlossen, euch auf diesem Wege meinen innigsten Dank auszusprechen für all die Liebe und Güte, die ihr mir zu Teil werden ließet. Mein Wunsch ist es, es möge euch vergolten werden, tausendfach, was ihr mir Gutes und Liebes getan habt.
Weinet nicht um mich, sondern seid glücklich, dass ich so ein hohes Alter in eurer Mitte erlebte!
Mein letzter Gruß in Liebe
Euere
Mutter und Großmutter
PS: Ich habe keine ‚Schwiegerkinder’ gehabt, ich habe euch stets als meine eigenen betrachtet und euch auch so geliebt!
Eure Mutter Nr. 2

Freundinnen in der Schule hatte ich eigentlich keine. Man hat von mir Gebrauch gemacht, weil ich goschert war und etwas durchsetzen konnte und weil es auch ganz gut war, von mir bei der Schularbeit abzuschreiben oder die Schularbeit geschrieben zu bekommen, oder mit mir zu Hause gemeinsam zu lernen. Aber Freundinnen oder Freunde hatte ich nicht. Zu meinen Geburtstagspartys lud ich immer viele Kinder aus meiner Schulklasse ein, die auch alle zu mir kamen. Aber wenn die Klassenkolleginnen Partys hatten, war ich nie eingeladen. Ich hab mir das nicht erklären können. Heute würde ich sagen, ich habe ganz eindeutig nicht dazugehört.

Meinen Mann traf ich das erste Mal auf einer Geburtstagsparty im Alter von zwölf Jahren.

Damals lebte ich erst kurze Zeit in Wien, kam aus der Provinz und trug Zöpfchen und ein Dirndlkleid. Ich kam in eine geschlossene Gesellschaft von Kindern, die alle in die gleiche Schule, nämlich in die Stubenbastei, gingen. Die Stubenbastei war die einzige Schule in Wien, in der man Russisch lernen konnte. Auf dieser Party waren größtenteils Kinder von jüdischen Kommunisten, oder kommunistischen Juden. Ich glaube, in dieser Zeit waren sie vor allem Kommunisten. Ich war der absolute Außenseiter, denn es war für kommunistische und jüdische Kinder unvorstellbar, ein Dirndl zu tragen. Das war, was ich damals natürlich nicht wusste, völkische Kleidung, und die haben jüdische Kinder mit Sicherheit nicht getragen, kommunistische auch nicht, und in Wien schon überhaupt nicht. Aber in der Steiermark war das Dirndl ein normales Kleidungsstück, so war man eben angezogen. Kinder sind ja sehr grausam, ich war sofort die ‚Provinzpomeranschen’, und ‚…was macht die da’.

Mein Mann war 14 Jahre und schon sehr erwachsen, ein stiller und besonnener Bursch. Er war der einzige, bei dem ich das Gefühl gehabt hab, dass er sich nicht über mich lustig machte.

Ich wurde dann auch zum Schifahren mitgenommen, das von einem kommunistischen Schilehrer am Schneeberg veranstaltet wurde. Zweimal war ich dabei, einmal mit zwölf, einmal mit 14 Jahren. Die Vera aus meiner Klasse ist auch mitgefahren, aber die hat sich sehr schnell mit den anderen solidarisiert, und ich habe mich nicht wohl gefühlt.

Ich wollte dann mit 14 unbedingt in die Stubenbastei wechseln, aber meine Mutter hat mir das mit Gewalt ausgeredet. Sie hat gesagt: russisch kannst du schon, du sollst jetzt englisch lernen. Aber in Wirklichkeit glaube ich, dass sie etwas gegen die Gesellschaft dieser Kinder hatte. Meine Mutter schien von der Vorstellung ausgegangen zu sein, dass sie ihren Kindern durch ignorieren des Jüdischen irgendwelche Dinge erspart, denn meine Eltern haben die Kinder nett gefunden und auch die Eltern dieser Kinder nett gefunden. Aber die waren eben mit Problemen behaftet, die wir gar nicht erst haben sollten. Viele Jahre später hat mein Mann mir einen Brief auf Kinderbriefpapier mit Schmetterling gezeigt, den ich ihm geschriebene hatte. Da stand, dass ich sehr gerne in seine Schule gehen würde, aber meine Mutter erlaube das nicht.

Mit meiner Mutter habe ich um 500 Schilling gewettet, das war sehr viel Geld, dass ich die Matura mit Auszeichnung schaffe. Ich habe die Matura mit Auszeichnung geschafft und meine Mutter zahlte mir die 500 Schilling. Damit habe ich meine erste Reise nach England bezahlt.

Meine Mutter wollte, dass ich Jus studiere, was ich aber überhaupt nicht wollte. Ich hatte keine Chance, weil sie sagte: ‚Entweder du studierst Jus oder du studierst gar nicht.’ Mein Vater hatte am Anfang als Parteiangestellter nicht viel verdient, es war zu wenig zum Leben und zu viel zum Sterben. Damit die Familie überleben konnte, hatte meine Mutter die Rechtsanwaltsprüfung gemacht und eine Kanzlei eröffnet. Sie war zu dieser Zeit fast 50 Jahre alt.

Nach der 5. Klasse hatte ich die Lehrerbildungsanstalt besuchen wollen. Ich hätte gern unterrichtet. Meine ganze Mittelschulzeit habe ich Nachhilfestunden gegeben und war da auch  erfolgreich. Das war meine Chance, glaubte ich, anerkannt zu werden. Ich wollte das wirklich. Meine Mutter meinte, ich hätte überhaupt keine Chance als Lehrerin, weil ich als Tochter von Otto Fischer, in Moskau geboren, nie eine Anstellung finden würde. Das mag damals auch gestimmt haben. Also habe ich die Matura gemacht und habe gesagt: ‚Gut, dann möchte ich gern Dolmetsch machen.’ Da meinte meine Mutter: ’Als Tochter von Otto Fischer wirst du niemals angestellt werden. Außerdem ist ein Dolmetsch, der kein Sachgebiet hat, unbrauchbar. Studier jetzt einmal Jus, und dann kannst du noch immer Dolmetsch machen.’ Und so habe ich Jus studiert, obwohl ich es absolut nicht wollte. Ich habe es darauf angelegt, bei der ersten Staatsprüfung durchzufallen. Ich habe ein Gebiet einfach nicht gelernt. Das war die österreichische Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte, weil ich Geschichte gehasst habe. Aber meine Mutter ist 14 Tage vor der Prüfung draufgekommen. Sie hat sich zu mir ins Kabinett gesetzt und es mir eingebläut, man kann sagen eingeprügelt.

Ich bestand die Staatsprüfung und musste weitermachen. Aber ich habe meiner Mutter sofort gesagt: ‚Ich werde niemals deine Kanzlei übernehmen. Ich werde niemals Anwalt werden.’ Die Kanzlei war aber der Grund, warum sie wollte, dass ich Jus studiere, denn ich sollte ihre Kanzlei einmal übernehmen. Später beschäftigte sich meine Mutter in Ihrer Kanzlei hauptsächlich mit der Wiedergutmachung und half vielen Menschen, die vertrieben worden waren, wenigstens eine kleine Pension vom Staat zu bekommen.

Ich habe die Kanzlei meiner Mutter nicht übernommen und zuerst im ÖGB und dann im Wirtschaftsministerium als Legistin gearbeitet. Ich war dort die einzige Jüdin im ganzen Haus, in einem Ambiente, wo es hauptsächlich Männer gab, die dem katholischen Cartell -Verband angehört haben. Das war unangenehm, aber ich hatte einen Chef, der mich sehr geschätzt und unterstützt hat und der mir selbstverständlich die Möglichkeit gegeben hat, zu Feiertagen in die Synagoge zu gehen, und der mir sogar Freitag ab Mittag keine Arbeit mehr gegeben hat, weil er ein sehr religiöser Katholik war. Er hatte begriffen, dass es mir wichtig war - bei Sonnenuntergang beginnt der Schabbat - meine Arbeit zu beenden. Er wusste, dass ich nach dem Büro in die Synagoge gehe.

Meine Schwester hatte nach der Matura beschlossen, Medizin zu studieren. Sie war immer Vorzugsschülerin und nach der Matura begann sie mit dem Medizinstudium. Nach kurzer Zeit hat ihr das nicht mehr gefallen. Daraufhin sagte meine Mutter, sie solle Jus studieren. Ich glaube, sie ist zu drei Vorlesungen gegangen und hat dann gesagt, sie will doch lieber Medizin studieren und wurde Internistin.

Israel war im politischen Verständnis meiner Eltern ein von Amerika beeinflusstes Land.
Meine Mutter hatte brieflich Kontakt mit ihrer Cousine Lisl Dembsky, der Tochter ihres Onkels Schmieder. Das war ihre Familie, aber sie stand dem Land Israel ambivalent gegenüber, solange, bis meine Schwester einen Israeli heiratete.

Im Jahre 1963, drei Wochen nach dem mein Mann und ich geheiratet haben, heiratete meine Schwester ihren ersten Mann Dr. Jochanan Weisenfreund, der heute Psychiater in New York ist, unter der Chuppe 21 in Israel. Damals war es so, dass die Israelis die standesamtliche Ehe zwischen Juden nicht anerkannt haben. Also wenn ein Israeli in Österreich standesamtlich geheiratet hat, war das aus der Sicht der Israelis keine Ehe. Deswegen mussten meine Schwester und ihr Mann rituell heiraten. Ob es in Österreich war oder in Israel, das war egal, aber rituell musste es sein. Meine Mutter fuhr das erste Mal nach Israel.

Ich glaube, das Jahr darauf, sind meine Eltern gemeinsam nach Israel auf Urlaub gefahren und von da an war mein Vater begeistert von diesem Land. Er sah mit eigenen Augen, was die  Israelis geschaffen hatten: Aus der Wüste war ein Land entstanden. Das hat ihm sehr imponiert.
Meine Mutter hat eigentlich nie extreme Ab- oder Zuneigungen diesbezüglich gehabt. Israel  war das Land, in dem ihre Familie überlebt hatte und das war gut. Aber sie war keine Zionistin.

Meine Schwester bekam ihre Tochter Anat, ließ sich scheiden und heiratete ein zweites Mal, Dr. Gotthard Schwarz. Nach dem Tod meiner Schwester, im Jahre 1975, ging Anat zu ihrem Vater nach  New York. Anat lebt als Psychotherapeutin in Brooklin.

Als mein Mann Timmy und ich begonnen haben, uns mit dem Thema Judentum auseinander zu setzen, gab meine Mutter zu erkennen, dass sie vieles weiß und sich erinnern kann. Aber das war eher in der Art: Ich kann auch etwas beitragen! Sie war sehr stolz, dass sie hebräisch lesen konnte, denn das hatte sie ja in der Volksschule gelernt. Viel später, als ich zu den Feiertagen Karten für den Tempel kaufte, ist sie mit uns in die Synagoge gegangen. Für die Großmutter hatte sie immer selbstverständlich Karten gekauft, damit sie zu den Feiertagen in den Tempel gehen konnte. Das ist eine sehr schwierige und gespaltene Geschichte. Später erfuhr ich, dass sie die Gräber ihrer Familie in Graz am jüdischen Friedhof hat pflegen lassen und alle Grabsteine in Stand setzen ließ, und dass sie einen Rabbiner aus Wien bezahlt hat, der am Todestag des Großvaters nach Graz auf den Friedhof gegangen ist und dort Kaddisch 22 gesagt hat. Es war so: Meine Mutter hat die Religion nicht betroffen, aber sie hat sie respektiert. 

Ein - oder zweimal war ich mit meiner Großmutter zu den Feiertagen in Wien im Tempel.
Sie saß auf der zweiten Galerie und ich erinnere mich noch, ich bin hinauf gegangen und hab kurz mit ihr gesprochen und ich bin dann wieder gegangen. Aber ich habe keine Erinnerung an den Tempel oder ein Gebet. Die Großmutter war eben dort und ich bin Großmutter besuchen gegangen, weil sie den ganzen Tag dort gesessen ist. Aber ich hab keine Ahnung gehabt.

Die Großmutter ist immer mit dem Flugzeug nach Argentinien geflogen, aber im Jahre 1959 hat sie ihren Söhnen erklärt, sie fühlt sich zu alt, um zu fliegen, sie möchte mit dem Schiff fahren. Und wie ich heute weiß, hat sie das nur eingefädelt, um mich mitzunehmen. Das Schiff hieß ‚Herborg’ und war aus Norwegen. Damals war ich 19 Jahre alt und traf das erste Mal mit einer jüdischen Familie zusammen, nämlich mit meiner eigenen.

Am Abend waren wir beim Onkel Fritz und ich habe gehört, es ist irgendein Feiertag, ich wusste natürlich nicht welcher. Heute weiß ich, es war Rosch Haschana, also Neujahr. Die ganze Familie war dort versammelt. Ein feierliches Essen war gerichtet, alle standen herum und man plauderte. Plötzlich sind die Herren verschwunden und mit irgendwelchen merkwürdigen Kopfbedeckungen zurückgekommen. Ich war drauf und dran zu sagen: ‚Was soll das, es ist doch nicht Fasching?’ Dann habe ich bemerkt, dass alle was am Kopf haben und habe nichts gesagt. Als wir bei Tisch saßen, der Onkel Fritz den Segen über die Barches sprach, die die Tante Susi gebacken hatte, gab er sie zuerst an seine Tochter weiter. Die hat irgendwas gemurmelt und ich war die zweite, ich saß neben ihr. Und sie dreht sich zu mir und sagt: ‚Du musst die Bracha 23 sagen, wozu sitzt du sonst bei Tisch?’ Ich habe überhaupt nicht verstanden, was ich sagen soll. Ich hatte keine Ahnung. Meine Großmutter, die mir hätte helfen können, saß bei den Honoratioren, weit weg.

Dort war ich auch zum ersten Mal bei einer Bar Mitzwah und habe zum ersten Mal jiddisch gehört. Ein Mann spielte mit einer Ziehharmonika und sang jiddische Lieder, und ich habe gesagt: ‚Was ist das für eine Sprache?’ Für die anderen war das alles selbstverständlich, für mich war alles fremd. Ich hätte so gern dazugehört, weil ich mich so gern in der Familie aufgehoben gefühlt hätte. Sie waren zusammen, sie waren ein Ganzes und dadurch war Niemand von ihnen allein. Das hätte ich auch sehr gern gehabt.

Mein Mann

Mein Mann, Dr. Timothy Bertram Smolka, wurde am 12. Oktober 1938 als zweiter Sohn des Journalisten Harry Peter Smolka und seiner Frau Lotty, geborene Jäckel, in London geboren. Vater und Mutter meines Mannes waren in jüdischen Familien in Wien groß geworden. Väterlicherseits besaß die Familie eine Metallwarenfabrik in Wien-Schechat, die Schnallen und Pferdebeschläge herstellte. Nach dem Krieg, die Fabrik war arisiert worden, bekam der Großvater meines Mannes, Albert Smolka, die Fabrik zurück und mein Schwiegervater Peter Smolka gestaltete sie zur bekannten Sportartikelfirma ‚Tyrolia’ um. Mein Mann und sein Bruder Thomas Gordon Smolka, der 1936 in London geboren wurde, wurden von ihren Eltern 1940 nach Amerika geschickt, weil sie Angst hatten, die Deutschen könnten auch in England einmarschieren, aber 1943 holten sie sie wieder nach London zurück. Mein Schwiegervater arbeitete fünf Jahre in London als Korrespondent der ‚Neuen Freien Presse und war später Korrespondent des ‚Prager Tagblatt’. In England wurde er Kommunist, ich weiß nicht, ob er Mitglied einer kommunistischen Partei war. Dem Vater meiner Schwiegermutter, Max Jäckel, gehörte das bekannte Stoffgeschäft ‚Komolka’ auf der Mariahilferstrasse in Wien. Er blieb nach dem Krieg in London, kam nur noch auf Besuch nach Wien, wo man ihn 1939 hinausgeworfen hatte. Als kleiner Junge sagte mein Mann: ‚Wir sind keine Juden, denn wir glauben nicht an Gott, aber mein Großvater ist Jude, denn der geht immer in die Synagoge in der Abbey Road.’

Da lassen sich also Parallelen zu meiner Familie ziehen. Als er älter wurde, wusste er, dass er jüdisch ist, aber Judentum war rein negativ beladen, denn über den Holocaust sprach die Familie viel. Mein Mann studierte Medizin in Wien, arbeitete als Kinderarzt im Hanusch Spital und ist seit zwei Jahren pensioniert. Sein Bruder lebt seit 1988 in Amerika, ist verheiratet mit Dalia Charlotte Semenowsky, die 1944 in Jerusalem geboren wurde. Sie haben zwei Söhne, Alexander Marc, Vater von vier Kindern, Felix Albert Smolka, Vater von zwei Kindern, und eine Tochter Ruth Merle, Mutter von Zwillingen. Ruth und ihr Mann leben seit dem Sommer 2003 in Tel Aviv, alle anderen leben in den USA.

Wir heirateten im Jahre 1963. Wir haben zwei Kinder, Eva und Stefan. Eva Johanna wurde am 21. Februar 1968 und Stefan am 22. Januar 1970 in Wien geboren. Unsere Kinder sind in Mauer in die Volksschule gegangen und wir haben beschlossen, sie in den katholischen Religionsunterricht zu schicken, weil sie die einzigen Kinder waren, die sonst irgendwo am Gang oder anderswo herumgestanden wären. Mein Mann und ich fanden auch, sie sollen darüber informiert sein, was der Mehrheit der Bevölkerung wichtig ist und woran sie glauben. Zu meinem großen Erstaunen kam Eva einmal mit einem Religionstest nach Hause, in dem sie geschrieben hatte: ‚Das wichtigste Fest der Christen ist Ostern, unser wichtigstes Fest ist Pessach 24. ’
Ich hatte mich bemüht, die Kinder von klein auf, soweit ich es überhaupt selbst wusste, mit jüdischer Geschichte vertraut zu machen. Wir hatten eine Kinderbibel mit wunderschönen Bildern zu Hause. Die Kinder haben sich sehr gern damit auseinander gesetzt.

Unsere Kinder

Als Eva in die Mittelschule kam, sagte sie, dass sie auf keinen Fall mehr in den Religionsunterricht gehe. Und da erfuhren wir, dass sie als Kinder zweiter Kategorie behandelt wurden. Es wurde zum Beispiel gesagt: ‚Was seit ihr doch für arme Kinder, dass eure Eltern keine Christen sind.’ Und die Damen in Mauer haben sich darum bemüht, zu erreichen unsere Kinder zur Taufe zu bringen. Sie wurden zum Beispiel zur Kommunion eingeladen, aber wir haben dankend abgelehnt. Da hat primär mein Mann beschlossen, der Kultusgemeinde beizutreten.

Ich war gar nicht sicher, ob ich die Berechtigung hätte aufgenommenen zu werden. Ich hab einfach zu wenig davon gewusst. Ich war aus einer jüdischen Familie, aber ich wusste nicht, dass ich jüdisch bin. Für mich war damals noch Judentum reine Religion. Als mein Mann zur israelitischen Kultusgemeinde ging, um uns einzuschreiben, sagte ich: ‚ Entweder sie akzeptieren mich so wie ich bin, oder ich gehe dort nicht hin.’ Ich hatte den Wunsch, aufgenommenen zu werden, dazuzugehören, aber ich hatte Angst, wie so oft in meinem Leben, weggestoßen zu werden oder als Außenseiter dazustehen. Die Kultusgemeinde stellte keine Bedingungen, und ich war sehr froh. Mein Mann versprach dem Oberrabbiner, das war noch der Vater vom heutigen Oberrabbiner, dass wir die Kinder in Religion unterweisen. Von da an kam jeden Dienstagabend Mendi Moshkowitz, ein junger Mann mit Bart, der leider letztes Jahr gestorben ist, zu uns. Wir haben von sieben Uhr abends bis elf Uhr mit ihm gelernt. Es war religiöse Familientherapie. Jeder hat die Fragen gestellt, die ihn interessiert haben. Wir saßen beinander und lasen gemeinsam den Tanach, die Bibel. Nicht Wort für Wort und nicht Absatz für Absatz, er hat immer die wichtigsten Dingen herausgenommen. Wir haben mit Sprüngen den gesamten Tanach gelesen und dazwischen kamen natürlich alle möglichen Fragen, nicht nur den Tanach betreffend, sondern was für uns von Interesse war. Zum Beispiel eine israelische Mannschaft hat Basketball gespielt, darüber hätte Stefan etwas wissen wollen, mich interessierten jüdische Feiertage und mein Mann stellte irgendwelche medizinisch relevanten Fragen. Er hat damals schon Brit Mila 25 bei den Kindern gemacht. Das hatte er vom Dr. Stern gelernt, der damals schon alt war und nicht mehr praktizierte, so dass viele Beschneidungen, die nicht vom Mohel [Beschneider] gemacht wurden, von meinem Mann gemacht wurden. Eva, unsere Tochter, wusste literarische, historische und philosophische Fragen zu stellen. So dauerte unser Religionsunterricht, der üblicherweise um sieben begann, meistens bis elf Uhr. Das war jede Woche wirklich ein heiliger Dienstagabend, es war wunderschön. Heilig, im Sinne von für jeden von uns sehr wichtig.
Ich habe zu unserem Lehrer gesagt, wenn er von mir verlangt, dass ich hebräisch lesen lerne, dann sag ich gleich, dass ich sofort aufhöre. Ich glaube, ich hatte noch immer das Gefühl, ich pass schon wieder nicht dazu. Ich muss schon wieder etwas machen, damit ich akzeptiert werde.
Dann kam Chanukka 26. Und ich habe ihm gesagt, er soll mir die Bracha für die Chanukkalichter transkribiert aufschreiben. Da hat er gesagt, das macht er nicht. Ich hab gefragt, warum er das nicht macht? Daraufhin sagte er: ‚Wenn Sie wollen, sag ich es ihnen, und sie können sich das aufschreiben, aber ich schreib das nicht! Ich schreibe es Ihnen hebräisch auf, wenn Sie wollen, aber transkribiert nicht.’ Er schrieb es hebräisch auf, und ich habe es drunter transkribiert. Und so begannen wir langsam hebräisch zu lernen.

Beide Kinder gingen zum Hashomer Hatzair 27. Stefan war zehn Jahre alt und hat immer Wert darauf gelegt, dass er allein von Mauer mit der Straßenbahn in die innere Stadt fährt. Das ist eine weite Reise, aber ich habe nie verstanden, warum er so besonders früh von zu Hause weggefahren ist. Zwei Jahre später bin ich draufgekommen. Er fuhr jeden Schabbes zu meiner Mutter, hat mit ihr Kaffee getrunken und sie über Geschichte ausgefragt. Beide haben davon nie berichtet, nur durch Zufall bin ich darauf gekommen.

Stefan absolvierte die Volksschule mit Bravur. Wir haben damals noch am Stadtrand, in Mauer, gewohnt. Mauer liegt an der Grenze zwischen Niederösterreich und Wien. Fast alle seine Schulkollegen sind nach Niederösterreich, nach Perchtoldsdorf, ins Gymnasium eingeschult worden. Wir sprachen mit dem Schuldirektor in Perchtolsdorf. Er hat die Bedingung gestellt, dass Stefan nur dann kommen darf, wenn er wirklich lauter Einser hat. Stefan wurde aber nicht in diese Schule aufgenommen, was wir erst unmittelbar vor Schluss der Volksschule erfuhren. Hinten herum haben wir gehört, dass der Direktor einem seiner Bekannten mitgeteilt hat, es fiele ihm doch gar nicht ein, einen ‚roten Juden’ in seine ‚schwarze Schule’ aufzunehmen. Das war eine Katastrophe, da alle seine Freunde, seine Fußballfreunde, in diese Schule kamen. Wir mussten eilig eine andere Schule für ihn finden. Und so ist der Stefan ganz allein in Meidling in die Schule gekommen, was kein großes Glück war, denn er musste täglich fast zwei Stunden mit der Straßenbahn hin und zurückfahren. Es gab dort auch, ich würde jetzt sagen, antisemitische Äußerungen. In der vierten Klasse rief mich seine Deutschlehrerin an und wollte mit mir sprechen. Sie hat mich beschworen und gesagt: ‚Merken sie nicht, wie der Bub in der Schule gequält wird, nehmen Sie ihn doch heraus!’ Man hatte ihn schikaniert. Das war nicht offenkundig antisemitisches Schikanieren, aber offenkundig war er einem Lehrer nicht genehm.

Stefan besuchte dann in Mauer das Oberstufenrealgymnasium, verließ aber die Schule in der 7. Klasse. In dieser, für ihn schweren Zeit, hat wieder unser geliebter Religionslehrer Mendi Moshkowitz eine große Rolle gespielt. Er sagte: ‚Schickt ihn jetzt nicht in die Schule, sondern schickt ihn zu mir, er soll mit mir arbeiten.’ Mendi hat damals gerade seine Wohnung umgebaut, und er hat wirklich einen Monat mit dem Buben zusammen gearbeitet und ihn seelisch betreut. Stefan ist sichtlich aufgelebt. Mendi hat viele auf den Weg ins Judentum begleitet, sie zum Schabbes eingeladen und bekocht, er war wunderbar. Ein schrulliger, ganz lieber Mensch.

Stefan besuchte dann die Hotelfachschule in Krems und beendete sie nach drei Jahren. Danach arbeitete er im Hilton [Hotel] und war dort außerordentlich beliebt. Nach ungefähr drei Jahren besuchte er am Judenplatz noch einen Aufbaukurs. Er hat dann mit Bravur die Matura beendet. Ein sehr wichtiges Fach war Religion und seine Matura in Religion war über Kaschrut 28. Alle Lehrer saßen dabei, weil sie so hoch interessiert waren.

Inzwischen arbeitet Stefan in der Hotellerie als Food and Beveridgemanager. Seine Frau Anna   kommt aus Polen, ist aber seit ihrem 10. Lebensjahr in Österreich. Sie hat auch eine Hotelfachschule und eine Ausbildung als Ordinationshilfe. Sie haben ein sehr süßes Baby, den Daniel Peter, und wir sind alle sehr glücklich. Dass Anna zum Judentum übertritt, ist beiden sehr wichtig.

Eva war von Anfang an ein sehr künstlerisch begabtes und interessiertes Kind. Sie war ein Kind, das Bücher liebte und sich viel mit sich selbst beschäftigt hat - malend und schreibend.
Im Gymnasium, in der Fichtnergasse in Hietzing [13. Benzirk], war sie das einzige jüdische Kind. Was sie sehr entrüstet hat ist, dass sie bei jeder Gelegenheit als lebendes Beweisstück aus der Klasse geholt wurde und in irgendwelchen Klassen Auskunft über Judentum geben sollte.
Sie maturierte und in dem Abgangsbuch der Schule steht, das habe ich erst viel später erfahren, dass sie damals schon gesagt hat, dass sie vorhat, in Jerusalem Psychologie zu studieren. Unmittelbar nach der Matura, beschloss sie in Amerika zu studieren. Aber ich habe sie dann dazu gebracht, sich zu überlegen, ob sie nicht in Israel studieren möchte. Es wäre näher und nicht ganz so kostspielig. Sie hat die Mechina, das ist der Vorbereitungslehrgang für das Studium in Israel, bestanden und wollte nicht mehr nach Wien zurückkehren. Dann kam sie doch für zwei Jahre nach Wien, studierte Psychologie und ging für elf Jahre wieder zurück nach Israel. An der Universität in Barilan studierte sie Psychologie und Linguistik, beendete das Studium und machte in Haifa das MA in Psychologie. Nachdem sie mit dem Chef der Jerusalemer Psychologieabteilung gesprochen hatte, beschloss sie, nach Europa zu gehen, um in ihrer Muttersprache ihr Doktoratsstudium zu absolvieren. Seitdem ist sie in Deutschland an der Marburger Universität und hat dieses Jahr das Doktoratsstudium dort beendet. Wo sie ihr Weg hinführen wird, ist noch nicht ganz klar. Ich glaube, es gibt nur drei oder vier Universitäten auf der Welt, die sich mit diesem sehr speziellen Gebiet beschäftigen.

Die Bedeutung Israels für mich

Für mich ist die Existenz Israels sehr wichtig, denn es gibt kaum ein Volk, das nicht ein Land hat, in dem es lebt. Ich glaube, dass Israel der Platz auf der Welt ist, wo Juden zu Hause sein können. Das ist ein Zufluchtsort, ein Land, in das man entweder übersiedelt oder zumindest dorthin geht, um Kraft zu tanken für die Zeit, die man nicht dort lebt. Wir haben uns in Tel Aviv eine Wohnung gekauft, und ich bin sehr erleichtert, seit wir sie haben, obwohl ich keine akuten Ängste hab. Nach Haus kommen sind meine eigenen vier Wände, in denen ich mich wohl fühle, wo ich mich erholen kann in einer Umgebung, in der ich zur Mehrheit gehöre und niemals das Gefühl haben kann, dass wenn jemand sich über mich ärgert oder mit mir schreit, er mit mir schreit, weil ich Jüdin bin, sondern weil er mit mir nicht zufrieden ist. Und das ist ein sehr schönes Gefühl, dass ich so genommen werde, wie ich bin. Die Israelis unterscheiden sich untereinander genauso, wie die Juden in verschiedenen Ländern. Es ist ein großer Unterschied zwischen den Juden, die aus arabischen Ländern kommen, also einen muslimischen Hintergrund haben und Juden, die aus Europa oder Amerika kommen. Mir ist an Israel wichtig, dass es selbstverständlich ist, dass jeder von irgendwo kommt. Dass es selbstverständlich ist, dass jeder eine andere Sprache sprechen kann und dass es selbstverständlich ist, dass man sich bemüht, den anderen zu verstehen im Wissen, dass er Probleme hat, hebräisch zu sprechen. Man bemüht sich über die Brücke einer anderen Sprache Zugang zu dem Menschen zu finden. Das finde ich sogar recht lustig.

Israels Stärke liegt unter anderem darin, dass die Menschen solidarisch miteinander umgehen, denn sie haben alle das gleiche Ziel, sie wollen dort überleben. Wenn man in die Geschichte schaut, in der es keine Bedrohung von außen gegeben hat, dann führte das eigentlich dazu, dass sich das Gemeinwesen auflöste. Ich bin nicht sicher wie es sich entwickeln würde, wenn die äußere Bedrohung Israels eines Tages beendet werden würde, und Juden sich zu Menschen wie alle anderen entwickeln und wie alle anderen dorthin gehen, wo sie beruflich mehr Vorteile hätten. Vorstellbar ist das schon, aber ich glaube nicht, dass sie deshalb aufhören würden, Juden zu sein. Der harte Kern, die Religiösen und die Zionisten, werden dieses Land wahrscheinlich niemals verlassen, wenn sie es nicht müssen.

Auf Dauer könnte ich mir aber nicht vorstellen, in Israel zu leben, denn ich bin schon zu alt dazu. Wenn wir noch jung wären, und wenn wir beruflich dort Fuß fassen könnten, und wenn die Kinder noch klein wären und dort in die Schule gingen, und wir eine Chance hätten in das Leben integriert zu werden, dann könnte ich mir das vorstellen. Aber als Pensionisten, die von ihrer Pension leben, ist es allein schon schwierig, gesellschaftlich Kontakt zu finden, so wie das in allen Ländern eigentlich ist, in denen man nicht zu Hause ist, oder in denen man nicht längere Zeit gelebt hat.

Wir haben natürlich auch Kontakt mit den Kindern und Enkelkindern unserer Familie in Israel. Aber die ältere Generation stirbt, wie das halt der Lauf der Zeit ist, und die Jungen sind Israeli und sprechen hebräisch. Eine Zeit lang nehmen sie Rücksicht auf uns, sie sprechen mit uns englisch oder manche auch deutsch, aber dann driften die Gespräche ins Hebräische ab, und da haben wir Schwierigkeiten zu verstehen. Als Besucher oder Gast ist es sehr interessant und sehr nett. Urlaub machen in Israel jederzeit, auch mehrere Male im Jahr. Manchmal habe ich so einen Druck, dass ich es in Österreich nicht mehr sehr gut aushalte, dass ich raus muss. Da bin ich immer sehr froh, dass es die Möglichkeit gibt, einen Sprung nach Israel zu machen. Danach wird das Leben hier in Wien auch wieder sehr angenehm.

Mein religiöses Leben

Vor 27 Jahren haben wir begonnen Religionsunterricht zu nehmen. Seit damals gibt es Schabbatot [Mehrzahl von Schabbat] und Feiertage bei uns Zuhause. Wir haben natürlich in der Zwischenzeit viel dazugelernt und auch eine eigene Tradition entwickelt. Zu Pessach sitzen wir um den Tisch und jeder darf in seiner Sprache lesen: tschechisch, englisch, russisch, hebräisch und deutsch. Also es ist sehr bunt und sehr lustig, und das war von Anfang an so.

Für uns ist es selbstverständlich geworden, dass wir Freitagabend Schabbat zu Hause feiern. Ich backe jeden Freitag die Barches, und ich freue mich eigentlich die ganze Woche darauf, denn die Woche hat dadurch eine Ausrichtung und ein Ziel. Es ist selbstverständlich, dass die Kinder abends zu uns kommen. Ich weiß nicht, ob sich das ändern wird, denn jetzt haben sie ein Baby. Vielleicht werden wir zu den Kindern gehen. Aber üblicherweise sind wir Freitagabend zu Hause und gehen nicht aus und sehr selten zu anderen Leuten zu Besuch. Ich glaube, das ist eine Klammer, die unsere engere Familie sehr zusammenhält. So weiß man zumindest einmal in der Woche möglichst genau, wie es den anderen geht. Es werden Themen ausgetauscht, Probleme gelöst, miteinander gelacht und natürlich etwas Gutes gegessen.
Am Schabbes, also Samstagvormittag, gehe ich in die Synagoge. Das bedeutet mir sehr viel. Dieser Vormittag gehört mir. Ich habe Zeit für mich und treffe auch Leute, mit denen ich über Themen, die mich interessieren reden kann. Das gibt mir ein zu Hause Gefühl.

Vom Standpunkt einer koscheren Küche ist meine Küche nicht koscher. Aber ich mische nicht Milch und Fleisch, und bei uns wird seit einiger Zeit koscheres Fleisch gegessen. Das hat eigentlich nicht meinetwegen begonnen, sondern weil unsere Kinder Freunde mitbrachten, die koscher sind, und ich wollte sie jederzeit zu mir einladen können.

Zu Pessach wird das Haus geputzt und in Ordnung gebracht. Selbstverständlich werden die Lebensmittel aus der Speis geräumt und selbstverständlich wird das Geschirr gewechselt. Selbstverständlich werden gefillte Fisch 29 zu Haus gemacht, und selbstverständlich wird gebacken. Das ist viel Arbeit, aber es macht enormen Spaß. Wir sind immer bis zu 20 Personen zum Seder 30.

Vergangenes Jahr habe ich auf Wunsch der Töchter vom Vladik einen Seder in Prag gemacht. Mischa und seine Frau waren auch dabei. Für den Seder habe ich alles in Wien gekocht und mitgenommen. Meine Familie in Prag hatte neues Geschirr gekauft und sie haben das Haus in Ordnung gebracht. Ich hatte ihnen einen Brief geschrieben und sie unterwiesen, wie das zu machen ist und die beiden Mädeln haben das mit großer Energie und Hingabe gemacht. Es war wunderschön. Aber im Allgemeinen bin ich lieber bei uns zu Hause. Vladiks Töchter, die keine jüdische Mutter haben, feiern jeden Pessach bei uns in Wien und es ist ihnen sehr bewusst, dass sie jüdisch sind, aber nicht vom Judentum anerkannt werden. Es war einige Zeit für sie ein großes Problem, und sie haben auch überlegt, ob sie übertreten sollen, aber heutzutage ist das nicht einfach. In Prag gab es Probleme mit dem Rabbiner. Die Chabad Bewegung 31 stufte ihn als zu liberal ein, und er wurde abberufen, weil in vielen Städten die Chabad Bewegung eine immer größere Bedeutung gewinnt. Aber ich denke, für jemanden, der aus Tradition und aus dem Bewusstsein, dass er aus einer jüdischen Familie kommt, zum Judentum zurückkehren will, ist der Weg nicht immer orthodox zu werden. Er sucht eine Zugehörigkeit und ein Zuhause. Und die Orthodoxie ist meiner Meinung nach viel zu strikt, weil sich dieser Mensch durch das Übertreten zur Orthodoxie, was verlangt wird, wieder außerhalb der Gesellschaft stellen würde, denn sein jüdischer Freundeskreis ist nicht orthodox. Ich glaube, das ist nicht der richtige Weg.

Zwischendurch kam es auch vor, dass wir nach Amerika zu meiner Cousine Joan, die aber jetzt in Wien lebt, fuhren, da hat sich dann dort die Familie getroffen. Es kamen dann nicht nur die nahe und unmittelbare Familie, sondern auch fernere Cousins mit ihren Kindern. Wir haben das alles sehr gern und schätzen das sehr. Ich könnte mir eigentlich nicht vorstellen, dass das nicht stattfinden würde. Ich kann mir schon vorstellen, dass sich das im Laufe der Zeit verändern wird. Meine Kräfte werden nicht ewig reichen, aber vielleicht wird das dann einmal bei meinem Sohn und seiner Frau, unserer Anna, und den Kindern, bis dahin wird es hoffentlich mehrere geben, stattfinden.

Jeden Montagabend treffen sich in unserer Wohnung fünf jüdische Frauen. Gemeinsam mit unserer Hebräischlehrerin lernen mein Mann Timmy, die Frauen und ich, Hebräisch. Donnerstagmittag lesen wir zu fünft mit unserer Lehrerin den Wochenabschnitt aus einer israelischen Zeitung für Neueinwanderer auf Hebräisch. Wir lernen gemeinsam, wir essen gemeinsam, ohne das alles könnte ich mir mein Leben nicht mehr vorstellen.

Glossar

Edith Brickell
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Oktober 2002

Edith Teller Brickell wird mir von ihrer Freundin Lotte Rybarsky empfohlen.

Schon bei unserem ersten Treffen in ihrer sehr geschmackvoll und gemütlich eingerichteten Wohnung in Wien, im 1. Bezirk, nahe dem Donaukanal, die seit 1934 im Besitz der Familie Teller ist, finden wir eine gemeinsame Sprache. 

Zuerst will sie wissen, wem sie ein Interview geben wird, und die erste Stunde wird sie zum Interviewer und ich zur Interviewten. Frau Brickell steht mit ihren 80 Jahren voll im Leben.

Sie liest jeden Tag den Standard [Österreichische Unabhängige Tageszeitung], Bücher, verpasst nie die Nachrichten und nimmt an vielen Veranstaltungen teil.

Sie hat mehrere Konzertabonnements und ist eine wunderbare Gastgeberin.

Edith Teller Brickell ist im April 2014 gestorben.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit 
• Während dem Krieg 
• Nach dem Krieg 
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits, Gershom Teller, lebte in der Stadt Stanislau in Galizien [heute Stanisławów in der Ukraine]. Er kaufte Obst von den Bauern der Umgebung und verkaufte es dann am Markt. Da er immer sehr früh zu den Bauern fahren musste, verkühlte er sich, bekam eine Lungenentzündung und starb 1897, so wurde es jedenfalls in der Familie erzählt.

Der Vater meiner Großmutter hieß Isidor Feuer und lebte auf einem Gut in Stanislau. Ich nehme an, dass das Gut ihm gehörte. Mehr weiß ich nicht über ihn. Über die Urgroßmutter weiß ich gar nichts.

Meine Großmutter, Eidel Teller, eine geborene Feuer, wurde 1862 in Stanislau geboren. Sie hatte zwei Schwestern: Bellina – jüdisch Blime – und Sofie sowie zwei Brüder, Elias und Tobias. Elias und Tobias wanderten Ende des 19. oder Anfang des 20. Jahrhunderts nach Amerika aus.

Blime Feuer war 13 Jahre jünger als meine Großmutter und heiratete Oskar Fromowicz, einen Juwelier, und lebte mit ihm in Wien. Ich glaube, er war auch Schätzmeister im Dorotheum 1. Aber die Ehe ging auseinander. Blime starb am 5. August 1942 in Wien.

Beide Schwestern, meine Großmutter Eidel – die bereits am 15. Januar 1925 in Wien gestorben war – und Blime liegen auf dem Zentralfriedhof am IV. Tor im selben Grab. Sofie heiratete einen Herrn Lessner und lebte mit ihm in Japan. Ihr Mann war im Import-Export-Business tätig.

Nach dem sehr frühen Tod meines Großvaters blieb meine Großmutter Eidel mit fünf Kindern allein zurück: mein Vater Bernhard und seine Geschwister Josefine, Willi, Lotte und Hermann.

Im Jahre 1900, als mein Vater siebzehn Jahre alt war, heiratete seine Mutter noch einmal. Der Mann hieß mit Zunamen Ochs. Ich weiß, dass die Herausgeber der New York Times auch Ochs hießen, weiß aber nicht, ob da eine Verwandtschaft existierte. Dieser Ochs hatte zwei Kinder, deren Namen ich nicht weiß.

Gemeinsam mit der Großmutter hatte er eine Tochter, das war meine Tante Hella. Ich glaube, die Ehe ging auseinander, oder er starb sehr früh, genau weiß ich das nicht. Merkwürdigerweise sprach nie jemand über diesen Mann. Tante Hella erzählte mir einmal, dass seine Kinder irgendwann nach Südamerika gingen.

Ich weiß nicht genau wann und warum, aber bis 1910 war bereits die gesamte Teller-Familie von Stanislau nach Wien übersiedelt.

Onkel Willi besaß im 4. Bezirk ein Obstgeschäft. Er war mit Josefine Locker verheiratet. Sie lebten traditionell und hatten drei Kinder: Antonia, Toni genannt, Heinrich und Renee, ihr jüdischer Name war Rifka. Leider war Onkel Willi ein Spieler und deshalb das schwarze Schaf der Familie.

Onkel Willi optierte nach dem 1. Weltkrieg für die polnische Staatsbürgerschaft. Deshalb gingen er und Tante Josefine 1938, nach dem Einmarsch der Deutschen, nach Polen. Sie kamen beide um. Mir wurde erzählt, dass Tante Josefine in einem Ghetto verhungerte.

Toni, die älteste der Geschwister, war zweimal verheiratet. Ihr erster Mann war der Bruder von Gerhard Bronner 2, aber der starb sehr jung und sie heiratete noch einmal. Ich weiß aber nicht, wie ihr zweiter Mann hieß. Ich weiß nur, dass sie um die Weihnachtszeit herum heiratete.

Weil wir immer zu dieser Zeit am Semmering 3 waren, fuhren meine Eltern zur Hochzeit nach Wien. 1938 flüchteten sie und ihr Mann nach Belgien. Als Belgien 1940 von den Deutschen besetzt wurde, wurde sie nach Polen deportiert.

Ihre Schwester Renee erzählte nach dem Krieg, Toni hätte vom Zug, der sie ins Todeslager brachte, springen können, aber sie war schwanger und wollte nicht das Leben ihres Kindes gefährden. Toni und ihr ungeborenes Kind wurden ermordet, wo und wann weiß ich nicht. Ich weiß auch nicht, was aus ihrem Mann wurde.

Heinrich war das zweitälteste Kind von Onkel Willi. Er war nicht verheiratet und gründete auch nie eine Familie. 1938 flüchtete er nach Palästina. Kurz nach Kriegsende kam er nach Wien zurück und verkaufte Blumen in den Nachtlokalen. Das war gar kein so schlechtes Geschäft.

Er bezahlte den Besitzern der Nachtlokale eine gewisse Summe, damit nur er in diesen Lokalen Blumen verkaufen durfte. Später hatte er einen Wagen mit Fahrer. Der Wagen war hinten tiefgekühlt, damit die Blumen nicht verwelken. Zu den Feiertagen luden wir Heinrich immer ein, sonst sah ich ihn selten.

Sein ganzes Leben sparte er für eine schöne Wohnung. Als es soweit war, er eine schöne Wohnung im 4. Bezirk gekauft und möbliert hatte, starb er, bevor er sie beziehen konnte. Das war vor ungefähr sechs Jahren.

Renee wurde 1923 geboren und war die jüngste. Sie floh zusammen mit ihrem Bruder Heinrich nach Palästina. Dort heiratete sie Karl Bettelheim, ein sehr netter Mann aus Pressburg. Karl Bettelheim besaß in Haifa einen Schulbuchverlag. Sie haben zwei Kinder: Avik und Ilana. Avik ist ein bekannter Journalist in Israel. Karl starb in Haifa; Renee lebt in einem Pensionistenheim in Haifa.

Tante Josefine Rosenbaum, geborene Teller, Pepi genannt, war die älteste der Schwestern meines Vaters. Sie heiratete Sandor Rosenbaum und lebte mit ihm in Budapest. Sie hatten drei Kinder: Gustav, Terese und Susanne. Ich glaube, Sandor Rosenbaum war Vertreter; er starb bereits in den dreißiger Jahren.

Meine Eltern waren 1917 auf ihrer Hochzeitsreise in Budapest, und dort besuchten sie Tante Pepi und ihren Mann. Als Onkel Sandor starb, kam Tante Pepi mit ihren Kindern nach Wien.

Gustav absolvierte das Konservatorium in Wien und spielte in einer Band. Diese Band ging lange vor dem Krieg in die Türkei. Gustavs Künstlername war Kurt Dogan. Die Band avancierte zur Privatband Atatürks 4, das war vor Ausbruch des Krieges. Wegen einer Krankheit verließ Gustav die Türkei und ging noch während des 2. Weltkriegs nach Schweden.

Dort heiratete er Renee, eine Französin, und sie gingen gemeinsam nach Spanien. Sie hatten zwei Söhne: Einer heißt Sandor. Wie der andere heißt, weiß ich nicht. In Spanien war Gustav bis zur Deportation meiner Eltern im Jahre 1942 das Bindeglied zwischen meinen Eltern, mir und meinen Geschwistern. Wir schickten die Briefe für meine Eltern aus New York nach Spanien, und er schickte sie nach Wien und umgekehrt. Später wurde Gustav in Madrid ein bekannter Nachtclubbesitzer.

Gustavs Schwester Terese wurde 1921 geboren. Auch sie war sehr musikalisch, spielte viele Instrumente. Ich erinnere mich, dass sie Saxophon spielte. Sie war sehr hübsch und brannte, als sie 16 oder 17 war, mit ihrer Band, die sich ‚All Girls’ nannte, nach Holland durch. In Holland lernte sie ihren Mann Chaim Navaro kennen.

Ich glaube, er arbeitete bei einer Firma, die irgendetwas mit Plastik, was in dieser Zeit ganz neu war, zu tun hatte. Sie bekamen eine Tochter, Judith, die während des Holocausts von Bauern in Holland versteckt wurde. Terese und Chaim überlebten den Krieg in Holland.

Sie waren versteckt und schlossen sich dem Widerstand an. Judith überlebte bei der Bauernfamilie und hing auch nach dem Krieg sehr an dieser. Nach dem Krieg gingen Terese, Chaim und Judith nach Israel. Ich weiß noch, dass sie ein zerlegtes Fertighaus aus Holland mitnahmen. Das war eine Sensation. Dort [in Israel] wurde ein Sohn geboren, aber wie er heißt und was er macht, weiß ich nicht.

Susanne ist die Jüngste: Sie wurde 1923 geboren. Sie ging in Wien in der Sperlgasse in die Schule und flüchtete zusammen mit ihrer Mutter nach London. Meine Tante Pepi konnte nähen und ernährte damit sich und ihre Tochter in London.

Nach der Schulzeit bekam Susanne ein Stipendium, studierte Musik und wurde Geigerin. In England lernte Susanne ihren Mann, Martin Lovett, kennen. Er war Cellist im berühmten Amadeus Quartett [1947 in London gegründet]. Sie haben zwei Kinder: Sonja und Peter. Sonja arbeitet für die BBC, und Peter ist ein Geschäftsmann.

Tante Lotte, geborene Teller, war mit Herrn Binder verheiratet. Ich habe Herrn Binder nie gesehen, ich weiß nicht, wo er war. Sie hatten vier Kinder, Minna, Jenny, Regina und Bertl. Tante Lotte war Ratenhändlerin und verkaufte hauptsächlich Kleidung, glaube ich. Sie brachte die Kunden zu den Großhändlern, die Kunden kauften, und der Ratenhändler bekam seine Provision. So ernährte Tante Lotte die Familie.

Minna Binder war viele Jahre älter als ich. Sie heiratete einen Herrn von Alt. Herr von Alt war nicht jüdisch, und Minna überlebte an seiner Seite und durch ihn geschützt den Holocaust in Deutschland. Sie haben eine Tochter Michaela.

Als Herr von Alt nach dem Krieg starb, kam Minna nach Wien, bekam ein Werfel - Stipendium [für Universitätslehrer der deutschen Sprache und der österreichischen Literatur], hielt sich zu Studienzwecken ein Jahr in Amerika auf, kehrte nach Wien zurück und war Dramaturgin am Burgtheater. Ende der 1950er oder Anfang der 1960er starb sie in Wien. Ihre Tochter lebt in Deutschland.

Jenny heiratete in Wien Bandy Gottlieb, einen sehr netten Mann. Sie hatten keine Kinder, emigrierten nach Palästina und nach dem Krieg nach Amerika. Ich traf Jenny nach dem Krieg in New York. Jennys Mann war Elektriker an der Brandeis University [1948 von jüdischen Organisationen gegründete Universität in Waltham, Massachusetts]. Ich weiß, dass sie nach Florida zogen, um ihren Lebensabend dort zu verbringen.

Regina flüchtete nach Palästina. Sie heiratete einen englischen Soldaten, der dort stationiert war. Er war kein Jude, und nach dem Krieg gingen sie nach England. Da der Kontakt abbrach, weiß ich nicht, ob sie Kinder haben und was aus ihnen wurde.

Bertl wurde 1921 geboren, er war zwei Jahre älter als ich. Er ging mit seiner Mutter nach England und heiratete nie. Was er in England arbeitete, weiß ich nicht. Tante Lotte wurde über 90 Jahre alt. Bertl pflegte seine Mutter bis zum Schluss.

Herrmann Teller heiratete Olga, die eine geborene Stern war. Sie hatten auf der Landstraßer Hauptstraße, im 3. Bezirk in Wien, ein Herrenausstattungsgeschäft. Dieses Geschäft und mein Onkel Herrmann sind bis zum heutigen Tag in Wien berühmt. Wenn die Leute den Namen Teller hören, sagen sie: ‚Ah, Teller von der Landstrasse!’ Mein Vater, der älteste der Geschwister, finanzierte seinem jüngsten Bruder das Geschäft Anfang der 1920er Jahre.

Er gab ihm das Geld, damit er das Geschäft eröffnen konnte. Tante Olga half nur samstags aus, wenn im Geschäft viel zu tun war. Sie hatten zwei Kinder, Hans und Marianne, die beide jünger als ich sind. Hans wurde 1926 geboren und Marianne 1928. Alle vier überlebten den Holocaust in England. Hans, heute John, lebt in London und in Marbella und Marianne in Boston und in London.

John ist das dritte Mal verheiratet, hat aber keine Kinder. Er ist von Beruf Textilingenieur, arbeitete bei Marks & Spencer und eröffnete später ein HIFI-Geschäft in London. Marianne ist mit Steven Schäfer verheiratet, der, glaube ich, aus Deutschland nach London emigriert war. Sie haben zwei Söhne, die Namen der Söhne weiß ich nicht.

Marianne arbeitete zuerst in London bei Marks & Spencer als Einkäuferin. In den 1950er Jahren übersiedelte die Familie in die USA, und Marianne eröffnete ein Marktforschungsinstitut in Boston. Als Pensionistin verkaufte sie die Firma, hielt es aber ohne ihre Arbeit nicht aus und eröffnete wieder ein Marktforschungsinstitut, in dem sie noch heute, 75jährig, arbeitet.

Onkel Herrmann kam nach dem Krieg nach Wien zurück und übernahm wieder sein Geschäft auf der Landstraßer Hauptstraße. Er war ein lustiger Mensch, ich hatte ihn sehr gern, weil er so war, wie ich meinen Vater in Erinnerung hatte.

Tante Olga fuhr immer zwischen Wien und London hin und her, weil ihre Kinder in London geblieben waren. Onkel Herrmann liebte sein Geschäft, stieg noch mit 90 Jahren auf die Leiter, um Ware aus den Regalen zu holen. Beide starben in Wien, Tante Olga 1969 und Onkel Hermann 1994.

Tante Hella Zitter, geborene Teller, war sehr hübsch. Sie hatte schwarze Haare und blaue Augen, und ihre Haare wurden in jungen Jahren, ich glaube, sie war erst 27 Jahre alt, bereits weiß. Sie heiratete Hans Zitter und sie hatten einen Sohn, Gerhard.

Onkel Hans war Prokurist im Geschäft meines Vaters. Vor ihrer Emigration nach England besuchte Tante Hella, wie sehr viele Juden, einen der Umschulungskurse, die von der Jüdischen Gemeinde organisiert waren, um den Emigrierenden das Leben im Ausland zu erleichtern.

Sie erlernte, Ledergürtel und Taschen anzufertigen und eröffnete in London ein Geschäft, in dem Onkel Hans mit ihr zusammen arbeitete. Er starb noch während des Krieges im Alter von ungefähr 40 Jahren. Gerhard bekam eine gute Position in einer großen Baumaschinenfirma, ich glaube es war von General Motors.

Er heiratete und hatte mit seiner Frau zwei Kinder, starb aber bereits ungefähr im Alter von 40 Jahren. Tante Hella kam nach dem Krieg zurück nach Wien. Sie war Pensionistin und starb in den 1960er Jahren in Wien. Dass Tante Hella eigentlich nur eine Halbschwester war, das habe ich erst spät erfahren, es hatte auch keine Bedeutung.

Mein Vater hieß Bernhard – jüdisch Baruch – Teller. Er wurde am 26. Dezember 1883 in Stanislau geboren. Dort besuchte er ein evangelisches Gymnasium. Als sein Vater starb, war mein Vater 13 Jahre alt. Sein Vater kaufte für die Bar Mitzwa noch Tallit und Tefillin, war aber am Tag der Bar Mitzwa schon tot.

Ich wollte vor ein paar Jahren mit meinen Kindern nach Stanislau in der Ukraine reisen, aber leider kam es nie dazu. Ich hoffte, auf dem Friedhof das Grab meines Großvaters zu finden, damit seine Person nicht nur eine vage Vorstellung in meinem Kopf bleibt, sondern zu einer konkreten Person wird.

Nach dem Tod seines Vaters durfte mein Vater – aus finanziellen Gründen – die Schule nicht beenden. Er verließ Galizien 1900, nachdem seine Mutter Herrn Ochs geheiratet hatte, und fuhr mit der transsibirischen Bahn nach Wladiwostok und von dort mit dem Schiff nach Nagasaki.

Dort lebte die Schwester seiner Mutter, seine Tante Sofie, mit ihrem Mann Herrn Lessner. Die Lessners waren kinderlos. Insgesamt blieb mein Vater zwölf Jahre in Japan. Die ersten Jahre arbeitete er mit dem Onkel, später machte er sich selbständig und eröffnete selbst ein Geschäft.

Das erfuhr ich im Staatsarchiv beim Lesen des Vermögensakts meines Vaters. Da gibt es eine Erklärung meines Vaters aus dem Jahr 1938 dem Ariseur unseres Geschäftes in Wien gegenüber, und da steht, dass er sich in Japan selbständig gemacht hatte. Ich nehme an, er handelte mit Möbeln, Geschirr und anderen Wertgegenständen. Denn als er 1912 nach Wien kam, brachte er sehr viele Möbel und Geschirr mit. Das Geschirr allein – wir benützten es nie – war sehr wertvoll.

Mein Vater sprach perfekt Japanisch, Russisch und Englisch. Die Sprachen hatte er in Japan gelernt. In Galizien hatte er diese Sprachen sicher nicht gelernt, denn in seiner Familie sprach man Deutsch und Polnisch. 1910 besuchte mein Vater die Familie, die sich bereits hier angesiedelt hatte.

1912 kam er endgültig als reicher Mann nach Wien. Es wurde erzählt, die erste Zeit hätte er mit sehr hoher Stimme gesprochen, das wäre durch die vielen Jahre, die er Japanisch sprach, entstanden.

Im Gegensatz zur Familie meiner Mutter war die ganze Familie Teller assimiliert. Allein die Tatsache, dass mein Vater nach Japan ging, spricht für ihr aufgeklärtes Judentum.

Mein Großvater mütterlicherseits, Salomon Weiss, kam aus Ungarn aus dem Ort Munkacz. Er wurde 1860 geboren und starb 1924 in Wien. Mein Großvater hatte irgendetwas mit Eisen zu tun; was genau, weiß ich nicht. Meine Großmutter mütterlicherseits hieß Ida Weiss, wurde am 10.

April 1860 geboren und war eine geborene Tischenkel. Meine Großeltern kamen um die Jahrhundertwende nach Wien. Sie hatten sechs Kinder: Meine Mutter Berta, Franziska, Siegmund, Max, Josef und Alfred.

Tante Franziska, Fani genannt, die älteste Schwester meiner Mutter war eine schöne Frau. Ihr jüdischer Name war Scheindl Feige, und alle Onkel und Tanten amüsierten sich über diesen Namen. Tante Fani heiratete im Jahre 1905 den Moritz Fried. Sie hatten drei Kinder: Hedy, Arthur und Lucie. Sie hatten noch ein viertes Kind, das aber ganz jung starb.

Ich war oft bei ihnen zu Besuch; sie wohnten in der Kluckygasse im 20. Bezirk. Sie hatten in der Wallensteinstrasse ein Geschäft mit Strümpfen und Unterwäsche. Man nannte das damals Wirkwaren. Die Wallensteinstrasse war eine Einzugsstrasse.

Das heißt, die Leute, die mit der Franz – Josefs - Bahn aus Polen nach Wien kamen, gingen vom Franz-Josefs-Bahnhof durch die Wallensteinstraße in den 2. Bezirk. Vielleicht war die Wallensteinstraße am Anfang eine gute Geschäftsstraße. Soweit ich mich erinnere, ging das Geschäft nie sehr gut.

Der Onkel starb verhältnismäßig früh, noch bevor Hedy, die älteste Tochter, verheiratet war. Tante Fani führte dann das Geschäft allein weiter. Nach dem Tod meines Onkels half mein Vater der Familie finanziell.

Hedy war eine Schönheit, blond und blauäugig. Sie heiratete ungefähr 1935/36 in Wien den Rechtsanwalt Eduard Ringel. Sie wohnten im 1. Bezirk, in der Hohenstauffengasse. Der älteste Sohn Heinzi wurde noch in Wien geboren. Lucie und ich fuhren ihn oft und sehr gern im Kinderwagen aus.

In der Emigration wurde aus Heinzi Howard. 1938 emigrierte Hedy mit ihrem Mann und Heinzi nach Amerika, nach Ohio. In Ohio hatte mein Cousin Eduard zusammen mit seinem Bruder Zsiga [Zsigmond] Ringel ein Möbelgeschäft. Zsigas Frau hieß Hilde, und sie hatten zwei Söhne, Gerhard und Erich.

Hedy und Eduard bekamen in Ohio noch zwei Kinder, Leslie und Steven. Leslie heiratete und hatte einen Sohn, starb aber in jungen Jahren. Eduard bedachte seinen Enkel im Testament wie seinen Sohn. Die Frau vom Leslie und Hedy verstehen sich sehr gut. Heinzi, oder jetzt Howard, übernahm die Möbelfirma seines Vaters und seines Onkels. Er starb vor ein paar Jahren; Hedy lebt in Ohio in einem Heim und genießt die Liebe der ganzen Familie.

Arthur Fried war mit meinem großen Bruder Gustav sehr befreundet. Väterlicherseits hatte Arthur einen Verwandten, seine Tante war mit einem Herrn Wiegner verheiratet, dem eine Ledergerberei in Floridsdorf gehörte, und dort begann Arthur nach der Schulzeit zu arbeiten.

Das war sein großes Glück, denn als die Nazis in der Pogromnacht 5 die Juden fingen, und teilweise ins KZ deportierten, sahen sie seine Hände und dass er ein Arbeiter war. Daraufhin ließen sie ihn laufen. Er emigrierte noch 1938 nach New York, und eigentlich ging es ihm gut dort.

Er arbeitete in einer Firma, die Küchenkästen herstellten. Später machte er sich selbständig, aber so genau weiß ich das nicht mehr. Er heiratete in New York Ruth, eine amerikanische Jüdin, und sie bekamen zwei Kinder: Darlin, und wie der Sohn heißt, weiß ich nicht. Arthur ist schon lange tot, und vor nicht langer Zeit starb auch seine Frau.

Lucie wurde 1921 geboren. Sie ist meine Lieblingscousine, war die jüngste der Geschwister, und ich war mit ihr sehr befreundet. Als wir noch Kinder waren, gingen wir sonntags gern gemeinsam die Rotenturmstrasse und die Kärntner Strasse auf und ab und schauten uns die Geschäfte an.

1938 arbeitete sie schon in einem Damenmodegeschäft auf der Kärntner Strasse. Lucie lebte dann bis zu ihrer Deportation nach Theresienstadt 6, als man immer mehrere jüdische Familien in einer Wohnung zusammenpferchte, mit meinen Eltern. Da war ich schon lange weg.

Lucie und die Tante Fani überlebten Theresienstadt und kamen nach dem Krieg nach New York. Ich wohnte damals in einer Zweizimmerwohnung und war schwanger. Aber es war für mich selbstverständlich, sie aufzunehmen.

Lucie hatte im Ghetto Theresienstadt einen jungen Mann kennen gelernt: Gerhard Steinhagen war mit seiner Mutter nach Theresienstadt deportiert worden. Sie mussten sich trennen, als Gerhard nach Auschwitz deportiert wurde. Nach dem Krieg fanden sie einander im DP - Lager 7 in Deggendorf [Deutschland] wieder.

Beide wanderten mit ihren Müttern nach New York aus. In New York heirateten sie und bekamen zwei Kinder, und waren immer ein glückliches Paar. Der Sohn, Randy Steinhagen, ist ein sehr bekannter Chirurg und die Tochter Renee eine sehr bekannte Anwältin in den USA. Gerhard Steinhagen starb dieses Jahr in New York.

Onkel Sigmund Weiss war etwas älter als meine Mutter und mit Lola Rottenberg verheiratet. Die Rottenbergs waren aus Polen und hatten Ölfelder in Drohobic. Tante Lolas ältester Bruder wurde geadelt, war also ein ‚von Rottenberg’. Onkel Siegmund und Tante Lola hatten einen Sohn, Friedrich Maximilian, jüdisch Schlomo Meir, der nach dem verstorbenen Großvater benannt war, genau wie mein jüngerer Bruder.

Onkel Siegmund besaß gemeinsam mit Onkel Max ein Wirkwaren-Geschäft in der Wallensteinstrasse. Er war ein frommer Jude. Er muss erst spät Vater geworden sein, denn sein Sohn war 1938 noch ein Kind, und er selbst war älter als meine Mutter.

Zusammen mit Onkel Max flohen sie 1938 aus Wien nach Jugoslawien. Aber alle drei kamen in Jugoslawien um. Nur Onkel Max überlebte. Er erzählte uns, er hätte ihnen gesagt, dass die Deutschen kommen und sie sich verstecken müssten, aber sie hätten es nicht geglaubt.

Nach dem Krieg half Onkel Max in der Hafenstadt Bari [Italien] Juden bei der illegalen Ausreise nach Palästina. Als er dann Schwierigkeiten bekam, emigrierte er nach Amerika. Er lebte zuerst beim Onkel Alfred, später hatte er eine eigene Wohnung, aber was er arbeitete, weiß ich nicht mehr. Onkel Max heiratete nie und hatte auch keine Kinder. Er starb in New York.

Onkel Josef Weiss, Joschi genannt, arbeitete in der Firma meines Vaters. Er leitete die Filiale auf der Wallensteinstrasse, Ecke Treustrasse. Er hatte viele Talente, spielte Klavier, konnte zeichnen, war sehr sportlich und besaß ein Motorrad.

Er war mit der Tochter eines bekannten Antiquitätenhändlers verheiratet. Sie ließ sich aber scheiden, und er zog mit den schönsten Möbeln wieder zu meiner Großmutter. Seine späteren Freundinnen sahen alle so aus wie seine geschiedene Frau. Er wurde aus der Johannesgasse deportiert. Man hat nie gehört, was mit ihm passierte. Aber vielleicht findet man ja doch noch einmal etwas über ihn: Er hatte einen Hund, und ich hörte, dass er mit seinem Hund deportiert wurde.

Onkel Alfred Weiss war der jüngste der Geschwister meiner Mutter. Er wurde um die Jahrhundertwende in Wien geboren. Er war mit Margarete Goldberg verheiratet. Sie hatten keine Kinder. Onkel Alfred arbeitete auch in der Firma meines Vaters.

Ich glaube, er hatte die Pelzkrägen unter sich, arbeitete aber auch als Vertreter. Tante Margarete arbeitete als Verkäuferin am Praterstern im Geschäft ihres Onkels Delikat, der dort einen großen Baumarkt besaß. 1938 flüchteten sie nach England und noch während des Kriegs nach Amerika. Onkel Alfred war ein frommer Jude.

Er ging regelmäßig in den Tempel und hatte sehr strikte Ansichten: ‚das darf man nicht und jenes darf man nicht‘. Zuerst lebten sie in Amerika bei Verwandten mütterlicherseits. Dieser Verwandte erzählte, dass er Sodawasserflaschen ausgetragen hatte, als er nach Amerika kam. Und so begann auch Onkel Alfred Sodawasserflaschen treppauf, treppab, damals gab es noch nicht so viele Aufzüge, zu schleppen und zu verkaufen.

Danach arbeitete er in einer Möbelfabrik und dann begann seine Kariere als Koch. Obwohl er das nie gelernt hat, arbeitete er im Winter in Florida und im Sommer in der Gegend um New York und dann auch auf einem der größten amerikanischen Schiffe als Koch. Tante Margarete wurde Näherin in einer Fabrik. Ein großes Problem war, dass sie nicht allein schlafen konnte, sie fürchtete sich.

Als Onkel Alfred auf dem Schiff arbeitete, schlief sie bei ihren Freundinnen. Beide kamen in den frühen 1960er Jahren nach Wien zurück, wo sie bis zu ihrem Tod lebten. Onkel Alfred starb am 24. Februar 1981, und Tante Grete starb am 16. September 1996. Sie war 92 Jahre alt.

Meine Mutter hieß Berta – jüdisch Bashe Sheva - Weiss und wurde am 14. Oktober 1889 in Skole bei Strij, in Galizien, heute Ukraine, geboren. Das war ein ständiger Witz meines Vaters. Er sagte immer, meine Mutter käme aus einer so kleinen Stadt, weil diese Stadt ‚bei Strij’ heißen muss.

Meine Eltern heirateten 1917, wie und wo sie sich kennen lernten, weiß ich nicht. Mein älterer Bruder, Gustav – jüdisch Gershon – kam am 19. Juni 1919 in Baden zur Welt. Es war für die Familie schon fast eine Tragödie, dass er nicht gleich neun Monate nach der Hochzeit auf die Welt kam. Ich weiß, man schickte deshalb meine Mutter nach Franzensbad 8, um Bäder zu nehmen.

Mein Bruder wurde nach dem schon gestorbenen väterlichen Großvater benannt. Es ist eine jüdische Tradition, die Kinder nach Verstorbenen zu nennen. In Baden kam er deshalb zur Welt, weil meine Eltern ihren Sommerurlaub dort verbrachten.

• Meine Kindheit

Ich war das zweite Kind und kam als Edith – jüdisch Chaje Sara Beile – am 12. Mai 1923 in Wien auf die Welt. Chaje bedeutet, dass meine Eltern mir ein langes Leben wünschten; Sara war eine verstorbene Großmutter und Beile eine Tante, die 90 Jahre alt geworden war. Meine Mutter erzählte oft, die Tante Beilitschke habe ihr Essen immer unterm Bett aufgehoben.

Mein jüngerer Bruder, Friedrich Maximilian – jüdisch Schlomo Meir – wurde am 1. Februar 1925 in Wien geboren. Er wurde nach dem schon gestorbenen Vater meiner Mutter benannt.

Mein Vater besaß zwei Konfektionsgeschäfte im 20. Bezirk, eines am Wallensteinplatz im Stock und eines auf der Wallensteinstrasse. Er besaß auch ein Wohnhaus im 20. Bezirk, in der Wolfsaugasse.

Wir wohnten im 20. Bezirk, Gaußplatz Nummer 5. Unsere Wohnung bestand aus einem Speisezimmer, einem Schlafzimmer, zwei Kabinetten [Kabinett: kleines Zimmer], einer Küche und einem Vorzimmer, aber wir hatten kein Badezimmer. Vor dem Haus war ein Park, und daneben war der Augarten 9. Unten im Haus befand sich ein Friseurgeschäft; auch heute befindet sich dort ein Friseurgeschäft.

Dadurch, dass mein Vater so lange im Ausland gelebt hatte, war er ein sehr offener Mensch. Jetzt erst kommt mir zu Bewusstsein, was das für eine große Sache in der damaligen Zeit war, in Japan zu leben. Aber auch damals erzählte ich es meinen Freundinnen und war sehr stolz darauf. Meinen Vater vergötterte ich.

Er war gescheit, und er war gütig. Sonntagvormittags gingen wir immer mit dem Papa spazieren, weil das Essen vorbereitet wurde und wir dabei gestört hätten. Als wir im 20. Bezirk wohnten, gingen wir auf der Rossauer Lände spazieren, und während des Spaziergangs übte mein Vater mit mir das Einmaleins. Er erklärte es mir so logisch, dass es auf einmal ganz einfach war. Er konnte vieles sehr gut erklären.

Ich glaube, er wäre ein sehr guter Lehrer gewesen. Mein Vater begann mit dem Schilaufen, als er schon fünfzig Jahre alt war, und er lief gut Schi. Meine Mutter lief auch Schi, brach sich aber prompt den Knöchel, und das war das Ende ihrer Schilaufkarriere. Wir waren alle auch begeisterte Schwimmer. Mein Vater war ein sehr lustiger Mensch, die ganze Teller Familie war lustig und sehr witzig. Sie sagte manchmal zu meinem Vater: ‚Du und deine blöden Witze.’

Mein älterer Bruder Gustl war in seiner Kindheit ein schlechter Esser und ein eher schwaches Kind. Deshalb wurde er von meinen Eltern mit ‚Glaceehandschuhen’ angefasst, so dass er sogar die ersten zwei Jahre seiner Schulzeit in die Privatschule Stern, im 1. Bezirk, in der Werdertorgasse ging. Normalerweise ging man in die Volksschule ums Eck.

Nach zwei Jahren war er aber schon stark und gesund und ging dann in die Volksschule in der Treustrasse, und danach besuchte er das Gymnasium im 2. Bezirk, in der Kleinen Sperlgasse, in das auch später mein jüngerer Bruder Friedl ging.

Ich vertrug mich mit Gustl nicht so gut, aber wir stritten uns kaum. Nur später, als wir älter waren und als mein Bruder schon ins Klubheim der Hakoah gehen durfte – wir schwammen alle bei der Hakoah 10  – verhinderte er, dass ich auch mitging. Obwohl ich gern gegangen wäre, denn dort trafen sich Burschen und Mädel, aber er sagte zu meiner Mutter: ‚Nein, lass sie lieber nicht!’ Ich glaube, er wollte mich beschützen.

Ab meinem sechsten Lebensjahr hatten wir eine Gouvernante, die meinen jüngeren Bruder Friedl und mich betreute. Gustl war auch erst zehn Jahre alt, aber die Gouvernante und er mochten einander nicht. Die Gouvernante kümmerte sich den ganzen Tag um uns, ging auch mit uns Schifahren und Eislaufen.

Friedl und ich waren fast immer zusammen. Wenn meine Schule einen Ausflug machte, wurden Eltern gebeten mitzukommen, und da kam natürlich unsere Gouvernante mit, die auch den Friedl mitbrachte, so dass wir auch auf meinen Schulausflügen zusammen waren. Mit meinem jüngeren Bruder konnte ich sehr gut streiten, aber wir waren sehr eng miteinander verbunden.

Meine Mutter sahen wir wochentags nur zum Mittag- und Abendessen. Wenn mein Vater sie in der Firma brauchte, half sie, aber was sie sonst noch tat, weiß ich nicht so genau. Zum Mittagessen saßen alle um den Tisch, wir warteten bis der Papa nach Hause kam, und dann erzählten wir Kinder, was in der Schule passiert war, ganz genau und im Detail, und da konnte man auch nicht schwindeln, wenn etwas Schlechtes vorgefallen war.

Ich kannte dadurch die Professoren und Schulkollegen vom Gustl sehr gut, weil er so über sie sprach, dass ich glaubte, ich wäre dabei gewesen. Und er wusste über meine Professoren und Schulkolleginnen genau Bescheid. Diese Gespräche waren für uns und für unsere Eltern sehr wichtig, damit sie alles über ihre Kinder wussten. Wir aßen immer gemeinsam mit den Eltern und der Gouvernante; das Dienstmädchen aß in der Küche.

Meine Volksschule war in der Treustrasse. In dieser Zeit war meine beste Freundin die Elfi Schmidt, eine Nichtjüdin. Nach der Volksschule ging ich in die Schwarzwaldschule 11, die eine sehr progressive Schule war. Das hatte ich meiner Mutter zu verdanken, die alles mitmachte, was modern und progressiv war.

Das Beste und das Neueste war gerade gut genug für unsere Erziehung, aber sie war geradlinig und streng. Ich ging zweimal in der Woche Turnen zum Prof. Albert Lorenz 12, der als Koryphäe in der Orthopädie galt und zweimal zum rhythmischen Turnen. Zweimal in der Woche hatten wir Französisch- und zweimal Klavierunterricht. In jedem Zimmer saß ein Kind mit einem Lehrer.

Die Schwarzwaldschule war eine Schule, in die fromme Kinder eigentlich nicht gingen. Wir waren aber eine fromme Familie, wir hielten alle Feiertage, wir waren koscher, hatten vierfaches Geschirr, Geschirr für milchiges und fleischiges für normale Tage und Geschirr für milchiges und fleischiges für Pessach.

Ich führe bis zum heutigen Tag ein koscheres Haus, das ist Tradition, ich könnte ganz einfach nicht anders. Trotzdem ging ich am Samstag in die Schule, hörte aber nur zu und schrieb nicht. Ich war die Einzige, die nicht schrieb, obwohl 27 von 30 Schülern jüdisch waren.

Meine beste Freundin in dieser Zeit war Michi Zuckmayer, die Tochter von Carl Zuckmayer 13. Michi Zuckmayer war 1938 nicht in Wien, sie war in einem Pensionat in England. Heute lebt sie in New York. Eine andere Freundin war die Christl Baron.

Sie wohnte am Rudolfsplatz 1. Christl hatte eine nichtjüdische Mutter und einen jüdischen Vater und wurde nicht jüdisch erzogen. Einige Tage nach dem Einmarsch der Deutschen brachte sich ihr Vater um. Christl wurde von ihrer Mutter zu einer Tante väterlicherseits nach Hamburg geschickt.

In Hamburg war sie ‚die Österreicherin’ und studierte Metallurgie und Spektralanalyse. Nachdem ihre Tante und deren Tochter deportiert wurden, kam Christl zu ihrer Mutter zurück nach Wien und überlebte den Holocaust in Wien.

Nach dem Krieg lernte sie in Salzburg ihren Mann kennen, der Rechtsanwalt war und in einer Kommission mitarbeitete, die Kriegsverbrecher suchten. Gemeinsam gingen sie in die USA, und Christl arbeitete gemeinsam mit ihrem Mann in ihrer Rechtsanwaltskanzlei. Heute lebt sie in Manitowoc/Wisconsin.

Nach dem Tod des Großvaters ‚erhielten’ meine Eltern selbstverständlich die Großmutter. Meine Mutter besuchte sie fast jeden Tag im 2. Bezirk in der Lilienbrunngasse 10. Auch die Geschwister meiner Mutter kümmerten sich um die Großmutter. Der älteste Bruder meiner Mutter, Onkel Siegmund, ging sie jeden Tag besuchen.

Onkel Max war nicht verheiratet und wohnte bei ihr, und Onkel Joschi wohnte nach seiner Scheidung wieder bei ihr. Meiner Großmutter fehlte es an nichts, sie hatte die Kinder, die sich um sie kümmerten, und sie hatte sogar ein Dienstmädchen.

Die Wohnung meiner Großmutter bestand aus zwei Zimmern und einem Kabinett, die Toilette war am Gang. Meine Großmutter war sehr fromm. Sie trug einen Sheitl, das waren Haare, die auf einem Band angenäht waren. Sie kämmte ihre Haare nach vorn, das Band mit den Haaren befestigte sie am Kopf, und dann gab sie ihre eigenen Haare darüber. Ich schaute ihr oft und gern dabei zu.

Jeden Freitagabend verbrachten wir zu Hause und empfingen den Schabbat. Meine Mutter zündete Kerzen, mein Vater sprach das Gebet, und es gab immer als Vorspeise Pfefferkarpfen und Hühnersuppe und als Hauptspeise Huhn. Ich erinnere mich, dass meine Mutter nach dem Pfefferkarpfen immer ein Stamperl Schnaps trank.

Am Samstag sperrte mein Vater allerdings das Geschäft auf – der Verlust wäre zu groß gewesen. Jeden Samstagnachmittag und Sonntag kamen Lucie und Arthur, die Kinder von Tante Fani zu uns zu Besuch. Ich war eng mit Lucie befreundet, und mein Bruder Gustav war mit Arthur befreundet. Friedl war mit mir und Lucie zusammen.

Den Samstagnachmittag verbrachten wir alle bei der Großmutter, die uns Kindern etwas unnahbar schien. In der Küche standen immer ein großer Schmalztiegel mit Gänseleberschmalz und eingelegte Gurken. Den Käse, den die Großmutter selber machte, und der oben am Kasten stand, roch man schon unten am Haustor, weil er so fürchterlich stank, aber er schmeckte sehr gut.

Mein Bruder Gustav liebte es, in den Laden der Kommoden bei der Großmutter herumzukramen. Ich erinnere mich, dass sie sehr schlechte Augen und Schwierigkeiten beim Lesen hatte. Im Wohnzimmer stand eine Couch aus dunkelrotem Plüsch, die ich nicht mochte. Jahre später begriff ich, das es eine echte Jugendstilcouch war. Meine Großmutter starb im April 1943 in Theresienstadt. Ich glaube, das Haus Lilienbrunngasse 10 gibt's nicht mehr. Da ist jetzt ein kleiner Park.

Den Sederabend feierten wir immer gemeinsam mit den Geschwistern meines Vaters. Onkel Herrmann und Tante Olga und die Tante Hella waren bei uns. Vor Pessach wurde das Haus auf den Kopf gestellt, alles wurde sauber gemacht.

Zum Schluss nahmen wir ein paar Brösel, das hieß Chametz und waren die Reste vom gesäuerten Brot, gaben sie auf einen Kochlöffel, legten ein kleines Leinensackerl darüber, und das wurde im Kachelofen verbrannt. Das ganze Geschirr, Töpfe und Besteck wurden weggeräumt, und das Pessach-Geschirr wurde herausgeräumt.

Das hielten meine Eltern immer ein, und ich tat das jahrelang auch. Aber ich erinnere mich, dass wir einmal, als ich noch klein war, bei meiner Großmutter feierten und ich ein Glas Rosinenwein, den sie für den Sederabend immer selbst machte, trank und durch den Alkohol sehr frech zu meiner Mutter wurde. Das erschreckte mich so, dass ich seit dieser Zeit keinen Alkohol mehr anrühre.

Am Abend des Jom Kippur aßen wir immer Erbsen und Karotten, weil das des ‚Kaisers Lieblingsgericht‘ war, so hat man gesagt. Zu Jom Kippur gingen wir tagsüber immer in den Tempel, in dem meine Großmutter betete, und brachten ihr Blumen. Das war so üblich, damit man etwas Gutes zum Riechen hatte, weil man ja fastete.

Ich kann mich erinnern, bei einem gewissen Gebet am Yom Kippur schluchzte meine Mutter im Tempel immer. Das war bei dem Gebet: ‚Aber Umkehr und Gebet und gute Taten – wenden ab die Härte des Schicksals [U-netane Tokef]. Es ist alles vorhergesehen, doch die Wahlfreiheit bleibt erhalten’. Ich wagte nie meine Mutter zu fragen, warum sie weinte.

Mein Vater war im Vorstand im Tempel in der Kluckygasse, im 20. Bezirk. Der Rabbiner dort war Benjamin Murmelstein 14. Wir hörten seine Reden, und die waren so gut, dass wir auf dem Wege nach Hause und zu Hause noch darüber diskutierten. Deshalb gingen wir auch weiter in den Tempel in der Kluckygasse, als wir schon im 1. Bezirk, in der Salztorgasse, wohnten. Was später dem Rabbiner Murmelstein vorgeworfen wurde, ist etwas anderes.

Zweimal in der Woche bekamen meine Brüder und ich Religionsunterricht bei einem armen Studenten aus Polen, dessen Eltern damals nach Palästina gingen. Sie ließen ihre zwei Söhne in Wien. Der eine studierte Philosophie und Rabbinat, der andere Zahnmedizin. Der Philosophiestudent wurde meinem Vater empfohlen.

Er kam zweimal in der Woche und unterrichtete uns. Meine Mutter achtete immer darauf, dass er nach dem Unterricht zum Nachtmahl blieb, weil er sehr wenig Geld hatte. Da er ein Zionist 15 war, wurden wir von ihm zionistisch erzogen. Auch unsere Eltern waren Zionisten.

Mein Vater gab viel Geld für Israel und war für die Errichtung eines jüdischen Staates. Aber er war kein Feind der Engländer; da er so lange im Fernen Osten gelebt hatte, war er sehr anglophil eingestellt. Zu dieser Zeit war es aber so, dass man als Zionist gegen die Engländer war, und da gab es oft heftige Diskussionen zwischen meinem Vater und uns Kindern.

Einmal bekamen wir eine Kiste mit Grapefruit aus Palästina, als Dank für die Spende meines Vaters. Es waren so viele Grapefruits, dass wir nicht wussten, wie wir die essen sollen – wir wussten nicht einmal, wie man die Grapefruit schneidet. Wir hatten noch nie eine gesehen.

Ich musste dann auch von der Schule zum Jugendgottesdienst gehen. Der war im Tempel in der Seitenstettengasse, und bis zum heutigen Tag kann ich alles auswendig. Noch heute singen sie dieselben Melodien, an die ich gewöhnt bin, und das liebe ich sehr!

Im Sommerurlaub gingen meine Eltern nur in koschere Hotels. Bis ich sechs Jahre alt war, mieteten meine Eltern jeden Sommer eine Wohnung in Baden. Sie fuhren, schon bevor ich auf der Welt war, jedes Jahr dorthin und wohnten im Helenental, zehn Jahre hintereinander.

Das Haus, in dem wir den Sommer verbrachten, gehörte einem verarmten jüdischen Baron, und der vermietete es. Meine Eltern mieteten ein Auto, und wir nahmen Geschirr und sogar das Bettzeug mit hinaus. In Baden gab es einen koscheren Fleischhauer, bei dem kauften wir das Fleisch.

Zwischen meinem sechsten und zehnten Lebensjahr waren wir jeden Sommer in Italien. Die erste Hälfte verbrachten wir in Grado in dem koscheren Hotel ‚Orange’. Die zweite Hälfte des Sommers waren meine Eltern mit meinem Bruder Gustl in Bad Gastein und das Kinderfräulein, mein Bruder Friedl und ich in Boeckstein.

Vielleicht war das so, weil Bad Gastein zu teuer für uns alle gewesen wäre. Mein Vater kam später und fuhr früher wieder nach Wien, weil er vom Geschäft nicht so lange abkömmlich sein konnte. Ab 1934 fuhr meine Mutter zur Kur nach Piestany [heutige Slowakei], da gab es auch ein koscheres Hotel. Wir fuhren alle mit, auch meine Großmutter.

Dann verbrachten wir die Sommer noch in Trencin-Teplitz [heutige Slowakei], und auch in Bad Ischl, natürlich auch in koscheren Hotels. Es ging uns sehr gut, trotzdem wurden wir Kinder zur Bescheidenheit erzogen. Es fehlte uns nichts, aber es gab auch Grenzen: Alles durften wir nicht, und alles bekamen wir nicht.

Wie es in einer jüdischen Familie selbstverständlich ist, half mein Vater Familienmitgliedern, denen es nicht so gut ging. Ich glaube, das hat mit der Religion zu tun. Wenn es dir gut geht, soll es jemand anderem in deiner Familie nicht schlecht gehen. Dass es in der Familie nicht allen so gut ging wie uns, versuchten sie aber natürlich vor uns Kindern zu verheimlichen.

Der Mann der jüngsten Schwester meines Vaters, Hans Zitter, war bei uns in der Firma Prokurist; der jüngste Bruder meiner Mutter, Alfred Weihs, war auch in der Firma angestellt. Onkel Alfred änderte seinen Namen von Weiss in Weihs, weil er ihm so besser gefiel. Josef Weiss arbeitete in der Filiale in der Wallensteinstrasse. Es waren damals sehr schlechte Zeiten.

Manchmal kam es vor, dass meine Mutter meinen Vater für irgendein Familienmitglied um Geld bat. Er gab regelmäßig für jeden seiner Familie und der Familie meiner Mutter. Ein einziges Mal sprach mein Vater mit meiner Mutter Polnisch. Ich werde das nie vergessen. Er sagte: ‚Ich hab kein Geld.’

Mein Vater und meine Mutter lasen sehr viel. Ich kann mich an Bücher von Stefan Zweig 16, von Emil Ludwig, an all die Bücher, die damals eigentlich neu waren, erinnern. Mein Vater las englisch, und der Vater meiner Freundin Christl Baron hatte eine große englische Bibliothek. Ich weiß nicht, wieso. Die Familie wohnte auf der anderen Seite vom Rudolfspark, da borgte sich mein Vater oft englische Bücher aus.

Da meine Eltern niemanden nach Hause einladen konnten, weil die Wohnung zu klein war, führten sie ein typisch wienerisches Leben im Kaffeehaus. Mein Vater spielte Bridge im Prückel. Und dann gab es auch am Kai ein Kaffeehaus, wie das hieß, weiß ich nicht mehr. Sie trafen bestimmte Freunde an bestimmten Tagen in bestimmten Kaffeehäusern. Ich glaube, meine Eltern waren nur mit Juden befreundet.

Sie gingen auch gern in die Oper, und ein einziges Mal war ich mit meiner Mutter zusammen in der Oper. Wir sahen uns ‚Tosca’ von Puccini an. Ich war gerade in dem Alter, in dem meine Mutter anfing, mich in die Oper mitzunehmen, als der Hitler kam.

Aber wir gingen schon als Kinder in ‚Die Puppenfee’, ein Ballett von Josef Bayer, daran kann ich mich erinnern und zu ‚Peterchens Mondfahrt’, einem Theaterstück nach einem Kinderbuch von Gerdt von Bassewitz, da saßen alle Kinder unserer Familie in einer Loge.

Meine Eltern gingen auch ins jiddische Theater auf der Praterstrasse; da spielte die großartige Molly Picon 17. Noch bevor sie verheiratet war, ging meine Mutter oft mit ihrem ältesten Bruder ins Deutsche Volkstheater. Sie liebte das Deutsche Volkstheater.

Ich war eine ‚Bühnentürlsteherin‘ im Burgtheater. Ich hatte ein Abonnement von der Schule – die Schule war in der Nähe des Burgtheaters – und kam zur Bühnentür und sah so alle klassischen Stücke. Ich war ganz verliebt in den Aslan [Kammerschauspieler armenisch-italienischer Herkunft, von 1920 – 1958 am Wiener Burgtheater], der ein Homosexueller war. Ich wusste nicht, was das ist, ein Homosexueller. Und dann sagte meine Mutter, den Aslan hätte sie auch verehrt, als sie in meinem Alter war.

Meine Eltern suchten seit dem Moment, als ich auf die Welt gekommen war, eine größere Wohnung. Es herrschte eine schreckliche Wohnungsnot damals. 1934 verkaufte mein Vater das Haus in der Wolfsaugasse und kaufte ein Haus im 1. Bezirk in der Salztorgasse, in dem wir in die Hausherren-Wohnung, die frei war, zogen. Das war eine schöne große Wohnung. Wir übersiedelten, und die Firma meines Vaters übersiedelte auch, die war dann unten im 1. Stock im Haus in der Salztorgasse.

Als Dollfuß 18 Bundeskanzler wurde, sagte man, man werde ‚sich arrangieren‘. Da war Onkel Hans, der Prokurist im Geschäft meines Vaters, Vertreter der Vaterländischen Front 19 in der Firma. Er hatte einen grauen Anzug mit grünem Lampas [Generalstreifen] bekommen. Man konnte sich nicht vorstellen, was passieren würde, sonst wären meine Eltern auch weg. Wenn sie es nur geahnt hätten! Mein Vater war Sozialdemokrat, die meisten Juden waren Sozialdemokraten oder Kommunisten.

Gustl war nur noch ein Jahr nach der Matura in Wien. Er studierte auf der Hochschule für Welthandel, musste aber auch in Michelbeuern auf die Fachschule für Schneiderei gehen. Das war meinem Vater wegen der Firma sehr wichtig.

1938 sagte meine Mutter, wenn sie die Möglichkeit hätte, würde sie nicht nach Amerika, sondern lieber nach Kanada auswandern. Das ist schon merkwürdig, jetzt lebt mein Sohn Barrett in Kanada.

Bis mein Vater das Haus kaufte, wohnte die Familie des Hausbesorgers nur in einer Kammer. Da musste man neben dem Aufzug ein paar Stiegen hinuntergehen, und da lebten Vater, Mutter und Kind. Das muss fürchterlich gewesen sein.

Als mein Vater Hausbesitzer wurde, gab er der Familie eine kleine Wohnung, die im Vorderhaus frei geworden war. Das war ein riesengroßes Zimmer mit einem Fenster. Der Hausbesorger unternahm dann 1938 nichts für uns, aber er tat auch nichts gegen uns. Er fürchtete sich vor dem eigenen Sohn, der war 14 Jahre alt und ein stolzes Mitglied der Hitlerjugend 20. Es hatte doch Jeder vor Jedem Angst.

• Während dem Krieg

Die Firma meines Vaters wurde 1938 sofort arisiert, und ich durfte nicht mehr in die Schule gehen. Am 10. November 1938 nach dem Pogrom wurden mein Vater und mein Bruder Gustl verhaftet. Meinen Vater brachte man in die Kenyongasse in eine Schule, und als er nach einer Nacht nach Hause kam, waren seine Haare schneeweiß. Gustl wurde nach Dachau deportiert.

Dass meinem Vater damals nicht das Licht aufgegangen ist, das kann man heute nicht verstehen. Vielleicht deshalb nicht, weil man ihn wieder nach Hause geschickt hat. Ich denke auch, mein Vater war schon müde. Er war als junger Mann nach Japan gegangen, dann nach Wien gekommen; vielleicht wollte er nicht noch einmal weggehen und wieder von vorn beginnen.

Was passierte, war zwar alles sehr bedrohlich, aber trotzdem glaube ich heute, dass meine Eltern die Gefährlichkeit der Situation, die Gefahr für das Leben, nicht erkannten. Mein Vater sagte einmal, ich kann mich genau erinnern: ‚Ich hab nie einem Menschen etwas Böses getan, man wird mir auch nichts Böses tun’. Das war seine Einstellung.

Meine Mutter, glaube ich, wäre nicht ohne ihre Mutter aus Wien weggegangen. Aber meine Eltern wollten, dass ich und meine Brüder erst einmal wegfahren. Wenn alles wieder in Ordnung wäre, sollten wir zurückkommen.

Die Mutter meines Großvaters war eine geborene Trauner. Ein Teil dieser Familie Trauner emigrierte Ende des 19. Jahrhunderts nach Amerika. Ein Nachkomme dieser Familie heiratete einen Herrn Katz. Als meine Eltern 1938 um Hilfe baten, bekamen wir sofort Affidavits 21, die lebensrettenden Papiere, geschickt. Gustl wurde aufgrund dieser Papiere nach zehn Tagen aus dem KZ-Dachau entlassen.

Bis zu meiner Flucht aus Österreich besuchte ich diverse Umschulungskurse. Meine Eltern schickten mich zu einer Schneiderin, die für uns als Heimarbeiterin gearbeitet hatte. Ich lernte Zuschneiderei und Nähen. Auch die Kultusgemeinde organisierte viele Kurse, ich lernte Handschuhe nähen und Kunstblumen machen. Lauter solche Sachen musste ich lernen.

Mein jüngerer Bruder Friedl und ich emigrierten im November 1939. Ich denke oft, wie konnte ich so einfach wegfahren? Wir fuhren auf einem italienischen Schiff mit dem Namen ‚Rex’ nach Amerika und kamen an einem Donnerstag in New York an. Am Montag danach ging ich schon in die Schule.

Frederick Katz war Rechtsanwalt, seine drei Schwestern waren Lehrerinnen. Ihre Mutter war eine geborene Trauner. Lilian war mit dem Zahnarzt Seymor Levy verheiratet, Klara war mit dem Mittelschulprofessor Leo Amster verheiratet, und Gus war mit Leo Swersky, einem Apotheker verheiratet. Meine Brüder und ich wurden auf diese Familien verteilt.

Gustl kam zu der Zahnarztfamilie und arbeitete in einer Konfektionsfirma, denn das hatte er ja in Michelbeuern gelernt. Dort arbeitete er, bis er zum Militär eingezogen wurde. Friedl kam zu dem Mittelschulprofessor, und ich kam zu der Rechtsanwaltsfamilie, weil diese Familie drei Töchter hatte.

Die älteste Tochter war sechs Jahre jünger als ich, und ich wurde das Au-pair-Mädchen. Die Familie wohnte in einer Villa. In dem ganzen Viertel gab es nur niedrige Häuser. Die hohen Häuser kannte ich schon aus amerikanischen Filmen, und die beeindruckten mich nicht, sondern etwas ganz anderes: vor den Obst- und Gemüsegeschäften waren die Orangen und die Äpfel aufgestapelt. In Wien war das Essen damals schon knapp. Wir hungerten nicht, aber ein Apfel wurde halbiert, und zwei aßen ihn.

Der letzte Donnerstag im November ist American Thanksgiving, das Erntedankfest. Und da gingen wir in den Tempel. Thanksgiving ist dort ein Feiertag für alle, und das beeindruckte mich sehr.

Ich beherrschte die englische Sprache nicht, obwohl mein Vater darin perfekt war und das letzte Jahr vor unserer Abfahrt versucht hatte, uns Englisch beizubringen. Die wichtigste Sprache damals in der Schule in Wien war Französisch, und Latein hatte ich auch gelernt. Ich kam also in Amerika an und konnte kein Englisch. Die Familie, bei der ich wohnte, sprach nur Englisch mit mir, und das war eine Situation von ‚sink or swim’ [Englisch: jemandem seinem Schicksal überlassen’].

Ich kam in die High School, ich glaube, in der Schule lernten 14.000 Schüler – entweder 7.000 oder 14.000 – und sie schauten für mich alle gleich aus. Ich war in Wien in der 5. Klasse, und wir durften noch keinen Lippenstift tragen. In der High School hatten sie alle das gleiche Make-up, die gleichen Frisuren und die gleiche Kleidung, alle waren gleich. Und alle trugen ‚Saddle-Shoes‘ und ‚Bobby-Sox‘ [weiße Socken], auch im Winter.

Ich war sehr glücklich, als ich auch diese Schuhe und Socken bekam. Leo Amster unterrichtete in der Schule, in die ich ging. Er half mir und meinem Bruder Friedl, indem er uns den Lehrern vorstellte und unsere Geschichte erzählte. Die Lehrer waren alle sehr nett zu uns, und im Jänner absolvierte ich schon die ersten Prüfungen.

Die Familie, bei der ich lebte, war religiös und führte einen koscheren Haushalt. Der Vater war Präsident der Synagoge, und die Kinder gingen in die Sunday School – das ist dort üblich. Ob katholisch, protestantisch oder jüdisch, alle machen das: Am Sonntag geht man in die Sunday School.

Das jüdische Leben in Amerika war dem ähnlich, das ich aus Wien kannte. Freitagabend wurde der Schabbat gefeiert; aber in Wien wurden die Regeln mehr beachtet als in New York. Als ich das erste Mal am Samstag, am Schabbat also, mit der U-Bahn fuhr, glaubte ich, es müsse ein großes Unglück geben.

Das war für mich furchtbar, die fuhren einfach am Samstag. Man fuhr sogar mit dem Auto zum Tempel. Das gab es in Wien nicht. Jetzt mach ich das auch, aber damals? Ich hatte große Angst und war sicher, mir würde irgendetwas Schreckliches zustoßen.

Ich beendete das Schuljahr, musste aber im Sommer arbeiten – das ist dort normal. Die Familie, bei der ich war, war im Sommer nicht in New York. Die Kinder waren im Camp, und die Erwachsenen waren auch nicht da. Den ersten Sommer verbrachte ich als Au-pair-Mädchen bei einer Arztfamilie. Die hatten zwei Kinder im Camp, und das dritte war noch zu Hause. Ich beaufsichtigte das kleinere Kind und auch die Kinder im Camp. Die Eltern kamen nur an den Wochenenden.

Im Camp lernte ich meinen Mann Theodore – jüdisch Tunchen – Brickell kennen. Er wurde am 24. Oktober 1918 in New York geboren und hatte Welthandel studiert, war schon promoviert, hatte aber noch keinen fixen Job und deshalb einen Sommerjob angenommen. Er arbeitete im Büro des Camps. Als ich ihn das erste Mal sah, saß er auf einem Baum und montierte eine Antenne für ein Radio. Er gefiel mir sofort.

Die Familie meines Mannes wohnte nicht sehr weit vom Haus der Verwandten, bei denen ich wohnte. Gleich nachdem wir uns im Camp kennen gelernt hatten, gingen wir miteinander aus. Teddy begann als Prokurist zu arbeiten. Ich beendete die Schule und begann zu studieren.

