Travel

Interview Paul Rona
Wien
Österreich
Datum des Interviews: August 2003
Interviewer: Tanja Eckstein

Durch eine Bekannte erfahre ich von Paul Rona, der bis vor kurzem im DÖW [Dokumentationsarchiv des Österreichischen Widerstandes] freiwillige Arbeit leistete. Er empfängt mich in seiner Wohnung im 23. Bezirk und erzählt über sein Leben, wobei er eine Zigarette nach der anderen raucht und sehr starken schwarzen Kaffee trinkt. Es beschäftigt ihn sehr, wo die Gründe dafür zu finden sind, dass er Kommunist wurde. Jetzt, im Alter, sieht er Zusammenhänge, die er früher weit von sich gewiesen hätte. Einige Monate nach meinem Interview erkrankt Paul Rona und muss operiert werden. Ich besuche ihn fast ein Jahr nach dem Interview, um ihm seine Geschichte vorzulesen. Er ist noch schmaler geworden, raucht nicht weniger Zigaretten und trinkt sehr starken schwarzen Kaffee. Gemeinsam mit seiner wunderbaren Frau hilft er mir, seine Lebensgeschichte fertig zu stellen.

Paul Rona stirbt im Juni 2004.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Flucht nach Palästina
Nach dem Krieg
Glossar

Meine Familiengeschichte

Meine Großeltern väterlicherseits waren orthodoxe Juden, zumindest die Großmutter, aber ich nehme an, der Großvater auch. An den Großvater kann ich mich nicht erinnern, weil ich 1922 geboren wurde und er 1923 oder 1924 gestorben ist. Sie hießen Rosenzweig, aber ihre Vornamen kenne ich nicht. Meine Großeltern lebten in Ungarn, in Kolta, das ist ein Dorf in der Nähe von Komarom. Diese Gegend war bis zum 1. Weltkrieg der ungarisch sprechende Teil der heutigen Slowakei. Sie besaßen einen für Dörfer typischen Gemischtwarenhandel. Es gab nur die Dinge, die man in Kolta brauchte: Lebensmittel, Tischdecken, Schürzen, Stiefel und solche Sachen. Auch an eine kleine Landwirtschaft kann ich mich erinnern und an die Ganseln, wie sie gestopft und geschlachtet wurden. Und daran, dass meine Großmutter eine Perücke getragen hat. In meiner Erinnerung ist die Großmutter eine sehr alte Frau, ich schätze, sie war 75 Jahre alt, als sie 1935 gestorben ist. Ich habe leider nie Familienforschung betrieben, aber Bruchstücke der Vergangenheit sind vorhanden. Die Großeltern starben in Kolta - zum Glück vor dem 2. Weltkrieg.

Mein Vater hatte fünf Geschwister, die alle älter waren als er und zu denen wir vor dem Holocaust immer Kontakt hatten.

Eine Schwester meines Vaters, deren Namen ich nicht mehr weiß, ist in Kolta geblieben und heiratete Jenö Kalmar. Sie hat nach dem Tod der Großeltern das Geschäft und den landwirtschaftlichen Besitz übernommen. Der Onkel Kalmar hatte immer eine Kopfbedeckung, aber er trug keinen Kaftan. Wie das mit der Erbschaft genau geregelt wurde, weiß ich nicht, denn alle anderen Geschwister lebten zu dieser Zeit bereits in Wien. Die Familie Kalmar hatte zwei Töchter: Margit und Lenke. Margit war ledig, zwei bis drei Jahre älter als ich und meine Lieblingscousine, weil sie sehr hübsch war. Sie ist gemeinsam mit ihren Eltern ermordet worden. Wo und wie sie ermordet wurden, weiß ich nicht. Die andere Tochter hieß Lenke. Sie ist Anfang der 1980er-Jahre in Australien gestorben. Lenke heiratete mehrere Male, aber ich kenne die Namen der Männer nicht. Sie hat schon vor dem Krieg in Budapest gelebt und den Krieg dort überlebt. Vor dem Krieg besuchten wir sie einmal, und ich erinnere mich dunkel, dass sie mit einem Bäckermeister verheiratet war, aber wie der hieß, weiß ich nicht. Während des Ungarnaufstandes 1 1956 ist sie nach Australien emigriert und hat in Australien noch einmal geheiratet. Sie war nicht besonders schön, auch als junge Frau nicht, aber die Margit war sehr hübsch.

Eine Tante hieß Stefanie Rosenzweig. Sie wurde am 11. Oktober 1881 in Kolka geboren, war neun Jahre älter als mein Vater und heiratete Josef, Joschi wurde er genannt, Markstein, der am 25. Oktober 1874 geboren wurde. Die Familie wohnte in Wien, auf der Brigittenauer Lände Nummer [20. Bezirk] 54, glaube ich. Sie hatten ein gutgehendes Wäschegeschäft auf der Wallensteinstrasse. Mit den Marksteins waren wir am besten, mit denen waren wir am meisten zusammen. Die Tante Stefanie ist für mich wie eine Mutter gewesen. Sie hatten einen Sohn Otto, der am 4. Januar 1907 in Wien geboren wurde. Als er erwachsen war, arbeitete er gemeinsam mit seinen Eltern im Geschäft. Er heiratete in Wien Marianne Kulka, die 1909 geboren wurde. Otto war sechzehn Jahre älter als ich und hatte drei Kinder: Peter, Steven und Vivian. Peter wurde vor dem Holocaust, im Jahre 1936, in Wien geboren. Otto ist mit seiner Familie nach New York geflüchtet - Mariannes Onkel, der bereits in Amerika gelebt hat, hatte für sie gebürgt. Otto wollte von Amerika aus seine Eltern nachkommen lassen, aber es ist ihm nicht gelungen. Tante Stefanie und Onkel Joschi wurden am 20. Mai 1942 von Wien nach Maly Trostinec 2 deportiert und am 26. Mai in Maly Trostinec ermordet.

In New York hat Otto ein Discount Geschäft eröffnet, in dem alles nur einen Dollar gekostet hat. Marianne hat in einer Bank gearbeitet. Steven und Vivian wurden in New York geboren. Peter arbeitete bei IBM, seine Frau Vicky ist Jüdin. Ihre Eltern kamen aus Südfrankreich nach Amerika. Steven, der 1942 geboren wurde, war Rechtsanwalt und ist 1996 an Krebs gestorben. Vivian arbeitet als Schulpsychologin. Marianne starb 1993 in New York und Otto starb am 13. März 2000 in New York.

Josef Rosenzweig, ein Bruder meines Vaters, wurde 1875 in Kolta geboren und ist knapp nach meiner Geburt, am 23. Mai 1923, in Wien, gestorben. Er liegt auf dem Zentralfriedhof begraben. Dieser Onkel besaß ein Wäschegeschäft, und mein Vater war Lehrling bei ihm. Josef Rosenzweig war verheiratet mit Tante Teresa. Sie wohnten in der Greiseneckergasse [20. Bezirk] und hatten zwei Söhne: Theo und Luis. Nach seinem Tod hat mein Vater das Geschäft seines Bruders in der Wallensteinstrasse übernommen. Jetzt ist da das Kaffeehaus Alberti drinnen. Mit Theo und Luis war ich auch nach dem Krieg noch recht gut. Der Luis ist schon als Kind das schwarze Schaf der Familie gewesen. Einmal ist er mit dem Roller vor dem Geschäft meines Vaters hin und her gefahren. Da hat ihn mein Vater gefragt, warum er nicht in der Schule ist? Luis antwortete, es sei ein jüdischer Feiertag! Am nächsten Tag ist er wieder mit dem Roller vor dem Geschäft hin und her gefahren, und da mein Vater wieder gefragt und er hat gesagt: ‚Heute ist Religionsunterricht’, er gehe nicht hin. Der Luis war das Schreckgespenst in der Familie. Nicht, dass er etwas angestellt hätte, aber meine Mutter hat immer zu mir gesagt: ‚Werde so wie der Theo, nicht wie der Luis!’

Theo, der Bruder vom Luis wurde Prokurist in der Fabrik seines Cousins Emmerich. Er hat Hilde geheiratet, und sie hatten eine Tochter Hertha, die 1936 in Wien geboren wurde. Er ist mit seiner Familie und seine Mutter nach Shanghai geflüchtet. Dort haben sie den Krieg überlebt, dann sind sie weiter nach Australien emigriert. Theo hatte auch eine uneheliche Tochter mit seinem ehemaligen Dienstmädchen in Wien. Dieses ehemalige Dienstmädchen ging nach Oberösterreich und heiratete einen Eisenbahner. Zum Glück hatte sie nicht angegeben, dass ihre Tochter unehelich ist. So ist der Tochter während des Krieges nichts geschehen, denn niemand wusste, dass sie ein Mischling ist. Nach dem Krieg, ich war schon verheiratet, irgendwann in den 1970er-Jahren, ist Theo nach Wien gekommen und hatte Gewissenskonflikte. Er wusste nicht, ob er sich erkundigen soll, was aus den allen geworden ist. Er hat sich dann schließlich erkundigt und auch zwei, drei Urlaube bei seiner ehemaligen Freundin verbracht. Theo bekam sogar bei ihr einen Schlaganfall, und ich habe ihn mit dem Auto abgeholt. Dann ist er wieder nach Australien geflogen und Mitte der 1980er-Jahre gestorben. Seine Tochter Hertha starb 1997. Seine uneheliche Tochter lebt sehr gut in Amerika - einmal haben wir sie in Wien im Café Ritter getroffen.

Luis hat in Frankreich, Algerien und Italien den Holocaust überlebt. Er war gleich im März 1938 nach Frankreich geflüchtet. Er war acht Jahre älter als ich und hatte zu dieser Zeit eine recht hübsche jüdische Freundin aus Rumänien, sie hieß Wilhelmine Zissu. Von Frankreich ist Luis nach Algier [Algerien] gegangen. Er war kurze Zeit in irgendeinem Internierungslager, ging nicht zur Fremdenlegion und wurde aus dem Lager von den Engländern befreit. Er ist dann in die englische Armee eingetreten und rüstete als Sergeant der englischen Armee ab. 1949 kam er nach Wien zurück und hatte dann eine Textilvertretung. Es ist ihm recht gut gegangen. Als ich nach dem Krieg brieflich mit ihm in Kontakt war, schrieb er, er werde bald heiraten. Ich fragte ihn aus Spaß, ob das noch die Rumänin sei - sie war es wirklich! Sie war im März 1938 zurück nach Rumänien gegangen und hatte mit ihren Eltern dort den Holocaust überlebt. Gleich nach dem Krieg haben sie sich wieder gefunden - es war eine große Liebe! Sie ist leider bereits Anfang der 1970ger-Jahre gestorben. Mit Luis war ich in Wien nach dem Krieg sehr gut, er war der einzige Blutsverwandte, den ich nach dem Krieg in Wien hatte. Das sind Emigrantenschicksale! Seine zweite Frau war eine Italienerin und hieß Marcella. Bis zu seinem Tode hatte Luis eine Wohnung am Passauer Platz [1. Bezirk] in Wien, die läuft jetzt unter dem Namen seiner Frau, die hin und wieder nach Wien kommt. Luis ist 1996 in Rom gestorben.

Onkel Ludwig war mit Tante Mizzi verheiratet. Sie hatten ein Stoffgeschäft, auch auf der Wallensteinstrasse. Sie sind mit einem Kapitalistenzertifikat 3 nach Palästina geflüchtet und in Tel Aviv gestorben. Kinder hatten sie keine.

Tante Therese Rosenzweig wurde am 15. September 1876 in Kolta geboren und war mit Isidor Strasser, der am 3. Oktober 1874 geboren wurde, verheiratet. Sie waren die Reichsten der Familie. Ihnen gehörte das Café Ritter im 6. Bezirk auf der Mariahilferstrasse, samt dem Haus. Sie waren wirklich vermögend. Ihre Kinder waren der Emmerich, der Paul und die Käthe. Die Käthe ist die Älteste gewesen, sie war meine Lieblingstante. Eigentlich aber war sie meine Cousine, die fast 24 Jahre älter war als ich und zwei oder drei Jahre jünger als meine Mutter. Käthe hatte einen Herrn Himmler geheiratet und mit ihm zwei Söhne: Ernst und Egon. Der Ernstl war ein Jahr älter und der Egon ein Jahr jünger als ich. Wir sind sehr oft zusammen gewesen. Denen ging es auch gut, sie wohnten in der Kaiserstrasse [7. Bezirk].
Dem Emmerich gehörte die Textilfabrik Emstra und Paul hat das Kaffeehaus Ritter übernommen, denn der Onkel war schon ziemlich alt.

Mein Vater hieß Alexander Rosenzweig. Er ist am 13. April 1890 in Kolta geboren. Ich glaube, die Religion spielte in der gesamten Familie, außer bei meinem Vater und bei den Strassers, kaum eine Rolle. Onkel Isidor war sogar im Vorstand irgendeines Tempels im 6. Bezirk. Ich erinnere mich deshalb daran, weil wir zu Weihnachten immer einen Baum hatten, mit einem Magen David [Davidstern] auf der Spitze. Vor Jahren hat es in Wien im Jüdischen Museum eine Ausstellung über ‚Weihnukka’ gegeben, dem Fest, das sich zwischen Weihnachten und Chanukka nicht entscheiden kann. Als ich diese Ausstellung sah, erinnerte ich mich an unsere Feste.

Es gab auch Neffen in meinem Alter, wir waren zusammen immer fünf Kinder, und es war ein großes Hallo.

Ermordet wurden von der Familie väterlicherseits Tante Stefanie und Onkel Josef Markstein, meine Eltern und Tante und Onkel Kalmar mit ihrer Tochter Margit. Von meiner Familie mütterlicherseits überlebte niemand.

Die Familie meiner Mutter hieß Bing. Wie mein Großvater mit dem Vornamen hieß, weiß ich leider nicht. Aber die Großmutter hieß Johanna. Sie lebten in der heutigen Slowakei, in Banska Stiavnica, zu Deutsch Schemnitz. Das ist eine wunderschöne Stadt, die cirka 80 Kilometer von Bratislava entfernt liegt. Es ist keine große Stadt, aber eine bedeutende Stadt mit Gold und Silberbergbau. Dort stehen historisch wertvolle Bauten, Renaissancebauten, sogar gotische Bauten. Es war und ist ein sehr schöner Ort. Es gibt jetzt noch ein Museum und ein Bergwerk, es war die ganze Zeit erhalten, auch in der Zwischenkriegszeit, aber das Bergwerk ist, solange ich mich erinnern kann, geschlossen. Wie viele Juden es in Banska Stiavnica gab, weiß ich nicht. Aber es gab eine jüdische Gemeinde, eine Synagoge und einen jüdischen Friedhof, der neben dem christlichen Friedhof liegt. Die Synagoge wurde nach dem Krieg zu einer Tischlerei.

Ich war komischerweise alle 20 Jahre in Banska Stiavnica zu Besuch. Im Jahre 1968 haben wir unseren Urlaub dort verbracht, da war das Grab meiner Großeltern noch erhalten. Zwanzig Jahre später nicht mehr, es war unauffindbar. Der Friedhof ist noch gestanden, war aber total zerfallen, und wir haben in dem Gestrüpp gesucht. Die Steine waren umgefallen, und ich habe es nicht mehr gefunden.

Mein Großvater hatte eine große Bibliothek in seinem Haus. In der Bibliothek standen Klassiker, nicht nur Goethe und Schiller. Vor kurzem habe ich am Flohmarkt Bücher gekauft, die auch in der Bibliothek des Großvaters gestanden sind. Zum Beispiel hat er Theodor Körner geliebt. Den Großvater habe ich als besonders liberal im Gedächtnis. Er war sicher nicht sehr religiös. Auch diese Großeltern haben ein Geschäft besessen. Es war so ähnlich, wie das Geschäft meiner Familie in Kolta, aber es gab keine Lebensmittel zu kaufen. Dort hat es eher Stoffe, Wäsche und Ausstattungsgegenstände gegeben. Die Großeltern haben uns nie in Wien besucht, denn es war nicht ganz einfach nach Wien zu kommen. Es war auch relativ kompliziert, nach Banska Stiavnica zu fahren. Mit öffentlichen Verkehrsmitteln nach Banska Stiavnica zu kommen, ist auch heute noch nicht so einfach. Ich war 1948 mit der Freien Österreichischen Jugend 4 in der Tschechoslowakei und habe dort geholfen, die Eisenbahn zu modernisieren.

Tante Irma, die Schwester meiner Mutter, war zehn bis fünfzehn Jahre jünger als meine Mutter. Sie hat mit ihrem Mann ein Kleidergeschäft in Banska Stiavnica besessen. Tante Irma hatte einen sehr feschen Mann geheiratet, aber ich weiß nicht, wie er hieß. Sie hatten zwei Kinder, von denen ich ein Foto besitze, aber die Namen der Kinder habe ich leider vergessen.

Onkel Alexander wurde zwischen Tante Irma und meiner Mutter geboren. Er war Bankbeamter, lebte mit seiner Frau und Tochter Olga, die ein sehr hübsches Kind war, in der Stadt Zilina, deutsch Silein. Heute liegt die Stadt in der Slowakei. Später lebten sie, glaube ich, in Ushgorod, weil mein Onkel beruflich dorthin versetzt wurde. Ushgorod liegt heute in der Ukraine. Was aus ihnen geworden ist, weiß ich nicht. Ich habe nie wieder von ihnen gehört.

Onkel Arpad, der Bruder meiner Mutter und der Jüngste in der Familie, war nicht verheiratet. Er besaß eine Schneiderei, und in der Schneiderei wurde Kleidung gefertigt, die im Geschäft der Großeltern und im Geschäft der Tante Irma verkauft wurde.

Meine Großmutter starb 1934, der Großvater starb 1942.

Meine Mutter hieß Stefanie. Sie wurde 11. März 1895 in Banska Stiavnica geboren. Sie war die älteste ihrer Geschwister, und mein Vater war der jüngste seiner Geschwister.

Meine Eltern haben wahrscheinlich in Kolta geheiratet und sind dann zusammen nach Wien gegangen, weil in Kolta nur Arbeit für eine Familie war - für die Tante mit dem Jenö Kalmar. Alle anderen Geschwister sind nach Wien gegangen. Mein Vater war noch im k. u. k. Militär, während seine Geschwister schon in Wien lebten. Verwandt waren meine Eltern nicht miteinander. Die Orte, in denen sie gelebt haben, liegen ungefähr 80 Kilometer voneinander entfernt. Es ist möglich, dass sie von Kolta aus ein Schadchen, einen jüdischen Heiratsvermittler, hatten.

Nachdem meine Eltern geheiratet hatten, bezogen sie am Sachsenplatz [20. Bezirk] eine Einzimmer-Küche-Wohnung. Heute würde man sagen, das Haus war ein Substandardhaus. Jetzt leben in diesem Haus nur Ausländer, einmal war ich da und habe mir die Namensschilder angesehen.

Meine Kindheit

Ich wurde am 24. Februar 1922 in Wien geboren. Ich glaube, 1936 sind wir im gleichen Haus am Sachsenplatz in eine andere Wohnung mit einem Kabinett gezogen. Unsere Familie war sicher die am wenigsten wohlhabende der Familie. Ich vermute, dass die Geschwister meines Vaters uns finanziell geholfen haben, schon vor dem Jahre 1938, denn er war kein sehr guter Geschäftsmann. Das Geschäft war nicht gerade klein, aber es ist nicht gut gegangen. Direkt gespürt habe ich nichts, ich war kein unglückliches Kind. Ich kann mich aber auch nicht erinnern, dass ich ein besonders glückliches, fröhliches Kind gewesen wäre. Es gibt so zwei, drei Sachen, an die ich mich erinnern kann, bevor ich in die erste Volksschulklasse kam: Meine Mutter hat mir, wie das jüdische Mütter öfters getan haben, das Alphabet beigebracht, und ich habe das mit großem Interesse gelernt. Ich lese bis heute sehr gern und habe auch als kleines Kind gern gelesen. Wie mein Vater das gesehen hat, wollte er mir das hebräische Alphabet beibringen, und ich habe es zustande gebracht. Ich habe aber dann, obwohl ich acht Jahre in Israel gelebt habe, nicht vermocht, Hebräisch lesen zu lernen. Das ist merkwürdig! Ich hatte kein schlechtes Verhältnis zu meinem Vater, dass das vielleicht eine bewusste Opposition hätte gewesen sein können.

Meine Mutter hat mit meinem Vater zusammen im Geschäft gearbeitet, und wir hatten, obwohl wir in einer so kleinen Wohnung lebten, das ist heute schwer verständlich, ein Dienstmädchen. Ohne Dienstmädchen wäre es nicht gegangen. Das Dienstmädchen hat in der Küche gewohnt und mehr oder weniger auf mich geachtet. Sie war eine ältere Frau, vielleicht im Alter meiner Mutter, eher ein bisschen älter. Meine zwei Großneffen Ernst und Egon Himmler, die Söhne meiner Cousine Käthe, die in meinem Alter waren, behaupteten, dass sie von ihrem Dienstmädchen aufgeklärt wurden. Dafür war mein Dienstmädchen leider zu alt.
Die zwei lebten auch in viel besseren finanziellen Verhältnissen und waren größer und stärker als ich.

Knapp nach der ersten Volksschulklasse war ich schwerkrank und musste deshalb die Klasse wiederholen. Ich wurde im Winter irgendwann krank, die Mandeln wurden mir genommen und ein Stückerl ist drinnen gelassen worden. Ich hatte einen Blutsturz zu Hause, und wir sind mit dem Taxi ins Spital gefahren. Für mich war Taxi fahren der Inbegriff des Luxus überhaupt.

Meine Mutter war eine zurückgezogene ruhige und fleißige Frau. Mein Vater war eher nervös, jähzornig und aufbrausend. Er war fromm, streng gläubig und legte jeden Tag die Tefillin 5. Wenn er mich in den Tempel mitzerrte, habe ich ihn mit den Tallitfransen 6 an die Bank festgebunden, und da er nicht schimpfen wollte im Tempel, sagte er nur: ‚Raus!’
Er hat viele Kompromisse wegen des Geschäfts machen müssen - so hat er es auch am Samstag offen gehalten. Aber natürlich hat er keine traditionelle Kleidung im Alltag getragen. Aber zum Beispiel am Schabbat 7, wenn es finster wurde und eine Kerze angezündet wurde, setzte er sich geschwind eine Kopfbedeckung auf.

Meine Mutter machte alles mit. Wir hatten einen koscheren Haushalt 8, ob wir auch ein Pessachgeschirr 9 hatten, weiß ich nicht, und ich wüsste auch nicht, wo das hätte sein sollen. Aber es gab die Redensart: den Schinken vom schwarzen Chasir darf man essen. Das heißt, den Schinken vom schwarzen Schwein, durfte man essen. Das bedeutet: einige Kompromisse wurden natürlich gemacht. Aber meine Eltern bemühten sich, die Vorschriften der Religion einzuhalten.

In den Ferien bin ich immer mit einem Elternteil, zum Beispiel zuerst mit meinem Vater, auf eine Woche nach Kolka zu seiner Familie gefahren. Wir wurden jedes Mal mit dem Pferdefuhrwerk von der Eisenbahn von Novy Zamky abgeholt. In Kolka gab es ein hübsches kleines Schloss von so einem Mini Adel. Es haben auch Juden in diesen Dörfern gelebt, aber ich kann mich nicht erinnern, dass es in Kolta noch andere jüdische Familien gegeben hat außer meiner. Meine Erinnerung an Armut stammt vor allem aus Kolta. Wenn ich dort mit den Kindern gespielt habe, konnte ich sehen, dass sie nur mit Unterleiberln herum liefen und keine Unterhosen anhatten. Sie haben mir gesagt, das sei deshalb, weil die Unterhosen so rasch zerreißen.

Die Großmutter hatte Ganseln, ob sie noch andere Tiere hatte, weiß ich nicht. Sie waren koscher, Scholet [Anm.: Jüdische Speise für Schabbat] kenne ich von dort. Das einzige, was mir dort gefallen hat, war das Scholet essen. Es wurde bei der Großmutter auch immer der Schabbat gefeiert. Ich war glücklich, wenn wir von Kolta wieder wegfuhren, weil ich mich in dem kleinen Dorf gelangweilt habe und es sehr altmodisch war. Nach dem Krieg war ich noch einmal dort, habe es aber nicht wiedererkannt.

Nach einer Woche fuhren wir immer zu den Großeltern mütterlicherseits in die Slowakei, nach Banska Stiavnica. Mein Vater verbrachte einen Tag dort und fuhr dann wieder nach Wien ins Geschäft. Meine Mutter holte mich aus Banska Stiavnica nach ungefähr zwei Monaten ab und blieb mit mir zusammen noch eine Woche bei ihren Eltern. So war es meistens; das war mein Urlaub bis 1938. Es gab zwei Ausnahmen, da war ich mit den Pfadfindern in Österreich und in Italien.

Das gesellschaftliche Leben meiner Eltern war sehr eng mit der Familie verbunden, sie waren sehr gut mit der Familie. Die Marksteins wohnten auf der Brigittenauer Lände, gleich bei der Friedensbrücke, dort waren wir öfters am Abend. Wir waren mehr zu Besuch, als das uns jemand besucht hätte. An Freundschaften außerhalb der Familie kann ich mich nicht erinnern, aber mit einigen Parteien des Hauses, und mit einigen Kunden waren meine Eltern bekannt.

Familienfeiern fanden immer bei den Stassers, im Kaffeehaus Ritter, statt. Das Kaffeehaus war groß, da war ein Tisch extra für uns reserviert, und manchmal waren wir auch oben in der Wohnung. Aber ich war lieber im Kaffeehaus, vor allem, wenn die Kellner kamen und uns bedienten.
Da ist dann gedeckt worden bei manchen Gelegenheiten! Das war Luxus. Auch oben in der Wohnung der Familie Strasser war alles Luxus. Emmerich und Paul hatten dort große schöne Wohnungen.

In unsere kleine Wohnung kamen nur am Sederabend 10 vor Pessach der Theo Rosenzweig und später auch der jüngere, der Luis. Ich glaube auch die Tante Theresa kam zum Sederabend zu uns. Ich habe dann das ‚Ma nischtana halaila hase me kol haleilot’ sagen müssen. Das ist die Aufgabe des jüngsten Kindes. Es ist aus der Haggadah 11 und bedeutet: ‚was unterscheidet diese Nacht von allen anderen Nächten’. Es gibt viele bestimmte Speisen zum Seder, aber eine Speise ist mit Nüssen, Äpfel und Honig [Charoset]. Mein Vater war jedes Mal entsetzt, dass nichts mehr oben war am Teller, weil ich es immer vorher aufgefressen hatte. Das war fast schon Tradition.

Ich wurde in Palästina Kommunist, war in der Kommunistischen Partei und mich würde selber interessieren, wie weit diese Familienverhältnisse dabei eine Rolle gespielt haben. Wobei aber auch wahrscheinlich dieses ‚kleiner sein’ als Egon und Ernstl eine Rolle gespielt hat. Ich hab mich schon als 16jähriger Bub zurückgesetzt gefühlt.

Ich wurde im 20. Bezirk in der Greiseneckergasse in die Volksschule eingeschult. Da hat es vermutlich viele jüdische Kinder gegeben, aber an die Volksschule kann ich mich nicht mehr gut erinnern. Was ich weiß ist, dass ich ursprünglich ein Linkshänder war. Damals war es üblich, diese Kinder auf rechts umzupolen. Sie haben mich gezwungen, mit der rechten Hand zu schreiben, mit dem Erfolg, dass ich bis heute jedes Mal nachdenken muss, wo ist rechts, und wo ist links. Aber bei der Aufnahmeprüfung ins Gymnasium habe ich irrtümlicher Weise von links nach rechts geschrieben. Ich kann noch heute Spiegelschrift schreiben.

Während meiner Volksschulzeit und der Gymnasialzeit bin ich natürlich zum Religionsunterricht gegangen. Das Gymnasium befand sich in der Unterbergergasse, Ecke Karajangasse. Da hatten wir einen fixen Religionslehrer, mit dem ich immer auf Kriegsfuß stand. Mit dem Turnprofessor und mit dem Religionslehrer war ich immer auf Kriegsfuß. Bei dem Turnlehrer war es leicht verständlich, er war ein Nazi. Das hat sich dann herausgestellt. Der wurde nach dem Einmarsch der Deutschen, in Österreich 1938, Direktor der Schule, wenn ich richtig informiert bin. Beim Religionslehrer weiß ich aber nicht, warum wir uns nicht gemocht haben, aber wahrscheinlich kam das daher, weil ich im Religionsunterricht nicht aufgepasst habe und schlechte Leistungen hatte. Sicherlich habe ich in meinen Kinder und Jugendjahren Antisemitismus erlebt. Antisemitismus war normal und darum war mir das gar nicht bewusst. 1935 oder 1936 wurde ich Mitglied bei den Pfadfindern, das war interessant.

Nach 1934 12, dem Ende der Republik, waren alle Organisationen verboten - mit Ausnahme der Pfadfinder. Da gab es einen katholischen Teil, die St. Georgs Pfadfinder und einen weltlichen Teil. Im weltlichen Teil waren alle verbotenen Parteien: SPÖ, KPÖ und Nazis. Ich weiß, ich war in der 11. Kolonne und wenn wir die 9. Kolonne trafen, haben wir nicht viel geredet, sondern gleich mit dem Raufen begonnen, denn die 9. Kolonne waren die Nazis. Wahrscheinlich wurde über Antisemitismus in der Gruppe der Pfadfinder gesprochen. Mein Pfadfinderführer Ponger war relativ bekannt in der Kommunistischen Partei. Aber ich habe erst in Palästina oder nach 1945 erfahren, dass die Gruppe, in der ich war, von der ‚Kommunistischen Jugend’ geführt wurde. Das ist möglicherweise die zweite Wurzel meines Hingangs zur kommunistischen Partei später.

Meine Eltern waren sehr an der Kultur interessiert. Mein Vater hatte eine kleine Bibliothek, und ich habe dem Vater zu Ehren sogar die gesammelten Werke Bettauers 13 gekauft, weil er Bettauer sehr gern hatte. Meine Eltern und ich gingen auch ins Theater. Im Theater hatten wir Claque-Karten. Wir hatten einen Kunden im Geschäft, der war der Werbeleiter im Volkstheater, der hat uns die Karten, die sehr billig waren, verkauft. Aber auf diesen Plätzen war man verpflichtet zu klatschen - sehr viel zu klatschen. Ich kann mich erinnern, dass ich sogar die Zarah Leander als Jugendlicher gehört habe, ich war vielleicht 16 Jahre alt.

Meine Eltern waren keine Zionisten, sie waren aber auch keine Antizionisten. Sie waren einfach sehr unpolitisch. Vielleicht tue ich meinem Vater damit unrecht, denn er las ja Bettauers Werke, aber das war mein Eindruck.

Im 1934er-Jahr war Bürgerkrieg. Da wurde auf die Gemeindebauten 14 geschossen. Wir waren am nächste Sonntag mit den Marksteins die Gemeindebauten anschauen, und die Tante sagte, dass wir ja auch von den Roten nicht viel gehabt hätten. Wer das ‚WIR’ war, ob sie die jüdischen Kaufleute meinte, weiß ich nicht. Ich habe nach meiner Pensionierung begonnen zu studieren und meine Diplomarbeit über christlichsozialen Antisemitismus geschrieben. Dabei ist mir wieder eingefallen, was die Tante damals gesagt hatte.

Vor dem Krieg war eine Sache, an die ich mich gut erinnere. Der Emmerich Strasser, der Sohn der ältesten Schwester meines Vaters, der diese Emstra Fabrik hatte, fuhr im Februar 1938 nach Deutschland, nach München, zu einem jüdischen Geschäftsfreund. Das war zu der Zeit, als Schuschnigg 15 sich mit Hitler in Berchtesgaden 16 traf. Als er zurückkam, gab es ein großes Familientreffen im Café Ritter. Das war das erste Mal, dass ich bei so einer ernsten Besprechung dabei sein durfte. Der Emmerich Strasser sagte, er habe sich erkundigt: die Jugend solle möglichst bald, sollte Hitler in Österreich einmarschieren, weg. Die anderen Familienmitglieder werden Hitler schon überstehen. Die Familie wird zusammenhalten - man hat sich bisher geholfen - man wird sich noch ein bissl mehr helfen. Die paar Jahre wird man durchhalten, die das dauern kann. Er sprach meiner Erinnerung nach von Jahren.

Während des Krieges

Im Jahre 1938 war ich 16 Jahre alt. Wenn ich mich richtig erinnere, verließ ich die Schule im Februar 1938, weil ich Schwierigkeiten in Latein hatte. Das war also noch bevor alle jüdischen Schüler, nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich, aus den Schulen geworfen wurden. Ich begann eine Lehre im Geschäft meines Onkels Markstein in der Wallensteinstrasse.

Im Mai 1938 wurden viele reiche Juden verhaftet, unter anderen der Emmerich und der Paul Strasser. Sie wurden nach Dachau [KZ Dachau, Deutschland] deportiert. Wie sie das mit ihrem Vermögen regelten, weiß ich nicht. Im Dezember 1938 wurden sie aus dem KZ entlassen und mussten innerhalb von acht Tagen das Land verlassen. Sie sind daraufhin nach Australien geflüchtet. Die Strassers hatten noch einen Sohn, den ich nie bewusst gesehen habe. Der ist noch in den 1920er-Jahren, er hatte irgendetwas angestellt, nach Australien geschickt worden. Er rettete dann die ganze Familie, in denen er ihnen Affidavids 17 schickte.

Ich war angemeldet für einen Kindertransport 18 nach England. Mein Vater und ich waren in der Pogromnacht 19 aus der Wohnung heraus verhaftet und gleich weggeführt worden. Die SA Leute sollen in unserer Wohnung dann ziemlich gewütet haben, aber der neue Besitzer der Wohnung stoppte die Zerstörung, weil er unsere Sachen wollte. Er schmiss meine Mutter raus. Sie verließ mit zwei Koffern die Wohnung und ging zu den Marksteins in die Brigittenauer Lände.

Mein Vater und ich wurden in der Karajangasse in der Schule, in der ich im Gymnasium war, eingesperrt. Am Abend wurden wir abgezählt: A, B, C, D. Mein Vater war ‚D’ und ich war ‚A’. Wir hätten leicht den Platz wechseln können. Das ‚D’ stand für Dachau, was wir nicht wussten. Mir wäre nichts geschehen, wenn wir verkehrt gestanden hätten, weil die unter Siebzehnjährigen noch rausgelassen wurden, und ich war noch nicht siebzehn Jahre alt.

Unser Geschäft war natürlich arisiert worden, und meine Mutter hat sich sofort um eine Fluchtmöglichkeit für  uns bemüht. Wir wären wahrscheinlich nach Schanghai geflohen, denn sie hatte meinem Vater ins KZ Dachau ein Foto für seinen Pass oder für ein Visum nach Schanghai geschickt. Durch ein Visum wäre er entlassen worden. Er hat das Foto unterschrieben und zurückgeschickt. Ich glaube am 23. oder 24. Dezember 1938 versuchten einige Häftlinge aus dem KZ Dachau zu fliehen. Daraufhin war ein überlanger Zählappell, bis man die Entflohenen eingefangen hatte. Es war kalt und mein Vater bekam eine Lungenentzündung. Er starb am 2. Januar 1939 an den Folgen der Lungenentzündung. Wir bekamen aus dem KZ die Mitteilung, dass mein Vater gestorben sei und sie wissen wollen, ob wir Wert darauf legen, meinen Vater in Wien zu begraben. Wir legten Wert darauf, meinen Vater in Wien zu begraben, und wir bekamen ihn im Zinksarg zurück. Für den Transport nach Wien mussten wir bezahlen. Dann haben wir ihn auf dem Zentralfriedhof im Grab seines Bruders Josef beerdigt. An das Begräbnis kann ich mich noch genau erinnern.

Meine Mutter bemühte sich nach dem Tod meines Vaters, als Hausgehilfin nach England zu fliehen. Aber es klappte nicht.

Es gab in Wien verschiedenste Umschulungskurse als Vorbereitung auf die Emigration. Da gab es einen, wahrscheinlich ein Kurs der Jugendaliah 20, irgendwo im 2. Bezirk. Dort wurde über Palästina erzählt, was mich nicht sonderlich beeindruckte. Mehr beeindruckt hat mich meine erste Freundin, sie hieß Lilli Rosenbaum oder Rosenblum. Es war genau die Zeit, als wir meinen Vater begraben mussten. Es war damals noch nicht selbstverständlich, dass Angehörige im KZ waren und schon gar nicht selbstverständlich, dass Angehörige auf diese Art starben. Die meisten wussten nicht, wie sie sich mir gegenüber verhalten sollten. Sie hat das gewusst: Sie tat so, als sei sie in mich verliebt. Das half mir damals wirklich sehr, diese Monate durchzustehen. Sie blieb in Wien und ist, außer meinen Verwandten die einzige, nach der ich mich nach meiner Rückkehr nach Wien erkundigt habe. Sie wohnte, glaube ich, im 20. Bezirk, im Engels-Hof. Ich weiß, ihre Wohnung haben sie verlassen müssen. Sie sind dann in irgendeine kleine Gasse gezogen.

Neben der Brigittenauer Lände gab es einen Park längs der Donau. Zwei, drei Tage bevor ich losfuhr, schaute ich mit meiner Mutter aus dem Fenster auf den Park. Es war das letzte Gespräch mit meiner Mutter, an das ich mich konkret erinnern kann. Wir schauten hinunter und ich sah ein Mädel, das mir gut gefiel. Ich sagte:
‚Die ist hübsch’, woraufhin meine Mutter versuchte mich aufzuklären, was natürlich eine heikle Sache war. Sie begann:
‚Ich wollte dir eh sagen, das Gesicht ist nicht das wichtigste bei einer Frau.’ Ich habe sie sehr geschockt, weil ich geantwortet habe:
‚Ich weiß, es sind die Beine!’ Daran kann ich mich erinnern.

Flucht nach Palästina

Ich bin im Februar 1939 mit der Jugend Alijah nach Palästina geflüchtet. Das war knapp vor meinem 17. Geburtstag, und das war zeitlich auch knapp, denn es gab viel Aufregung, weil nach meinem 17. Geburtstag das Visum verfallen wäre. Angekommen sind wir später, aber das hat nichts gemacht, nur weg hab ich sein müssen.

Wir fuhren mit dem Zug nach Triest. In Triest stiegen wir aufs Schiff, einen alten Truppentransporter. Ich weiß nicht, wie viele wir waren, denn es war nicht nur die Jugend Alijah, es waren auch orthodoxe Juden aus Polen dabei.

Wir kamen in Haifa an und mein erster Eindruck von Palästina war: scharf! Ich hatte mir ein Falafel [Brot mit gebackenen Kichererbsenbällchen, Salaten, Sesampaste und scharfen Saucen] gekauft.

In Palästina sind die meisten meiner Gruppe in einen Kibbutz 21 der Jugend Alijah gekommen Ich kam in eine landwirtschaftliche Schule, die für reiche Juden gedacht war. Das war eine Privatschule, und ich habe mich sehr unwohl gefühlt; ich habe wieder zu den Ärmsten gehört. Aber dort lernte ich einen Burschen kennen, dessen Mutter auch nach England wollte. Ich habe durch eine Postkarte meine Mutter mit der Mutter dieses Burschen zusammen gebracht. Die Mutter von dem Freund erwischte den letzten Zug, meine Mutter hatte eine Fahrkarte für den Zug, der nicht mehr fuhr.

Meine Mutter ist dann in die Slowakei geflohen und dürfte bis 1944 mit ihrer Familie in Banska Stiavnica, ihrer Heimatstadt, gelebt haben. 1944 war ein slowakischer, sozialistischer Volksaufstand. Man kann darüber streiten, wie dieser Aufstand heißt. Als die deutschen Truppen einmarschierten, bildete sich eine Partisanengruppe im Wald, in der auch alle Juden waren. Die schon fliehenden deutschen Truppen ermordeten die Partisanen. Einer, der dabei war, hat mir das erzählt. Er war entkommen und sagte, meine Mutter und ihre Familie seien dabei gewesen, und es hätte sich nur um Minuten gehandelt, bis die Russen gekommen sind.

Ich hatte in Palästina einen Freund, Schmuel Brill hieß er. Er war Zionist und wollte Hebräisch lernen. Ich wollte auch Hebräisch lernen, aber ich konnte es wirklich nicht; ich habe nicht geschafft, Hebräisch zu lernen. Der Direktor, der dann später in Israel eine gewisse Rolle bei der Likudpartei gespielt haben soll, legte großen Wert auf die Sprache. Er mochte uns nicht sehr, und wir zwei waren, glaube ich, die Einzigen, die vorher rausflogen.

Ich bin dann in den Kibbutz in der Stadt Ein Harod gegangen. Ich habe aber dann beschlossen, in die Stadt zu gehen - das war im Sommer 1941. In Ein Harod war eine komische Eisenbahn mit hohen Stufen. Mein Vermögen war ein Koffer und ein Rucksack, und beim Einsteigen in diese Eisenbahn habe ich mir den Fuß gebrochen. Ich hatte kein Geld und habe mich in den Park beim alten Bahnhof gesetzt und wusste nicht, was ich machen soll. Da kam ein Polizist und sagte auf jiddisch, hebräisch habe ja ich nicht gekonnt, dass man nur zu zweit auf der Bank sitzen darf, damit man die Liebespärchen nicht stört. Das war wirklich Vorschrift! Aber ich konnte mit meinem gebrochenen Fuß nicht weggehen. Daraufhin schleppte er mich zu irgendeinem Bus, in dem ich dann eingeschlafen bin. Dann hat er mich gefragt, ob ich ein Gafir werden möchte, also ein Hilfspolizist unter britischem Kommando. Da ich nicht gehen konnte, brachte er mich zu einem Militärarzt. Bei dem Arzt stand ich mit freiem Oberkörper an einen Tisch gestützt und tat so, als würde ich plötzlich stürzen. Durch diesen Trick wurde ich Gafir. Mein Fuß war nicht gebrochen, ein Knochen war aber gesplittert, und ich hatte einen Bluterguss. Ich habe dann in Achuza, einer Luxusgegend oberhalb Haifas, gewohnt. Dort gab es ein Lager für Gafirs. Sie haben mich zum Arzt gebracht und sich um mich gekümmert. In diesem Lager bekam ich Kontakt mit den Kommunisten.

Aus der Kommunistischen Partei wurde ich noch als Kandidat ausgeschlossen. Mein Freund Fritz, der mich zur Partei gebracht hatte, wurde auch ausgeschlossen. Es gab einen Streik in Haifa, da ging es um die Palästinenser. Sie hatten sozusagen ein Monopol auf die Hafenarbeit, und es wollten auch Juden dort arbeiten. Ich weiß nicht mehr, was die Partei sagte und was mein Freund Fritzl Wilder sagte. Ein Teil sagte aber, dass es seine Berechtigung habe, dass auch Juden dort arbeiten wollten und ein Teil sagte, dass es nicht seine Berechtigung habe. Jedenfalls wurde ich ausgeschlossen. Ich wurde Mitglied im ‚Free Austrian movement’ 22. Die Organisation war relativ bekannt, die Zentrale war in England. Da hatte ich meine Gesellschaft und Freunde. Eine Frau lebt noch in Wien. Das ist die Letzte, mit der ich Kontakt habe, die meisten sind mittlerweile gestorben.

Nach dem Krieg

Nach dem Krieg meldete ich mich zur Rückkehr nach Österreich und wurde als Displaced Person 23 mit einem Transport nach Wien zurückgebracht. Vorher waren wir noch einen oder zwei Monate, bis wir ein Schiff hatten, bei Suez in irgendeinem Lager.

Im April 1947 kam ich in Wien an. Ich wurde 1988 mehrmals interviewt: ‚Warum sind Sie nach Wien zurückgekommen?’ Da sagte ich aus vollster Überzeugung und war mir dessen auch bewusst, dass ich das sozialistische Österreich aufbauen wollte. Aber das ist wirklich eine schwierige Frage. Über den Tod meiner Mutter wusste ich nichts Genaues, da forschte ich nach. Aber 1947 war schon für mich klar, dass meine Mutter tot ist, dass ich hier ohne Verwandte bin. Meine Rückkehr war für mich eine politische Sache. Wie weit es aber eine Rolle spielte, dass ich wirklich eine Niete in Sprachen lernen bin, und dass es mir in Israel nicht sehr gut ging, wäre für mich interessant. 

Meinen Verwandten hatte ich geschrieben, dass ich nach Wien zurück fahre. Vor allem die Käthe, mit der ich am Besten war, schrieb: ‚Sei nicht dumm, ich habe ein Geschäft, da kannst du mitarbeiten, komm nach Australien!’. Australien hat mich aber nicht sehr gereizt, denn ich wollte nicht wieder der Arme unter den Verwandten sein. Vielleicht wenn es Amerika gewesen wäre, ich weiß nicht, was ich gesagt hätte. Noch weniger weiß ich, was ich getan hätte, wenn mich wer eingeladen hätte nach Paris, oder so! Erst jetzt, im Nachhinein, weil ich mehrmals gefragt wurde und ich immer stereotyp sagte: ‚Um ein sozialistisches Österreich aufzubauen’, denke ich darüber nach.

Als ich zurückkam, stand ich auf dem Standpunkt, die Kommunistische Partei soll sich kümmern darum, was mit mir geschieht, und sie kümmerte sich. Zuerst kam ich in einem Hotel unter. Es war der Abend des 26. April 1947. Es war schon finster, und wir Rückkehrer wussten nicht, wohin. Ich hatte vergessen, meine Uhr aufzuziehen, schaute aus dem Zimmer und sah, dass ein Ehepaar, wie ich glaubte, sich verabschiedete. Der Mann ging weg, und ich fragte, in meinem besten damaligen Wienerisch, ob mir die Dame sagen könne, wie spät es sei, worauf sie sagte: ‚Des net, aber wüst net mitkommen, Klaner?’ Wir waren in einem Stundenhotel gelandet! Das waren die ersten, original Wiener Worte, die ich hörte.

Es gab eine Familie, die ich kannte. Sie war Jüdin, er war kein Jude und hieß Braun. Sie hatten erfahren, dass ich zurückkomme, mich am Bahnhof empfangen und gesagt, dass ich am nächsten Tag zu ihnen kommen soll. Sie besorgte mir dann im 20. Bezirk ein Untermietzimmer.

Herbert Steiner, der Gründer des DÖW [Dokumentationsarchivs des Österreichischen Widerstandes], war damals der Sekretär der ‚Freien Österreichischen Jugend’. Das war eine den Kommunisten nahe stehender Jugendorganisation. Ich ging zu mehreren Stellen in der Kommunistischen Partei und fragte, was ich arbeiten kann. Man hat mir verschiedene Arbeiten angeboten. Herbert Steiner war der Einzige, der sagte, dass ich mir bei der Kultusgemeinde ein Stipendium holen soll, um zu studieren. Die Matura wäre mir leicht anerkannt worden. Aber ich glaubte damals, dass man Revolution machen muss. Erst nach meiner Pensionierung befolgte ich dann seinen, schon damals richtigen Rat und begann zu studieren.

Nach dem Krieg arbeitete ich als Angestellter der KPÖ und war in der Wiener Leitung. Wir hatten vor allem in den damaligen USIA [Anm.: Abkürzung für Verwaltung des sowjetischen Eigentums in Österreich] Betrieben zu tun. Das waren Betriebe in der sowjetisch besetzten Zone Österreichs, die als Eigentum des deutschen Reiches beschlagnahmt worden waren, und relativ große Organisationen hatten. Wir machten dort Propaganda für den Kommunismus und die Kommunistische Partei. Arbeitsmäßig war das für mich die schönste Zeit. Ich habe an die Nützlichkeit meiner Arbeit geglaubt, und es war ein gutes Verhältnis zwischen den Mitarbeitern. Ich bin noch jetzt mit einigen Leuten aus dieser Zeit befreundet und habe auch gegen diese Arbeit bis heute nichts einzuwenden.

1949 wurde ich bei der ‚Österreichisch-Sowjetischen-Gesellschaft’ angestellt und war dort bis 1957. Nach dem Staatsvertrag 24, so um 1957, war dann klar, dass ich nicht dort bleiben kann, weil die Organisation sich verkleinerte.

Noch vor dem Staatsvertrag in Österreich kam mein Cousin Emmerich Strasser aus Australien nach Österreich. Aber er traute sich wegen der Russen, die ja einen Teil von Wien besetzt hatten, nicht nach Wien. Wir trafen uns in Velden. Von dort regelte er die Wiedergutmachungsangelegenheiten, dann fuhr er wieder nach Australien zurück.

Ich habe mir dann überlegt, dass der Name Rosenzweig nicht von Vorteil ist. Schon vor dem Krieg hatte mein Cousin Luis seinen Namen Rosenzweig in Roner geändert- aber nicht offiziell. Er ist aus Wien als Luis Rosenzweig geflohen und hat seinen Namen nach seiner Flucht offiziell in Luis Ross geändert. Ich dachte, er hätte sich Rona mit ‚a’ am Ende genannt und beantragte eine Namensänderung auf diesen Namen. Ich musste ein Formular ausfüllen, und der Beamte wollte wissen, warum ich meinen Namen ändern will. Ich habe gesagt, dass ich mit meinem Namen Nachteile im Geschäftsleben fürchte. Der Beamte, so ein älterer Herr mit Ärmelschonern, sagte:
‚Können’s ruhig, aber das werden wir ablehnen müssen.’ Habe ich gesagt:
‚Warum?’
‚Die Regierung kann ja nicht zugeben, dass es noch Antisemitismus gibt - schreiben Sie Verwechslungsgefahr.’

Dann habe ich Arbeit gesucht, da half mir mein Cousin Luis. Ich stellte mich zum Beispiel bei einer jüdischen Textil Firma vor, und der Chef sagte zu mir:
‚Sie sind ein sympathischer Mensch, Sie sind ein gescheiter Mensch, aber von Textilien verstehen Sie nichts. A Kommunist sind Sie auch, also, für was soll ich Sie nehmen? Sagen Sie mir, warum soll ich Sie nehmen? Gut, Sie werden es lernen, denn Sie sind über dreißig und wollen normal verdienen!’ Ich habe gesagt:
‚Das stimmt!’
Es war nicht ganz einfach, aber ich habe eine zeitlang versucht, Mixer zu verkaufen, dabei wäre ich verhungert. Dann habe ich versucht, Schreibmaschinen zu verkaufen, da wäre ich auch verhungert. Aber dann ging ich zur Firma Kessler und verkaufte, von 1959 bis zu meiner Pensionierung, als Vertreter Werbegeschenke. Das war nicht besonders aufregend.

Meine erste eigene Wohnung bekam ich 1962.
Meine Frau lernte ich in Prag kennen. Wir hatten einen gemeinsamen Freund, und der bat mich einmal, er hatte den Krieg in England überlebt, auf einer Rückfahrt von Prag nach Wien mit meinen Wagen, eine langbeinige, blauäugige Blondine mitzunehmen. Das war meine Frau
Lucia Zaradnik. Lucia ist keine Jüdin. Sie wurde am 17. März 1936 in Wien geboren und war Angestellte in einer Werbefirma. Sie brachte unsere Tochter Irene mit in die Ehe. Irene war 1958 in Wien geboren und war damals sechs Jahre alt. Heute ist sie diplomierte Kindergärtnerin, verheiratet und hat vier Kinder.

Knapp vor dem Einmarsch der sozialistischen Staatengemeinschaft in die Tschechoslowakei, im August 1968, war ich in der Slowakei, in Banska Stiavnica, der Heimatstadt meiner Mutter, auf Urlaub. Ich habe damals gewettet, dass die Russen nicht einmarschieren werden. Ich war bis 1968 in der Kommunistischen Partei, und bin dann in Folge der politischen Ereignisse, im Jänner 1969 ausgetreten.

Es wird jetzt viel über linken Antisemitismus in der Kommunistischen Partei gesprochen, das ist ein beliebtes Diskussionsthema. Die Linke hat sehr viele Sünden begangen, aber das ist eine ihrer geringsten. Dass es in der Linken nicht nur Judenfreunde gab, ist ein anderes Kapitel, aber Antisemitismus würde ich nicht sagen. Im Gegenteil, ich bekam durch die Kommunisten sehr rasch gesellschaftlichen Anschluss. Ich kann mir das Leben ohne Kommunistische Partei, in den ersten Jahren nach meiner Rückkehr nach Österreich, nicht vorstellen.

Es ist schwierig, was man als Antisemitismus bezeichnet und was nicht. Ich kannte jemanden in der Kommunistischen Partei, der sagte öfter: ‚Wenn alle Juden so wären wie du!’ Das empfand ich damals nicht als sehr arg, teilweise gab ich ihm Recht. Es gab zum Beispiel im 4. Bezirk zwei jüdische Genossen, denen es relativ gut ging. Jeden Sonntag, bis Mitte oder Ende der 1950er-Jahre, gingen wir von Tür zu Tür und verkauften die Volksstimme [Zeitung der Kommunistischen Partei Österreichs]. Einmal im Monat nahmen sich die zwei jüdischen Genossen auch zehn Volksstimmen, die fand man nachher im Mistkübel. Sie zahlten die zehn Schilling, es war kein Problem für sie. Und da regten sich die anderen Genossen auf und brachten das mit deren ‚jüdisch sein’ in Verbindung. Aufgeregt habe ich mich auch, ich habe es mit dem ‚intellektuell sein’ in Verbindung gebracht, aber jüdisch und intellektuell sind verwandt in Österreich. Da in der Arbeiterschaft aus verschiedenen historischen Gründen ein Antiintellektualismus vorhanden ist, und die meisten Intellektuellen in den beiden Arbeiterparteien in der Zwischenkriegszeit Juden waren, war antijüdisch und antiintellektuell sehr verwandt. Das ist eine Sache, die bei Diskussionen oft nicht berücksichtigt wird.

Manchmal wusste ich nicht, soll ich mich ärgern oder lachen. Mein bester Kunde war lange Zeit ein katholischer Betrieb. Einmal kam ich zu einem Herrn, und der sagte zu mir:
‚Heans, i hob gor net g’wußt, dass Sie a Jud san [Ich habe gar nicht gewusst, dass Sie ein Jude sind]!’ Da dachte ich, den bin ich los, aber dann sagte er:
‚Mochen’s eaner nix draus, ihre liebe Konkurrenz hot mir dös g’sogt, aber i bin a a Flüchtling aus Ostpreißen, und wir Flüchtlinge müssen zammenhalten [Machen Sie sich nichts daraus, ihre liebe Konkurrenz hat mir das gesagt, aber ich bin auch ein Flüchtling aus Ostpreußen und wir Flüchtlinge müssen zusammenhalten]!’ Nachher erzählte er mir einen katholischen Witz und ich ihm einen jüdischen. Wir unterhielten uns immer gut, leider ging er bald in Pension.

Von Herzl 25 gibt es etliche Zitate, in denen er gegen Juden polemisiert. Er benützt als Argument, dass sie Juden sind. Das gleich als Antisemitismus zu bezeichnen, scheint beim Herzl besonders schwer. Aber was man ihm zu Gute hält, muss man dem Danneberg 26 oder dem Bauer 27 auch zu Gute halten, die das auch getan haben. Es gibt ein Buch vom Spira 28, das heißt ‚Feindbild Jud’. Er beschreibt da eine Parlamentssitzung, wo christliche Banken zu Grunde gehen, und die hatten zum Großteil jüdische Prokuristen. Der Danneberg, selber ein Jude, sagte im Parlament zum Beispiel: ‚Zu Grunde gegangen ist die und die Bank, der Prokurist hieß: Moishe Rosenschwanz aus Czernowitz!’ Es war immer Applaus, aber dass der Danneberg dann in Auschwitz zu Grunde ging, ist eine andere Sache. Oder dass der Bauer glaubte, dass die Nazis 1932 so viel bei den Gemeinderatswahlen auf Kosten der Christlichsozialen gewannen, weil die Christlichsozialen den Antisemitismus nicht ernst nahmen, aber das Geld von den Juden nahmen. Der Emmerich Strasser gab denen sicher auch eine Spende. Das ist ein schwieriges Kapitel!

Religion ist kein Thema für mich. Ich bin schon in Palästina nicht mehr in den Tempel gegangen.

Ich habe 1982, nach meiner Pensionierung, mit dem Studium der Politikwissenschaft begonnen und mein Studium 1991 mit dem Magister beendet. Damit habe ich mir einen großen Wunsch erfüllt.

Ich habe es nie bereut, nach Österreich zurückgekommen zu sein. Mein Cousin Otto hat mich oft eingeladen, er war auch ab und zu in Wien. Auch Theo und seine Tochter Hertha, mit der wir sehr gut waren, haben mich eingeladen. Ich habe aber meine Verwandten, die nicht nach Wien gekommen sind, nie besucht. Früher hatte ich kein Geld, dann habe ich geheiratet. Meine Frau steigt in kein Flugzeug, und nach Australien kann man schlecht mit der Eisenbahn fahren. Es war ein großer Verdienst, vom Luis vor allem, und in kleinem Maße von mir, dass wir vor einigen Jahren ein Familientreffen in Italien hatten, alle zusammen.

Glossar

[21 ] Kibbutz [Pl.: Kibbutzim]: landwirtschaftliche Kollektivsiedlung in Palästina, bzw. Israel, die auf genossenschaftlichem Eigentum und gemeinschaftlicher Arbeit beruht.

Анелия Касабова

Моите прадеди по майчина линия са дошли от Испания преди около пет века след прогонването на евреите от кралица Изабела. Езикът, типичните сефардски ястия имат корен от тази страна.  Моята баба по майчина линия Естер е родена в град Ниш в Сърбия1. Там е имала много голямо семейство, с което е поддържала контакти до втората световна война. За голямо съжаление  всичките й роднини са били депортирани и изтребени в лагерите на смъртта. Тя е имала истински късмет, че когато е била на 16 години,  е заминала и останала в град Кюстендил, където са я сватосали за дядо ми, който е роден там и така създават семейство. Раждат им се шест дъщери и един син.

Дядо ми Йосеф Лазар е роден в село Соволено до град Кюстендил и е бил търговец на леблебия. Чувала съм, че дворът на дядо ми е бил пълен с чували с леблебия, която дядо ми е продавал. Майка ми ми е разказвала как веднъж се е спънала в тези чували и е паднала така, че й се е усукало коляното. Някакъв народен лечител само с една манипулация й наместил коляното. Семейството на баба ми и дядо ми е живяло много бедно. Имали са общо седем деца – шест сестри и един брат, който още деветнадесет годишен е заминал за Франция и повече не се е връщал в България. Дядо ми сам  е изкарвал прехраната им. Баба ми Естер Лазар се е занимавала с домакинството. По-късно дядо ми е станал хазан на синагогата в Кюстендил до преместването на цялото семейство в София. Всичките ми роднини от Кюстендил са заминали за Израел след 1948 г. Моят дядо беше религиозен, но се обличаше цивилно. Той имаше много книги на иврит, имаше и Талмуда и непрекъснато си четеше молитви.

В кръщелното свидетелство на моята майка е отбелязано, че е родена на улица “Градец” № 654 през месец март, 1906 г.. Родителите на майка ми са живели там под наем. По това време много малко хора са разполагали със собствени жилища. Къщата, в която се е родила майка ми, се е намирала някъде при Хисарлъка [възвишение над централната градска част на града]. Точното й местоположение не знам, защото цялото семейство на майка ми се премества да живее в София в началото на 20-те години на 20 век. Всичките й сестри и брат й са били съвсем млади и повечето са започнали работа като продавачи в магазини. След като се прехвърлят в София, се настаняват на улица “Пиротска”, а след това в къща в еврейската махала на “Ючбунар”[махала в София] – на улица “Отец Паисий”, където съм родена. На улица “Пиротска” имаше много търговци на платове и в такива магазини майка ми и сестрите ми успяха да започнат работа. Една от лелите ми – Зелма се е омъжила за търговец на платове и се е завърнала да живее в Кюстендил, където къщата им се намираше в центъра на града. Спомням си, че когато бях малка, майка ми ме водеше всяко лято в Кюстендил на гости при моята леля.

Родена съм в София през 1933 г. в Майчин дом. Майка ми е единствената от всичките си сестри, която се е омъжила за българин – Йордан Тодоров Ангелов. Това, че не се е омъжила за евреин, не е било проблем в семейството. Разделят се почти веднага при неясни за мен обстоятелства в началото на 30-те години. Аз много уважавах баща си. Той имаше леви идеи. Роден е в Свищов и е бил военен организатор на Свищовската съпротива, за което има присъда от 20 години строг тъмничен затвор в Търново. Баща ми непрекъснато е имал проблеми с властите преди и по време на Втората световна война заради левите си убеждения и антифашистката си дейност. Това неизбежно е повлияло на отношенията му с  майка ми. Баща ми е бил комунист и името му е било добре познато в Свищовския край като военен организатор на бойни акции, насочени срещу прогерманската политика на България по време на Втората Световна Война. 

През 1932 г. баща ми е бил осъден на 12 г. строг тъмничен затвор в град Велико Търново. Освободен е преди 9 септември 1944 г. с амнистия [9 септември 1944 г. е датата на комунистическия преврат в Бялгария]. След това обаче имаше лошо досие и никъде не го приемаха на работа. След 9 септември 1944 г. беше овъзмезден и стана активен борец против фашизма и капитализма. През цялото време съм поддържала връзка с моя баща.

Израснала съм на улица “Отец Паисий” в София, където са живели майка ми, баба ми и дядо ми. В София баба ми е продължила да се занимава с домакинска работа, а дядо ми е започнал работа в Централната Софийската Синагога като е бил на длъжност да опява покойниците. Организирал е целия ритуал при погребенията.

Вуйчо ми Соломон е заминаал за Франция след преместването на семейството в София. Първоначално е постъпил на работа в някаква фирма. Неговият шеф го харесва като служител и го взима със себе си едва деветнадесет годишен във Франция - на работа във фабрика за чорапи “Честърфилд”. Там той се е замогнал и започнал да помага на целия ми род с парични средства. Цял живот е издържал баба ми и дядо ми дори след тяхното заминаване за Израел. Този мой вуйчо не се е връщал нито веднъж в България след заминаването си. Може би се е опасявал от това, че не е служил в българската армия.

По време на фашизма, във Франция, моят вуйчо е имал много интересен период. В продължение на няколко месеца се е крил в едно мазе на дъщерята на шефа си, която е била влюбена в него. Буквално е бил зазидан, за да не го открият. Имал е само един малък отвор, през който е получавал храна. По този начин той е успял да се спаси по време на окупацията на Франция от германците през Втората световна война. Вуйчо ми не се е оженил за дъщерята на шефа си, а за една еврейка от български произход. Беше много благороден човек, който имаше грижата да подпомага близките си в България и в Израел.

Най-голямата сестра на майка ми се казва Бука, както е по традиция най-голямата дъщеря да се казва така, след това е Софи, следват Зелма, моята майка Виктория, след нея по възраст е Лунна Албелда и най-малката сестра се казва Паола. Най-малката ми леля почина на 92 годишна възраст през миналата година – 2001 в старчески дом в Израел. Всичките сестри на майка ми са се омъжили в София без зестра, защото всички са били много бедни. Когато се преместват в София всички намират някаква работа и помагат в издържането на семейството. Майка ми е имала желание да получи някаква квалификация, изкарала е курс по машинопис и е започнала работа като машинописка на десетопръстна система. На този курс се е запознала с моя баща. По това време всички живеят в една къща на улица “Пиротска”. На улица “Отец Паисий” вече не сме живели всички, защото някои от лелите ми вече са били омъжени. В тази къща, която се намираше в един вътрешен двор, живеехме само аз с майка ми, дядо ми и баба ми. Останалите сестри на майка ми са живели при семействата си.

Дядо ми по майчина линия винаги беше с голяма брада. Знаеше много поговорки на ладино. Например - “Когато много притъмнява – това е, за да стане по-светло”. Друга една поговорка е “Тиквата, където преминава, не оставя никакви следи”. На български език той често повтаряше и поговорката – “Направи добро, пък го хвърли под камък”. В семейството ни се говореше само на ладино. Баба ми почти не знаеше български. Майка ми също говореше на ладино. Въпреки, че дядо ми е бил хазан, повечето от роднините ми не бяха много религиозни.

Къщата на “Отец Паисий”, където живеехме с баба ми и дядо ми, беше много скромна. Имаше две стаи и един тъмен коридор. През този период не си спомням да сме използвали газова лампа или котлон, тъй като в къщата имаше електричество. Отоплявахме се с печка на дърва, на която баба ми и майка ми готвеха. Майка ми беше много гостоприемна и в къщата винаги миришеше на кафе. Аз все исках да го опитам, но приятелките на майка ми ме плашеха, че ще ми почернеят зъбите. Като малка бях много палава и все тичах по трамвайната линия на улица “Пиротска”. Веднъж дори, след като съм излязла от къщи, бях застанала на трамвайната линия и цял трамвай спря заради мен. Ватманът слезе, хвана ме за ухото и ме накара да го заведа до мястото, където живея. След като го заведох, се накара и на майка ми и баба ми, че не следят къде ходя.

Семейството ми не беше строго религиозно, но зачиташе всички еврейски празници. Спазвахме Кашер. Много весел празник беше Фрутас – празника на плодовете и дърветата. Тогава майка ми правеше на всички специални торбички, които бяха пълни с плодове. Беше много хубаво да се засади дръвче. Спомням си, че баба ми правеше специални питки за Песах. Дядо ми Йосеф четеше молитвата на древноеврейски. Типично за сефардските евреи празнично ястие беше масапан. Той се приготвя само от бадеми. Първо се сваряват бадемите, после се смилат и се сгъстяват със захар и се предлагат само на тържествени случаи – на сватби и бар – мицва [когато момчето навърши 13 години]. Когато ходих на гости на дъщеря ми, която живее в Испания, единствено там видях да се продава масапан в кутии на килограм. Намерих много общи черти между нас и испанците. Испания е втората страна след Израел, която приема граждани от сефардски еврейски произход и им дава поданство. Именно по този начин дъщеря ми, която е цигуларка, замина за Испания и получи поданство. Свирила е на концерт на Пласидо Доминго.

Семейството ни спазваше Шабат. Приготовленията за празника започваха още от четвъртък, когато се правят сладкишите и идеално се почиства къщата. През този ден трябва да се закупи месо и продукти от кашерен магазин. Купува се жива кокошка, която се занася в синагогата, за да я заколи шохетът [колач в синагогата]. Приготвяха се много разнообразни ястия. Баба ми беше изключително елегантна и имаше специални дрехи, които обличаше само на празника.Обикновено на молитвата на Ночи ди Шабат – вечерната молитва за Шабат в синагогата присъстваха предимно мъжете, облечени в официални тъмни костюми, бели ризи, талет и кипи, изпълнени от текстил или ръчно плетени. Облеклто на жените се състоеше от затворена около врата рокля с дълги ръкави и с шал на главата. Палеха се две свещи – една за Шабат, а другата пазеща този празник. В събота сутрин на молитва в синагогата еврейката можеше да се почувства дама и да получи оценка за шапката си, лачената чанта и цялостния тоалет.

Тъй като съм отраснала без баща и съм първородената внучка, винаги съм имала усещането, че имам шест майки. Всичките ми лели много ме обичаха и по няколко седмици съм прекарвала на гости при някоя от тях. Леля ми Мара (Лунна Албелда) живееше на улица “Братя Миладинови” с чичо ми Анрико и преди да се роди братовчед ми, аз съм прекарвала при тях много често по няколко седмици. Гостувала съм и на другите сестри на майка ми, всяко лято ходехме с майка ми на гости на леля ми Зелма, която се омъжи за търговец на платове и се върна да живее в град Кюстендил. В годините преди Холокоста в къщата на улица “Отец Паисий” аз и майка ми живеехме с баба ми и дядо ми. Братът на майка ми - Соломон се беше установил трайно във Франция, а сестрите й живееха при съпрузите си. Леля Зелма се премести в Кюстендил, а останалите ми лели живееха в София. Леля Паола живееше при съпруга си Соломон  на булевард “Христо Ботев”, леля Бука при втория си съпруг Буко Нисим, леля Лунна при съпруга си Хаим Албелда и леля Софи със съпруга си Хаим.

Съседите ни в София бяха предимно евреи. Махалата, в която живеехме беше населена предимно от евреи и беше известна под името “Ючбунар”. Точно до нашата къща живееше еврейско семейство, с което бяхме роднини. Играех с децата от това семейство във вътрешния двор.

Ходила съм на детска градина на улица “Денкоглу”, а след това на училище в българското основно училище “Патриарх Евтимий”. Там съм учила една година и си спомням, че ни дадоха свидетелствата на бърза ръка преди да ни изселят в град Берковица.

Първите антисемитски настроения почувствах най-силно когато в киното на улица “Солунска “ даваха филм за Исус Христос и след прожекцията децата в махалата ме наричаха “чифутка” [обидно обръщение към евреи], убийца на Христос. Всички евреи бяха задължени да носят значки, за да се подчертае еврейският им произход. Когато изселиха най-малката ми леля Паола, която живееше на булевард “Христо Ботев”, в Разград, тя остави всичките си мебели на съседите си, които не й върнаха нищо когато се върна в София.

Целият ни род преживя голям страх през периода на Холокоста. Много хора бяха принудени да се разделят с имуществото си, което или го подаряваха, или го продаваха на безценица. Все пак оценявам толерантността на българското население през тези тежки дни. Безспорен факт е, че единствено в България евреите бяха спасени като не бяха изпратени в концлагери. Като цяло въпросът за спасяването на българските евреи е проблематичен и много се коментира, но по-важното е, че бяхме спасени. От друга страна много евреи от окупираните територии в Сърбия от български войски под върховно германско командване бяха депортирани и загинаха в лагерите на смъртта. Спомням си вагоните с евреи от Сърбия, които преминаваха през територията на България при депортацията.

Бяхме изселени в Град Берковица през 1943 г. Там ни настаниха в едно училище, в което се хранехме от общ казан. След това отидохме в една къща, в която нямаше електричество. Светехме си с газови лампи. Живеехме под наем в доста мизерна квартира, а отивахме да се храним в училището от обществен казан. Спомням си, че през цялото време дядо ми си четеше молитви. Майка ми и аз бяхме изселени заедно с баба ми, дядо ми и леля ми Лунна Албелда, която наричахме “Мара” с детето си. Атмосферата беше много тягостна.

Малката ми леля Паола и съпругът й Соломон бяха изселена в Разград, а леля ми Зелма беше върната в Кюстендил. Тя е имала голяма любов с чичо ми Моис Аврамов, който е бил търговец на платове. Тогава в Кюстендил бяха приготвени вагоните, с които е трябвало да бъдат депортирани в лагерите на смъртта. Леля ми Зелма и чичо ми Моис са преживели непосредствено ужаса от пряката заплаха да бъдат изпратени в концлагер. Леля ми Софи се омъжи за месарин от “Халите” [голям магазин в центъра на София]. Тогава “Халите” беше като огромна месарница. След като заминават за Израел, съпругът на леля ми Софи – чичо Хаим продължи да се занимава с дребна търговия и като цяло не се устрои много добре. Най-голямата ми леля Бука се е омъжила още в Кюстендил и е имала много колоритна и оригинална сватба с духов оркестър. След това овдовява и се омъжва повторно. По време на изселването е била в град Русе.

