Travel

Max Uri

Max Uri
Vienna
Austria
Tanja Eckstein
March 2004

Max Uri lives with his wife Fritzi in a beautiful, modern apartment in the 19th disrict. He invites me into the apartment, which is filled with famiy photos - old and new in lovingly chosen frames - that allude to a strong family connection. Max Uri has thick white hair. After telephoning his son to make sure that he also knows the woman who had suggested to me that I interview him, he tells me his family story - through both laughter and tears - which is closely connected to the city of Vienna.

Max Uri died in 2009.

My Family History
My Childhood
During the War
At Mikve Israel
Wedding in Tel Aviv
Return to Austria
Immigration to America
Vienna

My Family History

My grandfather on my father’s side was called Lazar – Jewish, Luzer – Uri. He was born on February 17, 1865, in Bercza, Galicia and worked as a tradesman. In 1882 he married my then 15-year old grandmother Regina – Jewish, Rivke – who they called Rifka and was born November 15, 1869 in Galicia, in Glogow. My grandmother was born a Zuker; her father was called Israel Moses Zuker and her mother, Gruene Zuker, born Schlanger. Grandmother had a sister called Anna who lived in America. Both grandfather and grandmother came from strictly Orthodox families.

My grandparents got married for the first time in Galicia and on August 17, 1888, grandmother had her first child, my Aunt Frieda. Four years later, 1890, my father Osias – Jewish, Abraham Schia – was born in Glogow.

My grandfather was a clever man and saw that he couldn’t be as successful in Galicia as he could in Vienna. So in 1893 my family relocated from Glogow to Vienna. In order to legalize their marriage, my parents were married a second time on October 7, 1896 in the Viennese city temple of the Jewish Religious Community on Seitenstetten-Gasse. Their first apartment was located in the 1st district, at Juden-Gasse Nr. 4. Later they moved to Salvator-Gasse 10.

Grandfather was a tall, good-looking, pious, strictly Orthodox man with a beard and side curls that he wore behind his ears. Grandmother kept a kosher household, wore a sheitl [Orthodox Jewish women hide their hair beneath a wig], and kept her hair cut short beneath the sheitl.

Starting in 1894 Grandfather owned a clothing production factory called “Lazar Uri” on Juden-Gasse at the corner of Hoher Markt. He received large orders from the army and became the Austria-Hungary high supplier for uniforms. It was passed on to me that whenever he went to the War Ministry to pick up a new order he did not remove his head covering, which he wore as a pious Jew. His appearance was respected and he was never asked for his signature by the officials. My grandfather was so well respected that his handshake was enough. After some time he also opened a men’s clothing store and regularly went to the country to get orders from the farmers.

In Vienna my grandmother had six more children: Hermann, David, Alexander, Rosa, Isak, and Jakob.

Back then a husband received his wife’s dowry at the wedding. When my Aunt Frieda, my father’s oldest sister, got married, her husband disappeared on their wedding night with the dowry. Just imagine the shame for Aunt Frieda and the whole Uri family! All of Vienna was probably laughing; the Uri name was well known in Vienna. She needed to find a new husband quickly – and that was Moses Zwick. Moses Zwick, a good-looking snob, agreed on one condition: he will only marry Aunt Frieda if they bring him into the business as co-partner.

First my family sent him to the Uri brothers. In 1910 my grandfather had handed over the “Lazar Uri” business to his sons Hermann, Isak, and Jakob. The name was then changed to “Uri Brothers.” The business moved to the Ankerhof at Hohen Markt (1st district). I think Moses Zwick was only at “Uri Brothers” for two months, since my father’s brothers wanted to be rid of Moses Zwick after two months. That’s how Moses Zwick became partners with my father who had worked in my grandfather’s business for the first years but was self-employed by then.

My grandmother went to my father and pleaded with him to make Zwick a partner in his business. My father was a good son and grandmother was a saint to him, so he couldn’t refuse her plea. Moses Zwick was satisfied and married Aunt Frieda. Aunt Frieda and Uncle Moses had four children: Paul, Fanni, Blanka, and Edith.

My Uncle Hermann – Jewish, Hirsch – Uri was born on July 30, 1893 in Vienna and was co-owner of “Uri Brothers.” He married Helene and they had two sons, Norbert and Max. Norbert was one year older than me, and Max was exactly three years younger than me to the day. Every Sunday Max and I went to the soccer match together. They all immigrated to England in 1938 and lived in London.

Uncle Hermann was working in the diamond trade in London and was very well respected. Norbert was a nuclear scientist and died very young. I never learned why died. He was married and had a son named David. Max also died very young from a sickness; he wasn’t married yet and didn’t have any children. After the war I was often in London with my father-in-law at auctions with our furs and visited Uncle Hermann.

When Aunt Helene died Uncle Hermann said to me: “Maxl, there’s only one thing I ask of dear God and that’s when I must go, that I go quickly.” And then I heard that he went to a customer one day and that afternoon wasn’t feeling well. That was in the 1960s. His friends said he should go to the hospital and get looked at. At one o’clock Uncle Hermann went to the hospital and at 5 o’clock he was gone. His wish came true. They say in Judaism: He died like a Zaddik [saint].

Uncle David was born in Vienna. He was a Zionist and in 1920 went with my Uncle Alexander, who was also a Zionist, to the kibbutz Dagania Alef in Palestine. That was a kibbutz from the socialist Shomer Hatzair. He was sent to America and to England to study poultry farming, built up poultry farming in Palestine, and wrote textbooks about it. In the kibbutz he married Sara who was nine years older than him. Uncle David and Aunt Sara had three children: Chava, Rachel, and Elazar. Chava was married and had two children; Rachel remained childless and Elazar became the father of three boys. He lives in Tel Aviv and is around 73 years old. When Aunt Sara died he remarried. His second wife was named Anja and they lived in Tel Aviv. Uncle David died in the 1940s.

In Vienna my Uncle Alexander was with the Imperial Tyrolean Rifle Regiment (Tiroler Kaiserjäger) and 4th Infantry Regiment (Deutschmeister). That was a special battalion. He and Uncle David were religious, but not as religious as grandfather would have wanted. Every Friday in the kibbutz there was a campfire and everyone sat comfortably around it and talked or danced the Hora. That’s when my Uncle Alexander suddenly heard a voice that spoke to him: “Alexander, you are not on the right path, take the path that your ancestors took.” Uncle Alexander knew exactly what that meant.

Shortly thereafter he was sent from the kibbutz to Jerusalem to do outdoor work and never returned. From that point forward he lived in a very pious community and became strictly Orthodox. He met his wife Tova, who was just as Orthodox as he was, and they had eleven children whom they lived with in a two-room apartment. When my father, may he rest in peace, was still alive he regularly sent him money.

My uncle worked for 60 years as an accountant at the Shaare Zedek hospital in Jerusalem. When he retired they needed four people to take over his job because he was so hard working. During those 60 years he wasn’t absent a single day and one day I said to him: “Uncle, how is this even possible, you’ve never had a cold, you’ve never had a fever?” he replied: “Even when I had a fever I went to the hospital. It was my duty to serve the people there.” And I asked: “Uncle, how can one live with eleven children in a two-room apartment?” And Uncle replied: “One part sleeps and the other part takes care of the laundry and vice versa.”

Uncle Alexander was never dissatisfied with his life. Despite poverty he was always happy and funny and grateful for everything. His wife Tova was also a sweet-natured person. Uncle went to temple every day and prayed and every day he went to the mikvah (ritual bath) and washed himself with cold water. I am still in contact with some of his children. All of his children remain very Orthodox. Uncle Alexander died in Jerusalem at the age of 92.

Aunt Rose was married to Uncle Max. They lived in the 6th district, on Gumpendorfer-Strasse, and had a leather business with suitcases and bags at market that was also in the 6th district. They had two children: Betti and Erna. In 1938 the business was aryanized, Uncle Max was arrested and deported to the Dachau concentration camp (Germany), and afterwards to the Buchenwald concentration camp (Germany). Since my Uncle Jakob was living in London at this time, he arranged for the family an entry permit to England. It was because of this entry permit that Uncle Max was released from the Buchenwald concentration camp and could escape to England.

Aunt Rose and her daughters immigrated to the USA, to New York. Uncle Max also immigrated onward to New York. Because Uncle Max was Polish by birth, a Polish immigrant group in New York helped him get a kiosk. At this kiosk he and the whole family sold coffee and such things and things were going relatively well for him. Uncle Max later founded a textile business in New York.

Uncle Max and Aunt Rose died in New York. When we went to America 1952 Uncle Max was already dead; Aunt Rose died at the end of the 1950s. Erna was married and had two sons. She died three or four years ago. Betti has three sons and lives in New York.

Uncle Isak was born in Vienna on 11 February, 1902. He was also an owner of “Uri Brothers.” In 1938 he escaped to Palestine and married his wife Batya very late. They didn’t have any children. In Tel Aviv he bought a house from the money he got from selling “Uri Brothers” just in time. He also had the equipment from the business on Juden-Gasse transported to Palestine by ship. They were very modern machines but unfortunately they got damp and rusted and had to be thrown away. Uncle Isi rented out the house and he and his wife lived from the money. Uncle Isi died in the 1950s.

My Uncle Jakob was the youngest son and the funniest. He always had a lot of friends and on Friday evening, on Shabbat, when the candles were lit and grandfather recited the Kiddush over the wine, proclaiming the sacredness of the holy day, his friends were already shouting outside on the street and Uncle Jakob would say: “Oy, I don’t feel well, oy, I don’t feel well!” My grandmother, who was very clever, would then say: “Jankele, go out to the street and get a little air.” When he heard this he was already dressed and ran down to his friends and they would go together to the Heurigen (wine tavern). Jakob immigrated to London, married Ilse, and they had a son named David. Uncle Jakob worked in trade and sold products for various firms. David is around 50-years old today and lives in London.

Of course, all of my grandparent’s sons had to go to cheder [religious school] when they turned four, where they learned to read Hebrew. Uncle Hermann told me that once, instead of going to cheder, he had played with marbles with his friends on the street. My Uncle was suddenly hit with a cane. Grandfather, who always walked around with a cane – even though he didn’t need it to walk – dealt him a blow. Frightened, Uncle looked up: “Instead of going to cheder you play here with marbles?” My Uncle dropped everything immediately and ran into the cheder.

I remember that it was always very lively at my grandparent’s apartment as long as grandfather wasn’t home. When he came through the door there was immediately dead silence. All of his children had an unheard of respect for him. At my grandparent’s house you only spoke in the third person: “Father wants, mother wants.” To speak informally to your parents was not allowed.