In Amerika muss man sich die ersten zwei Jahre nicht auf ein Fach festlegen. Ich litt furchtbar in der Familie. Sie retteten mein Leben, aber sie ersetzten nicht meine Eltern, und es ist kaum zu beschreiben, wie einsam ich war. Meine Brüder und ich hatten Nachrichten aus Wien über Spanien.

Ich besitze noch viele Briefe, die so hin und her gegangen waren. Wir machten uns große Sorgen um unsere Eltern. Ich kam aus einem Haus, in dem ich sehr behütet war. Meine Eltern fehlten mir, und ich hätte sie so sehr gebraucht.

Die Frau sagte, dass ich auch alt genug sei, um arbeiten zu gehen, wenn ich schon alt genug bin, um einen Freund zu haben. So musste ich nach zwei Jahren mit dem Studium aufhören. Ich arbeitete in einem Büro und besuchte ein Abend-College. Im Sommer fuhren wieder alle weg, und obwohl ich eigentlich eine große Hilfe für die Familie war, wurde mir gesagt, sie würden das Haus nicht für mich offen halten.

Ich stand sozusagen auf der Straße, und da bot meine zukünftige Schwiegermutter mir an, zu ihr zu kommen, was ich sofort tat. Im Sommer 1943, als mein Mann und ich heirateten, war er schon beim Militär.

Als ich zu meinen Schwiegereltern zog, erzählte ich ihnen nicht, aus welchen Verhältnissen ich stamme. Dass ich aus Wien kam, wussten sie, aber das war auch alles. Meine Eltern hätten bettelarm sein können, das wäre unwichtig für sie gewesen. Sie akzeptierten mich, wie ich war. Als wir heirateten, musste man dem Rabbiner 15 Dollar zahlen. Ich hatte die 15 Dollar nicht, die bezahlte mein Mann für mich.

Meine Schwiegermutter Malke Gutmann wurde in den 1890er Jahren in Galizien, in dem Ort Husatyn geboren. Mein Schwiegervater Samuel Brickell stammte aus der Bukowina, aus der Stadt Schargorod, die heute in der Ukraine liegt. Kennen gelernt hatten sich meine Schwiegereltern in New York.

Um die Jahrhundertwende waren beide Familien nach New York gekommen. Die Geschwister meines Schwiegervaters waren Kürschner, die Geschwister meiner Schwiegermutter waren Schneider, das war eine riesengroße Familie, die in New York lebte. Beide mit sechs Geschwistern und mit Kindern und Enkelkindern. Ich glaube, mein Schwiegervater besuchte nie eine Schule, denn er konnte weder lesen noch schreiben.

Meine Schwiegermutter aber war in Galizien in ihrem Dorf die Dorfschreiberin. Wenn eine Familie noch in Friedenszeiten oder während des 1. Weltkrieges auswanderte, fuhren zuerst die Männer, um eine Existenz aufzubauen. Erst dann folgte die Familie.

Meine Schwiegermutter schrieb Briefe in Jiddisch mit hebräischen Buchstaben an die Männer, die schon ausgewandert waren, und las die Briefe der Männer den anderen Familienmitgliedern vor. Während des Krieges korrespondierte sie in englischer Sprache mit den Freunden meines Mannes, die Soldaten waren, weil sie wusste, dass sich jeder Soldat sehr über Post freut.

Mein Mann hatte einen Bruder Jack und eine Schwester Lilli. Jack war zwei Jahre älter als mein Mann, sah sehr gut aus und arbeitete in einem der größten Kinos in New York als oberster Billeteur [österr. für Platzanweiser]. Die finanzielle Situation der Menschen in dieser Zeit war sehr schlecht. Jack hatte studiert und studierte später noch auf der Kunstakademie, wo er seine zukünftige Frau Estelle kennen lernte.

Doch zunächst war er Billeteur, denn das war der Job, den er fand. Wir konnten deshalb umsonst ins beste Kino gehen, das war positiv an seinem Job. Jack und Estelle bekamen einen Sohn namens Steve. Nach dem Krieg besaß Jack eine sehr gute und große Möbelfirma en gros.

Der Sohn Steve heiratete eine Nichtjüdin, die aber sehr aktiv in der jüdischen Gemeinde tätig ist. Sie haben zwei Kinder. Jack starb mit 52 Jahren, und Steve übernahm die Firma seines Vaters.

Lilli war meine liebste Schwägerin. Wir verstanden einander sehr gut, sie hatte auch zu meinem Mann eine sehr enge Beziehung. Sie heiratete sehr jung und bekam drei Söhne. Der älteste war Paul, der starb sehr früh und hinterließ einen Sohn, Sam. Richard ist Arzt und lebte viele Jahre in Deutschland.

Voriges Jahr ging er in die USA zurück, um seiner kranken Mutter nahe zu sein. Richard hat eine Tochter Laura. Der jüngste Sohn Allen hat zwei Kinder, einen Bub und ein Mädel. Lilli starb dieses Jahr im Frühjahr in New York.

Mein Mann hatte sehr schlechte Augen und musste eine dicke Brille tragen. Dadurch wurde er in seiner Armeezeit nur zum ‚limited service’, das heißt eingeschränkter Dienst, eingesetzt, weil er zum Beispiel im Regen nichts gesehen hätte. Er war im Büro, in der Finanzabteilung der Armee.

Dann kam ein Gesetz heraus, dass alle ‚limited service’-Soldaten entlassen werden, und so wurde er bereits Ende 1943 entlassen. Meine Brüder waren in der Nähe von New York stationiert und besuchten uns oft. Wir fanden eine ganz kleine Wohnung in der Nähe meiner Schwiegereltern. Zum Essen waren wir immer zu meinen Schwiegereltern eingeladen. Auch meine Schwiegermutter führte einen koscheren Haushalt.

• Nach dem Krieg

Am 27. Oktober 1946 wurde unser Sohn Barrett – jüdisch Baruch – Teller-Brickell geboren. Nach dem amerikanischen Gesetz darf der Erstgeborene den Mädchennamen der Mutter tragen, so heißt mein älterer Sohn Teller Brickell. Am 3. Oktober 1949 wurde unser Sohn Warren Seth – jüdisch Sholem – Brickell geboren.

Mein Bruder Gustl war auch beim Militär und eine Zeit lang in Kalifornien stationiert. Dort lernte er bei einem Karl-Farkas-Abend 22 seine Frau Eva Mosheim, die in New York lebte und auf Maturareise in Kalifornien war, kennen. Das war im Jahr 1941/42.

Sie ist eine Hamburgerin, und ihre Familie – ihr Vater war Arzt, und sie hat noch einen jüngeren Bruder – war bereits 1934 von Deutschland nach New York emigriert. Sie heirateten nach dem Krieg in New York und haben zwei Kinder, Brandon – jüdisch Baruch – und David Mark.

Brandy ist mit einer Japanerin verheiratet und hat Zwillingstöchter, und David hat einen Sohn Bernard, nach meinem Vater benannt. Er ist mit einer Puertoricanerin verheiratet. Sie sind jüdisch, und die Kinder werden jüdisch erzogen. Bernard wird Bar Mitzwa machen.

Gustl traf als amerikanischer Soldat in Deutschland im DP-Lager in Deggendorf unsere Tante Fanny und unsere Cousine Lucie, die aus Theresienstadt gekommen waren und dort Unterkunft gefunden hatten. Mein Bruder schrieb sofort über das Treffen mit unserer Tante und Cousine.

Ich weiß nicht, wann wir über den Tod meiner Eltern erfahren haben [Bernhard und Berta Teller wurden am 14. September 1942 von Wien nach Maly Trostinec deportiert und am 18. September 1942 ermordet. Quelle: DÖW Datenbank]. Es gibt gewisse Sachen, die ich wahrscheinlich verdrängt habe.

Meine Cousine Lucie hatte bis zu ihrer Deportation aus Wien mit meinen Eltern in unserer Wohnung gelebt und mir folgendes erzählt: Meine Eltern sollten nach Theresienstadt deportiert werden. Sie bestachen einen SS-Mann und durften in Wien bleiben. Aber später wurden sie direkt nach Polen ins Gas geschickt. So war die Geschichte.

Mein Bruder Friedl rüstete in Wien ab und arbeitete als Civilian [Zivilist] bei den Amerikanern, weil er die deutsche Sprache beherrschte. Er leitete in Wien sofort die Wiederrückstellung unseres arisierten Eigentums ein. Friedl arbeitete in Wien beim Joint 23, kam dann nach Amerika, wohnte bei uns, was mich sehr freute, und beendete an der Columbia University sein Philosophiestudium.

Danach ging er nach Wien. Dort lernte er im Tempel seine Frau Edna Lichtenstein kennen. Sie war eine geborene Amerikanerin, deren Eltern schon Amerikaner waren. Sie ist aus einer ganz assimilierten Familie, aber sie lernte alles, was eine gläubige Jüdin wissen muss, und macht alles mit. Sie war Krankenschwester in der US-Armee. Sie heirateten, mussten aber zurück nach Amerika.

Sie durfte nämlich nicht abrüsten, weil sie keine Kinder hatte. Sie wurde aber sofort schwanger, und dann kamen sie zurück nach Wien. Der Ariseur, der die Firma meines Vaters übernommen hatte, hatte auch die Wohnung übernommen.

Er flüchtete nach Salzburg, und mein Bruder zog mit seiner Frau in unsere Wohnung in der Salztorgasse. Ihre Kinder Hanoch und Barbara wurden in Wien geboren. Mein Bruder übernahm die Firma meines Vaters, weil er der erste von uns Geschwistern in Wien war.

Mein älterer Bruder rüstete in Amerika ab und kam mit seiner Familie 1954 nach Wien. Sein Sohn David war damals noch sehr klein. In Wien wohnte er mit seiner Familie in Grinzing. Die Kinder gingen in die amerikanische Schule. Er war zu einem gewissen Grad noch fromm. Sie waren nicht koscher, aber sie aßen kein Schweinefleisch und auch fleischiges und milchiges nicht zusammen. Aber ich glaube nicht, dass er zweierlei Geschirr und zweierlei Besteck hatte.

1950 war ich das erste Mal nach dem Krieg in Wien. Ich fuhr mit meinen Kindern und mit der Schwester meines Mannes und deren Kindern. Zu dieser Zeit hatten wir die Firma meines Vaters noch nicht zurückbekommen. 1952 war ich noch einmal in Wien.

1956 fuhr ich mit meinem Mann und den Kindern auf dem israelischen Schiff ‚SS Israel’, das – ebenso wie das Schiff ‚SS Zion’ – Teil der Wiedergutmachung Deutschlands an Israel war, nach Europa, weil mein Mann sich Wien und die Firma auch einmal anschauen wollte. Der Kapitän hieß Locker und war ein Neffe von Tante Josefine.

Zuerst haben wir zu viert in einem Zimmer in einer Pension gewohnt. Dann bekamen wir durch Zufall eine kleine Wohnung in der Servitengasse, und dort blieben wir, bis wir eine sehr schöne Wohnung in Hietzing, in einer sehr guten Gegend, fanden.

Das war in einer Villa, wir waren sozusagen in der Belle Etage. Unten waren zwei kleine Wohnungen, und die Frau, die in der unteren Wohnung wohnte, ist einmal die Köchin der Katharina Schratt 24 gewesen. Der Zins war sehr hoch für die damaligen Verhältnisse. Die Frau, der das Haus gehört hatte, war eine Nazi.

Meine Brüder und mein Mann arbeiteten alle zusammen in der Firma meines Vaters, ‚B. Teller‘. Jedes Mal, als ich in der ersten Zeit in Wien jemanden kennen gelernt habe, habe ich gedacht: ‚What did you do during the war?’ [‚Was hast du während des Krieges getan?’] Mir ist etwas ganz Komisches passiert, von dem man glauben sollte, es müsste umgekehrt geschehen: Ich träumte oft, dass nur meine Mutti oder mein Papa den Krieg überlebt haben, und dachte: Um Gottes Willen, was mach ich?

Als mein Bruder endgültig nach Amerika ging, zogen wir in die Wohnung der Eltern in der Salztorgasse ein, und das war eine Beruhigung für mich. Auch der Traum verschwand – auf einmal war er weg. Ab dieser Zeit träumte ich, der Papa lebt noch, und die Mutti lebt noch.

Mein Bruder und seine Frau hatten verschieden Gründe, zurück nach Amerika zu gehen. Wenn man im Lande seines Ursprungs länger als fünf Jahre gelebt hat, verlor man die amerikanische Staatsbürgerschaft. Außerdem wollte er für seine Kinder eine jüdische Erziehung. Zu der Zeit gab es kaum jüdische Kinder in Wien und auch keine jüdische Schule. Mein jüngerer Bruder ist der einzige wirklich Fromme von uns allen.

Hanoch, sein Sohn, ging in New York in eine Schule, die heißt ‚Zwei Kulturen’. Dort wird jüdische und amerikanische Kultur gelehrt. Er studierte Rabbinat, ging nach Israel und heiratete eine Frau, die aus einer noch viel frömmeren Familie kommt. Diese Familie lebt seit sieben Generationen in Israel.

Hanoch lebt in Israel, ist orthodox und hat mit seiner Frau achtzehn Kinder. Seine älteste Tochter Rifki ist ungefähr 23 Jahre alt und hat auch schon zwei Kinder. Das jüngste Kind von Hanoch ist ungefähr drei Jahre alt. Allerdings gibt es mehrere Zwillinge und einen Drilling. Hanoch unterrichtet in einer Jeschiwa und schreibt Bücher mit religiösen Geschichten.

Barbara lernte Peter Rosenberg, einen Wiener Juden kennen, und lebt in Wien. Sie haben zwei Söhne, Nathan und Benjamin, die beide die Zwi Perez Chajes-Schule [Jüdische Schule in Wien] besuchen.

Mein Bruder Gustl starb im Jahre 2000 in Wien. Seine Frau zog zu den Söhnen in die USA.

Ich war zweimal in Israel. Einmal zusammen mit meinem Mann und einmal nach seinem Tod. Meiner Meinung nach sind die Engländer Schuld an der jetzigen Situation in Israel. Ich wusste damals schon von der Balfour-Deklaration 25, und ich finde auch, dass das richtig war, der Jordan war die Grenze.

Zisjordanien und Transjordanien, und es ist auch logisch, meiner Meinung nach. Und das wurde von den Engländern versprochen; dass sie das den Arabern auch versprochen hatten, das ist wieder etwas anderes.

Unsere Kinder gingen in Wien in die amerikanische Schule, weil ich nicht wollte, dass sie das einzige jüdische Kind in einer Klasse sind. Warren ging zuerst ins Lycee, aber es ging ihm dort nicht gut. Der Druck, der auf die Kinder ausgeübt wurde, war sehr groß, und er wechselte auch in die amerikanische Schule. Dafür spricht er perfekt Französisch.

Sie mussten sich natürlich für die Bar Mitzwa vorbereiten, und unser traditionelles Leben in der Familie war ihr jüdischer Unterricht. Ich führte einen koscheren Haushalt, und wir begingen alle Feiertage mit der Familie gemeinsam. Einen koscheren Fleischhauer gibt es im 2. Bezirk, und das ist alles, was ich brauche.

Das Fleisch kaufe ich noch immer bei ihm, ich habe separates Geschirr, das andere mach ich selber, das ist nicht so kompliziert. Das ist nur kompliziert, wenn man es nicht kennt, für mich ist es ganz natürlich. Ich könnte nicht anders leben. Manchmal denk ich mir, ich bin doch allein, was macht das für einen Unterschied, aber ich kann nicht anders.

Barretts Bar Mitzwa feierten wir 1959 in Wien im Tempel in der Seitenstettengasse. Da waren meine Schwiegereltern noch dabei. Mein Schwiegervater sprach über den Kaiser Franz Josef, er nannte ihn ‚Frojim Jossef‘. 1960 starben beide innerhalb von drei Wochen in New York. Warrens Bar Mitzwa feierten wir 1962 auch in Wien im Tempel in der Seitenstettengasse. Es gab wenige jüdische Kinder zu dieser Zeit, die konnte man noch an einer Hand abzählen; kein Vergleich zu heute.

So lange meine Schwiegereltern noch lebten, fuhren wir mit dem Schiff alle zwei Jahre nach New York. Mein älterer Sohn Barrett ging nach dem Sechstagekrieg 26 in einen Kibbutz und lebte einige Zeit in Israel. Nach der Matura studierte er auf einer Universität in Ottawa [Kanada] Politikwissenschaften und Pädagogik.

Er arbeitet als Lehrer. Er heiratete Grace Beverly Goldman, eine Jüdin aus New York. Sie bekamen zwei Töchter, Claire Molly, geboren am 20. April 1981 und Elionore Harriet, geb. am 16. Juli 1985, beide in Ottawa. Er und seine Familie gehören einer reformierten Synagoge an.

In einem bestimmten Alter fahren die Kinder im Sommer alle nach Israel. Und da war Claire auch in Israel. Es hat ihr sehr gut gefallen. Sie lernte die Familie des Sohnes meines Bruders Friedl kennen, der in Jerusalem lebt. Sie besuchte in Kanada einen Jiddisch-Kurs, weil die Sprache sie interessiert, und sie spricht ziemlich gut Deutsch. Das hat sie in der Schule gelernt. Als die jüngere Tochter fahren sollte, waren so viele Unruhen in Israel, dass man sie nicht fahren ließ.

Zur Bat Mizwa lasen sie nicht nur die Haftara [hebr. Abschluss - ist die öffentliche Lesung aus den Prophetenbüchern an jüdischen Feiertagen und Schabbatot], sondern leiteten den ganzen Gottesdienst. Das war schon eine Leistung, das würde man nicht glauben, dass die Reformierten so etwas tun, aber ich war dabei.

Ich persönlich mag das nicht so, weil ich anders aufwuchs. Ich kann mir auch nicht so gut eine Frau als Kantor, wie sie dort hatten, oder eine Frau als Rabbiner vorstellen. Aber sie sind auf ihre Art und Weise sehr religiös.

Warren verspürte nie das Bedürfnis in einen Kibbutz zu gehen. Als er klein war, sagte er immer, er hätte Angst vor Schlangen. Israel liegt in einem heißen Gebiet, und dort hatte er Angst vor Skorpionen; er wollte nicht. Aber er war in Israel, als mein Neffe heiratete. Der Rabbiner heiratete zur selben Zeit wie mein Neffe, und so erlebte er gleich zwei Hochzeiten.

Er begann sein Studium in den USA, in Maine, kam aber nach einem Jahr zurück, studierte in Wien an der Wirtschaftsuniversität und arbeitet selbständig in Wien als Kaufmann. Meine nicht-jüdische Schwiegertochter Andrea, geb. Burkia, war schon oft in Israel. Sie hat eine sehr gute Freundin, die Israelin ist.

Auch meine Enkeltochter Juliet, die am 19. August 1992 in Wien geboren wurde, war schon mit ihrer Mutter in Israel. Die Familie lebt in Wien, und durch mich leben sie auch ein traditionelles jüdisches Leben. Eine Zeitlang ging ich Freitagabend oder Samstag in den Tempel, aber jetzt gehe ich nur noch zu den Feiertagen in den Tempel.

Als es meinem Mann 1998 sehr schlecht ging und er im Krankenhaus lag, kam Barrett sofort aus Kanada und blieb drei Monate in Wien. Jeden Tag ging ich mit meinen Söhnen zu meinem Mann ins Krankenhaus; er lag damals schon im Koma.

Nach dem Tod meines Mannes – er wurde auf dem jüdischen Friedhof in Baden begraben – sprach mein Sohn Barrett in Kanada ein Jahr lang jeden Morgen und jeden Abend in einer orthodoxen Synagoge das Kaddisch für seinen Vater. Seit dieser Zeit nehmen er und seine Familie ebenfalls am Gottesdienst im orthodoxen Tempel teil.

Da meine Kinder in die amerikanische Schule gingen und mein Mann Amerikaner war und eigentlich überhaupt nicht Deutsch sprach, als wir nach Wien kamen, waren unsere Freunde Mitglieder der amerikanische Kolonie. Ich war zehn Jahre lang die erste Präsidentin der ‚American Women's Association’.

Wir hatten aber auch Wiener Freunde. Das eine Ehepaar war unser Kinderarzt, von einem anderen Ehepaar arbeitete die Frau bei der amerikanischen Botschaft, aber sie sind Wiener. Ein anderes Ehepaar war in England während der Emigration.

Ich spiele Bridge. Zuerst waren es nur Amerikaner und Diplomaten, jetzt sind es nur noch Wiener. Wir sehen einander zweimal in der Woche. Meine Freundin Lotte Rybarsky hatte einen jüdischen Vater und eine vor ihrer Geburt zum Judentum übergetretene Mutter. Sie musste die Zeit des Holocausts in Wien miterleben.

Es war eine schreckliche und für ihr ganzes weiteres Leben prägende Zeit. Ich lernte sie kennen, als mein Mann noch nicht lange tot war. Meine anderen Freundinnen nennen sie die ‚Kultur-Lotte’. Und nun machen wir vieles gemeinsam.

• Glossar

Életrajz

Az ősz, idős férfi még ülve is maga mellett tartja fabotját. Mint mondja, a napi sétával tartja magát valamennyire mozgékonyan. Régimódi szürkés öltönyéhez ugyanúgy ragaszkodik, mint a rég elhunyt após által készített míves arany pecsétgyűrűhöz. Általában víg kedélyűen beszél a múltról, de amikor a szegénységről, a munkaszolgálatról és elhunyt feleségéről beszél, a fémkeretes szemüveg mögött időről időre elfelhősödik tekintete. 

A nagyszüleimről jóformán semmit nem tudok, egyiküket sem ismertem. Tulajdonképpen még a nevükre sem emlékszem. Annyi azért rémlik még a szüleim elbeszéléséből, hogy az édesanyám apja Göncruszkán [Abaúj-Torna vm.-ben lévő kisközség, a 20. század első évtizedeiben 1200–1300 főnyi lakossal. – A szerk.] volt rabbi, de miután 1922-ben már nem adódott itthon álláslehetőség számára, kivándorolt New Yorkba. Az apai nagyszüleim elég vallásosak voltak. A nagybátyámék hentesként kóser húsáruféleségekkel foglalkoztak, elég jó bevételük volt. Az ő 15 hold tolcsvai szőlőjükből származó jövedelem is kiegészítette a mi családunk fenntartásához szükséges pénzt.

Édesapám, Sámuel Tolcsván [Zemplén vm.] született 1870-ben. Édesanyám, Rebeka Göncruszkán született 1875-ben. Mindkettejüket fiatalkorukban a szegénység vitte Sátoraljaújhelyre [Zemplén vm. székhelye, 1910-ben 20 000, 1920-ban 21 200, 1930-ban 18 400 főnyi lakossal. – A szerk.], ahol megpróbáltak boldogulni. Édesanyámat egy nagynénénk vette oda magához, és ő nevelte fel. Volt egy testvére édesanyámnak, akit Róza néninek hívtak. Két fia és két lánya volt, akik mind nagyon vallásosak voltak. Vallásos helyen laktak, az ortodox Felvidéken, Beregszászon [Bereg vm. székhelye, 1910-ben mintegy 13 000 lakossal (több mint ötödük – 21% – tartozott az izraelita hitfelekezethez). – A szerk.].

Édesanyám és édesapám magyarul és tótul beszéltek, és persze jiddisül is, főleg, ha azt akarták, hogy mi, gyerekek ne értsük meg őket. Amikor összeházasodtak, édesapám vásári kereskedőként dolgozott. Vásznat, angint és szövetet vitt végszámra a falusi vásárokba [Az angon sűrű szövésű pamutvászon, amelyből párna- és dunyhahuzatot készítettek. – A szerk.]. Bérelt egy stráfkocsit, ezen szinte naponta járt különböző vásárokra, így próbálta eltartani a családot. Az édesapámnak ősz szakálla volt, ha kellett, csak razollal borotválkozott [Razol – maró folyadék, amelyet borotválkozáshoz használtak régen. Az arcra kenve leszedi a szőrt, amit aztán le lehet törölni. A hagyomány szerint az ortodox zsidó férfiaknak szakálluk van, mivel sem késsel, sem pengével nem szabad az arcot érinteni. Azok az ortodoxok, akik mégis szerettek volna borotválkozni, a razollal kerülték meg a tiltást. – A szerk.]. Édesanyám sájtliban járt. A sájtliban még le kellett vágni kopaszra a haját. Csak négy elemit végzett, mást nem is tudott volna, hiszen Göncruszkán csak ez az iskola volt. Talán a nagybátyám révén ismerkedhettek meg, a házasságuk kölcsönös szimpátiából jött létre.

Mindketten középtermetűek, világos bőrűek voltak. Édesanyámnak már elég korán kellett fogakat csináltatnia. A legjobb fogászokhoz ment Sátoraljaújhelyen. A nagy szegénység ellenére nagyon rendes volt az öltözködésük, mindig netten, tisztán jártak. Amikor édesapám vásározott, másképp öltözött. Volt külön olyan bundája, csizmája, amiben vásárra ment.

Annyira keservesen éltünk, hogy amikor apám a vásárokat már nem győzte egyedül elvégezni, magával vitte anyánkat. Ilyenkor a gyerekeket egy bejárónőre bízták, aki vigyázgatott ránk. Mari néni, a keresztény bejárónő családtagként, nem is pénzért dolgozott, hanem kosztot kapott nálunk.

Az édesapám 1945 tavaszán halt meg Szarvason. A budapesti bujkálás után, már felszabadulva az éhezés elől vidékre menekültünk néhány hétre. Akkor már hetek óta tüdőgyulladása volt, úgy nézett ki, mint egy élő csontváz. Kapott penicillint és még streptomicint is, amit akkor nagy nehezen szereztek neki [A penicillin tömeggyártása 1940-ben már megkezdődött az Egyesült Államokban, de sztreptomicint ekkor még nem alkalmaztak a gyógyászatban. – A szerk.]. Sajnos nem lehetett megmenteni, és 75 évesen elment. Édesanyám otthon, a budapesti lakásban 1949. augusztus 12-én halt meg. Gennyes vakbélgyulladást kapott, és bár a mindennapos orvosi vizit és a kezelések hatására meggyógyult, 71 évesen a szíve nem bírta már tovább. Más-más városokba, de minden végtiszteletet megadva, ortodox temetőben temettettük el mindkét szülőmet.

Tizenketten voltunk testvérek, öt fiúgyerek és hét leány. A legidősebb testvéremet, ahogy hallottam a szüleimtől, Pirikének hívták, úgy hiszem, talán 1898-ban született. Korán meghalt tüdőbajban. Őt követte 1900-ban Imre, aki közülünk egyedül érettségizett. Banktisztviselő lett, Sátoraljaújhelyen jó állása volt, de megbetegedett. Torokgyíkja [A diftéria baktérium által okozott, gyakran halálos kimenetelű fertőző betegség. Ma már védőoltással védekeznek ellene. – A szerk.] vagy valami hasonló betegsége volt, szegény 24 éves korában elhunyt a kórházban. A tetemét hazahozták, mert a zsidó szokás szerint a lakásból temettetik el a hozzátartozói. Én gyerekként ott forgolódtam körülötte, és arra emlékszem, hogy kivittek a házból.

A következő testvérem Rózsika volt. Ha jól emlékszem, 1902-ben született. Ő nem dolgozott. Két gyereke volt, őket nevelgette otthon. Utána jött az Ilonka 1904-ben. Könyvelő lett, egy kispesti tanáremberhez ment feleségül, és Kispesten laktak [Kispest az 1920-as években rendezett tanácsú város volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1920-ban 51 100 főnyi, 1930-ban már 64 600 főnyi lakossal. – A szerk.]. Velem mindig játszottak náluk, a lakásban. Gyerekszülésben halt meg, az idejét nem is tudom. Utána jött Zoltán bátyám 1906-ban, Miklós 1910-ben, Lili 1917-ben és Lajcsika, talán 1918-ban. A közbeeső években születettek Sári (1915), Bözsi (1913) és Anci (1908) nővéreim, majd utánuk, 1919. április 24-én én, most már az utolsó élő testvér a sok gyerek közül.

Bözsi és Sári nővérem alijáztak 1934-ben vagy 1935-ben. Előtte cionista szervezésben mindenféle földmunkákat tanultak az enyingi pusztán [lásd: hachsara]. Ott ismerkedtek meg a férjeikkel. Izraelből már 1938-ban visszajöttek Magyarországra, mert nem találták meg ott a számításukat, nem tudtak kint megélni. Itt voltak másfél vagy két évig, mígnem Amerikából, Montevideóból [Uruguay fővárosa] küldtek részükre hajójegyet. Később Lili is követte őket a férjével és a gyerekével, Judittal. Ők végül sok évvel később mégiscsak Izraelben kötöttek ki. Bözsinek nem lett gyermeke, ő is Izraelbe ment végül, ahol az 1990-es évek végén halt meg. Sárit talán a rák vitte el Montevideóban. Az egyik fia él még, valahol Karmielben, Izraelben. Lili és Sári gyerekei tartják a kapcsolatot, mindenhol sok unoka van.

Miklós és Zoli bátyáim itt maradtak Magyarországon. Zolit Mauthausenbe deportálták. Amikor hazajött, megnősült, és itthon tovább dolgozott a szakmájában. Bútorasztalos volt, nagyon finom munkákat végzett. Ő nagyon tisztelte az akkori Szociáldemokrata Pártot, és aktivistájuk is volt. Gyermeke nem lett. A másik bátyám, Miklós textilkereskedő volt. Később kitanulta a divatszakmát, és aztán kirakatrendezőnek képezte át magát. Kibírta a fárasztó munkát, mert öt évig Arhangelszkben volt munkaszolgálatosként [Becslések szerint 20 000 és 30 000 fő között mozgott azoknak a zsidó munkaszolgálatosoknak a száma, akik szovjet hadifogságba estek (vagy olyanokról van szó, akik elszöktek az egységüktől, hogy megmeneküljenek az embertelen bánásmódtól, vagy olyanokról, akik 1943-ban, a Vörös Hadsereg voronyezsi áttörése után estek fogsága. Ez utóbbiak voltak többen. Lásd: munkaszolgálat (musz). – A szerk.]. Oda került, öt évig ott fagyoskodott, megszokta a legrosszabb körülményeket is. Hazatérve ő is megnősült, a lányáról viszont már nem sokat tudok. Magas kort élt meg, talán rákja is volt, vagy végelgyengülésben halt meg.

Az egyik nővérem, Anci varrt a legszebben. Gyermeke sosem lett. Talán ő tartotta meg legjobban a vallást. A budapesti Széchenyi utcában lakott, 87 éves korában hunyt el. A férje halála után már én patronáltam, a Zsidó Kórházba is beutaltattam. Ott feküdt pár hónapig, mert balesetet szenvedett, combnyaktörést kapott. Sajnos már nem épült fel ebből.

Amikor Sátoraljaújhelyen gyerekeskedtünk, az össznépesség kb. 11 ezer lehetett [Inkább 20 000 fő körül volt akkoriban a lakosok száma. – A szerk.], ebből több mint 5 ezer zsidó volt. Nem laktak egy helyen, például a Gróf Somogyi Ilona utca 6-ban, a mi utcánkban nem is volt más zsidó család rajtunk kívül. Azért a zsidó boltok egy környéken helyezkedtek el, az egy kimondottan olyan negyed volt. A zsidók a külterületre egyébként sem mentek lakni, főleg a belvárosban éltek. Akkoriban még nem nagyon volt autóbusz meg egyéb jármű. Stráfszekérrel intézték a dolgaikat, de ezt nem minden család engedhette meg magának.

Volt egy nagy neológ közösség, egy ortodox közösség és egy haszid. Összesen három nagy templom volt: a neológ templom, nem messze tőle egy ortodox és a város másik részén a haszid, ahová szefárd zsidók jártak fehér harisnyában, kaftánnal, strámlis kalapban [lásd: haszidizmus]. Imaházak is voltak, én főleg ilyenekbe mentem imádkozni. A közelben lakó gazdag bőrkereskedő Schönfeldéknek volt saját imaházuk, Tórával. Náluk mindennap volt imádkozás. Mi az ortodox hitközséghez tartoztunk.

Az elemi zsidó iskola volt, zsidó tanárokkal. Sőt, a polgári [lásd: polgári iskola], ahova később jártam [Ez már nem Sátoraljaújhelyen, hanem Miskolcon volt, ahol volt zsidó polgári fiúiskola. – A szerk.],    szintén zsidó iskola volt, csak zsidó tanárunk lehetett. Egyszer Klebelsberg Kunó, az akkori kultuszminiszter jött látogatóba. Az ortodox iskolát látogatta meg, és a tanító bácsi engem hívott fel, hogy írjam le szépen a táblára: Kossuth Lajos. A helyesírásra volt kíváncsi, zsinórírással. Én máris kipattantam, mint egy régi írástudó, mindentudó, bátran odaálltam, és megfeleltem arra, amit kérdezett a miniszter úr. Emlékszem az a csíkos, szabványos miniszteri nadrág volt rajta, lüszter, fekete sima kabáttal.

A folyóparton minden gyereknek jutott egy kis terület, amit saját maga elkerített. Termesztettünk salátát, retket, hagymát, ezeket mindig eladták. Ebből rengeteg pénzt tudtak szerezni az iskolának. Fegyelem volt, de olyan barátságos volt ott minden, mint egy nagy családban.

Már négyéves koromtól tanulnom kellett a héderben. Héberül olvasni itt jóval hamarabb tanultam meg, mint magyarul. A magyar olvasással nem akartak velem nagyon foglalkozni, azt mondták, hogy ne előzzem meg az iskolát. Egy vallásos sógorom volt az én első tanárom. Először a Gemarát tanultam, utána a Rasit és Rambant [Rámbám – lásd: Maimonides] is átvettük egy pár szóval. A heti szidrát tanultuk minden héten, és nyáron a pereket [lásd: heti perek] is [Ez az „Atyák Bölcs Tanításainak” (Pirké Ávot – Atyák fejezetei) egyik elnevezése. Nyáron szokták tanulni a heti szidra mellett. – A szerk.]. Minden zsidó ünnepet bőven megtartottunk a családban. A család együtt volt, meghitt hangulatban. Apámmal és a fiútestvéreimmel sokat imádkoztunk. A szabályokat mindig betartottuk. Arra emlékszem, hogy mindig szigorúan vettük a kóserságot [lásd: étkezési törvények], a szombatot és az ünnepeket. Húsvétkor maceszt ettünk, 30 kiló macesz kellett a nagy családnak. Ezt viszont ingyen kaptuk a hitközségtől. Szombat délután voltak olyan összejövetelek, ahol énekelgettünk.

Édesapámnak állandó ülése volt a zsinagógában, és nekem ott volt mellette a helyem minden imádkozásnál minden nap, de minden szombaton és ünnepnapon is. Én ilyen családban nevelkedtem, nem is tudtam volna elképzelni, hogy másféle család is létezik. Ettől függetlenül, az egyik házban, ahol laktunk, nem csak zsidók voltak. Ott is baráti kapcsolat alakult ki, mert Sátoraljaújhelyen a zsidók akkoriban megbecsült emberek voltak. Minden olyan természetesnek tűnt. Például Purimkor az egész város farsangi ruhába öltözött. Szekerekkel mentek végig a fő utcán, és táncoltak is. Ha sláchmóneszt vittem a rokonokhoz, olyan jó borravalót kaptam, hogy nagyon boldog voltam tőle. Már akkor gyűjtögettem a koronát, amikor kisgyerek voltam. Akkor még korona volt, de aztán pengőre váltottak. Határozottan emlékszem, 500 koronáért adtak 1 pengőt, ami nagyon nagy pénz volt [1927. január 1-jétől váltotta föl a koronát a pengő, 12 500 papírkoronáért adtak egy pengőt. – A szerk.]

A mikve messze volt, de a Ronyva patakhoz is lehetett menni az edényeket tajvlizni [Az edények mikvébe (természetes esővízbe / folyóba / kútba) mártását jelenti áldásmondás kíséretében, amit minden új edénnyel megtesznek (tajvlerozás; jiddis). – A szerk.]. A sógor, aki nagyon vallásos volt, az otthon nem fürdött. Csak kimentünk a Rongyvához. Az elég mély volt, és engem is vitt magával, és megfürdetett többször is nyaranta, amikor folyó vízbe [azaz: élő vízbe] jártunk tisztálkodni.  A húsvéti ünnepekre teljesen más edényt vettünk elő, mint máskor [lásd: Pészah]. A lakást egész nap takarítottuk. A morzsákat mindig összeszedte édesapám, én is mentem neki segíteni [lásd: homecolás].

A bár micvóm nagyon elegáns volt. Felkészítettek az oktatók, a zsidó tanárok. Gyönyörű szép, névre szóló ajándékot kaptam: egy könyvet, magyar fordításával és egy kisebb aranygyűrűt is. Egész vékony volt, de örültem neki, mert nagyon szép volt, és büszkén mutogattam mindenkinek. Ez egy olyan szép élmény így a zsidó múltra visszatekinteni, hogy nem tudok mást, ennél szebbet elképzelni.

A jellegzetes zsidó foglalkozás a kereskedés volt. Cipő-, textilkereskedők, zöldségesek mellett még cukrászdák is nyíltak. Volt egy nagyon jó kóser cukrászda is, az egyik nővéremet oda küldték lakni és dolgozni, mert mi nagyon sokan voltunk otthon. A Schwarcz család boltjába Budapestről jött egy mestercukrász, aki megtanította a nővéremet a legkülönlegesebb süteményekre. Amikor később a nővérem kivándorolt Montevideóba, akkor a kint nyitott cukrászdával jól kerestek.

Amikor mentem reggelente az elemibe, útba esett nekem a nővérem. Bementem hozzá a cukrászdába, és ő minden reggel odaadta nekem a krémesnek, a finom krémeseknek a végét. Igen finom volt, vittem uzsonnára, még a többi gyereknek is jutott. A barátoknak is tudtam belőle adni. Ezek az emlékek jelentékteleneknek tűnhetnek, de azért egy gyereknek, akinek otthon, ha már egy darab tojást is evett, luxus volt.

Nálunk gyakran csak rántott leves jutott reggelire. Vaj hol volt, hol nem volt a kenyérre. Hús jutott elég gyakran, mert a keresztapám igyekezett nekünk ilyen ételeket adni. Szép húsrészeket, darált húst küldött át, amelyet az édesanyám megáztatott kóser szokás szerint, mielőtt megfőzte [lásd: étkezési törvények]. Finom húslevesek is voltak, és habart krumpli, bableves, de sokszor csak kukoricakását ettünk. Néha vettünk egy libát, akkor annak minden porcikáját befaltuk. A kukoricadara tetejére a tepertőjét tettünk, az egy ebéd volt. Amikor a máját felszeletelte anyám, a pici darabokat rátette a kására, az is egy ebéd volt. Szombatonként a templom után édesapámmal elhoztuk az anyám által péntek délelőtt elkészített sóletet a péktől, ahol melegen tartották [Nemcsak melegen tartották, hanem a kenyérsütés befejeztével a pék berakta a még meleg kemencébe a sóletes fazekakat, amelyek tetejére ráírták volt a megfelelő család nevét. Másnap délre aztán szép lassan elkészült a sólet. Azért ment ő az apjával, mert a bár micvója előtt kisgyerekként ő még cipelhetett szombaton. Lásd még: szombati munkavégzés tilalma.]. A kemencéből egyenesen hazavittük. Amíg nem ebédeltünk, bebugyoláltuk az ágyba, és megtartotta a finom melegséget. Úgyhogy nem voltunk elégedetlenek az ebéddel, meg voltunk elégedve azzal, amit kapunk.

Az édesapámnak volt egy távoli rokona, Székácsék. Ők Nyírbaján [Nyírbaja nevű településnek nem tudtunk a nyomára bukkanni. – A szerk.] vállaltak el egy intézőség posztot. Egy rokon lányát vette el a Székács, aki Nyírbaján egy 2000 holdas birtoknak volt a teljhatalmú intézője. Saját templomot is csinált Nyírbaján. Nyírbaján a környéki zsidókat is támogatta ez a Székács bácsi, sőt, még 93 éves korában a hitközségnél pénzbeszedést vállalt. A Székácsné még nagyon sokáig járt hozzánk. Ők minden évben küldtek nekünk, szegény zsidó rokonoknak egy zsák lisztet és egy zsák burgonyát. Finom nyírbajai gülbaba burgonyát küldtek, és ez nagyon nagy segítség volt.

A mi utcánkban volt járda. Az egy úgynevezett reprezentatív utca volt, mert ott volt a parókia, a katolikus templomnak az irodái, és egy kiépített rész, ami az úgynevezett Magashegy felé vezetett. A Magashegyre sokan jártak, a hegytető részt úgy hívták, hogy „Hecske”. Előfordult, hogy ott megzavarták a zsidó pajeszosokat, de csak a rossz gyerekek. Semmit nem csináltak, csak megfuttatták őket egy kicsit úgy heccből.

A ház, amiben laktunk, háromszobás ház volt. Az egyik részében lakott a főbérlő, nekünk két szoba jutott. Volt villanyunk és folyóvizünk is. A nagy konyhánkban volt még lefolyó is, és a lefolyó mellett egy ólmozott fürdőkád, függönnyel elválasztva. Hát elég gyakran meg lehetett fürödni, melegítettek vizet, volt kályha, persze sparhelt volt. Nagy bádogfazekakban melegítették a szülők a vizet. Előfordult, hogy a lányok ketten-hárman fürödtek egymás után, megfelelő kóser szappannal.

Egy búbos kemence állt a konyhában, azzal lehetett kenyeret sütni. Két nagy szobánk volt, és persze a konyha. Minden helyiségben aludt valaki. Én például anyámmal aludtam sokáig, fejtől-lábtól. Akkor még rézágyak voltak, de nem ám a mostani modernek. A fűtés vaskályha volt, általában fával és tuskókkal fűtöttünk. Később Zafír kályhával, a modernebb fűtéssel már a két szoba is átmelegedett. Volt egy egész kis udvar, udvari és utcai ablakaink is voltak. A szobákban régimódi, szegényes bútorok voltak. Az udvaron cementraktár volt, a főbérlő, Wéber foglalkozott építőanyag-kereskedéssel.

Az amerikai rokonok minden évben egy-két alkalommal csomagokat küldtek, az ottani elhasznált ruhákat meg olyan dolgokat, amiket már nem használtak. A vámhivatalnál kérvényezni kellett a csomag vámmentességét. Három testvérem is tudott varrni, ezekből a holmikból varrogattak maguknak, meg nekem is nadrágot és kis mellényeket. Úgyhogy ilyen ruházati lehetőségünk volt, mert a szegénység nem engedte meg, hogy még egyéb ruházati dolgokat is vásároljanak.

Éjjel-nappal dolgoztak a lányok. Kötények szegését vállalták el, előbb kézzel, aztán szert tettek egy motoros Singer gépre, és éjjel-nappal kopogott a gép. 20 fillért fizettek egy kötény eldolgozásáért. Apám és anyám is nagyon keveset tudott már a végén dolgozni, olyan betegesek és idősek volt. Szűkös volt a megélhetés. Nekem összesen egy cipőm volt, és ha rongyos volt a talpa, akkor bizony este elmentem a házi suszterhez, úgy hívták, hogy Laufer Jenő, és a kis műhelyében megvártam, míg megtalpalta a cipőmet. Egyetlen egyszer tudtam cipőt venni magamnak, egy szandált, amikor már inas voltam. Azt is olyan nehezen járattam be magamnak, mert fájós lábaim voltak már akkor is.

Tudtuk jól, hogy apám sokszor volt fizetésképtelen. Ilyenkor bizományba kapott árut, hogy vásárokra járhasson, mert a saját pénzéből nem tudta volna megvenni az árut. Előfordult, hogy vitt magával engem is. Aznap nem mentem iskolába, hiszen ha rosszul érezte magát, elkísértem a vásárba. Lovas kocsival mentünk, leütöttük a sátrat Forróencsen, Cigándon, Putnokon. A lovas kocsin hátul be volt bugyolálva a zsákba a textilárunk. Vigyázni kellett, mert hátul a román cigányok felmásztak a kocsi alá menetközben, és ki akarták vágni a zsákot. Emlékszem, egy alkalommal meg is akartak támadni minket, de egy nagy rúddal elijesztettem őket. Ezek mind olyan epizódok, amikről nem lehet elfelejtkezni. Akkor 10-11 éves voltam már.

Anyáméknak voltak olyan könyvei, amelyeket nagyon szerettek, például „A két fogoly”-t [Zilahy Lajos regénye]. A keresztapám meg a keresztanyám minden este oda jöttek hozzánk, hogy felolvassunk nekik. Analfabéták voltak, ők nem tudtak olvasni. Én anyám ölébe ültem, úgy hallgattam minden szót. Akkor volt a pere Dreyfus kapitánynak, ami nagy felháborodást keltett abban az időben, és tudom, hogy foglalkozott ezzel a zsidóság [lásd: Dreyfus-ügy].

Sokáig járattuk a „Népszavá”-t, mígnem 1942-ben a karácsonyi szám miatt, Szakasits Árpád egy cikke miatt betiltották a lapot. Ezt a cikket mi valahonnan megkaptuk, örömmel újságolta egyik zsidó a másiknak, mit olvasott a nemkívánatos írásban. A mai napig a „Népszavá”-t járatom.

Sátoraljaújhelyen főleg az iskolában barátkoztunk a többi gyerekkel. Tőlünk nem messze lakott a Majdhelsz szabó fia. Vele és egy kislánnyal is együtt játszottunk fogócskát és mindenféle labdajátékokat. Schönfeld Böskének hívták, azt mondták, ő a menyasszonyom. Sátoraljaújhelyen még ott volt a Schwarz család, a Schach család és a Habermann család is, akik nagyon gazdag déligyümölcs-kereskedők voltak. A közelben laktak a Grossék is, akik szabók voltak. Az egyik fiú el is vette az egyik lánytestvéremet. Nem csak zsidókkal lettünk jóba. Később, amikor már Miskolcra költöztünk, egy kefekötő mellett laktunk, aki nem volt zsidó. Egy velem egykorú fia volt, vele sokszor kimentem a szőlőjükbe. Futballoztunk, vagy később bicikliztünk a Búza téren.

A politikai hangulat Sátoraljaújhelyen még csendes volt 1925 és 1930 között, nem lehetett semmi olyan különleges dolgokat hallani. Tudom, hogy apámat ismerte az összes helyi katona, mert ő vörös katona volt. A városban a pályaudvaron teljesített szolgálatot. Mivel ilyen sok gyereke volt, nem vezényelték el máshova. Tizenegy gyereke volt már akkor, és a parancsnokságon mindenki nagyon nagy tisztelettel bánt vele, igyekeztek előnyben részesíteni. Csak példaképpen megemlítem, amikor szesztilalom volt, a körülmetélésem alkalmából a parancsnokságon a katonaság engedélyezte nekünk, hogy alkohollal kínáljuk a vendégeket. Amikor 1940-ben bevonultam munkaszolgálatosnak, és beteg voltam a munkaszolgálat alatt, hörghurutom volt, a leszázalékolásomat kértem, vagyis hogy a munkaszolgálat alól mentsenek fel engem. Az ezredes, aki ott volt, ő volt a bizottság elnöke, és megismerte a nevem és engem is. Az az ezredes 1940-ben jóval 70 felett volt. Előtte egyszer már kirúgtak engem, nem akartak leszázalékolni. Mentem másodszorra is, és meg voltam ijedve, hogy megint kirúgnak, és nem fognak leszereltetni. Akkor ez az ezredes azt mondta, maga annak a sátoraljaújhelyi D. bácsinak a fia? Mondtam, hogy igen, én vagyok. Azt mondta, nyugodjon meg, le fog szerelni. Az életemet mentette meg, mert a többieket már vitték ki Ukrajnába [Ez az esemény tehát 1941-ben vagy azután történt. – A szerk.]. Ez az esemény örökké emlékezetes volt. Kimondottan olyan isteni csodának lehet mondani.

1930-ban az egész család Miskolcra költözött a szegénység miatt. Reménykedtek, hogy onnan jobban tud majd apám kereskedni, vásározni járni, és így könnyebb lesz a megélhetés. Az első lakásban csak hat hónapig tudtunk lakni, hat hónap alatt nem tudtunk egyszer se fizetni házbért. A hat hónap alatt csak halasztottunk, halasztottunk, s végül elengedték az egészet. Akkor elmentünk egy jóval olcsóbb bérű lakásba. Ott is egy kétszobás lakás volt már, és ott volt egy veranda, ott dolgoztak a lányok. Rendes udvar volt, ahol lehetett a gyerekeknek játszani, és összejöveteleket is tartottunk. Volt úgy, hogy lekvárt főztek a szüleim, és ott kevergettük egész éjjel a lekvárt. Továbbra is tartottunk minden ünnepet, és az ottani Kazinczy utcai ortodox zsinagógába jártunk .

A testvéreimmel gyakran jártunk az Avas tetőre, és átsétáltunk Görömbölytapolcára, amelyet most Miskolctapolcaként ismer mindenki. Gyönyörű szép fürdőhely volt ott akkor is, bár nem volt ennyire kiépítve. Szombaton vagy vasárnap itt pihentünk több testvéremmel is. Leültünk a fagylaltozóba Görömbölytapolcán, ahová busz ment ki már akkor is. A nyomdász szakszervezetnek volt két biliárdszobája is, és ide nyugodtan, ingyen bemehettünk bármikor. Nagyon jó volt, egy tábla csokoládéban vagy hasonlóban játszottunk. Sokat jártam moziba, minden filmet és a színházban minden színdarabot megnéztem

Hitler hatalomra kerülése már engem Miskolcon ért. Én már éreztem Miskolcon a bajos időket. A turulmadarasak Miskolcon már masíroztak [A Turul Bajtársi Szövetség 1919 őszén alakult. Az egyik legnépesebb és legnagyobb hatású egyetemista bajtársi egyesület volt, tagjai jogi egyetemisták, medikusok és bölcsészek voltak. Az egyetemeken ők szervezték a zsidó diákok megverését, 1927-ben hevesen tiltakoztak a numerus clausus megszüntetése ellen (aztán majd 1941-ben a numerus nullus bevezetését követelték). – A szerk.]. Később aztán a Gömbös-kormány idején eléggé nagy lett az antiszemitizmus. Jöttek sorjában a politikusok Imrédy [lásd: Imrédy Béla] minisztersége alatt, aztán a Darányi [lásd: Darányi Kálmán] idejében is. Még Kállay [lásd: Kállay Miklós] miniszter volt a legbarátságosabb.

Nagy volt a riadalom, amikor Hitlert megválasztották, és már a fasiszta szelek fújdogáltak. Hallottuk a rádióban, ugye akkor még tévé nem volt, hogy hogyan masíroztak a német katonák. És később a mozikban is lehetett látni azokat a német eseményeket. 1938-ban bevezették az igazi nagy zsidótörvényt [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Én akkor már felszabadult fiatal segédként dolgoztam, először a zsidó Salgó házaspár boltjában, majd Quitt Lipót textilcégénél. Az édesapámnak nem volt annyi pénze, hogy szakmára taníttasson. Legszívesebben autószerelő vagy fogtechnikus lettem volna, ezt a két szakmát néztem ki magamnak. Végül divatáru-tanulónak mentem el Miskolcon [lásd: kereskedelmi iskolák], az egyik legelegánsabb üzletbe, ahol igazán meg lehetett tanulni az intelligens kereskedelmi kiszolgálást.  Nem olyat, mint általában ma, amikor boldoggá teszik a vevőt, ha éppen kiszolgálják. Akkor a vevőket nagyon meg kellett becsülni, és nagyon meg kellett fogni. Akkor én ott voltam addig, amíg be nem fejeztem a tanulóéveimet. Akkor kaptam a főnöktől egy szabadulási levelet, amelyben felszabadított engem még korábban, mint a kötelező három év. Azt mondta, hogy már nyugodtan elindulhatok a pályámon, és szívesen vette volna, ha nála maradok. Később mégis mást dolgoztam. Nekem egész pici állásom volt, úgynevezett nehéz fiúktól kellett tételeket inkasszálni, a pénzbeszedést végezni. Ez egy olyan állás volt, amit nem is fizetésért csináltam, hanem csak valami jutalékot kaptam azután, amit inkasszáltam Quitt cégénél, Miskolcon. Később, Pesten magánszorgalomból textillel is dolgozgattam, amíg csak lehetett, úgy nevezték ezt, hogy „hónalj-kereskedelem”. Varrodáknak, boltoknak adtam el vég textileket direktben. Ezzel valahogy kihúztam, és kiváltottam az iparengedélyt 1942-ben.

1936 májusában már az egész család felköltözött Budapestre, a Paulay Ede utcába, egy bérlakásba. A bátyám is és a nővéreim is feljöttek Pestre, és itt helyezkedtek el. A lányok varrónők voltak, a bátyám pedig kereskedelmi segéd [Föltehetően legfiatalabb bátyjáról, Miklósról van szó. – A szerk.]. Ők voltak az előőrsök, és így kerültem aztán végül Miskolcról Pestre én is. Pesten továbbra is jártunk zsinagógába, a Vasvári Pál utcába tartoztunk.

1941–42-ben elterjedt már Pesten is, hogy lengyel zsidókat végeztek ki Lengyelországban. Hallottuk, hogy árkot ásattak velük, és belelőtték őket. Én jártam egy ilyen társaságba, ahol ilyen összejövetel volt a textileseknek meg az aranyműveseknek, és ott rengeteg lengyel zsidó volt. Arról nem is beszélve, hogy lengyel fogollyal dolgoztam a munkaszolgálat alatt is. A lengyelek tudtak már magyarul beszélni. Itt voltak már régóta Vác mellett egy majortanyán, ahol földműves munkát végeztek. Hajolgatniuk kellett egész nap, dugványozni, majd utána aztán a káposztát torzsátlanítani a géppel. Naponta 12 órát felváltva, hol nappal, hol éjszaka.

Amikor a lengyeleket összeszedték [lásd: kamenyec-podolszki vérengzés], édesapámra is ráfogták a hatóságok, hogy ő is lengyel zsidó. Valaki ezt bediktálhatta nekik, talán a szomszédtól vagy valahonnan megkapták a címeket. Emiatt sokat kellett utánajárni, hogy megszerezzük az édesapámnak a rabbiság által kiállított születési bizonyítványát, annak igazolására, hogy magyar állampolgár. Aztán addig-addig járkáltunk a KEOKH-ba, míg minden el nem rendeződött. A KEOKH akkor még a jelenlegi közgazdaságtudományi egyetem épületében volt. Ebben nagyon nagy segítségem volt Budapesten például a Dr. vitéz Godmár Ferenc, aki Budapest főkapitány- helyettese volt. Így nem vitték el az apám akkor.

Már Miskolcon is, de Pesten is mindig eljutottam a moziba. Este 10-kor kedvezményes jegyet tudtam venni, és kedvezményes uzsonnát is lehetett kapni az üzletekben. 3 fillérért volt egy sós kifli, tele volt szalámival. Színházba pedig akkor lehetett olcsón bemenni, amikor már elkezdődött a darab. Igen híres színészek szerepeltek Miskolcon, akik később mind Pestre kerültek. Nem akarom mindet felsorolni, de például Mezey Mária [1909–1983, 1958-tól a Madách, 1964-től a Nemzeti Színház tagja, az 1930-as években játszott Miskolcon. – A szerk.] és Misoga László [1895–1969, 1932–34 között játszott Miskolcon. Elsősorban a kabaréműfaj volt az erőssége. – A szerk.] is. Mikor az előcsarnokban járkáltunk, leselkedtünk és megfogtuk az igazgatót: „Tessék beengedni, valakinek kell tapsolni is!” Így szinte minden darabot megnéztem. Emlékezetes számomra egy kimondottan zsidó témájú is, ami egy zsidóról szól, aki nősülés előtt van, de rettentően félt a lányoktól, szegény.

Két ízben voltam munkaszolgálatos [lásd: munkaszolgálat (musz)]. Már 1939-ben tényleges sorkatonának hívtak volna be, de már akkor a zsidótörvény értelmében katona nem lehettem. Bevonultattak engem Szentendrére. Kihelyeztek bennünket egy Izbég nevű faluba, pár kilométernyire Szentendrétől. Éldegélgettünk ott egy rövid ideig, majd levittek Pomázra, ahol már gyakorlatozás volt. Különböző könnyebb testi mozgásokat végeztettek velünk, mintegy katonai oktatást vagy egyéb képzést tartottak. Injekciókat adtak, beoltottak minket himlő ellen, és elvittek onnan. Első utunk Szinérváralja volt, Régensheine a román neve [Szinérváralja román neve Seini volt, ma is az. – A szerk.]. Egy hegyoldali présházban aludtunk a földön. Szalmánk nem volt, de szénaféle volt. Éjszaka a pockok ugráltak a fejünk fölött a szállásunkon, de azt már kibírtuk, mert kényelmes luxusszállodába nem helyeztek el minket. Hosszú ideig maradtunk ott, kivittek mindennap munkára. Olyan munkálatokra fogtak, ami bizony életveszélyes volt. A románok építettek egy úgynevezett Károlyi-vonalat. Vasbeton bunkerek voltak, ezeket felrobbantották, amikor az erdélyi részt a magyarokhoz visszacsatolták.

Bunkerrobbantásnál foglalkoztattak minket. A robbantott anyagokat kellett az útra hordozgatni. Ilyen útalapokat képeztek azokból a vasbetonokból, és azokat feltöltötték a szükséges építőanyagokkal. Ott folyt a Szamos. A folyóba vezető utakat építették, és mi hordtuk oda az alátétet. Pár hétig vagy hónapig is lehettünk azon a helyen. A későbbiekben bevagoníroztak, miután azt az útépítést befejezték. Továbbvittek bennünket, egészen le Besztercére. Nem Besztercén laktunk, hanem Sajómagyarasi [Sajómagyarós] helységben, és ott vasútépítésnél krampácsoló munkálatokat végeztünk. Hát kényelmes munka volt, de mégis munkaszolgálat. Nem volt egy luxus hely. Itt a szállásunk parasztházakban volt, az emberek az előszobájukban vagy a szobájukban adtak helyet nekünk. Onnan is elvezényeltek bennünket. Karácsony következett. Akik nem voltak már katonakötelesek, de velünk dolgoztak munkaszolgálaton, azokat leszerelték 1940 végén, úgy december 10. körül. Mi menetlevelet kaptunk, hogy mivel tényleges katonaság, és szolgálatot kell teljesítenünk, Hódmezővásárhelyre helyeznek. A munkaszolgálat alatt leveleztünk a családommal. Azért jött a posta. Magyarországon akkor még rendesen, egy héten egyszer.

Hódmezővásárhelyre menet egy kicsikét elkanyarodtam, vagyis közben haza is mentem. Bár engedélyem nem volt, mégis megengedtem magamnak, hogy egy hétre hazalógjak, és utána mentem csak jelentkezni. Figyelmeztettek, hogy nem szabad ezt csinálni. Voltunk vagy hatszázan Hódmezővásárhelyen. Ott minden este, még éjszaka is felköltöttek gyakorlatozni. Felöltöztettek meleg öltözetbe, mindent magunkra vettünk. Bakancsot kellett húzni és teljes  ruházatot. A jeges téren vagy a mellettünk lévő futballpályán kellett gyakorlatokat végeznünk, nagyon gyakran éjszakai órákban is. Mert ott nem válogattak aszerint, hogy nappal vagy éjszaka van. Amikor rendkívüli riadót rendeltek el, akkor fel kellett ugrani és menni.

Sajnos közben megbetegedtem, és kértem, hogy a betegszobába helyezzenek el. A betegszobában ott voltunk ketten vagy hárman, akiknek meghűléses megfázása volt. Nekem erős hörghurutom lett, és heteken keresztül próbálták kezelni. Beküldtek a szegedi kórházba is, ahol azt mondták, hogy majd kipihenem és kiheverem a dolgot. Továbbra is azt éreztem, hogy beteg vagyok. Fáradt voltam, és végül a hosszadalmas betegség után azt elértem, hogy felülvizsgálatra küldjenek. Tudtam, hogy a kórházon kívül egy bizottság elé fogok állni. Hazamentem, leszereltem, és körülbelül áprilisra behívtak vizsgálatra Kecskemétre. Nem volt elegendő az a bizonyítvány, amit én onnan vittem, és mondták, hogy majd újból be fognak hívni egy másik, szuper-felülvizsgálatra, ami végül egy hónap múlva meg is történt. Leszereltettek ideiglenesen addig, amíg újból be nem hívnak. Hát, visszajöttem a szüleimhez, ahol én laktam, visszamentem a munkahelyemre, és folytattam a munkám. A textilkereskedelemben dolgoztam mint kereskedelmi ügynök, pénzbeszedéssel foglalkoztam.

Dolgozgattam, és a szüleimmel együtt laktam. Mást nem tudtam csinálni, mert a munkahelyemen voltam nap mint nap, 16–20 helyre is elmentem egymás után. Biciklivel jártam, hogy egyszerűbb legyen, mert akkor még nem volt sok helyen autóbusz. Pest környékén és a pesti külterületeken végeztem a munkámat. Minden fillér kellett a család fenntartására, mert a szüleim idősek voltak, és bizony elég keservesen éltek. Majdnem a teljes fizetésemet, egy nagyon minimális zsebpénz kivételével, mind a szüleimnek adtam. Ez így volt megbeszélve a többi testvéremmel is. Volt két bátyám meg két nővérem is ugyanígy. Mindenki adott a szüleimnek egy összeget, és akkor a család fenntartására vezette a szegény anyám a kóser vallásos háztartást. Édesapám már akkor nem tudott dolgozni, idős volt, betegeskedett. Ha mégis járt vásárokra, gyakran elvitt engem is.

Eléggé aljasok voltak sokan, nagyon sok feljelentés született, mikor a németek bevonultak ide, állítólag az országban egymillió feljelentő volt. A család sokat bujkált, amikor már nem maradhatott a lakásban. Mikor megérkeztem a Paulay Ede utca 16-ba, a szomszédok nem nagyon örültek, mert ők elég fasiszta beállítottságúak voltak.

A feleségemet már Budapesten ismertem meg. 13 éves volt, amikor én már hecceltem, ahogy ment az iskolába, hátán a nagy táskájával. Egy házban laktunk Budapesten, a Paulay Ede utca 16-ban. Ők a harmadik emeleten laktak, mi az első emeleten. Naponta felrepültem a lépcsőn, csak hogy megkérdezzem, mit csinál. Varrónőnek tanult. Már akkor befogott engem, mikor egy ruhát kellett sötétedésre hazavinnie: ugye, elkísérsz? Ezek olyan emlékek, amelyeket nem tudok elfelejteni. 60 évig éltünk békében.

A feleségem, Éva 1924. március 27-én született Karcagon [Rendezett tanácsú város volt Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben, 1920-ban 22 600 főnyi lakossal. – A szerk.]. Nagyon szegény családban nőtt fel, egyedüli gyerekként. A család neológ zsidó volt, tehát kevésbé vallásos, mint az én szüleim, de az megegyezett, hogy szintén anyagi okok miatt jöttek fel Budapestre. Az édesapja órás és ékszerész volt, valamennyire kitanulta ezt a szakmát. Az anyja először otthon volt, majd a háború alatt az anyósom is bujkált, de valahol máshol, mint az én szüleim. A férje nem jött vissza Auschwitzból, hamar megtudta, hogy az apósomat meggyilkolták. A felszabadulás után az édesapjának a mostohatestvére, aki Gyulán lakott, megjött valahonnan a deportálásból. Annak a feleségét elhurcolták, és nem jött vissza, azért levitte magához Gyulára az anyósomat házvezetőnőnek. Ott is segédkezett, még nyaraltunk is náluk Gyulán a gyerekekkel. Később egy szövetkezetben volt, géptisztító rongyokat válogattak. És összevarrogatták, és ezt adta el a szövetkezet. Végig dolgozott addig, amíg nyugdíjas nem lett.

A polgári esküvőnk 1943. február 10-én volt, egy sima munkanapon. A főnökömet hívtam meg tanúnak, a másik tanú pedig az apósom főnöke volt. Igen nagybecsű, szép ajándékokat kaptam, például egy igen komoly zenegépet állvánnyal és lemezekkel. Később átalakították a zenegépet automatára, öröktűvel. Amikor a lemez lejárt, kikapcsolta magát a gramofon. Akkor ez még egész újdonság volt. A másik főnöktől még most is megvan az a csillár, amit kaptunk az esküvőre.

Néhány nappal később elmentünk a Dohány templom melletti Hősök Templomába. Azt mondták, az ugyanolyan, mint a Dohány templom, csak elegánsabb. Az esküvőnkön a zsinagóga zsúfolásig tele volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Hevesi rabbi adott össze. Orgonajáték is szólt, és a leghíresebb, bariton hangú kántor énekelt. Csodaszép volt. A neológ Dohány templomban rendes zsidó vallás szerint mindent megtartottak, mindent, ami a szokásos. Az esküvő után a szüleimnél, a lakásban volt egy kis ebéd, talán harmincan lehettek ott. Mi nem sokáig maradtunk, egy szállodába mentünk, ahonnan másnap nászútra mentünk, Mátraházára. Talán egy hétig maradhattunk ott, a helyi hotelben. Fiatal házasként a Paulay Ede utcában, az anyósomék lakásában kezdtük a közös életünket.

1943. november 17-én született a Zsuzsanna lányom. A zsidó szertartás szerint zsidó nevet adtam neki. A háború alatt nagy nehezen szereztünk neki ennivalót, és a feleségem sokáig szoptatta is. Egy közgazdasági technikumban érettségizett, majd a vállalatánál már a főiskola elvégzésére is kötelezték. A másik leányom, Katalin 1949. március 5-én született. Ő is kapott zsidó nevet, a Vasvári Pál utcai templomban. Őt másodszorra vették fel az egyetemre, orvos lett belőle. Kispesten háziorvosként dolgozik.

Még a háború alatt egyszer kijött két személy a házból, közeledtek felém. Valamit súgtak egy golyószóróval felszerelt nyilaskeresztesnek, akik razziáztak az utcán. Ez 1945. január 8-án délelőtt 10 óra körül történt. Egyenesen hozzám jöttek, hogy biztos zsidó vagyok, és mit csinálok ott. Én mindezt kikértem magamnak. Mondtam, hogy nem vagyok zsidó, és elővettem a papíromat, amin én Diószegi Jenő voltam, a papírok szerint eredeti debreceni születésű. A papírokat korábban egy vagyonért vettem ismerősöktől, akik legtöbbször szlovák menekültek iratait adták el zsidóknak. A bizonyítványok hivatalos pecséttel szabályszerűen volt kitöltve. Ezeket ők mégsem fogadták el, és elhurcoltak engem gépkocsival. A két géppisztolyosnak kénytelen voltam szót fogadni. Belöktek engem a pincébe, és este 5-ig faggattak. Mondtam, hogy én református vagyok, és katona. Volt egy hamis szabadságos levelem, ami a katonaságról szólt, vagyis hogy a kórházból eljöttem. Este pontosan 5 óra körül feljöttünk a pincéből öten vagy hatan, hogy kimenjünk vécére, reggel óta először. Amikor felvezettek bennünket, egy sötét pincehelyiségbe mentünk, ahol én meghúzódtam egy igen titkos sarokban. Mikor elvonultak előttem, és mentek hátra az udvarba vécére, akkor én kiosontam. „Éljen Szálasi” jelszóval jutottam ki. Feltettem a kezem, és evvel a jelszóval a megrettent őrök kiengedtek. Így tudtam megmenekülni, és gyorsan eltűntem a helyszínről. És utána fogtam magamat, és elmentem arra a helyre, ahova én a szüleimet bújtattam el korábban. A Lónyay utca 41-ben voltak, a feleségemmel és a gyerekkel együtt. A lakást a hamis papírokkal béreltem ki. A szüleim egy időre, már nem is tudom, mikor, a gettóba kerültek, valamelyik belvárosi utcába, talán az Akácfába vagy Sütőbe. Egy rövid idő után én őket titokban kihoztam onnan, és parasztruhában átvittem őket a Lónyay utcába.

Érsók Károly az én egyik segítőm volt. Elhunyt szülei születési bizonyítványát használták édesapámék. Nem passzoltak az évek, de azért ezzel bujkáltak. Anyagiakban nagyon megfogyatkoztam, sok pénzembe került, amíg meg tudtam szerezni minden papírt és egy lakást is. Mégis örültem, mert nekem minden pénzt megért, hogy a szüleim életben vannak, és nem kell a gettóba menniük. Később a feleségem is odament hozzájuk a lányommal.

Ha nem szöktem volna meg, akkor este vacsorára elvittek volna a Duna-parton szépen sétálni. Mert azt csinálták, hogy akik ott voltak, azoknak szépen összekötözték a kezüket, elvittek a sétálóutcába a Duna-partra, mint itt lehetett már hallani, én is hallottam Nem mertem a környékére se menni. Eggyel beszéltem, aki véletlenül megmenekült onnan. Mondta, hogy nagyon sokan voltak, sorba lövöldözték őket, és bedobták a főbe lőtt embert a Dunába. Akkor ő, mielőtt főbe lőtték volna, beugrott a Dunába. És leúszott vagy két megállót, és úgy tudott megmenekülni. Mondjuk, ez nekem nem nagyon konveniált, hogy ilyen kísérleteket csináljak, mert nem biztos, hogy én meg tudtam volna szökni. Így sikerült, szerencsém volt, úgyhogy az Úristen is velem volt.

A Lónyay utcába, a hamis papírokkal bérelt lakásba menekültem akkor, mikor kiszabadultam a nyilas pincéből. Ott maradtunk pontosan addig, amíg a szovjet hadsereg 1945. január 15-én a déli órákban be nem jött. Az ablakból láttuk, hogy elmenekültek a német katonák, és jöttek az orosz katonák. Az oroszok már elfoglalták a mi házunk táját, és ki is mentem üdvözölni őket. Nagyon aranyosak voltak, becsaltam a szüleimhez, akik ott laktak a földszinten. A szüleimmel tudtak tótul beszélni egy kicsit.

A felszabadulás után nagyon rugalmasak voltak az emberek. Gyakran kellett a háború alatt és közvetlenül utána is elcserélnünk a kevés arany ékszerünket ennivalóért. Nekem volt zöld kávém, amit tudtam cserélgetni. Amikor bejöttek az oroszok, csencselve tudtam ennivalót szerezni a szüleimnek és a családomnak. Egyszer ettem lóhúst. A Lónyay utcában az egyik orosz katona főbe lőtt egy lovat. Az egyik nővérem ráült a ló hátára, és felvágta a húst. Kivágott  5 vagy 6 kiló húst, és abból csináltunk babpörköltet.

Amikor már kicsikét rendeződött a helyzet, a gettó is felszabadult. Mindezt megvártuk a Lónyay utcában. Január 18-án becsomagoltam a szüleimet, és gyalogosan hazavánszorogtunk. Elég nehéz dolgunk volt, de a gyereknek volt egy kis szánkója. Bebugyoláltuk egy kendőbe, és a szakadó hóban, hidegben foglaltuk vissza a lakásunkat. Mondanom se kell, be voltak törve az ablakok. A háború alatt be-becsapódott egy-két lövés, a csillárt is szétvitték. Próbáltuk papírokkal beragasztani az ablakokat, hogy legyen valamennyire zárt a helyiség. Volt egy kályhánk, amit begyújtottunk bőrtalpakkal és egyéb hulladékkal. Ezeket hordtam és fűtögettünk. Meleget csináltam, és tudtunk teát főzni.

A lakásainkat egyébként teljesen kifosztották. Egyenruhába öltözött katonák jártak benne, de nem tudom, hogy nem bérelték-e fel őket a keresztények. Hat darab epedarugós matracot, szőnyegeket, ezüsttárgyakat is elhurcoltak.

Az öreg szüleim lakásában egy Pest környéki, pesterzsébeti ember lakott a családjával. Úgy hallottam, neki nagyon szép háza volt Pesterzsébeten. Nálunk két szoba volt, egy nagyobb és egy kicsi. Amikor végre hazamehettünk, mondtam, hogy a szüleim részére a lakást legyenek szívesek kiüríteni, mert megérkeztünk haza. Az a kis ember a bajuszával úgy nézett ki, mint egy kis Hitler, de olyan volt a hozzáállása is. Nem akart távozni. A háború alatt az összes imakönyvet ledobta az udvarra, és elégette ott. Az apám könyveit mind meggyújtották. Nekem más se kellett, csak megfogtam annak az embernek a gallérját, a nyakát, és megemelten szépen. Az első emeleten laktunk, és megemeltem a gallérját: „Fiacskám, ha nem mész el egy órán belül, itt a lakásból ledoblak a francba!” El is tüntettem gyorsan őket.

Mi fent laktunk a harmadik emeleten, ott egy olyan család foglalta el a lakást, akik minden szó nélkül átadták a kulcsokat nekem. A házmesternének a menye költözött be hozzánk. A házmesterné nagyon rendes volt, bújtatott is zsidókat ottan, és velem szemben ő is és a fia is rendes volt. Ő tűzoltóparancsnok volt, ő kísért el egyenruhában, amikor a szüleimet álruhába bújtatva kihoztam a gettóból. Sokat segítettek, amikor megérkeztünk. Ott nem is hiányzott semmi. Igaz, hogy nem is nagyon hagytam ott semmit. A szüleim lakásából elvittek egy csomó mindent. Szőnyegeket, matracokat meg képeket is elhurcoltak, de azért maradt, amit nem tudtak elvinni.

A háború után, például 1949-ben, én elmentem volna külföldre, de se a feleségemet, se az édesanyámat nem tudtam volna itt hagyni. Később is lett volna alkalmam, voltam kint többször Bécsben, hívtak is az ismerős barátok. 1962-ben kint voltam Bécsben egy meccsen, és akkor az ismerősöm azt mondta, hogy itt kapsz majd egy jóvátételt, kárpótolják neked azokat, amit elhurcoltak, mindent, és itt majd nyugdíjra is beállítanak. Nem tehettem meg, már 1962-ben két gyerekem volt. Nem hagytam volna itt a feleségemet sem. Én hívtam 1956-ban, de ő se akarta itt hagyni egyedül az anyját. Pedig 1956-ban ott állt a teherautó a kapuban, én már mentem volna, már összecsomagoltam, és csak miattuk nem mentem ki. Az egyik nővérem és a sógorom fogták magukat, és kimentek végső soron Montevideóba.

Az 1940-es években egy úgynevezett „enyhe” szocialista párt híve voltam a szociáldemokratáknál. A bátyám eléggé aktívan politizált a későbbi államelnök Rónai Sándorral együtt [Rónai Sándor (1892–1965) – több minisztérium élén állt 1945–1950 között, majd 1950 és 1952 között az Elnöki Tanács, 1952–1962 között az országgyűlés elnöke volt. – A szerk.]. A bátyám a famegmunkáló üzemben az ottani Szociáldemokrata Pártnak volt az egyik vezető titkára, Rónai ugyanott képviselő. Rónai a felszabadulás után Pestre jött, és előbb kereskedelmi miniszter volt, utána mint köztársasági elnök működött. Miután a fúzió megtörtént, a szociáldemokraták és a szocialisták között [lásd: 1948-ban az MDP megalakulása: Magyar Dolgozók Pártja], akkor én már abbahagytam a politizálást, és feléjük se mentem. 1949 végére már nem is voltam semminek a tagja, és én ragaszkodtam ahhoz, hogy ne pártállás alapján helyezzenek el valami állami vállalathoz. Ha beléptem volna akkor a kommunista pártba, vagy pedig aktívabban dolgoztam volna nekik, akkor megkaphattam volna a Belvárosban is egy textilboltnak a vezetését. Megkérdezték, hogy párttag vagyok-e. Mondom, én nem vagyok párttag, és nem is leszek. Ennyi volt az én pártállásom. Én demokratikus szellemben nevelkedtem, szegény proli családban.

Az 1950-es években még textilüzletem volt, 1952-ig. Még az Anker közben egy társas viszonylatban volt textilüzletem. 1952-ben helyezkedtem el a Zöldértnél. Tehát rögtön, ahogy megszüntették az üzletemet, rögtön be kellett adnom az ipart, nagyon rafináltan az üzlethelyiségemet átadták a Vasedény Vállalatnak. Utasítottak, hogy 30 napon belül hagyjam el a helyiséget, és a készletet ajánljam fel az állami textilvállalatnak [lásd: a kiskereskedelem államosítása].

De addigra már csak olyan ócska, régi áruim voltak, hogy a textilkereskedelem nem fogadta. Azt mondták, vigyem haza, árusítsam ki otthon azokat a szöveteket, selymeket, hálóingeket meg karton kötényeket. Hazavittem, üresen átadtam a helyiséget, ami 40 évig volt üres azután. Ez volt az államosítás.

Elvállaltam egy zöldségboltnak a vezetését. A Dimitrov téren átvettem az ottani bolt vezetését, ahol zöldséggel foglalkoztam, és ott két vagy három eladóm volt. Én összesen három hónapig voltam ott mint vezető, és utána behívtak a kereskedelmi központba, és ott beállítottak áruforgalmi ügyintézőnek. A zöldséges vállalat vezetősége kijött hozzám látogatóba, és addig beszéltek velem, míg el nem csaltak, hogy menjek be a központba dolgozni. A vállalatnál egy-egy ügyintézőnek tizenöt vagy még több bolt is jutott. Mi gondoskodtunk a boltok a rentabilitásáról. A személyzeti ügyeket, az árukészleteket, a leltárokat – ezeket mind mi végeztük el. 12 évig voltam ezen a munkaterületen. Éjszakákat leltároztam, meg egyéb elfoglaltságom volt, utána aztán bevittek egy magasabb állásra, áruforgalmi területi kirendeltségvezetőnek 1960 decemberében. Akkor már én szerveztem Budapest területén a fenyőárusítást karácsonykor, ehhez óriási nagy árusító területeket bérelgettünk.

Én nem éreztem annyira nehéznek a szocializmus éveit. Talán szerencsém is volt, mert elégedett ember voltam azzal, amivel foglalkoztam. Nem mindenkinek volt ilyen önálló munkaköre, ahol osztatlan munkaidőben dolgozhatott nyugdíjazásáig. Ott voltam nyugdíjazásomig, 1979 áprilisáig. Tehát 1952-től 1979-ig. Közben azért voltam szanatóriumban, kórházban is többször, két infarktussal.

A feleségem elvégezte a négy polgárit [lásd: polgári iskola], utána elment varrodába, és ott dolgozgatott. Otthonra is vállalt kötést, mikor már a gyerek megszületett. Utána nem ment még el dolgozni, csak 1956 után, az Úttörő Áruház büférészlegébe felszolgálónak. Később a divatárurészlegen volt, egészen 1976 októberéig. 1976-ban kilépett, és a nyugdíjazását kérte. Leszázalékolták. Egyéb apró betegségei mellett az idegei kivoltak, mert sosem tudta elfogadni az elhurcolt édesapja halálát. 

Mégsem tudtam nagyon beletörődni abba a rendszerbe. Vártam, hogy más legyen, vártam, hogy felszabadulás legyen, hogy megszűnjön a szocializmus, amikor csak akik közel voltak a tűzhöz, azok melegedtek. Én éltem, a családom élt, igyekeztem mindent megadni nekik. A szocializmus jobb volt, mint a fasizmus annak idején. De a kommunizmusban a Rákosi volt rettegett. Nyugatról eléggé kapták a letolásokat, hogy finoman fejezzem ki magam. Mindez nem nagyon használt nekik. Tehát voltak bizonyos enyhítő, új intézkedések, enyhítő törvények, amelyeket már vártak nagyon az emberek.

Még a kommunizmus alatt is el kellett titkolni, hogy valaki zsidó. A hitközség meghirdette, hogy a zsidók pénzt kapnak vagyoni kárpótlásként. Az akkor nagyon nagy összeg, százezer forint lett volna. Azt tervezték, hogy 40 ezer zsidó majd jelentkezik. De nem sokan jelentkeztünk, csak körülbelül 18-19 ezer ember. Féltek jelentkezni, így kimaradtak a juttatásból. Amikor eszméltek, már késő volt. Túl okosok akartak lenni, volt ilyen rengeteg. Én is ismertem nagyon sok ilyent.

Sokan csak inkognitóban jártak zsinagógába. Nem akarták, hogy a munkahelyen megtudják, hogy ők zsidó templomba járnak. Én a lányomat beírattam hébert tanulni, hogy tanulja meg zsidóul olvasni az imakönyvet. Egy nap aztán behívatták a feleségemet az iskolába, és megfenyegették, hogy bajok lesznek, hogyha klerikálisan neveljük a lányt. Volt korábban egy Piros nevű belügyminiszter, aki fasiszta volt, a testvére volt az igazgató [Piros László (1917–?) – 1945–1953 között különböző szakszervezeti és pártmegbízatások után 1953-ban kinevezik az ÁVH élére Péter Gábor utódjaként; 1953–54-ben belügyminiszter-helyettes, 1954–1956-ban belügyminiszter. – A szerk.]. Utána tovább már nem is járt héberre, amit mondjuk, eléggé sajnáltam. Én zsidónak vallottam mindig magamat, és zsidó is vagyok. Nem szégyelltem akkor se megmondani, amikor ténylegesen még sokan titkolták a származásukat. A nagyobb ünnepeken a Dohány utcába és a Rabbiképzőbe jártunk, járunk még ma is. Mi már neológ módon tartottuk meg az Újévet [Ros Hásáná], a Jom Kipurt és akár a Hanukát is. Amikor kellett, gyertyát gyújtottunk [lásd: gyertyagyújtás], ünnepi vacsorákat készítettünk.

Én igazán nem vettem részt szocialista munkában. Lehet, hogy kétszer elmentem úgynevezett népnevelőnek [Az 1950-es években, a „fokozódó osztályharc” idején munkaszüneti napokon népnevelőpárosok járták az országot különböző propagandafeladatokkal: téesz melletti agitáció (még 1958 körül is; bár ők inkább a falujárók voltak), antiklerikális propaganda a vasárnap délelőtti mise után a templom előtt, békekölcsönjegyzés, agitálás gyapottermesztés mellett stb. – A szerk.]. Annak az volt a lényege, hogy nyugtassuk meg a kisiparosokat, nem fogják őket államosítani, csak 10 személyen felül. Elmentem a legelső helyre, kettesben mentünk, rögtön mondták, hogy már államosították őket. Államosították, nem lehetett tiltakozni az ellen.

Az 1950-es években eléggé rossz volt. Dúlt a Rákosi éra. Aljasok voltak a politikusok. Eltették láb alól Nagy Imrét. Akkor ott volt Rajk László belügyminiszter, ráfogták, hogy szövetkezik a különböző ellenállókkal, és fel is akasztották [Lásd: Nagy Imre; Rajk László]. Bizony sokan vannak, akik szenvedtek a Rákosi érában.

Volt egy unokaöcsém, aki Újpesten volt főrabbi, jelenleg pedig Izraelben nyugdíjas főrabbi. Tildy államelnök is jelen volt az avatásán [Tildy Zoltán (1889–1961) – református lelkész, kisgazdapárti politikus (1930–1941 között a Független Kisgazdapárt elnöke volt); miniszterelnök volt 1945–46-ban; köztársasági elnök 1946–48-ban. 1956-ban a Nagy Imre-kormány államminisztereként hatévi börtönbüntetésre ítélték, 1959-ben szabadult, 1989-ben rehabilitálták. – A szerk.]. 1949 elején, amikor megtudta, hogy két órán belül érte jönnek, mert ő a környező országokban, Szlovákiában, Romániában, Csehországban a cionista szervezetnek egy központi szervezője volt, fogta magát, és kiment Izraelbe. Úgyhogy nem volt nagyon kellemes helyzet akkor, amíg a Rákosi uralom volt itt.

Az 1960-as években valamennyire jobb kezdett lenni. 1961-ben már nem volt Rákosi. Azért nemigen tudtunk utazni. Én először 1962-ben mentem ki Bécsbe. Akkor mentem először, rögtön, ahogy lehetett menni. Utána már csak belföldi üdülőkbe jutottam el. Amíg tudtam, mentem különböző helyekre szakszervezeti beutalókkal, mert másra nem volt pénzem. De a szakszervezeti beutalókkal a feleségemmel együtt mentünk, sokszor fürdőszobás lakosztályunk volt Sopronban, és többször is Hajdúszoboszlón, Miskolctapolcán, Hévízen, Siófokon és Mátrafüreden üdülgettünk. Később a gyerekekkel és az unokámmal Balatonföldváron nyaraltunk, ahol van a lányomnak ilyen kis társas üdülőben egy apartmanja. Oda lementünk, és két vagy három hónapot ott voltunk a feleségemmel.

A szocializmusban elég tűrhető lakásban éltünk. A régi lakásunkat elcseréltük. Az a Paulay Ede utcában volt, és ott laktunk 1938-tól 1970-ig. Abba a kétszobás lakásba a régi házban, a harmadik emeletre már nehezen tudtam felmenni. Nem bírtam már a szívemmel. Bementem a Fővárosi Tanácshoz, vittem egy kérvényt. A lakást felajánlottam azzal, hogy a két szoba helyett háromszobásat kérek, mivel az egyik lányom már az orvosi egyetemre jár, és őt a tanulásban mi zavartuk. Mert addig az egyik szobában lakott az anyósom, aki még akkor élt, a másikban meg mi laktunk. Kijöttek, egy héten belül megnézték a lakást, és elfogadták cserébe, és kaptam egy gyönyörű szép lakást, a jelenlegi lakásomat a régi helyett. Én ezt jó cserének tartottam, egy olyan házba, amelyiket eredetileg magának épített a mérnöki kar. Saját részükre építették, és volt vagy húsz garázs, autótároló. Nekem akkor már kellett garázs, mert külföldről a nővéreméktől kaptam egy kocsit, egy kis kocsit, egy Fiat 850-eset, amit a garázsban jobb volt tárolni.

Sokat jártunk moziba is. Máig tudom, miket néztünk meg. Például a „Ben Hur” filmet a feleségemmel láttuk. Volt az Operába is bérletünk. A Fővárosi Operettszínház, a régi Városi Színházban üzemelt akkor, és most is [A Városi Színház, amelyből 1951-ben az Erkel Színház lett, az Operaházhoz tartozott. – A szerk.]. Vettünk éves bérletet a feleségemmel, több éven keresztül. Tíz előadás volt egy ilyen bérletben, és elmentünk a darabokra, majdnem minden olyanra, amelyik érdekelt minket. Végignéztük a „Csárdáskirálynő”-t, a „Hegedűs a háztetőn”-t, a „Bál a Savoyban”-t és az „Egy csók és más semmi”-t. A „Cigánybáró” is nagyon dallamos volt. A Johann Strauss, a Kálmán Imre és a Lehár darabokat is mind nagyon szerettük. A feleségem, szegény, jött, amíg élt, de az utolsó években sajnos nem tudtam vele menni, mert már nem érezte jól magát az utolsó három-négy évben.

A gyerekeim a családban a péntek esti gyertyagyújtást látták legtöbbször. A feleségem szombatonként és ünnepekkor nem főzött, amikor nem volt szabad főzni. Ilyenkor nem is takarítgatott [lásd: szombati munkavégzés tilalma], megtartotta a vallást gyertyagyújtással, imákkal, tradicionális ételek főzésével.  Néha elmentünk a templomba. A feleségem ritkábban jött el, én viszont most is minden nagy ünnepen imádkozom a templomban. A karácsonyt, húsvétot nem tartottuk meg. Ünnepekkor csináltunk bejglit, például karácsonykor is, de nem azért, mert ünnep volt, hanem szerettük a süteményt.

A családtagjaim, anyám és az előbb említett Anci testvérem is Budapesten, az ortodox temetőben vannak eltemetve. Egyik bátyám, Zoli a Kozma utcai neológ zsidó temetőben nyugszik. A másik bátyámat, Miklóst, aki a katonaság miatt kint volt Arhangelszkben szovjet hadifogolyként, a bajtársai temettették el a Farkasréti temetőbe. Két nővéremet, Lilit és Bözsit Izraelben temették el, a sógoraimmal együtt. A testvéreimmel mindig tartottuk a kapcsolatot.

Mindig is figyeltem a híreket. A Szabad Európa Rádiót és az angol rádiót figyeltük [A BBC magyar nyelvű adása 1939-ben indult. – A szerk.], amikor tudtuk. Az Amerika Hangja úgy jött, mintha Pesten lenne. A németek zavartak minden állomást, mégis tudtuk fogni, főleg Angliát, ez még a háború alatt volt. Sok mindent megtudtunk a magyar hírekből is, elég gyakran tájékoztattak minket a háború állásáról. A szocializmus idejében is tudtuk fogni a Szabad Európát, így informálódtunk a világról. A nyugati rokonokkal rendszerint tartottuk a kapcsolatot, és miután már lehetett, majdnem minden évben jött valaki.

Úgy alakult, hogy az egyik lányom, Zsuzsanna már úgy indult, hogy a kereskedelemben gépíró, gyorsíró és egyéb adminisztratív feladatokat tanult, és nem volt nagy óhaja, hogy a megszokott időben iskolába járjon. Majd később, mikor már megjött az esze, akkor már leérettségizett, sőt még a főiskolát is elvégezte, amikor már a vállalatnál kötelezték erre. Ő, az idősebbik lányom most is titkárként dolgozik egy iskolaigazgató mellett.

A másik lányom pedig már négyéves kora óta mindig emlegette, hogy ő bizony orvos lesz. Még selypítve, mikor alig tudott még beszélni, ő már orvos akart lenni. Amikor Siófokon nyaraltunk egyszer régen, egy döglött békát meglátott, és haza akarta vinni, hogy felboncolja. Kitűnő tanuló volt, egy négyese se volt. Úgy is érettségizett, majd elvégezte az orvosi egyetemet. 6 évig volt a Szent István Kórházban alorvosként. Ott szerezte meg a szakvizsgát. Sőt, még bejárt segíteni a kórházakba, és vállalt a mentőknél is állást az egyetem alatt.

Az idősebbik lányomnak van három fia: egy 36 éves és egy 26 éves ikerpár. A férjével együtt laknak, egy utcával feljebb, mint ahol mi lakunk. A másik lányom szintén itt lakik most ebben a házban, ahol én lakom. Annak van egy lánya, aki 16 éves kislányként Texasban kapott egyéves ösztöndíjat. Ott zsidó családnál lakott, tőlük igen sokat tanult a zsidóságról. Mikor hazajött, akkor beiratkozott a jogi egyetemre.

Hát, én szomorúan veszem azt a dolgot, hogy nem tudnak békés, nyugodt izraeli államot csinálni. Én azt gondoltam, hogy ott már, ha önállóan megkapták az angoloktól azt a részt, akkor úgy csinálják meg, hogy egy fix részt megkapnak az egyik oldalon az Izrael államnak, és másik oldalon Palesztinát kellett volna létesíteni [lásd: Izrael Állam megalakulása]. De ez nem jött létre, ami már egy tragédia volt. Emlékszem az izraeli két háborúra is [Valószínűleg egyrészt a hatnapos háborúra gondol, másrészt az 1973-as arab-izraeli háborúra. – A szerk.] Hallottam minden lépésről, minden ténykedésről. Később mindenről olvastam is, amikor megkaptam az eredeti könyvet, ami a hétnapos háborúról szólt. Szó szerint kétszer is elolvastam. A Szabad Európa Rádió meg az angol rádió meg az Amerika Hangja minden szót közölt, és olyan örömünk volt, amikor jó híreket kaptunk. A magyarok szemetek voltak akkor, nem lehetett barátkozni a zsidó állammal. Meg is szakadt a követségi kapcsolat a magyarokkal abban az időben [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.]. Most is aggódom Izraelért. Mert bár a nővéreim már elhunytak, van még egy unokaöcsém ott a családjával.

Én végül sosem vándoroltam ki, Izraelbe sem. Abban az időben, amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor gondolkodtam rajta, de mindig voltak olyan akadályok, ami miatt nem tudtam ezt megoldani. Nem tudtam kivinni az anyámat, nem tudta volna a feleségem se kivinni az anyját. Amúgy se tudtam volna mit kezdeni két anyával, két családdal, nem tudtam volna magunkat máshol beindítani.

Először 1992-ben vagy 1993-ban voltam kint, Anci nővéremmel. A feleségemmel készültem, megvolt minden repülőjegy, minden szoba, szálloda, gyönyörű utunk volt tervezve. Feleségem az utolsó nap, mielőtt elindultunk volna, délután 3 órakor eltörte a lábát. Igen súlyos beteg volt. A piacon elesett, hazatelefonált, és abban a pillanatban rohantam, taxival bevittem a rendelőintézetbe. Szegény nővérem, utolsó évében gondolta, hogy talán most még egyszer sikerül Izraelbe eljutnia, és egyedül nem akart menni. Fizette mindkettőnknek az utat, oda-vissza mindent a világon. A másik, kint élő Lili nővérem vette igénybe a feleségemnek a szállodáját meg az étkezését. Mindent végignéztünk, mindent a világon Eilattól Karmielig, ötszáz kilométer hosszan mindent bejártunk, a Negev sivatagot, egyszóval, csodás helyeket.

A nyugati rokonokkal rendszerint tartottuk a kapcsolatot, mert azok jöttek ide, majdnem minden évben jött valaki. Leveleztünk, és jöttek ide, azonkívül nyílt titok nem volt, írtak mindent. Az „Új Élet” című itthoni újságban is megírtak sok mindent a zsidóság sorsáról.

Nekem az volt a feladatom 1989 után, hogy amit elkoboztak tőlem, azért próbáltam kárpótlást szerezni. Még a mai napig – ez már 60 éve – a kirabolt lakásom miatt és az elvitt vadonatúj motorkerékpáromra egy fityinget se kaptam.

Az „Új Élet”-et olvasom minden alkalommal, szigorúan minden héten. Minden hónapban megjelenik kétszer, 15-én és elsején. Minden hónapban, és eléggé summás összeget, 90 forintot fizetek. Nem mondom, hogy sajnálom, mert azért zsidó tárgyú témákról nagyon hasznosakat írnak, épp most mondtam az unokámnak, hogy érdemes elolvasni, vannak benne nagyon szép írások is. Nagyon örülök, hogy újjáéled itthon a zsidó élet. Én ott voltam a zsidó állam ötvenéves jubileumán az Erzsébet téren, 1998-ban. Tartottak táncbemutatót, meg zászlókat osztogattak, hoztam is magamnak, a lakásomban van kettő is.

Sajnos a feleségem, Éva 2002-ben rákban halt meg. 78 éves volt, majdnem megérte a 60. házassági évfordulónkat. A Kozma utcai neológ temetőben látogatom a sírját.

Anyagilag is, megmondom őszintén, nagyon becsülöm a zsidó alapítványokat. Én rokkant vagyok, és csontritkulásom van, bizony elég drága gyógyszereket kell szednem. Én hiába vagyok kedvezményes, gyógyszert kapok ingyenesen az önkormányzattól, de most a hitközségtől is kapok, még taxicsekket is. Azokat a gyógyszereket, amik nagyon drágák, azt megvettem ottan, és használt. Bizony nem kevés a kis nyugdíjamhoz képest, nekem az igen jól jött. Remélem, hogy most továbbra is fognak adni. Én már a 86. évemet taposom, az a helyzet, hogy nem nagyon tudnék sorolni olyan sok ilyen idős embert, aki életben van.

Ami a hazai életet illeti, én ezt nem tudom felmérni, hogy melyik oldalon van demokrácia. Most azt mondják, a jobboldali a demokrataság, vagy pedig a baloldali? Megmondom őszintén, talán a középúton vannak. Remélem, reménykedek ám, amíg élek, hogy minden még jobban fog menni, és remélem, hogy itt a zsidóságnak még tudnak majd támogatást adni, akik arra vannak szorulva. A szegényeknek, akik ténylegesen nagyon rá vannak szorulva, azoknak most is adnak nyilván, öltönyöket meg mindent hordanak be a zsidó hitközségbe nagyon sokan. Az a helyzet, hogyha valaki oda bemegy, nem kell attól tartani, hogy azok hagyják rongyosan járni. Zsidó koldus nem hiszem, hogy van most Magyarországon. De nem is kell hogy legyen.

Reménykedek, hogy minden jobban fog menni, és hogy itt, Magyarországon van a zsidóságnak még jövője. Nekem négy unokám és több dédunokám is van, hátha élhetnek szabadon, zsidóként Magyarországon.

J.D.
Budapest
Hungary
Interviewed by: dr. Anita Marton
Interview date: February-March 2004

This grey, elderly man keeps his wooden cane beside him even when sitting. As he says, his daily walk keeps him somewhat agile. In the same way, he insists upon his old-fashioned grayish suit, and his gold engraved signet ring, made by his long-dead father-in-law. In general, he speaks of the past in a merry way, but when speaking of poverty, the work service and his dead wife, his gaze will cloud from time to time behind his wire-frame glasses.

Growing up
During the war
Post-war
Glossary

Growing up

I  know practically nothing about my grandparents, I never met one of them. As a matter of fact, I don’t even recall their names. What I do remember from conversations of my parents, that my mother’s father was a rabbi in Goncruszka, but since there were no job opportunities for him after 1922, he emigrated to New York. My paternal grandparents were quite religious. My uncle was a butcher who dealt with koser meat products, and earned quite a good income. The profits from his fifteen hold [one hold=0.52 hectares, or 1.42 english acres]
of vineyards in Tolcsva, covered the money necessary to take care of our family.

My father, Samuel, was born in Tolcsva in 1970. My mother, Rebeka was born in Goncruszka in 1875. Poverty brought both of them to Satoraljaujhely in their youth, where they tried to find happiness. My mother was taken in by her Aunt, and raised her. My mother had a sister, whose name was Roza. She had two sons and two daughters, who were all very religious. They lived in a religious place, in the orthodox Felvidek [Upper Lands], in Beregszasz.

My mother and father spoke Hungarian and Tot, and of course, Yiddish, mainly, so that us kids wouldn’t understand them. When they got married, my father worked as a market merchant. He took bolts and bolts of canvas, ‘angin’ [thick woven cotton canvas, which was used to may pillowcases and down comforters.] and textiles to the village markets. He rented a dray wagon, and he went with it nearly every day to different markets, and tried to support his family that way. My father had a greying beard, if he had to, he just shaved with Razol [a corrosive liquid which was used instead of shaving – rubbed on a beard, the whiskers could be wiped off with a towel. It was used by those orthodox Jews who wished to rid themselves of their beard, yet would not break the traditional ban against touching a man’s face with a blade or razor.] My mother went to in ‘sajtli’ [Yiddish: ‘sheytl’ for wig]. She had to shave her head to wear the sheytl. She finished only four years of grammar school, she couldn’t have done more anyway, since there was only one school in Goncruszka. They probably met through my uncle, their marriage came together from mutual sympathy.