Чичо ми Анрико, съпругът на леля Мара, беше трудовак по това време. Мъжете от еврейски произход бяха взимани в трудови лагери. Чичо ми Анрико е бил офицер – капитан по време на първата световна война в Барселона. След това е работил като банков чиновник. След години, след като замина и се установи в Израел, научи иврит перфектно и пак постъпи като директор на банка. Предполагам, че и чичо Хаим, съпругът на леля ми Софи, също е бил в трудов лагер.

Евреите в София имаха разнообразни професии. Чичо ми Анрико беше директор на банка, другият ми чичо Моис беше търговец на платове, съпругът на леля Софи чичо Хаим беше месар, чичо Мони беше чиновник. Измежду евреите имаше и много лекари, търговци. По-бедните еврейки като лелите ми бяха продавачки, а богатите просто не работеха. Нашата махала – Ючбунар беше мястото, където живееха бедните евреи. Булевард “Стамболийски” и улица “Пиротска”, които са били населени предимно от евреи, са били много колоритни места на София. Продавали са се типичните еврейски печени яйца, леблебия, улиците винаги са били много оживени.

След завръщането ни от изселването в град Берковица се настанихме да живеем на улица “20-ти април “ №22 в София. На практика това беше къщата, от която беше изселено семейството на леля ми Лунна Албелда. Взехме решение да живеем на едно място със семейството на леля ми. Баба ми и дядо ми бяха вече пристигнали в София и живееха на друго място пак на улица “Отец Паисий”, но в друга къща. Живели сме под наем и не съм се запитвала какво се е случило с предишната ни къща на улица “Отец Паисий”. Спомням си, че моят братовчед, който е син на леля ми Лунна Албелда, вече като адвокат дойде от Израел със съпругата си и един от тримата си синове и отиде да им покаже мястото, където е роден.

Като цяло българите винаги са били много толерантни към евреите. Имаше антисемитизъм, има и сега за съжаление в някои среди. Като малка съм имала случаи, когато са ме наричали “чифутка”, за което ми беше много мъчно и не разбирах защо това трябва да се случва. По време на изселването имахме много добри отношения със съседите си в Берковица. Те даже имаха желание да ни помагат и се отнасяха състрадателно към нас. Там не сме чувствали антисемитизма.

След създаването на Израелската държава моите роднини започнаха поетапно да заминават. Повечето от лелите ми заминаха през 1949 и 1950 г. Аз и майка ми заминахме последни през 1953г. Тогава учех в езиковата гимназия в град Ловеч. На мястото на Американския колеж в Ловеч след 9 септември 1944 г. се създаде гимназия за изучаване на чужди езици. Заминах за Ловеч когато бях на 12 г. и там продължих да уча в продължение на четири години. Преди това бях учила четири години във френския колеж в София на улица “Лавеле”, където имаше специална паралелка за изучаване на езика. Бях учила и в прогимназията на улица “Шипка”. В езиковата гимназия продължих да изучавам френски език. През това време майка ми подготвяше документите за заминаването ни за Израел.

След 1948 г. всяка година заминаваше по една моя леля. Баба ми и дядо ми също заминаха и ние с майка ми останахме последни. По този начин вече имахме информация за мястото, където заминаваме и имаше кой да ни посрещне и да ни упъти при нужда. Баща ми остана в България, тъй като с майка ми бяха разведени.

Заминахме за Израел през 1953 г. от Италия. Прекосихме цяла Югославия и пристигнахме в Неапол, където трябваше да стоим десет дни докато се качим на един голям кораб “Йерусалим”, с който трябваше да заминем за Израел с голяма група други заминаващи евреи от България. След 1948 г. имаше непрекъснат поток от заминаващи хора за Израел. Тръгнахме от Неапол и пристигнахме директно в Хайфа. Там ни чакаха нашите близки, които се бяха настанили в Тел Авив. Първите години са били много тежки за тях, тъй като са живеели в бараки, но постепенно с помощта на моя вуйчо Соломон, който живееше във Франция, всички мои лели успяха да си построят по една малка къщичка в Тел Барух. Тези къщи съществуваха доскоро, но Тел Барух стана модерен квартал на Тел Авив и на тяхното място се издигнаха модерни сгради.

Когато пристигнахме в Израел, дядо ми беше вече починал в бараките край Хайфа. Той се е разболял тежко, тъй като климатът не му е понесъл. Предчувствал е, че ще бъде в тежест на близките си и умишлено е престанал да се храни и постепенно е угаснал. Настанихме се в една къща в Тел Барух заедно с баба ми и леля ми Лунна Албелда с нейното семейство, с което бяхме заедно и при изселването ни в Берковица и след това във София.

В Израел моите близки ме изпратиха веднага да уча иврит в Йерусалим в Институт за изучаване на иврит. Това беше много сериозен център за изучаване на езика и аз останах там за една година на пълен пансион. В този институт учеха езика само емигранти с висше образование като лекари инженери и хора, които искаха сериозно да научат езика. От цялото ми семейство само дядо ми знаеше иврит преди да заминем за Израел. С баба ми, която почти не знаеше български, сме разговаряли на ладино. Самата аз не съм ходила в еврейско училище в България и трябваше бързо да науча иврит, което беше много важно за един млад човек в Израел.  

Издържах се с помощта на лелите и вуйчо ми, който беше директор на фабрика за облекло във Франция и подпомагаше всичките си роднини с финансови средства. Те плащаха месечната ми издръжка. Майка ми първоначално не работеше, но по-късно започна работа във фабрика за боядисване на пагони. Аз също работих там за съвсем кратко време преди да замина за Йерусалим да уча иврит. Останал ми е бегъл спомен от миризмата на боя.

След като завърших езиковия институт, трябваше да ме вземат войничка. Затова веднага се записах в училище за медицински сестри пак в Йерусалим, където учих две години. През това време усилено си кореспондирах с моя бъдещ съпруг и вече бях взела решение да се върна обратно в България. През една ваканция от времето, в което учех в езиковата гимназия в Ловеч преди да замина за Израел , една моя приятелка ме запозна с моя бъдещ съпруг, който по това време учеше във Висшето военно училище за строителни офицери в София.

Завърнах се в България сама през 1956 г., за да се омъжа и да живея със съпруга ми Любомир Касабов. Тогава нямаше удобен транспорт до България – нямаше самолетни полети или редовни корабни маршрути и аз пътувах с малка българска гемия от Хайфа до Бургас [пристанищен град в България]. Познавах капитана, който живееше във Варна и често го срещах из града. Той все ми напомняше с каква гемия съм доплавала до България. В Бургас ме посрещна фамилията на моя бъдещ съпруг – майка му, баща му, брат му със съпругата си. Това беше много голямо събитие. Съпругът ми е бил много смел да се ожени за израелка от “капиталистическа” държава, с която България не е била в много добри отношения. Омъжих се през същата 1956 г. в град Варна. Съпругът ми беше офицер и са можели да го уволнят за това, че се жени за гражданка от “капиталистическа” страна. През същата година приех отново българско гражданство.

Във Варна живяхме 20 годин. Съпругът ми беше офицер с квалификация на строителен инженер. Работата му не беше лека – ставаше много рано и се прибираше късно. Аз започнах работа в една библиотека “Максим Горки” като преподавател по френски език. През лятото бях администратор в хотел “Рила” в курорта “Златни пясъци”. По-късно работех в курортно-квартирна служба на гарата, където приемах и настанявах курортисти. Във Варна на 24 юли 1957 г. се роди дъщеря ми Мадлен, която още от малка показа музикални данни и я записахме в музикалното училище. Междувременно и майка ми се върна в България, за да живее близо до мен и семейството ми. Отново се събра с баща ми и сключиха брак в София. Идваха ни на гости във Варна.

Съпругът ми беше прехвърлен от щаба на армията от Варна във София и така през 1970 г. всички се преместихме да живеем в София. Дъщеря ми вече беше започнала да учи в музикалното училище във Варна и продължи в музикалното училище в София. След това постъпи в консерваторията със специалност цигулка, завърши я и чрез конкурс постъпи на работа в оркестъра на Софийската опера. През това време се омъжи и ми се родиха двете внучки.

В София  започнах да работя като администратор в Окръжна болница и насочвах пациентите към лекарските кабинети. Бях администратор и в Студентска поликлиника. По това време съм била само българска гражданка. Така набрах един трудов стаж, който не стига даже и за половин пенсия. След това се занимавах изключително с внучките си. Дъщеря ми пътуваше доста често с оркестъра на Софийската опера и отсъстваше от къщи. Голямата ми внучка съм започнала да я гледам още когато беше на 4 месеца. След това отгледах и малката ми внучка.

Най-голямата промяна в личен план напоследък за мен е, че дъщеря ми замина за Испания и остана да живее там. Ходила съм няколко пъти на гости на дъщеря ми. Те също идват в България през лятото.  През останалото време със съпруга ми сме сами и ни е мъчно, че дъшеря ни и нейното семейство не са наблизо.

Дъщеря ми се яви на конкурс, с който се набираха музиканти за Кралския симфоничен оркестър в Севиля и го спечели. Замина първоначално сама и след една година взе при себе си дъщерите и съпруга си. Така повече от десет години със съпруга ми сме сами в България, а дъщеря ни със семейството си живее в Испания. Голямата ми внучка вече е на 21 години и следва в консерваторията в Мадрид. Малката е на 14 г.също свири на цигулка. Цялото семейство на дъщеря ми има испанско поданство. Испания е втората страна след Израел, която дава поданство на сефардските евреи, защото преди около петстотин години евреите са били прокудени от Испания и са се разпръснали в границите на Османската империя.

Като цяло имам лява политическа ориентация. Когато бях млада не съм се интересувала от политика. Когато емигрирах в Израел не одобрявах буржоазния тип маниери, които имаха хората там. Не бях свикнала с гледката на елегантно облечени жени с чадъри и кученца, прекарващи часове по кафенетата. По това време в България нямаше такова нещо, а хората работеха и не си губеха времето по този начин.

С моя съпруг сме ходили два пъти до Израел след 1970 г. по покана на моите братовчеди. Това беше много вълнуващо за него, тъй като той никога не беше излизал извън страната. Първият път беше за бар-мицвата на един от синовете на моя братовчед Давид, която беше организирана много тържествено и вторият път отидохме за сватбата на дъщерята на същия този братовчед. Така съпругът ми се запозна с всичките мои роднини в Израел. Всичките ми лели за съжаление не са живи вече, останаха само братовчедите. Едната ми братовчедка живее в Америка, двама са в Израел и аз съм в България.

И сега продължавам да чествам всички еврейски празници. На Песах хляб не се яде. Замесват се бойо или маца. В по-стари времена по-бедните евреи са замесвали питки само със вода и брашно без сол и квас – това е т. нар. “бойо “. Бойо се омесва като питка, докато мацата е тънка, леко надупчена и изпечена кора. Обикновено днес те се кулуват готови от синагогата. На празничната трапеза през първите две нощи “седра” се слагат седем неща – маца, яйце, маруля или хрян, магданоз, кост от печено месо, ябълка и харосет. Харосет е сладкиш, който се прави от фурми, сладки ябълки, смлени орехи, захар, канела, карамфил, лимони и портокалова кора. Портокаловата кора се настъргва и бялата й част се сварява и след като омекне се изцежда и се смачква на пюре. След това всички продукти се смесват и се сваряват. Така се получава сивкаво –кафяво пюре. Друг типичен сладкиш за Песах се прави от маца и се нарича бурмоликос. Този сладкиш е типичен за България. Когато бях малка винаги за Песах имаше бурмоликос. Корите маца се накисват във вода, изстискват се хубаво, омесват се с яйца и с малко черен пипер и се пържат в тигани с гнезда. Ядат се сиропирани или поръсени с пудра захар. Допълнително се поднася пасхално вино и купичка солена вода.

Когато се завърнах от Израел продължих да поддържам връзка с моите роднини там. Пишех писма на моята майка преди да ме последва в България и на лелите ми. Не съм имала никакви затруднения в поддържането на комуникация с близките ми. Приемала съм и гости от Израел съвсем легално. Съпругът ми можеше да бъде уволнен заради това, тъй като беше офицер в армията по време на тоталитаризма. По-късно, след като моят съпруг се пенсионира, научихме от негови бивши колеги от Държавна сигурност, че през цялото време моите писма са били следени и прочитани. Цялата ми кореспонденция е била редовно следена и проверявана. 

По отношение на събитията в Чехия се наблюдаваше едно раздвоение в настроението на гражданите. Една част от обществеността  оправдаваше сляпо военната намеса в Чехия, а друга част, включително и от партийния елит, не одобряваше насилието, което се прилагаше.  

Винаги съм се притеснявала за моите близки в Израел и през войните от 1967 и 1973 г. и сега, когато има ескалация на напрежението в конфликта с арабите и непрекъснатите терористични актове. Всичките ми братовчеди бяха войници на границите на Израел.

Със съпруга ми сега живеем сами и сме благодарни на еврейския дом, където ходим всеки ден и фактически това ни запълва времето. Ходим на дневен рехабилитационен център в бет ам-а. Там ходим в 10 часа сутрин, там обядваме. В този център има много добри хора, които правят всичко възможно да направят живота на хората от третата възраст поносим. Има и лекар, който следи нашето здраве. Помагат ни със всякакви средства и това е нашето спасение и нашият втори дом. В еврейския културен дом имаме разнообразни занимания, разпределени в клубове, които редовно посещаваме. Такива са клубовете “Здраве”, където поддържаме формата си, клуб “Ладино”, където се упражняваме на ладино, клуб “Иврит”, в който упражняваме иврит. Имаме и клуб “Златна възраст”, в който всяка събота се разнообразяваме с културни занимания – слушаме лекции, музика, участваме в дискусии.

Haya-Lea Nakhmanovna jest kulturalną i gościnną 82 letnią kobietą. Pomimo wieku, doskonale pamięta wiele szczegółów ze swojego ciężkiego życia oraz życia jej przodków. Haya jest dumna ze swojej rodziny. Pomimo gehenny, przez jaką przeszła podczas swojego 15 letniego pobytu w obozie dla więźniów politycznych, Haya zachowała wartości moralne oraz chciałaby zachować dla przyszłych pokoleń pamięć o niezłomności ducha także jej bliskich oraz przyjaciół. Haya Nakhmanovna uważa przekazywanie historii o życiu społeczności żydowskich za swój obowiązek oraz oddanie czci jej przodków.

Moja rodzina
Moje dzieciństwo
Nasze życie religijne
Szkoła oraz Haszomer Hacair
Przybycie Rosjan
Aresztowanie
I wojna wybuchła
Wyrok
Życie na wygnaniu
Małżeństwo oraz rehabilitacja
Wiktor
Dzisiejsze życie

Moja rodzina

Moi dziadkowie ze strony matki pochodzili z obwodu rówieńskiego, który wówczas należał do Polski. W 1939 r. kiedy Rosjanie przejęli kontrolę nad tą częścią Polski, Równo zostało włączone do Zachodniej Ukrainy. Pinkhas Leib, ojciec mojej matki, urodził się w 1827 r. Ponieważ nie znam jego nazwiska, nie wiem jakie było panieńskie nazwisko mojej matki.

Mój dziadek był wysoki i przystojny; nosił dużą brodę oraz pejsy. Był bardzo religijny, zawsze nosił kipę oraz uczęszczał do synagogi. Moi dziadkowie rozmawiali ze sobą w jidysz. Moja mama także mówiła w tym języku. Moi dziadkowie dożyli sędziwego wieku. Dziadek miał ok. 100 lat kiedy zmarł. Nie mogę sobie przypomnieć, jak nazywała się moja babcia od strony mamy. Ale pamiętam ją oraz to, że mówiłam do niej „babciu”. Kiedy moi dziadkowie szli do synagogi, zawsze ubierali się bardzo elegancko. Zgodnie z obowiązującym zwyczajem babcia zawsze nosiła perukę oraz czarny, ażurowy szal. Dziadkowie obchodzili wszystkie święta żydowskie. Zawsze na początku Szabatu zapali świece a na jego zakończenie odprawiali moite-Shabos (w jidysz oznacza zakończenie szabatu; w hebrajskim to hawdala). Dziadkowie byli bardzo uprzejmi i chętnie pomagali ubogim, zwłaszcza tym, którzy przychodzili do nich z prośbą o jałmużnę.

W Szabat moja babcia i dziadek gościli w domu tych biedaków oraz znajomych i częstowali ich czulentem. Ponieważ w Szabat gotowanie jest zabronione, babcia przygotowywała jedzenie w piątek wieczorem i wstawiała go do specjalnego pieca; kiedy więc w Szabat zasiadaliśmy do stołu jedzenie było jeszcze ciepłe. Czulent jest pysznym daniem przyżądzanym ze specjalnie duszonych ziemniaków z mięsem, także ma bordowy kolor. Jedliśmy też inne dania, w tym chałkę.

Moja mama, Pesya-Mindlya Pinkhas-Leibovna Katz, urodziła się w 1897 r. w obwodzie rówieńskim. Nie miała żadnego wykształcenia i była niepiśmienna. Moja mama prowadziła dom i wychowała 4 dzieci: Havę [1916-1960], Arona-Moisha [1919], Haye-Leę (czyli mnie) [1920] oraz Bellę [1925-1941].

Moja mama była bardzo religijna i wychowywała nas w duchu żydowskiej tradycji. Została rozstrzelana w Równem w 1941 r. Miała 44 lata. Moja mama miała 2 siostry – Malkę oraz Khanę. Obydwie były zamężne, prowadziły dom i miały dzieci. Wszyscy stracili życie w getcie w 1941 r.

Nigdy nie poznałam dziadków od strony ojca, ponieważ oni zmarli na długo przed tym, jak się urodziłam. Pamiętam tylko jak mi ojciec mówił, że jego siostra Miriam Chernizer miała tak samo na imię jak moja mama, Miriam Katz. Niestety nie mam więcej wspomnień z nią związanych.

Miriam została rozstrzelana w 1941 r. w Równem. Mój ojciec miał również brata o imieniu Shaya, który był nauczycielem w Równem. Swój zawód pełnił do 1941 r. Mieszał w żydowskiej dzielnicy miasta, niedaleko synagogi przy ulicy Szkolnej. Shaya miał liczne potomstwo i cała rodzina żyła bardzo skromnie.

Ojciec często im pomagał. Shaya wraz z całą rodziną zostali zamordowani przez Niemców. Mój ojciec, Nakhman Abramovich Katz, urodził się w 1895 r. w Horochowie, niedaleko Lwowa, które wówczas było częścią Polski. W Horochowie byłam tylko raz w wieku 4 lat i nic nie pamiętam z tego pobytu tam.

Jako chłopiec mój ojciec uczęszczał do chederu i w 1909 r. zakończył swoją edukację z chwilą ukończenia jesziwy w Horochowie. Mój ojciec mógł zostać rabinem, ale wiedział że w ten sposób nie utrzyma rodziny, więc został maklerem giełdowym. Pozostał jednak członkiem zarządu synagogi w Stoloner.

Mój ojciec nie chciał zostać wcielony do armii, więc celowo odciął sobie dwa palce na stopie i został zwolniony. Został rozstrzelany w 1941 r. w Równem. Miał 46 lat.

Moje dzieciństwo

Ja, Haya-Lea Nakhmanovna Katz (Detinko), urodziłam się w 1920 r. w Równem. Moja mama opowiadała mi, że mój młodszy brat Aron zwykł kiwać głową do góry mówiąc „tak, tak”, a ja wówczas kiwałam swoją na boki na znak „nie nie”.

Nasze warunki mieszkalne były okropne. Mieszkaliśmy w wilgotnej piwnicy kuzyna mojej mamy, wujka Brakera, który był dość majętnym człowiekiem. Na podwórzu mieszkał bednarz, który naprawiał beczki metalowymi obręczami, więc musieliśmy znosić stukanie i hałasy od świtu do zmierzchu.

Wszystkie dzieci urodziły się w Równem. W 1925 r. na świat przyszła moja siostra Bella. Bella mówiła tylko w jidysz. Uczyła się do 15 roku życia i to tylko w żydowskich szkołach. W 1927 r. moja mam urodziła syna, ale rodzicom nigdy nie udało się go przywieść do domu, ponieważ zmarł od poniesionych ran podczas pożaru szpitala, który wybuchł po jego porodzie.

Mój dziadek, Pinkhas Leib, przyjechał specjalnie, aby przygotować ceremonię obrzezania mojego nowo narodzonego brata. Cała moja rodzina była bardzo przygnębiona jego śmiercią. Poczucie straty było olbrzymie i tak naprawdę odczuwać go będę już zawsze.

Nasze życie religijne

W naszym domu obchodziliśmy wszystkie święta żydowskie. Podczas Pesach rozsiadaliśmy się wygodnie na fotelach (zwyczaj nazywany mesubin) i czytaliśmy Hagadę. Napełnialiśmy cztery kieliszki winem i zostawialiśmy drzwi otwarte dla proroka Izaasza, aby mógł przyjść i skosztować wina. Jednego razu, gdy poszłam otworzyć drzwi zobaczyłam żebraka, który akurat stał po drugiej stronie. Tak się wówczas przestraszyłam, że wbiegłam do pokoju i schowałam się pod stołem. Mój tata zaprosił tego żebraka do domu na wspólny posiłek. Niedaleko naszego domu w centrum Równego znajdowała się duża, piękna synagoga, która była centrum życia naszej społeczności żydowskiej. Wielu z moich kuzynów studiowało w jesziwie w mieście, więc często odwiedzali nas w tygodniu lub w Szabat. Cała moja rodzina uczęszczała do synagogi, w tym moja mama oraz ja sama.

W święto Rosz ha-Szana aż drżeliśmy na dźwięk szofaru. Pierwszą rzeczą, jaką robiliśmy po całodniowym poście było wypicie szklanki herbaty z mlekiem; dlatego nastawiałam samowar i czekałam, jak rodzice wrócą z synagogi.

Moja mama robiła zakupy na takim dużym targu w mieście. Zawsze wracała bardzo zmęczona i mówiła: ”Muszę się położyć i przespać przez 5 minut, bo nie będę w stanie zrobić niczego!”. Czasami wybierałam się na zakupy razem z nią. Zawsze starałyśmy się kupować koszerne produkty, a kurczaki, które kupiłyśmy na placu, zanosiłyśmy do szojcheta, który dokonywał uboju rytualnego.

Nie mieliśmy służącej, dlatego pomagałam mamie przy pracach domowych, zwłaszcza przy pieczeniu. Mój brat Aron także pomagał w domu. Jak ja umyłam podłogę, to on polerował drewno na wysoki połysk. Moja starsza siostra Hava po ukończeniu gimnazjum wyszła za mąż, a Bella, była zbyt mała by pomagać.

Szkoła oraz Haszomer Hacair

W 1925 r., kiedy już nieco podrosłam, na jeden rok zostałam wysłana do chederu wraz z Aronem, gdzie nauczyłam się czytać i pisać; ale nie przez rabina tylko jakiegoś innego, wykształconego mężczyznę z brodą. To tutaj opanowałam pisanie po hebrajsku. W 1926 r. tak jak moja starsza siostra Hava zaczęłam uczęszczać do szkoły Tarbut, oddalonej nieco od naszego mieszkania. Nauka w tej szkole trwała łącznie 11 lat: pierwsze trzy lata stanowiły przygotowanie do dalszej edukacji, która trwała osiem lat. Naukę w szkole Tarbut zaczęłam w wieku sześciu lat, ale ponieważ moje wyniki w nauce nie były wystarczającą dobre, powtarzałam pierwszą klasę. Lekcje prowadzone były częściowo w języku polskim a częściowo po hebrajsku. Języki obce, jak niemiecki oraz łacina, nauczane były dopiero od czwartej klasy. Od każdego przedmiotu mieliśmy osobnego nauczyciela. W zasadzie muszę przyznać, że byłam dobrą uczennicą. Kiedy mój brat zaczął mieć trudności z nauką, przenieśli go do mojej klasy także uczyliśmy się już razem. Do szkoły zakładaliśmy specjalne mundurki, które szyła dla nas znajoma mamy. Uwielbiałam chodzić wraz z mamą na przymiarki moich nowych, pięknych sukienek; wtedy to zaczęłam interesować się szyciem.

Starsi uczniowie zachęcali młodszych do zaangażowania się w działalność różnych organizacji młodzieżowych. Ja przystąpiłam do Haszomer Hacair („Młody Strażnik”). Nazywani byliśmy b’nai mitbar („Dzieci pustyni”). Nosiliśmy kwadratowe chusty i opastki przewiązane przez głowę. W szkole haftowaliśmy na beretach specjalne gwiazdy błyszczącą nicią. Poza zajęciami w szkole średniej uczęszczaliśmy na spotkania w ramach tej organizacji. My mój brat należał do Bejtaru. Podobały mu się bardzo pełnie mundurki, w których wyglądał jak żołnierz. My nosiłyśmy nasze chusty, a on swój mundur wraz z gwizdkiem na szyi.

Generalnie moja rodzina żyła dość dostatnio, ale czasami brakowało mi pieniędzy, aby opłacić składkę członkowską w organizacji. Ponieważ byłam już w starszej klasie, postanowiłam zacząć udzielać korepetycji i pomagać w nauce młodszym dzieciom z żydowskich rodzin. Nie zarabiałam dużo – 5 zł; ale były to pieniądze na które sama zapracowałam i nie musiałam już pożyczać od rodziców. Jednym z naszych obowiązków była zbiórka funduszy na budowę Izraela pośród żydowskich mieszkańców miasta. Każdy z nas miał przydzielony pewien obszar, na którym zbierał fundusze. W moim ludzie byli bardzo hojni; każdy z nich wpisywany był na specjalną listę darczyńców. W 1936 r. byłam już w szóstej klasie, ale musiałam zmienić szkołę, ponieważ nauczyciel imieniem Khvoinik zaczął się nade mną znęcać.

Kiedyś po teście z algebry wszyscy otrzymali wyniki swojej pracy oprócz mnie. Kiedy wstałam i zapytałam go jaką ocenę otrzymałam on zapytał mnie „Czy Hava Katz jest twoją siostrą?”. Kiedy potwierdziłam, że tak otrzymałam swoją pracę z adnotacją „Nie jestem pewien czy ta praca została napisana samodzielnie”. Kiedy to zobaczyłam rozpłakałam się i krzyknęłam, żeby nie mieszał w to mojej siostry!

Moja starsza siostra Hava w 1932 r. zamieszkała w kibucu w Polsce, gdzie spędziła w sumie rok. Tam poznała Yakova Blikha, który został jej chłopakiem. Yakov pomógł mojej siostrze wyjechać do Palestyny, gdzie Hava miała zamiar studiować medycynę. Hava i Yakow w końcu się pobrali. Moi rodzice wysłali jej do Izraela drogi koc i przepiękny płaszcz. Mam zdjecie siostry z tych lat.

Była bardzo piękna, także każdy nieżonaty mężczyzna w Równem podkochiwał się w niej. Hava i Yakow mają dwóch synów. Hava zmarła w 1960 r. w wieku 44 lat. Nie znam niestety przyczyny jej śmierci; wiem tylko, że Hava miała problemy z wysokim ciśnieniem. Kiedy byłam w Izraelu, odwiedziłam grób swojej siostry. Hava była pielęgniarką. W szpitalu, gdzie pracowała wszyscy bardzo ją lubili. Niedawno się dowiedziałam, że Hava zmarła w miejscu pracy.

Jeden z synów Havy zmarł młodo; natomiast drugi, Avraam Blikh, nadal żyje i mieszka w Izraelu. W 1988 r. przyjechał do mnie w odwiedziny Natan, straszy syn mojego brata Arona (dzisiaj też mieszka w Izraelu). Wtedy to dowiedziałam się od niego, że Hava nie żyje.

Po ukończeniu szkoły zaczęłam szyć biustonosze, gorsety i tym podobne. To była bardzo przyjemna praca. Moje zamiłowanie do szycia wpojone przez matkę, okazało się bardzo przydatne.

W Równem początkowo żyliśmy bardzo skromnie; do momentu, aż firma maklerska mojego taty zaczęła przynosić dochody. Dzięki temu mojego tatę było stać na zakup mieszkań dla członków jego rodziny. W końcu i my zamieszkaliśmy w dużym domu z dwunastoma pokojami (nie wliczając kuchni). Zajmowaliśmy trzy pokojowe mieszkanie na drugim piętrze. Pozostałą powierzchnię wynajmowaliśmy jako osobne mieszkania, z czego czerpaliśmy dodatkowy dochód. W takich warunkach mieszkaliśmy do 1941 r., kiedy to na rozkaz Rosjan zostaliśmy zmuszeni do opuszczenia reszty pokoi i zamieszkania tylko w jednym z nich. Pozwolono nam zostać w mieszkaniu tylko dlatego, że moja mama bardzo płakała i lamentowała głośno; w przeciwnym razie na pewno by nas wyrzucono z mieszkania.

W naszym pokoju nie było wyjścia na klatkę schodową, więc nasi sąsiedzi, którzy żyli obok nas przez wiele lat uprzejmie zgodzili się abyśmy wykorzystywali sąsiedni pokój, tuż obok naszego dawnego mieszkania. Za każdym razem wychodząc lub wchodząc do mieszkania przechodziliśmy przez niego, pomimo że prowadził przez ich sypialnie.

Przybycie Rosjan

W 1939 r. kiedy Rosjanie wkroczyli do Równego mój ojciec znalazł pracę jako kierownik magazynu w zakładzie przetwórstwa drewna. Rok później został jednak zwolniony, kiedy to został uznany za przedstawiciela "burżuazji", z powodu posiadania własnego domu.

Mój ojciec pozostał bezrobotny do momentu rozstrzelania w 1941 r. po ponownym zajęciu miasta przez Niemców.

W 1938 r. postanowiłam pójść w ślady mojej starszej siostry Havy i dołączyłam do kibucu w Słonimiu w Polsce. Miałam nadzieję wyemigrować do Izraela, tak jak Hava.

W kibucu uczyliśmy się różnych zawodów, tak aby przygotować się do wyjazdu do Izraela. 17 września 1939 r. Rosjanie zajęli miasto, więc wróciłam do domu. Wraz z przyjaciółmi szliśmy na nogach przez cały las, aż dotarliśmy do linii kolejowej, gdzie udało nam się złapać pociąg do Równego. Wszyscy byli bardzo zadowoleni, kiedy zobaczyli mnie z powrotem.

Od 1939 do 1941 r. kiedy Równe było okupowane przez Rosjan, NKWD organizowało specjalne kursy księgowości. Pod koniec 1939 r. podjęłam naukę w tym zawodzie, także od czerwca 1941 r. pracowałam jako księgowa dla NKWD. Pod czujnym okiem Rosjan Polacy budowali wówczas autostradę łączącą Przemyśl z Kijowem. W związku z tym, w 1940 r. musiałam przenieść się do Przemyśla. To był bardzo niespokojny czas - wojna wisiała w powietrzu. Po upływie mojego rocznego kontraktu poprosiłam o pozwolenie na powrót do domu. Mój przełożony starał się przekonać mnie do zmiany decyzji obiecując awans oraz podwyżkę; kiedy jednak zaczęłam płakać pozwolił mi wrócić do domu, do Równego.

Moja rodzina popadła w biedę - ojciec stracił pracę w zakładzie przetwórstwa drzewnego, także wszystko wyglądało bardzo źle. W końcu, w styczniu 1941 r., udało mi się znaleźć pracę jako księgowa w drukarni państwowej. Pracowałam bardzo ciężko, ale zostałam ciepło przyjęta przez pozostałych pracowników. Wszyscy mnie szanowali. Wydawało mi się, że w końcu odnalazłam swoje miejsce w tej nowej społeczności.

Aresztowanie

5 czerwca 1941 roku o 3:00 w nocy bez żadnego ostrzeżenia kilkoro Rosjan przyszło mnie aresztować. Pokazali nakaz i od razu zaczęli przeszukiwać dom. Moja mama od razu zrozumiał, co się dzieje i zemdlała. Nie wiedziałam, co robić. Bella pobiegła do najbliższej apteki o trzeciej nad ranem, żeby uzyskać jakąś pomoc. Musiałam użyć całej swojej siły, żeby otworzyć mamie usta i dać trochę wody, o którą poprosiłam. Kiedy już odzyskała przytomność wykrzyczała: „Co mi po Tobie pozostanie? Zabierają mi Ciebie! Ja już nie chcę żyć!”. Nigdy więcej nie zobaczyłam mojego ojca, mamy ani młodszej siostry Belli. Prowadzili mnie pieszo do więzienia przez całe miasto. Kiedy zapytałam ich, dlaczego została aresztowana odpowiedzieli, że dowiem się wszystkiego w swoim czasie. W więzieniu umieścili mnie w dużej celi, gdzie było już sporo innych więźniów. Wśród nich rozpoznałam jedną znajomą. Jak się później dowiedziałam, tej nocy aresztowanych zostało aż siedem osób. Oskarżyli nas o przynależność do Haszomer Hacair, uchodzącej w ich oczach za antysowiecką organizację. Podczas pierwszych dni pobytu w więzieniu otrzymałam paczki od rodziców z ciepłymi ubraniami. Zdziwiona zastanawiałam się czy to dlatego, że zostanę zesłana na Syberię? Co mi te ciepłe ubrania? Oczywiście zachowałam je wszystkie. Kiedy wezwali mnie na przesłuchanie byłam bardzo zdenerwowana. W tamtym czasie miałam chłopaka o imieniu Azriel Vevrik; był jedynakiem i mieszkał w małym miasteczku Beresteczko. Azriel był bardzo wysoki i przystojny; miał niebieskie oczy. Mój chłopak był także księgowym i często przyjeżdżał odwiedzać mnie do Równego. Mój ojciec chciał abyśmy się zaręczyli, ale czasy były niespokojne. Dlatego nie śpieszyliśmy się z podjęciem tej decyzji. W każdym razie, kiedy zostałam wezwana na to przesłuchanie pomyślałam, że on także został aresztowany, bo wydawało mi się, że usłyszałam jego głos.

I wojna wybuchła

Siedemnaście dni po moim aresztowaniu, 22 czerwca 1941 r. o 4:00 w nocy obudziło nas straszne wycie syren. Każdy w celi, gdzie spaliśmy na podłodze, od razu zrozumiał że najgorsze właśnie się stało – wybuchła wojna. 25 czerwca zaczęła się ewakuacja, deportowano nas w głąb Związku Radzieckiego. Na stację przyjechaliśmy w ciężarówkach nakrytych płótnem, pierwotnie służących do przewozu bydła. Nic mogłam nic zobaczyć. Kiedy podczas podróży pociąg mijał mój dom, Ci którzy mnie znali krzyczeli „właśnie przejeżdżamy obok domu Hayi!”. Niestety nie mogłam nawet wychylić głowy na zewnątrz, ponieważ strażnicy odpychali mnie bronią. Kolej była nieustannie bombardowana z samolotów, ale na szczęście nic się nikomu nie stało. Trzem ukraińskim więźniom z naszego transportu, którzy byli w innym wagonie, udało się wyskoczyć z pociągu kiedy zabrzmiały syreny zapowiadające nadciągający nalot i schronić się w bezpiecznym miejscu. My nie mieliśmy szans na ucieczkę, ponieważ nasz wagon był pilnowany. Uciekinierzy zdołali pokazać za pomocą gestów pilotom niemieckim, że w tym pociągu przetrzymywani są ludzie. Być może dlatego udało nam się przeżyć bombardowanie. Kiedy nalot się skończył, Ukraińcy podchodzi do wagonów i sprawdzali czy ktoś nie został ranny. W końcu udało nam się dotrzeć do miasta Kamyshin w okolicach Stalingradu. Zostaliśmy umieszczeni w kolejnym więzieniu, tym razem tylko dla kobiet, gdzie dwie osoby spały na jednym łóżku.

Nowe dochodzenie zostało rozpoczęte i po raz kolejny zostałam oskarżona o przynależność do organizacji syjonistycznej Haszomer Hacair. Wraz z przesunięciem się frontu zostaliśmy ewakuowani ponownie dalej na wschód.

Tym razem jednak zostaliśmy umieszczeni na barce. Płynęliśmy w dół rzeki, aż dotarliśmy do celu. Warunki na barce były naprawdę okropne.

Kiedy wybuchła epidemia cholery ludzie masowo umierali, nawet w miejscu gdzie akurat stali – jeden mężczyzna zmarł, kiedy siedzieliśmy przy stole podczas posiłku. Wśród zmarłych była moja znajoma, Hana. Bardzo chciałam się nią zaopiekować, ale Rosjanie mi nie pozwolili. Chorzy byli oddzielani od zdrowych więźniów. Wówczas to Rosjanie przystąpili do palenia zarażonych żywcem, nie wyłączając pielęgniarki, która zaraziła się opiekując się chorymi.

Kiedy w końcu wysiedliśmy z barki na ląd, zdrowi oddzielani byli od chorych. Ci, którzy przeżyli epidemię poddani zostali przymusowej kwarantannie – dziewięć miesięcy spędziliśmy gdzieś w okolicy Kazania; myślę, że miasto nazywało się Sviyaga.

Bardzo się tam rozchorowałam, nie mogłam chodzić więc zostałam wysłana do szpitala. Kiedy poczułam się trochę lepiej, wróciłam z powrotem do pracy. Pewnego dnia zobaczyłam moją znajomą Hanę, ubraną w spodnie i męską marynarkę! Byłam święcie przekonana, że Hana nie żyje! Jej odzież została spalona ze względu na epidemię; dlatego też w zamian dostała nowe, źle dopasowane ubrania. Oczywiście zaopiekowałam się nią; spałyśmy razem na łóżku. Hana była dobrą krawcową i później otworzyła sklep w mieście.

To własnie ona nauczyła mnie wielu rzeczy związanych z szyciem. Dzięki temu mogłam w obozie szyć, choć nadal musiałam pracować z innymi więźniami przy codziennych pracach. Obecnie Hana mieszka w Izraelu.

Wyrok

Byłam w sumie w 11 różnych obozach. Po czterech latach ciągłych zmian usłyszałam w końcu werdykt: 10 lat więzienia oraz 5 lat wygnania. Gdy to usłyszałam, nie rozumiałam co się dzieje, szeptałam tylko: „10 lat? 10 lat?”. Jakaś strażniczka dała mi zdjęcie mówiąc, że to na pamiątkę. Trzymam je do tej pory.

Po wyroku zostałam zesłana do łagru we wschodnim Uralu w miejscowości Tawda. W obozie tym byli przetrzymywani mężczyźni i kobiety. Początkowo zostałam przydzielona do wykonywania różnych prac ogólnych; kiedy jednak na jaw wyszły moje umiejętności związane ze szyciem, zaczęłam pracować jako krawcowa. W obozie doczekałam się 9 maja 1945 r, dnia zakończenia II wojny światowej. Komendant obozu zwołał nas wszystkich i ogłosił koniec wojny. Dla nas jednak nie przyniosło to żadnych zmian.

W 1946 r. mój brat Aron przyjechał mnie odwiedzić. Jemu udało się przeżyć wojnę. Szukał mnie wszędzie i w końcu zdobył informacje na temat mojego pobytu oraz wszystkie pozwolenia na wizytę w obozie. Wiedziałam wcześniej o jego wizycie. Przygotowałam zeszyt, w którym spisałam całą dotychczasową historię swojego życia i zatytułowałam ją „Tylko ja nie zginęłam”. Zeszyt ten dałam swojemu bracie.

Aron zapytał mnie: „Co powinienem zrobić? Zaczekać na Ciebie czy wyjechać do Polski?”. W tym czasie Polacy byli repatriowani z powrotem do Ojczyzny. Powiedziałam bratu, że ma wyjeżdżać bez zastanawiania się. W tym czasie był już żonaty i miał dziecko. Wyprowadzili się więc do Niemiec, gdzie początkowo Aron pracował jako dyrektor w jednej ze szkół średnich. Później udało im się wyemigrować do Izraela. Przez pierwszy rok pobytu tam żyli bardzo skromnie, w nędzy. Mój brat kontynuował swoją edukację w Izraelu aż w końcu został nauczycielem matematyki. Pracował jako nauczyciel dokąd nie przeszedł na emeryturę. Obecnie Aron mieszka blisko Tel Awiwu, w Holon.

Utrzymuję z nim kontakt listowny. Jego syn Nahman mieszka w kibucu. Kiedy dowiedziałam się o śmierci rodziców i młodszej siostry Belli bardzo to przeżyłam i rozchorowałam się poważnie. Wszyscy zginęli w getcie w Równem. Mój brat ocalał cudem. Mój stan pogarszał się, zaczęłam chorować na pokrzywkę przez co spędziłam w szpitalu ponad rok. Po tym okresie podjęłam na nowo pracę w warsztacie. Wszyscy byli dla mnie mili i dobrze mnie traktowali. Doradzono mi, abym szkoliła się w zawodzie, tak abym mogła nie tylko szyć, ale także i przygotowywać kroje.

W 1951 r, trzy miesiące przed upływem terminu do mojego zwolnienia, zostałam przeniesiona do obozu o zaostrzonym rygorze w Mordowi. Było to wynikiem rozkazu Józefa Stalina, aby wszyscy „więźniowie polityczni” trzymani byli właśnie w takich placówkach. Kiedy dotarliśmy do Krasnojarska na barkach popłynęliśmy rzeką Jenisej w stronę Maklakovo (obecnie: miasto Lesosibirsk). Była to duża osada z rozległymi lasami. Tam otworzyłam warsztat, w którym szyłam spódnice, tak że szybko stałam się znana w okolicy. Moje życie na wygnaniu właśnie się zaczęło. Później otworzyłam sklep i nigdy nie brakowało mi ani pracowników, ani pieniędzy. Dzięki temu wynajęłam sobie pokój. Kupiłam maszynę do szycia i zaczęłam żyć normalnie.

Życie na wygnaniu

W Maklakovo żyła taka jedna żydowska rodzina z Wilna. Podobnie jak ja, ojciec z tej rodziny został zesłany na wygnanie. Jego żona postanowiła dobrowolnie dołączyć do męża. Nazywali się "Kats", tak samo jak moje nazwisko "Katz”. Ale oni byli Litwinami, więc tym samym ich nazwisko powinno być zakończone "-as". Tak naprawdę więc ich nazwisko brzmiało "Katsas”. Ich stosunek do mnie był bardzo ciepły i zawsze zapraszali mnie do siebie na święta. Bardzo szybko zaprzyjaźniliśmy się.

Raz na święto Pesach [Paschy] udało im się zdobyć kawałek macy i zaprosili mnie oraz jakiegoś mężczyznę imieniem Shaya Itskovich Detinko na kolację sederową. Obydwoje umieliśmy szyć. W pewnym momencie ten mężczyzna zapytał mnie, czy mam maszynę do szycia. Kiedy podpowiedziałam, że tak, zapytał „Czy mogę przyjść i uszyć sobie czapkę?". W ten oto sposób zaczęła się nasza przyjaźń.

Tak samo jak ja, Shaya urodził się w Polsce w 1903 r; był więc 17 lat starszy ode mnie. Tak naprawdę nie wiem nic o jego rodzicach, oprócz tego, że jego ojciec miał na imię Itsik. Cała jego rodzina nie żyła, zanim go poznałam.

Shaya był bardzo wykształcony, przed wojną pracował jako rektor Wyższego Uniwersytetu Polityczno-Komunistycznego w Leningradzie. Był bardzo szanowanym człowiekiem; wszyscy jego znajomi bardzo go lubili. Jego pierwsza żona została aresztowana w 1933 r w Leningradzie jako podejrzana o szpiegostwo na rzecz Polski; niedługo potem Shaya został również aresztowany pod zarzutem o współudział. Shaya został skazany na karę śmierci, która jednak została zamieniona na 10 lat więzienia. Jego córka Bella wychowywała się w szkole z internatem. Obecnie mieszka w Kemerovo. Kiedy Shaya przebywał już w więzieniu w Sverdlovsk, wyrok podwyższono o kolejne 5 lat. Był on żarliwym, dobrze znanym komunistą. W sumie więc Shaya został skazany na 15 lat więzienia.

Małżeństwo oraz rehabilitacja

Podczas aresztu Shaya stracił wszystkie włosy. Podobał mi się także łysy, bez różnicy. Był bardzo dobrym człowiekiem i przyjacielem. Na początku zamieszkaliśmy w pokoju, który wynajmowałam; niedługo potem zaczęliśmy budować nasz własny dom.

Wówczas to Shaya został zrehabilitowany a ja zaczęłam pracować w szkole, gdzie uczyłam dzieci szycia oraz robienia wykrojów. Dlatego też zamknęła swój sklep. W 1956 r., gdy byliśmy jeszcze na wygnaniu, obchodziliśmy święta żydowskie wraz z rodziną Gendlerów. Piekliśmy macę i przyrządzaliśmy nadziewaną rybę, tsimmes (danie z marchewki i suszonych śliwek) oraz galushka (jaja z drobiowym tłuszczem).

Na Szawuot jedliśmy naleśniki z serem; na Purim z kolei Hamantasze – trójkątne ciasteczka z makiem. Zawsze spotykaliśmy się w tajemnicy, także nasi sąsiedzi nic nie wiedzieli o obchodzonych przez nas świętach.

W 1957 r. otrzymałam paszport, dzięki któremu bez żadnych zastrzeżeń mogłam swobodnie podróżować i żyć w dowolnie wybranym miejscu. Postanowiłam pojechać do Równego. Ponieważ mój mąż, Shaya, nie mógł mi wówczas towarzyszyć, wyjechałam sama. Na miejscu dotarłam do mieszkańców naszego miasta, którym udało się przeżyć Holokaust i wojnę. W końcu mogłam dowiedzieć się, jaki los spotkał moich najbliższych. Moim rodzice i siostra Bella zostali straceni wraz z pozostałymi mieszkańcami getta. Zastrzelono ich niedaleko Równego, w lesie zwanym Sosenki. Przenocowano mnie i pozwolono mi zostać kilka dni. Wróciły wspomnienia z mojej przedwojennej działalności. Potem wyruszyłam do Maklakovo opłakiwać swoich rodziców oraz siostrę.

Tak naprawdę teraz miałam tylko jedną siostrę, Havę, która mieszkała w Izraelu, oraz młodszego brata Arona w Polsce. Z czasem w mieście odrodziła się niewielka społeczność żydowska. Kilka lat później, w 1960 r. z ich inicjatywy został postawiony pomnik w miejscu masowej egzekucji. Są tam podane również nazwiska moich rodziców oraz siostry. Zostałam zaproszona na odsłonięcie pomniku w lesie Sosenki; do dnia dzisiejszego mam zdjęcie zrobione podczas tej uroczystości. Przeżyłam tylko dlatego, że zostałam zesłana do gułagu.

W 1958 r. zaszłam w ciążę z moim pierwszym dzieckiem. Shaya chciał wrócić do Leningradu, ale uzgodniliśmy, żeby poczekać z tym do porodu – miałam wówczas 38 lat i chorowałam na duże nadciśnienie. Tak bardzo pragnęłam mieć dziecko. Shaya powiedział: "W Leningradzie jest wiele pacjentek takich jak Ty, dlatego nie możesz liczyć nawet w połowie na tak dobrą opiekę jak tutaj w Maklakovo". Poród okazał się bardzo trudny; ostatecznie miałam cesarskie cięcie.

Mój syn, Wictor Shaevich, urodził się w Maklakovo w 1958 r. Kiedy skończył roczek, przenieśliśmy się do Leningradu. W zasadzie to jego urodziny obchodziliśmy jeszcze w Maklakovo, dopiero potem wyjechaliśmy. Na początku zajmowaliśmy pokój w komunalnym mieszkaniu. Kiedy Shaya zachorował, przenieśliśmy się do osobnego jednopokojowej kawalerki. Wictor poszedł do szkoły w pobliżu naszego domu na ul. Nauki 23. Ukończył szkołę z samymi dobrymi ocenami.

W Leningradzie pracowałam jako krawcowa, w zakładzie który mieścił się przy ul. Nauki 21. Pracowałam tam aż do przejścia na emeryturę.

Początkowo bardzo się martwiłam tym, czy będę umiała żyć w wielkim mieście jak Leningrad, czy się w nim odnajdę. Ale ostatecznie wszystko potoczyło się dobrze. Przyjaciele mojego męża polubili mnie i nawet robili mu wyrzuty jak on mógł po przyjeździe zostawić mnie z synem samych na stacji kolejowej w Leningradzie i pójść szukać hotelu. Elizaveta Iwanowna, jego dobra przyjaciółka, była bardzo zła, kiedy Shaya przyszedł ją odwiedzić i kiedy dowiedziała się, że my w tym czasie czekamy na stacji kolejowej. Kazała mu natychmiast po nas wrócić i przyprowadzić do niej. Mieszkaliśmy tam dokąd nie otrzymaliśmy tego pokoju w mieszkaniu komunalnym, które mieliśmy obiecane jeszcze przed wyjazdem z Maklakovo.
W 1961 r. zostałam również zrehabilitowana. Mój mąż na nowo przyłączył się do partii pracy i został mianowany rektorem Publicznego Uniwersytetu w Leningradzie. Ja zajmowałam się domem i wychowaniem naszego syna. Sprzedaliśmy nasz dom i meble w Maklakovo.

Byliśmy szczęścili do 1965 r, kiedy to Shaya zachorował na raka krtani. Kiedy zaczął skarżyć się na ból, zaczęły się wizyty u lekarzy; niestety, przed długi okres był leczony niewłaściwie ze względu na złą diagnozę. Spędził rok w szpitalu. Nie mógł mówić, więc porozumiewał się ze mną pisząc. Shaya zmarł w 1968 r. Nasz syn Wiktor miał wówczas 10 lat.

Śmierć mojego męża bardzo mną wstrząsnęła. Raz na ulicy Nevsky zemdlałam i nieprzytomna zostałam odwieziona do szpitala. Byłam w ciężkim stanie. W szpitalu spędziłam miesiąc, ale w końcu wyzdrowiałam. Nauczycielka, która odebrała mojego syna ze szkoły w dniu, kiedy straciłam przytomność, zabrała go do siebie i opiekowała się nim pod moją nieobecność. Teraz jesteśmy najlepszymi przyjaciółkami. Kiedy Wiktor skończył szkołę przeprowadziliśmy się do większego, dwupokojowego mieszkania.

Wiktor

Po ukończeniu szkoły Wictor chciał bardzo nauczyć się latać samolotem. Miał jednak niewielką bliznę (kiedyś na obozie wskakując do wody rozciął sobie nogę nadeptując na rozbitą butelkę). W placówce organizującej kurs pilotów zażądano zaświadczenia ze szpitala, że ta blizna to nic poważnego. Pomimo jego dostarczenia, Wiktor nie został przyjęty na kurs. Mój syn zawsze był typem sportowcem. Kiedyś zapytał "Jeśli pójdę do Instytutu Lezgaft co potem mam robić po studiach? Mogę być nauczycielem WF-u, ale co mi to daje?"

Postanowił więc ubiegać się o przyjęcie do Instytutu Łączności Bonch-Bruevich, chociaż było to prawie nieosiągalne ze względu na jego żydowskie pochodzenie. Przyszedł raz do mnie do zakładu krawieckiego i opowiedział mi o tych wszystkich trudnościach, z jakim musiał się mierzyć. Płakałam wtedy bardzo bo miałam świadomość, że jedynym źródłem jego cierpień był fakt, że urodził się Żydem. Ostatecznie jednak został przyjęty i ukończył naukę z dobrymi wynikami. Zaraz po studiach dostał pracę w Lentelefonstroy [Leningradzkim Stowarzyszeniu Dostawców Telefonów]. Do dziś tam pracuje, jako główny inżynier i cieszy się dobrą opinią wśród współpracowników. W tym czasie otrzymywałam wiele listów od mojego brata Arona z Izraela za pośrednictwem rodziny Katsas z Wilna. Gdy w 1965 r. zmieniła się sytuacja polityczna Natan, syn Arona, przyjechał nas odwiedzić.

Jeśli chodzi o antysemityzmie w Rosji Sowieckiej – doświadczyłam go kilkakrotnie. Raz, gdy stojąc w kolejce w sklepie jakaś kobieta krzyczała na mnie: "Powinieneś wynieść się do Izraela!". Drugi sytuacja wydarzyła się blisko mojego domu. Kiedy podeszłam do lady, aby coś kupić, sprzedawczyni nazwała mnie "Ty brudna Żydówko" i to zupełnie bez powodu. Gdyby w pobliżu był policjant, poprosiłabym go o pomoc. W zasadzie to były te dwa przypadki, kiedy ktoś mnie obraził ze względu na moje żydowskie pochodzenie [jeśli nie liczyć deportacji do obozu].

W Instytucie Wiktor poznał Tanechkę, którą następnie poślubił. Mają dwie córki: Irochkę (absolwentkę Instytutu Ekonomii i Inżynierii, który ukończyła w 2002 r.) oraz Katye, która obecnie kończy szkołę i nieustannie powtarza, że pójdzie na studia jedynie na tą samą uczelnię, gdzie studiowali jej rodzice. Tak więc pilnie przygotowuje się do egzaminów wstępnych na Instytut Łączności.

Mojemu synowi i jego rodzinie powodzi się całkiem nieźle, mają nawet domek letniskowy. Nigdy nie pozwalają mi zostać samej, dlatego też bardzo często mnie odwiedzają i opiekują się mną.

W 1995 r. Wiktor wyjechał do Izraela na dziesięć dni w odwiedziny do swoich znajomych, którzy wyemigrowali z Rosji dużo wcześniej. Przez jakiś czas Wiktor również myślał o wyjeździe, ale ostatecznie zmienili zdanie. Nawet ja chciałam wyemigrować do Izraela. W tym celu udałam się do Fundacji Agencji Żydowskiej Sokhnut; niestety nie chcieli mi pomóc w emigracji tłumacząc, że bez syna nie byłabym szczęśliwa. Aron był tego samego zdania. W Izraelu mogłabym nawet otrzymywać podwójną emeryturę [asirat tsion] jako były więzień, ale najwidoczniej nie dane mi jest zamieszkać w tym kraju.

Dzisiejsze życie

W 1989 r. odwiedziłam Arona w Izraelu. Ma bardzo wygodne czteropokojowe mieszkanie z dwoma łazienkami. Podczas pobytu w Izraelu, który trwał trzy miesiące, odwiedziliśmy wielu przyjaciół Arona, którzy przeżyli Holokaust. Wspólnie spędziliśmy dużo czasu na wspominaniu naszej młodości. Jako honorowy gość ze Związku Radzieckiego zostałam poproszona, aby zapalić świece. Wzięłam chustkę i przeprowadziłam całą ceremonię, która była niezwykle uroczysta i przyjemna.

Nadal mówię po hebrajsku i wszystkie święta obchodzę w domu w towarzystwie 12 osób. Muszę przyznać, że organizacja Hesed Avraham jest bardzo pomocna.

Odwiedzam często centrum dziennego pobytu, gdzie wszyscy bardzo mnie szanują. Często odbieram telefony oraz otrzymuję pozdrowienia od innych osób. Nie mam dość słów, by wyrazić moją wdzięczność dla wszystkich tych ludzi.

Fania Brantsovskaya
Vilnius
Lithuania
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: February 2005

Fania Brantsovskaya is a very sociable person. It's hard to get her at home since she volunteers for the department of former ghetto inmates and prisoners of concentration camps in the local Hesed. She corresponds and talks on the phone with a number of her friends and combatants from the partisan unit and ghetto. Fania gladly agreed to meet with me. She lives in a small cozy apartment in a 1970s apartment building. She met me at a bus stop to make it easier for me to get to the place where she lives. She looks not a day older than 60. She moves fast. Her hair is cut short and her eyes are bright, shiny and full of life. Fania wears a business suit and a blouse. She was dressed in the same way when she visited me in my hotel to complete this interview. Her apartment is furnished nicely and there is a nice bunch of heath in her kitchen. Fania offers me a cup of coffee and starts her story, which is full of humor and accurate descriptions. I enjoy listening to her.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My family background

My maiden name is Joheles. It's an old Jewish surname and has a local Lithuanian coloring. My paternal grandfather, Velvl Joheles, was born in Vilnius in 1868. At that time Lithuania belonged to the Russian Empire. Jews constituted a big part of the population of Vilnius that consisted of Lithuanian, Russian and Polish people. Before World War II Vilnius was a center of Yiddish culture in Eastern Europe. There were over 100 synagogues in Vilnius, educational and prayer institutions, a charity fund, professional guilds, a Jewish hospital, an elderly people's home, a charity children's fund, a Jewish public school, a Jewish theater and choirs, a health organization, a labor association, a few schools and gymnasiums teaching in Yiddish and Hebrew. There were many Jewish craftsmen. They were hat makers, tailors, bronze workers, leather men, etc.

My grandfather was a painter. He was a very skilled and artistic painter. He made art paintings and exquisite Alfrei works [a technique of interior decoration and renovation]. He was believed to have been one of the best experts in his specialty. Many years after my grandfather perished a friend of mine told me that her father was one of my grandfather's best apprentices. My grandfather also completed the most important tasks during the renovation of the Vilnius University. A few years later, when he needed an eye surgery, he was taken to the university clinic where he had benefits as an employee of the university. I remember my mother and me visiting my grandfather in hospital where he proudly told other patients and doctors how smart and good I was being his older granddaughter.

Grandfather Velvl had a natural sense of humor. During World War I, when there were no medications available he used to cure children using just a thermometer. They never doubted that when he measured the temperature, they would promptly recover, and they actually did, however strange this might seem. He also cured his children and grandchildren from bruises by putting an old galosh as bandage over their injuries. I once fell and injured myself and when my grandfather wanted to apply an old galosh, I told him this was nonsense, that I had no faith in. My grandfather was stunned and couldn't forget it for a long time repeating, 'How can you like modern young people, these children... they have no faith!'

I have no information about my grandfather's parents, brothers or sisters. His wife, my grandmother, Rohe-Gisia Joheles, was three years younger than my grandfather. Her maiden name was Gilinskaya. She was born in the town of Svencionys, about 70 kilometers from Vilnius. There were actually two towns: Svencionys and Svencioneliai. There was a big Jewish community in Svencionys where my grandmother came from. From what I was told I know that my grandmother had many brothers and sisters. She came from a big family.

I've never been in Svencionys. All I know about my grandmother's relatives is that her brother Dovid Gilinski was a painter and he was the one who introduced my grandmother to Grandfather Velvl. Dovid's son Mordke Gilinski was popular in the Jewish circles. Before the war there was the Meidem recreation home near Warsaw. It was well known in Poland and Lithuania. [see Annexation of Vilnius to Lithuania] 1 It was founded by a Bund 2 activist named Meidem for poor children in Poland. There were two employees there whose surname was Gilinski: one was the director, who wasn't related to our family. The other one was Mordke Gilinski. Mordke was a teacher. The children liked and respected him and addressed him 'father', 'batka' in Polish. Many Jewish teachers knew Mordke in Poland and Lithuania. Children spent two to three months in the recreation home. There was a puppet theater, a radio station broadcasting in Yiddish and a brass orchestra. The classes were conducted on a high professional level. Mordke and his wife, who was also a teacher, arrived in Svencionys at the beginning of the Great Patriotic War 3. Mordke was a member of Judenrat 4 in the ghetto in Svencionys. Later he moved to the ghetto in Vilnius. I saw him last before I escaped from the ghetto. Most likely, Mordke Gilinski, a great pedagogue and educator, ended his life in Ponary 5. People said his wife survived, but we lost track of her after the war.

Velvl and Rohe-Gisia had many children, which was common for Jewish families then. My father's older brother Dovid Joheles, born in 1895, and his family lived in Kaunas. He was a baker. He owned a bakery and a store where he sold bread, cakes, and pastries that he made. I don't remember his wife's name, but I remember that they had two children: a son named Ariya and daughter, Feigele, named after one of our ancestors, in the same way I was. Dovid's family perished. They were killed in Kaunas in 1941. My uncle's name is not on the list of those who were killed in Kaunas, but some people who knew my uncle told me about it.

My father was the next child in the family, and then came Berl, who moved to Palestine, when he was young. He changed his name to Dov. [Berl is the diminutive of the Yiddish Ber, meaning Bear in English, just like the Hebrew Dov is.] He had two children: Zipora, a daughter, and a son whose name I can't remember. Dov passed away a long time ago; his son died in 1990. His daughter is still alive. My father's brother Girsh, born in 1907, and his wife Esther lived in Vilnius. They had no children. Girsh had a small shop. He was an engraver and made skilful monograms on jewelry, dishes and tableware. Girsh and Esther perished in the Vilnius ghetto 6 during its elimination in October 1941.

My father's youngest brother, Meishke Joheles, was born in 1914. He followed into his father's footsteps and made his living by painting. Meishke kept his fondness of poetry a secret from his family. Many years after the Great Patriotic War I learned that Meishke was a member of 'Young Vilnius' [public organization uniting young Jewish people in Vilnius before WWII], the organization of young poets, writers and artists. He wrote beautiful romantic poems. The only living poet from this organization, Sutzkever 7, who was a witness at the Nuremberg trials, lives in Israel. I met with him and he spoke warmly about Meishke. In 1938 Meishke got married. His wife Niusia was an agronomist. Meishke and Niusia moved to Lvov in 1939. Niusia continued her education there and Meishke entered the Lvov Teachers' Training University. At the beginning of the Great Patriotic War Meishke disappeared. Niusia evacuated to Uzbekistan. After the war she moved to Moscow, defended a candidate's dissertation [see Soviet/Russian doctorate degrees] 8, remarried and gave birth to two children. If my memory doesn't fail me, she died in 1998.

My father's older sister Tyoma, born in 1906, finished the 'Ikh Duh Arbet' school for Jewish girls where they were trained in crafts. [Editor's note: 'Ikh Duh Arbet', lit. Assist by Working, Jewish organization established by the Jewish community in Vilnius in the 1920s. It was an 8-year school for girls who were taught various crafts there. The school only existed before WWII.] Tyoma learned to sew, knit and embroider and worked in a handicrafts store owned by Russian immigrants. The store sold yarn and embroidery accessories. Tyoma wanted me to be good at handicrafts and gave me embroidery sets as birthday gifts. Only once she bought me an umbrella on my birthday. Her husband's surname was Finskiy. Tyoma had a daughter with two names: Genia was her name registered in the documents, but her family called her Bira after the Jewish autonomous region of Birobidjan 9. Tyoma, her husband and their child perished in the Vilnius ghetto.

My father's sister Zelda, who was two years younger than Tyoma, finished a teachers' training seminar in Vilnius. This was a workshop for Yiddish teachers. Zelda was single. In 1939 she went to work in a Jewish school in Belarus and disappeared there at the beginning of the Great Patriotic War.

My father's sister Esther, born in 1912, was a beauty. There was even a duel between the son of the brewery owner and another admirer. Esther gave preference to a poor Jewish teacher whose surname was Fink. They moved to Grodno in Poland [Grodno belonged to Poland in the interwar period; in 1939 it was annexed by the Soviet Union and today it is in Belarus, 230 km west of Minsk]. Esther's husband was a convinced communist. The Polish authorities didn't appreciate such convictions and he rarely had a job. Esther supported the family by making clothes. She even had clients from other towns.

Esther had a son, and our family used to tell a funny story related to his coming into this world. Grandfather Velvl went to his daughter in Grodno for the brit milah ceremony. He hired a wagon at the railway station. It took the wagon driver a long time riding him around town till he brought him back to the station. Esther's house was right next to the station. My grandfather kept talking about the Jewish wagon driver's greediness for making him pay three times over the price for the ride.

When the Soviets came to power [see Invasion of Poland] 10, Esther's husband started working in the town department for education. On the first day of the war a shell hit their house, but fortunately, nobody was hurt, though at times I think it would have been better for Esther's family if they had perished on that first day. They walked to Vilnius, which was occupied by the Germans. Esther's husband was one of the first Jews whom the Germans killed. Somebody reported that he was a communist. Their son starved to death in the ghetto during the first months and beautiful Esther followed him a short time later.

My father's younger sister Etha, born in 1916, was a shop assistant at the jewelry shop on the main street in town. During the tsarist time this street was named Georgievskiy Prospect after St. George. During the Polish rule from 1920-1939 this was Adam Mickiewicz 11 Street, named after the popular Polish poet. During the Soviet rule the street was called Stalin Prospect. During the Nazi occupation it became Hitlerstrasse. After the war and until 1956, when Nikita Khrushchev 12 denounced the cult of Stalin, the street was named after this great tyrant [Stalin]. Then the avenue was given the name of Lenin, and only in 1991, after the breakup of the Soviet Union and establishment of the independent Lithuanian state the street was given the name of Gediminas 13, the founder of Vilnius. I remember my mother and me went to the shiny store where Etha was working. Mama enjoyed looking at the jewelry in the window, but she couldn't afford to buy any. This was a store for wealthy people.

Etha was fond of singing. There were two Jewish choirs singing in Yiddish. One was the choir of the Jewish educational society in Vilnius. Another choir was named after its conductor: Gerstein choir. Etha's music teacher was Vilbikhor, who also gave classes to my grandfather Velvl, who was also fond of singing. Six years ago I traveled to Israel where I visited the kibbutz, founded by the former inmates of the Jewish ghetto in Vilnius. There was a museum of the ghetto in the kibbutz. I saw a photo with the choir and my aunt Etha in the first row. I was truly moved when I saw this picture.

The owner of the jewelry store sold it and the new owner hired new staff. Etha went to sell inexpensive tea. She offered tea in wholesale bundles. She also offered her customers a nice teacup as a gift. Her customers bought tea from her on installments and she collected their payments on a monthly basis.

In the 1920s Grandfather Velvl and Grandmother Roche-Gisia lived in the Antokolis district in Vilnius. They had a small apartment. Their daughter Etha lived with them. My grandfather went to a nearby synagogue. He had his kippah, tallit and tefillin on, when praying. My grandmother wore a wig. However, they were moderately religious. They just followed traditions because they were brought up this way and they couldn't imagine it any different. I never saw them praying at home. They didn't follow the kashrut, nor did they insist that their children or grandchildren observed Jewish traditions.

In my childhood we visited my grandfather and grandmother on Saturday. We hired a wagon and I was looking forward to it with pleasure each time. We arrived on Saturday afternoon. My grandfather asked my grandmother to turn on the lights and she lit a lamp grumbling. The Sabbath was still on and it wasn't allowed to turn on the lights till the end of Saturday. However, our visit was more important than Jewish traditions for my grandfather. In the late 1920s my grandmother had a stroke and got a problem moving her hand. Though her daughter lived with her she always waited till my mother came to wash her. My grandfather, grandmother and Etha were among the first to fall victim to the fascists. They were killed in one of the first shootings when Jews from Antokolis were taken to Ponary and executed there.

My father, Beniamin Joheles, was born in Vilnius in 1898. I don't know whether he attended cheder, but I think it was mandatory for all boys. I have no information about where my father studied. My father knew Yiddish, Russian, Lithuanian, Polish and German. He was trained to become an electric mechanic at a company in Germany and later stayed to work with this company. He became a highly skilled mechanic. By the time he met my mother at his older brother Grigoriy Golunskiy's place, he lived in Kaunas and worked as an electric mechanic at the railway station.

My mother came from the town of Varena [85 km from Vilnius] at the border of Lithuania and Poland [in 1934, 393 Jews lived in Varena]. My mother's father, Bencion Galunskiy, was born in the 1870s. He worked at the local carton factory. He also dealt in beer wholesales. He owned a warehouse where he had beer stocks. Grandmother Hana-Leya [Galunskaya] was a housewife. The Galunskiy family celebrated Jewish holidays and went to the synagogue. They also raised their children to respect traditions. However, the children were a new generation, growing up during World War I and the Revolution in Russia in 1917 [see Russian Revolution of 1917] 14. Almost all of their children became atheists. In 1938 Bencion and Hana-Leya moved to Palestine [today Israel]: their son and daughter had settled down there before them. Therefore, my maternal grandfather and grandmother escaped falling victims to fascists like my father's parents and the majority of Lithuanian Jews. They died in the 1960s and were buried in the Mount of Olives in Jerusalem [the oldest and most holy Jewish place for burial]. Their grandchildren visit their grave each year.

Grigoriy Galunskiy, the oldest of the siblings, was born in 1896. He became a communist. Mama told me he was under arrest frequently and once he was even sentenced to death. Then the rabbi himself spoke for Grigoriy. Though it was Saturday, he signed a petition, which saved Grigoriy's life. [According to the Jewish Law saving life is the single most important command; it overrules all other commands, including the Sabbath restrictions.] After 1919 Grigoriy lived in the USSR and later he moved to Vilnius as Consul of the Soviet Russia in Lithuania [Lithuanian independence] 15. The capital of Lithuania at that time was Kaunas [since Vilnius (Wilno) belonged to Poland then] and Grigoriy, his wife Esther Grinblat and their children lived in Kaunas. My mother, who loved her older brother, left Varena to live with them. Mama told me that Grigoriy's children loved her dearly.

Grigoriy's wife was a Jewish woman from Kaunas. She was also a convinced communist. Esther was a dentist by profession. She provided her services to prisoners in the local jail. After finishing his military service in Lithuania, Grigoriy was appointed consul in Trieste, Italy. My mother never saw him again. It was only in the late 1930s when a newspaper published the information that Grigoriy Galunskiy, a famous Bolshevik 16, had died in Odessa. My father decided not to mention to my mother that her beloved brother had died hoping that she would never find out, but she did. Her neighbor visited her and together they were looking at old photographs, when the neighbor expressed her regrets about my mother brother's early death. She also mentioned that she had read about it in the newspapers. Her brother's death was a tragedy for my mother. She mourned for him for seven days sitting on the floor wearing torn clothes [she sat shivah]. I don't know what happened to Grigoriy's wife or children. I failed to find them after the Great Patriotic War however hard I tried.

My mother's sister Sarrah moved to the USA in the early 1920s. From there she sent an invitation to my mother. However, my mother had a double name of Rohlia-Dveire, common for Jews, but it was different from the name given in the documents. While thinking about obtaining new documents my mother met my future father. She fell in love with him and the issue of moving to America became irrelevant. Sarrah got married in America and had two sons. They became military pilots and perished on the Western Front during World War II. My cousin sister found their grave in France. She visited the place several times. I don't remember Sarrah's family name. I don't know when she died either.

My mother's sister Shifra moved to Palestine [today Israel]. She married Avigdor Miller. She had two sons and a daughter. Her older son, whose name I don't remember, was the mayor of Shefar'am for a number of years. Bencion, her second son, was born after my Granny died and he was named after her. He worked as a journalist for the Jerusalem Post [major Israeli English language daily.]. He is a pensioner now. His daughter Dale, a teacher, lives in Vardiya [a neighborhood in Haifa], Israel.