I can still remember my grandfather. He did in Vienna on June 27, 1925 in the Löw Sanatorium on Mariannen-Gasse in the 9th district – I was just four years old at the time. He was never funny and always had a very serious face. I even remember that we observed the Seder (The Seder is the start of Jewish holiday of Passover when the community or family remembers the exodus from Egypt) at my grandparents and that I, as the youngest said, “'Ma nishtane...” and the youngest uncle, Jakob, who was always so funny, made some kind of incidental remarks. My grandfather just gave a look and he was immediately quiet. Grandfather had a chair that he always sat in and even after he died no one ever sat in this chair. Even so, I think there was a good relationship between the kids and grandfather.

Even when grandfather was no longer alive, the family still met at grandmother’s every Saturday. My parents, my sisters, my brother, and I were there, along with the uncles, aunts, and cousins. There was always a light meal. Grandmother was a very good baker and we ate cakes and Kipferl rolls, and played hide-and-seek. My Aunt Rosa Roth took whatever was left over from the baked goods home, as they weren’t very well off.

On Sundays, or when the sun was shining, we often met up with grandmother in Kai Park on the Danube Canal not far from Salvator-Gasse. It was a very beautiful park that no longer exists today. There were also a couple of stands in the park and grandmother always bought each one of us a coconut stick, which we really, really loved.

The apartment on Salvator-Gasse had five rooms. After grandfather’s death, grandmother lived there together with Uncle Isi and Uncle Jakob, the youngest son. Once one of grandmother’s nieces from Poland also lived with her. I think she was supposed to get married in Vienna and to give Grandmother a little assistance, but I was later told that this niece would spend all day in bed and call out, “Aunt, can you bring me a coffee in bed?” And Grandmother ran back and forth and attended to her instead of having her relieve Grandmother of a little work.  I don’t know who exactly this niece was. In any case, the niece went back to Poland unmarried.

My grandfather on my mother’s side was called Abraham Bachmann and lived in the city of Sambor near Stryi. That was in Galicia and is located today in Ukraine. Sambor wasn’t a big city, but it was also no village – rather a larger, rural place, where mostly Jewish families lived. When my mother and I visited my grandparents we would take the train from Vienna, but I can’t remember how long the trip took.

I don’t know what my grandmother’s name was. I know that a niece also lived with my grandparents, but I don’t know who the niece was. In Sambor, Grandfather owned a business that sold all kinds of goods. I was often with my mother for a visit with my grandparents; we would usually stay for three or four weeks. By our Viennese standards, my grandparents, who were also very pious, lived very primitively. For example the toilet was outside and not in the apartment.

It was especially exciting for me that my mother’s brother, my Uncle Bernhard, owned a sawmill and on some mornings took me with him on his horse-drawn buggy and let me drive. Uncle Bernhard was married and had a child. I also remember that gypsies would come to the houses with a bear that they brought along with them. The gypsies would play music and the bear would dance along, after which they collected money. All of the relatives that lived there were murdered in 1941 after the German invasion of Poland: my grandparents, my Uncle Bernhard, his wife and their child.

I don’t know where my parents met. I do know that it was through a shidduch, a matchmaker, since back then you didn’t just meet someone and marry out of love. Everything was arranged. I think my parents married in Vienna, but they could have also been married in Galicia and again in Vienna, as there was only ritual marriage in Galicia. My sisters Edith and Cäcillie, Cilli for short, are twins and we born on October 19th, 1916. By that point my father wasn’t working anymore for grandfather’s business; he was already self-employed. I think my father was in the Austria-Hungary military for a short time during the First World War. When he got back, he became self-employed because he had always wanted to be self-employed. Of course, he didn’t have a lot of money, but all the people he knew in the trade said to him: “Mr. Uri, if you need something, we will give you what you want. We know that you’ll pay.”

My father’s business was located in the 2nd district, Ober-Donau-Strasse 49; that’s the corner at Tabor-Strasse. It was a large shop with men’s ready-to-wear clothing. My father had 20 employees, including cutters, since clothes were cut and assembled there. They were mostly young Jewish men. The employees often went to the Strombad, a pool situated directly in the Danube Canal, during their lunch break.  We had a giant storeroom with the rolls of fabric and I remember that if they also went out in the evenings they were often too tired to go home afterwards and would make up a bed with the rolls of fabric. I know that because they told me.

My father was well liked and very successful and then the whole thing with his sister Frieda happened and he had to make Moses Zwick his co-partner. Moses Zwick was not good for the business; he was a snob and only cared about himself and if he was ever in the shop he fought with the customers, made stupid jokes, and didn’t get along with the other employees. He wasn’t any good for my Aunt or for my father, who had to work a lot. As long as my father was alive, the customers at my father’s shop remained loyal.

My Childhood

I was born in Vienna on February 28th, 1921. At the time my parents were living in the 1st district, at Salvator-Gasse 10. There were three staircases in the building: my grandparents lived above the first and we lived above the third. All four children, my twin sisters, me, and my brother Ludwig, who was born on November 7th, 1926, were born in this apartment since my mother didn’t want to want to deliver her children in a hospital. I can remember when Ludwig was born and I heard the baby’s screams from the room and my father said to me: “Maxl, you aren’t worth anything now, now we have another boy.” But he was just saying that; he was very fond of me.

Later we moved to Biber-Strasse 14. Biber-Strasse was located across from the postal savings bank. Our apartment had five rooms plus side rooms, and we had a mother’s helper and a cook. Both of them lived with us. Every day the cook went for a walk with us children in the city park, as there was both a small and a large playground there. I was a poor eater, but my mother forced me to eat. In the afternoon I always had to eat two buttered rolls. We lived on the mezzanine and below us was a store that had two signs out front that I would always throw my rolls between and then say to the cook: “Johanna, I’ve finished eating!” My siblings were fairly fat; I was the only thin one.

My sisters and I often fought. The doors at Biber-Strasse had frosted glass panes and once when I was chasing one of my sisters a pane broke and I hurt my arm, which began to bleed profusely. I ran to the first-aid post that was located next to the Urania. They took the glass splinters out of my arm and gave me a giant bandage. I still have a scar today. My mother was always hysterical whenever anyone broke anything and when I got home my brother yelled: “Watch out, mom is standing behind with the carpet beater!” I went in so that my mother would see my arm first and she cried in fear: “What happened, what happened?”

At the age of five I learned the Aleph-Bet with a private tutor. I hade religion lessons once a week starting in the first grade at primary school. Every Saturday we met with the religion teacher at Rudolfsplatz and went together, in two rows, to temple at Seitenstetten-Gasse for children’s services.

After primary school I went to High School on Sperl-Gasse. Most of the children at this school were Jewish. During the High Holidays, on Rosh Hashana [Jewish New Year] and Yom Kippur [Jewish day of redemption; the most important Jewish holiday], the whole school was closed, since it wouldn’t have been worthwhile to keep the school open for the few non-Jewish students. 

On November 18th, 1931 my father died of exhaustion. Because he had been running his business all by himself, he was working day and night, as well as on holidays. Nevertheless he died unexpectedly. My mother took over a large portion of the work in the shop, but because of Moses Zwick’s unpleasant behavior, many of the customers left our business. In 1934 or 1935 my mother and Moses Zwick could no longer maintain the large shop and moved into a smaller shop on Marc-Aurel-Strasse.

We had a Jewish lawyer – he was called Plaschkes – who was a Zionist and said to my mother: “Mrs. Uri, sell your share of the business and go with your children to Palestine, go with your children to Palestine.” My mother was just about to when my grandmother came and said, “Mina, I beg you, don’t go, stay here!” Grandmother knew that had my mother left Zwick alone with the business, there would have been no more business after two months, and so my mother stayed.

My mother went regularly with us children to a summer resort. We were together in Bad Aussee, Bad Ischl, in Grado, Abbazia, where we rode bikes and had a wonderful vacation together. When my sisters were older they went to the summer resorts alone and my mother went with my brother Ludwig and me. But of course we only went to kosher hotels. When my mother went on vacation with us, Moses Zwick took over the shop and when she got back, he could travel.

I was an average student at school, but I was always very popular with my teachers and classmates. After my fourth year of High School I went to the commercial academy at Karlsplatz. That had partly to do with the fact that I was to take over the business some day. There was a large class with about 60 students at the commercial academy. Out of 60 students, about eight were Jewish and the rest were at this point illegal Nazis. Nonetheless I got along well with them. They would even come up to me and say: “Look Maxl, here is our membership register, we are illegal Nazis, if you report us we’ll be locked up.” They weren’t dangerous; they were always very decent to me.

Of the few Jewish students, maybe three or four were religious. The rest were just Jews, and that’s all. Of course I didn’t go to school on Rosh Hashana and the next day the class teacher– Binder was his name – a tall, good-looking guy, came up to me and said: “Uri, come here. Where were you on Monday?” “Professor, we had a holiday.” “Holiday,” he said, “you cut class; you went for a walk. All the others were here and you’re telling me you had a holiday?” He didn’t believe me and made an incredible racket. “Maxl, I’ll sort it out for you, you can count on it!” He went to the Jewish students and said, “If you come to school tomorrow, you’ll get a thrashing that you won’t forget for as long as you live.” From that point forward, no Jewish student from my class went to school on Yom Kippur and Mr. Binder was satisfied.

My family was always of a Zionist mindset but I wasn’t in any Zionist organization. My mother only let me join a very pious organization called Aguda. They were simply pious with absolutely no socialist attitude. All of the pious would say that you could only go to Palestine after the arrival of the messiah. I went to the organization two or three times a month. But I was a member of Hakoah, of course. I even won second place for Hakoah in the 1,500-meter run at the Austrian championships.

My sisters attended the Jewish girls’ High School in the 2nd district, on Novara Gasse. They were very devout, more devout than me, but at school they met a girl named Nussbaum who was very leftwing. And this girl, I think, had a strong communist influence on my sisters. Once they hid illegal pamphlets in out apartment because they thought they would be safe in such an upscale neighborhood. I found the pamphlets in the piano, said nothing, and immediately burned them. A few days later the police came by and searched our apartment. We were really scared but they didn’t find anything. After they left my sisters ran to the piano, opened it, and saw that the pamphlets were gone and said to me: “There was something in there, where is it?” “I burned the pamphlets.” They were horribly angry with me and said, “You know, the only thing you can ever be is a snitch!”

My wife and I had already met as children. We spent the summer together at a Jewish youth camp in Breitenstein am Semmerring. It was a kosher children’s camp for parents and children. That’s where I saw my wife for the first time. “Who’s that?” I said to my friend Leo and Leo said, “leave it, she’s one of the children!” We were already 15-years old at the time and were considered adults. The following summer my mother was with my brother and me in Abbazia at a summer resort. There I met my wife and her mother at the kosher hotel and from that point forward we started going out together. We would then meet regularly, usually on Kärntner-Strasse at the “Sirk Ecke” across from the opera, and go for a walk. The “Sirk Ecke” was named after a store and was a well-known meeting point. Our rendezvous were always illegal, as her parents couldn’t find out that she was going out with a boy. Setting a date with her on the telephone was always fraught with obstacles since she wasn’t allowed to receive calls. If I called and her mother answered the phone I always hung up quickly. If I called and the maid answered I would ask, “is Mr. Haber at home?” If she said, “No, he is at the office,” I would ask, “is Mrs. Haber available?” If she also said no to that I would ask, “can I speak to the daughter?” That’s how it was. My mother knew, however, that I was meeting with Fritzi.