Both of them were of medium build, they were fair-skinned. My mother had to have her teeth done quite early. She went to Satoraljaujhely to the best dentists. Despite the great poverty, they dressed very properly, they were always well-groomed and clean. When my father went to market, he dressed differently. He had a special fur coat and boots that he went to market in.

We lived so bitterly that when my father couldn’t finish the markets by himself, he took our mother with him. At these times, they left the children with the cleaning woman, who looked after us. Aunt Mari, our Christian maid got board like a family member, she didn’t work for money.

My father died in Szarvas in the spring of 1945. After hiding in Budapest, liberated, we went to the countryside for a few weeks to avoid starvation. He’d had a lung infection for weeks by that time, he looked like a living skeleton. He got penicillin and streptomyacin also, which was harder for them to get for him [Mass-production of penicillin started in the United States in 1940, but streptomyacin was not used in pharmacology at that time.] Sadly, he couldn’t be saved, and he died at the age of seventy-five. My mother died at home, in the Budapest apartment on August 12, 1949. She got an infected appendicitis, and though she got better with daily visits to the doctor and from the effects of treatment, at the age of seventy-one, her heart couldn’t take it anymore. Each in different cities, but we buried both our parents with full funeral rites in orthodox cemeteries.

There were twelve of us siblings, five sons and seven daughters. As I heard from my parents, my oldest sibling was called Pirike, I believe she was born around 1898. She died young from consumption. She was followed by Imre in 1900, who was the only one of us who graduated. He became a bank clerk, a good job in Satoraljaujhely, but he got sick. He had diphtheria or some similar disease, the poor guy passed away in the hospital at the age of twenty-four. They brought his corpse home because according to Jewish tradition his relatives have to take him for burial from his home. I was running around as a child, and remember that they took him from the house.

My next sibling was Rozsika. If I recall correctly, she was born in 1902. She didn’t work. She had two children. She raised them at home. Then came Ilonka in 1904. She became a bookkeeper, she married a teacher from Kispest [now a suburb of south Budapest]. They always played with me at their house, in their apartment. She died in childbirth, I don’t know the date. After her, came my older brother Zoltan in 1906, Miklos in 1910, Lili in 1917 and Lajcsika [from Lajos] around 1918. In the years between, my older sisters Sari [from Sarolta, in 1915], Bozsi [from Erzsebet = Elizabeth, in 1913] and Anci [from Anna, in 1908] were born, then after them, I came on April 24, 1919, the last living sibling of the many children.

My sisters Bozsi and Sari made aliya in 1934 or 1935. Before that, they’d learned all kinds of agricultural work in a Zionist organisation on the Enying waste [Hakhsarah] 1. There they met their husbands. They came back to Hungary in 1938, because they didn’t find what they’d counted on there, they couldn’t make a living. They were here for a year and a half or two years, until they were sent ship’s passage from America, from Montevideo [Capitol of Uraguay]. Later Lili also followed them with her husband and her child, Judit. In the end, they ended up in Israel anyway, many years later. Bozsi didn’t have children, she went to Israel eventually, where she died in the 1990s. Sari was probably lost to cancer in Montevideo. One of her sons is still living, somewhere in Karmiel, in Israel. Lili’s and Sari’s children keep in touch, there are grandchildren everywhere.

My older brothers Miklos and Zoli [from Zoltan] stayed here in Hungary. Zoli was deported to Mauthausen. When he came back, he married, and continued working in his trade. He was  a furniture maker, he did very fine woodwork. He really respected the Social Democratic party at the time, and he was an activist. He never had children. My other older brother, Miklos was a textile merchant. He studied the fashion trade later, and then taught himself to become a window dresser. He could stand exhausting work, because he’d been a work serviceman in Arkhangelsk [According to estimates, the number of Jewish work servicemen who fell prisoner to the Soviets (including those who deserted their units to escape inhumane treatment, or the majority, who were captured after the Red Army broke through at Voronezh in 1943) ranged between 20-30 thousand people.] [Forced labor] 2. He ended up there, froze for five years, and got used to the worst conditions. On returning home, he also got married, but I don’t know much about his daughter. He lived very long, he also probably had cancer, or died of old age.

One of my older sisters, Anci sewed the prettiest. She never had children. She probably kept the religion the best. She lived on Szechenyi Street in Budapest, and died at the age of eighty-seven. After her husband’s death, I was her guardian, I got her into the Jewish hospital. She laid there for a couple months because she had an accident, she broke her hip joint. Unfortunately, she never recovered from it.

When we were kids in Satoraljaujhely, the total population was about 11 thousand, more than 5000 of them were Jews. [According to the 1910 census, the total population of Satoraljaujhely was 20, 000 with 5730 Jews among them.] They didn’t live altogether, like at 6 Grof Somogyi Ilona Street, in our street, there weren’t any other Jews there besides us. But the Jewish shops were all together expressly in one area. The Jews didn’t go to the outer areas to live anyway, they mainly lived downtown. At the time, there weren’t really any buses or other transportation. They took care of things with dray wagons, but not every family could allow themselves this.

There was a big Neolog [Neolog Jewry] 3 community, an Orthodox community and a Hassid one. There were three big temples: the Neolog temple, not far away was an Orthodox one and on the other side of the city was where the Sephardic Jews went in white stockings, kaftans, and in ‘shtreyml’ [Hasidim]. There were prayer-houses as well. I mainly went to one of them to pray. The rich leather merchant family who lived nearby, the Schonfelds, had their own prayer house, with the Tora. They prayed everyday. We belonged to the Orthodox religious community.

Elementary was a Jewish school with Jewish teachers. In fact, the Civil school 4, where I went later [in Miskolc, there was a Jewish Civil Boys School] was a Jewish school as well, we only had Jewish teachers. Once Kuno Klebelsberg, the Cultural Minister at the time came for a visit [Kuno Klebelsberg (1875-1932): the religion and education minister in the Bethlen government from 1922-1931. He developed a wide range of educational reforms.] He visited the orthodox school, and the teacher called me up to write on the blackboard, ‘Lajos Kossuth’. He was curious about my orthography, my cursive writing. I jumped right up, walked over bravely, and like an old writing expert, I completed the task the the minister gentleman had asked of me. I remember he had the striped, standard minister lustrine pants on, with a simple black coat.

On the river bank all the children got a little area, which they fenced in for themselves. We raised lettuce, radishes, onions and they sold them. This way they could raise a lot of money for the school. There was discipline, but everything was so friendly, like in a big family.

From the age of four I had to study in the cheder. I learned Hebrew a lot sooner than Hungarian. They didn’t want to start me on reading Hungarian, they said, because they didn’t want me to get ahead of the rest of the school. I had a religious brother-in-law as my first teacher. First I studied the Gemara, after that we did a few words of the Rashi and Rambam. We learned the weekly sidra every week, and the perek in the summer [That is the ‘Ethics of the Fathers’, (sometimes called the Pirke Avot)]. In our family, we held all of the Jewish holidays. At Passover we ate matzah, we needed thirty kilos [66 lbs.] for our large family. We got this free, however, from the religious community. On Saturday afternoons we had such gatherings where we sang.

My father had a permanent seat in the synagogue, and I had my place next to him at every prayer service every day, but every Saturday and on holidays, too. I was raised in this kind of family, I couldn’t have imagined that any other kind of family existed. Independent of this, in one of the buildings where we lived, there weren’t only Jews. We made friends there, also, because in Satoraljaujhely, the Jews then were highly-esteemed people. Everything seemed so natural. Like at Purim, the whole city dressed in carnival clothing. They went up and down the streets in wagons, and danced, too. If I took ‘slachmones’ [food present given to friends and relatives on Purim] to the relatives, I got such a good tip, that I was really happy because of it. I was already collecting my crowns, when I was a child. There were still crowns[korona] then, but then they changed them to pengo. I distinctly remember they gave you one pengo for 500 korona, which was big money then. [From January 1, 1927 the korona  was changed to the pengo, at a rate of 12,500 paper korona to one pengo.]

The mikveh was far, but you could go with the pans to the Rongyva creek to ‘tajvliz’ them. [from Yiddish:  new pans were dipped in natural rainwater, rivers or wells which was a kind of blessing.] My brother-in-law who was very religious, never bathed at home. We just went out to the Rongyva. It was quite deep, and he took me with him, and bathed a number of times each summer when we went to bathe in river water. For the Passover holiday, we took out a completely different set of dishes, than usual. We cleaned the apartment all day. My father always collected the crumbs, and I went with him to help.

My bar mitzvah was very elegant. The instructors prepared us, the Jewish teachers. I got a beautiful present with my name on it: a book, with a Hungarian translation and a small gold ring, too. It was very thin, but it made me happy because it was so pretty, and I showed it proudly to everyone. It’s such a beautiful experience to think back on my Jewish past like this, that I can’t imagine something more beautiful.

The characteristic jewish occupation was merchant. Aside from shoe and textile merchants, greengrocers, they opened pastry shops. There was a great kosher pastry shop – they sent one of my sisters there to live and work, because there were a lot of us at home. A master pastry chef came from the Schwarcz family shop in Budapest, who taught my older sister [how to make] the most specialized cakes. When they later emigrated to Montevideo, and earned a lot with a pastry shop she opened there.

Every morning I went into grammar school, my sister was along the way. I went in to the pastry shop, and she gave me a ‘kremes’ [creme pastry] every morning, the delicious end pieces. It was truly delicious, I took them for snacktime, and some of the other kids even got some. I could give some to my friends, too. These memories seem insignificant, but to a child for whom it was a luxury just to get one egg at home…

At our house, we only had ‘rantott’ [roux] soup for breakfast. Now and again, there was butter for bread. We got meat quite often, because my godfather (sic?) strove to give us these kinds of food. He sent over nice pieces of meat, ground meat, which my mother soaked according to kosher tradition before she cooked it. There were delicious meat soups, and whipped potatoes, bean soup, but we ate cornmeal a lot. Sometimes we bought a goose, and we ate every morsel of it. We put crackling bits on the top of the cornmeal, that would be lunch. When my mother sliced up the liver, she’d put the little pieces on top of the meal, that would also be a lunch. On Saturdays, after temple, my father and I brought home the chulent from the baker’s that my mother had prepared on Friday. They kept it warm there. We took it straight home from the oven. Until lunch was served, we stayed tucked it into bed, and it stayed deliciously warm. So we weren’t unsatisfied with lunch, we were satisfied with what we got.

My father had distant relatives, the Szekacs’s. They took on the management post in Nyirbaja. Szekacs, who was the overseer of a 3000 acre estate, married a girl relative. They built their own temple in Nyirbaja. This uncle Szekacs also supported the area Jews in Nyirbaja, in fact, at the age of ninety-three he took on the money collection for the congregation. Mrs Szekacs came to visit us for many years. Every year they sent us poor Jewish relatives a sack of flour and a sack of potatoes. They sent delicious Nyirbaja Gulbaba potatoes, and that was a very big help.

We had a sidewalk on our street. It was a so-called ‘representative’ street, because the parochial was there, the Catholic church’s office, and it was a developed section which led to the so-called ‘Magashegy’ [Hungarian: high mountain]. A lot of people went to Magashegy, the peak was called, ‘Hecske’. Occasionally they harassed the payes Jews there, but just the bad kids did. They never did anything, just chased them a little as a prank.

The house we lived in was a three-room house. The owner lived in one part, we got two rooms. We had electricity and running water. In our big kitchen, we had a drain too, and next to the drain was a lead-coated bathtub, seperated by a curtain. Well, you could bath quite often, they heated up water, there was a stove, and a ‘sparhelt’ [pot-bellied stove], of course. My parents warmed up the water in big tin pans. Occasionally, two or three of the girls would bath one after another, with the appropriate kosher soap.

There was an earthenware oven in the kitchen that you could bake bread with. We had two large rooms, and the kitchen, of course. Somebody slept in every room. I slept with my mother for a long time, head to toe. They were still copper beds, not the modern ones of today. The heater was an iron stove, we generally heated with wood and stumps. Later we warmed the two rooms with a more modern Zafir stove. We had a whole little courtyard, and there were windows on the street and the courtyard. The room’s furnishings old-fashioned, poor furniture pieces. In the courtyard, there was a cement storage place, the owner, Weber, was a building materials merchant.

The American relative sent packages one or two times every year, worn out clothes and things they didn’t use anymore. We had to apply for customs exemption for the package at the customs office. Three of my siblings could sew – they sewed things for themselves from the packages, and pants for me and a little vest. So we had these kind of clothing opportunities, because poverty didn’t allow them to buy us any other clothing items.

The girls worked day and night. They took on hemming of aprons, first by hand, then they got together enough for a Singer machine, and the machine clanked night and day. They paid 20 filler [100 filler=1 pengo] for working one apron. My father and mother could do very little work by the end, they were so sick and old. Possibilities of making a living were tight. I had altogether one pair of shoes, and if my soles were ragged, then that night I went to the shoemaker, he was called Jeno Laufer, and I waited in his little workshop while he re-soled my shoes. I could only by myself shoes once, a pair of sandals, when I was already an apprentice. That was really hard for me to convince myself about, because my feet were always sore.

We knew well that many times my father was unable to pay. At such times, he would get stock on consignment so he could go to the markets, because he couldn’t pay for the stock from his own money. Occasionally, he took me with him. I didn’t go to school that day, and if he felt bad, I even accompanied him to the market. We went by horse-drawn wagon, we put up a tent in Forroencs, Cigand, Putnok.[small towns] Our textile stock was covered in sacks in the back of the wagon. We had to be careful, because the Romanian gypsies [Roma] climbed up under the wagon on the way and wanted to cut off the sacks. I remember one time they even wanted to attack us, but I scared them off with a big stick. These are the kind of little episodes, that you can’t forget about. I was about ten or eleven, then.

My mother had the kind of books that I really liked, like ‘The Two Prisoners’ [novel by Lajos Zilahy]. My godfather and godmother (sic) came over to our house every evening to have us read to them. They were illiterate, they couldn’t read. I sat in my mother’s lap, and listened to every word. Then there was the trial of Captain Dreyfus [Dreyfus case: In French espionage  fears of 1894, Alfred Dreyfus, an officer of Jewish descent was accused of espionage on anti-semitic grounds and was sentenced to life imprisonment. There were immediate doubts in connection with the evidence. Zola called for the revisition of  the case in an open letter, which the right-wing nationalist Catholic and military circles officially rejected on the grounds of state interest and the protection of the prestige of the army. In the end, Dreyfus was rehabilitated in 1906, got a military honor and finished his career as a lieutenant colonel.]

We got [a subscription to] the ‘Nepszava’ [Hungarian: ‘Word of the People’] until it was banned because of the article by Arpad Szakasits in the 1942 Christmas issue. We got the article from somewhere, one Jew gladly filled in the other about what he read that wasn’t approved of. I get the ‘Nepszava’ to this day. [Published since 1880, as the successor to the Munkas-Heti Kronika (Worker’s Weekly Chronicle). It was the organ of the Hungarian worker’s movement, the MSZDP (Hungarian Social Democratic Party) paper. At the time of the Second World War, under the direction of Arpad Szakasits, it became an anti-fascist forum and was banned during the German occupation. There were two famous Christmas issues: one published on December 26, 1941 titled ‘Merleg’ (‘Balance’), in which the writings in the spirit of solidarity against fascism of respected civil politicians, writers and artists (Gyula Szekfu, Endre Bajcsy-Zsilinsky, Zsigmond Moricz, Marcell Benedek… etc.) were printed beside the writings of leftwing social democrats and Communists. The second came out on December 25, 1942 titled ‘A holnap Magyarorszaga fele’ (‘Towards Tomorrow’s Hungary’) and contained writings of Endre Bajcsy-Zsilinsky, Zsigmond Moricz, Albert Szent-Gyorgyi, Gyula Szekfu, Miklos Krenner (Spectator), Arpad Szakasits among others.]

In Satoraljaujhely, we mostly made friends with other kids in school. The son of Majdhelsz the tailor didn’t live far from us. He and I and a little girl played tag together and all kinds of ball games. Boske Schonfeld was her name, they said she was my betrothed. The Schwartz family was still there in Satoraljaujhely, as well as the Schach family and the Habermann family, who were very rich exotic fruit merchants. The Gross family, who were tailors also lived nearby. One of their boys married one of my sisters. We didn’t just get along with the Jews. Later, when we’d already moved to Miskolc, we lived next to a brushmaker, who wasn’t Jewish. He had a son the same age as me. Many times I went with him to their vineyard. We played football, and later we rode our bikes on Buza Square.

The political atmosphere in Satoraljaujhely was still quiet between 1925 and 1930, there was nothing special to be heard. I know my father knew all the local soldiers because he was a red soldier. He completed his duty in the train station in the city. Since he had so many children, they didn’t send him anywhere else. He had eleven children by that time, and everybody in command treated him with very much respect, they strove to place him advantageously. Just as one example, when there was a ban on alcohol, on the occasion of my circumcision, the soldiers at command allowed us to offer alcohol to our guests. When I was conscripted into the work service in 1940, and I was sick during work service,  I had bronchitis, I asked to be pensioned off [medically discharged], or that they exempt me from work service. The colonel there, he was the head of the committee and he recognized my name and me, too. This colonel was well over seventy years old in 1940. Before [I came to] him they’d kicked me out, they didn’t want to pension me off. I went the second time, and I was scared that they’d kick me out again, and they won’t discharge me. Then this colonel says, ‘Are you the son of Mister D. from Satoraljaujhely?’ I said, yes, that’s me. He told me to relax, he’d discharge me. He saved my life, because the others were sent out to the Ukraine [This event must have occurred in 1941 or later]. That was an eternally memorable event. It can be explicitly called a holy miracle.

In 1930, the whole family moved to Miskolc because of the poverty. They hoped that from there, my father could earn more, market better, and this way making a living would be easier. We were able to stay in our first apartment for only six months, we couldn’t pay the rent once in six months. During the six months, we just put it off, and put it off, and in the end, they let us go on the whole thing. Then we went to a much cheaper apartment. That also had two rooms, and there was veranda, the girls worked there. There was a proper courtyard, where the children could play, and we held get-togethers. Once my parents were cooking jam and we stirred the jam all night long. We held every holiday longer, and we went to the Kazinczy Street orthodox synagogue there.

I often went with my siblings to the Avas peak, and we walked over to Gorombolytapolca, which is now known by everybody as Miskolctapolca. It was a beautiful spa then as well, thought it wasn’t as well-developed. On Saturday or Sunday many of my siblings and I relaxed there. We sat in the ice-cream shop in Gorombolytapolca where the bus went went out at that time, too. The printer’s union had two billiard rooms, and we could go in there easily anytime. It was really good, we played for a candy bar or something like that. I went to the cinema a lot, and saw every film and every play in the theater.

During the war

Hitler’s rise to power touched me in Miskolc. I already felt the troubled times in Miskolc. The ‘turulmadaras’[The Turul Comrade Society formed in fall of 1919. One of the most popular and most powerful university comrade associations, it’s members were law, medicine and humanities students. In reprisal for the abolition of the numerus clausus in 1927 which had banned Jews from university studies, they organized beatings of Jews on campuses (then effected the introduction of the ‘numerus nullus’ in 1941.] men were already in Miskolc. Later, during the time of the Gombos government, the anti-semitism became quite big. Then the politicians came in a row during the ministerial period of Imredy, then in the time of Daranyi, also. Minister Kallay was the most friendly [Bela Imredy was financial minister from 1932-1935, and prime minister from 1938-1939. Kalman Daranyi was prime minister from 1936-1938. Miklos Kallay was prime minister from 1942-1944.]

There was great alarm when Hitler was elected, and the winds of Fascism were blowing. We heard the German soldiers marching on the radio, since there was no television yet. And later in the cinema, you could see those German events. In 1938, they brought in the really big Jewish laws [Anti-Jewish laws in Hungary] 5.

I was working as a free young assistant then, first in the shop of a Jewish couple named Salgo, then for the Quitt Lipot textile company. My father didn’t have enough money to teach me a trade. I most would have liked to be an automechanic or dental technician, I looked into these two trades for myself. In the end, I went off to be a men’s wear student in Miskolc [commerce schools], at one of the most elegant shops, where you could really learn intelligent commercial services. You had to respect the customers then, and really handle them. I was there until I finished my student years. Then I got a letter of freedom from my boss, in which he allowed me to finish earlier than the required three years. He said that I could easily start my career, and he’d gladly hire me if I stayed with him. Later, I did something else anyway. I had a really small position, I had to invoice the stock from the so-called heavy boys, I did the money collecting. It was the kind of position that I didn’t do for the salary, but just for the little extra I got after I invoiced for the Quitt company in Miskolc. Later, in Pest I worked with textiles from my own energy, whatever I could, they called this ‘honalj-kereskedelem’ [Hungarian: ‘armpit merchandising’]. I sold bolts of textiles directly to sewing workshops and stores. I somehow got an industrial license out of that in 1942.

In May of 1936, the whole family had moved up to Budapest, to Paulay Ede Street to a rented apartment. My brother and my sister also came up to Pest, and settled here. The girls were seamstresses, my brother was a commerce assistant [Most likely this was his youngest older brother, Miklos]. They were the predecessors, and that’s how I got from Miskolc to Pest also. In Pest, we continued to attend synagogue, we belonged to the one in Vasvari Pal Street.

In 1941-1942, word spread to Pest that they executed Polish Jews in Poland. We heard that they made them dig ditches and shot them into them. I went in a social circle where textile people and goldsmiths got together, and there were a lot of Polish Jews there. Not to mention, that I worked with Polish prisoners during work service. The Poles knew Hungarian already. They’d been here for a long time at a manor estate next to Vac where they did farm work. They had to bend over all day long, pruning plants, then afterwards they cobbed cabbages with a machine. Twelve-hour shifts a day, sometime by day, sometimes by night.

When they collected the Poles [Kamenetz-Podolsk Massacre] 6, my father was taken in by the authorities as a Polish Jew. Somebody reported his address to them, perhaps a neighbor or somehow they got his address. Because of that, I had to make a lot of arrangements to get a birth certificate approved by the rabbis for my father, and proof that he was a Hungarian citizen. Then we went back and forth to the KEOKH [National Central Alien Control Office] 7 until everything got settled. The KEOKH then was in the present day Economics university building. I had very big help in Budapest from Dr. Ferenc Godmar, who was the Budapest Vice-chief of Police. That’s how come they didn’t take my father away.

In Pest, as well as Miskolc, I always got out to the cinema. I could buy a reduced ticket for the 10 o’clock evening show, and a discount lunch in the shops. For 3 filler, you got a salted crescent roll, full of salami. You could get into the theater cheaply, when the play had already started. There were really famous actors playing in Miskolc, who later came to Pest. I don’t want to list them all, but like Maria Mezey and Laszlo Misoga. When we wandered around the foyer, we peeked in and grabbed the director, “Please let us in, somebody has to clap, too!” I saw almost all the plays like this. I personally remember one explicitly Jewish themed show, about a Jew who is about to get married, but he’s terribly scared of girls, poor guy.

I was a workserviceman two times. In 1939, they called me in to be a real soldier, but the Jewish laws at that time said I wasn’t allowed to be. They deployed me in Szentendre [15 miles north of Budapest]. Then they put us out in a village called Izbeg, a few kilometers from Szentendre. We stayed around there for a short while, then they took us down to Pomaz, where we had training. They made us do various light physical exercises, like they were holding a military training or other training. They gave us injections, innoculations against measles, and took us away from there. Our first trip was to Szinervaralja, the Romanian name is Regensheine [sic – the Romanian name then and now is Seini]. We slept on the floor of a mountainside wine-pressing building. We didn’t have straw, but a kind of hay. At night the bedbugs jump over our heads in our quarters, but we could take that because they didn’t put us in a luxury hotel. We stayed there for a long time, took us out everyday to work. We had the kind of tasks which were truly life-threatening. The Romanians built a so-called ‘Karolyi line.]. They were steel-reinforced bunkers, and they were blown up when the transylvanian part was re-annexed to Hungary [Second Vienna Decision] 8.

They employed us in the blowing up of these bunkers. The exploded materials had to be carried out to the road. They were making road slabs out of these reinforced concrete [pieces] and filling them with necessary materials. The Szamos [-river; a branch of the Tisza]  flowed by there. They built roads leading to the river and we carried the foundation slabs over there. We were there for a couple weeks or months in that place. Those who came later were put in traincars after the road was finished. They took us on all the way down to Beszterce. We didn’t live in Beszterce but in a place called Sajomagyarasi[Sajomagyaros], and there we did ballasting work on the railway. Well it was comfortable work, but it was still the work service. It wasn’t a luxury place.  Here we were quartered in the peasant houses, the people gave us places in their front room or big room. They ordered us away from there. Christmas came. Those who weren’t obligated to serve in the army, but worked with us were discharged in the end of 1940, around December 10. We got marching orders that since we were really soldiers, and  had to fulfill our service, they sent us to Hodmezovasarhely. During the work service I corresponded with my family. The mail came. In Hungary, at the time, it came properly once everyweek.

I kind of turned of during the march to Hodmezovasarhely, or rather, I went home. Though I didn’t have permission, I allowed myself to take off for a week’s leave, and afterwards I went to report in. They reprimanded me that I wasn’t allowed to do that. There were about six hundred of us in Hodmezovasarhely. Every evening and night, they sent us up to do exersizes. They dressed us in warm clothes, we put on everything we had. We had to put on boots and all our clothes. We had to do these drills on the icy square or in the soccer field next to us, very often into the hours of the night. Because there they didn’t differentiate between night and day. When an unexpected alarm drill was ordered, you had to jump up and go.

Unfortunately, I got sick during it, and asked to be put in the sick room. There were two or three of us in the sick room who had bronchial colds. I got really bad bronchitis, and they tried to treat me for weeks. They sent me into the Szeged hospital, where they said that I should rest and I would recover. I still felt sick. I was tired, and finally after a lengthy illness, I got them to send me to a higher examination. I knew that outside the hospital I would be standing in front of a committee. I went home, discharged and around April they called me in to Kecskemet for an examination. My certificate, which I’d gotten from there, wasn’t enough, and they said they were going to call me in for another super-examination which actually happened a month later. They temporarily discharged me until they would call me in again. Well, I went back to my parents, where I lived, I went back to my job, and continued working. I worked in the textile merchandising as a commercial agent, I collected money.

I did some work, and lived with my parents. I couldn’t do anything else, because I was at work day after day, I went to 16-20 places one after the other. I went by bicycle, to make it easier, because there weren’t many buses then. I did my work in the Pest area and outlying regions. Every filler was needed to maintain the family, because my parents were elderly, and they lived truly quite greviously. I gave my parents almost all my entire pay, except for a little pocket money, My other siblings and I had decided this. I had two older brothers and two older sisters who did the same thing. Everybody gave my parents an amount, and then my poor mother could keep her religious kosher household for the upkeep of the family. My father couldn’t work, he was old, often sick. If he ever went to a market, he took me with him.

There were quite a lot of base people, a lot of reports were made, when the Germans invaded, supposedly a million people in the country reported [turned someone in]. Our family went into hiding a lot, when we could no longer stay in the apartment. When I arrived at 16 Paulay Ede Street, the neighbors were not too happy, because they were pretty fascist oriented.

I met my wife in Budapest. She was thirteen years old, when I would tease her on her way to school with a big bag on her back. We lived in the same house in Budapest, 16 Paulay Ede Street. They lived on the third floor, we lived on the first floor. I flew up the steps everyday just to ask her what she’s doing. She was studying to be a seamstress. She accepted me when she had to take a dress home before it got dark: You’re walking me home, right? These are the kind of memories, I can’t forget. We lived a peaceful life for sixty years.

My wife, Eva was born on March 27, 1924 in Karcag. She grew up in a very poor family, as an only child. The family were Neolog Jews, so less religious than my parents, but it was agreeable because they likewise, had come to Budapest for financial reasons. Her father was a watchmaker and jeweller, he’d learned his trade somewhat. Her mother was at home at first, then during the war my mother-in-law also went into hiding, but somewhere else, than my parents. Her husband never came back from Auschwitz, we soon found out that they’d killed my father-in-law. After the liberation, her father’s step-brother, who lived in Gyula, came back from being deported to somewhere. His wife had been taken away and didn’t come back, so he took my mother-in-law to Gyula with him to run his household. She helped out there, and we even went down for summer vacation with them in Gyula with the children. Later, she was in an co-op, she seperated machine cleaning rags. And they sewed them together, and the co-op sold them. She worked until she retired.

Our civil marriage was on February 10, 1943 on a simple workday. I called my boss to be a witness, the other witness was his father-in-law. I got a really respectable, pretty gifts, for example, I got a truly serious music machine [phonograph] with a stand and records. Later they transformed it into an automatic machine with a permanent needle. When the record was over, the gramaphone turned itself off. That was a really new thing at the time. I’ve still got the chandelier that I got from my other boss for my wedding.

A few days later we went to the Hosok Temple next to the Dohany temple [synagogue]. They said, the same thing as at the Dohany Temple only more elegantly. The synagogue was packed full for our wedding. Rabbi Hevesi married us. They played the organ and the most famous, baritone cantor sang. It was wonderful. They performed everything according to proper Jewish tradition in the Neolog Dohany [Street] temple. After the wedding, at my parents apartment, there was a little lunch, there were about thirty of us there. We didn’t stay long, we went to a hotel and then went on our honeymoon from there to Matrahaza. We stayed there for about a week, in the local hotel. We started our life together as a young married couple in my in-law’s apartment in Paulay Ede Street.

On November 17, 1943, my daughter Zsuzsanna was born. I gave her a Jewish name according to the Jewish ceremony. During the war, it was very difficult to get food for here, and my wife breast fed her for a long time. She graduated from an economics technical school, then at her company they required her to get a college degree. My other daughter, Katalin, was born on March 5, 1949. She also got a Jewish name, in the Vasvari Pal temple. She was accepted the second time [she applied] to university, and became a doctor. She works as a general practitioner in Kispest.

Once during the war, two people came out of the house and approached me. They whispered something to a gun-toting Arrow Cross [Arrow Cross Party] 9, who was making a raid on the street. This happened on January 8, 1945 at about ten in the morning. They came straight over to me, that I’m surely a Jew, and what am I doing there. I begged their pardon. I said, I’m not a Jewish, and I took out my papers, which said I was Jeno Dioszegi, born in Debrecen. I’d bought the papers from an acquaintence for a fortune, who mostly sold them to Slovak Jewish refugees. The identification was in order with all the official stamps. They didn’t accept it anyway, and took me away by car. I was forced to obey the two men armed with machine pistols. They shoved me in the cellar, and interrogated me until five in the evening. I said that I was a Protestant, and a soldier. I had a fake letter that said I came out of the hospital from the military. We came up out of the cellar at exactly five in the evening, five or six of us, so we could go to the toilet, for the first time since the morning. When they took us up, we went through a dark basement space, where I slipped into a really hidden corner. When they went past me, and went to the back of the courtyard to the toilet, then I snuck away. I got out with the password ‘Long live, Szalasi’. I put my hands up, and these terrifying guards let me out. That’s how I escaped, and I quickly disappeared from there. Then afterwards, I got myself together, and I went to the place that I’d hidden my parents in previously. They were in 41 Lonyay Street, with my wife and child. I rented the apartment with fake papers. My parents had been in the ghetto [Budapest Ghetto] 10 for a while, in some downtown street, probably Akacfa Street or in Suto [Street]. After a short time, I secretly got them out of there, and took them over to Lonyay Street [dressed] in peasant clothes.

Karoly Ersok was one of my helpers. My parents used his dead parents’ birth certificates. The years weren’t right, but they could go into hiding with them. I really ran out of money, it cost me a lot to get all the papers and an apartment. But I was happy because all the money was worth the fact that my parents were alive and didn’t have to go to the ghetto. Later my wife and daughter also went over there.

If I hadn’t have escaped then they would have taken me over to the Danube for a nice walk and dinner. [Executions on the Danube Banks] 11 Because what they did with those who were there, they tied their hands nicely and took them out to the promenade on the Danube bank, as it’s been heard here before, I also heard it. I didn’t dare go out even to the area. I spoke with one of those who accidentally escaped from there. He said that there were a lot of them, they shot them in a line, and threw the executed bodies into the Danube. And he floated down two stops and that’s how he escaped. Let’s just say, that wouldn’t have been convient for me to try such an experiment, because it’s not sure that I could have escaped that way. I was successful like that, I was lucky, that the Lord God [sic] was with me.

I fled to the apartment in Lonyay Street, rented with fake papers, when I escaped from the Arrow Cross cellar. We stayed there exactly until the Soviet army arrive around noon on January 15, 1945. We saw the German soldiers fleeing from our window, and then the Russian soldiers came. The Russians had already captured the area around our house, and I even went out to greet them. They were very nice, I coaxed them into see my parents who lived there on the first floor. They could speak Tot with my parents a little.

Post-war

After the Liberation [of Budapest] 12 people were very flexible. We often had to trade our little gold jewelry for food, during the war and directly after it. I had green coffee which I could trade. When the Russians came, I could swap it to get food for my parents and family. I ate horsemeat once. In Lonyay Street, one of the Russian soldiers shot a horse in the head. One of my sisters sat on the horses back, and cut off the meat. She cut off five or six kilos [12-15 lbs.] of meat and we made bean stew with it.

When the situation normalized a tiny bit, the ghetto was also liberated. We were anticipating that in Lonyay Street. On January 18th, I packed up my parents and we wandered home on foot. We had a pretty tough time, but the child had a sled. We bundled everything into a shawl and in the driving snow and cold, we reclaimed our apartment. I don’t need to say that the windows were broken. During the war, a few shots had hit us, and they took apart the chandelier. We tried to glue up the windows with paper, so the place would be somewhat closed. We had a stove, which we lit with shoe soles and various rubbish. I brought this stuff up and we heated with it. I warmed the place up and we could make tea.

They’d totally pillaged our apartment anyway. There were uniformed soldiers in it, but I don’t know whether the Christians had rented it to them.  They hauled off six Epeda [brand] spring mattrasses, carpets and silver objects.

A man from around Pest, from Pesterzsebet, and his family were living in my elderly parents’s apartment. I heard he’d had a really pretty house in Pesterzsebet. We had two rooms, a bigger one and a smaller one. When we could finally go home, I said on behalf of my parents that they should kindly vacate the apartment because we came home. That little man with his mustache looked like a little Hitler, and his attitude was the same. He didn’t want to leave. During the war, he’d thrown all the prayer books into the courtyard, and burned them there. All my father’s books were burned. I didn’t have to do any more than just grab him by the collar, his neck, and lift him up a bit.  We lived on the first floor [above the ground floor], and I lifted him by his collar: “My boy, if you don’t get out of here in less than an hour, I’m going to throw you out of this apartment to hell!” So I got rid of them quickly.

We lived up on the third floor, there a family occupied the apartment, who handed over the keys without a word. The custodian’s wife’s son-in-law had moved in to our place. The custodian’s wife was very decent, she’d hid Jews there, and she was always decent to me, and her son was, too. He was a firebrigade commander, he accompanied me in his uniform when I got my disguised parents out of the ghetto into hiding. He helped a lot when we arrived. Nothing was missing from there. True, I hadn’t left much. They’d taken a whole lot of everything from my parents’ apartment. They’d hauled off carpets, mattrasses and pictures, but whatever they couldn’t haul off was still there.

After the war, like in 1949, I would have left to go abroad, but I couldn’t have left neither my wife, nor my mother here. Later I would have had an opportunity, I was in Vienna many times, my friends invited me. In 1962 I was in Vienna at a match, and then an acquaintence said that there I would get reparations, they’d compensate me for what was taken, everything, and they’d put me on a pension. I couldn’t do it, I had two children in 1962. I couldn’t have left my wife either. I invited her [to go abroad] in 1956 [1956] 13 but she couldn’t leave her mother. Although in 1956, the truck was waiting by the gate, and I was ready to go, I’d already packed, and only because of them, I didn’t leave. One of my sisters and my brother in law got themselves together, and left forever for Montevideo.

In the 1940s, I was a so-called ‘light’ socialist party believer with the Social Democrats. My older brother quite active politically and later together with Sandor Ronai [Ronai, Sandor (1892-1965) – was head of various ministries from 1945-1950, then became Presidential Counsel from 1950-1952, from 1952-1962 he was the national congress president.] My brother was one of the party secretaries for the Social Democratic Party in the woodworking factory, Ronai was the representative there. After the liberation, Ronai came to Pest and first was commerce minister, then worked as president of the republic. After the fusion happened between the Social Democrats and the Socialists [MDP] 14, then I gave up politics, and never went near them again. At the end of 1949, I was no longer a member of anything, and I insisted that they not put me in some state company on the basis of my party membership. If I would have joined the Communist Party then, or worked more actively for them, then I would have gotten the directorship of a textile shop downtown. They asked me if I was a member of the party or not. I said I’m not a party member, and I won’t be. That was my party line. I was raised in the democratic spirit, in a poor proli [proletariat] family.

In the 1950s, I had a textile business until 1952. I had a textile business in partmnership in Anker close. In 1952, I found a position at Zoldert. So immediately after they closed my business, I had to hand in my industrial [license], and in a very crafty way they gave my business premises to the Vasedeny Enterprise. They informed me that I had thirty days to leave the premises, and I should make an offer of my stock to the state textile company. [Nationalization of retail trade] 15

But by then I had only such ragged, old stock that the commercial textile industry didn’t accept it. They told me to take it home, sell the linens, silks, nightgowns and crinolin aprons at home. I took them home, transferred the empty place to them, which stayed empty for forty years after that. That was nationalization.

I took on the management of  a greengrocer shop. I took over the management of the shop on Dimitrov Square, and I had two or three salespeople. I was there for three months altogether as the manager, and then they called me into the commercial center and made me stock distribution director. The greengrocer company board came out to visit me, and talked to me until they seduced me into working at the center. Each director there got fifteen or more shops. We looked after the shops’ financial viability. The personnel, the stock, the inventory – we did all this. I worked in this field for twelve years. I did inventory at night, and I had various duties, then after that they gave me a better position, stock distribution regional branch director in December of 1960. Then I was organising the christmas tree sales at Christmas in the Budapest region, we had to rent out huge sales areas.

I didn’t feel like the years of socialism were so hard. I was probably lucky, because I was satisfied with what I was doing. Not everybody had such an independent kind of work, where they had unregulated working hours until they retired. I was there until I retired, in April of 1979. So that was from 1952 to 1979. In the meantime, I was in the sanitarium, in the hospital a number of times for two heart attacks.

My wife finished four Civils [Civil school], then she went to a sewing workshop and worked there. She took knitting work on at home, when the child was born. After that she didn’t go right back to work, just after 1956, she worked as a waitress at the snack area of the Uttoro Department Store. Later, she was in the fashion department, all the way to October of 1976. In 1976, she quit and applied for her pension. They pensioned her. Except for a few little illnesses, her nerves were shot, because she could never accept her deported father’s death.

I couldn’t really do anything in that system. I waited for something else to happen, I waited for a liberation, that Socialism would stop, while only those close to the fire got warm. I lived, my family lived, I strove to give them everything. Socialism was better than Fascism. But in Communism, Rakosi [Rakosi] 16 was terrifying. They got enough tongue-lashing from the West, to put it gently. But it never made much difference to them. So there were certain, new initiatives, relaxed laws, which people were really waiting for.

During Communism you had to hide that you were Jewish, too. The religious community announced that Jews get money as money restitution. At the time it was a big sum, it would have been a hundred thousand forints. They planned that 40 thousand Jews would apply. But not many applied, only about 18-19 thousand people. They were afraid to apply, so they were left out of their restitution. When they came to their senses, it was too late. They were too smart for their own good, there were a lot of them like this. I knew a lot of these people.

Many only went to synagogue incognito. They didn’t want their workplace to know they went to a Jewish temple. I signed my daughter up to learn Hebrew so she could learn to read the prayer books in Jewish (sic). A day later, they called my wife into the school and threatened trouble if we raise our daughter religiously. There was an interior minister named Piros, who was a Fascist, his brother was the principal [Piros, Laszlo (1917-?) – from 1945, he held various union and party positions, until he was named as the head of the AVH after Gabor Peter in 1953. From 1953- 1954 he was vice interior minister, and from 1954-1956, he was interior minister.] Afterwards, she didn’t go to Hebrew anymore, which I’d say, I’m quite sorry about. I always admitted I was Jewish, and I am Jewish. I was never ashamed then either to say it, at a time when really a lot of people hid their origins. On the high holidays we went to Dohany Street [synagogue] and to the rabbi school, we go there today, too. We celebrate Rosh Hashana in the Neolog way, and Yom Kippur and Channukah, also. We lit candles when we had to, and prepared holiday meals.

I didn’t really take part in the work of Socialism. It’s possible that I was a so-called ‘nepnevelo’ [roughly: ‘educator of the masses’ – In the 1950s, in the period of the ‘growing classwar’, on non-work days, ‘educators’ went around the country with various propaganda tasks: to propagate the agricultural cooperatives, anti-religious propaganda after Sunday mass in front of the church, peace bonds, agitation for wool production…etc.] The  idea was to inform the small industry people that they wouldn’t be nationalized, if their business didn’t have more than ten people in it. I went to the very first one. We went in pairs, and they told us right away that they had been nationalized. You couldn’t argue with that, they’d been nationalized.

It was pretty bad in the 1950s. The Rakosi era was on. The politicians were villianous. They ran down Imre Nagy [Nagy, Imre (1896-1958] 17. Then there was Laszlo Rajk [Rajk, Laszlo (1909-1949)] 18 the interior minister, they caught him because he was aligning with the different oppositions, and they hung him. There certainly were a lot who suffered during the Rakosi era.

I had a nephew who was the chief rabbi in Ujpest, he’s a retired chief rabbi now in Israel. President Tildy was there at his initiation [Tildy, Zoltan (1889-1961) – Protestant minister, smallholder party politician (President of the Independent Smallholder Party from 1930-1941, prime minister from 1945-1946; President of the republic from 1946-1948. In 1956, the Imre Nagy government condemned him to six years imprisonment, in 1959 he was freed, in 1989, he was rehabilitated.]. At the start of 1949, when he knew they were coming for him in the next two hours, because he was a central organizer for the Zionist organisation in the surrounding countries, Slovakia, Romania, the Czech Republic, [sic: Czechoslovakia, at the time] he got himself together and left for Israel. So it wasn’t a really comfortable situation in the Rakosi regime here.

It started to get a little better in the 1960s. In 1961, there was no more Rakosi. We could kind of travel. I first went to Vienna in 1962. That was the first time, right when you could go. After that, I only made it to national resorts. While I could, I went to different places with my union passes, because I didn’t have money for anything else. But my wife and I went with the union passes, many times we had a suite with a bathroom in Sopron, and more than once we vacationed in Hajduszoboszlo, Miskolctapolca, Heviz, Siofok and Matrafured. Later, we went on summer vacation with the kids and grandkids to Balatonfoldvar, where my daughter has a little apartment in a communal resort hotel. We went down there, and my wife and I were there for two or three months.

In Socialism, we had quite a bearable apartment. We traded our old apartment. It was on Paulay Ede Street, and we lived there from 1938-1970. It was getting hard for me to go up to the third floor in that old building. I couldn’t make it with my heart. I went into the Capitol Council, took a request form. I offered the apartment with the condition that I want to trade the two bedroom for a three bedroom, since my daughter was already going to the medical university, and we disturbed her when she studied. Because, until then, my mother-in-law lived in one room, who was still alive then, and we lived in the other room. They came out within a week to look at the apartment, and accepted the trade, and I got a beautiful apartment, my present one in place of the old one. I consider this a good trade, in the kind of a house which the engineering department originally built for themselves. The built it for themselves, and there was about twenty garages, storage for vehicles. At the time, I needed a garage, because I got a car from my sister who was abroad, a little car, a Fiat 850, which was good to keep in the garage.

We went to the cinema a lot. To this day, I know what we saw. Like the film ‘Ben Hur’ I saw with my wife. We had passes to the Opera. The Capitol Operetta Theatre, the old City Theatre was working then, and is today [The City Theatre, which became the Erkel Theatre in 1951, belonged to the Operahouse.]. My wife and I bought a yearly pass, for many years. There were ten performances with the pass, and we went to plays, almost all of them were interesting to us. We saw the ‘Tavern Queen’, ‘Fiddler on the Roof’, ‘Ball in the Savoy’, and ‘One Kiss and Nothing Else’. The ‘Gypsy Baron’ was also very melodious. We loved all of Johann Strauss, Imre Kalman and the Lehar plays. My wife went, poor thing, while she was alive, but in her last years, I couldn’t go with her, because she didn’t feel well the last three or four years.

My children in the family saw the Friday night candle-lighting the most. My wife didn’t cook on Saturdays nor holidays, when you’re not allowed to cook. She didn’t even straighten up the house at these times, she kept the religion with candle-lighting, prayers, and cooking traditional foods. Sometimes we went to temple. My wife more rarely came, however I go to temple to pray even now, on every high holiday. We didn’t celebrate Christmas or Easter. On holidays, we made ‘bejgli’ [hungarian rolled cake] for example on Christmans, not because it was a holiday, but because we liked the cake.

My family members, my mother and the previously mentioned sister Anci are buried in Budapest in the Orthodox cemetery. One of my brothers, Zoli is resting in the Neolog Jewish cemetery on Kozma Street. My other brother, Miklos, who was in Arhangelsk because of the military as a Soviet prisoner of war,  was buried by his comrades in the Farkasreti cemetery. Two of my sisters, Lili and Bozsi are buried in Israel with my brothers-in-law. My siblings always kept in touch.

I always watch the news. We listened to Radio Free Europe 19 and the English radio [BBC started a Hungarian language program in 1939], when we could. The Voice of America 20 came in as if it was [broadcast] from Pest. The Germans always interfered with all the stations, but we could still get them, mainly England, and that was during the war. We learned a lot from the Hungarian news also, they informed us quite often about the war. In the time of Socialism we could get Free Europe, that’s how we got informed about the world. I kept in touch regularly with the relatives abroad, and after it was allowed, somebody came [to visit] almost every year.

It turned out that one of my daughters, Zsuzsanna started out in business and learned typing, short-hand and other administrative tasks, and it wasn’t a big deal for her to take time to go to school. Then later, when she’d gotten her smarts, then she graduated, indeed she finished at the academy, when her company required her to. She, my oldest daughter is now working as a secretary for a school principal.

My other daughter said she was sure she would be a doctor from the age of four. With a speech impediment, when she could barely talk, she wanted to be a doctor. Once when we were vacationing in the summer in Siofok, she saw a dead frog, and wanted to bring it home to dissect it. She was an exceptional student, never got a ‘B’.  She graduated that way, and went on to finish medical school. She worked for six years as an intern at the Szent Istvan Hospital. There she got her accreditation. Indeed, she went to the hospital, and got a job helping in the ambulances while she was still in university.

My oldest daughter has three sons: one whose thirty-six, and a pair of twins who are twenty-six. She lives with her husband, one street over from where we live. My other daughter likewise lives in this building where I live. She’s got a daughter who got a year scholarship to Texas at the age of sixteen. She lived there with a Jewish family, and she really learned a lot about Judaism from them. When she came home, she enrolled in the law university.

Well, I see things rather sadly, that they couldn’t create a peaceful, calm Israeli state. I thought that if they got that independent part from the English then they would do it, so there would be a definite part for the state of Israel and on the other side would be a part for Palestine [Foundation of the state of Israel]. But that didn’t happen, which was a tragedy. I remember the two Israeli wars [He’s probably referring first: to the Six Day War 21, which happened between June 5-10, 1967. and second: to the 1973 Yom Kippur War [1973 Arab-Israeli War] 22 I heard every step, every act. Later, I read everything about it when I got the original book about the Seven Day War [sic?]. I literally read the whole thing twice. Radio Free Europe and english radio and the Voice of America reported every word, and we were so glad, when we got good news. The Hungarians were dirty at that time, they couldn’t befriend a Jewish state. They even severed diplomatic relations with the Hungarians in those days. [Hungary had no diplomatic relations with Israel from 1967-1989]. Now I worry for Israel. Even though my sister’s have passed away, I’ve still got a nephew there with his family.

In the end, I never emigrated, not even to Israel. In those days, when the children were babies, I thought about it but there were always some obstacles, because of which I couldn’t make it happen. I couldn’t take my mother out, my wife couldn’t have taken her mother out either. In any case, I wouldn’t have known what to do with two mothers, two families [sic-children], I couldn’t have gotten us started anywhere else.

First in 1992 or 1993, I was abroad with my sister Anci. I wanted to go with my wife, we had everything, flight, rooms, hotel, the plan was beautiful.  On the last day before we were to leave, my wife broke her leg a three in the afternoon. It was really serious. She fell down at the market, called home and I rushed off that moment in a taxi to take her to the emergency room. My poor sister, in her last year thought that maybe she’d get to Israel one last time, and she didn’t want to go alone. She paid for both our trips, everything in the world there and back. The other thing was, my sister living there reserved a hotel and food for my wife. We looked at everything from Eilat to Karmiel, we went to everything for five hundred kilometers, the Negev desert… in a word, amazing places.

We regularly kept in touch with our relatives in the west, because they came here, somebody visited almost every year. We wrote letters, and they came, and besides that there weren’t any open secrets. The wrote everything. In the paper here called, ‘Uj Elet’ [Hungarian: ’New Life’ – the fortnightly Hungarian Israelite Community paper] they wrote so much about the fate the Jews.

After 1989, my task was to try somehow to get compensation for what they confiscated from me. To this day still – it’s now sixty years – I haven’t got a penny for my pillaged apartment and the brand new motorcycle they stole from me.

I read ‘Uj Elet’ every chance I get, strictly every week. It comes out twice a month, on the 15th and the first. Every month I pay ninety forints a really small sum. I’m not saying that I regret it, because they write quite a lot of useful information about Jewish themes. I just told my grandson that it’s worth reading, there is really pretty writing in it. I’m very glad that jewish life here at home is getting lively again. I was there at the fifty year jubilee of the Jewish state on Erzebet square in 1998. They had dance performances, and passed out flags, I took one home, there are two in my apartment.

Unfortunately, my wife Eva died of cancer in 2002. She was just seventy-eight. We almost made it to our 60th wedding anniversary. I visit her grave in the Neolog cemetery on Kozma Street.

I’ll tell you honestly, that I really respect the Jewish foundations, financially as well. I’m disabled, and have osteoporosis, I have to take truly quite expensive medicines. It doesn’t matter that I get a discount, I get drugs free from the local council, but now the community sends me a taxi check also. Those pharmaceuticals that are really expensive, I bought them there and they worked. It’s really not cheap compared to my little pension, that really worked out for me. I hope they’ll continue to give them to me. I’m trudging through my 86th year, the situation is that I couldn’t really count off too many people as old, who are still living.

As far as life here at home, I can’t tell which side democracy is on. Now they say the right-wing is democratic, or is it the left-wing? To tell you the truth, they’re probably halfway down the road. I hope, but I really hope, that while I’m alive things will keep getting better, and I hope that they can give support to the Jews who are in tight circumstances. They obviously give to the poor who are really in tight circumstances, many people bring suits and everything in to the Jewish community. The situation is that if somebody goes in there, they don’t have to worry that they would be left to walk around in rags. I don’t believe there are Jewish beggers in Hungary now. But there shouldn’t be.

I’m also hoping the everything will go better, and that here in Hungary there is a future for Judaism. I’ve got four grandchildren and many great-grandchildren, if only they could live freely as Jews in Hungary.

Glossary

Viola Rozalia Fischerova
Bratislava
Slovak Republic
Interviewer: Barbora Pokreis
Date of interview: March - April 2007

The following text will lead us through the moving and difficult life of Mrs. Viola Rozalia Fischerova. Immediately upon her birth, she was faced with problems caused by her mother’s serious illness. This is why she spent the first years of her life being raised by her aunt. She was barely an adult when she was struck by another cruel stroke of fate. Almost her entire family was murdered during the Holocaust. After the war, she started studying medicine in Prague, but she had to give up her dream because of a lack of money and poor health.
She married an excellent person, Juraj Fischer. Mr. Fischer is one of four people in Slovakia who were awarded the highest French award: the Ordre national de la Légion d'honneur [the National Order of the Legion of Honor]. He earned this award during Operation Dynamo at Dunkerque in 1940, and Operation Overlord, or the landing at Normandy, in 1944. Their mutual happiness did not last long, however. During the era of the totalitarian regime that was in power in Czechoslovakia, her husband was falsely accused of “sabotage” and sentenced to death. The sentence was later reduced, and so for long years he ended up as a prisoner in the Jachymov uranium mines. His suffering was magnified by the fact that he also shared a cell with German Nazi criminals who’d been sentenced in Czechoslovakia after the war. With precisely those criminals who had participated in the murder of Jews in Bohemia and Slovakia. During her husband’s stay in prison, Mrs. Viola was subjected to incessant degradation. She even had to put up with vulgar remarks regarding Jews at her work.
The greatest joy of her life are her daughters and grandchildren. In her free time, she devoted herself to poetry, among other things. We have included one of her poems in the interview. She wasn’t the only one in the family to inherit a talent for poetry and prose. Besides her, there were also two young authors in her family, her cousins Imrich Haasz and Sandor Berko. Imrich was beaten to death in Lucenec at the end of the 1940s, and the life of the more famous of the two, Sandor, came to an end in a concentration camp. Sandor Berko is heretofore considered by literary critics to be one of the best Slovak writers who wrote in the Hungarian language.
At Mrs. Fischerova’s request, we had to shorten the interview. This is because she was devoting all her time to her very ill husband, with which her grandson Peter was also helping her. She also started weeping while reminiscing about her closest family members, whom she’d lost during the fury of the Holocaust. Alas, several weeks after the end of the interview, her husband died. Many Slovak and foreign politicians and ambassadors came to pay homage to the memory to a great person in Slovak history.

My name is Viola Rozalia Fischerova. I was born into a Neolog Jewish family in Lucenec in 1922, as Ibolya Rozsa Stern. During my life I’ve always followed the slogan: ‘Én nem ezt a lovat választottam, de ez van ezt kell szeretni!’ [Editor’s note: the literal translation from Hungarian is: “I didn’t pick this horse, but I’ve got him, and I’ve got to like him.” The equivalent saying in English would be: “You’ve got to play the hand you’ve been dealt.”] This is my life story:

My family background
Growing up
During the war
Post-war
My grandson
Glossary

My family background

I can’t tell you any details about my grandparents. I only remember my father’s mother. Her name was Roza Stern. She was born in 1856, as Roza Reiner. She died when I was still very young. Around 1926, or something like that. I was still very small; they didn’t even take me to the funeral. My grandma had high blood pressure, and back then they didn’t treat that yet. The only treatment was just the application of leeches. Up to when I was six, I was raised by my mother’s sister, Aunt Irena Ambrozs, née Braun. My mother [Ilona Stern, née Braun] was very ill. They removed one of her kidneys. She wasn’t able to take care of all three children, and so her sister helped raise us. We had a hard life already from childhood.

My father’s parents, Mor Stern and Roza Stern, originally lived in the town of Kiskovesd [in Slovak: Maly Kamenec, a town in eastern Slovakia]. From what I heard I know that my grandfather was a businessman. I don’t know anything more about him. After Grandfather died, my grandma moved to Lucenec to live with us. My father [Andor Stern] was one of six children. Three boys: Ignac, Sandor and Andor, and three girls: Blanka, Regina and Jozefina.

Ignac Stern was married twice. I didn’t know his first wife. The second one was named Licike Stern, née Braun. Aunt Licike was my mother’s sister. Uncle Ignac had three children from his first marriage. They all lived together in the Hungarian town of Miskolc. The boys were named Bela and Jozsef. In our family we called Jozsef Jozska. The daughter’s name was Ilona, or familiarly Ilonka. Before the war [World War II] the boys graduated from university. Both of them worked as engineers. Ilonka was a secretary. He [Uncle Ignac] didn’t have any children with his second wife. Uncle Ignac had a workshop where they sewed bedding and things like that. He was my father’s oldest brother. He was a beautiful person with white, curly hair. They murdered this entire family during the Holocaust. None of them survived.

The wife of my father’s second brother, Sandor Stern, was named Gizella Stern, née Sacher. They were childless. Sandor was a partner in the Sachers’ store in Lucenec. Both were murdered during the Holocaust.

The next boy in line was my father, Andor Stern. His wife, that is, my mother, was named Ilonka Stern, née Braun. My father was the deputy director of a distillery named ‘Trecséni borovicska és likőrgyár.’ We lived on just his salary, as my mother was very ill and couldn't work. During the war, the distillery for which he worked fell to the Slovak State 1 and our town to Hungary 2. So when Lucenec fell to Hungary, my father had to leave his work. He opened a small store where he sold enameled pots. When we fell to the Hungarians, our situation in life got much worse. During the time of the first Czechoslovak Republic 3 life for people in our town had been better. Hungary was poor compared to Czechoslovakia.

My father’s oldest sister was named Blanka Haasz, née Stern. She married Mr. Haasz, who owned a glass shop. They had a son, Imrich [Imre]. Around 1940 or 1941, Imrich was beaten up in the street by Nyilasovites 4. They sent him home, all beaten up, but he died as a result of his wounds. Imrich Haasz made a living as a writer. He wrote in Hungarian. When he was dying, the only one he allowed to be by his side was my older brother [Sandor Stern]. My brother was holding his hand when he died.

Another of my father’s sisters was named Regina Frank, née Stern. She and her husband lived in the Hungarian town of Miskolc. They had one son together. His name was Bela Frank. He was a lawyer. They murdered them all during the Holocaust.

The last of my father’s sisters was Jozefina Berko. Her husband died at the front during World War I. Aunt Jozefina was supported by my father. She earned money by sewing aprons at home. She also embroidered and crocheted. She had three daughters: Bozsi [Erzsebet], Magda, Lili and one son: Sandor. Sandor Berko worked as a writer and translator. He translated Czech poets into Hungarian, for example Jiri Wolker [Wolker, Jiri (1900 – 1924): Czech poet]. He wrote several books, like for example: ‘Az ördög köpenyében’ [‘In The Devil’s Frock’]. Even today, literary critics rank this work among the top Hungarian works of authors writing in the Hungarian language living in Slovakia. Sandor was murdered during the Holocaust along with the rest of his family.

Only Lili survived the war. She was saved by the fact that she was married to a Christian. After the war she got diabetes. I don’t even know anymore what year she died. She’s got one son, whose name is Tomas Lukac. That boy didn’t turn out well at all. When he sees a Jew nearby, he walks the other way.

My grandparents on my mother’s side were named the Brauns. My grandfather’s name was Bertalan Braun. Friends and family called him Berci. He was a butcher. He died of cancer. They weren’t rich, but weren’t poor either. They lived in the village of Heves. That’s somewhere in Hungary. I don’t even know my grandmother’s name. My grandparents died before I was born.

My mother was one of six children. There were five girls in the family: Gizella, Iren [in Hungarian; in Slovak: Irena, nickname: Irenka], Licike, my mother Ilonka, and one other girl whose name I don’t know. Her only brother was named Imre. Irenka was married to Mr. Aladar Ambrozs. He was a Jew from Romania. They lived in the village of Heves. Aunt Irenka didn’t have children. As I’ve already mentioned, my mother was very ill, and Aunt Irenka raised me up to the age of six. Aunt Irenka and her husband Aladar were murdered during the Holocaust.

Aunt Gizella married Mr. Molnar. They had one son, Lacika [Laszlo], who was a lawyer. My aunt became a widow relatively early on, so my father had to support her as well. Gizela didn’t survive the war; she was murdered. Only her son Laszlo survived, who after the war had an outright negative attitude towards Jews. He lived in Budapest after the war. I’ve already mentioned Aunt Licike when talking about my father’s siblings. She married my father’s brother, Ignac Stern. My mother’s brother Imre and her sister whose name I don’t remember died while they were still children.

Growing up

Up until I was six, I was raised by Aunt Irenka in the Hungarian village of Heves. After my sixth birthday, I returned to be with my parents in Lucenec. There was a very large Jewish community in Lucenec before the war. I’d estimate that there were more than two thousand Jews living in the town. [Editor’s note: the number of Jews in Lucenec in 1939 exceeded 2000, of which up to 90% died during the Holocaust.] Most Jews belonged amongst the Neologs 5, despite that, the Orthodox 6 minority dominated almost all important Jewish institutions and associations in the town. The Orthodox group had Rabbi Salamon Undorfer. They murdered him in Auschwitz in 1944. The Neolog rabbi was Dr. Artur Reschovsky. The Neolog rabbi was married to a Christian woman, and his brother-in-law was a catholic priest. They were childless. His brother-in-law, the priest, wanted to save him during the war. Reschovsky told him: ‘My sheep are going away, so the shepherd has to go, too!’ He didn’t survive the war. Only a little over a hundred Jews returned to Lucenec after the war.

The Jews in the town were wealthy; after all, we had a beautiful Neolog synagogue. They built it in 1925 according to plans by the architect Baumhorn. Jews in the town kept together, but were separated into castes. That means that the wealthier ones didn’t worry too much about the poorer ones. Most of the Jews weren’t poor, but of course there were poorer ones to be found as well. There were in fact three synagogues in Lucenec: two Neolog ones and one Orthodox one.

There was also a Sephardic 7 community in the town, who’d arrived there mainly from Poland, after the dissolution of the Austro-Hungarian monarchy. They didn’t have a separate synagogue, just a prayer hall. We didn’t associate much with them, because they were mostly dirty and lice-ridden. No one concerned themselves with them. They differed from the rest of the Jewish population in that they wore large hats and also large payes 8. They were different, and then the rest of us were judged according to them, too. We belonged among the Neologs. My mother observed the holidays, but not a kosher 9 diet. We didn’t have separate dishes, and even ate pork.

I didn’t associate with other people very much. I felt very good at home. I didn’t even go anywhere. I spent my spare time with my mother. I took care of her. We were like two girlfriends. I loved her very much, and she me as well. I of course loved my brothers very much, too. My parents didn’t address me otherwise than ‘kislany’ [‘little girl’ in Hungarian]. I was brought up honestly, justly, modestly and to respect my parents. I appreciated everything at home very much. Life is very hard for me now, I never felt better anywhere than at home. I had a very nice family. Our parents gave us everything in the world. Never ever in my life did I get a whipping from my parents. Never. When our father came home, we’d greet him: ‘Kezit csókolom!’ [from Hungarian: ‘I kiss your hand’] and we’d even kiss him. He didn’t call my mother by any other name than Ilonka [a diminutive, affectionate form of Ilona]. A very nice family we were.

I can’t brag that we lived God knows what sort of lifestyle. We couldn’t throw money around because we were living on only my father’s salary. On top of that my mother was very ill, too. There were three of us children at home, but our father gave all three of us as much as he could. All three of us graduated from high school. My oldest brother, Sandor Stern, even attended medicine in Prague, but then when the bad times came he couldn’t study anymore 10, and so he apprenticed as an auto mechanic. My other brother, Gyula [Gyuszika, Jiri, Juraj] Stern was an artistic carpenter by trade. Gyuszika was also in a concentration camp, and it hounded him his whole life. After the war he graduated from university and for the rest of his life he worked as an aeronautical engineer.

At home we spoke exclusively Hungarian, because my parents were Hungarians. After the war I had a hard time with Slovak. I don’t even call them anything else but Tótok [Tot: the Hungarian name for a Slovak. Tótok is the plural of Tot.] I don’t have good memories of Slovaks. Most of them embittered my entire life, and many of them lied to me. They hounded me my whole life for being born a Jew. They wouldn’t even let us live. I’ll jump ahead a bit. My husband, Juraj Fischer, participated in the invasion of Normandy 11 as a soldier. He is one of the four Slovaks in history to hold the highest French award, the Legion of Honor. Before him, this award was received for example by Milan Rastislav Stefanik 12 as well. Before he accepted this award, he experienced utter hell. The Communists accused him of sabotage and jailed him as a spy and Zionist 13. They even wanted to execute him. The fact that he was a Jew and that the Slansky trials 14 were in full swing made it worse for him. I’ll return to these events. I just want to say that as a result of this, they didn’t accept our older daughter Helena at university. When the same was waiting for our younger daughter Viera, I dug in my heels and began making a fuss. I told them that we’d never done anything to anyone, so why are you persecuting us like this our whole lives? My daughter wants to go study! She’s got the brains, so let her! Finally we succeeded and Viera graduated from mathematics.

My mother was born in the Hungarian village of Heves. Her maiden name was Braun. My father was born in the town of Kiskoves in 1888. After the breakup of the Austro-Hungarian monarchy, this town fell to Czechoslovakia. In Slovak it’s called Maly Kamenec. I don’t know anything about their youth. We never spoke about it. Neither do I know how they met and where they were married. All I know is that after finishing high school, my mother worked as a bookkeeper for one of my uncles. I’ve already talked about my father’s work.

I was born in 1922 as Stern Ibolya Rozsa, but after the war the Tótok renamed me to Viola Rozalia Sternova. Up to the age of six, I was brought up by my aunt Irenka in Heves. She and her husband had a large six-room house. They lived very well. I grew up in a very nice family. When one of my parents’ siblings was in need, all the others would help him. Once, when I was already a little bigger, I saw these very nice shoes. I showed them to my father. They were relatively expensive. My father told me: ‘Little girl, I can’t buy them, because I’ve got obligations towards my sisters. They’ve got children that I’ve got to take care of!’

I started attending school in Lucenec, I and my brothers, too. My entire family was intellectually inclined. All my male cousins had a university education. There were lawyers, engineers and writers among them. When I was already in high school, I met one boy, a Jew. His name was Alojz Markovics. He fell very much in love with me. He used to walk with me to school. He even bribed the school principal to call me out of the class during a period, so he could talk to me. At that time in school they called me ‘Stern Ibolya Rozsa and the whole flower garden.’ [Editor’s note: in Hungarian, ibolya is a violet, and rozsa is a rose.] The principal came into the classroom, and said: ‘Stern Ibolya Rozsa, your cousin is here again.’ We were going out together, but then those bad times began... After the war we ran into each other in Prague on Wenceslaus Square. He walked over to me and said that tomorrow he was flying to the USA. He wanted us to get married and fly away together. That evening he came to see me, and brought me a bouquet of red roses. He was trying to convince me to go with him.

I had three brothers. My oldest brother was born sometime in 1917, but died at birth. My second brother was born on 17th May 1919. His name was Sandor [Alexander, Sanyi] Stern. After high school, he began studying medicine in Prague. Sanyi was studying medicine, but when the anti-Jewish laws 15 were enacted, they expelled him. At one school they said that they’d take him for law, but I don’t know how much money would have had to been paid, and my parents didn’t have the money for that. When he returned home, he apprenticed as an auto mechanic. But soon the Hungarians took him away for ‘munkaszolgalat’ [forced labor] 16. He died very early on, even before they deported us. He was injured, and they had to amputate his leg. He got some sort of mental illness from that. We didn’t even tell my mother about it, she wouldn’t have been able to bear it. We learned what had happened from the brother of a girlfriend of mine. Her name was Kleinova. Her oldest brother, Zoli Klein, was with him on ‘munkaszolgalat.’ After they amputated his leg, his friends were carrying him around on a stretcher. But he didn’t want to let them do that, so in the winter he sat down on the ground and said that he’d die there. He died, too, he froze to death.

My other brother, Jiri Stern, or Juraj Stern, was born in 1921. He died in 1999. After the war he graduated as a mechanical engineer. He was an excellent student. Back then the Letnany airport in Prague had announced a competition, because they needed a mechanical engineer, who they’d then put through aeronautical engineering school. My brother applied and they took him, too. He devoted himself only to math and some calculations. He wrote books and had all sorts of professional articles published. His wife worked as a secretary at CKD Sokolov. They were childless.

During the war

During the war we were at home until 1944. In 1944 the deportations began 17. In Lucenec they created a ghetto; they allocated several streets for it. They kept us there for a certain time. Then they deported us to Auschwitz. That’s how my story began. I got off the wagon, and right away there was a selection. The left side was the side of death, and the other side was the side of life. During the selection I stayed by my mother’s side. But they sent my mother to the side of death. They pushed her so hard that she fell down. She went to the side of death, and I to the side of life. It was a horrible life I had. I can’t any more...

In Auschwitz they performed medical experiments on me. They ruined my red blood cells. After the war I was being treated in Prague at a hematological clinic. As a result of the experiments, my medical results gradually got worse. It deteriorated to the point that they had to remove everything in my gynecological area. Luckily I managed to give birth to two daughters [prior to that]. In the concentration camp they beat me with a stick so hard that I’m deaf. When I take off my hearing aid, I don’t hear a thing. I don’t hear anything at all. We had a hard life. There were days when I had to kneel the whole day. Other times they gave us bricks to hold, and let us stand there with them until we fell down from exhaustion.

They then transported us away from Auschwitz. For some time I worked in a factory for the Siemens company. When there was an air raid, they’d herd us into the cellar. We had to sit there in water. I suffer the consequences of that to this day. Liberation arrived in the Ravensbrück concentration camp 18.

Post-war 

After the war, my brother Juraj and I settled in Prague. Before the war we spoke Hungarian, and so our parents had named him Gyula, familiarly Gyuszika. In Czech he changed his name to Jiri, and in Slovakia they called him Juraj. After the war both of us wanted to study. I applied for medicine, and got in, too, but fell ill. At that time Joint 19 was working. We were getting a terribly small amount of support. They didn’t even put us up in a dormitory, we had to rent from someone. One support payment went right for rent, and we hadn’t even eaten yet. It was necessary to decide who’d study, I or my brother. We decided for my brother. I said to myself that I’d get married. My future husband, Juraj Fischer, was already courting me. So I got married. We supported my brother, and he also graduated.

My husband, Juraj Fischer, was from Lucenec, from a prominent Jewish family. They owned a wholesale business that sold steel, paints, stoves and gasoline. His parents were named Gyula Fischer and Sara Fischer, née Sacher. Sara died very young, when my husband was still a small child. My husband had another two brothers; Zigmund [Zsigmond] and Juraj [Gyula]. One of the brothers, who was a lawyer, had his little daughter die on him. He lost his mind as a result. He used to go to her grave every Sunday. Once the Nyilasites caught him. They said to him that they were going to take him in. He answered them: ‘Don’t take me in yet, I don’t have an umbrella! I’ll go home for an umbrella, and I’ll return, on my honor.’ He returned.

My husband left the country as a nineteen-year-old when the persecution of Jews 20 was just beginning. In later years, he gave only one longer interview, in 2004, to the weekly Domino forum [a weekly Slovak magazine featuring political and social issues]. In it he described his life story. The story of the escape of a Jewish boy at the start of the war from his hometown of Lucenec, the story of a journey filled with hardships through the Balkans and the Middle East to France, where he took part in Operation Dynamo by the French harbor town of Dunkerque 21. From there he went to England, where he joined the Czechoslovak Army. After the landing at Normandy, on 6th June 1944 he took part in Operation Overlord. [Operation Overlord: the name of the landing in Normandy on 6th June 1944. It was one of the largest military operations of World War II.]

After returning home, when he found out that his loved ones had died in concentration camps, he ended up at the beginning of the 1950s as an accused ‘saboteur’ of the Communist regime in the uranium mines at Jachymov. He survived it all. He also survived the fact that after 1989 22 the courts of a democratic country weren’t capable of seeing justice done, and compensate him for the fact that their family’s home in the center of Lucenec had been confiscated during the war on the basis of race laws of Szalasi’s fascist 23 government. The work of the Nazis was topped off by the Communists with an unbelievably shameless act, when they applied a decree on the confiscation of the property of Nazis and their collaborators against a hero of the anti-Fascist resistance!

As if it wasn’t enough, in 1996 the District Court in Lucenec refused his request for compensation with the argument that he wasn’t the owner of the house: according to the laws of the Fascist Szalasi regime. But the fate of their house had come to an absurd end long before – when in 1975 they tore it down and on its property built the building of the Regional Committee of the Communist Party of Slovakia. Somehow too many symbolic events!

People liked listening to him, because each time there was a story hidden in there somewhere: ‘I lived through absolute freedom, pain, joy and despair,’ he used to say. At the close of the summer of 1944, the largest operation in history took place on the coast of Normandy, France. They battled on land as well as on the sea. ‘I was in an American Sherman tank. It was a good machine, but it had one fault. It was very slow. When we were driving by Caen, I counted as many as 200 destroyed tanks. It wasn’t a pleasant sight. They were in flames. Lying around them were dead bodies. Those that hadn’t been shot had burned alive in their tank. We were given the task of occupying important bridges. We were determined to obey the order at all costs. Though we surprised and confused the Germans, they responded very readily. They were shooting at everything that moved. Fighters, bombers, grenades, bullets, swamps and thousands of dead. A friend threw himself on a mine to save us. There was no time to mourn him. Thick machine-gun fire pinned us to the ground. We found out that Hitler was still in doubt whether this was the true invasion. We were lying in a stream. The Germans were already less than 5 meters away from us. We were tired. Our commander’s submachine gun slipped from his shoulder. It clanked against his helmet, which he had placed on the ground beside him. The Germans heard it. At that moment, I realized only one thing – that they can’t kill the commander. I jumped up from the stream and bellowed for them to surrender, that there were mines everywhere here. They surrendered! We were saved. We kept advancing. The Germans were putting up resistance mainly by the seashore. At the beginning of August, the Allies had the road to Paris along the Seine open.’

After the war, my husband worked for a wholesale company in Lucenec. He was the deputy director. The wholesale company distributed various goods to other stores. They distributed motorcycles, furniture, and dishes, for example. All sorts of things. My husband knew the director very well, as they’d served together as soldiers of the Czechoslovak army abroad during the war. Once some new motorcycles arrived. It was on Saturday, and they couldn’t put them into the warehouse, because there was simply no room for them there. They left them out in the courtyard and carefully covered them with tarpaulins. Then the StB 24 came for his director. They arrested him for purposefully damaging state property, meaning those motorcycles. My husband went to get him out of there, and that's how it all started...

During the Slansky trials they arrested him and accused him of sabotage. It took place as follows. When I came home from work, the house was full of members of the StB. They’d come in two cars and throw everyone out of the house. This was in February, and I began feeling very ill. They went into the kitchen, brought a pot full of cold water, and poured it on me. What more can I say to that? At that time they confiscated my husband’s house and summoned us to the local National Committee offices in Lucenec. They dealt with us in a Gestapo-like manner. It’s a good thing that they didn’t put us up against the wall! It was horrible.

I don’t even know anymore how many years he got. They wanted to hang him. They convicted him in such a manner that they even changed his personal data. In the court records it’s written that he was born in the district of Filakovo, when in reality he was born in Lucenec. He did his time in Jachymov, where the prisoners were drying radioactive material. I received permission to visit him, but my brother went there because I had no money.

When they convicted my husband, I had a nervous breakdown. I wanted to kill the prosecutor in Banska Bystrica. When they pronounced the verdict, I stood up. I walked and walked and was pushing a table in front of me. I wanted to pin him against the wall. When they saw this, they took him out the other set of doors. In Jachymov he was among Germans that had been convicted of war crimes. There were bunks there, but there were less of them than convicts. They wouldn’t let them lay down. I sent my husband a photo of me. One German asked him: ‘That’s your wife? But she’s not Jewish?’ He answered: ‘No.’ So they let him lay down.

After the war they persecuted me too, and wouldn’t even give me a proper job. For 29 years I worked as an economist for an agricultural company in Lucenec. At work they didn’t call me anything else but a dirty old Jew. We had a very hard life. I’m very worn out; while my husband was in jail, I had to take care of the family. Because he was in jail, they gave me the lowest wages. During the day I worked, and at night I sewed, in order to support the family.

After the Velvet Revolution, various travails regarding the return of our property began. We didn’t succeed in this either. One of the more joyous occasions came in 2004, when my husband was awarded the Legion of Honor in France. He was given the award by President Jacques Chirac. [Chirac, Jacques (b. 1932): French politician and from 1995 – 2007 president of the French Republic.] The Slovak president also accompanied him on the trip. But a year later his health began to deteriorate rapidly. When I was with him in the hospital in Lucenec, they among other things told me: ‘You know what, Mrs. Fischerova, you can stick that award you know where...’

My grandson

My husband died on 9th May 2007. During the toughest times, our grandson Peter Cizmarik helped us. He even moved us from Lucenec to live with him in Bratislava. After his death, everyone suddenly remembered my husband. The funeral took place at the Jewish cemetery in Lucenec, and was arranged by our grandson Peter. Before the funeral, he was getting phone calls from the Office of the President and from the French, British and Israeli embassies. Peter took to the funeral his grandpa's uniform, awards, and also a gift-wrapped bottle of calvados that my husband had received on the 60th anniversary of the Allied landing in Normandy in June 2004.

He also brought three copies of an older edition of the novel ‘Count of Monte Cristo’ [by French novelist and dramatist Alexandre Dumas (1802-1870)]. After my husband had taken a ship from Beirut to Marseille during the war, he ended up on the famous island of If. On the same one where they’d once held Count Monte Cristo prisoner. In his interview for Domino forum in 2004, my husband said with an undisguised sense of humor: ‘After three days on the island of If, we went to the town of Agde, where the Czechoslovak army was located. There I got an army ID number, and they assigned me to the anti-tank artillery. To be more exact, they assigned me to one mare mule that was supposed to pull a cannon. The mule was such a bastard – excuse the expression – that the more energy you expended on her, the more odious she was. Then one farmer gave me some advice: my boy, you’ve got to be gentle with her, pet her, say come little mule, and she’ll go herself. And it really worked.’

During the first 20 minutes of the service, our grandson showed the beginning of Spielberg’s film ‘Saving Private Ryan.’ Those that have seen it know that the scenes in it are naturalistic. Maybe too much so. Like the reality on the beaches of Omaha on 6th June 1944, and many days afterwards. After representatives of the town, the Ministry of Defense and telegrams from the Office of the President, the chargé d'affaires of the Embassy of Great Britain, Tom Carter expressed his condolences in person. He spoke of how his country immensely values and respects people like Juraj Fischer. After all, from year to year there are less of them. The first secretary of the French Embassy, Xavier Rouard, spoke in a similar spirit, in Slovak and without notes. The merits and works of the deceased, were also praised by the consul of the Israeli Embassy, Chaim Levy. He then also participated as the only one of the diplomats present in the second part of the funeral at the Jewish cemetery.

I can’t talk about my trials and tribulations anymore. That’s why I’d like to end our interview with a poem that I wrote for future generations. So that they don’t forget that I was also here, that I also lived...

“Elmúlt egy év, elmúlt egy nap és huszonnégy óra.
Elmúlt egy hét, elmúlt egy élet. Egy élet és mindennapi élet.
Jöjj vissza nyár, hozd vissza a fiatalságom már!
Tudom, hogy ez mind csak álom!
Hozdd vissza a beteg férjem, nekem ő még így is kell...
Én majd meggyógyítom. Meggyógyítom a szeretetemmel.
Ó, jöjj vissza nyár! Add  vissza a fiatalságom már.
Ó gyere  vissza, ne hagyj itt! Még mi együtt fogunk menni a vasúton.
Kéz a kézben, nevetve  fogjuk a gyerekeink kezét, és megyünk előre.
És megyünk. És megyünk a dombtetőre, hogy megmutassam a gyerekeimnek a szép világot. Ott fogtok élni boldogan, együtt az egész család.
Ne nézzetek hátra! Ott csak a szeretet vár. Nektek előre kell menni a dombtetőre.
Ott minden szép, nincs hazugság. Ott csak egyetértés van. És megyünk, és megyünk.
Én már nem tudok menni, fáradt a testem, és a testemmel elfáradt a lelkem is.
De akkor is megyek. Az út szélén majd lesz egy gödör, ott majd eltemetnek.
Lehet, hogy ott tesznek valami sírkövet és ráírjátok
„Itt nyugszik a drága jó édesanyánk, nagymama,
aki még a széltől is féltett minket.
Úgy nevelt felt és már nagyon várta a nyugalmat!”
Most nyugalma lesz neki. Aludd örök álmadat, drága jó nagymamám,
örök békében. Te vagy a mindenünk, aludd örök álmodat. Így is fogom csinálni.

One year, one day and twenty four hours passed.
A week passed, my life passed. One everyday life.
Come back summer, return me my youth!
I know that this is but a dream!
Return me my ill husband, I need him even so...
I'll make him well. I'll heal him with my love.
Oh, summer, come back! Return me my youth!
Oh, come back, don't leave me here alone! We'll still travel together by train.
Hand in hand, smiling, we hold our children by the hand and so stride forward.
And go. We go to the top of a hill, so I can show our children this beautiful world.
There we'll live happily, the whole family together.
Don't look around! Only love awaits you there. You just have to keep going forward, up to the hill.
There everything's beautiful, there's no lie there. There's only understanding there. And we're going, still going.
I can no longer go on, my body's tired, and my soul has become tired too.
But despite my tiredness I walk on. On the edge of the road there will be a pit where they'll bury me.
Maybe they'll even build a monument there, where you'll write:
"Here lies our dear mother, grandmother,
Who protected us even from the wind.
She brought us up and greatly desired rest!
Now she'll be in peace. Dream your eternal dream, my dear grandma,
In eternal peace. You're everything for us, just dream your eternal dream." And I'll do that.

Glossary

Erika Izsak
Budapest
Hungary
Interviewer: Dora Sardi
Date of interview: February 2001, completed in August 2005

My family background
Growing up
During the War
Post-war
Glossary

My family background

All four of my paternal great-grandparents lived in Szatmar county, and they were all buried there. My maternal grandfather’s parents were from Bihar county, and my grandmother’s parents were from Upper Northern Hungary, from Gomor and Kishont counties. By the 1910s all families moved to Budapest.  

The first one registered in the birth register of the Szatmar Jewish community is Mozes, the son of Iczik Izsak, artist and Eszter Katz, born on 30th July 1850. He was my grandfather. The ancestors, according to my father’s older siblings, came from the surroundings of Strasbourg, France, or from the Netherlands, and not a very long time ago. In my childhood I took fancy in the idea that second or third cousins of mine lived somewhere in Western Europe.

Mozes Izsak became an assistant engineer, this was a kind of draftsman, and he worked in an engineer’s office, according to the ‘occupation’ heading of the register. My grandmother’s father was Jozsef Steiner, a restaurant owner, and he was probably wealthy. He must have had many children, but from among my grandmother’s siblings I only knew Aunt Hermina, and I vaguely remember Aunt Zseni. The others weren’t alive any more when I was a child, but my father kept in touch with many of his cousins, who had different occupations. Our family was quite big, but very closely knit. I have somewhat blurry memories from my childhood from the time we went to visit people; I didn’t like it that I had to greet them loudly and answer mostly trivial questions. But I was already interested in apartments and furnishings as a child, and I definitely felt the difference between the wealthier relatives’ modern apartment in Lipotvaros and the 8th or 9th district apartment of those who lived more modestly.

Mozes Izsak and his family lived in a quite big one-story house with a garden in Szatmar [Szatmarnemeti, today Satu Mare, Romania]. My grandmother Hani gave birth to eleven children, six of them reached adulthood. My father was the youngest. He was five years old when his father died at the age of 52. My grandmother moved from Szatmar to Pest with the smaller children at that time. They lived on Tisza Kalman Square, in quite modest circumstances.

The oldest boy, Ignac, namely Uncle Naci was 24 years older than my father. He had a stationer’s shop and a rental library on Arena Avenue. The name of the company and the stamp was Szekely’s library, because the previous owner was Tivadar Szekely, the husband of my father’s cousin, Hermina Steiner. I really liked Aunt Hermina, because she had a small pension on the French Riviera in the 1920s, and she told me very much about the modern French life, and her light, French meals were an interesting thing in our traditional diet.

At that time small private rental libraries were quite common, they held a couple hundred, or a thousand volumes at the most. Some real literature, more bestsellers, thrillers, literature for the youth, something to read for those who lived in the neighborhood, especially for women. I wasn’t really interested in the library, I had many books of my own since my childhood, but I was all the more interested in the stationer’s shop. I loved the colored pencils of very many shades, and as clumsy as I was, I liked to draw very much, one could write all kinds of things in the copybooks of different sizes, with different covers and ruling. I got very many pressed pictures, too; I glued the colored paper pictures, glossy on one side, according to their many themes into albums. In the 1930s this was a usual hobby among elementary school pupils.

The most exciting was the period before the start of the school year. Right next to the shop there was a big middle school. On the first side street, on Abonyi, there was the girls’ school of the Jewish community, and a couple steps from there was the boys’ high school [see Jewish High School] 1. In the other direction, on Ajtosi Durer Street, the Szent Istvan High School wasn’t far away either. Most of the students bought the textbooks, copybooks, writing and drawing utensils in Uncle Naci’s shop. Uncle Naci was alone in his shop 49 weeks a year. In the two-three weeks before school started there were four or five helping hands: daughters-in-law, friends, and I, already from the time I was an elementary school pupil until the 5th grade of high school. It was especially exciting when I could serve my schoolmates.

Uncle Naci married his niece, the daughter of his mother Hani Steiner’s brother, Jozsef. She was called Ilus. She didn’t help, she didn’t have the time. She was a bank clerk, the managing clerk of a small private bank. She was a smart woman, authoritative even with her tall, pretty appearance, and even more so with all her brains and firmness. The family respected her as mater familias until the end of her life, and asked her opinion for every important decision. They didn’t have any children because of being relatives. However, their apartment – three quite small rooms, a maid’s room, offices – on Alpar Street in the 7th district, with featureless middle-class furnishing, was almost always full with the children from the family.

Ilus’s sister Marcsa [Maria Krausz, nee Steiner], who became a widow early and was also my father’s cousin, lived with them. For a while her two sons also stayed there with her. The younger one, Laszlo Krausz [he later magyarised his name to Krasznai] immigrated to Palestine ‘by accident’ at the end of the 1930s, because he got a job on a ship in Bulgaria, which was headed there. He joined the British army, then came home in 1945. The older son, Dezso Krausz [Krasznai], took part in the labor movement, he was liberated in Dachau 2. I got the first Attila Jozsef volume from him. [Attila Jozsef (1905-1937) was one of the most outstanding Hungarian poets of the 20th century. He committed suicide at the age of 32.] I also heard about the poetry reciting evenings of Tamas Major [Tamas Major (1910-1986), Hungarian actor, director, theatre director] and Hilda Gobbi [Hilda Gobbi (1913-1988), excellent Hungarian actress] from him. So Aunt Marcsa managed the household, they didn’t really have a constant household employee, rather a day-woman, before the war. Aunt Ilus and her family weren’t kosher, but they observed Sabbath to some extent. Aunt Marcsa lit a candle on Friday evening, and as far as I remember the shop was closed on Saturday.

Before I went to school I often slept at Aunt Ilus’s place for one, two or more days, because, as the only small child of our large family at the time – my niece Vera was still very small then –, and as the only descendant having the last name of Izsak, they loved me very much and were very much attached to me. I loved them, too, but their apartment seemed a little bit strange, gloomy and inhospitable to me. Still I liked being there. The most interesting thing was that I could go to the Garay marketplace with Aunt Marcsa. I got a small basket with a handle, which looked just like the ones the adults had, I could shop with that, too. Today, I keep my medicines in this small basket, which is more than 70 years old by now.

My uncle Dr. Ede Izsak was the only person in his generation of the family who graduated. Uncle Edus was a doctor. He was a specialist in gastric diseases, he had a private doctor’s office in the apartment, but he was also a doctor of the National Social Insurance Institute for a while and treated the needy for free. He was a committed Zionist, he held different leadership positions in the Hungarian Zionist Association starting in the 1920s. [Editor’s note: According to the Hungarian Jewish Lexicon, published in 1929 he led the Hungarian organization of the Keren Kajemet for years.] His wife, Iren Beck, came from a rich Orthodox family 3; her father was a tenant farmer somewhere in the south of Hungary, and had very many siblings. Two or three of them lived in the country, until they were killed in Auschwitz with their family. Ede Izsak wasn’t Orthodox, but they strictly observed the Saturday and the other holidays, of course, and managed a kosher household. Aunt Iren was some kind of a leader in the Women’s International Zionist Organization 4. They didn’t have any children.

I didn’t feel as much at home at Uncle Edus’s, but I found everything much more interesting there. What I knew of Aunt Iren, the elegant, fashionable clothing, dyed hair, bridge games, wasn’t likeable. But I liked their apartment very much: it was a big four-bedroom corner apartment in the building of the later press house at the very beginning of Jozsef Boulevard. In the biggest room, which also served as the doctor’s office, there were books all along the three walls. Some of them were medical and Jewish related, and then there were very many philosophical, art and literature books. My uncle explained to me things about religion and Zionism several times, but he didn’t want to press his views on me.

As Zionist leaders they got to Switzerland via Bergen-Belsen 5, by the Kasztner train 6, in the summer of 1944. In the spring of 1945 they came home, Dr. Ede Izsak worked as a doctor of the Social Security Center of Trade Unions, and he still had his private practice, too. Later he also did the medical examination of those who made aliyah, at the Israeli embassy. In 1957 they immigrated to Israel.

The next brother was Henrik [Iszak], who fell in Russian captivity in World War I, and not even a notice of his death arrived.

My father’s older sister was Eszter, that was her name according to the register, but everyone called her Etel. She had five sons and two daughters, all of them were much older than me. Both her husband, Mor Weisz, who worked in a bar when he was younger, and their apartment on Liliom Street seemed old and strange to me. I remember Aunt Etel as a kind, gentle and simple old woman; she was probably religious. She died in the summer of 1944 of an illness. At least she didn’t have to live to learn about the death of her four sons: Erno, who was a tailor and a bus driver died as a forced laborer in the Don bend [in 1942]. Marton and Andor, who worked at hotel and sanatorium receptions, for a while in Paris, too, and Jozsi [Jozsef], who had a stationer’s shop, died in a death march at Fertorakos in 1944 7. [Editor’s note: It is likely that he was in the death march as a forced laborer.] The fifth boy, Jeno, immigrated to Palestine before the war. None of the boys had any descendants. Aunt Etel’s two daughters got married and became housewives. Ella’s husband was a bartender in a restaurant, while Lili’s husband was a market-man, a retailer. They lived through the Shoah in a ghetto and in a forced labor camp. They gave birth to a girl each, who later became graduates and each of them had a daughter as well.

Flora Izsak was only three years older than my father, so the common childhood also bound them. Her first husband, who was a clerk, died at a young age, and their son Bela was adopted by her second husband, Mor Lowi. They had a son from this marriage, too, Alfred. He was my favorite cousin on the paternal side; although he was seven years older than me, we spent a lot of time together in our childhood. I remember Fredi’s [Alfred’s] bar mitzvah, namely only that there was a delicious snack and a big family gathering at their place, the entire house and the garden was full with people.

They lived in Rakosszentmihaly until the mid-1930s, the Lowis had a butcher’s shop there. It was probably kosher; I only remember that they kept big chunks of raw meat, and I recall that smell, because their apartment was right next to the shop. Then Moric fell ill, they sold the shop and moved to Pest. Aunt Flora rented one of the stores of the Korona creamery multiple store, first in the 8th or 9th district, then she managed to get one in a better place, on Nagymezo Street in the 6th district. She did this after the liberation, too, as a widow already, her husband died of an illness during the war.

They were ‘moderately’ religious; they observed the major holidays, they managed a kosher household before the war, Aunt Flora lit a candle on Friday evening, but on Saturday she did have to open the creamery. The two boys weren’t religious already from a very young age, the fact that they were Jews didn’t have any significance for them, and during the war they were in touch with the leftist labor movement. They pulled through forced labor luckily, they ran away and hid together. Bela learned to become a textile technician already during the war, and Fredi learned the tiler trade after finishing four years of high school. After the war they both magyarized their name to Lukacs, Fredi even changed his first name to the more ‘democratic’ Andras. He helped me in 1945 find my way around the new values of the social environment. Bela later became the director of a big textile company, and Fredi became a journalist, an editor, after graduating from university. He has two daughters and two grandchildren. Bela’s only son committed suicide in the mid-1970s, after he graduated from university and got married. One reason was perhaps that he found out from a malicious remark in a Communist Youth Organization camp that he was Jewish…

For my father, who became half orphaned at the age of five, his older brothers provided paternal education and material support. They supported their mother, too, of course. I don’t remember my grandmother Izsak, I was one year old when she died. But I know from the family members, and it can also be seen on the few photographs that remained as well as a ‘family’ oil painting that she was a nice, kind person. I don’t think that she wore a wig, but she abode by the main religious rules. She lived in my father’s service apartment for years, who was single at that time, but when she needed care – she had some kind of circulatory disturbance – she moved to her daughter Flora. For the last couple days of her life, in March 1930 they brought her back to our place, namely to my father’s apartment, because it was her last wish to die there. Her children and siblings were there with her for three days.

To come back to my father’s childhood…I barely know anything about it, he was too rational to talk about it, I asked him in vain. Two pieces of information: he liked to play football, and he usually got hold of sweets the following way: in Pest, at Hauer cake-shop, close to their apartment, they sold the cookie scraps for fillers before closing. After the four classes of elementary school he attended the Tavaszmezo Street high school. In the 4th grade some trouble happened: he talked back to the geography teacher impolitely because of some presumed injustice and he was expelled from that high school because of this. I couldn’t make him or his siblings tell me the exact reason. Considering the fact that I knew my father as someone who respected authority way too much, sometimes was even almost servile, I especially liked this story.  

His brothers decided after this that he had to learn a serious and useful trade, at a place, where they don’t only teach, but also educate, and demand a moral standing. This place was the Hungarian Israelite Crafts and Agricultural Association [see HICAA] 8.

The Hungarian Israelite Crafts and Agricultural Association [HICAA] was founded in 1842 at the initiative of the Pest Jewish Community, with the aim, which was fulfilled continuously from the beginning, to help young Jewish people in learning the industrial and agricultural trades, which had been unavailable for them until then. After several years of planning and preparation they established the gardener training ground of the HICAA in 1908. The students lived in a well equipped dormitory. They acquired practical skills in gardening. They also learned theory of the special subjects and the general subjects, and also got religious education. The first class started in 1910 with 13 students, in 1911 they enrolled twelve gardener students. One of them was my father. He ran away twice. His brother Ede brought him back. In 1914 he took the final gardener apprentice exam with excellent results. In 1915 he was an assistant in the horticulture of the economic academy in Kassa [today Slovakia], then he joined the army. After he was demobilized, in April 1919 he went back to the HICAA as an assistant gardener. In 1921, ten years after he ran away, he was named chief gardener.

My maternal grandfather was born in Alpar, in Bihar county, but in his youth he lived in Nagyvarad [today Oradea, Romania]. His mother, Fanni Wallerstein, was the second wife of my great-grandfather, Gergely Turteltaub, who already had two older, grown girls from his first marriage. He soon died, so my grandfather didn’t have a blood-sister or brother. I only know of a related family, the Szenes. My mother referred to them as Uncle Szenes and Aunt Margit, so probably the woman was the relative, perhaps Fanni Wallerstein’s niece. They had a son called Laci and a daughter called Bozsi. She was a teacher, my mother and her sister met her many times when she was a girl, they sometimes hung out together. As far as I remember she was at our place after 1945, too. Then she probably went abroad, some connection must have remained for sure.

My grandfather was originally called David Turteltaub and he learned to become a shoe merchant in Nagyvarad [today Oradea, Romania]. He magyarized his name to Torok already as a young man, and from the time he got married he used the name Dezso instead of David. He probably changed his name because he wanted to open a shoe store and wanted to live as a ‘Pest citizen,’ which he managed in the end. Fanni Turteltaub, nee Wallerstein [one of the great-grandmothers on the maternal side], lived in Nagyvarad until the end of her life. My mother’s only memory of her: she was taken to her to Varad once when she was a small child. She didn’t like the dark, simple apartment, her grandmother was a stranger to her – she probably wore a wig – and she gave her cookies with jam, which my mother didn’t like.

My mother’s maternal grandparents, Adolf Gluck and Franciska Grad, lived in Jolsva [today Jelsava, Slovakia], in Gomor-Kishont county. Adolf Gluck went to high school in Rozsnyo [today Slovakia], which was near-by. Their daughter Jeanette was my grandmother; besides her they had eight children, five of them reached adulthood. According to the old photographs – the oldest ones are from the 1840s – neither their clothing, nor their hairdo was of Jewish character, and being Jewish basically meant for them that they observed the Neolog 9 religious rules.

I only know of my great-grandfather’s relatives that Moric Gluck lived in Vienna [today Austria], and he was probably his brother. Then there is an interesting postcard from September 1907. It shows a square in Arad [today Romania] with the Statue of Liberty in the center, with a big cross. Printed on it with Hebrew letters are the words: ‘L’shana tova umatuka’, under it in Hungarian: ‘Happy New Year!’ On the back of the postcard, which is addressed to Adolf Gluck, it says in handwriting: ‘The Szollosi family wishes a Happy New Year to their beloved relatives.’ I never heard of relatives with this name. Unfortunately, by the time I took a more careful look at this postcard, there wasn’t anyone to ask anymore. Or perhaps there is, only I don’t know them?

The Gluck children lived in cultured bourgeois circumstances. The books and newspapers, which remained from them, are evidence of this. German story-books, some volumes of classical literature, several romantic novels from among my grandmother’s books. My grandmother’s sisters, Irma and Toncsi [Antonia], who died at a young age, were probably subscribed to the children’s magazine called ‘Az En Ujsagom’ [My newspaper] already in 1890. [Editor’s note: The ‘Az En Ujsagom,’ published from 1889 until 1944, was the first Hungarian children’s newspaper of literary value, in which known writers also often published their writings.]

Adolf Gluck’s two youngest children immigrated to America at the end of the 19th century, around the age of 20. Izidor Gluck was an electrician, and he went to the New World to escape army service, in fact. He had three sons, several grandchildren and great-grandchildren. His sister Juliska [Julia] followed him and got married there to one of her cousins, Miksa Kohn. Their son Elias had two sons, one of them has an Afro-American wife. The husband of their daughter Edith went to the USA from Poland; they had a son, who doesn’t have any children. My grandmother corresponded with her siblings in the USA, especially with her sister, just like my mother and Edith, who was a couple years younger, when they were children and later, too, although they only met in person when they were already old. Edith’s family wasn’t religious, but their Jewish identity was strong. Otherwise she was the only one among the many American relatives who was interested in her Hungarian roots: she was here twice and visited the place, where her mother had lived in her childhood. 