My mother's youngest brothers, Motl and Yitzhok, lived in Kaunas. Motl became an electric mechanic. Yitzhok was a building contractor. Motl and Yitzhok had one daughter each. Motl and his family perished during the Great Patriotic War. Yitzhok's daughter lives in Israel. My mother's brother Shimon lived in Taurage, near Konigsberg [Russia, 1,000 km from Moscow]. He had five children. On the day the war began, Shimon and his daughter Shulamit went to see a doctor. When bombs started falling, his wife and the children left their home. That way, they lost each other. Shimon and his daughter evacuated to Tajikistan. When he returned to Taurage, he heard that his wife and four children had perished. He couldn't bear the thought of staying in his hometown and moved to Israel. Shimon died in the middle of the 1980s. Shulamat still lives in Israel.

My mother Rohl [Joheles, nee Galunskaya] - her family called her Rachil affectionately - was born in 1901. I think she finished two or three grades of elementary school, but I don't know any details. My parents had their wedding in Varena on 22nd July 1921. My parents got married under a chuppah at the synagogue and had a traditional Jewish wedding. It couldn't have been otherwise in Jewish families at the time. My parents rented an apartment in Kaunas.

Growing up

I was born on 22nd May 1922 in Kaunas. I was named Feige, but since my early childhood everybody called me Fania, which is a Russian name [see common name] 17. Mama told me she got severely ill when I was born. She had to send me to my grandfather and grandmother in Varena where I lived the first year of my life. My grandparents often showed me my parents' pictures in a photo album, and when my parents came to pick me, I said 'Mama, papa - album'. I don't remember any details of my life in Kaunas. My father worked a lot at the railway power station [local power plant owned by the railway station, supplied energy to railroad utilities].

In 1927 my sister Riva [Joheles] was born. This was when my father got arrested for being a Polish citizen having received his passport in Vilnius. He was accused of espionage. At this time President Smetona 18 came to power. Grandmother Hana-Leya, who had come to stay with us around the time the baby was due, and I visited mama at the hospital. My grandmother decided to keep silent about my father's arrest. Since my mother didn't like it that I was wearing a different coat than she had expected me to wear, my grandmother told her that my father had gone on a business trip and taken the key to the wardrobe with him. Well, it's always like this: one has good intentions, but they don't usually work. Another woman told mama about my father's arrest. My mother started bleeding and had to stay in hospital for a long time. My grandfather Velvl's apprentice, a rather high official, pulled strings for my father. My father was released from prison, but was to leave the town within three days. I have some vague memories of us moving out. I remember the horses dragging our wagon across a little river.

We crossed the border between Lithuania and Poland and arrived in Vilnius, which belonged to Poland at the time. [The modern Polish nation-state was created after World War I of the ethnic Polish areas of the Russian Empire (Kingdom of Poland and areas East of it), Austria-Hungary (Galicia province) and some Eastern parts of Germany. Vilnius (Wilno at the time) was also a part of Poland up until 1939.] My father's parents and sisters lived there and we found ourselves staying with a big Jewish family all of a sudden. They all shared love and support.

My father went to work as an instructor of an electric mechanic laboratory of the polytechnic school of the organization of the workers' union. My father became a valued teacher at this school. However, he wasn't paid his regular salary in full: they usually paid him about 20 percent and put the rest on credit. Once his credit had accumulated into a big amount, the management paid half of it to my father. My parents believed it to be a huge amount of money and decided to have winter coats made for them for this money. However, my father's salary wasn't enough to cover all family expenses and when my parents managed to get a suitable lodging my father opened his own electric technical shop.

My parents started by renting a room. We had to go through our landlady's room since she lived in the same apartment. Later we moved to a place on Basanavichus Street. Two months later we moved to a bigger room. In 1928 my parents rented a room on Pilimo Street. This big four-storied house behind the synagogue is still there. The synagogue is also there. Madam Trotskaya, our landlady, lived with her daughter in Paris. Her Jewish manager collected the rent, and there was a maid to keep the house clean. The landlady arrived each summer to collect the money.

There was a signboard with the name Joheles, my father's name, on the front door. We had a common apartment for the time. The rooms were located one after another. My father's shop was in the first and biggest room of the apartment. My father made a partition to separate the shop from my parents' bedroom. The next room was also divided to create a dining room and a children's room. Then there was the kitchen with a backdoor leading to the yard. There was a wood-stoked stove in the kitchen. In the yard there was a shed where all tenants kept sawn wood. The winters in the north were severe and one had to be prepared for it. There were men offering their sawing services for a reasonable fee walking from one house to another in fall.

Our apartment was modestly furnished, but my mother's eagerness and skills added charm to it. There was hardly anything my mother couldn't do. She kept altering clothes and dressed my sister and me to the fashion. She could knit and embroider. She made napkins for the furniture and embroidered rugs. When little round tables became fashionable, mama cut the edges of the kitchen-board, finished it and placed it on our table. She couldn't wait till my father got some time for it and did the wiring herself, however crookedly she managed to do it. Mama whitewashed the walls, moved the furniture and fixed it to make our life more comfortable. Mama was an excellent housewife. However hard the times, she always managed to make dinner somehow.

My mother always had some money prepared for donations: there was an association of the poor in Vilnius. It divided the town into districts and collected donations on certain days. Poor Jews visited us on Wednesday and Mama gave each of them a farthing. My father bought books from his monthly salary. We read a lot: books and Yiddish newspapers. We also often went for walks together and discussed what we had read.

My parents weren't religious. They didn't observe the kosher laws either. We often had sausage and ham at home. Mama was raised in a more traditional Jewish family and tried to observe Jewish traditions at the beginning. She lit candles on Sabbath and prayed, but my father often worked on Saturday and Mama gradually gave up praying, but kept lighting candles. Later she just told me, 'Fania, light the candles'. Mama also fasted on Yom Kippur and tried to involve my father in it. She didn't make dinner on this day and my father and his friend, a shochet's son, used to go to a missioners' cafe where they served nice dinners to all those willing. Later Yom Kippur became just a day off for us; it was a good occasion for the family to get together. Mama cooked a lot and the family had dinner together enjoying themselves; Aunt Tyoma and her husband visited us.

Mama usually cooked Jewish food on Pesach. She made sweet and sour stew, cookies made from the dough boiled in honey, tsimes 19 with carrots, beans, potatoes and prunes. She also made tsimes with lentils, grown in Lithuania. She also made imberlach with carrots and ginger, which I still cook every now and then. On Pesach mama made borscht with marinated beetroots. She also made jam with these beetroots and nuts. Mama also made a cake from matzahmuki [matzah flour] on Pesach. She also served medok, both Jewish and Lithuanian beverage with honey and hops. We celebrated Pesach, but didn't have the seder ceremony. We cleaned our house and bought gifts for the family. However, I cannot remember any Jewish traditions related to this holiday being observed in our family. Matzah was bought long before the holiday and kept in a basket. Mama made latkes and little pies from matzah flour stuffed with fried onions and jam. Mama also made boiled buckwheat with fried onions - this was a typical Jewish meal in Vilnius. On Chanukkah mama made potato pancakes. We didn't have a chanukkiyah.

Frankly speaking, all I know about Jewish traditions I learned from my father's parents. We celebrated the first seder with them. We hired a wagon to get there and I loved it. My grandfather wore a kippah and reclined on cushions at the head of the table. Grandmother sat beside him. I looked for the afikoman and got a present for this. I also posed the four questions about the holiday [the mah nishtanah] to my grandfather. We also visited my grandparents on Chanukkah and I got Chanukkah gelt. I kept an old whipping top, a memory of my grandfather, for many years and only recently gave it to an acquaintance of mine who is collecting old Jewish things. She lives in Israel. On Rosh Hashanah it was necessary to take a candle with a little flag placed in a potato to the synagogue. Mama gave me the candle when I went to the synagogue with my grandfather. She bought the candle in advance.

There were only Jewish families living in our house. The only non-Jewish family was our janitor's family. Later a post office was opened in the building and its director received an apartment in the house as well. The janitor's children were very happy that they'd finally be able to meet non- Jewish children and were greatly surprised to find out that there were no icons in the director's apartment [Orthodox-Christian families traditionally had icons in their homes.]. They happened to be a Karaite 20 family.

We used to joke that there were three factories in our yard. One was Nadezha, a confectionary. Its old Jewish owner Vishrut, his son and one worker made chocolates and lollipops and gave them to daily workers to wrap them. At that time bone-shaped chocolate ice cream was very popular. There were no fridges and chocolate in mould forms was taken to the yard to cool down. The children were waiting for them to take the forms outside hoping to get some treats. The Vishrut family had two sons and a daughter. Her name was Anna. Once we were invited to her birthday party. We made fancy carnival costumes from goffered paper. We had lots of fun at the birthday party and laughed so much that we peed and wet our paper skirts. Anna entered university shortly before the war. Her father had an agreement with the housekeeper that he would give shelter to the family and hide their valuables once the Germans came. However this housekeeper happened to be a real fascist and reported on the family. Their older son, a mathematician, was the only survivor. He lives in the USA now.

The second factory packed cotton wool. And the third factory had a special machine to stuff cigarettes. There was also a kitchenware and everyday goods store in the yard. Maximov, our neighbor, was an actor of the local Jewish theater. This was his pseudonym; I've forgot his real name. His son pricked his finger with a pen and died from blood poisoning. We, cruel kids as we were, took advantage of it showing our teacher that we pricked our fingers just to get out of the classroom. Maximov, his wife and children perished in the ghetto.

Our neighbors Sneidman had two children: Lusia and Noah or Nenia. The father of the family, a tall handsome Jew, owned a warehouse. He purchased bowels, washed and cleaned them and sold them to his clients for making sausages. He was a religious Hasid 21, he celebrated all Jewish holidays. On Sukkoth he installed a sukkah and we enjoyed spending time there. He died of a heart attack by the door to their house in the ghetto. His children survived the war. Lusia was in Riga [today Latvia] and was then taken to a camp in Poland. After the war she met with her cousin brothers in Vilnius and they took her to Canada where she married a Jewish man who had been rescued by Schindler 22. Noah was in a partisan unit. After the war he stayed a while with my husband and me. Noah finished a teacher's training college. He got married and moved to his sister in Toronto. He became a Russian literature professor at Toronto University.

Our other neighbor Hasia, a Jewish girl, finished Medical Faculty. During the Great Patriotic War she was at the front. She had a child from a Ukrainian guy. After the war he took their child to his first wife. Hasia knew she couldn't manage raising a child during hungry times. Her son grew up and found out who his real mother was. He is a sailor. He lives in the north of Russia and often visits Hasia in Israel.

There was another family in our house. The father of the family, whose name I can't remember, was a thief. He was the leader of a gang. He was nicely and elegantly dressed. Once, Lelka Steiman's father's fur coat disappeared from the ante-room. The neighbors started discussing this incident loudly and two days later the fur coat reappeared as suddenly as it had been gone.

There was also the Gringold family living in our house. They owned a fabric store on Rudnitskaya Street. They had two daughters. The older one was my age, and Ada Gringold, the younger one, was about two years younger. The girls' parents died during the typhoid epidemic shortly before the war. When the war began, the girls' uncle took them to live with him in Kaunas. From the Kaunas ghetto 23 they were taken to the concentration camp in Klooga 24 in Estonia where they met my father. They told me a lot about his last months. My father stayed strong and supported the girls as much as he could. The girls moved to their relatives in America.

The Minz family, who lived on the fourth floor of our house, had several daughters. Sima, one of them, used to slide down the handrails and ring the Gringolds' doorbell before running away. This was a monkey-trick, but it disturbed the neighbors a bit. When the Soviets came to Lithuania [see Occupation of the Baltic Republics] 25, the Minz family moved to Japan. Sukiahara 26, a Japanese diplomat, rescued from oppression many Jews, Buddhists and Zionists by issuing Japanese visas to them. Sima lives in the USA. She happened to sit next to Ada Gringolds' at a congress of Vilnius Jews in New York. They started talking and it turned out they had lived in the same house and that Sima had been the very girl ringing the doorbell of Ada's apartment.

So these are the stories of the people living in our house. There were two little huts and a bigger house with two apartments in the yard. One apartment belonged to an old Jewish man. He stored oil products, kerosene in barrels that he sold. The janitor and his family lived in the other apartment. All Jews living in these houses also died in the ghetto. Only one girl survived. After the war she worked as a dancing teacher and taught Jewish children who had survived the ghetto.

There were a number of schools and gymnasiums for Jewish children in Vilnius. They were schools where the teaching was in Hebrew and Yiddish or in Polish. There were 7 and 8-year schools. There were a number of Yiddish schools: Gurewich, Shimon Fruk, Zeire Kuperstein schools. They were named after their sponsors and founders. There was a Tiksin school for retarded children, named after its founder Tiksin. The humanitarian Realschule 27 and the Sophia Gurwich gymnasium were the best. I went to the Sophia Gurewich gymnasium. Doctor Shabath's wife was my teacher. This Jewish doctor was a very nice person. There were legends about his professionalism and kindness towards the poor. The teachers were extremely skilled. Our teachers had high goals to educate and teach Jewish children and make them well-cultured people. They taught us real things. I remember our teacher once brought milk to the class. It got sour and after that we knew how sour cream and butter were made. We wrote compositions and in senior grades we discussed literary characters.

We also celebrated Jewish holidays at school. We had a masquerade on Purim. We wore costumes. I remember wearing a Chinese costume once. We also brought shelakhmones to school. We put everything we brought from home into a big basket and everyone could take a treat from it. In this way poor children could also enjoy better shelakhmones. The gymnasium charged fees. My father paid 50 percent of my tuition fees as he was a member of the teachers' association. However, it happened sometimes that I wasn't allowed to come into the classroom when my father didn't pay my fees on time. We particularly liked the event we celebrated on 1st March - the School Day. We had a banner made of all kinds of geometric figures: quadrates, triangles and rhombi that we took outside. There was a meeting and Sophia Gurewich made a speech. In 1933 the gymnasium was closed. I know that Sophia Gurewich starved to death while in evacuation in a town in Russia.

I went to the Realschule. The fee was lower there and they focused on natural sciences. I was good at those subjects: mathematic, physics, etc. We were taught in Yiddish. We also studied Jewish history and literature. Our teachers also lectured at Vilnius University. There was a wonderful library at school where I spent much time. Our teacher Malka Heimson, who was also the tutor at our literature club, perished in the ghetto in 1942.

In those years, young Jewish people in Vilnius followed different political convictions. In opposition to young fascists who propagated racial hatred and also used to break windows of Jewish stores, they formed different unions. There was an underground 'Union of the school youth', fond of antifascist and communist ideas, and there was an underground Komsomol 28 organization. There were two Bund organizations: one for younger and the other one for older members. I belonged to the Zionist Jewish scout organization 'Bin'. We spent much time together going on excursions and hiking tours in summer. We often went to the theater. There were two Jewish theaters and a Jewish conservatory in Vilnius. In spring our schools had a meeting at the Maccabi 29 stadium. I remember that when we passed by the Jewish Bank its employees threw flowers from the balcony of the building. I can still remember the overwhelming feeling of joy that I had.

Young people argued a lot about the Soviet regime: about the period of terror [see Great Terror] 30 in the USSR, trials of the Trotsky 31 and Zinoviev 32 followers [see Zinoviev-Kamenev triumvirate] 33. Once I even had a fight with my father's apprentice who also stayed with us. He was telling me that there was something horrible happening in the USSR and that Lenin's comrades, such as Trotsky, could not be enemies of the people 34. Older people also had discussions. Some were for the Soviet regime and were interested in everything happening in the USSR.

In 1939 Vilnius was given to Lithuania and became its capital. That summer I finished Realschule. Four of my friends and I decided to go to study in Grodno in Western Belarus. This was my idea - first of all teaching in Grodno was in Polish, which we all knew. Secondly, my aunt Esther lived there. In Grodno I entered the teachers' training college. Before the Soviet power was established in Western Belarus the pupils had to say a Catholic prayer before classes. The prayer was cancelled and the lyceum switched to Russian [in 1939, when the Soviet Union occupied Eastern Poland]. It was difficult to study. I lived in a hostel with other Polish and Belarus girls. They gave me a warm welcome and even gave me a present according to Catholic traditions. Some of the girls' parents were arrested by Soviet authorities. One such girl was the daughter of a policeman. Once she tore the picture of Stalin grabbing it from the sideboard that belonged to another girl in our room. The girl realized she might get in trouble and came to me to ask advice. I told her to go get another picture to replace the one she had torn and pretend nothing had happened. She did as I told her. Some time later our lyceum was renamed to college and we had to take entrance exams in physics and Russian. I said I could only do it in Yiddish and one Jewish professor agreed to be my examiner.

In early 1940 my friends and I were summoned to the passport agency and ordered to leave Grodno. We didn't belong there and had no right to reside in the areas adjoining the border. [The Soviet regime did not trust those who lived in the areas that were annexed to the USSR. In particular, it restricted their freedom of movement. They were not supposed to be close to the border to prevent them from escaping from the country]. The point of destination indicated in my passport was Navahrudak, a town in Belarus and I went there. Navahrudak was a nice town, the town where Adam Mickiewicz was born. I took a teachers' training course. I was a good student. I joined the Komsomol and was an activist. Here I fell in love with Ezhi Chizhik from Poland. We spent a lot of time together and dreamt about the future. When we finished our studies we were sent to work in different villages. I went to Zherebkovichi. I taught Belarus, Russian, history and physical education in a small school. My first class was with an army service pre-conscription group. I was to teach them how to put their signatures. My students respected me.

During the war

In spring 1941 I went home to Vilnius on vacation. The Baltic Republics were already occupied by the Soviets. My parents didn't have anything against it. They believed that at least there was no fascist threat to Jews any longer. When I came home, Mama was at the parents' meeting. My sister Riva studied in the former Realschule. Having missed home-made food for so long, I was eating my mother's borscht right from the pot. A week later I returned to Belarus. On 1st June 1941 I went to enter Vilnius University. When I came to submit my documents, I was told to come back in July. I met with my friends whom I hadn't seen in two years. At this time the Soviet authorities began with the deportation of Lithuanian Zionists and wealthier people to the Gulag 35 camps. Some of my friends were gone. On 21st June I met a friend, whose father was an outstanding doctor. We were standing near my house discussing whether his parents could possibly be subject to deportation. On the following morning, 22nd June, the [Great Patriotic] war began.

On 22nd June the bombings started. My parents and many other people thought it was another emergency training, common at the time. My parents had bags packed with everything necessary in case of an emergency. We grabbed them and went to the basement. On that day my uncle Finskiy, who was the director of a leather factory, brought a wagon to pick us. We talked and decided that my father and I were going: my father wanted to go to the Soviet army and I was a Komsomol member and was sure I simply had to go. We decided that my mother and sister could stay at home. It never occurred to us that the fascists could do any harm to a woman and a girl. In a hurry I grabbed my hot water bottle: I had had a kidney surgery earlier and never went out without a hot water bottle. We were going on a horse-drawn wagon and this was a horrible exodus. The retreating Red army trucks were passing us. We begged them to take us with them and I even showed my Komsomol membership certificate, but they were just passing by. There were many dead people on the road. I thought there could be nothing worse than what we were going through, but it was all just ahead of us.

We stopped to take a rest in the town of Gorodishche in Western Belarus. The house we stayed in was on a hill. The owner's son, a teacher, showed us the German parachutists landing. I buried my documents in their garden, while the German motorcyclists were riding along the streets. The occupation began. In the morning all men including my father and uncle were taken to the market square. These were the frontline forces and these men just scared the men around a bit before letting them go home. We headed home, but in the first village we passed the villagers took away our horses and we had to walk on. A few days later we returned home.

It's hard to find words to describe our family reunion. We all cried. Mama said that when the town was occupied, our housekeeper, an adamant anti- Semite, came to see her to ask about where we had gone. He told us we had escaped along with the communists. Then the wife of our new janitor came by. She said: 'Fania, why don't you tell him that your husband and daughter went to visit your brother in Kaunas and then the war began and they had to stay'. So she gave Mama a hand.

A few days later pogroms took place in our town. Fascists tortured religious Jews making them shave their beards and forcing them to dance. Every day new orders were issued. The first one was for communists and Komsomol members to get registered. Fortunately, nobody in Vilnius knew I was a Komsomol member. My father was forced to work for the Reich. I was also taken to do odd jobs: we gathered lime blossoms and other herbs. Later we were sent to clean the streets and public toilets. All Jews were to wear a big white quadrate with a yellow circle and the letter 'J' in it on our chest and back. We obeyed and immediately felt ourselves outcasts. Later these were replaced with white armbands with a yellow star and then just a yellow star. Germans shot people if they caught them without the bands. Jews were killed for not following German orders.

Jews weren't allowed to walk on pavements, go to the market or stores or use public transportation. There were two small food stores where we could receive food products for cards. The circulating currency was Marks. The curfew started two yours earlier for Jews than for other citizens. Fascists cane to Jewish houses taking away valuables and making inventory of the furniture. They also took away more expensive pieces of furniture. There were local reporters giving them information about wealthier houses. Jews tried to hide their valuables with their Lithuanian friends. An old Lithuanian woman, who did our laundry, took a few bags of our belongings to hide. I even gave her the yarn that aunt Tyoma had given to me.

Every day men were taken away. At first they explained they were taken to work and men were ordered to take towels and soap with them. But people said they were taken to shooting grounds. On 11th July shootings in Ponary, a dacha [cottage] village 12 kilometers from the town began. It became a death factory. The Soviet authorities had built huge concrete pits to store fuel, but failed to ever get to use them. When those pits were full of dead bodies the victims were forced to dig graves before they were shot themselves. The Jewish population was to pay the contribution of 5 million Marks and we, just like everyone else, gave away all our money and valuables.

We knew there were Soviet prisoners-of-war kept in the open air. On 31st August my friend visited me to collect things for the prisoners. I keep admiring our being brave: we were young and the young have no fear. My friend Pupa Kavergi and her grandmother lived in the district of the old medieval Jewish ghetto 36. Her mother died at childbirth and her father, an outstanding Bund member, had passed away some time afterward. She left shortly before the curfew started ignoring my invitation to stay overnight. On 1st September fascists stage an incident to cause provocation: on the corner of Dijoy Street they left two dead Germans and accused the locals of having killed them. At night all residents of this neighborhood were taken to Ponary or the Lukishki prison [the oldest prison built in the center of Vilnius during the tsarist regime in the 1860s. Its prisoners were those who were not loyal to the regime. The prison is still operating today]. Pupa was one of the first to perish. I'm still tortured by the thought that she might have survived had I insisted on her staying.

On 4th-5th September the situation in the town grew tenser. Lithuanian and Polish residents were forced to leave their homes on Strashuno, Rudninku, Mesino and some other streets in the center of Vilnius. On 6th September at 6am Lithuanian policemen knocked on our door rather politely. They gave us 30 minutes to pack and move to the Jewish ghetto. We could take as much luggage as we could carry with us. One Lithuanian, a more decent man than the others, told us not to worry since the ghetto was nearby, just across the street from the house and we could take a lot of things since we didn't have to walk far. We were just to cross the street to get there. We crossed Pilimo Street and were pushed into a yard across the street from the Jewish hospital on Shpitalnaya Street. Our Jewish neighbors and other Jews were in the yard already. My school friend Hona Tanhu lived in a house in this neighborhood. His mother heard the noise in the yard and came out of her apartment. She invited us to come in. We settled down in her apartment and felt a bit relieved - at least we had a place to stay again.

There were two ghettos created on 6th September: the one where we were was big with a central point on Rudninku Street. The smaller one was on Stikle and Jidu Streets. Many Jews from other streets were taken to Ponary. All Jews from Antokolis, my grandfather Velvl and grandmother Rohe-Gisia, and all Jews from Lidskaya Street were taken to Ponary. We were almost lucky to be living near the ghetto and getting there before it was overcrowded. All sick and older people were taken to the smaller ghetto. People who specialized in some crafts were kept in the bigger ghetto. In late October 1941 the smaller ghetto was eliminated.

The ghetto was fenced. In narrower streets wooden or brick walls were installed. The Judendrat settled down in the building of my former Realschule on 6 Rudninka Street. Jewish police headed by Yacob Gensas also settled down there. There were police offices established in the ghetto. Jewish policemen watched over order in the ghetto and that all fascist directions were followed.

On the first days of our imprisonment various actions began. It seemed the fascists enjoyed changing the ways of selecting Jews for killing. Young people were taken to work in the peat bog and one day they were told to go to the sauna. My acquaintance Dodke Vedutskiy felt ill and didn't go with his comrades on this day. The young people were locked in a shed and burnt. There were a few synagogues in the ghetto. The yard of one synagogue was in the smaller ghetto. On Yom Kippur, 21st September 1941, all Jews that were praying there were taken to Ponary. My friend Motke Gurewich's parents were also there. His father told him to stay at home that day. The ghetto inmates used to make shelters to hide away during various actions. They were called 'malina' shelters [Russian slang for a secret apartment where those who were against the regime had their meetings]. Our schoolteacher's daughter was born in such a shelter and he named her 'Malina'. Unfortunately, I have no information about what happened to her.

There were a few Judenrat offices responsible for various aspects of life in the ghetto. There was a work office, a social service office, a shop maintenance office, an office of culture, a medical office and a funeral office. There was also a hospital primarily keeping patients with infectious diseases, a children's home in the hospital, and a drugstore in the ghetto. The children in the ghetto were taught in schools organized by schoolteachers. There was also a sports ground, though nobody seemed to go there, and a library in the ghetto. There was only a small collection of books in the library, but I borrowed some to read and my name can be found in the library archive.

Our life was more of existence, really. My father was an excellent specialist and was given a yellow certificate. The color of these certificates was often changed and this was another 'monkey trick' the fascists played. Those who failed to obtain new cards were taken to Ponary. Each worker could register his wife and two children under the age of 16 as his dependants. Since I was short and tiny my father wrote I was born in 1926 instead of 1922, and I was registered as his dependant until 1942. This gave me the right to stay at home, obtain a dependant's card, in this way he rescued me from forced labor that I would not have survived. Many workers registered their relatives as their dependants: fathers as husbands, mothers and sisters as wives, and even strangers to rescue them.

Those who went to work outside the ghetto were supposed to walk in groups. There were policemen on guard at the gate to the ghetto. One of them, the cruelest of all, beat people black and blue for trying to smuggle some miserable food into the ghetto: a glass of sugar or cereal, a few potatoes. Another order was issued ordering the inmates to live according to the work group division and we had to move to another apartment in Strashnogo Street near the location where my father worked. One day all those who had worker's certificates and their families were moved to the smaller ghetto and all inmates in the smaller ghetto who had no jobs were taken to Ponary.

We had hardly any food. One had to show the document confirming the sanitary treatment to obtain a bread card: that was because of the fear of epidemics in the ghetto. These cards were for little rations of gray bread with sawdust. Sometimes we were given black peas, frozen potatoes and cabbage. We were even given horsemeat once. It stunk when boiling. Mama didn't fail to joke: she added some vinegar to the cabbage and called it ground herring. She made 'liver paste' from peas, and 'sweet tsimes' from frozen potatoes. At one time we were given something called 'vobla' fish [salted fish]. They had taken off its skin, drained it in water and made cutlets. Mama managed to go outside the ghetto once. She brought our belongings from the Lithuanian woman. I started knitting for policemen's wives. I remember knitting a sweater for the fiancee of the policeman at the gate torturing people. When searching people at the entrance to the ghetto, the guards stored everything they could find in the former Gleizer's sausage store at the entrance. However, everybody tried to hide whatever food in the inner pockets of their clothes to smuggle it into the ghetto, and many of them managed.

The Judenrat organized a theater in the ghetto, but we didn't go there thinking that there was no cause for 'singing in the cemetery'. There were two choirs in the ghetto. Luba Levitskaya, the soloist in one of them, was captured once at the entrance to the ghetto trying to bring in half a kilo of peas. She was beaten badly and taken to the Gestapo. People said she kept singing at the Gestapo and then she was taken to Ponary. Fortunately for me I had many friends and spending time with them made this horrible existence somewhat better. On my birthday a friend of mine brought me two branches of dandelions. She took a tremendous risk of bringing flowers past the guard. These two tiny branches embodied hope and a message from the outside of the ghetto. My friend Honke, who had given us shelter in his home once, brought me a little bottle of perfume that he had kept from the perfumery they had owned.

I knew there was an underground movement in the ghetto. In January 1942 a partisan organization under the leadership of Yitzhak Vittenburg was established there. I asked my friends to give me a recommendation to join it. They tried to talk me out of it at first, but then they took me to this organization. This organization helped me to get a job: in 1942 I 'sort of' turned 16 [because her father had changed her birth date from 1922 to 1926] and had to go to work. One day Sonia Madeisker, one of the leaders of the underground movement, visited me at home. Sonia lived outside the ghetto. She helped me to get a job in a shop. At the beginning we weaved straw shoes: the fascists used to wear them over their boots. Then we got knitting orders and I worked 12 hours a day. I had my own work coupon while my mother and Riva were still included on my father's work coupon [as dependants].

The underground organization of the ghetto united all parties and trends such as communists, revisionists, Bund etc. Their common goal was to fight against fascists. Vittenberg, a communist, was the leader of the underground movement. His deputy was Aba Kovner, a Bund member. The organization consisted of groups of five members who only knew their comrades in the group. In our group the password was 'Lisa's calling' commemorating Lisa Roft, who had been a member of the underground, but perished. The younger members of the ghetto were instructed on how to survive in the ghetto, how to bring in food without the policemen noticing. We were also supposed to assist our teachers, who weren't used to physical labor. We also gave people information about the situation at the front line and provided homes for people. The enemy was defeated near Moscow and the Soviet army was in offensive. The senior members brought weapons into the ghetto risking their lives. We were instructed in shooting in basements with brick walls. I visited one of these basements recently. We were also trained in making explosives, but it never came to action.

There were discussions about whether it was necessary to start fighting in the ghetto. In July 1943 Yitzhak Vittenberg was arrested. His comrades fought him back using their weapons. I didn't take part in it as I was a junior member. Then Gensas sent a message to the underground organization saying that if they didn't give in Yitzhak all 20,000 inmates of the ghetto would be shot. Yitzhak did a heroic deed coming out to face his executioners. He was severely tortured by the Gestapo and shot. The leadership of the underground organization decided to leave the ghetto and take people to the woods. Their groups, moving in the direction of Belarus, were captured. Their relatives in the ghetto were taken to prison or Ponary.

I had a picture for my Polish passport taken in the ghetto, but I never got one. Our group of five had gatherings in the library. On 23rd September it was decided to send a few girls to contact a partisan unit. They decided against Jewish guys with a common Semitic appearance. Kaplan, Vittenberg's deputy, instructed us on where we had to go and who to talk to. I went home to say 'good by' to my parents. Mama gave me all she had: boiled peas, a piece of chocolate, a lipstick and a nice blue shirt. I was to go with Doba Develtof, who had a common Slavic look. We were waiting for a signal. In the evening our contact person told us that a man would let us out through a small gate on Nemetskaya Street. I said 'good by' to my family. My mother and sister were crying. I stayed strong. It never occurred to me that this could be the last time I saw them. Though it was summer, I put on a winter coat with the fur collar torn off, as fur was supposed to be given to Germans, and we left. Grigoriy Yashunskiy, the cultural manager of the ghetto, went with us. He was going to hide away.

At the gate Grigoriy went to the left and Doba and I went to the right. On Nemetskaya Street a policeman approached us telling us to walk on the opposite side of the street. There were policemen standing at a distance of ten meters from one another and there were trucks with armed Germans heading to the ghetto. We knew there was something terrible to happen in the ghetto.

I don't remember how we left the town and got to the woods. We ate the peas my mother had given me and then we found wild strawberries in the woods. Wasn't that a miracle - strawberries in September! We walked through the woods all night. In the morning we came to a village called Zverinets and realized we had lost our way: the village was not supposed to be on our way. We approached a woman telling her that we were heading to our aunt in the village of Staryie Matseli to help her dig potatoes. The woman gave us some milk and boiled potatoes and we moved on. In the evening we arrived in the village of Zhagaryay. The village of our destination was the next one. Some Lithuanian women digging potatoes yelled at us: 'Zhidovki!' [Jews]. We saw some armed soldiers in the village, but what else were we to do but continue on our way.

A local guy offered us shelter. He may have understood that we were going to join the partisans. He took us to a shabby forester's hut where we stayed overnight. In the morning he brought us a bottle of milk and half a loaf of bread. There were swamps ahead of us and he made us sticks for walking. We followed him. The guy showed us out of the swamp and left. He showed us the way, though. For no particular reason we got overwhelmed with joy all of a sudden. We started singing Soviet songs aloud, when someone halted us: 'Halt, who's there?' Instead of saying the password, we started laughing and crying. We got hysterical. This was a distant patrol of the partisan unit that we bumped into. One of the guards went to report on us and another one stayed with us.

At this moment Haya Shapiro, another girl from the ghetto, joined us. She said the ghetto had been eliminated the very night we left. My friends, who were with my mother at the time, but survived, told me that the inmates were taken to some place in the open air. It was pouring, and my mother kept saying: 'We are alive, but how is Fania out there?' On that same day a big group of underground members left the ghetto through the sewer. Samuel Kaplinskiy, who had worked for the water maintenance agency, led them out of there. Kaplan, Asia Bik and Hvoinik, who were supposed to get out of the ghetto as well, got lost, were captured by fascists and hanged.

The partisan unit we met was the one named after Adam Mickiewicz. Its commanding officer met with us and asked us a few questions. A beautiful blonde woman, who looked like a Lithuanian woman was sitting beside him during the interrogation. He suggested that we joined his unit, but the woman said: 'I shall not let Jewish girls join your unit!' I was shaking from being hurt: did we escape from the ghetto just to get into the hands of an anti-Semitic woman. Later it turned out that this woman whose last name was Glezer, was Jewish and just felt sorry for us, innocent Jewish girls. There were vague morals in the partisan unit and she was concerned about us. However, the partisans treated us like their sisters.

I was trained in shooting and installing mines. I had no good boots, but was wearing shabby high-heeled sandals. I had small feet. Borovskaya, the commissar of the unit, gave me the boots of her son who had perished. My first task was to saw down the telegraph supports to break the communications. There were three of us: Haim Lazar, Rashka Markovich and I. We got lost and came to a village we didn't know. We slept on Haim's coat at night and he was very unhappy that we destroyed it. In the morning I realized that this was the village where a guy had given shelter to Doba and I. I knew the way from there and I led the group. My comrades thanked me and I was happy.

Some time later we joined the group of Samuel Kaplinskiy, the one that had escaped through the sewer. We formed the big partisan unit 'For Victory!' under the command of Kaplinskiy. Here, in this partisan unit, I met my true love. My future husband, Mikhail Brantsovkiy, came from Vilnius. He was born on 10th November 1921. The name Brantsovskiy was well-known in Vilnius. There was Brantsovskiy, who owned a paper factory before the war. There was wood cut for the factory stored in the forest and our comrades used to joke: 'Misha [affectionate for Mikhail], we've burnt your wood'. Mikhail wasn't related to the rich man. His father Max owned a food store.

Mikhail finished a Hebrew gymnasium. Before the war Mikhail's brother, whose name I don't remember, went to visit his grandfather in Lida [today Belarus] and perished there. Mikhail, his father and mother were in the ghetto, but we had never met there. A Jewish man from the police reported on Mikhail's father one day when he was hiding in a 'malina' shelter. Max was taken to Ponary. Mikhail's mother Dina stayed in the ghetto. Mikhail and I felt close to one another at once. We had a common fate: a happy cloudless childhood interrupted by the war and the ghetto. We were both worried about what happened to our dear ones kind of guessing their tragic end. We had very moving relationships in the partisan unit. When Misha and I started seeing one another, a friend of mine came to tell him not to hurt me.

I became a member of a group. I was given a rifle and then an automatic gun. I dragged it with me and took part in military missions. I rarely saw Doba. Since she looked like a Slavic girl, she joined an intelligence group. We blasted trains and placed explosives in the enemy's equipment. We shot and killed them. Yes, I did, I killed them and did so with ease. I knew that my dear ones were dead and I took my revenge for them and thousands others with each and every shot. Mikhail was at the head of a group. There were cooks and other logistics people in the unit to take care of the routines. We suffered from lack of vitamins. Once, a comrade of mine brought me half a lemon when he came back from a task. I thought that was very nice of him. Mikhail suffered from scurvy and wasn't involved in any missions. Somehow he managed to overcome his illness. I suffered from stomatitis. Our doctor prescribed me an injection of cow milk. They must have infected me with something. I got a huge abscess and fever, but somehow I managed to recover.

We made blouses from parachutes and colored them with onion peels and herbs to prevent them from luminescence in the dark. Mikhail managed to get children's boots for me. At some stage I was secretary of the Komsomol unit. On 24th December 1943 we went on a mission. We were to blast a bridge. There were only Komsomol members in our group and the mission was called a Komsomol one. The chief engineer of the local paper factory, a Polish man, was with us to help us. This took place during Catholic Christmas and his daughters came to visit him. I was invited to the party. There were candles on the table and I cannot describe the feeling I had sitting at a festive table for the first time in many years. However, this was a rare occasion. Our life consisted of severe routines, earth huts, fires and missions. On 13th July 1944 we went on another mission. When we returned, the unit was preparing to march to Vilnius. The Soviet army was in town, when we arrived there. Vilnius was liberated. I was happy and sad walking familiar streets. I knew I would never see my father, mother or sister again. From what the locals said the ghetto had been eliminated on 23rd -24th September 1943.

Later I heard more details about my parents. My father perished in the concentration camp in Klooga in Estonia at the very end of the war. I don't know the exact date, but in fall 1944 he was still on the lists of the prisoners of this camp. The girls, who were with my mother, found me. They were taken to Riga. One day all women over 35 were taken away. My little sister wanted to come with Mama, but a German pushed her away telling her she was too young. According to the information I have the women were taken into the sea on a barge and drowned. My husband's mother Dina Brantsovskaya perished in the same group with my mother. My sister worked at the weaving factory in Riga. Riva wrote poems and the other girls told me a few lines from her poems. She wrote something like 'I'm standing by a machine weaving belts to hang fascists on them'. All I know is that my little sister perished in a death camp, one of those that fascists were destroying before the Soviet army came.

There were hardly any Jews left in Vilnius. When I saw older Jews, or they looked old to me considering how young I was, I felt like kneeling before them to kiss their hands. I approached them to talk to them and find out where they had been during the war. What happened to our dear ones made my attachment to Mikhail much stronger. On 22nd July 1944 we actually became husband and wife, we started living together, and we got married on 17th August that year. We had no passports. We had our marriage registered in our partisan ID's; the registry office that had just been opened made an entry about our marriage.

The whole unit celebrated our wedding. All partisan groups stayed in cottages in Vilnius together. Our group got a big mansion on Anglu Street. Later we got a big apartment in Pilimo Street. My husband and I had a big room there. We slept on mattresses on the floor. We spent our evenings with the group and also shared the food with them. We were intoxicated by the victory, our youth and love.

The Soviet regime needed specialists to restore the economy. We were invited to the Komsomol central committee where they asked where my husband and I had worked before the war. My husband had been a worker at a shoe factory and they made him director of the factory. He turned down this high level position and became its technical manager. My friend, who was just a first year student of the Faculty of Economics, was appointed manager of the planning department. Since I knew Russian, I was sent to work as secretary of a ministry. At first all ministers sat in one office. Later the minister I worked for got another office. I used to take my rifle to work putting it in the corner. The minister joked: 'One day you'll shoot me!' We didn't care for any material riches. They didn't seem to matter in comparison to victory and freedom. However, we had to get used to peaceful life. Some time later we were ordered to submit our weapons. In summer 1945 Mikhail and I were in the Lithuanian delegation standing on the Red Square [in Moscow] at the Victory Parade. These were unforgettable moments. My husband and five others were awarded the 'Medal for Partisan of the Great Patriotic War' 37, Grade I, and they were one of the first awardees.

Life was gradually improving. In 1944 Vilnius was bombed several times, but this wasn't all that scary. I was offered a teacher's job, but I only wanted to teach Jewish children, and there were very few of them in Vilnius. In 1945 I finished the technical school of statistics. In April 1945 I became a statistical analyst in the Central Statistical Department of Lithuania. I worked there till I retired. I was promoted to personnel manager, and then became chief of the registration department.

In 1945 the factory where my husband was working burnt down. We were very concerned that my husband might get in trouble. There were many people taken to jail for sabotage or negligence. Fortunately, my husband's investigation officer from the NKVD 38 happened to be a decent man. He knew my husband was not to blame. My husband went to work as chief of department in the Lithuanian Industrial Council and then worked as chief of Department of State Planning of Lithuania for 25 years. He finished Moscow Institute of Engineering and Economics extramurally. We joined the Communist Party following our convictions. We joined it very consciously.

Post-war

We didn't observe Jewish traditions. We spoke Yiddish to one another. Shortly after the war the synagogue opened in Vilnius. We attended it, but not to pray. There was a sort of Jewish center there where Jewish survivors searched for information about their families. I found my friend through the synagogue. She lives in Israel, in Haifa. Almost right after Vilnius was liberated I received a letter from aunt Niusia, my uncle Meishke's wife. I was very happy to learn she had survived. I visited her in Moscow several times. Once I met a few girls from Taurag at a Komsomol gathering. I mentioned that my uncle Shimon had lived there before the war, the only one of my mother's brothers who managed to evacuate, and it turned out that Shimon had survived. He visited us with Shulamit, his daughter, the only one of his daughters who also survived. He and his daughter visited us in Vilnius to bid us farewell. Shimon couldn't bear to stay in the town after losing his wife and four daughters and they moved to Israel.

I knew I had relatives in Israel. My mother's parents, her brother and sister had moved there before the war. I wrote to them from Belarus back in 1939 and they replied, but after the war it was no good to try to get in touch with them. The Soviet regime didn't trust people who had relatives abroad 39. People could lose their jobs and the party membership. Besides, at this time the prosecution of Jews and campaign against cosmopolitans 40 began. It had no impact on us and we truly believed the propaganda.

We were given two rooms in a four-room apartment. The apartment was divided into halves [see communal apartment] 41. We got a kitchen and two rooms, and our co-tenants got two rooms and the bathroom, so we had to install a bathtub in the kitchen. The bathroom was in the kitchen; we made a curtain to separate it from the kitchen. This other was a Lithuanian family and we became friends. In 1950 my first daughter, Vita [Safian, nee Brantsovskaya] was born in this apartment. This name means 'life' in Latin. This was what my husband and I valued to the utmost and what we paid a high price for. In 1956 we received a separate apartment on Gorkogo [presently Dijoli] Street. This was one of the first houses with central heating in Vilnius. It was very cold in the first year. In 1958 my second daughter was born. We named her Dina [Baver, nee Bratsovskaya] after my husband's mother. The children went to a nursery school and a kindergarten. They had no grandmothers to help us raise them.

My husband held official posts and earned well, but my salaries were rather low. My husband could have free stays in recreation homes each year. I bought a trip from trade unions and went with him [see Recreation Centers in the USSR] 42. We usually traveled to Palanga [resort on the Baltic Sea], and once I went to the Caucasus with him, but the hot climate there was too much for me.

We raised our children to be hardworking and modest. I remember the following incidence. My husband had an office car to take him to work; we never owned a car or a dacha. One day his new driver arrived in the morning to take my husband to work and our daughters to the kindergarten. But my husband said he would walk to work and our daughter was ultimately disappointed considering that it was a cold nasty day. My husband told him to drive back to the office.

In 1947 all former Polish residents could move back to Poland. We also had this opportunity, but we believed in our country [the Soviet Union], in socialism, peace and justice. There was another opportunity in 1957. Our convictions were not so strong any more then. We went through the period of state anti-Semitism, the Doctors' Plot 43; these were terrible years. My husband was summoned to the state party committee where we were offered to go to provincial areas and organize a Polish newspaper there. When my husband refused saying that it wasn't quite his specialty, they had a rough talk with him and even mentioned that he must have survived under some vague circumstances during the war, being a Jew. However, there were no follow-up actions on their part.

The denouncement of the cult of Stalin in 1956, at the Twentieth Party Congress 44 was an inspiring moment and gave us hope again. I remember our friend Kovalski, a tailor, staying a whole night with us arguing and trying to convince us that we had to leave this country. We stayed and so did he. We've never considered emigration. We didn't consider it during the mass emigration in the late 1970s. However, we never cared about possible troubles following our acquaintance with those friends who decided to move to other countries. Our friends spent their last days here with us and we accompanied them to the railway station. Vilnius is closer to Europe than Moscow and we didn't have such incidents as expulsion from the Party for this kind of anti-Soviet conduct.

My husband worked till his last days. In 1985, at the medical examination before his trip to a resort, they diagnosed cancer. He was operated on and the doctors told us he was to be all right when in truth cancer struck him all over. On 20th May 1985 he was admitted to hospital for high governmental officials and stayed there for seven months. He died in December 1985. He was buried in the town military cemetery. Our combat friends and his colleagues living in various towns came to his funeral. They made speeches by his casket for a few hours. I lost my beloved husband and my best friend.

My work and children helped me to survive. I retired in 1990. My daughters have had a good life. They finished school with gold medals. Both graduated from the Faculty of Cybernetics of Vilnius University, nine years one after another. There was no oppression on ethnic issues toward them. Vita defended her dissertation in Moscow. She works at the Ministry of Labor and Social Services. Her husband Mikhail Safian, a Jewish man from Minsk, is a mathematician. Vita's daughter Anna, born in 1975, works for a Norwegian/Lithuanian company. She is married to a Lithuanian man. Anna's son Simon is my great-grandson. He'll turn four in July.

Dina, my younger daughter, married Boris Baver, a Jewish man from Vilnius. In 1990 she, her husband and their sons Maxim, born in 1982, and Beniamin, born in 1984, moved to Haifa, Israel. They are doing very well there and have good jobs. In Israel Dina gave birth to two more children: Mikhail, named after my husband, was born in 1994, and Sapi, my granddaughter, in 2001.

I often go to Israel. In 1989 my maternal relatives found me. They invited my older daughter and me to visit them. I met my cousin brothers and sisters. My friends also invited me to Canada and the USA and I visited there. I live a fulfilled life, also since I'm involved in the Jewish life in Lithuania. I'm not religious, but I'm happy that there is a wonderful Jewish community and the Hesed 45 taking care of old people in Lithuania. I volunteer for the section of former ghetto inmates. I also conduct public activities as a former inmate of the ghetto. I meet with children in the local Jewish school - there is a state Jewish state school in Vilnius - speak at meetings and on memorial days. I also visit Ponary where Jewish Lithuanians were killed. I always speak in Yiddish, which is my mother tongue, with other survivors of the Holocaust.

I don't regret that my husband and I have lived our life in Lithuania. Though, in the course of time, we had more and more understanding of the hypocrisy of the Soviet power, we were its true servants. However, I'm happy that Lithuania has become independent 46. This promotes the development of the Lithuanian and Jewish nations. Every year on 9th May, Victory Day 47 I make a speech at the town meeting. At the 45th anniversary of the victory [1990] I spoke in the Jewish Knesset [Israeli parliament] where I was invited and so were other veterans of World War II, former ghetto inmates and partisans.

Glossary

Életrajz

Flam doktor 75 éves, szívélyes őszes hajú úr. Derűsen mesél életéről. A megjelenése határozott emberre utal. Egy budai, Duna-parti házban lakik a feleségével. A lakás berendezése a 60-as, 70-es évek hangulatát tükrözi. Rengeteg könyv van a lakásban. Flam Tamás otthoni irodájában minden megtalálható, ami egy irodában szükséges: fax, laptop, internet.

Apai nagyszüleim és az őseik is mindig Miskolc környékén laktak. Nagyapám kiskereskedő volt, de nem saját boltjában, hanem alkalmazottként dolgozott. Nagyon korán, édesapám tizennégy éves korában meghalt. Nagyapám öccse régi zsidó szokás szerint elvette a nagyanyámat. Mert az volt szokás, hogy a nőtlen testvér elveszi a testvére özvegyét [lásd: sógorházasság]. Noha nem voltak vallásosak, de ezeket az erkölcsi, vallási előírásokat betartották. Én apám nevelőapját, aki így tulajdonképpen a nagybátyja volt, nagyapának tiszteltem és szerettem, és ő is így szeretett minket. Az osztrák tulajdonú Duna Gőzhajózási Társaságnál dolgozott, a cég Józsefvárosi pályaudvaron lévő raktárában volt raktárfőnök. Itt elsősorban a hajók üzemeltetéséhez szükséges szenet raktározták. Ő intézte el, hogy apám érettségi után a Duna-Gőzhajózáshoz került, a vállalat központjába. És miután kereskedelmi végzettsége volt, hamar pénzügyi területre került, és pénztáros, majd főpénztáros lett, és végül főkönyvelőként mint címzetes igazgató fejezte be a pályafutását elég hamar, 1938-ban. Ugyanis amikor az Anschluss következtében Ausztria a hitleri Németország részévé vált, ott is az úgynevezett nürnbergi törvényeket alkalmazták, amelyek korlátozták a zsidók alkalmazását. Apámmal közölték, hogy sajnálattal, de nyugdíjba küldik. Alkalmi munkákból élt, elsősorban könyvelésből, mert ahhoz értett meg a számvitelhez. Egy-egy rokon, ismerős, barát, akiknek kisebb-nagyobb vállalkozása volt, megkérte a könyvelésük végzésére, és ezt csinálta addig, ameddig be nem hívták munkaszolgálatra.

Az anyám ősei apai részről lengyelek, anyai részről felvidékiek voltak. Úgy tudom, Nyitrán és környékén éltek. Az anyai nagyapámat Zwirnnek hívták, de a keresztnevére nem emlékszem. Nagykereskedő volt, elsősorban déligyümölcsimporttal foglalkozott. Narancs, mandarin, citrom voltak a főbb fő importcikkek. A Ráday utcában laktak, egy elég szép, mai viszonylatban is elfogadható négyszobás lakásban. A két fiúgyerekükkel laktak együtt, akik csak a háború után nősültek meg. A nagyapám halála után a nagyobbik fiú, Ferenc örökölte az üzletet. A kisebbik fiú 1911-ben született, és 1935-ben avatták doktorrá, orvos volt, és ott rendelt abban a lakásban. Az egyik szobában volt a rendelője. A többi testvér lány volt, köztük anyám, Zwirn Dóra. A Zwirn család, mármint a nagyapám vallásos volt, de nem voltak kóserok. Nagyünnepeken nagyapám a Lónyay utcai volt ortodox imaházba járt, amit Komaegyletnek hívtak [Chevra Szandakaut volt a szegény gyermekeket istápoló szervezet neve. A Lónyay utcában 1915-ben alakult meg Fisch Márkus házában az első Komaegylet. (Itt később Talmud-Tóra iskola is működött.) Az ún. Zsidó Komaegylet tagjai felváltva egy-egy szegényebb sorú zsidó fiúgyermek mellett vállaltak komaságot (kvatter szerepet): a gyereket azután anyagilag is, szellemi fejlődésében is mindvégig segítették. (Mindössze annyit köthettek ki cserében, hogy a fiú héber nevét – valamely elhunyt hozzátartozójuk emlékére – ők határozhatták meg.) – A szerk.] Becslésem szerint olyan száz ember lehetett ott, és mi, gyerekek is ott voltunk az ünnepeken. Ö kitliben imádkozott, nagyünnepen halotti ruhát illett fölvenni, és úgy böjtölni, és az egész napot a templomban tölteni [lásd: böjtnap]. Ezt a nagyapám rendesen tartotta, és a nagyapám halála után még a nagyanyám is ott volt a templomban. Tehát ilyen szempontból is tartották a vallást. Úgyhogy én tulajdonképpen ott tanultam meg az imaszövegeket.

Anyám, Zwirn Dóra 1903-ban született Budapesten. Apám, Flam József 1901-ben született, ugyancsak Budapesten. Úgy ismerkedtek meg, hogy baráti körben találkoztak. 1929-ben házasodtak össze. Az esküvőjük nem zsinagógában volt, hanem a Ritz Szállóban, ami azt jelentette, hogy ott állították föl a hüpét, és oda jött a rabbi, tehát zsidó esküvő volt, de nem zsinagógában, hanem szállodában, és utána ott volt a fogadás és a lakodalom. Ez abban az időben nem volt különösebben ritka. Sajnos nincsen róla fényképem, mert a háború alatt sok minden elveszett, régebben megvoltak ezek a képek. A feleség családja szervezte meg, erről nem sokat beszéltek, de nyilván megengedhették maguknak. Bizonyára nem volt olcsó.

Még abban az évben megszülettem. Sajnos csak a gyerekkorom eleje volt boldog. Az apám a Duna-Gőzhajózás főtisztviselője volt [Első Duna-Gőzhajózási Társaság (DGT) –  1829-ben Bécsben alapította meg két angol hajóépítő vállalkozó (John Andrews és Joseph Prichard) részvénytársasági formában (Erste Donau-Dampfschiffahrts Gesellschaft – DDSG). 1895-ig gyakorlatilag versenytárs nélkül uralta a dunai gőzhajózást. – A szerk.]. Szerette, és használta is ezt a kifejezést, hogy a Duna-Gőzhajózás főtisztviselője, akkor ez elfogadott kifejezés volt. Egy magas rangú tisztviselő, egy nagyvállalat vezető tisztviselője volt. Anyám pedig besegített a nagybátyám, Zwirn Ferenc üzletébe, a déligyümölcs nagykereskedésbe. Tehát noha semmilyen értelemben nem számítottunk gazdagnak, anyagilag biztonságos életet éltünk, minden elsején egy nagyon rendes fizetése volt apámnak. De anyám a nagyszülőknél látott szokásoknak megfelelően nagyon ellene volt mindenféle pazarlásnak. Még a számokra is emlékszem: hatszáz pengő volt a fizetése, plusz háromszáz pengő lakbérpótlék. De el is várták, hogy megfelelő lakásban lakjon, és nagyon rossz néven vették, ha valaki ezt a pénzt nem arra használta fel.

A Lónyay utcában laktunk, akkori idők szerint egy jó polgári lakásban. Szép nagy ebédlő volt tizenkét személyes asztallal, és volt külön gyerekszoba. Volt cseléd, mosónő, nekem nevelőnőm, tehát az akkori középpolgárok életét éltük. Azért mondom, hogy középpolgár, mert létezett a kispolgár, mint például a szegény kis fűszeressegéd.

A négy elemit a Lónyay utcai községi elemi iskolában végeztem. Amikor én iskolába jártam, még kötelező volt a hittan, természetesen zsidó hittanra jártam. Véletlenül egy iskolába jártunk elemibe a feleségemmel. Csak ő egy évvel alattam. De mivel nem volt olyan sok zsidó, a hittan összevont volt a négy osztálynak, és oda együtt jártunk.

1940-ben az Eötvös József Gimnáziumba, a Reáltanoda utcába vettek föl. Gimnáziumban [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák] már külön, osztályonként más-más teremben tartották a hittanórát a különböző vallásúaknak. Nagyon felvilágosult hittantanáraink voltak. A tanári karban ott ültek a hittanoktatóink is, és ha valahol hiányzott egy tanár betegség vagy egyéb miatt, akkor volt úgy, hogy hittantanár jött be helyettesíteni. Előfordult, hogy a mi rabbink jött be helyettesíteni matematikaórát, latinórát vagy görögórát, és úgy tudta helyettesíteni bármelyiket, hogy az osztály előtt direkt brillírozott. Ez megnövelte a tekintélyét a többi gyerek szemében is. Mert az egy értelmiségi osztály volt, ott annak volt tekintélye, aki okos volt. A mi rabbink nagyon művelt ember volt, és nagy respektje volt. A háború után nem sokkal kiment Izraelbe, és elvesztettem őt szem elől. A főtisztelendő pedig azzal brillírozott, ha bejött helyettesíteni, hogy ő meg tud héberül. Ezek a hittantanárok rendszeresen demonstratíve karonfogva járkáltak a folyosón, hogy a gyerekek lássák, nem a vallást, hanem az emberi értékeket kell becsülni. Így tulajdonképpen jó példát mutattak

A gimnázium alsó osztályai, 1940 és 1944 között a háborús évekre estek, de itt semmilyen antiszemitizmussal nem találkoztam. A zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt csak ketten jártunk zsidók az osztályba, nem engedtek többet. Nem azért, mert nem lett volna több jelentkező, hanem egyszerűen nem engedtek többet [A középiskolai numerus clausus 1939-es bevezetését Karády Viktor is említi egy tanulmányában, de nem hivatkozik sem törvényre, sem rendeletre: a numerus clausus az újonnan beiratkozókat sújtotta, a felsőbb osztályokba járó zsidó tanulók megmaradhattak iskolájukban. – A szerk.]. Úgyhogy nagyon vigyázni kellett, hogy jó tanuló legyek. Két osztály volt, az A és a B, és mind a két osztályba két-két zsidó járt. Az én osztályomban a másik fiú egy cipőkereskedő fia volt, ő is jó tanuló volt. A háború után Amerikába kerültek, azóta nincs velük kapcsolatom. A másik osztályba járó fiúk szintén jó tanulók voltak. Érdekes, hogy mind a ketten európai hírű zenészek lettek, az egyik hegedűművész, a másik karmester. Tehát az osztályban, iskolában nem hangzott el semmilyen antiszemita kijelentés, hogy úgy mondjam, tekintélyünk volt. Itt nagyon számított, hogy valaki kiemelkedően jeles volt. Azt a többiek tisztelték, annak ellenére, hogy gyenge tanulók nem voltak az iskolában, hiszen akkor még a gimnáziumot úgy értelmezték, hogy az egyetemre készít elő, és aki nem tanul jól, az menjen polgári iskolába vagy másmilyen iskolatípusba. Jó rendűnél gyengébbek nem voltak, és a jó tanulók respektálták a még jobbakat, mert ők aztán igazán tudták ennek az értékét. Nálam az átkozott hiúságom is oka volt, hogy végig kitűnő voltam a gimnáziumban.

A legutolsó, a negyedik év már nem volt teljes, mert március tizenkilencedikén bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása], és április ötödikétől csillagot kellett viselnünk [lásd: sárga csillag Magyarországon]. A szüleim nem akartak kitenni annak, hogy  csillaggal menjek az iskolába. Aztán a már szaporodó bombázások miatt [lásd: Budapest bombázása] felfüggesztették a tanítást, és kiadták a bizonyítványt. Úgyhogy én csillaggal nem jelentem meg az osztálytársaim között, így aztán nem volt rossz élményem az iskolában a zsidóságom miatt. Amikor pedig 1945-ben visszamentünk, már más volt a helyzet. Hirtelen lett sokféle párt, és az osztályban elkezdődött bizonyos politizálás, hogy az egyik az egyik pártnak a jelszavait szajkózta, a másik a másikét.

1948-ban érettségiztem, és a kitűnőség miatt azon kevesek közé tartoztam, akik felvételi nélkül mehettek bármelyik egyetemre [A két világháború közötti felsőoktatásban nem volt felvételi vizsga. 1947/48-tól egyes felsőoktatási intézményekben már bevezették a felvételi vizsgát. 1952-től minden felsőoktatási intézmény esetében kötelezővé tették a felvételi vizsgát. – A szerk.].

Gyerekkoromban inkább az anyám szülei voltak vallásosak. Mi is tartottuk az ünnepeket, ilyenkor még iskolába se mentünk, hanem a templomba. Természetesnek vettük, hogy bár micvót tartunk, és hogy ünnepen, pénteken lementem a péntek esti istentiszteletre. De apám csak a nagyünnepeken ment templomba. Neki az volt a felfogása, hogy az istenhit nem az imádkozás mennyiségén múlik, és az istenhitet a tisztesség definiálja. Máig fontosnak érzem a tanítását, amire szoktatott és nevelt. Azt mondta, hogy minden este, amikor lefekszünk, akkor átgondolhatjuk, hogy helyesen jártunk-e el, tisztességesen, emberségesen, nem tettünk-e valakinek rosszat, kárt, és segítettünk-e azoknak, akik segítségre szorulnak. És én ezt tartom most is lényegesnek.

Az én zsidósággal kapcsolatos gondom csak 1944-ben kezdődött, amikor 1944 áprilisától csillagot kellett hordani, és apám is munkaszolgálatos volt. Egyik lakásból a másikba kellett költözni. A Lónyay utcai lakásból először önként odaköltöztünk a nagyanyámhoz, akinek ugyan szép nagy lakása volt, de nem csak mi költöztünk, hanem az összes testvér. Minden családnak jutott egy szoba, és ez még az elfogadhatóság határán belül volt, bár csak egy fürdőszoba, egy vécé volt. Kicsit zsúfolt volt, de hát még tudomásul vettük. Ez az összeköltözés 1944 májusa körül volt, azután július körül költöztünk a csillagos házba. Akkor már a férfi családtagok mind munkaszolgálaton voltak, tehát csak asszonyok és gyerekek voltak a lakásban. De a gyerekekből is a nagyobbak, például az unokabátyám is már munkaszolgálatosak voltak, én tizennégy évesen és egy akkor tízéves unokaöcsém voltunk csak otthon. Meg a mamák és a nagymama. Akkor már tényleg meglehetősen zsúfoltan laktunk. Akkor már csillagot is hordtunk, és az utcára is csak korlátozottan lehetett kimenni.

Annak, aki a németeknek dolgozott, adtak egy magyar–német nyelvű igazolványt, és kijárási engedélyt. Volt egy építési vállalkozó, aki annak idején a mi nyaralónkat építette, egy mátyásföldi építőmester, és hallottuk, hogy a németeknek a Sváb-hegyen építkezéseket csinál. Nála jelentkeztem, fölvett. Több zsidó is dolgozott bála. A munka nem volt olyan borzasztó. Adtak egy igazolványt, hogy be tudjunk menni reggel, és haza tudjunk jönni. És így módom volt arra, hogy amikor valamilyen ünnep vagy valami volt, elmehessek vásárolni. 

Akkor már élelmiszerjegy volt [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]. Nem mindenki emlékszik rá, hogy a fehér alapon fekete betűkkel nyomtatott plakátokon hirdették ki a különböző előírásokat és rendeleteket, és a zsidókra vonatkozó külön szabályok sárga alapon fekete betűkkel voltak nyomtatva [Lehet, hogy voltak bizonyos plakátok, amelyeket sárgás színű papírra nyomtak, de ilyen elkülönítés hivatalosan nem volt. A nyilvántartásokban viszont léteztek sárga jelzésű törzslapok. – A szerk.]. Amiben az volt, hogy nem negyven deka kenyeret kapnak naponta, hanem huszonötöt. Amikor a többiek kaptak huszonötöt, akkor a zsidók már csak tizenötöt, aztán mikor már tizenöt volt, akkor csak tízet. És ugyanígy volt a cukorral is. De az üzletek is korlátozott mennyiséget kaptak, és a zsidók csak délután kettő és három között mehettek ki, és az üzletekbe reggel kihozott áru kettőig mindig elfogyott. Úgyhogy amikor a zsidók kimehettek vásárolni, még a jegyre adott minimális élelmet sem lehetett megszerezni. Na most a kijárási engedélyem azt jelentette, hogy nyolcra kellett mennem dolgozni, negyed nyolckor kellett indulnom, és volt üzlet, amelyik hétkor nyitott, akkor én ezzel az igazolvánnyal lemehettem hétkor, és legalább amit a jegyre lehetett kapni, meg tudtam vásárolni. Tehát tudtam a családnak ebben segíteni.

Ekkor éreztem először, hogy a zsidóság hátrányt jelent. Ha egész őszinte akarok lenni, inkább úgy éreztem, hogy ez valamilyen kis versengés, hogy hogy tudok ügyeskedni, tehát nem sérelemként éltem át. Apám munkaszolgálatos volt, de az sem volt olyan borzasztó feltűnő, mert másnak az apja meg katona volt. Akkor levelezni is lehetett. Kezdetben még katonaruhájuk volt, tehát nem éreztük olyan borzasztónak, hogy a sárga karszalaggal kellett járni. Csak azt tudtuk, hogy háború van meg bombázás, inkább valamiféle hadijátéknak éreztük ezt. Gyerekek voltunk, nem éreztük a dolgok súlyát. Azután később ez persze változott. Különösen, amikor a csillagos házban egymást követték a razziák. Egyszerűen följöttek a lakásba, és ami megtetszett, azt elvitték. Képet, festményt, műtárgyat. Akkor már éreztük, hogy ki vagyunk szolgáltatva. Ezt már nem lehetett játéknak vagy viccnek fölfogni, mert az ember érezte, hogyha a legkisebb ellenállást tanúsítja, akkor megverik vagy akár le is lőhetik. A csillagos házban több ízben ismétlődött, hogy bejöttek, sorakozót rendeltek el, és aki az ő szakszerű megítélésük alapján, ránézésre munkára alkalmas, azt vitték. Akkor még nem a nyilasok. De október tizenötödike után másnaptól már nyilasok jöttek [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Fegyverrel jöttek, és mindennap sorakozó volt, és akkor mindig kiválasztották az embereket, hogy ez megy munkára, és akkor azokat elvitték. Egy ilyen alkalommal elvitték az anyámat mellőlem, úgy, ahogy volt, ami ruha rajta volt, és soha többet nem láttam. Azután mindössze egyetlen levelezőlapot kaptam tőle, azt is közvetve, mert nem mert írni nekünk, félt, hogy ez már nem érkezik meg. Egy keresztény ismerősünknek küldte, ő adta át. Sopron környékén írta, csak azt nem írta meg benne, hogy a bélelt bőrkabátját elvették tőle. Ezt mások mesélték el. Akkor már október vége, november eleje lehetett, feltételezem, nem adtak neki másikat. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között csak elpusztulni lehet. Ez sajnos be is következett. Pedig anyám erős, jó izomzatú, kiránduló, sportos asszony volt, Negyvenhárom-negyvennégy évesen is nagyon aktív, munkabíró ember volt. Vártuk, vártuk, hátha visszakerül. Valaki azt mondta, azt hiszi, hogy őt látta meghalni Bergen-Belsenben.

Közben apám munkaszolgálatos volt, én pedig egyedül lézengtem. Apám akkor valahol Erdélyben volt. Egyedül maradtam a csillagos házban, de ez már nem tartott sokáig, mert onnan vittek mindenkit a gettóba. Volt még egy olyan lehetőség, hogy védett ház, de ehhez megfelelő papírok kellettek, ami nekem nem volt. Az egyik nagybátyámról kiderült, hogy  ilyen védett házban van. Befogadott, és kaptam egy fotelt. Ott aztán már igazán nagy volt a zsúfoltság, egy szobában voltunk tizenketten vagy tizennégyen. Nekem már egy fekvőhelynyi hely sem jutott, mert egymás mellett feküdtek az emberek. De volt a szobában egy fotel, és éjszaka azon tudtam szundikálni. Az élelem beszerzése nagyon nehéz volt, már jegyre se lehetett kapni semmit. Időnként a csillagot levéve próbáltam valami üzletbe menni, ahol osztanak valamit, szerezni magamnak valami élelmet. Már nem is tudom, hogy pénzhez hogy jutottam hozzá, de nem is lényeges. Egyszer kimentem, és mikor jöttem vissza, éppen razzia volt a védett házban. Természetesen nem mentem be, de nem tudtam hova menni, és elkezdtem szaladni jobbra, ott befordultam az első utcán, másikon vissza, fogalmam se volt, hogy hova fogok jutni, és akkor találkoztam egy keresztény rokonnal, néhai nagyapám, Flam József özvegyével, aki a második felesége volt, és Balogh Ilonának hívták. Kérdezte, hogy hova szaladok. Mondtam, hogy azért szaladok, mert itt lakom a védett házban, de nem tudok visszamenni, mert nincs papírom. Akkor már tudtuk, hogy a védett házakból mindenkit összeszedtek, akinek nem volt papírja, kivitték a Duna-partra, és belőtték a Dunába [lásd: zsidók Dunába lövése]. Volt, akinek az ablaka arra nézett, és látta, hogy lelőtték azokat az embereket. A rokonom azt mondta, hogy jó, náluk talán tudnak nekem egy helyet adni. Papírom persze semmi se volt, az igazoltatások pedig napirenden voltak. Akkor már november volt, az emberek egyre többet voltak a pincében, amit óvóhelynek csúfoltak. Az volt az előírás, hogy amikor légiriadó van, le kell menni a pincébe. A lakásokat nem volt szabad bezárni, hogy tűz esetén oltani lehessen, és a légóparancsnok körbejárt, hogy nem maradt-e valahol tűz vagy ilyesmi. Tulajdonképpen ekkor kezdődött az életemnek egy kicsikét furcsa része, mert néhány hétig, most már nem tudom pontosan, mennyi ideig, egy-két hétig biztosan, napjaim nagy részét a szekrényben töltöttem. Belülről behúztam, és berigliztem. A szekrényekbe a légóparancsnok szerencsére nem nézett be. Így azután én a légiriadók alatt a szekrényben voltam, és nem jöttem elő, mert akkor már megkérdezték, hogy ki, hogy, miért, hogy kerül ide. Ez olyan két-három hétig tartott körülbelül, december elejétől karácsonyig. Aztán karácsony körül jött az az időszak, amikor már nem lehetett följönni a pincéből. Akkor már lenn is főztek, meg lenn is ettek a lakók. Lent töltötték a napot, nem is nagyon volt szabad, meg nem is nagyon lehetett fönn lenni. Akkor már nem volt megoldás, hogy én a szekrényben vagyok, és amikor feljönnek, akkor adnak nekem enni. Akkor levittek, hogy megérkezett az öcskös Erdélyből. Hogy elhitték-e vagy sem, ezt ma már nem tudom megmondani. Lekerültem a pincébe, kaptam egy priccset vagy díványt, és ott töltöttem a karácsony és újév körüli napokat.

Közben nagyon el voltunk foglalva, mert gyakran lelőttek egy lovat – akkor még a magyar hadseregben voltak lovak –, és akkor mindenki rohant egy vájdlinggal és egy nagykéssel. Egy félórán belül a lónak csak a csontváza maradt. Közben figyeltek, és ha éppen lőttek, akkor berohantak a házakba, hogy kicsit védve legyenek, aztán mikor megint csönd lett, kirohantak. Mert akkor ennivaló már nagyon kevés volt. Az üzletek már nem működtek. Az üzletek kirakatát betörték, amit lehetett, azt vitték. Az egyiknek rizse volt, a másiknak lisztje, a harmadiknak babja. Nekünk véletlenül cékla jutott. Akkor tanultam meg, hogy a céklából főzeléket lehet csinálni, és egyszer-kétszer-háromszor meg is lehet enni, De amikor már ötödik vagy hatodik napon is céklafőzelék volt só nélkül, mert a só az beszerezhetetlen volt,  úgy utáltam, hogy borzasztó. De hát az éhség nagy úr!