My wife, Frieda (Fritzi) Haber, was born in Klagenfurt on June 13th, 1923 as the daughter of Max and Berta Haber. Max Haber’s family partly lived in Galicia and was partly settled in Vienna. My father-in-law built up a fur trade in Innsbruck after his time in the Austro-Hungarian Army. In 1922 in Villach he married Berta, born Linker, whose father was a fur trader. They lived in Klagenfurt before they came to Vienna. After the wedding and the birth of their daughter, Frieda, they moved to Vienna and in Vienna Trude, my wife’s sister, was born. 

My father-in-law dealt primarily in greige goods: untreated foxes, untreated rabbits, untreated muskrats, deer, and so on. Rabbit fur was mostly imported to America. A much finer felt was made from the rabbit hair there and at that time in America animal felt was in high demand. He opened his business in Vienna 82 years ago, at Veronika-Gasse 1 in the 16th district. The business is still there; my son Robert took it over.

During the War

My wife attended the commercial academy for a year, then Hitler came and she wasn’t allowed to go to school anymore.

Starting in 1937 I went to the trade school on Mollard-Gasse in the 6th district, which still exists today. I can still remember the German invasion of Austria in March 1938 well. We were living in a very nice area and in the evening we heard Schuschnig’s [Federal Chancellor 1934-1938] resignation on the radio. We turned off the light in the apartment; it was very dark. Not far from our apartment, on Doktor Karl Lueger Platz, a mob was raging against the Jews.

At the beginning of April 1939 I had to leave the trade school; as a Jew I wasn’t allowed to continue studying. And one day my girlfriend Fritzi wasn’t there anymore. Back then, in that situation, you couldn’t tell anyone about exiting, not even your closest relatives, because of the risk of being imprisoned.

In May 1938 Fritzi’s father was deported to the Dachau concentration camp and from Dachau to the Buchenwald concentration camp. Her mother succeeded in getting the family an exit permit for Palestine. Because of this, my father-in-law was released from the concentration camp, but on the exact day that the certificate to Palestine expired. At his release he needed to agree that he would leave Austria in the next 48 hours, otherwise they would arrest him and deport him to the concentration camp again. During the night my mother-in-law ran to the British consulate and kept ringing the doorbell. She succeeded in calling the Ambassador; he came and she told her story and the British Consulate extended the entry to Palestine. So they left Austria and my connection to Fritzi was cut off.

My classmates asked me: “Maxl, what will you do now?” I said: “I don’t know exactly, but I think I’ll go to Palestine.” Then they said: “Maxl, don’t go away, you’re a great Jew!” And I said: “I’m a great Jew to you, but for the others I’m Jewish swine.” One day I met my former classmate Emil on the street. He was an illegal Nazi. Horrified, he said: “Maxl, what are you doing on the street?” “I’m taking a little walk.” “Don’t you know?” He asked. “What am I supposed to know?” “They’re arresting all the Jews again!” “Thank you, Emil, then I’ll get back home quickly.” But Emil said: “It’s too dangerous for you to go home alone; I’ll accompany you.” I told him I didn’t want to cause him any trouble, because he was wearing the illegal insignia and it would surely inconvenience him if someone saw him with a Jew on the street.  But Emil was not to be talked out of accompanying me home.

After I was already in Palestine I continued correspondence for while with my former classmates, the illegal Nazis, until one would write that he was starting his work service. After which I wouldn’t receive any more letters and except for two, three classmates that I met again after the war, they were all killed.

The Uri Brothers sold their storeroom, gave up the business, and immigrated with grandmother to Palestine. We were one of the Jewish businesses that, for a long time, wasn’t under management by a temporary administration and the Uri Brothers had said to Moses Zwick: “Moses sell, sell!” But Moses Zwick answered: “I am not selling. Hitler is going to fail.”

Big department stores came, for example the “Staffa.” Back then they badly needed breeches – those were pants with puttees up to the knees. The SS and the SA wore those pants, and the material costs for one pair of paints was 20 shillings, and they wanted to pay 17 shillings and would have bought a lot of material from my Uncle. But he told them he wouldn’t give away the material for 17 shillings. And again my uncles said: “Moses, sell, sell!”

On November 10th, during the pogrom night, three SS men entered the store and said to my uncle: “Hand over the shop keys!” Moses Zwick did not want to give away the shop keys. They knocked out all of his teeth, took the keys from him, and he wasn’t allowed to enter the store again. That was the end of “Uri & Zwick.” If we had sold everything we would have gotten 60,000 German marks and in exchange bought a capitalist certificate in Palestine for 1,000 English pounds and the whole family would have been saved.

Moses Zwick escaped to London – he already had cancer – but implored his wife, my Aunt Frieda, not to leave and to take care of their house on Obere-Donau-Strasse. Edith and Blanka Zwick were saved by a Kindertransport to Enlgand. They then immigrated further to America. Blanka recently passed away and Edith is living in the USA. Paul Zwick studied medicine in Vienna, also fled to America and worked as a doctor in Rochester. He was married and had two daughters who live in New York. My cousin, Fanny Zwick, was somewhat sickly and stayed with Aunt Frieda in Vienna. Both were murdered in Treblinka [On February 19th, 1941 they were both deported to Kielce in Poland and murdered. Source: DÖW Database]. Moses Zwick died of cancer in London shortly thereafter.

On November 10th, 1938 I was arrested and detained in the 9th district in a riding school on Pramer-Gasse with around a thousand other Jews, some of whom had been taken from their homes in pajamas or undergarments. Around 3 in the morning those under 18 and over 60 years of age were allowed to go home. A mob had gathered outside and was waiting for us. A high-ranking police officer was prepared to protect us, but only for as long as it took him to count to ten. I ran, which luckily was easy for me as an athlete. That night my mother had hidden herself with my sisters and brother at her sister-in-law’s, my Aunt Rosa Roth.

We struggled to get out of Vienna. After the pogrom night taxes were imposed on Jews, such as the Reich Flight Tax and the Judenvermögensabgabe (transfer of Jewish property). We then had tax debt that never before had and our business was also taken from us. Because you needed to be debt-free in order to get a passport, the official at the Gestapo said to my mother: “You know what Mrs. Uri, I’ll give your children passports, but you stay here as a deposit.” My mother would have loved to go to America, but I was a Zionist and wanted to go to Palestine and managed to get the entry to Palestine. My mother still had the money to pay for me to study at the agricultural college “Mikve Israel” near Tel Aviv.

Earlier I had taken a retraining course as a hairdresser in Vienna. My brother was still a child – he was just 12-years old in 1938 – and was saved with a Kindertransport to England. My sisters received a “Permit” – permission to go to England and work as servants. So they were also saved. In March 1939 I finally left Vienna with ten Reichsmark in my pocket, as it wasn’t allowed to take more if your destination was Palestine.

Our mother stayed behind in Vienna with her old passport and after she wasn’t able to get a new passport, hid herself on a collier under some coal and rode along the Danube, and then the Main, until she reached Belgium where her cousin Regina lived. A few months later Hitler marched into Belgium. My mother fled further into France where she was arrested and interned in the Gurs camp. There she met acquaintances from Vienna who had managed to smuggle illegal money into France and with the money were able to pay a guide for the escape from the camp, over the Pyrenees, and into Spain. My mother begged them to take her along, but the acquaintances from Vienna refused – it would be impossible, my mother was too old.

During the night she heard her acquaintances preparing for their escape and so my mother got ready as well. When they left the camp, my mother snuck along behind them. She snuck along behind them up and down over the Pyrenees and that’s how she illegally entered Spain. I don’t know how she got to Portugal, in any case she went to the German Consulate in Portugal – since there was no longer an Austrian one – and there was a nice official there, a Nazi of course, but he issued my mother a new passport. My mother waited with this passport until the affidavit came from her Aunt Anna, her mother’s sister who had already been living in New York for a while. Then she took a ship to New York. My mother was always a rather comfortable person and to this day I am still filled with admiration and amazement over her escape.  

My brother lived in with a nice family in England, went to school, and immigrated to New York after the war. He moved in with my mother, studied medicine, and became a doctor. My sisters also immigrated onwards to America.

At Mikve Israel

On the first day at Mikve Israel the director gave us the day off so that we could visit our relatives living in Palestine. I wanted to visit my Uncle David who was living in Tel Aviv – that was the uncle who had built up the poultry farm – and so I walked to Tel Aviv, as Mikve Israel wasn’t far from Tel Aviv. And just as I am walking down the street, I all of a sudden see Fritzi, my girlfriend from Vienna. I still know perfectly well, she was holding a bottle and when she saw me, she dropped it and it broke. I always say: It was God’s intention that we two should get married. She was attending millinery-training courses because she didn’t want to go to a school and invited me home with her. That amazed me since in Vienna we were always having to meet in secret, but she said: “Everything is different here.” We then started meeting regularly and I also met her father.

I want to school at Mikve Israel, had lessons in chemistry, mechanics, chicken farming, and much more, everything that you need for farming. There were quite a lot of Austrians in my class, a lot from Vienna, but also a lot of Germans. I specialized in cattle farming and vegetables. When I worked in the cow stalls I would be woken up at 3am to milk the cows.

At Mikve Israel it worked to my benefit that I had done a hairdresser’s course in Vienna. I was able to cut my classmates’ hair and earn a little extra money. Even in Vienna I was able to earn a little extra money with my friend, who had also attended the hairdresser’s course, by cutting the students’ hair after school. My grandmother lived in Tel Aviv with Uncle David and his family. In Vienna she would get her hair cut by Uncle Isi, in Tel Aviv I took over the job.  “When you cut my pair, it’s a pleasure. When Isi cut my hair, he would rip half of it out,” my grandmother said. My grandmother wasn’t unhappy in Palestine. She said: “If God wants it this way, then so it shall be.” She was incorporated into the family and all holidays were celebrated at Uncle David’s. My grandmother died in 1941 in Tel Aviv.

In the early years at Mikve Israel I signed up for Haganah. I was trained at Haganah and after two-and-a-half years, just before I finished at the agricultural college, the order suddenly came that we needed to sign up with the military, because the Germans were already in Alexandria and the English knew that we had excellent training with Haganah.  The English went to the high-ranking Haganah officers and said that the situation was critical and it would take a long time to get the English military to Palestine. They needed trained people, since they hadn’t prepared for war at all. So our superiors told us that we needed to join the English military. We asked to postpone it a few months so we could still receive our diplomas. But the director gave them to us anyway, despite those missing months.