My great-grandmother, Franciska Grad, died of pulmonary tuberculosis at a relatively young age. After her death, her husband, Adolf Gluck came to Pest with the children and remarried. His second wife was Mari Albachari, a Sephardi Jew 10, whose family had emigrated or fled from Spain 11. This supposedly happened several centuries ago, but she was remembered because of her looks, her name or who knows what, and my mother referred to her as the ‘Spanish woman.’ I don’t know how religious she was.

The youngest from among the Gluck children, Irma, was a dressmaker; she had a salon with several employees on Jozsef Boulevard. She didn’t get married, perhaps because she had pulmonary tuberculosis. She died at the age of 38.

The oldest of the siblings, Dezso, had tuberculous osteitis. He was a doctor, and he worked as a surgeon at sea for a while, because of the benefits of the air at sea, but also because he liked to travel and could visit his siblings, who lived in New York. Then he was a district medical officer at home, in Tiszaszentmiklos and in Korostarcsa, for example. The postcards addressed to him, which I still have, are evidence of this. He also sent many postcards, especially to his sister Irma, even from Pest to Pest, and to my teenager mother, who loved the versatile, cultured uncle. She learned very much and got many books from him: literature, philosophy books and some small prayer books. Dr. Dezso Gluck looked at these from a wider cultural point of view rather than from a religious aspect. He didn’t get married either and didn’t live to celebrate his 50th birthday.

My grandmother, Jeanette Gluck – it says Janka in the register, but she wrote her name in the French way and was also called so – was 16 years old when her mother died. Soon after that she moved to Vienna, to Mor Gluck’s. Her uncle and aunt didn’t have any children, but they had several elegant shoe stores. That’s where Jeanette learned the shoe merchant trade. This was really a trade at that time. Grandma, even when she was old, knew exactly the different kinds of leather for shoes, the heel shapes, she could take measure for the shoes made on order. So she lived in Vienna until the age of 30 to 31, and then she came home to get married. She wanted to get married to a professional, so that they could have their own shoe store in Budapest. 

Dezso Torok, who was an apprentice in a shoe store at that time, and Jeanette Gluck got married in 1901, and they immediately opened their shoe store in a house on 5 Erzsebet Boulevard. At first they lived in the small apartment behind the shop on the first floor. Later they moved upstairs into a bigger apartment, and after a while, when the shop had a wealthy and stable clientele and was profitable, they moved to 15 Erzsebet Boulevard, into a big, elegant apartment. They needed the room: two children, the Fräulein [German for governess] and, at least for a couple years, the cook and the maid, lived there, and later only the maid of all work.  

Jeanette Torok was a serious, skinny woman, she looked like that and her temper was also like that. From the time her children were small until she turned 75, she ran the shoe store, namely until the spring of 1944, until they owned it. Until her husband’s death the store was in her name, and they ran it together, but she did more so; my grandfather didn’t make any decisions without her. They sometimes went to the theater, to the opera, she read German literature, but she wasn’t really interested in anything besides the family and the store. Housekeeping and socializing the least! She would have surely sacrificed anything for her children, and later her grandchildren, she lived in a happy marriage with her husband, valued her sons-in-law, but after her father’s death she barely kept in touch with the cousins, with the extended family, she never initiated keeping in touch. She didn’t have friends either. She dressed with a modest elegance, she didn’t have much jewelry, but what she had was nice.

Dezso Torok was a more cheerful person, he took things less seriously. He liked company. He regularly went to the Circle, they only referred to it this way in the family, perhaps its real name was Erzsebetvaros Circle, and they regularly met in a cafe – or perhaps in a club – to play cards and to talk. My grandfather liked thrillers and science fiction stories, he told stories about devilish and friendly ghosts to his daughters and decades later to his grandchildren. Grandma’s rare and serious tales were about ‘real’ countesses.

In everyday life, in culture, Jewry meant very little in the Torok family. But it never occurred to anyone, as far as I know, in the extended family neither, at home or abroad, to convert. They weren’t kosher, they didn’t observe Sabbath, they perhaps observed Pesach – Dezso liked matzah coffee – and the High Holidays [Rosh Hashanah, Yom Kippur, Sukkot]. On these days the shop was closed, and they fasted on Yom Kippur, Grandma fasted even in her old age, against the doctor’s advice, almost all day.

My mother, Iren Torok, was born in October 1902, her sister Klari in June 1904. When they were small they had a nanny, then until they went to high school a German governess. Jewry didn’t play any special role in their upbringing either. For their elementary education, they went to the Murakozy private school; the name of several children ended with a ‘y’ there, and one of the boys was a baron. [Editor’s note: In Hungary noble family names may end with a ‘y,’ so Erika here refers to the fact that many children in this school were of noble descent. The Ilona Breuer Murakozy’s Public Elementary School operated from 1872 to 1934.] After elementary school they went to middle school, to the Vero Institute. This was at the beginning of Gyar Street, today’s Jokai Street, close to Andrassy Avenue. Its owner, at least one of them, and headmistress was Adel Vero, who was Jewish. [Editor’s note: The Vero Public Girls’ Middle School operated from 1909 to 1929]. From what my mother told me, the students came from wealthier Jewish middle-class families in Pest, but the institute didn’t have a Jewish character.

After middle school followed the so-called graduate course. They didn’t get a certificate they could use from there, but they did get a special classical literacy. My mother liked the graduate course very much. She especially learned Greek art history and Germanic mythology, and her knowledge, even though it was on an amateur level after all, gave her much pleasure all her life. Her sister Klari also went to the graduate course, but for a shorter time, and she wasn’t as interested in it. My mother learned English in her childhood, besides German, which she used daily, and both of the girls were taught to play the piano.

The Torok parents had to work very much to afford all this. They could never go on holiday, could never take trips, because they couldn’t close the shop and couldn’t entrust it to the employees either, Grandma went to see her relatives in Vienna for one or two days at the very most. They had a holiday home in Rakosszentmihaly. I don’t know whether it was theirs or they only rented this villa. Szentmihaly was a quiet garden-city, with good air at that time, in the 1910s. The parents mostly went there only at weekends in the summer, but the children spent the entire vacation there with the governess.

The wealthy, bourgeois life degraded very much after World War I. The Torok family invested all their money in war-loan, and even the last filler was lost. Besides this the general situation of the country surely also contributed to the fact that they sold the store on Erzsebet Boulevard and moved, first to Wesselenyi Street, then soon to the house on 68 Dohany Street, where they stayed for almost 20 years. The rent was probably less there, but this was also a decent middle-class apartment. I was there for many times, even if only in my childhood, and I heard a lot about it from my mother.

The apartment: three rooms overlooking the street and a big room overlooking the courtyard, which opened from the hall, a small maid’s room opening from the kitchen, the usual offices, entrance in the hall from the staircase, kitchen entrance from the outside corridor. The furniture was average, but tastefully middle-class, the plus were probably the relatively many books, many German classics among them and ‘The classics’ pictorial library.’ [Editor’s note: A 50 volume series of the classics of Hungarian and world literature, published from 1901 to 1908.] There was a big piano in the girls’ room. The middle room was sitting room and dining room, but they only used it for festive occasions or when they had guests. In the glass-cupboard there was a nice, complete, though not high-quality porcelain dinner-set, a coffee, tea, liquor and compote set. There were surely other things, too, but I don’t remember them, I only have some of these.

On the buffet there were polished glass trays and colored curved stemmed beer glasses, from Great-grandfather. From Ador Gluck’s home many nice pieces were kept throughout generations. The room overlooking the courtyard was the dining room during the week, but this was also the store, they received the customers at previously appointed times. The personnel room was the workshop, a shoemaker worked here and other tradesmen also brought shoes. The Toroks passed these on, mainly to retailers. There were individual customers, too, and they also made custom-made shoes.

In the years around 1920 they lived in quite difficult and uncertain circumstances, but then their circumstances also consolidated. The Torok girls socialized, went to dancing school, on excursions, to the theater, and especially to the cinema: to the Palace across the road from the apartment and to the Apollo on Erzsebet Boulevard. My mother liked to stay at home the most, aside from going to the cinema. She solved crossword puzzles, arranged her postcard, bill and other collections, read, though quite superficially, many things, from Greek mythology to German-language Goethe, from art history to thrillers, which were hidden in her father’s drawer. And she wrote: a diary, notes about her readings, stories and letters to her child to be. The first one at the age of 13, then regularly, but unfortunately rarely. Although it is still good to read them. 

My mother didn’t like to dance, she even regretted the time she spent on it, but she still went to the dancing school, especially because she hoped to find someone there she could marry. The irony of fate: she only liked one young man for real, the attraction was mutual, but the person in question was a Christian. It didn’t go anywhere…mainly because of this. Their company consisted mainly of Jews, but not exclusively. They didn’t go to expressly Jewish places, programs. Besides the fast on the Day of Atonement [Yom Kippur], the Torok girls didn’t really observe anything of the religion. My mother didn’t do so because of simple disinterest, but because her later, consciously not theist, world view was already forming.

She wanted to get married badly, basically because she wanted to have children. But she wasn’t willing to make any compromise. Her parents even went to a matchmaker, but she didn’t like any of the potential suitors enough, and there were some for whom she wasn’t good enough, because her dowry wasn’t big enough. The ‘original’ dowry got lost with the war loan, and until the Torok parents had collected it again, she couldn’t even think of getting married. Then, in the spring of 1927, one of Dezso Torok’s card partners recommended his wife’s nephew, Karoly Izsak, a single young man. They were introduced to each other, they immediately liked each other, and in a couple months they got engaged. It wasn’t an ardent love, but a great love, complete sympathy and acceptance of each other, for more than 50 years, until the end of their lives. 

I also have to tell you about Dezso Torok and his wife: they didn’t only manage to save the dowry for their two daughters again, but by the end of the 1930s they also got their former lives back. They opened a new shoe store in the house on 33 Andrassy Avenue. They mainly worked on order, after measure, but there were also some ready shoes, all sewed by hand, of fine leather. Two shoemakers made the shoes in the loft of the long and narrow store. They also employed an assistant, but taking measure was always the owners’ job. My grandparents were 66 years old when they opened the new store and grew young again because of it. The store had a good clientele, many people from the Opera House, which was near by, ordered from them. As far as I remember, the anti-Jewish laws 12 didn’t diminish the clientele yet.

Starting in 1935 the Torok family rented an apartment much closer to the new shop, in the corner house on 21 Nagymezo Street. There were three big interconnecting rooms, with a separate entrance overlooking the street, a big room overlooking the courtyard and a maid’s room, a kitchen and offices. By that time the younger Torok girl, Klari, also got married. Her husband was Gyula Biro, who owned a hardware store together with his father on Jokai Square. When they moved, they already had their little boy, Tamas. Klari and her husband lived together with the Torok parents on Dohany Street, and also moved to the new apartment together with them.

I don’t know why, but their temper was quite different and none of them needed the other’s help, they kept a separate household, only the maid, then the day-woman they shared, until they had one at all. But of course it was more elegant and also cheaper to have a big apartment than two smaller ones. To the apartment on Nagymezo Street they took my grandparents’ furniture, which was in good shape: the complete bedroom furniture, the dining table, the marble top buffet, the glass cupboard, the bookcase, the Thonet armchair and the rocking chair, the green sofa with the Venice mirror above it and the art deco complementary pieces: a small table with glass top, a pendulum clock with wooden case and a brass flower-stand in the middle room. Klari got the biggest room, overlooking the street, they bought modern furniture for it.

Gyula Biro, the husband of my mother’s sister, died at the age of 37, in 1940. He was in a forced labor camp in Szolnok, but the sudden heart attack, which didn’t have any known precedents, and which immediately killed him didn’t have anything to do with this. His son died the same way, at the age of 52, in his apartment, and his sister’s son died on the tennis court around the age of 40. In 1941 my grandfather, Dezso Torok, died of pneumonia. The life of the two widowed women didn’t really change. Grandma managed the shoe store alone, the old assistant couldn’t help anymore either, because he was in a forced labor camp many times. The shoemakers weren’t Jewish. Klari was at home, raised her son, she had some income from the hardware store, which her father-in-law managed.

Since my father, Karoly Izsak, was the chief gardener of the HICAA, his wedding was a big event in the Jewish community. They held it in January 1928, at the Dohany Street Synagogue 13, Dr. Simon Hevesi, the chief rabbi, the honorary president of the HICAA, led the ceremony and many leaders from the Jewish community attended the wedding. Then they immediately left for their honeymoon, to the Italian and French Riviera.

Iren Torok, already Iren Izsak at that time, moved to her husband after the wedding, of course, to the gardener training ground of the HICAA, to my father’s service residence. This was a villa-like building with a mezzanine. There were three big rooms in it, a closed veranda with three windows, a big kitchen, a maid’s room, big offices, a long hall and an internal corridor, a huge laundry room, several small pantries, a big cellar and an attic. There wasn’t gas, the big stove in the kitchen used mixed heating materials, in the rooms there were tile stoves heated with wood. The furniture was part of my mother’s dowry. An average bedroom furniture, inlaid, elegant dining room furniture for twelve persons, a living room seating set, a glass-case and the piano in the salon from Torok’s apartment. The carpets, paintings, dinner-services also belonged to the dowry, but the complementary pieces, for example the fruit trays, silver trays, those they got as wedding-presents, the most valuable ones from the leaders of the HICAA and the big flower merchants.

Growing up

A garden also belonged to the house, it wasn’t big, but it was a diversified empire. A huge walnut-tree on one side, a tall hazel on the other. There were also two alcoves, covered with fox-grape and other runners, sometimes, on warm summer days we had tea or dinner in these, especially when we had guests. Part of the garden was fenced off and was used as a poultry-yard, we kept hens and ducks. When I was three, my father had a small paddling-pool dug in the courtyard, and later, when I could already swim they enlarged it, to approximately 12x4 meters, they filled it up with water from the pipes of the horticulture.

Since there was very good, clean air on the HICAA – the grounds were as high as the Gellert hill – one could bathe and walk around; our relatives rather came to spend the summer at our place, than the other way round. Until 1945 I was on holiday only four times. I don’t remember the first one, we were at a small Austrian holiday resort with my parents when I was two and a half years old. Then I was on vacation two or three times with my mother and with an aunt: In 1936 on Bukk mountain, at a farm house, where we bathed in a washbasin, two years later in the Bakony [mountain range], in a simple pension, and around 1940 with a cousin of mine and her daughter at the Velencei lake, in a simple house there, too.

Before my father got married, his mother’s sister, Hermina managed the household. She stayed there for a while after the wedding, too, so that she could teach my mother the rules of kosher housekeeping and simple religious rules. My mother took this on together with getting married, but she wasn’t enthusiastic about it at all, and it always remained strange to her. Aunt Hermina moved soon, but she often came to our place for shorter or longer periods of time, and she taught me to pray already when I was small, she showed me the nice prayer books. My mother often reminded me of the fact that to the question ‘what do you want to do when you grow up?’, I always said I wanted to become ‘religious,’ stressing the word because I liked the way it sounded. My mother grew alarmed. She thought that I could decide if I wanted to be religious – though she hoped I wouldn’t want to be – when I grew up, but I shouldn’t be influenced by the bigot aunt. From then on Aunt Hermina came much more rarely to our place.

The HICAA gardener training ground meant something very important for all three of us, for my parents and me, though in a different way: it meant profession and commitment for my father, the beautiful home and environs of her family for my mother, and a world taken for granted – as I was born into it – but still full of surprises, plants, animals and interesting objects for me, in which I could move more or less freely from the time I was very small.

The main profile of the HICAA was the growing of bedding plants, first of all flowers; they sold the plants, this is where the income of the association came from. They grew vegetables and fruit enough only to teach the students about growing them and these were used in the kitchen of the dormitory. There was a dairy-farm and a poultry farm, for our personal use, and they grew feed for the animals. There was vine-growing and apiculture for a while, but I barely remember these.

Karoly Izsak’s job as a chief gardener, according to the leaders of the HICAA, was to manage the branches of horticultural production, to market the crops, to assure the practical and theoretical training of those who studied on the grounds. The evidence of the professional level of his work is that the grounds established for the training of young Jewish men became one of the most significant floriculture of the country, the supplier of the most elegant flower shops of the capital. These were mainly owned by Jews, but there was barely any independent Jewish florist. My father was still a board member of the National Hungarian Horticultural Association [est. 1885] until 1942, and for twelve years he was the auditor of the Association of Hungarian Nurseries, which wasn’t really of Jewish character either. In the 1920s and 1930s he went to the western European countries many times on field trips and to buy horticultural propagation material for the HICAA.

My father was terribly – and I mean, terribly – conscientious, orderly and dutiful. The most important for him was the family, but in everyday life work and duty came before everything else. Our house was in the center of the colony, and about 50 meters from there, in a bigger building there was the chief gardener’s office. My father went there early in the morning, even before 7am in the summer; he started the daily work, and came to eat breakfast at around half past 8 or 9. My mother always ate breakfast with him, and I did, too, before I started school and, later, when I wasn’t at school. My father almost always read a newspaper while eating. We subscribed to the daily called ‘Ujsag’ [Newspaper] [Editor’s note: The descendant of the liberal political daily started in 1903, called ‘Az Ujsag’ /The Newspaper/], and also to the Pesti Naplo [Pest Journal] for a while. [Editor’s note: The ‘Pesti Naplo’ was a morning paper, it was a significant forum of the literature between the two world wars.]

My father was in the office until late in the afternoon and evening, he could work imperturbably when the horticultural work was done for that day. There was a ladder leant against the bedroom window, and Johann, the Slovak night watchman shouted in at every dawn from the top of the ladder how many degrees there were outside, and my father gave him orders how much to heat the greenhouse depending on that, from the fall until the spring. Before the longer winter holidays – not Jewish – when there were especially many cyclamens, azaleas and other delicate, expensive flowers waiting to be delivered in the greenhouses, or when the weather was changeable, my father waited for a signal from the night watchman several times a night. 

Because of this my parents could very rarely go to the theater, to the opera, even though they would have liked to go, and they couldn’t make any programs for the evenings, because my father had to be at home and had to get up at dawn. He respected the other regulations related to his job rigorously. He also got several kinds of payment in kind as part of his salary, such as potatoes, vegetables and poultry feed, to his ‘own household.’ In the summer some of the relatives often spent a week at our place. At these times my father always paid an amount of money to the pay-office of the HICAA, because the food for relatives didn’t count as our ‘own household.’ 

My father was a strict man. Especially with his students, but with me, too. He barely played with me, he never told me stories, while I was small; he couldn’t talk with me for longer periods of time. I didn’t really miss it; I got it all abundantly from my mother. Already when I was a small child, even if not consciously, I respected my father very much for his brains, for his professional authority. Somehow I might have felt, I couldn’t have verbalized it, of course, that he didn’t play with me, because he rather worked so that we would have money to buy nice toys. No, this isn’t true either, our world wasn’t so materialistic. He worked that much, so that mom could play with me calmly and safely…

And that’s what happened. While my father was always laden with the sense of responsibility towards his family and the worry because of the political situation, my mother wasn’t interested in the political situation at all. She was fine without company, without entertainment. She didn’t even care about housekeeping, she didn’t want to at all! The domestic servant who lived with us, whom a washwoman and others also helped sometimes, did everything. She didn’t have to go shopping, it wasn’t really possible: the closest food store was about half an hour away. What wasn’t cultivated or didn’t ‘grow’ there – like poultry –, was transported home from the shop.

My mother partly continued her activities from her maidenhood: she read a lot, clipped and organized the more interesting articles from the newspapers according to their genre and topic: fiction, short stories, criminal reports… She gathered these in a huge case in the hall, made for this purpose. She multiplied her cactus collection: the shelves and baskets on the veranda were full with pots of them. She sometimes played the piano, and sometimes embroidered: Goblin tapestry, pillows, later she knitted me pullovers, shawls. And she wrote a diary. Several pages every day. Hardly anything happened to her, but she lived that little so intensively that she had enough to write down. Only a couple of the many dozen scrap-books remained after the war, and after 1945 she didn’t continue keeping a diary.

Her main occupation though was little me: absolutely until I went to school, and still quite intensively until I turned ten, but I became independent as a high school student. I didn’t go to nursery school, of course, I very rarely met other children until the age of six. Until I turned five or six, I slept in my parents’ bedroom, then they modified the salon a little bit and I got a corner there with a couch and a big floor-lamp. A corner of the dining room had been mine earlier, too, my toys were there on a shelf. I had many toys, someone once said that it was like an exhibition. I had very many and pretty dolls. I couldn’t play with the nicest ones, these, for example the sleeping porcelain Denise, ‘whom’ my father brought from Brussels, my mother closed away in the glass cupboard.

She put away the nicest chocolate figures, too, which I got from Santa Claus, for Easter, and on other occasions. She bought me regular chocolate instead, and put the others away in the cupboard. As if she had suspected, what a treasure these would become in six to eight years’ time, during the war. Part of them became fusty or maggoty, but most of it remained good, edible chocolate.

I didn’t play much with the toys otherwise, I rather liked them as objects. One of my favorites was the baby-house: the master carpenter of the HICAA made it, and there was different furniture in it on every floor, there was even a kitchen, a bathroom and a laundry room. The experience is lasting: in foreign towns I always visit the toy museum and the baby house collection wherever it’s possible. 

The most important though were the books, starting with the small, folding picture-books. I got books from my parents and the relatives for every occasion: my birthday, the Jewish New Year, Christian Easter, from Santa Claus and at Chanukkah. Not new ones many times, but my mother’s, even my grandmother’s and her younger siblings’ books and papers. For example the 1890 volume of the ‘Az En Ujsagom’ [My Newspaper] or the 1913-1916 volumes of the Jo Pajtas [Good Pal], nicely bound. [Editor’s note: A children’s magazine published in the first decades of the 20th century.] It was also a present that they had the weekly children’s insert of the ‘Ujsag’ and the ‘Pesti Naplo’ bound for me the same way. My mother put the papers away already from 1928 and from the time I turned seven they made a subscription for me to the children’s magazine called ‘Az En Ujsagom.’ [Editor’s note: They probably subscribed to some other children’s magazine, because the ‘Az En Ujsagom’ ceased publication approximately at the time when Erika Izsak turned seven, in 1936.]

My first book case was also a birthday present. I was already a school-girl at that time. I could read earlier, I could even write, meaningful sentences with capital letters, but without spaces and illegibly ugly. With reading I had some ‘language/pronunciation’ problems, to put it sententiously, later, when I was a school-child. I was astonished for example, when I found out that ‘Shakespeare,’ who was often quoted in youth novels, and that certain ‘Shekspeer,’ of whom my mother told me, were one and the same person.

I also drew a lot, but I was very bad at it. I also had many German books, old ones, too, so I also learned black letter [Gothic script], but I didn’t like that. I had to speak German with my mother very much. She taught me to play the piano, too, from the time I was five or six years old. Her aim was only that I would love and be able to enjoy music, despite the fact that I had no ear for it; I was absolutely tone-deaf, which I inherited from my father. She did achieve this. It also did me good that I went to rhythmical gymnastics at the age of six. I learned to swim at the age of five, at the Lukacs bathing establishment, by line and level, from a swimming master. It was probably tiresome for my mother to regularly take me to Pest, to Buda, and probably they also had to make a sacrifice from a financial point of view.

The HICAA gardener training grounds were in the suburb of Budapest, in a part of the 10th district, called Rakos. The entrance was on Kereszturi Street. The closest tram station was 35-40 minutes away, in the meantime one had to cross a several stories high railway bridge. It took another half an hour until we got to Pest by Tram No. 28. The HICAA had its own coach, when my father had to go into town officially the coachman took him to the tram and brought him back, and at the beginning of the 1930s he took my mother and me, too.  

The closest school, the Maglodi Street elementary school, was right at the tram station. As a 1st grader I was a private student in the Bezeredi Street elementary school, where one of the 1st grade teachers was a relative: she was the wife of one of my father’s cousins. In the 2nd and 3rd grade I went to Maglodi Street, with pleasure in fact, though the environment was quite strange for me. The manager of the HICAA had a daughter of my age, she only lived at the grounds for a little while, back then we spent a lot of time together, of course. As far as I remember there wasn’t anyone Jewish in our class besides us, a Jewish girl only got there towards the end of the 3rd grade, and there were only a few of us in the entire school. There was a separate religion class for us, but not only for us, but also for the few others, who were of ‘different religion,’ namely the ones who weren’t Roman Catholic. I never experienced that they would have looked at me differently because I was Jewish.

The situation was different outside of school. In the spring of 1938, when I was on my way home, three boys, whom I didn’t know, attacked me, said nasty things about me being Jewish and hit me. It didn’t hurt me very much and I didn’t get very frightened either: I saw many Arrow Cross 14, anti-Semitic inscriptions on the walls and fences those days. It hurt me more that my classmate, with whom I was on quite good terms, even though she was Christian, and we were together at that time, too, got frightened and ran away immediately. I completed the 3rd grade there, but in the 4th grade I was a private student again on Bezeredi Street. I went to religion class to a religion teacher in Sashalom [district]. He was the first one who made me a little bit interested, even if not in religion, but in the Bible and Hebrew letters.

From the fall of 1939 I went to high school, to the Girls’ High School of the Pest Jewish Community, namely to the Jewish High School. I was very anxious to see if they would enroll me, because they had way too many applications already. That was the first year when they didn’t accept Jews in public high schools [Editor’s note: The numerus clausus 15 affected the newly enrolled, the Jewish students in higher classes could remain in their school.]. There was even an ‘entrance exam,’ not an exam as such, but an interview. I liked this school very much. Even the physical environment, the great, modern building, the light classrooms, the well equipped, huge gymnasium, the equipment rooms, the roof-garden and the vine-arbor in the garden suggested safety and high standard. There were many teachers, who couldn’t teach at universities because they were Jewish, but most of them were erudite and great pedagogues.

We had religion class three times a week. Our religion teacher was great: from Dr. Samuel Kandel we learned humanism, decency and culture in general. Samuel Kandel and his wife, Dr. Erzsebet Scheiber, who was our Hungarian and German teacher, were later shot by the Arrow Cross men. [Editor’s note: Rabbi Samuel Kandel was the religion teacher of the Jewish Girls’ High School from the 1920s.]. My other favorite teacher was Richard Rieger. His subject was mathematics and we learned to think independently, logically and to deduce from him. The school helped establish a modern, European erudition.

I went to high school by train, from Rakos station, which was about 20 minutes from our house, I arrived at the Keleti railway station after another 20 minutes, and school was about 10 minutes away from there. In the spring and fall, when the weather was nice I often went to school and came home by bike. Except when I went to remedial gymnastics or English class. At these times I had lunch and did my homework either at my aunt Ilus’s or at my grandmother Torok’s. I sometimes even slept over at their places, perhaps along with my mother, because from the age of 13 or 14 I went to the theater, to concerts, or I had some program late in the afternoon, after which I couldn’t go to the grounds alone.

Even though I lived in a Jewish institute and went to a Jewish high school, I barely had any Jewish identity, and religion didn’t really touch me emotionally. The Saturday morning service was compulsory at high school, but only for those, of course, who lived close and could walk there. In the five years I attended it only once, one Friday when I slept at my aunt’s, so that I could see the synagogue, which was famous for its beauty. There was a small prayer house on the HICAA grounds; there was a Friday evening prayer there every week for the students. A rabbi came only for the High Holidays, there was a worship service, which lasted all day on those occasions. My mother and I were also there.

We fasted on the Day of Atonement [Yom Kippur], but as a child I didn’t have to fast until the evening. Two Jewish families lived somewhere nearby, they also came to the prayer house of the HICAA, because this was the only one within walking distance for them. One of the women always brought quince stuffed with cloves, because its smell diminishes hunger, allegedly. I don’t know if that’s true, but I liked this smell very much, it still has a holiday atmosphere for me. My parents first had tea at sundown, there was potcake and coffee with milk or cocoa, and dinner only came later.

My favorite holiday was Pesach, especially because of the food made with matzah. We took out the Pesach dishes from the bottom of a dresser, but there wasn’t any ritual. We didn’t eat anything made with leaven for eight days, but as far as I remember the bag with flour remained in its place, in the pantry. There were only the three of us on seder evening, because of the distance we couldn’t walk anywhere, and nobody could come to our place. I said the mah nishtanah enthusiastically. We always lit Chanukkah candles. At Chanukkah I always got many presents until I became a high school student, just like the Christian children did for Christmas. But my most memorable ‘holiday’ memory is of a completely different nature. When I was 13 or 14 years old, at Yom Kippur, behind the curtain, which divided the men’s and women’s room a boy, who was a couple years older than me, and I made a stand for being atheists… 

My father was religious, without ever thinking about it, he was rather obliged by his respect towards his family and tradition. But because of the gardening, he couldn’t observe all the regulations. In the horticulture Saturday and Sunday weren’t working days, but they weren’t rest-days either. The Jewish students usually did the gardening jobs, but there were some, and in high season many, non-Jewish day-laborers. The assistant gardeners, who conducted work directly, and the clerks sitting by desks were almost all Jewish, but the craftsmen, the fitters, carpenter, glass-worker etc, weren’t. On Saturday the non-Jewish people worked regularly, and from among the Jewish students a couple, in turns, as many as were needed in the horticulture. My father worked on every Saturday, because this was a normal business-day for the trade partners, the big flower shops. So he made phone calls, wrote, but for my mother and I, since we didn’t have to, it was forbidden.

My mother lit a candle reluctantly on Friday evening, she didn’t have to light the fire and cook, because the maid of all works, while there was one, did it. But my mother wasn’t allowed to write in her diary, and couldn’t embroider, and I wasn’t allowed to draw and write. I was unable to understand why my father forbade what was entertainment for us, while religion forbade work on Saturday, why we couldn’t do what we liked on the day of rest commanded by God. And to this ‘philosophical’ problem the moral problem came. My mother told me: we could write, as long as my father didn’t find out, because it would hurt him.

During the War

From 1939 to 1940, after the anti-Jewish laws, then after joining the war, our life started to change. My father was in a forced labor camp for three months in the summer of 1940, in Vac and in Maramaros county [today Maramures, Romania]. Several of my cousins and second cousins were forced laborers. I don’t know whether the anti-Jewish laws directly affected the situation of the HICAA already at that time, but they sure affected the financial situation. I know that my father’s income became smaller, and apart from this, we had to live more modestly. We didn’t know of course what was happening with the Jews in Germany and in the countries occupied by the Germans, but my father heard or suspected something, and he looked at our prospects very pessimistically, or unfortunately realistically. We gave up many things, which might have seemed a luxury, an exaggerated comfort, to the Christian employees of the HICAA, who had small salaries. We dismissed the maid, a woman helped once a week with the more difficult jobs. We didn’t keep poultry anymore, they didn’t fill the swimming pool, which needed some repair anyhow, in other words: our garden became bare.

I understood and felt very little of this at that time. I went to the theater, opera, literary evenings at the Academy of Music and to the Vajda Janos Association, to the swimming pool and to skate and to second-hand bookshops. I made some friends at school, we went to each other’s place for birthday parties even in 1943.

In the fall of 1942 they started using the building of the Jewish Girls’ High School as a military hospital. [Editor’s note: The hospital only moved there later. First they moved the Boys’ High School in the place of the Girls’ High School for a while, the Girls’ High School was a military hospital until November 1944 only after this.]. From then on we went to the building of the Wesselenyi Street Jewish middle school, in weekly shifts in the morning or in the afternoon, and every day, except Saturday. Originally we had a five-day school week, but we had six classes almost every day. This wasn’t possible in two shifts, so there was school on Sunday because of this.

This was the case on 19th March 1944 16, too. I recall we had a mathematics class. One of the teachers called Mr. Rieger to the door, then he told us in a very serious voice to immediately go home, on the shortest possible route. I called my father on the phone – there wasn’t a phone in the apartment, but there was one in the office – and asked him whether I should go home or to one of the relatives, who lived near by. He told me to go home, but not on the usual route, by train, but by tram. And this, although he didn’t know that they had arrested several persons at the Keleti railway station. One month later, on 21st April, the Eastern Front Comrades’ Association occupied the gardener training grounds, and the dormitories of the HICAA as well, dispossessed it all of its fortune. We also had to move, we could take our own things, and we could leave the furniture we didn’t have a place for, and several boxes full with stuff in the cellar. We found and got back most of these a year later.

It was natural that we went to Grandma’s on Nagymezo Street. Four people lived in the 130 square meter four-bedroom apartment: my grandma, my aunt Klari and her son Tomi, and a tenant. This house was also assigned as a yellow star house 17. Most of the inhabitants were Jewish, but as far as I remember those who weren’t didn’t move out either. One of the Christian owners and the janitor didn’t for sure, they weren’t anti-Semites, and they were friendly in the following months, too. Two families with four members each moved to our apartment.

My father was drafted into forced labor again, to a formation in Pest, at the beginning of June. He came home from time to time for a couple hours, he sometimes sent word. This was a great security for us. Otherwise we didn’t know how unsafe we were…We had no idea what happened to the Jews in the country. We didn’t have any relatives or Jewish acquaintances who lived outside Budapest. We heard some ‘rumors’ about ghettos in the country and about trains later, but we didn’t know what to make of them. Someone told us that he got a postcard from Waldsee, from one of his relatives taken for ‘work,’ and my mother said that it can’t be that horrible in a place with such a pretty name…[Editor’s note: Waldsee is a name made up by the Nazis in order to calm the Hungarian Jews. They demanded the deported Jews, many of whom they gassed immediately, to write home that they were doing fine, indicating this place.]

My father knew more and thought realistically. He had a Christian colleague of German origin, with who he was on quite good terms, he had been at their place several times. He had a horticulture in Buda, they also lived there in a big house. My father sent us, my mother and me, to him to ask him if we could hide at their place if need be. Neither my mother, nor I wanted it, but we had to try. He apologized and brought up all kinds of excuses, and he refused our request. We had a humiliating experience and we had to run to get home before the curfew started. We could only go on the street with the yellow star 18 at defined hours 19. We bought food during this time, of course only in the shops where Jews could go in at all.

Grandma transferred the shoe store to a trustworthy shoemaker who worked there [see Strohmann system] 20 already at the beginning of the German occupation, before they took the shops of the Jews with an order. I don’t know the details, but I know that they helped in the following months, his wife often came and brought all kinds of food and items we needed in the household. Grandma once asked her, she gave her money, of course, to bring us some cookies from the cake-shop near by, because Jews couldn’t go there anymore. The woman quietly remarked that even though she could always go in, she never had enough money to buy something for her children. 

In the second half of October, after the Arrow Cross takeover 21, we heard that they were going to take the women between 16 and 42 years of age from the yellow star houses in Budapest ‘to work.’ [Editor’s note: According to Randolph L. Braham they called the women from Budapest to work several times: on 22nd October 1944 all the women between 18 and 40 years of age, so those who were born between 1904 and 1926; on 2nd November the women between 16 and 50 years of age, those born between 1928 and 1894, who could sew; on 3rd November they ordered again the taking into record of the women between 16 and 40 ‘for forced labor in connection with the defense of the nation.’ See Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., e. n. /1988/.]. We started to prepare ourselves. We adjusted men’s trousers, made a backpack out of my grandma’s fine, thick tablecloths. I put a silk blouse in it, too, because I thought that even if we worked, there would be a rest-day, too, and then I should dress decently. Well-meaning naivety doesn’t have any limits …But it was useful: lice liked silk less than flannel.

Three young Arrow Cross men came in the morning of 10th November: everyone had to go to the courtyard. They selected us by looking at us, under and above the age limit, those who seemed able to work. They gave us a couple hours to prepare before leaving. My mother and my grandmother almost argued – they never had until then. They argued because there was a goose liver, fried in lard, and Grandma wanted to pack it all for us, but my mother said she should only pack half of it, because they barely had anything to eat. Then somehow they divided it up. The Christian inhabitants, it seemed somewhat ashamed, closed their door, the janitor helped what she could and promised that she would try to take care of the elderly and the children who remained at home.

The ones of our family who remained at home were my 75-year-old grandmother and my ten-year-old nephew. The three of us, along with my mother’s sister, got into the march of those who were supposed to be deported. From Nagymezo Street we immediately turned, to O Street, as far as I remember, and we marched towards what was Vilmos Csaszar Street then, either on that street or maybe on another, parallel street. I only remember that I felt very humiliated, and I was very much ashamed of being driven along the street this way. It occurred during the eight-day march that they spit on us, but also that they threw apples and fresh loaves of bread from the windows. When we were marching in Magyarovar, someone shouted our name from the side of the road. Some from the HICAA shouted, my father’s students. They were forced laborers there; they were looking to see if there was anyone they knew in the march, even the evening before. They gave us bread, a lot of bacon and lard. 

We were in Kophaza for more than a month, in smaller groups, at farmers’ places, we were in a big stable, some 30 to 40 of us. We could wash ourselves at the well in the courtyard, but sometimes we could go in the kitchen of the house, where the farmer gave us warm water in a washbasin for money. For my aunt’s watch we got 30-40 decagrams of sausage. They took us to work every weekday: we dug trenches. My worst experience was when a German soldier hit my mother’s arm with a stick, because she wasn’t moving quickly enough. It didn’t have any significance physically, but the humiliating situation bothered me. My mother took it easy.

In the second half of December they took us by train to the Austrian Lichtenwörth, which wasn’t far from the border. We were in the halls of a former textile factory, about 3000 of us, our place was on the straw put on the floor, tightly next to each other. We didn’t even see tables or chairs for about three and a half months. At first we went to dig trenches there, too, a couple times; on the way we picked cattle-turnip and hips at least, this provided our vitamin supply for a while. We got very little food: thin soup, sticky bread, small, frozen potatoes, but I don’t remember being hungry, I rather remember that we listed what we were going to eat at home, swallowing hard. For example I wanted salami and poppy seed roll, not sliced, but biting the bar…. Not hunger was the problem, but extenuation.

After a while my aunt [Klara Biro, nee Torok] completely lost her power, not only physically, but also her power of will. Her organism couldn’t fight one of the contagious diseases, dysentery, and she died of it. My mother had a completely different temper, she couldn’t imagine that we wouldn’t get home: ‘we must, because Grandma, and especially Dad is waiting for us. We would get a beating from him, if we didn’t go home…’ She probably managed to fight off petechial typhus and the very high temperature she had and which lasted for several days, partly because of this. For me the most difficult to endure physically was the latrine, and the lice. We could prevent our head from becoming lousy, there was a hairdresser in the Lager [German for camp], who took on cutting our hair off for two to three day’s bread portion. But it was impossible to rid our clothes from them. 

The Soviet troops arrived on 2nd April 1945. I fell ill of typhus at that time, so we remained in the camp for a couple more days in order for me to get stronger, and then we set off towards home. On the first evening the two of us sat in front of the fence of a country courtyard, an old woman came out of the house, she showed us inside, she barely said anything, she washed us in a place, which looked like a shed, in a big cauldron of warm water and with soap, she gave us warm soup, and in the end we could lay in a bed, in clean and fresh bedding…On the next day we got breakfast. I am still ashamed that I didn’t ask her name and address. We walked on foot for more than a week on Austrian territory. Where we asked, they mostly accommodated us for the night, they gave us food, and we also slept in vacated houses, from where the inhabitants had run away, but left food behind. 

In Sopron we got on a train which was headed towards Pest. There was room in the compartments, but the Polish officers who traveled there bundled us off. They were afraid of the lousy Jews, technically speaking. The train stood at railway stations for hours, half days, and at these times another girl and I got off to get hold of some food and water. Once, close to the capital, we missed the train. I knew that my mother was very worried, but also that we would meet in Pest soon. I arrived at the Kelenfold railway station on 20th April. On my way home I asked for water in a bakery-like shop, I got some rolls with it, too, and a pussyfoot question and a faint smile. 

Since I walked down Andrassy Avenue, the first place on my way was the shoe store. As I expected, the old shoemaker, the new owner was there. I found out from him that my grandmother had died and that my father was at home! He got hold of a Swiss safe conduct 22 for the entire family in November, it was ready on the day after we were deported. He tried to send it to the brick factory after us, but he didn’t manage. At least my grandmother and my nephew didn’t have to go to the ghetto; they were in a so-called Swiss protected house 23. Grandma lived to see the liberation, she died at home of pneumonia. According to Tomi she became that weak, because she gave him all the food. Tomi got to a Jewish orphanage in the country. We brought him home soon. He was an orphan, my parents raised him and I considered him my brother. His wife became the only Christian in the family. Tomi wasn’t religious either, he didn’t have such knowledge either. His Roman Catholic wife got to know the Jewish fundaments and kept track of the holidays because of the family. My father was very upset at first that a shiksa [non-Jew] became a member of our family, but after a while he came to like her, to appreciate her very much.

My father was deported to Fertorakos at the beginning of the winter of 1944, and his forced labor formation was soon taken to Austria. A couple of his toes froze, and he arranged it somehow to not have to go any farther because of that. Almost everyone from his company perished. When the Soviet troops got to Fertorakos, he was also considered and would have been deported just like the guards and the other Hungarian soldiers. He told them almost hopelessly that he wasn’t a fascist, but Jewish and had been a prisoner. In the end he got to a Soviet officer, who was also Jewish. He helped my father run away. He arrived back in Pest in mid-April.

Post-war

The HICAA gardener training grounds were completely robbed during the Arrow Cross rule; part of the buildings were destroyed by bombs. My father didn’t have a professional space to expand. We didn’t go back, we remained in the apartment on Nagymezo Street. He dealt with sowing seed foreign trade for a while, and from 1951 he worked at the Ministry of Agriculture, from where he retired. My mother was in hospital and sanatorium for almost two years after we got home, so that she would recover from the illness she got during the deportation.

My parents’ relationship to religion didn’t change after 1945 either. My father went to the synagogue on the High Holidays and at maskir, in the later years to a prayer house near-by. On the Day of Atonement he fasted even in those years when he worked at the ministry. Observing Sabbath wasn’t a topic. He clung to Jewish religion in some conservative, formal way. My friend and I once had a Christmas tree, or as it was officially called at that time, a pine-tree, of course not in any relation with religion, only because of its beauty, the atmosphere. My father didn’t talk with me for a week after that. [Editor’s note: In the first part of the 1950s they experimented with the banishment of the word ‘Christmas’ and its combinations from the Hungarian language: instead of Christmas tree, they used the expression pine-tree.]

At first, besides and after a couple weeks of treatment in a sanatorium, the most important for me was to make up for the absence at school. In June I went to school again already. In the summer I started to go to a district organization of the Hungarian Democratic Youth Association 24. The Hungarian Democratic Youth Association came into being at the initiative of the Communist Party at the end of 1944. It was started as a united leftist youth movement, independent of parties, but practically it became the youth organization of the Communist Party. I really liked the community life there, and I confessed and took on the political aims with honest, naive enthusiasm.

In the fall of 1945 they admitted me to the Communist Party as a person younger than 18, with special permission. As I saw it, there wasn’t any difference there between Jews and Christians, I liked that this topic didn’t even turn up. I found out a couple decades later, that there were hardly any non-Jews among us. Politics was an issue at the Jewish high school as well. At least in our class, in the school year 1945/1946, in class VII/a there was a big debate among the members of the Hungarian Democratic Youth Association and the Zionists. The latter ones were in the majority, but slowly they ‘ran short,’ though only a few of them immigrated to Israel.

At that time I didn’t really argue, I rather wrote. I became the contributor of the central newspaper of the Hungarian Democratic Youth Association, the Ifjusag [Youth]; this is how my career as a journalist began. In the fall of 1947 I was a trainee at the Szabad Nep [Free Nation], the central newspaper of the Communist Party, then I edited the paper of the Chemist Union. From the fall of 1948 I worked at the Hungarian News Agency, at the beginning of 1953 already as a copy editor. The Zionist doctor trials 25 were held in the Soviet Union at this time. My bosses said that they wanted to prevent the AVO men 26 from taking notice of me because of my uncle’s [Dr. Ede Izsak] Zionist and Israeli connections, so they sent me to the country, as the head of a county Hungarian News Agency’s editorial office. This was a several grades lower position than the previous one, but in the end I didn’t mind, the work, the environment was interesting. In the meantime I graduated from university. After high school I started studying Hungarian and Philosophy, but later I transferred to the History Department and was a correspondent student.

I came back to Pest in 1957, I held different positions at the Hungarian News Agency. In 1991 I retired as assistant managing editor, but I worked for another four years. During the decades we talked and argued with my colleagues about very many political, ideological and ethical topics, but never about Jewry, the Jewish Question, anti-Semitism. The fact that I am Jewish didn’t have any significance to me until the last years. I was one [a Jew] evidently, anyone, who was interested in it at all, knew this about me, but it wasn’t a topic. Somehow I didn’t have a talent to recognize who was Jewish and who was Christian, and I didn’t really care. I’m sure there were anti-Semites of different types among my colleagues, I know this for sure, but I never experienced any anti-Semitic attitude directed towards me. True, I wasn’t sensitive to it either.

My group of friends, my direct ‘private milieu’ was mixed. Jews and Christians, but those, who didn’t believe in ‘either god.’ I never got married, those who were my partners for longer or shorter periods were Christian. This way I could see Jewry, as a group of people from the outside, too, as a philosophical and ethical system, as culture, as individual character. Generally speaking: my Jewish identity became stronger through my non-Jewish friends. 

Glossary

Életrajz

Surányi Györgyöt irodájában kerestem fel, ahol statikusmérnökként dolgozik, saját vállalkozásában. Az iroda egy háromszobás polgári lakás a Baross utcában. Surányi Györgyöt egész élete ide köti, ugyanis ebben a lakásban töltötte gyerekkorát és fiatalkorát. Szülei, nagyszülei és nagynénje családja itt élt még a háború után is, a ház földszintjén lévő üzlethelyiségben 1949-ig saját kávéházat működtettek. Surányi úr igen aktív életet él: dolgozik, rendszeresen sportol: síel, teniszezik. Az iroda nem pusztán munkahely, itt őrzi a családi fényképeket, és itt lakik az egyik szobában unokaöccse is.

Az apai nagyapámat Schwarcz Dávidnak hívták, az élet iskolázta, cipészsegéd volt. Azt mondta anyám, hogy még éppen engem nem látott! Olyan 1929-ben halt meg, , én 1930-ban születtem, tehát épp elkerültük egymást. Valahol a Felvidéken született a nagyapám, Nyitra megyében. Az apai nagyanyámat Weiss Nettinek hívták, de azt hiszem, korán meghalt. Nem tudom, mikor halt meg, de azt mondták, elég fiatalon. Nem ismertem. Ő is Nyitra megyében született. Harmincnégy éves volt, amikor az apám született, azt nem tudom, mikor házasodtak össze. Huszonöt év volt közöttük a korkülönbség! Hogy mikor jöttek ők Pestre, azt sem tudom, én akkor még nem éltem. A nagyapámnak volt egy felesége a nagyanyám előtt, erről a házasságról nem sokat tudok. Ebből a házasságból született az apámnak két féltestvére, a Sugár József és a Barnáné, ő eredetileg Schwarcz Paula. A József Sugárra magyarosított [lásd: névmagyarosítás]. Ők jóval idősebbek az apámnál. Nem tudom, mikor magyarosítottak, amióta az eszemet tudom, ő már Sugár volt, a születésemkor is az volt. Mi 1947-ben magyarosítottunk Surányira.

Az apámnak volt egy bátyja, Schwarcz Jenő, aki 1900-ban született. Az édestestvére volt. Ő is kereskedősegéd volt, mint az apám. Olyan szövetkereskedő-segéd volt, aztán később nem tudom. Kimondott, jellegzetes foglalkozása nem volt. Akkor úgy hívták a kereskedősegédeket, hogy vizesnyolcas, mert a kereskedősegédek minden reggel az üzlet előtt felsöpörtek, öntözőkannával öntötték a vizet, és amikor az öntözőkannával öntözi a vizet, akkor olyan nyolcasok alakulnak ki, azért hívták őket vizesnek. Akkor még pucolták a járdát az üzlet előtt. Az ő felesége, Goldmann Malvin vallásos volt, de annyira azért nem volt vallásos, hogy kendőt is hordjon [lásd: paróka]. A nagybátyámék elég vallásosak voltak. Sőt azt hiszem, kalapban ettek [lásd: kápedli], meg valamit imádkoztak, mikor náluk voltam. Ő kóserül főzött, a Malvin [lásd: kóser háztartás]. Nem szerettem a főztjét, nagyon rosszul főzött. Emlékszem, náluk nyaraltam, és amikor összekevertem a húst a zsírral, akkor Malvin a késeket meg az evőeszközöket mind beszúrta a földbe [Azaz kikóserította őket. Egyébként valószínűleg arról van szó, hogy a húsos és a tejes ételekhez használt evőeszközöket keverte össze. Lásd: étkezési törvények. – A szerk.]. A Rómaifürdőn volt nekik egy üdülőjük. Volt a Jenőnek egy lakrésze, és négy vagy három lakrész, amit kiadott. És volt, hogy meghívott engem, és akkor a fiával együtt voltam ott, mert nekik is csak egy gyerekük volt. A Malvin tartotta az ünnepeket, és azt hiszem, templomba is járt. És a férje is. Jenő meg a felesége aztán először kimentek Izraelbe – 1958 körül talán. Ők azért mentek ki, mert  a fiuk Izraelben volt. Az unokaöcsém, akinek még tizennégy éves korában is az anyja fűzte be a cipőjét, tizenhat éves korában disszidált Izraelbe [A „disszidálás” szót a szocializmus évtizedeiben a Nyugatra távozókra használták. – A szerk.]. Ő, azt hiszem, 1948-ban ment el. Még azelőtt, mielőtt lezárták volna ezt az egészet. Azt hiszem, 1949-ben, mikor Rákosi átvette a hatalmat, akkor betiltották a cionista mozgalmakat, és megszűnt az alijázás. Félig meddig gondolatban én is arra jártam, de annál tovább aztán nem mentem. Ő benne volt valamelyik cionista mozgalomban, és azokkal kiment, amíg még lehetett [lásd: cionizmus; cionizmus 1938 és 1940 között Magyarországon]. Először Izraelben élt, egy kibucban volt, gyerekeket tanított. Nem tudom pontosan, hogy volt, valami iskolába járt, és utána kiküldték Amerikába tanulmányútra. Ösztöndíjat kapott, azt nem tudom, mit tanult. És ott, Amerikában megismerkedett a leendő feleségével, aki – ahogy ő mesélte – először le se „csinálta” őt, mit tudom, valami nagyobbat akart. Aztán a végén ráfanyalodott. Ők most, azt hiszem, Los Angelesben élnek. És akkor a szülők is átmentek Amerikába. Jenő ott is halt meg. Az unokaöcsémet Surányi Istvánnak hívták. Mert ők is magyarosítottak. Aztán az unokaöcsém Izraelben Sichorra változtatta meg a nevét, és elhagyta az Istvánt is, és Dávid lett. Mint ahogy az én zsidó nevem is Dávid. Mert a nagyapám Dávid volt. Pistával évekig nem voltunk kapcsolatban, mert nem lehetett levelezni. Pista először a feleségét küldte Magyarországra, hogy nézze meg, mi a helyzet. Hogy jöhet-e, nehogy aztán letartóztassák vagy valami ilyesmi. Ez valamikor 1970 körül volt. Jött a felesége, megszállt a Béke Szállóban, és akkor ott találkoztunk. A felesége magyarul egy szót se tudott, valamit tudott jiddisül, ami miatt tudott németül, de azért egész jól megértettük egymást. A feleség orosz, ők Oroszországból mentek Amerikába egyenesen. Aztán jött a Pista többször is a családjával. Két gyereke is van, a fia kiment Izraelbe. Már az is legalább negyven körül van, több gyereke is van.

És volt az apámnak két féltestvére, a Schwarcz Paula és a Sugár József. A Sugár huszonöt évvel lehetett idősebb, mint az apám, Paula meg huszonkettővel. A Sugár egyedülálló volt világéletében, a Paulának a férjét Barnának hívták, a keresztnevére nem emlékszem. A Sugárnak és a Barnának közös szabászatuk és férfidivatüzletük volt. Mindig csak úgy emlegettük őket, hogy a Sugár és Barna. Ezért nem emlékszem a nevekre. A Barnáéknak két fiuk volt, Barna Tibor és Barna Péter. A Tibor még a háború előtt kiment Angliába, és egyetemi tanár lett. Róla sokat tudok, mert aztán fölvette velem a kapcsolatot. Elvett egy keresztény nőt, letagadta, hogy zsidó, úgyhogy most már a gyerekei – két lánya van – teljesen keresztények lettek. Úgyhogy ott megszakadt a zsidó ág. Ő már Angliában járt egyetemre.

Az anyai nagyapámat úgy hívták, hogy Ander Lajos. A nagyapám egy érdekes eset. Ő Lengyelországból jött, Lemberg környékéről, akkor az a Monarchiához tartozott [Egyik gyerekének születési anyakönyvi kivonatában olvasható, hogy a nagyapa, Leiwe Ander Zuchorzycében, a galíciai Lemberg kerületben született 1869-ben. – A szerk.]. Állítólag pajeszos zsidó családból származott, csak nem bírta a környezetet, és meglépett. A nagyapám pólisi zsidó volt. Ha gyerekkoromban valakire az mondták, hogy pólisi zsidó, ez nagy sértés volt, nagyon nagy sértés. Úgy jött Budapestre, hogy megszökött otthonról állítólag tíz évesen, de nem tudom, ez is olyan fáma. A nagyapám a Monarchia hadseregében [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában] szolgált az első világháborúban, s valahol akkor is Lengyelországban. Véletlenül pont oda hívták be katonának. Anyám tizenhat évesen elment meglátogatni. Arra emlékszem, mert mindig mesélte, hogy vonaton ment, és meglátogatta a nagypapát. Anyám mesélte, hogy a nagyapának valami testvérei kimentek Amerikába, és hívták anyámat, hogy menjen ki. És ő hülye volt, és nem ment ki. Pedig még hajójegyet is küldött neki nagyapám valamelyik testvére. Ezt a mesét tudom. Aztán volt itt is egy testvére, ennek a fél lábát ellőtték a[z első világ]háborúban, ez egy nagyon magas, derék ember volt.

Az anyai nagyanyámat Spán Amáliának hívták. Azt hiszem, vidéki volt, de nem vagyok benne biztos. De lehet, hogy pesti volt, a fene tudja! [Spán Amália Budapesten született 1876-ban. – A szerk.] Ő egyáltalán nem volt vallásos. Úgy jött össze ez a házasság, hogy a nagyapám pincér volt, az ő apja [azaz a nagymama apja] is pincér volt, és bemutatta a lányát a pincérkollégának. A nagyapám anyanyelve lengyel volt, de a nagyanyámmal állandóan németül beszéltek. Otthon németül beszéltek, de jól beszélt magyarul is. Ahogy én emlékszem, nem jiddist, hanem németet beszéltek, bár lehet, hogy a nagyapám tudott jiddisül. Csak a nagyapám ilyesmit mondott, hogy „királ” [azaz király], szóval így. A nagyanyám iskolai végzettségét nem tudom, tudott olvasni! Tényleg, meséket olvasott nekem. A nagyanyám háztartásbeli volt, de azt mondták, hogy harisnyakötő volt. Ahogy én ismertem, háztartásbeli volt, nem kellett dolgoznia. Hogy neki voltak-e testvérei, azt nem tudom, de a Spán családdal volt kapcsolat. Spán Frigyest ismertem is, az bejárt a kávéházba. [Spán Frigyes a nagymama testvérének volt a fia. – A szerk.] Ugyanis kávéházunk volt a háború előtt, kettő is. Ő tarhálni járt a kávéházba. Abból élt, hogy kéregetett meg eladott. Mindig éppen árult valamit. Arra emlékszem, hogy a háború után könyveket árult. Spán Frigyes elvett egy keresztény nőt, és a lányuk nagy tévészemélyiség volt. Most tanít talán.

A nagyapám 1944-ben halt meg az összeköltöztetéskor a zsidó házban [a Népszínház utcai csillagos házban, ahová a családot költöztették – A szerk.], ahol az unokaöcsém, Klein Ervin fejtífuszt kapott. Abban a lakásban voltak vagy huszonöt-harmincan, ott volt az egész család, ott volt a nagyapám, a nagyanyám és Ervin, a többi lakó a lakásban idegen volt, de mindnyájan megmenekültek, mert a nyilasok nem mertek bemenni a lakásba, mivel piros cédula volt az ajtón a fejtífusz jelzésére. A nagyapám ott halt meg, abban a házban, mert megbetegedett. A nagyanyám 1949-ben halt meg, amikor én tizenkilenc éves voltam.

Anyukámnak több testvére is volt. Volt egy Ander Béla. Az 1913-ban született, felső kereskedelmiben érettségizett, és könyvelő volt. 1939-ben vagy 1940-ben kiment Izraelbe [Akkor még Palesztina. Izrael Állam 1948 májusában alakult meg. – A szerk.], ott született a fia, Mihály [1944-ben]. A nagybátyám egy betűt magyarosított, Anderről Andorra.  És a hülyéje 1946-ban családostul visszajött! [1948-ban jöttek vissza. – A szerk.] A Béla nem sokat mesélt Izraelről, nem ment neki túl jól, nem érezte jól magát, és aztán visszajöttek.  Meg is kapta a magáét, hogy visszajött, nem akarták elhelyezni állásba, mert a második világháborúban angol katona volt. És ez akkora bűn volt, hogy majdnem kirúgták őt mindenhonnan. Úgy kell neki! Ott nősült meg, Izraelben, elvette a Csöpit. Mi Csöpinek hívtuk, mert olyan kicsi volt, de Fischer Paulának hívták. Az egy nagyon népes család volt. A testvérei elmentek Kanadába, Amerikába, szétszóródtak, ott sokan voltak. 1956-ban mentek ki. Ja nem, az egyik itt maradt. A Pauláék rákospalotai zsidók voltak. Tudom, kimentünk Rákospalotára, itt megünnepeltük azt, hogy ők ott megházasodtak. Azok nagyon vallásosak voltak. Ott ettem először töltött halat, majdnem kihánytam, mert ilyen dió meg minden volt, és édes volt [lásd: halételek]. Borzasztó volt! Legalább harmincan voltunk akkor ott, a mi családunk is ott volt, és a Fischerék is ott voltak. Fischerék rengetegen voltak egyébként. De volt, aki visszajött, de azok sokkal okosabb emberek voltak, 1956 után mind disszidáltak. Nem, az öreg itt maradt! Azt hiszem, az cipész volt, ha még él, és Halászra magyarosított. Annak volt egy cipőkészítő üzeme a Nagymező utcában, azt is tudom. De a két fiatalabb Fischer fiú kiment Amerikába, Kanadába, róluk csak ennyit tudok. Ez az ünnepség akkor volt, mielőtt a Béla kint elvette a Csöpit. Palesztinában házasodtak, és itt megünnepeltük. Ez úgy 1940 körül lehetett. Vagy 1942-ben. És a fia itt él. Az is keresztény nőt vett feleségül. Azoknak is van két gyerekük. Mind a kettő zsidó lány, az egyik állandóan benn van itt a Bálint Házban. [Fischer Paulának négy lánytestvére volt: Eszter, Sára és Edit a családjával együtt elpusztult Auschwitzban (ott halt meg az édesanyjuk is), Lenke és családja túlélte a gettót, egyik fia 1946 körül kiment Palesztinába, ma az Egyesült Államokban él, másik fia az 1990-es években halt meg Budapesten, nem volt családja. Fischer Paulának három fiútestvére is volt, kettő túlélte a koncentrációs tábort, a harmadik Magyarországon bujkált. Herman nevű bátyja 1968-ban halt meg, nem volt családja, Miklós nevű öccse 2005-ben halt meg, egy lánya van. Ervin nevű öccse 1967 körül disszidált feleségével és két fiával együtt Kanadába. Kisebbik fia 2002 körül meghalt, nagyobbik fia vegyészmérnökként részben Magyarországon él. – A szerk.]

A másik testvére volt Ander Erzsébet. Neki van egy fia, az Ervin. Volt még egy testvére az anyukámnak, az Ander Sándor. Ő elvett egy idősebb nőt feleségül. A gyémánttőzsdének volt a tulajdonosa a feleségével együtt. Jött ez az egész zsidó cirkusz [lásd: zsidótörvények Magyarországon], neki elég jól ment, és a feleségével együtt öngyilkosok lettek 1940-ben.

Az én édesapám Schwarcz Imre. Született 1902-ben Budapesten, 1971-ben Budapesten halt meg. Először kereskedősegéd volt a Sugár és Barnánál. Az egy nagyon nagy férfidivatüzlet volt, szabászattal, mindennel. És egy csomó rokon dolgozott az üzletben. Az apám és a nagybátyám is ott dolgozott, a Schwarcz Jenő meg a Schwarcz Imre, akkor még úgy hívták őket. És azonkívül a Barnának a nőrokonai, mert ott volt egy ingvarroda is. Aztán emlékszem, dolgozott ott két vénkisasszony, az egyik a háború után férjhez ment. Azoknak volt egy unokahúguk, az tanított engem. Nagyon aranyos nő volt, leveleztem is vele pár évvel ezelőtt, még akkor élt. 

Anyámat Ander Rózsának hívták. 1900-ban született, Budapesten. Két évvel idősebb volt, mint az apám. Nyolcvankét-nyolcvanhárom éves volt, amikor meghalt, tehát akkor mondjuk, 1982-ben, Budapesten. Ő polgári iskolát végzett. Abban az időben, mikor ő polgári iskolát végzett –  akkor volt négy elemi, négy polgári, nyolc gimnázium –, aki már a négy polgárit elvégezte, az is valami fenomenális dolog volt. Mert az apám csak négy elemit végzett. Apám olvasott, nem azt mondom, hogy okos ember volt, de olvasott könyveket. Tudott olvasni, számolni, nem volt egy teljesen hülye. Meg úgy politizált is. Otthon is, a nagyapám is, mindnyájan beszéltek németül. Nyilván ráragadt, meg lehet, hogy tanult is. Az anyám gyors- és gépírónő volt, meg német levelező a Fiedler János Lenipari Rt. nevű cég központi irodájában [A lenfonó céget 1904-ben alapította Fiedler János, a központi telephely Komáromban volt. 1947-ben a céget államosították. – A szerk.]. 1920-tól 1934-ig dolgozott ott, 1934 végén rúgták ki, azért, mert zsidó volt. Azt nem tudom, hogy megmondták-e neki ezt vagy nem, de tudtuk, hogy azért rúgták ki. Akkor csinálta a család a kávéházat [A családnak két kávéháza volt, a Baross utcában és a Király utcában. – A szerk.]. A nagybátyám, a Klein Menyhért, az anyám és a húga, Ander Erzsébet – köztük csak egy év különbség volt – csinálták együtt ezt a kávéházat. Az Ander Erzsébet férje volt a Klein Menyhért, aki pincér volt, sőt főpincér. A Klein egyébként is elhatározta, hogy nyit egy kávéházat, és nem tudom, miért, valahogy közösen nyitották a szüleimmel. Apám is kilépett a Sugár és Barnából, és ő is bejött a kávéházba. És akkor így családi vállalkozásban működött, a sógorok meg a nővérek családi vállalkozása lett.

A szüleim úgy ismerkedtek meg, hogy a nagybátyám, Schwarcz Jenő felesége, a Goldmann Malvin, az osztálytársa volt anyámnak. És ez az osztálytársnő megismerte a Schwarcz Jenőt, és bemutatta az anyámnak a Schwarcz Imrét. Az apám két évvel fiatalabb volt. Az anyám valami olyasmit mesélt, hogy a háborúban [Azaz az első világháborúban – A szerk.] nagyon sok fiatal férfi meghalt, ezért kényszerült hozzá egy fiatalabbhoz. Én 1930-ban születtem.

Először a Nagydiófa utcában laktunk, aztán a Hegedűs Sándor [ma: Szófia] utcában, aztán 1935-ben kibérelte a család a Baross utcában a földszinten a kávéházat, és az első emeleten egy lakást. Három szoba, cselédszoba, konyha, minden volt. És minden szobában lakott egy család. Az egyikben laktak a nagynénémék, a Klein Menyhért és az Erzsi meg a fiuk, az Ervin. A középső szobában a nagypapa és a nagymama, anyám szülei. És a harmadik szobában pedig mi, hárman: apám, anyám és én. Lakkozott furnér bútoraink voltak. Világos bútor volt, akasztós szekrény, rakodós szekrény, akkor volt egy családi dupla ágy. Volt kisebb szekrény is, asztal, a középső szobában volt egy nagy kerek asztal. Akkor még kárpitozott székek voltak. Még abból is volt egy-két évvel ezelőtt, aztán abból is el lett vive, mert nekünk útban volt.

Voltak cselédeink is. Azok váltották egymást, mit tudom én, hányan. Egyszerre csak egy cselédünk volt, gondolom, vidékről jöttek fel, általában nem sokáig maradtak, volt, aki hosszabb ideig, de az, gondolom, nem lakott nálunk. Állítólag azért nem maradtak, mert a nagyapám nem hagyta őket békén. A cselédszobában laktak, aztán később már a kávéház miatt is voltak. Takarítás, mosás volt a feladatuk, főzés nemigen, mert a kávéházban főztek. Meg énrám vigyáztak tulajdonképpen. Meg volt, hogy a cselédlánnyal elmentünk sétálni. Részben ilyen gyerekkedvelő volt, és ellátott. Emlékszem, az egyik cselédlány egyszer elvitt magával a Ligetbe. Ez is egy ilyen furcsa emlék. De az a Liget nem ez a Liget volt. Abban a Ligetben volt egy olyan színházféle épület, és oda vitt be, és ott tanakodott egy pacákkal. Ők ott beszélgettek, és én ott ültem [Talán a Magyar Műszínkörről van szó, amely egy varietéféle nyári színház volt. A Városligetben állott a fából készült színház az Amerikai parkban (ma: Szabadság park), 1944-ig működött. – A szerk.].

Ez a kávéház érdekes dolog volt. Először ez az egy kávéház volt a családnak közösen, itt a Baross utcában. Ezt úgy hívták, hogy Otthon kávéház. Ott volt italmérés, zene, tánc, minden, akkor az nagyon jól ment. Annyira jól ment, hogy nyitottak egy másik kávéházat a Király utcában, a Rózsa utca sarkán, a Lovranát. A szüleim átmentek oda, és akkor átköltöztünk a Rózsa utcába. A Rózsa utcában tulajdonképpen csak egypár évig laktunk, mondjuk, olyan 1939-től 1944-ig voltunk ott. A Lovranában már nem volt italkiszolgálás. Zsidóknak már nem adtak italmérési engedélyt. Holott az italból lehetett jól megélni, abból jó bevételek voltak. Még így is meg lehetett belőle élni, de azért egy szeszesitalt árusító éjjeli üzletből jobban meg lehetett élni. Nem valami fényűzően, de meg lehetett élni, olyan kispolgári módon. Itt a családból csak az apám, anyám, nagyapám dolgozott, más senki. A pincérek idegenek voltak. Nagyon hosszú és keskeny volt a kávéház, mert a Király utca felé, azt hiszem, csak egy ablak volt, és a Rózsa utcára volt vagy hat-nyolc ablak. Talán nyolc méter széles, nem tudom. Két-három sorban voltak az asztalok, és középen volt a pincérnek a hely. Kis, négyszemélyes asztalok voltak, kártyához valamivel nagyobbak. Kávéházi székek voltak, tonett-székek [A gőzöléssel meghajlított tömör fából készült biedermeier, majd a szecesszióhoz illeszkedő, olcsó sorozatban gyártott székeket Thonet osztrák bútorgyárosról nevezték el. – A szerk.]. Még ma is van itthon pár szék, ami a kávéházból való. Ebbe a kávéházba is kisiparosok, kiskereskedők jártak, volt kurva is, meg ilyen-olyan kéregetők, hogy mondják, tarhálók is jártak. De akik tarháltak, utána bejöttek, de nem tőlünk tarháltak. Valahol elintézték napközben. Nagy kártyapartik voltak. Voltak olyan gazdagok ahhoz, hogy nagyon nagy pénzben játszottak, emlékszem. Volt biliárdasztal, biliárdoztak is. De rengeteg kártyaparti volt, majdnem az egész kávéház tele volt kártyapartival.

A háború után megint csak egy kávéházat tudtunk megnyitni, ami aztán tönkrement, mert nem volt pénz a kettőhöz. A nagybátyámat közben megölték [Klein Menyhértet, nagynénje férjét]. Nagyon utáltam, amit a szüleim csináltak. A kávéházat szörnyen utáltam. Először is, mikor nagyobb fiú voltam, ott kellett lenni a kávéházban. Olyan rohadt füst volt, hogy az borzasztó, és olyan emberek jártak oda, akiket nem szerettem. A háború előtt a környéki iparosemberek, a környéki üzletekből, elég rendes társaság. Volt itt zenekar, emlékszem, egy orosz zenekar volt, disszidált orosz arisztokraták vagy mi, abból volt zenekar. Aztán a háború után stricik, kurvák jártak, betörők, ilyen alvilági emberek. Ezt onnan tudom, hogy az újságban volt, hogy mikor, kit fogtak el. Meg aztán láttam, hogy a főpincér a részeg embereket hogy rabolja ki. Azt mondta: „Fizetni!” Benyúlt a belső zsebébe, kivette a briftasniját, kivette a pénzt, egyet visszatett, a többit zsebre vágta! Aztán kirúgta a vendéget. Ez nem az én stílusom volt, nekem az nem tetszett.

Mi nem tartottunk ünnepeket. A szüleim nem voltak igazán vallásosak. Inkább a nők. A nagyböjtöt megtartották [A „nagyböjt” kifejezés szorosan a katolikus valláshoz kapcsolódik. Az interjúalany nyilvánvalóan a Jom Kipurkor szokásos egész napos böjtre gondol. – A szerk.].  Sőt, a kávéházat be is zárták böjtnapon, és mit tudom én, lehet, képesek voltak, és még templomba is elmentek. Azt tartották, mást nem. Még inkább a nők, mint a férfiak. Az anyám, mikor itt a Páva utcában volt egy templom, oda elvitt magával, egyszer-kétszer elvitt. Az anyám sem volt vallásos semennyire. Mondok egy érdekességet. Az első elemibe ide jártam, úgy hívták ezt a teret, hogy Mária Terézia tér [Ma Horváth Mihály tér – A szerk.], és ez volt a Mária Terézia téri elemi iskola. A tanító néni – sose felejtem el – megkérdezte, hogy „vallása?”. És mindenki mondta, hogy római katolikus. Mondtam, hogy római katolikus. És mondta, hogy nem, fiam, te zsidó vagy. Hm, csodálkoztam, mért vagyok más, mint a többi? Mindenki római katolikus. Ilyen vallásosak voltunk. Engem egyébként sem érdekeltek az ünnepek, nem vagyok egy olyan ünnepélyes típus, nem hiszek Istenben. Az ünnep csak azért volt jó annak idején, mert nem kellett dolgozni. Most az ünnepeken is dolgozni kell!

Politikai nézetük a szüleimnek az volt, hogy állandóan hozták a zsidótörvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon], ez ellen. Apám szociáldemokrata volt annak idején. Nem lépett be a pártba, de a szociáldemokraták védték [a zsidókat], azok álltak ellen ezeknek a törvényeknek, amennyire lehetett.

Sose volt együtt a család. A szüleim mindig dolgoztak a kávéházban. Engem főleg a nagyanyám nevelt. Jobban is szerettem a nagyanyámat, mint a szüleimet. Jártam óvodába. Lakásban volt, maszek óvoda volt. Egy zsidó házaspáré volt, már nem emlékszem, hol volt, azt hiszem, Csillagéknak hívták őket. Nem sokáig jártam. Miért, nem tudom, biztos rosszalkodtam. Volt olyan gyerekpisztoly, amibe be lehet dugni egy botot, aminek a végében egy gumi tapadókorong van. Rálőttem az óvó bácsira meg az óvónő férjére. Jártam én államiba is, de onnan is kirúgtak.

Mindig a nagyanyámmal voltunk mi ketten. Nagyanyám volt, mikor kikísért a strandra. Mikor már nagyobbak voltunk, egyedül mentünk az Ervinnel, az unokaöcsémmel. A rómaifürdői strandra mindig bérletünk volt. Aztán már egyedül mentünk ki, mikor a nagyanyám idősödött.

Az első és második elemit tehát itt jártam a Baross utcában, de a szüleim nem nagyon örültek neki, mert a másodikos tanító néni nagyon zsidóellenes volt. Nagyon utálta a zsidókat. Kiszúrt velünk. Itt hallottam életemben először, hogy „büdös zsidó”. És nem tudtam hirtelen hova tenni. Akkor épphogy elmúltam hat éves, és addig valahogy ezt nem hallottam. És akkor elköltöztünk a Rózsa utcába. Aztán jártam a Szív utcai elemibe, ott még jobban utálták a zsidókat. Ott egy nagyon kegyetlen fasiszta nő volt a tanító néni. Az elsős elemista tanító nénivel nem volt baj, az egy nagyon szelíd nő volt. A másodikos díszmagyarban járt, tróger. Az osztályba akkor nagyon kevés zsidó járt, talán hárman voltunk zsidók, meg volt egy cigány fiú. És emiatt a szüleim úgy döntöttek, hogy a negyedik elemibe beírattak a fasori Zsidó Árvaházba. Az zsidó fiúárvaház volt, de az iskolába lányok is jártak [lásd: koedukáció]. Nemigen emlékszem én, csak azt tudom, hogy egymás között voltunk, nem volt semmi félelem. Vegyes osztály volt, lányok is jártak. Az volt életemben az első vegyes osztály. De nagy jelentősége egyébként nem volt. Nem is igen emlékszem a lányokra. De az olyan nyugis volt. Nem voltak ilyen zűrök és félelem meg ilyesmi.

Magában az árvaházban volt templom is, és oda is jártunk. De a szokásokra nem emlékszem. Kötelező volt a templomba elmenni. És akkor az volt benne a hunyó, hogy a lányok is ott voltak, és azokat nézegettük. A lányok a karzaton voltak, szét volt választva, hogy a férfiak lent, a nők fönn – nem tudom, most hogy van. Annak idején nekünk kötelező volt a hittan, már az első elemitől kezdve tanultunk hittant. Meg tulajdonképpen nekem a héber betűket is ismernem kéne, kisgyerekkoromban még meg is ismertem, most már fogalmam sincs róla.

Bár micvóm volt tizenhárom éves koromban, 1943-ban. Azt hiszem, közösen mehettünk az iskolából [a polgári iskolából] erre a bár micvóra, és így többen lehettünk. És nyilván valaki mondta, hogy kell mondani. Nem emlékszem. Nyilván valamit betanultunk. Nem emlékszem már, kik voltak ott a családból, a szüleim, gondolom. Arra kaptam egy biciklit. 1944-ben be kellett szolgáltatni, ki kellett vinni a Lóversenytérre [A Tattersalba – A szerk.], és beszolgáltatni. Be kellett szolgáltatni a rádiónkat is [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin (Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945, 221–222. oldal, 226. oldal). – A szerk.].

Az elemi után gimnáziumba akartam menni, de nem vettek fel, mert akkor ilyen numerus clausus volt, mit tudom én, egy-egy osztályba egy-két zsidót vettek fel. A zsidó gimnáziumot meg nem volt pénzünk megfizetni. Én először polgáriba jártam. Itt már nagyon sokan voltunk zsidók. A Rohla tanár úr, az osztályfőnökünk nagyon rendes volt, igazságos, tisztességes ember volt. Az osztálytársaim közül, akikre emlékszem, Szerencsés Imre is zsidó volt. Nándor Imre, azok nagyon gazdagok voltak, meglógtak Svájcba, az is zsidó volt. Gál István is zsidó volt. Sőt, azt hiszem, Spelczer Ottó is zsidó volt. Stein Ármin is zsidó volt. Weisz György is zsidó volt, az Egri Sanyi is zsidó volt, sokáig jóban voltunk. Károly Róbert is zsidó volt, azzal is jóban voltam. Stein György, Jónás György is zsidó volt, a Somló Tibor is. Krámer Tamás nagyon jó barátom volt, az kiment Izraelbe, az is zsidó volt. Sok zsidó gyerek volt az osztályban.

Emlékszem, hogy a polgáriban volt egy tornatanár, aki külön vette a zsidókat és a keresztényeket. A zsidókat kúszatta, futtatta, ugráltatta, addig a keresztény fiúk játszottak. Lehetett érezni a nyomást. Nem szerették a zsidókat. Például akkoriban a Rómaifürdőn nyaraltunk általában, és ott is az útra föl volt festve, hogy „Halál a zsidókra!”. Nagyon lélekemelő volt! Nem volt jó zsidónak lenni! Most se olyan jó, de akkor még rosszabb volt. A gyerekekkel kevésbé volt ez, mint a tanároknál. Azért volt focimeccs keresztény–zsidó, mert elég sokan voltunk egy focicsapathoz. Voltak barátaim persze, zsidók inkább. Gombfociztunk, följártunk egymás lakására, kijártunk a Ligetbe focizni. Társasjátékot játszottunk, ilyesmi. Elég sokan voltunk. Zsidók akkor keresztényekkel nem barátkoztak. Az osztálytársaim nem voltak kifejezetten antiszemiták, de volt olyan, hogy a fölsőbb osztályokból bejöttek, volt akkor március tizenötödikén Petőfi-jelvény – ezt a Petőfi-jelvényt a szociáldemokraták adták ki –, és akin ilyen jelvényt láttak, azt megverték, de engem nem vertek meg. Mert én azért már akkor ellenálltam. Engem akkor már nemigen lehetett megverni.

A zsidótörvényeknek [lásd: zsidótörvények Magyarországon] annyira volt visszhangja, hogy például egy csomó zsidó elment külföldre tanulni [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus]. Akkor volt az, hogy elmentek külföldi egyetemekre. Mert itt nem vették őket fel. De az egy jóval idősebb korosztály, mint én. Előtte nagyon sok zsidó járt a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, nyolcvan-kilencven százalék zsidó volt. A polgáriban már sárga csillaggal vettem át a bizonyítványomat – kitűnő bizonyítványt vettem át sárga csillaggal.

Cserkész is voltam, de mivel kicsik voltunk, farkaskölyöknek hívtak minket [Farkaskölyköknek a 8–12 éves korosztályhoz tartozó cserkészeket nevezték. – A szerk.]. A cserkészcsapatunk neve Ezüst Farkas volt, és a zászlónk és a nyakkendőnk ezüst és kék színű volt. Mert a zsidó zászló kék–fehér, tehát ebből kiindulva. Ebben a cserkészcsapatban mindenki zsidó volt. Arra már nem emlékszem, hogy súlyt fektettek volna a zsidó hagyományra, csak itt senki nem mondta nekem, hogy „te büdös zsidó”. És az már egy nagy szó volt. Mert a keresztény iskolában elhangzott ilyesmi. A Wesselényi utcai zsidó iskolában volt ez. Ott gyűltünk mindig össze. Jól éreztük magunkat, kirándulni jártunk hétvégén. Nekem ez újdonság volt, amikor első alkalommal kirándultunk valahol, mit tudom én, sváb-hegyi kirándulás volt, másnap nem tudtam fölkelni. És nem tudtam, mi bajom van. Kihívták az orvost, és kiderült, hogy izomlázam van. Nagyon stramm voltam!

Hogyan kerültem ebbe a cserkészcsapatba, arról gőzöm nincsen, gyerek voltam még, harmadikos elemista. Anyám intézett ilyen dolgokat. Anyámnak modern felfogása volt, volt valami elképzelése. Apám teljesen tök volt. Anyám akarta, hogy tanuljak, apám nem akarta, hogy tanuljak. Anyám erőszakolta, aztán én is már erőszakoltam, mert valahogy többre akartam vinni, mint a szüleim. Anyám nagyon aktív volt egyébként. Korcsolyázni elvitt. Uszodába vitt, hogy megtanuljak úszni. Nem akkor tanultam meg, hanem mikor a rómaifürdői nyaralás volt, önállóan addig kapálóztam, míg megtanultam úszni. Akkor még az sokkal inkább nyaralóhely volt, abban az időben. Olyan távoli dolognak tűnt, mert föl kellett ülni a HÉV-re, és rengeteget kellett gyalogolni, mire az ember leért a Duna-partra, bár lehet, hogy busz is volt.

Az anyám sokkal kulturáltabb volt, mint az apám. És ő szeretett színházba járni. Úgyhogy mikor már nagyobb fiú voltam, tizenkét-tizenhárom éves, nemegyszer elmentünk kettesben, mert apámmal nem lehetett, az Operettszínházba. Elegánsan kiöltöztetett, és mentünk. Arra emlékszem, hogy ilyen nagyoperetteket láttunk. Az öreg Latabár is szerepelt benne, meg a két fia, a Latyi meg a Hosszú Latabár [Latabárok – a színészdinasztia kilenc tagját tartja számon a magyar színháztörténet. A legemlékezetesebb színészi pályafutás id. Latabár Árpád (1878–1951) és fiai, ifj. Latabár Árpád (1903–1961) és Latabár Kálmán (1902–1970) nevéhez fűződik. – A szerk.]. Lényegében a színdarabban hárman játszottak, és azt nem felejtem el, hogy az öreg mondta, hogy „a fiaim”. És tényleg a fiai voltak! Például a Ligetbe elvitt anyám, apám nem jött sehova se. Az anyám meg a barátnői a Ligetbe jártak ki, a Weingruberhez. Ez nagyon híres kávéház volt. A tulaj persze zsidó volt. Amikor átmegyünk a hídon, azon a vashídon, ahol a Műjégpálya van, ez a főútvonal, balra akkor még egy kis domb volt, és ott állt egy nagyon nagy méretű kerti kávéház. Igaz, hogy volt annak épülete is, mert a konyha meg ilyesmi bent volt, de ez tulajdonképpen kimondottan a jó időre szóló kávéház volt. És a gyerekeknek külön volt egy játszótér. Onnan tudom, mert nagyon sokat homokoztunk, minden volt. Mikor beültek a „lányok”, a társaság, akkor a gyerekeket beküldték oda játszani.

Amikor az apámat elvitték munkaszolgálatra, akkor volt nekünk a kávéházunk. Amikor apámat elvitték, én már polgáriba jártam, az olyan 1942 körül lehetett. Akkor én tizenkét éves voltam. Nekem kellett nyitni az üzletet, mert anyám dolgozott éjjel tizenkettőig, kettőig, ameddig nyitva volt a bolt. És nekem olyan öt-fél hat körül nyitni kellett. Ami abból állt, hogy kinyitottam, akkor még a jégszekrényeken lakat volt, azt is kinyitottam. Volt ott egy kassza, egy pult, és amit a pincér elvitt, azt reggel be kellett írni egy könyvbe, hogy el lehessen számolni. Nekem kellett figyelni, hogy a pincér ne verjen át, hogy amit kivitt, az be legyen ikszelve, tehát vezettünk egy ilyen könyvet is. Aztán kiraktam a vajakat, azok akkor ilyen kis üvegtálkákon voltak csinosan vágva, meg a kávéhoz cukrot, ami ki volt porciózva, és akkor nekem azt figyelnem kellett, behúzmi a standívre, hogy ennyi kenyeret meg ennyi vajat vitt ki a pincér. Meg a kenyeret én vágtam föl. A pék hozta kora hajnalban a friss kenyeret, és akkor azt föl kellett vágni, és utána beírni a könyvbe, hogy ennyi kenyeret, ennyi tejet. Engem váltott aztán hét-fél nyolc felé a nagyapám, aki ott egyébként ruhatáros volt. Akkor én nagyon öregnek tartottam, de jóval fiatalabb volt, mint most én. És amikor ő váltott, akkor én kiülhettem a kasszából, és még valamit tanultam, és aztán mentem iskolába.

Az apám több helyen is volt munkaszolgálatos. Valahol Dél-Magyarországon voltak, nem emlékszem pontosan a helységre, pedig tudtam. Az apám annyit mesélt a munkaszolgálatról, hogy ott vízbe fektették őket, és tüdőbajt kapott, a miatt aztán megoperálták, és a fél tüdejét leengedték. Szóval nagyon rossz körülmények között voltak. Tulajdonképpen abba is halt bele.

Az összeköltözéskor [Amikor tehát a zsidókat csillagos házakba költöztették. – A szerk.] a nagynénémet, az Ander Erzsébetet – a Népszínház utca 33-ban volt egy zsidó ház –, oda költöztették. Az anyai nagyapámat, nagyanyámat, mindenkit. A nagynénémet egyszer elkapták, és vitték volna talán valamelyik téglagyárba, de meglógott. Ettől kezdve valahol Angyalföldön bujkált keresztényeknél, talán az ONCSA-telepen. Fizetett, és valami pincében. A nagyanyám, nagyapám meg Ervin vagy harmincöten voltak egy lakásban, és az a szerencsétlen unokaöcsém fejtífuszt kapott. Kitették a cédulát, hogy fertőző beteg van a lakásban, és így az egész társaság, mind a harmincöten megmenekültek. Nem vitték be őket a gettóba! A többieket elvitték a házból a gettóba. Őket nem. A nyilasok nem mertek oda bemenni. A nagyapám ott halt meg, öreg is volt, meg ő nagyon a szívére vette ezt az egész zsidó dolgot. Ő abba halt bele.

Budapesten vészeltük át a háborút. Nem csillagos házban, hanem Gestapo-házban. Az úgy volt, hogy először összeköltöztettek minket. A Rózsa utcában laktunk, és az nem lett zsidó ház [azaz csillagos ház – A szerk.], és beköltöztettek a Király utca 102-be, mert az zsidó ház volt. Az valamikor 1944 nyarán volt. Az összes bútorunkat ott kellett hagyni a Rózsa utcában, mert ezeknek a zsidóknak a lakása, akik ott laktak, be voltak rendezve. Bútort nem lehetett vinni, csak valami ruhaneműt meg konyhaeszközfélét, valami apróságot. Aztán egyik nap szólt a házmester, hogy beszólt a rendőr, hogy a fiúk menjenek le, bújjanak el, mert holnap mindenkit elvisznek. És én tudtam azt, hogy ezek a nagynénémék, akik aztán Amerikába mentek, a Teréz körút 6-ban vannak, a Gestapo-házban. A Teréz körút 6-ban volt a Sugár és Barna férfidivatüzlet, az Budapest egyik legnagyobb férfidivatüzlete volt. A Sugár József az apám mostohabátyja [féltestvére] volt, a Barnáné meg az apám mostohanővére [szintén féltestvér].

Amikor a németek bejöttek [lásd: Budapest német megszállása], a Gestapo beszállásolta magát a Royal Szállóba, a Sugár és Barna pedig közel volt a Royal Szállóhoz. Itt minden volt, ruha, ing, fehérnemű, minden. A Janka, aki a Barnának valami unokatestvére volt, szóval a Janka fehérnemű-varrónő volt, úgyhogy ott volt egy férfi szabászda és fehérnemű-varroda is. Ott mindent lehetett kapni. És ezt kinézték maguknak a németek, és lefoglalták az üzletet, mert nekik kellett egy szabászat meg egyebek. A Sugár [József] is meg a Barna is megléptek, mert ők időben megkapták a fülest, hogy el kell menni. Hogy a Barna hova ment, azt nem tudom. A Sugár [József] fönn volt a Sváb-hegyen a szanatóriumban – akkor még Sváb-hegynek hívták, most Szabadság-hegy. Barna eltűnt, Barnáné nem tudom, hová ment. Sugár itt maradt, de aztán nemsokára meg is halt. Megérte a felszabadulást, mert a háború után Pista unokaöcsémmel meg is látogattuk a lakásán. Már akkor nyolcvan fele járt, csak egyszer láttam. A gazdag zsidók mind megléptek, elmentek külföldre, megfizették [Volt néhány gazdag zsidó család, amely lefizette az SS-t és a magyar hatóságokat, és amelyeket ennek fejében engedtek távozni Magyarországról. A leglátványosabb ügy a Chorin, Kornfeld és Weiss család volt, amely átengedte az SS-nek a Weiss Manfréd Műveket, Magyarország legnagyobb nehézipari gyárát, cserébe azért, hogy a család sértetlenül külföldre távozhasson. – A szerk.].

Szóval a nagybátyám [Sugár Jenő, Surányi György interjúalany apjának testvére] ott dolgozott az üzletben, ő adta át az üzletet a Gestapónak, és mivel ő ismerte az üzletet, őt ott tartották ilyen üzletvezető-félének. És akkor ők a Síp utcából átköltöztek ide, a Teréz körút 6-ba. De nem csak a Jenőék voltak, hanem itt összegyűjtöttek egy csomó zsidót arra, hogy a Gestapónak dolgozzon, hogy az ilyen összerabolt kincseket meg holmikat szállítsák… Tehát reggel teherautó jött értük, kivitték őket pályaudvarra, hajókikötőbe, hajóállomásra, és ott rakodtak. Mindenki tudta róluk, hogy zsidók. (Előfordult olyan amikor már ott laktunk mi is, hogy bejött a Gestapo őrmestere, és meglátta, hogy abban a kis lakásban, ahol a Jenőék laktak, voltunk vagy tízen, és három-négy gyerek, és azt mondja, „Was ist hier? Kindergarten?”.) Nem hordták a csillagot. Nem kellett csillagot hordani. A Gestapo tudta, hogy zsidók, mert a Gestapo egy őrmestere volt a ház parancsnoka. Mellette volt egy nagyon rafinált zsidó mint alparancsnok, az volt a közvetítő.

Tehát én tudtam, hogy ők ott vannak, és anyámnak azt mondtam, hogy „Gyere! A Király utcától pont odamegy a hátsó utca – akkor Hegedüs Sándor, ma Szófia utca – a Teréz körútra. Azon odamegyünk”. Leszedtem a sárga csillagot, anyám bőröndöt akart vinni, mondtam, „nem!”. Mert akkor már kijárási tilalom volt délután [Kijárási tilalmat a sárga csillagos házak kialakítása után vezettek be: 1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. – A szerk.]. Átmentünk oda, bekopogtunk. Ez már a nyilas időkben volt. Pénzért be lehetett jönni. Azt hiszem, valami huszonötezer pengőt fizettünk, ami fantasztikus pénz volt, azért egy nyaralót lehetett kapni. A pénzt a vezetőségnek, a Gestapónak meg annak a zsidónak fizettük, nem tudom, hogy aztán ők egymással hogy számoltak el. Úgy tudtunk bejutni, hogy a házmester a régi volt, és amikor kopogtattunk a kapun, igaz, hogy volt egy német őr is, de a házmester beengedett minket. Ismert minket, ismerte anyámat, apámat is, mindenkit ismert. Ahogy oda költöztünk, harmadnap nyilas razzia volt, beengedték a nyilasokat, és aki nem tudta igazolni, hogy oda tartozik, tehát hogy Gestapo-állományban van vagy valami, azt elvitték a nyilasok. Este volt a razzia, és akkor a házmester vezette a nyilasokat, és mondta, hogy ez konyhaajtó, és ment tovább, mi meg ott remegve elbújtunk ágy alá meg minden. Többször nem volt razzia.

Aztán az már néhány héttel később volt, hogy apám egy keretlegénnyel látogatóba jött, és aztán a keretlegényt elküldték, apám meg ott maradt. Szintén fizetség ellenében. Ő aztán már végig itt maradt, járt hajót rakodni, és velünk együtt szabadult föl. Az unokaöcsém, az Ervin apja, Klein Menyhért is munkaszolgálatos volt. Meglátogatta a szüleimet, mondták a szüleim, hogy maradjon ott. Fizessen X forintot. Nem, nem, nem akarja a keretlegény – mert az kísérte. Mondták, a keretlegényt elküldik. De nem, meg majd Isten megsegíti. Körülbelül odáig segítette, ameddig Radnótit. Őt is ott lőtték agyon [Radnóti Miklóst 1944. november 9-én, Abda község mellett lőtték agyon. – A szerk.].

Mikor már a németek nyaka körül szorult a hurok, akkor a német vezetőség, a gestapósok meglógtak. Akkor egy csomóan nem akartak velük menni, volt egy ilyen házőrség, azok ott maradtak, és vigyáztak ránk. Pénzért ott maradtak, kapták tőlünk a zsoldot, a vezetőségtől, és vigyáztak ránk, vigyáztak a házra, védték a nyilasok ellen. Velünk, gyerekekkel egyszer meg halottakat temettettek el. Zsidó halottak voltak, mert bebombáztak a házba, és egy csomóan meghaltak, azokat mi szállítottuk le a Liszt Ferenc térre. Az egyik bombatámadásnál becsapódott a házba egy bomba, az egy öt-hat emeletes ház volt, és a fölső emeletek néhány lakásába becsapott, és ott sajnos egy csomó ember meghalt. Mit tudom, harmincan, és azoknak a hulláját szállítottuk el koporsóban a Liszt Ferenc térre, mert akkor már nem működött temető meg ez, meg az. Leszállítottuk. Hogy aztán ott elásták vagy mi, nem tudom. De, fiúk, fogjátok és vigyétek.

Szóval a gestapósok elpárologtak, és egy harcoló német alakulat jött a helyükbe, akik nem is tudták, hogy zsidók vannak a pincében. Ezek csak úgy jöttek, megszállták a házat, az emeleteket, és géppuskaállásokat csináltak. Nem tudom, miért, kiválasztották ezt a házat védelemre – ez egy nagy sarokház volt egyébként. Voltak egyenruhában légós magyarok, és azok szóltak, hogy vigyázzunk, ezt a házat védelemre rendezték be, menjünk le a pincébe, és ott bújjunk el. A pincében is voltak harcok. Ott harcoltak a németek az oroszokkal, még egy kézigránátot is odadobtak hozzánk, csak az a baromi szerencsénk volt, hogy nem ment be a helyiségbe, a helyiség előtt robbant föl. Egy napig süket is voltam, akkora dörrenés volt. De megúsztuk. És egyszerre csak lejött a pincébe egy légós egyenruhába öltözött ember, és azt mondta, hogy az utcai szárnyról mindenki menjen az udvari szárnyba, mert az oroszok föl fogják a kaput robbantani. És úgy is történt, fölrobbantották a kaput, tehát az a pinceszakasz beomlott. Állati szerencsénk volt, hogy valaki előre figyelmeztetett minket. Aztán az oroszok elfoglalták a házat. Másnap az oroszok mondták, hogy a férfiak egy kis munkára menjenek. A férfiak elmentek egy kis munkára, és három nap múlva jöttek vissza gyalog Gödöllőről, ahol egy orosz zsidó szólt nekik, hogy tűnjenek el, mert elviszik őket hadifogságba, Oroszországba [a Szovjetunióba, lásd: málenkij robot].

A háború után ide, a Baross utcába jöttünk vissza, ahányan voltunk. Az anyai nagyanyám, mert a nagyapám meghalt, a nagynéném [Klein Menyhértné], mert a nagybátyám meghalt, apám, az anyám meg én meg az unokaöcsém, az Ervin. Hatan laktunk egy szobában. Ebben a szobában [azaz: a lakás egy másik szobájában] egy másik család lakott, a másik szobában [azaz: a lakás harmadik szobájában] meg valami kibombázottak, a harmadik szobában [vagyis a cselédszobában] meg két férfi, albérlők. A mi bútorunk, mivel az összeköltözéskor nem vihettünk magunkkal bútort, minden a Rózsa utcában maradt. És oda beköltöztettek kibombázottakat, betelepítették a lakásba, ott volt a bútorunk. És a háború után onnan, a Rózsa utcai lakásból ide szállítottuk. Aztán egy szobát valahogy sikerült visszaszereznünk.  Aztán a cselédszobát is visszaszereztük. De nem sikerült visszaszerzni az egész lakást, konyhánk nem volt, a konyha itt volt kiépítve az előszobában. A fürdőszobában még egy mosdó sem volt, csak egy kád, ott a kádban volt a fürdés, mosogatás, mosdás. Társbérlet lett a lakásunkból. A harmadik szobában lakó társbérlő egyszer kirabolta a lakást. Ez egy nagyon szemét férfi meg nő volt. Egyszer, amikor hazajöttem, ki volt minden borulva, és kirabolták a lakást. Szóval nem bútort, hanem amit találtak, ilyen értékes dolgokat vittek el. Tudtuk, hogy az volt, de a rendőrségnek nem is szóltunk. Nem lehetett rábizonyítani. Amellett, hogy belépett rögtön a pártba, nagy kommunista volt. És nem is lehetett ellene csinálni semmit. Egy kávéház-tulajdonos egy kommunistával szemben?!

És akkor megnyitottuk ezt az egy kávéházat a Baross utcában a háború után, közvetlenül. Emlékszem, villamossal mentem, nem tudom, hova, nagy kosárral, valami pékségbe, és abban a kosárban hoztam ide a péksüteményt valahonnan. Emlékszem, a hatos villamossal mentem, lógnom kellett a kosár miatt – még nem volt zárt kocsi, és a peronon lógott mindenki. Nem tudom, honnan szerezték az árut a szüleim meg a nagynéném, de sikerült összekaparni. Arannyal kellett fizetni, meg voltak ilyen dolgok. Amíg be nem jött a forint [lásd: a forint bevezetése], addig elég zűrös volt. Mikor bejött a forint, akkor már úgy nyugalmasabb lett. Aztán tönkre is ment a kávéház. Az apámék a háború után még visszavették a Lovrana kávéházat, átmentek oda, de tönkrementek. A nagynéném meg itt volt ebben a kávéházban, a Baross utcában 1949-ig, és akkor államosították [lásd: a kiskereskedelem államosítása]. A szüleim már előbb elmentek máshová. A nagynéném úgy élte meg, hogy elment dolgozni egy kocsmába adminisztrátornak. Az anyám a Művelődésügyi Minisztériumban lett segédhivatal-vezető [A segédhivatalok egy-egy hivatalon belül működő azon osztályok voltak, amelyek az iratok érkeztetésével (iktatásával, lajstromozásával), kiadásával és irattározásával foglalkoztak, ennek megfelelően iktatók, kiadók, irattárak, jegyzői vagy lajstromirodák stb. voltak. Az itt alkalmazott tisztviselőket segédhivatali tisztviselőknek nevezték. – A szerk.]. Meg volt gondnoknő is apámmal együtt egy üdülőben, de akkor már nyugdíjasok voltak. 