És akkor egyszer csak bejött az első orosz katona. Hát, ha ez nem felszabadulás volt, akkor nem tudom, mi volt! Először valaki, aki kilesett a kapun, mondta, hogy a szomszéd ház előtt áll egy orosz katona. Aztán azt mondták, hogy mindjárt ideér. Aztán egy vagy kettő bejött. A pincébe jöttek, fönn a lakásokban nem volt senki. Megkérdezték, hogy fasiszti [orosz: fasiszták], akkor persze mindannyian mondtuk, hogy nem vagyunk fasiszták, aztán néhányan ott mondtuk, hogy zsidók vagyunk. Azt tudtuk, hogy a jevrej zsidót jelent. Kiderült, hogy ott a pincében még négyen voltunk talán. Az egyiknek egy nagy kötés volt a fején, amit akkor már levett. Azt mondta előzőleg, hogy ő súlyosan sebesült, azért engedték haza a frontról, aztán nem volt semmi baja. Letette azt a nagy kötést. A másiknak volt valami hamis papírja, szóval azt hiszem, négyen voltunk a pincében a negyven-ötven ember között, akiről kiderült, hogy zsidó. Közöttük több környékbeli volt, tehát ismerték őket, mégsem adták fel őket. Nagyon valószínű, hogy rólam is sejthették, hogy zsidó vagyok. Nem volt túlságosan valószínű az a mese, amit elmondtunk, és Erdélyről csak annyit tudtam, amit a földrajzból tanultam. Nem tudtam elmondani, hogy milyen Kolozsvár vagy Székelyudvarhely, mert soha életemben ott nem jártam. De úgy tettek, mintha elhinnék. Az oroszok barna kenyeret, katonakenyeret adtak. Tőlük kaptunk először újra kenyeret, ami még ehető volt. Nem olyan, mint amilyen régen volt a magyar kenyér, de azért mégis ehető volt.

A felszabadulás szót én merem és szeretem is használni. Az orosz hadsereg olyan szegény emberekből állt, akik már évek óta nem voltak otthon. Jöttek több ezer kilométeren keresztül, súlyos harcok árán, és az életüket veszélyeztetve foglalták el Magyarországot is. Már Pesten volt az orosz hadsereg, amikor Budáról még lőttek a németek. És most azt a pár SS-t dicsőítjük, akik megpróbáltak egy-két oroszt kilőni a nagyítós puskával, és az néha sikerült is. Ezt nagyon bosszantónak találom. Hogy azt tartsuk értékesnek, ezeket pedig nem.

Először a csillagos házba mentem vissza. Mert oda lakáscsere címén kerültünk. Tehát elvileg az volt a mi lakásunk akkor. Aztán utána, a családból is odajöttek páran. Mindenki ennivaló után járt. Elég hamar alakult Joint, ahol már adtak valami konzervet egy kenyérrel. Úgyhogy éheznünk nem kellett, ha nem is volt nagy ellátás.

És azután 1945. február végén hazaérkezett apám. Méghozzá úgy, hogy Erdélyből a Felvidéken át gyalog mentek az osztrák határhoz. Itt érték utol őket az oroszok a mai Szlovákia területén. Ez még Budapest elfoglalása előtt volt [1945. február 13.], tehát Pestre  nem tudott jönni. A Jászságban élő távoli rokonokhoz ment. Ott nagy szeretettel fogadták. Amikor hallotta, hogy Pest felszabadult, elindult, és február végére hazaért. Még hozott egy batyut is a jászsági rokonoktól, amiben volt szalonna, kenyér és egy darab sajt. Ebből még  hetekig falatoztunk. Beosztottuk, egy szelet kenyérre egy szelet szalonna. Vártuk anyámat, aki sajnos nem jött meg.

Egy idő után megpróbáltuk visszaszerezni a régi lakásunkat. Kiderült, hogy már kiutalták egy bombasérült lakásból jött házaspárnak. Ketten voltak a négy szobában. A házparancsnokkal sikerült annyit elintézni, hogy egy szobát visszakaptunk apámmal. És a mi bútorunk volt az egész lakásban, mert hát azt nem tudtuk magunkkal vinni a csillagos házba. Úgyhogy a saját hálószobánkban laktunk. Egy fél év múlva volt kiderült, hogy a volt családi házuk nem is sérült annyira. Rendbe hozták, és visszamentek. Az egész lakást azért sose kaptuk teljesen vissza, mert társbérlőt [lásd: társbérlet] utaltak be.

A háború után visszamentem a gimnáziumba, 1948-ban érettségiztem, és bekerültem az orvostudományi egyetemre. Az egyes számú szemklinikán kaptam egy medikushelyet. Ketten laktunk egy szobában, és kaptuk a kórházi személyzeti kosztot.

Diploma után kötelezően elhelyeztek minket, ami azt jelentette, hogy megmondták az embernek, hogy hol kell dolgoznia [lásd: munkahely-változtatás korlátozása]. Mivel apám olyan beteg volt, hogy már nem tudott dolgozni, már medikus koromban meg kellett keresnem a kenyeremet. A Teherfuvarozási Vállalatnál vállaltam az üzemorvos mellett asszisztenciát, ezt úgy hívták, hogy üzemorvos-gyakornok, és kaptam ötszáz forint fizetést, ami egész tűrhető volt. Amikor négy óra, fél öt felé végeztem az egyetemen, kimentem a vállalathoz, megkóstoltam az ebédet, amit már rég megettek, és aláírtam, hogy kiosztható. Minden nap odamentem, akinek tudtam, tanácsot adtam, akinek kellett, gyógyszert adtam az ottani gyógyszerkészletből – mert receptet még nem írhattam. Azután negyedévesen az egyes női klinikán már megengedték, hogy ügyeljek, hogy samesz lehessek. Úgy hívták, hogy samesz, és azt jelentette, hogy a samesznek nincs ágya, egész éjjel virraszt, és ha valami gond van, amit nem tud ellátni, akkor fölkelti a következő embert. Ha az sem tudta, akkor fölkeltette az idősebbet, és csak kivételesen a tanársegédet. Ez a Ratkó-korszakban volt, amikor előfordult, hogy huszonöt szülésünk volt huszonnégy óra alatt. Akkor megtanultam a szülészetet, mert hagytak dolgozni. Végigcsináltam ott  három-négy év alatt legalább tízezer szülést. Úgyhogy megtanultam.

Tagja voltam a kommunista pártnak [pontosan: Magyar Dolgozók Pártja], és az utána következő MSZMP-nek. Politikai funkcióban sose voltam. Eljártam a taggyűlésekre. Ott voltam végig, ott voltam az utolsó taggyűlésen. Nem tudtam, hogy ez az utolsó. Azt hiszem, a párttagság befolyásolta a sorsomat, mert hamar, 1962. január elsején, tehát harminckét éves koromban lettem szülész főorvos három beosztottal. Ilyen fiatalon ez ritkaság volt. 1972-ben, negyvenkét éves koromban lettem igazgató, és egy-két év múlva már a szakfelügyelet elnöke lettem. De úgy érzem, hogy nem politikai okból. Tudományos munkám révén először a Munkaegészségügyi Tudományos Társaság titkára lettem tíz évig, aztán a következő tíz évben a társaság főtitkára voltam. Nagyon sok belföldi és nemzetközi kongresszuson vettem részt. A tudományos munkámban ki tudtam használni, hogy ahová lehetett, oda eljutottam. Egész elfogadható szinten beszélek németül, angolul, franciául, olaszul, úgyhogy tudtam különböző kongresszusokon előadni, hallgatni.

Feleségemmel, Beck Katalinnal a párt ifjúsági szervezetében, a kilencedik kerületi DISZ-ben ismerkedtünk meg 1948-ban, az érettségi évében. Neki apja, anyja is meghalt 1944-ben. A nagymamája és a hat évvel fiatalabb kishúga megmaradt. A nagymama nevelte őket fel. Ő ortodox volt, úgyhogy a Gránátos utcai orthodox temetőben van eltemetve, mert ehhez ragaszkodott.

1953-ban, amikor mindketten elvégeztük az egyetemet, összeházasodtunk. Annak ellenére, hogy mind a ketten párttagok voltunk, és nem vagyunk vallásosak, az esküvő a Dohány utcai templomban volt, de nem a Hősök Templomában [Budapesten, a Wesselényi utcában emelt templom, amelyet 1931-ben épített Vágó László, Deli Lajos és Faragó Ferenc. A Hősök temploma elnevezést az I. világháború zsidó hősi halottainak emlékére kapta. – A szerk.], hanem a kisebb templomban [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az előkészítő helyiség, az egyiket araszobának, a másikat pedig vőlegényszobának hívják, ezeket használták arra, hogy ilyen kis esküvőket tartsanak, ahol van két tanú, két-három szülő [Az interjúalany itt a rabbi-, illetve a kántorszobáról beszél, amelyeket esküvők alkalmával valóban használtak az általa említett funkciókban is .– A szerk.]. Túl nagy propagandát nem csináltunk neki, és az életrajzainkba sem írtuk be, de el sem titkoltuk.

Rögtön az egyetem után 1953-ban besoroztak, és elvittek katonának. Egy katonakórházba kerültem hivatásos katonaorvosnak, tehát végső soron ugyanazt csináltam, mint civilben, egészen 1956-ig.  

1956-ban megfordult a fejemben, hogy elmenjünk az országból, de apám még élt, beteg volt, és nem tudtuk rászánni magunkat. Maradtunk.

Vége lett a Rákosi-rendszernek [lásd: Rákosi-korszak], és a Kádár nem volt olyan, mint a Rákosi [lásd: Kádár-korszak]. Végre lehetett szabadon állást vállalni. A Rókus Kórházban kötöttem ki, és ott voltam egészen addig, amíg a nyugdíjkorhatárt el nem értem. Csak közben rangban meg munkában előbbre léptem. A nyugdíj előtti időben azt mondták, hogy egy Pest megyei szülőotthonba kellene menni. Azt nem akartam, és akkor kaptam egy állást az üzemegészségügyben. Az lett az állásom. Amit lehetett úgy csinálni, akkor még olyan idő volt, hogy kétszer-háromszor egy héten bejártam az üzembe. A másik állásom megszűnt, mert aki nem ment le vidékre, Pest megyei kórházba, azt elküldték. Közben a szülészetre bejártam külsősként. Nem kaptam fizetést, csak amit a betegektől kaptam. Tehát tudtam szülést vállalni, operálni, a többieknek asszisztálni, ők is asszisztáltak nekem. Ott tudtam élni is, dolgozni is, szakmailag is csinálni valamit.

Így aztán hivatalosan az üzemegészségügy lett a főállásom, és lassan közeledtem a nyugdíjhoz. Egyszer csak felajánlották, hogy legyek az egész építőipari egészségügynek a vezetője. És miután személyesen ismertem az akkori egészségügyi minisztert, a Medve Lacit, és az akkori építésügyi minisztert, a Somogyi Lacit, és mind a kettővel nagyon jóban voltam, egy szép intézetet kaptam, amit a kedvem szerint építettek föl a semmiből [Medve László (1928) 1984–1987 között állt az Egészségügyi Minisztérium élén. Somogyi László (1932) – 1984–1988 között állt az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium élén. – A szerk.]. Amit kívántam, azt odatették. Ezt csináltam 1989-ig, ameddig jött a rendszerváltás, és kiderült, hogy az állami üzemegészségügy helyett ott egy szállodát akarnak csinálni. Ez sokkal gazdaságosabb, mint az, hogy mi ott rendelgetünk. Azóta magánpraxist csinálok.

A feleségem közgazdász. Végzés után a Pénzügyminisztériumba került, és ott elsősorban a művelődés és a kultúra pénzügyi előadója volt. 1956-ban volt egy nőtüntetés [1956. december 4-ére, a november 4-én levert forradalom egy hónapos évfordulójára emlékeztetve Gáli József, Obersovszky Gyula és Eörsi István szervezte meg a nők tüntetését a Hősök terére. A felhívásban az szerepelt, hogy csak nők, egy szál virággal menjenek el a Hősök terére, a virágot tegyék le az Ismeretlen katona emlékművénél, és csendben távozzanak. Ez így is történt. A tüntetésen több ezer, gyászruhás nő vett részt. Ennek mintájára az elkövetkező napokban számos vidéki városban került sor hasonló tüntetésre. – A szerk.]. Na, akkor a fél minisztérium mondta, menjünk, menjünk ki! A feleségem is velük ment. Egész pontosan nem tudom, hogy mit akartak. Azt hiszem, ő se tudta, hogy mit is akartak demonstrálni. A lényeg az, hogy utána volt egy leépítés, és azoknak a jó részét, akikről tudták, hogy ott voltak a nőtüntetésen, elbocsátották. Akkor talán három hónapig munkanélküli volt. Akkor is volt munkanélküli segély, de csak átmenetileg, aztán később megint megszűnt.

Amikor megalakult az Express Utazási Vállalat [Express Utazási iroda volt az 1956-ban alakult cég neve. – A szerk.], amelyiknek az akkor kinevezett igazgatója ismerte őt a minisztériumból, tudta, hogy pénzügyekben jártas, és odavette pénzügyi vezetőnek az újonnan alakuló vállalathoz. Ott töltött több mint harminc évet, onnan ment nyugdíjba, és még nyugdíj után is dolgozott tanácsadóként.

Közben 1961-ben megszületett Évi, de akkor még csak a hat hét szülési szabadság volt. És miután Évi koraszülött volt, bekerült a koraszülöttkórházba, a feleségem rögtön visszament dolgozni, és külön engedélyt kapott, hogy majd akkor vehesse ki azt a pár hetet, amikor a gyereket kiengedik [Ekkoriban, a gyes bevezetéséig (1968) előtt összesen 12 hét volt a szülési szabadság, ebből legfeljebb 4 hetet terhességük utolsó szakaszában is kivehettek. – A szerk.]. Közben mindennap elment a Schöpf–Mereibe leadni a tejet.

A nyaralás többnyire utazás volt. Lévén, hogy a feleségem utazási irodában dolgozott, hivatalból elég sokat járt tárgyalásokra. Először csak a szocialista országokba. Tehát amikor még kevesen jártak külföldre, én már 1957-ben voltam az NDK-ban [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Sőt, idegenvezetőként mentem el, mert meglehetősen jól beszélek németül. Utána mindenfelé jártunk együtt is. Úgyhogy én például 1960-ban voltam a római olimpián, szintén idegenvezetőként. Sikerült eljutnom Franciaországba is. Azon kevesek közé tartoztunk, akiknek olyan útlevele volt, hogy külön ablakokat kellett kérni kiutazáshoz [lásd: kék útlevél]. Később Évának is volt, mert ő is idegenvezetősködött. Megszervezett egy csoportot, és kiment vele például Párizsba. Mind a hármunknak olyan útlevelünk volt, hogy az volt ráírva, hogy érvényességi idején belül korlátlan számú ki- és beutazásra jogosít. Ilyen nem sok embernek volt. Előfordult, hogy Sopronban nyaraltunk, beültünk a kocsiba, nálunk volt az útlevél, és átmentünk Ausztriába. A határőr megnézte az útlevelet, igen, hát ez érvényes. Az egyik is, a másik is, a harmadik is. És nem hivatalos út, ezek magánútlevelek voltak. Biztos azt gondolta, hogy ezek valami nagyon fontos emberek. Pedig nem voltunk azok, tiszta véletlen, de így adódott.

Mivel angolul is beszélek, idegenvezetőként voltam Kínában, Indiában, bejártuk Afrikát, az egész világot hál’ istennek. A cégüknek voltak táborai, ifjúsági táborai is meg szállodái. Balatonon két szállodájuk is volt, Verőcén volt egy híres tábor, a nógrádverőcei. Úgyhogy ezeken a helyeken többször nyaraltunk. Úgymond otthon voltunk, ő [a feleség] az igazgató utáni második vagy harmadik ember volt.

Az ő munkahelyén meg az én munkahelyemen is viszonylag kevés zsidó volt. Számon tartottuk egymást. A magánéletben inkább zsidókkal jártunk össze, de talán nem tudatosan, hanem így alakult, hogy többségében zsidó barátaink voltak. Itt, például ebben a házban is voltak zsidók. Már sajnos meghaltak, most már csak a gyerekeikkel vagyunk kapcsolatban. A barátaink java része bizony még máig is zsidó. Persze más barátunk is van.

A munkahelyemen igyekeztem, hogy ne kivételezzek azokkal a munkatársaimmal, akik a zsidóságukkal, ha nem is kérkedtek, de hamarosan kiderült számomra. Szerencsére a legtöbbjük, nem mindenki, de talán a többségük valamivel többre képes, mint az átlag. Szorgalommal, tudással, logikával tovább jutottak. A háború előtt nem véletlenül volt a numerus clausus az egyetemen, hanem azért, mert bizony az ügyvédek, orvosok, mérnökök a lakosságbeli arányuknál nagyobb arányban voltak zsidók. Magyarországon a durván tízmilliós lakosságban közelítően egymillió zsidó volt. És ebből a tíz százalékból az orvosoknak harminc százaléka, az ügyvédeknek nagyven százaléka volt zsidó. Tehát viszonylag nagyobb arányban szerepeltek az értelmiségben. És nem azért, mert segítettük egymást, hanem mindenki a képessége alapján, saját erejéből érte el, amit elért. Ez máig így van, annak ellenére, hogy már lényegesen alacsonyabb az arányuk a lakossághoz képest. Most a lakosságnak legfeljebb három-négy százaléka a zsidó, de a főorvosi karnak körülbelül húsz százaléka. Amikor még vezetői értekezletre jártam, akkor a negyvenből nyolc-tízről tudtam.

A lányom első pillanattól tudta, hogy zsidók vagyunk, nem titkoltuk előtte. Nálunk, akármilyen szerényen, de volt otthon szédereste is. Természetes volt, és most is az. És remélem, hogy Nikinek, az unokámnak is természetes lesz. Szerintem ahhoz nem kell vallásosnak lenni, hogy az ember zsidó érzelmű legyen. A kettőnek nincs semmi köze egymáshoz. Megtartottuk az ünnepeket, annak ellenére, hogy nem vagyunk vallásosak. Évi nem tud sajnos héberül olvasni, nem tudtam megtanítani. Mert a mi időnkben még természetes volt, hogy tudunk olvasni. Nem mindent értünk az imakönyvből, de olvasni tudunk. Tehát ha elmegyek a templomba, akkor tudom, hol tartunk. A templomba eljött velünk a lányom is. A nagyünnepeken kicsi korától kezdve elvittük a templomba. Ha nem is imádkoztuk végig az időt, de ott voltunk mindig. És tudta, hogy az ott a Tóra, és arra mit mond a rabbi, és mit mond a mi imakönyvünk.

Évi egyébként elejétől fogva idegenforgalmat tanult. Természetesen idegen nyelveken is beszél, ez nálunk családi tradíció. Először franciául kezdett, az első nyelve a francia volt, aztán utána angol és utána olasz. Ezekből van nyelvvizsgája. És aztán idegenforgalmi főiskolát végzett, meg még amit azon kívül lehetett, ahhoz az Express hozzásegítette. Átvállalta ezeknek a tanfolyamoknak a költségeit. Be kellett ugyan fizetni, de ha valaki sikeresen levizsgázott, visszafizették. Még a nyelvvizsgadíjat is kifizették annak, aki bemutatta a nyelvvizsgapapírját. A lányom később a valutapénztárostól repülőjegyesig, minden képzést elvégzett. Anyai protekció nélkül el is jutott az Expressnél az irodavezetőségig. Nem volt szükség protekcióra, mert végigcsinált mindent. Már egyetemista korában is ott dolgozott nyaranta, szóval ismerték is. Aztán fordult a világ.

A rendszerváltást úgy éltem meg, hogy állami alkalmazottból magánvállalkozóvá váltam. Évi elment az Expressztől. Úgy láttuk, hogy saját vállalkozásba nem érdemes befektetni, úgyhogy két vagy három cégnél is dolgozott, vezetőként is. Most már csak tanácsadást csinál, és arra koncentrál inkább, hogy a gyerekét nevelje. Ez a főfoglalkozása. Hogy a  gyerek nyelvet tanuljon, hogy múzeumba, operába vigye, hogy nevelje, és mi minden segítséget megadunk neki. Ő már nem tudja, mi az, hogy nehézség. Már csak azt látja maga körül, hogy minden megvan. Szép családi házban laknak Budapest környékén, jó körülmények között, hála istennek.

Én a Frankelbe szoktam járni templomba, rendszeresen kapom a havi lapjukat is, a „Budai Sófár”-t. Most a Verő rabbi van ott [Verő Tamás. – A szerk.], de én még az öreget is jól ismertem. Hát úgy ismertem, hogy köszöntünk egymásnak. De sokszor hallottam beszélni. Okos ember volt, csak hát már nagyon öreg. Lehetett már nyolcvanon felül. De a Verő is  nagyon tehetséges, még fiatal, kezdő, de szépen fejlődik, és szerintem nagyon jó rabbi lesz. Belevaló a fiatal felesége is. Le  szoktam járni ünnepeken, de másik templomba is járok, mert a családom egy része másikba jár. Ők az Újlipótvárosba járnak, a Hegedűs Gyula utcába. Ott van egy egész szép templom.

Izraelben is jártunk néhányszor, rokonok is vannak ott. Most is támogatjuk a kis unokahúgom fiát, akit itt, Debrecenben jár orvosi egyetemre. Épp most váltottunk e-mailt, mert éppen szünet van, és hazautazott. Az e-mail a legjobb, leggyorsabb. Az ausztráliai unokatestvéremmel is levelezünk.

A családból mindenki a Kozma utcában van eltemetve, szegény anyám egy kivételével, akiről természetesen nem tudjuk, hogy hol van. Csak egy táblája van az apám sírján.

Kétféle kárpótlást kaptunk, kaptuk azt az ötszáz forintos összeget, és kaptuk a harmincezer forintot, és most annak a kiegészítését a meghalt családtagok után, miután a feleségemnek mind a két szülője meghalt, nekem pedig egy.

Amikor Izrael állam létrejött, akkor nagyon boldogok voltunk, nagyon örültünk, és még most is nagyon büszke vagyok rájuk. Nagyon fontosnak tartom azt az érzést, ami az államot jellemzi. Azon nincs mit megsértődni, hogy ők azt mondták, hogyha valahol bántják a zsidókat, ide mindig jöhetnek, itt otthon vannak, itt nem fogják őket bántani, azért, mert zsidók. A zsidók történetük egészében vándoroltak Spanyolországból Németországba, Németországból Oroszországba, mindig történt valami. Végigjárták az egész világot, hol innen kergették el őket, hol onnan. Hol itt volt pogrom, hol ott. Itt most van egy ország, ahova mindig el lehet menekülni, mert ott nem fogják őket bántani.

Végiggondolom az én egész pályámat, körülbelül ötvenöt éve vagyok a medicinában, és ez arról szól, hogy az embereknek segítek, és jót teszek. A mai napig ezt csinálom, és ennek nem anyagi mozgatórugója van. Most már különösen nem ez befolyásol. A jövedelmem teljesen független attól, hogy jót teszek, vagy lélektelenül intézem el a dolgokat. Én máig akkor érzem magam boldognak, hogyha valakinek jó tanácsot adtam, segítettem, jól kezeltem, meggyógyítottam, és máig is szenvedek attól, ha szembekerülök a halállal, holott sajnos az én pályámon ez elkerülhetetlen. Sokszor találkoztam a halállal. Máig is borzasztó nehezen viselem, ha egy betegemen nem tudtam segíteni. A pályámnak a kétharmad része, amit a szülészeten töltöttem, életem legnagyobb öröme volt, mindig egy-egy új emberkét segítettem a világra. És egy percig nem okozott gondot, és máig se okoz, hogy a gyógyítás érdekében nincs határidő, nincs munkaidő vége. Volt, amikor két napot egyfolytában bent voltam a kórházban, és örömöt okozott. Mert nagyon nehezen fárad el az ember olyan munkában, ami örömet okoz, amit szeretettel végez. Máig szeretem, amit csinálok, és így boldog az életem. Mindenem megvan, itthon is jól érzem magam, szeretem a családomat, gyerekemet, unokámat, feleségemet, akivel ötvenegy éves házasok vagyunk.

Én még mindig hittem, hogy egy szülőnek is, egy tanárnak is példát kell mutatnia. A munkám során elég sok fiatalt neveltem föl. Olyan szerencsésen alakult az életem, hogy viszonylag hamar vezető lettem, a végén már száz orvos munkatársam volt, és mindig vettem föl pályakezdő fiatalokat is. Egyik legfontosabb kötelezettségemnek tartottam, hogy neveljem a fiatalokat. Nemcsak szakmailag, hogy jó orvosok legyenek, hanem hogy tisztességes orvosok is legyenek. Tehát etikai nevelést kapjanak. Az pedig csak példamutatással megy, csak úgy, ahogy egy szülő mutat példát. Máig emlékszem, hogy az apámtól milyen erkölcsi alapokat kaptam, én is igyekeztem, hogy azt mutassam meg a fiataloknak, hogy hogy kell viselkedni, mit kell tenni a betegek érdekében. És a gimnáziumi tanáraim is ilyen emberek voltak, példát mutattak. Pedig közben itt volt az ostrom, ők is lukas nadrágban, lukas cipőben jöttek az iskolába, hiszen nem voltak gazdag emberek. Aztán később az egyetemen is ezt láttam. Az egyetemen is olyan tanáraim voltak, akiktől alapvető elveket, erkölcsi elveket tanulhattam. Az egyik tanárról, Kiss Ferencről köztudott volt, hogy különösen vallásos [Kiss Ferenc (1889–1966) – anatómus, egyetemi tanár. Jelentős volt munkássága az anatómiai tankönyvirodalom terén. – A szerk.]. Valami olyasmi, mint amilyen ma a Hit Gyülekezete. Mindenesetre amit tanított, az erkölcsi alapelveken nyugodott. Mindig azt mondta, hogy kolléga úr, ezt azért kell tudni, mert a beteget veszélyezteti, ha valaki nem tudja. Nem engedhetem, hogy veszélynek tegye ki az emberiséget. Ezek a vallástól teljesen független alapelvek voltak. Az egyik, akit a legnagyobb tisztelettel öveztem, Haynal Imre volt. Tudtuk róla, hogy erdélyi protestáns, de elsősorban a gyógyító, segítő tevékenységétől lett nagy ember. Mellékesen a kisujjában volt a gyógyítás. Ha bement a kórterembe, akkor bár sose látta a beteget, felállította a diagnózist. Én is azt tanítottam, hogy amikor bejön a beteg az ajtón, ötven százalékban készen kell lennünk a diagnózissal. Mert annyi mindent meg lehet tudni abból, hogy hogy jön be a beteg. Ezt tanultam a Petényitől is, akiről sok szó esik Karinthy Márton könyvében, amit a családjáról írt [Karinthy Márton: Ördöggörcs. Utazás Karinthyába, I–II, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2003]. Petényi gyerekgyógyász volt, és azt mondta, hogy a csecsemő nem beszél, a csecsemőt meg kell nézni [Petényi Géza (1889–1965) – gyermekgyógyász, egyetemi tanár, az MTA tagja, 1946-tól a budapesti II. számú Gyermekklinika tanszékvezető tanára, kutatásai és közleményei főleg az angolkórral és a gyermekkori fertőző betegségekkel kapcsolatosak. – A szerk.]. És elvárta, hogy meglássuk, mi baja van a gyereknek, amikor leteszik elénk. Szintén vallásos ember volt. Említhetem Sebestény Gyulát, a nagy sebészt, aki úttörő volt a tüdősebészetben [Sebestény Gyula (1887–1954) – sebész, egyetemi tanár, a tuberkulózis sebészi kezelésének nemzetközi hírű művelője volt. – A szerk.]. Még az angol királyhoz, a tüdőbajban meghalt V. Györgyhöz is ki akarták hívni, csak Rákosi nem engedte ki. Helyette Kossuth-díjat adtak neki, de ő azt mondta, hogy ez nem fontos, a gyógyítás a lényeges. Annak, hogy a kormány ad-e valakinek valamit, nincs jelentősége.

Életrajz

M. M. I.-t összkomfortos, egyszobás zuglói lakásában látogattam meg. 84 éves kora és csontritkulása (hosszabb sétához sétabotot használ) ellenére aktív szociális életet él. Hetente kétszer jár a Bálint Ház szervezésében tornára, könyvtárba. Folyóiratokat olvas. Nézi a CNN adásait, követi a világ politikai eseményeit. Fiával, menyével és unokájával rendszeresen találkozik, a hétvégéket náluk tölti. A kb. 12-15 négyzetméteres szoba egyszerűen van berendezve. Ágy, dohányzóasztal, két fotel. Két íróasztal áll a falnál, az utcára néző ablakok mellett, a szekrénysor könyvespolcain könyvek sorakoznak. Szépirodalom, krimi, marketingszakkönyvek, angolul, magyarul és emléktárgyak, fényképek a fia családjáról, a  feleségéről, és pár kép, melyek megmaradtak a második világháború után, az édesanyjáról és az öccséről az 1930-as évek végéről.  

Pécsett születtem 1921-ben polgári családban. Zsidók vagyunk. A nagyapáimra nem emlékszem egyáltalán. Azt hiszem, talán nem is éltek már akkor, amikor születtem. Az apai nagymama L. K. Az egy aranyos kis öregasszony volt. Nagyon szeretett engem. Nagyon kedves, egyszerű, csupaszív vallásos asszony volt, de egyáltalán nem volt fundamentalista, vallásos. Ennyit tudok róla. Nem tudom, hogy hordott-e parókát, vagy nem hordott. Azt hiszem, nem hordott. Idős volt, ezért nem tudott elmenni a zsinagógába, de tartotta a vallást. A Munkácsy Mihály utcában lakott Pécsett. Szép szobája volt. Szép fekhelye. Semmi luxus. Rend, tisztaság. Főzött. Ellátta magát.  

A nagymamának a húga – nem emlékszem a keresztnevére – férjnél volt. Pécsen a Munkácsy Mihály utcában laktak ők is. Volt egy kis fűszerüzletük, vegyesboltjuk, és mind a ketten ott dolgoztak a férjével a vegyesboltban. Két lánya volt. Az egyiknek kicsit sérült volt a gerince. Nagyszerű varrónő volt. Elég drágán dolgozott. A másik lánya gyönyörű szép volt. Szépségversenyen is volt, az 1930-as években Pécs környékén volt az előfutam, és ő jutott tovább a pestibe, az országosba. Második volt, azt hiszem, akkor a szépségversenyen.

Az apám, M. J. születési helye Lánycsók, 1883-ban született [Lánycsók Baranya vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 2400 főnyi, etnikailag vegyes összetételű (német, magyar és szerb anyanyelvű) lakossággal. – A szerk.]. Az édesapám kereskedő volt. Exporttal foglalkozott, valószínűleg terményt exportált, de nem vagyok benne biztos. Otthon volt az irodája a lakásban. Beszélt olaszul, beszélt németül. Nem hiszem, hogy különösebb iskolázottsága lehetett. Abban az időben jó, ha a négy polgári [lásd: polgári iskola] megvolt. Nyelvtanilag hibátlanul írt. Szép írása volt. Elegánsan, úri módon öltözködött. Ízlésesen, minden flanc nélkül. Csináltatott öltönyöket viselt meg kabátot. Részt vett az első világháborúban. Szakaszvezető rendfokozata volt. Fogságban is volt Oroszországban. Talán 1918-ban. Szibériából szökött meg, és Kína felé jött haza.

Törvénytisztelő ember volt, mint a legtöbb hozzá hasonló korú önálló zsidó ember. Az első felesége meghalt. Abból a házasságból egy leánygyermek született, R. Ő kereskedelmi iskolát végzett. Beszélt olaszul meg németül. Már régen meghalt. Még az 1960-as évek elején. Férje orvos volt, zsidó származású. Olaszországban végzett egyetemet [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus]. R. még a háború előtt jött férjhez ide Pestre. Ezzel az orvossal jöttek föl. Ez lehetett a harmincas évek végén, 1939-ben vagy 1940-ben. A férje bajai volt, ő se él már. A 1970-es években halt meg. Voltam a temetésén. Nagyon intelligens, nagyon művelt, nagyon emberséges, aranyos, segítőkész ember volt. Van egy fiuk, hangmérnök. Elismert szakember.

Anyám, M. J.-né, született K. I. 1892-ben született Somogyviszlón [Kisközség volt Somogy vm.-ben, 1910-ben 400 főnyi lakossal. – A szerk.]. Hét testvére volt: három lány (E., J. és R.) és négy fiú (I., G., J. és M.). Valamennyien elpusztultak Auschwitzban.

A rokonokkal, anyám testvéreivel, rendszeresen találkoztunk, nem csak az ünnepek alkalmából. De a nagy zsidó ünnepeket mindig együtt tartották meg. Gyakorlatilag mind járt hozzánk. Anyám volt közöttük a legidősebb. Korán meghalt az édesanyjuk. Ő töltötte be a szülő, a családfő szerepét. És adtak is a szavára. Arra emlékszem.

K. J. pincér volt. Nős volt. Nem tudom a felesége nevét, ők nem Pécsen éltek, úgyhogy nagyon keveset tudok róluk. K. M. az marhakereskedő volt, nem volt felesége. K. G. lótenyésztő volt. G. nőtlen volt. Szerette a nőket szegény. K. I.  kereskedő volt, de hogy milyen kereskedő, azt nem tudom. Volt egy lánya. J. és E. is férjnél volt. J. néninek volt egy lánya, és egy fia is. E.-nek csak egy gyereke volt, nem tudom a nevét. R.-nek nem tudom, hogy volt-e gyereke. J.-nek nem volt.

Az öcsémet M. Gy.-nek hívták, három évvel volt fiatalabb nálam. Három év akkor nagyon nagy különbség volt. Kezdetben nekem teljesen más baráti köröm volt, és alig jártunk össze. A szabadidőben alig voltunk együtt. Veszekedtünk, verekedtünk, amikor kisgyerekek voltunk. S aztán már amikor több eszünk volt, jártunk kirándulni a Mecsekbe. Volt, hogy kétnapos túrára mentünk. Főztünk gulyást, kint a szérűskertben [A szérűskert a majornak vagy egy-egy falunak az a bekerített vagy kerítetlen része volt, ahol a szálas takarmányt és a szalmát tárolták. – A szerk.]. Ott szaladgáltak az egerek köröttünk. Neki külön baráti köre volt. Nagyon talpraesett fiatal gyerek volt. Nyári szünetekben, mikor már idősebb volt, eljárt dolgozni a pécsi szénbányába. Így vett magának sífelszerelést, kerékpárt. Abból a pénzből, amit ott összedolgozott nyáron. És ruházkodott is így. Annak ellenére, hogy ugyanúgy el volt, majdnem úgy el volt látva ruhával, mint én. Bár velem kivételezett anyám. Én voltam az elsőszülöttje.

Tisztességesen éltünk Pécsett. Azt hiszem, két vagy három szoba volt, vezetékes víz, központi fűtés. Az egyik szoba ebédlő volt. Azért abban is volt valami alvóhely, aztán ki is lett adva. Egy katonatiszt lakott ott. A másik szoba az hálószoba volt. Az a szülőké volt. A harmadik szoba az nappali vagy majdhogynem előszoba volt. És volt egy cselédszobának készült valami. Amíg mi kicsik voltunk, addig volt háztartási alkalmazott is. Ott lakott a lakásban. Az öcsém, azt hiszem, az előszobában aludt.

Rengeteg könyv volt. Magyarra fordított francia irodalom, világirodalom, divatos irodalom. Volt imakönyv is. Rengeteget olvastam már akkor is. És hát tulajdonképpen a nővérem szoktatott rá. Anyám és apám nem nagyon, ők nem nagyon érdeklődtek az irodalom iránt. Legalábbis én nem emlékszem rá. R. nővérem igen. Én igen. Az öcsém kevésbé. Én benne éltem az irodalmi divatban.

Nem volt elkülönítve nálunk otthon a tejes meg a húsos. Ették a sonkát, de főként csirkehúst ettek, és nem annyira a sertéshúst. Meg libát is ettek, de az ünnepi kaja volt. Nagyon jól főzött anyám, szegény. Pénteken gyújtottak gyertyát a vacsoránál az asztalon. S azt hiszem, mááriv  is volt a péntek esti vacsoránál. Ha jól emlékszem. Sütni is szokott anyám süteményt. De tésztát is ettünk. Mákos tésztát. Piszkos tésztának hívtuk. Mert abban lekvár is, dió is volt. Mák is volt talán. Nagyon finom volt.

Balatonon nyaraltunk, de nem minden évben. Rendszerint az anyámmal és az öcsémmel, és időnként a féltestvérem, R. is ott volt. Apám nem szokott velünk lenni.

Apám mindennap olvasott újságot. „Az Est”-et olvasta vagy a „8 Órai Újság”-ot [„Az Est” 1910–1939 között megjelenő délutáni politikai napilap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok („Az Est”, „Pesti Napló”, „Magyarország”) egyike; a „8 Órai Újság” jellegzetes bulvárlap volt 1915–1944 között, kezdetben Tisza István, Majd Bethlen István politikáját támogatta. – A szerk.]. Azt hiszem, inkább a „8 Órai-”t. Egy ilyen bulváros polgári lap volt, de azért politikai is, liberálisféle. Az apám németellenes volt. Nem rajongott az oroszokért se, a hadifogságbeli idők miatt. Angolbarát volt. Hallgatott angol rádiót.

Minden szombaton volt istentiszteleten – azt hiszem, péntek este is. Néha, nagy ritkán én is voltam vele. Apám és anyám is böjtölt, mikor a nagyünnep volt [lásd: Jom Kipur]. Én nem böjtöltem. Sőt kamaszkoromban, mikor ez a nagyünnep volt, akkor egyedül voltam otthon, és cigarettáztam, soha máskor nem, de akkor cigarettáztam, mikor nem lett volna szabad. Akkor még talán olyan tizenhárom éves voltam. Mikor nagyobb voltam, templomba nem jártam már.

Szeretetben nevelkedtem, jó iskolába jártam elemibe. Nem ilyen ortodox vagy nem tudom én, micsodát tanultunk, hanem ábécét meg számtant meg ilyen dolgokat, amiket elemi iskolában tanítanak, és hittant tanultunk. Nem szerettem tanulni. Egyszer nagy balhém is volt, mert a hittanleckét – hogy tanulnivaló van hittanból, bibliai történetek – azt én otthon nem vallottam be. És anyám véletlenül tudta meg tíz nappal az iskolai zárás előtt. És éjjel-nappal verte a fejembe a bibliai történeteket, de akkor még egész fiatal voltam,  8-9 éves.

Ez az iskola Pécsen a zsidó templom utcájában volt, a Fürdő utcában [A Kossuth térről nyílik a Fürdő utca. – A szerk.]. Most is ott van a zsidó hitközség, ahol akkor az iskola volt. Az alagsorban volt az iskola. Csak zsidók jártak az iskolába, azt hiszem  – ki az isten kívánkozott volna oda a zsidókon kívül.

Nem voltam vallásos. Folyton vitatkoztam a rabbival, aki hittant tanított. Egy nagy tudású, nagy hírű rabbi volt. Wallenstein Zoltánnak hívták [Wallenstein Zoltán főrabbi (Tárkány /Komárom vm./, 1898) – hazai és németországi tanulmányok után előbb Komáromban rabbi, majd 1923-tól Pécsett. – A szerk.] Végül azt mondta nekem, hogy nem kell hogy hittanra járjak, nem fogja elrontani a bizonyítványomat. Megkapom a jegyet. Jobb lesz neki is meg nekem is, ha én nem jövök. Úgyhogy nem jártam utána – ez így maradt meg bennem.

Tizenhárom éves koromban apámék kívánságára végigmentem a férfivá fogadási szertartáson [lásd: bár micvó]. Ott a szertartás egy része az, hogy a férfivá fogadott fiatalember a szószéken [lásd: bimá] kell hogy fölolvasson egy részt a bibliából [lásd: szidrá (hetiszakasz)] . Hát én nem tudtam héberül olvasni, úgyhogy betanította anyám nekem azt, amit így kellett volna ott fölolvasni, és mint aki olvas, azt ottan elmondtam. Anyám boldog és büszke volt. Úgyhogy ezen még részt vettem, de semmi máson nem. Odáig menően, hogy mikor következett az érettségi, akkor azon a héten mentem el péntek este istentiszteletre, abból kifolyólag, hogy ez nem árthat az érettségi sikeréhez. Na, attól kezdve egyáltalán nem jártam templomba.

Pécsett reálgimnáziumba jártam [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Az nyolc osztályos volt. Nem szerettem tanulni. Kötelességtudóan az akkori kettes fokozatnak megfelelő szinten végeztem el a középiskolát. Volt egy tantárgy, amiben kiváló voltam. Országos tanulmányi versenyen is voltam belőle. Ez az ábrázoló geometria és mértan, különösen az ábrázoló geometria volt. A versenyen gyakorlatilag hihetetlen rövid idő alatt megoldottam a feladatokat. Emlékszem, hogy egy három gömböt érintő síkot kellett megszerkeszteni. Hosszas kínlódás után megoldotta egy ürge, aki katonai iskolába járt, és természetesen kihozták előttem elsőnek. Nagyon meg voltam bántva a megkülönböztetés miatt.

1939-ben érettségiztem. Különböző osztályfőnökeim voltak. Tarótfai Márton nevű erdélyi származású magyar nyelv- és irodalomtanár volt az egyik. Az egyetlen rokonszenves közöttük egyébként. Aztán volt egy Masszi nevű. Az egy matektanár volt. Nem voltam a kedvence – hogy finom legyek. Volt a Gábor Jenő nevű, az ugyancsak mértan- és rajztanár volt. Az egy rendkívül rendes ember volt. Festőművész. Az ő idejében voltam tanulmányi versenyen. Francia magánórára is jártam középiskolában.

Magában az osztályban abban az időben a nácizmus erősödése hozta a jeleit és következményeit. Úgyhogy azon a napon, amikor a németek bevonultak Bécsbe [lásd: Anschluss], aznap este mentünk volna – megvoltak a jegyek – a pécsi színházba [Pécsi Nemzeti Színház] a „Pogányok”-at megnézni. A Herczeg Ferenc darabot. Közölték velem az osztálytársaim képviselői, hogy nem hajlandók velem egy páholyban ülni, és ne is menjek el. Mindezt csak ezért, mert én zsidó vagyok. Hát ennek aztán egyéb jelei is voltak a későbbiekben. Ezelőtt is néha volt, amikor még kisgyerek voltam, ahogy mentem hazafelé az iskolából, azt hiszem, Síposnak hívták azt a gyereket, aki időnként megvert és zsidózott. Tizenkettő, tíz, ilyesmi korú voltam. Nem mondtam meg a szüleimnek – nem szóltam. Nem tudom, miért. Mintha fal lett volna köztük meg közöttünk, nem olyanfajta kommunikáció, mint ahogy ma van egy szülő és a gyereke között, csak szeretet volt.

A tanárok antiszemitizmusa inkább ilyen rejtett rokonszenv meg ellenszenv formájában nyilvánult meg, és ilyen apróbb kibabrálások voltak. A katolikus hittantanár, plébános vagy mi volt az illető, az egy kimondott antiszemita volt, és undorítóan viselkedett. Emlékszem rá, egyszer első óra előtt valamiért bejött. Akkor már lehettem tizenkét éves. Bejött az osztályba valami miatt. És igyekeztem udvariasságból lesegíteni róla a pelerinjét, azt úgy utasította el, hogy mit ugrálsz, mint valami megkergült pingvin.

Egyetemre nem vettek fel. A Janus Pannonius Tudományegyetemre, franciatanári szakra szerettem volna menni [A JPTE jogelődjét, a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet 1921-ben helyezték át Pécsre, az oktatás 1923-ban indult meg (Pécsett jogi, orvosi és bölcsészeti kar, Sopronban evangélikus hittudományi kar). Az egyetem 1982 óta viseli Janus Pannonius nevét. – A szerk.]. Annak ellenére, hogy apám, nem tudom, milyen kapcsolat révén az Imrédy Bélát  nyerte meg protektornak. Avval együtt nem vettek fel. A származásom miatt kizárólag.

A zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] gyakorlatilag tönkretettek bennünket. Odáig menően, hogy hát megélhetés se volt. Mikor nem jutottam be az egyetemre 1939-ben, egy Tarján Aranka nevű nőnél lettem bőrdíszműves-tanuló Pécsen, és aztán 1941 tájékán mint bőrdíszművessegéd kerültem föl Pestre a háború elején. A munkaszolgálat előtti évben és a munkaszolgálat alatt kapcsolatba kerültem a kommunistákkal. Milyen volt a kommunista párt?! Azt arra jellemzően hadd mondjam el, hogy Farkasnak hívták, akivel én összeköttetésben voltam. Az egyik lábára sánta volt. Ez beszervezett engem szemináriumra – nem is tudom, hogy hívták akkor ezt, ilyen illegális találkozók inkább –, hogy menjek el. Budán, egy társasház udvari folyosóján jutottam fel, azt hiszem, a harmadik emeletre, és ott egy bizonyos jellel kellett kopogni. Kinyitották az ajtót. Önkéntelenül kezicsókolommal köszöntem! Csupa pesti úrilány. Ebből állt a kommunista párt. Életem folyamán olyan szempontból is felültem ennek a társaságnak [a kommunista pártnak], hogy a szociális szólamokat fújta, s közben zsebre dolgozott! Én meg egy lakást sem tudtam a fiamra hagyni. Olyan meggyőződéssel csatlakoztam hozzájuk! Ők sose bíztak bennem! Soha! Pártbizalmiig nem jutottam el egész életemben.

Bevittek 1941-ben munkaszolgálatosnak Bajára, majd Mohácsra az utászokhoz hidásznak 1942-ben. Akkor ott megvoltak a rasszista kifejezései a kiképzőtisztesnek. Aztán felkerültem ügyeskedéssel és anyám pénzráfordításával [köztisztviselők lefizetésével – A szerk.] ide Pestre, a Vasút és Hídász Szertárba, azt hiszem, még 1942 végén [Budapest, Timót utca]. Ipari sínt egyengettem, nagy samukalapáccsal télen-nyáron [Samukalapács – tízkilós nagykalapács. – A szerk.]; majd aztán bekerültem a szerszámműhelybe, ahol marósként dolgoztam, elég szépen belejöttem, majdnem mint egy szakmunkás.

Bombázták az amerikaiak a környéket, és jutott bőven a Vasút és Hídász Szertárnak, és akkor kitelepítették Budakalászra  [Az első (angol) légitámadás 1944. április 3-án érte Budapestet. Ezt követően rendszeressé váltak a légitámadások. Lásd még: légitámadások Magyarország ellen; Budapest bombázása. – A szerk.]. Ott voltam 1944 őszén. Végül aztán kihelyeztek Zuglóba 1944-ben egy szíjgyártóhoz, aki a hadsereg részére ásót, kapát gyártott, ennek a vasmunkáit mi végeztük. Azzal az ásóval-kapával nem mentek volna el Szibériáig. Egy korrupt ügy volt. Munkaszolgálatosak csak ketten voltunk, de még rendes munkás is volt ott. Ez nem volt rossz hely. Aludtam a műhelyben az asztalon. Nem emlékszem, milyen utcában volt.

Öcsém, szegény, ő Szolnokon volt munkaszolgálatos – aztán a szolnoki pályaudvart szétbombázták az amerikaiak [A szolnoki pályaudvart 1944. június 2-án érte súlyos légitámadás. – A szerk.]. Ők akkor följöttek, áthelyezték, itt ment keresztül Pesten. Kijött hozzám oda, Zuglóba a szíjgyártóhoz. Mondtam neki, hogy maradjon itt mellettem a háború végéig. Egy darabig gondolkozott, aztán azt mondta, hogy nem. Ha ketten kétfelé vagyunk, akkor valószínűbb, hogy az egyikünk életben marad. Én arra számítottam, hogy ő biztos megmarad, mert erős, fizikumra erősebb volt, mint én, annak ellenére, hogy most már az utolsó időkben én is nagykalapáccsal dolgoztam ott. Elvitték a század maradékát Kőszegre. Ottan bestiális körülmények voltak. Kőszeg környékén lőtték agyon [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]

A szíjgyártótól vittek el Buchenwaldba. Kimentem a műhelyből a henteshez, hogy veszek valami ennivalót, szójakolbászt. Jöttem ki a hentestől, szembejött velem egy osztálytársam. Szólt az első rendőrnek, hogy ez egy bujkáló zsidó. Meg tudtam volna szökni. Még a vagonból is meg tudtam volna szökni. De már nem volt se kapcsolatom, se pénzem. Ez a hely addigra bedugult. Ott, ahol ezeket az ásókat, kapákat csináltuk. Úgyhogy hagytam magam elvinni.

Miután nagyon átkarolóban volt az orosz előrenyomulás, átvitték a szerelvényünket a mai Szlovákiába, akkor Csehszlovákiába [Cseh–Morva Protektorátus]. A körülmények jellemzésére: itt, Magyarországon egy aranyozott karóráért egy fél marharépát kaptam. Csehszlovákiában a vasutasok bedobálták a kis uzsonnájukat a vagonablakon. Maguktól.

1944 karácsony másnapján érkeztem Buchenwaldba. Karanténba kerültem. Ami annyit jelentett, hogy két vagy három hétig tulajdonképpen csak az éhezés volt a szokásos meg az úgynevezett appel – reggel és este a létszámellenőrzés, amikor fél órát vagy órákat álltunk kint, tél volt, borzalmas hideg, ellenőrizték a létszámot az SS-ek. Lehetett jelentkezni munkára Buchenwaldnak egy munkatáborába,  Osterodéba. A Harz hegységben volt, egy hadianyagüzem, bombavető-irányító dolgokat gyártottak. Jelentkeztem. Azt mondtam be foglalkozásként, hogy marós vagyok. Kérdezték, hogy milyen pontossággal tudok dolgozni. És hát nagyon nagyot nem mertem mondani. Századot mondtam. Hát az ezred is kevés lett volna, úgyhogy nem feleltem meg. Nem örültem neki. Volt itt a karanténban egy Stern nevű testvérpár, a keresztnevükre már nem emlékszem. Ezek közül az idősebbet elfogadták ide, Osterodéba, de a fiatalabbat nem. Ezek rettenetesen féltek, hogy el kell hagyniuk egymást. Szomorkodtak. Mivel nekem volt testvérem, de akkor egyedül voltam, át tudtam érezni az érzelmeiket. Azt mondtam ennek a Sternnek, hogy elmegyek helyette. A névcserét halállal büntették. Az nem is névcsere volt, az számcsere, fogolyszámcsere. Az én fogolyszámom ettől kezdve hundertdreiachthundertsiebenfünfzig, 103 857. Ez addig a Stern fogolyszáma volt. Az enyémére már nem emlékszem. Átvállaltam ezt a fogolyszámot. Elmentem. Hogy mi lett velük, nem tudom. Soha nem hallottam róluk, egyikükről sem. Azóta sem. S különböző helyeken, ahol bármi lehetőség volt munkaszolgálatosok sorsáról érdeklődni, senki nem tudott róluk semmit. Elmentem Osterodéba. Ez egy kis láger volt. Kicsi, parányi kis láger. Volt orosz, francia, spanyol, holland s egynéhány magyar zsidó fogoly. Egy SS őrmester volt a táborparancsnok. És hát odakerültem a műhelybe. A mester látta azt, hogy bizony nem vagyok valami magas szintű szakmunkás. Levett a marógépől, és lakatosként dolgoztam. Azt hiszem, tizennégy órát. Ennek egy része az úgy volt, hogy egyik héten a nappali műszakba esett bele, a másik héten az éjszakás műszakba. Egyszer ilyen éjszakás műszak során, mikor már az éhség meg minden egyéb erőt vett rajtam, elájultam. Ezt úgy jelentették ennek a lágerparancsnoknak, hogy szimuláltam. Kihallgatásra ítélt. A kihallgatáson előttem főként idős franciák voltak. Minden ítélete a parancsnoknak huszonöt korbács volt. Ezek rettenetesen jajgattak. Fájt nekik. Tudniillik ezek az öreg franciák, ezek nem zsidók voltak, hanem politikai foglyok voltak. Elhatároztam magamban, ha beledöglök is, egy hang nem fogja elhagyni a torkomat. Elkezdtek ütni korbáccsal. Hát az első még nem annyira, a második, a harmadik egyre rémisztőbben fájt, ahogy érte az előző ütések nyomát, de hallgattam. A hatodiknál elengedte az egészet ez az SS. Úgy látszik, ilyen még sok nem volt előtte, és adatott – este meg is kaptam –  egy tányér levest. A foglyok között szar mocskok is voltak. Egy lengyel például. Még emlékszem a keresztnevére, Mariannak hívták. Esténként, mikor a lágerből mentünk át a gyárba, akkor minden ötödik embernek kellett egy istállólámpát vinnie égve, hogy meg ne szökjünk, és fegyverrel kísértek bennünket. Na, az előttem levő homoszexuális taknyos németre esett a lámpaviselés. Közölte, hogy ő nem viszi, és a kezembe akarta nyomni. Én nem fogadtam el. Erre odajött hozzám ez a lengyel szarházi, és arcul vágott. Olyan volt a pacák, hogy megettem volna reggelire, ha normális kondiban vagyok, de hát lenyeltem. Hát nem tehettem mást.

Április elejétől kísértek az SS-ek bennünket napokon keresztül, gyalog, éjszaka, mert nappal már nem mertek kísérni bennünket, mert akkora volt az amerikai légi fölény, hogy a vadászgépek, ha egy egér átszaladt az autópályán, arra is tüzeltek. Kísértek bennünket addig, ameddig nagyon közelről nem hallották az amerikai tankok lánctalpait. Akkor elkezdtek terelni bennünket egy ritkás, bokros rész felé. Az oroszok [orosz foglyok] azonnal tudták, hogy itt miről van szó, úgyhogy ahányan voltak, annyifelé kezdtek futni. De akkor már szólt ezeknek az SS-eknek a géppisztolya. Én rám is, hát mint mindenkire, rám ragadt a „futni kell”. Egy darabig futottam, ledobtam magam egy fa mögé. Aztán elkotródtak az SS-ek.

Amerikaiak szabadítottak föl. Négy amerikai katona, aki összebarátkozott velem, szinte hihetetlen módon. Fölöltöztettek amerikai katonai egyenruhába. Egy Peine nevű helységbe [járásszékhely] kerültem. Ott vettek maguk közé ezek az „amik”. Egy Frank nevű texasi farmergyerek, olyan kétajtós srác volt. Egy Duck nevű washingtoni tisztviselő, egy Erwin Roobin nevű New York-i nyomdász és egy Franchinek hívott francia származású alacsony amerikai katona. Ott voltam együtt ezekkel, mikor ez a vidék amerikai megszállás alatt volt. Ezzel az alakulattal – ez egy híradós alakulat volt – mentünk lefelé, a Rajna felé. Talán augusztusban jött az értesítés, hogy hazamegy ez az alakulat Amerikába. Elmentem velük a Rajnáig. S a Rajnánál meggondoltam magam. Arra gondoltam, hogy… Hát abban biztos voltam, hogy anyám, apám ezt nem élte túl. De hát arra gondoltam, hogy az öcsém él. És akkor legalább most már legyünk együtt. És elváltam ezektől a katonáktól. De továbbra is egyenruhában hitchhike-olva [angol: autóstoppal] jöttem amerikai dzsipeken Nürnbergig. Ott Nürnberg előtt egy repülős őrnagy kocsija vett föl. Bementünk a reptérre, hogy majd ott alszom, és másnap jövök tovább. Egyszer csak azt mondta nekem ez az amerikai tiszt, hogy ne menjek tovább. Innen minden héten megy repülőgép Budapestre, és iratokat meg lisztet vagy nem tudom, micsodát visz, majd fölrak a repülőgépre. Örültem neki. Aztán nem tudom, mi szállt meg. Várni kellett volna még két vagy három napot. Mondtam neki, hogy köszönöm, én megyek tovább. És jöttem is tovább autóstoppal. Egy lelkész, fiatal tábori pap vett föl, úgy jöttem egészen Passauig.

Amikor elkerültem munkaszolgálatba, onnantól kezdve személyes hírem a szüleimről jóformán semmi nem volt. Egyszer anyámmal itt találkoztam, Pesten, amikor meglátogatott, még az utolsó időkben. Aztán ők ott Pécsett átélték ezeknek a derék köztisztviselőknek [A deportálást szervező és végrehajtó hatósági személyek. – A szerk.] a velük szemben elkövetett gaztetteit. Pécsett a gettóba vitték őket [1944. május 6-án jelölték ki a pécsi gettó területét,  és május 9-én parancsolták a zsidókat a gettóba, amely közel volt a vasútvonalhoz, az akkori repülőtérhez. Központja az ún. MÁV bérház volt. 5963 zsidót koncentráltak a gettóban, közülük mintegy 3500 fő volt pécsi lakos. A gettót június 29-én számolták föl, a zsidókat átvitték egy laktanyába, és öt nappal később vagonírozták be és deportálták őket. (R. L. Braham nyomán.) – A szerk.]. Onnan deportálták őket 1944 nyarán. Kifosztva. Még a testüket is bestiális módon átvizsgálták. Anyámat szülésznő kutatta át az intim helyeken [Ékszereket kerestek a testnyílásokban. – A szerk.]. Apámat bestiálisan verték, hogy vallja be, hogy hova rejtette az aranyait, vagy nem tudom, hogy mit kerestek rajta. Mielőtt berakták volna a vagonba őket, a gettóból elvitték ki, a városon kívülre, a tüzérlaktanyába [Lakics laktanya], egy lóistállóba. Két napra oda vitték, hogy a szaron aludjanak, a lóganéban. Apám kétszer volt munkaszolgálaton Magyarországon. Mohácson, Szigetváron, Kaposváron 1942-ben és 1943-ban, aztán pedig 1944-től Auschwitzban. Hát szegény apa Auschwitzból azt írta, hogy itt vagyok anyáddal [Nem tévedés, apja küldhetett levelet Auschwitzból. Randolph L. Braham könyvének (A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon /Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003/) glosszáriumában olvasható: „Waldsee: a deportálandó magyar zsidók lecsillapítására a nácik által kitalált helynév. A deportált zsidóktól, akik közül sokat mindjárt elgázosítottak, megkövetelték, hogy e »helységet« feltüntetve írják meg haza, hogy jól vannak.” (Egyébként van egy Waldsee nevű település Dél-Németországban.) – A szerk.]. Biztos voltam benne, hogy egyedül van. Mert ilyet akkor ír az ember, amikor azt akarja, hogy ne tudjam azt, hogy mi történt. Egy pár sor volt csak. És csak utólag kaptam meg ezt a levelet is.

A nővérem – nem tudom, miért vagy hogy – kint volt a Keleti pályaudvaron, ahol is letartóztatták [1944-ben]. Ott összeszedtek minden zsidót, s aztán el is vitték Auschwitzba őket, és ottan ilyen sebészkísérleteket végzett rajta ez a Mengele. A csontjai, minden műtött volt. Kapott valami kárpótlást [az 1950-es években], és abból vettek lakást maguknak Pesten. Nagyon megviselte őt ez az egész, amin keresztülment. Az apai nagyanyám húgát és férjét és az egyik lányukat is elpusztították Auschwitzban. A másik lány kivételével mindannyiukat. Ennek a lánynak egy magyar katonatiszt volt a férje. Ez mentette meg az életét. A háború után egy hentesüzletben volt, azt hiszem, pénztáros vagy eladó. Az édesanyám testvéreit is elvitték Auschwitzba. E.-t megölték. J.-t megölték. R.-t, I.-t szintúgy. M.-t is. G. úgy halt meg betegségben, még itthon, agyhártyagyulladása volt. Úgyhogy nem került ki a koncentrációs táborba. J. életben maradt. Az itt volt Pesten, és keresztény volt a felesége. A háború után, azt hiszem, pincérkedett tovább.

Hazaértem 1945-ben Németországból, a lakásunk kifosztva, csak egy bőröndnyi holmit kaptam vissza. Úgyhogy le tudtam vetni az amerikai egyenruhát. Volt nadrágom, zakóm, ingem, cipőm meg egy télikabátom. Egy távoli rokon, egy unokatestvérem, a J. néninek a fia mondta, hogy hova kell menni, mit hova lehet beadni, azt hiszem, 200 pengőt lehetett kapni. Bejelentkeztem a lakásunkba.

Az, hogy nem fordultam vissza Magyarországról, annak tudható be, hogy beleszerettem egy fehérvári csodálatosan szép fiatalasszonyba. Menekültként voltak Pécsen az apjával meg az anyjával. És aztán, amikor hát velük megismerkedtem, akkor társtalan voltam. És beleszerettem ebbe a leányasszonyba, aztán odavettem őket a lakásba. Én is ott laktam, de hát az apja meg az anyja előtt titkoltuk a kapcsolatot, mert férjnél volt ez a hölgy. Hadifogoly volt a férje, aki százados volt. Tehát ott éltünk együtt.

Még a forint bejövetele után [lásd: A forint bevezetése] nem sokkal pénzzé tettem a lakást. Ostoba módon. Most érne harminc-negyven milliót. Akkor meg bagóért eladtam. Beiratkoztam az egyetemre 1945 őszén, amikor már konszolidálódtak itt a körülmények. Nem vettem valahogyan komolyan. Akkor én még nem szerettem tanulni. Abbahagytam egy-két év után, azért, mert nem tudtam fönntartani magam. Elmentem újságot csinálni. Az általános tájékoztatás felé meg a kommunikáció felé.

Mikor már nem lehetett ott maradnom tovább, vagy nem is akartam ott maradni tovább Pécsett, akkor a Farkas nevezetű egyén bejárt a Magyar Kommunista Párt sajtóosztályára, hogy újságírónak elhelyezzen engem. Hát ott kiközvetítettek az akkori „Szabad Nép”-hez gyakornoknak. [A Szabad Nép volt a kommunista párt hivatalos lapja. – A szerk.] Egy hét után közölték, hogy nem váltam be, és visszaküldtek a sajtóosztályra. Ez 1948-ban volt.

Ez a  Farkas elérte, hogy leküldtek Békéscsabára az ottani laphoz. Az ő véleménye az volt, hogy oktalanul utasítottak el a „Szabad Nép”-től. Elkerültem Békéscsabára, a „Viharsarok”-hoz [A „Csongrád Megyei Hírlap” elődjeként jött létre 1944. október 23-án, röviddel a város felszabadulása után a „Vásárhely Népe” című napilap. Az újság 1949 októberétől „Viharsarok”, majd 1956 novemberétől „Csongrád Megyei Hírlap” néven jelent meg, a Magyar Szocialista Munkáspárt megyei lapjaként. – A szerk.]. Hihetetlen rövid idő alatt belejöttem teljesen a dologba, odáig menően, hogy abban a káderhiányos időben pillanatok alatt én lettem a főszerkesztő. És úgy ment a dolog, hogy 1949-ben kitüntettek mint a legjobb vidéki főszerkesztőt. És kaptam egy Köztársasági Érdemrend bronz fokozatot [1945–1949 között létezett állami kitüntetés]. Hát föl is jöttem a százéves évfordulóra [Az 1848/49-es magyar szabadságharc százéves évfordulója. – A szerk.]. Az ünnepségek napjait – a kitüntetés időszakát leszámítva – a sajtóosztály egyik hölgy munkatársának az ágyában töltöttem.

Mint ilyen kiváló újságírót felhoztak 1949-ben a pártközpont sajtóosztályára. Ahova viszont érkezett egy följelentés Pécsről, hogy én amerikai katona voltam. Kirúgtak és úgy határoztak, hogy menjek el Csepelre a Csőgyárba dolgozni. [Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek. – A szerk.] Engedelmeskedtem. Így tehát a nászéjszakámat a csőgyári kishengersori kemence mellett töltöttem. Akkor nősültem, 1949-ben.

A feleségem, P. M. nem volt zsidó. A születési helye Tolna, az ideje 1926. Az anyja sváb asszony volt. Úgyhogy a miénk ilyen vegyes házasság volt. Nagyon rendes ember volt.

1947–49-ben dolgoztam együtt szegény feleségemmel Békéscsabán, a „Viharsarok” szerkesztőségben. 1949-ben házasodtunk össze. Ötven évig voltunk házasok. Ő a stasztikai hivatalban dolgozott. Én Csepelen dolgoztam a Csőgyárban. És hát a fizetésem olyan volt, hogy tulajdonképpen a feleségem tartott el. Az eltartás abból állt, hogy albérletben meghúzódtunk, és hát gyakorlatilag a zsebpénzem tőle volt, hogy ennivalót tudtam vásárolni, mikor nem otthon ettünk.

Csepelen a párttitkárok pillanatokon belül fölfedeztek. Katonatisztnek javasoltak, tudom én, minek. Mindig közöltem, hogy én büntetésből vagyok itt, nem lehet engem sehova fölkommendálni. Kértem, hogy inkább kérdezzék meg, hogy áll-e még továbbra is az a dolog, amiért idekerültem. Aztán azt firtatták, hogy nem én akartam-e befurakodni a hadsereghez. Hát mondták annak, aki azt javasolta, hogy emeljék ki katonatisztnek, hogy nem.

Egy szép napon jött egy telefon a Külügyminisztériumból. A miniszter titkárnője mondta, hogy a Boldóczki elvtárs [Boldóczki János külügyminiszter 1955–1956. – A szerk.] szeretne velem beszélni. A Boldóczki elvtárs volt a békéscsabai városi párttitkár, amikor én a „Viharsarok”-ot szerkesztettem. És hát látta, hogy írni tudok. Behívott, és fölajánlotta, hogy menjek oda a külügybe, ő alakít egy beszédíró csoportot, legyek annak a tagja. Mondtam, majd gondolkodom rajta. De elvállaltam.

Mint a beszédíró csoport tagja csatlakoztam a Varsói Szerződéshez. Én írtam a Hegedüs [lásd: Hegedüs András] miniszterelnöknek a beszédeit. Fiatal taknyos miniszterelnök volt. A honvédelmi miniszternek a beszédeit és a külügyminiszter beszédeit is én írtam. A Boldóczkinak a beszédeit is.

1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] otthon voltam a feleségemmel, mert néhány nappal a forradalom előtt született a fiam. Azzal volt otthon a feleségem, én meg a feleségemmel.

A balhék vége után bementem a külügybe. Volt valami taggyűlés, ahol fölszólaltam, és az történt, hogy volt egy Tito-cikk [lásd: Josip Tito] a Kádárról [lásd: Kádár János] meg a magyarországi viszonyok menetéről. A Kádár mellett foglalt ugyan állást, de elmondta, hogy mi volt az oka a magyarországi forradalomnak. És természetesen nem azt mondta, ami a hivatalos szöveg volt. Na most itt volt ez a taggyűlés, és ottan mindegyik hivatkozott a Titóra, de egy szót nem ejtett arról senki, hogy a Titónak is az a véleménye, hogy ez forradalom volt. S fölálltam, és elmondtam, hogy ha jó a Tito-beszéd álláspontjának az a része, amelyik Kádár melletti állásfoglalás, akkor ugyanilyen jó és figyelembe kell venni a Tito-beszédnek azt a részét, ami azt mondja, hogy forradalom volt 1956-ban. Erre azzal a szöveggel, hogy én ellenforradalmat szerveztem a külügyben, kiraktak onnan.

De még ehhez hozzájárult, hogy át akart küldeni egy szarházi volt-miniszterhelyettes a Minisztertanácsra, ahol Vásárhelyi Miklós volt 1956 októberéig a politikai irányítás és tájékoztatás vezetője, hogy vegyem át a helyét. Kiváló ember volt ez a Vásárhelyi Miklós. Egyébként nekem barátom is. Nagy Imrés volt ő is. Közöltem, hogy Vásárhelyi Miklós helyét én nem vagyok hajlandó átvenni. Ha valamiért a Vásárhelyi nem akarja csinálni, annak oka van. Beszéljék meg a Vásárhelyivel. Minthogy megtagadtam, hogy elfoglaljam ezt a helyet, kiraktak a külügyből 1957. február 8-án.

Az MKP sajtóosztálynak a helyettes vezetője, egy Vass Henrik nevű tag volt, aki most halt meg nem olyan régen [Vass Henrik a Kossuth Könyvkiadó és a Párttörténeti Intézet volt igazgatója, 2004-ben hunyt el, 90 éves korában. – A szerk.]. Rólam nagyon jó véleménnyel volt továbbra is. A Varga Gyuri javasolta nekik, hogy hozzák létre a „Figyelő”-t [Gazdasági és politikai hetilap, 1957-ben alapították. – A szerk.] – a mostani „Figyelő” elődjét. A szerkesztőséget teletöltötték ilyen nomenklatúratagokkal, csupa olyan kaliberű pacákot hívtak, akik semmit nem tudtak csinálni, de onnan magas fizetést kaptak. De ők csak névlegesen voltak jelen tulajdonképpen, mert ezzel a Varga Gyurival csináltuk a lapot mi, ketten. Egy bizonyos idő után én lettem a főszerkesztő-helyettes a lapnál. A főszerkesztő egy kibírhatatlanul hiú pali volt. Annak naponta le kellett borulni a nagysága előtt. Ezt egy darabig végigcsináltam, aztán meguntam és fölmondtam. Nem tudtam, hogy hogyan vagy hova fogok elhelyezkedni.

Amikor fölmondtam, a kiadóhivatal vezetője – egy mocsok állat – végig gyorsírással jegyezte a beszélgetésünknek azt a részét, amit én mondtam. Nem zavart, mert vállaltam, de láttam, hogy milyen egy szemét pacák, hogy hiába várok ettől bármit, ez a végleges lebuktatásomra játszik.

Egy darabig állás nélkül voltam, kaptam bizonyos pénzt, ilyen elbocsátó pénzt, végkielégítést. Egy Darvas nevű funkcionárius oda küldött a „Népszabadság”-hoz. És a közgazdasági rovatban lettem munkatárs. Nagyon mázsás cikkeket írogattak az újságban. Kádár is fölfigyelt némelyikre. A Komócsin volt a főszerkesztő akkor [Komócsin Zoltán (1923–1974): 1957–1961 között a KISZ KB első titkára volt, majd a „Népszabadság” főszerkesztője (1961–1965, 1974), az MSZMP KB titkára (1965–74). – A szerk.]. Megkaptam szerkeszteni mint munkatárs a közgazdasági oldalt. Azt szerkesztettem ott. Egy Rényi nevű tag volt a főszerkesztő-helyettesem. [Rényi Péter a „Népszabadság” abszolút tekintélyű főszerkesztő-helyettese volt 1956-tól 1988-as nyugdíjazásáig. Németországban járt iskolába, a nevezetes Lichtwark-Schulében tanult (ennek az iskolának tanítványa volt többek között a későbbi német kancellár, Helmut Schmidt is, akivel élete végéig személyes kapcsolatot ápolt). Lényegében ő vezette 30 éven át a „Népszabadság”-ot, hiába neveztek ki föléje főszerkesztőket (többnyire parkolópályára állított pártmegbízottakat). – A szerk.] Ez egy nagyon jó képességű ürge volt. Mérsékelten karakteres, de nagyon jó képességű. Német származású. A Schmidttel, az egykori német kancellárral járt együtt iskolába. [Helmut Schmidt (1918) német kancellár 1974–1982 között. – A szerk.]. Élete végéig barátkoztak.