From May 8th, 1941 I was a soldier in the English Army in Palestine. I went to the artillery, to the bombardiers. We thought we would get cannons, but we were mistaken. Every other solider received a weapon. There was no talk of cannons; the English didn’t even have enough weapons.

Wedding in Tel Aviv

In December 1941 my wife and I were married in Tel Aviv. My wife really wanted for me to be married in plainclothes, not in a uniform. I asked my officers, but they said it wasn’t possible and I had to get married in uniform. At the wedding four soldiers held the canopy, one of whom was Yigal Hurwitz who was later the Minister of Finance of Israel. My wedding day wasn’t only a happy one, I was also very sad, since I only had Uncle David in Tel Aviv. Uncle David took such a long time to get ready for the wedding, that if I had waited for him I would have missed my wedding. So I went alone and really wished that my family could have been there for this big event.

My wife and her family were already there and the Rabbi asked: “Where is the groom?” I was standing there so alone in my uniform I wasn’t recognizable as a groom.

My Uncle Alexander was living in Jerusalem, but he was poor, never had money, and would have had to pay for the bus from Jerusalem to Tel Aviv to come to my wedding, which I didn’t want to ask of him. I thought: I have to send him an invitation, but I will send it so that it will arrive too late and he won’t have to spend the money on a bus. So I brought the invitation to the post office on the morning of the wedding. Of all things, the mail was especially quick that day, so that he got the invitation by the afternoon. He immediately boarded a bus and rode to Tel Aviv. 

My wife’s family lived on Dizengoff Street. That was a German neighborhood back then, and that’s where Uncle Alexander got off the bus. The people looked so astonished from their balconies, because in Tel Aviv you so rarely saw Orthodox Jews, like my Uncle Alexander was, and they asked themselves: What’s that Jew doing here? “Maxl is getting married and I won’t be there,” Uncle Alexander thought; he spoke in a very thick Viennese dialect. And then my Uncles sang Heurigen (wine tavern) songs together at the celebration. They had a large repertoire and set the right mood. Uncle David was not Orthodox, he lived traditionally, but you just have to imagine my Ultra-Orthodox uncle with payos and beard singing cheerful Heurigen songs in the thicket Viennese dialect.

No one had enough money for gifts, but we received flowers; it was a real sea of flowers. The military gave me two weeks vacation and Fritzi and I went to Tiberias for our honeymoon. When I took my wife out, I would by a piece of chalva [oriental dessert]; I didn’t have money for more. After two weeks I needed to return to the army. I was stationed in Haifa. My wife rented a room in Bad Galim, that’s a place near Haifa, so that I could visit her whenever I was granted leave.

Just before the birth of my son Ralph in January 1941 I was badly wounded from the faulty operation of a cannon near Akko, and Yigal Hurwitz was given the assignment of bringing me to the hospital in Akko. I was bleeding profusely and getting weaker, but Yigal asked if I could hold out until Haifa, since there were Arab doctors in Akko and they would surely let me bleed out. I knew that Fritzi was in Haifa and could only nod and we rode like fools to Haifa. I was getting weaker and weaker and when we got there they carried the stretcher I was on quickly into the hospital. I couldn’t open my eyes and heard someone say: “There’s no hope!”

Luckily another doctor came by who immediately had me brought into the operating room. They cleaned off the blood and I was immediately operated on. Before the operation I could feel them suddenly pulling on my top and bottom teeth and I thought, what are they doing, what do they want from me. I learned later that most of the English wear dentures and the nurses were trying to yank my dentures – that I didn’t have –out of my mouth so that I wouldn’t choke on them during the operation. I was getting healthy again and they sent me off for convalescence. Then I was transferred to Cairo.

During this time my son was born. Of course I wanted to be at my son’s circumcision, which takes place eight days after the birth, and requested a leave of absence. Normally you didn’t get a leave of absence, but the Major, who was a Rabbi, had an understanding, and so I was able to go to my family in Tel Aviv for two weeks, as my wife was living in Tel Aviv again. I was very happy, but our son only weighed 2.75 kilograms [6lbs] and you couldn’t be circumcised if you weighed under 3kg. I spent two very lovely weeks with my family. A month after the birth there was another celebration for the first-born son, what they call “pidyon haben,”and the “bris,” the circumcision, was postponed until this day. So I went back the Major two weeks later and asked for a leave of absence. He threw a fit over my audacity but still gave me the two weeks leave again. I witnessed the party and the circumcision and everything was wonderful.

Not long after was Passover and I went back to the Major to ask him to let me go home. As I opened the door to his office he screamed, “Get out! I don’t want to see you! Get away from here!” After that I went to the priest, who was also a major, and said, “Excuse me, I’m not a catholic, I’m Jewish. The Easter holidays are just around the corner, and, as I’m sure you know, we only eat matzah [unleavened break, eaten during Passover to remember the escape from Egpyt] and I’m from a very religious family and would like to be with my family in Tel Aviv over the holidays.” He said, “Yes, of course, son,” and gave me another two weeks leave.

After that I was sent to my old unit in Cyprus. At this time the Jewish Brigade was formed within the English Army. The Jewish Brigade was made up of around seven to eight thousand people – the Infantry, Artillery, and so on. In 1944, just before the end of the war, I went to Italy as a bombardier with the Jewish Brigade. We were sent as occupying troops through Germany to Belgium and Holland.

My wife was with our son Ralph in Tel Aviv and didn’t know when I would be coming home. She went to the director of Mikve Israel, who I always got along well with. She had our baby on her arm and said to him that he should request me, since if you were needed in industry they would let you out of the army. He solicited me and I returned to Palestine.

Return to Austria

My wife actually never wanted to go back to Austria, but I started having a lot of problems getting work even though there were clear orders that those released from the army were to be given job priority. Not only could I not get work, but a young man also called me a Mishtamed [a very mean name for a slacker] at the employment office. He told me I was also just one of those people who would rather join the military than work. For many Jews in Palestine, building up the country was much more important than the fight against fascism. I was really proud of the fact that I had spent five years fighting for the fatherland.  But that didn’t mean anything, and I was deeply hurt and even cried like a small child. After a long search I got work as a gardener.

Because of this trouble with work – otherwise we would have likely stayed in Palestine – we decided to immigrate to America. I knew that my mother was in America and my wife wrote to her Uncle Max Linker, her mother’s brother, who was living in New York, telling him to send us an affidavit. He immediately sent us a good affidavit. We brought it to the American Consulate and wanted to get an entry permit for America. They asked us if we were registered and we answered that we had been registered in Vienna in 1938. After the German invasion my mother had tried to get us an entry permit at the American Embassy. We were told that the quota number they gave us back then was no longer valid so we had to re-register, and that the permit could take one or two years because the “Displaced Persons” would be the first to receive entry permits to travel to America. So we decided to go back to Austria first, since I knew we had houses in Vienna and also that my wife’s parents wanted to return to Vienna after the war. So we registered ourselves for repatriation.

We were transported to Egypt with a truck, then with a ship and then a cattle car to Austria. Our first stop in Austria was Klagenfurt, I think. We got out; our son Ralph was six-years old and he had a somewhat darker skin color. The people looked at him and said: “Look, they brought a negro with them!”

That was in 1947 and we were received in Vienna by President Koerner. The city was damaged from bombings and most of the windows had been nailed shut. As a solider I had seen German cities in which there wasn’t a single house left standing, so I wasn’t that shocked. We had accommodations in the Wiedner hospital. This hospital no longer exists. My parents-in-law and my wife’s sister were given beds in a large hall. As a family with a small child we were given a single room. There were two stove burners mornings, afternoons and evenings in order to heat up a little water for coffee. 

My family owned two houses. One was in the 1st district and the other was in the 16th. I said to my wife that we should go to our house in the 1st district, on Vorlauf-Gasse. There we met our old caretaker, Mr. Meyer, who was a Czech, could hardly speak German, and was an overzealous Nazi. “Mr. Meyer, what are you doing here, you were surely incriminated, you were a real Nazi!” “Yes, that’s true,” Mr. Meyer answered, “But you know, then the Communists came to me and said, if you join the Communist party you will be exonerated. So I joined the Communist party. Mr. Uri, there is an empty apartment on the 2nd floor. But you didn’t hear it from me.”

There weren’t any empty apartments at this time. I went to the Aryanizer, a man named Metzer. Metzer had turned two rooms in the apartment into a pied-à-terre and I paid him 100 dollars for his expenses and moved into this apartment with my wife and our son.  Some time later we got the house back. At that time the Allies were still in Vienna and when a Russian and an American fought everyone thought the next war would break out. My mother and siblings in America urged me to sell the houses. I was really cross about that at the time but my mother didn’t want to listen to me, and so I sold the houses. That was a big mistake, but there’s nothing more that can be done about that.

We lived in a five-room apartment with side rooms and brought my parents-in-law to live with us. “Uri & Zwick” had been looted and run down; but not long after my father-in-law re-opened his fur business. He advertised in hunting magazines – just as he did before the war – and there were distributors who asked him where he was these past years, because they didn’t realize that the Max Haber firm was a Jewish one. I worked alongside my father-in-law in the fur trade. But both living and working with my father-in-law created somewhat of a problem and so we decided, when we learned that nothing stood in the way of our entry to America, to immigrate to America in 1952 with our now three children – in December 1949 the twins Eva and Robert were born.

Immigration to America

I can still clearly remember – our ship was called Queen Mary and it was a terrible journey. The sea was stormy; we needed an extra day and everyone was seasick. My wife was especially ill. Max Linker, my wife’s uncle, was supposed to pick us up at the port in New York, but he wasn’t there. My father-in-law had transferred to me in New York the money that I had put into his fur business the previous year. When I was released from the military I was given a severance pay of 8,000 dollars, which was a lot of money, and put it into my father-in-law’s business. This is the money he sent to New York. But when we arrived we didn’t have any American money. We stood there alone with our three children and my son Ralph saw a gumball machine and said to me, “Papa, get me a gumball from the machine.” I told him I didn’t have any American money and he said: “But Papa, you don’t need money, it says: One cent.”

It was very cold and I wanted to find us a lounge where we could wait for Uncle Max. They said there weren’t any but that over there was a restroom. I said to my wife and children, “Come, there is the lounge.” I thought that “restroom” was a lounge and opened the door and there we were in front of the toilets. Later we visited Aunt Emma and she showed us her apartment and said, “here is a closet, and here is a closet, and here is a closet, and here is a closet!” And I thought: why does she need so many Klosetts? [Ger. toilet]

After a week in New York we flew to Los Angeles where Francis, a cousin of my wife’s, lived. After I’d received the 8,000 dollars I put half of it into a business, but my supposed co-partner was a swindler and I lost almost everything. The business worked with scrap metal and it was through that that I had contact with other businesses, and one of them offered me job. I was very happy about that since I would have been unemployed otherwise. And as ill luck will have it – I was never sick – but after two months I was suddenly sick and needed to go to the hospital. I was very restless and wanted to go back to work, since in America you could be laid off very quickly. After that I had to return to the hospital two more times, but it was a like a miracle – the boss was very fair and I kept my job. He valued me and my work and even trusted me to make my own decisions regarding the staff in my department. Unfortunately, the young boss passed away and a new manager came in who knew less about metal than I did; he was also aware of that and caused me inconvenience because of it.