A háború után én gyerek voltam, azzal foglalkoztam, hogy akkor mentem gimnáziumba. Az úgynevezett felszabadulás [lásd: Budapest felszabadítása] után különbözeti vizsgát tettem, és úgy mentem gimnáziumba. A Zrinyi Miklós Főgimnáziumba jártam, a Tavaszmező utca és Szűz utca sarkán volt, úgyhogy nem kellett messze mennem. Mivel polgáriba jártam, a háború után különbözeti vizsgát kellett tennem. Egy magántanárnál tanultam. Le kellett tennem négy év latint, történelemből, művészettörténetből, matematikából, egy csomó tárgyból különbözetit kellett tennem, és úgy mehettem gimnáziumba. Az úgy volt, hogy négy hónap alatt, minden hónapban egy év latint tanultunk, és az ötödik hónapban művészettörténetet, matematikát.

A gimnáziumban is főleg zsidó barátaim voltak. És össze-vissza jártam azokkal, akikkel együtt jártam polgáriba, azokkal a zsidó fiúkkal barátkoztam. Az egy tovább tartó barátság volt, a háború után is azokkal barátkoztam. A gimnáziumban nem beszéltünk arról, hogy mi történt a háborúban. Mindenki hallgatott. Az az igazság, hogy egy kicsit agyon is volt hallgatva. A gimnáziumban már nem volt olyan sok zsidó fiú, mint a polgáriban. Talán öten-hatan voltunk. Volt például a Baumgarten Robi, az Budaira magyarosított. Itt lakott a következő házban. Nagyon gazdagok voltak. Azzal jóban voltam, nem azért, mert gazdagok voltak, mindig az van, hogy valaki velem jóban akar lenni valami miatt. És aztán a gimnáziumban két zsidó fiúval, akikkel aztán érettségi után elmentünk együtt evezős túrára, fölmentünk egészen Szobig, és véletlenül átevezetünk szlovák részre. Fogalmunk nem volt, hogy már Szlovákiában vagyunk. Baromi nagy integetés volt a partról és ordibálás, akkor jöttünk rá, hogy valami nem stimmel. Akkor elmentünk Szobra, a határőrök kérdezték, hogy meg vagyunk zavarodva. És kaptunk egy órát, hogy ott, Szobon körülnézhessünk, és aztán jöttünk vissza. Fogalmunk nem volt nekünk akkor 1949-ben, hogy micsoda tilosban járunk!

A zsidók fiúkkal, például az Egri Sanyival meg a többi zsidó fiúval, akikkel még a polgáriban összejöttünk, a háború után újra összejöttünk, és egy úgynevezett galerink volt [A „galeri” a hatvanas évek szerveződése volt, a negyvenes évek végén-ötvenes évek elején inkább „bandáknak” nevezték a fiatalok utcai társaságát. – A szerk.]. Mi úgy hívtuk, hogy galeri. Elég hülyék voltunk tulajdonképpen, az utcán ordítoztunk. Ezekkel úgy összejöttem, meg jampecok voltunk. Kiöltözködtünk, mindenféle szart magunkra vettünk. Az Egri Sanyinak nagy haja volt akkor, ilyen két hullámmal, és akkor a jampecok válltöméses zakót hordtak meg csövesnadrágot [Noha a tipikusan városi „jampec” figurája az 1930-as évek terméke, igazi ellenségképpé az 1950-es évek első felében vált a „Nyugat-majmoló” jampec („jampi”). Elsősorban a külsejük jellemezte őket: hajukat („séró”) hátradobva viselték, fekete vagy színes inget, rikító, nagymintás nyakkendőt, csapott, lötyögő vállú (kockás) zakót („jakó”), csőnadrágot, csíkos zoknit, vastag-, ún. szivacstalpú (színes) cipőt viseltek, a lányok szűk szoknyát és „zsákkabátot” (ne feledjük: azokban az években, amikor a svájci sapka – nőknek a fejkendő – és a lódenkabát volt az egyenviselet a nagyvárosi utcán). A szórakozóhelyeken „ugrálva táncoltak” („csurgliztak”), és nem a tánciskolákban is kultivált táncokat járták (népi tánc, keringő, tangó, slow-fox, de legfeljebb fox-trott), hanem például boogie-woogie-t, szambát, rumbát, szwinget.  A korabeli propagandában a jampecség egyenlő volt az erkölcsi romlottsággal. – A szerk.].

Először velük mentem a cionistákhoz. Volt egy Léderer Robi nevezetű haver, aki deportálva volt. Ő deportálásból jött haza, és vasmunkás volt. A Léderer Robival mentünk a cionista mozgalomba, aztán én ott ragadtam, ő talán nem. Később valami argentin nagykövet lett. Véletlen tudom, mert a társaságunkban lányok voltak, és az egyik lány az még idősebb koromban is megismert mindig, holott nem velem járt. Emlékszem, lehettem olyan negyvennégy éves, és a Vörösmarty téren a Luxus Áruházban egyszer csak rám szólt, hogy „Gyuri!”. És ő mondta, hogy te tudod, hogy a Robi argentin nagykövet.

Cionista voltam 1946-47-48-ban. Ez egy radikális cionista szervezet volt. Betár [lásd: Betár Magyarországon], azt hiszem, úgy hívták őket. Ők úgy gondolták, hogy fegyvert fogni, és nem kímélni. Hát ez egy ilyen szervezet volt, már nem nagyon emlékszem. Olyan harcias dolgok voltak, mit tudom én, bokszmeccs meg felkészülés a harcra. És szemináriumok is voltak, ahol magyarázták, hogy fel kell építeni azt az országot – akkor még nem volt önálló Izrael –, hogy fegyverrel kell elfoglalni, kiűzni az arabokat. Jártam ülésekre, részt vettem mindenben. Cionista táborban is voltam a Balatonon. Hatalmas nagy tábor volt. Sátrakban laktunk, sok lány is volt. Nem nagyon emlékszem, mi volt, pedig kétszer is voltam. Egyszer a Hanhacoknál [lásd: Hanoár Hacioni Magyarországon] voltam, és egyszer meg a Betárokkal voltam. A Betároknál komoly oktatás volt. Elmesélték, hogy kell harcolni az arabok ellen meg az angolok ellen. Mert a Betárok ilyenek voltak. Ők csináltak terrorcselekményeket az angolok ellen. A Hanhac békésebb volt. Mint később kiderült, Erika, az első feleségem is Hanhac volt.

Akkor olyasmiket hallottam Palesztináról, hogy nagy harcok vannak ott, hogy az arabok megállítják meg lelövik a hajókat. Az angolok is megállították, és nem tudom, Ciprusra vitték őket. Hogy oda éjjel be kell lopódzkodni, már a nagybátyám is azt mondta, ők is, azt hiszem, csónakokkal, vízen keresztül szálltak ki. Bár az 1939-ben volt. Szóval voltak ilyen cirkuszok, ezt hallottam [Nem az arabok, hanem az angolok miatt nem lehetett legálisan letelepedni Palesztinában. Palesztina ugyanis brit mandátum volt, és az angolok éves bevándorlási kvótát állapítottak meg, amitől még a háború alatt sem voltak hajlandók eltérni. Ezért megpróbáltak minden bevándorlókat szállító hajót elfogni, és az utasokat Ciprusra internálták, ahonnan minden évben csak bizonyos számú embert engedtek legálisan bevándorolni Palesztinába. – A szerk.]. Ki akartam menni, csak aztán nem mentem ki a szüleim miatt, nem akartam itt hagyni őket. Akkor hagytam abba [a cionista szervezetbe járást], mikor betiltották [A Magyar Cionista Szövetség 1949-ben a hatalom nyomására feloszlatta önmagát. – A szerk.].

Sok hülyeséget csináltunk. Amikor éhesek voltunk, szórakozásból jártunk a MIKÉFE-be. A Mexikói úton volt az épületük, zsidó iparos fiatalok jártak oda, én nem voltam iparos, de a Léderer, ugye, vasmunkás volt, az Egri Sanyi fogász volt. Oda jártunk, ott kaptunk kaját. Például ott ismertem meg ezt a Kabost [Kabos László (1923–2004): népszerű komikus színész, a magyar kabaré jellegzetes alakja volt. – A szerk.]. Ott láttam életemben először, és ott mesélte az élete történetét.

A kommunista ideológia a gimnáziumban akkor még nem volt, de már az utolsó évben – mert 1949-ben érettségiztünk, mert egy évet vesztettem –, már a tanév közepén jöttek, és kérdezték, milyen származású vagy. És én majdnem megvertem az illetőt, mert azt hittem, hogy zsidózni akar. Akkor derült ki, hogy munkás meg ilyesmi. És amikor rájöttem, hogy miről van szó, rögtön mondtam, hogy munkásszármazású vagyok. Minden papíromba azt írtam. Ezért vettek föl az egyetemre. Ezért vettek föl a kollégiumba. Azért lettem kollégista, mert a szüleim vidéken voltak üdülőgondnokok, és a Baross utcai lakásban nem fűtöttem az én szobámban, mert nem volt pénzem. Télen még a hajolaj is megfagyott a szobámban. Mindenhol azt hazudtam, hogy munkásszármazású vagyok [A származás szerinti diszkriminációt a felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is. Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. – A szerk.]. És valahogy nem jöttek rá, hogy nem. Mert akkor is már elég kemény voltam, és odaütöttem, ha kellett. Akkor szerveződött, azt hiszem, a KISZ [A KISZ 1957-ben alakult. Surányi György föltehetően a MINSZ-re, a Magyar Ifjúsági Népi Szövetségre gondol, amely 1948–1950 között működött. – A szerk.], az egyik osztálytársam jött oda kérdezősködni.

Sose voltam kommunista. Sose voltam párttag. De baloldali érzelmű vagyok. Az volt a véleményem, hogy ez a rendszer, ami van, ennek semmi köze nem volt ahhoz a rendszerhez, amit úgy könyvekben elgondoltak. Semmiben nem vettem részt. Nagyon lelkes ifjú voltam a felszabadulás után, és azt hittem, hogy a kommunizmus meg minden – azaz akkor még szocializmus – állati jó dolog, és mint ilyen fiatal kommunista vagy szociáldemokrata nagy lelkesen részt vettem az ifjú mozgalomban. Én is tagja voltam egy szervezetnek, nem emlékszem, mi volt a neve, SZIT talán [Szakszervezeti Ifjúmunkás- és Tanoncmozgalom (1945–1950) – 1945 elején kezdte szervezni a Szakszervezeti Tanács Ifjúsági Titkársága. Célja a baloldali befolyás erősítése, az ifjúmunkások egységes szervezetbe tömörítése és a munkásegység hangsúlyozása volt. Taglétszáma 1949-ben meghaladta a 180 ezer főt. – A szerk.]. Valami szocialista dolog volt. Akkor olyan tizenhat-tizenhét éves lehettem. Ez a szervezet a Dohány utcában volt, talán még most is van ott egy pártház a Dohány utca elején. Van a Híradó mozi, és utána három-négy házzal, talán még most is pártház, oda jártam. Ott volt ilyen ifjúsági mozgalom, ott pingpongoztunk, dumáltunk, voltak szemináriumok. Egyszer valaki följött a terembe, ahol épp voltunk, hogy lent van párttaggyűlés, és minket, ifjakat is meghívtak a párttaggyűlésre. Elmentünk, leültem valahova, szerencsére hátul ültem, mert nagy tömeg volt. Egyszer csak valaki elkezdi, valamit dumál, és mondja, hogy „Rákosi elvtárs, ez …”, és akkor látom, mindenki fölugrik, hogy „Éljen Rákosi! Éljen a Párt!” [Rákosi Mátyás 1945–1948 között a Magyar Kommunista Párt vezetője volt, majd 1948-ban az MKP bekebelezte az MSZDP-t, és a két párt egyesüléséből alakult Magyar Dolgozók Pártjának lett a főtitkára. Lásd még: Rákosi-korszak. – A szerk.]. És nem tudtam hirtelen, hogy mi van. Fölálltam, és láttam, hogy ott őrjöngenek. Visszaültem, meghallgattam, és többet az életben nem mentem.

Ez az ügy részemről be volt fejezve, mikor megláttam ezt az ugrándozást, ezt az őrjöngést. Lehet, hogy oda se figyeltem, miről beszélnek a szemináriumokon, mondom, egész addig, míg az a bizonyos pártgyűlés nem volt, addig én jól éreztem magam. Csak aztán megijedtem. Mert ez már nem az én formám, itten tapsikálni meg hülyülni. Érdekes, gyerekfejjel is már utáltam az ilyesmit. Megriadtam egyszerűen, hogy ezek miért őrjöngenek. Nem tudtam ezt átérezni, soha nem tudtam átérezni.

1949-től 1953-ig jártam egyetemre. Műszaki egyetemre mentem, mert többre akartam vinni, mint a szüleim. Az egyetemen egy legjobb barátom volt és van 1949-től kezdve – együtt  kezdtünk járni az egyetemre –, az keresztény viszont. Ő vitt el először tornázni. Aztán én tornáztam, ez töltötte ki az életem. Már 1947-ben is tornáztam, de komolyabban 1949-ben, mikor együtt jártunk egyetemre a legjobb barátommal, elvitt az ő bandájába, és akkor kezdtem komolyabban. Ez volt a szórakozásom, meg azért mellette egyetemre is jártam, el is végeztem az egyetemet. Lányokkal is tornáztunk, jártunk is együtt lányokkal. Ezzel töltöttem az időmet, templom helyett, meg mit tudom én, minden helyett. Tornáztunk, végigpróbáltunk a fiúkkal egy csomó gyakorlatot, benn, a tornateremben. 1969-ig, harminckilenc éves koromig csináltam ezt. Egyébként nagyon sokat eveztem. Túrákat tettünk szintén ezzel a barátommal. Meg súlyt emeltem, meg birkóztam, meg amit akar. A súlyemelést meg a birkózást még gimnazista koromban, mert volt a közelben a Vasas székház, és a pincéjében volt egy birkózó és súlyemelő terem. Iskola után oda beengedett a portás.

Volt az egyetemen honvédelmi oktatás, és nyáron behívtak minket kiképzésre. Úgy lehetett lógni belőle, hogy volt honvéd bajnokság vagy hogy hívták, és én mindig jelentkeztem valamire. Amikor nem jött össze egy tornászcsapat, akkor elmentem súlyemelni. És súlyemelésből harmadik lettem az én kategóriámban. Az egyetemen a másod- és harmadév után meg negyedév után katonák voltunk. Második és harmadik év után egy hónapot, negyedév után három hónapot tiszti iskolába mentünk. Mindenki tiszt lett, kivéve én meg még egy fiú. Mert én kiváló katona voltam! Borzasztóan utáltam! Még az első hónapi kiképzésnél volt egy nagyon rohadt, primitív alhadnagy, az volt a századparancsnok, és baromi dolgokat csináltak! Például ötméteres palánk tetejéről szuronyos puskával leugrani. Mondanom se kell, én, a sportember nem ugrottam le onnan. Hanem leereszkedtem. Volt az évfolyamban három-négy, akiknek a lába is eltörött. Volt egy, aki már sánta maradt akkor. Éjjel riadó, és reggel tízig menetelés szuronyos puskával. És akkor ez az alhadnagy nagy ember volt, mi akkor még senkik voltunk, bakák. Egyszer csak úgy fölágaskodott a lovával, mint aki rám akar ugrani. Én abban a pillanatban lekaptam a szuronyos puskát, és felfelé tartottam. De nem ugrott rám, szerencséjére. Ilyet nem lehetett velem csinálni, én ezt nem bírtam! És féltem, hogy valami nagy bajt csinálok.

Az első feleségemmel az egyetemen ismerkedtünk meg, egy tankörbe kerültünk. A barátom, a Mráz Árpád volt a tanköri titkár, akivel együtt tornáztunk, és aki mindmáig a barátom. Az első feleségem szintén 1930-ban született, Budapesten. Wagner Erikának hívják. Az ő szülei, mikor összeházasodtunk, már nyugdíjasok voltak. A nővére meg annak a férje orvos volt. Az a család, az Erika szülei nagyon vallásosak voltak. Ő is cionista volt, a Hanhacokhoz járt, a mozgalommal együtt kiment. Ő sokkal bátrabb volt, mint én. Ő a cionista mozgalommal még Belgiumban is kinn volt, talán két évig, és onnan jött vissza, 1947-ben vagy mikor ment ki. Belgiumban megálltak, és egy évig ott voltak. Akkor az arabok meg az angolok miatt nem tudták őket kivinni. Azért jött haza, mert anyja-apja beteg lett, minden, ideges volt, és hazajött. Aztán már nem ment. Akkor volt az, hogy nem engedték be a zsidókat, és hajókat süllyesztettek el, volt ilyen cirkusz 1946 körül, és akkor visszajött. Úgyhogy ő perfektül beszélt németül, franciául – én meg se tudok mukkanni idegen nyelven –, állati nyelvérzéke volt, nagyon okos. Erika egy hónappal később került az egyetemre, mint én. Utólag nyomták be, nem volt jó káder, úgy nyomták be, hogy a nagynénje a Budapesti Pártbizottságon volt. De egy évvel később végzett, mert 1953. február huszonharmadikán elvitte az ÁVO.

Az úgy volt, hogy negyedévesek voltunk  –  akkor még négy év volt az egyetem –, és vizsgaszünet volt, és aztán a szülei mesélték, hogy este tizenegykor csengettek az ajtón, és betódult három férfi és egy nő. Felforgatták a lakást, és Erikát elvitték.  Aztán se kép, se hang. A rokonukat, aki a Budapesti Pártbizottságon volt osztályvezető, kérték meg, hogy nézzen utána, mi van. Fogalma nem volt róla. Akkor télen döglött meg Sztálin [Sztálin 1953. március 5-én halt meg. – A szerk.], és egy kicsit föloldódott a dolog, és egyszer csak augusztus környékén megjelent Erika. Úgy engedték el, hogy bűnös, csak nem tudták rábizonyítani. Nemigen tudtak vele mit kezdeni. Nem volt olyan, amire ő ne emlékezett volna, hogy mit mond. Mikor találkoztunk utána, fekete volt a szemfehérje az állandó szembevilágítástól. Úgy került be, mint mesélte, hogy volt egy Tank nevezetű csaj. Én is ismertem a cionisták köréből. Ez a nő beköpte őt, mert neveket kértek tőle a mozgalomból, és az Erika nevét adta meg. Merthogy az Erika milyen szemét, hogy cionista létére keresztény fiúval jár – ez a fiú én voltam! Mesélt a börtönről sokat. A börtönőrökről. Éjjel kettőkor, háromkor fölkeltették, kihallgatták, szemébe világítottak, és állandóan beszéltették. A cionista mozgalomról kérdezték, hogy pontosan mit, azt nem tudom. De elég okos volt, és mindig tudta, hogy mit mondott. Nem lehetett megzavarni. Mindig ugyanarról kell beszélni. Egyszer bevitték a főparancsnokhoz, az ezredeshez. És az meg összetévesztette valamilyen nővel, és egész mást kérdezett. Úgy jutott ki, hogy meghalt a Szarzsák [Sztálin – A szerk.], és akkor úgy enyhült a dolog. És nem tudtak semmit rábizonyítani. Azt mondták neki, hogy ezt a hat hónapot megérdemelte. Mivel nincs semmi bizonyíték, elengedik. Elengedték. Egyszer csak otthon volt.

Most egy kicsit előreszaladok, mert ezzel kapcsolatban történt később két érdekes dolog is. Az Uvatervnél dolgoztam, és volt egy közvetlen kollégám, aki egy évvel volt idősebb nálam, előbb végzett, mint én, így az egyetemről nem ismertem. Szintén zsidó volt. Ő részt vett egy összeesküvésben – gépelt szövegeket terjesztettek Rákosi ellen. Lecsukták, és Sztálin halála és Rákosi bukása után kiengedték. Volt egy baráti köre, csupa zsidó fiú, és Erikával együtt sokat kirándultunk velük. Egyszer ez a kollégám megnősült, és bemutatta a nejét, aki szintén zsidó volt. A találkozás után Erika megkérdezte, tudod ki ez a nő? Ő volt kint a lakásunkon, amikor elvitt az ÁVO. Így aztán megszakadt a kapcsolat. A másik: a nagybátyámékkal is sokat jártunk kirándulni. A nagybátyám néha hozott magával ismerősöket is. Amikor valamilyen Kőbánya Vállalatnál volt főkönyvelő, akkor néha velünk jött a vállalat igazgatója a feleségével. Néhány ilyen kirándulás után Erika azt mondta: most már tudom, hogy ez az igazgató miért volt olyan ismerős nekem! Ő volt a Fő utcai ÁVO parancsnoka, az az ezredes, aki egyszer kihallgatott.

A Rákosi-korszakot nagyon szarul éltük meg, az apámat is lecsukták egy évre. De nem teljesen jogtalanul. Mert apám akkor egy kocsmának volt a vezetője. És mellettünk – nem tudom, mennyivel – volt egy hentes. És akkor még elég nehéz viszonyok voltak, nem lehetett húst kapni, és akkor csencseltek, hogy apám italt ad, ő meg húst. És valaki beköpte. Valamelyik személyzet, és apámat lecsukták egy évre. Mikor én utolsó éves voltam, nem volt apám. Épp akkor nem volt apám, amikor diplomáztam. És az utolsó félévben Erika se volt, őt meg ugye az ÁVO vitte el. Anyám egyetlen fizetéséből éltünk, nem valami vidáman. Bár már akkor Erika volt, és hogyha náluk kajáltam, nem volt nagy zűr, de otthon, mondjuk úgy, gyenge volt az ellátás. Anyámnak, mit tudom én, hatszáz forint fizetése volt mint gépírónőnek, apám meg nem volt otthon, szóval nem keresett.

[Az egyetemen] nem kellett párttagnak lennem, csak KISZ-tagnak [Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség 1957-től létezett; elődje a DISZ, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége volt. A DISZ az MDP vezetése alatt álló, a 14–25 éves fiatalokat tömörítő ifjúsági tömegszervezet volt, a MINSZ által tömörített ifjúsági rétegszervezetek egybeolvasztásával jött létre 1950-ben. Lapja a „Szabad Ifjúság” volt. – A szerk.]. Az voltam én papíron, csak nem csináltam semmit. Engem állandóan faggattak, hogy mi van Erikával. Azt mondtam, hogy nem tudom. Akkor volt börtönben. Ők valahogy kinyomozták, hogy mi van. Volt egy taggyűlés, és az Erikát kizárták a KISZ-ből egy tartózkodás mellett. Ellenszavazat nélkül, egy tartózkodás mellett, mert ellenszavazni nem mertem, bevallom őszintén.

Amikor kijött Erika a börtönből, elvettem feleségül. Ez 1954 körül lehetett. Vallásos esküvő volt a Dohány utcai templomban [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az ő szülei ragaszkodtak ehhez, az ő szülei vallásosak voltak. A feleségem anyja próbált kóserkodni [kóser háztartást vezetni – A szerk.]. Nem tudom, mennyire vagy hogy sikerült neki. Meg valami ünnepeket is tartottak, nem tudom már, milyeneket. Meg böjtöt. Mondjuk, én meg a feleségem nem emlékszem, hogy valamit is csináltunk volna. Rendes zsidó esküvő volt hüpe alatt, nem tudom, honnan tudtam, mit kell mondani, biztos valaki előtte megtanította. Szűk körben tartottuk az esküvőt, nem mondtuk el senkinek. Csak a szüleim voltak ott meg az ő szülei. A barátoknak sem mondtuk. A munkahelyemen sem, sokan nem is tudták, hogy zsidó vagyok. Például a tervezőirodában a főnökömmel egyszer kinn voltam a vécében pisilni, kijött, rám nézett, azt mondta: „Te zsidó vagy?” Akkor jött rá, hogy én zsidó vagyok. Előzőleg nem tudta. És én nem tudtam, akkor még nem voltam úgy kiokosítva, hogy nemcsak azért metéltek körül, mert mit tudom én, milyen bajom volt [lásd: körülmetélés]. Volt valami betegség, ami miatt a nem zsidókat is körülmetélik. Sok zsidó fiúnak otthon megmondták, hogy ezt kell mondani, ha ilyen helyeken rákérdeznek. Hogy van valami olyan betegségem. Huszonhárom-huszonnégy éves voltam, az még egy gyerek, akármilyen mérnök is, mit tudtam én, nekem nem mondta senki!

Az első feleségem szüleivel együtt éltünk. Először a Rudas László utcában volt az ő kétszobás lakásuk, utána elcseréltük a József utca sarkán egy háromszobás lakásra. Az egy komolyabb lakás volt. Egyik szoba volt az öregeké, másik volt a miénk, és volt egy nappali. Tulajdonképpen az akkori kezdő fizetésből úgy, ahogy meg lehetett élni. Nem valami fényesen, de meg lehetett élni. Az első feleségemnek volt mérnöki kezdő fizetése ezerkétszáz, meg nekem ezerkétszáz, a szülőket is támogattuk. Én mindig a feleségemnek mondtam, hogy jó, én nem vagyok irigy, tőlem eltarthatjuk az ő szüleit. De a feleségem nővére meg a férje orvos volt, és elég jól kerestek, mondtam, hogy igazán ők is beszállhatnának. Még mondtam is a feleségemnek, hogy nekem megvan a mérnöki diplomám, eltartasz, és még elvégzem az orvosit is, mert azért azok sokkal jobban keresnek. De aztán abból nem lett semmi. Csak dühös voltam, hogy mért nem szállnak be ők is. Minden fizetésemet haza kellett hogy adjam, a feleségem nagyon szigorú volt. Nekem nemigen volt zsebpénzem.

A munkakeresés elég nehezen ment, mert behívtak egy bizottság elé. És megkérdezték – ugye én híd- és szerkezetépítő mérnökként végeztem –, hogy hova akarok menni. [1951 júliusa óta volt érvényben egy minisztertanácsi rendelet (137/1951) a nappali tagozaton egyetemet és főiskolát végzettek szervezett munkába állításáról, amely lényegében kötelező elhelyezkedést jelentett a hatóság által megszabott munkahelyen, megszabott ideig. – A szerk.] Mondtam, valami tervezővállalathoz. Be van osztva a – most mondok egy valamit, mert pontosan már nem emlékszem – a MÁV-nál a mit tudom én, tiszakékényesi izére. Mondtam, én oda nem megyek. Erre mondja a pasi: „Tudja maga, hogy munkamegtagadásért börtön jár?” Mondom: „Nem tudom.” Azt mondja: „Jobb, ha tudja!” Kijöttem. Én akkor első osztályú tornász voltam, és szóltam a szakosztályvezetőnek, hogy el kell mennem vidékre, csináljon valamit. A szakosztályvezetőnk, aki egyébként ávós volt, adott nekem írást, hogy első osztályú sportoló, és hogy helyezzék el, valami ilyen írást adott. És akkor ezzel az írással próbáltam járkálni, és érdekes módon az édesanyám szerzett nekem állást, aki a Művelődésügyi Minisztériumban volt segédhivatal-vezető, magyarul a küldöncök hozzá jöttek. És jóban volt az emberekkel, és valamelyik főosztályvezetőhöz tartozott a metróépítés. És elküldtek akkor a Palotáshoz, aki egyébként akkor tanított az egyetemen, ő volt az igazgatója ennek [Dr. Palotás László egyetemi tanár, akadémikus (1905–1993) –  már a háború előtt is fontos beosztásokat töltött be a hídszakmában, és oktatott az egyetemen is. A közúti hidak háború utáni újjáépítésének irányítója, az Általános Mélyépítési Tervező Intézet első igazgatója, az UVATERV és a Mélyépterv alapítója, majd a metro tervezésének és építésének szervezője. – A szerk.]. De ő a kivitelező volt. Palotás elküldött a metrótervezőbe, a metrótervezőben pedig egy osztályvezető levizsgáztatott. Megfeleltem, és fölvettek. Így kerültem oda. De ha ez a sportizé nincs, akkor lehet, hogy le kellett volna menni a francba. Így kerültem a Földalattivasút Tervező Vállalathoz. A Böszörményi úton volt akkor. Egy év múlva onnan elküldtek, mert leépítés volt. Az egyik volt évfolyamtársam a MÁVAG-nál dolgozott. Ő el akart onnan menni, és mondta, hogy ott van hely. És akkor elmentem a MÁVAG-ba [A Brünnből 1968-ban Budapestre települt, és egy évvel később tönkrement belga Gillain A. és E. céget 1870-ben megvásárolta a magyar állam, és Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára néven az államvasutak igazgatósága alá rendelte. 1925-től Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak, röviden MÁVAG néven működtette, és fő profiljává az acélszerkezetek (hidak, pályaudvari tetőszerkezetek, zsilipek) és a darugyártás vált. Ganz Ábrahám 1844-ben nyitotta meg Budán vasöntő műhelyét, amelyből folyamatosan a magyar gépipar egyik jelentős gyára lett. Úttörő munkásságot végzett az elektromosenergia-termelés, a malomipari gépek, a járműgyártás és az általános gépgyártás területén.  A Ganz gyár első belső égésű motorja 1889-ben készült. Számos gáz-, benzin-, petróleummotor gyártása után 1927-ben elkészült az első Ganz-Jendrassik dízelmotor. 1959-ben a Ganz Vagon- és Gépgyárból, valamint a MÁVAG-ból létrejött az ország egyik legnagyobb ipari vállalata: a Ganz-MÁVAG. Megalakulásától 1988-ig 4300 db vasúti járműmotort és több mint 400 darab stabil motort gyártott. – A szerk.]. Utáltam ott lenni. Egyszer haza kellett menni, mert a feleségem magára zárta az ajtót, és nem tudtam hazamenni, mert nem volt kilépő. Mert az osztálynak csak egy-két kilépője volt, és ott kellett várnom, míg valaki vissza nem jön, és oda nem adja a kilépőt, hogy azzal kimenjek. Akkor még így volt. Akkor még nagyon szigorúak voltak. Ez már 1955-ben volt, azt hiszem. És akkor valaki szólt, azt hiszem, ugyanaz a tag, hogy a Földalattivasút Tervező fölvesz embereket. És visszakerültem egy év után a Földalattivasút Tervezőbe, ami később beolvadt az UVATERV-be [Az Út- és Vasúttervező Vállalat 1948-ban alakult. – A szerk.], tehát ez már folyamatos volt.

Én 1956-ban nagyon boldog voltam, hogy na most rendszerváltás lesz [lásd: 1956-os forradalom]. Akkor én már dolgoztam  – huszonhat éves voltam, három éve dolgoztam. A Rákóczi úton van egy szálloda, ott, ahol a Pátria Nyomda van. Akkor ez egy tervezővállalat volt. Ott csináltuk a Metró-tervezést [A Metró-iroda az UVATERV, azaz Út- és Vasúttervező Vállalat keretében működött. – A szerk.]. Amikor szóltak, hogy gyerekek, van valami felvonulás, egyetemisták, izé! Én is mentem, irtó nagy buli volt. Elmentünk először a Petőfi-szoborhoz, aztán a Kossuth téren volt egy nagy duma. Utána jöttek felhajtók, és azt mondták, hogy „Fiúk, gyerünk a rádióhoz. Elfoglaljuk a rádiót!”. Akkor már nekem elkezdett nem tetszeni a dolog. Én erre nem gondoltam, azt hittem, hogy csak itt ugatunk. Nem esett le a húszfilléres. Aztán én szépen haza is mentem. És akkor elkezdtek lövöldözni meg minden, hallottam, hogy kommunistákat lelőnek, és akkor már nekem úgy nem jött össze. Nem azért, mintha ezeket szerettem volna, de ezt se szerettem. Azt hittem, hogy ezt békésen is el lehet intézni. Aztán hallottam ilyesmit, hogy azt mondták: „Vigyázz, Icig, nem viszünk Auschwitzig!” Ez járt akkor szájról szájra. Ez már nagyon nem tetszett. Itt kezdett a dolog nagyon elválni tőlem, ez már nekem sok volt. Akkor már nem tetszett az 56-os forradalom.

Az se tetszett, hogy azt a rokon nőt – az Erika nagynénjét – is föl akarták akasztani. A nagynénit majdnem megölték a Köztársaság téren. Amikor itt fölakasztották a párttitkárt, meg levágták a fütyijét meg ilyesmit [lásd: Köztársaság tér 1956]. Már őt is verték – azt meséli –, egy férfi azt mondta, „Miért veritek azt a nőt, az csak egy kis adminisztrátor volt, hagyjátok!”. És kivitte. És eléggé cafat állapotban volt. Mi akkor a József utcában laktunk, és odakerült a nő, mi bújtattuk az alatt az idő alatt.

Arról nem beszélve, hogy én is ávós voltam. Mégpedig úgy, hogy az MTK-ban tornáztam [MTK – Magyar Testgyakorlók Köre. 1888-ban alakították a Nemzeti Torna Egyletből kivált tornászok. „Létrejöttében jelentős szerepet játszott, hogy a magyarországi sportegyesületek a MAC alapszabályának hatására nem foglalkoztattak zsidó sportolókat, így fokozatosan a budapesti zsidó középpolgárság egyesülete lett” (Magyar Nagylexikon). Az MTK-t sokan a háború után is úgy tekintették, mint zsidó sportklubot. – A szerk.], és egyszerre csak kijelentették, hogy az MTK az ÁVO-nak lett a tornacsapata. Én meg akkor nem léptem ki, hanem ott tornáztam tovább. És elmentünk ávós laktanyába bemutatót tartani, de arról szó se volt, hogy beszervezni vagy valami. Azt tudtam, hogy a vezetőnk ávós egyenruhában járt, de én akkor nem tudtam ezt az egészet fölfogni, nem érzékeltem. Aztán később ugyanez a tag az OTSH-ban, az Országos Testnevelési és Sporthivatalban volt tisztviselő. Aztán én átmentem a Gázművekbe, csapatot váltottam.

1956-ban nagyon dühös voltam az oroszokra. Arra emlékszem, a József utcában laktunk, és kinéztem, és láttam, hogy szemben – mert sarokház volt – jön egy orosz tank. Visszaültem, egyszer csak egy baromi nagy dörrenés. Kitört az összes ablakunk, a fölöttünk lévő lakásba belelőttek az oroszok. Úgyhogy akkor le kellett mennünk az óvóhelyre, és ott megint, mint 1944-ben, az óvóhelyen voltunk vagy két hétig. És nem tudom kik, mik, gépfegyverrel belőttek az előszobánkba. Úgyhogy az előszobában lógó ruháink tele voltak repeszdarabbal, el kellett vinni műszövőhöz, aki valahogy rendbe hozta.

Felmerült, hogy disszidáljunk. Az akkori feleségem mindenáron ki akart menni. Én voltam a barom, hogy szülőket itt hagyni… Az ember fiatalkorában azt hiszi, hogy minden örök, hogy ez a rohadt kommunizmus is örök, mert ott van a Szovjetunió, ami abban az időben egyre nagyobb volt. Még az 1980-as években sem hittem volna, hogy ez ilyen pillanatok alatt történik. Akkor kis hülye voltam, és nem akartam itt hagyni a szüleimet, azt hittem, hogyha itt hagyom őket, akkor már soha az életben nem láthatom őket.

Húsz évig metrót terveztem, végül is az UVATERV-ből jöttem el, és mentem a BUVÁTI-ba [A BUVÁTI, azaz Budapesti Városépítési Tervező Iroda, amely 1952-ben a Fővárosi Tervező Irodából jött létre, egy óriási állami tervezővállalat volt. – A szerk.]. Ott magasépítéssel foglalkoztunk. Sose neveztek ki semminek, én végigjártam a szamárlétrát. Mikor a tíz évem letelt, azonnal kineveztek csoportvezetőnek. Annál tovább soha az életben nem vittem. Osztályvezető már sose lettem. Egész a nyugdíjazásomig, 1990-ig a BUVÁTI-nál voltam. Amikor átmentem a BUVÁTI-hoz, hittem, hogy jobb lesz, de még rosszabb lett, és egyre kevesebbet kerestünk. Ha nem lett volna maszek munka, nem is tudom, mit csináltunk volna.

Az első feleségemmel sokat jártunk el ide-oda. Például mi nagy bridzselők voltunk, belebolondultunk a bridzsbe, és volt olyan, hogy volt orvos ismerőse, aki például valamelyik kórházban – meg nem mondom, melyik kórházban – ügyelt, és a feleségem, én meg még valaki bementünk, és az orvosi ügyeletben négyen bridzseltünk. Meg volt, hogy valamelyik fiúnak a lakásán – este tízkor elmentünk, éjjel bridzseltünk, és két-három órakor mentünk haza. Másnap fölkeltünk, fiatalok voltunk, nem volt probléma.

Sokszor elmentünk a feleségem orvos nővéréhez látogatóba. Családi buli. Néha elmentünk ismerős házaspárhoz. Beszélgettünk a szakmáról. Erikát érdekelte, mert én mélyépítő lettem, ő meg magasépítő. Aztán szakmai dolgokról beszélgettünk. Anyámat meglátogattuk, ilyesmi. Sétáltunk, mind a ketten szerettünk sétálni. Nemegyszer az alagúton [a Clark Ádám téri alagúton – A szerk.] gyalog jöttünk át. Sőt, emlékszem, hogy mikor megépült az Árpád híd, végiggyalogoltunk rajta, mert hidasok voltunk, és meg kellett nézni. És akkor olyan forgalom volt az Árpád hídon, hogy azt mondtuk, ezt a hidat mi a fenének építették meg. Épphogy ment rajta egy-egy autó! Azóta megszélesítették a duplájára, és nem lehet rajta közlekedni!

Beutalóval jártunk nyaralni [lásd: SZOT-beutaló]. A Balaton mellé. Legelőször még anyámat is elvittük nyaralni, de aztán később nem. Van is fénykép róla, hogy anyám velünk nyaral. És egyszer voltunk beutalóval a Duna-parton nyaralni, ezt onnan tudom, mert ott megismerkedtünk egy házaspárral. Nagyon szép nyár vége volt, ősz volt, még meg lehetett fürdeni a Dunában, annyira fölmelegedett a víz. Jártunk evezni, sportoltunk. Erika is lejárt tornázni egy darabig.

Azt hiszem, úgy 1960 körül váltam el az első feleségemtől. Aztán a feleségem egy évre rá kiment, előbb Ausztriába, egy tervezővállalatnál volt egy-két évig, aztán kiment Amerikába. Gondolom, angolul is jól megtanult. Azt mondja – mert néha föl is hív telefonon –, azt mondják rá, hogy nem érezni rajta, hogy nem született amerikai.

Akkor visszaköltöztem, és a szüleimnél aludtam egy gumimatracon. Nem nagyon akartak visszafogadni, szegények. De nem sokat voltam itthon. Akkor elég jól éltem, itt voltam, ott voltam, amott voltam. Lányokhoz járkáltam. Itt aludtam, ott aludtam, amott aludtam.

Apám 1971-ben halt meg. Őt még zsidó szertartás szerint temettük [lásd: temetés]. Anyám 1982-ben halt meg, tizenegy évvel később, mint az apám. Ő el lett égetve [azaz hamvasztva], és akkor nem kaptunk papot. Mert égetésnél zsidó pap nincsen, nem tudom, miért [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.]. Volt egy zsidó ismerősöm, és annak a felesége valamilyen zsidó kórusban énekelt, a hitközségben volt énekkar, akik a Goldmark Teremben is énekeltek [Surányi György a Goldmark kórusra gondol, amely 1969-ben alakult. – A szerk.]. És akkor kijött a kórus meg valami ember, és akkor egy zsidószerű temetést adtunk. Oda temették az apámhoz, ilyen félig zsidó temetés volt.

Másodszorra 1966-ban házasodtam. A második feleségem az Építésügyi Minisztériumban dolgozott, a Nemzetközi Kapcsolatok osztályán előadó volt. Nem sikerült jól a házasság, de aztán született egy gyerek, és ugye feleséget ott lehet hagyni, gyereket nem. Nem hagytam ott a gyereket, csak folytattam egy önálló életmódot. Azóta már én kezelem a pénzt.

A második feleségem, K. Zsuzsa keresztény. Az apjáról mindig feltételeztem, hogy zsidó. Ő tagadta. Erdélyből jött, és azt mondta, hogy ő azért beszél zsidóul [Azaz jiddisül – A szerk.], meg tud kifejezéseket, mert a társa zsidó volt, és ott tanulta meg. Ő katonatiszt volt, és azt állította magáról, hogy keresztény. Először a második feleségem szüleivel is együtt laktunk. Kispesten volt házuk, és ott laktak a feleségem nővéréék is a férjével, aztán a gyerekükkel. És nemigen jöttünk ki egymással. És akkor szétköltöztünk. A feleségem szerzett egy lakást a minisztériumon keresztül, az öregeknek én csináltam egy emeletráépítést, és a sógoromék megkapták azt a lakást, amit cserébe kaptunk a pénzen felül ezért a házért. Egy szoba, egy belépő teakonyha, nem volt több a lakásunk. Ott ketten laktunk a feleségemmel. És a gyerekszülés előtt sikerült szintén a minisztériumon keresztül egy lakótelepi kétszobás lakást kapni Óbudán – ott született a gyerek –, amit aztán az én pénzemmel elcseréltünk, ugyanabban a házban egy háromszobás lakásra. Jelenleg is ott lakunk.

Volt egy szabadalmam. Abból a szabadalmi pénzből sikerült nyaralót vennem, meg kocsit venni. Előtte is lehetett volna kölcsönt felvenni, de az szép pénz volt. Balatonszéplakon van a nyaralónk. Nem volt kocsim, egyszer csak megjelent az újságban egy hirdetés, hogy Renault 10-es kocsi soron kívül kapható. És azonnal jelentkeztünk, és megkaptam a Renault 10-est. Rá egy évre, másfél évre megint megjelent egy hirdetés, hogy Renault 16-osra lehet befizetni. És azonnal vettem egy Renault 16-ost. Az volt az év kocsija. A Renault 16-ossal egyszer voltunk egy nyugati körúton két hétig. Aztán többet nem nagyon mentünk, mert egyre rosszabbul ment nekem. A Renault 16-ot egy év után eladtam, mert már nem bírtam tartani, és akkor vettem az első Ladát. Mindig be kellett fizetni valami előleget, volt egy nem tudom, hogy hívják vállalat, csak egy volt, és úgy négy-öt évenként mindig kaptam az új Ladát [Magyarországon új autót vásárolni a Merkúrnál Vállalatnál lehetett.  Gépkocsi-kiutalás volt a gépkocsi-vásárlás neve és formája egészen a rendszerváltásig. A gépkocsi-kiutalás végső aktusáig, a gépkocsi átvételéig több év telt el. Először be kellett fizetni a vágyott gépkocsi árának felét, amely a Merkúr számlájára került, ezután pedig, márkától és típustól függően több évet kellett várakozni (Trabant ese¬té¬ben gyakran öt évet!), amíg a gépko¬csi tényleges átadása megtörtént. Az ily mó¬-don megszerzett gépkocsira három évig eladási tilalom volt érvényben (Kozák Gyula: Lábjegyzetek a hatvanas évek Magyarországa monográfiához /kézirat/). – A szerk.]. Úgyhogy hat Ladám volt.

A második feleségemtől nem váltam el. A mostani élettársam kolléganőm volt a BUVÁTI-ban. Vele is huszonöt éve élek. Együtt maszekoltunk is, és még az úgynevezett szocializmus alatt elkezdtünk társasházak tervezésével foglalkozni. A haverom szerezte ezeket a munkákat. Ebből elég jó pénz volt, főleg a haveromnak, mert mindig átvert. Akivel együtt horgásztam, meg együtt eveztem, meg mindent csináltam, az állandóan átvert engem. Később önállósítottam magam, valaki mással társultam. Azóta pedig ebben a maszek vállalatban vagyok, és itt mindenfélét tervezünk. A rendszerváltáskor csináltunk egy kft.-t. Elég jól ment, mert egy ismerős kivitelezőn keresztül bekerültünk a K&H Bankba. És akkor rengeteg munkánk volt, nem győztük, annyi munkánk volt. És elég jól fizettek. Mikor a FIDESZ győzött a 2000-es választáson [azaz: 1998-ban], és mindenkit lecseréltek, minket is lecseréltek, attól kezdve mentünk lefelé. Most úgy néz ki, hogy nagyjából sikerült talpra állni. A Baross utcai lakás megmaradt. Az unokaöcsém, Ervin állandóan itt lakott. És most ez a munkahelyem.

A rendszerváltáskor állatian örültem, baromi boldog voltam. És azt hittem, hogy itt lesz a Kánaán pár éven belül. Azt hittem, kinyomják a párttagokat, és azok az okos emberek, akik nem párttagok, Kánaánt csinálnak. Tévedtem. Azok az okos emberek, akik nem voltak párttagok, mind elmentek külföldre. És itt maradt az a sok barom, aki nem tudott rendszert váltani. És teljesen dugába dőlt az egész rendszerváltás, és talán rosszabb, mint ami volt. Az én életem is megváltozott. Eleinte még egész tűrhető volt, aztán egyre rosszabb lett. Tudniillik előjöttek a nagyhalak, akik fölzabálják a kishalakat, és mi kishalak voltunk. A rendszerváltáskor beléptem a Szabad Demokratákhoz, csak aztán azt is abbahagytam. Mert például föltelefonáltak, hogy jöjjek, taggyűlés van. Lementünk, üres volt a szoba. Néztem, néztem, aztán elmentem. Többet nem mentem el. Attól függetlenül mindig azokra szavazok, mert nincs más.  Ma már a barátokkal nem az számít, ki zsidó, ki nem. Általában nem számít, most a politikai meggyőződés számít.

Jár nekem ez a „Szombat” újság. Arra is előfizetek, meg fizetem a hitközségi adót. Úgy gondolom, valamivel hozzá kell járulni. Egyre kevésbé, mert látom, ott is állandóan megy a zsidó hitközségben a nagy sumákolás. Hát egyszer majdnem főmérnök lettem a hitközségen. Mert a feleségem keresztény, de a rokonsága zsidó. A feleségem anyjának a nővére egy zsidóhoz ment férjhez. Annak van két gyereke. És a fiú elvette a hitközségi alelnök lányát, ez tizenöt-húsz évvel ezelőtt volt. És akkor kerestek egy főmérnököt, és engem kiszúrtak. És akkor bejártam a hitközségre, csináltam az alelnöknek szakértéseket. Aztán nem tudom, valahogy nem jött össze a dolog.

Izraelnek nagyon örültem. Ma is örülök neki, és az az érzésem, hogy talán ez a megoldás. Kellett zsidó állam. Én még nem voltam Izraelben. Pedig hívtak is, meg rokonok is vannak ott. Egy távoli rokonom van, telefonon egyszer beszéltem, a Barnának tulajdonképpen a rokonai. Mert a Barnánál volt két ingvarrónő, akik úgynevezett sátlis [lásd: paróka] zsidóasszonyok voltak. Ez két vénkisasszony volt. Ezek is ott voltak a Gestapo-házban, utána rögtön kimentek Izraelbe, és akkor kevés volt a nő, és vallásos zsidók elvették őket. És ezeknek volt egy unokahúguk, aki engem gyerekkoromban tanított. Nagyon aranyos lány volt, alig volt idősebb, mint én, négy-öt évvel. Nem tudtam verset tanulni vagy a földrajzot, és akkor tanított engem lenn, a kávéházban. Nagyon aranyos volt. Egyszer mondta valaki, hogy engem Izraelből kerestek, még a Baross utcában. És nem tudtam rájönni, hogy ki. Kiderült, hogy ő. Egyszer itt volt látogatóban, és sajnos elkerültük egymást. Aztán leveleztem vele, és lehet, hogy meghalt.

Kárpótlást kaptam egyszer a kényszermunka miatt. Valami külföldi szervezettől kaptam. Jól jött nekem, különben nem tudtam volna a kocsimat lecserélni. Ma már ezekből a munkákból nem tudom. A magyaroktól is kapok ötszáz forintot havonta. És van a német kárpótlás. Ettől a szervezettől elég szépen kapok. Havonta nem is tudom, már talán nyolcezer körül van, mert mindig emelkedik. Így az embernek, mikor idős, és szar a nyugdíja, jól jön.

Most így élek, aztán tart, ameddig tart. Sportolok, teniszezek, futok, biciklizek, úszok. Még mindig azzal a barátommal, akivel tornáztam. A barát már egy kicsit le van robbanva, de mondjuk, a teniszre ő vitt rá, mert én nem szerettem teniszezni. Ő teniszezett, aztán úgy hatvanéves koromban én is elkezdtem.
 

Semyon Gun
Odessa
Ukraine
Interviewer: Nathalie Rezanova
Date of interview: August 2003

Semyon is 70 years old, but he looks young for his age. He has a tanned vivid smiling face. He has silver-gray crew-cut hair and wears glasses with a fashionable frame. He has a busy schedule and we met in his office in the GUN-LUXE Fashion Shop in Novoselskogo Street in the center of Odessa. Its big windows on the first floor of a building face the street. There are drawing curves and sample products and fabrics on the walls of director's office. Semyon Gun is in his work clothes when he is in the shop: wears cotton shirt and linen trousers. There were dressmakers coming to his office with their issues, telephone calls, but Semyon told his story without any hurry, and enjoyed the conversation. We had green tea with honey, pears and apples from his garden. He was very pleased to have this opportunity to recall his past.

My family background
Growing up
During the war
Our return to Odessa
Perestroika
Glossary

My family background

My great grandfather Shulim Hudson was born in the town of Borshchagovka near Kiev. [In Borshchagovka town, Skvira district, Kiev province, according to the poll of 1897 the population was 3196, 1853 of them were Jews.] I don't know the dates of his birth or death. My great grandfather was a tailor, I think. We inherited this profession through generations. The last name of Hudson turned into Gun in 1919, during the census. According to the family legend my grandmother said to my grandfather 'What kind of a last name is Hudson! Let's make it Gun - it'll be better this way'. I have no information about my great grandmother.

My paternal grandfather Shlyoma Gun was born in Borshchagovka in 1874. We spent our summer in Borshchagovka in 1938-1940. I was 4, 5 and 6 years old, accordingly, and only have dim memories about those years. I remember grandfather Shlyoma with his tapeline around his neck, wearing a waist- shirt and a kind of a tie and trousers with suspenders. He always wore a yarmulka. He had a beard. He smoked a pipe, even when he was working. I remember well how my grandfather came onto the threshold of his house with a huge antediluvian iron with charcoal. He brandished with it and sparkles were flying from the iron. I liked it very much. I liked watching him ironing through a wet cloth that generated steam. He put the iron on a brick on his desk. I remember that my grandfather was cheerful: he used to tease me, often smiled and joked. Grandfather and his family lived in a rather primitive stone house. The roof was covered with a thick layer of brushwood and straw. There was a big stack on the roof. There was a well in the yard, a shed where they kept a cow and a horse and a vegetable garden near the house. Since we always rode from his home to the train station on a horse-driven cart, I believe this horse and a cart belonged to my grandfather. I am not sure how many rooms there were in the house. There was my grandfather's shop and the next room had a stove. In the evening there was a kerosene lamp burning in it. There were chairs and long benches by the wall in this room. The family had dinner at a big table in the room. The house was by the side of a road in the outskirts of the town. There was a forest nearby. There was also a river near the house. When my father's brothers came to Borshchagovka in summer we went swimming and rowing. Grandfather stayed at home. He spoke Yiddish to grandmother and with us they spoke Russian using Jewish and Ukrainian words. I don't know whether my grandparents had any education. I don't know whether they went to synagogue, either. I don't know whether there was a synagogue in Borshchagovka. However, I am sure that my grandfather was a religious man since my father was raised religious.

My paternal grandmother Brucha was born in 1879. I don't know her maiden name or place of birth. I remember that she was a short fatty woman. She wore dull-colored clothing. I remember her gray-and-black skirts. She always wore a gray or flowered kerchief. I was a poor eater in my childhood and my grandmother made me eat cereals or carrot pancakes. For this reason she seemed strict to me while my grandfather always took my side. I think my grandmother was as religious as my grandfather Shlyoma. Grandfather Shlyoma, grandmother Brucha, their daughter Sonia, her husband and their child were killed by Germans in Borshchagovka during the Great Patriotic War 1 in 1941. After the war my father's brother Isaac went to Borshchagovka. He talked with people. Eyewitnesses told him that German troops occupied the village in September. They shot all Jewish population and hanged those who resisted. They were buried there, but there are no graves. I don't know or what reason our family didn't go to Borshchagovka in summer 1941, but this rescued us. Shlyoma and Brucha had five sons and a daughter. There were all born in Borshchagovka.

My father's older sister Sonia was born in 1902. My parents told me that she married a Jewish man at a rather mature age. Her husband's name was Benia. They had a daughter. Her name was Riva. I remember that my aunt Sonia had beautiful black hair. I don't think she had a character of an angel. She interfered into her younger brothers' life. I remember that my mother sighed 'Oy, Sonia!' talking about her in far from flattering words. Sonia and her family were shot by Germans in Borshchagovka.

I don't remember my father's brother Iosif, but I know that he was born in 1906. All I know is that he lived in Kiev before the Great Patriotic War. From there he went to the front where he perished in 1941. His wife's name was Bronia and their daughter's name was Rimma. I remember Rimma well. They visited us after the war. Bronia was a short fat woman. She was as quick as flame. I think she worked in commerce. Bronia and Rimma lived near Gorky Street in Kiev. Bronia and Rimma with her family moved to USA in the 1970s. They live somewhere in California.

My father's brother Misha was born in 1907. He had tuberculosis since he was a child. I don't know how Misha moved to Odessa from Borshchagovka. He married Raya, a Jewish woman. They lived in Sredniaya Street in Moldavanka [in a poor Jewish neighborhood in the outskirts of Odessa]. They liked guests. I liked to visit them. Raya always gave me a toy or candy. They always invited us on holidays, but I can't tell whether they were Jewish or Soviet holidays. They had matzah and their daughter Riva cooked delicious food from matzah. She must have learnt it from her mother. I never heard Yiddish spoken in Misha's family. Misha received an invalid's pension and earned some money by sewing. Raya was a vendor in Moldavanka. She sold pies, jam, wine and soda water. They were wealthier than we. Raya and Misha had two children: Lyova, born in 1931 and Riva, born in 1935. During the war their family evacuated to Tashkent [3,250 km from Odessa, in Uzbekistan]. Raya and her daughter visited us in Siberia where we evacuated during the war. I remember they brought dried apricots and fruit. It was a rare delicacy. They wanted us to come to Tashkent and were thinking of staying there after the war. Misha probably liked the climate and Raya never had any problems with finding a job with her commercial talents. Anyway, they returned into their prewar apartment in Odessa after the war. They had two small rooms with no comforts. Misha died of tuberculosis in 1947, at the age of 40. He was buried at the Second International cemetery in Odessa. His wife Raya died in the middle 1950s. Lyova was a troubleshooter: he was single, didn't work and was in conflict with the law. He died in the middle 1970s. After her mother died Riva tried to take to commerce, but failed. She married Grisha Goriachkovski, a Jew. In 1992 they moved to USA with their two sons. They live in Brooklyn.

My father's brother Isaac was born in 1913. Before the Great Patriotic War he lived in Kiev. During the war he was a tank man at the front. He even took part in the war with Japan 2. He was slightly wounded several times. After demobilization Isaac married a Jewish woman in Kiev. His wife Manya was an accountant. They lived with Manya's older sister Fania and her husband in an apartment in Konstantinovskaya Street in Podol. Isaac and Manya had two children: daughter Bella and son Marik. Bella married Arkadi, a Russian man. They divorced shortly after they got married. Marik married Luda, I think she was Jewish. I cannot say anything about Isaac's religiosity. I didn't ever hear them speaking Yiddish. Isaac, his wife and daughter moved to Israel in 1987. His son Marik and wife Luda moved to USA some time ago. Manya died in Israel. Bella lives there with her father. Isaac had two surgeries: he had cancer tumor removed. He feels better now.

My father's brother Efim was born in 1915. He finished Kiev Medical College before the war. He married Manya, a Jewish girl from Zaporozhe and moved there. They had a son named Grisha. Efim served as a military doctor in a military unit. He received a uniform that he didn't quite like. He asked for some fabric and made a uniform. Everybody was surprised: an officer could sew! He could sew like my father's other brothers. When the Great Patriotic War began Efim went to the front and his wife and Grisha evacuated. I don't remember where they were in evacuation. In 1941 Efim's family received a notification that he was missing in action. After the war Grisha and Manya returned to Zaporozhe. Grisha finished a Medical College and got a job assignment to Murmansk where he was chief doctor of the town hospital. Grisha continued a search of his father after the war. He wrote requests to whatever agencies until he bumped into the lists of Soviet prisoners-of-war who had perished shortly before the end of the war in Buchenwald or Auschwitz where he saw his father's name. I've lost contact with Grisha recently. His mother Manya lived with him and I don't remember when she died.

My father Anatoli was born in 1910. He was probably given a different name at birth, but Anatoli is his name written in his passport. Why I think so is because my grandfather Lazar sometimes called my father Tuly at home. [Editor's note: probably Semyon's father's name was Naftula, a Jewish name.] My father went to school in Borshchagovka. He rarely recalled his childhood. He always remembered that he was forced to study a profession of tailor. Most likely, grandfather Shlyoma taught his sons himself. My father never told me how he happened to move to Odessa in the early 1930s. All I know is that he came to the house of his parents' acquaintances Lazar and Risia Alpert. Their adoptive daughter Fira lived with them. She was my future mother..

All I know about my mother's father is that his name was Semyon Shtilman. Lazar and Risia Alpert adopted my mother and her sister, but they didn't process any official documentation and the children kept their father's last name. [Editor's note: Semyon called his mother's adoptive parents 'grandmother' and 'grandfather'.] My maternal grandfather Lazar Alpert was born in 1880. Most likely he also came from Borshchagovka. I don't know who his parents were. Lazar said he was a blacksmith from the age of 12. My grandfather was physically very strong. He told me that he could hold an old model gun by the tip of a bayonet with his fingers and his arm stretched. Lazar served in the tsarist army. Nikolay the Second 3 came to the regiment where my grandfather was serving. When he was inspecting the alignment he saw that my grandfather's collar was unbuttoned. Nikolay pointed this out to commanding officer of the regiment. The commanding officer replied that the largest size shirt was too tight for my grandfather and Nikolay ordered that they made an individual uniform to my grandfather. Lazar told me, the soldiers had two meals in the tsarist army: breakfast and lunch, no dinner, but this was plenty of food. Four military got a big casserole of borsch - one liter and a half per person and a bowl of cereal. During WWI my grandfather Lazar was captured by Austrians. He remembered that at first prisoners were taken to the sauna. They received soap and when they applied it on their skin the Austrians turned down the water for few minutes. Grandfather said that the soap was biting sharp into their skin. This was a kind of disinfection that they had. Austrians were loyal to them. There was no suppression. Grandfather Lazar also told me about Jewish pogroms during the Civil War 4. I remember one of his stories when an equestrian gang 5 rode into their village and began to torture Jewish families. My grandfather wanted to escape on a horse-driven wagon. One bandit began to follow him. They fought and then the bandit began to shout for help. My grandfather managed to hide in rush on the bank. He stayed underwater for hours breathing through a rush tube. In the evening he got from under the water and ran to somebody's house where he hid under a bed. In Odessa my grandfather worked in a forge near a military unit in Politseiskaya Street. He didn't earn much there. I remember he had a coat that he always wore before the war. Grandfather Lazar went to synagogue on holidays. He had a prayer book: a small thick book that he read through a magnifying glass. He also had a printed Torah. Lazar spoke Russian to me and Yiddish with his wife Risia and my parents. He had a moustache that he liked to wave. I don't know whether he observed kashrut. I know that grandfather Lazar never ate garlic or onions and had gefilte fish and cutlets cooked separately for him.

My maternal grandmother Risia Alpert was born in 1870. I have no information about her parents, her place of birth or her youth. Risia was about 10 years older than my grandfather and had no children of her own. Risia was a religious woman. She went to synagogue with her husband on holidays. She wore dull colored clothes: gray skirts and gray blouses. I remember a dress that she had: dark brown with white dots. Risia wore jackets that she knitted herself. I remember her knitting needles. Grandmother wore a kerchief at home and outside. She spoke Yiddish with grandfather Lazar and my parents. Risia always looked good: she took care of herself. She was healthy and her skin was soft and smooth. My parents used to say 'Oof, she likes herself!' Every morning grandmother Risia had tea with lemon and bread and butter. She didn't drink alcohol at parties: she poured some vodka into a saucer and dipped bread in it. She also had another peculiar feature: she swallowed pills and other medications without washing them down. She had a strong throat and could drink boiling water. Risia had no education, but she counted in her mind in a jiffy. Grandmother Risia liked me dearly. If my parents put pressure on me I complained to her. She always gave me some money on holidays. I addressed her with informal 'you' while I always addressed my grandfather with formal 'you'.

My mother's older sister Nina was born in 1910. She didn't remember the place of birth or her parents' place of birth. I remember that she could read, so I think she might have finished a primary school. I heard one story about her youth incidentally. Once when I was young - it was in 1957 - I hailed a car returning home late at night. I sat in the car and said 'To the circus'. And the driver said 'Oh, my sweetheart once lived there'. He started talking and told me that his sweetheart's name was Nina. She had blue eyes and fair hair. She refused him. I asked him in what number she lived and he said the number of our house. My mother told me later that Nina was a very beautiful girl. She was very selective and refused many men. She remained a spinster in the end. Nina lived with us before the Great Patriotic War. She loved me and my brother. She evacuated with us and was quite a member of our family. I remember that after the war doctors used to come to attend to her often and there were ambulances, too. She managed to get a room in an apartment due to her poor health condition. She died in 1964 when I was at a training course in Moscow. She was buried at the Jewish cemetery.

My mother's younger brother Yakov Shtilman was born around 1915. He was a little younger than my mother. I don't have any information about his childhood. I don't know where he was raised. He was a political officer in the army during the war. He finished the war in the rank of captain or major. I don't know what he did after the war. He lived with his wife Uliana in a district town in Cherkassy region. His wife was a beautiful Russian woman. Her neighbors tortured her about marrying a Jewish man so hard that she hanged herself in the 1950s when Yakov was on service. Their son Lyonia was a baby when this happened. Yakov visited us after this tragedy. I remember him wearing his military uniform with a belt, waist case and a map case. He was very reserved. Yakov raised Lyonia himself. Yakov died a sudden death in the 1960s. My parents went to his funeral. After he died my cousin Lyonia stayed with us when taking exams to the Navy School, but he failed. I visited him in Cherkassy in 1974. He had a Russian wife. Her name was Luba. They worked at a plant. She was a nice woman. They had two children. He stopped calling me for some reason. They moved to another place, he divorced his wife and disappeared from my field of vision.

My mother Fira Shtilman was born in 1912. My mother either didn't remember or didn't want to tell me where she was born or who her parents were or why she became an orphan. We didn't have any information about her childhood. The Alperts adopted her and her sister, but nobody told me how it happened. I am sure that my mother wasn't in an orphanage or we would know about it. My mother studied at school. She could read and write in Russian. My mother was a quiet and reserved woman: Shtilman means 'quiet person' in German and it fully corresponded to her personality. In the 1920s my mother was an ardent Komsomol activist, as she told me. In the 1930s my mother worked in joiner's shops in Odessa.

Growing up

My father and mother got married in 1933. They had a civil ceremony. They rented a room in the house where the Alperts lived. In some time my parents received an apartment in a wing house in the yard of this house and moved into their former apartment. I was born in maternity hospital #2 in Komsomolskaya Street in Odessa on 17 October 1934. I was named Semyon after my mother's father. I was circumcised on the 8th day. On 21 December 1937- Stalin's birthday - my brother Alexandr was born. I attended a kindergarten then from where I brought measles, chickenpox and whooping cough and Alexandr contracted them. I actually didn't fall ill while Alexandr had all these diseases. We lived in 27, Podbelskogo Street, near the circus. There was a typical town yard near our house; a well-shaped yard. There was a pump in the center of the yard and a toilet on the right. Neighbors used to sit on benches eating sunflower seeds. Everyone knew everything about all neighbors and everybody took an active part in the upbringing of their neighbors' children. I remember Ustina Valchuk, a huge woman. She liked to watch swallows under the roof of our house from her hallway. Ustina often called me to say 'See how they make a nest' or 'see how they teach their little ones to fly'.

My father worked as a storekeeper at the tinned food plant named after Lenin near Chumka 6 before the war. My father was a communist. His friend Yasha Shraidman was something like a commercial director at this plant. My mother and her sister Nina worked in joiners' shops in Bugaevka in the outskirts of the town. I don't know what my mother did in particular, but she was well respected at her work and had awards for her performance. Her sister and she always came to work on time and never missed a day of work. Once there was one-meter deep snow in Odessa, but they still came to work, although public transportation did not commute. There was even an article published in a newspaper on this occasion.

We often had guests. My father was a hospitable man. He could give away anything. I remember even conflicts on this subject when my mother wanted to save some food, but my father was dead against it: guests in the house - everything should be on the table. My parents didn't have any luxuries. My father had a gray checkered suit and Ukrainian embroidered shirt before the war. My mother wore white collars on her blouses - they looked fancy. It's strange, but I can't remember a single dress that she had. My mother's hair turned gray before she reached the age of 30, but she didn't color her hair anyway. Since my father was a member of the Communist Party we didn't observe any Jewish tradition at home and didn't go to the synagogue at all.

I was raised in such a way that I received a gift from 'Mr. Stalin' on every Soviet holiday: my parents put it in the wardrobe. I remember drawing profiles of Lenin 6 and Stalin together and then Karl Marx 7 and Friedrich Engels 8 -there were four profiles in a row and they were not bad at all. I also painted tanks with flags and inscription 'For Lenin, for Stalin'. I was raised on these slogans. In 1941 I turned 7 and was to go to two schools: secondary school and a music school in Sobornaya Square. My parents wanted me to play the violin.

During the war

On 22 June 1941 My father and I went to visit our neighbor paralyzed after he was wounded at the Finnish War 9 in the Kuyalnik recreation center 10. We were in his ward when at 3 pm a nurse ran in yelling 'there's a war, there's a war!' All visitors left at once and so did we. Trams were overcrowded. People were running. They carried bags of soap, bread, sugar and cereals from stores. When first air raids began in Odessa Alexandr used to say 'Senia, what are you afraid of: they are our armies shooting' and he lisped his words a little. When my father's plant was ready for evacuation my father was included in the equipment escort group to transport equipment by sea transport. Our family didn't obtain any permits to this ship. My father drove a truck loaded with empty boxes to our house and we hid between them: my mother and I, Alexandr. Aunt Nina, Risia and Lazar and we successfully drove to the harbor. There were people on the shore, but they were not allowed to board the ship. Then German planes began to bomb the harbor. People scattered around and we hid under a tent. There were suitcases and bags all over the harbor. When the planes flew away my father went to talk with the captain of the ship and we were allowed aboard. We arrived at Novorossiysk. The ship was overcrowded. I remember big and sweet pears that we had in this town. The equipment was loaded on a train to be transported to Siberia. We went by this train as well. We had few boxes of apples and pears with us. We arrived at Tobolsk [2,900 km from Odessa], Tumen region, where local residents saw these fruit for the first time. We gave them apples and they didn't know how to eat them.

As soon as my father delivered the shipment to the point of destination he was summoned to the front. He was a private in infantry. There were horrific casualties and then it was easy to get a promotion particularly when a person was a communist. My father was made commander of a squad and then a master sergeant. He was responsible for making all necessary provisions to his unit. My father told me that they once, when they were taking weapons to the front line a splinter broke the truck lights and they almost got lost. It was a miracle they were not captured by Germans. He also told me about the New Year near Stalingrad. The distance between the front lines was about 25 meters. Our soldiers could hear Germans playing mouth organs and having fun. Then Soviet and German soldiers started talking and throwing cigarettes and treatments to one another. It was a surprise for me. But my father said people were only human. Who ever wanted to kill each other? The night before Stalingrad battle my father wrote a letter home. My mother read it to us aloud: 'I am writing this letter in the moonlight. It's 3 am and in the morning we shall go in attack...' We received his next letter in three months from Voronezh where my father was in hospital. He told us that a shell exploded near him and all others around him were killed. He fainted and when he regained consciousness he thought he had lost his leg so acute the pain was. In hospital doctors removed few splinters, but one. The doctor said that might injure hamstring if they wanted to remove it and then my father's leg wouldn't bend. My father agreed to leave it there. This splinter caused a lot of pain for the rest of his life. Every now and then his leg got swollen and turned blue and in bad weather it ached.

We lived in Tobolsk for two years without my father. My mother and grandmother Risia didn't work. We had a vegetable garden and received food packages. Grandfather Lazar earned some money by sewing. Aunt Nina worked hard at the timber cutting facility where she caught cold that had an impact on her health for the rest of her life. We lived in the street along the river bank. There were wooden houses in the street. There was a Russian stove in each house. There were round openings in the walls 10 cm in diameter that served for the purpose of ventilation. They were tucked with rags. Every week families went to the sauna. The major part of the life of local residents was sauna, tea and pies. During the war there was no sugar or tea and they drank boiling water with salt and garlic. Pies were made with fish filling. It took us some time to get used to this food. They grew carrots, turnip and cabbage - very delicious. We also made nettle soup and 'zatirukha': water added to flour cooked on the frying pan. In winter frozen milk wrapped in cloth was sold. Milk boiled in a Russian stove was something out of this world. We received lumps of chocolate instead of sugar. It was more delicious than chocolate that we have nowadays. We looked forward to receiving a letter from father. When a postman brought a letter he was always invited for a cup of tea. Mother read these letters with tears in her eyes.

There were two stone buildings in Tobolsk: a church and a school building of red bricks on a hill. I went to school there. I didn't have a pen and grandfather Lazar cut a stick from a branch and made me a pen. This was the first pen in my life.

In 1944 my father was demobilized from the army due to the wound he had had. He came to pick us up and we moved to Tumen where Yasha Shraidman was working. He was my father's friend from Odessa. Yasha helped my father to get a job at the storage base where assistance from America was delivered. They received food, clothing and uniforms. We were well provided then. We often had guests. My father enjoyed such gatherings. He knew many humorous stories and jokes. Aunt Nina worked at the fish smoking factory in Tumen. Alexandr went to school in Tumen in 1944. He fell ill with meningitis. By some miracle our parents got sulfidine that cured him. There were about 25 other patients with meningitis in his ward. He was the only survivor. When my mother heard on the radio on 10 April 1944 that Odessa was liberated (10 April was my mother's birthday), this was the greatest gift in her life. Since then she only looked forward to one thing: returning to Odessa.

In autumn 1944 we began preparations for returning to Odessa. My father and Yasha Shraidman rented a railcar, installed a stove with a stack in the middle of it and made two-tiered plank beds. We had huge food stocks to go: big containers with American tomato sauce that we spread on a slice of bread, containers with sunflower oil, jars of pork meat, cookies, American brown sugar and alcohol. We also took jeans and parka jackets that my father had in store. We also took repp fabric: when we arrived in Odessa we had jackets made from it in a garment shop. In 1944 before an anniversary of the Great October Socialist Revolution 11 we arrived at a sorting spur in about 10 km from the center of Moscow. My father packed few jars of pork meat and a couple of bottles of alcohol into a bag and went to manager of the station. 'Somebody asked me to deliver a parcel to you. - Who? - I don't know. They just asked me to give it to you. - What am I expected to do? - Just have our railcar driven to a spur closer to the city'. After this discussion our railcar was placed so that we could watch the fireworks from our window.

Our return to Odessa

I remember our arrival in Odessa. The railway station was ruined and there was debris scattered all around. We hired a wagon and two horses, loaded the wagon and walked after it along Lenin Street across the town. My parents kept looking around and kept asking each other whether the Opera Theater was still there. When they saw the theater they felt very glad. When we came to our gate janitor Khristia didn't want to let us in. She didn't want Jews to live in this house. We had to argue with her until she let us in. Our neighbor Motia Fukovskaya, a Russian woman, let us stay in her room since she was staying with some acquaintance of hers. Motia kept few pieces of our furniture and even our family photographs. She had her photographs on top of ours hanging on the walls in her room. Our rooms were occupied by tenants from the wing house. They didn't want to move out. We had to turn to court to have our rooms back. We had two 18 square meter rooms. There were two windows with curtains in one room. There was a stencil in one room: dark blue posts on the white background. There was my mother's bed with nickel-plated cones, a carpet on the wall and my mother and father's portraits above. There was a bookstand with magazines and book Delicious and Healthy Food, few Sholem Alechem 12 books translated into Russian and my textbooks. There was also a desk where we did our homework. In the darker room there was a sofa where I slept and my brother's bed, and later there was also my sister Bella's bed. We had a common kitchen of about 8 square meters in size. There were two tables in it: one was Motia's and one - ours. There was a sink in the corner and a coal stoked stove. There was also a stove in the room. My mother began to clean up the rooms. Once she felt ill when she was hanging a photograph on the wall standing on a chair. My brother and I were taken out of the room. A doctor from a neighboring house came to attend to our mother. Our mother started labor. There, on 5 January 1945 my sister Bella was born.

We also turned to court to get back grandfather Lazar and grandmother Risia's apartment, but failed. They received two smaller rooms instead. I remember a big dark green iron wrought box with a lock and a nickel-plated bed that they had. They were poor after the war, but they supported us nevertheless: we often had lunch at their place and my grandfather used to buy me an undershirt or socks every now and then. After the war grandmother Risia sold dresses at the market on the corner of Sadovaya and Torgovaya Streets. Lazar worked as a blacksmith in the same forge. There were three German prisoners-of-war working there. They were brought there from a prison to work. My grandfather said they had a very hard life: they ate cats and dogs. Lazar brought them some food there. Grandfather treated them well. He said Germans could be different, too. The ones who worked with him were hardworking and accurate. There was ideal order in the forge and in the woodshed. I often came to my grandfather's forge. One of these Germans gave me a small silver-rimmed comb, a thimble and an ivory seam tool to remove tacking thread. This German seemed to make a right guess about my future profession. I kept the thimble for a long time. I learned to like good tools: childhood impressions are long remembered.

Grandfather Lazar also earned some money shoeing horses in the circus. He often took me with him: I handed tools to him. Once grandfather Lazar even shoed an elephant. The elephant didn't like something and he picked my grandfather and lifted him. Then Boris Eder, an animal trainer, an Honored Artist, rushed to my grandfather's rescue. Many actors came to Odessa on tours, but they sometimes had to perform with about 15 spectators in the hall. People were afraid of going out: there were many robbers around.

I had many friends in the house and at school. Our friends in the house were twins Yuri and Vadik Rachniaks. Their father was an engineer and worked at the Far North. The boys went there to visit him and told us how cold it was there. I went to the 4th from in Odessa and Vadik went to the 2nd form at school #50. I don't remember any anti-Semitism at school. There was a healthy environment from this point of view. Somebody told me some time that there were abuses in the streets. I never faced any. Alexandr and I studied well at school. I was an active Komsomol member at school. My closest friend Igor Milan was Russian. We became friends in the 7th form. He played the guitar and sang. We got together at his home in Paster Street: we sang, drew and issued a wall newspaper. His father was in the Navy. He perished on the first days of the war. His grandfather was in a partisan unit in Odessa. Igor Milan, Oleg Novitski, Syoma Sorokatiazh, Valentin Goldenberg and I were leaders at school. Actually, our class was unique: 8 or 9 of my classmates finished school with medals. I took part in amateur art activities. We played football and basketball at school. I took sandwiches with goose cracklings to school. It was such delicacy!

I still keep in touch with my school friends. Recently, in the late 1990s, our teacher of the Ukrainian language Natalia Iosifovna died. She was a strict teacher, but children liked her for being just. Her former pupils collected money for a gravestone. This year is 50th anniversary of finishing school and I hope we shall get together on this occasion. My best school friend Igor Milan has passed away.

Life wasn't too bad after the war. We had food stocks. There were no cigarettes and my father made some from newspaper. He made wooden guns for Alexandr and me to play. As for anti-Semitism, my father said that before the war there was a law against national abuse while after the war things went out of control.

My father wore an army jacket. He liked clothes with neck-high buckles, the so-called 'Stalin's collar'. He walked with crutches. He used to attend parents' meetings at school and our class tutor asked him to chair such meetings. My father had to find a job. He didn't have any special education, but he had excellent organizational skills. His friends helped him to get the position of director of a bakery on the 4th station of the Fountain. In late 1945 an audit identified violations. My father was expelled from the Party and sentenced to 10 years in prison. My mother was there alone to raise three children. At that time my father's brother Isaac demobilized from the war with Japan. He stayed with us and supported our family for few months. Aunt Nina and he made cotton wool jackets at home. Nina worked in a garment shop and was very quick at work. She showed me how she made pants within 40 minutes. My mother sold cotton wool coats at the Novy market. I remember my mother giving me 30 rubles - a reddish banknote - and we went to the Novy market to buy 200-300 grams of delicious plum jam that we spread on bread. There were plenty of apricots: the best were 20 kopeck per kilo. There were lots of apricot stones around at the market. We picked them up to dry the seeds: they were delicious. We were hard up at the time when our father was not with us. However, the house was perfectly clean; mother did a clean up every day and on Friday there was a general clean up before day off. But we didn't observe Sabbath. Our mother taught us to keep everything in order and check all windows, taps before leaving home.

A loaf of bread cost 1000 rubles. My mother became an apprentice at a hairdresser's. She became a hairdresser. She also kept addressing lawyers appealing for the father. She also needed money for this. She wrote requests to all kinds of institutions until our father was released.

Our father stayed in prison for about two years. When he returned he was offered to restore his membership in the Party, but he refused. My father was a good tailor and at the beginning he made military uniforms at home. I remember that he made a uniform for the son of our janitor Khristia Pavel who finished the war in the rank of lieutenant colonel. After the war Pavel finished the Military Academy in Moscow, became general colonel and commanding officer of the Caucasian regiment. When my father returned home from prison this future general came home on vacation and my father brought him a jacket and an overcoat. It turned out so well that Pavel was more than pleased. I remember how afraid my mother was of financial inspectors with their portfolios. Some people wrote anonymous letters reporting on my father that he had private business. Financial inspectors fined my father..

In 1947 my father became a tailor in the Navy School. He was responsible for fixing uniforms for cadets. My father also made uniforms for the management of the school. Cadets usually asked my father to make their trousers narrower or wider depending on fashion trends. My father had a lot of work to do and was well respected at work. Cadets liked him. He was a good mixer. My father also continued sewing at home for some time. He had dinner after he came from work and then went to sleep for 2-3 hours. Then my mother woke him up and sat down to his desk to work until about 4 am. He worked in the same room where I slept and the light and Singer sewing machine often woke me up. After the war people wanted to have their clothes made with consideration of future mending. My father had an acquaintance: an elderly Jew who was an expert in the darning of an upper pocket on a jacket. When an old jacket was altered and turned inside out its left lapel switches to the right side and the pocket is to be on the left. All Odessites knew that this old tailor could make such darning on the spot where the pocket used to be that nobody could tell there used to be anything. My father talked about him with admiration: 'Yeah, he is a specialist!' My father made tussore, canvas and woolen suits at home. He took the welting to be starched, then sewed over horse's hair, applied cotton wool to straighten up the shoulders. To make the long story short, such jacket just stood in a corner. Such was a fashion trend after the war.

We observed all Jewish holidays in the family. I didn't have any preferences, though. My father began to go to the synagogue in Pushkinskaya Street with grandfather Lazar after he returned from prison. There is no background story here: it was just a coincidence. When this synagogue was closed they began to go to the synagogue in Peresyp [in an industrial neighborhood in the outskirts of Odessa.]. On the Day of Atonement [Yom Kippur] morning my father and grandfather put on their fancy suits, ties and hats and went to the synagogue. I didn't see them wearing yarmulka at home, but they took them to the synagogue. They stayed in the synagogue a whole day. They didn't eat or drink anything. When they came home in the evening they followed the ritual of having tea with lemon after the first star appeared in the sky. In 20-30 minutes they sat at table and said a toast. My mother didn't go to synagogue. She was there probably once or twice from what I remember. She always made gefilte fish and all kinds of delicious food at Pesach. Our father told us about Moses leading Jews in the desert for 40 years. I don't think we had Pesach in real Jewish sense. We had candles lit in candle stands, but I don't remember on what holiday. My father couldn't help working on Saturday since he was the breadwinner in the family. He didn't observe kashrut and the other family members either.

When my father's friends visited him they had tea and jam and cookies. They played lotto, cards and dominoes. My parents always went to see performances of Jewish theaters that came on tours, which happened rarely after the war. My father sang Jewish song. I remember a song about a tailor and 'Varnechki'. After the war a well-known tenor Alexandrovich often came on tours to Odessa. He sang in Yiddish. My father liked him. Alexandrovich sand 'Varnechki' at a concert in Philharmonic and it was quite a hit. My father also liked songs from Soviet films. My father often sang popular song with his Jewish friend Farber: 'Dark barrows are asleep', or 'Because of you, my sweet cherry, I argue with my friend'. I still love those songs. When I hear them I recall my parents and even the sunlit interior of our apartment. In 1950 - my father bought an expensive 'Minsk' wireless. My parents even argued about it since my mother wanted to spend this money differently. Anyway, my father bought this radio and began to listen to the 'Voice of America' in secret from the children. He thought that we might blurt it out somehow and it was dangerous. He was interested in politics.

My mother was a great cook, but she didn't have a kosher kitchen. She bought food at the market and cooked herself. She made traditional Jewish food: goose cracklings and stew with matzah as garnish. It was added to the gravy. My mother made red borsch with meat broth and vegetarian red borsch that was served cold. Mother also stewed meat with traditional or sweet and sour gravy. My mother selected beef that melted in the mouth. She stewed ribs served with potatoes or noodles. She fried semolina and made garnish to be served with meat. She made salads and liked garlic and onions. She used a lot of salt. Later she had problems with high pressure because of it. My mother suffered a lot and I remember how she had leeches applied on her. My mother's Jewish friends Clara often came to see my mother. Clara visited my father's brother Misha and his wife Raya with us. My mother didn't drink while Clara liked drinking. She was a strong and healthy woman and was a donor.

My sister Bella went to school in 1952 at the age of 7. Boys and girls studied in different schools, so she and I studied in different schools. She studied well, but at about 10 years of age she began to have heart problems, rheumatism. Our parents were worried about her. They sent her to a children's recreation center in Tuapse.

I remember Stalin's death well. I was standing on watch at school with tears in my eyes. I was in the 10th form. It was a tragedy and a nightmare for me. Who would lead the country? There was some vacuum in my mind and so did my parents, I know. We knew that Stalin was our God and chief and he was the only one who could solve everything. Who else could?

In 1953 I was summoned to the army. I served in Western Ukraine. I met Oleg Gumovski from Odessa in the army and we became friends. Oleg and his father were Baptists. Oleg told me that there was a convoy of gunmen sent to take him to the army. His faith forbade him to take weapons in his hands. We learned artillery weapons in one year instead of standard three years and I had training in an artillery unit. Its commanding officer was captain Lebedev, an intelligent man. My fellow comrade sergeant Yanchishin used to be a guard in a camp for political prisoners somewhere in Kolyma. He told me many details about 1937 [Great Terror] 13 He told me how guards tortured prisoners. When I asked him whether he could kill a prisoner he replied 'Sure, I could - they are not even human beings!'

I remember one field training near Lvov when our guys were attacked by Bandera troopers 14. Our guys had to hide down. They didn't have any bullets, there were strict requirements about a release of weapons. We had just shortly before received Kalashnikov guns: it was still top secret. We could only carry these guns in cases. Once after the garrison watch was over we went on our way to our camp in 35 km from the town. Soldiers had hard drinks with them and one of them got drunk and lost his bullet case with bullets in it. The regiment was given alarm and combed the railroad track all the way until they found this cartridge.

In 1956 I demobilized from the army. Oleg and I returned home. Oleg lived in Degtiarnaya Street in Odessa that was not far from where I lived and we saw each other rather often. Oleg's father was an engineer. I remember how he showed us a Pravda newspaper [the main paper of the Communist Party of the USSR] with publications disclosing Stalin's crimes. Oleg's father told us that things were changing and improving. We believed him and had the best hopes ever. Party organizations arranged meetings to discuss the report of Khrushchev 15 on 20th Congress 16. In some time Oleg and I met a French man in Deribassovskaya Street [the main street in Odessa] at ten o'clock in the evening. This was the first foreigner whom we ever saw. It was amazing! He couldn't speak Russian and we couldn't talk French. People were gathering around trying to touch him. Well, when we saw him we thought that other foreigners were coming to our country and we would be able to travel abroad as well.

In 1956 Oleg Gumovski and I applied to the Construction College, but I failed at the exam. Then I decided to follow into my father's footsteps and become a tailor. I entered Odessa College of Light Industry. In 1958 I finished it with honors and worked as a modeler at the individual fashion factory for about half year. In 1959 I married my fellow student Lubov Gorovenko. She was Ukrainian. Lubov was born in Kiev in 1939. She was also a modeler. We didn't have an apartment. We divorced and Lubov went to live with her parents in Kiev in 1961. We didn't have children. In 1959 I went to work as an assistant modeler at the Fashion Model House that had just opened in Odessa. In a year I became a modeler. Our director Zinaida Fominichna Gaivoroskaya was a former Party leader at Vorovskogo garment factory. She was a man-like creature with hoarse voice, a chain smoker and she liked drinking. We were horrified. We expected to see a more refined person on this post. We were surprised that she learned to conduct fashion design meetings so skillfully that any professional could envy her. She managed to have a new building given to us. There were hardly any magazines. Every month we received 5 fashion magazines from Moscow for two weeks. Every year a group of modelers went to methodical meetings held in Moscow for representatives of 36 Fashion Houses of the USSR. We took there our garment collections and mannequins with us. I remember coming to the All-Union Chamber of Commerce where they had foreign made clothes on hangers. We looked at them and forgot about everything else. We drew pictures of them and tried them on. We discussed how they were made and discussed the technology. This was how we learned. We also went to theaters and art museums.

My brother Alexandr finished school in 1954 and entered Odessa Navy School. It was next to impossible for a Jew to enter this school, but our father was working there and it helped. He studied in a very nice group at school. They were friends and they still meet. My brother was fond of sports. He played football. He was a goalkeeper. When he was a cadet my brother married Lora, a Russian girl from Vinnitsa. Lora finished the Faculty of Physics and Mathematic with honors and worked in design institute called Storm. Alexandr finished his school and had a visa for sailing abroad opened. I would say, he was very lucky to get it. I remember that the head cadet of their group Lyonia - he was also a Jew - was not allowed to sail abroad. They explained that he had relatives abroad. Alexandr was an electric mechanic on tankers for 42 years. In 1964 their son Yuri was born. When he was a student of Communications College he borrowed my old sewing machine to earn some money by sewing. Yuri finished his College with honors and was thinking of going to a postgraduate school and dissertation, but he didn't quite like it that scientific employees had a small salary. Although his parents were against it Yuri dropped his scientific career, bought a haberdashery stall from an acquaintance of his and sold belts that he made there. Now Yuri is a big businessman in Moscow. He is a broker at a stock exchange, makes deals and provides railroad maintenance services.

In 1962 I remarried. I had an apartment at that time. My second wife Marina Moiseevna Sinelnikova was born in Leningrad in 1938. Her father was a Jew and her mother was Russian. Her mother perished during the siege of Leningrad 17. After finishing a Technical School Marina came to work in Odessa where we met. Our son Sasha was born in 1962. We divorced in five years. I left my apartment to my wife and son. Sasha finished a secondary school in 1978. He works as a photographer. Sasha is married, but they have no children.

In 1962 my sister Bella finished a secondary school and didn't continue her studies. She worked as a secretary at school and then worked for some company. In 1965 Bella married Philip Estherman, a Jewish man. Philip was a butcher at the market. He cut meat [not kosher]. This was one of the most money earning professions in those years. In 1967 their son Vadik was born. Bella divorced Philip shortly afterward. He moved to Germany. In 1970 Bella married Boris Andreev, a Russian man. He adopted Vadik. Boris worked as a ship forwarder for a long time. Now he is a dispatcher in a yacht club in Odessa. Bella observed some Jewish traditions. She cooks some traditional Jewish food wonderfully and goes to synagogue on holidays. Two months ago [in 2003] she became a grandmother. Her son's daughter Veronica was born. In 1964 aunt Nina died. She was buried at the Jewish cemetery.

In 1967 I got married for the third time. My wife Anneta Michailovna Karnaukhova is Russian. She was born in 1938. She finished The College of Surveys in Odessa. We don't have common children, but I've raised her son Vadim since he was five years of age, although I didn't officially adopt him. He calls me 'Father'. Vadim finished a secondary and music school and the Navy School. He sailed for 17 years. His wife's name is Katia. They do not have children. Vadim speaks fluent English and is computer literate. He works as a programmer in the company of my long-time friend modeler Voronin.

In 1967 I went to work at the factory of individual garments # 2. I received an apartment. I worked in an experimental shop that made collections of men's garments. We also made clothes for the town leadership: secretaries of the regional Party committee and their assistants. We also had private clients. We only received 120 rubles of salary and needed to earn some more. My plan there included four items of clothing per month. Then there were 10 employees to who I had to give workload. I came to work at 6 in the morning and left work at 11 in the evening until I could work fast enough to keep them busy at work. Then I had an inkling that the situation was to change. I began to learn to sew women's clothes. It worked out well. In 1975 at an exhibition in Kiev I met I met Michael Voronin, men's clothing modeler. We became friends. Voronin is a popular Ukrainian modeler. He owns a concern 'Voronin'. It contains a factory and a network of stores all over Ukraine including Odessa.

In 1970 grandmother Risia died at the age of 100 years. She was buried at the Jewish cemetery. Grandfather Lazar couldn't live alone. He met an old woman, still much younger than he. Her name was Manya. She was very concerned that Lazar might die before her, but Lazar actually outlived her. Manya died in 1974 and my grandfather's friend came to see Lazar to express his condolences. They decided to drink a bottle of vodka. They opened a bottle and a cork fell on the floor. Grandfather Lazar bent down to pick it up and died. He died an easy death in the age of 94 and he was so scared of death. We buried grandfather Lazar near Risia's grave at the Jewish cemetery.

My mother died in 1971. She had pneumonia and developed edema of lungs due to negligence of doctors. I took professor Finkelshtein, a well-known doctor in Odessa, to examine her, but there was nothing he could do. We buried mother at the Jewish cemetery and hired a man from the synagogue to conduct the funeral. In two years after my mother died I acquainted my father with Manya Reznik, a Jewish woman. They got married and my father moved to Manya's apartment in Artyom Street near the Ukrainian Theater. Manya was a waitress in a cafe. She had two daughters. Everything went on as it used to be when mother was alive: we had family gatherings and parties. My father all of sudden developed a culinary talent after my mother's death: he made gefilte fish, forshmak and salads.

My father listened to the 'Voice of Jerusalem' and continued listening to the 'Voice of America' on the radio. My father always said he could move to Israel, but he didn't go there since he didn't want to cause trouble to anybody. I didn't move then for the same reason, although I was willing to go. I have the most positive attitude toward Israel. Every nation must have a state. We just happened to have been born here. I am a conservative man. It's hard for me to leave my land. I got used to living here. Besides, there is my age and I don't know the language. My wife and I started learning English, but gave up.

I've always been interested in policy, read newspapers and thought about our life. I've never segregated people to Russian, Ukrainian or Jewish. We were citizens of one state. I remember when I watched the film Ordinary Fascism of Romm 18 for the fist time I was in a shock. It shocked me: Romm made a comparison between fascism and communism showing how much in common there was. I've read in newspapers that Romm spoke in the Supreme Soviet with a suggestion to delete the 'national origin' line item in passports, but his proposal was ignored.

Perestroika

When perestroika began I decided to go into politics. In 1990 I was elected candidate to deputies of the Zhovtnevy district council in Odessa. I was deputy of this district council for four years until I saw the inside of policy and didn't want to continue there. I like my profession and would never change it for a chair. However, the period of perestroika was interesting. If one wants to give it a thought communists had some achievements: a salary with which one could make a living, good pensions, free medical care and free education that everybody believes to have been good. I think they needed probably to change some things and tighten up some cogs like they do it when a car won't start. And what did Gorbachov do? He wanted to disassemble a car and then put it together instead of fixing things and the car would have moved. Besides, there wasn't another car available, so they should have probably driven the car they had while making another car in parallel.

In 1990 I suggested that we should open and fashion salon in our affiliate in Novoselskogo Street. I've become director and co-owner here. I design the repairs and improvements to be made. One peculiar thing about our salon is that we make clothes with one try on. The client selects one ready model and tries it on. An employee puts down all necessary alterations to be made, the client selects fabric from our assortment and then comes next time to pick up a ready item. I began to develop this method in the 1980s. This is a timesaving production process. We make men's and women clothes of all sizes. It's a bit difficult now due to competition, people have little money and there are unreasonable laws that impede business.

My father died in 1993. The doctors suspected appendicitis, but when they began to operate they identified a malignant growth. When father was in hospital Manya, his second wife, looked after him. She had a stroke and died in this hospital. My father died two weeks afterward. We buried my father near our mother's grave at the Jewish cemetery.

I am not religious: I do not observe kashrut and observe few Jewish traditions, but we got together at Bella's place on the Jewish New Year [Rosh Hashanah] and Pesah. The Jewish life revived in the 1990s. It was like a ray of light in a realm of darkness. Before this things were done sort of under a blanket and now people could do them openly. As for me, I do not have any personal contacts with any Jewish organizations. I do not anything about Gmilus Hesed, but I do appreciate any support and assistance provided to older people. Our salon also provides assistance to older people, even if they are not Jews. We send clothing to the town executive committee that distributes it to the needy.

In 1999 something happened to me: I had a surgery for intestine obstruction. The surgery was unsuccessful. I was taken to Kiev and had 5 more surgeries within two years. I was having a hard time, but I managed. Now my wife Anneta and I live in a 3-room apartment in Sophievskaya Street in the center of Odessa. I have a big collection of books on art, history, philosophy and world classics. I have another hobby. I collect unusual and rare alcohol drinks. I spent every Sunday at the seashore. In 1967 I began to do yoga. I jog to the sea every morning. Similar health enthusiasts gathered into a group that was registered as a public organization named Samson in the 1990s. Our president Valeri Khmelnyuk is the mayor of Illichevsk 19. There are interesting people in the group. We are friends. We celebrate holidays and birthdays at the seashore. We need to be strong. We have to fight through each day. My favorite holiday is a holiday that you feel in your soul.

Glossary

1

2

4

5

6

8

9

10

11

12

13

16

17

18

19

Vladimir Baum 
Wien 
Österreich 
Name des Interviewers: Tanja Eckstein  
Datum des Interviews: September 2004 

Herr Baum, ein mittelgroßer schmächtiger Mann, begegnet mir das erste Mal bei der Gartenparty einer Freundin in Baden. Er hat eine leise Stimme und ist sehr sympathisch.

Als er über meine Arbeit als Interviewerin erfährt, bittet er mich zu sich und seiner Frau in ihre Wohnung im 1. Wiener Gemeindebezirk, sehr nahe dem Schwedenplatz.

Er bedauert es sehr, die Wohnung verlassen zu müssen, um in ein Altersheim zu übersiedeln. Aber es sei vernünftig, da er mit seiner Krankheit bereits fünf Jahre länger, als die Ärzte prognostizierten, lebe.

Im Altersheim kann er jederzeit Hilfe in Anspruch nehmen, wenn es nötig ist.

Da nicht alles, was sich in der großen Wohnung befindet, in die zwei Wohnungen, die er mit seiner Frau im Altersheim gemietet hat Platz findet, muss aussortiert werden.

Verständlicherweise fällt ihm das sehr schwer. Über Jahrzehnte liebevoll Gesammeltes muss weggegeben werden. Viele Freunde gibt es nicht, denn wenn man, wie Herr und Frau Baum im Alter von ungefähr 60 Jahren in einem anderen Land [Österreich] neu beginnt, wird man wohl ewig ein Fremder bleiben.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

Meine Familiengeschichte

Über meinen Großvater väterlicherseits, der Samuel Baum hieß, weiß ich nur, dass er wahrscheinlich eine Gastwirtschaft in einem kleinen Dorf in Slawonien, Teil des heutigen Kroatien, besaß. Aber das ist vielleicht nur ein Gerücht. Mein Vater erzählte fast nie etwas über seine Eltern. Wahrscheinlich lebte die Familie in dem Ort Busarin, denn dort wurde auch mein Vater geboren. Die Großmutter hieß Franziska, beide starben noch vor dem 1.Weltkrieg.

Onkel Leopold, der älteste der Geschwister meines Vaters, wurde ungefähr 1882 geboren. Er lebte als Kaufmann in Osijek [Kroatien] und in Banja Luka [Bosnien]. Onkel Leopold war verheiratet und hatte zwei Töchter. Wir hatten nicht sehr viel Kontakt zu seiner Familie, denn sie lebten in einiger Entfernung von Zagreb.

Ich weiß nicht einmal, ob seine Frau Flora hieß oder die ältere Tochter. Eine Tochter hieß jedenfalls Slava. Leider war der Onkel Leopold kein tüchtiger Kaufmann. Während der großen Krise 1929/1930 ging sein Geschäft Bankrott. Onkel Antun, der andere Bruder meines Vaters und mein Vater mussten die Schulden vom Onkel Leopold übernehmen.

Das belastete die ganze Familie sehr stark. Unser großes und schönes Haus - ein Miethaus mit mehreren Wohnungen, das ganz nach den Vorstellungen meiner Mutter gebaut worden war - wurde verkauft, um Leopold und seine Familie vor dem Untergang zu bewahren.

Slava flüchtete 1940 nach Palästina und überlebte als einzige der Familie den Holocaust. Sie war mit Ladislav Koch verheiratet, der in Zagreb als Vertreter bei 'Paramount Pictures' arbeitete. Da es 'Paramount Pictures' auch in Israel gab, konnte er sogar als Chefvertreter für seine Firma weiter arbeiten.

Kinder hatten sie keine. 1985, während meiner ersten Reise nach Israel, traf ich Slava in Tel Aviv wieder. Sie lebte in einer schönen Wohnung; ihre Telefonnummer besitze ich noch heute. Ladislav war damals schon tot und ob Slava noch lebt, weiß ich nicht.

Onkel Antun Baum wurde ungefähr 1886 geboren. Seine Frau Aranka und die drei Kinder Slavko, Mira und Vera kannte ich gut, denn wir wohnten lange im selben Haus. Das war das Haus, das wegen der Pleite von Onkel Leopold verkauft werden musste. Im Haus unten befand sich das gemeinsame Geschäft 'Brüder Baum'. Dort verkauften mein Onkel und mein Vater Leder und Häute en Gros. Ein Detailgeschäft befand sich ebenfalls im Haus.