Következetesen reformkommunista lettem az 1960-as években. A gazdasági reform [lásd: Új gazdasági mechanizmus] mellett voltam. Meggyőződésemmé vált, hogy ennek a tervgazdálkodásnak az ideológiája egy őrület. Nem kell ezt részleteznem. Avval együtt, hogy nagyon sokáig hittem és követtem a hazug jelszavakat, aztán már az volt a meggyőződésem, hogy bilincsben tartja a gazdaságot ez a fajta szocializmus. És tágítani, ésszerűsíteni kell, és úgy éreztem, hogy talán lehet is.

Egyszer jött lehetőség, az amerikaiak föllazítási célból kezdtek fogadni magyar újságírókat, és aztán később pártfunkcionáriusokat is, és ez a Rényi a közgazdasági rovat vezetőjével meg a külügyi rovat akkori vezetőjével szemben engem javasolt Ford-ösztöndíjra [Henry Ford (1863–1947) 1936-ban létrehozott alapítványának ösztöndíja. – A szerk.].

Az angoltudásomhoz, ami tulajdonképpen katonai szleng volt, egy éven keresztül magánúton tanultam angolul. Mert ez feltétel volt, és így kikerültem Amerikába. Itt megszerettem a tanulást, már felnőtt ésszel az élet nagy ajándékának tekintettem azt, hogy én semmi mással nem kell hogy foglalkozzak, csak tanuljak. Ez 1969-ben volt.

Öt kurzust vehetett föl egy amerikai. Az „amik” kettőt vettek föl egy szemeszter alatt. Én fölvettem mind az ötöt. Írtam mind az ötnek a tételeit egy éven keresztül. A bostoni egyetemen csináltam végig két szemesztert. Kommunikációelmélettel, marketinggal foglalkoztam. A syracuse-i egyetemen részt vettem egy menedzsmentkurzuson. Gyönyörű időszak volt ez az ösztöndíj. Zömmel Bostonban voltam, de voltam több egyetemen is. A syracuse-i egyetemen, aztán a texasi egyetemen. Aztán a Los Angeles-i egyetemen [UCLA]. Úgy tervezték meg az ösztöndíjprogramot tulajdonképpen, hogy parttól partig lássam Amerikát. Nekem ez nagyon jót tett. Teljesen megváltoztam gondolkodásban, hogy mi lényeges, és mi lényegtelen. Gyakorlatilag kicserélődtem ottan felfogásban, világnézetben, minden tekintetben. Szellemileg talán életem leggazdagabb időszaka volt.

Akkor megint kint maradhattam volna. Az egyik professzor fölajánlotta, hogy a feleségem kijöhet. A gyereket nem engedte ki a magyar hatóság. Amikor látta az anyja, hogy bánkódik a gyerek, hogy ő meglátogat engem Amerikában, felajánlotta neki: „Ha akarod, kisfiam, itthon maradok.” Azt mondta a gyerek az anyjának, hogy csak menjen. A gyerek ilyen stramm volt.

Az egyik professzor, aki elnöki tanácsadó volt – még, azt hiszem, a Johnson érában, de lehet, hogy már a Kennedy érában is [Az Amerikai Egyesült Államok egykori elnökei: John F. Kennedy, 1961–1963; Lyndon B. Johnson, 1963–1969. – A szerk.] –, fölajánlotta, hogy ő elintézi, hogy kijöhessen a gyerek. Nem mondtam meg neki, hogy azért van ez a korlátozó intézkedés, hogy én le ne lépjek. S mondtam neki, hogy hát ne csinálja, mert hát nem akarom, mert volt ott más magyar is. Néhány mérnök, matematikus, zenetudós ösztöndíjas is. A többiekkel szemben én ezt nem akarom elkövetni. Úgyhogy nem maradtam kint akkor sem. Egy évig tartott ez a tanulmányút. Hazajöttem, és több helyen is dolgoztam aztán.

1981-ben mentem nyugdíjba. A Magyar Kereskedelmi Kamara Marketing Tagozatának voltam a titkára. Annak időnként szoktak konferenciái lenni Párizsban. Azokon időnként részt vettem.

Egyébként ötvennyolc éves koromban elhatároztam, hogy ha megérem a nyugdíjas életkort, akkor azonnal elmegyek nyugdíjba, és három hónapig még a trafikba se megyek le. Ennek az a magyarázata, hogy az utolsó főnökömet leszámítva, a Tömegkommunikációs és Kutató Központ [1988-tól Magyar Közvélemény-kutatató Intézet. – A szerk.] vezetőjét, Szecskő Tamást leszámítva az összes főnököm mindenütt kontraszelekciós káder volt. Az egyik nagyobb bunkó, mint a másik. Mindig az volt bennem, hogy az egyetlen szerencsés munkavállaló a Pápa, mert az csak a halála után találkozik a főnökével. Úgyhogy elhatároztam, hogy ha megérem, elmegyek nyugdíjba, és semmit nem vállalok. Ezt be is tartottam. Ennek az a következménye, hogy nem élek jólétben. Ami költőpénzem van, az a jóvátétel [A Magyar Köztársaság Kormánya 2003. március 27-én a 31/2003. (III. 27.) sz. Kormányrendeletben határozott arról, hogy az élet elvesztéséért járó egyösszegű kárpótlást 400 000 forintra egészíti ki. – A szerk.]. Úgyhogy a nyugdíjam meg ez. Ez van. Ezzel rendelkezem. De valahogy olyan vagyok, hogy még a kívánságaim vagy vágyaim se terjednek azon túl, ami megvalósítható ebből a pénzből. Úgyhogy nem érdekel, ki hogyan él, meg kinek mire jut, meg hova utazik, meg nem tudom, micsoda. Viszont bele tudok nézni a tükörbe.

Isteni szerencse, hogy az Antall került a dolgok élére [Antall József (1932–1993): 1950 és 1962 között előbb okleveles levéltárosi, majd történelem–magyar szakos tanári, később könyvtárosi és muzeológusi diplomát szerzett. 1988-ban a szervezetté alakult Magyar Demokrata Fórum alapító tagja. 1990-től 1993-ig, haláláig miniszterelnök. – A szerk.]. Békésen zajlott le, túlzások nélkül, a radikalizmus eluralkodása nélkül. Leszerelte őket, nem engedte kibontakozni a szélsőségeket. Nagyszerű ember volt.

A munkahelyemen a szocializmusban nem beszéltem én senkivel arról, hogy én zsidó vagyok. Azt mindenki tudta. Hát rajta van az arcomon is. Nem volt egy öröm zsidónak lenni. Nagyon föl se figyeltem Izrael megalakulására 1948-ban. Jártam viszont a hatnapos háború előtt egy hónappal Izraelben. Egy külkervállalat igazgatója, a főosztályvezetője meg a titkárnő ment Izraelbe. Én mint újságíró mentem velük. És talán négy vagy öt napot is lehettünk ottan. Láttam az utakat, amelyekről ordított, hogy katonai utak. Láttam nem túl jól rejtett légvédelmi ágyúkat a fás, bokros részeken. Voltam röplabdameccsen. Az izraeli válogatott az olasz válogatottal játszott. Láttam drukkolni ezeket az embereket. Azt mondom, hogy a fradi „B”-közép az kismiska hozzájuk képest [Az FTC B-közép szektorban ülő szurkolói gyakran rasszista, antiszemita obszcén rigmusokat üvöltve biztatják csapatukat. – A szerk.]. Amikor kitört a hatnapos háború, akkor már én itthon voltam. Írtam a cikket a „Népszabadság”-nak erről az útról. Nem a külkervállalat szemszögéből, hanem mint újságíró. És egyszer csak bejött hozzám a szobába, ahol én írtam, a Hajdú János [Hajdú János (1934) – politikus, újságíró. 1961 nyarától a „Népszabadság” külpolitikai rovatának munkatársa, TV-s szekesztő, országgyűlési képviselő. – A szerk.]. Nagyon neves újságíró volt, s mondta, hogy kitört az egyiptomi–izraeli háború. És az egyiptomiak valami 130 gép lelövését jelentették az első órákban. Akkor azt mondtam neki, hogy „János, akkor nincs egyiptomi légierő”, aztán be is igazolódott, hogy az izraeli vadászbombázók még a földön megsemmisítették az egyiptomi légierőt.

Ennek a száz-nem-tudom-hány gépnek a lelövéséről tudtam, hogy ilyen nem létezik. A második világháborúból, az angliai légicsaták időszakából emlékszem rá. A német légierő, amikor gyakorlatilag a védtelen Angliát bombázta, akkor volt olyan húsz-harminc lelőtt vadászgép. Engem is érdekelt, hogy mi van. Bementem az egyik rovatvezetőnek a szobájába. Ott volt valami öt vagy hat tag, régi szabad népes újságíró. És temették Izraelt, meg hogy ez a világháború, meg nem tudom, micsoda. Megszólaltam:  „Nem tart egy hétig.” Így mondtam: nem tart egy hétig. Néztek rám, mint a hülyére. Ez már a modern háború időszaka volt, ahol a tüzérségnek meg a stratégia irányítóinak intelligens pacákoknak kellett lenni, és ezen a téren korszakos különbség volt Egyiptom és Izrael között. Hát akkor még vitatkoztak. Én azt mondtam, fogadjunk. Hát hogy miben fogadjunk. Mondtam nekik, nekem sok pénzem nincs. Fogadjunk egy üveg pezsgőben. Azt mondta az egyik srác –  nagyon józan parasztgyerek volt, ami ritkaság volt a „Népszabadság”-nál –, hogy nem pezsgőben kell fogadni, hanem sóletben. És tényleg abban fogadtunk, hogy elmegyünk a Klauzál térre, és aki elveszti, az fizessen. Megnyertem, de a sóletet nem kaptam meg. 

A Szabad Európát [lásd: Szabad Európa Rádió] nem nagyon hallgattam. Nem kellett nekem a Szabad Európa. Tudtam angol híreket hallgatni, német híreket hallgatni. Hallgattam nyugati adót. Főként Londont. Néha francia híreket is hallgattam, de jobban bíztam a BBC-ben, mint Párizsban. Német híreket is hallgattam néha. Általában inkább angol adót hallgattam. Aztán amikor a CNN már a tévén jött, azóta rendszeresen belenézek.

Nem kellett nekem a szamizdat. Időnként olvastam a  Monde-t [„Le Monde” francia politikai, gazdasági és kulturális napilap. – A szerk.]. Rendszeresen olvastam a „Financial Times”-t [Angol gazdasági napilap. – A szerk.] vagy pedig még valamilyen svájci lapot. Nem vettem, mert pénzem arra nem volt, de különböző helyeken hozzájutottam és olvastam. Egy időben bejártam a parlamenti könyvtárba újságot olvasni. Kora gyerekkorom óta érdekelt a világpolitika.

Egyáltalán nem jártam templomba. Egészen most, a legutolsó időkig. És most, öt éve, hat éve ébredtem rá, hogy én zsidó vagyok. Úgy ébredtem rá, hogy ez a Csoóri-, Csurka-féle banda rehabilitálta az antiszemitizmust [Csoóri Sándor (1930), költő, író, dramaturg, 1992-2000 között a Magyarok Világszövetségének elnöke. Csurka István (1934), író, a MIÉP elnöke. – A szerk.]. De ez nem lett volna elég. Négy éve egy volt munkahelyi barátommal, egy egyetemi tanárral, akinek a fia akkor olyan tizenhat éves volt, és a Lauder [Lauder Javne zsidó közösségi iskola] iskolába járt, elmentem az irodalmi foglalkozásra. Előre nem tudtam semmit. A ma már Nobel-díjas Kertész [lásd: Kertész Imre] volt az előadó. Róla se tudtam semmit. Jó előadás volt, és csodálatos volt ez a Lauder iskola. Olyan volt, mint Amerikában a zsidó egyetem. Ez a Lauder olyan volt, mint a Brandeis Egyetem Bostonban, olyan volt, hogy fölébredt bennem a dolog, hogy zsidó vagyok. És nemigen jártam én akkoriban itthonról sehová. Begubózva voltam. Részt vettem ezen a foglalkozáson. Mondtam ennek a barátomnak, hogy szívesen elmennék máskor is: „Szóljál, hogyha ilyen van!” Mondta nekem, hogy van a Bálint Ház. [Bálint Zsidó Közösségi Ház, 1994-ben alapították. Működését az Amerikai Joint és a MAZSIHISZ támogatja. – A szerk.] Ezen belül van a Salom klub. Odaadta ennek a Salom klubnak a hírlevelét. Ott rendszeresen vannak viták. Van könyvtár, vannak újságok. Ezt mesélte róla. Elintézte, hogy küldjék nekem a továbbiakban a meghívószerű programfüzetét.

Én pedig elkezdtem járni a Bálint Házba, a Salom klubba. Egy nagyszerű asszony, egy kiváló ember volt a vezetője, egy fölkészült szociológus, emberszerető, művelt asszony, és ő megnyert engem ennek a klubnak. Rendszeresen szervezett csoportos kirándulást. Voltunk Kőszegen, voltunk Szentendrén, Szarvason. Bementek a templomba. Én is bementem velük. Mostan ment nyugdíjba ez a csodálatos asszony. Ameddig ő ott volt, majdnem mindennap, egy héten többször is bent voltam. Hát mostan kedden megyek meg pénteken, amikor ott oszteoporózisos csontritkulás torna van. Az esti előadásokra meg vitákra mostanában nem megyek. Nem is lustaság, hanem fáradtság inkább.

Nemrégen voltam Izraelben. Ebben az évben, májusban. Ennek az a magyarázata, hogy kaptam a zsidó, magyar jóvátételt. 400 000 forintot, és mondtam, hogy ezt cipőre vagy alsónadrágra vagy ilyesmire nem lehet költeni. Ez az anyám meg az apám halála. Füstpénznek hívtam én ezt, mert elégették őket. És elhatároztam, hogy a fiammal együtt elmegyünk Izraelbe. El is mentünk. Voltunk hat napot ott. Mindent megnéztem. Voltam a Jad Vasemben – a Bálint házi tartózkodásomnak és a klub vezetőjének köszönhetően itt járt nálam a Spielberg interjúkészítő csapata két-három éve, és adtak kérdőívet, hogy küldjek apámról, az anyámról meg az öcsémről adatokat Jad Vasembe, hogy őrizzék meg. Ezt megcsináltam. És most, mikor elmentünk oda a fiammal, mondtam, hogy miért jöttem. Egy idős ember volt ott a recepcióban. Az is ilyen túlélő lehetett, mint én. Benyomta a jelszót a számítógépbe. Ott volt a kérdőív. Mind a három kérdőív, amit küldtem a szeretteimről. Úgyhogy ez nagyon nagy élmény volt. Sok mindent láttam Izraelben mindenfele. Írtam is ennek a Salom klubnak az egyik hírlevelébe, amit szerkesztettem is egy darabig. Két cikket írtam erről az izraeli kirándulásról.

Jártam a zsinagógába itt, a kerületben. Abbahagytam, mert jött egy fiatal, tudálékos rabbi. S az elkezdett prédikálni, s én azon a véleményen vagyok, hogy ne álljon senki közém meg az Úr közé. Úgyhogy amikor ez odajött, akkor én abbahagytam a látogatást. Úgyhogy nem járok most templomba, de meggyőződéses büszke zsidó vagyok.

Amíg élt a feleségem, aki 1999-ben halt meg, addig nem is jutott eszembe, hogy zsidó vagyok. Aztán felébredt bennem minden, minden düh. Különösen akkor, amikor megtudtam, hogy hogyan pusztultak el a szüleim meg a testvérem, hogy hogyan, hogy min mentek keresztül, mielőtt elpusztították őket… 1945-ben el akartam felejteni, hogy zsidó vagyok. Felejteni? De hát nem lehetett. Hülye voltam. Akkor nekem is más lenne még a nevem.

Ennek a magyarországi hatszázezer embernek az elpusztítása, ez magyar mestermű volt. Kétszázezer magyar köztisztviselő vett részt benne nagy lelkesedéssel a rablásig menően.
Ha ezt tudom akkor, nem kellett volna hazajönnöm.

Életrajz

Merényi Lea nagyon kedves, határozott hölgy. Hatodik kerületi otthonában beszélgettünk, ami „egy kényelmes kis egyszemélyes lakás”– ahogy ő nevezte. Lea úgy jellemezte életét, hogy azt teljesen kitöltötte a tánc és a tanítás, „világéletében apolitikus lény volt”, fiatal korában, amely 18 éves koráig Németországban zajlott, szülei is óvták attól, hogy megtudja, mi történik körülöttük. A családja kikeresztelkedett, velük, gyerekekkel sokáig nem is közölték, hogy zsidók. Származásán komolyan először a vagonban kezdett el gondolkodni. Most utólag könyveket olvasva, értelmezi a történelmet, ami egy kicsit őt is magával sodorta.

Én Budapesten születtem 1914-ben, de egy-két éves koromban kiköltöztünk Hannoverbe. Majd 1932–34-ben a család visszatelepült Magyarországra. Úgyhogy én nagyon sok mindent nem tudok, amit tudnom kellene a családról. Maga az a tény, hogy áttelepültünk, egy egész csomó feldolgoznivalót adott, arról nem beszélve, hogy meg kellett tanulni a nyelvet. A szüleim anyanyelve magyar volt, nekünk, gyerekeknek már német. Én máig mind a két nyelvet anyanyelvemnek tekintem.

Apám szüleiről nem tudok semmi közelebbit mondani. Nagyanyámat ismertem jobban, mert többször voltunk látogatóban Budapesten Hannoverből. Mert ők itt éltek Budapesten. Az apai nagyapámat alig ismertem, egyszer láttam talán, aztán meghalt. Neki csak a vezetéknevére emlékszem: Schuller volt. Nagyapámnak volt valamilyen értelmiségi foglalkozása, de hogy mivel kereste a kenyerét, arra nem emlékszem. Tudom, hogy volt munkája. Nagyapám egy rendkívül érdeklődő ember lehetett, de egyvalami nem érdekelte, a gyerekek. Nagyanyámmal többször találkoztam. Róza néninek valahol a Bulcsú utcában volt a lakása. Elég sötét lakás volt, amennyire emlékszem. Háztartásbeli volt, akkoriban a nők nem dolgoztak. Őt ismertem jól, nagyon jól főzött, ezt tudom. Főzött, sütött, háziasszony volt, de fizetett segítsége nem volt. Most is látom, amint meggyeket szúrt a cukormázas tortára. A süteményei valóságos cukrászati költemények voltak. Egyszer kamaszkoromban elvitt a zsinagógába, hogy nézzem már meg. De nem gyakorolták a vallást. Nem tudom, hogy akkor már tudtam-e a származásomról. A család részéről nem tudhattam meg a dolgot, azért, mert akkor ez nem volt téma, nem volt érdekes. Az biztos, hogy Róza néni nem élte meg a holokausztot, de nem tudom, hol van eltemetve. Mi sose jártunk temetőbe. Már csak azért sem, mert Németországban nevelkedtünk, az itteni rokonokkal kevés kapcsolatunk volt.

A Schuller nagymamának tudomásom szerint nem voltak testvérei. Volt itt egy távolabbi családtag, aki nagyon kedves asszony volt, és foglalkozott vele, de nem tudom, kije volt. Engem barátnőként vitt erre-arra, megmutatta a Városligetet. Nem tudom, hogy Schuller nagypapának voltak-e testvérei.

Az anyai nagyszüleim Németországban éltek. Most is létezik a város, sőt szép nagy lett, Wuppertal-Barmennek hívják. Van egy folyó, körülbelül párhuzamosan megy a Rajnával. Wuppernek hívják, és annak a két partján volt, most már nagyon nagyra nőtte ki magát. Iparváros lett, akkor inkább kisváros volt. [Wuppertal – kisváros a Ruhr-vidéken, fém-, gép-, vegy-, elektromos és textiliparral. 1929-ben jött létre több település, köztük Barmen és Elberfeld összevonásával. – A szerk.]

Anyai nagyanyám, Merényi Elza operaénekesnő volt. Magyar származású volt. Hogy mikor került ki Németországba, azt nem tudom. Azt sem, hogy színpadon miért nem énekelt, hogy már fizikailag nem bírta, vagy a származása miatt nem tehette. Az biztos, hogy volt egy zongorista, aki néha jött, leült a nagy zongorához, és kísérte őt, ahogy skálázott. De színpadon sosem hallottam. [A nagymama, Merényi Elza Rabinovszky Máriusz (1895–1953) művészettörténész édesanyja volt. Rabinovszky Máriusz a következőket írja a családról: „Édesapám, R. Károly, akinek Kairóban cigarettaüzeme volt, 1901-ben meghalt. Édesanyám, sz. Merényi Elza, apám halála után mint operaénekesnõ, német színpadokhoz szerzõdött. Mikor késõbb férjhez ment egy orvoshoz, kivitt Németországba” – vagyis Merényi Elza a 20. század első évtizedében kerülthetett ki Németországba, és énekelt még német színpadokon. – A szerk.]

Nagymamámnak volt egy első férje, azt tudom, hogy kevés időt töltött itt, Európában, Egyiptomban volt cigarettagyára. Ennek a nagypapának nem tudom a nevét, ő lehetett a Rabinovszky [Vagyis ő volt a vér szerinti nagypapa. – A szerk.], aki után anyámat és a testvérét elnevezték. A nagymamám azonban később újra férjhez ment egy Eugen Rappoport nevű orvoshoz. Rappoport nagypapa német zsidó volt. Fül-orr-gégész, a wuppertali opera orvosa. Szóval ő kezelte az énekeseket. Jól keresett. Miközben, akinek nem volt pénze kifizetni őt, azt ingyen kezelte. Rappoport nagypapa nekünk, gyerekeknek a hivatali dolgairól nem beszélt, csak azt tudom, hogy nagyon sok ingyen kezelt betege volt. És nem volt autója, mert azt mondta, nem teszi ki magát annak, hogy valakit esetleg elgázoljon. Rappoport nagypapa kicsit kövérkés ember volt, rendkívül jól öltözködött, mert jól keresett. Nagyon jó volt hozzánk. Egyebet nem tudok mondani róla.

Volt egy kétemeletes villájuk, jómódúak voltak. A földszinten rendelő, az első emeleten reprezentációs szobák, a zeneszoba és az óriási ebédlő (herendi készlet alatt nem adták). Szóval nagyon-nagyon meg tudták adni a módját. Nagyon szép volt és elegáns. Fölötte, a másodikon a hálószobák, lakószobák, és volt a tetőtér, és ott volt nekünk egy kis szobánk, ahol játszani lehetett. Bármit csinálhattunk, rumlizhattunk, nem hallotta senki. Cselédszoba is volt a házban. A ház mögött volt egy templom, a templom mögött egy utca, és azon az utcán láttam többször felvonulásokat. Ez már a Hitlerjugend volt, csak én nem tudtam. Ennek a háznak volt egy picike kertje. Annak a közepén volt egy cseresznyefa. A cseresznyefán cseresznye érett, olyan savanyú, mint az ecet, nem lehetett megenni, és nagyon meg voltam sértve, hogy akkor minek ez a fa, hogyha a cseresznyéjét nem lehet megenni. A teraszon belül a falon voltak mindenféle ilyen nagy ecsetvonással odadobott minták, amiket a nagyapámnak egy páciense festett hálából a kezelésért, mert pénze nem volt. Két főnyi személyzet is volt. Egy szobalány és egy szakácsnő. A szakácsok akkoriban nem mentek ilyen állásokba, azok vendéglőkben dolgoztak, nagypapáéknak szakácsnőjük volt, a nagymama nem is végzett háztartási munkát.

Nagy házat vittek egy jó darabig a nagyszüleim. Nagyapám nagy társaságokat hívott össze. Volt egy óriási ebédlő, ahol elfértek vagy húszan, és mi, gyerekek ki voltunk zárva onnan, ellenben volt egy dohányzófülke, és annak a függönye mögé álltunk az öcsémmel, és onnan leskelődtünk. Kíváncsiak voltunk, mi történik. Ha jöttek vendégek, akkor az első emeleten a szüleim vagy a nagyszüleim fogadták őket. Majd a nagyapám fölkiáltott az emeletre, hogy jöjjünk le, és mutassuk magunkat az öcsémmel, mert nagyon szép gyerekek voltunk. Ő meg büszke volt ránk. A Rappoport nagypapának és a Merényi nagymamának nem lett közös gyereke, de a nagypapa minket annak ellenére nagyon szeretett, hogy nem voltunk vér szerinti leszármazottai.

A nagyszüleim semmi zsidó szokást nem tartottak. Ők is kikeresztelkedtek, de azt nem tudom már, hogy mikor.

Mi, a gyerekek ugyan Hannoverben laktunk, de minden szünidőt ott töltöttünk náluk. Vonattal mentünk hozzájuk. Németországban elég sok iskolai szünet volt, de nem volt két hónapos nyári szünet, mint itt, hanem csak egy. Volt nyáron egy nagyszünet, az négy hét volt, volt húsvétkor tíz nap vagy két hét, pünkösdkor tíz nap és egy októberi őszi szünet, szintén tíz nap. A testvéreim Wuppertalban születtek, mert Hannoverben nem volt anyámnak segítsége, ott, Wuppertalban pedig a nagyszülők besegítettek. Mindig besegítettek, anyagilag is meg egyébként is. Tudom, hogy ott kezdtem az iskolát, egy évet jártam ott iskolába. Ők kiváló körülményeket teremtettek, kifejezetten gyerekeknek. Nagyapám, időnként, ha volt ideje, elvitt minket a belvárosba egy cukrászdába. Én mindig indiánert kértem. Hannoverben – ott be kellett menni a hannoveri belvárosba, mert nem ott laktunk, hanem Hannover-Lindenben –, ha mondjuk, vásároltunk nekem cipőt, azt utána megünnepeltük, beültünk egy kávéházba, még a nevére is emlékszem: Café Kröpke [A Café Kröpke még ma is létezik. – A szerk.].

Barmenben volt a nagyapámnak két szabad helye az operában a családja számára. Ez is egyfajta fizetség volt az orvosi szolgálataiért. Úgyhogy az olyan szünidők alkalmával, amik a színházi évadba estek, mindig bennünket, engem és a húgomat küldtek el az operába. Úgyhogy ott kint ismertem meg szinte a teljes operairodalmat, a leghíresebb operákat, anélkül, hogy nagyanyámat valaha is énekelni hallottam volna, mert ő akkor már nem énekelt.

A németországi nagyszüleim eltűntek. Semmit nem tudok róluk, hogy mi lett velük. Nagyapám orvos volt, és abban a reményben ringatom magam ma is, hogy volt annyi esze, hogy volt egy kis méreg nála, hogy megmérgezzék magukat, mielőtt a nácik elvitték volna őket.

A szüleim megismerkedéséről nem nagyon beszéltek nekünk, nem volt az ilyesmi téma. Anyám nagyon vigyázott a lelki életünkre. Úgyhogy nem is nagyon kérdeztem, anyám meg nem bánta, mert nem nagyon szívesen beszélt erről.

Édesapám, Schuller Hugó mérnök volt. Valószínűleg Budapesten született 1884 körül. Az apám családjáról úgyszólván semmit nem tudok. Apám magyar tiszt volt, Dalmáciában szolgált az első világháborúban, ott meg is látogatta anyám [Az apa föltehetően nem hivatásos tisztként, hanem tartalékos tisztként vett részt a háborúban. – A szerk.]. Aztán Németországban, Hannoverben kapott munkát a Hannomag gyárban, és akkor a feleségével, illetve velem együtt, aki már megszülettem, kiköltöztünk [A Hannomag jelenleg is működő, old timereket és lakóautókat előállító gyár. – A szerk.]. Apám kazánmérnök volt, mint olyan volt alkalmazva a gyárban. Nem túl sok fizetésért, de a nagyszüleim pótolták. Az álláshoz járt egy lakás. Apám rendkívül okos ember volt, az asztrológia érdekelte, emlékszem, hogy szabad idejében asztrológiával foglalkozott.

Anyukám 1890 körül születhetett. Ő is Pesten született. Nem nagyon tudok mondani az ő gyerekkoráról semmit, mert vagy nem volt téma, vagy én nem emlékszem, hogy valamit hallottam volna róla. Akkor az volt a divat a családban, hogy francia nevet adtak a gyereknek, azért őt Clairette-nek nevezték el. Ha a családban anyámról volt szó, akkor mindig úgy emlegették: Clairette. Én nem hiszem, hogy francia eredete lett volna itt valakinek is, hanem akkoriban kicsit sznobos gyereknevelés volt divatban. A két nagynénémet (Dinora és Henriette) olyannyira franciául tanították, hogy később képtelenek voltak megtanulni magyarul.

Anyám nagyon szép volt, nagyon szigorú és imádtam. Feltétel nélkül imádtam. Egyébként játékos kedvű fiatal lány lehetett, fölvette nagyanyám színpadi kosztümjeit – akkor az volt a divat, hogy nem a színház adta, hanem a szólistáknak kellett hozniuk a kosztümjeiket, és anyám kedvet kapott, és beöltözött a nagyanyám kosztümjeibe. Egyikben-másikban le is fényképeztette magát, de hogy ki csinálta a fényképeket, nem tudom. Mindenesetre egy-egy kosztümös fotón láttam, hogy azon nem a nagyanyám van, hanem az anyám. Neki magának is nagyon jó hangja volt, de valószínűleg nem tanult énekelni, mert arra nem kerülhetett sor. Emlékszem, hogy valamicskét örököltem a hangjából, fiatalkoromban nagyon jó hangom volt. Az iskolában a kórus egyik szólistája voltam, és a németországi fenyőfa alatti éneklésre emlékszem, és azt újítottuk föl Bergen-Belsenben.

Budapesten születtem, a család magyar származású volt, magyar zsidó család. Két testvérem volt, egy fiú, István [1917] és egy lány, Zsuzsa [1925]. A legkorábbi élményem az, hogy egy vonatablakon adtak be, és egy katona térdén ültem egy vonatban. Nem sokkal az első világháború kitörése után lehetett. Akkor nagyon sokat utaztunk a nagyszülőkhöz Wuppertalba, és ez egy ilyen út lehetett.

A hannoveri lakás nagyon szép lakás volt, ott töltöttük a fiatalkorunkat kamaszkorunkig. Volt háló, gyerekszoba, nappali, fürdő és konyha. A gyerekszobánk szomszédos volt anyámék hálószobájával. Tolóajtó volt, össze lehetett csukni. Egyszer egy barátnőmmel összecsuktuk az ajtót, majd én egy asztalra ráállítottam egy széket, egy másik széket pedig eléje. Kimentem a vasalódeszkáért, nekitámasztottam a fölső széknek – hogy hogy nem csúszott le róla, azt nem tudom –, lett egy príma csúszda. Igen ám, de ez nem csúszott. Erre fogtam egy lavórt, azt a vasalódeszka alá tettem, hoztam egy vödör vizet, és azzal öntöztem le a vasalódeszkát, akkor csúszott. De kevés volt, akkor még hoztam vizet. Valaki segített, nem tudom már, ki, valamelyik kinti barátnőm volt a másik tettes. Mindenesetre kaptunk hideget, meleget, amikor a szülők hazaértek. Irtózatos botrány volt, azt hiszem, akkor kaptam életem egyetlen pofonját anyámtól. Soha nem pofozott meg se engem, se az öcsémet, se a húgomat. De akkor kaptam egy pofont.

Fräuleinre nem volt pénzünk, de volt egy kisasszony, aki minden délelőtt vitt sétálni bennünket. A hannoveri élet meglehetősen felhőtlen dolog volt, mert ott voltam gyerek, ott voltak a barátaim, ott jártam iskolába. Anyám minden vasárnap délelőtt fölpakolta a családot tejeskávés kannával felszerelve, termosszal meg kuglóffal, és van Hannovernek egy nagyon szép része, egy kis erdő, kicsit olyan, mint a Városliget, és volt egy kertvendéglő, ő fölpakolta a kuglófot, a vendéglőben rendeltük azt a jó kis löttyös német kávét. Nem tudtak azok kávét főzni, de mindegy, kuglófhoz jó volt. S akkor délig játszottunk, és délben aztán hazamentünk. A hannoveri életnek az volt a pozitív jellege, hogy nagyszüleim révén nem volt anyagi gondunk. Rendkívül sok ruhát örököltem nagyanyámtól, ő nagyon szeretett öltözködni, pénz volt rá, ha megunt egy ruhát, én kaptam meg.

A nagyapám orvosként jól keresett, és befizetett bennünket egy vívótanfolyamra. Felszereléssel együtt, tőrrel együtt. Én rendkívül lelkesen csináltam egy kis ideig, de nem sokáig. Volt Hannovernek egy pici folyója is, ott tanítottak engem úszni. Az egy hegyi folyó volt, és valami iszonyatosan hideg volt. Most is érzem a bőrömön, hogy milyen hideg volt.

Aktív zsidókról csak apám részéről tudok. De velük a távolság miatt nem tartottunk kapcsolatot, hiszen csak az iskolai szünetekben tudtunk hazajönni. Semmilyen, hogy mondjam, felekezeti tevékenység nem volt nálunk. Az ünnepeket sem tartottuk. A család fiatalabb része kikeresztelkedett. Én is, konfirmáltam is, de már kint, Németországban. A református vallásra tértem át. Az öcsémet Németországban keresztelték meg. Mindenütt úgy volt beírva, hogy Stefan Schuller. Az öcsémről annyit tudok, hogy rendkívül tehetséges volt rajzolásban, festészetben, és színpadképeket, látványterveket készített. De őt nagyon fiatalon megölték, azt sem tudom, hová tűnt.

Hannoverben voltak iskolatársnőim, barátnőim, ünnepeltük a születésnapokat, egy teljesen normális polgári életet éltünk, akkor még senki nem éreztette velünk, hogy hoppá, itt baj van. Anyám nem engedte, hogy újságot olvassunk. Utólag azt gondolom, hogy nyilván azért, mert azokban már voltak zsidózások. De én ezt csak tippelem. „Nektek nem való a politika” – mondta az anyám. A politika egyáltalán nem volt téma nálunk. Tehát mi nem tudtuk, hogy a fejünk fölött mi készül. És hogy aztán édesapámat menesztették-e, vagy pedig ő maga nem merte a családot kitenni holmi inzultusoknak, azt nem tudom. Mert öcsémen ugyan nem látszott a zsidó mivolta, de rajtam nagyon. Akkor a húgom még nagyon kicsi volt. Én utólag úgy rekonstruáltam a dolgot, hogy valószínűleg apám elvesztette az állását a zsidó származása miatt, és ezért jött el a család Hannoverből. De ezt csak én gondolom, beszélni nem beszéltek róla soha.

Mondom, mi kereszténynek nevelkedtünk, és egészen addig, amíg 1932-ben vissza nem jöttem Budapestre, nem tudtam, hogy zsidó származású vagyok, fogalmam sem volt róla. Én református hitben nevelkedtem. A mi életünkben semmi zsidó vonás nem volt, azon az egy zsinagógai látogatáson kívül semmit nem tudtam. Őskereszténynek hittem magam, és nagyon érdekes, hogy a német iskolában sem úgy kezeltek, sem a tanárok, sem az osztálytársak, hogy zsidó vagyok, holott látszott rajtam, kellett hogy lássák, hogy zsidó származású vagyok.  Nagyon-nagyon liberális társaság volt. De Hannover különben sem volt kedvenc székhelye a nácizmusnak. Ez egy iparváros volt, és mindenki nagyon el volt foglalva a saját iparágával [Hannover város Hannover tartomány székhelye, az 1920-as években közel 450 ezer lakossal, fejlett gépiparral. – A szerk.]. Tudom, hogy voltak nagyon jó keresztény barátai anyámnak, gyönyörűséges villájuk volt Hannover környékén óriási kerttel, mindig odajárt, ha volt ideje, vagy ha apámat elutaztatták. Apám elég sokat utazott a munkája miatt, külföldre is, az országon belül is. Tárgyalóképes szakember volt.

Nem gimnáziumba jártam, hanem volt ott Hannoverben egy létesítmény, amit úgy hívtak, hogy „Höhere Töchterschule” [felsőbb leányiskola], ami azonban nem adott érettségit. Nem nyolc éves, hanem hét éves volt. Csak lányok jártak. Mindenféléket tanultunk. Többek közt olyanokat tanítottak meg az úrilányoknak, hogy varrni – mert hogy ezt egy asszonynak tudnia kell, ugye. Hogy főzni nem tanítottak meg?! Az kimaradt, azt anyám mellett kellett megtanulnom. Mert ott kellett állnom a tűzhely mellett, és nézni, hogyan keveri a rántást. Hát attól aztán megtanultam nagyon!

Több mint tíz év volt köztünk Zsuzsával. Anyámnak nagyon rossz idegei voltak, a pici gyereket már nem bírta, nagyon késői gyerek is volt. Anyám már nagyon fáradt volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy már nem szoptatta a húgomat – elég sokáig szoptatta –, az én kezembe adta. A húgommal szoros volt a kapcsolatunk. Tulajdonképpen én neveltem. Olyannyira, hogy később, a háború után már itt, Pesten nagyon sokat voltam náluk, minden vasárnap délutánt náluk töltöttem, és ha valami kifogásom volt, a húgomnak az volt a mondása mindig, hogy „Mit akarsz, te neveltél!?” Szóval annyira át volt nekem adva, hogy teljesen én neveltem.

Egy nagynéném, Szentpál Olga, anyám öccsének, Rabinovszky Máriusznak a felesége mozgásművész volt. Bécs mellett most is létezik egy nagy mozgásművészeti iskola, ott tanult [Szentpál Olga (1895–1968) táncpedagógus, tánckutató, koreográfus. 1919–1946 között saját mozgásművészeti iskoláját vezette. A Nemzeti Zenedében (1920–1931), a Színművészeti Akadémián (1924–1935), a Zeneművészeti Főiskolán (1952–1968), ill. – miután a mozdulatművészeti mozgalmat „kispolgári csökevénynek” nyilvánították – az Állami Balett Intézetben volt tanár, ahol a történelmi társastáncok tudós kutatójává és oktatójává képezte magát. Tanulmányai hazai szakfolyóiratokban jelentek meg. – A szerk.]. Olga néni Wuppertalban látogatóban volt, már nem tudom, kivel, és nekem szörnyen megtetszett, amiket mesélt, és ő maga is. Az ember nem felejtette el, ha találkozott vele – egyéniség volt –, és akkor mondtam, hogy én szeretnék hozzá menni táncolni. Ez aztán így is lett. Kint azelőtt nem is táncoltam. Az iskolában testképzés volt, meg anyámék járattak gimnasztikára. Aztán volt egy torna és tánc közötti valami, oda jártam, hogy ott mit tanultam, azt nem tudom.

1932-ben jöttem Pestre. A Városligeti fasor 3-as szám alatt volt egy külön kis tüneményes épület, az volt Szentpál Olga mozgásművészeti iskolája. Oda jártam én le, miközben a nagybátyám, Rabinovszky Máriusz háztartását is vezettem. Máriusz újságíró volt, és volt egy német nyelvű lap itt Budapesten, már elfelejtettem a címét, annak írt cikkeket [Rabinovszky Máriusz a Pester Lloyd színház- és művészeti rovatának volt a munkatársa, majd a háború után, 1948-tól haláláig a Képzőművészeti Főiskola művészettörténeti tanszékét vezette. – A szerk.]. Nem tudtam egy szót sem magyarul, amikor idejöttem, Pestre, csak németül. Valamennyire azért a fülemben volt a magyar nyelv, de az elején nem beszéltem. Én akkor azért jártam hozzájuk, hogy megtanuljanak tőlem az unokatestvéreim németül. Hát fordítva történt, mert én tanultam meg tőlük magyarul, ők nem tanultak meg németül. Amikor odakerültem, még csak két unokatestvérem volt meg, a két lány. Mialatt én ott voltam, azalatt született egy kisfiú, aki most Franciaországban él a feleségével. Közben az Olga néninek a cselédlánya elment vagy meghalt, és nemcsak a gyerekek, de az egész háztartás rám maradt.

A mostani artistaképző épületében volt az iskola.  Ez egy mozgásművészeti iskola volt. Más a balett, és más a mozgásművészet. A balettot mint technikát tanultuk, de én nem balettoztam soha. Volt két barátnőm, az egyik később Ortutay Gyula felesége lett [Kemény Zsuzsa  (1913–1982): mozdulatművész, táncművészeti szakíró. Már gyermekkorától Szentpál Olga mozdulatművészeti iskolájának növendéke volt, 1932-től pedig oktatott is. Ortutay Gyulával kötött házassága (1938) után abbahagyta előadói és pedagógusi tevékenységét. – A szerk.], és az ő barátnője, aki színésznő volt. Volt egy triumvirátus, három nagyon tehetséges mozgásművész, Bauer Lilla, Kemény Zsuzsa és Arany Erzsébet. Ez a triumvirátus vitte akkor az iskolának a hírét. Zsuzsa tanított is a tánciskolában, és a Máriusz bácsiék őrájuk hagytak engem, mert se ő, se az Olga néni nem ért rá foglalkozni velem. Tőlük tanultam meg magyarul. De nagyon tüneményesek voltak, különösen a Kemény Zsuzsa. Miután férjhez ment Ortutay Gyulához, voltam is a villájukban fent többször, még az Ortutay miniszterségének idején, sose volt otthon. Gyönyörű villája volt Pasaréten – a villa később is megvolt, elmentem megnézni –, óriási kert, volt egy nagy kutyájuk, amitől nagyon féltem, és az Ortutay nagyon fenséges volt, eléggé tartottam is tőle.

Hosszú évekig jártam Szentpál Olga iskolájába. Egyszer 1940-körül beült egy fiú, és folyton engem nézett. Végigült egy csomó órát miattam. Ült és nézett, és nem tudtam, hogy engem néz. Hogy került oda, meg nem tudom mondani, de látom magam előtt ülni a kispadon, szemben a társasággal, és bámul engem. És a nagynéném ezt tűrte. Az 1940-es években ismerkedtünk meg. Össze is melegedtünk, mert ő kezdett udvarolni, nagyon gátlásos fiatalember volt, festőművész. Egyszer aktot festett rólam, jó alakom volt, és emlékszem, rendkívüli módon megsértődtem, mert nem én kaptam az aktot, hanem pénzzé tette. Ezen úgy megsértődtem, hogy végigsírtam Budapest néhány utcáját. Körülbelül négy évig voltam vele. Hogy ő hogy úszta meg a deportálást, azt nem tudom. Még kint a táborban is mondtam a húgomnak, hogy na, a Gyuri vár engem. Nem várt meg, míg visszajövök, biztos nem számított rá, hogy élve visszajövök, és szerzett magának egy barátnőt. Ettől én nagyon megsértődtem, és többet felé se néztem. Azt sem tudom, hogy ő megtudta-e, hogy végül is visszajöttem. Volt az életemben még egypár vőlegényjelölt, de rájuk annyira homályosan emlékszem, hogy nem érdemes felemlíteni őket.

Két év múlva, 1934-ben jöttek a szüleim is a testvéreimmel. Én addig Olga néniéknél laktam. Tudom, mert jelen voltam, hogy összeveszett rajtam Olga néni és anyám. Mert nem akartak engem odaadni anyámnak. Szükség volt rám, vezettem a háztartást. Olga néni dolgozott az iskolában, Máriusz bácsi a szerkesztőségben, és ott voltak a gyerekek. Hogy aztán milyen formában egyeztek meg, nem tudom, de hazakerültem anyámhoz, mégiscsak odaadtak. Szóval akkoriban én egy keresett házvezetőnő voltam!

Nekem fogalmam se volt róla, hogy miért jöttünk mi el Németországból. Az biztos, hogy apámat 1934-ben származása miatt kirúgták a Hannomagból. Én akkor nem tudtam a hitlerizmusról semmit, apám nyilván igen. És úgy gondolta, itt, az édes hazájában nagyobb biztonságban lesz. Hát hogy nagyot tévedett, azt nem tudhatta előre ugyebár. Nagyon sokáig nem is éltünk benne ebben egészben [Magyarország fokozatos fasizálódásában – A szerk.], ez olyan kis zárt világ volt, a Rabinovszky lakás és a Szentpál iskola. Engem semmi más nem érdekelt, csak a tánc.

Az öcsém egy szót sem beszélt magyarul, úgyhogy kellett venni mellé egy tanárnőt, és meg kellett tanulnia egy év alatt magyarul az érettségi anyagot. Nem tudott egyáltalán magyarul, és nagyon sok baja volt egy éven át. Se a nyelve, se a füle nem állt rá. A húgom viszont már minden iskolát itt végzett, és szívbéli barátságban itteni unokatestvérével, Mónikával, Olga néniék középső gyerekével, mindenhová együtt jártak, minden csínytevést együtt követtek el. A húgom a Városligetben járt egy leányiskolába, a nevére már nem emlékszem, ez egy polgári volt.

Azt már nem tudom, hogy jutottunk hozzá, de a Peterdy utcában laktunk egy kisebbfajta bérlakásban. Volt benne gyerekszoba, hálószoba, lakószoba meg fürdőszoba. 

Pénzt kellett keresni, és miután németül tudtam, németórákat adtam. Sokáig csináltam, mélységes undorral. De mellette táncoltam, és tanultam táncolni. Imádtam táncolni. Több mint 30 táncszámban volt szerepem. Volt egy rám nagy hatással lévő műve a nagynénémnek, a „Kiűzetés a Paradicsomból”, és ott én voltam a pallosos főangyal, aki kiűzi Ádámot és Évát a Paradicsomból. Ami tánc volt, azt mindent vállaltam, akkor rendkívül aktív voltam, reggeltől estig el voltam foglalva – anyám legnagyobb bánatára, mert otthon nem segítettem.

Volt egy irodalmi társaság, a Vajda János Társaság [Vajda János Társaság – az 1930-as évek végétől működő irodalmi társaság, a baloldali polgári irodalom utolsó fellegvára. Könyveket is adott ki. – A szerk.], megkeresték Olga nagynénémet. Tudták, hogy van egy csoportja. Vajda János költeményeit akarták népszerűsíteni, és a versek bemutatását mi egészítettük ki tánccal. Velük jártunk előadókörútra a Balatonhoz, ez valamikor 1934 után volt, és nagyjából egy évig tartott [Szalai Imre forrásai szerint a Vajda János Társaság balatoni előadás-sorozata 1937. szeptember 1-jétől 5-ig tartott, irodalmi és művészeti előadásokat tartottak Balatonalmádiban, Balatonföldváron, Füreden, Kenesén és Siófokon. Az „egy év” föltehetően elhallás. – A szerk.]. Én borzasztóan örültem nekik, ők vittek a Balaton körül, és nekem az volt az első lehetőségem, hogy Magyarországból valamit megismerjek. És egyáltalán nem volt egy strapás dolog. Az egyetlen strapás dolog az volt, hogy ennek a társaságnak a vezetője belém habarodott. Ez nekem rendkívül kínos volt és terhes. Ez a Balaton körüli túra egy üde folt volt az életemben.

Akkor apám egy jó pár évig dolgozott még. Jól képzett mérnök volt, gyakorlattal, önálló munkavégzéssel. 1937 körül halt meg, szívrohamot kapott. Teljesen váratlan halál volt, mert tudom, hogy a Peterdy utcába jött egy férfi egy nap, nagyon nagy kínban volt, hogy ő közöl egy szomorú hírt anyámmal, hogy apám meghalt kint a gyárban. Miután rendkívül okos ember volt, szerintem kiszámította, hogy itt mi lesz, és ez annyira nyomasztotta, hogy nem bírta a szíve. Én erre gondolok, mert nem volt beteg. Anyám valami elképesztően rossz állapotba került, és én már semmi mással nem tudtam törődni, csak hogy megtartsam magunknak legalább őt. Ez egy nagyon nagy szerelem volt, évtizedekig, az egész házasságuk alatt. Édesapám temetése nem zsidó temetés volt. Az is lehet, hogy hamvasztották. Én akkor mással voltam elfoglalva, mert anyám szorult nagy támaszra.

Mint mozgásművész-tanár helyezkedtem el a belvárosban, akkor úgy hívták, hogy Tiszti Kaszinó. Azóta – azt hiszem –, a Hajózási Társaságé lett az a fehér épület az Erzsébet hídnál a Váci utcában. Az egy nagy épület volt, és az udvarban volt egy külön épület, és ott volt egy balett-terem. Párhuzamosan tanítottam németet és táncoltam.

Az antiszemitizmusból nem érzékeltem szinte semmit a deportálások előtt. Pedig nagyon látszott rajtam a zsidóság. Soha semmilyen atrocitás nem ért. De tudom biztosan, hogy valamifajta megszorítások értek engem, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ez azért van, mert zsidó származású vagyok. Szóval teljesen homály fedi ezt az egész kezdeti dolgot. Az egész kérdéssel legelőször a vagonban szembesültem. De egyszer nagyon elverték az öcsémet itt, Magyarországon. Erre emlékszem, de hogy hogy történt, arra már nem.

A háború alatt magyarosított a család, mert azt hitte, hogy ezzel elkerüli azt a nagyon zsidós Schuller nevet. Ez egy zsidó-német név. Így vettük fel mi, a húgommal és az öcsémmel az anyai nagyanyám, Merényi Elza nevét, így lettünk Merényiek. [Valószínűleg még 1938 előtt történt a névmagyarosítás. Rendelet vagy törvény nem szabályozta a zsidók névmagyarosítását, tehát elméletben lehetett nevet változtatni, a gyakorlatban viszont 1938 után nem engedélyezték a zsidók névváltoztatását. – A szerk.] 

A Peterdy utcából ki kellett költözni, zsidó házakat [lásd: csillagos ház] jelöltek ki, és oda terelték be az összes zsidót. Minket Zsuzsával és anyánkkal befogadott a barátnőm mamája. Nem tudom, hányan laktunk ott három szobában, azt hiszem, három család. Tudom, hogy a földön aludtam, nem volt elég fekvőhely sem. Körülbelül fél évig eléggé elszigetelten éltünk itt, Budapesten. Éppen azért, mert zsidóházak voltak. És ott se ki, se be, nem tudtuk, mi van a nagyvilágban, semmi hírt nem hallottunk. [Kijárási tilalmat 1944. június végétől vezettek be a csillagos házakban, amelyeket ezután csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. – A szerk.] Anyám onnan a gettóba került. Az öcsém már a csillagos házban sem volt velünk. A nyilasok elvitték munkaszolgálatra, azt tudom. Aztán kivitték valahová Németországba. Később utánanéztem, megszámlálhatatlan tábor volt. Valamelyikbe került, nem tudom, melyikbe. Nem jött vissza.

Aztán 1944 telén jött a felhívás, hogy tessék fölpakolni az összes nőnek harminc éves korig és ide meg ide menni [Ez valószínűleg nem télen, hanem 1944 októberében történt. – A szerk.]. Az anyám akkor már a gettóban volt. Az volt a mese, hogy a németek Svájccal tárgyalnak. És annyit tudtunk meg – de már nem tudom, kitől, vagy hogy ez mende-monda volt-e –, hogy a 30 éven aluli fiatal zsidó lányokat Svájcba vitték volna a németek gyógyszerért. Lehetett ott valami szervezet. Állítólag előttünk már volt egy ilyen transzport. De ez minden csak állítólag. Én nem néztem utána.

A csillagos házból, mint a hülye barmok, mentünk kis hátizsákkal. Anyám csomagolt nekünk élelmet. A gyűjtőhely a Teleki téren volt. Ott kellett jelentkezni a csomaggal. Nem tudom, miféle szétosztás szerint, nők, férfiak vagy mi. Erre nem emlékszem. A Józsefvárosi pályaudvarról indítottak, ezt tudom. Csomó ideig ácsorogtunk ott, egy marhavagonokból álló szerelvény mentén, sok-sok-sok-sok ember. Nem tudom, mennyi ideig álltunk ott, a végén felszállítottak a marhavagonba. Étel és ital nélkül, szóval se vizet, se ennivalót nem adtak. Rokon más senki nem volt.

A húgomnál volt egy füzet, abba rajzolt az egész úton meg a táborban is. Hogy a bánatba került füzet az ő hátizsákjába, amikor azt mondták, hogy tessék csomagolni? Beledobta, hogy anélkül nem megy. Zsuzsa sosem tanult rajzolni, de remekül rajzolt, nagyon kifejező rajzokat készített az úton. Ezek a rajzok attól nem hatnak tragikusan, hogy a húgomnak isteni humora volt, mindent a humoros oldaláról fogott fel. Még egy játékot is készített valami gyufásdobozból [Merényi Zsuzsa rajzai könyvben is megjelentek 1995-ben. Lásd: Lőrincz Györgyné sz. Merényi Zsuzsa rajzai: Bergen-Belsen, Sonderlager. In Emlékezések: A koncentrációs táborok felszabadulásának ötvenedik évfordulójára, A Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ kiadványa, szerk. Bakó Ágnes, Szabó Éva, Verő Gábor Budapest, 1995. – A szerk.].

Beszálltunk, és vittek valahová. Nem tudtuk, hogy hová, senki nem mondta. Amíg volt ennivaló, ettünk, amíg volt innivaló, ittunk. Aztán nem volt, akkor nem ettünk, nem ittunk. Egyszer vizet kértünk az egyik ilyen őrtől, és hozott valahonnan vizet, az petróleumos volt. Persze vécé nem volt, így időnként megállt a vonat, és akkor kiengedtek, és a kukoricaföldbe bemászva végeztük a dolgunkat. Esős idő volt, és mindenfelé pocsolyák voltak, és akkor meg tudtuk kicsit mosni magunkat. Egyébként nem volt mosdásra lehetőség. Körülbelül két hétig tartott ez a szórakozás, mert a németek ide-oda tologattak. Később tudtam meg, hogy a németek már eléggé bajban voltak a saját csapatok szállításaival, nem nagyon volt kocsi, azért tologatták ezeket a kocsikat ide-oda. De szerencsénk volt, mert a mi szállítmányunk volt az egyik utolsó.

A vagonból Bergen-Belsenben szállítottak ki, és a vasútállomástól gyalog mentünk egy csomó ideig, fogalmam sincs már, hogy mennyit. Nem tudtuk, hogy gyűjtőlágerbe kerülünk. És abba mi bementünk, mert mondták, hogy menjünk be. Fogalmunk sem volt semmiről. Akkor láttuk, hogy van egy csomó barakk. És akkor egy jó ideig mendegéltünk a barakkok mentén. Végül is egybe betereltek, az egész budapesti szállítmányt egybe. Meglehetősen szűken voltunk. Egy darabig a húgommal csak egy szalmazsákos priccsünk volt, úgyhogy fejtől-lábtól aludtunk egy emeletes priccsen. Az emeletes ágy olyan volt, hogy az embernek a szájába lógott a fölsőnek a lába, ha lelógatta.

És akkor ott kialakult egy lágerélet, ami csak attól volt furcsa, hogy semmiféle munkára nem vittek soha, ez egy gyűjtőtábor volt. De bennünket egy úgy nevezett Sonderlagerbe gyűjtöttek össze, úgyhogy lehetett valami abban a gyógyszercsere dologban. Egyszer kivittek valahova sétálni, és akkor fogtam a húgom kezét, és mondtam, hogy na, most jön az elgázosítás. De nem oda vittek, hanem sétálni vittek. [Ez a történet valószínűleg különös változata a Kasztner-féle tárgyalásoknak, a „vért áruért” akciónak. Valóban zajlottak tárgyalások, ha nem is erről, hanem egészen más kontextusban, és a „Kasztner-zsidókat” valóban a bergen-belseni Sonderlagerbe vitték. Bergen-Belsen eredetileg valóban cseretábornak épült, tehát eredetileg olyanokat vittek oda, akiket a németek ki akartak cserélni valakire vagy valamire. Merényi Lea nem „Kasztner-zsidó”, nem is lehet az, mivel a Kasztner-vonat 1944. június végén hagyta el a fővárost, július elejére érte el a tábort, ahonnan két részletben (augusztus és december) kerültek Svájcba. Feltehetően az történt, hogy a Kasztner-csoport maradéka akkor hagyhatta el a tábort, amikor Merényi Lea odaérkezett, és mivel a Sonderlager akkor éppen üres volt, az ő csoportjukat talán ott helyezték el. – A szerk.]

Minimális ennivalót kaptunk. Vigyáztak arra, hogy azért mégis meg ne haljunk. Voltak nagy barna zománc lavórfélék, abba ment minden. Volt az iszonyatos lötty, amit ott adtak, és akkor parancsra ment kiosztáskor, hogy „csajka le!”, erre lecsaptuk ezt a lavórfélét, és akkor abba beleöntöttek egy ilyen nagy merőkanállal. Már nem emlékszem, mi volt benne, de tudom, hogy ilyen picike szalonnadarabkák úsztak benne, amiket én mind odalöktem a húgomnak. Ő egye meg, mert ő volt azért fejlődésben, és azt akartam, hogy épségben kerüljön mégis ki ebből. Hosszúkás, tégla alakú kenyerek voltak, és azokat szelték. Az egyik rajz szélére a húgom ráírta, mert ő ugye pontos volt, hogy 24 cm hosszú és 15 deka, és az volt szeletelve. Úgyhogy nem voltunk túltáplálva.

Mindenféle „ügyes” emberek [deportáltak] abból a rettenetes levesből is még elvettek. Volt, aki kenyeret lopott. Az volt a főbűn. Azt kiközösítettük, aki kenyeret lopott, azzal többet nem álltunk szóba. Volt csencselés is. Volt olyan – ezt nem tudom elfelejteni –, aki az összes kenyerét odaadta cigarettáért. Ez a halált jelentette. Nem tudott lemondani a dohányzásról. Szóval ilyen is volt. Mi nem csencseltünk. Mi egy kis életfenntartási közösséget alkottunk öten, akik budapesti barátok voltunk. Kettő közülünk óvónő volt, a harmadik nem adott soha semmit a kajából, a negyedik-ötödik a húgom meg én. A két óvónő keményen tartotta magát, megpróbálták emberivé tenni ezt a dolgot. Volt valami konyharuha velük, és emlékszem pontosan, hogy ezek megterítettek a térdükön a konyharuhával. És ezt a szögletes kenyeret kicentizte az egyik úgy, hogy senki ne kapjon többet a másiknál.

Egyik barátnőnk nem vált meg a hajától, és mindennap fésülte. Volt egy fésűje a tetvek miatt. Voltak mindenféle állatok, amik megmászták az embert. Nézegettük a holminkat, van-e tetű, nincs tetű. Voltak olyanok, akiket dolgozni vittek szövőgyárba. Csak bennünket tilos volt, mert akkor leromlottunk volna, és nem lettünk volna megfelelő csereáru. Úgyhogy mi nem dolgoztunk. Egyszer óriási csoportba összehordtak bennünket, és megyünk sétálni, illetve rőzsét szedni. De mi ebből sétát csináltunk. Nem rőzsét szedtünk, hanem ibolyát. A bergen-belseni tábor egy katonai tábor volt eredetileg. Megvolt a régi katonai mosdó, ahol ilyen zuhanyokból jött a víz, és a sáron keresztül tudtunk eljutni oda. Valamelyik túlbuzgó őr egyszer odakiáltotta valakinek, hogy viselkedjen úgy, mint a katonák. Valószínűleg a bergen-belseni tábor sok mindent elmosott az emlékezetemben, mert akkor én semmi másra nem koncentráltam, mint hogy a húgomat épségben visszahozzam anyámnak. Volt köztünk egy olyan nő, aki hihetetlen jó szimattal megtudta, hogy van egy csecsemőbarakkja ennek a bergen-belseni tábornak, és oda elszegődött nővérnek. Abszolút nem értett semmihez, csak hazudott, mert tudta, hogy ott van kaja. Ott volt fűtés is, egy régi vaskályhában fűtöttek. A barakkban nem volt fűtés. Volt egy aranyozott rémhír, hogy jönnek az ejtőernyősök, és felszabadítanak minket, ezt mesélték. De nem volt igaz. Meg hogy a svédek csomagokat küldenek nekünk. A holokauszt alatt nekünk tulajdonképpen kiváltságos dolgunk volt, mert tényleg nem bántottak. Azon kívül, hogy nagyon éheztünk – mert naponta egy lavórka leves az nem volt valami sok –, nem volt szabad hozzánk nyúlni. Ott voltak ostoros őrök, de hozzánk nem nyúltak. Szóval biztos, hogy volt valami ebben a gyógyszeres dologban.

Volt egy nagyon vicces dolog, egy karácsonyi dolog. Valahogy kitudódott, hogy a húgom és én tudunk karácsonyi dalokat énekelni két szólamban, és 1944 karácsonyán lehetett, egyszer csak megjelent két vagy három német tiszt, és odaszólított bennünket, és mondtuk a húgommal, na ez a vég, most fognak megerőszakolni – még elég jó húsban voltunk, nem voltunk tetvesek sem –, de nem ez volt, arra kértek, hogy énekeljünk német dalokat két szólamban a tiszteknek. Meg is tettük. Német tisztek. Szóval ilyen mulatságos dolog is előfordult ott. Nem sokáig voltunk ott, talán egy fél évig vagy öt hónapig, nem tudom pontosan már. A felszabadulás úgy ment, hogy egy szép napon nyitva voltak a tábor kapui, és akkor néztünk egymásra, hogy ez meg micsoda. Csak így. Kinyitották a kaput. Nem szóltak semmit. Németek sehol nem voltak. Ez 1945. április vége vagy május eleje volt [Bergen-Belsent a brit hadsereg szabadította fel 1945. április 15-én. – A szerk.].

Volt orvos is. Arra nem emlékszem, hogy gyógyszert kaptunk-e, de valószínűnek tartom. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy elég későn vittek el, tehát még nem voltunk leromolva, hogy ne tudtunk volna megbirkózni az ilyesfajta megpróbáltatásokkal. Kimentünk a lágerudvarra, csoportosan jöttek például felszabadult francia zsidó foglyok, akikért küldtek autóbuszokat. És nem tudom, még kik. És azok nagyon aranyosak voltak, és mondták, hogy fejet fel, menjetek, amerre láttok, szabadok vagytok. Tudok franciául, azért megértettem, amit mondtak. És akkor volt egy magyar pasas, aki azt mondta, hogy én Budapestre megyek, akár gyalog is, ki jön velem. És ehhez a pasashoz csatlakoztunk a húgommal meg a barátnőinkkel.

És elindultunk, gyalog. Így kerültünk később egy elhagyott német hivatalnokvárosba, Tröbitzbe [Brandenburg tartományban lévő város]. Volt ott egy lakótömb, be lehetett menni ezekbe a hivatalnokházakba. Kaptunk egy szobát, és a húgomon kitört a tífusz, amit sikerült nem elkapnom. Én ápoltam, és én nem kaptam meg. Az oroszok nagyon rendesek voltak – mert akkor már ott tartottak az oroszok –, és mindennap kaptunk egy nagy edény tyúklevest tésztával, és azzal tudtam táplálni a húgomat. Úgyhogy felépült.

Mi, a húgommal és három másik lánnyal – ezt se tudom megmondani pontosan, hogy miért és hogyan – különváltunk a többiektől. Országúton mentünk tovább. Gond volt az élelmezés, állandó mumus volt, hogy mit eszünk, mit iszunk. Mert abban biztosak voltunk, hogyha mezítláb is, de mi hazamegyünk. Emlékszem, hogy öten voltunk, egy kis csoport: a három barátnőm, a húgom és én. Az egyik barátnőm tífuszt kapott a lágerben, ő nem tudott menni. És akkor szereztünk valami kis lajtkocsikát, valami kézzel húzható akármit, abba beleültettük, és fölváltva húztuk. Igen ám, de neki tejet kellett innia. És akkor elmentünk tejet kérni. Voltam egy német házban tejet koldulni a beteg barátnőmnek, meg így élelmeztük magunkat könyöradományokból. És mind a ketten tisztán beszéltük a németet, anyanyelvi szinten, mindenki elhitte a német lakosság közül, hogy mi német menekültek vagyunk. Így szereztünk élelmet. Valamit mindig kaptunk. Egyszer, tudom, egy nagy vekni kenyérrel jöttem haza, öten laktunk jól belőle.

És emlékszem pontosan egy jelenetre. Soha életemben nem mertem elmondani a húgomnak, mert ő nem volt hívő. Elakadt a kocsi, egyszerűen nem ment tovább, úgyhogy nagyon kétségbe voltunk esve, mert az az éhhalált jelentette, mert ha nem tudunk utánajárni, kunyerálni valami kaját, akkor végünk van. Akkor félreálltam és imádkoztam, mondtam, hogy „Jóisten, most bizonyítsd be, hogy vagy!”. Visszamentünk a kocsihoz, és ki tudtuk húzni. Ez így volt. Biztos valamifajta különleges izomerő vagy akaraterő, akkor sok mindenféle furcsaság volt. Nem tudom, mennyi ideig kószáltunk mindig kelet felé, de kószáltunk pár hétig, amíg hazaértünk. Ahol véletlenül állt vonat, ott megkérdeztük, hogy hova indulnak. Hogyha kelet felé, akkor felszálltunk, de semmiféle rendszer nem volt ebben. Nagyon friss volt a felszabadulás. Sőt, még orosz katonával is találkoztam a mezőn, és nem is ismertem föl, hogy ez orosz katona. Kérdeztem, hogy mit akar. Mondta, hogy az órámat, mert még megvolt. Utólag a húgom mondta, hogy hát te hülye vagy, ez egy orosz volt. Volt egy olyan megállapodásunk a húgommal – erre viszont egész pontosan emlékszem – hazajövet a táborból, Bergen-Belsenből, hogy mi úgy fogunk tenni, mintha ez nem lett volna, és ott folytatjuk az életünket, ahol abbahagytuk. Hát persze nem így sikerült, de ez volt a tervünk.

A lakásunk lakott volt, nem tudtunk beköltözni. Az Andrássy úton lakott egy távoli nagynénénk. A második emeleten volt egy aránylag nagy lakása, ezt mi tudtuk. És akkor odamentünk hozzá, és megkértük, hogy fogadjon be. Befogadott.

Akkor még létezett olyan, hogy MÁV Konzum [A MÁV Konzum a MÁV-alkalmazottak fogyasztási szövetkezete volt, 1883-ban alakult meg. – A szerk.]. A Keleti pályaudvarnál volt egy ilyen áruszétosztóhely vagy valami ilyesmi. A rokonaim valamelyikének volt kapcsolata a MÁV-hoz, és beprotezsáltak oda. És ott adminisztráltam, írtam a szállítóleveleket, számlákat írtam, amihez nem értettem, és mindenki rajtam röhögött, és így tudtam megkeresni a pénzt a visszajövetel után, amivel el tudtam tartani a húgomat. Kaptam némi pénzt és minden nap ebédet. Ez akkor nagy dolog volt, mert nem volt ennivaló. És akkor a húgom 12 és 1 között minden nap megjelent ott a MÁV Konzumnál egy kis ételhordóval. Nagyon rendesek voltak a MÁV-osok, beleraktak egy csomó kaját, hazavitte, és abból éltünk hárman: a beteg nagynéni és mi ketten.

Infláció volt, és fizetésnapon egy órán belül kellett elvinni a pénzt és elkölteni, mert már a következő órában semmit sem ért. Nem tudom már, hogy ez gyakorlatilag hogyan bonyolódott, de mindenesetre fizetésnapon ott volt a húgom, várta a fizetést, fogta és rohant elkölteni az utolsó fillérig. Ez egy ilyen száguldó infláció volt. [Egy dollár 1945 júliusában 1320, novemberben 108 000, 1946 januárban 795 000, márciusban 1 750 000, májusban 59 milliárd, júliusban pedig 4 600 000 quadrillió pengőt ért. – A szerk.] Ez a munka fél évig, de lehet, hogy egy évig, szóval viszonylag rövid ideig tartott. Utána volt a némettanítás és a tánc.

Volt a zsidóknak egy keresőszolgálata, és a húgom odament megadni az adatokat, és megkérni, hogy nézzenek utánuk, de nem találtak semmit. Nem tudom, hogy hívták ezt a keresőszolgálatot, de a hitközség, a Síp utcai központ tartotta fönt. De amúgy én soha nem jártam oda, a húgom is csak egyszer volt, amikor ezt megérdeklődte. Annyit tudok anyámról, hogy a gettóba [lásd: budapesti gettó] került egy ismerős családhoz. Ott megbetegedett valószínűleg influenzában, nem volt gyógyszer, és belehalt. Nem tudom, milyen lehetett a magyar gettó, de nem lehetett egy leányálom. Mi pedig a húgommal úgy jöttünk haza a deportálásból, hogy első dolgunk, hogy megkeressük anyánkat. Az tartotta bennünk a szuflát.

Amikor a Kommunista Párt elhatalmasodott Magyarországon, be akartak szervezni. S elküldtek egy pasashoz, hogy az léptessen be, mert akkor mindenkinek kellett. S erre nagyon tisztességtelen ajánlatot tett, hogy akkor léptet be, ha. Mondtam, köszönöm, nem.  

A húgom házasságkötése szimpla polgári esküvő volt. Soha semmilyen zsidó szertartást nem tartottunk, mert az sem tudtuk, mi az. A sógorommal, Lőrinc Gyurival ők már nagyon régóta ismerték egymást, Gyuri is járt Szentpál Olgához táncolni, és valamit együtt is dolgoztak, tudtak már mindent egymásról, amikor végül is – emlékszem, egyszer én is ott voltam – a húgom elmesélte, hogy úgy gondoltuk a Gyurival, hogy ha már ennyit együtt dolgozunk, akkor már házasodjunk össze. Nem voltak szerelmesek egymásba, később lettek.

A sógorom valahogy tudott szerezni egy lakást, ahová a húgommal át tudtak költözni. Hogy ő azt hogy szerezte, én azt sosem kérdeztem. Nem volt túlzottan beszédes a sógorom, és különösen velem nem nagyon beszélgetett. A húgom és az én kapcsolatom túl szoros volt, és ő [a férje] egyszerűen féltékeny volt. A Lipótvárosban éltek, és minden vasárnap ott ebédeltem náluk.

A húgom és a sógorom, Lőrinc György alapították meg a budapesti Állami Balett Intézetet. [Lőrinc György: balettmester, balettigazgató és koreográfus, az Állami Balett Intézet egyik alapítója, 1950–1961 között igazgatója, valamint balettmestere. 1961–1977 között az Operaház balettegyüttesének igazgatója. Működése idején az együttes korszerű nemzeti és nemzetközi repertoárral rendelkező, európai rangú társulattá fejlődött. – A szerk.] A húgom és a sógorom az akkori szovjet balettrendszert hozta el. A húgomat kiküldték Leningrádba, és ott a szovjet balettrendszert tanulta meg, és ez az alapja a mainak is. A húgom és a férje tagja volt a Kommunista Pártnak. Akkor létesült a balettintézet. Na most nem lehetett vezetője egy ilyen intézménynek, csak kommunista. Nem voltak meggyőződéses kommunisták, sem a sógorom, sem a húgom, csak muszájból, az intézet miatt, mert ebből akartak megélni.