In the meantime we had a really nice house with a swimming pool. Our children went to school and we rent regularly to the synagogue. Our children had religion classes and we celebrated all the Jewish holidays. We had established ourselves in America and were doing well.

My brother was first married to an Indian, got divorced, got married once more, and then divorced again. He lived in Los Angeles, had three children: two sons named Dany and John and a daughter named Naomi. Both sons and the daughter are doctors.

Vienna

After eleven years in Los Angeles, in 1963, my father-in-law asked me to come back to Vienna because he was old and sick. So we packed up our things and came back to Vienna. Since I hadn’t had any bad experiences in Vienna before the Holocaust, experienced little anti-Semitism, I went back without reservations and didn’t regret having returned. My parents-in-law were both still working in the business and I also began to work in the fur trade again. I learned the ropes quickly and became a good fur trader.

Our son Ralph had already finished school in California and was accepted to UCLA. That was a great achievement, since out of one thousand applicants, only one hundred were accepted. When he showed his matriculation in Vienna they told him that he would have to complete his general qualification here first in order to even be allowed to study. Those would have been two lost years, so he went back to Los Angeles, studied medicine, and became a doctor. He married Marcia and had two children, David and Deborah.

Our twins were 13-years old when we returned to Vienna and Eva, our daughter, said that she would finish school in Vienna and then go right back to America. She finished her general qualification examinations, went back to Los Angeles, studied Political Science, married, and had three children – Lisa, Mike, and David. She has been divorced for 25 years and works at the University of Judaism in Los Angeles. She is very well liked, recognized, and competent.

Our son Robert decided after a few semesters of studying medicine at the University of Vienna – where he had to dissect an amputated arm – that he would get into the family business. He married Judith Hacker, the daughter of Ivan Hacker, President of the Jewish Religious Community in Vienna from 1982 to 1987. They have three children: Sandra, Linda, and Marc.

My sisters Edith and Cilli had started studying medicine at the university in Vienna and worked as lab assistants in Cleveland during their emigration. Edith married Robert Herzlinger and Cilli married Walter Lauber. Cilli had two children, Eileen Egerer, born Lauber, and Steven Lauber. Edith also had two children, Hans Herzlinger and Kittz Karner, born Herzlinger. They returned to Vienna in 1950. In America my sisters and their husbands were members of the organization “Free Austrian Movement.”

Because our son Ralph was studying in America, we flew to Los Angeles multiple times a year, where mother was also living. One day she said: “I am coming with you to Vienna.” It all happened within a few days – after she renewed her passport, which had expired, she flew with my wife’s ticket to Zurich and from Zurich to Vienna.

My mother wanted to spend her final days in Israel, lived a few more years in Vienna, and spent the last ten years of her life very happy in a religious old age home in Jerusalem. During the time that my mother was living in Jerusalem my wife and I went visit her three or four times a year. My mother passed away in Israel in February 1985. I go regularly to Israel and visit her grave.

I am the only descendent of the Uri family to live a religious and traditional life with my family. My sister’s children were not raised religiously, but my sister Cilli’s grandson – he is 15-years old – is catching up on his Bar Mitzvah with the Or Chadash [Jewish reform community]. There is going to be a big celebration and of course I will be there. Or Chadash is not for me, but it’s probably good for Jews who would otherwise have nothing to do with tradition and religion. Or Chadash includes a portion of these people, and that is very important.

I am the president of the temple board at the City Temple on Seitenstetten-Gasse. I am the vice president of the chevra kadisha, and of Keren Hayesod, and I am the treasurer at the old age home. Besides that I am responsible for the morning minyan, which is unfortunately very difficult: ten people belong to a minyan and I have to pay four people to get them to come. The religious community doesn’t give me any money so I have to see where I can get ahold of it. It’s sad that we don’t have a minyan – but that’s life. I am therefore very busy with the religious community. I haven’t just been doing this since I retired – but for quite sometime already. I’d like to pull back a bit, but they don’t let me.

My grandfather was very Orthodox; in the prayer room where he prayed they were all very Orthodox and I had a good relationship with them. But now, I have to honestly say, a lot of the Orthodox are coming to Vienna and they’re getting on my nerves. I don’t know where they’re from – maybe Israel or America. You see them in the 2nd district in shtreimels [fur hat worn by Orthodox Jewish men] and white socks. I particularly don’t like the ones with the white socks because they don’t recognize the State of Israel. I once met one on Saturday  - as temple chairman I am in temple every Saturday morning – I didn’t recognize him and said: “Good Shabbes!” and whatever else you say. He then asked me, “Where do you pray?” And I answered, “Here in the City Temple.” Him, appalled: “You pray here?” Me: “Yes, here!” Him: “You might as well go straight to St. Stephen’s Cathedral!”

For our 60th wedding anniversary in 2001 I had a Torah written special for me and my wife. There was a very good director at the Shaare Zedek hospital, where my Uncle Alexander had worked for 60 years as an accountant, who oversaw the work. There was a large celebration in Vienna that started at the Hoher Markt. We went from Juden-Gasse to the temple on Seitenstetten-Gasse with music and dancing. And now our Torah is at the temple and on it is written: “This Torah scroll was written for the 60th wedding anniversary of Max and Fritzi Uri, married on 7. December 1941.”

Deutsch Ferenc

Életrajz

Az apai nagypapámat Deutsch Gábornak hívták, Tiszaszőlősön [Nagyközség Heves vm.-ben. – A szerk.] született 1841-ben, de nem tudom, mikor halt meg, én már nem ismertem. A nagyanyámat Brünner Eszternek hívták, Tiszaegyeken született [Tiszaegyek nevű községről nincs tudomásunk. Van Egyek nevű nagyközség a Tisza mellett Hajdú vm.-ben. – A szerk.]. 18 éves volt, amikor férjhez ment, a nagypapa pedig 21 éves volt. Nem tudjuk, hány testvére volt édesapámnak, nem ösmerjük őket, széjjelszakadt a család. Az apai nagyszülők Tiszaszőlősön laktak, de nem tudom, mivel foglalkoztak.

A mama részéről a nagypapát Körtner Ferencnek hívták. Szentistvánon [Borsod vm.] laktak, ami Mezőkövesd mellett lévő falucska. Cserépedény-kereskedők voltak. Nem volt boltjuk, vásárra jártak. Egy ló volt, és a kocsira felrakták a portékájukat és vitték. Vásárról vásárra jártak. Nehéz körülmények között éltek. A nagyapám előimádkozó [lásd: kántor] volt, vallásos ember volt. A nagypapának mindig fedett volt a feje, és szakállt is viselt. A nagymama viselt sajtlit. 15 zsidó család volt Szentistvánon, és a 15 családban kialakult nagyon a zsidó érzelem. Anyukám ebben a miliőben nevelkedett. A Körtner család nagy család volt, és majdnem 80 százalékig Auschwitzban maradtak. A nagyszülők meghaltak 1919-ben. A nagypapa Szentistvánon van eltemetve, még a mai napig is látogatjuk a sírját.

Anyánknak 10 testvére volt. Kétévenként születhettek. Az anyám volt a legidősebb, Szentistvánon született, úgy 1890-ben. Gizellának hívták. Utána jött két ikertestvére, a Béla bácsi és a Sándor bácsi. A Béla bácsi pedig suszter volt, és volt négy gyermeke, a felesége gyerekszülésben halt meg. A Sándor bácsinak szintén négy gyermeke volt. A háború után visszajöttek Auschwitzból, és visszamentek a saját házukba. De aztán el kellett nekik szökniük, mert Karcagon volt a pogrom [lásd: kunmadarasi pogrom]. Izraelbe menekültek 1947-ben. Akkor volt a Szerén néni, akinek a férje, a Müller Béla bácsi pék volt, és volt négy gyermekük. Mindegyiknek próbáltak szakmát adni a kezébe. A nagyobbik fiú borbély lett a Szerén néninél, a lány felsőrészkészítő volt, a Pista kereskedő volt, és volt egy Feri nevezetű, aki szintén suszter volt. Akkor volt a Jolán. Egyszer ment férjhez, lánya született, de elvált a férjétől, többet nem tudott férjhez menni. És elment cselédlánynak egy polgári iskolai igazgatóhoz. A család nagyon-nagyon szegény volt. Aztán volt a Józsi bácsi, aki Mezőkeresztesen lakott [Mezőkeresztes – Borsod vm.-i nagyközség, 1910-ben 4500 főnyi lakossággal. – A szerk.], és azt hiszem, állatokkal foglalkozott, adta és vette, aztán a Margit néni, aki Szántón [kisközség Hont vm.-ben, lakosainak száma 1910-ben nem érte el az 500 főt. – A szerk.] lakott. Már a többire nem tudok visszaemlékezni. De ezekkel kapcsolatom is volt, és személyesen ismertem őket. Az 1920-as években majdnem az egész família ott lakott anyám révén Putnokon [Putnok, amely egykor Gömör vármegye székhelye is volt, az 1920-as években nagyközségnek számított. Lakosainak száma 4200 fő körül volt. Volt új városházája, népbankja, vasútállomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása. Gőzmalom és téglagyár is volt Putnokon, valamint egy kis fürdő. Élénk forgalmat bonyolított a gabonapiaca. – A szerk.]. Anyám volt a szervező, aki a testvéreit a lehetőség szerint összetömörítette, hogy együtt legyünk a faluban.

Az apám 1886-ban született Tiszaszőlősön. Ugyanazt a foglalkozást vállalta tovább, mint az apósa. Aztán Diósgyőrben gyárban dolgozott, kazánkovács volt. Ami zsidóknál azért ritkaság volt, mert inkább földműveléssel foglalkoztak Szentistvánon is, de ő kénytelen volt Diósgyőrbe kerülni, hogy ott munkát találjon [Diósgyőr – nagyközség Borsod vm.-ben, 1910-ben 17 200 lakos. Jelentősége iparvállalataiban rejlett: nagy állami vas- és acélgyár (Bessemer-acélgyár, Martin-acélgyár, hengerművek, sínkészítőműhely, szög- és csavargyár, öntő- és gépműhely és 2 téglagyár), valamint a Kolba-féle papírgyár. – A szerk.]. Diósgyőrben született a nővérem, Jolán 1908-ban, az első bátyám, Zoli – ő 1910-ben született – és a másik bátyám, Béla 1912-ben. Aztán apám foglalkozása megszűnt Diósgyőrben.