Mein Cousin Slavko war mein Vorbild. Er studierte Chemie, und so begann auch ich nach der Matura ein Chemiestudium. Slavko überlebte den Holocaust in Italien und in der Schweiz und wurde nach dem Krieg Direktor einer großen chemischen Fabrik. Er war verheiratet und hat eine Tochter. Er starb in den 1990er Jahren in Belgrad.

Mira studierte an der bekannten Ballettschule Joos in England. Ihr erster Ehemann war ein bekannter jugoslawischer Schauspieler mit dem Namen Jovanovich. Während des Krieges kämpfte sie als Partisanin gegen Hitler. Nach dem Krieg heiratete sie ihren zweiten Mann, der ein General war und Siljegovic hieß. Ihr gemeinsamer Sohn heißt Miroslav.

Mira wurde nach dem Krieg Primaballerina der Oper in Belgrad und tanzte sogar auf einem Festival in Edinburg [Schottland]. Als sie älter war, arbeitete sie als Choreografin. Noch vor einigen Jahren lebte sie in Belgrad.

Vera, verheiratete Cukovich, war die Jüngste. Sie überlebte den Krieg in Italien und wurde Leiterin einer großen Buchhandlung in Belgrad. Mehr weiß ich nicht über Vera, sie starb in den 1990er Jahren.

Auch Onkel Antun und Tante Aranka überlebten den Krieg, ich sah sie nach dem Krieg in Zagreb. Sie starben in den 1970er Jahren.

Tante Tina, verheiratete Krakauer, war in Osijek mit einem Fleischfabrikanten verheiratet. Sie hatten zwei Söhne: Ilija und Salo. Ilijas Tochter hieß Vera. Die Fleischfabrik belieferte unter anderem auch das Sanatorium des späteren Schwiegervaters meines Bruders, aber damals kannten sich die Familien noch nicht. Alle Familienmitglieder wurden im Holocaust ermordet.

Tante Rosa lebte in Vukovar, einer kleinen Stadt in Slawonien. Ihren Mann habe ich nie kennen gelernt. Er starb bereits vor dem Krieg. Sie hatten drei Töchter: Ivanka, Sida und Franzika. Franzika überlebte als Einzige der Familie den Holocaust. Sie lebte nach dem Krieg in Zagreb und stand in ständigem Kontakt mit meiner Mutter. Franzika hatte keine Familie, wurde von meiner Mutter finanziell unterstützt und verdiente sich manchmal mit Gelegenheitsarbeiten etwas Geld dazu. Sie starb in den 1980er Jahren in einem Altersheim.

Es gab noch einen jüngeren Bruder meines Vaters, der vor dem 1. Weltkrieg nach Amerika ausgewandert war. Ich glaube, kein Familienmitglied hat danach je von ihm gehört.

Mein Vater Albert Baum wurde am 25. Februar 1884 in dem Dorf Busarin geboren. Während des 1. Weltkriegs diente mein Vater als Feldwebel bei der k. u. k. Armee zwischen Baden und Konstantinopel. Da er zu Beginn des Krieges bereits 30 Jahre alt war, bestand seine Aufgabe darin, die Armee mit Tabak zu beliefern.

Meine Großeltern mütterlicherseits, Isidor Frank und Teresia, Risa genannt, kannte ich sehr gut. Wann und wo sie geboren wurden, weiß ich nicht, aber sie lebten in Tovarnik und in Zagreb.

Mein Großvater war groß, sehr gut aussehend, trug einen preußischen Haarschnitt und keinen Bart. Er war stark und selbstbewusst und ein Tyrann, der seine Kinder verheiratete, wie er es für richtig hielt, und auch dafür sorgte, dass sie sich scheiden ließen, wenn ihm die Verbindung nicht mehr passte.

Bevor ich ihn kannte, lebte die Familie in Tovarnik in einem Haus, das vorher einer Adeligen gehört hatte. Der Großvater besaß ein großes Gut und war bekannt im ganzen Kreis. Im Jahre 1918 kam es in der Gegend zu einem Bauernaufstand, sein Besitz wurde zerstört und er flüchtete mit der Familie nach Zagreb. In Zagreb gründete er eine neue Existenz als Textilkaufmann und eröffnete ein Geschäft.

Das Haus der Großeltern in Zagreb war klein, aber hübsch und hatte einen Garten, an den ich mich sehr gut erinnere, weil ich dort sah, wie ein Huhn geschlachtet wurde. Das war eine traumatische Erfahrung, denn ich war damals vier Jahre alt. Danach aß ich zehn Jahre kein Fleisch und wurde ein strikter Vegetarier.

Jeden Sonntag traf sich die Familie regelmäßig - Kinder und Enkelkinder, die in Zagreb lebten - bei den Großeltern und genossen die vorzügliche Bouillon der Großmutter und weiße Rettiche. Es gab Dienstpersonal, und ich weiß nicht, ob die Großmutter die Bouillon selber zubereitete. Kann sein, aber ich zweifle daran.

Die Großmutter war eine sehr verwöhnte Frau; darüber erzählten meine Tanten und meine Mutter. Vor dem 1.Weltkrieg, als die Großeltern noch wirklich reiche Leute waren, hörte ich, dass sie sich oft in Karlsbad [Tschechien], in Marienbad [Tschechien], in Piestany [Slowakei], in Ostende [Belgien] und anderen Erholungsorten aufhielt. Tante Ella, die älteste Tochter, musste während der Schulferien die jüngeren Geschwister betreuen, denn die Großmutter wollte sich nicht mit den Kindern beschäftigen.

Meine Mutter zum Beispiel besuchte eine Volksschule in Zili in der Südsteiermark [Celje, Slowenien] und danach verbrachte sie acht Jahre, von 1910 bis 1918, in dem Mädchenpensionat Gunesch in Wien. Ich glaube, die Großmutter schickte alle ihre Kinder weg. Mein Großvater vergötterte die Großmutter und trug sie auf Händen.

Ich kann nicht sagen, dass ich meine Großeltern gern hatte. Weder beschäftigten sich meine Großeltern mit mir, noch gab es ein Familienleben. Wenn wir sonntags zum Mittagessen zu Besuch waren, aßen wir und das war es. Man sprach sehr wenig miteinander. Ich weiß nicht, ob ich den Mund überhaupt je geöffnet habe, außer zum essen.

Sechs Kinder hatten die Großeltern: Ich glaube, das älteste war der Onkel Max. Leider ist mir nicht die ganze Geschichte vom Max bekannt. Vor dem Krieg war er Kaufmann, aber ich weiß nicht, ob er je wirklich arbeitete. Ich weiß, er hatte den Ruf eines Lebemannes und war mit einer jüdischen Dame aus Istanbul verheiratet.

Sie hatten einen Sohn: Fedor. Der Großvater war mit der Heirat nicht zufrieden und befahl Max, sich scheiden zu lassen. Fedor blieb nach der Scheidung beim Vater. Max war Reserveoffizier in der jugoslawischen Armee und als es 1941 zum Krieg mit Deutschland kam, wurde er als Offizier in einem Kriegsgefangenenlager bei Osnabrück interniert, weil jüdische Offiziere nicht liquidiert wurden.

Sie wurden nicht sehr gut behandelt, aber er hat überlebt. Fedor wurde von Onkel Hermann, dem anderen Bruder meiner Mutter, aufgenommen. Onkel Hermann war ein sehr netter, weicher Mann. So wie ich es sehe, hat das dominante Verhalten des Großvaters dazu geführt, dass Onkel Max und Onkel Hermann nie wie richtige Männer agierten.

Um sie finanziell abzusichern, kaufte mein Großvater für Max und Hermann ein Haus in Berlin, nahe dem Alexanderplatz. In den 1990er Jahren, nach dem Fall der Berliner Mauer, bekam die Familie das Haus zurück und konnte es verkaufen.

Hermann lebte ebenfalls in Zagreb und war ebenfalls Kaufmann. Er war nicht verheiratet und hatte keine Kinder. Onkel Hermann und Fedor blieben während des Krieges in Zagreb. Sie versteckten sich nicht einmal und versuchten auch nicht zu fliehen.

Im Jahr 1942 wurden sie bei einer Razzia verhaftet und verschwanden. Niemand weiß, wo sie ermordet wurden. Fedors Mutter meldete sich nach dem Krieg aus Australien; ich glaube ihr Name war Bauer, ich bin aber nicht sicher. Das ist eine schreckliche Geschichte.

Nach dem Krieg heiratete Onkel Max eine Dame aus Wien und 1948 gingen sie nach Israel. Aber da Max als ehemaliger Lebemann wirklich nicht wusste, wie man arbeitet und bereits frühzeitig taub wurde, fand er nur eine Arbeit als Nachtwächter.

Ich weiß nicht, in welcher Stadt er gelebt hat. Seine Frau verdiente als Zuschneiderin das meiste Geld fürs Leben. Ihre Tochter Marina, verheiratete Almagor, lebte in Tel Aviv und hatte einen Sohn und eine Tochter. Ich weiß nicht, ob Marina noch in Tel Aviv lebt; ich habe keinen Kontakt mehr zu ihr.

Tante Ella, eine Schwester meiner Mutter, heiratete den Ingenieur Leo Ofner, der in Zagreb als Vertreter für Semperit [österreichische Gummifabrik] arbeitete und 1934 oder 1935 - er war erst 45 Jahre alt - an einem Herzinfarkt starb.

Sie hatten eine Tochter Vlasta, die am 8. Juli 1923 geboren wurde. Tante Ella, so meinte meine Mutter, war die Klügste der Schwestern und sie respektierte sie als ältere Schwester und als gescheite Person. Wir nannten Tante Ella immer Tante Wasserfall, denn wenn sie anfing zu reden, konnte sie nicht mehr aufhören.

Vlasta, meine Cousine, war kaum zehn Jahre alt, als ihr Vater starb. Sie wurde dann von der ganzen Familie behütet und verwöhnt. Vlasta heiratete in Zagreb den Juristen Dr. Zeljko Lederer. Aber noch während der Flitterwochen verließ sie ihn mit einem anderen Mann.

Doktor Lederer wurde später in Israel ein bekannter Jurist, der auch publizierte und einen hochrangigen Posten im israelischen Außenministerium bekleidete. Vlasta überlebte den Holocaust in der Schweiz und auch Tante Ella überlebte. Ich weiß aber weder wo noch wie. Ich sah sie gleich nach dem Krieg in Zagreb.

1948 emigrierten sie gemeinsam nach Israel. Vlasta heiratete in Israel einen Mann, der sie furchtbar schlug. Sie ließ sich scheiden und begann eine Ausbildung als Krankenschwester mit einer neurologischen Spezialisierung.

Ungefähr 1950 ging sie nach Amerika und beendete dort ihre Ausbildung. Sie war noch einige Male verheiratet und lebt jetzt in London. Ihre Tochter Inge arbeitet bei der British Telecom und ist mit einem portugiesischen Banker verheiratet. Tante Ella starb vor ungefähr 15 Jahren in Jerusalem.

Tante Zlata und ihr Ehemann Iso Rudovic aus Lemberg [Lwiw, Ukraine] sahen rechtzeitig, das sich schlimme Zeiten nähern. Sie besaßen in Zagreb eine Textilfabrik, in der Spitzen hergestellt wurden. 1940 beschlossen sie, mit ihren Söhnen Mladen und Branko nach Palästina zu fliehen.

Beide Söhne sind jünger als ich. Mladen, der Ältere, war damals ungefähr zwölf Jahre alt. Zlata und die Söhne fuhren nach Palästina und Onkel Iso wollte das Vermögen retten, um es irgendwie mitzunehmen. Er floh Ende 1942,

Anfang 1943 nach Bulgarien und wurde an der türkischen Grenze mit einem Buch, in dem er Goldstücke versteckt hatte, gefasst. Niemand hörte je wieder von ihm. Zlatas Söhne hebräisierten ihre Namen. Mladen wurde Schlomo Israeli und Branko wurde zu Michael Israeli. Beide waren bei der Haganah 1 und danach beim israelischen Militär.

Mladen, der Ältere, war Offizier in der Armee und nach seiner Zeit im Militär Vertreter der Rüstungsindustrie. Er lebt heute in Rechovot. Michael war beim Transportwesen in der Armee und lebt heute in Karne-Yosef. Mladen, bzw. Schlomo heiratete Jael, eine Überlebende des Warschauer Ghettos.

Jael wurde mit ihrer Mutter und vielen Gefangenen des Warschauer Ghettos aus dem Ghetto zum Erschießen geführt, aber sie überlebte schwer verletzt. Ein polnischer Arbeiter fand die Elfjährige und rettete sie. Ihr Vater war zu dieser Zeit in der Sowjetunion. Entweder ist er dorthin geflohen oder er ist von den Russen, die sich seit dem Hitler- Stalin Pakt 2 mit den Deutschen Polen geteilt hatten, verschleppt worden. Man könnte einen ganzen Roman über Jael schreiben. Von einem russischen Offizier wurde sie nach dem Krieg aus einem Waisenhaus in Südpolen in ein Waisenhaus in die Sowjetunion gebracht.

Einmal kamen die Symphoniker aus Moskau in das Waisenhaus und musizierten für die Kinder. Der Pianist war ein Cousin Jaels und er erkannte sie. Wie er nach Moskau kam, weiß ich nicht, aber so wurde die Geschichte erzählt. Er brachte Jael, sie war zu der Zeit eine Jugendliche, nach Israel. Sein Name war Baxt und er wurde ein bekannter Pianist in England.

Später fand man Jaels Vater und er schloss sich seiner Tochter in Israel an. Schlomo und Jael haben mehrere Kinder, aber ich kenne nur ihren ältesten Sohn Doron. Jael war ein sehr schwieriger Typ, was bei der Lebensgeschichte nicht verwunderlich ist. Die Ehe zwischen Schlomo und Jael ging auseinander. Michael heiratete eine der nettesten israelischen Frauen, die man sich vorstellen kann.

Ahuva ist Lehrerin für Hebräisch und stammt aus einer ganz alten israelischen Familie, die seit sechs Generationen in Israel lebt. Jahrzehntelang beschäftigte sie sich mit den Olim, wie man die Neueinwanderer in Israel nennt, und brachte ihnen hebräisch bei.

Auch sie haben Kinder, aber alle die Kinder meiner Verwandten in Israel sind irgendwie rauhe Diamanten gewesen, sehr israelische Jugendliche, Sabres 3, wie man sie nennt; außen stachlig und innen süß. Meine Frau und ich hatten damit Probleme, wir konnten mit ihnen keinen wirklichen Kontakt bekommen.

Die jüngste Schwester meiner Mutter hieß Nada. Nada verliebte sich in einen ehemaligen Offizier, der nach dem Krieg als Chauffeur gearbeitet hat und für meinen Großvater nicht der passende gesellschaftliche Umgang für seine Tochter war. Er verweigerte ihr die Erlaubnis, ihren Geliebten zu heiraten. Die beiden flohen, woraufhin mein Großvater sie durch seine zwei Schwiegersöhne verfolgen ließ. In Kranjska Gora, in der Nähe der österreichischen Grenze, fanden sie die beiden tot; sie hatten sich erschossen. Das war im Jahre 1924. Ich war damals ein Jahr alt.

Meine Mutter Zora, geborene Frank, wurde am 18. Februar 1900 in Tovarnik in Slawonien geboren. Nachdem meine Mutter das Mädchenpensionat im Jahre 1918 beendet hatte, beschloss mein Großvater, sie an meinen Vater zu verheiraten. Mein Vater war 16 Jahre älter als sie und sie wollte ihn nicht. Aber dem Großvater gefiel mein Vater als Schwiegersohn, denn der war ein aufsteigender Kaufmann. In der jüdischen Gemeinde in Zagreb, die nie sehr groß war, gab es cirka acht bis neuntausend Juden. Vielleicht kannte mein Großvater meinen Vater von dort, oder sie waren sich geschäftlich begegnet, denn die Kaufleute kannten sich untereinander.

Der Großvater hatte genug Mitgift für seine Töchter und so verheiratete er sie, wie es ihm passte. Meine Mutter war an einem ganz anderen jungen Mann interessiert, der später nach Uruguay emigrierte. Ich nehme an, meine Eltern kannten sich bereits vor der Hochzeit, aber meine Mutter hatte diese Verbindung ganz bestimmt nicht gewollt, denn auch intellektuell passte mein Vater nicht zu ihr. Aber der Großvater setzte seinen Willen immer durch, solange er konnte und als er nicht mehr konnte, wählte er den Freitod.

• Meine Kindheit

Ich wurde am 7. Januar 1923 in Zagreb geboren und mein Bruder Drago kam zwei Jahre später, am 29. Dezember 1924, ebenfalls in Zagreb auf die Welt. Als ich vier Jahre alt war, wurden mir die Mandeln heraus genommen und als ich in die Schule kommen sollte, wurde entdeckt, dass ich eine tuberkuloseähnliche Krankheit hatte. Daraufhin fuhr ich mit meiner Mutter in ein Sanatorium in Arosa in der Schweiz. Die Reise dorthin war für mich sehr spannend.

Es war der Winter 1929, der besonders kalt war, und unser Zug blieb wegen der fantastischen Kälte stecken. Wir saßen die ganze Nacht im Zug und das gefiel mir. Als wir weiterfuhren, sah ich in der Schweiz das erste Mal eine elektrische Eisenbahn. Das war ein ganz großes Erlebnis für einen sechsjährigen Buben. Während des Kuraufenthalts - ich war ein sehr frühreifes Kind und las bereits Zeitungen - entdeckte ich die Todesanzeige meines Urgroßvaters, des Kaufmanns Michael Frisch. Ich erinnere mich auch, dass ich eine Rodel hatte und die Kontrolle über die Rodel verlor und über die Stiegen eines Hotels in die Küche gelangte.

Ein Jahr Schule hatte ich durch die Krankheit verloren, und meine Eltern schickten mich in eine Privatschule. Das war eine kleine Schule. Ich glaube wir waren nur zehn oder fünfzehn Kinder in der Klasse, Mädchen und Burschen zusammen. Ich war ein kleines Wunderkind, ich kannte zum Beispiel schon im Alter von zwei, drei Jahren die Nummern der Straßenbahnen und konnte lesen, wohin sie fuhren.

Was mir aber überhaupt nicht passte war, dass meine Mutter so öffentlich stolz darauf war: Mein Sohn, das Wunderkind! Ich schämte mich, wenn meine Mutter mich immer wieder vorzeigte; ich bekam richtige Komplexe. Meine Mutter war sogar stolz darauf, dass ich ein Spinatesser war und sie verkündete auch das vor allen Leuten laut im Restaurant, etwa so: 'Schaut her, mein Sohn der Spinatesser!'

Beim Klavier spielen allerdings scheiterte ich. Ich habe wirklich kein Talent für Musik. Und sogar unsere Nachbarn protestierten, wenn ich übte. Mein Bruder spielte auch nicht besonders gut und so gaben wir es auf. Aber ich las sehr gern und sehr viel:

Dr. Doolittle, Winnetou - überhaupt Karl May vom ersten bis zum letzten Band - später auch sehr viel Arthur Schnitzler, denn meine Mutter hatte durch die vielen Jahre, die sie in Österreich während ihrer Kindheit und Jugend verbrachte, eine starke Beziehung zu Österreich. Es ist furchtbar, wenn man auf den Fotos aus meiner Kindheit sieht, was sie aus uns gemacht hat. Ein Schneider aus Wien kam extra nach Zagreb und fertigte richtige Lederhosen für uns an und dazu trugen wir Stutzen. Aber auch etwas Gutes war daran: ich spreche Deutsch.

Wenn ich meinen Eltern sagte, welche Bücher ich lesen wollte, bekam ich sie. Ich ging schon als Kind mit unserer Erzieherin in die Buchhandlung. Ich wählte die Bücher aus und sie kaufte sie. Mein Bruder eiferte mir nach, aber er war nicht so gut wie ich in der Schule und deshalb immer eifersüchtig auf mich. Es gab oft Streitereien.

Ich war kein sehr guter älterer Bruder, denn ich provozierte und schlug ihn sogar. Einmal habe ich ihm mit dem Bleistift fast ein Auge ausgestochen. Natürlich wollte ich das nicht, aber so war es. Ich war eben das Vorzeigekind, das machte böses Blut. Erst als wir viel älter waren, kamen wir uns nahe.

Meine Mutter fuhr mit uns Kindern zusammen in den Urlaub; mein Vater kam nie mit. Jedes Jahr verbrachten wir ein, zwei Wochen in den Bergen und ein, zwei Wochen am Meer in Jugoslawien. Als ich 14 Jahre alt war, fuhr ich mit meiner Mutter nach Venedig, Florenz und in andere italienische Städte. Wir waren aber auch oft in Österreich, in Schladming [Dachstein-Tauern-Region], auf dem Semmering 4 und in anderen Erholungsorten. Ich erinnere mich, ich war 1937 über Weihnachten sogar im 'Theater an der Wien' und hörte Zarah Leander 5.

Wenn ich jetzt daran denke, so gab es verschiedene Gründe dafür, warum mein Vater nie dabei war. Erstens musste er im Geschäft bleiben und zweitens war die Beziehung meiner Eltern nicht die beste. Das spürte ich bereits sehr früh, denn meine Mutter redete oft abfällig über meinen Vater, was nicht gut für uns Kinder war und einer der Gründe dafür, dass ich mich sehr bald von der Familie losgesagt habe. Ich distanzierte mich bereits sehr früh von meinen Eltern und wurde selbstständig. Es gab einen Lehrer, einen Mathematikprofessor, mit dem ich ab dieser Zeit im Sommer ans Meer fuhr. Das akzeptierten meine Eltern auch.

Ich war in der Schule ein sehr guter Schüler, ich war immer der Klasseprimus, aber das war nicht nur gut für mich, denn die anderen Kinder sagten, ich sei ein Streber und mieden mich. Aber das Lernen fiel mir so leicht, zu leicht - wenn es so etwas gibt - denn ich musste mich überhaupt nicht anstrengen.

Im Jahre 1936, ich war 13 Jahre alt, nahm sich mein Großvater das Leben; er legte sich in die Badewanne, nachdem er den Gashahn geöffnet und Gift genommen hatte. Meine, von ihm so sehr geliebte Großmutter, war ein Jahr davor gestorben. Dazu kam, dass der Großvater Probleme mit seinen Schwiegersöhnen hatte; sie waren sich nicht einig über die Geschäftspolitik: Trotzdem sie keine gemeinsame Unternehmen hatten, mischte er sich ein und es gab Spannungen. Geschäftlich ging es ihm auch nicht sehr gut.

Schon als Kind erlebte ich sehr stark den bestehenden Judenhass. Als ich sechs war, haben mich auf dem Spielplatz im Park andere Jungen als 'dreckiger Jude' beschimpft. Dieser Antisemitismus hatte natürlich einen großen Einfluss auf mich. Ich war bereits in den unteren Klassen des Gymnasiums politisch sehr aufgeweckt.

Ich war zehn, als ich am 30. Januar 1933 Hitlers Rede als deutscher Kanzler gehört habe. Diese Rede beeinflusste mich sehr. Der Antisemitismus kam eindeutig heraus, eine persönliche Gefahr spürte ich noch nicht, aber ich wusste bereits, dass Juden anders sind und von den Nichtjuden nicht angenommen werden.

Dass man als Jude nicht akzeptiert wird, bekam ich auch in der ersten Gymnasiumsklasse zu spüren. Ich wollte mich in einer Organisation engagieren, die hieß die 'Adriawacht' 6. Die Jahrgänge im Gymnasium waren in parallele A, B und C Klassen unterteilt: A und C waren für Kinder römisch-katholischen Glaubens und B war für Kinder jüdischen, protestantischen, serbisch- orthodoxen und moslemischen Glaubens. Das war ein tolles Gemisch! Ich ging aus meiner B- Klasse in eine A- Klasse, um für die 'Adriatische Wacht' zu agitieren. Das hatte überhaupt nichts mit dem Judentum zu tun, aber die Kinder der A-Klasse schmissen mich hinaus wie ein Stück Dreck. Ich war damals zehn Jahre alt und sehr allein mit dieser Problematik, denn meinen Eltern erzählte ich nichts davon. Das ist schwer zu verstehen, aber ich hatte wirklich eine sehr schlechte, sehr schwache Beziehung zu meinen Eltern. Später bereute ich, dass ich nicht offener zu den Eltern war, nicht mehr auf sie zuging.

Gemeinsam mit einem anderen Burschen gab ich im Alter von 14 Jahren eine Zeitschrift heraus, die wir selber zusammenstellten. Das war eine politische Zeitschrift mit literarischen Beilagen, die wir selber schrieben.

An meine Bar Mitzwa 7 kann ich mich noch erinnern. Es war schön, die Geschenke zu bekommen. Ich hatte ja ab der 1. Klasse Gymnasium jüdischen Religionsunterricht. Der Religionslehrer Freiberger, der später Rabbiner wurde, kam wöchentlich in unsere Schule. Wir waren ein Klasse, in der die jüdischen Kinder desselben Jahrgangs aus meinem und aus anderen Gymnasien unterrichtet wurden.

Der Unterricht interessierte mich genauso, wie mich jeder Unterricht interessierte. Religiös wurde ich aber dadurch nicht. Wir lernten auch etwas hebräisch, und bei meiner Bar Mitzwa las ich aus der Torah vor. Das war das letzte Mal, dass ich aus religiösen Gründen in der Synagoge war. Zu Hause gab es dann eine Feier mit vielen jüdischen, aber auch nichtjüdischen Schulkollegen. Es gab viel zu Essen und es kamen Verwandte und Freunde mit vielen Geschenken.

Ich hatte keine schöne Kindheit; die Beziehungen zwischen den Erwachsenen und mir stimmten überhaupt nicht. Sicher gibt es einen Zusammenhang zwischen diesen schlechten Beziehungen und der Tatsache, dass ich Kommunist wurde. Im Alter von 14 Jahren las ich bereits Marx, Lenin und Feuerbach 8, schrieb die Familie und die Gesellschaft ab und glaubte, das alles ganz anders gemacht werden müsse.

Meine Mutter steckte praktisch ein Drittel des Familieneinkommens in die Lebensversicherung meines Vaters, denn mein Vater war krank, und sie hatte Angst, er könnte sterben und sie würde ohne Geld bleiben. Ich fand das ekelhaft. Ich hatte eine ganz andere Weltsicht und Weltanschauung. Damals konnte ich 'diese bürgerliche Welt' einfach nicht ertragen. Heute meine ich, ich war wahrscheinlich ein unverschämter Rotzbub. Später sah ich das etwas anders und es wurde mir klar, dass die Welt nicht so war, wie es in meinen Büchern geschrieben stand.

Im Jahre 1938, nach der fünften Klasse Gymnasium - die Deutschen waren schon in Österreich einmarschiert - sagte ich zu meinen Eltern, dass ich nach Paris aufs Lycee gehen möchte. Meine Eltern waren einverstanden, und da wir eine wohlhabende Familie waren, konnten sie es sich auch leisten, mich nach Paris zu schicken. Was um mich herum passierte war bedrohlich, und ich wollte nicht in Zagreb bleiben und zusehen. In Paris kam ich in der Nacht an, in der das Münchner Abkommen 9 unterschrieben wurde. Paris war total verdunkelt. Ich stand mit einem jungen Mann, einem iranischen Juden, im Hof des Internats des Lycee. Das waren die Eindrücke, die ich im Alter von 15 Jahren hatte. Die Kriegsvorbereitungen waren auch in Paris nicht zu übersehen.

Zuerst ging ich im Lycee in die dritte Klasse und nach zwei Trimestern wurde ich in die erste Klasse befördert. Ich war sehr erfolgreich und nach dem ersten Jahr machte ich bereits meine Matura mit Auszeichnung.

• Während des Krieges

Am 1.September 1939, als der Krieg ausbrach, war ich gerade für eine Woche in Dubrovnik in den Ferien. Ich bestieg das erste Mal in meinem Leben ein Flugzeug, ein kleines Propellerflugzeug, um nach Zagreb zu fliegen. Ich erinnere mich, das Flugzeug war voll deutscher Urlauber, die zurück nach Deutschland flogen.

Von dem Moment an verfolgten wir mit größter Spannung jede Entwicklung, um zu sehen, was passiert. Meine Familie dachte noch nicht an Flucht, aber man wusste, früher oder später kommen die Deutschen auch nach Jugoslawien. Man wusste aber nicht, wie man sich darauf vorzubereiten hatte, und meine Eltern und ich hatten auch sehr verschiedener Ansichten darüber.

Meine Eltern wollten glauben, die Ereignisse würden an ihnen vorüber ziehen. Meine Mutter war Zionistin und Mitglied der WIZO 10. Meine Eltern hatten sogar ein wenig Land und Aktien in Palästina gekauft. Mein Vater war das Gegenteil meiner Mutter; er war Führungsmitglied der Assimilierten-Fraktion der Gemeinde. Wahrscheinlich wären sie nach Palästina gegangen, wenn nicht mein Bruder und ich so antizionistisch eingestellt gewesen wären.

Ich wusste, ich muss weg! Ich hatte mit einem Chemiestudium begonnen und auf der Universität gab es schon Schlägereien mit den Faschisten. Das Chemiestudium hatte ich mir ausgesucht, denn ich interessierte mich dafür, und ich folgte meinen älteren Cousin Slavko, der schon Chemie studierte.

Wir hatten gemeinsam ein kleines Labor in dem Haus, in dem nach dem Verkauf unseres großen Hauses mein Onkel Antun und seine Familie lebte. Sehr bald kam der Numerus Clausus für Juden und wir durften nicht mehr mit den anderen Studenten im Labor arbeiten. Während der Studienferien erlaubte man uns aber, im Labor zu sein; die Deutschen waren noch nicht in Jugoslawien.

Dann kam das Jahr 1941. Am 25. März 1941 unterschrieb die jugoslawische Regierung in Berchtesgaden den Beitritt zum Dreimächtepakt 11. Zwei Tage später fand ein Putsch statt, die Regierung wurde abgelöst, und es fanden große Demonstrationen statt.

Nur wenige Tage später war Belgrad das Ziel fürchterlicher Bombardierungen und Zerstörungen. Die Bombenangriffe der deutschen Luftwaffe am 6. und 7. April 1941 forderten 2274 Menschenopfer und die Zahl der Verwundeten war um das mehrfache größer. Das war der Beginn der vierjährigen Okkupation der Stadt. Deutsche Truppen marschierten am 12. April 1941 in Belgrad ein, ohne auf Widerstand zu stoßen.

Am 28. März waren mein Bruder, mein Cousin Slavko und ich in der vergeblichen Hoffnung nach Dubrovnik gefahren, irgendein Schiff finden zu finden, um Jugoslawien verlassen und uns retten zu können.

Als der Krieg begann, habe ich mich freiwillig in die Armee gemeldet. Der Feldwebel sagte zu mir, ich käme zu früh. Später schickte er uns in ein Dorf in der Herzegowina. Bevor wir in das Dorf kamen, waren schon die Ustascha 12 dort. Wir flohen nach Boka Kotorska [italienisch Cattaro] in Süddalmatien, weil wir gehört hatten, dass man von dort vielleicht fliehen könne.

Englische U-Boote kamen in die Bucht von Cattaro, aber nahmen uns nicht mit, sondern Minister und Generäle. Daraufhin gingen wir nach Norden, nach Dubrovnik und nach Split. Mein Bruder blieb in Split und schlug sich mit Gelegenheitsarbeiten, zum Beispiel als Fotograf, durch. Ich fuhr mit meinem Cousin Slavko und Izahar Danon, einem sephardischen Juden aus Sarajewo, auf einem Schiff nach Rijeka.

Auf dem Schiff wurden wir verhaftet, weil wir Dokumente bei uns hatten, aus denen zu ersehen war, dass wir Geld für die 'Partei des arbeitenden Volkes', das war ein Deckname für die Kommunistische Partei, sammelten. Auf dem Schiff waren auch reiche jüdische Familien aus Belgrad. Sie bestachen die Polizeikommandanten von Fijume und Riejka und kauften sich frei. Wir hatten nichts und wurden von Italienern verhaftet. Das war am 25. Mai 1941.

Der Bruder meines Großvaters mütterlicherseits hieß Dr. Geza Frank. Er war ein sehr bekannter Rechtsanwalt in Zagreb und der Prinzipal [Lehrherr] des späteren Judenfeindes und Judenmörders Pavelic. Geza Frank und seine Frau Steffi wurden verhaftet und auf der Insel Pak lebendig unter Kalk begraben und so ermordet. Sein Sohn, Dr. Sascha Frank, war Rechtsanwalt und Offizier in der jugoslawischen Armee.

Als wir uns Anfang Mai, bevor ich verhaftet wurde, begegneten, waren die 'Nürnberger Gesetze' 13 gerade in Kroatien in Kraft getreten. Ich war 18 und er war 40 und ich sagte zu ihm: 'Sascha, geh nicht zurück nach Kroatien!' Aber er glaubte, ihm könne nichts passieren, weil sein Vater ein so nahes Verhältnis zu Hitlers Statthalter in Kroatien gehabt hatte. Er verschwand ebenso wie sein Bruder Fedor und dessen drei Söhne. Der Ehefrau vom Sascha, Stanka, gelang mit den drei Töchtern die Flucht in die Schweiz.

Wir waren zuerst freie Internierte in Padua. Wir mussten uns jeden zweiten Tag bei der Polizei melden. Dann wurde ich in das Lager Ferramonti di Tarsia 14 im Süden Italiens, geschickt. Das war ein Lager für sogenannte zivile Kriegsinternierte. Im Lager, das sowohl von Juden und Nichtjuden bewohnt wurde, herrschten die Moskitos. Der Prozentsatz der Juden war hoch.

Auch Juden aus Deutschland und aus Polen und verschiedenen anderen Ländern waren in dem Lager. Aber auch ein nichtjüdischer französischer General, Griechen und italienische Kommunisten waren dort eingesperrt, insgesamt ungefähr zweitausend Menschen. Wegen der Mücken kamen auf zweitausend Inhaftierte 600 Malariafälle. Auch ich erkrankte an Malaria.

Im Juli 1943 brachen fünfzig Inhaftierte, geführt von den Kommunisten, aus dem Lager aus. Ich war dabei. Wir organisierten zwei Partisanengruppen in den kalabrischen Bergen. Inzwischen war auch mein Bruder über San Giovanni Don Bosco, wo sich meine Eltern zu dieser Zeit aufhielten, in das Lager Ferramoniti di Tarsia gebracht worden. Er blieb dort, bis der Krieg in dieser Gegend vorbei war.

Bis zu seiner Rückkehr 1945 nach Jugoslawien blieb er in einem DP-Lager [Einrichtungen zur vorübergehenden Unterbringung so genannter 'Displaced Persons' nach dem Ende des Zweiten Weltkriegs]. 1945 ging er nach Belgrad. Er arbeitete zuerst am Belgrader Flughafen als Sicherheitsbeauftragter und studierte dann Jura.

Als die Alliierten im September 1943 auf dem Festland von Italien landeten, versuchten wir mit ihnen Kontakt aufzunehmen. Da ich englisch, französisch und italienisch sprach, wurde ich zu diesem Zweck durch die deutschen Linien geschickt. Es gelang mir auch, aber die ersten, denen ich begegnete, waren Südafrikaner, die mir kein Wort glaubten und mich zurückschickten.

Beim zweiten Versuch traf ich auf einen intelligenten englischen Nachrichtenoffizier, der von den Partisanen wusste. Als dann die Alliierten über die kalabrischen Berge vordrangen, bekamen wir Uniformen und wurden als jugoslawische Partisanen anerkannt.

Im Winter 1944 wurde ich von der Royal Air Force ins befreite Gebiet Jugoslawiens transportiert. Von diesem Zeitpunkt an bis zum Ende des Krieges im Mai 1945 war ich bei den Partisanen.

Meine Eltern wurden nach dem Einmarsch der Deutschen im Konzentrationslager bei Zagreb eingesperrt. Irgendjemand - ich weiß bis heute nicht, wer - holte sie heraus und ermöglichte ihnen, in das italienisch okkupierte Gebiet Jugoslawiens zu gehen, wo die Juden einigermaßen geschützt waren. Die Italiener waren diesbezüglich humaner und großzügiger und haben den Leuten erlaubt, zu überleben.

Meine Eltern wurden dann in San Giovanni Don Bosco, Provinz Asti, im Piemont interniert. Dort hielten sie sich auf, bis Italien kapitulierte. Als dann der nördliche Teil Italiens, in dem sich meine Eltern befanden, von den Deutschen total okkupiert wurde, flüchteten meine Eltern zu Fuß über die Alpen in die Schweiz, obwohl mein Vater zu dieser Zeit schon ein ziemlich alter und kranker Mann war. Dort blieben sie bis Ende des Krieges. Im folgenden Sommer gingen sie nach Zagreb zurück.

Mein Vater starb 1964 im Alter von 80, meine Mutter starb 1977 im Alter von 77 Jahren.

Nach dem Krieg

Wegen meiner Sprachkenntnisse wurde ich nach Ende des Krieges rasch demobilisiert und bekam einen Posten im Informationsministerium in Belgrad als Kontaktmann und Chef der Auslandspresseabteilung. Von den westlichen Korrespondenten wurde ich allerdings als 'kommunistischer Bengel' bezeichnet.

Das erste Mal heiratete ich im Jahre 1946 in Belgrad. Meine Frau war Jüdin und hieß Judita Kraus. Während des Krieges war sie mit ihrer Familie in den italienisch okkupierten Teil Jugoslawiens geflüchtet. Ihr Vater war Zahnarzt und ein alter Kommunist aus dem kroatischen Osijek.

In der Stadt Osijek gab es vor dem Krieg eine große jüdische Gemeinde. Sie und ihr Vater schlossen sich der Partisanenbewegung an und unter schwersten Bedingungen arbeitete er als Arzt und sie als Krankenschwester. Als bereits Kontakte mit den Alliierten existierten, wurde Judita mit einer Gruppe von jugoslawischen Partisanen, besonders Mädchen und Kindern, nach Malta evakuiert.

Im Jahre1944, noch während des Krieges, wurden sie auf die bereits befreite Insel Vis in Jugoslawien gebracht.

Wir heirateten nicht jüdisch. Meine Frau bestand sogar darauf, in Bergsteigerschuhen zum Standesamt zu gehen. Sie wollte damit demonstrieren, dass wir weder religiös noch bourgeois waren. Unsere Tochter Sanja Baum wurde am 15. Dezember 1948 in Belgrad geboren.

Natürlich fand ich sehr bald heraus, dass ich unter den Kommunisten ständig unter Verdacht war, weil ich in vielen Dingen andere Ansichten hatte, und weil ich aus einer bürgerlichen Familie stammte. Das war der Grund, warum ich in jedem Abschnitt meines Lebens im neuen Jugoslawien Schwierigkeiten hatte. Zwar war ich Mitglied der Kommunistischen Partei, aber ich entsprach nicht ihren Vorstellungen eines 'guten' Genossen.

Im Jahre 1949, als ich im Institut für Internationale Politik und Ökonomie arbeitete, lernte ich Wolfgang Leonhard 15 kennen, als er, nachdem der damalige jugoslawische Präsident Tito 16 den Bruch mit Moskau vollzogen hatte, aus der sowjetisch besetzten Zone Berlins über Jugoslawien in die Bundesrepublik Deutschland floh. Das war für mich eine sehr interessante Begegnung. Ich besitze sein Buch 'Die Revolution entlässt ihre Kinder' und schätze Wolfgang Leonhard bis heute.

Es fing mit meiner Sekretärin an. Sie war sehr nett. Sie war Jüdin, hieß Eva Biro, geb. Rosenfeld, und war in einem Lager, das die Russen befreit hatten, von diesen vergewaltigt worden, als sie ihre jüngere Schwester zu schützen versuchte. Als diese Sekretärin ein paar Nylonstrümpfe von einem ausländischen Journalisten geschenkt bekommen hatte, wurde mir vorgeworfen, weder dagegen protestiert noch sie angezeigt zu haben. So fing das an! Und dann schützte ich einen Kollegen, weil er einen Russen in der Nacht erschossen hatte, als der eine Frau angriff. Das vertuschte ich. Nach einer gewissen Zeit war ich denen im Ministerium suspekt: Er spricht zu viele Sprachen, er hat Kontakte mit dem Westen, er ist nicht genügend wachsam!

1946 fuhr ich als Pressesekretär der jugoslawischen Delegation zur Friedenskonferenz nach Paris. Da musste ich Kontakte zur westlichen Presse pflegen, denn ich hielt Pressekonferenzen in französischer und englischer Sprache ab. In Paris ließen mir Leute von der Hagana [militärische Untergrundorganisation in Palästina] bei einem kleinen Schneider meinen ersten richtigen Anzug anfertigen. Ich hatte 1946 gemeinsam mit Edo Brajnik, einem slowenischen Kommunisten, geholfen, illegal 50.000 Juden aus Osteuropa nach Palästina einzuschmuggeln.

Das war eine große Angelegenheit, die konspirativ durchgeführt werden musste. Wie das genau vor sich ging, weiß ich nicht. Ich war die helfende Hand dieses Slowenen, der alles organisierte. Dem Slowenen wurde später von denselben Leuten geholfen. Er war schwer herzkrank. Man organisierte für ihn eine erfolgreiche Herzoperation in den USA, in Houston. Alles aus Dankbarkeit für das, was er in der Vergangenheit für osteuropäische Juden getan hatte.

Nach dieser Friedenskonferenz drängte man mich beruflich auf die Seite. Als es 1948 zum Bruch zwischen Tito und Stalin kam, wurde ich von den besonders Wachsamen beschuldigt, gleichzeitig Stalinist und imperialistischer Spion zu sein. Daraufhin wurde ich aus der Kommunistischen Partei ausgeschlossen und nach Zagreb strafversetzt, das war 1951. Zuerst sagte meine Frau, die einen Posten im Ministerium für Kultur hatte, sie komme mit mir. Wir packten gemeinsam die Sachen, doch im letzten Moment entschloss sie sich, in Belgrad zu bleiben.

In Zagreb begann für mich eine ganz neue Karriere. Ich wurde nach zwei Jahren Chefredakteur aller Sprachsendungen bei Radio Zagreb. Während dieser Zeit lernte ich Menachem Meir, den Sohn der späteren Premierministerin Israels Golda Meir, kennen. Er wohnte mit seiner Frau Hannah in Untermiete bei meiner Mutter und studierte bei dem berühmten Cellisten Antonio Janigro. Von Zagreb ging er nach Prades in Frankreich und setzte sein Studium bei dem berühmten spanischen Cellisten, Komponisten und Dirigenten Pablo Casals fort.

Als Korrespondent bereiste ich von 1953 bis 1955 jeden Sommer Westeuropa und interviewte wichtige politische Persönlichkeiten: Guy Mollet, zu dieser Zeit Generalsekretär der französischen Sozialisten und von 1956 bis 1957 Ministerpräsident Frankreich, Hugh Gaitskell, Parteiführer der Labour- Rechten und Parlamentsmitglied in Großbritannien und den deutschen Bundeskanzler Konrad Adenauer. So suchte ich für mich einen Ausweg aus der Situation, in der ich mich befand und ich fand ihn: 1955 wurde ich Korrespondent und Austauschstudent in China.

Ich habe ein Buch über China in dieser Zeit geschrieben. Es ist schwer, das Leben im damaligen China in wenige Worte zu fassen: China war 1955 ein postrevolutionäres Land noch vor der Kulturrevolution, es war politisch noch nicht so arg; Kampagnen kamen und verebbten wie Wellen.

1955 war die Situation an der Universität in Peking, wo ich wohnte, folgende: Chinesen, die aus sogenannten besser stehenden bäuerlichen Schichten kamen, wurden intensiver Gehirnwäsche ausgesetzt, was zu einer Anzahl von Selbstmorden führte; es war schlimm. Die Ausländer waren besser gestellt als die Heimischen.

Da waren ziemlich viele Ostdeutsche, die mussten verheiratet sein und sich für sieben Jahre verpflichten, in China zu bleiben. Ich war unter den jungen Diplomanten einer der älteren. Die meisten waren in den Zwanzigern und ich war Anfang dreißig. Ich wusste, China halte ich nicht mehr als ein paar Jahre aus.

Ich wohnte auf dem Campus und studierte acht Stunden täglich die chinesische Sprache. Der Campus war mit der Hilfe Harvard University für eine kleinere Zahl Studenten gebaut worden. Nun gab es natürlich viel mehr Studenten, denn das Lernen wurde in China von der Regierung sehr forciert. Der Unterricht war sehr dogmatisch, die chinesischen Studenten lernten sehr viel, aber stur auswendig, um dann wirklich nur zu zitieren - auch in den Wissenschaften.

Der Campus war 18 Kilometer vom Zentrum von Peking entfernt und um irgendwie meine journalistische Arbeit zu tun, brauchte ich ein Fahrrad. Aber zu dieser Zeit gab es nicht einmal Fahrräder in China. Das Fahrrad musste aus Hongkong importiert werden. Ich fuhr mit dem Fahrrad täglich in die Stadt. Bei schlechtem Wetter ließ ich mich mit einer Rikscha fahren. Das war für mich peinlich, von einem anderen Menschen in grässlichem Winter, bei Regen und Schnee, 18 Kilometer weit kutschiert zu werden. Aber ich musste täglich Berichte über China für das jugoslawische Radio und für Zeitungen schreiben.

Unter meinen ausländischen Kollegen waren einige Juden. Es gab einen Rene Goldmann, der von polnischen Juden abstammte und dessen Muttersprache französisch war. Ich wurde eine Art Vaterfigur für ihn. Er war aus einer eher armen Familie, die vor dem Krieg aus Polen nach Luxemburg eingewandert war. Sein Vater arbeitete als Schneider.

Als die Deutschen nach Luxemburg einmarschierten, flohen sie weiter nach Frankreich und zwischen dem okkupierten und nicht okkupierten Frankreich fasste man die Mutter und sie verschwand für immer. Er und sein Vater fuhren nach Lyon und der Vater, der in der Resistance 17 kämpfte, wurde einige Tage vor der Befreiung verhaftet und ermordet. Mein Bekannter war noch ein Kind und man brachte ihn in einem kommunistischen Waisenhaus in Paris unter.

Dort blieb er bis zu seinem 14. Lebensjahr, das war Anfang der 1950er Jahre. Und da er in Polen noch Tanten fand und eigentlich polnischer Jude war, ging er nach Polen. Er besuchte das Gymnasium und fand bald heraus, dass er nicht wie ein Pole sprach, dachte und fühlte. So wurde auch für ihn China der Ausweg. Er war schon lange vor mir in China, absolvierte sein Studium, lernte chinesisch und japanisch und bekam danach bei der UNESCO [UNO-Organisation für Bildung, Wissenschaft, Kultur und Kommunikation] einen Job als Übersetzer von chinesischer Dichtung in die französische Sprache. Nachher entdeckte er einen Onkel in Kanada, übersiedelte dorthin und wurde Professor an der Britisch Columbia Universität in Vancouver. Ich war sehr lange mit ihm im Kontakt, aber als ich ihn in Vancouver besuchte, war er auf einmal zum orthodoxen Juden geworden. Er ist verheiratet und lebt mit seiner Frau im Westen Kanadas. Seine Geschichte war wirklich sehr aufregend.

Im Jahre 1956 begegnete ich auf dem 6. Parteitag der KP Chinas dem Regierungschef Mao Tse-tung und gab ihm zweimal die Hand. Ich erinnere mich, dass ich Mao Tse-tungs Händedruck als unangenehm weich empfand. Tschu En-lai war Ministerpräsident und Außenminister und auch ihm begegnete ich auf Pressekonferenzen und Empfängen.

Länger als zwei Jahre hielt ich es in China nicht aus. Anfang bis Ende Januar 1957 hielt ich mich in Vietnam auf. Mit der Eisenbahn fuhr ich drei Tage und vier Nächte von Peking nach Hanoi. Über die vietnamesische Botschaft in Peking war ich offiziell angemeldet und führte ein Gespräch mit Ministerpräsident Pham Van Dang, als plötzlich Ho Chi Minh ins Zimmer trat, mich begrüßte und meine Eindrücke über China erfahren wollte. Ich führte auch ein Gespräch mit General Giap, dem Kommandanten der vietnamesischen Streitkräfte. Über meine Erlebnisse und Erfahrungen aus dieser Reise schrieb ich ein Buch mit dem Titel: 'Der Krieg am Roten Fluss'. Es erschien 1958 in einem Zagreber Verlag.

Als sich die Beziehungen zwischen China und Jugoslawien verschlechterten, wirkte sich das auch auf meine Arbeit aus. Im Frühjahr 1957, nach dem Ungarnaufstand 18, fand ich eine Möglichkeit an Bord eines kleinen 4000- Tonnen-Frachters aus Hongkong zurück nach Jugoslawien zu kommen. Wir waren vier Passagiere, und es war eine sehr lange Reise. Die erste Station war Singapur.

In Peking hatte ich David Marshall, Sohn eines irakischen Börsenmaklers, der sich in Singapur etabliert hatte, kennen gelernt und mit ihm befreundet. Bevor Singapur unabhängig wurde, brauchte man eine provisorische Regierung, denn es gab große Probleme zwischen Chinesen, Malayen und Indern.

David gehörte keinem dieser Völker an, war sozusagen farblos und prädestiniert für das Amt des Chefs der provisorischen Regierung. Er hatte in Oxford studiert, war im Krieg Offizier in der britischen Armee, verbrachte vier Jahre in japanischer Kriegsgefangenschaft und durfte dann nach Singapur. David sagte, wenn ich nach Singapur käme, wäre ich sein Gast, und das war ich dann auch.

Seine Schwester kam mich abholen und das erste, was ich in Singapur sah, war eine jüdische Feier, die Brit Mila 19 eines indonesischen Juden. Da waren Tausend Gäste in allen Farben in dieser Hitze, in diesem großartigen Garten: Deutsche Juden, polnische Juden, russische Juden, irakischer Juden, indische Juden...

Es ging weiter und man ließ uns nicht durch den Suezkanal, denn es war genau die Zeit der Suez-Krise 20, was wiederum einen Vorteil mit sich brachte: es ermöglichte mir, Madagaskar, Südafrika und Senegal zu sehen, bevor ich zurück nach Riejka kam.

Ein Jahr arbeitete ich dann in Belgrad wieder im Institut für Internationale Beziehungen und konnte mich für die UNO engagieren. Sie brauchten jemanden mit ostasiatischen Erfahrungen aus einem blockfreien Land. Das war ein positives Resultat von Jugoslawiens Politik - wir waren blockfrei. Und als Blockfreier bekam ich den Posten in Bangkok, den aber auch nicht viele wollten. Gemeinsam ich mit meiner zweiten Frau, Lubitza Vukadinovic - wir hatten 1958 geheiratet - ging ich nach Bangkok, wo ich drei Jahre arbeitete.

Ich war der einzige in Bangkok, der französisch sprach und ich befasste mich mit den sozialen und politischen Problemen der Entwicklungspolitik in den ehemaligen französischen Kolonien in Indochina: Vietnam, Kambodscha und Laos. Als sich dort war, stand das Mekong-Projekt im Vordergrund.

Der Mekong ist ein großer Fluss, der, von China kommend, über 4000 Kilometer durch Laos, Kambodscha und Vietnam fließt. Der Westen hatte große Pläne, dieses Gebiet gegen den Druck Chinas zu befestigen. Damit war bei der UNO ein französischer Jesuitenpater befasst, der jemanden brauchte, der mit ihm arbeitet. Das war ich.

So kam ich in Kontakt mit Dag Hammarskjöld 21, dem Generalsekretär der UNO, der damals Bangkok und Laos besuchte, und bald danach, 1961, bei einem Flugzeugabsturz ums Leben kam. Pater De Breuvery meinte dann, dass ich mit meinen Erfahrungen in die UNO-Zentrale nach New York gehöre.

So kam es, dass ich mit meiner zweiten Frau nach New York übersiedelte. Meine Ehe war sehr schlecht, und wir trennten uns nach fünf Jahren in New York. Meine Frau fuhr wieder nach Jugoslawien zu ihrer Familie.

Ich arbeitete in der UNO in der Abteilung für wirtschaftliche Angelegenheiten und befasste mich mit den Themen Naturschätze, Energie und Transport. Mehr als 20 Jahre, von 1961 bis 1983 beschäftigte ich mich mit Entwicklungsfragen der Dritten Welt. Während der letzten zehn Jahre war ich Direktor einer Abteilung mit sechzig bis siebzig Mitarbeitern und verwaltete ein großes Budget. Ich hatte sehr interessante Kollegen, mit denen ich auch befreundet war: Zeev Shiftan, war ein Israeli, der vor dem Holocaust in Erfurt [Deutschland] gelebt hatte. Er war ein Wasserspezialist, der die Wasserquellen für Jerusalem fand. Im Jahre 1985 besuchten meine Frau und ich ihn in Jerusalem. Er erzählte uns von seinem Wunsch, noch einmal nach Erfurt zu fahren und die Gräber seiner Vorfahren zu besuchen. Am 4. Februar 1990 fuhr ein israelischer Touristen-Bus zwischen Rafah und Kairo und wurde von Terroristen des Palästinensischen Islamischen Dschihad mit Sturmgewehren attackiert. Elf Personen, davon neun Israelis, darunter unser Freund Zeef Shiftan, wurden getötet, 17 weitere, darunter seine Frau, verletzt. Seinen Wunsch, die Gräber seiner Vorfahren in Erfurt zu besuchen, konnte er sich nicht mehr erfüllen.

Ein anderer Isareli, Uri Golani, war Spezialist für Grundwasser. Er hatte im Laufe von Jahrzehnten wertvolle Erfahrungen über neue Energiequellen, sowie Methoden der Bewässerung gesammelt, die meine Abteilung in anderen Regionen der Welt anwenden konnte.

Ich war in diesen Jahren auf unzähligen Missionen über Umwelt in der ganzen Welt, nahm an unzähligen Konferenzen teil und war Gründer und Chefredakteur der UNO-Zeitschrift 'Natural Recources'.

Mein Bruder wurde zum Exportfachmann und arbeitet in der großen jugoslawischen Exportfirma 'Energoexport'. In den späten 1960er Jahren kam er als Vertreter seiner Firma nach New York. 1948 hatte er in Belgrad Jordana Herlinger, die Tochter des Arztes Ivo Herlinger geheiratet, dessen Sanatorium vor dem Krieg von der Familie Krakauer aus Osijek beliefert worden war, die meiner Tante Tina, der Schwester meines Vaters, gehört hatte.

Jordana musste im Alter von 16 Jahren zusehen, wie in Bosnien lokale Faschisten ihre Mutter ermordeten. Sie wurde eine hervorragende Krankenschwester in der Partisanenbewegung, eine wertvolle Hilfe im Operationssaal und erhielt den militärischen Grad eines Oberstleutnants.

Nach dem Krieg studierte sie in Belgrad Medizin und wurde Ärztin. Ihr Vater gründete nach dem Krieg die medizinische Fakultät in Sarajewo. Sie haben eine Tochter, Zlata, jüdisch Golda. Zlata ist verheiratet, kinderlos und Professorin an einer Kunsthochschule in Baltimore [USA].

Meine dritte Frau, mit der ich seit 41 Jahren zusammenlebe, lernte ich in New York kennen. Sie arbeitete seit 1957 zuerst bei der UNICEF, einer Unterorganisation der Vereinten Nationen und später im UN-Sekretariat. Gemeinsame Freunde machten uns auf einer Party miteinander bekannt. Es hat geklappt, denn seitdem sind wir ein Paar.

Meine Frau wurde 1925 in Hamburg geboren. Sie ist die Tochter des Industriellen und Kaufmanns Hans Wiener und seiner Frau, Effi Jubilate, geborene Daus. Hans Wiener und der Onkel meiner Schwiegermutter, Ernest Fraenkel, besaßen in Hamburg die Firma 'Meyer Adolf Nathan' - Textilien en Gros, in der Strasse Neuer Wall. Ihre Mutter war eine geborene Berlinerin, aber ihre Großmutter kam aus Bradford in England. Meine Frau hatte zwei Schwestern, Leonore und Eva.

1937 flüchtete die Familie nach Belgien, obwohl der Vater wusste, dass es auch in Belgien gefährlich werden könnte, aber sie fanden keinen anderen Zufluchtsort. Der Vater investierte in eine kleine Fabrik und schuf Arbeitsplätze für Belgier. Dafür durften sie in Belgien leben. Das war eine Textilfärberei und -druckerei im Süden von Brüssel.

1940, als die Deutschen einmarschierten, mussten sie weiter flüchten. Der Vater wurde gefangen genommen und im Viehwaggon, ohne Wasser, ohne Toilette nach Südfrankreich transportiert, wo ihn die Familie unter großen Schwierigkeiten wieder fand.

Ihren Eltern glückte es 1941, durch Visa, die ihnen ein Cousin aus Mexiko schickte, über Spanien und Portugal mit einem Schiff nach Havanna und von dort nach Mexiko auszureisen. Fünf Jahre lebte meine Frau in Mexiko, wurde als Sekretärin ausgebildet und übersiedelte 1946 in die USA, nach New York. Die Eltern blieben und starben in Mexiko.

Auch ihre Schwestern lebten in Amerika. Eva, die jüngere studierte Physik in Stanford und kam 1952 bei einem Autounfall ums Leben. Leonore arbeitete als Beamtin bei verschiedenen Fluglinien, ist geschieden, hat keine Kinder und lebt heute 80jährig in Miami.

Im Jahre 1985 fuhren meine Frau und ich zum ersten Mal nach Israel. Ich besuchte meine Cousins Schlomo und Michael und meine Tante Zlata in Israel, die krank war und im Hadassah-Spital in Jerusalem lag.

Die Reise war sehr interessant. Wir besuchten sogar die Westbank und nahmen einen arabischen Autostopper mit. Wir wussten nicht, dass er ein Araber ist, aber das war uns egal, denn wir machen keine Unterschiede aufgrund Rasse oder Religion.

In meiner Jugend war ich Kommunist, Internationalist und Antizionist. Ich glaubte, es wäre besser für die Welt, gäbe es keine Nationalitäten mehr. Natürlich ist das eine Fiktion und jetzt glaube ich, dass Israel existieren muss. Aber meiner Meinung nach hat Israel ein Problem, das sehr schwer lösbar ist und dass es Jahrzehnte dauern wird, bis eine friedliche Lösung gefunden werden wird.

Ich wurde nie ein Amerikaner. Ich mochte das Leben in New York nicht und ich fand es schwer als älterer Mensch dort zu leben. Amerika wurde nicht zu meiner Heimat. Wir wollten zurück nach Europa. Nach meiner Pensionierung, Ende Juli 1983, zogen wir nach Österreich. In Wien arbeitete ich noch zwölf Jahre als Korrespondent der Zeitschrift 'Petroleum Economist', die energiewirtschaftliche Probleme behandelt. So zum Beispiel, interviewte ich 1985 den damaligen israelischen Minister für Energie und Infrastruktur Moshe Shachal.

Wien war eine Kompromisslösung, nicht die Nummer eins. Ich habe noch Verwandte in Jugoslawien. Das hat mich interessiert und außerdem ist in Wien ein UNO-Zentrum, das mir Arbeit anbot. Da ich mich den größten Teil meines Lebens mit Energiewirtschaft befasste, und mir in Wien die Möglichkeit geboten wurde noch aktiv zu bleiben, kamen wir her. Ich fühlte mich nicht total fremd, weil ich ja als Kind vor dem Krieg in Österreich war.

Aber wenn man mit über sechzig Jahren in ein anderes Land kommt, in dem man keine wirklichen Wurzeln hat, ist es sehr schwer, einen Freundeskreis aufzubauen; hier gibt es keine Kinder aus meiner Klasse. Für manche Menschen ist das schwieriger als für andere. Ich kann irgendwie damit leben, aber vielen Leuten fehlt dann das so genannte soziale, das gesellschaftliche Leben.

Meine Tochter Sanja hat Theaterwissenschaften und Regie studiert. Ich flog von Stockholm, von der ersten Umweltkonferenz der UNO, über Jugoslawien nach New York zurück, um die Diplomarbeit meiner Tochter im größten Theater in Belgrad zu sehen. Das war 'Doktor Faustus' von Christopher Marlowe, einem Vorgänger von Shakespeare. Der 'Doktor Faustus' ist ein altes Spiel aus dem 16. Jahrhundert, und in dem Stück gibt es auch einen Mephisto.

Sie hatte den Mephisto - das war eine Neuerung - mit einer Frau besetzt. Sie war eine Zeit lang Regisseurin in kleinen Theatern in der Provinz. Später war sie beim Rundfunk in Belgrad. 1992, nach dem Ausbruch des Balkankrieges, emigrierte sie mit ihrer Mutter, ihrer 6jährigen Tochter Julia, einer Cousine und zwei Cousins nach Israel. Sie war damals 44 Jahre alt. Die zwei Cousins waren im Militäralter, und um sie vor dem Militärdienst in Jugoslawien zu bewahren, emigrierten sie nach Israel.

Für ihren Beruf braucht sie die Sprache. Es fiel ihr nicht leicht, Hebräisch zu lernen. Sie fand eine Teilzeitarbeit in einem Altersheim - eine schwierige und deprimierende Arbeit. Aber sie schreibt sehr gern; sie schreibt als Redakteurin auf serbokroatisch in dem Bulletin der jugoslawischen Juden. Das wenige Hebräisch, das ich einmal konnte, habe ich ziemlich verlernt. Das ist schade. Wenn meine Tochter etwas publiziert, kann ich kaum ihren Namen entziffern.

Bevor Sanja nach Israel ging, war sie nie politisch tätig. In Israel war sie ganz links, Mitglied in der Meretz-Partei 22 und beteiligte sich an Veranstaltungen in Haifa, die Araber und Juden zusammen brachten. Sie ist nach den vielen Jahren enttäuscht, dass es bisher nicht gelungen ist, eine friedliche Einigung zu finden. Julia, meine Enkeltochter, besuchte eine Schule für begabte Kinder. Sie hat die Matura brillant absolviert. Jetzt muss sie erst einmal zwei Jahre zur Armee und dann wird sie studieren.

Meine Frau und ich haben gemeinsam beschlossen, Ende dieses Jahres unsere Wohnung im Zentrum Wiens zu kündigen und in ein Altersheim zu übersiedeln. Von siebzig Prozent der Sachen, die ich über achtzig Jahre gesammelt habe, muss ich mich trennen. So ist das!

• Glossar:

Johanna Tausig
Wien
Österreich
Datum des Interviews: August 2004 
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Frau Tausig, von ihren Freunden liebevoll Hansi genannt, ist 84 Jahre alt und erstaunlich mobil. Es war nicht leicht, sie zu Hause zu erreichen, denn mehrere Tage in der Woche ist sie in der Stadt unterwegs. Dort trifft sie ihre Freundinnen jeden Mittwoch zu Museums- und Ausstellungsbesuchen. Die Gruppe umfasst zehn bis fünfzehn Personen - alle politisch Links - teilweise sind das noch Freundinnen aus der Emigrationszeit in England. Nach jedem Ausstellungsbesuch gehen sie zusammen Mittagessen und diskutieren immer wieder über heutige Politik und die Rätsel der Geschichte. Frau Tausig hat außerdem zwei Konzert-Abonnements, ein Abonnement fürs Englische Theater, und sie spielt mit einer Gruppe regelmäßig Karten. Eine enge, liebevolle Beziehung hat sie zu ihrem Sohn, der Schwiegertochter und dem bereits erwachsenen Enkel. Sie ist eine wunderbare Erzählerin und nachdem unsere erste Sitzung sieben Stunden dauert, bin ich müde und erschöpft; sie hingegen ist noch frisch. Wenige Tage später sitzen wir wieder beisammen, und sie erzählt ihre Lebensgeschichte weiter.

Johanna Tausig ist im April 2015 gestorben.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Der Einmarsch der Deutschen
Mein Bruder
Meine Emigrationszeit in England
Rückkehr nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits, Max Pick, jüdisch Mordechei, wurde 1841 geboren. Die Großmutter Johanna, geborene Lerchenfeld, wurde 1851 geboren. Beide habe ich nicht kennen gelernt. Sie kamen Ende des 19. Jahrhunderts aus der ungarischen Stadt Közseg mit ihren Söhnen Geza und Jenö nach Wien. Der Großvater war Kolonialwarenhändler. Sie wohnten in Wien in der Heinzelmanngasse, im 20. Bezirk. Mein Vater, Emil Pick, jüdisch Schlomo, wurde am 29. Mai 1888 in Wien geboren. Zehn Jahre später, 1898, starb sein Vater. Meine Großmutter Johanna starb 1911. Vor kurzem erfuhr ich, dass die Großeltern auf dem Zentralfriedhof beerdigt wurden. Auf den Fotos, die ich von ihnen besitze, machen sie einen gutbürgerlichen Eindruck. Ich würde denken, sie kamen aus dem bürgerlichen Milieu.

Onkel Geza wurde am 16. Januar 1882 in Szecseny, der damaligen Österreich- Ungarischen Monarchie, geboren. Er war mit Charlotte, die 1886 in Rudnik [heute Polen] geboren wurde, verheiratet. Sie hatten zwei Töchter: Luzie, die 1910 und Edith, die 1911 in Wien geboren wurde. Die Familie wohnte in der Diehlgasse, im 5. Bezirk. Die Ehe wurde geschieden, ich glaube, weil Onkel Geza ein Spieler war. Er starb bereits 1929, nachdem er noch kurze Zeit bei uns wohnte, in einem Krankenhaus. Charlotte wurde im Januar 1942 nach Riga deportiert und ermordet. Edith war mit Dr. Egon Hofbauer verheiratet. Ihnen gelang 1938 die Flucht nach Frankreich und über die Pyrenäen weiter nach Spanien. Nach dem Krieg gingen sie nach New York und handelten dort sehr erfolgreich mit Fahrradteilen. Sie haben eine Tochter Cary Fox, die in New York eine erfolgreiche Logopädin ist und die zwei Söhne hat. Ein Sohn, John Hofbauer, ist ein sehr erfolgreicher Augenarzt in Beverly Hills. Edith starb 2003 in New York.

Luzie war mit dem Psychiater Heinz Winnik verheiratet, der in Rumänien geboren war und in Wien Medizin studiert hatte. Sie flohen 1938 nach Rumänien und überlebten dort den Holocaust. Heinz arbeitete nach dem Krieg als Arzt in einer psychiatrischen Klinik. Ungefähr 1947 verließen sie das kommunistische Rumänien, weil sie sich durch die Russen bedroht fühlten und emigrierten nach Palästina. Giora wurde geboren und Heinz übernahm die psychiatrische Abteilung eines Krankenhauses in Jerusalem. Er lehrte auch an der Universität. Giora wurde ein sehr erfolgreicher Kinderarzt in New York. Nach dem Tod ihres Mannes, Heinz starb vor ungefähr 10 Jahren in Jerusalem, übersiedelte Luzie zu ihrem Sohn nach New York. Luzie ist jetzt 94 Jahre alt. Sie kommt jedes Jahr nach Wien, und auch dieses Jahr hat sie sich wieder angekündigt.

Onkel Jenö war mit Irma verheiratet. Ihr Sohn Fritz wurde 1923 geboren. Jenö war Prokurist in einer Teppichfirma. Sie wohnten im 7. Bezirk, in der Zieglergasse, in einer großen, schönen Wohnung. Wir besuchten sie regelmäßig, und jedes Mal steckte mir Onkel Jenö Taschengeld zu. Tante Irma war eine nervöse Frau und Fritz war ein nervöses und kränkliches Kind, das seine Mutter oft zur Kur nach Kaltenleutgeben begleitete. Allen gelang die Flucht nach Brasilien, wo Fritz aber noch sehr jung in Rio starb. Als Tante Irma starb, heiratete Onkel Jenö Tante Irmas Schwester.

Mein Vater besuchte in Wien die Bürgerschule und vielleicht die Handelsschule, aber das weiß ich nicht genau.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Berthold Medak. Er wurde 1851 geboren und lebte mit der Großmutter Regine, geborene Strach, die 1850 geboren wurde, in Slavkov u Brna [heute Tschechien]. Der deutsche Name der Stadt ist Austerlitz. Die Großeltern heirateten 1877. Das weiß ich deshalb, weil wir 1927 die goldene Hochzeit der Großeltern feierten, und ich bestimmt drei- oder viermal ein Gedicht aufsagen musste, denn immer wenn neue Gäste kamen hieß es: 'Hansi, sag noch einmal das Gedicht!' Wann die Familie nach Wien übersiedelte, weiß ich nicht, aber alle sieben Kinder wurden in Slavkov u Brna geboren. Es gab auch eine Verwandte meiner Großmutter in Wien. Sie hieß Kati Strach, war entweder die nicht verheiratete Schwester oder die Schwägerin meiner Großmutter. Sie hat mich immer zur Begrüßung schmerzhaft in die Wangen gekniffen.

Meine Großeltern waren für unsere heutigen Begriffe unvorstellbar arm. Die Wohnung im 18. Bezirk, in der Semperstraße 59, bestand aus einer Küche und einem Kabinett. Klo und Wasser waren am Gang. In dieser Wohnung lebten sie mit ihren sieben Kindern. Wie das funktionierte, kann ich mir überhaupt nicht vorstellen. Zwei schliefen immer in einem Bett zusammen und es gab Aufstellbetten für die Küche. Erst als die älteren Kinder in der Lehre waren, bekamen die Großeltern die Nachbarwohnung dazu. Das war auch eine Zimmer-Küche -Wohnung, aber es war schon eine große Erleichterung. Als meine Cousine Helen einmal aus San Francisco in Wien zu Besuch war, wollten wir uns die Wohnung noch einmal anschauen, weil wir uns nicht mehr vorstellen konnten, wie das Leben in dieser Wohnung räumlich überhaupt möglich war. Wir konnten uns nicht vorstellen, wo die alle geschlafen hatten. Aber dann trauten wir uns nicht anzuläuten. Also bleibt das ein ungelöstes Rätsel, wie das überhaupt funktionierte. Meine Mutter sagte einmal, dass sie ihr ganzes Leben lang, bis mein Vater starb, nie allein in einem Bett geschlafen hatte.

Mein Großvater war Pferdeknecht. Die Großeltern kamen sicher aus einem Dorf, weil meine Großmutter öfter von Kühen sprach und wenn jemand sagte, er habe viel zu tun, dann sagte sie: 'Was hast du zu tun, den Kühen den Schweif raufzubinden?' Solche Sprüche weisen doch eher auf ein ländliches Ambiente hin.

Im Dorf war mein Großvater wahrscheinlich Fuhrwerker. Das weiß ich nicht genau, aber in Wien arbeitete er bei der städtischen Straßenbahn. Seine frühe Pensionierung fiel mit der Umstellung der Pferdebahn auf die Dampftramway zusammen. Da wurde er nicht mehr gebraucht. Wir haben uns das ausgerechnet, weil die Familie immer sagte: Großvater ist schon 20 Jahre in Pension.

Der Großvater war ein sehr religiöser Mann. Jeden Tag ging er in der Früh zu Fuß in die Schopenhauerstrasse in den Tempel, weil er als Schammes 1 im Tempel das Morgengebet vorbereitete. Ich war noch zu klein, aber meine Cousine Helen, die acht Jahre älter ist als ich und die diese Zeit bewusst miterlebte, erzählte mir das. Sie erzählte auch, dass er auf dem Weg zum Tempel immer beim Branntweiner einkehrte und sich ein Stamperl Schnaps genehmigte.

Wir gingen alle sehr häufig zu den Großeltern, sie wohnten nicht weit von uns entfernt. Zu mir war der Großvater sehr lieb und fand immer Beschäftigungen für mich, damit mir nicht langweilig wurde. Neben dem Küchenherd war das Holz zum Heizen des Herdes gestapelt, und das durfte ich zum Beispiel sortieren. Der Großvater stand stundenlang am Herd und rührte Powidl [Pflaumenmus], kochte das Essen und reparierte kaputte Reindln [Töpfe]. Ich war als Kind eine sehr schlechte Esserin. Ich erinnere mich an den Sederabend 2, dass mein Großvater, ich saß neben ihm, mir immer von dem Ganslfleisch ein bisschen auf meinen Teller legte. Das aß ich dann auch, und das werde ich nie vergessen. Er war Pfeifenraucher, saß auch oft auf seinem Stockerl [Schemel, Hocker] und hörte den anderen zu. Wenn er aber etwas sagen wollte, waren sofort alle still, denn er war eine Autorität. Meine Großmutter war auch sehr lieb zu mir, aber die Beziehung von Großmutter und Enkelkind war ganz anders als heute. Auch sie war eine Respektsperson, man widersprach ihr nicht, und sie mischte sich nicht ein. Ich kann mich nicht erinnern, dass ich je ein Problem mit ihr hatte. Zu den hohen Feiertagen lieh sie sich immer den schwarzen Hut meiner Mutter aus. An jedem Feiertag wanderte der Hut von meiner Mutter zu meiner Großmutter.

Am Jom Kippur 3 besuchten meine Eltern, mein Bruder und ich die Großeltern immer im Tempel. Wir wünschten ihnen gut Jom Tov [Jom Tov: hebr.: Feiertag], verließen aber danach den Tempel wieder. An den hohen Feiertagen traf sich die ganze Familie, außer dem Onkel Siegfried, bei den Großeltern. Onkel Siegfried war zum katholischen Glauben übergetreten.

Onkel Siegfried war der älteste Bruder meiner Mutter und der einzige, der es zu etwas gebracht hatte. Er war selbstständig, hatte eine Maler- und Anstreicherfirma, lebte in Döbling, war mit Tante Maria verheiratet und Mitglied der Christlich-Sozialen Partei, dem Vorläufer der ÖVP. Er führte sogar die Kinder seiner Parteifreunde als Pate zur Firmung und finanzierte viel für die Partei. Er war ein Übereifriger, wie das oft bei Leuten ist, die übertreten. Aber er kümmerte sich auch um die Großeltern. Er kaufte ihnen zum Beispiel das erste Radio. Das war die Sensation in der Familie: Wir saßen alle drum herum und sahen das erste Mal im Leben ein Radio. Das Radio war ein Kopfhörer - mein Großvater und meine Großmutter pressten je ein Ohr daran - und ich weiß noch, dass der Großvater sagte: 'Regi, man hört!' Das wurde dann so ein Spruch in der Familie: Regi, man hört! Das war sehr aufregend! Als der Großvater gestorben war, hat Onkel Siegfried immer im Winter das gesamte Heizmaterial für die Großmutter gekauft.

Onkel und Tante haben in der Rudolfinergasse in einem Haus mit einem großen Garten gewohnt, in dem Nussbäume und Zwetschgenbäume standen. Wir besuchten sie oft. Sie waren sehr nett zu uns. Der Onkel war als junger Mann in Deutschland, warum, weiß ich nicht, aber ich glaube, er war auf der Walz. Dort hatte er einen unehelichen Sohn hinterlassen. Der Sohn wollte 1933 zur SS gehen, denn er wusste nicht, wer sein Vater war. Er musste einen Ariernachweis 4 erbringen, und da stellte sich heraus, dass sein Erzeuger mein Onkel Siegfried war. Daraufhin kam er nach Wien und sagte zu meinem Onkel: 'Da bin ich, du bist an allem Schuld und jetzt wirst du mich erhalten.' Sie richteten ihm im Haus ein Zimmer ein. Von dem Moment an, das war dann Familientratsch, tat der junge Mann nichts mehr. Als der Krieg begann, wurde er als Halbjude zur Organisation Todt 5 eingezogen und starb in Russland.

Meine Mutter war mit Onkel Siegfrieds Frau Maria befreundet. Wenn die Zwetschken [Pflaumen] reif waren, brachte meine Mutter immer sehr viele nach Haus und kochte sie ein. Nüsse bekamen wir auch immer geschenkt. Jede Woche lud die Tante meine Mutter ins Dianabad, ins Dampfbad, ein. Das war, nachdem mein Vater nicht mehr lebte. Onkel Siegfried überlebte den Holocaust in Wien - zum Teil mit Hilfe seiner Parteifreunde. Die letzten sechs Monate des Krieges wurde es sehr gefährlich für ihn, aber er konnte sich auf dem Dachboden seines Hauses verstecken. Als ich 1946 aus der Emigration aus England zurück nach Wien kam, war ich eine sehr aktive Kommunistin und Onkel Siegfried war weit rechts stehend bei der ÖVP. Ich besuchte ihn einmal, wir redeten und ich dachte: Ich bin froh, dass er überlebt hat, aber was habe ich eigentlich mit ihm gemein? Was tu ich bei dem? Das klingt heute idiotisch und unfassbar, aber so war es!

Nachdem mein Großvater 1929 gestorben war, ging meine Mutter fast täglich zu ihrer Mutter und blieb immer ein Weilchen bei ihr. Als ich etwas älter war, besuchte auch ich oft die Großmutter. Nach dem Tod des Großvaters ging sie nicht mehr in den Schopenhauer Tempel sondern in einen Saal im Restaurant 'Zum Auge Gottes' in der Nußdorfer Straße, der von der Kultusgemeinde zu den hohen Feiertagen angemietet wurde. Sie war schon alt, und alte Leute waren damals gebrechlicher als heute. 1935 starb die Großmutter.

Mein Onkel Alois Medak und seine Frau Rosa waren schon tot, als ich geboren wurde. Onkel Alois war von Beruf Posamentierer. Posamentierer fertigten Schnüre, Bänder, Borten, Kordeln zur Dekoration von Polstermöbeln, Vorhängen, Lampenschirmen, Uniformen, Trachtenmode und Hutschmuck an. Onkel Alois starb 1917 an den Folgen eines Lungenschusses im 1. Weltkrieg, Tante Rosa starb 1918 an der Spanischen Grippe. Sie hatten drei Kinder: Rudolf war 1909 geboren, Helene 1912 und Emanuel 1914. Den Rudolf nahmen nach dem Tod der Eltern meine Großeltern zu sich, Helene und Emanuel mussten ins jüdische Waisenhaus. Das Waisenhaus war in Döbling [19. Bezirk] bei der Hohen Warte. Sie waren nicht zusammen, es gab ein Buben- und ein Mädchenhaus. Mit dem Rudi hatte ich weniger Kontakt, er war zwölf Jahre älter als ich. Nach dem Abschluss der Pflichtschule machte er beim Onkel Siegfried im Malerbetrieb eine Lehre und wurde auch Maler. Er emigrierte ziemlich spät, wartete in London noch im Kitchener Camp 6, heiratete in London und bekam seine Tochter Susan. Ich traf ihn noch oft in London.

Helene wollte immer Krankenschwester werden, lernte aber nach ihrer Schulzeit drei Jahre in einer Schneiderei. Mit 18 Jahren besuchte sie die Krankenpflegeschule der Gemeinde Wien und wurde Krankenpflegerin. Sie bekam aber keinen Job, denn es waren schwere Zeiten damals. Onkel Hans Schreiber war Zahlkellner, so hieß das damals, Marqueur sogar, im Kaffee Astoria. Das Kaffee war im 9. Bezirk und sehr viele jüdische Ärzte verkehrten dort. Onkel Hans war der nichtjüdische Ehemann von Tante Klothilde, der Schwester meiner Mutter, die am 30. Dezember 1883 geboren wurde. Tante Klothilde war gelernte Schneiderin, hatte aber nach der Heirat mit Onkel Hans aufgehört zu arbeiten. Im Kaffeehaus knüpfte Onkel Hans den Kontakt für Helene mit dem Rothschild Spital, und sie bekam dort eine Stelle als Operationsschwester. Im Rothschild Spital lernte sie auch ihren späteren Mann, Dr. Herbert Kulka, der als Gynäkologe arbeitete, kennen. Herbert Kulka kam aus einer wohlhabenden jüdischen Familie. Die Familie wohnte in Wien in der Reichsratsstraße [1. Bezirk], mitten in der Stadt, in einer riesigen Wohnung. Im Jahre 1938, nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich, wurde Herbert in das KZ Dachau [Deutschland] deportiert. Seine alte Tante, die in London lebte, schickte für ihn ein Permit [Visum]. Er wurde aus Dachau mit der Auflage entlassen, binnen kurzer Zeit Österreich zu verlassen. Herbert flog sofort nach seiner Entlassung mit dem Flugzeug nach London. Ich holte ihn vom Flughafen ab, er war kahlgeschoren. Ich brachte ihn zu seiner Tante, denn Helene war zu dieser Zeit noch in Wien. Herbert war religiös, aber als er aus dem KZ entlassen wurde, war er noch religiöser geworden. In London sahen wir uns dann einige Male. Herbert und Helene verließen nach ungefähr einem Jahr England und gingen mit einem Affidavit 8 nach San Francisco, wo ihr Sohn David geboren wurde. In England hatte Herbert als Arzt nicht arbeiten dürfen, in Amerika wurde er ein sehr erfolgreicher Arzt. Ich besuchte Helen, nachdem ihr Mann 1964 gestorben war, jedes Jahr und die letzten Jahre ihres Lebens sogar zweimal im Jahr. David, der Sohn, ist Lehrer und in San Francisco mit einer katholischen Christin, die in Amerika eine Minderheit bilden, verheiratet. David ist bewusst jüdisch, auch Helen war sehr aktiv in der Synagoge.

Onkel Hans starb vor dem Holocaust, Tante Klothilde wurde im Alter von 59 Jahren, am 11. Januar 1942, nach Riga deportiert und ermordet.

Emanuel, das dritte Waisenkind, machte eine Lehre im Textilviertel am Kai am Salzgries bei der Firma 'Weiss und Grossmann'.

Theodor Schreiber war der Bruder meines Onkels Hans Schreiber. Er war der Gärtner am alten jüdischen Friedhof, der dem Währinger Park angeschlossen ist. Seit einhundert Jahren wird auf dem Friedhof niemand mehr beerdigt, und wir spielten oft als Kinder beim Onkel Theodor auf dem Friedhof, denn das war wie ein Park. Da waren wir mit meiner Mutter und mit Hans und Grete.

Tante Ella war eine Schwester meiner Mutter. Diese Geschichte ist sehr traurig, weil der Mann von Tante Ella, David Gang, ein Spieler war. Von Beruf war er Buchhalter, aber er war sieben Jahre arbeitslos. Das war eine sehr schlechte Ehe. Die Familie war schrecklich arm, um vieles ärmer als wir, und wir waren schon arm. Die Kinder, Grete wurde 1923 geboren und Hans 1925, aßen regelmäßig bei uns oder bei der Tante Klothilde. Tante Ella arbeitete als Hausschneiderin. Da verdiente sie fünf Schilling am Tag und das Essen. Sie ging in die Haushalte und nähte dort den ganzen Tag: Reparaturen, enger machen, kürzer machen, wenden, manchmal auch etwas Neues anfertigen. Ich weiß noch, dass Tante Ella einen Teil von dem Essen, dass sie in den Haushalten bekam, für die Kinder mit nach Hause nahm. Sie wohnten in einem Gemeindehaus im 18. Bezirk. Als Hitler einmarschierte, verteilten die deutschen Soldaten Essen aus Gulaschkanonen an die Bevölkerung. Da brachten ihnen die Leute aus dem Haus auch etwas zu essen mit. Alle wussten, dass sie Juden sind, und sie taten es trotzdem. Die Hausbewohner waren sehr solidarisch, aber sie konnten Tante Ella und Onkel David nicht retten.

Nach dem Krieg war ich mit Hans und Grete, wenn sie in Wien zu Besuch waren, noch einige Male im Haus. Wir unterhielten uns mit den Leuten. Es gab einen Sozialdemokraten, den wir noch von vor 1934 kannten. Es war sehr tragisch, denn sie versicherten uns wirklich glaubhaft, dass sie nicht helfen konnten. Tante Ella und Onkel David, beide waren Jahrgang 1892, wurden am 11. Januar 1942 nach Riga deportiert und ermordet.

Tante Henriette wurde am 14. Mai 1885 geboren. Sie war Buchhalterin und blieb unverheiratet. Als alle Kinder aus der elterlichen Wohnung ausgezogen waren - in der einen Wohnung blieb meine Großmutter mit dem Rudi - wohnten in der zweiten Wohnung, in der Semperstrasse 59, Henriette und ihre jüngste Schwester Olga. Tante Henriette war die Intellektuelle in der Familie. Sie war die Einzige, die Bücher hatte und viel las. Und sie sagte mir immer wieder, ich solle das oder das lesen. Vielleicht war sie doch keine Intellektuelle, aber sie stach eindeutig aus der Familie heraus - sie war anders. Sie hatte eine Freundin, eine Nichtjüdin, die im selben Haus wohnte. Meine Cousine machte einmal so eine Bemerkung, sie könne lesbisch gewesen sein. Aber niemand wusste es. Sie waren sehr viel beisammen und machten jeden Sonntag Ausflüge. Auch Tante Henriette wurde am 11. Januar 1942 nach Riga deportiert und ermordet. Sie war 57 Jahre alt. Tante Olga, die Hübscheste in der Familie, arbeitete in einer Blindenwerkstatt und schenkte mir oft, sie war sehr lieb, geflochtene Körbchen. 1929 starb sie an Leukämie.

Meine Mutter hieß Rosa Medak, ihr jüdischer Name war Rebekka. Sie wurde am 21. September 1886 in Slavkov u Brna geboren. Vor ihrer Hochzeit mit meinem Vater arbeitete sie als Posamentiererin in der Firma 'Bauer' und organisierte dort den ersten Streik der Posamentierer in Wien.

Ich nehme an, meine Eltern lernten sich 1911 im Arbeiterbildungsverein kennen. Ich besitze noch das alte Stammbuch meiner Mutter, da schrieb ihr mein Vater noch 'per Sie' folgenden Text hinein: Ich soll Ihnen in ihr Stammbuch schreiben Wie soll ich dies anders, als mit einem Wunsch verbinden: Ihr Leben verlaufe wie ein schöner Sommertag; herrlich, rein, wie ein klarer, schöner Sommerregen Angenehm, wie die kühlende Waldluft an einem heißen Mittag in der Natur. Das Glück strahle Ihnen rein, wie der wolkenlose Himmel Und feierlich, ruhig wie ein Sommerabend in den idyllisch ruhigen Gassen des Cottage [Anm.: Villenviertel im 18. Bezirk in Wien, in dem der Vater später auch oft vor seiner Arbeitszeit spazieren ging]. Zum Schlusse, bescheiden wie ich bin, wünsche ich noch, Sie mögen hie und da gedenken Ihres Freundes Emil Pick Wien, 22. Februar 1911

Meine Eltern heirateten am 11. Juni 1914 im 18. Bezirk, im Schopenhauer Tempel. Der Schopenhauer Tempel stand in der Schopenhauerstrasse Nummer 39. Herr Rabbiner Dr. Feuchtwang nahm die Trauung vor, Zeugen waren Berthold Medak, der Vater meiner Mutter und Geza Pick, der Bruder meines Vaters.

Meine Kindheit

Mein Bruder Walter, sein jüdischer Name war Mordechei, wurde am 24. Juli 1915 geboren. Ich war fünf Jahre jünger und kam am 11. Februar 1920 zur Welt.

Die erste Wohnung meiner Eltern befand sich im 20. Bezirk, in der Heinzelmanngasse. Aber das kann nicht sehr lang gewesen sein. Dann zogen sie in den 9. Bezirk, in die Canisiusgasse. Das war eine Zimmer-Küche- Kabinett-Wohnung. Da wohnten wir zu viert: meine Eltern, mein Bruder Walter, und eine Zeit lang im Kabinett die Tante Ella mit ihrem Mann David und ihrer Tochter Grete. Als Tante Ella mit dem Hans schwanger war, bekamen sie ihre Gemeindewohnung im 18. Bezirk. Ich kann mich an vieles erinnern, was sehr weit zurückliegt, aber nicht mehr so genau an das Zusammenleben mit Tante Ella und Onkel David.

Ich war eine sogenannte 'Zigeunerin', immer irgendwo bei irgendwem. Meine Mutter musste mich, wenn es Essen gab, jedes Mal suchen. Schüchtern war ich sicherlich nie. Nebenan war ein Schuster, bei dem saß ich stundenlang, unterhielt mich mit ihm und schaute ihm bei der Arbeit zu.

Meine Mutter war zu Hause, kümmerte sich um den Haushalt und die Kinder und hatte viele Bekannte. Alle Nachbarn waren willkommen. Einmal ließ sie sich die Haare zu einem Bubikopf schneiden, vorher hatte sie so einen Zopf zum Knödel gedreht auf dem Kopf. Als sie mit dem Bubikopf nach Haus kam, strömten alle Nachbarn in unsere Wohnung, um sie zu bestaunen: Frau Pick mit dem Bubikopf, das war sensationell!

Mein Vater arbeitete bei einer Hemdenerzeugung. Er lieferte Arbeit an Heimarbeiterinnen und sammelte sie wieder ein. Damals nannte man das Manipulant. Es wurde sehr viel mit Heimarbeiterinnen gearbeitet, manchmal nahm er mich mit, die Sachen abholen.

Ob es in dem Haus in der Canisiusgasse Juden gab, weiß ich nicht, aber ich glaube, wir waren die einzige jüdische Familie dort. Das spielte aber bei uns auch überhaupt keine Rolle, das hatte keine Bedeutung in meinen Kinderjahren. Das Jüdischsein hätte ich überhaupt nicht bemerkt, außer dass wir nie einen Weihnachtsbaum hatten. Zu Weihnachten bekam ich aber trotzdem immer irgendeine Kleinigkeit geschenkt. Aber es gab keinen Baum und natürlich keine Weihnachtsfeier. Einmal schenkte mir mein Vater zu Weihnachten eine Buchkassette mit drei Tierbüchern von Johann Ferch: 'Hansi, Purzel und der stumme Kamerad'. Das waren ein Pferd, ein Hund und Hansi war ein Vogel. Außerdem bekam ich jedes Jahr von der Firma 'Wasservogel und Liebermann', bei der Firma war mein Bruder Lehrling, und die Inhaberin der Firma kannten wir auch privat, das war die Frau Wasservogel, ein Paket. Der Herr Wasservogel war mit meinem Vater im 1. Weltkrieg zusammen, und er war gefallen. Es gibt ein Foto meines Vaters aus dem 1. Weltkrieg, das er immer zerreißen wollte, denn der 1.Weltkrieg war eine schreckliche Erfahrung für ihn. Die Firma 'Wasservogel und Liebermann' belieferte die Kinder der Polizei mit Weihnachtsgeschenken. Es gab Pakete mit Westerln und Socken und solchen Sachen. Und ich bekam auch jedes Jahr zu Weihnachten so ein Paket von der Frau Wasservogel. Aber was wirklich Besonderes war Weihnachten nicht. Auch das Essen war zu Weihnachten nicht anders als sonst. Aber es war sicher nicht dramatisch für mich, dass wir Weihnachten nicht feierten, denn sonst könnte ich mich daran erinnern. Ich hatte eine Freundin im Haus, die hatten einen Weihnachtsbaum. Da durfte ich immer ein Stückerl Schokolade vom Baum essen. Das war die Familie Böhm, aber wie meine Freundin hieß, weiß ich nicht mehr.

Geburtstage wurden sicher in irgendeiner Form gefeiert, aber eine Geburtstagstorte gab es nicht. Ich bekam vielleicht ein kleines Geschenk, etwas, das ich mir gewünscht hatte.

Meine Mutter ging immer zum Kutschka-Markt einkaufen. Der war ziemlich weit, aber der nächstgelegene Mark in der Nähe der Nußdorfer Straße. Zu essen gab es viel Gemüse, zum Beispiel Kohl mit Erdäpfeln, Spinat mit Erdäpfeln, Kraut, Karotten, oder Kochsalat mit Erbsen. Aber es gab auch Semmelknödeln mit Schwammerlsoße oder Mehlspeisen: Nudelauflauf, Nudeln mit Mohn, Mohnnudeln, Scheiterhaufen aus alten Semmeln. Fürs Wochenende kaufte meine Mutter 30 Deka Faschiertes und ich glaube, das reichte zwei Tage. Mein Vater bekam ein ganzes Fleischlaberl, alle anderen je ein halbes. Mich störte das nicht, weil ich eine besonders schlechte Esserin als Kind war. Genug zu essen gab es immer, gehungert hat keiner von uns.

Schon als Kleinkind ging ich in die Bücherei in der Marktgasse und sagte: 'Bitte ein Tierbuch!' Als Jugendliche las ich viele Bücher. Ich würde sagen, das ging quer durch den Gemüsegarten, alles was damals aktuell war: Franz Werfel 9, Stefan Zweig 10, Ernst Lothar 11.

Noch bevor ich in die Schule kam, im Alter von sechs Jahren, bezogen wir eine Gemeindewohnung, auch im 9. Bezirk, in der Latschkagasse 3-5, 4. Stiege Tür 13. Das waren zwei Zimmer mit Küche und Innentoilette. Das Wasser war in der Wohnung. Da kamen die Leute aus dem Haus in der Canisiusgasse und besuchten uns und bestaunten die Wohnung. Das war purer Luxus, die Toilette in der Wohnung und das Wasser nicht am Gang, sondern in der Wohnung. Das war sensationell, absolut sensationell! Obwohl die Wohnung, wenn ich an die Einrichtung denke, eher ärmlich war - es passte nichts zusammen - war die Wohnung herrlich groß mit Licht, Luft und Sonne. Das war enorm. Heute würde man sagen: Was soll das für ein Luxus sein, keine Zentralheizung, nicht einmal eine Dusche! Mein Bruder und ich schliefen in einem Zimmer und die Eltern im anderen. Tagsüber hielten wir uns immer in der Küche auf. In dem Zimmer, in dem ich mit meinem Bruder schlief, spielte ich auch, wenn die Kinder aus dem Haus mich besuchten. Bei mir war immer ein ganzes Rudel Kinder.

Meine Mutter wurde Hausvertrauensfrau auf unserer Stiege, mein Vater war Fürsorgerat. Mit den Leuten im Haus verstanden sich meine Eltern sehr gut. Mein Vater war sehr aktiv in der sozialdemokratischen Partei tätig. Jede Woche saßen in unserem Vorzimmer Leute, die zu ihm kamen und denen er mit Rat und Tat, oftmals weit über das Maß hinaus, zur Seite stand. Er besuchte auch die Menschen in ihren Wohnungen. Er war ein wirklicher Fürsorgerat.

Der Bekanntenkreis meiner Eltern bestand hauptsächlich aus den Genossen der Sozialdemokratischen Partei, aber ich glaube nicht, dass jemals irgendeiner von den Genossen bei uns privat zu Hause war. Ich kann mich auch nicht erinnern, dass meine Eltern jemals nur so zu Besuch, zum Kaffeetrinken, bei Genossen waren. Weder bei den jüdischen Sozialdemokraten noch bei den nichtjüdischen Genossen. Ihr Privatleben verbrachten meine Eltern eindeutig nur mit der Familie.

Mein Vater war, solange er Arbeit hatte, bis Mittag mit seiner Arbeit beschäftigt. Dann kam er für zwei Stunden nach Hause Mittag essen, das war damals üblich. Danach ging er wieder zur Arbeit. Fast jeden Abend verbrachte er in der Sektion oder im Schutzbund 12. Mein Vater war nämlich auch im Schutzbund.

Am Samstagvormittag wurde gearbeitet und Sonntag, wenn's halbwegs schön war, machten wir Ausflüge. Da waren dann auch die Tante Ella mit den Kindern und die Tante Klothilde dabei, oder nur die Kinder. Wir waren oft eine richtig große Gruppe, aber das war immer Familie. Wir waren große Wanderer. Damals, am Sonntag ging man auf Ausflug mit der Proviantdose. Alles Essen wurde im Rucksack mitgenommen. Als mein Vater arbeitslos war, gingen wir zu Fuß bis nach Grinzing und dann in den Wienerwald und wieder zurück, bis nach Hause. Wir waren nicht die Einzigen, die arm waren, viele hatten kein Geld. Nur zweimal waren wir auf Urlaub, einmal eine Woche in Kaltenleutgeben, ganz in der Nähe von Wien. Mein Vater hatte seine Arbeit noch nicht verloren, und ich war noch klein. Ein zweites Mal waren wir eine Woche in Grub auf einem Bauernhof, das ist bei Heiligenkreutz. Bei diesen Leuten waren wir dann oft auch auf einen Sonntagsausflug.

Eingeschult wurde ich in die Volksschule in der Viriotgasse. Das war eine Glöckel Schule 13. Unser Direktor, der Herr Srb, war Sozialdemokrat. Die Schule war für damalige Begriffe eine moderne Schule. Auch ausländische Delegationen besuchten die Schule. Das organisierte unser Herr Direktor. Ich erinnere mich noch an den Musikunterricht. Alle Kinder durften mitmachen, aber ich bin völlig unmusikalisch und da sagten sie immer zu mir, ich soll beiseite gehen. Meine Lehrerin war eine Christliche, aber da waren auch Lehrerinnen, die mein Vater aus der Sektion kannte, also Mitglieder der Sozialdemokratischen Partei. Jedenfalls hatten wir ein angenehmes Klima in der Schule, es war sehr locker.

Einmal in der Woche ging ich zum jüdischen Religionsunterricht, der war nicht im selben Schulgebäude. Wir lernten die hebräischen Buchstaben und Geschichten aus der Bibel wurden uns erzählt. Meine Mutter war ein Freidenker, heute würde man sagen Agnostiker. Sie war in einem Verein und ihre Grundhaltung der jüdischen Religion gegenüber war folgende: Es ist alles schön und gut, aber ein Blödsinn und uninteressant, was vor 2000 Jahren aufgeschrieben und gesagt wurde. Es hat für unser heutiges Leben keine Bedeutung mehr. Und kein Schweinefleisch essen oder fasten ist Blödsinn, denn man soll froh sein, wenn man überhaupt etwas zu essen hat. Also diese Ansicht war natürlich auch frühzeitig in mich indoktriniert. Aber ich kann mich nicht erinnern, dass ich mich im Religionsunterricht störend verhalten habe oder dass mir etwas nicht gefallen hätte. Ich habe mir das angehört, aber ich habe daran keine Erinnerung. Ich weiß auch gar nicht mehr, wie der Religionslehrer aussah.