Mind a ketten meghaltak már azóta egyébként, és eléggé haragszom, hogy senki nem emlékszik meg arról, hogy azt ő alapította meg [Merényi Zsuzsa (1925–1990): 1945-ben a szegedi Nemzeti Színház magántáncosnője lett, 1949–1952 között állami ösztöndíjasként a leningrádi Zeneművészeti Főiskola balettművész tagozatán tanult a balett-táncosok generációit nevelő orosz klasszikus balett-táncosnál és pedagógusnál, Agrippina Vaganovánál. Hazatérése után balettpedagógusként működött. Először a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol koreográfiát és balettpedagógiát tanított, majd az Állami Balett Intézetben, ahol a klasszikus balett mesternője volt. 1971-ben megszervezte és vezette az Intézetben a pedagógusképző tanszakot. Szakirodalmi munkássága főként a balettmetodika területén kimelkedő, és fontosak Szentpál Olga életművével kapcsolatos kutatásai is. – A szerk.].

Most nem emlékszem, mikor alakult a Honvéd Együttes [1948-ban – A szerk.]. Nem táncos alapította, hanem egy szobrász, Szabó Ivánnak hívták [Szabó Iván (1913–1988), szobrász, koreográfus, 1949-től a Honvéd Művészegyüttes vezetője és koreográfusa, 1950–1981 között a Képzőművészti Főiskola tanára volt. – A szerk.]. Ő ismert engem, mert kijártam látogatóba a művésztelepre, ahol ő dolgozott [A Százados úti művésztelepről van szó. – A szerk.], nem tudom már, ki volt nekem ott, akit látogattam. Tudta, hogy táncolok, és így kerültem a Honvéd Együttesbe mint táncos. Itt csupa népi táncos volt. Én voltam az egyetlen, aki balettot tudott. 

A Honvéd Együttesben táncoltam, volt még akkor néhány német tanítványom, de akkor már anyagilag nem szorultam rá, mert kaptam fizetést. Egy évig voltam az együttes tagja, aztán kifúrtak onnan, és akkor kezdtem el hivatásszerűen a balett-tanítást, a gyerektanítást, ugyanott, a Tiszti Kaszinó hátsó részében, pénzkeresés céljából. De lejártam még az együtteshez a gyakorló órákon részt vettem, részben pedig tanítani. Az 1950–1960-as években tanítottam, mert egyszerűen másképp nem is lett volna pénzem.

1956-ról [lásd: 1956-os forradalom] elég kevés emlékem van. Annyit tudok, hogy hallgattuk a rádiót. És amilyen teljesen apolitikus lény én voltam világ életemben, abszolút nem értettem, mi történik. Csak hallottam, hogy tömegek vannak, meg Nagy Imre hangját is hallottam, hogy segítséget kért, de azt már nem tudom, hogy kitől. Nem tudom, kiket szólított meg. És hogy gáz van. A húgom férjével és első gyerekükkel a Lipótvárosban lakott, és erőt vett rajtam egy pánikhangulat, hogy Úristen, avval a pici gyerekkel ő ott egyedül van. Akkor én, mint az őrült, közlekedés persze nem volt, gyalog rohantam. Még látom magam szaladni a Ferdinánd-hídon át a Lipótvárosba, ahol ők laktak, és ott töltöttem az 1956-os zűröket. A sógorom Kínában volt, ahová meghívták balettot tanítani. A sógorom ott tudta meg, hogy mi történik, és jött egy szép napon haza halálsápadtan, hogy megvan-e még egyáltalán a család. Akkor volt az első jele, hogy azért engem is emberszámba vett, mert mikor hazakeveredett, az első dolga, hogy megkérdezte: „A Lea is itt van?” Akkor megtört a jég, látta, hogy nem happolom el a feleségét mellőle... 1956-ról még az maradt meg, hogy nem tudom, melyik napon, de a belvárosban jártam, ott volt dolgom, és iszonyatos tömeg jött, és nem tudtam mire vélni. Én a tömegtől mindig féltem, gyerekkorom óta, úgyhogy mint az őrült, rohantam haza gyalog. Ennyit tudok 1956-ról. Volt rádió, de nem tudom, miket hallgattunk. Erre nem emlékszem sajnos. Úgyhogy a mostani olvasmányaimmal pótolom azt, amit akkor mulasztottam, mert elolvasom, hogy mi volt akkor. Nem tudtam, hogy ez szabadságharc. Azt hittem, hogy valami felkelés.

Nem voltam egy nagy társasági ember. Volt egy barátnőm, illetve ő megvan még, csak a kapcsolat lazult meg, és ezzel a barátnőmmel több helyen jártunk még öt éve is (2000-ben). Utaztunk, buszos utak voltak, szóval befizettünk az utazási irodánál, és voltam Párizsban kétszer vagy háromszor, Erdélyben, a horvát tengerparton. Tulajdonképpen Európában mindenütt jártunk, Spanyolország kivételével.

Szeretek olvasni. Most nemrég elővettem régebbi könyveket, és megállapítottam, hogy milyen jó, hogy ezek nekem még most is tetszenek. Mindenféle könyveket olvasok. A Mann család a mániám, a Thomas Mann, a Heinrich Mann. Bérletem volt az Operába, sőt hangversenybérletem is volt a Zeneakadémiára, sokat jártam. Sokáig eljártam a táncelőadásokra is, és a legmodernebbet is megnéztem.

Nyugdíjba valamikor az 1970-es évek elején mentem. Ez egy bőséges egyszemélyes lakás, el van adva, abból élek. A rendszerváltás teljesen elment mellettem, azt sem tudtam, hogy változás van. Szóval, ha látott már apolitikus lényt, akkor én az vagyok. Kárpótlást kaptam németet, és nem olyan nagyon régen, pár éve egy kisebb összeget fizettek a magyarok is kárpótlást.

Tekintettel arra, hogy azóta sem lettem fiatalabb, az agyam épségben van, csak a memóriám romlott. Ez mindig is gyenge pontom volt. Olyan hiányosan emlékszem, hogy azzal nem tudnának mit kezdeni. Néha eszembe jut az öcsém, meg eszembe jutnak a nagyszüleim is, hát sajnos piszkálja a fantáziámat máig, úgy kell magamat lebeszélni.

Heni Szepesi
Budapest
Hungary
Interviewer: Eszter Andor and Dora Sardi

On the father’s side, I only knew my grandmother. But I remember the name of my grandfather. He was Sandor Frischmann. He came to Sopron from Deutschkreutz. I didn’t know him at all. He died at the beginning of the 1920s, I think he is buried in Sopron. By the way, if I remember rightly, he had a shop that was carried on later by my father. It was a wheat wholesaler's shop. Peasants worked in the vicinity and they brought the merchandise in to my father, and he distributed it around to the bakery and everywhere.

My grandmother was Roza Frischmann. They were some kind of second cousins with my grandfather. She died in the 1930s, I think it was in 1929 or 1930, in Sopron. She was also born in Deutschkreutz. She was a housewife her whole life. They had 10 children. All of the children graduated high school: the girls, as well as the boys.

My father was called Jozsef Frischmann. He was born in Deutschkreutz in 1887. He graduated high school, then he was called up to serve in the army. He came home with decorations; he was in the 18th Honved (Hungarian Army) infantry. And on Sundays, throughout my whole childhood, we had to go to Ojtozi Avenue in Sopron, where there is a statue, a monument to the 18th infantry. My father was a real local patriot and was also very proud of his country. All the time I heard about the Ojtozi Pass in Serbia and what kind of battle they had fought.

My father was the eldest. Then there was Oszkar Frischmann. He had a very good Keravill-type shop [where domestic appliances are sold] in Mosonmagyarovar. He married late in life, when I was 18 years old, in 1942. He was a charming man. Oh, if he had only come home! He died two days before the liberation in Buchenwald.

The next brother was Jeno Frischmann. There was some trouble with him, I think because he got married to a Christian woman and I-don’t-know-what else; so he went to Budapest and he later died of natural causes here, that’s for sure, but the family didn’t really want to know about him. We didn’t maintain relations with him at all. The eldest of the girls was Olga Frischmann. She had a very cute five-year-old daughter, Marika, Marika Czan. Sandor Czan was Olga's husband. They lived in Sopron and dealt with the family-business. They were deported.

The next one was Elza Frischmann, who got married to a religious man. Oh, how delightfully she played the piano! There was a piano where we used to do gymnastics and Elza played there. Then she got married – it was a marriage arranged by a shadchan [matchmaker] – to a guy from Celldomolk called Erno Lovinger. They moved to Celldomolk and they had a shop and a two-year-old child when they were deported.

There was Paula Frischmann, who never married. She was the housekeeper in the big family house. Then there was Margit Frischmann. She was the factotum, a very clever woman. She was a typist and shorthand secretary and a very big help to my father. She came to Budapest, she worked for the American Joint Jewish Distribution Committee and after the liberation she was very old when she got married to a fellow named Miklos Sziklai. She was hiding in Budapest during the war. There was Iren Frischmann who became Mrs. Jeno Braun. Her daughter, Juci Braun, came to Budapest when she was 14 years old and learned hairdressing. She joined the illegal underground movement and got married to Miklos Janosi, a wonderful guy (I say that because I loved him very much) who was the managing director of the Resin Factory. He joined the Social Democrats and then he was also taken to Kistarcsa (Communist labor camp) sometime at the beginning of the 1950s. Judit died in May 1999. Her husband much earlier, in 1976. Then there was Szidonia, “Szidi” Frischmann, who got married in Nyitra to a very nice man called Gyula Lovenberg. They were deported from Nyitra to Auschwitz. And there was Adel Frischmann, who lived in Vienna; she got married as well but there was no child there either. I think her husband dealt with plastic intestines for making sausages.

My father’s family was Orthodox. I mean really Orthodox, with kosher kitchen and everything. At Pesach the shel Pesach dishes were brought down from the attic, there was the cleaning of the chometz. Well, everything was so what-do-you-call-it; the thing you do with a hen, whirling it around [this is the custom called kaparot, which is done at Yom Kippur1]. And there was Rosh Hashanah, and the candle-lighting on Friday evenings, and observing the Sabbath.

My mother, Maria Weinberger, came from a completely different family. Everybody called her Mila. She was born in Zagreb in 1884. She graduated high school in Vienna, and I don’t know where she learned it but I’ve never seen such housekeeping in my life. She cooked wonderfully, and kept everything very spick and span. I still remember that the bed sheets in the sleeping-room wardrobe were put in pink tissue paper. So, she was a real wife and mother.

She had a very large family. There were fifteen brothers and sisters. Only her eldest sister remained alive (everybody was deported from there as well) and a cousin, with whom there was an exchange of letters in 1947 but then they moved to Switzerland. It was complicated with such a large family. I know that my mother sometimes took me to Zagreb in the summer and she took me in Cirbenica to spend there the summer holiday there but we didn’t meet the relatives there either. My mother corresponded with the whole family, copying letters with carbon paper because this was such a [big scattered family] – one lived in Vienna, another in Zagreb, the third in Sesvorten, which was near Zagreb. So I knew some things about the family but not much. My grandfather was a merchant and he led a Neolog life [he was a Conservative]. His mother tongue was German. He didn’t speak Hungarian. He pronounced hens as “hean” . We spoke only German at home.

I was born in Sopron, a town close to the frontier. My father made a very good living there; he was a wheat wholesaler and he had a filling station as well. We used to live a very normal middle-class life. This means that we used to have a family house (but we didn’t live there but in another rented house) and in that family house lived my father’s brothers and sisters and his mother until she died. And there were different storerooms, a barn and a huge garden. Sometimes there were employees too who lived there but I think that most of the work was done by the family members. I know that when I was 14 years old they sent me too to go to the company office to decant petrol. So that was rather a family business.

The estate was in the middle of the castle district, and now I jump forward because among the papers I found at the town hall in Sopron, I found one in which an Austrian company demanded the Frischmann filling station – our business – in an empty condition. It's all documented, how they took it away from us.

I had a brother who was four years older than me. He was called Alex, Sandor, after my grandfather: Alex Frischmann or Sandor Frischmann. We had a rather beautiful childhood; our parents sent us to very good schools. Maybe that was the reason why it was even more difficult to accept Sandor’s death. I can’t even talk about it.

On Friday evenings my father usually went to the synagogue with my brother. There was gefillte fish, usually immediately after they came home. Women didn’t go to the synagogue. We didn’t work on Sabbath. I couldn’t carry my schoolbag on Sabbath but I had to go to school, to high school. There were two synagogues in Sopron: an Orthodox and a Neolog [Conservative] one. You can still see the ruins of the Orthodox one. The Neolog synagogue was first bombed in March, it was completely demolished and they built over it as well. We used to go to the Orthodox one. It was very nice and quite big; it had the shape of a cupola, the women upstairs, the men downstairs. On high holidays the synagogue was full. The Neolog temple was bigger, and it was full as well. You can say that there were about 2,000 Jews in Sopron. The Orthodox Jews went to the synagogue twice a day. And I also remember that my father wore tennis shoes at Yom Kippur. He used to pray in tallith and and teffilin every day. Sometimes even at home.

On the high holidays we also went to synagogue and on Yom Kippur we fasted. After the fast there was first white coffee with some walnut biscuits and then an hour later a big feast. The Hanukkiah was lit by my father. We always received some little present. At Hannukah there was masur singing [Maoz tzur]2 and we played with the spinning top for candies. My brother, my cousin and I and maybe a friend of mine. So we held everything, as it is prescribed by religion.

At Pesach, my father conducted the Seder. I said the ma nishtana3. There were about 20 of us, well, it was unforgettable. Everything was kept to the most strict demands, with matzah balls and the Seder plate. Much later, a few years ago, I felt so nostalgic that I wanted to go to a Seder. So I did – Rabbi Scheiber was still alive at that time – I went to Jozsef Boulevard [to the synagogue of the Rabbinical Seminary]. A 71-year-old-man said the ma nishtana. Well, it was so terrible for me, after the Seders I had  observed at home, that I left at the first opportunity. I couldn’t bear it. Since then I haven't had the desire to go to common Seders. I came home and didn’t observe anything. There were Auschwitz committees here and there. In the parliament, on Holocaust day, I rose to speak as a survivor, which was fantastic. So it’s an absolutely positive feeling I have towards Jewishness but as far as observing anything, no way.

My best girlfriend was Neolog and she had a completely different attitude. You know, my poor dear mother wasn’t religious at all, only when she married my father she promised to observe everything as he wished. And so it was. My girlfriend persuaded me to go to a wonderful shop  where one could eat pork. My poor mother -- we didn’t tell my father about it -- I said to my mother, “Hey, would you believe it?, we went with Ibi to such-and-such a place to eat pork.” She looked at me and said, “You know, my child, what goes into a man’s mouth does not make him unclean but what comes out of his mouth, that's what makes him unclean. Remember this.” That was her point of view.

We used to speak German at home. My mother tongue is German as well because my mother came from Zagreb but she grew up in Vienna (so I have no idea how she got together with my father) but mother hardly spoke Hungarian, only a few words after so much time.

You know, we used to have a servant girl all the time and mother used to go to the market with her. My mother was a wonderful housewife and we went to Jewish shops for everything, even for stockings. There were two kosher butcher shops as well, that’s where we bought the meat. But most of the time we went to do shopping in Vienna. A coach left from in front of the Hotel Pannonia in Sopron and it went to Vienna. People from Sopron usually went shopping in Vienna – they always said that those from Budapest were rascals, maybe because Budapest was more expensive than Vienna. There were washerwomen, ironers and needleworkers who came to our house, so that was a completely different world. My mother used to go to the hairdresser every week, she dyed her nails like I do – I probably inherited that from her – she had beautiful hands. She smoked a cigarette every Sunday at midday. So she was absolutely modern.

I was a great betarnik [member of the Betar Zionist movement], I was part of a Zionist organization. I always used to go to those kinds of activities and lectures. Zhabotinsky was the main subject and Theodore Herzl. I felt very good in the Betar. I liked Zionism as an ideology. That’s why we became Zionists. It hardly fitted with Orthodoxy. Somehow they weren’t worried about it at home. They saw that I felt good, they let me go but I didn’t become such a great Zionist that I needed to be stopped. We used to go on excursions. This was a very big group and a good one. There were lectures about Palestine. We also learned Hebrew.

In the summer holidays we went to the Loever swimming pool in Sopron with friends and to Ferto Lake and took excursions up to the mountains. There was no coach at that time, we went up to the hostel on foot. In winters we went skiing on Dalos Mountain. There was a tennis-ground and a skating-rink.

I attended the Jewish elementary school, which lasted four years. Then I went to high school, and there was also a religion teacher there. He didn’t like me because I was Orthodox. Once I could have been a “bold-lettered” [top student], which would have meant a lot because one had to pay according to one's results, and you know, number 1 was the best mark, the next was a 2. With one 2 you were still “bold-lettered”, two 2's still meant "bold-lettered" but it was no longer excellent. And once Miksa Pollak, the Chief Rabbi spoiled it for me; I only had one 2 at drawing – I couldn’t draw – and he gave me another 2. I 'll never forget that, as long as I live. Miksa Pollak was a handsome man, he spoke beautifully but we didn’t attend that synagogue. Only my aunt attended it from our family.

After the elementary school I attended the public high school for girls in Sopron, which was really an elite school: we had to wear a uniform, hat and everything. We were girlfriends, the five Jewish girls in the class. And my father planned that I would work at our own company – there was enough to do, or there would have been enough to do. After high school he enrolled me in the commercial college where I could have learned typing and shorthand and everything needed for office-work. And in that summer, in 1938, those things were already in the air, that school had an industrial part with high-school graduation as well but with the difference that there was a greater stress on the practical courses. So my parents thought that I would surely succeed in life with this practical graduation and they transferred me. There we learned sewing and dealing with other materials. Nuns taught there, they were outstandingly kind. I finished this when I was 18 years old. Then I did sewing for a time, under the aegis of a Christian woman.

And then unfortunately, in November of 1942, the news came that my brother had perished. He had been taken in 1941. He was taken to Russia from Koszeg – he had to enroll in Koszeg. He was a very strapping lad. Then we lived in the times when they took away even my father’s living. I have that paper somewhere in which he officially gave up his profession because he couldn’t continue according to the rules. This was sometime in the 1940s, when he wasn’t allowed to do this or that anymore. Then the Germans came in on the 19th of March, 1944, on the 5th of April the yellow star had to be put on. Then we heard that those who would go to Sopronpuszta to work as farm-servants, young people, wouldn’t be deported. Well, all the remaining young Jews from Sopron went to Sopronpuszta to hoe carrots. There was a Polish foreman and he used to shake his head, saying that we didn’t work well. It was no wonder that we couldn’t do it because none of us had done it before. Then we were taken into the ghetto anyway.

At first we had a five-room flat in Sopron and then we had to leave it. The ghetto was marked out in Szent György Street, where there were a great many of us in a single flat. And we had hardly arrived in the ghetto when it was decided that we would be taken to another ghetto called Jakobi; it was a half-completed side of a cigarillo-factory, a ruined building, and everybody was brought in there from everywhere. That was a terrible place, no windows, nothing, horrible.

We were put on the trains on the 5th of June and on the 8th we arrived at Auschwitz. That was when I saw my father for the last time, he was 56 years old at that time. And my mother was separated from me. And all the family members – this was a very large family – everybody was annihilated. I spent three weeks in Auschwitz. When Mengele selected us for the first time, when we got out of the wagons – you know, naked, with hands up – we had to present ourselves in front of him with our hands raised; Mengele was a very handsome guy. He dealt with us with a wave of his hand: this one this way, that one that way. And when we arrived at Auschwitz, there were these Polish boys. You know, all of us arrived with kit-bags with the things we were allowed to take in and then they asked for them, saying, “You won’t see each other anymore anyway, so you can give them away”. They said that in Yiddish. And we understood it. We gave them all we had. And then, as I said, Mengele selected us for the first time. After three weeks of terrible Auschwitz torture we were selected, again by Mengele. I was a very thin girl anyway, I was in a really bad condition and I only saw – well, with my young mind anyway – that it was interesting that those who had been sent to the other side were in much better condition than myself. Well, I could see that. I was just thinking this when a very big air raid came, the first serious one, which was against Cracow, very near to Auschwitz. There were Germans flat on their stomachs, and panic, and terrible screams. Meanwhile – I still don’t know why – I was down on my belly and I crawled over to those who looked better than me. They left us out on the ground for a night and later they took us into the fumigating chamber and the next day we got to Hessich-Lichtenau after a train-journey. And those who were in the other group, to which I should have belonged, those were gassed that night. I still have those screams in my ears which we heard on the ground. And they were gassed!

And then we got to Lichtenau. There they were frightened of us because of how we looked and they tried to feed us up, because we were put into a munitions-factory, which wasn’t an easy job. At first we had our barracks in Lichtenau and the factory was in Furstenhagen, which is now called Kirschhagen. It was a gigantic, hidden munitions-factory, and we didn’t know – when we went up there along a winding road, we didn’t see anything of the factory but greenery and trees. It was completely hidden underground. It was very hard work, because grenade-making was going on there, which had different working phases. I got into the foundry, which meant that we had to stand on a platform – there were about six of us there, in a circle – imagine a gigantic boiler, in which there was yellow TNT powder, which had to be boiled. Then it had to be poked. It was horrible work, everybody was yellow, we looked terrible. And there were three shifts: day-, midday- and night-shift. There were no shoes, we walked to and fro in wooden clogs – there was a six-kilometer road from the railway-station to the factory – and we were very happy when we found a newspaper somewhere, which we could use to wrap our feet. It went on like this until the 29th of March.

Then they evacuated us, or I should say, then the death-march began. They hurried us along night and day because the camp commandant wanted to be liberated by the Americans. But then the Russians came, like in the film “ Meeting at the Elba shore.” We were hanging around there until the 25th of April and then we went to the Lurzen barracks. For three days the Americans were there, then the Russians came. They took us into a town called Sagan. So I was liberated in Lurzen but the tribulations still weren't over. This place called Sagan was a completely international place: there were Italians, Spanish, so there was a holiday-camp. It was enjoyable and we tried to recover. Then, one fine day, they came and said that a train was coming and they would take us home. But they didn’t bring us home, but took us to Berdichev, to dilapidated barracks in the Ukraine, where the conditions were much like those we had “enjoyed” in the concentration camp and we were kept here for six months. Of course, there were plank-beds there too, they were big barracks, it was a terrible place. You can imagine, there were so many people. And there were also some SS-soldiers as well, who had a tattoo on their armpit. We went up to ask how it was possible that we were there and we told them what we thought of it. And they told us that it was the Hungarians’ distribution-camp and from there everybody would be sent home to receive their just punishment, or go home, or whatever. So from June, 1945 I didn't get home until the 22nd of October, 1945, I spent such a long time there. Needless to say, that there was nothing: our house had been destroyed by bombs, our flat had been destroyed by bombs. Not a single person survived from the whole large family, not an aunt, not an uncle. A cousin lived who had hidden in Budapest but that was all. Done!

The foundation of the state of Israel in 1948 meant a lot to me. We betarniki couldn’t get away from ourselves, you know: at last the Jewish state was founded! I know many people who went there. And now, when in 1989 a Jewish-Hungarian Friendship Association came into being, I became a member immediately and I’m still a member.

I came from Sopron to Budapest in 1949. Between 1945 and 1949, I lived in Sopron. At first my friends supported me there because I had nobody and I had a camp-mate (the poor soul died since then), who ran a textile-shop and I helped there. In the end I remained in that profession entirely, with pretty good results. I was told that I had good taste and the clients listened to me, though I was young. And then, when I came to Budapest I applied to a company, which was called Valasztek at that time. There was a textile trade center and I went there (my fiancé was already in Budapest at that time) and I told them that I would like to find employment (and that I came from Sopron.) It didn't matter if it was as a salesperson or as a cashier, whatever they needed. They told me to come back two weeks later and they would see about it then. I told them, “look, I’m a poor girl, I lost everything I had, I don’t have the funds to live two weeks on such promises.”  They looked at me: “Wait a moment, please!” They went into the other room, then came back and said: “There is somebody, one of our shop managers, who’s right-hand has fled the country.”

The day after that I already entered service. This shop was on Teleki Square. I was there as a salesperson but every evening I helped with the closing of the register. The cashier was terribly grateful and I was happy to do it. One fine day they came and told me that at their shop in Kiraly Street the cashier had to go to hospital and they'd be glad if I'd take the job and be a cashier there. I took it, I went there as a cashier and I was there for quite a long time, until that colleague recovered. Then they took me to their shop on Endresz György Square, as a cashier administrator. I enjoyed it there as well; I did it with pleasure. Then a cadre official phoned me up and said, “There is somebody who was a housekeeper until now and she would like to learn this whole business, could you teach her?” I said, “Look, if the person is not a complete idiot, my answer is yes”. Thereupon he said that it was his sister. I did indeed teach her, she was a cashier until she retired. Then I was made a manager in Zuglo [a district of Budapest].

My husband's name was Andor Szepesi, he magyarized from Schwartz in 1949. He was born in 1916 in Sopronkovesd. They had a wood-yard. This is how we met each other: in Sopron, when the Jewish youth hardly had the opportunity for any kind of entertainment, we had a huge house, with a piano and everything and my mother said that it was not possible after all that Jewish boys and girls had no place to go. There was a big room, and somebody played the piano and we could dance there. And my mother made all kinds of little tea biscuits and refreshments and we spent very pleasant afternoons there. From 1943 on, these get togethers went on quite regularly. The Jewish young people used to ask each other, “Are you going to Frischmann’s bar?” It was every Sunday and there were lots of us there. That’s how Andor came there, who by the way was entirely Neolog – so they didn’t observe anything. Andor’s original job was textile-technician but he hated it. He was a POW in Russia for six years. And when he came back – he returned in the summer of 1948 – then we met again. And then he came to Budapest and he told me already that his intentions were serious and I was preparing to leave to Budapest because I had had enough of Sopron. We got married in 1950. We just had a civil wedding, mostly because my husband was an important man in the party.

Then Agi was born, in 1951. And then they put me here in the Margit Boulevard in a nice separate textile goods shop and I came home to nurse from there because we lived on Pozsonyi Road at that time. I worked here for 15 years, in Margit Boulevard, I thought I would retire from there because I liked it very much there. Then we moved to the Fo Street – Csalogany corner, which was also close to the shop. It was nice, there were good results and there were nice colleagues. And one day I was called in and said that the manager from the downtown shop was leaving for a diplomats’ shop4 and they thought about me. Since I had already been proposed a bigger shop, I couldn’t say no this time. I said yes. That’s how I ended up downtown. And I retired from there in 1966. Agi is my only daughter and I have three grandchildren. I divorced from Andor after a long time in 1975. He died in 1993.

My girlfriends kept asking me, “Why don’t you join the (communist) party, that's where you belong!” – they said this again and again. “All right”, I said, “I’ll go there once and I’ll see.” I knew exactly which building the headquarters of the HCP was – the Hungarian Communist Party was its name at that time. “Well,” I said, “I’ll make the effort once and I’ll go up.” And I entered this room and found myself face to face with the biggest Arrow Cross (Hungarian Fascists) man from Sopron. I took one look at him turned on my heels and slammed the door after myself. After that I never went back.

In 1950 Andor got into to the Ministry of Defense and became a Russian interpreter there. And when the problems started in 1956 they called him in too and he couldn’t come home for a long time. My daughter was 5-years-old at that time. It was rather hard, and I would have liked to leave. The car was in front of the house. But my husband’s aunt was 81 years old at that time. She had nobody except us and as a matter of fact we supported her. There was a 5-year-old child. And a husband who didn’t like to work. That’s why I didn’t leave. I had two opportunities. And [I had] friends in Vienna, too. My best friends went abroad as well. And I said that I had to work here as well and that something would happen anyway. That’s why we didn’t leave.

I only had Jewish friends. I don’t know why I’ve never had any Christian girlfriends, not even from school. I had a good pal in Sopron, who is the same age as me; he was always very kind and I respected his father as well. It was a very nice family. Well, he’s the only one in Sopron with whom I have a nice chat every time I go there.

Agi graduated the college of foreign trade, she passed her English language exam and she turned to the textile profession by coincidence. And now she has a few shops, retail-wholesale, and she had the opportunity to buy that downtown shop in which I used to work. That’s pure nostalgia.

We didn’t raise my daughter as a Jew, not at all; she attended the Honved kindergarten, you know, because of her father. Of course, she knew she was a Jew. And once she came home from school (she was about 12 or 13 years old), she came home and asked how it was that every child had two grandmothers and two grandfathers and she had none. I told her, “Look, you’re still too little for this. When you grow up a bit, you'll find out.” And when she was 15 years old, I took her to Auschwitz. And then I told her there, and she saw it, though there isn’t much to see; everything is idealized, you know. They present a barracks in which there is a bed of straw. Straw? Where?  It was the bare ground. And every year, on the day of mourning she comes to Sopron with me. I am sorry now, I tried since then but she doesn’t care about religion. She knows many things, and sometimes she asks, but now it’s all the same. That’s how I raised her, that’s just how it is.

И.- интервьюер
Р.- Борис Львович Рубинштейн

Борис (Борух) Рубинштейн

И. Борис Львович, расскажите пожалуйста, что-нибудь о своих предках.
Р. Родителей моего отца я никогда не видел, не застал их в живых. Родителей мамы я видел и хорошо знал в своем раннем детстве. Судя по семейной легенде, которую мы недавно узнали от родственника, а он узнал, копаясь в архивах пражского университета, родители, по, крайней мере, отец матери, по происхождению был выходцем из Испании, откуда его предки переселились в Марокко, а потом в Литву. На моей памяти, в моем детстве они жили на Украине в городе Николаеве. По фамилии дедушки, отца матери, «Басок» по озвучиванию букв «Байт совер кадош»- дом святого писателя или семья святого писателя. Таким образом, можно думать, что кто-то из предков на время или ко времени установления этой фамилии был или талмудистом, или ученым или писателем. Я хорошо помню дедушку и бабушку. Они были очень благочестивыми, очень благородными людьми, по доброму расположенными к своим знакомым и очень любящими своих детей и внуков. Бабушка была невысокого роста. Когда я знал ее, она уже была физически немощной, занималась, в основном, кухней. Умела хорошо и вкусно готовить. Дедушка был среднего роста, держался очень прямо, носил бороду. По профессии он был меламедом, т.е. готовил, занимался учебой детей младших классов в хедере. Когда-то он имел свой хедер. Когда я его застал, он ничем из общественных дел не занимался, вел, преподавал еврейский своим внукам. В частности, около года он занимался со мной и занимался с моим двоюродным братом. Он хорошо был образован и по русски, у него был очень красивый почерк. В преподавании идиш он был очень строг, получить у него «5» мне было очень трудно. Дедушка в последние годы своей жизни жил в нашей семье,так как мама была младшей в семье, любимой и родителями, т.е. дедушкой и бабушкой и членами своей семьи - братьями и сестрами. Мама старалась поддерживать его кошерный дом. Готовила ему отдельно, в отдельной посуде. Дедушка был очень набожным - справлял ритуальные молитвы и обряды не только по праздникам , но и в обычные дни. От него, я любил ранним утром забираться к нему в постель и просил его рассказать мне какую-нибудь сказку. В виде сказок он мне рассказывал отдельные эпизоды из Торы. Мне это было очень интересно и я воспринимал это как сказку. Однажды (я был мальчиком очень впечатлительным, очень общительным) и, когда я в детском саду рассказывал своим товарищам  о филистимлянах и прочие истории из еврейской истории, это стало достоянием всей нашей группы. Причем, там были не только еврейские дети, естественно, но и русские, украинцы, поляки. И через какое-то время мама была приглашена на беседу с воспитательницей. «- Вы знаете, чем занимается ваш мальчик? Вот он рассказывает вот такие-то и такие-то истории!» Дедушке было сделано определенное внушение и на этом мое образование и знание еврейской истории прекратилось.
Потому-что в те годы была борьба с сионистами и очень преследовались соблюдение всяких традиций и знание всяких еврейских историй.
И. Скажите, а Ваш дедушка соблюдал субботу?
Р. Обязательно! Он соблюдал субботу. И мне вспоминается такой эпизод, когда мы с моей маленькой подружкой не могли добраться до выключателя в кухне. Мы обратились к дедушке, который в это время был покрыт таллесом, взором обращен к востоку и, покачиваясь, молился. «Дедушка! Дедушка!»
«Gehe аveg»- сказал он.
Я понял, что он занят молитвой. Когда он кончил молитву, он спросил:
«- Что ты хочешь?»
«-Зажги, пожалуйста, свет в кухне.»
«Gehe awek, haint is schabes.»
В шаббат он не мог даже зажечь свет. Вот такое. Интересно.
И. Скажите, пожалуйста, приходили ли к дедушке какие-нибудь знакомые, были ли они евреями или он  мог встречаться и с другими?
Р. В дом, где он жил, в доме своего сына, из приходящих к нему людей его возраста, это были , в основном, евреи - набожные люди, физически более активные, моложе его, и, они делились своими впечатлениями.
И. Скажите, а вот материально семья дедушки, может быть, прадедушки, как они жили? На каком уровне?
Р. Материально, вероятно, семья дедушки, вот которого я знаю, это маминого отца, жили очень скромно. Была большая семья - 11 детей, так, в живых осталось 9 детей. Да. Бабушка рожала, по сути дела, друг за другом этих детей. Так. Вероятно, была какая-то коммерция, типа лавки. Но дедушка занимался, в основном, этим хедером. Вряд ли они могли жить очень прилично материально.
И. Вы сказали, что у него был свой хедер. Что вы имели в виду?
Р. Т.е. была какая-то комната, куда приходили дети и у него занимались.
И. Но, хедер, вообще-то, был общинным? Наверное, да?
Р. Этого я не знаю, не знаю. Наверное. В те времена, конечно. Это же до 20-х лет.
И. До революции?
Р. До революции.
И. Значит, ваши дедушка с бабушкой, оба дедушки и бабушки жили в Николаеве до революции, так Вам кажется?
Р. Не оба  дедушки, нет. Это мне не кажется, неправда. Дедушка и бабушка по линии мамы, они вероятно, приехали на Украину уже после революции. Жили ли они в Литве или в Белоруссии, вероятнее, в Белоруссии. А на Украину они приехали уже после революции.
И. А папины?
Р. А папины родители жили в Белоруссии, а выходцами были из Литвы.
И. Понятно. А в Николаев они приехали уже позднее?
Р. Они, вообще, не приехали. Они в Николаеве не были.
И. Они так в Белорусии и жили?
Р. Жили и умерли там до войны.
И. А где они там жили?
Р. Где они там жили не могу сказать. Жили в Могилевской губернии, а точнее не могу сказать,  и умерли там до войны.
И. А бабушку Вы хорошо помните? Вот как она выглядела?
Р. Это мамину маму. Да, хорошо помню.
И. Парик она носила?
Р. Нет, парик она не носила.
И. Но голова была покрыта?
Р. Да, голова всегда была покрыта платком. Я Вам сейчас скажу. Она, бабушка, умерла, мне было года 3, значит, где-то в 32 году.
И. А были ли у них братья, сестры?
Р. Вероятно, были, потому что, в свое время, ведь еврейские семьи были очень большие.
У дедушки был брат, у маминого папы был брат в Ленинграде - Файва Басок. Он был на пару лет моложе дедушки. При мне в наш дом он приезжал погостить, повстречаться со своим старшим братом, с моим дедушкой. Умер он в блокаду, в блокадном Ленинграде.
И. И больше Вы не помните?
Р. Я его один раз в жизни видел, когда он приезжал.
И. А о других что-то знаете?
Р. А о других я не знаю, не знал и по разговорам не знал.
И. А дедушка ваш не служил в армии?
Р. Нет, в армии не служил.
И. Скажите, а о родителях отца Вы что-нибудь помните?
Р. О родителях отца я знаю только по преданиям, сохранившимся в семье.
Дед мой, отец моего отца, звали его Борух, был очень энергичным, жестким по характеру человеком. Занимался он торговлей, детей держал в строгости. Вероятно, тоже был набожным. В тоже время он был очень уважаемым в округе человеком. В частности, я знаю по рассказам, что бедным людям он мог отпускать товары в кредит, не беспокоя  их сроком возврата денег.
То, что он занимался торговлей, в последующем сыграло такую отрицательную роль - когда мой отец хотел поступать в институт, он, по тогдашним понятиям приравнивался к так называемым лишенцам, т.е. лишенным прав (уже в советское время). И он не мог поступить в институт, в который он бы хотел. По характеру своему он был гуманитарием, мой отец. Я хочу сказать, насколько повлияло то, что он был из торговцев. Он мог поступить только в Киевский сельскохозяйственный институт. Из эпизодов, которые вспоминаются мне в связи с моим дедушкой по матери, дедушкой Янкелем, вспоминается такой эпизод. Он был человеком очень добрым. По окончании молитвы он снимал тфилин, снимал таллес и целовал цицес. Мне это показалось  очень забавным и интересным. Какой-то раз я попросил его дать мне поцеловать цицес, дедушка согласился и так я причастился к этому обряду.
Мой отец родился в местечке Головчин в Белоруссии. Тринадцатилетним мальчиком вместе со своим двоюродным братом, с Мишей Басок, они отправились в г.Вильно в иешиву.
Занимался он очень успешно и закончил это учебное заведение. Он был маленького роста, человеком очень скромным, очень нежным, высоко образованным. Хорошо знал историю и литературу, был хорошо образован на идиш, на иврите, хорошо знал русский язык и владел еще немецким языком. Окончил примерно в 24-м 25-м году Киевский сельскохозяйственный институт. Тогда он жил у своей старшей сестры. По окончании института он поехал в Крым, где работал агрономом и зоотехником в еврейских поселениях. Тогда сионисты, готовясь к тому, чтобы переезжать в Израиль, или, были тогда мнения, что ,может быть ,и в Крыму будут еврейские поселения, старательно приобщались к сельскому хозяйству.
Жил он там, тогда жизнь была организованна по типу коммуны. Я знаю, что когда он вернулся из коммуны, буквально, имел на себе только носильные вещи и помню еще кожаную куртку. Все вещи его остались в коммуне. Затем он работал в Купинске. И, примерно, в 33 или 32 году он переехал в г. Николаев работать. С мамой они познакомились, вероятно, при семейных встречах и поженились в 27 году. В 29 году родился я. Мы заимели в Николаеве 2-х комнатную квартиру, где жили постоянно до начала войны.
И. Борис Львович, Вы что-то о дедушке хотели добавить.
Р. Дедушка Янкель был очень нежен к своим детям, к своим внукам. Праздники, религиозные отмечались, обычно, в семье. Он готовился к ним и приходили, т.к. семья была большая, детей много, их жены, внуки приходили. Мне помнится, как он справлял такой праздник, как Ханука. Он готовил свечи из картофелин. В картофеле делалась выемка, заполнялась эта выемка растительным маслом, туда ставился фитилек и, таким образом ,он готовил эти свечи и в Хануку они зажигались. Свечи ставились на окне, которое выходило к улице, потому что в те времена вот такие религиозные обряды , они порицались и преследовались.
И. Дедушка учил Вас идишу - это желание родителей было или ваше личное?
Р. Особенно горячего желания у родителей не было, но они это не порицали, а инициатива была дедушкина. Я относился к этому с увлечением, мне это было интересно, а папе, было приятно, что я тоже вот подвизаюсь в изучении идиш. Но это было не долго, где-то около года, т.к. вскоре дедушка умер.
И. А он учил только язык  с Вами, или какие-то традиции рассказывал, религиозные истории.
Р. Нет, учил только языку. О традициях я Вам рассказывал, как я попал в детском саду. Это немного было.
И. Расскажите о своем раннем детстве.
Р. В Николаеве мы жили в центре города, в хорошей 2-х комнатной, очень солнечной квартире. У нас был большой двор, около 35-40 квартиросъемщиков. Во дворе было много детей, к несчастью моему, в основном девочки. Но мы с ними очень дружили. Я помню, как начинался мой день. Вставал я ранним утром, выходил на улицу, садился на гранитный поребрик или парапет, который был уже нагрет солнцем, и ждал, когда выйдут мои подружки. У нас было много подвижных игр, которым мы отдавались с большим увлечением. В 37-ом году я поступил в школу. В те времена еще в школе выступали ученики с чтением стихов, пением песен на своем родном языке. Я помню, что приготовил к одному из праздничных дней стихотворение на идиш (по моему, это Квитко), которое называлось: «A brif dem Hawer Voroschilov» - Это письмо Ворошилову.
(читает стихотворение на идиш)
По русски это звучало так:
«Климу Ворошилову письмо я написал
Товарищ Ворошилов - народный коммисар и т.д.»
Тогда еще существовали еврейские школы, немецкие школы, польские школы, но в последующие годы очень быстро все это было ликвидированно, все это было прикрыто.
И. А имело успех Ваше выступление?
Р. Я сорвал большие аплодисменты. Был маленьким, читал очень выразительно, и, это людям понравилось.
И. Скажите, а были среди Ваших одноклассников дети - тоже евреи?
Р. Да. Николаев вообще многонациональный город был и большую часть населения представляли евреи. Но в семьях возрастного уровня моих родителей религиозное, ну что-ли, образование уже не было принято. И, как правило, дети об истории еврейской, о традициях знали очень немного.
И. Скажите, была в Николаеве синагога? Посещал кто-нибудь из Ваших родных ее, если была?
Р. Синагога было в Николаеве.
И. Вы помните даже, где она была?
Р. Я примерно помню, где она находилась. Я был в ней какой-то единственный раз. На меня она произвела впечатление не очень благоприятное, потому что она мрачно выглядела  по сравнению с православными церквями, польскими костелами, где все было в блеске, в яркости. Вот синагога на меня произвела впечатление такое серое. Из родных, ну, единицы посещали синагогу. Дедушка был достаточно слаб уже, чтобы ходить туда. А вот дядя Омер такой был, он ходил в синагогу, дядя Израиль ходил в синагогу, но наверное, не регулярно.
И. А их сыновья, внуки не посещали ее?
Р. Нет.
И. Борис Львович, расскажите что-нибудь о братьях или сестрах ваших родителей.
Р. Расскажу немного о братьях мамы. Один из них Павел ( или Файва). Он был врачом, акушером-гинекологом. Жена его была учительницей. Жили они в Харькове. К сожалению, детей, которых они любили оба, у них никогда не было. Дядя Павел защитил кандидатскую диссертацию и работал ассистентом в клинике Харьковского института. В годы войны он был военным врачом, начальником госпиталя с тяжелыми ранениями, полостными ранениями живота в г. Ижевске.
Это был человек обаятельный, очень нежный и тихий, очень доброжелательный к людям, пациентки его беспредельно любили. После войны он возвратился в Харьков, где и умер.
Второй его брат и брат мамы, дядя Шабсай (дядя Шепа, как мы его звали) был очень одаренным, энергичным, очень способным человеком. Он окончил  2  факультета Николаевского кораблестроительного института, был одним из ведущих инженеров на большом кораблестроительном заводе, был очень уважаем на работе и в семье. Ко мне он благоволил. Всегда интересовался тем, что я читаю, любил проверять мои контрольные работы и сочинения. Уже и в те годы, когда я занимался в старших классах, а он не жил в Николаеве, а жил в Москве.
Он был интересен тем, что он самостоятельно занимался музыкой, мог играть, или, по крайней мере, аккомпанировать себе на фортепиано или  на скрипке. У него была большая, благоустроенная квартира, хорошо обставленная мебелью. Один из первых он заимел, по моему, американский большой радиоприемник. Это был приемник, который я впервые в своей жизни увидел.
Вот родители мамы и его родители, бабушка и дедушка жили у них в доме до смерти бабушки. Я помню, как он организовывал красиво детские праздники. Ставилась громадная елка. Много игрушек он мастерил сам. Всегда было весело и очень интересно. Он, вероятно, писал стихи, потому что на семейных сборищах в честь, ну, каких-либо семейных праздников, обязательно звучали посвящения в его исполнении. Помню строчки, к сожалению только эти, которые он посвятил своему отцу, моему дедушке.
Тате Лейб, бис татал мит хохен...
Их вил...
Маленькие четверостишия в своем исполнении он посвящал буквально каждому из членов семьи. К сожалению, прошло уже много лет и я их припомнить не могу. В годы войны он был переведен (после эвакуации в Астрахань) на работу в Москву, где работал тоже крупным инженером. К сожалению, примерно в 1953 году, когда была государственная антисемитская кампания в яром соку, он был с работы уволен. Умер в Москве.
И. Т.е., он после этого не работал, да?
Р. Как уволен был, так не работал. Уже в годах был немножко, но еще трудоспособным. В 30-е годы он работал в Одесской школе рабочей еврейской молодежи, преподавал там в «Еврамоле» какую-то из технических дисциплин, он инженером был.
И. Еще вы хотели рассказать о 3-ем брате, тоже.
Р. Младший мамин брат, дядя Миша, был одним из ведущих врачей. Окончив медицинский институт в Одессе, он там же работал ассистентом у профессора Бухштаба, который его очень любил и всегда считался с его профессиональным мнением. После того, как папанинцы побывали на льдине, Папанин был препровожден в Одессу для поправки своего здоровья. В качестве врача за ним закрепили дядю Мишу, который его наблюдал. Между ними завязалась большая дружба и, впоследствии, Папанин пригласил его в Москву, обеспечив жильем, и там дядя Миша работал тоже ассистентом в клинике. В связи с антисемитской кампанией он был снят с работы.
И. Это когда, в каком году это было?
Р. Это тоже в начале 50-х годов или в конце 40-х.
И потом работал заведующим кардиологическим отделением в одной из крупных московских больниц. Миша был очень широко образован в литературном плане, он хорошо знал еврейскую литературу. Был одним из близких друзей еврейского театра. С его мнением о просмотренных спектаклях вот артисты Госет всегда очень считались. Он умер в Москве.
И. Скажите, они все говорили на идиш?
Р. Они все владели идиш, но говорить у них не было аудитории для такого частого и полного общения. А между собой они часто говорили на идиш.
И.  А литературу на идиш они знали?
Р. Очень хорошо знали и Шепа и Миша. И хорошо знали и были близко знакомы даже с некоторыми еврейскими писателями.
И. А конкретно не помните?
Р. Конкретно не помню.
И. А со стороны мамы тоже были интересные люди?
Р. Папы. Со стороны папы.
И. Да. Те были со стороны мамы, теперь со стороны папы.
Р. Со стороны папы интересно рассказать о старшем брате. Это Израиль.Он интересен тем, что имел серьезный физический недостаток - болезнь суставов, который не позволял ему хорошо владеть пером, легко передвигаться. Он был интересен тем, что самостоятельно изучал математику и физику. Он мне, мальчику, присылал свои оригинальные способы быстрого решения примеров и задач. Он был славен тем, что он имел несколько рационализаторских предложений по техническому совершенствованию каких-то процессов. Нашими родственниками он был представлен для знакомства такому известному академику Кикоину. Кикоин, ознакомившись с его работами, конечно, не сверх какими совершенными по форме, то по сути очень значительными, сказал такую фразу: «Очень жалко, что пропал такой яркий, такой значительный талант».
Он был человеком очень добрым. Я вспоминаю, как при моем посещении вместе с папой и мамой их дома в местечке Белыничи, его окружающие всегда приветствовали очень тепло, белорусы, евреи: «Здравствуй, Борухович. Здравствуй, Борухович.»
Всегда относились все к нему с большим уважением. Мне он запомнился ещё тем, что он, как это называется, коллекционировал весы. У него были самые разные по характеру  и по времени весы. Маленькие почтовые весы, весы – безмены всякие. Им мне  он подарил  тоже весы, представлявшие собой  два цилиндра на рычаге. Сделаны они были из какого-то дорогого металла (медь или латунь) с маленькими разновесами еще тогда в  фунтах или в долях фунтов. И , когда я приехал домой, мы с детьми играли, используя эти весы. Человеком он был очень набожным. В последние свои годы он оказался на попнчении своих племяницы и прёмного сына на Урале. Они всё делали для того, чтобы он имел возможность принимать только кошерную пищу, соблюдать все релгиозные праздники и свои религиозные отправления.
И. Спасибо. А еще там были интересныые люди?
Р. Младший брат папы- дядя Борис. Он был интересен тем, что рано начал свою трудовую деятельность, был комсомольцем. Закончил Минский медицинский институт и занимал руководящие посты в органах здравоохранения Белоруссии. Он прошёл польскую компанию в качестве военного врача, войну с белофиннами, Великую Отечественную войну. Он был в армии начальником санэпидотдела или армии ли фронта ( не могу точно сказать). А по завершению войны работал главным эпидемиологом в министерстве здравоохранения Белоруссии.
Умер он сравнительно молодым тоже находясь на боевом посту в машине, когда он ехал в какой-то городок Белоруссии расследовать эпидемиологическую вспышку какого-то инфекционного заболевания.
И. Что Вы еще можете сказать о семьях ваших родителей?
Р. Семьи моих мамы и папы были очень дружными, любящими друг друга, всегда готовыми придти на помощь друг другу, всегда жившие интересами друг друга, знавшие хорошо нужды своих братьев, сестер и их детей.
И. Скажите, а вот 37-ой год и все, что связано с ним, не затронуло Вашу семью?
Р. Нет.
И. В 37-ом году никто не попал под репрессии?
Р. Нет. Начало войны застало меня 12-летним мальчиком. Поначалу мне было даже интересно, как взрываются снаряды. Мы, дети, бегали собирали осколки от зенитных снарядов. Но, конечно, вскоре и дети ощутили всю тяжесть, всю жестокость начала войны. Во-первых, много взрослых тут же были сразу мобилизованны. К нам стали прибывать много эвакуированных из западных областей. В основном, это были евреи из Западной Украины, Западной Белоруссии, которых война настигла в первые же минуты. Это были усталые, озабоченные люди, очень потрепанные дальними переходами. Они располагались на какой-то кратковременный отдых по дворам. Иногда, даже часто , им помогали жильцы, вынося что-нибудь из продуктов питания, из пищи, и вскоре они куда-то исчезали.
Помню первые машины, которые прибывали уже с ранеными бойцами с фронта. Было развернуто в городе очень много госпиталей. Помимо больничных учреждений использовались школы, различные другие помещения. И как-то мальчиком я видел, как прибывали друг за другом машины с вокзала и выносили тяжело раненых бойцов.
Немцы приближались к нашему родному городу, и, 11 сентября 41 года  с помощью дяди Шепы мы попали в эшелон, который увозил работающих на Николаевском кораблестроительном заводе в тыл, и вместе с тетей и ее семьей были эвакуированны в г.Астрахань. Поездка эта была очень длительной. Эшелон шел 5 недель. Чаще он останавливался и стоял, пропуская составы на фронт с людьми и с техникой. И в обратную сторону эшелоны, скажем, более важные, чем наш. Какое-то время нас сопровождал самолет, а потом мы ехали уже по территории мирного Советского Союза. Эшелон представлял собой товарные вагоны, оборудованные (как это называется - лежаками?) нарами в 2 или в 3 этажа. Важно сказать, что уже в те горячие дни было достаточно организованно горячее питание. На крупных станциях мы получали бесплатно горячие обеды. Это, конечно, было очень существенно.
По прибытии, недалеко от города Астрахань , мы встретили, вернее, нас настиг эшелон, в котором ехали мой папа с дядей Шепой и уже дальше (это было за 2 дня до подъезда к Астрахани) мы ехали вместе.
И. А до этого...где был папа?
Р. А до этого... Папа был по здоровью не годным к военной службе. Но тогда было, так называемое , народное ополчение, куда мобилизовывали многих мужчин, не годных к военной строевой службе. И вот папа попал в такое подразделение, которое называлось фортификационным батольоном. Т.е. батальон, который рыл оборонительные сооружения, которые должны были препятствовать продвижению немцев.
И. Т.е. окопы рыли?
Р. Это были большие рвы такие, противотанковые рвы с надолбами и т.д.. Но оказалось, что немцы наступали совсем с другой стороны. В Астрахани мы вскоре переехали вместе с отцом в  Наримановский район, в с. Нариманово, где он работал зоотехником  в райземотделе.
Зима с 41-го на 42-ой выдалась очень суровой. Но вскоре по прибытию в эвакуацию была введена карточная система с нормированным пайком, который был тогда все-таки приличным. Но зима выдалась очень холодной. Мы долго не имели топлива (дров или угля), с углем там вообще было очень трудно. И только помню, как-то выменяли табак (папа не курил, а по карточкам мы получали табак) на дрова и остаток зимы провели уже более менее в тепле. 5 июня папа был призван в армию. Горю моему не было предела.
И. Это какой был год?
Р. Это был 42-ой год. 2 дня, которые оставались ему до явки в военкомат , я буквально не отходил от него ни на шаг. Мы были у него на работе, где он получил расчет, мы были у наших родственников (у дяди Шепы), попрощались с ними и 7-го июня 42 года мы проводили его на большой пароход, на котором их отправляли вверх по Волге.
В это время уже начиналась серьезная заваруха - Сталинградское сражение. Папе я писал письма каждый день на полевую почту, каждый день. Ни одного письма моего или маминого, к сожалению, он не получил. Вскоре мы были с мамой вместе с эшелоном кораблестроительного завода эвакуированны из Астрахани уже повторно. Так как ее сестра жила на  Урале в Пермской области.
И. Это какая сестра?
Р. Ее сестра старша Хай-Сора. А эшелон шел в Пермь, мы решили ехать этим эшелоном. До погрузки на железнодорожный транспорт в течении недели Каспийским морем мы плыли на дебаркадере, который вез буксир в г. Гурьев. Сравнительно небольшое расстояние мы покрыли за 7 дней. Ехать там было по-своему для меня интересно, но было и очень грустно. Я помню, что там произошла смерть какой-то престарелой женщины, и ее погрузили в саван и опустили для захоронения в Каспийской море. По приезде в Гурьев, мы погрузились в железнодорожный состав и еще 3 недели шли до места назначения в Пермь. Из Перми параходикои по Каме мы прибыли в село Частые тогда Молотовской (Пермской) области. Там мы пробыли до 44 года, до осени 44 года, значит 2 года. Жили мы трудно, материально очень скромно. Нам помогал дядя Миша, периодически присылая деньги, ну и родственники, которые жили там. Мама выменивала оставшиеся вещи на какие-то продукты питания. Очень трудной, мне помнится, была весна 44 года. Я очень недоедал. Мы с мамой могли сварить 3-х литровый котелок картошки, который уничтожался в один присест. Так как у меня была карточка иждивенческая, хлеба полагалось 200 г, а маме - 400 г. Этот дневной паек я делил обычно на половину, съедал свою порцию сразу хлеба, а к маминой никогда не прикасался. Мама работала техническим секретарем в сельсовете. Осенью 44 года Николаев был уже освобожден, мамина племянница прислала нам вызов на реэвакуацию и мы с мамой вернулись в город Николаев. Точно помню, что это было в ночь на 7-ое ноября. Мы ночевали в каком-то амбаре, вокзала конечно , тогда никакого не было, а поезд прибыл ночью. Ранним утром (мама оставалась с вещами) я отправился к своей двоюродной сестре, которая нас и вызвала в Николаев. Помню, какое уныние произвел на меня разрушенный город. На одной из недавно перед войной открывшейся школ висела еще вывеска:
«Übernachtungheim»
Это был ночлежный дом для офицеров немецкой армии. Было много разрушений. Мы переехали и жили в семье маминой старшей сетры, пока не получили с большим трудом ранее принадлежавшую нам квартиру. Я определился в 8 класс тогда мужской школы. Помню, что никакой мебели в школе не было и при зачислении в школу нас обязывали принести с собой обязательно стул. Мебели у нас никакой не было. Мы сходили на барахолку, купили стул и я приступил к занятиям. В большом некогда городе средних школ было в этот год всего 2 или 3. По окончании школы я решил поступать в Военно-медицинскую Академию в Ленинграде. Мне был оформлен литерный проезд, даны командировочные.
И. Это в каком году было?
Р. Это было в 47 году. И я благополучно прибыл в Ленинград. Вот здесь я впервые почувствовал проявления антисемитизма. Когда на медицинской комиссии меня забраковали, найдя у меня, якобы, грыжу. В последующие 50 с лишним лет у меня этой грыжи так и не оказалось. Вероятно, это было только из этих соображений. Так как до дому добираться мне было не на что, я решил оставаться в Ленинграде, успешно сдал экзамены в 1-ый медицинский институт, и начал учиться и жить в Ленинграде.
И. Скажите, вот мы говорили о вашем отце, что он ушел на фронт, а дальнейшая судьба, что Вы узнали об отце и когда?
Р. Об отце мы узнали из письма его младшего брата, который был военным врачем. Знаем, что он обучался недалеко от Сталинграда в городе Камышине, проходил короткий курс обучения для работников метеослужбы в армии. Последнее его письмо брат получил 1-го сентября. Оно было такого содержания :
«Нас грузят на машины для отправки на фронт.»
Больше никаких известий брат от него не получал. Судьба его гибели неизвестна, но, конечно, он погиб, потому что его брат наводил о нем подробные повторные справки. В последующем и мы с мамой писали в государственный архив, но никаких указаний о его судьбе не получили.
И. То есть, Вы не получили даже похоронки?
Р. Ничего не получили.
И. А Вы помните немножко свои школьные годы в эвакуации, когда Вы жили в Астрахани и в Пермской области. Как Вы учились, какие у Вас были друзья. Были ли там тоже еврейкие семьи в эвакуации. Чувствовали ли Вы на себе какое-то отношение особое, как еврей?
Р. В школах и в Нариманове и на Урале было много из числа эвакуированных, в том числе и еврейских детей. На Урале меньше их было. Отношение ребят было очень доброжелательным, никаких проявлений антисемитизма на бытовом уровне никогда не ощущал. Жили все трудно, жили дружно, старались друг другу помогать в учебе.
Хочу немного дополнить о дяде Павле, мамином брате. В 1-ю мировую войну он принимал участие в боях в составе царской армии и попал в австрийский плен. Возможно, это спасло ему жизнь.
И. Он тогда не был еще врачем?
Р. Нет, конечно, еще не был.
И. Ваши родные принимали участие в боях во время Отечественной войны, кто служил в армии?
Р. Из нашей большой семьи 3 моих дяди и папа, а также 12 моих двоюродных братьев, сестер и их мужей были в Красной Армии в эти годы. Из них 3 девушки. 13 человек принимали непосредственное участие во фронтовых действиях, из них 2 девушки, которые были врачами. Из этих людей 3 погибли. Это мой отец. Ой, извините, давайте вернемся. Я тут не исправил. Погибли еще муж Ани и муж Раи. Значит, 5 человек погибли непосредственно на фронте.
Хочу коснуться несколькими словами погибших в Холокосте. Это моя двоюродная сестра Бэллочка. Чудесная, милая, нежная, очень скромная девушка. Она была самой любимой племянницей моего отца. Учась на последних курсах института медицинского в Харькове, она вышла замуж за своего однокурсника, русского парня Николая. Они друг друга очень любили. Тетя моя, мать Бэллочки и ее отец вначале очень противились браку с неевреем. Но потом смирились с этим. Коля был чудесным парнем, очень красивым, они были молоды и счастливы. С началом польской кампании он был направлен в освобожденные, присоединенные к Советскому Союзу части Польши. Они были счастливы, но это длилось очень короткое время. Бэллочка в начале войны оказалась в гостях у своих родителей в Николаеве. 17 сентября Николаев был сдан. А буквально за месяц с небольшим до этого, она, по своему настоянию, была призвана в армию и направлена вместе с эшелоном на фронт. Тогда она уже была врачом. По приезде на станцию назначения, оказалось, что станция уже занята немцами. Она вместе со своей подружкой, тоже врачом, пустились пешими в сторону Николаева, надеясь прорваться через фронт и попасть к своим родным. Когда они пришли в Николаев, в городе тоже хозяйничали немцы.
Бэллочка была белокурой, не похожей на еврейку девушкой, и соседи ее родителей, оставшиеся в оккупации, не евреи, предлагали ее приютить, не боясь, что это вызовет каких-то подозрений, но только ее одну. Остаться одной, бросив в такую тяжелую годину свою подружку еврейку она отказалась. И они, как положено должны были зарегистрироваться как евреи. Одно время они выполняли очень тяжелые и унизительные работы. А потом вместе с другими евреями были расстреляны. Когда это точно произошло, мы не знаем. Папина сестра младшая, тетя Лифша, благополучно жила с мужем и двумя замечательными девочками - Голдой и Броней в Польше. Переписываться тогда не разрешали. Мы знали о том, что есть такая родня, и я знал, но никогда их не видел. Жили они в городе Воложин. Мое знакомство с ними состояло из одного письма и маленькой посылочки, которую они прислали, когда часть Польши присоединилась к Белоруссии. Девочки, сама тетя Лифша и ее муж погибли во время немецкой оккупации. Как это произошло, расстреляли ли их просто в их городке или они погибли в концлагере, узнать не удалось.
И.Давайте немного вернемся в детство, что еще есть у Вас, ваши воспоминания?
Р. Как я Вам уже рассказывал, когда мне было 3 года, мы с родителями возвратились уже на постоянное место жительства в г. Николаев. Мы поселились в хорошей по тем временам 2-х комнатной квартире на полуторном этаже. В какой-то части старинного особняка в центре города. У нас было по современному электрическое освещение, отопление было печное, была общая с другими несколькими соседями кухня, довольно большая веранда, зимняя кухня с выходом во двор. Папа в эти годы работал км  в 14 от города зоотехником в большом пригородном совхозе . Это был базовый совхоз большого кораблестроительного николаевского завода. В летнее время мы с мамой выезжали в этот совхоз. Там была маленькая часть интеллигенции в этом поселке, а, в основном, это были рабочие совхоза. В те годы я был очень любознательным мальчиком, очень любил движение в любом его виде. С раннего утра я появлялся вместе с рабочими в полевых и животноводческих бригадах. И мне было все равно на чем ехать: на лошади в упряжке, на волах, на тракторе, на машине, которые в то время были большой редкостью. И целыми днями я мог пропадать вне дома. Там было еще несколько детей рабочих и служащих этого совхоза. Вместе с ними я проводил свое свободное время очень долгие дни.
Был там и маленький клуб, куда в определенные дни приезжало передвижное, немое, конечно тогда, кино. Обычно в этом клубе собирались все работники этого совхоза вместе с семьями и, так как кино было немым, то действие фильма или показ фильма сопровождался игрой струнного ансамбля. Это было очень интересно. Иногда лента обрывалась, тогда все вопили: «Сапожники! Халтурщики!» Чинили пленку и вновь продолжалось кино. Там же я, как и другие дети, учавствовал в самодеятельности. Я помню, как на партийном открытом собрании ( папа был беспартийным), вот на открытом партийном собрании, где присутствовали администрация, технические работники, я пел для всех «Мурку». И все с удовольствием воспринимали это выступление. В те годы (36 г), когда была война гражданская в Испании, я помню, я участвовал тогда в самодеятельности. Мы ставили с детьми и подростками такой большой спектакль на украинском языке. Он назывался: «Мовчи, Тереза!» Речь шла о девочке Терезе, которая была связной между партизанами-испанцами, причем я играл роль вот этой Терезы, девочки. А все мужские роли, их было еще 6 или 7, исполняли девочки. Вот это был такой момент, когда проявились мои творческие способности на эстраде. Когда мне было лет 7, это наверное, 36 год, Николаев стал областным городом, и база вот этого совхоза, работники этого совхоза, они стали работниками вновь созданного областного треста пригородных совхозов. И тогда отец стал уже работать в Николаеве, и смог больше внимания уделять мне. Папа любил читать. В доме были книги на еврейском языке, религиозные книги и художественная литература. В основном, этим занимался папа, а религиозными книгами, конечно, и дедушка. Мама читала мало и по русски, и, тем более, по еврейски. Я, к сожалению, тоже в детстве раннем читал мало. Моими основными занятиями до школы был детский сад, беготня по улицам и во дворе. А когда я стал постарше (у меня был очень хороший слух и очень хорошая память)меня определили заниматься скрипкой у частного преподавателя. Но я был очень неусидчив, нетерпелив, и моих усилий заниматься хватило очень ненадолго. Через несколько месяцев, по моему настоянию, эти занятия были прекращены. Позднее, в младших классах школы я занимался в музыкальных кружках, в частности, в так называемом музыкально-ритмическом оркестре. Я играл на ударных инструментах, пел. У меня был приличный голос.Руководил этим кружком во Дворце пионеров такой опытный преподаватель, педагог, хороший музыкант Владимир Георгиевич Кредин. Я совращал много мальчиков и девочек в этот кружок. И так как нас набралось очень много, то такой же музыкальный кружок организовали в нашей школе. Праздники, семейные и официальные, государственные праздники часто встречали, отмечали большими составами, собираясь частью нашей большой семьи. Помню, что обычно был хороший стол, у всех веселое настроение, все были дружески, по родственному, очень тепло друг к другу расположены. Вина потребляли, как правило, минимальное количество. Никогда не помню кого-нибудь из своих близких в состоянии опъянения. В каждом застолье обязательно исполнялись еврейские песни. У папы был очень плохой слух и слабый голос, но, тем не менее, он включался в общий хор и тоже пел. В моей жизни еврейская песня сыграла большую роль и имела большую любовь. Что называется, я впитал ее с молоком матери. Я помню, как, мама пела мне колыбельные песни. Я не помню сейчас всех слов. Одну она пела ее на еврейском языке.
(поет колыбельную песню на идиш)
Пела она и по русски:
«Баю, баю, ба й.
Спи, мой светлый май!
А-я-я-я-яй, а-я-я-я-яй!»
Я часто подолгу не мог заснуть под ее колыбельные мелодичные песни. Это вызывало ее утомление и раздражение. И, когда я засыпал (я, конечно, этого не помню, но, по ее рассказам, она пела марш такой мелодии. Это было победа ее над моим долгим незасыпанием)
(напевает мелодию марша)
Только пару лет назад, я, услышав по радио или телевидению вот этот марш, узнал, что это был марш (еще до 20-х годов), то ли белой армии, то ли царской армии.
Я знал очень много еврейских песен. Мои родные любили, когда я исполнял их, я ходил на концерты еврейских певцов и вместе с родителями, и, после войны, один. И помню прекрасные еврейские песни Эппельбаума, Александровича, Нехамы Лифшицайте.
Много песен, конечно, еврейских было веселых. Но были и грустные песни. Спеть Вам что-ли?
И. Спойте, пожалуйста.
Р.(...напевает еврейскую песню на идиш)
И. О чем эта песня?
Р. Это песня о еврее-портняжке, как он, не умея хорошо жить, занимался своим портняжным делом. Были песни на еврейском языке, восхвалявшие новую жизнь, становление колхозов. Одна из них начиналась так
(напевает песню на идиш)
Дальше не помню. А заканчивалась она здравицей.
(поет песню на идиш, где восхваляют революцию, Ленина, Сталина, советскую конституцию и т.д.)
Это был примерно 36-ой - 37-ой год. Одна песня, очень душевная, которую папа напевал маме. К сожалению, я помню только мелодию и один куплет.
(поет песню на идиш)
Часто песня заканчивалась здравицей в честь каждого. Это всем известная песенка. Приведу только один куплет
(поет песню на идиш)
В 39-ом году вместе с папой и с мамой (мне тогда было 10 лет) мы поехали на родину отца в Белоруссию в местечко Белыничи, где жили его старший брат и сестра с семьями. Для меня это была очень интересная поездка.
Мы приехали в г. Могилев,где жило много родственников, двоюродные братья и сестры папы. Нас очень тепло встретили, мы провели там пару дней и потом поехали в маленькое местечко Белыничи. Это было довольно большое село в Могилевской области, где в те времена жило много евреев. Мне там было очень интересно. С некоторыми из своих родственников, своей двоюродной сестрой, братом, тетей я познакомился впервые в жизни. Со многими из них это была единственная встреча. Вот там я узнал новые для себя еврейские песни.
(поет песню на идиш)
Такая грустная песенка. Еще одна.
(поет песню на идиш)
Там же я узнал чуть хулиганскую шуточную песенку
(поет песню на идиш)
Там же папа написал и исполнил песню на идиш, посвященную радости встречи со своей родней, радости жизни, дружбе. Я помню, к сожалению, только последний куплет, который звучал так:
(поет песню на идиш)
Папа, вероятно, писал стихи, но я об этом особенно не знал. Когда мне было 10 лет, на мой юбилей он написал такие стихи:
Я мальчик очень тихий-
Это знает весь наш класс!
Не люблю я драк и шуток,
Не делаю ужимок,
А с гудком завода
Зазвучит мой голос звучный!
Песни вспоминаю,
Танцы повторяю,
Мама меня просит,
Мама умоляет:
Спят еще соседи,
Твой шум их утомляет
Люблю я свою маму,
И слушать ее рад!
Но что-то мне мешает
И тянет меня назад!
Буду я как ленинец-
-Честен, справедлив!
Учиться на отлично,
Всегда трудолюбив.
И песни будем петь!
И танцы танцевать!
Чтоб весело жилось!
Жизнь благодать!
И. Спасибо
И. Борис Львович, скажите, ваше детство и жизнь Ваших родных прошла на Украине. Ведь на Украине где-то в 20-е годы и раньше были антисемитские выступления, погромы. Попадали ли ваши родственники в такие ситуации?
Р. Старшая сестра моего отца, тетя Гинда, жившая с дореволюционных времен в Киеве, она пережила тяжелый петлюровский погром. Ее младший сын был не похож на еврея, он в эти дни бродил по городу и видел все несчастья, которые творились с евреями. И еще одна родственница, это жена маминого брата Шепы (Шабсая) тетя Гита, она тоже в детстве пережила тяжелый погром на Украине, не помню в каком городке.
И. А в чем это выражалось, не помните?
Р. Я не знаю, касалось ли это их физически или они видели эти несчастья, понимаете. Знаю, что они попали и переживали это тяжелое время.
И. Мы с Вами договорились, что мы возвращаемся в послевоенный Николаев.
Р. В Николаеве я учился в средней мужской школе, поступил в 8 класс, продолжая учебу. Встретился со своими довоенными друзьями детства, которые, конечно, как и я уже выросли.
Многих из тех, с кем я учился до войны, к сожалению, уже не стало. Несколько человек, я знаю , из детей были расстреляны, в том числе, дети из смешанных браков.
С мамой мы жили тогда очень скромно и материально трудно. Я был плохо одет. Но настроение было, тем не менее, хорошим. Кончилась тяжелая война. Мы все ждали каких-нибудь известий о папе. К сожалению, его отправка на фронт была тем финальным известием, о котором мы узнали от его младшего брата. И больше никаких сведений о нем не имели. В 52-ом году мама повторно вышла замуж. Звали его, ее мужа Ионя, или Леня, мы его так называли. Это был человек, который был призван в армию в 39 году и прошел всю войну в боях. Его первая жена погибла в Кировограде, была расстреляна. Имелась у него маленькая дочка, которая в раннем детстве умерла.
В 50-ом году...Простите, в каком году я сказал?
И. В 52-ом.
Р. Нет, я ошибся. Это не 52, в 46-ом году. В 47-ом году, в день, когда я готовился к первому экзамену, родилась у мамы дочь, моя сестра по матери, которую назвали Соней. Очень скоро, через месяц, примерно, я уехал в Ленинград. Я уже рассказывал немножко об этом. Поступил в 1-й медицинский институт. Курс у нас был очень большой. На нашем курсе было много евреев. И курс был интересен еще тем, что это время, когда многие ребята, воевавшие в Великую Отечественную войну, поступали для продолжения учебы в институты. У нас в нашей группе было таких несколько человек, которые прошли, в отличие от нас, выпускников школы, войну. Это были серьезные, уже многоопытные ребята, которые к нам относились приветливо, с большим пониманием наших юных проделок, а сами были уже серьезные опытные люди. Время учебы в Ленинграде были золотой порой моей жизни. Сам Ленинград, студенческая среда, узнавание нового - все это было интересно и знаменально. К сожалению, мое материальное положение было очень скромным. Я был плохо одет, это не позволяло мне часто появлятся в свет и пользоваться теми благами, которые таил в себе Ленинград. Тем не менее, музеи, театры, концерты были мне в какой-то мере доступны. Студенческая жизнь в Ленинграде была очень интересна дружбой, общением. Я участвовал в художественной самодеятельности, занимался общественной работой по профсоюзной линии, был, конечно, комсомольцем.
Поступив учиться в 47 году, окончил институт в 53-м. Вместе с учебой я все эти годы работал. Работал санитаром, позднее - лаборантом. 52-ой - 53-ий год - это были года знаменательные  в жизни советских евреев. Эти годы разгула антисемитизма, и 53-ий год (по моему 53) - это дело врачей. Многие из профессоров, преподавателей нашего института, евреи по национальности, а, заодно, и несколько человек неевреев были позорно исключены, сняты с работы. В последующем, когда они были реабилитированны вскоре, директор института, генерал-майор Иванов, к каждому из них приезжал домой, принося свои извинения. Когда дело врачей было закрыто, многие из русских преподавателей института, в клинике которого я работал, выражали свою радость, выражали свою солидарность со мной как с евреем. По окончании института я получил направление в Таджикистан в г. Ленинабад. Как раз на последнем курсе разгорелось мое увлечение моей однокурсницей Тамарой Растегиной. На гребне большой любви мы расстались с ней, так и не договорившись о том, как мы будем продолжать свои отношения. Она уезжала на работу в Эстонию, в г.Кохтла-Ярве, а я в Ленинабад.
По дороге, по пути в места нашего назначения на работу мы с ней провели пару дней в Москве.
В Ленинабаде я работал в областной больнице, и короткое время (один месяц) работал в горном районе в Захматобаде. Там тогда была вспышка тяжелого гриппа, и я в числе, в составе бригады был послан на усиление медицинских сил. Отработав 11 месяцев, я получил отпуск. К этому времени стали ясны наши отношения с моей возлюбленной, с моей будущей женой, и я поехал в Эстонии с тем, чтобы мы законно оформили свой брак. И вскоре через Таллинн и Москву получил назначение к работе в Кохтла-Ярве. Здесь я проработал 48 лет, продолжаю работать и сейчас, теперь уже на неполную ставку врачом-эндокринологом.
И. Расскажите сейчас о вашей жене.
Р. Моя жена, Тамара Григорьевна, в девичестве Растегина, родом из Ульяновска, Симбирска бывшего. Ее отец родом из мещан, получил профессиональную подготовку, был рабочим-слесарем, а после 36 года был на партийной работе. Они часто... мама  специальности не имела, она кончала, правда, курсы по шитью, была хорошей портнихой. Они часто переезжали в связи с тем, что отец получал назначения на работу в разные места до войны. А как раз перед войной он учился в Высшей партийной школе и они жили там всей семьей. В годы войны отец был в армии политработником, мама в эвакуации. Они вернулись потом в Ульяновск, жили в семье у брата матери. Мама работала на патронном заводе, работала тяжело. У нее был еще младший брат, который погиб еще довольно молодым человеком, попав в автоаварию, от травм. Умерли родители в глубокой старости.
И. Где?
Р. Отец умер в Ульяновске в возрасте 72 лет, а мама последние 5 лет до смерти жила у нас в Кохтла-Ярве, умерла в возрасте 94 лет.
И. Скажите, а как они относились к Вам?
Р. Отношение родителей жены ко мне и родственников жены было очень дружественное, теплое, благожелательное, несмотря на то, что все знали, что я по национальности еврей. Жена все годы по окончании института работала по специальности фтизиатора в г. Кохтла-Ярве. Продолжает работать и сейчас. Мы с ней оба много раз проходили усовершенствование, имеем большой практический опыт работы по специальности и пользуемся довольно хорошим авторитетом у коллег и у больных. У нас родилось двое детей, сыновья. Семья была очень дружная. Специальных каких-то традиций по еврейству я им передать не мог, так как сам был с ними мало знаком. Но лет 10 назад, когда у нас в городе образовалась еврейская община, оба сына принимали участие в жизни нашей маленькой общины. Младший сын около 5 лет назад трагически умер, а старший, к сожалению, сейчас без работы, но принимает участие в жизни еврейской общины. Младший сын по образованию был врачом, закончил Тартуский медицинский институт. Старший сын закончил заочно Политехнический институт в Таллинне и работал 15-16 лет инженером-программистом.
Надо сказать, что, благодаря старшему сыну, я в последние годы с большим удовольствием и глубоко познакомился с историей еврейства, с традициями еврейства, т.к. у него много литературы, сам он интересуется этими вопросами.
И. Он же не только сам интересуется, но и других знакомит с этим.
Р. Да, он работает в маленькой воскресной школе, где преподает историю и традиции еврейства.
И. У него много литературы?
Р. Очень много литературы. Он широко эрудирован вообще в вопросах литературы, искусства, истории. Склонен к гуманитарным дисциплинам, хорошо знает французский язык.
И. Он ведь занимается и переводами.
Р. Занимается и переводами. У него большая коллекция музыкальных произведений, музыкальных записей, в том числе и еврейских песен на идиш и на иврите. И он широко использует эти записи для ознакомления членов общины на вечерах, которые у нас регулярно и довольно часто проходят.
И. Вы ведь тоже принимаете участие и в вечерах и в других мероприятиях?
Р. Да. Мы с женой и с сыном регулярно учавствуем на праздниках, которые отмечает наша община. Я позволяю себе даже выступать с еврейскими песнями. Это, несмотря на мои скромные голосовые данные, встречается всегда с удовольствием, с приязнью.
И. Да, я помню как Вы с сыном выступали на «Пуримшпиле». Тоже, мне кажется, очень удачно. Это было в прошлом году.
Р. Да, это было очень удачное выступление, пожалуй, впервые с таким инсценированием и костюмированным приложением.
И. Хорошо. Спасибо.
Р. В заключении нашего интевью я хочу сказать следующее: только недавно канул в историю 20 век. Век интересный, давшей миру много научных открытий, много произведений искусства и литературы. Век жестокий, давший миру тяжелые войны. Век жестокий для евреев, давший евреям России и некоторых других стран, тяжелые погромы, давший евреям тяжелое, зверское, неслыханное испытание - холокост. Начало нового века, нового столетия тоже неспокойно. И приходится удивляться тому, что народы мира не научили уроки прошлого ценить мир, бороться за мир. Для евреев минувший век был знаменателен и тем, что образовалось еврейское государство, давшее возможность всем евреям ощутить свое самосознанье, ощутить единство евреев. Недавно я читал интересную книгу, переписку Пунина, известного литературоведа и историка. В одном из писем к нему женщины, которая оказалась в далеком зарубежье, которая любила его с юности, есть такая фраза : «Мир близким, всем евреям, всем людям любви! Любви к жизни во всех ее проявлениях красоты и доброты, любви к своим близким, любви интимной, всепоглощающей любви.» И еще я хочу пожелать мира и спокойствия, оптимизма и надежд и их свершения
И. Борис Львович, у нас нет пока сведений о вашей маме после войны, после того как она вышла замуж и родила Соню. Расскажите, что было с ней дальше.
Р. В 1958 г. умер ее второй супруг. Вскоре после этого,  в тот же год, она с дочерью, с моей сестрой Софой переехали к нам Кохтла-Ярве, в Эстонию. Здесь мама и Софочка жили в нашей семье. Мама не работала, помогала по хозяйству. По окончании школы Софа поступила в Тартуский университет на филологическое отделение и благополучно его окончила. Последние годы мама жила в семье дочери Софы и умерла в возрасте 80 лет в 1987 г.
И. А Соня?
Р. Софочка по окончании университета короткое время учительствовала, а потом стала работать сотрудником в местной газете, где и работает до настоящего времени. Корреспондент местной газеты.
И. У нее дочь?
Р. У нее дочь. Сейчас уже дочь взрослая, и, 2 года назад она стала счастливой бабушкой. Дочь подарила ей двойню, двух девочек.
И. Спасибо.
Р. В 99 году, в год моего 70-летия, я имел большой подарок - был приглашен своим племянником, который уже более 20 лет живет в Израиле, и посетил Израиль, где находился ровно 20 дней. Мне сумели организовать большие поездки и экскурсии по стране. За эти дни я буквально ни дня не сидел на месте. Я исколесил Израиль с юга на север и с запада на восток. Повидал очень много интересного, ознакомился со страной, проникся гордостью за евреев, за страну, за те успехи, которые они сумели сделать по развитию страны за сравнительно короткое время. Мне очень много понравилось там. Я за эти дни сумел навестить всех своих тамошних родственников, двоюродных братьев и сестер, всех своих старых друзей по институту, которые в большом количестве живут сейчас в Израиле. Эта поездка дала мне большое вдохновение, укрепила меня как еврея. В свое время мама говорила такую поговорку, которую, наверное, не сама придумала:
«Кто мы есть, есть мы,
Но мы евреи!»
Я с самого своего детства всегда ощущал себя евреем, хотя историю еврейства, традиции в детстве знал очень слабо. Только в последние несколько лет я имел удовольствие и счастье прикоснуться к большой и интересной истории нашего народа. С большим удовольствием прочитал и освоил много интересных книг о евреях, о старых временах, временах недавних и о нынешних временах.
Тем не менее, моей женой является Тамара Григорьевна, по национальности русская. Мы с ней познакомились в первые годы учебы в институте. У нас было много общих друзей из институтских товарищей разных национальностей, в том числе, много евреев. На 6 курсе, в год, когда мы проходили специализацию по нашей будущей профессии (по терапии), у нас заполыхал огонь любви. это был большой душевный взлет. Вся жизнь казалась прекрасной, и, все-таки, в этот год мы не решили, как будет складываться наша дальнейшая судьба. И на работу разъехались в разные далекие концы. Она - в Эстонию, я - Таджикистан. Весь этот год нашей разлуки мы переписывались, буквально обменивались письмами каждые 2-3 дня, на протяжении всего года. И, наконец, выяснили свои отношения, и решили пожениться. Приехав в отпуск к ней в Эстонию в августе 1954 г., мы с ней официально оформили свой брак. Я переехал на постоянное место жительства и на работу в Кохтла-Ярве, где мы прожили вот уже скоро около 50 лет - 48 лет. Тамарочка явилась и навсегда осталась для меня хорошим верным другом, человеком, с которым у меня много общего в наших представлениях об идеалах, об отношениях к людям. Она является для меня символом доброты, верности и самоотверженности. Все эти годы она много работала тем не менее сумела быть хранительницей нашего очага. С рождением первого ребенке спустя год после нашего супружества, она очень много сделала для его развития. Сама любя много читать, зная хорошо русскую литературу, основы изобразительного искусства, живописи, она сумела привить нашему первенцу любовь к книге, любовь к искусству, любовь к истории. Учась в школе, он дополнительно занимался в музыкальной школе, занимался языком и получил хорошее развитие.
Спустя 7 лет у нас родился еще один мальчик. Чудесный солнечный лучик. Наши годы, когда дети были юными, были безмерно счастливыми. Мы часто выезжали в Ленинград, в музеи, в театры вместе с ними. Виделись с нашими институтскими друзьями - ленинградцами. Жили очень, очень интересно. У нас появилась большая коллекция книг. Позднее дети занимались коллекционированием музыки: классической, эстрадной, зарубежной, еврейской.
Последние годы были омрачены болезнями детей, потерей близких.
Но и сейчас наши отношения с женой, наша дружба с ней не омрачены ничем. Я считаю, что в жизни мне с моей женой очень повезло.