Apám huszárnak vonult be az első háborúban. Ott megösmerkedett egy főhadnaggyal, akinek bérelt birtoka volt Nyíregyháza közelében, úgy hívták, hogy Rákóczi-tanya. Zsidó férfi volt, és annyira megszerette apámat, hogy elvitte magával a tanyára. Diósgyőrből így kerültünk el arra a Rákóczi-tanyára. A birtokon kukoricatermesztéssel foglalkoztak, meg búzával, és volt egy szeszgyár is, és ott termelték meg a szeszhez való alapanyagot is. Az édesapám a tanyán a munkásoknak adta ki a bérüket. Azt úgy hívták, a kommenciós. Ezeket a munkásokat úgy hívták abban az időben, hogy summások, nem pénzt kaptak, hanem természetben kapták meg a juttatást. Ez szezonális munka volt, csak tavasszal és nyáron dolgoztak, télen nem volt munkalehetőség. A tanyán vályogházban laktunk, egy teljesen elszegényedett lakásban, de örültünk, hogy fedél volt a fejünk felett. Juliska nővérem 1914-ben született, én meg 1917-ben születtem a tanyán, és ez a birtokos volt a keresztapám [Az interjúalany a komára avagy szándákra utal, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. – A szerk.]. Efráim a zsidó nevem. A nagypapa után kaptam ezt is és a Ferenc nevet is. Tíz család volt, és anyám úgy alakítgatta, hogy a nagypapának a nevét minden családban egy fiúgyerek viselje. Irénke húgom 1919-ben született a tanyán. 

Hat éves voltam, amikor Putnokra [ekkor már: Borsod, Gömör és Kishont vm.] költöztünk. Itt született már Pista öcsém 1924-ben és Klári 1926-ban. Putnokon körülbelül 380 zsidó család élt. [A putnoki ortodox hitközség 1852-ben alakult meg. Van egy temploma, amely 1866-ban épült. Egytanerős népiskoláját, melyben kezdettől fogva magyar az oktatás nyelve, 1875-ben nyitotta meg a hitközség. A hitközség anyakönyvi területéhez a putnoki járás összes községei tartoznak. Lélekszáma 672, a családok száma 167 (In: Zsidó Lexikon, szerk. Újvári Péter, Budapest, 1929). Az 1920-as népszámlálás adatai szerint a falu 4218 főnyi lakosából 764 fő tartozott az izraelita hitfelekezethez (ez volt a római katolikusok /1930 fő/ és a reformátusok /1377 fő/ után a harmadik legnagyobb felekezet Putnokon. – A szerk.] Egy környéken laktunk mi, zsidók, de azért megvolt a kasztrendszer. Én soha nem tudtam volna megnősülni Putnokon a szegénység miatt. Ebből a szempontból nem volt meg az a nagy összetartás. A szegényeket egy kicsikét lenézték. Nagyon-nagyon vallásos város volt ez a Putnok, egy hitközség volt, ami nagyon is ortodox volt. Jesiva volt, bóhereket neveltek Putnokon. Nagyon vallásos rabbi volt ott, szakállas volt, többgyermekes. Kaftánban járt, cicesz volt rajta.

Mi is a zsidó vallás szeretetének szellemében voltunk nevelve. Az apám kevésbé volt vallásos, mivel ő mindig kemény fizikai munkát végzett, de azért szombattartó [lásd: szombat] volt. Ellenben anyukánk olyan vallásos volt, hogy mindent elkövetett, hogy a gyerekei zsidó érzelműek maradjanak. Minden gyereket megtanítottak héberül olvasni. Minden gyereknek meg kellett hogy legyen a bár micvója. Anyám tudott héberül olvasni, de apám nem. Ha apám egy picikét még vallásosabb lett volna mellette, akkor sajtlit is viselt volna. Pajeszt hordtam, de csak 10 éves koromig, mert láttam a többi gyerekeknél, és én sem akartam lemaradni. Később sapkát is csak otthon hordtunk [lásd: kápedli]. Az öcsém, Pista olyan vallásos a mai napig is, hogy mindennap jár templomba reggel és este. Mi nagyon vallásosnak számítottunk, még feladatot is vállaltak a szüleim a közösségben. Ha valaki meghalt a városban, a nőket drága jó anyám mosdatta. Ha férfi halt meg, akkor apám mosdatta meg [lásd: a holttest előkészítése a temetésre].

Erősen kóserok voltunk, és emlékszem, hogy a rabbihoz én hordtam a vésetet [A liba nyelőcsöve, melyet a rabbihoz kellett vinni, hogy ellenőrizze a kóserságot. – A szerk.]. Úgy emlékszem, hogy a húst egyáltalán nem lehetett az asztalra tenni, ha nem volt lesózva. Nagyon vigyázni kellett, hogy a tejest a húsossal ne keverjük össze [lásd: étkezési törvények].

Minden csütörtökön anyánk, aztán később a nővérem vásárolt egy libát, azt elvittük a sakterhoz, és ő levágta. Minden állatot élve vettünk, mert volt kóser mészáros. Amikor a nővérem bontotta a libát, körülálltuk az asztalt, hogy minél nagyobb mája legyen, mert a máját el tudtuk adni. Doktorok vették meg, ügyvédek vették meg, és abból a pénzből vettük a jövő hetit.

Amikor fölbontotta anyukám, aztán a nővérem, megnézették a vésetet. Amikor én vittem el a rabbihoz megnézetni, hogy kóser-e, soha nem volt tréfli. Talán a rabbi gondolta azt – már a mai felfogásomból indulok ki –, hogy ott van a péntek este, és ott van 10 száj, és ha én azt fogom mondani, hogy ez a liba tréfli, a család ott lesz ennivaló nélkül. De hogyha én ezt kiimádkozom, akkor a családnak van ennivalója.

És amikor liba nem volt, akkor volt csirke. És akkor csütörtökön volt a tepertőből ebéd tört krumplival, ez egy tradíció volt, pénteken pedig volt a húsleves. Még a mai napig is betartja a család. Úgy hívjuk, hogy a pénteki tradíció: húsleves, tarhonya és fokhagymaszósz vagy paradicsomszósz. Édesanyám minden péntek este gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás; szombat]. Mi, férfiak mentünk a templomba, a lányok otthon maradtak. Nagyon közel laktunk a templomhoz, úgyhogy csak át kellett sétálnunk. Hazajöttünk a templomból, és akkor volt a vacsora. Akkor nálunk összejött az egész család, legalább voltunk vagy húszan. Akkor hogy drága jó anyám meg tudja vendégelni a húsz személyt, morzsolt kukoricát kapott mindenki tányéron, és az volt a vendéglátás. Akkor bárhesz volt, anyám, aztán a nővérem gyúrta.

Szombaton pedig sólet volt az étkezésünk, amit elvittünk pénteken a pékségbe –emlékezetem szerint legalább száz fazék volt a péknél –, és szombaton volt kész. A pékség szombaton nem dolgozott, mert zsidóé volt. Pénteken volt a kenyerek, péksütemények elkészítése, és utána már csak arra használták fel a kemencéket, hogy a sólet ott megsüljön. A sóletet a gyerekek hozták el. Cserépedényben vittük el, mert abban finomabb volt, letakartuk a tetejét, spárgával lekötöttük, és olyan papírral, amire rá lehetett írni a nevet, és arra nagyon vigyázni kellett, hogy ne keverjük össze. Nálunk a sóletben csak bab volt meg zöldség – nálunk sajnos hús nem volt benne – , és néha-néha, amikor anyámnak vagy a nővéremnek kedve volt, kuglit tettek alá. Emlékszem, hogy nyáron, amikor volt egres, akkor egresszósz volt utána. Az már ünnep volt nálunk, ha volt egresszósz.

Engem egy zsidó család (apám az ő ecetgyárukban dolgozott) mindig meghívott szombaton délben, mert két fiú volt, és azokkal én barátkoztam, és minden szombaton náluk ebédeltem. Ott ebédre volt előétel, először tojás libazsírral és húsleves volt vagy sólet. Őszi időkben húsleves volt, nyári időben sólet. Sült hús volt és utána tészta, meg gyümölcsöt kaptunk, mert ezek gazdag zsidók voltak.

Szombaton nem dolgozott senki az egész városban [lásd: szombati munkavégzés tilalma], reggel nyolc órakor kezdődött az imádkozás, délig templomban voltunk. Szombaton délben én ott álltam, ahogy a nők jöttek az erkélyről a templomban [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely,  sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat van számukra fenntartva. – A szerk.], hogy elvigyem az imakönyveiket, mert nem szabadott szombaton semmit se hordani. [Ezt csak 13 éves koráig csinálhatta, utána már neki sem volt szabad vinnie. – A szerk.] Apámat sose hívták föl a Tórához, mert amikor fölhívtak valakit, akkor snóderolni  kellett [Snóderolás – pénz fölajánlása jótékony célra a Tóra előtt. – A szerk.], sőt meg kellett venni mindig azt a bizonyos pászukot [A heti szakasz egy bekezdése. – A szerk.]. A samesz mindig körbejárt, és ajánlotta a pászuk eladását. Szegény ember nem nagyon tudta. Szükség volt a snóderolásra, mert ők tartották tulajdonképpen fönn a zsidóságot, a nevelést, mert a gyerekeket iskoláztatni kellett, és ahhoz pénz kellett.

Mi, gyerekek – mármint a rokonsági gyerekek – szombaton, hogyha nem mentünk el valami miatt a templomba, akkor összeálltunk, volt nekünk egy imakönyvünk, amiből a szombatra a Tórának egy idézetét kellett felolvasni. És a táleszt fölvettük magunkra, vagy a ciceszt magunkra öltöttük, és akkor imitáltuk azt, amit a templomban a felnőttek csináltak. Egyikünk a másikát fölhívta a Tórához, elmondtunk egy misebéráchot, szóval ez olyan játék volt. [Misebérách – ezt az imát szokták mondani a felolvasott tórai szakaszok után, melyben áldást kérnek – a Tórához járulás érdemeként – arra a személyre, akire a felhívott szeretné. A „misebérách” az ima kezdő szavai (jelentése: aki megáldotta), de a két szó így, egyben került a köztudatba; általános értelemben azt jelenti, hogy valakit megáldani. – A szerk.]