Die Bar Mitzwah 14 meines Bruders fand im Schopenhauer Tempel statt. Ich erinnere mich, wie ich mit meinen Großeltern und meinen Eltern im Tempel saß, die Burschen hereinmarschiert kamen und meine Mutter ganz entzückt sagte: 'Schau, der Walter ist der Letzte, aber der Größte!' Wahrscheinlich feierten wir dann bei den Großeltern in der Wohnung, aber daran erinnere ich mich nicht mehr.

Nach der Volkschule ging ich in die Hauptschule in der Galileigasse, die auch im 9. Bezirk war. In der Hauptschule war eindeutig eine absolute Teilung in der Klasse in Rote und Schwarze. Ich war natürlich Rädelsführerin der Roten und hatte immer den Mund offen. Antisemitismus erlebte ich nicht bewusst, da ging es um Rot und Schwarz und nicht um Jud und Christ. Jedenfalls nicht in meiner Wahrnehmung.

An Frau Intrata, meine Religionslehrerin in der Hauptschule, kann mich aber erinnern. Sie war eine glühende Zionistin, denn sie sprach immer von Israel als einem Land, wo Milch und Honig fließen. Sie war sicher noch jung, aber für uns war sie natürlich 'a Oide' ['eine Alte'].

Eine Zeitlang ging ich mit einem anderen Mädchen am Samstag in den Jugendgottesdienst. In der Rossau war eine kleine Synagoge und da trafen wir junge Leute, auch Buben. Mit Liesl Fellner, einem jüdischen Mädchen aus meiner Klasse, war ich befreundet. Sie gehörte auch zu den Roten, obwohl sie aus einer bürgerlichen Familie kam. Die wohnten in einer sehr schönen Wohnung, aber Geld hatten sie auch keines, denn der Vater war pleite. Ich traf die Liesl dann noch einmal in London. Die Zimmet war eine Jüdin, aber bei ihr war ich nie zu Hause, mit ihr war ich nicht befreundet. Dann gab es eine Luster, sie war offensichtlich eine polnische Jüdin.

Das klingt jetzt nicht besonders gut, aber das muss ich auch sagen: Wir waren Sozialdemokraten und es gab schon den Austrofaschismus 15 und die Heimwehr 16. Das habe ich alles bewusst erlebt, da war ich ja schon 13 und 14 Jahre alt. Aber wenn ich an ein Feindbild denke, dass wir zu Hause hatten, dann waren das die polnischen Juden. Vielleicht ist das völlig normal, dass die erste Emigration etwas gegen die zweite hat. Wir waren die 'Bodenständigen'. Die Ostjuden waren oft orthodoxe Juden und fielen durch ihre Kleidung und ihr Benehmen auf. Schau dir an, wie sie ausschauen! Und außerdem sind sie auch im Geschäftsleben unsauber. Die konnten nicht ordentlich deutsch sprechen und mit denen wollten wir nichts zu tun haben. Wir sind die 'Bodenständigen' und die machen alles kaputt. Die sind schuld am Antisemitismus. Diese Schtetl-Kultur, die wurde bei uns sehr verachtet. Ich glaube zu wissen, dass wir nicht die Einzigen waren, die so gedacht haben. Viele Wiener Juden, die sich assimiliert hatten, wollten mit den Ostjuden nichts zu tun haben. Sie waren an allem Schuld - eindeutig - so Leid mir das tut.

Als ich 1938 nach England kam, waren die deutschen Flüchtlinge schon zwei, drei Jahre vor uns da und die sagten: 'Um Gottes willen, jetzt kommen auch noch die Österreicher!' Sofort fiel mir unsere Einstellung gegenüber den Ostjuden ein. Da spürte ich am eigenen Leib diese vollkommene Ablehnung. Einmal hatte ich eine Halsentzündung und wurde zu einem deutschen Arzt geschickt. Ich war noch nicht lange in England und mein Englisch war noch nicht gut. Der Arzt verhielt sich mir gegenüber schrecklich arrogant - das war unfassbar! Ich spürte eine hundertprozentige Ablehnung, nur, dass er mich nicht rausgeschmissen hat. Das war typisch, das war kein Einzelfall.

Mein Bruder war fünf Jahre älter als ich. Meine Mutter sagte immer, er sei das komplette Gegenteil von mir. Was ich zu viel redete und immer noch rede, redete er zu wenig. Er besuchte fünf Jahre die Volksschule, drei Jahre die Mittelschule und begann mit einer Lehre im Textilviertel am Kai. Er bekam einen Lehrplatz bei der Firma 'Wasservogel und Liebermann' im 1. Bezirk und wurde nach der Lehre, es gab eine sechsmonatige Behaltepflicht, das war damals Gesetz, entlassen. Das war schon mitten in der Wirtschaftskrise. Er war dann kurzfristig arbeitslos und bekam dann eine Stelle als Volontär bei der Firma 'Bernhard Altmann'. Die Firma war damals sehr bekannt: gehobene Mittelklasse, Standard in Wirk- und Strickwaren. Dort arbeitete mein Bruder bis zu seiner Flucht in die Schweiz. Herr Altmann stellte meinem Bruder am 16. Juli 1938 folgendes Zeugnis aus: 'Ich bestätige hiermit, dass Herr Walter Pick vom 25. September 1933 bis 16. Juli 1938 in meinem Unternehmen beschäftigt war. Trotzdem er technische Strickkenntnisse besitzt, war er zumeist der Expeditions-Abteilung zugeteilt und da er sich vermöge seiner Intelligenz in allen Zweigen des Expeditionswesens wie: Verzollung, Versicherung, Transport durch Post, Eisenbahn, Schiff, Flugzeug weiters Zollvermerk etc. umfassende Kenntnisse erworben hat, war er in der Lage, in der Expedition nicht nur vorzügliche Dienste zu leisten, sondern sogar zeitweise (bei Urlaub oder Erkrankung seiner Vorgesetzten) der Abteilung vorzustehen. Ich kann Herrn Pick, der sich infolge seines schlichten, freundlichen und gefälligen Wesens sowohl bei seinen Vorgesetzten als auch bei der Kollegenschaft allgemeiner Wertschätzung erfreut auf das Beste empfehlen und bedauere, dass mich die geänderten Verhältnisse gezwungen haben, ihn zu kündigen. p. pa. Bernhard Altmann'

In der Firma gab es einen eigenen Sportverein, Walter spielte Fußball. Walter und unser Cousin Emanuel lernten in dieser Zeit Leo Wildmann, einen sehr gut aussehenden jungen Mann und Adolf Kinsbrunner kennen. Leo und Adolf arbeiteten auch in Textilfirmen am Kai. Alle waren Mitglieder im 'Zentralverband der kaufmännischen Angestellten Jugend'. Der Zentralverband war eine Unterorganisation der sozialdemokratischen Jugendorganisationen. Die vier waren gute Sportler und verbrachten dann regelmäßig ihre Freizeit miteinander. Sie fuhren Ski, schwammen, wanderten und waren Bergsteiger. Das war eigentlich üblich bei jungen Leuten, denn Reisen, so wie das heute normal ist, konnte sich damals kaum jemand leisten. Die Wochenenden verbrachte man im Wienerwald, Urlaube bestenfalls irgendwo in Österreich.

Eine feste Freundin hatte, glaube ich, keiner der vier. Aber ich glaube nicht, dass sie der Damenwelt absolut abhold waren. Einmal hatte mein Bruder Halsweh und schickte mich mit einem Zettel irgendwohin, weil er einen Treffpunkt mit einem Mädchen, einer Rothaarigen nicht einhalten konnte, und ich übergab den Zettel, um ihn zu entschuldigen. Ich war fünf Jahre jünger als er und natürlich schon ziemlich neugierig. Also Mädchen waren schon da, aber keine festen Bindungen.

In der Schule war ich keine Vorzugsschülerin. Das Gymnasium hätten wir uns nicht leisten können, denn das Schulgeld hätten wir nicht bezahlen können, aber ich wäre wahrscheinlich gar nicht mitgekommen. Weder besaß ich den Ehrgeiz noch war es eine Ehre, eine gute Schülerin zu sein, denn wir waren mit unseren 13 Jahren Revolutionäre. Wir waren jung und rissen kräftig unseren Mund auf. Ich war Mitglied der sozialdemokratischen 'Roten Falken' und wir hatten ein Lager im Wiener Wald. Die Pfadfinder, das waren die 'Schwarzen', waren unsere Feinde. Die Kommunisten gehörten nicht zu uns, von denen hatten wir uns abgegrenzt. Wir hatten unsere Lieder, zum Beispiel:

'Wir sind das Bauvolk der kommenden Welt. Wir sind der Sämann, die Saat und das Feld. Wir sind die Schnitter der kommenden Mahd. Wir sind die Zukunft und wir sind die Tat. So flieg´ du flammende, du rote Fahne, Voran dem Wege den wir zieh´n. Wir sind der Zukunft getreue Kämpfer. Wir sind die Arbeiter von Wien.'

Unser politisches Ziel war die Erhaltung des roten Wien 17. Aber dass das Rote Wien gefährdet war, ich glaube nicht, dass wir das mitbekamen. Erst in der englischen Emigration, wie da der eine oder andere mir begegnete, fiel mir auf, dass viele jüdische Kinder Mitglieder der 'Roten Falken' waren.

Ich bekam ganz zufällig sofort nach der Schule einen Job, das war im Oktober 1934. Mein Vater war zu dieser Zeit bereits arbeitslos. Er starb am 31. Dezember 1934, im Alter von 46 Jahren, an einem Herzinfarkt. Ich würde sagen, er starb an gebrochenem Herzen. Die Krise, die Arbeitslosigkeit und die Trostlosigkeit brachen ihm das Herz. Er verkraftete das Jahr 1934 18 nicht. Für ihn war es unfassbar, dass viele seiner Genossen sich während der Februarkämpfe die Heimwehruniform anzogen hatten. Das alles zusammen löste seinen Herzinfarkt aus und die Tatsache, dass er Bluthochdruck hatte und nie in seinem Leben bei einem Arzt war. Für meine Mutter war der Tod meines Vaters furchtbar. Meine Eltern hatten eine besonders gute Ehe geführt.

Als ich 16 Jahre alt war, ging ich mit meiner Schulkollegin Liesl, die ich in London wiedertraf, zum jüdischen Sportverein Maccabi turnen. Dort wurde viel über Israel geredet, aber das interessierte mich nicht. Ich dachte: Was mache ich in Israel? Liesls Bruder emigrierte nach dem Einmarsch der Deutschen nach Palästina.

Mein Chef in der Firma 'Krapfenbauer und Co', eigentlich hieß er Kohn, glaubte aber Krapfenbauer klinge besser, war der Ansicht, ich bräuchte in keine Berufsschule gehen, weil er mir alles, was für meine Arbeit wichtig sei, beibringen könne. Das war gegen das Arbeitsgesetz. Aber ich war froh, überhaupt eine Arbeit gefunden zu haben. Ich glaube, ich war die einzige in meiner Klasse, die Arbeit hatte. Es war bereits der Höhepunkt der Wirtschaftskrise.

Der Einmarsch der Deutschen

Nach dem Einmarsch der Deutschen, im März 1938 in Österreich, waren wir der Meinung, uns kann nichts passieren, wir besitzen ja nichts. Es ist unvorstellbar, aber meine Tante Ella, die ermordet wurde, sagte: 'Der Hitler hat schon recht, dass er den Reichen was wegnimmt. Nur schade, dass er etwas gegen die Juden hat!' Ihr Mann war sieben Jahre arbeitslos, und sie lebte jeden Tag von der Hand in den Mund. Aber es waren schon die ersten deutschen Emigranten in Wien. Trotzdem glaubten wir, obwohl wir ja Sozialdemokraten und politisch interessiert waren, es trifft nur die anderen. Wir glaubten alle in unserer Familie: wir sind arm, uns wird nichts geschehen. Die ersten Aktionen, die für uns sichtbar waren, waren die Arisierungen. Die Geschäfte wurden ausgeraubt und enteignet, die Wohnungen wurden den Besitzern einfach weggenommen. Das war das erste, was wir sahen. Die Erkenntnis, dass wir doch etwas damit zu tun haben, kam dann relativ rasch.

'Hinterher ist jeder ein Prophet' hat schon Nestroy 19 gesagt. Schon seit Jahrzehnten geht mir das immer wieder durch den Kopf: Wieso waren wir so blind, waren wir denn verblödet? Natürlich lasen wir Zeitungen und hörten Radio und hörten auch Geschichten, die Leute erzählten, und wir wussten schon, dass es Dachau [Anm.: KZ Dachau, Deutschland] gibt. Vielleicht war da so ein Verdrängungsmechanismus? Ich kann das bis heute nicht verstehen. Wir reagierten erst, als wir wirklich mit dem Rücken zur Wand standen, als uns die Wohnung gekündigt wurde und ich meine Arbeit verlor.

In der Firma war ein illegaler Nazi, das wussten wir alle. Der hatte einen Konflikt mit der jüdischen Möbelhandlung Weiss in Wien. Gegen den Möbelhändler führte er einen Prozess. Nach dem Prozess durfte er seine Rechnung in Raten begleichen. Am 12. März 1938, nach dem Einmarsch der Deutschen, war er drei Tage aus der Firma erst einmal abwesend. Dann kam er vollkommen heiser geschrieen zur Arbeit, und ich sagte bissig zu ihm: 'Na, hast du dir jetzt den Weiss - Juden geholt?' Er sagte nur: 'Nein, lass mich in Ruhe.' Er unternahm auch nichts gegen Herrn Weiss. Solche Leute gab es auch.

Die Firma, in der ich arbeitete, wurde arisiert, aber der neue Besitzer schob meine Kündigung bis zum allerletzten Termin hinaus. Während einer Betriebsversammlung saß ich allein im Büro. Ich kann mich erinnern, dass ich mich ausgeschlossen fühlte. Nicht, dass ich Sehnsucht gehabt hätte, zu den Nazis zu gehen, aber ich war auf einmal völlig isoliert. Ende Juli 1938 wurde ich entlassen.

Wir glaubten, das geht vorüber. Ich erinnere mich, dass wir überlegten, ob man nicht vielleicht statt nach England, denn davon hatten wir bereits gehört, in Wien bei einer reichen jüdischen Familie als Hausgehilfin arbeiten könnten.

Es wäre leicht zu erraten gewesen, dass wir nicht in der Wohnung bleiben können - in einer Gemeindewohnung! Es gab ja eine große Wohnungsnot, und die Leute warteten schon auf freiwerdende Wohnungen. Nur bei uns im Haus war ganz sicher niemand, der sagte: Die Picks sollen aus der Wohnung raus, weil mein Schwager ein SA-Mann ist und ein Anrecht auf die Wohnung hat. Wäre auf unserer Stiege oder irgendwo so einer gewesen, wahrscheinlich hätten wir es früher verstanden. Es wohnten Nazis auf unserer Stiege, aber es gab überhaupt keine persönlichen Aggressionen gegen uns.

Meine Tante Irma dagegen wurde zum Reiben des Gehsteiges geholt. Sie hatte ein Dienstmädchen, die war eine Nazisse, die hat geschaut, dass meine Tante zum Reiben geholt wird. Sie sah dann zu, wie meine Tante auf den Knien den Gehsteig putzte. Da waren schon sehr viele persönliche Bosheiten dabei.

Letztendlich flogen aber auch wir aus unserer Wohnung. Mein Bruder bat dann noch schriftlich um einen Aufschub, weil wir sowieso emigrieren wollten.

Mein Bruder

Die Juden Wiens suchten verzweifelt nach Möglichkeiten zu fliehen. Für ein junges Mädchen, ich war 18 Jahre alt, war es leichter als für ältere Menschen eine Stelle in England zu bekommen. Die Israelitische Kultusgemeinde organisierte sehr viel, aber ich kam durch die Freundin einer Freundin einer Freundin, die schon in England war, nach London. Ich bekam die Adresse einer Vermittlerin für Hausgehilfinnen. Das Büro befand sich ein wenig außerhalb Londons. Dieser Vermittlerin schrieb ich, dass ich einen Job suche, und sie verschaffte mir einen Job. Ich bekam ein Permit nach Wien geschickt, musste mich noch halbe Nächte bei den Behörden anstellen, um die Bestätigung zu bekommen, dass ich schuldenfrei bin. Das ging alles reibungslos, ich konnte Österreich verlassen.

Mein Bruder wartete noch auf meine Abreise. Wenige Tage später flüchtete er gemeinsam mit unserem Cousin Emanuel, seinem Freund Adolf Kinsbrunner und seinem Freund Leo Wildmann, nachts auf Schiern, über die Silvretta in die Schweiz. Sie nahmen ihre Skiausrüstung und taten so, als würden sie in den Urlaub fahren.

In der Schweiz, im Auffanglager in Diepoldsau, ging es ihnen gut. Es war ihnen sogar möglich, an Umschulungskursen teilzunehmen. Man konnte zum Beispiel praktische Berufe und die englische Sprache erlernen. Für ein kleines Taschengeld wurden sie an Bauern in der Umgebung 'ausgeliehen', die den Lohn ihrer Arbeit an das Lager zahlten. Mein Bruder und mein Cousin erzählten, die Schweizer hätten sich ihnen gegenüber sehr korrekt, aber auch sehr kleinlich verhalten. Sie hatten ein ganzes Jahr für einen Bauern gearbeitet - er war nett, verköstigte sie gut - aber nie hätte ihnen der Bauer einen einzigen Rappen oder auch nur eine einzige Zigarette geschenkt.

Leo hatte in Wien eine nichtjüdische Freundin, die Friseuse war. Aus irgendeinem Grund verließ sie vor 1938 Wien und ging nach Amerika. Sie schickte ihm in die Schweiz ein Affidavit und als Leo in Amerika angekommen war, organisierten sie zusammen Affidavits für die drei anderen. Der zweite, der die Schweiz verließ, war Adolf. Leon und Adolf waren zuerst in Chicago. Adolfs Mutter und seiner Schwester mit ihrem Mann, dem Arzt Dr. Kugler, gelang auch die Flucht nach Amerika.

Mein Bruder und mein Cousin bekamen ein Affidavit aus Knox, Indiana, da war eine große Textilfabrik. Der Inhaber dieser Firma schickte den beiden das Affidavit. Sie arbeiteten dort, bis sie in die US Army eintraten.

Mein Bruder besorgte sofort nach seiner Ankunft in Amerika für meine Mutter ein Affidavit. Meine Mutter kam buchstäblich mit dem letztmöglichen Schiff nach New York. Ich hatte verzweifelt versucht, für meine Mutter ein Permit zu besorgen, aber der Krieg brach am 1. September 1939 aus, und in dem Moment gab es keine Möglichkeit mehr: Die englische Botschaft in Wien wurde geschlossen.

Adolf Kinsbrunner, der sich in Amerika Ed Kinsey nannte, ging sehr bald zur Army. Er war der Einzige der vier, der sich zum Offizier ausbilden ließ. Die anderen drei, die alle in die Army eintraten, blieben Soldaten. Kinsey lernte seine Frau Susan, eine amerikanische Jüdin, in der Army kennen. Er machte einen ganz dicken Strich unter seine Vergangenheit und sprach kein Wort deutsch mehr. Seinen Kindern, Steven und Richard, verheimlichte er, dass Österreich einmal seine Heimat war. Ad hatte nach dem Krieg in San Francisco abgerüstet, und die Army bezahlte ihm eine Uhrmacherlehre. Das war eigentlich sein Traumberuf. Nach der Lehre eröffnete er in San Francisco ein Uhren- und Schmuckgeschäft. Erst als sein Sohn Steven eine Europatour unternehmen wollte, erzählte ihm Ed, dass er einmal Österreicher war. Steven wohnte dann einige Wochen bei mir, und wir sprachen viel über die Vergangenheit. Steven ist Lehrer und Richard ein Business Mann in einem großen Konzern. Steven hat eine sehr begabte Tochter, Lian, die mit einem Stipendium an einer jüdischen Universität Biochemie studierte. Richards Kinder müssten jetzt auf dem College sein. Dass ich sie das letzte Mal sah, ist lange her, aber wir schreiben uns Karten zu den Feiertagen.

Emanuel, der bei der Army als Gebirgs-Soldat eingesetzt wurde, kam zum Training an die Westküste. In Fort Knox war ein großes Ausbildungslager. Ad Kinsey, war auch im Westen, und da sind sich die zwei während der Ausbildung begegnet.

Nachdem er abgerüstet hatte, ging Emanuel nach San Francisco, wo bereits seine Schwester Helen mit ihrem Mann Herbert lebte und baute sich eine sehr gut funktionierende Kindermantelerzeugung auf. Emanuel heiratete nie, bekam keine Kinder, hatte aber eine katholische Lebensgefährtin. Er war sehr konservativ und verkehrte in konservativen katholischen Kreisen. Er starb 1993. Zu seiner Lebensgefährtin habe ich noch heute Kontakt.

Mein Bruder wurde 1944, während der Frankreichinvasion, verwundet. In einem Militärspital in der Nähe von London pflegte man ihn gesund, und mein Cousin Rudi und ich fuhren ihn besuchen. Ich hatte Walter sechs Jahre nicht gesehen. Rudi und ich fuhren mit einem Zug in den kleinen Ort. Am Bahnhof lief ich an meinem Bruder vorbei, ich erkannte ihn nicht mehr. Seine Haare waren deutlich weniger geworden, dafür hatte er an Gewicht zugelegt. Wir verbrachten dann auch einige Zeit in London miteinander.

Während des ganzen Krieges arbeitete meine Mutter in einer Textilfabrik. Sie machte dort Ausbesserungen - mehr oder weniger Hilfsarbeiten. Bis zu ihrem Lebensende wohnte sie mit meinem Bruder zusammen. Zuerst in Knox, Indiana und dann in Fall River.

Bernhard Altmann, der Arbeitgeber meines Bruders in Wien, emigrierte auch nach Fall River. Das ist eine relativ kleine, aber bekannte Textilstadt. Dort etablierte er sich und holte meinen Bruder zu sich. Als Altmann starb, er war schon sehr alt, arbeitete mein Bruder als Abteilungsleiter in einer anderen Textilfabrik. Auch mein Bruder heiratete nie, er kümmerte sich um unsere Mutter. Er hatte Freundinnen, aber er hatte kein Kind und nie eine eigene Familie. Die letzten drei Jahre seines Lebens, nachdem meine Mutter gestorben war, verbrachte er in San Francisco beim Emanuel und arbeitete in dessen Kindermantelerzeugungsfirma.

Meine Emigrationszeit in England

Ich kam als Hausangestellte zu einer jüdischen Familie mit einem Kleinkind. Sie waren nicht orthodox, aber sehr traditionell. Zu Pessach stellte die junge Frau einen Kerzenleuchter auf den Tisch, bestrich auf dem Brotbrett die Mazzes mit Butter und legte Schinken darauf. Ich sagte zu ihr in meinem noch schlechten Englisch, denn ich wusste das von meiner Großmutter: 'Erstens darf man das Brotbrett nicht verwenden, zweitens darf man Butter und Schinken nicht gleichzeitig essen und drittens, das dann auch noch auf Mazzes..... Ich verstehe nicht, wieso Sie so Pessach feiern, das stimmt hinten und vorn nicht.' Sie sagte: 'Ihr Europäer seid altmodisch, das ist vollkommen in Ordnung!' In England waren wir die Europeans, sie bezeichneten das Festland immer als Europe, also waren sie keine Europäer.

Ihre Schwiegermutter kam einmal in der Woche und sprach immer jiddisch mit mir, weil sie der Meinung war, das sei deutsch. Meine Großmutter hatte auch bestimmte jiddische Ausdrücke gebraucht, aber das war dann eher lustig gemeint. Aber die Schwiegermutter redete wirklich so. Erstens verstand ich nur jedes zehnte Wort und zweitens fand ich das durch meine Großmutter eher komisch und musste mein Lachen immer zurückhalten. Einmal erzählte sie, irgendjemand sei in Ohnmacht gefallen. Und sie sagte: ist gefallen in chalosches! Und ich musste laut lachen, weil wir sagten immer im Scherz: Oh ich fall um, ich fall in chalosches! Die Schwiegermutter war sehr böse auf mich, jemand fällt in Ohnmacht und ich lache. Sie waren aber sehr nett zu mir. Sie klärten von Anfang an, dass sie keine familiäre Beziehung wünschen, dass ich die Hausgehilfin sei. Ich habe auch in der Küche gegessen und nicht mit der Familie. Aber ich hatte nichts dagegen, denn ich war eh nicht sehr interessiert an Familienanschluss.

Als ich einmal mit dem Kinderwagen im Park auf einer Bank saß, saß neben mir auch eine junge Frau mit einem Kinderwagen, die mir über einen Klub in Hampsteadt erzählte. Das war Klari Kiss, die eine ziemlich bekannte Malerin wurde und die vor ein paar Jahren gestorben ist. Sie erzählte, da gäbe es einen Rudi Ekstein [Anm.: aus Wien emigrierter berühmter psychoanalytischer Pädagoge in den USA], der dort Vorträge hielte. Ich ging dorthin und Rudi Ekstein sagte zu uns, dass wir Hausgehilfinnen um Gottes willen nicht die Zeit vertun sollten, um über Poliermittel oder über Geschirr waschen zu reden, sondern die Freizeit nützen, um uns weiterzubilden, in Museen zu gehen und die Sprache anständig zu erlernen.

Das war sehr wichtig und richtig, und er half uns damit sehr. Ich kam aus einer armen Familie und es war darum für mich nicht so schwer, mit der neuen Situation zu recht zu kommen. Aber es waren Mädchen dort, die aus Haushalten kamen, die selber Personal hatten. Viele von denen waren völlig verstört. Rudi Ekstein arbeitete also damals schon ein bisschen als Psychologe, obwohl er sicher noch nicht einmal zu studieren begonnen hatte. Auf diesen Treffen befanden sich schon zwei oder drei von den späteren Leitern von 'Young Austria'20. Sie sagten, da gäbe es Heimabende, und nachdem Klari und ich einmal zu einem Heimabend gingen, waren wir schon dabei, beim 'Young Austria'.

Anfangs war es eher eine Freizeitgestaltung. Die erste Zeit hatte ich nur einmal die Woche am Nachmittag frei und während dieser Zeit bemühte ich mich darum, meine Verwandten aus Österreich herauszuholen. Mir gelang es, Hans und Grete nach England zu holen. Ich bemühte mich auch verzweifelt um meine Mutter und Tante Ella, die Mutter von Hans und Grete. Ich werde nie vergessen, dass mir eine englische Jüdin in London sagte, das gehe nicht, sie könne doch einer jüdischen Frau nicht sagen, sie solle sich hinknien und ihren Küchenboden waschen. Aber ich war damals noch zu jung und ahnte noch nicht, was passieren wird, um zu antworten: Es ist gescheiter, sie wäscht ihren Küchenboden, als sie stirbt. Dass es zum Krieg kommt, konnte ich mir vorstellen, Gaskammern nicht. Die Zeit war zu kurz. Ich kam im Oktober 1938 nach England und im September 1939 begann der Krieg. Tante Ella wurde ermordet. Grete war schon älter als sechzehn. Sie durfte aber noch nicht als Dienstmädchen arbeiten und bekam als 'mothers help' Arbeit. Es gab die Möglichkeit, Kinder herauszuholen, wenn jemand das Schulgeld für sie bezahlte. Ich erklärte mich sofort bereit, für Hans zu zahlen. Aber es ging sehr bürokratisch vor sich, meine freien Mittwoche waren dadurch okkupiert, es blieb mir nur noch jeder zweite Sonntag. Als Hans nach London kam, war er 13 Jahre alt und durfte kurze Zeit die Boarding School besuchen. Als er 14 Jahre alt wurde, musste er in einem Hotel an der Küste als Hausdiener arbeiten. Als der Krieg ausbrach, mussten alle Ausländer von der Küste weg und er kam nach London. Hans bekam in seiner Kindheit zu Hause in Wien zum Mittagessen nur Brot und Zwiebeln, verlor im Holocaust seine Eltern und wurde in England ein Geschäftsmann mit einem Haus mit Swimmingpool und allem, was man nur wünschen kann. Nie hat er seine Vergangenheit verleugnet. Wie es ihm heute geht und wie seine drei Kinder und sechs Enkelkinder aufwachsen durften, gönne ich ihm von ganzem Herzen. Er schaut sich immer das österreichische Fernsehen an und wenn der Haider im Fernsehen ist, ruft er mich an und schimpft mit mir. Und ich sage ihm immer wieder: 'Ich habe den Haider nicht gewählt, ich kann nichts dafür!' Seine Schwester Grete heiratete nach dem Krieg und baute sich mit ihrem Mann Tommy Tucker einen kleinen Betrieb auf. Sie handelten mit Büromaschinen, kauften alte Maschinen auf, reparierten sie und verkauften sie. Als die Computer aufkamen, handelte er auch mit Computern. Sie bekamen zwei Kinder: Vivian und Tony. Grete starb 1984 an Krebs. Ihr Mann Tommy kommt mich jedes Jahr in Wien besuchen.

Meine knappe Freizeit verbrachte ich also im 'Young Austria' Center, das war wirklich nur Freizeitgestaltung, denn ich dachte damals absolut nicht daran, zurück nach Österreich zu gehen.

Ich denke auch heute noch über meine damalige Situation nach, und ich unterhalte mich oft mit meinen Freundinnen darüber. Es war eine absolut ambivalente Situation; einerseits hatte ich echtes Heimweh, andererseits wollte ich möglichst rasch Englisch lernen und englisch werden. Ich wollte nie mehr zurück nach Wien. Das war die Situation in den ersten Monaten. Als mein Cousin Emanuel in San Francisco starb, fand ich in seinen Sachen 40 Jahre alte Briefe, die ich ihm in die Schweiz geschickt hatte und von denen ich nichts mehr wusste. Er schrieb mir Briefe auf Englisch, weil er in dem Lager in der Schweiz Englisch lernte, und ich schickte die Briefe verbessert zurück, obwohl ich ja selbst erst ungefähr vier oder fünf Monate in England war und mein Englisch bei Gott nicht das Oxford Englisch war. Aber ich verbesserte eifrig seine Briefe.

Englisch lernen war mein Ziel, und ich wollte auch nur mit englischen Burschen ausgehen. Einmal war ich mit meiner Cousine Grete, wir wohnten in derselben Strasse, denn eine Freundin meiner 'Gnädigen Frau' hatte Grete als 'mothers help' aufgenommen, zusammen in einem Klub. Unsere Dienstgeberinnen hatten organisiert, dass wir in einen jüdischen Jugendklub eingeladen wurden. Die Jugendlichen dort ignorierten uns aber total, so wurde ich überhaupt in meinem ganzen Leben noch nicht ignoriert. Sie sprachen kein Wort mit uns, obwohl wir ihnen vorgestellt wurden. Wir waren fremd, wir waren Hausgehilfinnen, und sie waren alle aus besserem Hause. Das werde ich nie vergessen. Meine Cousine war sehr hübsch, aber kein einziger Bursche forderte sie ein einziges Mal zum Tanzen auf. Wir saßen dort wie die 'Mauerblümchen', das war schrecklich unangenehm. Dann kam ein junger Rabbi und tanzte einmal mit Grete und einmal mit mir - sozusagen aus Barmherzigkeit! Das war so peinlich!

Meine Emigrationszeit dauerte acht Jahre. Von diesen acht Jahren war ich zweieinhalb Jahre im Haushalt, die meisten anderen waren nach einem oder eineinhalb Jahren schon woanders. Ich wartete wirklich die Zeit ab, bis man legal ein normales Arbeitspermit bekam. Es blieb wenig Zeit, mich zu agitieren, und dafür, dass ich so wenig Zeit hatte, ging es ziemlich rasch, dass sich meine ganze Lebensplanung änderte.

Der Hitler-Stalin-Pakt im August 1939, erlaubte der Sowjetunion ihren Einflussbereich auf das Baltikum, Ostpolen und Rumänien auszuweiten. Hitler und Stalin schlossen einen Nichtangriffspakt. Ich kann heute noch nicht verstehen, dass wir das geschluckt haben, das ist Wahnsinn! Der 2. Weltkrieg war am Anfang - laut kommunistischer Partei - ein ungerechter Krieg. Ich erzähl diese Geschichte immer wieder: Durch einen Nachtdienst war ich einmal verhindert, an einer Zellensitzung teilzunehmen. Das waren illegale Zellen, denn wir waren illegale Mitglieder in der Kommunistischen Partei. Als ich das nächste Mal zur Sitzung kam, war ich noch immer auf der Linie, dieser Krieg ist ein ungerechter Krieg, ein kapitalistischer Krieg. Aber in der Zwischenzeit hatte Stalin gesagt, es sei ein gerechter Krieg! Da hatte ich noch Glück, dass ich nicht aus der Partei ausgeschlossen wurde.

Natürlich frage ich mich heute: Wie konnte uns allen das passieren? Hatten wir unseren Intellekt ausgeschaltet? Ich weiß nicht, ob irgendjemand von uns je etwas hinterfragte. Wir waren freiwillig dort, wer nicht wollte, brauchte ja nicht mehr kommen. Aber natürlich, wir waren wir eine politische Familie. Die verlässt man, noch dazu in solchen Zeiten, nicht so einfach. Das tat auch niemand! Ausschlüsse gab es später schon. Die Mitglieder, die sagten, sie gehen nicht zurück nach Österreich zurück, wurden ausgeschlossen. Oder eine wurde ausgeschlossen, weil sie studierte und nicht Kriegsarbeit leistete. Wir unterwarfen uns vollkommen unserer Führung: zehn Prozent unseres Einkommens lieferten wir als Parteisteuer ab und wenn man mit einem Burschen zusammenlebte, waren es 15 Prozent, weil man zu zweit billiger leben kann. Wir waren sehr diszipliniert, was aber auch nicht so sträflich ist, denn es ging ja um den Kampf gegen Hitler.

Nach den zweieinhalb Jahren als Hausmädchen bei der Familie arbeitete ich in einem Betrieb, in dem Uniformen genäht wurden. Dort wurde ich zum Betriebsrat gewählt und dann schmissen sie mich raus, weil sie die Gewerkschaft nicht erlaubten.

Ich zog in London häufig um, alle Emigranten zogen häufig um. Erst einmal wohnte ich bei der Tochter des Schusters aus Wien, bei dem ich als kleines Kind immer zugeschaut und geplaudert hatte. Sie war eine echte Hausgehilfin in London. Dann zog ich mit meiner Cousine Grete, meinem Cousin Hans und meinem Cousin Rudi, der aus einem Internierungslager in Kanada nach London zurückgekommen war, zusammen.

Mein Mann Otto Tausig wollte schon als Kind in Wien zur Bühne, wollte Schauspieler werden. Er baute im Zentrum 'Young Austria' die Theatergruppe auf, und dort lernte ich ihn 1941 kennen. Er war 1938, im Alter von 16 Jahren mit einem Kindertransport 21 nach England gekommen. Zuerst besuchte er noch für kurze Zeit eine Schule, dann war er Hilfsarbeiter. Nach Ausbruch des Krieges war er im Internierungslager Isle of Man. Nachdem er aus dem Internierungslager entlassen wurde, arbeitete er wieder in einer Fabrik und verbrachte seine Freizeit beim 'Young Austria'. Seine Eltern hießen Franziska und Arpad Tausig. Arpad Tausig war von Beruf Jurist, bekam aber in Wien keine Zulassung und arbeitete im Holzhandel seines Schwiegervaters mit. Die Mutter betrieb während der Wirtschaftskrise einen Würstelstand im 5. Bezirk, in der Embelgasse, genau gegenüber dem damaligen Arbeitsamt. Den Eltern gelang die Flucht nach Shanghai. Der Vater starb in Shanghai. Die Mutter kam nach 1947 nach Österreich zurück; sie starb 1982.

Otto und ich zogen in eine Wohnung zusammen, wurden aber 1944 ausgebombt. Das Haus war nach einem Bombenangriff der Deutschen nicht mehr vorhanden. Wenn wir nicht verheiratet gewesen wären, hätten wir keine andere Wohnung bekommen, so heirateten wir geschwind.

Wir wollten nach dem Krieg Österreich wieder aufbauen. Wir waren voll Hoffnung, was unsere Zukunft in Österreich betraf. Wir wollten helfen bei der Umerziehung der Menschen und hatten viele Konzepte. Nach dem Krieg starteten wir in London eine große Büchersammlung. Wir hatten Berge von Adressen, ich weiß nicht, woher die kamen. Es waren Adressen von Deutschen und von Österreichern. Die Bücher sollten nach Österreich geschickt werden, weil durch die Bücherverbrennung 22 kaum gute Bücher vorhanden waren, neue Auflagen gab es ja noch keine. Die Menschen sollten umerzogen werden, da war es wichtig, dass sie auch wieder an gute Literatur herankamen. Jeden Abend nach der Arbeit gingen wir Bücher sammeln. Aber da wir nicht nur Adressen von linken Leuten hatten, wurden wir immer wieder mit derartigen Aggressionen rausgeschmissen, das war nicht zu fassen. 'Was wollen Sie? Nach Österreich wollen Sie meine Bücher schicken? Verschwinden Sie!' Das war ganz schlimm und wirklich harte Arbeit. Aber wir machten das, weil es notwendig war.

Meine Situation wurde kompliziert, weil meine Mutter und mein Bruder in Amerika waren und ich natürlich auch nach Amerika hätte kommen sollen. Ich wollte das aber nicht, abgesehen davon, dass Amerika für meinen Mann auch nicht in Frage gekommen wäre. Noch immer habe ich Schuldgefühle, weil ich meinen Bruder hätte entlasten müssen.

Rückkehr nach Wien

1946 fuhren wir zurück nach Wien. Die erste Nacht verbrachten wir im 'Haus der Jugend', das der FÖJ 23 gehörte. Am Boden in einem der Zimmer, so als hätte es jemand mit einem Kran ausgeschüttet, entdeckten wir einen Berg Bücher - unsere Bücher. Sie hatten sich nicht einmal die Mühe gemacht, die Bücher ordentlich hinzustellen. Das war ein Schlüsselerlebnis für mich und ein zweites war: Wir hatten Geschenke von Freunden aus London an ihre Verwandten mitgebracht, und die Geschenke wurden uns in der ersten Nacht im 'Haus der Jugend' geklaut. Wir sind eigentlich relativ rasch aufgewacht. Das dritte Erlebnis war: Wir hatten für die Volkshilfe einen großen Glasbehälter mit Penizillintabletten dabei, die sie sehr wertvoll waren. Unsere Reise von London nach Wien dauerte ziemlich lange, denn wir waren eine ganze Woche auf der Durchreise in Paris, weil wir keine Papiere bekamen. Die Tabletten schützten wir wie unser Augenlicht. Dann gingen wir damit ins Rathaus zur Volkshilfe und sagten: 'Guten Tag, wir haben aus London Penizillintabletten mitgebracht.' M&B hießen die Tabletten und der Beamte sagte: 'Stellen Sie das Glas hierher' drehte sich um und ging weiter seiner Beschäftigung nach.

Auf dem Wohnungsamt sagte ich: 'Guten Tag, ich wohnte vor dem Krieg in einer Gemeindewohnung in der Latschkagasse im 9. Bezirk. Jetzt bin ich wieder hier und möchte in die Wohnung.' Das erste, was der Beamte zu mir sagte, war: 'Zu wos sansn zruckkummen? Warum sans net durtn bliebn? Wir haum ja söber nix!' Ja, so war es! Also was wir in unseren Köpfen an Plänen oder Vorstellungen hatten, wurde von der Realität sehr bald ins richtige Licht gerückt. Wir hatten keine Wohnung, aber es gab für Wohnungssuchende Punkte. Dadurch, dass ich österreichische Staatsbürgerin war und vorher eine Wohnung besessen hatte, bekam ich Punkte. Weiß der Teufel, wofür man alles Punkte bekam. Aber auf Punkten kann man nicht schlafen und kein Mittagessen kochen. Wir wohnten dann ein paar Wochen bei Freunden.

Auf der 1. Mai Demonstration 1946 trafen wir Conny Fleischer, einen Jugendfreund vom Otto. Die waren beide im vierten Bezirk aufgewachsen. Der Conny kam zum Otto und sagte: 'Bist du nicht der Schubert?' Der Otto wurde als Kind immer Schubert genannt, weil er Haare wie der Komponist Franz Schubert hatte. Sie hatten sich sehr verändert in den Jahren und hätten sich sonst nicht erkannt. Conny Fleischer, der während des Krieges bei den französischen Partisanen war, hatte im vierten Bezirk eine Wohnung, die die Russen von einem Nazi, der nach Salzburg geflohen war, konfisziert hatten. Die Wohnung diente eigentlich als FÖJ - Lokal, aber die FÖJ war ausgezogen. Allein hätte er die Wohnung verloren, denn seine Frau Rachel war mit der kleinen Tochter Eva noch in Frankreich. Wir wohnten dann zusammen, bis seine Frau kam. Dann war ich schwanger, und wir zogen nach Hietzing [13. Bezirk] in die Wohnung einer Freundin, der Lene Frischauer, die die große Wohnung ihrer Eltern zurückbekommen hatte.

Mein Sohn Wolfgang Tausig wurde am 21. Juli 1950 geboren. Er ist Magister der Sozialwissenschaft und arbeitet als Geschäftsführer in einem Reisebüro. Er ist verheiratet. Mein Enkel Matthias ist 25 Jahre alt und Diplomingenieur.

Arbeit zu bekommen war damals kein Problem, denn es gab natürlich einen Mangel an Arbeitskräften, und es musste vieles wieder aufgebaut werden. Ich bekam sehr schnell eine Arbeit in der Österreichisch-Sowjetischen Gesellschaft. Wir schaufelten Schutt, wir Trotteln, und die Nazis schauten uns dabei zu. Danach arbeitete ich für die KPÖ [Anm.: Kommunistische Partei Österreichs] in den Bezirksleitungen Döbling und Hietzing. Nach der Geburt meines Sohnes blieb ich zwei Jahre zu Hause. Mein Mann studierte drei Jahre in Wien an der berühmten Hochschule für Schauspielkunst, dem Max-Reinhardt-Seminar und wurde Schauspieler. 1953 ließen wir uns scheiden, aber wir sind noch jetzt gute Freunde.

Politisch wackelte meine Einstellung zur Partei schon immer ein bisschen. Starke Zweifel bekam ich während des Ungarnaufstandes 1956 24. Den letzten Anstoß, die Partei zu verlassen, gab mir der 21. August 1968, als in Prag die Panzer der Sozialistischen Staatengemeinschaft rollten, und den 'Prager Frühling' 25 kaputt schlugen. Da trat ich dann offiziell aus der Kommunistischen Partei aus.

Meine Freunde kamen und kommen, im Großen und Ganzen, aus der englischen Emigration. Da wir keine Familie mehr hatten, waren unsere Freunde auch ein Familienersatz. Noch heute sind wir eine feste Clique. Nach der Ehe mit Otto hatte ich noch eine Lebensgemeinschaft mit einem Nichtjuden. Auch er brachte viele Freunde in die Beziehung. Er war aus politischen Gründen im KZ und seine Freunde waren Genossen. Jetzt sind meine Freunde die alten Engländer. Wir treffen uns regelmäßig, machen viel Kultur miteinander und helfen uns gegenseitig, denn wir sind ja nun nicht mehr die Jüngsten.

Ein einziges Mal war ich im Tempel in der Seitenstättengasse, das liegt aber schon Jahrzehnte zurück. Von einem Freund der Freund, ein Australier, war in Wien, und ich sollte mich um ihn kümmern. Der Australier wollte in den Tempel gehen. Erstens fand ich den Tempel nicht, bis er dann sagte: 'Da ist er doch!' weil er die hebräische Schrift über der Tür entdeckte. Wir gingen hinein, und ich setzte mich neben ihn. Da hat man mich rausgeschmissen, weil die Frauen oben sitzen. Das wusste ich, ehrlich gestanden, nicht. Daran erkannte natürlich der Australier sofort, dass ich nie vorher im Tempel war. Ich hatte ihm das nicht gesagt, weil es mir peinlich war. Was sollte ich denn aber auch im Tempel machen, wenn ich nicht bete und wenn ich nicht an Gott glaube? Ein religiöses Gefühl habe ich einfach nie erlebt. Ich denke, wenn man das als kleines Kind nicht lebt, oder später durch ein Erlebnis erfährt, hat man das nicht. Ich spürte jedenfalls niemals eine Gottesnähe oder so etwas.

Nach dem Krieg erlebte ich persönlich keinen Antisemitismus. Mein Sohn war das einzige jüdische Kind in seiner Klasse, ein zweites jüdisches Kind gab es noch in der Unterstufe. Seine Freunde waren alles Nichtjuden, und meines Wissens gab es nie Probleme. Aber geredet darüber habe ich mit ihm nicht. Vielleicht hat er diese Dinge nicht wahrgenommen. Einmal war er mit einem Jungen befreundet, und der Professor in der Schule machte mich am Elternsprechtag darauf aufmerksam, dass es jemanden gäbe, dem der Kontakt seines Sohnes mit meinem Sohn nicht passt. Er nannte den Namen nicht. Ich sagte zu dem Professor, dem das alles sehr unangenehm war: 'Mein Sohn kann zu allen Menschen, zu denen er will, Kontakt habe. Wenn der Vater dieses Jungen ein Problem hat, dann muss er seinem Sohn sagen, er verbiete ihm den Umgang mit meinem Sohn. Aber ich werde meinem Sohn sicher nicht sagen, er darf zu diesem Jungen keinen Kontakt haben. Ich habe kein Problem, wenn der Probleme hat, muss er sie lösen.' Es gab unter den Vätern einen Eisenbahner und ich weiß, dass der ein Nazi war und 1945 vom Dienst suspendiert wurde. Nachher dachte ich, es könnte der gewesen sein. Aber das war das einzige Mal, dass mir so etwas passierte.

Anfang der 1950er-Jahre, unter McCarthy 26, hätte ich kein Visum nach Amerika zu meinen Verwandten bekommen. Ich war Mitglied der Kommunistischen Partei, das war aussichtslos. Meine Mutter wurde 1964 am Bein amputiert und bekam danach eine Embolie, die nicht aufzulösen war, so wurde sie Vollinvalide. Da war es dann schon Zeit, endlich nach Amerika zu fliegen - wir hatten uns 27 Jahre nicht gesehen. Ich suchte um ein Visum in der amerikanischen Botschaft in Wien an, verschwieg aber meine Mitgliedschaft in der KPÖ. Als ich aus Amerika zurückkam, erhielt ich eine Vorladung ins Konsulat. Sie nahmen mir mein Visum, das über mehrere Jahre gültig gewesen wäre, wieder weg. Und sie sagten, ich bekäme nie wieder ein Visum, weil ich gelogen hatte. Da erklärte ich die Situation: ich hatte meine Mutter 27 Jahre nicht gesehen, sie ist jetzt eine Invalide, mein Bruder war Soldat in der amerikanischen Armee und hatte ein 'purple heart' [Auszeichnung] bekommen und wenn ich die Wahrheit gesagt hätte, hätten sie mir kein Visum gegeben. So konnte ich sie wenigstens noch einmal sehen. Eine Angestellte lief mir hinterher und sagte, ich bekäme sicher wieder ein Visum. Und so war es auch. 1965 besuchte ich meine Mutter, meinen Bruder, meinen Cousin Emanuel und meine Cousine Helen das nächste Mal. Solange meine Mutter lebte, sie starb am 22. Januar 1970, besuchte ich sie jedes Jahr. Als mein Bruder nach dem Tod meiner Mutter nach San Francisco übersiedelte, war ich oft in San Francisco. Er starb am 21. Januar 1973.

Meine Mutter kam nie wieder nach Österreich, mein Bruder ein einziges Mal, im Jahre 1967. Er war auf dem Weg nach England, eine unserer Nichten heiratete, und er blieb ein paar Tage in Wien. Er sagte dann, es wäre 'no home coming' [kein nach Hause kommen] für ihn gewesen. Es gefiel ihm gut, die Leute waren alle freundlich, aber er fühlte sich fremd. Österreich war nicht mehr sein Land.

Im Jahre 1980, zu meinem 60. Geburtstag, bekam ich eine Reise nach Israel geschenkt. Ungefähr zwei Wochen war ich mit einer Reisegruppe ehemaliger Ravensbrücker im Land unterwegs. Ich hatte mich, bevor ich nach Israel fuhr, mit der Geschichte des Landes vertraut gemacht und wollte sehen, ob ich irgendein Gefühl von Zugehörigkeit empfinde. Aber dieses Gefühl setzte nicht ein. Es war sehr vieles interessant, aber es war so, als ob ich in Timbuktu wäre und mir das anschaue: Ich sah ein fremdes Land. Sehr vieles gefiel mir und über manches war ich entsetzt, zum Beispiel über die Kinder der streng Orthodoxen mit den Payes [Anm.: Schläfenlocken]. Sie waren ganz blass, obwohl sie in einem sonnigen Land leben und bereits schrecklich indoktriniert. Das war für mich negativ, ich empfand es sehr stark. Mit mir in der Gruppe war eine ehemalige Kollegin, sie fühlte sich vom ersten Moment an in Israel zu Hause. Dieses Land existiert, ob es eine gute Idee war oder nicht, das vermag ich nicht zu sagen. Jetzt sind sie einmal da und haben sie eine Lebensberechtigung dort. Aber die anderen haben auch eine Lebensberechtigung. Und meiner Meinung nach werden sie mit dieser Politik der Gewalt durch Generationen hindurch keinen Frieden haben. Ich habe auch keine Lösung, ich glaube, derzeit hätte auch ein Einstein keine Lösung. Man kann nur hoffen, dass die Vernünftigen auf beiden Seiten sich irgendwann einmal durchsetzten.

Glossar

Életrajz

Pálmai Sándorné korát meghazudtoló energiával mesélte el élete sorsfordulóit lakásának apró ebédlőjében, ahol az asztalon mindig meleg kávé és sütemény várt találkozóinkon. Otthonát a koloniál bútorok, a néhány megmaradt családi emléktárgy és fénykép, a falon lógó festmények teszik otthonossá. Fáradhatatlan: regényeket olvas, színházba jár, hétvégén barátnőivel kártyázik, unokáinak kívánságra süt-főz bármikor, pulóvert köt, és ha kell, segít a virágültetésben is. Lánya és unokái mindennapos vendégek nála, szinte soha nincs egyedül.

Édesapám, Fischer Farkas 1878 márciusában Ópályiban született, két kilométerre Mátészalkától [Ópályi – 1891-ben 1700 lakossal rendelkező nagyközség Szatmár vm.-ben. Mátészalka – nagyközség Szatmár vm.-ben 1891-ben 4600 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal és pénzügyőrség). – A szerk.]. 1909-ben házasodott össze édesanyámmal, ez a második házassága volt. Apám ifjúkorában Nagyváradon is élt, de erről nem sokat beszéltünk. Talán hat elemit végzett, aztán szabómester volt Nyíregyházán.

A nagyszüleim nevét a szüleim házassági anyakönyvi kivonatából tudom. Apám apját Fischer Ignácnak, a nagymamát Weisz Juliannának hívták. 1909-ben, amikor apámék összeházasodtak, már nem élt egyikük sem [Ez az állítás bizonytalan: a szülők házassági anyakönyvi kivonatában – lásd 17. kép – csak az anyai nagyszülő szerepel „néhai” jelzővel. – A szerk.]. Ugyanebben az iratban van, hogy az anyai nagyapámat Friedman Izsáknak, a feleségét Glück Reginának hívták. Anyám szülei Kótajban, apám felmenői – azt hiszem – talán Ópályiban éltek. Szinte semmit nem tudok róluk, hogyan éltek, még a foglalkozásukat sem. Az egyetlen fényképet, amin anyai nagyapám van, Amerikából kaptam vissza, mert a vészkorszakban mindenünk elveszett. A fotó alapján ez a nagyapám, az anyám apja biztosan vallásos volt, mert a képen úgy néz ki, mint egy rabbi. De nem tudom, hogy mi volt a foglalkozása. Nem volt ez téma otthon.

Apámék öten voltak testvérek: Szroli és Jakab bácsi, Máli néni, Eszti néni és az apám. Mind Auschwitzban végezték, csak Eszti néni nem, ő Amerikában halt meg. Eszter néni férjét Silber Simonnak hívták. Három fiuk volt, Adolf, Sándor és Jenő. Apám húga úgy került Amerikába, hogy az egyik fiú – egyébként mindhárman már jóval a háború előtt kimentek – 1939-ben, az utolsó hajóval kivitette New Yorkba Eszter nénit és Simon bácsit. De akkor már késő volt, nem találták ott a helyüket. Korábban gazdálkodtak Nyírpazonyban [Nyírpazony – nagyközség Szabolcs vm.-ben 1910-ben 1800, 1920-ban (Szabolcs-Ung vm.) 2100 lakossal. – A szerk.], aztán mikor öregebbek lettek, odakerültek hozzánk, Nyíregyházára. Egy házban laktunk, ők a családi háznak abban a részében éltek, ahol később egy németbarát család is lakott. De hiába mentek ki Eszti néniék a fiaikhoz, nem szoktak meg Amerikában, azt az életformát nem nyugdíjaskorban kell Brooklynban megtalálni. Eszter néni unokáival tartottam a kapcsolatot. Voltak is itt nálunk. Sándor lánya, ha jól tudom, kutatóorvosként dolgozik. Jenőnek egy fia van. Helen és Irving Adolf gyermekei. Helen meghalt, de Irving még él. Helen velem egykorú volt, Irving három-négy évvel fiatalabb. Irving Clevelandban él, és persze már neki is vannak unokái, mint nekem.

Apám másik testvérééknél, Szroli bácsiéknál egyszer voltam nyaralni. Akkor elvittek magukkal dinnyét számlálni, de nem tudom, hogy sajátjuk volt-e, vagy csak bérelték a földet, amin gazdálkodtak. Dinnyét úgy kell számlálni, hogy mikor még nem érett a gyümölcs, megkaparják a héját, és rányomnak egy számot vagy valamilyen jelet, hogy ha a piacon más árulja, tudják, hogy honnan lopták. Szroli bácsiéknak volt lovuk meg tehenük, a tejet, a túrót Mátészalkára vitték árusítani. Egy kis faluban laktak Mátészalka mellett, nem hiszem, hogy volt ott zsinagóga, nem voltak nagyon vallásosak, csak úgy, mint a többség a faluban. Két lányuk és egy fiuk volt, Sándor visszajött Auschwitzból, aztán kiment Amerikába, Erzsike és Ilona a táborban haltak meg.

Jakab állítólag ispán volt, nekem csak a nyugdíjaskorából vannak emlékeim [Az ’ispán’ szóval a régi magyar közjogban illettek bizonyos típusú vármegyei tisztviselőket, elöljárókat, de a 19. században és korábban használták a nagyobb uradalmak gazdasági intézőinek megnevezéseként is. Az ispán szó használatát azonban a 19. század folyamán a gazdaság önálló kezelésével megbízott gazdatiszt esetében fokozatosan kiszorította az ’intéző’ megnevezés. – A szerk.]. Az első házasságából volt legalább öt gyereke [Mint a gyerekek alábbi fölsorolásából kitűnik, legalább 6, de valószínűleg inkább több gyermeke volt. – A szerk.]. Közülük néhány kiment Amerikába, akik nem, azok a munkaszolgálatban pusztultak el. A második házasságából egy lánya volt, a Böske. Az egyik első házasságból való fia, Miklós kikerült Amerikába, aztán Párizsban halt meg. Amikor itt volt Edward, a walesi herceg az 1930-as évek közepén, Miklós a Kakukk Csárdában dolgozott felszolgálóként. A herceg látogatása miatt gulyásruhába öltöztették, és lefényképezték, s „Az Est” nevű újság lehozta, hogy „Miklós bojtár tüzet ad a walesi hercegnek” [„Az Est” – 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok. – A szerk.]. Böske tavaly halt meg Amerikában. Ő 1956-ban ment külföldre. Velem egykorú volt, sokat nyaralt nálunk, és Amerikában is találkoztam vele. Vele nagyon tartottuk a kapcsolatot. Erős, szép asszony volt, olyan, mint egy színésznő.

A Jakab bácsi első házasságában született gyerekek közül Dezső munkaszolgálatban halt meg. Ilona, Berta és Elzi Amerikában éltek a halálukig. Margit kilencvenhat évesen még ma is jól van, rendkívül friss szellemileg, és tisztábban beszél magyarul, mint sok ’56-os magyar.

Apám lánytestvérének, Máli néninek Bence bácsi volt a férje. Nem emlékszem a vezetéknevére. Nem nagyon láttam őket, mert Ököritón laktak, s onnan vitték el a családot, s végül ők is 1944-ben Auschwitzban haltak meg [Ököritó – valószínűleg a Szatmár vm. Csengeri járásában lévő Szatmárököritó kisközségről van szó (1891-ben 1600, 1910-ben 1900 lakos), és nem a Szilágy vm.-i apró, néhány száz lelkes, román lakosságú Ököritó községről. – A szerk.].

Nyaralni inkább a rokonokhoz jártunk, mert anyám beteg lett, amikor születtem, tönkrement a lába, ezért őt apám rendszeresen elküldte Félix-fürdőre. Ez a hely Nagyvárad mellett van [Az egykor Váradszentmártonhoz tartozott Félix-fürdőn volt Európa leggazdagabb hévízforrása. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk], de Pestre is járt a Lukácsba [Gyógyfürdő Budán. – A szerk.] gyógyíttatni magát. Annus nővéremet Vásárosnaményben többször meglátogattuk, és mentünk Szroli bácsiékhoz Ópályiba is. Ott voltunk náluk egy-két hétig – ez volt abban az időben a nyaralás.

Édesanyám, Friedman Ilona 1885-ben Kótajon [Szabolcs vm.] született, és ő is 1944-ben halt meg Auschwitzban. Talán hat elemit végzett, pontosan nem tudom. Szépen írt, arra emlékszem. Otthon ellátta a háztartást, kóser konyhát vezetett. Az ünnepeket mindig megtartottuk. Az egyik testvérét Léni néninek hívtuk, férjezett nevén Schäffer Ignácné. A férje meghalt az első világháborúban, így Léni néni egyedül maradt az öt gyerekkel, akik között két-három év differencia lehetett. Herman 1906 tájékán, Farkas 1909 körül született, Sanyi volt a legfiatalabb. Léni néni idősebb volt anyámnál, talán 1881-ben született, ő is Kótajon. Háztartásbeli volt, ezért a gyerekek hamar szakmát tanultak, és dolgozni kezdtek. Apám sokat segítette őket. A legidősebb fiú, Herman kárpitosmesterséget tanult. Én három éves lehettem, amikor ő már nagyfiú volt. Fogtam az ujját, ültem az ölében… ilyen emlékeim vannak róla. Aztán eltűntek. Mindegyiket elvitték munkaszolgálatra vagy lágerbe, és senki nem jött haza.

Farkasnak, Léni néni középső fiának született egy gyereke, akit kerestem 1945 után. A Bazilika melletti utcában voltak elhagyott gyerekek, akiket úgy szedtek össze az utcákról. Farkas gyereke két- vagy három éves lehetett akkoriban. Volt egy kis zsíros kenyerem, gondoltam, hogy elviszem oda. Borzasztó látvány fogadott, a gyerekeknek csak a szeme élt, nem tudták megmondani a nevüket. Volt ott néhány orvos meg nővér, de nem találtam meg Farkas gyerekét, mert nem ismerték. A személyzet azt mondta, hogy jöttek a nyilasok, és a beteg és haldokló gyerekeket, mint a szemétdombra a hulladékot, úgy dobálták ki az utcára… A zsíros kenyérnek örültek, kis szeletekre vágták, és odaadták nekik, hogy majszolják el.

Léni néni legkisebbik fia, Sándor felsőrészkészítő volt, egy gyönyörű szép fiú volt. Bevonult katonának, aztán kivitték Ukrajnába, és nem jött haza. Bűbájos, csupa lélek emberek voltak mindannyian, annyira összetartó család, ami manapság már ritkaság. Rózsi szép volt a hosszú hajával, a copfjaival – ő volt a fiatalabbik lánytestvér. Rezsi, a nővére, az idősebbik lány, ahogy megtanult varrni, hozzájárult a családfenntartáshoz. Klein Miksához ment férjhez, nyitottak egy varrodát, aztán született egy lányuk, Ági. Ők is Auschwitzban maradtak.

Anyámék hárman voltak testvérek, ő volt a középső, Léni néni a legidősebb, Teri néni a legfiatalabb. Teri néni nagyon fiatalon, tizenévesen került ki Amerikába. Árván maradt, amikor meghaltak a nagyszüleim. De erről a történetről nem tudok semmit, hiszen ez a születésem előtt harminc évvel történt. Aztán persze férjhez ment Teri néni is, és két gyereke született. Amikor kint voltam, sajnos ő már nem élt. Egy fia és egy lánya volt, a lányával még most is tartom a kapcsolatot. A fia egy az egyben úgy nézett ki, mint a fivérem, és korban is egyidősek voltak. Mikor először találkoztunk, azt hittem, a bátyám jön velem szembe, annyira hasonlítottak egymásra, de nem tudott magyarul.

A testvéreim közül Annus volt a legidősebb, ő 1907-ben született. Három évvel fiatalabb volt nála Jenő, aki 1910-ben született, Frida egy évvel később, 1911-ben érkezett a családba, őt követte 1912-ben Fanni, majd Jolán 1915-ben. Imre az első világháború végén, 1918-ban született, én pedig 1921-ben.

Édesapám imádnivaló ember volt, Nyíregyházán köztiszteletben állt, és mindegyik gyerekét nagyon szerette. Azt hiszem, én különösen erősen ragaszkodtam hozzá. Nagyon családias légkör volt otthon, amit próbáltam továbbvinni az én családomban is. Nem tudom, hogy a szüleim hogyan ismerkedtek meg, a legidősebb testvérem és közöttem tizennégy év volt a korkülönbség. Ez soknak tűnik, viszont szerencse is, hiszen jó néhány dolgot korán megtanultam. Már óvodás koromban el tudtam mesélni a „Szibinyáni Jank”-ot [Arany János verse – A szerk.], mert miközben a nővérem tanulta és hangosan ismételte, én megjegyeztem. S mikor megakadt, segítettem neki, amin jókat nevettek a testvéreim, s azzal nógattak: „Na, mondjad csak, Magda! Hogy van ez?”

Vannak dolgok, amik az emberben úgy benne maradnak, mint ez a vers: „Ich weiss nicht, was soll es bedeuten, dass ich so traurig bin; Ein Märchen aus alten Zeiten, das kommt mir nicht aus dem Sinn.” [A vers a zsidó származású német költő, Heinrich Heine (1797–1856) „Lorelei” c. verséből (1827) van. – A szerk.] Magyarul valahogy így hangzik: ’Nem tudom, miért vagyok szomorú, de van egy rege a régmúlt időkből, ami nem megy ki a fejemből.’ Nem emlékeztem, hogy ki az írója. Egy régi kolléganőmnek, aki német iskolába járt, mondtam egyszer: úgy szeretném tudni, hogy ki írta ezt. S akkor mondta, hogy Lenau [Nikolaus Lenau (1802–1850) – osztrák költő. – A szerk.]. Ez is olyan, mint néhány más dolog, nagyon megmarad az emlékezetben, évtizedeken keresztül.

Apám divatlapból varrta az öltönyöket. Az anyagot Budapestről rendelte, aki bejött, megnézte a divatlapban, vagy elmondta, hogy mit akar, milyen fazont, s azt készen megkapta. A megrendelő előleget adott, de szegény apám nagyon sokszor ráfizetett, mert sokan nem vagy csak részletekben fizettek. Amikor később a zsidótörvény miatt nem tarthatott alkalmazottat, egy tanulóval dolgozott együtt, és akkor kellett valamelyikőnknek besegíteni, amíg otthon voltunk [A 2. és 3. zsidótörvény és a rendeletek egyedül a nem zsidó háztartási alkalmazottak tartását tiltották, illetve azt szabályozták, hogy mekkora méretű műhelyben/üzemben hány zsidót lehet alkalmazni. – A szerk.]. Aztán a fiúkat elvitték munkaszolgálatra, a két nagyobb lány férjhez ment, én 1940-től Budapesten voltam, de egyikünk mindig otthon segített anyánknak és apukának is, dolgoztunk a műhelyben.

Apám egy igazi középosztálybeli szabómester volt, szövetraktárral Nyíregyházán, Pesten is volt kapcsolata, az egykori Engels tér [Azaz, még régebbi nevén: Erzsébet tér. – A szerk.] sarkán állt valamikor egy szövetbolt. Pestről leküldték a mintaanyagokat kis, négyzet alakú szövetmintákban, amiknek egy részét megvette. Ha valakinek más anyag kellett, akkor megmutatta a mintakártyát, és abból rendelt. A vevő kiválasztotta, az apám meg fedezte az összeget, és aztán mindig küldték a számlát. Előfordult, hogy letagadtatta magát az az ember, akinek fizetnie kellett. Egyszer nagyon megharagítottam magamra egy férfit. Ez a harmincas évek végén történt. Abban az időben már egyedül volt az üzletben, mert a két bátyám bevonult. Az apám egy jómódú fiatalembernek varrt öltönyt. Bejön a fiatalember, és azt mondja, hogy Fischer, készen van a ruhám? Erre én azt mondtam neki: idehallgasson, menjen ki, jöjjön be és köszönjön, mert ha bemegy az istállóba, az állat is elbőgi magát. Másodsorban magának nem Fischer, hanem Fischer úr, harmadszor: ha majd kifizeti az adósságát, akkor kész lesz a ruhája. És különben, ott az ajtó, kívülről bezárhatja. Apám el volt ájulva: hát hogy mersz ilyet mondani? Mondtam: apuka, mi vesztenivalónk van, ha ez az ember így viselkedik?

De megtettem másokkal is, hasonló emberekkel. Ezért azt mondták apámnak, hogy a maga lánya kommunista. Akkor még nem tudtam, mi az, hogy kommunista, de valóban mindig lázadó voltam. És persze láttam azt, hogy az apám éjjel-nappal dolgozott. Volt egy nagy vaskályha, ma már csak a múzeumokban van olyan, és volt egy tömör, nehéz vasaló, amit rátettek a parázsra, s amikor kivették, akkor tették bele a nyelet. Legalább tizenkét kiló volt. Apám avval vasalt télen-nyáron, szinte lepréselte vele az anyagot, azért volt olyan szép a ruha. Láttam, hogy tisztességgel dolgozik – mert senki rá soha egy rossz szót nem mondott, és mindenki a mai napig is csak szépen emlékezik rá, s akkor jön egy ilyen taknyos, és ilyen hangon mer beszélni vele! Mert egy gazdag kereskedőnek volt a fia. Hát aztán megmondtam neki a magamét, hogy ezt nálunk nem lehet csinálni.

Inasunk mindig volt. Például a nadrágokat apám mindig kiadta, mert volt egy nadrágszabója. Az egyik segédje kiment Párizsba, a többiekre nem nagyon emlékszem, mert akkoriban nem jártam fel a műhelybe. Aztán jött a zsidótörvény, és nem tarthatott segédeket.

Egy családi házban éltünk Nyíregyházán. Pest környékén talán a sváb házak olyanok, hosszú, keskeny épület, L-alakban is volt egy része, hátul nagy udvar és nagy kert. Pincénk nem volt, hanem egy nagy verem, amiben a krumplit tartottuk, a zöldséget a spájzban tároltuk úgy, hogy homokba tettük, csak a teteje maradt kint. A tojást kukoricába meg árpába ágyaztuk, voltak szakajtókosaraink, abba tettük. Mindig legalább egy-két szakajtókosarunk volt tele tojással. Télre így készültünk. Kenyeret úgy sütöttünk, hogy otthon dagasztottuk a tésztát, amit elvittünk a pékhez minden héten. Három kocsikerék nagyságú kenyér készült mindig. Általában pénteken süttettük a kenyeret, és az otthon dagasztott és font kalácsot is odavittük. Ezért a lányok közül mindenki megtanult dagasztani.

Akkoriban a bevásárlás is úgy történt, hogy elmentünk a fűszereshez, föladtuk a kívánságlistát, ami úgy kezdődött: húsz kiló kenyérliszt, abból hat vagy hét kiló a félbarna, a többi fehér. Ebből készült a kenyér meg a kalács. Azonkívül az anyám hétvégére mindig sütött süteményeket is. A tésztát mindig maga gyúrta, nagyon ügyes háziasszony volt. Sokszor kikaptam, mert nekem a tészta nem volt kerek soha – ma sem tudok szépen nyújtani –, és ez akkor nagy szégyen volt. Néha előfordult, hogy anyánk libát tömött, de ez nem volt általános. Otthon termett nyárra egy kis zöldbab, egy kis kukorica, friss zöldség. És az apám imádta a virágot, ezért tele volt a kert virágokkal. Sokszor megyek és keresem azokat a virágokat, amik a kedvencei voltak, mint például a verbéna.

A vízzel nagyon sok problémánk volt. Az udvaron ugyan volt egy kútunk, de a szikes talaj miatt nem volt iható a víz, csak ruhaöblítésre vagy a zöldség, gyümölcs mosására használhattuk. Nem lehetett főzni vele, abba szappant nem lehetett tenni, mert összetúrósodott. A vizet elég messziről kupákkal, kannákkal hordtuk. Gyerekek voltunk, és le kellett zárni a kannát, hogy ne lötyögjön ki, mire hazaérünk. Mosni esővizet gyűjtöttünk, vagy vizet hordtunk ahhoz is. Bizonyos időközönként a mosáshoz jött egy mosónő. De mindegyikünknek kellett segíteni, a ruhát is főztük, és télen a padláson teregettünk. Csak nagymosásra vagy nagytakarításra volt anyámnak felnőtt segítsége, mert egyébként ott voltunk mi, lányok, akik dolgoztunk.

A legtöbb könyvet, amit otthon olvastam, a könyvtárból kölcsönöztem. Eleinte esténként nem volt villanyunk, csak később került be a házba. Petróleumlámpa mellett olvastunk, de többször sakkoztunk inkább, mert apám imádott sakkozni, és ezért gyerekkorban megtanultam én is. Szegény, mindig mondta: ne kapkodj, gondold meg, hogyan lépsz, mert az életben is olyan leszel, mint a sakkban, ha elkapkodsz valamit. Drága apám, olyan különleges ember volt. Apa, barát, bizalmas, minden együtt, ami tényleg ritka, és mindemellett humora is volt. Amikor már itt éltem, Pesten, vettem egy magas sarkú cipőt, egy csinos kulikabátot, ami akkoriban nagyon divatosnak számított, és egy nagy, tollas kalapot. Hazalátogattam Nyíregyházára, s elmentem vele sétálni ebben a divatos öltözetben, s jött a régi tanárom, Sztraky Henrik – aki a nővéremet is tanította meg az utána következő generációkat is –, és kezit csókolomot köszönt nekem. Apám elnevette magát, és azt mondta: „Tudod, ugye, hogy ez nem neked szólt, hanem a ruhádnak, a cipődnek meg a kalapodnak.”

Otthon imakönyvünk volt, más vallásos könyvekre nem emlékszem. Az elemi iskolában már tanultam hébert, tudtam írni-olvasni is, tanultuk olvasni a Bibliát is – de sajnos semmi nem maradt meg ebből. És persze a középiskolában is volt hittanóra, mert akkoriban az iskolákban minden felekezetnek volt hittanja. Mivel az elemit a zsidó hitközség tartotta fenn, csak zsidók jártak az osztályba.

Apám a Tóra tanulmányozása helyett inkább énekelt. Szerette a magyar népdalokat és a zsidó vallásos dalokat is. Gyönyörű hangja volt. Egyszer jöttem haza, és hallottam, hogy a szomszédok mondják: „Jaj, nem tudom, hol szól a rádió, de olyan gyönyörűen énekelnek.” A kedvence a „Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár” című dal volt, ezt sokat énekelte.

Otthon hol „Einzig”-nek, hol „Liebling”-nek [Német: ’egyetlen’, ’kedvenc’ – A szerk.] szólítottak a testvéreim. Apám vasárnaponként ebéd után azt mondta: „Na, gyere, Einzig, menjünk egyet sétálni.” S akkor: igen, mert Einzignek mindent lehet, bár mosogatni kellene, mentem sétálni, és mire visszajöttem, általában valaki elvégezte helyettem a munkát. Úgyhogy sokszor mondták: na, apánk az Einziggel, az Egyetlenkével kivételez. Dacára ennek, mindegyikük nagyon szeretett. Annyi szeretetet kaptam, hogy azt nem lehet elmondani.

A húsvétot [lásd: Pészah], a nagyünnepeket megtartottuk. Ilyenkor, újévkor és a hosszúnap előtt apám mindegyikünket külön átvitt a másik szobába, és megáldott. Ezek az áldások maradtak meg bennem legerősebben, ezek a legszebb vallásos emlékeim. Akkor olyan lelki nyugalmat érzett az ember, amit talán csak az tud elmondani, az a katolikus, aki elmegy a pápához áldásért, de még az sem, mert a pápához nem kerül olyan közel, mint amilyen közel kerültem én az apámhoz ilyen alkalmakkor.

A szombatok nem voltak különösebbek, akkor nem főzött anyám, hanem csak melegítettük az ételt [lásd: szombati munkavégzés tilalma], s az apám reggel elment az ortodox templomba. Nyíregyházán volt neológ és ortodox zsinagóga. Amikor Silber Simon bácsiék – apám nővére, Eszti néni és a férje – nálunk laktak, akkor apám és Simon bácsi mindig együtt jártak az ortodox templomba. Ünnepeken az ebéd húsleves volt mindig, és nagyon szerettük a halat. Pénteken halkocsonyát főzött az anyám, ezt is imádtuk mindannyian [lásd: halételek]. Húsleves, sült, főtt hús, sólet – ezek voltak. De anyánk gyakran főzött paprikás csirkét is [A mai magyar konyhában a csirkepaprikás lényeges alkotóeleme a tejföl. Természetesen a zsidó konyhában nem ebben az értelemben használatos a „csirkepaprikás” szó: csirkepörköltről van szó, hiszen a húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnemű fogyasztása között el kell telnie bizonyos időnek. Hogy mennyinek, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.]. Különben az ünnepek azért voltak szépek, mert együtt lehetett a család.

Apámnak voltak ismerősei a hitközségben, azt hiszem, tagja volt a Hevra Kadisának, segítette azokat, akiknek meghalt a hozzátartozójuk. Gondolom, hogy ezért is járt naponta a zsinagógába. De nem volt olyan nagyon vallásos, hogy nap közben tanulja a Tórát és a Talmudot. Ugyan minden reggel ment a templomba, de anyám csak a nagyünnepekkor járt, mi, lányok nagyon ritkán, és a fiúknak is csak ünnepekkor kellett menniük. De anyám kóser konyhát vezetett, s azt hiszem, hogy édesapám azért valójában nagyon vallásos érzelmű ember volt.

Szombat-vasárnap édesapám elvitt sétálni Nyíregyházán – akkoriban kis kölyök voltam még –, fogta a vállamat, én meg, ahogy a derekát elértem, úgy mentünk egymás mellett. Apám nemcsak apa volt, hanem barát, valamennyire pótolta anyámat is, mert ő a születésemnél nagyon beteg lett. Apám kesztyűbőrből csináltatott neki speciális cipőt, abban tudott csak járni, és azért mindig kellett neki a segítség. Apámmal együtt vásároltunk a piacon, mi, gyerekek elmentünk vele, és hazahoztuk az árut, mert utána ő ment dolgozni a szabóságba. A műhely nem a lakáson volt, hanem fönt a város szívében. Egy órakor volt pontosan az ebéd. Erre az időre az asztalnál kellett lenni mindenkinek, és addigra az iskolából is haza lehetett érni. A jesivából jöttek „napokat enni” a bóherek [Fiatalemberek, akik a jesivában a Talmudot tanulták – A szerk.] és azok a fiúk, akik vidékről érkeztek a városba szakmát tanulni. Ők ott laktak a mesternél vagy máshol, de kosztot nem kaptak. Hoztak otthonról ugyan valamit vacsorára és reggelire, de ebédjük nem volt, hanem minden nap valahol máshol ettek. Ezt hívták úgy, hogy napokat enni, azaz minden nap másnál ebédelni. Nálunk mindig voltunk legalább tizenketten az asztalnál, mert két-három ember minden nap jött hozzánk, aki napokat evett.

Gyerekkoromból az egyik emlékem, hogy nagyon aranyos óvó nénink volt. Nívós volt az a magánóvoda, ahová a szüleim beírattak, de nem volt zsidó felekezeti intézmény. Órákat tartottak nekünk, szavaltunk, játszottunk, táncoltunk. Ma is látom magam előtt azt az óvó nénit, előttem van az utca, a kertes ház – a kertben játszottunk – és a benti szobák. Szép helyen volt, és nagyon közel hozzánk. Nem volt drága magánóvoda, bár minden relatív.
Nyíregyházán voltak ortodoxok és neológok. Az elemi iskola a neológ templom udvarán működött. Ragyogó tanáraink voltak. A régiek hivatásból mentek el tanítani, és kihozták a gyerekből mindazt, amit lehetett. Az egy más világ volt. Szabin néni volt a tanító néni; vele tanultuk első elemitől a német nyelvet. Régen az elemi iskolák egyházi fenntartásúak voltak, nem emlékszem, hogy lett volna állami a városiak között [Az elemi iskolahálózat alapjait Magyarországon az 1868. évi iskolatörvény rakta le. Az alsó szintű népoktatás döntően egyházi kézben volt, még a késő dualizmusban is csak 28% volt az állami és községi fenntartású elemi iskolák száma. – A szerk.]. Nagyon szigorú volt a mi intézményünk. Mire a négy elemit elvégeztem, úgy olvastam, és nem csak én, hanem mindenki…; az egyszeregyet úgy fújtuk, hogyha álmunkból felkeltettek, akkor is tudtuk, és a szépírásra is nagyon kellett vigyázni. Manapság a nyolc általánosban nem tudnak úgy írni és számolni a gyerekek, mint mi a négy elemi után.

Aztán jött a polgári iskola, ami már állami fenntartású volt. Volt ugyan Nyíregyházán gimnázium és angolkisasszonyok iskolája is, mehettem volna a gimnáziumba, mert csak franciából kellett volna különbözetit tenni, de hát ugye az anyagiak miatt a polgáriba jártam. A gimnázium nem volt annyira drága, mint az angolkisasszonyok intézete. Míg a polgáriban öt pengőt kértek tandíjként egy hónapra, az angolkisasszonyoknál huszonötöt kellett fizetni. De hát az angolkisasszonyoknál tényleg nagyon nívós volt az oktatás: angolt, franciát, németet is tanítottak. Oda a jómódú katolikus családok gyerekei jártak, akadt ugyan egy-kettő, akit fölvettek úgy, hogy kevesebb tandíjat kértek tőlük, vagy nem is kellett fizetniük, de többségében gazdag keresztény családok lányai mentek az angolkisasszonyokhoz. Nyíregyházán is nagy volt náluk a szigorúság, mert apácák tanították az egyes tantárgyakat [Az angolkisasszonyok (Congregatio Jesu / Institutum Beatae Mariae Virginis) néven ismertté vált rend 1628-ban hozta létre első magyarországi iskoláját Pozsonyban (ez azonban csak hat évig működött). 1770-ben nyílt meg a pesti ház. Lényegében ekkortól vannak igazán jelen Magyarországon. Az angol nemesi családból származó alapító, Mary Ward (1585–1645) rendje a jezsuiták nevelési elveit kívánta a nőnevelés gyakorlatára alkalmazni (a lányok vallási és hitéletét kialakítani, őket vallási oktatásban részesíteni iskoláikban és bentlakásos intézeteikben).  Nyíregyházán 1929-ben nyílt meg a rend iskolája. – A szerk.]. Mikor sétáltak, fekete harisnyában, sötétkék szoknyában, egyencipőben, kettesével mentek a lányok, de hát akkoriban még a polgáriban is egyenkalapot kellett hordanunk. Nálunk a matrózruha csíkos blúzzal volt a mindennapi viselet, tavasszal fehér, télen sötétkék szövet blúzt hordtunk az ünnepekre.

Az ötpengős tandíjat a polgáriban csak az első félévben kellett kifizetnem, mert mentességet kaptam, mert jól tanultam. Az irodalom volt a kedvenc tantárgyam, szerveztek önképzőkört is, és volt egy tanárom, Sztraky Henrik, aki németet, magyart és földrajzot tanított. Azt a verset, amit akkor tanultam, most is el tudom mondani. Amúgy meg mindent eljátszottunk, eljátszatta velünk a történeteket. Az önképzőkörben pedig monológokat, színdarabokat lehetett előadni, és boldogan mentünk a nagyobb előadásokra is. Annyira szerette a gyerekeket ez a tanár! Ő inspirálta a tanulókat, hogy menjenek az önképzőkörbe, de azt már más tanárnő vezette.

Sztraky Henriket halott poraiban is áldom, mert ilyen tanár ma már nincsen. Sok mindenre megtanított. Azt mondta: „Ne felejtsd el soha, hogy az ’ít’ végződésű igék mindig hosszúak.” Németül játszottuk el Goethe „Erl König”-jét [Rémkirály], magyarórán előadtuk a „Szondi két apródjá”-t [Arany János balladája]. Mindent játszottunk, és ezért maradt meg bennünk olyan sok dolog. Földrajz órán azt mondta: „A földrajz egyszerű, mert a térképről mindent le lehet olvasni.” És megmutatta, hogy a domborzati térképen rajta van, hogy milyen magas a hegy és hol van, a politikain meg lehet nézni, hogy az országot mi határolja, a városoknál látszik, ha bánya van, akkor ott inkább az ipar fejlődik. Szóval egy temesvári cipszer volt [Azaz nem cipszer, hanem szász volt. Cipszereknek a szepességi (Zips) németeket nevezték. – A szerk.]. Az első világháborúban ellőtték a fél tüdejét, és azt mondta, hogy azért kell leányiskolában tanítania, mert a fiúkkal sok a baj. Akkoriban külön voltak a leány- és a fiúiskolák [lásd: koedukáció].

Jó tanuló voltam, de nem akartam stréber lenni, szaladgáltam a többiekkel a szünetben. Egyszer nekimentem a Sztrakynak. Rám nézett, én összehúztam magam, erre azt mondja: „Te is fiam, Brutus?” Sztraky Henrik nem úgy kezelt minket, mint a kisgyerekeket, hanem hogy az életben is megálljuk a helyünket. És az irodalmat úgy tanította, hogy azt csak imádni lehetett.

Gyerekkoromban több volt a fiú barátom. Egy lánybarátnőre emlékszem, aki egyke volt. Raducziner Icának hívták, a szüleinek szatócsüzletük volt a városban. Icának gyönyörű volt a bőre, mindig kérdezték tőle: „Ica, miért olyan szép a bőröd?” S erre azt felelte: „Azért, mert anyukám tejbe’-vajba’ füröszt.” Ő zsidó lány volt, de nem volt vallásos a családja.

Még az első lakásban laktunk, iskolába sem jártam, amikor Amerikából hazajött Teri néni egyik rokona, és hozott magával egy hatalmas autót. Akkoriban alig voltak autók az utcán. Ez a rokon minden gyereket felszedett a környéken, és vitt bennünket a kocsijával. Ezután azt mondták a szomszédok, hogy, „na, a Fischerékhez jött egy gazdag amerikai, aki megautóztatta az egész utcát”. Hatalmas, nyitott tetejű autó volt, úgy emlékszem, egy valóságos csoda.

Otthon nem nagyon sportoltam. Közel volt az erdő, hétvégeken oda mentünk játszani, sétálni. Sportolni annyit sportoltam, hogy a kisebbik bátyám focizott az udvaron a fiúkkal, és engem bevettek a csapatba. Különben az iskolában fontos volt a torna, tornaversenyeket is rendeztek. Amikor a negyedik polgárit végeztem, Amerikából itthon volt az Eszti néni unokája, Helen, és éppen akkor volt egy évzáró tornaverseny. Amikor halála előtt nálam volt látogatóban, még akkor is emlegette, hogy „Magdi, emlékszem az iskoládra, annyira irigyeltelek, hogy olyan szép tornaversenyetek volt, és ti is olyan szépek voltatok”. Mert Amerikában másképpen volt minden az oktatásban, például fiúkkal jártak egy osztályba, s ezért sem volt olyan meghitt baráti társaságuk, mint nálunk.

A szabadidőmet otthon töltöttem, vagy egyik-másik barátnőmnél táncoltunk, beszélgettünk. De nagyon szerettem olvasni. Eszti néni ezért nagyon haragudott, azt mondta: „Nem csinálsz semmit, csak a legyeket csapkodod a lábadról ahelyett, hogy dolgoznál valamit.” Az olvasás neki nem volt fontos, ezért mérgelődött, hogy sokat bújom a könyveket. Tényleg rengeteget olvastam, és ez a szokásom később is megmaradt. Jókait, Mikszáthot, a klasszikusokat szerettem, a filozófusokat, Kantot, Spinozát, a teológiát. Emlékszem egy könyvre, talán Gyárfás volt a vezetékneve a szerzőnek. Nem emlékszem pontosan a tartalomra, de valami olyasmiről szólt, hogy hogyan lehet megtanulni zsidó módon imádkozni, hogyan sajátítható el a hit.

A polgáriba jártunk már, mikor az egyik barátnőm azt mondta: „Gyere, menjünk hintázni!” Kérdeztem: „Hova?” „A zsidó szakállára!” – volt a válasz. Ez volt az első találkozásom az antiszemitizmussal, de akkor persze ezt másként éreztem. Inkább az újságból lehetett kiolvasni ezt a dolgot. Mindig én mint a legkisebb hoztam föl az „Esti Kurír”-t a bátyámnak, ami egy radikális újság volt [„Esti Kurír” – délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. (Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt /1921/, majd a Nemzeti Szabadelvű Párt /1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve/ megalapítása.) – A szerk.]. Akkoriban már olvastam a lapokat, egész pici koromtól, ahogy megismertem a betűket. Nyilasok már léteztek, s volt olyan, hogy bezárták őket, mert túlságosan randalíroztak az utcán. De attól még zengett a város attól, hogy „éljen a Szálasi meg a Hitler, üssük a zsidókat bikacsökkel”.

Valamikor filozófusnak készültem. Sztraky Henriken kívül volt még egy nagyon jó tanárom, egy fiatal rabbi, aki a gimnáziumban tanított. Ez a tanár azoknak a fiataloknak, akiket érdekelt a filozófia, a gimnázium épületében szakkörön előadásokat tartott, ma úgy mondanák, hogy maszek alapon. Kantról, Spinozáról beszélt, és megismertetett minket más filozófusokkal is. Ő mondta, hogy tanuljunk németül, mert Kantot csak eredetiben lehet olvasni. Ebben az időszakban én a polgáriba jártam, nem voltam tizennégy, de régen a gyerekek sokkal érettebbek voltak, mint akár manapság a húszévesek.

Később, tizennyolc-tizenkilenc éves lehettem, egy másik társasággal angolt tanultam Nyíregyházán. Abban a korszakban csak a gimnáziumban vagy az angolkisasszonyoknál lehetett angolul és franciául tanulni, csak iskolai rendszerben. 1939-et írtunk, és már megjelent a numerus clausus is, ezért mi csak autodidakta módon tanulhattuk a nyelvet [Az 1939:IV. tc. („A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Egy mérnök vállalta, hogy oktat bennünket. Ő korábban kivándorolt, de mégis visszajött Magyarországra. Ugye Amerikába nem lehetett már akkor kimenni, mert kvóta volt [lásd: bevándorlás Amerikába (USA)], és úgy gondolta ez az ember, hogy segít azzal, ha az angol nyelvet valamilyen módon megtanuljuk tőle. Mindig mondta nekünk, hogy a jövő a kivándorlás lesz. Ingyen tanított minket a zsidó elemi iskola épületében, úgyhogy ezeken a foglalkozásokon főként zsidók vettek részt.

Az 1930-as években Nyíregyházán volt egy repülőkiképző alakulat. Abban az időszakban sok zsidóellenes karikatúra jelent meg az újságokban, a zsidókat hosszú görbe orral ábrázolták és mindig szakállal. Akkoriban nem nagyon volt divat a szakáll sem, talán éppen ezért. De az egyik köztisztviselő szép nagy pofaszakállt növesztett – azt hiszem, talán az alispán lehetett [Az alispán a vármegye első tisztviselője volt. Ő vezette a vármegye nevében a közigazgatást, végrehajtotta a megyei közgyűlés, a kormány és a főispán rendeleteit. – A szerk.]. A repülős tisztek nem ismerték fel, s elverték, mert azt hitték, hogy zsidó. Szóval az utcán már az 1930-as években provokáltak ezek a fiatal katonák, akikbe már a kiképzésen beléjük nevelték a zsidótörvényt.

Az 1930-as évek végén a polgári után szakmát kellett tanulnom. Otthon mondtam, hogy nálunk mindenki varr, én gyűlölöm, és nem akarok varrónőnek tanulni. Azt mondta erre apám: „Miért ne, mehetsz fogtechnikusnak is. Az ugyan nagyon jó, de férfi szakma, te lennél az első nő, nem biztos, hogy fölvesznek.” Nem vettek föl. Ezért kalaposnak mentem, de csak fél napig voltam kalaposinas. Mi nagyon szépen öltözködtünk a családban, de azt meg kell mondanom, új kabátom csak akkor volt, mikor Pestre kerültem, és az első keresetemből vettem magamnak anyagot. Addig mindig valakinek a kabátját igazították rám.

Nyíregyházán volt egy kalaposnő, aki mondta, hogy „Jöjjön csak, Fischer úr, küldje el a lányát”. Abban az időben nagyon ment a kalaposszakma, divatos dolog volt kalapot hordani. Bementem az egyik délelőtt, egy fekete vékony bársonyruhát vettem fel, fehér hímzett organdi köténnyel. Azt mondja a főnökasszony, „A másik tanulóval menjetek, és kormozzátok ki a kályhát”. És hozzuk be a fát, mert fűteni kell. Rám adtak egy köpenyt, és kimentünk az udvarra. Kint esett az eső, kikormoztuk a kályhát, s aztán bevittük a fát. Eltelt a délelőtt, mentem haza ebédelni. Apuka kérdezte, hogy na, hogy telt az idő? Sírva meséltem, hogy mit csináltunk. Azt mondta erre, sehova nem mész, itthon maradsz. Nem mentem a kalaposhoz többé, de apuka se ment szólni semmit. Másnap vagy két nap múlva jött a kalaposnő, és kérdezte, hogy miért nem mentem vissza délután. Apám erre azt válaszolta: nem cselédnek adtam oda a lányomat, hanem hogy szakmát tanuljon. Hát, itt végződött a kalaposinasságom története.

Aztán mégiscsak elmentem varrást tanulni egy olyan szalonba, ahol nyáron a Lázár Mária színésznő és más hírességek, grófnők jöttek varratni [Lázár Mária (1895–1983) – színésznő, 1921 és 1944 között rendszeresen szerepelt a Vígszínházban, a Magyar Színházban stb. – A szerk.]. Az egyik grófnőnek a ruháit rám próbálták. De nagyon utáltam a varrást. A másik dolog, hogy haza kellett vinni a ruhát a megrendelőnek, és ott mindig adtak borravalót, amit szégyelltem elfogadni. Egyáltalán, szégyelltem elvinni a ruhát.

Később felkerültem Pestre. Mert régen általában kitanították a tanulókat, addig kihasználták ingyen, s amikor már fizetni kellett volna, akkor elengedték őket, menjenek szerencsét próbálni. Így jöttem Pestre 1940-ben. Eleinte varrónőként különböző varrodákban helyezkedtem el. De mivel fiatal voltam, valamelyik testvérem mindig fent volt velem, nem voltam egyedül soha. Hol a kisebbik bátyám volt Pesten, aztán őt behívták munkaszolgálatra, utána a nővérem, Fanni, aki Amerikába ment később. Aztán meg Jolán nővéremmel voltunk együtt, aki még él. A többiekkel együtt laktunk, Jolánnal nem, mert nem tudtunk összeköltözni, akkor én már együtt laktam valakivel, és többen nem lehetettünk abban az albérletben. Ezért ő a Kertész utcában lakott, én meg az Eötvös utcában.

Pesten voltak olyan barátaim, akiket a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt kizártak az egyetemről. Sokan közülük, hogy pénzhez jussanak, elmentek a pékhez, és a hátukon nagy kosárral hordták ki a kiflit meg a zsemlét, mert nem kaptak állást. Azért zárták ki őket, mert az egyetemen a hallgatóknak csak egy bizonyos százaléka lehetett zsidó [6%, a Műegyetemen 12%. – A szerk.]. Nos, ezek az egykori diákok azután így keresték a kenyerüket. Milyen megalázó volt, és örülni kellett, hogy egypár fillért azért még így is kapott az ember.

Ahogy mondtam, heten voltunk testvérek, de nagyon szerettük egymást. És ahogy teltek az évek, megérkeztek a legkisebb családtagok is. A legidősebb nővéremnek, Annusnak három gyermeke született, Tibor, Ágnes és Márta. Frida, a másik nővérem egy özvegyemberhez ment férjhez, annak volt két sajátja és két közös gyermekük született. Zoli volt a legidősebb, az ő édestestvére Éva, Frida saját gyerekei Erzsi és Magda voltak. Zoli 13, Magda talán 3 éves volt, amikor elhurcolták őket Mátészalkáról… Annus, Frida, a gyerekeik és a szüleink mind Auschwitzban haltak meg.

Amikor Annus férjhez ment, már menyasszony volt, amikor kiküldték a temetőbe az édesanyja sírjához. Mert akkor mondták meg neki, hogy nem anyánk szülte, hanem édesapám első felesége. Annus két éves volt, amikor meghalt az édesanyja, és felnőttként tudta meg, hogy anyánk nem az ő szülője. De el se tudta képzelni, hogy más anyja, más testvérei lehetnének. Ahogy nőttem, a legjobban Annus nővéremre hasonlítottam. Mikor egyszer meglátogattam Vásárosnaményban, az utcán megszólítottak, hogy „Nem a Kleinnének a testvére? Mert pont úgy néz ki”. És volt egy régi fényképem Annusról, ahol úgy tizenhat éves lehetett. Annyi idősen szinte teljesen úgy néztem ki, mint ő.

Annus gyerekei nemcsak gyönyörűek voltak, Tibor olyan értelmes volt, hogy tízéves korában gyerekújságokba küldött rejtvényeket. A nevét is rejtvényben írta le, mint például személynévmás és ital – azaz TI-BOR.

Jenő és Imre fivéreim is szabónak tanultak. Jenő volt egy pár évig Párizsban, de aztán visszajött 1939-ben. Ő a munkaszolgálatból hazatérve önálló szabóságot vezetett Nyíregyházán. A város közepén volt a műhely, az 1950-es évektől azonban nem tarthatta meg, s bár önálló maradt élete végéig, alkalmazottat nem foglalkoztathatott az államosítás miatt [1949 decemberében államosították a 10 főnél több alkalmazottal működő üzemeket, majd rövidesen gazdasági szigorító intézkedésekkel (nyersanyag- és árubeszerzés, energiaellátás korlátozása stb.) az 1–3 alkalmazottnál többet foglalkoztató kisipari műhelyek működését is lehetetlenné tették Az 1950-es évek második felétől a kisiparosok száma nőtt, bár a diszkrimináció csak lassan oldódott. – A szerk.]. Úgyhogy ettől kezdve egyedül dolgozott [lásd: államosítás Magyarországon]. Az 1950-es években, az államosítás után a másik bátyám, Imre kereskedőként dolgozott [A ruházati ipar átszervezésével az egyedi szabóságok száma a korábbi töredékére csökkent: a Magánkisipari adattár 1938–1971 (KSH, Budapest, 1972) adatai szerint az államosítás, valamint a kisipari termelőszövetkezetek szervezése következtében a textilruházati iparban 1948-ban dolgozó 57 384 iparosból 1953-ra mindössze 9433 maradt. – A szerk.].

Mindannyian varrónőnek vagy szabónak készültünk, Fanni is ezt csinálta, csak ő Amerikában. 1945-ben nem jött haza a szabadulás után Auschwitzból, mert azt hitte, senki nem él a családból. Ezért ment el. Apám nővérének, Eszti néninek az egyik fiához került először Brooklynba. Feldafingben a felszabadulás után kérdezték, hogy kinek van esetleg rokona Amerikában, ő jelentkezett. [A Münchentől nem messze található Feldafing, amely eredetileg a Hitlerjugend nyári tábora volt, 1945 május 1-én nyitotta meg kapuit a koncentrációs táborokból szabadult túlélők számára. – A szerk.] Eszti néni fiánál azonban nem érezte magát túl jól Fanni. Ez részben azért is volt, mert az amerikai zsidók egyszerűen nem tudták elhinni azt, ami megtörtént. Azt gondolták, hogy fantáziáltak az emberek, mert épp ésszel nem lehetett felfogni, amit a németek csináltak. Meg aztán Fanni nagyon le volt romolva, és talán féltek attól is, hogy megfertőzi a családot. Ezért aztán anyám testvére, Teri néni Los Angelesben azt mondta, hogy ő szívesen látja, s végül odament. Aztán amikor saját lábára állt, Los Angelesben telepedett le, nyakkendőket készített.

Amikor már idős és beteg volt, mondtam neki, hogy Fanni, három lehetőséged van: vagy odaveszel magadhoz valakit, vagy bemész egy otthonba, vagy hazajössz. Adtam neki időpontot, hogy meddig gondolkozzon el ezen. S akkor bement egy hétre egy otthonba, aztán rájött, hogy ezt köszöni szépen, nem kéri, pedig külön szobája volt és klubfoglalkozások. De odavenni sem akart senkit, mert vadidegen emberrel nem akart élni. Hát kimentem hozzá Amerikába, s akkor azt mondta: jól van, hazajövünk Los Angelesből. Hazahoztuk 2000-ben, akkortól itt élt velünk. Olyan friss volt, mikor megérkeztünk, aztán kezdett elfelejteni dolgokat. Egyik éjszaka kapott egy infarktust, úgyhogy bevittük a János kórházba. De ott leesett az ágyról, összetörte a fejét, az egész arca tiszta fekete volt. Másfél hónap múlva meghalt, 2001-ben. Rákoskeresztúron a zsidó temetőbe temettük. A férjem is ott van eltemetve. De előtte nagyon boldog volt itthon, mert nagyon jó kapcsolatban voltunk gyerekkorunk óta. Mindig mindenben számíthattunk egymásra.