Ferenc Szabados
Budapest
Hungary
Interviewer: Laszlo Banyai
Date of Interview: March 2004

The interview was conducted at the Szabados home in the eighth district of Budapest. Unusual for this district, Feri and his wife have a three-bedroom house with a courtyard. The house and yard has been owned by his wife’s family for many years. Before the war, the family lived from the production of pickled goods. Feri worked as a free-lance general tailor. Although he’s in his mid-eighties, his eyes are sharp and smiling. He is prepared to answer my questions, and is visibly excited to do so. He attends the Nagyfuvaros street temple with his grandson Robi. They always walk home, this is when Feri talks about the past, and Robi listens with interest.

My name is Ferenc Szabados and I was born in Ilk in 1920. Ilk was a pretty poor, backward village in Szabolcs. There couldn’t have been more than a thousand residents. Of these, fourteen or fifteen families there were Jewish. Some families, like ours, had a lot of children, but you might stumble on Jewish families without children, too. My guess would be that about fifty Jews lived in the village. The village Jews were very poor, there were even hoeing peasants [day laborers] among them. One or two families were merchants. But none of them got rich. Any one of their businesses might have fit into a plastic bag. Some eeked out a living door-to-door. They sold potatoes, or milk. And there were Jews who went from one village to the other. They sold lime, and onions. One came with a nag, one horse pulling a wagon, and he would yell, “Onions, lime!”. Anyway, they were very poor. The merchants, they sold everything. The horse dealers mocked the Jews, but there wasn’t much difference between the two.

There was a Jewish shoemaker family in the village, a carpenter and a spice merchant. There weren’t any other Jewish shoemakers in the village, but there were one or two Christian ones. But what was shoemaking? They didn’t make shoes, they only fixed them. Except for the occasional merchant shoemaker, who also sold them. The postman was Jewish, and when anti-Semitism flared up later, they took away his license and gave the postal rights to a Christian. The postman had to go to Vasarosnameny for the mail, and then sort through the letters. They didn’t let Jews buy the peasants’ produce and take them to market. They said, 'if a Hungarian toiled for it, a Jew shouldn’t profit from it.' The Jew had to take the produce to Pest and sell it at the daily price. He came back and handed out the money honestly. There wasn’t any friction, well, the occasional remark that somebody stole, somebody cheated me. But when the Christian took the produce to Pest, he didn’t come home until there wasn’t a penny left in his pocket, but literally, I’m telling you. He drank it, squandered the whole thing. Then the peasant got nothing for his pains, didn’t get any money. The pub owner was a Jew, but he never drank his profits. In 1939, they took his license away [anti-Jewish Laws]1. That put him out of business, because they took his livelihood away. There was only one pub in the village, though the spice merchant sold palinka [brandy]. The peasants often got drunk, the Jews, however, never drank.

The peasants harassed the Jews, the Jews harassed the peasants, but it never came to violence there. In spite of this, the relations between them weren’t bad, they weren’t poisoned. My father, for example, would come home from another village with material, to make clothes – he worked for another Jew. When the peasants came by in a wagon, they’d stop and ask why he’s walking, then pick him up. They brought him home, and didn’t pass him by. There were some who did, but that’s what he’d expected from them.

Relations with the peasants were normal. They gave us flour on Friday nights, and on the Sabbath they lit our fires. And they didn’t ask anything for it. The landowners had about 15-20 hold of land [one hold=0.52 hectares, or 1.42 english acres], their situation was fairly good. But the serfs, who had one or two hold, and rented from the landowners, their situation was pretty bleak. Poverty was high. They had to work for other people, so their family wouldn’t starve to death.

The simple peasants weren’t bad people. But the notaries and gentleman judges, the Vasarosnameny gentry were all anti-Semitic, each and every one. They demeaned us, and generally didn’t expedite the Jewish cases they were solicited to do. They wouldn’t grant a market license or refused them, until they could find out how long the person had been residing in Hungary. They collected as many taxes as a person could bear. Or I’ll tell you this one example: the schoolmaster wasn’t an anti-Semite. He’d come over to talk. My younger brother was a very good student. But it didn’t matter anyway, because he always just got a satisfactory grade. Compared to the Hungarian children, who were worse students, they still got better grades.

My father, Jozsef Schwartz built the only orthodox prayerhouse [bes medresh] in the village. He knew everyone, and everyone in the village knew him, but then he was born there in 1888. I don’t know anything about his parents. When he began building the prayerhouse, everybody contributed a little something, even the peasants helped him with this or that, or some came to work. My father was the voice of the Jews, that kind of a superior, without official status or title. There was no rabbi, cantor or kosher butcher in the village. Once a week, the butcher came from the neighbor village, Gyure, to do the kosher butchering. At the beginning of the 1930s, I don’t remember exactly when, but they killed the Gyure butcher. Supposedly, everyone knew who the killer was. But they never caught him. In his place, they took some big man. Once they attacked him on the road to Ilk. That’s when he took out the khalef [Hebrew: a ritual knife used by a shochet for the preparation of meat.], then told the chump to just come on, if he wants to fight. I don’t have to tell you, he bolted. The so-called wealthier Jews were the tailor, the shoemaker, the carpenter, the spice merchant and the horse dealer. The rest were very poor.

From my father’s side, my uncles, Herman, Samuel, Abris and Sandor left for America, because at that time there was incredible poverty in Hungary, especially in Szabolcs. This was before the First World War. They left in 1920, but two of them (Herman and Samuel) later returned, because they weren’t happy there either. They didn’t know the ways there, and didn’t learn the language. Here they somehow made it by, although they were very poor. Both died before the war. Samuel had five children, but only one of them returned. Ida, Jozsef, Pepi and Rozsa didn’t come back [from Auschwitz]. Ignac survived and then died in Budapest in 1998. Herman had six children. Izodor, Simon and Sandor emigrated to America in 1945. Jeno went to Israel, and died there in 2003. Eva and Karola were deported and never came back. The other two (Abris and Sandor) stayed in America, so I’ve lost touch with them. Sandor had a lot of children, but we don’t know anything about them. My father’s two sisters lived in Pirics, a nearby village. Amalia Schwartz married Hermann, who died before the war. I don’t know what happened to Amalia. They had three children. Regina and her husband fled with their son to the Soviet Union, they were in a Gulag for five years, where her husband died. After the war, they came back and settled in Hungary. Miklos didn’t come back [from the war]. He had eight kids, only Arpad survived. He settled in Israel under the name Chaim. In 1928, Jozsef settled in France. His children, Rudi and Edit, are still living there today. I keep in touch with them. I don’t even know the name of my father’s other sister. She was also deported, with her husband, and her daughter, Rozsa. They never came back.

My mother was Karolina Unger. She was born in a village near Ilk called Lovopetri. Likewise, I know nothing about her parents, only that grandmother was called Bejle. I do know about one of my mother’s brothers, Vilmos Unger, who was also born in Lovopetri, in 1889. He married and had two daughters. I don’t know what became of them, if I recall correctly, they were deported to Vienna in 1939.

I don’t know how my parents met, nor when their wedding was. I was born in 1920. As for my siblings, Jeno was born in 1907, Erno was born in 1910, while my little brother Bela saw the world for the first time in 1922. My older sister, Berta was born in 1915, my younger sister Eva, in 1927. Eva was probably seventeen when she and my mother ended up in Auschwitz. Berta didn’t learn a profession, she helped around the house until she got married in the second half of the 1930s, also to a Samuel Schwartz (A very common name then), with whom she moved to Tiszaszalka. If I remember correctly, her husband was a merchant. They had two children, one of which was named Gabor. The other boy’s name I don’t recall.

My father didn’t dress in traditional clothes, but he always wore a kippah or a hat. I remember they made a photograph of him, and he was bare-headed in the picture. It annoyed him so much, that he drew a hat on his head. My father was a talker, but he wasn’t soft-spoken. He had a commanding demeanor. He had authority, because he whatever he said, he never changed his mind. The community respected him. It’s not surprising then, that he built the village’s only prayerhouse. My father was never political. He fought through the First World War in the Royal Hungarian Army 2, and was even held in Italian detention [Italian front] 3.

My father worked as a tailor, and this insured him a fairly narrow means for us. Mother directed the household. We had a cow and about 50-60 geese, but we didn’t make money from them. We ate them. My mother stuffed a goose for four weeks, and the liver swelled so much from that, that the neighbors came to gawk. My mother would have the kosher butcher slaughter one or two a week. My parents spoke Jewish [sic – Yiddish] with one another. We also understood what they said. If there were Christians in our company, they would flip over to Hungarian, because they didn’t want people to think they were saying something bad about them.

The house we lived in had a room and a kitchen. There wasn’t a bathroom, nor pipes or running water. We heated with an iron stove, for the Sabbath and weekend, we’d fire the oven, too. Wagons were seen here and there, don’t even mention automobiles. Our village was such a small place that it didn’t even have a market. Residents just exchanged whatever goods they could with each other.

We lived in Ilk at home according to orthodox rules. Our small community came to the prayerhouse my father built not just on weekends, but during the week, too. The Sabbath was celebrated strictly. Even though my father was a heavy smoker, he never took his tobacco out on the Sabbath. He liked the holidays, when you were allowed to smoke. It somehow connected to a good general atmosphere. My mother kept a kosher household. She cooked before the Sabbath. There would be a delicious chulent bubbling in the oven. We had a Shabesgoy, a shikse who lit the fire in the oven on the Sabbath. Her father was a wealthy peasant who supplied us with flour. We baked delicious ‘barkhes’ for him in the oven. That was his price. My bar mitzvah was in Ilk. That was the first time I put on a tefillin. I still know how you have to put it on your head below where the hair grows.

The four years of school in Ilk, I attended at the Calvinist school. There wasn’t a Jewish cheder in the village, surely because there weren’t enough Jewish children for one. We studied together with the peasant children. They learned the Calvinist catechism, but, honestly speaking, it only got through their heads really slowly. The truth is, we learned it faster than they did, and we weren’t even required to learn it. We even went to church sometimes, for fun. We even joined the choir. We got along well with the minister there. If there was going to be a wedding, that meant a lot of fun for all of us.

We went to Vasarosnameny to the Civil [school] 4. I moved there for that period. I went to a Calvinist school there. Strangely, I never experienced anti-Semitism in school. I even got along well with the teacher who came from Transylvania and was a ‘turulos’ [from turul bird –mythical eagle of ancient Hungarian folklore; used as a symbol by extremist Hungarian nationalists]. When my mother came to Nameny [Vasarosnameny], the teacher even complimented me, and said I had a big future to look forward to. What kind of future was possible for a Jew then?! We celebrated Miklos Horthy’s birthday 5, and mourned Trianon 6, but I don’t recall any other special political demonstrations.

Nameny was a lot bigger place than Ilk, almost a city. They had a number of prayerhouses, for there were 180 Jewish families living there. There wasn’t one neolog 7 among them, but there were some who were more religious than most. They dispersed to temples all over, according to their liking or their acquaintances. I remember there was a house of prayer for young people. The community in Vasarosnameny was serious. With kosher butchers, rabbis, jeshivas and mainly – why we went there – with cheders. We woke up at half past five in the morning, we prayed, and then started our studies. By eight we were already sitting in the Calvinist school, and in the afternoon we were learning in the cheder again. The Jewish community there supported us. They placed us at a merchant’s house, I slept there, but I ate somewhere else everyday. They organized who would have lunch for the Jewish kids from Ilk. We studied the Tora and Talmud in the afternoon, so we would progress in Judaism, too. I went home from Vasarosnameny every two weeks. We were so poor that I had to walk. I would have some fun by driving a wagon wheel in front of me with a stick the whole way. On the Sabbath, Jews who knew a little more about Judaism would come into the city and ask us questions. Every week they tested us.

I could have gone for more than three grades, since I won a scholarship on the basis of my good scholastic results. My father couldn’t even pay the reduced tuition. That’s how I ended up a tailor. I had apprenticed the tailor profession in Nameny. My older brother, Jeno also went to school in Vasarosnameny, and learned tailoring and sewing. All three of them made that same trip that I had. They learned their father’s profession as apprentices in Vasarosnameny. Jeno went up to Pest in 1930, and opened a tailor’s workshop on Baross street. Though, nobody ever left Ilk until then. Ilk was a village left behind, and they cursed him for leaving it. He was the family benefactor. He was a clever man. It went well for him, and pretty soon he sent money back home to us. When Erno and I finished our apprentice years, there was money for a ticket waiting for us at the post office. We all joined him and worked together as brothers. We sent money home every month, so our parents and sisters wouldn’t lack for anything. I joined my two older brothers in Pest in 1937. I was astonished when I saw my brothers eating treyf. Both changed their names from Schwartz to Szabados, Jeno in 1936, Erno in 1937.

I made primarily Jewish friends in Ilk and Nameny. When I suddenly found myself in Pest, we had Christian friends, too. We didn’t keep kosher. Mother wasn’t there to watch us. Until I went to forced labor in 1941, we regularly went on excursions, to the cinema, and to dance classes. Although most of our friends were Jews, we also made friends with Christians. It wasn’t a reason to exclude someone, because we saw everyone for the person they were. If they were respectable, we were made friends with them.

I wasn’t able to get accustomed to my new profession, because I was called up into workservice [labor battalions]8 on October 13, 1941, into the V/2 company, to Hodmezovasarhely. We got soldier’s uniforms, but they soon stuck a yellow armband on us, to differentiate that we were Jews, not fully-privileged Hungarian citizens. They took the uniform off of us later, at the request of headquarters. Then everybody was in civilian clothes. They left us the hat, but there was a national colored button on it, which they took off it, so we wouldn’t desecrate the Hungarian national colors. [The national guard ministry decreed in March of 1942 that the Jewish workservice should wear their own civilian clothes, and should sew a yellow armband on them, but in a lot of the groups the uniform had already been taken away by the end of 1941. Until the spring of 1942, there wasn’t general proscription of the yellow armband, but depending on the commander, this was also widespread.] I was put in the dispensary, in the sewing workshop. From that time, in November of 1941, they then took me to Korosmezo, in the Ukraine [this belonged to Hungary at that time]9 where we built tank traps and bridges. In the fall of 1942, (probably in September) we returned to Hodmezovasarhely. From then on, we were put to work in various parts of the country all the way up to September of 1944. We were in Orgovany, Pahi, and Csengodo, where they made us build military training areas. In the beginning of 1944, we went to Szeged. When the Russian groups reached the city [Budapest] in September 1944, they (the Hungarians) marched us through Sandorfalva, Baja, Mohacs and Pecs all the way to Kormend. From Kormend in the beginning of October 1944, they deported us to Eberau, Austria. I was in the Libenau camp in Graz, from where they took me in April 1945 to Hitzendorf, and then in May of 1945, at the end of the war, I was liberated.

I had made friends with a girl named Annus Ehrlich in Hodmezovasarhely. Before she was deported, she gave me a few pages of a prayerbook and asked me to pray for her, too. She also wanted to give me a jewelbox, but I didn’t have the heart to accept it. She said, if she doesn’t return, then I could have it. I knew that, the constables 10 would take it from her the first chance they had, but still I couldn’t accept it. I still don’t know what happened to her.

There was a band of fascists living in Hodmezovasarhely. They wrote in newspaper articles that we didn’t work. We just hang around and molest Hungarian girls. They connected us to everything. The city had already emptied out so much, only a few of us remained with our yellow bands. They called us into the Brigade commander and said that we shouldn’t listen to the lieutenant colonel’s words. Don’t do anything for him, work for him, because we’ll be immediately on the front. Hardly two days passed before the lieutenant colonel called us in to sew a suit for his son. Well, now what do we do? We couldn’t say no. On top of that, next to our quarters was a house where Jews were living, and they had been taken away the night before. We sewed his son the suit that night. If we didn’t sew that suit, they really would have sent us to the front. The commander said we should sew a suit for his son, because he also 'did for us'. That was all he let us know, that thanks to him we weren’t taken away, too. Now where was this great friendship coming from? He once asked me where I was from? I told him Szabolcs, and he also came from there. That word was enough for him to not have me taken to the front.

They took us to work in Orgovany, Pahi and Csengod. These are villages around Kecskemet. In these places, we built traps and trenches so tanks couldn’t get through. We built the obstacle out of wood and covered it in dirt. The forest was 15-20 kilometers away, and from there we brought the trees for the work. The whole thing was 2-3 meters high. Later in Germany, we did the same thing. Five in the morning we woke up, we got a little black water instead of coffee. We went there on foot. There they put a tree on each shoulder of two men, long trees, and those we had to carry to the location. There and back was a day’s work. We tried not to take the biggest trees but the smaller ones, there were young guys there. One of the sergeants took notice: "You want to take a little twig, a little branch?" He put such a big beam on us that we did ourselves in. We got back at twelve that night. We layed down, but at dawn we had to get up again and fetch more trees. We also had to transplant sod. We extracted the sod, so that we also took five centimeters of earth. We had to cut them into squares, which the grass held together. We placed these in rows next to each other. The commander counted to see how much each person did per day. If we didn’t do our daily amount, he would start to 'pony' us, that is, after work he would exercise us. Run, push-ups, squat thrusts and the like. Our tongues would hang out after he drove us like that.

At the start of 1944, we went to Szeged to the battalion headquarters. We spent four months in Szeged. Three Jews, and a company of Christians. Soldiers guarded us. They chose people from the three companies, to take to the front. Sometimes they’d say, "Everybody starting from the letter 'k' goes". Those who were picked out went to Hodmezovasarhely and from there they were taken to the front. A couple months later they took another group like that. I was always left behind, but then there was hardly a full company left, so they filled up the ranks with younger people. And a company went here, and again another company wanted to go, but then they said that those who want to go, can go and those who want to stay, stay. I did everything to avoid going. As a matter of fact, it’s because we had a very decent commander, a captain. Everybody wanted to go with him. If you’re going to have to go anyway, then at least go with a decent man. They went and the poor fellows never came back. The captain would return with a role call of who died where.

In Szeged, we worked and had boarding. Four of us worked in a tailoring workshop. There was a holiday, I don’t remember which, probably Easter or whatever, and then they said they’d give us leave, but somebody has to stay to tailor, so not everyone could leave. A boy and I both wanted to go first, and we argued over it. I had a buddy who said it was impossible to decide, because we both wanted to go home. I was pleading that my mother was home alone. We drew straws and I won. I went home for a week, then came back. When I saw my mother for the last time, I couldn’t tear myself away from her. She held onto me so tight, I couldn’t get away from her. We never met again. We felt somewhere unconsciously, that this was the last time we’d see each other.

My mother was still at home at the start of 1944. I went home, before I got back, the other boy had already gone, so we missed each other. I got an order to appear before Master Sergeant Szilagyi. I had to go back to Hodmezovasarhely. I didn’t really want to leave. I begged them not to take me. But no, I had to go. I continued fixing cast-off clothes. You have to know that the Master Sergeant was the world’s most evil scoundrel. An anti-Semite, and a horribly bad man. He wasn’t just evil with Jews, but with his family also, everybody. You could say he was a murderer. I didn’t want to go work for him. So I appeared before him. He really chewed me out. He called me all kinds of names and berated me. We started working there for this sergeant. He started to warm up to us. We were stationed in Hodmezovasarhely, but he lived in Szeged. Once he ordered me to take his bags out to the station. The others were already saying I was in his good books. If somebody asks me for something, I must be in their good books. I’ll just tell you that I once was sent to Szeged to shovel snow. We lived in terrible conditions and we were fed, but he didn’t let me go back to Hodmezovasarhely, where they might take me away. That was a really big thing for him to do. Well, how it happened was, I had to go to the commander’s for something. He sent me away to report to the lieutenant for something. He practiced with me for a half day on how to report and show respect, what and how to speak to him.

We tailors, shoemakers, carpenters worked for the Armored Division, and went wherever the battalion went. It was a military supply unit, which kept the equipment and uniforms in order. We sewed uniforms, and the shoemakers fixed boots. It’s enough to say that a traincar full of flour came for the Jews and the soldiers guarding us. The car arrived, and we had to carry the sacks up to the attic, and into the storage rooms. One time rice came, and we had to carry that up to an attic where there were no steps, just a ladder leaned against the wall. By the time we got that weight up those steps?! The sacks had no place to grab them, and the ladder was shaking under us. I picked up a sack of rice. It was terribly heavy, not like flour or corn. We had to carry them so the mouth of the sack was up, so the rice wouldn’t fall out the back, but I forgot about that during the heavy work. I pick one up, but the mouth was downward. As I went up the ladder, I could barely make it, my back almost broke, when the tied side of the sack opened and the rice fell out. Whoa, I was scared! The sergeant said to me, you stupid Jew, we told you to hold the sacks with the mouths up. He whipped my legs with a lash whip. He beat me because the rice fell out of the sack. His name was Janos Ebner. He was a vice-company commander. He fell into Russian captivity quickly. But he was lucky, and got into a good place. He knew Russian and they made him an interpreter. When they interrogated prisoners, he interpreted. I recognized him, and told the Russians how he had treated the Jews. They immediately took him out and separated him from the others. When they interrogated him, there was a Russian soldier standing next to him. He suddenly grabbed the soldier’s pistol and shot himself in the head.

One of the company commanders was an awkward, cock-eyed little insignificant man. We were in Szeged and I escaped one night. It was after curfew, we’d gone to bed, the roll call was read. Ten men were missing out of two hundred. He was so deaf, he didn’t even hear who was present and who wasn’t. My little brother came to Szeged to visit me, and laid down in my place. And he reported present a number of times. They mocked him.[the commander] When they were going to transfer him, we had a party, and then he told us what we had done to him. He knew about everything, that we went missing, and he didn’t do anything about it. It was decent of him.

So then we had to get ready to go to Bor 11. Bor was in Yugoslavia, and we heard a lot of bad things about it, I don’t have to tell you how we fell apart. We asked ourselves, "what is going to happen to us". It was bad news. They had only let us go home once from forced labor, at the beginning of 1944. We kept in touch by letter. Only once I telegrammed home to I ask them to bring my clothes to Hodmezovasarhely. Bring my boots, and whatever. I knew that the group going to Bor left on Tuesday by boat. They took them by boat on the Tisza, then over to the Danube. Master Sergeant Szilagyi called me over to him, and of course, for the first time inspected how well I could show respect. A true scoundrel. He says to me, if the company starts to leave I should just sew something for him onto his uniform. Don’t put any decorations on it, just sew the star onto it. That’s when it hit me. That’s how he arranged that I don’t have to go with the company to Bor, just because I’m also, as he put it, ‘a potato-munching Szabolcser’. I then had to telegram home again: don’t bring me clothes.

There were thirty of us, who didn’t go, who were entrusted with something to do. Well, then they came back saying, two people were missing from the transport. They took two more, but then five more went missing. I was really scared that my time was soon up. He ordered the other [tailor] boy and I to take inventory of everything in our quarters, while the company is withdrawing. "Determine how many windows are broken, what are the damages." When the battalion had gone, there were only seven of us. Of the seven five were rich enough, to pay off the good Lord [sic], not to take them. Us two tailors, me and my friend, who later settled in Australia, who didn’t pay off anybody, because we didn’t have a penny. It turned out later, that Szilagyi had a lieutenant captain-in-command, who was an even bigger scoundrel than he was. But in the house where he lived, there also lived a divorced Jewish woman, and the lieutenant had fallen in love with her. He fell totally under her influence, and even became friends with a Jew. The company withdrew under his command, and because of his Jewish girlfriend, they had it relatively good, despite the fact that they were sent to Bor. All the way up to the time that he was discharged because of it. In his place, came a lieutenant named Daranyi. He was such a murderer, that after the war, he was executed.

The Russians broke through in Hodmezovasarhely. Between it and Szeged, there’s a bridge. They took us across the bridge, on which bombs were hanging, we barely made it across when they blew up the Szeged Tiszabridge at Algyo. Then we went to a village, Sandorfalva. While we were there, they took us to dig trenches here and there. I don’t even know which villages we worked in, we were even in Szabadka [Subotica, Yugoslavia].

They took us to Kormend[Austrian border town] toward the end of 1944. There were a lot of Schwabians [ethnic Germans in Hungary] living there, with swastikas hanging off the houses. They were Volksbund. They took us to a two-story house, stripped us, and we had to sign a paper saying we were healthy, and there was nothing wrong with us. When we came downstairs, there were soldiers with bayonetted rifles on the steps. As we came down, they beat us, bing-bang, all the way down to the ground floor. I was beaten, but was also lucky. They didn’t hit my head, only my shoulder, and fortunately, at least it wasn’t broken.

It was the winter of 1944. It snowed, and there wasn’t a roof on the building. They locked us into a place. There wasn’t a roof and we almost froze. Then they took us to Kormend, to an underground bunker. There was a stable above us, and we had to go deep underground. You had the feeling you were entering a mausoleum. It was a mausoleum. It was full of Jewish boys. The guards tried to convince us to give them our luggage. The clothes, the good ones, we should give to the poor boys, because they’ll take them anyway. "Prayerbooks you should throw away", they said. "Hide them so nobody finds them". Someone among us, found their younger brother’s name carved in the wall. The guards wanted to take our money, too. They said, they’d be good to us, if we give them all our money. They were all villians. They only wanted money. There was a lot of despair.

So first they took us from Kormend to Austria by train. We got off at a station. A train came from the other direction and brought us all kinds of good food and gave it to us. They were German soldiers, those Hitler Youth. Twelve year olds, but all carrying guns. They heckled the Hungarians, a pox on them, but great that they brought us, they’ve got great things waiting for us to do. Yes, but they took us off the train at a station where there were loads of Jews all together – here was a row, and another here, and head high, so many. They were all dead. Then we fell apart, we thought we were dead. They took us to work in a little village called Eberau, near the border. Technical troops watched us, not military SS. In Eberau, the Jews built tank and armor traps. So if the Russians come with tanks, they’ll meet a big wall, and won’t be able to pass. The residents weren’t bad. They cooked for us there. We went for dinner, or some slop to eat. Then I hear a quiet thin voice say, "Is there by chance any person here named Feri Schwartz?".

He was an unfortunate, fragile little religious Jew, who was always praying. The poor guy was sitting in a ditch, I remember. He had come back from Bor. We were together in the forced labor, only he was taken to Bor, and I wasn’t. He was a young man from Szeged, Gyuri [Gyorgy] Reiter was his name, a lawyer. I also remember when he saw me he started crying. He said, "you, Feri, were always lucky, you didn’t have to come to Bor". And he also said, "if I’m with you, I’m sure to survive". Later he got lice. He was itching everywhere, and covered in bites. He scratched himself to pieces, he itched so badly. We were housed in a school, where Germans came. A one-armed German officer was in charge. They told us the sick would be taken to a place where Jewish doctors would take care of them. We were happy for them. Some among us were already getting weak, they couldn’t handle the rigors. They were taken the next day. My buddy reported in sick. Some guys going to work had seen, from a distance, that they were making the sick dig their own graves, then shooting them in the head.

All of a sudden, they blew the warning siren, that we had to pack immediately. They took us to the road leading West, thousands of people, but they didn’t take us on the highway. We left the village, then had to strike out up a mountainside. We went across this mountain for a day, and got down the other side, so we wouldn’t have to go through other villages. It seems they didn’t want us to be seen there. And they drove us, they killed them. When they took us towards the west, there was a camp. They wanted to bring us there. But the camp was temporary, they’d killed everybody there. By the time we arrived, the camp was empty. So then we went the whole way through the villages after all. There were SS-workers everywhere, they pushed us forward, further. Those who had taken us to the lager, suddenly just disappeared. At this time, the Germans were fleeing, they left in their horrible tanks, they were in trouble. They [the other prisoners] waited for the Russians to arrive. Many thought that the Russians liked the Jews. But they were taken prisoner.

We moved on. We slept in forests. We ate dead horses, anything digestible. We reported in at a lager on the road, in Libenau, next to Graz. We said we were Hungarians, and had come as work relief, and we’d like to work. We didn’t give away that we were Jews. The SS commander there – thank God – forbid us to work. He said Hungarians were not allowed to enter because there were typhoid-infected Jews inside. He sent us further on. We were very happy, because we had made it past the most dangerous point. We saw from outside that the boys inside were those who we’d left earlier. So we moved on, more precisely we were driven on. There were killers in every village who, to our luck, didn’t stop us, just let us pass.

One of the Germans was a commander, some assigned commander. Not SS, they’d just conscripted him, and put him with the Jews. You could talk to him. He told us the situation was dangerous. He let us know that he didn’t know what will become of us. He also told us not to go to him, because if they see him talking to us, they’ll immediately transfer him, and we’ll get a killer instead. We did our best to avoid him. That commander had some kind of plant, furniture factory in Hitzendorf, fifteen kilometers from his house. A boy from Mako knew where this village was, where the commander lived. When we arrived in Hitzendorf, this Hungarian soldier went to him, looked for him, and told him we were here. The Arrow Cross there, that is, the SS harassed him about where his Jews are. They put you with the Jews – they told him – so where are the Jews? Well, I don’t know what he told them, what lie he said. He put us in his factory. We slept in the plant, but didn’t work, there wasn’t anything to do. But he took us to work from there, and the SS from Graz would come and ask “who are they?”. He didn’t tell them we were Jews. “They say they’re work relief from Hungary, very good workers and good German friends.” So the SS would leave.

But the Germans were already falling apart. I saw some German soldiers playing around when another armed gang appeared, and they shot them. At the end, the situation was completely chaotic, they were escaping in any direction, it didn’t matter which. I was liberated, and neither the Germans, nor the English appeared, but we saw the Russians leaving. They never came into the factory, we never went out. We dragged on that way, there were about eighty of us. When it happened, then all the leaders, mayors – who knows what status these officials had – came from the surrounding villages to this wood factory. They thought that if they were with the Jews, nothing bad could happen to them. Thanks to that, the Russians took them and the Jews prisoner. They didn’t look at who was Jewish, who wasn’t. We were so happy, nothing mattered, "Come on over!". And then we were liberated, we were in the factory for about ten days.

The Russians robbed us of everything they could. They took my boots off my feet. I had a friend with me, who recently died in Szeged. He had a watch. We thought we could sell it to the Russians, and buy train tickets to go home. But in the chaos, when the Russians saw the watch, they automatically just took it. We didn’t care about anything anymore. Just let somebody come, and let this be over.

I’ll tell you how we got home. It wasn’t simple. In May of 1945, fifteen of us started for home. We had to go through Graz. We met Russian infantry. They were such simple people. They surrounded us, stuck us in with the other prisoners, and they wanted to take us in. There were a few Jews among the Ruskies [derogatory term for the Russians in Hungarian], one of which was an officer, though he was Jewish. And a high-ranking one. We went over to him. We explained that we are Jews, and the Russians want to take us prisoner. In that crowd, who knew who was Jewish or not, and then again who cared. The Jewish officer came over, took sixteen of us, and put us in a schoolhouse. He told us not to leave here because we’ll be taken, and never get back home. While we stood there, waiting, we got very hungry, and decided to leave anyway. That’s when the Russian accepted us, and we got out to the train station. There were French, English, German and all [nationality of] Jews there. They gathered everybody, and took us to the station in Graz, because the railway had been blown up earlier, and we had to put it back together. The Russians themselves even worked there, like workhorses. When we fixed the platforms, a train came and everyone got on. The Yugoslavs, the Czechs, the Poles were let go. When they found out we were Hungarian Jews they took us prisoner. They gave us a piece of bread. Eat, then let’s go. They took us into Graz, the Russians made us carry a piano, so they could ship it home by train to Russia.

At night, at the station, when the railway was fixed, which had to be fixed, a train came. Whoever could, jumped on it. They said the train was going to Szombathely. But we couldn’t tell anyone we were Hungarian Jews then either, because they would have taken us prisoner. We went past a lager. It spread out as far as you could see, full of prisoners. If they dump us in there with all them, nobody will get us out! We got across the Hungarian border. On every traincar, there was a Czech or Serbian flag. We stuck a Jewish star on ours – we had no idea of how anti-Semitic the Russians were, too. The residents told us not to leave because the Russians will take us to peel potatoes, don’t go home. The Russians were already in Hungary, so the war must be over. The Russians deluged the country, there were so many of them. So we got on a train, and arrived at Keleti Station [Eastern Railway Station] that night. It wasn’t possible to leave, because of the curfew. The city was full of Russians everywhere, so we slept on our rags, and waited for morning. One of us always stood guard, so the Russians wouldn’t kill us. In the morning, I went home to the workshop, and the Koszoru street apartment, where we had been renting. But I didn’t find anyone there. I didn’t know much about the family. I had seen how they took the Jews to Hodmezovasarhely, but I didn’t know more than that. I think my older sister had written a letter [in 1944], that she knew nothing about our mother. By the time I answered her letter, they had already taken her to the ghetto in Mateszalka, then to Beregszasz with the two little children. I went back to my hometown, to Ilk, because my little brother Bela was living there before forced labor. I found Bela in Ilk. They told him that I had been executed somewhere. We were very happy to see each other alive. A few people didn’t give back what they stole from the house. There were one or two, who were decent enough to give me back my clothes. These people, if they’d come from Pest, always slept at our house and always brought a fat goose. They were benevolent people. I went with Bela to Pest. We got together a sack of bacon, and sold it in Pest. I didn’t have a dirty penny. My brother Bela and I set about getting some work. I remember, we had one pair of trousers between us.

Our sisters, Eva and Berta didn’t return. Berta died with her two children in the concentration camp, in Auschwitz, but her husband Samuel came back from forced labor. As I understand it, he was sent to the Russian front but somehow fought his way home. He went out to Israel in 1957, where he remarried and had four children with his new wife. That’s all of their story, I don’t know anything more about them. Erno and Jeno were called up to workservice in Esztergom in 1942. From there, they went to Vac, then Budapest. They were taken away to Austria from there. Jeno was spiritually the stronger one, and Erno was thankful to him that he survived the forced labor. They were liberated in Mauthausen. Erno would have died for sure without Jeno. When he had to, he carried Erno on his back, stole food for him, and kept his spirits up. I know this because Erno succeeded in struggling home. Jeno was shot in Austria by a drunken Russian soldier. My older brother wasn’t the only victim. Erno died without a descendant. We bid farewell to my little brother Bela five years ago. His two sons are still living. I said the kaddish for a year for him, and since then I’m going to synagogue again. My mother was taken from home to Auschwitz. She never returned. But nobody from our village returned except us. Except for my two brothers, and two cousins also survived. My two older cousins went back to the village, to Ilk, and lived there until 1956, when the villagers threatened their lives. They started abusing them, which had only been a rare thing earlier on. One went to Canada, the other to Israel in December of 1956, while it was possible to leave the country.

We were in our twenties, and hadn’t been able to work yet, when they took us into forced labor. We had just begun our careers, and we had to go to forced labor. When I realized that one of my older brothers and my younger brother were still alive, we thought we should start something together. Erno and Bela and I started working in Pest. Jeno had been a well-known tailor in the area before the war. If I went somewhere, I would say I’m Jeno’s brother, and I’d get credit everywhere, anything. That’s how we struggled through, I’m not saying we got rich, but we did a lot, and whatever we had to, all the way to the end.

The workshop was a tailor shop on Baross street, where my brother and I, together with Erno continued working. I never became political. I didn’t join the Party, despite the fact that the Communists liberated us. There were party meetings, but I never participated, because I was working with my two brothers. Erno had a small business license. I was registered as an employee of his. Two or three years after the war, between 1947 and 1949, they searched our place. They said we were bourgeois, really, and they wanted to take our courtyard. They wanted to nationalize our house, but we were able to sue for it back. So they came in, and they wanted to occupy the apartment, and everything. They claimed we were rich. In the workshop, they were making a big deal out of what kind of beautiful shoes we had on. Imagine how beautiful shoes are on a person’s feet, if he’s naked!

In my twenties, I had been there for four years. Then it seemed like such a tiny event, and I had forgotten what I’d learned. But the kind of work I did and where, wasn’t really a problem. We were our own bosses, and didn’t have to make concessions to a higher-up. But because we were self-employed, and Jews, and private people, they put such a tax on us that we couldn’t make a living, nor earn even one percent of what they took in taxes. That’s how they wanted to force us into the union. If I had joined the union they would have relieved the taxes. They even said, join the union and then we’ll drop them. You see, we had to face them down because we didn’t want to join. In those little factories, there were little workers, but they weren’t truly tradesmen. But if there was a party member among them, he was made the boss. Unfortunately, my little brother Bela had to go work for them, because the danger of them nationalizing our place was threatening. The poor guy found work in the ‘Majus 1 Ruhagyar’ [May 1st Clothes Factory], and was very bitter about working. He had to work at night, and two or three shifts. He went in at ten in the evening, came home in the morning, like somebody who was drunk. "Join the party, we’ll make you a boss, immediately", they told him. He couldn’t do it, not even for the couple of pennies more. He just worked in the factory the whole time.

We slackened off on religious things from when we got back. The problem wasn’t how we were going to keep our religion, but rather, what are we were going to eat tomorrow, and what rags I could put on. I came home in shorts, and I didn’t have anything. I took a little work when I got home, and started to shape up. I had no scissors, to cut the pants with. There was high inflation then. There was a time when there were millions [bank notes in the millions]. My blinds broke in the workshop, I called a workman, the millions weren’t enough for the job. I couldn’t get used to it. On the border, when I was on my way home, I got a thousand pengo [Hungarian currency at the time], I thought I was a millionaire. You know what I got for a thousand pengo? By the time I got to Pest [Budapest], the inflation was so bad, it wasn’t worth anything.

The Horthy regime ended. The Communists never talked about anti-Semitism. During the Communist period, not one word was said about what happened to the Jews. They didn’t talk about it, but the Rakosi people [Rakosi regime] 12 were big scoundrels too. Gero and the other Jews [Rakosi, Gero and many of the communist leaders in Hungary were of Jewish origin.], they just didn’t notice that they were Jews, too. Still we were always scared that they might re-locate us. There was a time when they told us, my wife and I, to move out of our home. We moved quickly, because if they’d found us there, they would have taken us in, too. That was life. Those who came home, a lot of them were put out of their homes, and relocated. But during Communism there was never a word about what they did with the Jews. Today, a lot of them deny it. They say: it wasn’t true.

I never liked Party members, nor the whole party thing. Many who came home in 1945, didn’t find any family waiting. Well, the most natural thing was to get pulled toward the AVO [AVH] 13. They went to the Communists, not the Arrow Cross Party. They couldn’t understand, that for us it doesn’t matter what comes next, just let this [the persecutions] go away. I had a friend, Tibi, who said he lived off the Party, so he could get these killers back. He screwed a lot out them of their jobs. He lived for it.

When Israel was forming, I’d say that was among one of the greatest pleasures I’ve had. First the election [UN vote]. We didn’t sleep nights, we were up, waiting for the results. I could get [Radio] Israel and [Radio] Free Europe 14 in Hungarian. In the Hungarian news, the Arabs always won. [In 1967, the Soviet Union together with Soviet controlled Eastern Europe broke diplomatic relations with Israel. Earlier the Soviets were also in favor of the creation and support of the Jewish state with the hope to incorporate it into the communist world. Mr. Szamosi most probably refers to the post 1967 period when the Hungarian media was openly hostile towards Israel.] So then we heard about how rotten it was that they [the Israelis] were holding a million Egyptian soldiers prisoner, didn’t give them water. Luckily Nasser died. They shot his successor, Sadat because he made peace with Israel and visited Jerusalem. In 1946, a Palestinian killed the king of Jordan. How is it possible that a new generation grew up, and then another, and they still want to squeeze Israel out of there? They even took from what Hitler said about the Jews. If there had been no Holocaust, Israel would not have been born. The Holocaust contributed a big part in the birth of Israel. They wouldn’t have voted for it in the U.N. [suppose the Holocaust had not happened].

My wife’s father, Sandor Miklos, took this name in 1930. Before that his name was Weisz. He worked in the Ganz Mavag [major firm of heavy industry in Budapest] as head accountant, but in 1920 they fired him because he was Jewish . He couldn’t find a position, so he started a canning business. With my wife’s mother, Antonia Rakosi, they produced cabbage-cucumber-squash preserves and lived from that. At the beginning of the war, they lived in a star house 15. My father-in-law hid in the cellar. My mother-in-law had Aryan [sic - falsified] documents. There were really poor people living in this house. Before the war, they’d come over to my wife’s place, my mother-in-law would give them free pickled vegetables. How many of those were Arrow Cross 16 sympathizers! Constables lived in the school across the street. They wore police clothes and deported the Jews of Pest, and took the Jews away to work. And these constables came over, they had their wash done here, got manicures and everything, because they exploited the Jewish house, and could get everything cheaply. They even said they’d take my wife away, so there would be one more pillow for them. The Jews weren’t allowed to open their windows. The neighbors reported my wife for having her windows open.

My father-in-law was taken with the Jewish men on November 15, 1944. They took them to the area around Ferihegy, to Szentimre, to shoot them in the head. But he was lucky. He had been delivering goods to the butcher shops. Around Christmas, he’d always given the butcher boys cologne – and some present, pickles – so they might package their meat better. One of the butchers was also a high-ranking Arrow Cross, and he took my father-in-law off to the side. That’s how he got away. The rest were taken to Kiserdo [little forest] and shot to death. They organized mass-murders there, but I never heard anything about it, or that somebody had found mass graves. My father-in-law hid in the forest till the end of the war.

I met my wife, Gabriella Miklos, who was born in Budapest in 1928, in May of 1945, not long after we’d returned home. I had a relative in a neighboring house. Since I was totally alone, I went to see her, and as I was on the way up, I met her. That’s how we met. We were already engaged when her father died, and were married one or two months later. Our marriage was just a civil one, we didn’t make a big thing of it. We didn’t have a religious ceremony, because we would have had to wait until the mourning period was over. It wasn’t proper, and we were too scared, also.

It was unconditionally important that my wife be Jewish. First we had a girl, but she died at birth. Our second daughter, Zsuzsi was born in 1955 in Pest. She went here to the Dugonics street elementary school. There wasn’t any Jewish instruction, but she heard about religious things at home. In spite of the fact, that we didn’t keep too religious a household. Sometimes we’d light candles for the Sabbath, but not too often. We mostly celebrated just the bigger holidays, instead. We didn’t keep a kosher house, and still don’t. I went to temple during Pesach, the tent holiday[sic-Sukkot] and Yom Kippur. During Pesach, for example, I bought matzah, but we ate bread, too. We deliberately didn’t have Christmas, we were at least that Jewish.

Our house looks the same as it did then. It was always two and a half bedrooms. We had to rearrange it, so there wouldn’t be a third bedroom, because then there was another problem, they’d nationalize it. Some order came out, that for a certain amount of residents only a certain number of rooms could be in the family name. Those who had apartments bigger than the ordinance, moved to smaller apartments. My mother-in-law still lived with us then. The house here in the eighth district [of Budapest] was hers. A detached house with a courtyard. After the war, we worked a lot. We saved everything we could. Then later things got going, and I could even buy a car. But that was a lot later, I bought a Wartburg [East German brand] in 1965-66. There wasn’t a choice then; you could choose between a Wartburg or a Trabant [another brand of the same company]. At that time, you didn’t just have the money and go buy it – you paid for it, then waited for years until your name came up on the list. After that, we took the car out for excursions. We saw almost every part of this country. Wherever you could go, we went. Gasoline wasn’t expensive, three forints a liter. We even took a trip to the beach 200 kilometers away. Then we went to Vienna – when you were allowed to go out once every three years – and then to the West. We got fifty dollars [hard currency allotment], and we went to France. [The rest of the money had to be illegally smuggled out of Hungary.] We’ve traveled through France three times. But aside from that, we’ve been to Italy, and a little in Yugoslavia.

I had a constant relationship with my French cousin. My father’s sister, Amalia had a son, Jozsef who settled in France in 1928. France was in a terrible state after the war, and this cousin Rudi [Jozsef’s son] and his younger sister were just children, one was sixteen , the other thirteen. Their father sent them here in 1947 for three months, and we fostered them here. Rudi lives in Lyon. He visits us once a year, and we visited him three times. We write letters every week. Sometimes, we even call.

Once we went to Israel in 1990. As soon as the connections opened up more [1989 Political Changes in Hungary] 17, we went. Our relatives live there, my cousin’s son. He was a small boy when he left, we were young, too. We couldn’t make contact with the Israelis for a while. It wasn’t recommended to write to Israel. People were busy with defense. Mirjam’s family in Israel told us that it was very hard for them to get to the country. They could only get there illegally through Vienna then Italy. They arrived in 1948, when the U.N. voted for independence. In the beginning, they loaded the ships in the Haifa harbor. They didn’t get anything for it, just enough to eat. They lived near Latrun, where the Arabs were always shelling. We’ve been writing since 1990, but up to then we had no contact.

At the time, I thought about it, that we should make aliyah, but my wife’s father died in 1949. Her mother was alone, and we didn’t want to leave her by herself. When we brought the subject up, my mother-in-law was distraught that we might leave her alone. Long after, I understand her better than at the time. The same thing happened when this book came out, or some ad, that said you could go to America, or emigrate to Canada. Zsuzsi, our daughter had finished school. She had already married Gabor. And Zsuzsi read about this grant program, and she had everything. College graduate, multi-lingual, she was the right age, and she had two children. She fit perfectly, and when she would just start to talk about it, how good it would be to apply, I literally got sick.

I didn’t have a lot of friends. The friends I had were Jews. But they died early and young. I was with one of them, Miklos Kadar, in the forced labor, but he also died. Another boy I was with there, is still living. He built a very big carrier in Australia. Sanyi was a tailor and lived from that. In the beginning, he was poor but then he got rich. Even though he didn’t have more than two years of secondary school, he made these investments which made him rich. He invested, bought houses and sold them. He told me about it when he was here. I got a phone call from him, that I should look him up in the hotel on the island [Margit island in the Danube, between Buda and Pest], because he brought me something. He gave me 50 or 100 dollars. In fact, when Zsuzsi got married he sent 50 dollars. He was a very clever man. As a tailor, he was exceptionally clever. Besides that, he was so physically strong that in forced labor, he could have wrestled and thrown to the ground any of the Hungarian soldiers. In the division, only two tailors remained alive. Me and him. There was a tiremaking workshop there, where they made car tires. You had to lift it with one hand; of the 400 Hungarian soldiers, nobody could lift it except him. Once two killer constables, took him away just as we were leaving the Jewish temple. When they let him out, we couldn’t recognize him from his face. They beat him so badly, that we only recognized his voice. And all he said was be glad it wasn’t any of you, because you wouldn’t have survived it. And he was right, we really wouldn’t have survived that.

Our daughter, Zsuzsi, attended the College of Foreign Trade. She learned two languages. She has an advanced accreditation in Russian and English. Zsuzsi married a Jew. Her husband, Gabor Gemesi finished college. He studied vehicle electricity [in Hungary, auto mechanics are seperated into three vocations. One for body work, one for engine work, and one for electricity]. He works here in the courtyard, he opened a workshop here. He’s a tradesman and an entrepreneur. Zsuzsi usually comes to temple [synagogue] with me. It’s the most natural thing for her to come to temple with us, despite the fact that we didn’t really teach her religion. She heard us talk about this and that at home, but we never explicitly taught her religion. She must have heard something from my older and younger brothers. It was also natural for her to marry a Jew. Zsuzsi has also been to England. One of her colleagues emigrated, and she went to visit them for three weeks. When she was in England, Zsuzsi encountered problems, because her hosts were very religious. She had to learn that you wash meat and milk dishes seperately. Later the bank [where she works] sent her again, at their expense, for three months. The bank paid for her training.

We have two grandchildren. Eszter is seventeen, while Robi is eighteen years old. They attend the Lauder Javne School [Jewish school]. They’re good students and good kids. Religion is a big part of their lives. Robi is always hiding in Moses’ five books. He won two Bible competitions, and even went to Israel for a competition. Only once, we didn’t let him go. We didn’t want him to go because there was bombing going on. The relatives there even wrote that it would be better if he didn’t go then. He went once, and the other time, he didn’t. He always placed in the Judaism competitions, first or second. Of course, he brought every prize home from school, that he could. He really likes religion. Now he’s counting the letters in the Tora. He bought a book, “The Biblical Code”. He’s always busy with that.

When Communism fell in 1989, that did not touch us really. I had already retired by 1980, though I did work afterwards. If socialism hadn’t failed, then we’d be much farther along. And I dare say, that Hungarians are good workers. There was never a better time in my life than that time. You could vacation for pennies. My wife worked as a typist and shorthand secretary in the Ministry of Finance. It wasn’t a lot of status, but it was good work and sufficient money came out of it. We went on vacation with our relatives from France for a summer. With the four relatives and the four of us, we still only paid pennies. We could sit down in elegant places numerous times. So, life was good for a worker. After 1956 [revolution] 18, they even left us, the self-employed, alone. After 1956, you didn’t have to be afraid if you were a private businessman or self-employed. After 1956, the situation changed. It was a pretty good life. These people are lying about everything, which wasn’t true then.

I go to Nagyfuvaros street to pray. If I don’t show up, they call here and ask where I am. Unfortunately, it’s primarily the elderly who go there. There is the occasional young person. Back then, Tamas Raj was our rabbi, a dynamic but not a zealous man. He started up really dealing with the kids and young people in the area. I pay a tax to the religious community, ten or fifteen thousand forints, but I don’t use the services. What I give, I give to the temple. Back then, in the village, everybody went to temple. It was an exceptional event, if someone didn’t. Due to the war, that’s relaxed a bit. Poverty also plays in this. It wasn’t considered valorous in Communism to be a Jew. To write to Israelis was outright dangerous. You could only send a letter indirectly, that’s how the communists discriminated against Jews. Now at least, you are free to talk.

Today, I go to temple almost everyday, but that’s only been since my older brother died five years ago. I said the kaddish for him for an entire year. There are Jews from the Carpathian Basin at this temple. I know that they’re religious Jews and temple-going Jews, they are even prayer leaders. But when they come out of the temple, they get on the tram and go home [meaning Saturday] That’s the situation. My sister-in-law comes from a very religious family. She lights candles on Friday. Now I light candles, that is, my wife Gabi [Gabriella] does. But that’s due to the grandchildren. My grandchild was very little, barely five or six years old, when I started going to temple again, and my grandchild came with me.

Reparations got me terribly agitated. I always told my wife, they can leave me alone, I don’t want them, I don’t want to profit from that. I just received a half million [forints, about six months average salary] because of my parents. There’s no way I’ll buy myself even another crumb with that! It gets me so upset. And now that I’m older, even more so. I gave it to the children, instead.

GLOSSARY

Ferenc Deutsch 
City: Budapest 
Country: Hungary 
Interviewer: Eszter Andor and Dora Sardi 

• My family background
• Growing up
• During the war
• Post-war

• My family background

My paternal grandfather was Gabor Deutsch. He was born in Tiszaszollos in 1841, but I don’t know when he died. I didn’t know him. My grandmother was named Eszter Brunner. She was eighteen when she got married and my grandfather was twenty-one. We don’t know my father’s siblings, or even how many he had. The family was dispersed. My paternal grandparents lived in Tiszaszollos, but I don’t know what they did for a living. 

My maternal grandfather was named Ferenc Kortner. His family lived in Szentistvand, a small village near Mezokovesd. They were pottery merchants. They did not own a shop but they went to fairs to trade. They had a horse and cart, which they loaded with merchandise and took to market. They went from fair to fair. They lived in difficult conditions.

My grandfather was an observant Jew and a prayer leader. He always had his head covered and wore a beard. My grandmother wore the sheytl (wig). There were fifteen Jewish families in Szentistvand and there was a strong Jewish feeling in that group. My mother grew up in this environment. The Kortners were a big family. About 80% of them never came back from Auschwitz. The grandparents died in 1919. Grandfather is buried in Szentistvand and we still visit his grave. 

Our mother had ten siblings. They must have been born every second year. My mother was the eldest; she was born in Szentistvand around 1890. Her name was Gizella. Two twin boys came after her, uncle Bela and uncle Sandor. Uncle Bela was a cobbler and he had four children, though his wife died in childbirth. Uncle Sandor had four children too.

They came back from Auschwitz after the war and they went back to their house. However, later they had to run away, because there was a pogrom in Karcag. They ran away to Israel in 1947. Then there was aunt Szeren, who had four children with her husband, Uncle Bela Muller, a baker. He tried to give each of them a good trade.

The eldest son became a barber at aunt Szeren’s, the girl was a shoemaker, Pista was a merchant and there was one more son, called Feri, who was also a cobbler. 

Then there was Jolan. She married once, gave birth to a girl, but then she divorced and could never remarry. She became a servant at the house of a school headmaster. Our family was very, very poor. Then there was uncle Jozsi, who lived in Mezokeresztes, and bought and sold animals.

There was also Aunt Margit, who lived in Szanto. I can’t remember any more. I had a close relationship with these relatives and knew them personally. Nearly the whole family lived in Putnok in the '20s because of my mother. My mother was the organiser, the one who gathered her siblings together in the village. 

My father was born in Tiszaszollos in 1886. He worked in his father-in-law’s business. Then he worked in Diosgyor as a boilermaker. That was rare among the Jews, because most of them were farmers in Szentistvand too, but he had to go to Diosgyor to find work. My elder sister, Jolan, was born in Diosgyor in 1908; my eldest brother, Zoli, was born in 1910; and my other elder brother, Bela, in 1912. My father’s business was closed down in Diosgyor. 

My father joined the army as a hussar in the First World War. There he met a lieutenant, who had a rented estate near Nyiregyhaza called Rakoczi Farm. The lieutenant was a Jew and he liked my father so much that he took him to the farm. So that’s how we got from Diosgyor to Rakoczi Farm. Corn and wheat were cultivated there and there was a distillery as well. There they produced the raw material for a factory too.

• Growing up

My father doled out the payment to the workers. He had a position between that of accountant and storekeeper. Those workers were summas, the lowest category of hired farm labourer. They were not given money for their work, but they were paid with products. It was seasonal employment. They worked during spring and summer, but there was no work during winter.

We lived on the farm, in a house made of mud bricks. It was a very poor house, but still we were glad to have a roof above our heads. I was born on the farm in 1917 and the landowner was my godfather. My Jewish name is Efrahim. I received this name, and my other name Ferenc, in honour of my grandfather.

There were ten families, and my mother managed to get one son in each of these families to take my grandfather's name. My little sister, Irenke, was born on the farm in 1919.  

I was six when we moved to Putnok. There were roughly 380 Jewish families there. We Jews lived in one area, but there was a strong hierarchy between us. Because of my poverty I could never have married in Putnok. From this point of view, there was no great cohesion there. The poor were looked down on. Putnok was a very observant town, with a very orthodox Jewish community. It had a yeshiva, they educated bochers (students) in Putnok. There was a very observant rabbi there. He was bearded and had many children. He wore a caftan, and he had tzitzith on it. 

We were educated to love the Jewish religion. My father was less religious than he was a hard physical labourer, but he kept the Sabbath. Our mother, however, was very religious: she did everything to ensure that her children felt Jewish. All the children were taught to read Hebrew and all had to have their Bar Mitzvah.

My mother read Hebrew but my father did not. Had my father been a bit more religious, my mother would have worn the sheitl (wig) too. I myself wore payot (sidelocks), but only until the age of ten. I had seen the other children wearing them and I did not want to be seen to be any less Jewish. Later, we wore the kipa at home. My younger brother is so religious even now that he goes to synagogue every day in the morning and evening.

We were considered very religious. My parents even took on a duty in the community. When someone in the town died, they would be washed – by my dear mother if it was a woman, by my father if it was a man. We were very kosher. I remember “taking the carving” (the gullet of the goose that has to be taken to the rabbi for him to check the kashruth). I remember that meat which had not been salted previously could not be placed on the table at all. We had to be very careful not to mix together the milk and the meat foods.

Every Thursday, my mother, and later my sister, bought a goose that we took to the shochet, as there was a kosher butcher there. When my sister opened up the goose, we were standing around the table to see the liver, hoping for it to be big, because then we could sell it. A doctor or lawyer would buy it and we could buy the next goose for the following week out of that money. 

When my mother, and later my sister, opened the goose, they had the carving checked. When I took the goose to the rabbi for him to check, it was never treif (non-kosher). It might have happened that the rabbi thought – I presume now, according to my modern way of thinking – “It is Friday evening, and they have ten hungry mouths. If I say that the goose is treif the family is left without food. But if I pray for it, the family gets the food.” 

When we had no goose, there was chicken. And then there was the Thursday lunch made of roasted fat with mashed potatoes. This was a tradition. On Friday there was meat soup. The family still keeps the tradition today. We call it the Friday tradition: meat soup, tarhonya (farfel) and garlic or tomato sauce. My mother lit a candle every Friday evening.

My father and the boys went to the synagogue, my mother and the girls stayed at home. We lived very close to the synagogue and just had to walk over. When we returned from the synagogue, then we had dinner. The whole family gathered at our place. There were at least twenty of us.

My dear mother wanted to show the hospitality of the house so she gave everybody corn on plates. That was hospitality. And then there was barhes (challah). My mother, and later my sister, made it. 

On Saturday we had cholent. The children took it to the baker’s on Friday and it was ready on Saturday. As far as I can remember there were at least one hundred pots at the baker’s. They didn’t work at the bakery on Saturday because the owner was a Jew.

Bread and cakes were baked on Friday and after that the ovens were only used for baking the cholent. It was made in clay pots, it was tastier like that. We covered it and tied a piece of paper on the top on which our name was written. We had to be very careful not to mix up the pots. We only had beans and vegetables in our cholent.

Unfortunately, there was no meat in it, but when my mother or my sister felt like it, they put in kugel (flour dumplings) on the bottom. I remember that in the summer when there were gooseberries, we had gooseberry sauce. That was a real feast.

I used to be invited to a Jewish family’s place. My father was working in their vinegar factory. I had lunch every Saturday with them, because they had two sons with whom I was friends. The lunch began with an appetizer of eggs and goose fat, and then there was meat soup or cholent. In autumn it was meat soup, and in the summer, cholent. Then there was a roast, and after that, cake. We had fruit too, because they were wealthy Jews. 

Nobody in the whole town worked on Saturday. At eight in the morning the prayers began and we were at the synagogue until noon. On Saturdays at noon, as the women descended from the balcony, I would take their prayerbooks, as it was forbidden for them to carry anything on Saturday.

I was allowed to do that until the age of 13, after which it was forbidden for me too. My father was never called up to the Torah, because when somebody was called they had to shnoder (offer money), and even had to buy a particular pasuch (verse of the weekly reading.) The shamash went around and offered the pasuch for sale. The poor could not afford it. Shnodering was necessary, because it supported the Jewish faith and education. The children had to be sent to school and money was needed for that. 

On Saturdays, if we did not go to the synagogue for some reason, the children of the family got together. We had a prayerbook from which a certain part of the Torah had to be read for Saturday. We put on the talith or the tzitzith and then we imitated what we had seen the adults doing at the synagogue. We called each other up to the Torah; we said the mishe berach (blessing). This was sort of a game for us. 

There were separate vessels for the Pesach, which we kept from one year to another.