Pészahkor külön edény volt, ami el volt rakva egyik évről a másikra. Úgy emlékszem, hogy volt nálunk egy maceszüzem, és úgy tudtuk a maceszt biztosítani, hogy a gyerekek elmentek oda dolgozni, hogy tudjuk kapni a nyolc napra a maceszt. Nagyon örültünk, ha össze volt törve, mert akkor már nem volt kóser, és akkor azt hazavihettük munka után. Később Pészahkor eljártam az uradalomba, és én felügyeltem, hogy hogyan fejik a teheneket. Szóval mesgiách funkciót töltöttem be. Megmosattam a kezet, abba az edénybe, amit én vittem, fejték a tejet. Ebből lett a kóser tej. Kocsival elvittük az elosztóba, és onnan kapták meg a pészahi tejet. Ez azért volt, hogy Pészahkor mégis kóser legyen a tej. Én mindenben benne voltam, amikor a kóser vágás volt, próbáltam kitanulni a rejnigolást. Ez azt jelenti, hogy a marhának meg a borjúnak vagy bármelyik kérődző állatnak az elejét lehet megenni. Ott, főleg a combja részében vannak izomzatok, amin nem folyik ki a vér. A rejnigolás az, hogy azokat az ereket késsel ki kell vágni. Ezt akartam tanulni, mert ezt jól megfizették. De nem volt hozzá időm, és később aztán már nem is volt hozzá akaratom. [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákob angyallal vívott harcának emlékére nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.]

Jom Kipur volt a legeslegnagyobb ünnep, emlékszem, hogy drága jó anyánk abban a ruhájában jött a templomba, amiben az esküvője volt. Apukánk ha nem is volt olyan  vallásos, de Jom Kipurkor és Ros Hásánákor kitliben volt a templomban. Ünnepekkor minden gyerek új ruhát kapott, dacára annak, hogy szegények voltunk. 

Szükeszkor az iskolaudvaron összejöttünk a falu vagy a város gyermekei, és dióval játszottunk. Az úgy ment, hogy volt nekünk 10-15 darab diónk, akkor volt egy darab, az volt emlékezetem szerint a király. Dobni kellett körülbelül 2 méterről a diókat – mindannyian dobáltunk –, és ha a királyt meg tudtam célozni a dióval, akkor az egész az enyém volt, amit oda dobáltunk. De ha csak egyet tudtam eltalálni, akkor azt kaptam meg, és ha az eltalált még másikat, akkor azt is megkaptam. De tudni kellett, hogy kié volt az a dió, amelyik eltalálta valamelyiket. Volt sátor is, és ott ettünk a sátorban. A Purim inkább családi összejövetel volt, az iskolában csak megemlékeztünk arról, hogy Purim lesz, és néha el kellett játszanunk, hogy a Purim tulajdonképpen miből adódik.

Voltak olyan faluk közel Putnokhoz, ahol kevés zsidó volt, és összeállt ünnepekkor körülbelül öt-hat falu, hogy a minjen meglegyen. És hívtak minket Putnokról, kaptam szállást, ennivalót és egy bizonyos összeget, hogy a minjen meglegyen.

Putnokon nagyon fontos volt minden zsidó gyereknek zsidó iskolába járni. Volt egy állami iskola, amellett volt egy zsidó iskola. Első osztályos korunktól negyedik osztályig jártunk délelőtt héberre, és délután két órától négy-öt óráig jártunk magyarra. (Az iskolában adtak enni, minden nap adtak egy pohár tejet, és egy kiflit adtak hozzá reggel, amikor kezdtük a tanulást.) 10 éves korig csak az alapot tanították meg, a héber betűt tanultuk meg. Ez úgy volt, hogy a Rasit úgy tanították, hogy németre fordították. A Rasit mindenkinek meg kellett tanulni az iskolában. Egy tanító nénink volt, Lenke néninek hívták, ő tanította a magyart. Hosszú-hosszú ideig, egészen a deportálásig ő tanított az iskolában. Körülbelül úgy lehettünk húszan-huszonöten egy osztályban, a negyedik osztályig a lányok keverve voltak a fiúkkal. De már 10 évesek voltunk, a lányok nem jártak a hittanórákra, abbahagyták a tanulást, de már akkor megtanultak perfekt olvasni, a vallásnak minden fázisát megtanulták.

Egy udvarban volt minden: a templom, a rabbi (egy nagyon nagy rabbi volt, akinek a sírját most is látogatjuk, és látogatják, és cédulákat rakunk a sírjára), a bóherok, a magyar iskola és a felső iskola, ahol már kimondottan a vallásra tanították a fiúkat. Ez 10 éves kortól volt 15 éves korig. Itt csak Rasit olvastunk és Talmudot öt éven keresztül. Naponta négy óra volt. A tanárt, aki a negyedik osztálytól följebb tanította a hittant, Weisz bácsinak hívták. 10-11 éves kortól vasárnaponként jártunk Gemorét [Gemárát, azaz Talmudot] tanulni. Azt Weisz bácsi tanította, de pénzért tanították, és ilyen alapon a mi családunkból senki nem tudott járni Gemorét tanulni.

Mindennap imádkoztunk. Akkor a gyereket, aki már 9 éves volt, megtanították lejnolni. 15 éves koromban abbahagytam az iskolát. Az iskolában, amikor imádkoztunk, oda kellett figyelni. Nem úgy volt, hogy elmondtuk a minhát egyfolytában, hanem pászukban kellett mondani. És a tanító bácsi mondta, „Na, te folytassad tovább”. És hogy ne zökkenjünk ki a menetből, oda kellett figyelni. És ha nem tudtuk, akkor aztán kaptunk. Minden ünnepkor elég komoly fölvilágosítást kaptunk, hogy melyik ünnepnek mi a jelentősége. Az iskolában azt a megtiszteltetést kaptam, hogy Hanukakor a bróhét mindig én mondtam el. Talán a hangom miatt volt ez vagy azért, mert a tanító bácsi nagyon szeretett, mert szorgalmas voltam.

14 éves korig minden gyereknek volt cicesze, mert iskolába nem járhattunk volna, hogyha nincs rajtunk cicesz. Sőt Weisz bácsi, a hittantanárunk figyelemmel kísérte a cicesz kóserságát is, hogy nehogy pószl [érvénytelen, hibás] legyen. Nehogy valahol el legyen szakadva vagy el legyen kopva. A ciceszt a hitközségtől kaptuk, akinek nem volt módjában megvenni. Akinek pedig módja volt, az adta a pénzt hozzá, mert tulajdonképpen a hitközség, a putnoki hitközség tartotta fönn a templomot, és a kántort, a rabbit, a tanítókat ők fizették.

A fiútestvéreim ugyanazt az iskolát csinálták, mint én, és a lányok is. Minden gyerek 14–15 éves koráig tanult. Én 14 éves koromig tanultam.

Putnokon az apámat egy zsidó, Roth Bernát foglalkoztatta, annál az indoknál fogva, hogy sok gyerek volt, és fizikai munkát végeztetett az apámmal. Roth Bernátnak volt egy ecetgyára, és később az ecet ki is marta apám gyomrát. Putnokon tartottunk csirkét, mert olyan udvarban laktunk, anyám pedig libát. Konyhakert nem volt, a zöldséget a piacon vásároltuk meg. Anyám a háztartással foglalkozott. Én hatéves koromban már kenyeret kerestem a családomnak. Amikor hazamentünk iskolából, a nyakamba akasztottam egy cukorkás ládácskát, amiben különböző fajta cukorkák voltak, és azt vittem kávéházról kávéházra. Először egy szoba-konyhás lakásban laktunk, későbbiekben aztán kétszobás lakásban. Még született két testvérem. 1924-ben Pista és 1926-ban Klárika, aki 8 hónapos volt, mikor anyukánk meghalt. Apám ott maradt nyolc gyerekkel, és olyan beteg lett, hogy jóformán nem is tudott többet dolgozni. Jolán nővérem 19 éves volt, amikor anyukánk meghalt, és ő fogta össze a hét gyermeket, ő nevelt minket.

Jolán 1934-ben férjhez ment. Hüpe alatt volt az esküvőjük, de nem a templomban,  a nővérem ragaszkodott ahhoz, hogy a szabadban legyen. [Lásd: házasság, esküvői szertartás. Az ultraortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.] A nővérem ragaszkodott, hogy kitliben legyen a sógorom, alul kitli volt, és felette volt egy iberci – zsidóknál úgy hívják azt a fedőkabátot. A férje második unokatestvér volt, és Grünwald Zoltánnak hívták, későbbiekben Galambos Zoltánnak. Nagyon-nagyon rendes ember volt. Szobafestő volt, annak a háznak volt a szobafestője, ahol laktak, a Bálvány utcában. Ez egy hatalmas átjáró ház volt, és ő ott dolgozott télen-nyáron, mert a lakók változtak, és amikor új lakó került a lakásba, akkor azt ki kellett festeni. Engemet egy gazdag zsidó család akart elvinni, ahol nem volt gyerek. Örökbe akartak vinni, s a nővérem azt mondta, hogy míg ő él, egyetlenegy gyereket nem lehet, hogy örökbe vigyenek. A nővérem nem bírta azt ki, hogy a gyerekek ne legyenek mellette, vagyis a testvérei, mert úgy tekintett minket, mint a gyermekeit. 1936-ban a nővérem felhozatott Újpestre. Jött velem a Juliska nővérem, a húgaim, Irénke és Klárika és az apukám, s Újpesten a Váci út 23-ban kaptunk egy szoba-konyhás lakást [Újpest megyei város (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) ekkor még nem tartozott Budapesthez. Jelentős gyárváros gép-, villamossági, bőr-, szesz-, hajó-, gyapotfonó, fonó- és szövő-, szőrmefeldolgozó, cipő-, fémfeldolgozó stb. iparral. Lakosainak száma az 1930-as népszámlálás adatai szerint 67 400 fő volt. – A szerk.].

Én beadtam egy kérvényt Újpesten a Köztisztviselőkhöz, ahol egy hónapig mint próbaidős voltam. Ragaszkodtak a személyemhez mindaddig, amíg nem kértek információt, s bele kellett írni a vallást. Természetesen beírtam, hogy zsidó. Másnap már nem mehettem be dolgozni. Ez 1936 és 1937 között volt. Akkor Júlia nővérem elhelyezkedett a Pannónia Szőrmegyárban mint takarítónő. Irén húgom szintén bekerült ebbe a Pannónia Szőrmegyárba, a kishúgomat, Klárát pedig beadtuk fodrásztanulónak.

Volt egy ismerősöm, aki Putnok képviselője és az Országház háznagya volt. Én ahhoz bementem a Veres Pálné utcába. Egy nagyon rendes ember volt. Adott egy ajánlólevelet, mert akkor csak úgy lehetett elhelyezkedni, és bekerültem a Wolfner Gyula és társa bőrüzembe, ahol segédmunkás lettem. Szezonális gyár volt, nagyon erős fizikai munkát végeztem, mert egymázsás bőröket kellett nekünk vinni a feldolgozóba. Pár hónap leforgása alatt kizáródott sérvem lett. Télen nem dolgoztunk, teljesen állás nélkül voltam, és csak abból éltünk, amit a nővérem és a húgom keresett. De mindezek ellenére tartottuk az ünnepeket. Az rettentően fájt nekem, hogy a kóserságot nem tudtuk megtartani, ez akkor már anyagi kérdés volt.