Egyszer 1943-ban nagyon beteg lett, és bekerült kórházba. Dolgoztam, de amint megtudtam, hogy mi történt vele, szaladtam hozzá. Haza persze nem írtam meg, hogy Fancsi beteg, hanem úgy írtuk a levelet, mintha minden rendben lenne, és ő aláírta, hogy jól van. Egy hónapig vagy hat hétig volt a kórházban tüdő- és mellhártyagyulladással. Nagyon beteg volt, utána pedig legyengült. De a baráti körben (ezeket a fiatalokat a szociáldemokrata ifjak között ismertem meg) volt egy orvos, az Arató Ottó, aki a Sportkórháznak lett aztán a főorvosa. Együtt dolgozott az édesapjával, mert az apja is orvos volt, közösen rendeltek, középen a várószobájuk, az egyik szobában az apja, a másikban ő dolgozott. Akkoriban volt az OTI-ban [Országos Társadalombiztosító Intézet, 1929-ben kezdte meg működését. – A szerk.] egy főorvos, aki az Arató Ottónak jó ismerőse volt. Ő mondta, hogy adjam be a papírokat, és akkor Fannit megpróbálják elhelyezni egy szanatóriumban. Haza nem mertem megírni, hogy beteg; pedig már másfél hónapja kórházban volt. Én dolgoztam, mert valamiből élni is kellett, s közben intézkedtem, hogy betegen hova menjen. Végül a Kútvölgyi Szanatóriumba – nem a budapesti, hanem a Duna–Tisza között volt egy Kútvölgy nevű szanatórium – vitték [1924 és 1947 között működött a Hódmezővásárhelytől 11 km-re lévő Kútvölgy község határában egy Kútvölgyi Szanatórium nevű tüdőszanatórium. – A szerk.]. Bent feküdt jó ideje, mikor megírtam az otthoniaknak is, hogy baj van. Odavoltak, hogy ez a kis taknyos már megint mit csinált – ez én voltam –, hogy mindig „önállóskodik”.

Aztán Fanninak haza kellett mennie, mert jött a front, és kiürítették a szanatóriumot. Akkor vitték el Auschwitzba a többi családtagommal együtt. Később mesélte, hogy síneket kellett krampálniuk a munkatáborban, síneket javítottak, vasútnál dolgoztak, és nem volt mit enniük. Céklát evett nyersen, és mindent, amit a földeken találtak. Mondta, hogy nem is volt annyira éhes, mint inkább örökké aludnia kellett. Egyszer az őrt kérte, hogy hagyja tíz percig aludni az erőgyűjtéshez, és az őr akkor rendes volt, tíz percig pihenhetett. Utána aztán csinálta tovább a dolgát. Biztos vagyok abban, hogy Fanni akkor is vidám volt, és tudott lelket önteni az emberekbe. Amerikában a háza mindig tele volt vendégekkel, jöttek hozzá tanácsért, és mert nagyon ügyesen sütött. Ha kellett, a szomszédoknál valami ünnepség volt, szívesen sütött nekik is, úgyhogy nagyon-nagyon szerették.

Mindkét fivérem volt egy évig nála Amerikában, mert azt szerette volna, ha ott maradnak, de a honvágy hazahozta őket. Később mindkét fiú megnősült, de sem Imrének, sem Jenőnek, sem Fanninak nem születtek gyerekei. Csak Jolánnak van egy lánya. A bátyáim feleségei nem voltak zsidók. Jenő is és Imre is nagyon jó házasságban élt a keresztény feleségével, de gyerek egyiküknél nem született. Átment rajtuk az idő, később pedig már az ember meggondolja. Én sem akartam szülni, hogy esetleg azt csinálja végig a gyerek, amit az én generációm? A férjem viszont nagyon szeretett volna, és nem bántam meg, hogy született egy lányunk.

Nyíregyházán a házunkban volt egy különálló szoba-konyhás lakás, ott lakott egy németbarát család. Mikor még a szüleimet nem vitték el, a férfi azt mondta, hogy ha mindenki olyan lenne, mint a Fischer úr, akkor nem vinnék el a zsidókat. Egy nagy láda holmit eltettek nekünk, amikor apámékat elhurcolták, de csak egy karton anyagot kaptam vissza. A háború után, amikor visszajöttek, és találkoztam velük, annyi tisztesség volt a nőben, hogy megmondta: valóban náluk volt minden, de Németországba evakuálták őket, és ott abból éltek.

Amikor Pestre jöttem, sok új barátot szereztem. Még mindig van egy olyan barátnőm, akit akkoriban ismertem meg a Vasas Székházban, pedig ez több mint hatvan éve történt. 1940–45 között éltem Budapesten. Itt kerültem a szociáldemokrata párt ifjúsági tagozatába. A Vasas Székházban rendeztek irodalmi esteket, matinékat a munkásoknak, ahová a baloldali érzelmű színészeket hívták meg, hogy tartsanak kulturális előadásokat. Ott hallottam Gobbi Hildát, Major Tamást, akik József Attila- és Ady-esteken szavaltak, Baló Elemér és Ascher Oszkár is részt vettek ezeken az esteken [Major Tamás [(1910–1986) – színész, rendező, színházigazgató. Meghatározó szerepe volt a háború előtt a Nemzeti Színház ifjúsági előadásainak létrehozásában. A Nemzeti Színház igazgatója (1945–1962), majd főrendezője (1962–1978) volt, majd 1982-től a Katona József színház tagja; Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza szintén a Nemzeti Színházhoz kötötte; Baló Elemér (1892–1970) – színész, a Tanácsköztársaság bukásáig játszhatott. 1920 után fegyelmi úton elbocsátották a Nemzeti Színháztól. A húszas évek közepéig a baloldali avantgárd színpadi kísérletek állandó szereplője volt. 1926-ban Romániába emigrált. 1932-ben visszatért Magyarországra, és bekapcsolódott a KMP munkájába. Letartóztatták és bebörtönözték. Kiszabadulása után tevékeny részese volt a Független Színpad mozgalmának (1941, 1942) és a munkásszínjátszásnak; Ascher Oszkár (1897–1965), színész, szavalóművész, 1933-ban a Színészképző Iskola tanára, 1944-ben munkaszolgálatra hívták be, 1945 áprilisában, hazatérése után egy ideig a Pódium Kabaré tagja, majd igazgatója, később az Állami Déryné Színház igazgatója. – A szerk.]. Ez 1941–42-ben történt, amikor József Attila jó néhány versét betiltották, mint a „Mondd, mit érlel” címűt vagy a „Mamá”-t. De Adytól és Petőfitől is voltak olyan versek, amiket nem lehetett szavalni, mert a munkásságot dicsőítették. A rendezvényeket ugyan be kellett jelenteni, de azért mindig voltak ott a rendőrségtől az előadásokon, és amikor a betiltott verseket kezdték mondani a színészek, azonnal közbeléptek.

A társaságunkból, a szociáldemokrata ifjúsági mozgalom tagjaiból később többen vezető politikusok lettek. De akkoriban még Kéthly Annát hallgattuk a Vasas Székházban, és sokat jártunk színházba is, az olcsó munkáselőadásokra. A Madáchban akkor láttuk Várkonyival az „Egy őrült naplójá”-t, ami egy csoda volt [Várkonyi Zoltán (1912–1979) – színész, rendező, színházigazgató. A Vígszínház főrendezője (1961-től), majd igazgatója (1971–1979) volt. Korábban tagja volt a Nemzeti Színháznak, a Madách Színháznak, ill. a Művész Színháznak. Nevéhez fűződik több magyar klasszikus regény megfilmesítése. – A szerk.]. Imádtuk, ahogyan játszott. Evvel a társasággal jártam hétvégeken kirándulni, vagy amikor szabad időnk volt. Gödre, a Frank-hegyre jártunk sokszor, ott épült fel a Gazdagréti lakótelep, kirándultunk a Rám-szakadék felé és a Zsíros-hegyre, mindenhová, ahová pénz nélkül lehetett menni. Húsz-harmincan lehettünk ebben a társaságban.

Az egyetemi barátaimmal Mérei Ferenc professzorhoz jártam. Mivel a numerus clausus miatt kizárták őket az egyetemről, így folytatták tovább a tanulmányaikat. Mérei professzor úr a negyvenes években a Klotild utca 10-ben lakott – azt hiszem, ma Markó utca [Ma Stollár Béla utca. – A szerk.] –, „fejtágításra” jártunk hozzá [Mérei Ferenc (1909–1986) a Sorbonne Egyetemen 1934-ben szerzett diplomát pszichológiából, pedagógiából, szociológiából és filozófiából. Ezt követően hazatért Magyarországra, ahol elsősorban pedagógusként és klinikai pszichológusként dolgozott, többek közt Szondi Lipót munkatársa volt. – A szerk.]. Irodalom, lélektan, politika – mindenről volt szó. Hegedüs Géza professzor is ott volt. Úgy előttem van, ahogy ülünk Méreiéknél, Hegedüs Géza föltett egy táblát, és azt mondta: ha a rendőrség jönne, akkor grafológiát tanulunk, a grafológiában a g betűt – és fölírt egy g betűt –, s bemutatta, hogy egy bűnöző hogyan húzza el a g betű vonalát [Hegedüs Géza (1912–1999) – író. – A szerk.]. Hát ez volt a konspiráció. Csodálatos időszak volt. Egyenként kellett kimenni a lakásból, először mindig kinéztünk, nincs-e kint rendőr vagy másvalaki. Ezeken a találkozókon tízen-tizenöten voltunk jelen. Két-három évig tartottak az előadások, 1942-ig vagy 1943-ig, de 1944-ben már egészen biztosan nem találkoztunk Méreiéknél.

Budapesten albérletben laktam egy nagyon kedves zsidó családnál, otthon voltam, amikor megtudtam, hogy a szüleimet elvitték. Az újságokban is benne volt, hogy honnan viszik az embereket. Újpestről is elvitték az összes zsidót. Újpesten akkoriban Endre László volt az alispán. Ott is és Nyíregyházára is kitették a fehér zászlót, hogy „zsidótlanították” a várost. Ez benne volt az újságokban, tudta a hitközség, és persze ment a hír az emberek között is. Így tudtam meg én is, hogy elvitték a szüleimet. No meg abból, hogy levelet küldtünk a nővéremmel Nyíregyházára, amire nem jött válasz. Ezért írtam egy ottani ismerősömnek, hogy járjon utána ennek a dolognak… Nagyon sírtam, amikor megtudtam, hogy deportálták őket. A bácsi, akiknél laktunk, hegedűművész volt, emlékszem, rám szólt: „Senkit nem érdekel, hogy maga sír.” Persze, az is lehet, hogy nem bántani akart, hanem így akart megerősíteni, de attól kezdve, mintha lezártam volna a könnycsatornáimat, semmin nem tudtam sírni. Egyszerűen egy könny nem jött ki a szememből hosszú évekig. Amikor Auschwitzban jártam 1965-ben, és a nagy üvegfalon keresztül láttam a hajakat, a bőröndöket, a cipőket, a tárlót, amibe kicsi gyerekfacipőket és gyerekingeket tettek, a lámpát, amit emberi bőrből csináltak, akkor sírógörcsöt kaptam. Zakopanéból jöttünk hazafelé, egy kéthetes nyaralás után. Mindenki le volt taglózva, de akit közelebbről érintett, az sírt, és én nem tudtam abbahagyni. Azóta nem voltam és nem megyek Auschwitzba. Még mindig élnek bennem azok a képek.

Volt egy nagybácsim, apám unokatestvére, Fischer Márton, akinek a Király utca 34-ben volt konfekcióüzeme húsz alkalmazottal. A nagybácsim valahogyan megtudta, hogy az egyik munkása szimpatizál a partizánokkal, s adott neki egy vég szövetet. A fiút elkapták a rendőrök, s bemondta, hogy kitől kapta a szövetet. Ez már 1944-ben történt, a nyilas hatalomátvétel után. Az akkor hetvenéves nagybátyámat elvitték a Svábhegyre, a Majestic Szállóba, ami nem szállodaként működött, hanem fogdaként, ahol az embereket kihallgatták és őrizték. Persze mi nem tudtunk arról, hogy hová tűnt Márton bácsi. Egy ismerősünk hozott tőle üzenetet, vele küldött egy levelezőlapot, hogy vigyünk neki egy nadrágot, mert amit visel, az tönkrement. Senki nem mert felmenni, akkor már sárga csillagot kellett hordanunk, aztán én mégis vállaltam. Kenyeret meg szalonnát küldtek, és a kért nadrágot.

L-alakú volt az épület. Ahogy mentem a hátsó traktusba, ahol a nagybácsimat őrizték, mindenhonnan az ablakokból neveket és címeket kiabáltak ki a rabok, hogy értesítsem a hozzátartozóikat. Ezeket az embereket az utcán szedték össze, vagy elvitték őket a munkahelyükről, s a családjuk semmit nem tudott róluk. De csak három címet tudtam megjegyezni. A török követség sofőrjét is bezárták, ezért elmentem a Dembinszky utcába, és elmondtam az anyjának és a lánytestvérének, hogy a fiút a Majesticben tartják fogva. Egy másik rabot Cérnának hívtak, és a Szabók Szakszervezetéhez küldött. S még egy helyre mentem, az Aréna útra – ami ma a Dózsa György út – egy ügyvédhez, hogy a fiát ott tartják bezárva a Svábhegyen, de nem érdekelte a dolog.

A hetvenéves Márton bácsinak azért szakadt el a nadrágja, mert megverték a rendőrök a kihallgatáson. Átadtam neki a csomagokat, aztán eljöttem. Akkor találkoztam vele utoljára, ezután nyoma veszett.

1944 nyarától őszig romot takarítottunk [lásd: Budapest bombázása], amiért valami kevéske fizetést kaptunk. A keresetünkből amúgy sok mindenre nem tellett, de meg tudtuk venni a kenyeret és néhány apróságot. Akkor már a zsidóknak kijárási tilalom volt érvényben, de így járhattunk a városban. És persze minden pénz jól jött, mert semmi jövedelmünk nem volt. Akkoriban így éltünk. A romeltakarítás központja az Andrássy út 105-ben volt, itt az épület lebombázása előtt apácák laktak.

1944 nyarán egy nyilas fiútól tudtam meg, akivel együtt dolgoztunk a Vázsonyi villánál a romeltakarításon, hogy mi történik a Szent István körút 2-ben [Hírhedt nyilasház volt 1944-ben. – A szerk.], ahová bevitték azokat, akiket összeszedtek az utcán. Ilyen világ volt akkoriban, együtt dolgoztunk ezzel a nyilas fiúval. Fiatal legény volt még, nem volt szakmája, s ezért a kőművesek mellett vállalt munkát. Ő mondta, hogy a Szent István körúti házban véres a fal, aztán hozott egy arany cigarettatárcát. Kérdeztem, hogy hogyan tudsz ebből szívni? Azt mondta, nehezen.

Éjszakánként razziáztak a nyilasok. Egyszer Klárival, akivel együtt dolgoztunk a romeltakarításon, és később is együtt voltunk a munkaszolgálatban, az egyik romos épületben aludtunk. Nem kapcsolhattuk fel a villanyt, parkettadarabokat kerestünk a sötétben, olyan kellett, amiben nem volt szög, hogy a fejünk alá tudjuk tenni párna gyanánt. Az egyik sarokba feküdtünk, hogyha belövés van, és bevilágítja a helyiséget, nehogy meglássák, hogy ott alszunk. Néhány éjszakát maradhattunk, aztán mondta a pallér, hogy nem tudnak tovább bujtatni minket, nem megy tovább a romeltakarítás, jön a front, mennünk kell. Ez 1944 szeptembere után, de még október 15. előtt történt [1944 nyarán a hadsereg nyújtott menedéket számos zsidó polgári személy számára is: a muszosok mellett sok budapesti zsidó férfi és nő dolgozott katonailag fontos létesítményekben, ill. a bombázások utáni romeltakarításnál. (A növekvő munkaerőhiány miatt már 1943-ban is voltak női muszosok, de csak 1944-ben kerültek át a Honvédelmi Munkaszervezet felügyelete alá.) Elképzelhető, hogy Fischer Magdolna is ilyen keretek között dolgozott romeltakarítási munkán még a nyilas hatalomátvétel előtt. – A szerk.].

Akkoriban egyedül éltem az Eötvös utca 32-ben. A nővérem a Kertész utcában lakott albérletben egy családnál. A munkaszolgálatra október 15-e [lásd: nyilas hatalomátvétel] után kellett bevonulnunk [1944. október 22. és 26. között mintegy 10 000 nőt mozgósítottak, munkaszolgálatos századokba szervezték és árokásásra meg védelmi munkákra vezényelték őket. Amikor november 2-án a szovjet csapatok újabb offenzívát indítottak Budapest ellen, sok századot visszavontak Budapestre védelmi munkára, majd azokat, akik az embertelen bánásmód és körülmények ellenére életben maradtak, Óbudára, az újlaki téglagyárba vitték azokkal a zsidó nőkkel együtt, akik november 2-án és 3-án kaptak különleges behívóparancsot. Innen indították őket gyalogmenetben Hegyeshalom felé, ahol átadták őket a németeknek, és a Bécset védő „Keleti falat” építtették velük. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) – A szerk.]. Együtt mentünk Jolánnal a KISOK-pályára, hogy ne szakadjunk el egymástól a munkaszolgálaton. Amikor 1944-ben bejöttek a németek, októberben, a nyilas hatalomátvétel után összeszedték a zsidó nőket 15 éves kortól 45-ig, és munkaszolgálatba vittek mindenkit. Hamar kellett elmenni, ezért a szomszédok adták össze a holminkat, az egyikünknek ruhát, másikunknak egy kis élelmet, amire szükségünk volt, de akadt olyan is, akitől hátizsákot kaptunk. A KISOK-pályán századokba osztották az embereket, én a 45. századba kerültem. Onnan gyalogoltunk a maglódi Fáy-tanyára. Kaptunk egy lapátot és egy ásót, amit végig vittünk magunkkal az úton.

Később, amikor Beregszászon voltam tizennégy évig a háború után, sokszor gondoltam arra, hogy ha a háború után itthon maradok, megkeresem Dickmann Magdát. Őt nevezték ki századparancsnoknak. Egyszer Magda barátja – aki egyébként illegalitásban volt, bujdokolt a rendőrség és a nyilasok elől – katonatisztnek öltözött, összeszedte az otthon maradt ismerősöktől a csomagokat, és két erdélyi munkaszolgálatossal elhozta a Fáy-tanyára. Sorakozót fújtak, amikor megérkeztek. Furcsálltam, hogy sokan mosolyognak sorakozó közben, mert ugye ez nem volt szokás. Utána tudtam meg, hogy tulajdonképpen ez az egész akció csak trükk volt: a fiú tiszti egyenruhája csak a szerephez kellett, hogy átverjék az őrzőinket, és találkozzanak az ismerősökkel, hogy üzeneteket és ennivalót hozzanak. Ez a fiú nem volt partizán. Nem kellett ahhoz baloldalinak lenni, hogy valaki utálja a háborút és a kialakult állapotokat. Ismertem egy olyan zsidó ügyvédet, aki ugyanúgy gyűlölte a baloldalt, mint Hitlert. Ő mondta először, mert hallgatta a külföldi rádióadókat, hogy „Te nem tudsz semmit, gázzal ölik meg a zsidókat”. És azt is mondta, hogy „Csak az oroszok ne jöjjenek, mert az még rosszabb lenne, mint Hitler”. Ez 1944-ben volt, amikor már a szüleimet elvitték.

Maglódon sáncot és tankcsapdákat ástunk. El lehet képzelni, hogy milyenek voltak azok a tankcsapdák. A tanyán egy nagy istálló volt a szálláshelyünk, a földön végig szalmával, ahol négy sorban feküdtünk. Volt ott egy kis nő, egyszer azt mondta: „Ne sírjatok, majd elmeséljük mi még az unokáknak, hogy amikor a nagymama katona volt…”

A munkaszolgálat alatt gyalogoltunk, sokszor akár negyven kilométert is menetelnünk kellett. Egy este olyan gyárba kerültünk, ahol mindent leszereltek, csak a vasállványok maradtak. Nem emlékszem pontosan, hogy hol volt az épület, talán Alagon. A századunkba került egy olyan asszony, aki a tizenhárom éves kislányát nem tudta kire hagyni, ezért magával hozta. Ott dugdostuk a gyereket, illetve hát annyira azért mégsem kellett bujtatni, mert kit érdekelt, hogy van ott még egy zsidó. Késő este már nagyon éhesek, fáradtak voltunk, a gyaloglás után kimerülten, összezsúfolva feküdtünk az októberi hidegben a csarnok betonján. A kövön szorosan egymás mellé bújtunk, hogy melegítsük egymást, mert már jóformán nem volt ruházatunk sem. Egyszer csak egy Erzsi nevű egykori operaénekes elkezdte énekelni a „Jiddise Mámé”-t. A csarnokban annak a visszhangja – valami csoda volt. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és ott állt a csendőr főhadnagy, és sírt. Azt mondta: „Hogy lehet ezt nőkkel csinálni? Hogy lehet ezt?” S akkor megkérdezte: „Mi kell maguknak?” És még éjszaka teherautóval hozatott annyi élelmet, amennyit életünkben nem láttunk – kenyeret, szalonnát, marmeládét meg margarint. Mindenkinek amennyit kért, annyit adtak a csendőrök. Kérdezte, hogy kin mit tud segíteni. Mondtam, hogy én szeretnék meleg vízben megmosdani, mert borzalom volt, hogy az ember nem tudott tisztálkodni. Így kiadta az őröknek, hogy fölváltva, aki akar, az mehet lemosdani. Persze az őrök előtt mosakodhattunk csak, de azt el nem lehet mondani, hogy mit jelentett nekünk. Mindenki kapott tőle egy leszerelési igazolást, hogy engedjenek vissza bennünket a lakásunkba. Még Alagon ez a csendőrtiszt megmondta: „Nézzék, én maguknak nem tudok segíteni, csak annyit mondok, hogy váltják a keretet. Innen a mi embereink elviszik magukat Budapestig – azt hiszem, a Petőfi híd [akkor: Horthy Miklós híd] állt még, ott jöttünk keresztül –, a híd után már a nyilasok veszik át a századot.” Mondta, hogy vigyázzunk, s aki tud, az szökjön, s úgy menjünk, hogy a Royalnál még ott lesznek a németek, főútvonalat ne válasszunk, csak a mellékutakon gyalogoljunk.

Alagról tehát elgyalogoltunk a fővárosig a csendőrökkel, aztán amikor a század elérkezett Petőfi hídig, ahol a nyilasok vettek volna át minket, páran megszöktünk. A Harminckettesek terénél jöttünk éjszaka, egy lélek nem volt az utcán. Bementünk a mellékutcákba, és a Hársfa utcára érkeztünk ki a Royal háta mögött. A németek akkor már pakoltak. Talán hatan lehettünk együtt, és rettenetesen meg voltunk ijedve, hogy mi lesz, ha elfognak. De nem foglalkoztak velünk, mert akkor már az oroszok Vecsésen voltak és a németek menekültek [1944. november 6. körül Vecsésen már utcai harcok voltak a szovjet csapatok és a németek között. – A szerk].

Ekkor vettük hasznát a leszerelési igazolványnak, mert elmentünk az Eötvös utca 32-be, ahol korábban laktam, s bár a házmester nyilas volt, és nem akart beengedni, végül a leszerelési papír mégis meggyőzte. A munkaszolgálat 1944. december 6-ig tartott. Ez szerepel a leszerelő nyilatkozaton is [Ezen a „leszerelő nyilatkozaton” az szerepel, hogy 1944. október 23. és november 6. között teljesített katonai szolgálatot. – A szerk.].

Aztán elmentem az eltűnt nagybácsim, Fischer Márton unokáját meglátogatni a Király utca 34-be, ahol azonban egy razzia során, az igazoltatáskor elfogtak, és elvittek a Mozsár utcai rendőrségre. Ott, amit el lehetett venni az emberektől, azt el is vették. Tizenéves nyilasok dirigáltak a rendőrkapitánynak. A rendőrkapitány és a tisztek azt mondták, hogy mindent dugjunk el, mert testi motozás is lesz. Aztán onnan átvittek a Teleki tér 10-be, egy szűrőbe. Ott voltam életemben először annyira beteg, hogy csak feküdtem egy asztalon, ahol össze voltunk zsúfolva, és nem nagyon tudtam semmiről. Nem tudom, mi volt a bajom, lázas voltam, éhes és kimerült. Emlékszem, a rendőrök korábban mondták, hogy szökjünk el, mert „magukat összeszedik, és gyalog viszik Gönyűbe, onnan meg hajóval Németországba” [A nyilasok november 6-tól nagyjából november végéig mintegy 30 ezer budapesti zsidót és 50 ezer munkaszolgálatost hajtottak a nyugati határszélre, főleg gyalog. Számos ilyen halálmenetnek az egyik éjszakai állomása Gönyű volt, ahol négy kikötött uszályon szállásolták el a zsidókat. Sokan a végkimerültségtől a Dunába estek, másokat a nyilasok löktek a vízbe. Lásd még: halálmenetek Hegyeshalomba. – A szerk.]. Aztán jobban lettem, és átvittek minket az óbudai téglagyárba.

Amíg munkaszolgálaton voltunk, egy nyíregyházi barátom, aki nem volt zsidó, postán küldött egy svájci menlevelet, egy Schutzpasst a nevemre, az Eötvös utcai címemre. A zsidótörvények után ez a fiú stróman lett egy nagy cipőgyárban. Jó ember volt, sokunknak segített. Persze ezt csak a felszabadulás után tudtam meg, amikor találkoztunk, mert megkeresett. A menlevelet akkor találtam meg, amikor leszereltem a munkaszolgálatból, és elmentem az Eötvös utca 32-be. Ezt aztán mindig magamnál hordtam, ezzel kerültem ki egy nap alatt az óbudai téglagyárból. Rágépeltük a nővérem nevét is, Jolán ezért maradhatott velem.

A téglagyárról inkább nem mondok semmit, mert borzasztó volt… A szárítóban voltunk fent nagyon sokan, kerek lyukakra emlékszem, ott végezte mindenki a dolgát… Azt mondtam, kimegyek innen, inkább öljenek meg. De innen nem kellett szökni, mert mondták, hogy akinek menlevele van, az mehet. Ez 1944 decemberében, karácsony előtt történt, már ostrom alatt volt Budapest.

Onnan vittek minket a Pozsonyi út 33/b-be, a svájci védett házba, ahonnan karácsony előtt kiraktak mindenkit, mert nyilas ház lett az is. Innen mentünk át a Pozsonyi út 20-ba, a svéd védett házba nyolcvanan. A lakásokba nem engedtek fel bennünket, az óvóhely nagyon túlzsúfolt volt. A nővéremmel aztán egy mosókonyhaszerű részben találtunk ülőhelyet, ami mellett ott volt a vécé. Ez talán éppen karácsony este történt. Egy éjszakát ott töltöttünk ülve, nem volt ennivalónk, és nem is kaptunk semmit. Reggel nem tudtam fölállni, annyira átfáztam, a lábaim teljesen megmerevedtek. Aztán úgy döntöttem, inkább kimegyek az utcára, lőjenek le, mert ezt így nem lehet csinálni. Az ottani légóparancsnok mondta, hogy a Hollán utcából elvitték a zsidókat, és ott vannak üres házak. A Hollán utca 47 vagy 49-ről beszélt. Azt mondta: „Menjen oda, van ott egy zsidó szervezet a Csanády utca sarkán. Azok tudnak segíteni, és oda el lehet vinni a nyolcvan embert. Azokban a házakban még van villany, meg mást is találnak.” Akkor ugyan már kijárási tilalom volt az ostrom miatt, de elmentem, hiszen mi veszíteni valóm volt? A Csanády utcában mondták, hogy mivel bizonyítja, hogy maga zsidó? Mert ugye mindenki menti magát, ahogy tudja. Hát mondom: nézze, én nem tudom mivel igazolni magam, mert nyíregyházi vagyok. Azt mondja az egyik ember, ismer maga Nyíregyházán egy Friedman fiút? Azt mondom: apróka? Mert hát korombeli volt, akit ismertem. „Ja, akkor jó” – ezt válaszolták. Ez volt a bizonyítványom arra, hogy zsidó vagyok. Ők csak címet tudtak adni, de a nyilasok nyílt parancsára volt szükség ahhoz, hogy beengedjenek minket a házakba. Ezért elmentem a Pozsonyi út 33/b-be – ami akkor már nyilas ház volt. Mondtam, hogy nyolcvan zsidó van az utcán, el kell őket helyezni, mert akkor már ostrom volt Budapesten. Kaptam egy sánta nyilas kísérőt, aki elkísért minket a Hollán utcai házhoz. A házmester viszont nem engedett be bennünket, és még egy pecsétet kért a nyílt parancsra, ezért újra visszamentem, és kértem a pecsétet. Végül aztán a Hollán utcában meghúzódtunk jó pár napig. De egyik reggel csengettek, és jött egy rendőr, hogy ki kell üríteni a házat, mert a Dunától néhány száz méterre nem lehetnek zsidók. Így kerültünk az Akácfa utcai gettóba. A Klauzál téri csarnoknál nagy volt a bombázás, nem tudtunk odamenni, annyira elborították a romok az utcákat. Veszélyes is volt, állandóak voltak a belövések. Egy tizennyolc éves barátnőm lakott ott. Egyszer fölment az emeletre vízért, és egy belövésnél ottmaradt.

A gettóból a nővérem régi főnökasszonyához szöktünk ki, akinek a Haris közben volt a Stílus Ruhaszalonja. Jolán az 1940-es évek elején dolgozott ott. A tulajdonos azt mondta, hogy este ötkor menjünk vissza záráskor. Volt egy függönnyel elkerített próbafülke, ott letették a kutya párnáját, és így aludhattunk. Mondták, hogy vigyázzunk, hogy a ’vizet’ ki ne engedjünk, vissza kell tartani mindent, mert alattunk van a légópince, és éjszaka ott húzódnak meg az emberek. Hát ez egy úrinő volt, aranyos asszony, ő amúgy sose nyitotta a szalont, de amíg mi ott voltunk, mindig ő jött nyitni. Szóval néhány napig ott lehettünk. Küldött estére bablevest, soha nem felejtem el, olyan finomat életemben nem ettem. Mondta, hogy valahol el kell helyezni engem és a nővéremet is, de ez nem jött be. Adott egy címet, ahová mint erdélyi menekült kellett elmennem. Azt mondta: „Magda, idehallgass, eredj, rajtad nem látszik, hogy zsidó vagy. Van egy hirdetés, hogy háztartási alkalmazottat keresnek, oda menj el.” A Fehérvári útra küldött. Egy szoba-hallos lakásban feküdt egy nyilas ember az ágyában… hát ugye a háztartási alkalmazott sem annak kellett volna csupán. Miközben beszéltünk, csengettek, és azt mondja, „nyisson ajtót”. Kérdezte, hogy hova való vagyok, mondtam, nyíregyházi. Akkor már Nyíregyháza megszállás alatt volt. Közben ajtót nyitottam, bejött egy asszony, a nyilas végigméri, azt mondja neki: „Már be van töltve az állás.” A nő kimegy, azt mondja nekem [a férfi, aki az állást meghirdette]: „Csak nem veszek ide egy zsidót?” Szóval engem meg felvett. Persze nem mentem hozzá dolgozni, de olyan hülye tisztességes voltam, mert minket nagyon nagy tisztességre neveltek mindig, hogy küldtem neki egy lapot, amin megírtam, hogy ne várjon, mert nem tudok menni. Még arra is képes voltam, hogy lemondjam az állást egy ilyen embernél.

A Haris közből azért kellett eljönnünk aztán, mert a szomszédos üzletben is bujkált valaki, s egy apáca odavitte a németeket. Így mivel nem volt más kiút, visszamentünk a gettóba. A gettóban olyan sok volt a halott, hogy a hullákat nem tudták elhelyezni. A pincének az egyik részében felhalmozták a testeket. A Dob utca és a Klauzál tér sarkán volt egy patika, ami ki volt ürítve, kilőve ablaka-ajtaja… ott láttam először úgy felsihtolva a hullákat, mint a farakás. Tele volt a helyiség halottakkal: százzal, ezerrel, férfiak, nők egymásra rakva. Borzalmas volt… Aztán 1945. január 18-án felszabadultunk. A templomnál volt a kerítés, odament mindenki. Azt mondtam, ha látok egy orosz katonát, az elsőt azt megcsókolom. Hát az első katona egy kormos képű kis ember volt.

Felszabadultunk ugyan, de nem volt hova mennünk. A korábbi albérletemet, az Eötvös utca 32-t, bombatalálat érte. A Keleti Károly utcában lakott egy házaspár, nagyon jómódú zsidó család volt. Amikor el kellett hagyniuk a Keleti Károly utcai lakásukat, mert az nem volt zsidó ház, az Eötvös utca 29-be, egy hatszobás lakásba költöztek. Mi velük a Pozsonyi út 33/b-ben, a védett házban ismerkedtünk meg. Együtt mentünk át a Pozsonyi út 20-ba is, aztán a Hollán utcába. Velük volt a béna anyjuk is, a nővéremmel istápoltuk őket. Együtt kerültünk a gettóba is. [A háború után visszakerültek az Eötvös utcai lakásba.] Először nem akartak befogadni minket ide, de aztán rájöttek, hogy fiatalok vagyunk, és tudunk rajtuk segíteni, mert cselédként használhatnak minket. A cselédszobában laktunk a nővéremmel. Fűteni csak úgy lehetett, hogy a romokhoz jártunk fahulladékot gyűjteni. Egyszer jött velünk a szállásadónk, látott ott egy orosz katonát, a hóna alatt kenyérrel. Azt mondja: „Magda, menjen oda, és mondja neki, hogy hleb” [orosz: kenyér]. Odamentem a katonához, mondtam, hogy ’hleb’. Akkor mutatja, hogy gyere, szpaty [orosz: feküdni, aludni], és akkor kapod a kenyeret. Visszamegyek, és mondom a szállásadónknak, hogy mit mondott a katona. Föl volt háborodva, hogy „Milyen ügyetlen maga, Magda!”. Kérdeztem tőle, hogy miért nem a feleségét küldi.

Jolán nővérem nagyon szépen tudott varrni fehérneműt és férfiingeket is. A lakás melletti folyosón voltak erdélyi menekültek, akik kirabolták az üzleteket, és tele voltak ruhaanyaggal, no meg persze mással is. Nekik varrt Jolán ingeket egy kölcsönvarrógépen, amit Sz.-ék a szomszédoktól kértek kölcsön. A nővérem gyorsan varrta az ingeket, és ezért naponta egy tányér főtt tésztát kapott az erdélyiektől. Az egész napi munkájáért egy tál tésztát, amiből persze jutott Sz.-éknek is, mert öt részre osztottuk az ételt.

A szállásadónk felesége, Vilma vissza akart menni a Pannónia utcába, ahol rokonoknál vagy ismerősöknél holmikat hagyott. Mondta, hogy „menjen vele a Magda” – azaz én. Akkoriban nem lehetett egyedül menni, Buda még nem esett el, mindenhol lőttek, katonák jártak. Hát a Magda olyan hülye volt, hogy elment vele. Jött is három tökrészeg orosz katona, és elkezdtek lökdösni az utcán. A szállásadónk felesége ettől megijedt, megfordult és hazaszaladt, aztán otthon elmondta, hogy elfogtak az oroszok.

Az oroszok mongol képűek voltak, mocskosak, lőporosak. Elhurcoltak a barikádig, ami talán a Margit híd pesti hídfőjénél volt. Két katona lemaradt, és az egyik csak lökdösött, hogy várjál, és közben mondta, hogy a német már ’kaput’. A Pozsonyi út elején kis üzletek álltak, Budán lőni kezdtek, akkor az orosz bedobott az egyik boltba, odaállt elém, és onnan lőtt vissza. Frászban voltam, hogy mit akar. A barikádot megkerülve elmentünk oda, ahol most a 2-es villamos végállomása van, akkor Személynök utcának hívták [Ma Balassi Bálint u. – A szerk.]. Volt ott egy lépcső, azon kellett lemenni a főhadiszállásukba. Ott a lépcsőn azt mondja, mutogatja: „Állj meg itt, mindjárt jövök”. Míg lement, vettem a nyúlcipőt, és onnan a szállásunkig szaladtam. Alig bírtam fölmenni az emeletre. Persze a házmester utánam jött, és mondta, hogy takarítani kéne a földszinten, ahol oroszok vannak, de ha „kedves vagyok” vele, akkor nem kell takarítanom, és még kenyeret is kapok. Mondtam neki, hogy menjen a fenébe. Ezt az embert Vargának hívták. Aztán mégis le kellett mennem takarítani, mert azt mondta, ha nem megyek, felküldi az orosz katonákat. A fürdőkádtól kezdve minden szeméttel, trágyával, hányással volt tele. Nem bírtam a látványt, úgyhogy felmentem a lakásba. Mivel nem tettem a házmester kedvére, este utánam küldött oroszokat. De akkorra már elbujtattak a nővérem és a szállásadóink, nehogy elvigyenek magukkal a katonák. Ezek után a barátnőm testvérével, Évával, egy hátizsákkal az első vonatra felszálltunk, és a vagon tetején indultunk Nyíregyházára. Ez február elején történhetett. Először csak Szolnokig mentünk, ott leszálltunk. De akkor már óvatos voltam, magamra vettem egy sötét kabátot, a homlokom be volt takarva, és még egy kendőt is a fejemre raktam. Úgy néztem ki, mint egy öreg banya. Valahová bementünk, ahol egy idős asszony fogadott minket, örült, hogy egyáltalán jött Pestről valaki, és hírt hozott. Utánunk bejött egy orosz ezredes, de a néni ismerte, és tudta, hogy rendes ember. Először azt mondta ez a katona nekem, hogy ’bábuska’, aztán persze észrevette, hogy mégsem vagyok ’bábuska’, hanem egy fiatal lány..

Szolnok után indultunk tovább, először Debrecenbe, majd Nyíregyházára. Nyíregyházán senkit nem találtam. Akkor még a bátyáim sem jöttek haza, és semmit nem lehetett tudni róluk. Hat napig tartott Pestről Nyíregyházáig az út a vonat tetején. Hazaérve azonnal a szomszédba mentem. Persze nem vártak, nem tudták, hogy jövök. Az anyám monogramos törülközői, a törlőkendők ott lógtak felakasztva a konyhában, az edényeink, amiket húsvétra használtunk, mert akkor mindig más porcelánból ettünk [lásd: Pészah], a húsvéti boroskancsónk, egy jellegzetes rózsaszín, cseh gyártmányú kancsó is ott állt az asztalon. Nem mondtak semmit, de úgyse kértem volna vissza. Átmentem a házunkhoz, az üres volt, az oroszok fürdőnek és fertőtlenítőnek használták, a padló fölszedve, a vizet ott vezették le, csövek és lyukak a falakon mindenütt. A kert és az udvar feltúrva, de azt nem az oroszok ásták fel. Persze mindenki a másikra mutogatott. Az egyik szomszéd azt mondta, hogy a bátyámnak a ruhái meg a kabátjai ott vannak a másik szomszédban – azok szemben laktak. A szembe szomszéd azt mondta, hogy azoknál van minden, akik hozzájuk küldtek. Ezek után inkább úgy gondoltam, nem érdekel, hogy mi van. Akkor még nem volt otthon senkim, egyik testvérem sem. Otthonom sem volt, semmim se volt… szép élet.

Néhány nap múlva visszajöttem Budapestre, mert Nyíregyházán nem volt maradásom. Budapesten várt legalább a nővérem, Jolán. Nyíregyházán a visszatért munkaszolgálatosok segítettek, meg a pesti szállásadóink adtak pénzt, hogy vásároljak, amit tudok. Akkor negyvennégy kiló voltam. Vissza Pestre magammal hoztam negyven kiló súlyt a hátamon meg a kezemben. Lisztet, kenyeret, zsírt. A vonat azonban csak Kőbánya alsóig jött, onnan gyalogolnom kellett, mert két kiló lisztet kértek azért, hogy behozzák a csomagomat. Két kiló liszt… az akkor nagyon sokat ért. Nem tudom, mennyi ideig jöhettem gyalog. Amikor a házba értem, a lépcsőn már nem tudtam felmenni, vártam, hátha jön egy ismerős, akivel fölüzenhetek, hogy jöjjenek le értem az emeletről, mert nem tudok továbbmenni. Persze a szállásadóink egyáltalán nem voltak meghatva, hogy mennyi mindent hoztam, amikor hazaértem.

De egy idő után nem találtam a helyemet Pesten sem, úgyhogy hamarosan bejelentettem, hogy nem maradok, megint visszautaztam Nyíregyházára. S hogy milyen tisztességesen neveltek minket, szinte hülyén tisztességesek voltunk mindannyian. A szállásadóink le akartak utazni vidékre, hogy „egy kicsit fölhizlalják magukat”. Mellettünk egy postásnak az özvegye lakott, ő mondta, hogy szívesen ellátná az egész családot. Ezért a nővérem elintézte, hogy lejöhessenek, és még ott is körülugrálta őket.

A felszabadulás után maradtunk Jolánnal Nyíregyházán, a Léni néniék lakásán, ami olyan állapotban volt, hogy be lehetett költözni. Persze a bútort elvitték, csak a falak álltak, de a nyíregyházi Zsidó Tanácsban összegyűjtötték az elhagyott bútordarabokat, s onnan kaptunk néhányat. Volt egy férfi, aki hazajött a munkaszolgálatból, és fölkarolt minket; megtalálta a nagynéném meg az unokanővérem néhány holmiját, és ezeket vissza is kaptunk. Ágyunk ugyan lett, de úgy aludtunk, hogy nem volt ágybetétünk, ezért seprűnyelet tettünk támasztéknak, rá egy tömött szalmazsákot, és erre feküdtünk. Mivel egy ágyban aludtunk a nővéremmel, mindig attól féltünk, hogy az egyikünk megfordul, mert akkor mindketten leestünk volna. Hát így kezdtük újra az életünket.

Nyíregyházán vártuk haza a bátyámat, mert közben hír jött, hogy az idősebbik fivérem él, és útban van hazafelé. Vártuk, s aztán meg is érkezett mindkét bátyám, majd 1945 márciusában visszajött a későbbi férjem, Sándor is.

Sándorral 1942-ben ismerkedtem meg, az egy külön regény. Először anyám testvérénél, Léni nagynénémnél találkoztunk, mert Sándor húga Rezsinél, Léni néni lányánál tanult varrni, akinek akkoriban már volt egy saját varrodája. Látogatóban voltam otthon, Pestről utaztam haza, és szombat délután átmentem beszélgetni Léni néniékhez. Sándor meg éppen akkor a húgánál volt látogatóban. Nagyon stramm, jóképű fiú volt, egy szót nem szólt hozzám, csak nézett, le nem vette a szemét rólam. Ez volt szombaton, aztán vasárnap apámtól levélben megkérte a kezemet. Apám azt mondta nekem: mit szélhámoskodsz, fiam? Hiába mondtam, hogy apuka, vannak tanúim, hogy egy szót nem szóltam. Aztán egyedül visszajöttem Pestre, mert csak átmenetileg voltam otthon. Sándor Nyíregyházán maradt, a húgával egy nagybátyjánál laktak. Ezután apámhoz járt udvarolni, nekem meg leveleket írt. De aztán be kellett vonulnia Szászrégenbe munkaszolgálatra, ahonnan egyszer egy nap szabadságot kapott, hogy hazamenjen Kárpátaljára, Nagyberegre [Nagybereg – 1910-ben nagyközség 2100 lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került, Kárpátalja elfoglalásával átmenetileg ismét Magyarországhoz (1939–1945), majd 1945–1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, végül Ukrajna függetlenné válása óta az Ukrán Köztársasághoz tartozik. – A szerk.]. Akkor szedték össze a szüleivel és testvéreivel együtt, s vitték az egész családot Auschwitzba.

Amikor visszajött 1945-ben, összeházasodtunk, de hát az sem volt olyan egyszerű, mert nem tudtunk megesküdni Nyíregyházán, Sándornak ugyanis nem voltak papírjai. Aztán jött a hír Nagyberegről, hogy ott három nap alatt összeadnak bennünket, mert az ottani jegyző az osztálytársa volt. Így esküdtünk össze polgári szertartás szerint Nagyberegen. De itthon, Nyíregyházán zsidó rabbi adott össze minket [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Azért volt egyházi esküvőnk is, mert Joli akarta, én nem. Nem volt akkoriban egy rendes rabbi, mindenkit elvittek, de aztán mégis találtak egy fiatal papot. Hát 1945 augusztusában nem volt itthon még senki. Másrészt az után a világégés után, hogy kiirtották a családomat, nem tartottam értelmét az egyházi esküvőnek.

A férjemet Pálmai Sándornak hívták, ez magyarosított név Goldmanról, de maradjunk a Pálmainál. Borsován született 1922-ben. Ez ma Kárpátalja, akkor Csehszlovákiához tartozott [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] [Nagyborzsova – kisközség volt Bereg vm.-ben, 1910-ben nem egészen 800 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került mint Borsova, Kárpátalja elfoglalásával átmenetileg ismét Magyarországhoz (1939–1945), majd 1945–1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, végül Ukrajna függetlenné válása óta az Ukrán Köztársasághoz tartozik. – A szerk.]. Ismeri azt a Kohn bácsis viccet, hogy Kohn bácsi írja az életrajzát: születtem az Osztrák–Magyar Monarchiában, éltem Csehszlovákiában, dolgoztam Magyarországon, és nyugdíjba mentem a Szovjetunióban. Azt mondják neki: Kohn bácsi, hogy maga mennyi helyen járt! Azt mondja erre: Én, drágám? Ki sem mozdultam Munkácsról.

Sándor 1945 februárjában vagy márciusában Gleiwitzben szabadult. Egy vagongyárban dolgozott, ahol megtanult hegeszteni. Fémgyűrűket hegesztett feketén a német munkásoknak, ezért kapott élelmet, amit az élete kockáztatásával elvitt az apjának, mert egy lágerben voltak, de külön munkahelyen dolgoztak.

A férjemnek természetesen magyar az anyanyelve, de beszélt csehül, ukránul, oroszul, németül. Négy polgárit végzett, szabó volt. Budapesten, 1995-ben halt meg. Négyen voltak testvérek, két fiú és két lány. Az anyjuk és a lányok nem jöttek haza Auschwitzból, őket ezért nem ismertem, a fivére Amerikában él. Egyébként nem volt vallásos család.

A sors iróniájából éltünk tizennégy évig a Szovjetunióban. A férjemék szomszédja Nagyberegen kapott egy levelet, hogy a lánytestvére útban van hazafelé Bergen-Belsenből, emiatt 1945. augusztus 30-án átmentünk Nagyberegre Budapestről. De miközben várakoztunk, a határt lezárták, és Nagybereget a Szovjetunióhoz csatolták. Mert 1945 nyarán Csehszlovákia és a Szovjetunió között született egy olyan egyezmény, hogy a régi Csehszlovákia egy részét átadják a szovjeteknek [lásd: szovjet-csehszlovák egyezmény]. Aki ott volt korábban csehszlovák állampolgár, az automatikusan szovjet állampolgár lett. Ugyan felvehettem volna akkor rögtön a szovjet állampolgárságot, de nem akartam, mert haza akartam jönni Magyarországra. Végül is így lettem hontalan, a férjem meg szovjet állampolgár, mert ő ott született Csehszlovákiában, tehát automatikusan megkapta az új állampolgárságot. De erről az egészről akkor, Nagyberegen semmit sem tudtunk, csak később derült ki minden. A férjem és a családja megkapta az orosz állampolgárságot, mert ők előtte nem magyar, hanem csehszlovák állampolgárok voltak. Én pedig hontalan lettem.

Amikor 1939-ben megjelent az új zsidótörvény [A második zsidótörvény 1939. május 5-én lépett életbe. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], akkor az apám minden gyerekének csináltatott egy állampolgársági bizonyítványt [lásd: honosság igazolása]. S mikor 1945-ben lezárták a határt, ezt az okmányt elküldtem a moszkvai magyar követségre, hogy útlevelet kérjek. Abban az időben Szekfű Gyula volt a nagykövet [Szekfű Gyula (1883–1955) történész, egyetemi tanár, az MTA tagja, a II. világháború után Magyarország első moszkvai követe, majd nagykövete. 1953-tól országgyűlési képviselő, 1954-től az Elnöki Tanács tagja. – A szerk.]. Postafordultával meg is küldték az útlevelemet a követségről, a szovjet hatóságok azonban bevonták. Nem volt állampolgárságot igazoló papírom, nem volt útlevelem – így lettem hontalan, és ha hontalan az ember, akkor szinte állandóan rendőri felügyelet alatt van, ellenőrzik, három hónaponként meg kell újítania az ideiglenes papírjait. Senki nem kérdezte, hogy van-e rá pénzem vagy sem, mert hát ez persze pénzbe került. Rendőri engedély nélkül nem hagyhattam el Beregszász területét, rendőri engedélyt viszont nem adtak… Akkor még fogalmam sem volt, de lassan rájöttem, hogy Kárpátalja a senki földje, ahonnan, aki tudott, már korábban elmenekült.

Mivel sokat éheztünk a háború alatt, kaptam egy betegséget a vitaminhiány miatt. Tűhegynyi sebek jelentek meg a legkülönbözőbb helyeken a lábamon, a talpamon. De csak Beregszászon jutottam el vele orvoshoz, aki akkor jött haza Auschwitzból. Nagyon rendes ember volt. Ugye pénz az nem volt, az apósom csépelt, neki volt lisztje, hát vittünk egy kiló lisztet honoráriumként, ami nagy szó volt akkoriban. De ott az is probléma volt, hogy hogyan jutunk el az orvoshoz. Mondja a férjem, hát szekérrel. Na, de kinek van szekere? Az egyik helyről kölcsönkért egy szekeret, a másik helyről lovat, bakot a harmadikról, megmutatták, hogyan kell vezetni, s így mentünk el az orvoshoz. Az orvos azt mondta, hogy vitaminhiányom van a nélkülözés miatt.

Mivel Nagyberegen nem volt munkahely, mondtam a férjemnek, hogy nem maradok a faluban, semmi keresnivalóm nincs ott. 1946-ban költöztünk Beregszászba, ott éltünk utána. S aztán az apósom is eladta a házát, és vett Beregszászon egyet, s mikor lehetett menni, kiutazott a másik fiához Amerikába, és ott halt meg az 1970-es években.

Sokszor mentem a szovjet hatóságokhoz, hogy vízumot kérjek. Mivel a határzónához közel éltünk, mindig keresztül kellett mennem Csapon, ezért örökké megbüntettek – mert nem volt útlevelem, de az kit érdekelt. Az ember már a háború alatt is hozzászokott ahhoz, hogy kijátssza a hatóságokat. Az útlevelemet nem kaptam meg. Később azt mondták, hogy vegyem fel a szovjet állampolgárságot, akkor hazajöhetek Magyarországra. Hát fölvettem a szovjet állampolgárságot. 1955 decemberében egy hónapra hazautazhattam a fivéreimhez. 1956 januárjában mentem vissza Beregszászra. Ezalatt tizenöt kilót fogytam, mert tudtam, hogy hiába, de vissza kell mennem a Szovjetunióba. Rettenetes lelkiállapotban voltam.

Eleinte Beregszászban sem találtam munkát, mert nem tudtam oroszul. Aztán megtanultam gépírni is, és bekerültem egy geológus társasághoz adminisztratív munkára, és ott dolgoztam egy darabig, ameddig tovább nem ment a társaság kutatni a hegyekbe. Aztán bekerültem a ruhagyárba. Mivel a Szovjetunióban önállóan nem lehetett dolgozni, de valahol mégiscsak kellett, hát a végén a férjem is ebbe a ruhagyárba került mint minőségellenőr (meós). De volt, hogy különböző szövetkezetekben varrt – mikor hogy adódott.

Amíg Kárpátalján éltem, nem kerültem közeli kapcsolatba a munkatársaimmal. Egy kicsit kívülálló maradtam. Talán azért is, mert koravén voltam mindig, és mások voltak a problémáim. És olyan honvágyam volt, amit elmondani nem lehet. Az ember megy az utcán, megcsapja egy illat, a belső mozin lepereg a családi ház képe, a kert illata, az emlékképek a szülőkről, testvérekről… S akkor azt hiszed, hogy a belső részed kettéválik, olyan erős a fájdalom, mintha a szív meghasadna, s akkor megtanul az ember könnyek nélkül, hangtalanul sírni.

Miután elvégeztem a négy polgárit, szakmát tanultam, és csak később, a háború után, Beregszászban érettségiztem le, aztán később Budapesten a könyvtár szakot végeztem el. Kárpátalján varrónőként kezdtem dolgozni, aztán könyvtáros és klubvezető is voltam. Akkor már megtanultam annyira oroszul, hogy kisebb színdarabokat fordítottam magyarra, ezeket előadtuk, és vidéken is bemutattuk. De minthogy hontalan voltam, nem volt állampolgárságom, párttag sem voltam. Egyszer a személyzetis, egy katonatiszt, aki régen börtönparancsnok volt, kikopogott az irodája ablakán, hogy „Gyere be, írd alá a könyvet, a »prikáz«-t, el vagy bocsátva. Az utódod egy komszomolista lesz, és azt be kell tanítanod”. Nem volt mit veszítenem, azt válaszoltam: „Nem a börtönben vagyunk!” A lényeg az, hogy hiába próbálkoztam mindennel, át kellett adnom a munkámat. A személyzetis azt mondta, hogy vagy átadom a munkát, vagy börtönbe kerülök. Ilyen egyszerűen. Kérdeztem, hogy mit követtem el, mire a főkönyvelő behívott, és azt mondta: „Idehallgass, Magda, én neked jót akarok. Próbáld átadni ezt a dolgot, mert ha nem, tényleg börtönbe kerülsz.” Akkor tanultam meg, hogy mi a különbség a szék és a hokedli között. Mert ezért kerültem volna börtönbe. Amikor a dolgozók lejöttek a klubba megnézni az előadást, akkor lehozták a karosszékek helyett a hokedliket a szalag mellől, mert arra föl tudtak állni, hogy jobban lássák a színpadot a klubban. Így cseréltek ki sok hokedlit székekre. Na, de az ottmaradt a gyár területén, össze-vissza mindenhol. Azt mondta a főkönyvelő, hogy átvettél ennyi széket, de a leltárodban kevesebb van az eredetinél, a többi hokedli. A kettő között árban nagy a különbség, s ez mind hiányként jelentkezik, amiért téged börtönbe lehet zárni… Ez csak egy finom árnyalata az ottani állapotoknak.

A lányom 1947-ben született. A Szovjetunióban a nemzetiséget beírták a születési anyakönyvi kivonatba. Az volt beírva, hogy ’jivréj’ [orosz: zsidó]. Ez azt jelenti, hogy zsidó nemzetiségű. Nem neveltem a vallás szerint, de tudta, hogy zsidó. Az ünnepeket ott nem tarthattuk, bár voltak, akik elmentek templomba, de nagyon kevesen. A hitközséggel nem volt kapcsolatunk, nem volt ott hitélet. Néha ünnepekkor a templomba járás, de én akkor se mentem, nem volt kivel együtt menni. Őszintén megmondom, 1944 után haragban voltam az Istennel. Azt mondtam, milyen Isten az, aki kipusztítja a családomat.

Hogy mi történt a rokonokkal, azt nem kellett elmesélni a lányomnak, mert Beregszászban mindenkinek egyforma volt a sorsa. Ott volt az a barátnőm, akit tizennégy éves korában vittek el, tizenöt évesen került haza, tizenhat éves korában férjhez adták, mert senkije nem volt. Aztán született a gyereke, egy évvel idősebb, mint a lányom, tehát együtt nevelkedtek. A fiú orosz iskolába járt. Elkezdtek zsidózni a gyerekek, erre egyet megpofozott közülük, s utána azt mondta, „Eredj az igazgatóhoz, és mondd meg, hogy megvertelek, de azt is mondd meg, hogy miért”. Ilyen világ volt ott.

A bátyám, Jenő meglátogatott bennünket Beregszászon, mert kapott beutazási engedélyt. Az elsők között volt, aki a Szovjetunióba merészkedett, illetve jöhetett. Korábban nagy demokrata volt, és látta, hogy nálunk még sorban állnak kenyérért meg cukorért, és azt mondja – hangosan –, „Nem tudom elképzelni, hogy egy olyan államban, amelyik győzelmet aratott a németek felett, az embereknek miért kell sorban állniuk a kenyérért”. Könyörögtem neki, hogy hallgass, mert itt háromféle ember van: a volt, a van és a lesz. Kérdezte, hogy mit jelent az. Mondom volt a börtönben, van a börtönben, és lesz a börtönben. Erre azt válaszolta: ne beszélj marhaságokat!

Egyszer elment a fodrászhoz, és kezdett beszélgetni a borbéllyal. Kérdi: „Mondja, mit keres maga egy hónapban?” Azt válaszolja az ember, hogy háromszáz rubelt. „És mibe kerül egy kiló kenyér?” – kérdi a bátyám. „Három rubel.” „És mibe kerül egy liter tej?” „Három rubel.” „És mennyi a lakbér?” „Száz rubel.” „És miből él?” Azt mondja erre a férfi, ne kérdezze – ki mint tud. Aztán mondtam neki: „Te, ne mondj ilyeneket, mert bajba kerülök miattad.”

Ha a Szovjetunióba megérkezett egy külföldi, annak a rendőrségen jelentkeznie kellett. Elvittem Jenőt jelentkezni. Hogy micsoda képmutatók voltak a rendőrök! Azt mondták nekem: minek hozta ide a vendéget, maga is elintézhette volna ezt a bejelentést. Persze egy szó sem volt igaz ebből.

Később elmentünk kirándulni a bátyámmal egy teherautó platóján, és fölmentünk a hegyekbe, Körösmező környékére. Gyönyörű hely volt akkoriban is, de külföldieket nem engedtek arrafelé. Mesélték, hogy egy szegény ember hazajött a börtönből – úgy mondták, a „tyurmából”. És hát, szegény, beleugrott a tóba, hogy egyet ússzon és ottmaradt. Mondta a bátyám: egy börtönviselt ember, aki tizenöt évet eltöltött a zárkában, az biztos, hogy valami főbenjáró bűnt követett el. Mégis sajnálják a helybeliek?! Nem értette, hogy mire van az együttérzés. Akkor mondtam neki megint „a volt, van és lesz”-t, amit nem tudott fölfogni, egyszerűen nem hitte el. Otthon azt gondolták, hogy csak én élek olyan nehezen, de mikor Jenő nálam volt, látta, hogy mások is küszködnek. A fivéreim sokat segítettek, forintkiajánlást tettek. Forintot adtak valakinek, akinek a fia Budapesten tanult diákként, ott meg bennünket segített a család. Ezért is gondolom azt, hogy az orosz embereknek lelke van. Több segítséget kaptam a nehéz helyzetemben az egyszerű orosz emberektől, mint a saját fajtámtól. Nekem ez a tapasztalatom.

A fizetésből, abból a háromszáz rubelből nem lehetett megélni, ezért mindenki csinált valamit. A férjem is vállalt otthoni munkát. De sajnos voltak olyan emberek, akiknek megvarrta az öltönyt, és amikor fizetni kellett volna, azt mondták, „örülj, hogy nem jelentlek fel”. Mert külön ipart kellett volna váltani az otthoni munkához, de hát kérem, kétórás iparral mit lehet csinálni?!

Egyszer, míg a férjem dolgozott a lányomat kocsiban tologattam a ház előtt, mert kiküldték a fináncokat, akik jöttek ellenőrizni, hogy nem csinál-e fekete munkát. Mert ettől féltek, de a spekulánsoktól nem. Kint sétálok, a férjem meg bent dolgozik, jön a finánc, hát nem akarom, hogy lebukjon. Mondom a fináncnak, legyen már olyan szíves, vigyázzon a gyerekre addig, míg hozok ki neki egy kis teát. És otthagytam őt a lányommal, és szóltam Sándornak, hogy pakoljál, mert jön ez az ember. Szóval ilyen jelenetek vannak előttem… Később nevetve mesélte a barátainknak, hogy egy fináncra bíztam a lányomat addig, míg ő elpakolt.

Beregszászban volt egy bútorgyár. A kazán meghibásodott, és meg kellett volna hegeszteni, de nem volt senki, aki vállalja a munkát, mert be kellett mászni a kazánba. A férjem akkoriban nem volt kövér, megnézte a helyet és elvállalta. Fizetni azonban nem tudtak, csak természetben, vagyis hulladék fával. A hegesztésért annyi fát kaptunk, hogy egész télen megvolt a tüzelőnk. Mi nem voltunk elkeseredve, mert mindig akadt ilyen barterkereskedelem.

Működött ott egy tejgyár is, isteni volt a vaj, a tejföl, túró, nem tudom, milyen technikával csinálták. Kellett az egyik vezetőnek valamit varrni. Hát pénze nem volt neki sem. Mit hozott? Egy kiló vajat. De hogyan? Úgy, hogy felvett egy nagy begyes inget, és abba tette bele a vajat. A kezében semmi nem volt, ezért úgy látták, hogy nincs nála semmi. Valaki ezt csinálta, valaki azt, ki mit tudott.

A szegénység, mint minden, relatív. Soha az életemben annyi lisztem, zsírom, cukrom nem volt, mint akkor, mert azért mindent lehetett kapni, csak minden korrupt volt. Az egész rendszer volt korrupt. A malomban úgy állapították meg a normát és a búza őrlése során keletkező anyagveszteséget, hogy a tényleges veszteség valójában mindig jóval kevesebb volt, viszont így a lisztet zsákszámra szépen elemelték azok, akik közel voltak a tűzhöz, és eladták az ismerősöknek vagy a boltosoknak, és mi így kaptuk feketén.

Kárpátalján soha tíz kiló lisztnél kevesebb nem volt otthon, zsírom legalább öt-hat kiló volt mindig, és a cukorral ugyanez. Éhezni nem éheztünk, azt túlzás lenne mondani. Mindenki a kiskapukat kereste. Ment akkoriban egy vicc, hogy Hruscsovot megkérdezik, miből él, mert ugye a fizetésből nem lehetett megélni. Azt mondja: nappal dolgozz, éjjel ne aludj. Hát ez volt a válasz. Mindenkinek volt valami mellékkeresete. De a kereskedők éltek a legjobban a feketekereskedelem miatt. Például az árucikkek: akár gyerekcipőt, akár férficipőt adtak, bármit, sorban álltak az emberek, ha kellett, ha nem, mert azt felárral rögtön tovább tudták adni. Ezért sem tudtam megérteni az 56-os történéseket, mert amikor hazajöttem 1955-ben, láttam, hogy milyen árubőség van. Kárpátalján nehezen éltünk, az ottani eszemmel érthetetlen volt, hogy mit hőzöngenek itt az emberek, mikor olyan kis dolgokért, egy viccért, egy Sztálin-viccért huszonöt évet adtak a Szovjetunióban.

Aztán 1956 októbere után a két állam között született egy egyezmény a családegyesítésről, így 1959-ben hazaköltözhettünk a lányommal, akkor már mint magyar állampolgár érkeztem haza, Nyíregyházára a két bátyámhoz. Az is remek dolog volt, a hazaút, mert nem akartak átengedni a magyar határőrök, mert a lányomnak nem volt magyar állampolgársága, csak egy születési bizonyítványa, hogy zsidó, és hogy Beregszászon született. Az útlevelembe úgy volt beírva: plusz egy fő. Ezért nem akarták a határnál beengedni. Azt mondták, hogy a lányom nem magyar, ezért visszaküldik. A férjem viszont azért nem jöhetett velünk, mert ő meg szovjet állampolgár volt.

Abban az időben Biszku Béla volt a belügyminiszter [Biszku Béla (1921) – lakatossegéd, pártfunkcionárius, belügyminiszter, KB-titkár. 1957. február 28-án nevezték ki belügyminiszternek. Az 1956-os forradalmat követő megtorlás fő felelőse. 1962-től a KB adminisztratív titkáraként az összes fegyveres testület és az igazságszolgáltatás felügyelője. 1978-ban Kádár ellen folytatott intrikái miatt minden tisztségéből fölmentették, a SZOT számvizsgáló bizottságának elnökeként ment nyugdíjba. – A szerk.]. Tudtam, hogy van neki valami rokona kint, egy Beregszász környéki településen, egy hároméves fiú, aki azt mondogatta mindig, hogyha nagy lesz, belügyminiszter akar lenni. Szóval a határon szemétkedtek az őrök. Előtte két napig vesztegeltünk a külső vágányokon, kitolták a vonatunkat. A két határ között a síneken álltunk, a gyereknek feldagadt a lába, augusztusi hőség volt. A vagonban, a rekamién fekszik és alszik, és akkor feljön éjszaka az orosz katona, kezd keresni valamit, jön a tiszt is, mondom neki, hogy a gyerek alszik. Azt mondja a tiszt: hagyd abba, gyere le... Aztán átjövök a magyar határra – az már hajnalban van –, akkor azt nézik, hogy mit hoztam, és viccelődnek velem, hogy a gyereket nem engedik be, mert nincs állampolgársága, csak plusz egy fő, és visszaküldik… Amikor az ember fáradt, napokig ott van egy vagonban, se élelem, se más, meleg van, a gyerek beteg... Azt mondtam a határőrnek: idehallgasson, tudja ki az a Biszku Béla? Azt mondtam: felhívhatja vagy felhívjam én, hogy megérkezett az unokahúga? Blöfföltem, de bejött. Abban a pillanatban az első vonatra föltettek és mehettünk.

Annak ellenére, hogy Beregszászon föladtam a két bátyámnak egy táviratot, hogy mikor érkezünk, nem kapták meg az értesítést. Egy tréningruhában, dagadt lábbal, dagadt térdekkel, egy kézitáskával, amiben semmit nem lehetett vinni, mert mindent ott kellett hagyni a vámolás miatt a határon, érkeztünk hajnalban egy fillér nélkül Nyíregyházára. Akkor még voltak konflisok a városban, a taxi nem volt olyan általános. Fogtam egy konflist, és hazamentünk. Mivel napokig nem jött meg a vagon, a lányom a bátyám ruháját hordta, mert nem volt más. Így kerültünk vissza tizennégy év után Magyarországra.

Mikor megérkeztem Budapestre 1959-ben, sok régi barátom nem akart megismerni, amikor segítséget kértem tőlük, mert magas beosztásban voltak. Hát ugye, túl sok szépet nem meséltem nekik a szovjet évekről: nem hitték el, hogy milyen kicsinységekért zártak börtönbe embereket a Szovjetunióban, hogy mekkora a szegénység és a korrupció. Eleve azt mondták: „Minek jöttél haza?” És nem segítettek. De hiába mondtam volna komolyabb történeteket, senki nem hitt volna nekem, mert hihetetlen dolgok történtek a Szovjetunióban.

Mellettünk lakott egy kárpátaljai magyar férfi, aki az orosz hadseregben dolgozott német tolmácsként. Kijárt Ausztriába, s ott jól megszedte magát: hozott magával élelmet, szőnyeget, képeket, mindent, és persze a katonaságnál is jó volt az ellátás. Megismerkedett egy fiatal ukrán nővel, aki könyvelőnek tanult. A lány terhes lett, ezért a férfi meg akart tőle szabadulni. Elment a KGB-hez, és feljelentette, hogy kém, a bizonyíték erre az volt, hogy a lány németül tanult. Be is vitték kihallgatni, és három napig bent tartották. Aztán persze kiderült, hogy nem kém. A lány mindezek után hozzáment feleségül a tolmácshoz, és megszülte a gyereket. Úgy ismertem meg ezt a történetet, hogy én szerveztem a szüléshez a bábát, és közvetlenül előtte elmondott mindent, hogyha esetleg meghalna, tudja más is... Azt hittem, lebénulok, amikor elmesélte mindezt, s főként azt nem értettem, hogy ezek után hogy tudott hozzámenni a férfihez. Később kívülről minden rendben látszott a családban, a tolmács kapott egy kolhozelnöki állást, leköltöztek vidékre, ott éltek, s született még néhány gyerekük.

Nem mondhattam el senkinek azt sem, hogy amikor 1955-ben egy hónapra hazaengedtek, a visszatérésem után a férjem egyszer nem jött haza. Elmentem a rendőrségre bejelenteni az eltűnését, hát ott volt a zárkában. Kihallgatták, hogy honnan van az irhabundám és a többi dolog. Azért zárták be akkor, mert azt mondták rá, hogy spekuláns. Huszonnégy órát töltött ezért a fogdában.

Magyarországi hazatérésem után a férjem csak egy évre rá jöhetett utánunk, mert ő orosz állampolgár volt, újra kérvényeznünk kellett a családegyesítést. Mivel én dolgoztam, de albérletben laktam a lányunkkal, ezért a két bátyám vállalta papíron, hogy mindennel ellátják, mert nekik volt házuk, vagyonuk. Azért akartam Budapestre jönni Nyíregyháza helyett, mert mindenki itt volt, a barátaim, az ismerőseim, s mikor hazaértem, Nyíregyházán azt mondták, hogy mehetek oroszt tanítani vidékre, falura. Hát, az meg nem nagyon érdekelt.

1959-ben Jenővel fölmentünk a hitközséghez, mert azt mondták, hogy vannak olyan idős emberek, akik inkább otthonba mennek, s a hitközségnek leadják a lakásukat. Azt gondoltuk, hogy esetleg van mód arra, hogy bejelentkezzek egy ilyen lakásba mint albérlő, vagy talán meg lehet venni, és akkor a lakáspénz egy része megy a közösségnek. Tehát a hitközség tudott erről, nem magam találtam ki az ötletet, az akkori titkár is megerősített bennünket. Hát elmentünk a bátyámmal. Ott találkoztunk az elnökkel – talán ez volt a pozíciója –, elmondtam, hogy most jöttem haza tizennégy év után Beregszászból, a Szovjetunióból, a bátyám pedig arról beszélt neki, hogy fedezi azt az összeget, amiért lakást lehet vásárolni. Ez az ember felállt, és azt mondta, hogy „Kikérem magamnak, nem vagyok én kucséber!” Lócsiszár [Helyesebben: lottót és egyéb, bazárárut árusító személy. – A szerk.]. Akkor nagyon dühös lettem, s azt mondtam: „De hamar elfelejtették Auschwitzot!” És hát sok szépet nem mondtam neki, az biztos. Visszakozott egy kicsit, aztán mondta a bátyámnak, hogy vigye a húgát, mert nagyon rossz idegállapotban van. Azt válaszoltam: nem vagyok rossz idegállapotban, csak ön nem ember. S ezzel kijöttem. Aztán ment szegény titkárához, Keller bácsi volt talán a neve, és leszúrta, hogy miért engedett be bennünket. Ezért mondom, hogy túl sokat nem kaptam a zsidó közösségtől. De a fajtámhoz olyan sok jó emlék sem köt az apámon, az akkori családomon és a közvetlen környezetemen kívül. Hiába volt az apám egy jó zsidó vallástartó ember.

Az volt szörnyű ebben, hogy tizennégy év után hazajött az ember, és ezt kapta a képébe. Míg élek, nem tudom elfelejteni. Ezek után nem nagyon igyekeztem a hitközséghez. Maga mit szólt volna? Nem ment volna egy lépést sem. Én sem mentem egy lépést sem.

Mire az ember megöregszik, bölcs lesz. Semmi sem érdekes, csak az, hogy a család legyen együtt. Én tényleg nagyon szerencsés vagyok, mert a férjem is jó ember volt, imádta a gyerekét, és a lányom is, hát nagyon odavolt az apjáért, és a mostani családdal is nagyon jól megvagyunk.

Amikor hazajöttem Magyarországra, a Központi Statisztikai Hivatalba kerültem. Az egy mennyország volt nekem. Fölvettek kétezer embert, aztán ez a kétezres létszám mindig lejjebb és lejjebb ment. Mindenkinek volt egy kódszáma. Ez alapján teszteket kellett kitölteni, így szórták ki az embereket. Én bekerültem az első tízbe. Sokszor kellett vállalni a három műszakot is, mert mikor bejöttek az anyagok a népszámlálás után [Az 1960-as népszámlálásról van szó. – A szerk.], azokat fel kellett dolgozni, nem volt mese. Először kódoltuk, utána lyukasztottunk, aztán vitték a gépre az adatokat. A főnökeim állították össze azt a segédletet, amiből kódoltunk, és nekünk ebbe be kellett segíteni, táblákat szerkesztettünk a kérdésekre. Volt úgy, hogy azt mondta a főnöknő: idehallgassatok, engem nem érdekel, hogy most csináljátok vagy éjszaka, reggel nyolcra az asztalomon kell lenni ennek és ennek a tervnek. S akkor tízen összedugtuk a fejünket, vagdaltunk jobbra-balra, százalékot számítottunk a kurblival, és időre odatettük az asztalra az anyagot.

A KSH-ban voltak olyanok, akiket 1956-ban valamiért megróttak, de persze nem kaphattak túl nagy büntetést, mert ott dolgozhattak a hivatalban. Volt olyan munkatársam, aki akkor került ki a gimnáziumból, és velünk dolgozott egy agrármérnök ember is, aki már a nyugdíjkorhatár előtt járt – szóval minden rendű, rangú és korú ember együtt volt ott. A gazdasági osztályon meg alkalmaztak egy Teleki lányt, aki nagyon kedves asszony volt. Életem legszebb időszaka volt az a három év, amíg ott voltam. Amikor eljöttem, versben búcsúztattak el a kollégák. És emléklapot csináltak nekem. 1961-ben írtak egy névnapi köszöntőt: Névnapi köszöntőhöz honnan vegyünk ihletet / verset nem írt egyikünk sem, verset írni hogy lehet. / Kérjük meg a Lódi bácsit,(a Józsi bácsit) pipadohányt ér az csak, / rémes-szörnyű vers nélkül egy hétfői nap, Magda-nap. / Így hát kedves drága Magda, vedd, mintha egy vers volna, / csókolunk jobbról-balról névnapodon, Magdolna.

Volt olyan, hogy egy bolgárnak voltam az orosz tolmácsa egy hónapig, akkor úgy foglalták versbe a nevemet, hogy Magdik Magdijának van ma a névnapja, / azért felsoroljuk, amit tőlünk kapna. / Gazdag ajándékunk nemcsak tőlünk függő, / ezért elmondjuk, amit szívünk kíván, / így hát legelsőnek jöjjön egy szép bolgár. Hát ezért szerettem itt, pedig feszített volt a munka, ha kellett, éjjel-nappal számoltunk, mert a népszámlálás adatait fel kellett dolgozni egy éven belül. Amikor az első kötet kijött, akkor rendeztünk egy nagy ünnepséget.

1962-ig voltam a KSH-ban. Úgy kerültem a Párttörténeti Intézetbe, hogy ott könyvtárost kerestek, s a KSH-s személyzetisünknek a férje volt ott a könyvtárvezető, ő szólt nekem. De egy fél évig gondolkodtam azon még a KSH-ban, hogy elfogadjam-e az állást, vacilláltam, mert nagyon jól éreztem magam a hivatalban. De minthogy a feldolgozás egy bizonyos idő után megszűnik, hát azért mentem el. A Párttörténetiben tizenhat évig voltam könyvtáros. Itt tanultam tovább, akkor végeztem el a könyvtárszakot is.

Amikor munkába álltam az intézetben, és a bemutatkozásra került sor, a könyvtár igazgatója vitt a nagyfőnökhöz, akinek ab ovo nem tetszettem, egyszerűen azért, mert nem ő hozott oda, és mert nem volt közöttük jó viszony. Tehát már eleve rossz bizonyítvánnyal indultam, és ezt mindenben tudatta is velem. Ezért nem éreztem jól magam ott, mert „másodrangú állampolgár” voltam a szemében.

Itt, Pesten elég nehéz körülmények között laktunk, ismerősök útján kaptunk legelőször albérletet a lányommal. Egy négygyerekes család fogadott be bennünket a két szoba, cselédszobás lakásukba, a Király utcában. Nagyon rendes emberek voltak. A legidősebb gyerek annyi idős volt, mint az én lányom. Ez egy földszintes lakás volt, a kis szoba akkora, hogy oda nem lehetett semmit betenni. Ebben laktunk eleinte ketten a kislányommal, később a férjemmel. A szoba nem volt nagyobb hat-nyolc négyzetméternél. Egy kis vaskályha, egy rekamié fért el és egy fotelágy. Fölhozattuk a tüzelőt, a kályha mellett rakták fel. Annyi hely maradt, hogy mikor a lányom aludt, és rúgott egyet, akkor a fa ledőlt. Akkor aztán lezártuk azt a részt, és együtt aludtunk az egyszemélyes rekamién. A gyerek a Bajza utcai általános iskolába került. Beregszászon a lányom két évet járt orosz iskolába, s mikor már tudtuk, hogy hazajövünk, akkor átírattam a magyar iskolába. Beregszász szinte teljesen magyar volt, de azt szoktam mondani, hogy orosz, ukrán, román, magyar, mindenki élt ott. Lassan összecsiszolódtak az emberek, de azért akadtak nemzetiségi villongások. Na, nem hangosan. Például a sorban állásnál a magyarok azt mondták: ezek a rohadt ruszkik mindent elvisznek. Az oroszok főleg katonatisztek voltak, mert civilek, hacsak nem dolgoztak a katonaságnál, nem nagyon élhettek a határzónában, oda akárki nem jöhetett. De az oroszokat is szemellenzősnek nevelték, nem barátkozhattak a magyarokkal, senkivel, mert mindenki gyanús volt.

Julcsika, aki befogadott bennünket a lakásába, egy igazi „mama” volt. Egy aranyos ember, akit a gyerekek is imádtak. Olyan viccesen mondott nekik mindent, de azért szigorú is volt hozzájuk. Minket úgy vett, mint családtagokat. Amikor sütött valamit, hozta hozzánk is. Az az igazság, hogy ismerték a család hírét, hogy milyen rendes a Fischer család, mert ők is szabolcsiak voltak. A lányomat is úgy fogadták, mintha a saját gyerekük lett volna. Julcsi magas, teltkarcsú asszony volt, csupa szív anya. Már régen elköltöztünk, amikor még mindig összejártunk. Akármilyen családi vagy más ünnep volt, mindig meghívtak. Ők voltak az Emberek, nagy E-vel. Azt szoktam mondani, hogy a boldog ember ingét nem a kastélyban hordják, hanem a kisemberek otthonában.

Több mint egy évig laktunk így, közben megérkezett a Szovjetunióból Sándor is. Szegény, mikor meglátta, hogy hol lakunk, elsírta magát. Mert hát ugye nem volt helyünk. A férjem a szovjetekhez került tolmácsnak Mátyásföldre, a katonasághoz.

Abban az időben mindenkit lekádereztek, Sándor főnöke is eljött megnézni, hogy hol lakik a tolmács és a családja. Rosszul lett, hogy hogyan lehet így élni, és mindent elkövetett, hogy mielőbb eljöjjünk onnan. Így kaptunk lakást az orosz kolónián egy régi polgárházban a Gorkij fasorban. Bement az ember egy nagy kör előtérbe, gyönyörű csempével volt minden körberakva. Ebből a hatalmas teremből nyílt egy másik szoba, de annak már az udvar felől volt a bejárata, amit le tudtunk zárni. Valamikor a pincében lehetett a konyha és egy liften hozathatták fel az ételt. Volt egy kis beugró, ahonnan a liftet kiszedték, az volt a spájzom. Papundekli fallal választottuk le a fürdőszobát és egy teakonyhát. Korábban a helyiség szalon lehetett, az ablak az udvarra nyílt – ezt kaptuk lakásnak. Aztán rakattunk egy cserépkályhát, függönnyel elválasztottuk a hálót és a nappalit. Itt laktunk két évig.

Bizonyos idő után azonban a szovjetek átadták ezt az épületet, mert kaptak valahol másutt lakásokat, és ki kellett üríteniük a kolóniát. A férjem főnöke nagyon rendes volt, azt mondta, hogy van még egy lakásuk a Lumumba utcában, ma Róna utca, egy garzon. Na, hát a garzont elfogadtuk volna, de a három ágyat nem tudtuk letenni – a két felnőtt és a gyerekágy nem fért el, pedig örültünk, mert volt egy cserépkályha is. Egy szoba és egy teakonyha. Jó lett volna persze, de a nagy szobánk után azért nem örültünk annyira, mert hát akármilyen hodály volt a három és fél méteres belmagasságával, szerettük, és legalább jól elfértünk benne. S akkor azt mondta az az ember, aki tárgyalt a hatodik kerületi tanáccsal, hogy mellettünk van egy kétszobás lakás, azt utalják ki nekünk, ha a szovjetek leadják a Lumumba utcai garzont meg azt a helyiséget, amiben akkoriban laktunk. Végül ez sem sikerült, mert Dobi István valamelyik rokona kapta meg a kétszobás lakást [Dobi István (1898–1968) – miniszter, miniszterelnök, az Elnöki Tanács elnöke. – A szerk.].

Szóval akkor ki kellett üríteni a régi épületet, és sürgették, hogy menjünk el. Rajtunk kívül talán egy család lakott a házban. De mondtuk, hogy az utcára csak nem mehetünk. A férjem főnöke aztán elment a Fővárosi Tanács lakásosztályára, és elmondta az esetet. Ezután kaptunk egy kétszoba-hallos lakást a Dózsa György úton. Egy régi házra húztak két emeletet, 1964-ben mi voltunk az első lakói.

A férjem jó darabig tolmácsként dolgozott, aztán olyan baleseteknél helyszínelt, amikben orosz katonák is érintettek voltak. Előfordult, hogy éjszaka hívták telefonon. Egyszer egy haláleset történt, és a boncterembe is be kellett mennie. Akkor azt mondta, hogy inkább belehal, de ezt a munkát nem folytatja tovább, és akkor abbahagyta a katonai tolmácskodást. A Május 1. Ruhagyárba ment, minőségellenőrnek és tolmácsnak vették fel, voltak külföldi divatbemutatók, amiket ő szervezett, így az egész Szovjetuniót beutazták. Moszkva, Leningrád, Grúzia, Abházia, Szaratov, nem tudnám elsorolni, hány helyen jártak. A férjem az ártárgyalásokon is részt vett, sok ismeretséget szerzett. Volt egy képzőművész, aki könyveket is illusztrált, azzal nagyon összebarátkoztak, én is jóban lettem vele, évekig tartó barátság volt. Ez az ember festett is. A kijevi pályaudvar mellett laktak egy első emeleti lakásban, a felső szint a művészeké volt. Volt egy körfolyosó, s mindenkinek volt egy szobája. Két képet is kaptam ettől a festőtől.

De én is utaztam hivatalból Moszkvába. Nagyon sokat mentem, bibliográfiákat csináltunk, és gyűjtöttük például Lukács Györgynek az emigrációban írt, orosz folyóiratokban megjelent cikkeit [Lukács György (1885–1971) – filozófus, esztéta. – A szerk.]. Hetekre kint voltam a társintézetnél, és kutathattam a magyar vonatkozásokat.

Az 1970-es években sok mindenről nem lehetett beszélni a Szovjetunióban. Kutatni sem lehetett sok mindent. Például tabutéma volt, hogy az ötvenes években milyen nagy volt az antiszemitizmus a Szovjetunióban. Abban az időszakban még Kárpátalján éltünk, amikor zajlott a leningrádi orvosper [Az orvosperek Moszkvában zajlottak, az érintettek a Kreml klinikájának vezető orvosai voltak. – A szerk.]. A per végkifejletét, a kivégzéseket Sztálin halála [1953] akadályozta meg. Az orvosokat azzal vádolták, hogy politikusokat gyilkoltak meg. Már le voltak tartóztatva. Akkoriban a ruhagyárban dolgoztam, ahol összehívtak egy gyűlést, és azt kellett mondania az igazgatónak, aki szintén zsidó származású volt, hogy a cionista orvosok meg akarják gyilkolni XY politikust és másokat is. Ezek után a ’jivréj’, a zsidó egyet jelentett az ellenséggel. Ez nyílt antiszemitizmus volt.

Jevtusenkónak van egy verse, a „Babij Jar” [Babij Jarban 1941. szeptember 29-én és 30-án 33 771 zsidót gyilkoltak le SS osztagok és ukrán katonai alakulatok. Mielőtt meggyilkolták a zsidókat, megásatták velük tömegsírjukat. – A szerk.]. Annak idején megjelent a „Kortárs”-ban is. Arról szól, hogy Ukrajnában a zsidókkal megásatták a sírjukat, és úgy lőtték bele őket. A tömegsír Babij Jarban van. Hát ez Hruscsovnak nem tetszett, s megrótta érte Jevtusenkót, aki akkor már nagy nevű költő volt, nemzetközi hírnévvel, és csak ezért nem mert ellene tenni semmit [Jevgenyij Jevtusenko (1933) – orosz költő, akinek nevét elsősorban közéleti témájú versei tették ismertté. Már 1960-tól kezdve utazhatott szerte a világban. – A szerk.].

Az 1970-es években, amikor már a Párttörténeti Intézetben dolgoztam könyvtárosként, nyaranta Balatonaligára jártunk. Faházban laktunk, de nagyon örültünk annak is. A szobában egymás fölött voltak az ágyak, az ablaknál volt egy lehajtható asztal és egy szekrény. Boldogok voltunk mindennel. A kőépületben az „urak” laktak, de ez mindenütt így van, manapság is, mindenhol van nómenklatúra. Volt Aliga I. és Aliga II. Aliga II-n Kádárék és a külföldi diplomáciai vendégek üdültek. A lányomnak volt egy osztálytársa, akinek a családja Magyarországra menekült Spanyolországból. Ezt a lányt odatették tolmácsnak, de minden este átjött Aliga I.-re, együtt kiültünk a stégre, és jókat beszélgettünk.

Amikor még dolgoztam, tornázni jártunk a kolléganőimmel a régi pártfőiskola tornatermébe, ahol uszoda is volt. Torna után pedig elmentünk úszni. Az uszoda öltözőjében le kellett adni a munkahelyi belépőnket, tehát oda akárki nem mehetett be. Ezzel a belépővel látogathattuk az intézet büféjét, az orvosi rendelőt, mai szóval, ezzel vehettük igénybe a szolgáltatásokat. Szóval, torna után öten vagy hatan átmentünk úszni, de a hatból csak három sávot használtunk, a hatodik sávban Losonczi elvtárs úszott, a kismedencében meg a két őrszem melegedett [Losonczi Pál (1919–2005) – politikus, 1957–1989 között az MSZMP Központi Bizottságának tagja, 1975–1987 között a Politikai Bizottságnak is tagja, földművelésügyi miniszter (1960–1967), az Elnöki Tanács elnöke (1967–1987). – A szerk.]. Nem történt semmi különös, aztán másnap kaptuk a felszólítást, hogy a Losonczi elvtárs azt üzeni, hogyha ő betartja az időpontot, akkor tartsuk be mi is. Azaz, ha ő úszik, akkor más ne menjen az uszodába.

Hosszú évekig senkitől semmit nem irigyeltem, csak a temetőben egy sírhalmot, hogy el tudjak menni a szüleim sírjához, és ki tudjam sírni magam. Hogy a tisztességet meg tudtam volna nekik adni, hogy ember módjára haljanak meg. Ezt nem tudom megbocsátani, se a németeknek, se a korabeli magyaroknak. Lehet, hogy én vagyok a hibás, de soha nem fogom ezt nekik elfelejteni.

A férjemet zsidó temetőbe temettük 1995-ben. Lélekben, akárhogy van, megmaradunk zsidónak. Tetszik, nem tetszik, rajtad van a stigma, az ember az árnyékát nem tudja túllépni. És még valami. A zsidó temetőben, ha eltemetnek valakit, tíz év múlva nem dobják ki, nincs olyan, hogy eltelik néhány év, keresed a sírt, hogy hol van, és nem találod.

Az antiszemitizmus ellen nem lehetett védekezni. Ez már az 1960-as, 1970-es években történt: a férjemnek volt egy barátja, egy magas rangú katonatiszt. Elmentünk egy presszóba meginni egy kávét. Ott ültünk, ő a feleségével, én a férjemmel, négyesben. Odajött a felszolgáló, egy alacsony, gömbölyű fiatal nő. Megszólal a katonatiszt, a „barát”, azt mondja: milyen jó rif lenne belőle [A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. Mosolyogva mondta ezt, nekem, akinek a szüleit elvitték. S akkor azt válaszoltam németül: reinische judische fett, tiszta zsidó zsír. A tiszt meg csak nevetett. Én lebénultam. Attól kezdve nem tudtam hozzá kedves lenni, aztán ki is hűlt a barátságunk. Aranyos, kedves, jópofa, szolgálatkész ember volt, csak azt nem vette észre, hogy a férjem kezén ott van az auschwitzi szám. Viccnek szánta, amit mondott, de egy késsel nem tudtak volna mélyebb sebet ejteni rajtam, mint ezzel a mondattal.

Ha valaki a holokausztról tudni akar valamit, akkor olvassa el dr. Nyiszli könyvét, amit 1947-ben adott ki frissen [Dr. Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitz-i krematóriumban. Budapest, 2003, Magyar Lajos Alapítvány. – A szerk.] Ő volt Mengele közvetlen segédje. Egy nagyváradi orvos, aki mindent megírt, ahhoz nem kellett kommentár. Megírta, hogyan került ki Nagyváradról a táborba, amikor leszállították a vagonról, s megkérdezte Mengele, hogy ki az, aki Németországban végzett, s kiálltak páran, és őt választotta. Így lett Mengele segédje. Leírja a könyvében, hogy egyszer hoztak egy apát és egy fiút. Az apa egy kicsit görnyedt volt, a fiú kicsit sánta. Mengele mondta, hogy ezeknek a csontjait kéri záros határidőn belül, s megkérdezte dr. Nyiszlit, hogy milyen módszert ismer, amivel leghamarabb prezentálni tudja a csontokat…

Nem tartok semmilyen ünnepet, csak egy ideje gyertyát gyújtok. Az az igazság, hogy perben-haragban voltam az Istennel, nem tartottam semmit. Egyszer aztán valami miatt fogadalmat tettem, s azóta péntek este mindig gyertyát gyújtok. A sors valahogy úgy hozza, hogy az emberek kénytelenek összetartani. Összejárnak templomba vagy máshol. Hát Amerikában is ez van. Azok, akik itthon egyáltalán nem tudták, hogy mi a vallás, Amerikában templomba járnak. Azért mennek oda, mert mindenütt kell egy közösség, amihez tartozunk – nem csak a hitélet miatt járnak össze. Egyik a másikat ráviszi arra, hogy vallásos legyen. Ott van a nővérem, aki nem volt túlzottan vallásos, de bekerült egy olyan társaságba, ahol szombaton nem csináltak semmit, és ő is így tett aztán, részben azért is, mert ha jöttek hozzá, nehogy megszólják. Szóval ez formaság is – azt gondolom. Lélekben persze mindegyikünk zsidó… hogy is mondjam… lehet, hogy én lázadó vagyok, de hát örök életemben az voltam, és azok után, amiken átmentünk…

Fannit, a nővéremet, aki túlélte Auschwitzot, 1970-ben látogattam meg először, amint lehetett menni [lásd: kék útlevél]. Fanni férje erdélyi származású volt, a lágerben ismerkedtek meg, a felszabadulás után. A férje egy évvel később ment utána Amerikába. A férfi még a lágerben kapott valami fertőzést, ami a tüdejét tönkretette, ezért később sem tudott nehéz munkát végezni. Sokszor volt tüdőszanatóriumban. A hidegháborúban az amerikai propaganda annyira felkészítette őket, hogy Budapesten nem mertek hátranézni az utcán. Azt hitték, hogy Magyarországon nyomor és terror van, és nagyon féltek. Aztán persze látták, hogy mégsem élünk olyan nagy nyomorúságban, hanem emberi módon, úgyhogy megnyugodtak.

Abban az időben, mikor kiutaztam Fannihoz Amerikába, nagy divat volt itthon a színes műbőr [„szkáj”] kabát. A férjem sokat járt a Szovjetunióban tolmácsként, és hozott egy nercsapkát, így mentem Amerikába. Mikor visszajöttem, a vámosok nagyon megnéztek mindent, rajtam volt a kék műbőr kabát, a szürke nercsapka, és ott az egyik unokanővéremtől kaptam egy kis drapp nercsálat. A vámos elkezdett kötekedni, hogy hát ez a bőrkabát… Kinyitottam neki a kabátot, és mondtam, hogy nem kell annyira leértékelni a hazai ipart – benne volt: „Elegant”. Nem szólt egy szót sem: de a sapka? Levettem a sapkát, abban meg az volt, hogy hány rubel. Azt mondja: és a gallér? Mondom, igen, a gallért azt kaptam. Aztán már nem kérdezett, ki se nyitotta a táskámat, úgy jöttem haza. Ez volt az első utam. Utána kétévenként volt itt Fanni, akkor még nem nagyon lehetett menni külföldre. A vízumot egy hónapra adták meg, attól függően, hogy ki hol dolgozott. Ha valaki párttag volt, eleve nem kapta meg rögtön a kiutazási engedélyt, hanem először lekáderezték. De általában nem volt semmi problémám. Később, az 1980-as évektől már évente többször jártam Amerikában. Egyszer Fanni leesett a lépcsőn. Mondtam neki, hogy csak úgy tudok menni, ha küldesz egy táviratot, s úgy huszonnégy órán belül megkapom a vízumot. Akkor elmentem egy hónapra.

Az ifjúságomat ellopták, ennek oka részben a negyvenes évek antiszemitizmusa, másrészt a háború utáni, tizennégy évig tartó hontalanság volt. Csak a Kádár-rendszerben élhettem teljes életet. Ezért hiába szidják nekem az elmúlt negyven évet, akkor kaptam emberi méltóságot. Nem voltam kitéve különösebb megaláztatásnak, akkor lehettem ember, akkor tanulhattam. Abban az időszakban csinálhattam olyan munkát, amit szerettem, a bibliográfiát, a könyvtárosi munkát. Életemben először akkor mehettem el nyaralni.

Az intézet 1965-ben kapott egy csereüdültetési lehetőséget vagy SZOT-üdültetést [lásd: SZOT-beutaló]: Varsó, Krakkó, Zakopane, kéthetes úttal. Azt gondoltam, én biztosan nem fogok menni, erre valaki mondta, hogy hat jelentkező van, tegyük bele a kalapba a te nevedet is. Hát betették az enyémet is, és kihúzták. Így mentem először 1965-ben üdülni Zakopanéba. Akkor voltam Auschwitzban… Aztán az intézetnek volt Dobogókőn egy üdülője, oda mentünk, olykor még az unokát is el tudtuk vinni magunkkal. Életem legszebb korszaka volt az 1959–78 közötti időszak. 1978-ban mentem nyugdíjba.

De azért én sem jártam bekötött szemmel az 1960–70-es években. Talán a „Kortárs”-ban [Kortárs Irodalmi Kritikai Folyóirat] jelent meg egy cikk a helyi kiskirályokról. Arról szólt, hogy megmaradtak a kiváltságosok. Fenákel Judit [(1936) – író, újságíró. – A szerk.] írta a cikket, amiben feltette a kérdést, hogyha ez így van, akkor mi a különbség a régi földesurak, a kiskirályok és a párttitkárok, az első titkárok között, akiknek megvan a maguk holdudvara és kiváltságaik is. Bizony baja lett az írás miatt, ha jól emlékszem, betiltották, nem írhatott [vagyis nem publikálhatott] egy ideig.

Nyugdíjasként sem voltunk nagyigényűek. Megtanultam azt – van egy orosz közmondás –, hogy ’csak egy kopejkával legyen több, mint ami kell’, s ehhez tartottam magam. Beosztó voltam, és bár a férjem egy kicsit nagyvonalú volt, de ideadta a keresetét, csak egy kis zsebpénzt tartott meg magának. Nem érdekelte, hogyan osztom be a pénzt, az az én dolgom volt. Szeretett ajándékot hozni, gyönyörű virágcsokrokat például. Németül mondják: schön Geist – egy széplélek volt. És imádta a lányunkat is. Moszkvába gyakran ment, és mivel tudta, hogy szeretem és gyűjtöm a könyveket, és ott negyedáron lehetett magyar nyelvű kiadványokat, szótárakat kapni, sorozatban hozott haza onnan ajándékként könyveket. Van egy „dedikációm” is tőle, hogy „Az ügyes kezű szeretett feleségemnek”. Nem tudom, hány év után írta ezt, de ötven évig éltünk együtt. Meghalt 1995 márciusában, és augusztusban lettünk volna ötvenéves házasok. Ez van. Azért kevés ilyen házasság van ma, hogy ennyi ideig együtt maradnak a párok.

Nincs sok zsidó barátom. Nem tudom, lehet, hogy kilógok a sorból, vagy az életem során egyszerűen így adódott… Már csak egy lánykori barátnőm él. Volt három lánytestvér, akik közül kettő sajnos már meghalt, ők voltak azok, akik segítettek, amikor 1959-ben hazaérkeztem a Szovjetunióból. A lányokat az 1940-es évek elején ismertem meg a szociáldemokrata ifjúsági tagozatban, amikor Pestre kerültem. A Visegrádi utcában laktak, ott volt a fiatal szocdemek egyik szervezete. Valaki elvitt oda, és ott ismerkedtünk össze, így lettünk életünk végéig barátok. Amikor a KSH-nál dolgoztam, és abban a kis albérletben laktunk a lányommal, amiről már meséltem, akkor is segítettek. A népszámlálási osztályon, akik jól végezték a munkájukat, lehetőséget kaptak, hogy ellenőrzésre dossziékat vigyenek haza. Kaptam én is egy triciklire valót – egy dossziéban háromszáz ember személyi adatai voltak –, és azt kellett ellenőriznem. Hát az albérleti szobában le se tudtam tenni az iratokat, mert annyira nem volt hely. Az egyik lány és a férje azt mondta, hogy van nekik egy nagyon régi, jó barátjuk – én is ismertem –, elmentek nyaralni, ezért üres a lakásuk, és átadják nekem, hogy lakjunk ott a kislányommal a nyáron. Persze, nem költöztem be, csak ott dolgoztam, de az is elég volt, mert ott sokkal kényelmesebben ment a munka.

Úgy gondolom, hogy életem során önmagamat és másokat is megbecsültem, és a reményt nehéz helyzetekben is igyekeztem megőrizni, s sem adtam fel, mert azt nem szabad, és megpróbáltam a legnehezebb körülmények között is ember maradni.