There was a matzo factory and we could have matzo if the children went there to work. Then we got matzo for the eight days. We were glad when it got broken, because then it was not kosher anymore and we could take it home after work.

Later I would go to the manor at Pesach and supervised the milking of the cows. So I was in the position of meshgiach (ritual supervisor). I made people wash their hands, then milk cows into the pot I took for them. This was kosher milk. We took it by cart to the distribution centre and (people) got their Pesach milk from there. This was because at least at Pesach, people had to have kosher milk. I was there every time there was a kosher slaughtering.

I tried to learn the reiningen (cleansing). This means that from bovines, calves or any other ruminants, only the front part of the animal is supposed to be eaten. There, mostly in the thighs, are muscles from which the blood does not pour out easily. The reiningen is that the veins there must be cut with a knife. I wanted to learn this work because it was well paid. But I had no time and later no will to do so. 

Yom Kippur was the biggest festival of all. I remember that our dear mother went to synagogue in her wedding gown. Though our father was not very religious, he still went to synagogue in kitl at Yom Kippur and Rosh Hashanah. Even though we were poor, all the children got new clothes for the festivals. 

At Succoth, all the children from the town gathered in the schoolyard and played with nuts. It went like this: we had about 10 or15 nuts and there was one called “the king.” The other nuts had to be thrown at it from a distance of about two metres. We all threw, and if you could hit the king, all the nuts we had thrown there were yours. But if you could hit only one, you got that one, and if that one hit another nut, you got both.

There was a  big arbor, or Sukkuh, that was built for this holiday, and we ate under it.

Purim was more of a family get-together. At school we merely mentioned that Purim was coming and sometimes we had a performance to show where Purim comes from. 

There were some villages close to Putnok where lived only a few Jews. Five or six of those villages would get together to have minyan (prayer quorum) at festivals. They would invite us to come from Putnok. I’d get lodging, food and a sum of money for them to have the minyan. 

It was very important for every Jewish child in Putnok to attend Jewish school. There was a state school and there was the Jewish school besides that. From the first form untilthe fourth form we learned Hebrew in the mornings, and in the afternoons from two until four or five we learned Hungarian. We were given food at the school: every day we got a glass of milk and a croissant in the morning when school started.

We were taught the basics until the age of ten. The Hebrew letters were taught. They taught Rashi’s commentaries on the Talmud. Everybody had to learn Rashi at school. We had a female teacher named Lenke who taught Hungarian. She taught at the school for a long time, right up until the deportations.

There were about 20 or25 students per class, and until the fourth form we were mixed, boys and girls together. When we were ten the girls did not attend the religion classes, they stopped studying, but by then they had learned perfect reading and all the facets of  Judaism. 

Everything was around one yard: the synagogue, the rabbi (he was a great rabbi—we and others like us still visit his grave and put notes on it), the bochers, the Hungarian school, and the upper school, where the boys were taught mainly religion from the age of ten until fifteen.

At the upper school we read only Rashi and Talmud for five years, four hours a day. The teacher who taught religion from the fourth form onwards was named Wiess. From the age of ten or eleven we went to learn Gemarah (part of the Talmud, commentary to the Mishna) on Sundays. That also was taught by Mr. Wiess, but that cost money so nobody from our house could attend the Gemarah classes. 

We prayed every day. Then the children who were already nine were taught to leinen (read the Torah). I left school when I was fifteen. We had to be attentive at school when we were praying. We did not say all the mincha (afternoon prayer) in one go, but we had to say it in parts. And the teacher would say: “Now, you go on.” And we had to be attentive and not interrupt the flow.

If we did not know where to read, we were punished. At each festival, we really studied the meaning. I had the honour to always say the brocha (blessing) at Hanukkah at the school. It might have been because of my voice or because the teacher liked me very much, as I was a diligent pupil.

Until the age of fourteen all the children had their tzitzith. We could not have gone to school without the tzitzith. More than that, Mr. Weiss, our religion teacher, checked the kashruth of the tzitziths to make sure they weren’t posl (faulty), not torn or worn out anywhere. Those of us who had no (financial) means, received tzitzith from the community. Those who had money gave contributions for it, because the Putnok community supported the synagogue, the cantor, the rabbi and the teachers. They paid for them. 

All my brothers had the same schooling as myself, and my sisters too. All the children studied until the age of 14 or 15. I studied until I was fourteen. 

My father was employed in Putnok by a Jew called Bernat Roth, who had a vinegar factory. The reason for his employment was that he had many children, and he had to do physical work. Later the vinegar damaged his stomach. We kept poultry in Putnok as we had a suitable yard, and my mother kept geese.

We had no vegetable garden but bought vegetables from the market. My mother was a housewife. I was already making money for my family at the age of six. When we got home from school, I would tie a small box full of candies to my chest and go from coffeehouse to coffeehouse selling them.

First we lived in a one-room flat, which had a kitchen. Later we lived in a two-room flat. Two more siblings were born: Pista in 1924 and Klarika in 1926. Klarika was eight months old when our mother died. My father was left with eight children and got so ill that he could hardly work anymore. My elder sister, Jolan, was nineteen when our mother died. She took over the seven children and raised us. 

Jolan married in 1934. They were married under the chupah, but not in the synagogue. My sister insisted that she wanted her wedding in the open air. She also insisted that my brother-in-law wear kitl. He had kitl beneath and over it he wore an ibertzi - that’s a kind of overcoat.

Her husband was a second cousin, called Zoltan Grunwald, later Zoltan Galambos. He was a very, very good man. They lived on Marvany Street, in a huge house with a passageway. He worked as a painter-decorator there in that house, summer and winter. The inhabitants were always changing and whenever there was a new resident, a flat had to be redecorated.

A wealthy Jewish family wanted to adopt me, because they had no children, but my sister said that as long as she lived, no child would be given up for adoption. My sister couldn’t bear not having the children with her. She regarded us, her sisters and brothers, as her own children. My sister brought me to Ujpest in 1936. Juliska and my younger sisters, Irenke and Klarika and my father, came with me. In Ujpest we got a one-room flat with a kitchen at No. 23 Vaci Avenue. 

I handed in an application to Koztisztviselok, which was a grocery store. like Csemege today. I was there for a one-month trial period. They wanted me until they asked for information and my religion had to be put on the questionnaire. Of course, I put “Jewish.” The next day I was out of a job.

This was between 1936 and ‘37. Then my sister got a job in the Pannonia Fur Factory as a fur cleaner. My younger sister got a job there too, and we made arrangements for my youngest sister to be trained to be a hairdresser. 

I had an acquaintance who was the Member of Parliament for Putnok and he was an important man in the Parliament. I went to him in Veres Palne Street. He was a very good man. He gave me a letter of recommendation. That was the way for one to get a job at that time. I got into Wolfner Gyula & Partner leather factory, where I was hired as an unskilled worker.

This was a seasonal factory. I did hard physical labour, because we had to take leather sheets, which weighed more than one hundred kilos, to the processing section. I got an open hernia there in a few months' time. There was no work there during the winter so I was unemployed then and we lived on what my elder and younger sisters earned. With all that, we kept the festivals. It hurt me very deeply that we could not keep kashruth, but that was a financial matter then. 

• During the war

In 1940 I joined the army as a regular soldier in Esztergom, and within a month I was taken as forced labour. I wore the regular uniform for a month, then it was taken away from me and I had to wear the yellow arm-band. People of my age group were taken to the Ukraine.

When the time came for me to be taken to the Ukraine, I was discharged because of my heart condition. And then I was recruited again. I was always being discharged and recruited, discharged and recruited. Whenever I was discharged I went back to the Wolfner factory. 

In 1941 I got acquainted with a very cute little Jewish girl who was seventeen then. Her name was Irenke Klein and she was an only child. Her father sold pots at the Ujpest market. Her mother was very observant, her father less so. Their house kept kashruth. My wife was deported, but she never had chazer (pork) in her mouth. Our wedding was in 1941 in Ujpest, in the synagogue on Beniczky street. 

I was considered an indispensable war-factory worker while working at the Wolfner factory, which is why I was not deported. We lived on the premises of the factory. There was a sort of bunker there and the workers were taken from there. They were all workers for the war-factory.

The soldiers used to come with their bayonets on and take them to work. I cooked for them, for about 300 people. The factory provided the ingredients and we had a very good company commander, who oversaw the cooking. We celebrated Yom Kippur and Rosh Hashanah in the bunker under his surveillance. He ordered the Torah to be brought for us to be able to celebrate our festivals as prescribed by our religion. 

My pregnant wife was taken to Auschwitz with my mother-in-law in July 1944 and both were sent to the gas chamber. My father-in-law told me this when we met in 1945. When I found out that the ones from Ujpest were being taken away, I wanted to go with the family, so I jumped over the fence. I was caught and tried by military tribunal. One member was very kind; when I told him that my wife was pregnant and I wanted to join her, he was lenient. 

I was taken to Sachsenhausen with the last transport in October 1944. In Sachsenhausen there was an international demonstration lager (camp) under the guidance of the Red Cross. There we were together with POWs. They were not taken for work as we were. We were together in the barracks and they got a monthly parcel from the International Red Cross.

They shared the contents of the parcels among the ten people in the barracks. Every morning at five we were taken in closed train cars from Sachsenhausen to Oragenburg, to an aeroplane factory which belonged to a company called Henkel. I was lucky, as I got into the engineers. I had to perforate plates, on what was called a vollmachine, but I had no clue about it. 

In February 1945, when the Allied Forces were getting closer, we received an order that the lager at Sachsenhausen had to be emptied. We walked until Theresienstadt. We got to Theresienstadt at night on the first of May. Everybody was disinfected and we were given other clothes, which were fresh and clean.

For six days we were there doing nothing. I saw that we were in an area where families were together. They were all Czechs. They had flats where there were small children, and parents and grandparents too. I was amazed. More than once, the Germans were shooting as they left they and many died there in that lager. 

I was liberated on the 8th of May, 1945. They wanted to take me from Theresienstadt to Sweden. All day long the loudspeaker said in all languages: “Don't go back to those countries which expelled you.” Very many went away, but I wanted to go home, because I did not know at the time what had happened to my wife, and I wanted to help the family.

The International Red Cross had an office there where we were given papers, as we had no documents at all. The papers were filled in according to one’s declaration. Everybody stated their name, age and the trade they wanted. I declared at least three trades.

We were also given 800 Czech crowns. I stayed in Prague for some days on those 800 crowns to fortify myself a bit, then I left for Hungary. I got to Rakospalota in July, 1945. I went to the house we had lived in, but did not find anybody there. Then I went to the Bethlen Square, where I got a certificate stating that I’d been disinfected, and then I could get food and clothes. 

Then I went to my sister’s place. Thank God, I found my sister and stayed with her for a week. They had been liberated in Godollo, where they were at the house of an acquaintance of theirs, hiding in the cellar. They had false papers. Her son Peter, who was six at the time, remembers that even though they were hiding all the time, my sister lit a candle every Friday evening, even there in the cellar. 

My sisters Juliska, Irenke and Klarika never came back from Auschwitz. My brother Zoltan was taken together with his wife and three daughters. Our father was taken in the first transport directly to the gas chambers. My younger brother Pista hid in Budapest. My elder brother, Bela, got to Bor and was liberated in Buknikov. His wife and his six-year-old daughter did not come back from Auschwitz, nor did his mother-in-law. 

• Post-war

Peter, Jolan’s son, was a very clever child. We wanted him to be an actor. As we wanted to send him to the Academy, he had an audition with the famous actor Zoltan Varkonyi. Varkonyi said that Peter had no talent whatsoever. At this, the child said: “Mother, I want to leave this country”.

In 1956 the family crossed the border into Austria. There the Jewish community asked them where would they like to go. My sister said that they wanted to go somewhere her son could learn to be an actor. They were sent to Syracuse, where the largest academy was. As they told it, a three room flat was waiting for them there, with a big refridgerator full of food, and a piano for the child to be able to practice. 

My sister's liver ruptured in 1960 and she died. Peter met an American girl at the university who also wanted to become an actress. I managed to get to their wedding and I gave them our grandmother’s candelabra, which is 150 years old now, and has been passed from family to family. His wife lights candles in it on Fridays. He and his wife are very, very religious, but they are already living according to the modern religion.

Peter started directing on Broadway, but could not make a career for himself there. His father-in-law had a medical-instruments factory and said to him: “Come to the factory and learn this trade.” He learned it so well that from 50 employees the factory expanded to 200. Later they sold the factory and bought a smaller one. He now has two daughters and they are very well-off.  

My younger brother, Pista, went to Israel in '56. Peter later brought him to New York He is also a painter-decorator. My elder brother, Bela, got to Rochester in '56. He went to work at the Kodak company. He met a Jewish woman, as his wife and child never returned from Auschwitz.

All three of us, my elder and younger brothers and I, live in the same town in America, Delray Beach. 

For a year after the war I was the housekeeper for my sister’s family, as I love cooking. Then I got a position at the Fiume Stock Corporation. I administrated a coffee and teashop. I did well in the shop. I have skill in business in my blood. I inherited it from my grandfather, who was also a merchant. The leaders of the corporation liked me a lot. 

At the end of 1946 I met my second wife. I would have liked to get married, but had no money. I went to my boss, Gyorgy Vajna, and told him that I wanted to get married and could buy a house for 25,000 forints in Pest. He said that it was a big sum. I told him that I could pay it back monthly from my wages, because I had good wages then. $10 or 10 kilos of sugar or 10 grams of gold was the agreement then, as the forint was good for nothing.

He said that the directors of the company would have a meeting later and they would discuss it. The next day the director told me to go back to the office the same evening, to lift the last page of the telephone book and there would be something for me. There was the 25,000. A month passed and I wanted to pay back part of the money, but the director said that I was such a good worker that I deserved that much and it was from the company. 

I worked there until 1950-51. Then there was a problem again with my being Jewish. The company was taken into state ownership and I got a beautiful note from Vajna and a good recommendation. I handed in a CV to the Kozert, but I put in that I was a Jew, and they did not hire me. The next week I went there, handed in nothing, just made a fuss that I wanted to get in. They hired me to pack candies.

In three or four days' time I was already a leader. I was taken to Ferenczi Square to be a shop assistant. I was noticed and was taken to the headquarters. I was made supervisor with good wages, and later chief supervisor. One day I got a message to go to the director. Champagne was opened and I did not know what was going on. The next day I was summoned to the Ministry of Domestic Trade, and I got a position there. I was responsible for supplying bread to the whole country. 

The Director at the Csemege Company, a Socialist food store chain, was a very good friend of mine.We had trudged through the mud together during the forced labour period. He asked me how much my wages were. I told him and he said that he would give me double that if I went to work for him. I moved to the Csemege Company in 1953 as a group leader, where I had to supervise all the shops in Budapest.

This job was not really good for me because I was a Jew and there was anti-Semitism. From there I got to the supplying section of the company. I worked there for thirty years. I managed to organise my work in such a way that I was the supplier for all the diplomats to Hungary from 176 countries.

Besides this I also oversaw fifty buffets. I supplied the diplomats with food in their private lives. If they needed some delicatessen, they could get it with my help. I got many high decorations, mostly from the government. This job had also some perks that raised my quality of life: Western connections, travels, food, etc. 

I met my second wife on St. Nicholas’s Day at a dance party. First I thought that she was a Gypsy girl. Later I asked her what kind of church she went to. This was the basis of our friendship. She told me that she had no denomination, but she was a Jew and had been deported.

Her name was Sarolta Holstein. She had been born in Esztergom. Her parents had divorced, and her aunt and grandmother had taken her in and raised her. She was learning to be a hairdresser. She went to Auschwitz when she was nineteen together with her grandmother and aunt. Mengele sent the old lady to the gas chamber, the aunt to work and took my wife to the experiment lager.

The experiment subjects were in the experiment lager for six weeks. As my wife explained it, they were treated well, but when the experiment was over they were all taken to the gas chambers and killed so as not to leave any trace. Near Mengele worked a French Jewish doctor who had lost a daughter very like my wife.

The doctor told my wife that she had to leave the hospital during the night and take the transport the next day as Mengele would recognise her as one of the experiment subjects. They dressed her as a nurse and she was able to run away from the hospital and get to the barracks her aunt was in. There was a transport leaving for Horisov and my wife and her aunt made it there.

She and I got married in 1947 in the synagogue on Csaky Street. She was a hairdresser, but studied further. She graduated from college as a technical designer. She worked on the Nepstadion. 

During our marriage she never spoke about Mengele experimenting on her. She could get pregnant, but not deliver.

In 1961 she received compensation because she had been an experiment subject. She was a star witness. A delegation came from Geneva, because I said that my wife had already been through great hardships and had had enough of Germany once. I insisted that if they wanted her to be a witness then they had to come here. And that's just how it happened.

The delegation came, she was called in, and they examined her. They concluded that everything my wife had said was true. We handed in the papers for the compensation here in Hungary. My wife was given 40,000 deutschmarks for having being used in the experiments. I said that this was blood money. My wife and I agreed that if we could not have a family, we would travel.

I had an agreement with the finance minister of the time, that I wanted money in deutschmarks. And so we went to other countries for my wife’s enjoyment. When she became ill, I retired before the required age. 

She and I kept the festivals. We had the Jewish feeling, and never left the faith.

My elder brother changed his last name to Deak. At this, my younger brother Deri and I said: “Our father was burnt in Auschwitz, and he was burnt as Vilmos Deutsch. I remain Deutsch. I do not want to give up my name. I do not want to give up my Jewishness.”

On Yom Kippur I did not work at Csemege. The director had a secretary. She had been a nun and we agreed about religion. OnYom Kippur I was at the synagogue on Dohany Street. I left and phoned her to ask if there was anything unusual. To this Magdi said: “Feri, dear, just get back and pray in peace, there is nothing.” She covered me whenever I was at the synagogue at Yom Kippur or other festivals. 

I was between life and death when there was war in Israel. I arrived in Israel at the most critical moment. I went to see my younger brother in Haifa during the Six-Day War. I was there only until the war started in earnest. A friend told me not to go. He had a position where he was well aware of the real political situation. I was in the Holy Land four times. Nearly each year I went to America to see my relatives, my brothers. And then later I went on official business too. 

In 1981 my second wife died. Not much later the aunt who had raised her died too and I went to her funeral in Cleveland. I had quite a large circle of friends who supported me and wanted me to stay there. I had a very good friend who had a big restaurant and took me to his workplace, for me to forget and to get away from all. He looked after me for a month and suggested that I stay, but I did not feel like it. Together with my second wife’s aunt’s widower , I decided to go to Florida for the winter.

There I met a widow at a lunch. Her parents had emigrated in 1906. Her mother had been sixteen and her father twenty. Her father had graduated from school in Tokaj and Satoraljaujhely. He was very observant, and he was so intelligent that he spoke seven languages. Her mother was illiterate; she was from some village in the North.

The widow was my intimate friend at first for nine months. I asked her to visit me in Hungary and then I told her that I wanted to marry her. The family was well off enough to try to talk me out of it, but I told them that I was family-oriented and I wanted to marry her. We decided to get married here in Hungary.

This was in 1984. We divided our life in this way: I had a flat here in Hungary and we spent three months here, and nine months in America. She died in 1990. 

I stayed alone after that for six years, not thinking of a fourth. But I came home and met my wife. Her name is Edit Czitrom. She was born in Budapest and is a teacher. Her mother was 91 when she died and she my wife was with her mother until the age of 58. She did not want to leave her. We have a flat here and another in America; I’ve got a car, and a very good wife. What more could I want?

Életrajz

Schwimmer Jenő Munkácson él feleségével egy lakótelepi ház kis lakásában. Felesége egyidős vele, mindketten munkácsi születésűek, talán ők az egyetlen zsidó pár, akik a háború előtt is itt éltek, és ma is itt élnek még. Schwimmer Jenő alacsony, középtermetű ember. Láthatóan felkavarja őt és az interjún jelen levő feleségét a régmúlt események fölidézése. Kérdéseimre szűkszavúan, tömören válaszol. Számos unokával és dédunokával büszkélkedhet. Naponta felkeresi a zsinagógát. Mikor eljöttem tőlük, ő és a felesége kikísértek az előszobába, megfogták egymás kezét, álltak, és néztek rám. Így maradtak meg az emlékezetemben.

A nagyszüleim közül nem emlékszem másra, csak az apai nagymamára, Livse nénire. Az ő apja hentes volt. Livse néni Munkácson lakott bérlakásban [Bereg vm.-ben fekvő város, melynek 1850-ben 6000, 1910-ben már 17 300 lakosa volt. A várost a Galícia felé irányuló kereskedelem – fa, marha, gabona, bor, sör, ásványvizek, gyümölcs – lendítette fel. 1910-ben a város lakosainak 44%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez, ez volt a legnépesebb vallási felekezet Munkácson. A város a trianoni békeszerződés értelmében 1919-ben Csehszlovákiához került, majd 1938-ban, az első bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz. Lakosainak száma ekkor már 30 000 fő körül mozgott. 1945-ben a Szovjetunióhoz csatolták (Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság), 1991 óta pedig Ukrajnához tartozik. – A szerk.]. A nagymamán kóser konyhát vitt [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás], vallásos volt. Régiesen öltözött, hosszú ruhában, mint az öreg asszonyok régen, és kendőt viselt. Parókát is hordott, azt akkor hordta, ha elmentek valahova vagy templomba. Talán 7 vagy 8 éves voltam, mikor meghalt, 1928-ban vagy 1929-ben.

Nagyapa szabó volt. A családban mindenki szabó volt – nagyapám szabó volt, apám is szabó volt, és is szabó voltam. De nagyapámra nem emlékszem, a nevét sem tudom. Azt sem tudom, hogy honnét származtak ide. Mikor gyerekek voltunk, ilyesmiket nem mondtak nekünk, a régieket nem említették. Apám, Schwimmer Ábrahám 1895-ben született Munkácson. Négy testvére volt, három Munkácson élt, a nevükre nem emlékszem, öregek voltak, sokkal idősebbek, mint apám. Schwimmer Marci nevű testvére, zsidó nevén Morthe, itt született, Munkácson, aztán az első világháború után megnősült, és elment Pestre. Ő is idősebb volt, mint apám, de nem tudom, mikor született. Ő is szabó volt. 1958-ban halt meg Pesten. Két gyermeke született, Ilonka és Ernő.

Anyám szüleire nem nagyon emlékszem, mindketten körülbelül 1927-ben haltak meg. Az öregek nem számítottak munkácsinak. Valahonnét Lengyelből jöttek ide talán? De itt éltek, mikor gyerek voltam. Nem tudom, hogy mi volt a nagyapám foglalkozása. Nem meséltek nekünk ilyesmiről, mi gyerekek voltunk. Anyám, lánykori nevén Rosenberg Dóra, 1894-ben született, és egész életében csak Munkácson élt. Biztos volt valami iskolai végzettsége, de én arról nem tudok. Háztartásbeli volt. Anyám testvéreire nem emlékszem, azt tudom, hogy több volt.

A szüleim Munkácson házasodtak össze 1919-ben, de azt nem tudom, hogyan ismerkedtek össze. Polgári és zsidó esküvőjük is volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], akkoriban az nem volt, hogy a zsidóságban ne legyen zsidó esküvő.

A bátyám, Schwimmer József 1920-ban született, ő már nem él. Én, Schwimmer Jenő, 1921-ben születtem. Három öcsém van: Ludvig 1923-ban, Fülöp 1925-ben és Nándor 1927-ben született. Mindannyian Munkácson születtünk.

Munkács jó hely volt a gyermekkoromban. Körülbelül 13–14 vagy 15 ezer zsidó volt. Volt összesen 28 ezer lakos, annak több mint a fele zsidó volt. Volt mindenféle zsidó, volt túl vallásos is, nem vallásos is [A források szerint 1741-ben már 80 zsidó család élt Munkácson, ebben az évben épült az első zsinagóga. A zsidók letelepedését az ottani uradalom feje, Schönborn-Buchheim gróf segítette, 1774-ben engedélyezte, hogy a zsidók házat építsenek. A hitközség tekintélyének növekedését jelzi, hogy 1794-ben a hitközség vezető tagjait már bevonták a város ügyeinek intézésébe. 1815-ben már 165 zsidó család élt Munkácson, az 1830-ban végrehajtott összeírás szerint 202, 1842-ben pedig már 301. A hitközség 1895-ben és 1903-ban két új zsinagógát emelt, ezeken kívül még számos imaház volt Munkácson. 1921-ben nyílt meg Spira Lázár főrabbi vezetésével a jesiva (az 1920-as években 180 növendékkel), a Talmud Tóra három iskolaotthonában pedig 17 tanító egyidejűleg 630 fiúgyermek vallásoktatását látta el. (Magyar Zsidó Lexikon) – A szerk.].

A háború előtt vagy harminc templom is volt Munkácson. A központban két zsinagóga volt egymással szemben, az egyik a nagy sil [lásd: sul], ahova mi jártunk, a másik, ahova a vallásosabbak jártak. A nagy sil most ruhásbolt, a másik épületben meg a katonaság van. Itt Munkácson majdnem minden utcában volt egy zsidó templom [Ezek a templomok valójában imaházak voltak. – A szerk.]. De ez a két templom volt a centrum, meg még egy, ahol a munkácsi rabbi lakott.

A legtöbb zsidó kereskedő és iparos volt, asztalos, suszter, mindenféle. Azt lehet mondani, hogy 80 százalék volt iparos, és 20 százalék kereskedő. Voltak fűszerüzletek, ilyen-olyan üzletek. 

Azelőtt a kereszténység nem nagyon volt antiszemita, mert ha kellett, a keresztény segített a zsidónak, ha kellett, a zsidó a kereszténynek. Az idevalósiak, a helybéli keresztények zsidókkal éltek mindig. Tiszta zsidó üzletek voltak, bejött a keresztény, tessék, vegyen, és a zsidó beírta a könyvbe, ha behozta, behozta, ha nem, pechje volt.

Munkács tisztább volt, mint most. Az utak kövezve voltak, volt villany, minden volt. Pláne a csehek alatt volt rendezett a város.  Inkább lovas kocsi volt akkoriban, autó még kevés.

Volt egy héber gimnázium, akik odajártak, azok nem tartották annyira a zsidóságot, inkább nagy cionisták voltak. Tartották a szombatot, de nem úgy, mint mi vagy a vallásosabbak [lásd: szombat; szombati munkavégzés tilalma]. Náluk megesett, hogy cigarettáztak, kártyáztak szombaton, meg az is, hogy nem kóser húst ettek. Ez ritkaság számba ment, mert akkoriban Munkácson a zsidók 98 százaléka tartotta a szombatot. A vallásosak meg pláne, azok szombaton csak templomba jártak meg ebédeltek.

Apám az első világháborúban szolgált a hadseregben, nem tudom, hogy hol. Azt tudom, hogy a fronton volt, hazajött egy szemmel és egy golyóval a karjában. Hadirokkant lett, a csehek ideje alatt is kapott nyugdíjat és a magyaroknál is. Mert egy szeme volt! És egy golyó volt a karjában, ami ott is maradt benne. 49 éves volt, amikor elvitték és elégették. Szabó volt, szeretett leülni a géphez varrni. Volt olyan is, hogy házhoz ment varrni. Nem volt túl szigorú, olyan volt, amilyennek egy apának lenni kell. Ha kellett, kiabált, ha kellett, jókedvű volt. Öt fiú volt, csendnek kellett lenni!

A szüleim inkább a kevésbé vallásosak közé tartoztak. Apám mindig csak a nagy silbe ment, a munkásembereknek az volt a fő templomuk. De ez is ortodox volt, nálunk, Kárpátalján csak ortodox templom volt. Otthon magyarul és zsidóul [jiddis] beszéltünk. Kellett tudni zsidóul is, kellett tudni magyarul is, a szülők ragaszkodtak mindkettőhöz. És kósert kellett tartani, nálunk is csak kóser volt. A cseh idő alatt, sőt a magyaroknál is csak kóser volt. Ameddig lehetett kósert tartani, addig tartottak. Apám minden péntek este és szombaton templomba ment velünk, minket, gyerekeket is elcipelt a zsinagógába. Aztán amikor már nagyok voltunk, egyedül is el kellett mennünk. Anyám csak akkor ment, ha ünnep volt, főleg ha hosszúnap [lásd: Jom Kipur]. Mindent ünnepet, ami a zsidó vallásban volt, megtartottak. De nem voltak túl vallásosak. Rendes magyar zsidók voltak. Rendesen öltözködtek, nem olyan srámlisan [lásd: strájmli]. Apám rendes kalapot, rendes kabátot viselt [Azaz nem voltak haszidok, nem a jellegzetes haszid öltözéket viselték. – A szerk.]. Anyám is hordott parókát, mert akkor olyan nem volt, hogy zsidó ne hordjon parókát. Otthon nem, csak ha a városba mentek vagy a templomba, vagy valahova sétálni. Muszáj volt tartani a szombatokat. Nem lehetett cigarettázni, rágyújtani. Szombat reggel menni kellett a templomba, aztán hazajönni és ebédelni. Szombaton semmit sem lehetett csinálni. Habár nem voltunk túl vallásosak, de azért otthon mindent betartottunk, mint a többi zsidó. Voltak zsidó klubok, apám szombaton oda járt. Mindig jöttek hozzánk látogatóba apám testvérei. Többnyire szombaton jöttek össze, mert akkor nem dolgoztak. Mi, gyerekek kimentünk a korzóra, elmentünk a cukrászdába vagy a moziba. Én nem voltam vallásos, nem tudok miről beszámolni, a vallásosaknál másként volt.

Nem nagyon emlékszem a zsidó ünnepekre. Mind egyforma volt. Illetve nem volt egyforma, mikor milyen volt. Például volt a hosszúnap, akkor nem lehetett semmit se enni, és aki elmúlt 13 éves, annak ezt be kellett tartania. 13 éves koromban volt bár micvám a templomban. Otthon tudtuk, hogy ha ünnep van, akkor jó ennivaló van, ennyi volt az egész. Volt minden: hal, kalács, tejeskalács, valamit sütöttek. Szombaton is volt kalács, húsleves, minden. Legjobb a szombat volt. Anyám vagy apám vett egy tyúkot a piacon, elvitte a vágóhídra, és a sakter pénzért levágta. Ha meg nem, akkor elmentek a zsidó mészárszékbe, ott vettek húst, és kész.

A Pészah, az rendes Pészah volt, azt muszáj volt mindenkinek tartani. Volt pászka, külön tojással. Akkor nem ment az ember kenyérházba, csak pászka, tojás és hús volt nyolc napig. Isten őrizzen egy darabka kenyértől azon a nyolc napon! Ha Purim volt, akkor csak tészta volt. Purimkor a gyerekek mentek házakhoz, ahogy most is mennek az emberek, de én nem mentem. Voltak, akik mentek, én nem mentem sehova.

Itt, Munkácson cseh nyelvű állami iskolába jártam, és mellette héderbe is. Délelőtt jártam az iskolába, délután a héderbe. Akkor muszáj volt minden gyereknek héderbe járni. Reggel az iskolába, délután a héderbe, vagy fordítva. Itt is kellett tanulni, és ott is. Ezt a nyelvet is kellett tudni, és azt is. A héderben imádkozni tanultunk. Mind nap kellett imádkozni. Az iskolában írni, olvasni, számolni tanultunk. Az ipariskolában a szabóságot tanultuk, de nem csak a szabóságot, hanem mindenféle ipari dolgot [lásd: két világháború közti csehszlovák oktatási rendszer]. A testvéreim, ugyanúgy, mint én, négy elemit és három iparit végeztek, kivéve Ludvigot, ő polgári iskolát végzett. Ludvig ugyanis nem akart szabó lenni. Különórára csak a gazdagabb gyerekek jártak, mi nem. A csehek alatt volt egy kedves tanárom, aki néha kivitt minket az erdőbe kirándulni, nézegetni, mutatni ezt-azt. Iskolás koromban nem nagyon volt időm barátkozni. Amikor már nagyobbak voltunk, amikor az ipariskolába jártunk, akkor már otthon dolgozni kellett, 13 éves korunktól már segítenünk kellett a varrásban.

A szabóműhely otthon volt. Abban a szobában, ahol laktunk, négy gép állt. A nagyapámról is maradtak ránk gépek, mert ő is szabó volt. Volt egy üzletünk a piacon, ott árultuk a ruhát, amit varrtunk. A piac ott volt, ahol ma az a nagy csarnok van. Volt ott egy nagy ház, az egyik soron is tíz boltocska, a másik oldalban is tíz boltocska. Két vagy három soron csak ruhásboltok voltak, egy másikon edények, élelem, azután suszterműhely, bádogosműhely. Ott volt apám boltja. Ott is volt egy varrógép arra az esetre, ha valamit javítani kellett, de főleg otthon varrtunk.

Mindenkinek muszáj volt besegíteni. A háború előtt apámnak segítettem a műhelyben. A testvéreim is ezt csinálták, családi vállalkozás volt. Sok gyereket kellett etetni, lakbért kellett fizetni, és apámnak volt egy szegény testvére, azt is kellett segíteni. Minden családban úgy volt, hogy a suszter gyerekei is suszterek lettek, az asztalosé asztalosok, a lakatosé lakatosok. A vallásos zsidók nem csináltak semmit, legtöbbjüknek boltja volt. Üzlethelyiségük is volt, fűszerüzlet, vasüzlet, ruhaüzlet, mindenféle.

Nem voltunk gazdagok, de megvolt mindenünk, ami kellett. Nem szorultunk támogatásra. Mindenki dolgozott, kerestünk. Anyám háztartásbeli volt. Külső segítség nem volt a háznál, mindent anyám csinált.

A Beregszászi utcában laktunk egy szoba-konyhás bérelt lakásban. Kert nem tartozott hozzá. Abban az udvarban csak zsidók laktak, hét család. Soha nem veszekedtünk, inkább, ha kellett, segített egyik a másiknak. Abban az egyetlen nagy szobában lakott az anyám, apám és mi. Mindenkinek külön ágya volt. A műhely, a varrógépek is ott voltak. Fürdőszobánk nem volt, az csak a gazdagoknak volt, az uraknak, akik zsarnokok voltak. Zsidó könyvek voltak otthon, olyanok, amivel templomba kellett menni [azaz imakönyvek]. Nem úgy, mint ma, nézze meg, mennyi könyv van nálunk! Mind magyar és zsidó könyvek.

Nyaralni nem jártunk, nem volt miből. A szüleim elmentek néha ide, Polonára megfürdeni. Mi, gyerekek meg a Latorcán fürödtünk. Már nem is tudom, hogyan tanultam meg úszni. Egyedül tanulódik az ember, meg a gyerekek is tanították egymást. Mindig egy csomó gyerek volt a Latorcán. Akkoriban nagyobb volt a Latorca, mint most, és a túlparton tehenek legeltek. Volt Munkácson zsidó fürdő, mikve, majdnem minden héten mentünk fürdőbe. Apa minden héten ment egyszer, csütörtökön. Ritkán vitte a fiait, később már egyedül mentünk magunk, minden héten jártunk oda. A mikvében először a gödörbe kellett menni, ahol mindenki fürdik, aztán a kádba.

A szüleim nem voltak tagjai semmilyen pártnak. Apám minket sem engedett járni semmilyen pártba. Mikor vége volt az iskolának, hazamentünk, és kész! Mikor már nagyobbak voltunk, előfordult, hogy később jöttünk haza, este elmentünk a városba, nem féltünk. A magyaroknál már nem mentünk, 1938-tól már veszélyes volt éjjel elmenni.

Még jóformán gyerekek voltunk, amikor bejöttek a magyarok [lásd: Kárpátalja; Kárpátalja elfoglalása]. Akkor találkoztam először antiszemitizmussal, 1938-ban [Munkács, Ungvár és Huszt, valamint a környékükbeli települések már 1938 késő őszén, az első bécsi döntéssel visszakerültek átmenetileg Magyarországhoz. – A szerk.]. Emlékszem, mikor jöttek a magyarok, és a Beregszászi utcán vonultak befelé, a nép kiment az utcára nézni őket. Mi is ott álltunk a kapuban, apám és anyám zsidóul beszélgettek. Odajött egy magyar katona: „Sok van még belőletek, zsidó?”, és megpofozta apámat. Így mutatkoztak be a magyar katonák. Igen, azt kérdezte: „Még sok zsidó van itten?” Apám hadirokkant volt, a tizennégyes háborúban elvesztette az egyik szemét, és azt kérdezte, csináltam én maguknak valamit? „Jöttünk megölni titeket.” Apám sírva jött be: Ezeket a magyarokat vártuk? Már akkor láttam, hogy mi lesz. Nem mondom, hogy mindegyik katona ilyen volt, de volt ilyen is. Én is ott álltam a kapuban, és néztem, ahogy a csehek mennek el, a magyarok meg jönnek be.

Miután bejöttek a magyarok, az emberek tartották a vallást, ameddig lehetett. Ameddig sahter [sakter], metszőház volt, addig tartották. Sok üzlet nem működhetett tovább. Apám hadirokkant volt, a hadirokkantakat hagyták dolgozni. Volt, akitől elvették az iparát, volt, akit hagytak. 1938-ban bejöttek, aztán 1940-től egészen 1944-ig üldözték a zsidókat.

A mi utcánkban [Beregszászi utca] volt a Kohner kastély. Előfordult, hogy rámutattak valakire, hogy te kommunista vagy, az meg azt sem tudta, mi az, hogy kommunista, elvitték a kastélyba, összeverték, azt se tudta, miért verték meg. Felvitték a várba [A viharos történetű munkácsi várat a szatmári béke után III. Károly a Schönborn családnak adományozta; 1879-ig állami fegyintézet volt, majd kiürítése óta üresen állt. – A szerk.], és bedobták a kútba. Ezt már 1940-től csinálták. Dolgoztunk a varrógépnél, és láttuk az ablakból, hogy viszik az embereket a Beregszászi utcán. Szegény anyám mondta, tudja isten, ki fog visszajönni. Aztán rá egy hétre láttunk egyet-egyet összetörve, és azt mondták, hogy ez is a várban volt, meg az is. Sok olyan volt, aki soha az életben nem jött vissza. Ezt a magyar csendőrség csinálta.

1942 elején engem és még egy zsidót bevittek a Városháza udvarába, fogalmam sincs, mit akartak. Fönt állt valaki puskával, és le akart bennünket lőni. Aztán parancs jött, hogy ne lőjön, és kiengedtek.

1942 októberében behívtak munkaszolgálatosnak. Először Mohácsra vittek, ott dolgoztunk, volt, hogy Magyarországon, volt, hogy Jugoszláviában. Voltunk Újvidéken, voltunk Debrecenben, ott egy repteret csináltunk. Árkokat kellett ásni meg hatméteres gödröket, aknákat lerakni, meg mit tudom én, mit. Két évig voltam munkaszolgálatos. Nemcsak munkácsiak voltunk ott, hanem a környékbeli falvakból is. Állandóan csak a munka, enni annyit adtak, hogy épp nem haltunk éhen. Amikor jöttek a németek, akkor még kevesebbet adtak. Időnként hazaengedtek. Utoljára 1943 októberében voltam Munkácson, két hét szabadságot kaptam.

Mikor a németek bejöttek, összeszedték a zsidókat. Mi éppen a hegyekben voltunk, Ublján, Nagyberezna [Ung vm.] mellett. Egészen 1944-ig voltunk ott, amíg a zsidókat el nem vitték. Utána Uzsoknál átvittek minket a határon Lengyelországba. Emlékszem, egy tizedes keresztet vetett, és azt mondta, na, zsidók, többet már nem jöttök haza. Hat hónapig voltunk ott, az erdőben kellett bunkereket csinálni. Aztán akartak továbbvinni minket, de már jöttek az oroszok, vissza kellett vonulni. Akkor a németek már nem tudtak mit csinálni velünk, mert szaladtak elfele, Uzsokon átadtak minket a magyar csendőröknek. Azok meg hajtottak minket erre visszafelé. Holubinán [Bereg vm.] az egész falut kiürítették, és elhajtották Szolyvára, hogy a katonaságnak meg nekünk legyen hol aludni. 1944 októberében Szolyváról vonultunk Ungvár felé, és egészen Rákosig, a Munkács utáni első faluig hajtottak minket. A magyar katonák azt mondták, hogy az oroszok már itt vannak a hátunkban. Szóltam a tizedesnek, hogy lemegyek a patakhoz pisilni. Aztán átmentem a patakon, és elmentem egy ismerős emberhez. A falusiak mind elbújtak a templomban meg a pincékben, én maradtam egyedül a házban. Másnap előjöttem, láttam, hogy már bent vannak az oroszok. De annyian, mint a hangyák. Tankok, légelhárítók, mindenfélék, valami borzasztó volt. Úgy féltem tőlük! Hát hol láttam én előtte ilyet? Akkor reggel Rákoson már összeterelték a német és a magyar katonákat egy mezőre. Nekem azt mondta egy orosz tiszt, mert látták a karszalagomat, meg egy keveset tudtam oroszul, hogy te eridj haza, nem oda való vagy. Kérdezték, hogy hová valósi vagyok. Mondtam, hogy Munkácsra. Azt mondták, hogy menjek haza. Ők meg vonultak tovább Ungvárra. Köztük is voltak becsületes emberek. Voltak köztük rendesek, és voltak gyilkosok, akiket kiengedtek a börtönökből, hogy menjenek harcolni. Velem még elég rendesek voltak, mert itt is előfordult, hogy a zsidókat berakták a hadifoglyok közé. Sőt, adtak egy orosz katonát, hogy kísérjen be a városba, hogy a többiek ne bántsanak. Beértünk Munkácsra, ott azt mondta, na, eridj most már egyedül! 

1944. október 26-án érkeztem haza. Amikor hazajöttem, csak az üres házat találtam. A munkaszolgálatban kaptam utoljára pár sort a szüleimtől, hogy nem lakunk már ottan, muszáj volt elköltözni máshova. Ezt akkor írták, mikor összeszedték egy utcába az összes zsidót. Onnan vitték őket a téglagyárba, és a téglagyárból elvitték őket Auschwitzba, a gázkamrába. Ott haltak meg 1944-ben. Már Lengyelországban tudtam, hogy mi lett a családommal, hogy gázkamrába vitték az öregeket. Ott már beszélték. Édesanyám testvéreinek a gyerekeit is mind elvitték Auschwitzba. Elégették.

A három öcsém, Ludvig, Fülöp és Nándor, mint később kiderült, ugyancsak Auschwitzban volt, aztán a felszabadulás után Izraelbe kerültek. Jóska, a bátyám Oroszországban volt munkaszolgálatos, aztán kikerült Szibériába kényszermunkára. 

Munkácson öt vagy hat zsidó tudott elbújni 1944-ben. A Singer pék fiát és rokonát, a Sternbach szőnyegkereskedőt a péksegéd bújtatta egy padláson. Aztán sikerült még elrejtőznie egy Kalusch nevűnek, akinek a Kossuth utcában volt bicikliüzlete, és még egy pár asszonynak, akik bejöttek a falvakból. Öt-hat zsidó tudott elbújni a több mint tízezerből. Ez is reszkír volt, mert a csendőrök azt mondták, hogy ha elfognak valakit, aki zsidót bújtat, azonnal agyonlövik. Ezt a magyar csendőrség csinálta, meg a rendőrség. [A magyarországi zsidók bekerítése és összegyűjtése Kárpát-Ukrajnában és az ország északkeleti részein kezdődött 1944. április 16-án, vasárnap, Pészahkor. Munkácson két gettó volt: a környékbeli zsidókat (kb. 14 000 falusi zsidót) a Sajovits téglagyárba zsúfolták, a munkácsi illetőségűek (szintén közel 14 000 fő) gettóját pedig a városban jelölték ki. Először a téglagyárból deportálták a zsidókat, majd a városból is ide szállították bevagonírozás előtt a városi gettó zsidóit. Munkács város zsidóit kilenc transzportban deportálták május 19. és 24. között. „Sok más közösséghez hasonlóan a helyi hatóságok és zsidótlanító egységek itt is összejátszottak annak érdekében, hogy a mentesített zsidókat is deportálják. Köztük több olyant is, akik az első világháborúban vitézségükért magas katonai kitüntetésben részesültek. Randolph L. Braham: A magyar Holokauszt, Budapest, Gondolat/ Wilmington, Blackburn International Inc., é. N. /1988/. – A szerk.]

Mikor október végén megjöttem, a zsidó boltok be voltak zárva, a kulcsok a városházán voltak. A gettózáskor mindenkinek le kellett adnia a kulcsokat. Amikor megtudtam, elmentem a kulcsokért, és kinyitottam a szabóműhelyt a piacon. Egy utcabiztos jött velem a városházáról, az ellenőrzött. A piacon megtaláltam egy pár holmit: a varrógépet és a húsvéti edényünket. A szüleim ott rejtették el, mielőtt gettóba vitték őket. Ha később jöttem volna haza, nem találtam volna semmit, de én viszonylag korán jöttem, és még nem volt idő mindent kiüríteni. A városban minden házból összeszedték a zsidók minden vagyonát. Voltak gazdagabb, és voltak szegényebb házak. Ott volt minden, amit az emberek összegyűjtöttek a gyerekeknek, hozomány meg minden. Mire hazajöttünk, semmi se volt, összeszedtek mindent, vitték Magyarországra! Akkor még megvolt a nagy templom a Zsidó utca végén, a másikat, ami szemben van, rögtön elvette az orosz katonaság. Emlékszem, még a dunyhák is ott voltak, mert a magyarok oda vitték be, amit a zsidóktól elvettek. Amikor Munkácson át Rákosra vittek minket a magyar csendőrök, még láttam, hogy kinyitották a templomot, és egymás kezéből kapkodták a dolgokat, mindenki vitt, amit tudott, széjjeltépték a párnákat, és két keresztény asszony ottmaradt, belefulladt a talluba. Ez egy keddi nap volt, és csütörtökön, amikor felszabadultam és hazajöttem, akkor volt még csak a temetésük.

Volt néhány visszatért, aki még talált eldugott holmit. A hazajövetelem után két hónapra keresztények hoztak nekem a boltba zsidó szajrét eladni, olyasmiket, amiket odaadtak a keresztényeknek, hogy vigyázzanak rá, amíg visszajönnek. De nem jöttek vissza. Sokszor megvettem, mert elvenni úgysem tudtam volna tőlük. Még ma is van ezekből az abroszokból meg ágyneműkből. A magyar tiszt urak, akik megszálltak az úri házakban, a jobb zsidóknál, mind elvitték, amit ott találtak, bútorokat, ágyneműt. Mikor Csap felszabadult, a magyar tiszt urak még visszajöttek Munkácsra, hogy elvigyék az összeszedett szajrét.
   
Épp amikor megjöttem, akkor állítottak fel egy Joint konyhát a Latorca-udvarban, hogy legyen mit enni azoknak, akik jönnek a lágerekből. Romániából hozták a pénzt, aztán itt megvették a falusi emberektől vagy az oroszoktól, ami kellett. Én első nap az oroszoktól kaptam kenyeret. Akkor láttam először azt a fekete buhankát. Aztán majdnem mindenki átment Romániába, ott adtak mindenkinek pénzsegélyt. Ha felmutattam volta, hogy voltam munkatáborban, én is kaptam volna valamennyit, de nem mentem. Én akkor már itt kezdtem pénzt csinálni magamnak, minek mentem volna oda koldulni? És azoknak, akik oda mentek, meg is adták a segélyt, mert látták, hogy az oroszok mit csinálnak. Mikor hazajöttek a munkácsiak, már kezdtek a pékek kenyeret sütni, mindenkinek volt mit enni.

Miután a háború befejeződött, összeállt a városházán egy tanács, meglett a Zakarpatszkaja Ukraina [Kárpátontúli Terület]. Abban a pillanatban az összes cseh rögtön pucolt. Pedig a csehek együtt harcoltak az oroszokkal. Látták, hogy mi megy itt, hogy nem maradunk Csehország. Akkor már a magyarok is kezdtek elmenni, mert hol itt, hol ott szedtek össze egy magyart. Az egyik magyar rámutatott a másikra, hogy te ezt csináltad, te meg azt, mire fogták őket, és irány Szibéria. Nem nézték, hogy zsidó-e vagy keresztény. A Zsidó utcában volt egy bank, oda terelték be az összeszedett magyar katonákat. De a héber iskola, a zsidó gimnázium is tele volt. Ott találkoztam az egyik szakaszvezetőmmel, onnan vitték őket az állomásra síneket csinálni. Még vittem is neki két kenyeret, és mondtam, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint maguk.

A hazajött zsidók közül hetven százalék rögtön elment Magyarországra vagy Romániába, és onnan tovább Németországba. A falvakba hazajöttek is széjjelnéztek, és mentek tovább. Vagy az úton meséltek nekik, hogy mit csinálnak az oroszok, vagy látták maguk is. A háború előtt Munkács, lehet mondani, nagyrészt zsidó város volt [Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Munkácson a lakosság 42,7%-a (13 488 fő) volt zsidó.]. A háború után itt maradt olyan ezer család. Oroszvégen is sokan laktak – Oroszvég, Podhering, Palánka, ez mind Munkácshoz tartozott –, meg a Zsidó utcában, a Dankó utcában is, de másfelé is, ki hol talált lakást. Még voltak üres házak. Aztán hogy az oroszok itt maradtak, nem mentek haza, kezdtek ők is lakást kapni. Addig azt hittük, hogy majd kivonulnak, azért is nem ment el mindenki. Talán, ha Kárpátalja Csehszlovákia marad, akkor a zsidók nem is mentek volna sehova. De ha Magyarországé marad, megmondom őszintén, akkor se maradtak volna itt.

A háború alatt sok keresztény elfoglalta a zsidó lakásokat, berendezéssel együtt, ahogy volt. A magyar hatalom áldását adta rá, tied ez a lakás. Persze nem a gazdagok, azoknak volt hol lakni, de akinek semmije sem volt, kapott egy berendezett lakást. Hát nem örültek, amikor a zsidók kezdtek visszajönni. Mi a Beregszászi utca 19-ben laktunk, ott béreltünk egy lakást. Mikor hazajöttem, többen is laktak benne. Nem örültek, amikor bejöttem az udvarba. Mi ezt az államtól kaptuk, siránkoztak. Mit tudtam csinálni? Voltak zsidók, akik kitették őket: „Ez a miénk, menjen innen, ameddig nem késő. Ha nem megy, oda fog kerülni, ahol én voltam.” Volt, aki  megijedt, volt, aki nem. Volt, aki rögtön beállt az oroszoknak spicliskedni. Az első perctől itt voltam, láttam, hogy mi megy végbe. 

Amikor hazajöttem a munkaszolgálatról, a volt üzlet üres volt, ott rendezkedtem be, ott aludtam. Később megjött a legidősebb bátyám, Jóska, aki 1940-ben átszökött a határon az oroszokhoz, mert nem akart a magyaroknál bevonulni. De az oroszok lefogták, hogy kém, és kapott, nem tudom, hány évet, elvitték lágerbe Komiba [Komi – Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság. – A szerk.]

Aztán hazajött a lágerből a leendő feleségem. Gyöngyi és a húga 1945. januárban jött haza a deportálásból. Munkácson nőttünk fel mind a ketten, de nem ismertük egymást. Az egyik volt munkaszolgálatos társam mutatott be minket egymásnak. Márciusban ismerkedtünk meg, és nemsokára összeházasodtunk. Mikor áprilisban összejöttem vele, még tartott a háború. Később hazajött az egyik öccse, aztán még egy öccse, és azt mondták, várjuk meg a szülőket, hátha hazajönnek.

A feleségem leánykori neve Blobstein Gyöngyi. Munkácson született, ugyanabban az évben, mint én, 1921-ben. Anyanyelve magyar és zsidó [jiddis]. Az apjának kóser mészárszéke volt a Zsidó utcában. A feleségem a Zsidó utcában nőtt fel. Elvégezte a munkácsi Első Kereskedelmi Akadémiát. Amikor bejöttek a magyarok, már nem engedték dolgozni, mert zsidó. Abból élt, hogy boxot [cipőpaszta] főzött. Aztán gettóba került, kényszermunkára vitték egy gyárba. Ő nem volt lágerben.

Amikor összeházasodtunk, kivettünk egy lakást. Nemsokára lezárták a határt, talán augusztusban. Épp Prágában voltam, cigarettát vittem eladni, hogy tudjak egy kis pénzt csinálni. Visszafelé jövet még átengedtek a határon, és azt mondták, bozse [oroszul: Istenem – A szerk.], többet nem mész arra. És lezárták a határt. Aztán az asszony állapotos lett, lett  egy gyerek, aztán még egy gyerek, így már nem lehetett kiszökni. Az asszony legkisebb testvére hozzáment egy fiúhoz, és a fiú azt mondta, ő nem marad itt. Elmennek Romániába, onnan Németországba és onnan Amerikába.

A feleségem családjának volt egy saját háza, pereskedtünk az állammal, ameddig visszaadták. Aztán oda mentünk lakni. Ez körülbelül 1945-ben vagy 1946-ban volt.

Három gyermekünk van, mind Munkácson született: Éva 1946-ban, Dóra 1947-ben és Dávid 1958-ban. Dávidot Öcsinek becézzük. Magyar neveket adtam nekik, de zsidó nevük is van. A fiú zsidó neve Dovet. Éva zsidó neve Szure Henye. A Szurét anyai nagyanyja, a Henyét nagyanyja nővére után kapta. Dóra zsidó neve Dvajre, az anyám után. A gyerekek tudnak zsidóul jiddis, és tudnak magyarul. Otthon többnyire magyarul beszéltünk a gyerekekkel, ezért zsidóul keveset értenek. Zsidóul a feleségemmel beszélünk egymás között. Én persze annak idején értettem csehül is, aztán megtanultam oroszul is. A gyerekek jártak óvodába, ott csak oroszul tanultak, itthon muszáj volt nekik magyarul tudni, mert másképpen nem tudtunk velük beszélni. A zsidó nem nagyon ment, az nehéz volt nekik. Valamit értettek, kicsit beszélnek, de nagyon keveset. A gyerekeknek az első perctől megmondtuk, hogy zsidók. Amikor már nagyobbak voltak, 14–15 évesek, elmeséltük nekik, hogy mi történt a családdal. Ott, ahol laktunk, a szomszéd gyerekekkel barátkoztak. Voltak a barátaik között zsidó gyerekek, és voltak keresztény gyerekek. Ők már nem tudják, mi az a héder. Dóra és Dávid tízosztályos általános iskolát végzett, Éva pedig felső kereskedelmi főiskolát Kijevben.

A háború után csak úgy sutyiban, otthon tartottuk a zsidóságot, az ünnepeket. Az állam nem engedte, a rendőrség zavarta. A háború előtti sok templomot megszüntették, a mai napig be vannak zárva. Áruházat meg raktárakat csináltak belőlük. Mikor a háború után hazajöttek az emberek, még elkezdték rendbe tenni a templomot. Kitakarították. Még megvoltak a Tórák, kezdtek járni a templomba. Én a nagytemplomba jártam imádkozni. Rabbi nem volt, azokból a vallásosakból lettek rabbik, akik hazajöttek. Aztán jött a kommunizmus, és az emberek kezdtek elmaradozni a templomból. Már 1949-ben jött egy parancs, hogy a nagytemplomot le kell zárni. Aztán az Oroszvégen kinyitottak egy templomot, a Weisz család csinált templomot az Ungvári úton, ott kezdtek imádkozni. Aztán bezárták az oroszvégi templomot is. Akkor a lakásokban csináltunk minjent [lásd: minján]. A Beregszászi utcában, a Kossuth utcában, a piac mellett, szóval minden kerületben, ahol lakott ötven-hatvan zsidó család, néztek valahol egy szobát. Összebeszélt tíz ember: te ki akarod adni? Nem. Te? Igen. Legtöbbször idős emberek adták oda. Adtak nekik egy kis pénzt, és Amerikából is kaptak csomagokat. Abból éltek is, meg ők is akartak imádkozni. Küldtek nekik segítségként kendőket, azt adták el. Akkoriban, amikor húsz kopejka volt egy kenyér, egy kendőért száz rubel is adtak. Olyan török, rózsás kendők voltak, a parasztoknak jó pénzért el lehetett adni. Ezekben a lakásokban, ha nem is imádkoztak minden nap, de péntek este, szombaton mindig. Mindegyik helyen volt Tóra is, mert a vallásosak valahogy elhozták a templomokból. Az oroszoknak nem kellett Tóra, a katonák az imakönyvekből kitépték a papírt, és abból sodortak cigarettát.

Szóval, aki akarta tartani, az tarthatta a vallást, csak nem hivatalosan. 1945 után még volt hitközség, de már mindenki kezdett félni. Aztán elvették a templomot, az idősebb emberek már csak házakhoz jártak, itt egy templomocska, ott egy templomocska, de imádkozni hivatalosan nem szabadott. Több helyen, több utcában összejártunk a háború után. Néha zavartak. Ha elfogtak, néha kitettek a munkáról, nem engedtek dolgozni. Voltak ilyen kellemetlenségek.

Volt, aki szombaton nem akart dolgozni [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Azt kirúgták, élj, ahogy tudsz, csinálj, amit akarsz. Menj lopni, és ha majd lopsz, mész a börtönbe. Voltak, akik péntek este vagy szombaton elmentek imádkozni, ezeknek odaszóltak a munkahelyére, hogy nehéz munkát adjanak nekik, vagy olyan munkát, hogy ne tudjanak megélni belőle. De volt, aki elintézte, hogy cseréljenek: ők nem dolgoztak szombaton, inkább bementek helyette vasárnap dolgozni. Szóval meg lehetett csinálni, attól függött, hogy milyen volt a főnök.

A nagyünnepekkor voltunk vagy ötvenen-hatvanan egy templomban. Oroszvégen is elég sokan voltak, és a Kossuth utcán is meg a piacnál. Munkácson négy helyen imádkoztak. Akkoriban még elég szépen összejöttünk, ünnepekkor legalább ötven család volt egy-egy helyen. A hatóságok tudták, hogy mikor van ünnep, és akkor délután benéztek, hogy kik imádkoznak. Ilyenkor azok, akik jobb munkahelyen dolgoztak, már ugrottak is ki az ablakon, mert féltek, hogy holnap kirúgják őket. Az idősebbek nem féltek, maradtak. A beszpeka küldött egy embert [Beszpeka: a különféle szovjet belügyi szervek, NKVD, KGB ukrán népi neve, amelyet a magyarok is átvettek, s ma is használnak. – A szerk.], az felírta, hogy ki van a templomban, és a neveket leadta. Főleg a fiatalokat keresték, mert nem akarták, hogy tudják, mi az a zsidóság.

Munkácson a háború után volt egy rabbi, a Kahán rabbi, ő volt egész Kárpátalja rabbija. Kahán rabbit nem tudták lefogni, itt-ott bujkált, hiába keresték, nem tudták megtalálni. Aztán belépett egy kolhozfélébe, ahol rongyokat szedtek össze [Kolhoz – kollektyivnoje hozjajsztvo, ’közös gazdaság’ – állami tulajdonú földterületen működő mezőgazdasági termelőszövetkezet volt a Szovjetunióban, 1929–1990/91 között. – A szerk.]. Házakhoz, műhelyekbe, gyárakba járt rongyért. Így lett munkahelye, és békén hagyták. De nem ebből élt, hanem abból, amit a zsidók adtak neki. Lassan kezdtek jönni már a csomagok is, abból is adtak neki.

Munkácson a régi viseletben már nagyon kevesen jártak, a Kalusch sakter, egy-két bácsika, a két Weisz testvér, akiknek valamikor aranyüzletük volt Oroszvégen. Az egyik órás lett, a másik rongyszedő, meg vasakat gyűjtött. Kahán rabbi is szakállal, pajesszal járt, kalapban, az utolsó percig. Mindig így járt az utcán, nem bántották az emberek. A kommunisták eleinte piszkálták, de ő továbbra is hosszú zakóban járt, nem vágta le se a pajeszát, se a szakállát. Nekem ő csinálta a hüpét, még 1945-ben. Később, amikor üldözni kezdték, akkor persze már nem csinált ilyet. Szóval a háború után már nem lehetett tartani a zsidó hagyományokat. Most egy kicsit jobb, aki akarja, tarthatja. Aki átélte a kommunizmust, egy se vallásos. Aki elment Amerikába vagy Izraelbe, az tartja. A háború után a kóserságot sem tudtuk tartani, nem volt sakter, és a mai napig sincs.

A szabóműhelyt 1946-ban vagy már 1945 végén elvették. Elvettek mindent, és egy fillért sem kaptam érte. Kirúgtak és kész. Csináltak belőle egy állami boltot. Itt minden boltot államosítottak 1945 végén. Örültem, hogy a gépeket kivihettem. Volt két varrógépem, azon varrtam, és rögtön el is adtam, ahogy apám csinálta. Jöttek az ismerőseim, hogy varrjak nekik  kabátot. Adtak előleget, de ha nem, akkor is megvarrtam. Akkor az emberek még úgy éltek, mint régen, még bízott egyik a másikában. Ha nem vette meg, akkor megvette más. A piacra jártunk eladni. Ebből éltünk.

Aztán dolgoztam egy üzemben, és amikor hazamentem, otthon is csináltam valamit, amit vasárnap eladtam. Nem szóltak érte. Ha a műhelyben csináltam volna, és elkapnak számla nélkül, az más, akkor már az államot loptad meg. De otthon csinálhattál, amit akarsz.

Először a szabóságban dolgoztam, később a kereskedelemben. Az oroszoknál nem nagyon akartam dolgozni a szabóságban, inkább készruhaboltokban dolgoztam. Az asszony nem dolgozott sehol. Hazajöttem, otthon is varrtam. Az egyik fizetés az volt, amiért a boltban dolgoztam, a másik pedig amit itthon dolgoztam. Így éltünk.

1958-tól Berezinkán dolgoztam a szénbányában mint szabó, munkaruhát csináltam a bányászoknak. Szépen kerestem. Addig körülbelül száz rubelt kerestem, ott meg tudtam keresni ezer rubelt. Horribilis összeg. Mikor likvidálták a bányát, az embereket a dohánygyárban helyezték el, de az csak négy-öt évig működött, utána megszűnt, és a helyén egy nagy alkatrészgyárat akartak építeni a katonaság részére.

A Zsidó utcában laktunk, az asszony házában. A feleségem öccse is velünk lakott. Aztán megvettük ezt a lakótelepit, húsz évig tartott, míg teljesen kifizettük, 1971-ben költöztünk ebbe a lakásba. A Zsidó utcai lakás a feleségem öccsének maradt.

Párttag nem voltam soha. 60 éves koromban, 1980-ban mentem nyugdíjba. A feleségem nem dolgozott.

A sztálini idő alatt volt egy kis antiszemitizmus. 1952-ben, mikor a Sztálin még élt, itt is kezdték összeszedni a zsidókat. Azokkal kezdték, akik sokat tudtak a zsidó vallásról, vagy aki gazdag volt. Elvitték Sajovitsot, a téglagyáros fiát, a biciklis Kaluscht, aztán Meiselt, az orvost, meg Paskuszt, aki cionista vezető volt. Vagy négy-öt embert összeszedtek, az ungvári börtönbe vitték őket kihallgatásra. Már úgy volt, hogy viszik őket be Oroszba. Olyan lágert akartak csinálni, mint amit Hitler csinált. Aztán Sztálin meghalt, úgyhogy a szegényebbeket, a munkásokat már nem volt idejük összeszedni. Utána jött egy parancs, és mindenkit kiengedtek. De nekünk nem mertek semmit mesélni, annyira féltek, hogy megint bezárják őket.

A zsidó fiúk bevonultak sorkatonának, mert muszáj volt. A hadseregben semmilyen vallást nem lehetett tartani. A zsidók letöltötték a szolgálatot, és hazajöttek. A feleségem öccsének is muszáj volt bevonulni. 1927-es volt, úgyhogy 1947-ben vagy 1948-ban bevonult, és két évig volt orosz katona. Azok a fiatal fiúk, akik tudták, hogy miről van szó, a sorozáskor nem a saját nevükön jelentkeztek be, hanem a bátyjuk nevén, hogy átugorják a korhatárt. Az idősebbeket ugyanis már nem hívták be.

Itt ugyanazt csinálták a holtakkal, mint az élőkkel. Munkácson volt egy híres rabbi, a Spira rabbi, sokan kijártak a sírjához imádkozni [A Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint Munkácson az idők folyamán négy olyan rabbi is működött, akinek Spira volt a vezetékneve: 1841-ben halt meg Spira Cevi Elimelech, számos értekezés és kommentár szerzője, akinek műveit a konzervatív és haszid zsidók körében mindenhol ismerik. Unokaöccse, Spira Salamon (1832–1893) 1882-ben foglalta el a munkácsi rabbiszéket, és erőteljesen terjesztette a haszidizmust; Spira Salamon utódja a munkácsi hitközség élén 1893-tól fia, Spira Cevi Hirsch (?–1913) volt. „Rendkívüli tudása magába ölelte a talmudi és a kabbalisztikus tudományok minden ágát. Olyan szent hírében állt, hogy tömegesen zarándokoltak hozzá a hívek az egész országból. Konzervativizmusában a legintranzigensebb volt, és a modern viseletűeket nem tűrte meg a környezetében.”; végül pedig Spira Lázár rabbi (Strzyzov, 1868 vagy 1872? – 1937) – lásd a róla szóló szócikket. –  A szerk.]. Emlékszem, micsoda cirkuszok voltak, amikor kivették a régi temetőből. 1960-ban kezdték felszámolni a zsidó temetőt. Először is rögtön ellopdosták a márványköveket, ezek a drága, fekete gránitkövek is mind eltűntek. Amerikából már 1958-ban kezdtek intézkedni, mert írtak nekik, hogy aki akarja, átvitetheti a halottját az új temetőbe. Voltak itt egy páran, akik direkt azzal foglalkoztak, hogy ami csontot találtak, azt beletették egy ládába, és eltemették egy gödörbe. A többi a mai napig ott fekszik a földben. A nagyapáim is ott feküdtek. Most már nincs kihez menni. Egy napon jött a traktor, és mindent szétdúlt. Az a sok sírkő, jaj!  Nagyon régi temető volt, rengetegen feküdtek ott. Amikor József bátyám 1963-ban meghalt, már volt egy kicsi új temető.

A kommunizmus alatt levelezni lehetett a külföldi rokonokkal. De a telefon akkor is nagyon drága volt, akárcsak ma. Nagyon alacsony a nyugdíj. A feleségem soha nem dolgozott, adnak neki is nyugdíjat. A kommunizmus alatt nem kapott nyugdíjat.

A testvéreimnek van felesége, vannak gyerekeik. A gyerekeik nevére nem emlékszem, pedig voltam nálunk. Néha beszélünk telefonon. A legidősebb testvérem, Jóska nem él. Idősebb volt nálam egy évvel, 1963-ban halt meg. Fülöp és Nándor Izraelben él, Ludvig pedig Amerikában. A testvérem családjáról nem tudok mesélni. Elmentek, külön élnek. Minden ember a saját családjának, magának él. Annyit tudok, hogy Ludvignak két gyereke van, Chaem és Lájbi.

A fiam Rigába nősült 1982-ben, a felesége rigai. Ott lakott sokáig. A lánya, Leana 1983-ban született. Ők úri zsidóságot tartanak! Hát tudják, mikor van ünnep. Mennek néha templomba, de nem olyan vallásosak, hogy verik a fejüket a falhoz. Most Berlinben élnek. Dávid mindig gyári munkás volt, sok helyen dolgozott, most is valami üzemben dolgozik Berlinben. Lakatos.

A két lányom, Éva és Dóra itt él, Munkácson. A kereskedelemben dolgoztak, már mind a kettő nyugdíjas.

Éva férjét Oles Szerejlának hívják, beszerzőként dolgozott. Két gyermekük van, a lánya Lida, a fia pedig Igor [Lida és Igor tehát az unokagenerációhoz tartozik]. Igor nős, van egy fia és egy lánya. Három évvel ezelőtt kivándoroltak Izraelbe. A foglalkozása burkoló, csempét rak. Lida is férjhez ment, itt él. Épp a napokban született egy fia [dédunoka].

Dóra férje lakatos volt. Van egy fiuk, Viktor, meg egy lányuk, Zsenya, ő a fiatalabb [Viktor és Zsenya unoka]. Viktor itt lakik, számítógépekkel dolgozik, a fia 13 éves [dédunoka]. Zsenya Izraelben él, könyvelő, neki is van egy fia [szintén dédunoka].

Éva és Dóra férje orosz zsidó. Orosz iskolába jártak, és nem tudnak semmit a zsidó dolgokról.

Voltam Amerikában és Izraelben. Először a feleségem volt kétszer Amerikában, másodszorra vele mentem én is, aztán voltunk egyszer együtt az öcsémnél, Izraelben. 1989-ben voltunk először. Ahogy elkezdődött, hogy lehetett már menni, mindjárt mentünk. Amerikában Ludvignál is voltunk pár napot, de a legtöbb időt a feleségem testvérénél töltöttük. A feleségem húgának, Fájginak a családja nagyon vallásos család. Az amerikai út után pár hónappal mentünk Izraelbe. A feleségem három vagy négy évvel ezelőtt még egyszer volt Izraelben az öccsénél, aki az óta meghalt.

Jók voltak ezek az utak, de a gyerekek nélkül nem akarnánk külföldre menni. Én láttam, mi van ott. Oda fiatal erő kell. Az menjen, aki bír dolgozni. Mi, öregek, már hova menjünk? Olyan öregek mentek, akiknek a gyerekei már húsz évvel korábban elmentek, és hívták őket. De mi kihez mentünk volna? A öcsém nyakára, vagy a feleségem testvérének a nyakára?

A szocializmus alatt jobban meg lehetett élni, mint a rendszerváltozástól idáig. Most kezd egy kicsit itt jobb lenni. Most kezdtek adni valamit. Eddig olyan kicsi volt a nyugdíj, hogy a lakás rezsijére épphogy elég volt. A rendszerváltás után sok minden változott. Eleinte nehéz volt, mert bezártak a gyárak. Itt sok hadiüzem volt, mindenki dolgozott, szépen keresett. Meg lehetett élni abból a keresetből. Most kezdenek valamivel több nyugdíjat adni, és aki dolgozik, az most egy kicsit többet keres.

A házban, ahol élünk, körülbelül száz lakó van. Azelőtt a lakók 70–75 százaléka zsidó volt, de mind elmentek. Velünk együtt összesen két zsidó család maradt a házban. Legtöbben a hetvenes években mentek el, a fiatalok. Falusiak jöttek a helyükbe, őket már nem ismerjük. A szomszédainkkal, a házban lakó emberekkel nem beszélünk. Nincs már itt zsidó. Munkácson sok zsidó volt, de 95 százalékuk elment [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. Olyan zsidó családot, mint mi vagyunk, hogy én is és a feleségem is zsidó, már nem is találni. A többségnek keresztény felesége van. Az orosz zsidókat nem érdekli a dolog. A kóser étkezés egyedül a templomi zsidó konyháról lehetséges. Az idősebb embereknek visznek, aki akar! Kész, ennyi az egész!