1940-ben bevonultam rendes katonának Esztergomba, s utána egy hónap múlva munkaszolgálatos lettem. Esztergomban voltam. Énrajtam volt rendesen egyenruha egy hónapig, utána elvették, és lett a sárga karszalag. De az én korosztályomat elvitték Ukrajnába. Amikor arra került a sor, hogy Ukrajnába kellett volna kerülnöm, leszereltek a szívbetegségem miatt. S én mindig leszereltem, bevonultam, leszereltem, bevonultam. Amikor leszereltem, mindig visszamentem a Wolfner gyárba.

1941-ben megösmerkedtem egy helyes kis zsidó kislánnyal, aki akkor 17 éves volt. Klein Irénkének hívták, egy szem gyerek volt. A papa edényárus volt az újpesti piacon. A mama nagyon vallásos volt, a papa kevésbé. Kóser háztartást vezettek, s az én feleségem deportálva lett, de annak a szájában házer [disznó] soha nem volt. Az esküvőnk 1941-ben az újpesti Beniczky utcai templomban volt.

Amikor Újpesten a Wolfner gyárban dolgoztam, nélkülözhetetlen hadi üzemi munkásnak nyilvánítottak, azért nem deportáltak. Ott laktunk bent a gyár területén, volt egy bunkerszerűség, abban, és onnan vitték a dolgozókat. Mert itt hadi üzemi dolgozók voltak.  Minden reggel a keretlegények vitték őket felszuronyozva a munkahelyre. Én ezeknek főztem, vagy 300 embernek. A nyersanyagot a gyár adta, és volt egy nagyon rendes századparancsnokunk, ő határozta meg a főzést. Jom Kipurkor és Ros Hásánákor lent a bunkerban tartottuk meg az ünnepeket az ő felügyelete alatt. Tórát is hozatott, hogy úgy ünnepeljük meg, ahogyan a vallásunk azt előírja.

1944 júliusában a feleségemet, aki állapotos volt, Auschwitzba vitték, és az anyósommal együtt gázkamrába került. Az apósom mondta meg 1945-ben, amikor találkoztunk. Amikor megtudtam, hogy az újpestieket viszik el, a kerítésen átugrottam, hogy megyek a családdal. Elfogtak, és hadbíróság elé állítottak, de volt egy nagyon rendes zászlós, aki mentelmet adott a részemre, mert elmondtam, hogy a feleségem állapotos, és én vele akartam menni. 

1944 októberében az utolsó transzporttal Sachsenhausenba vittek. Sachsenhausen egy nemzetközi bemutató láger volt a Vöröskereszt irányítása alatt, ahol hadifoglyokkal voltunk keverve. Őket nem vitték munkára, mint minket. Együtt voltunk a barakkokban, és ezek havonta kaptak csomagokat a Nemzetközi Vöröskereszttől, de elosztották a tartalmát annak a tíz embernek, akik abban a barakkban voltak. Minket minden reggel öt órakor lezárt vagonokban Sachsenhausenból Oranienburgba [A Brandenburg tartománybeli Oranienburg északon szinte már összeépült Sachsenhausennel. – A szerk.] vittek egy repülőgépgyárba a Heinkel művekhez. Szerencsém volt, mert a mérnökökhöz kerültem. Lemezeket fúrtam át, vollmasinának hívták, de én nem értettem hozzá.

1945 februárjában már közeledtek a szövetségesek, kaptunk egy parancsot, hogy kiürítik sachsenhauseni tábort. Gyalog mentünk egészen Theresienstadtig. Megérkeztünk egy éjszaka Theresienstadtba, május elsején. Mindenkit lefertőtlenítettek, adtak nekünk egy másik ruhát, ami friss volt, tiszta volt. És hat napig voltunk olyan formában, hogy nem csináltunk semmit sem. Láttam, hogy olyan területen voltunk, ahol a családok együtt voltak. Ezek mind csehek voltak. És lakásuk volt, ahol kisgyerekek is voltak, meg szülők voltak, meg nagypapák voltak. És ezen én nagyon csodálkoztam. A németek ahogy mentek el, több alkalommal lőttek, alacsonyan, repülőgépekről, és akkor nagyon sokan meghaltak ott a lágerban. [Theresienstadt felszabadulásakor a gettó 140 000 lakójából 17 320-an éltek még. A többséget 1944 tavaszától különböző koncentrációs táborokba vitték tovább. 1945 áprilisától rengetegen érkeztek Theresienstadtba más koncentrációs táborokból. Az újonnan érkezettek rossz egészségi állapotban voltak, sokan közülük tífuszosan érkeztek. Theresienstadtban a fertőző betegeket nem tudták jól elkülöníteni, így hamarosan tífuszjárvány tört ki. A theresienstadti gettót 1945. május 3-án helyezték a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá. – A szerk.]

1945. május 8-án szabadultam föl. Theresienstadtból el akartak vinni Svédországba. Állandóan mondta a mikrofon minden nyelven, hogy ne menjetek vissza abba az országba, ahonnan titeket kitaszítottak. Nagyon sokan el is mentek, de én hazavágytam, mert még akkor nem tudtam, hogy a feleségemmel mi van, és akartam a családon segíteni. Volt ott a Nemzetközi Vöröskeresztnek egy irodája, ott láttak el minket igazolványokkal, mert semmi papírunk nem volt. Bemondásra volt a papírok kiállítása. Mindenki olyan nevet mondhatott be, amit akart, s olyan kort és szakmát. Én legalább három szakmát bediktáltam. Kaptunk 800 koronát is. Abból a 800 cseh koronából Prágában voltam egy pár napig, hogy egy kicsit felerősödjek, és akkor elindultam Magyarország felé. 1945 júliusában érkeztem meg Rákospalotára. Itt próbáltam elmenni abba a házba, ahol laktunk, és nem találtam senkit. Akkor elmentem a Bethlen térre [Itt volt az OMZSA székháza. – A szerk.], ahol igazolványt kaptunk arról, hogy lefertőtlenítettek, és így kaptunk élelmet meg ruhákat.

Aztán elmentem a nővéremékhez. Hála a jó Istennek, megtaláltam a nővéremet, akinél ott éltem egy hétig. Ők Gödöllőn szabadultak fel, ott volt egy ismerősük, nála bujkáltak a pincében hamis papírokkal. Péter fia, aki akkor hat éves volt, emlékszik, hogy állandóan bujkáltak, de a nővérem a pincében is minden péntek este gyertyát gyújtott.

Juliska, Irénke és Klárika húgom ottmaradt a lágerban,  Auschwitzban. A bátyámat, Zoltánt elvitték a három lányával és a feleségével. Apukánkat az első transzporttal rögtön gázkamrába vitték. Pista Budapesten bujkált. Béla bátyám Borba került, és Buchenwaldba szabadult föl. A felesége és egy hatéves kislánya és az anyósa ottmaradt Auschwitzban.

Péter [Jolán fia] nagyon okos gyerek volt. Azt akartuk, hogy színész legyen, a színiakadémiára akartuk küldeni, és volt a Várkonyi Zoltánnál meghallgatáson. Ő azt mondta, hogy semmi képessége nincs. Erre a gyerek azt mondta, anyu, én ezt az országot itt hagyom. 1956-ban a család átment a határon Ausztriába [lásd: 1956-os forradalom]. Ott a zsidó hitközségen megkérdezték, hogy hova szeretnének menni. A nővérem azt mondta, hogy olyan helyre, ahol a fia tudná a színészi pályáját folytatni. Erre elküldték őket Syracuse-ba, ott van a legnagyobb színiakadémia. Várta őket már egy háromszobás lakás – ahogy ők elmondták, nagy fridzsider, ami teljesen tele volt élelemmel, zongora, hogy a gyerek tudjon gyakorolni.

A nővéremnek megrepedt a mája 1960-ban, és meghalt ott. Péter megismerkedett az egyetemen egy New York-i lánnyal, aki színésznőnek készült. Én ki tudtam kerülni az esküvőjükre, és elvittem a nagymama gyertyatartóját, ami most volt 150 éves, és családról családra szállt. A felesége minden pénteken abban gyújt gyertyát. Ő maga is a valláshoz nagyon-nagyon ragaszkodik, a felesége szintén. De már ők modern vallásban élnek. Péter már a Broadway-on kezdett rendezni, de nem tudott befutni. Erre azt mondta az após, akinek orvosi műszergyára volt, gyere be a gyárba, és tanuld meg ezt a szakmát. Olyannyira megtanulta a szakmát, hogy az 50 emberből 200 ember lett, aki dolgozott. Később eladták a gyárat, aztán vettek egy kisebbet. Nagyon jó anyagiakban két lánya van.

Az öcsém, Pista Izraelbe került 1956-ban. És addig-addig dolgozott Jolán nővérem fia, Péter, hogy a Pista öcsémet Izraelből elhozatta New Yorkba, az is szobafestő. A bátyám, Béla Rochesterbe került 1956-ban. Műbútorasztalos, és a Kodak Művekhez került. Megösmerkedett egy zsidó nővel – mert a felesége meg a gyereke Auschwitzban maradt. Amerikában mindhárman egy városban lakunk az öcsémmel, Pistával és a bátyámmal, Bélával Delray Beachben, Floridában.

A háború után egyelőre egy évig háztartást vezettem a nővérem családjánál, mert nagyon szeretek főzni. Aztán elhelyezkedtem a Fiumei Részvénytársaságnál. [Valószínűleg a Fiumei Kávébehozatali Társaságra gondol. A Társaságot 1899-ben alapították.  Az első világháború után fióküzleteket nyitottak a fővárosban. Közel húsz üzletben árusítottak saját márkacikkekként forgalomba hozott fűszer- és csemegeárut, köztük teát is. – A szerk.] Itt üzletet vezettem, kávé-tea szakbolt volt. És jól vezettem az üzletet is. A véremben van a kereskedőség, örököltem a nagypapámtól, ő is kereskedő volt. Nagyon megszerettek, a vezetőség.

1946 végén megösmerkedtem a második feleségemmel. Goldstein Saroltának hívták. Szerettem volna nősülni, de nem volt pénzem. Akkor odamentem a cégvezetőhöz, hogy meg akarok nősülni, és 25 ezer forintért tudnék Pesten venni lakást. Azt mondja, hatalmas összeg. Mondom, minden hónapban én azt oda szeretném adni a fizetésemből, mert elég jó fizetésem volt: 10 dollár vagy 10 kg cukor vagy 10 gr arany volt a megállapodás abban az időben, mert a forint az nem ért semmit sem [Deutsch Ferenc talán rosszul emlékszik: valószínűtlen, hogy a forint bevezetése – 1946. augusztus l. – után ténylegesen is valutában vagy természetben kapta volna a fizetését, mint előtte, az általános áruhiány és a vágtató infláció időszakában. – A szerk.]. Erre azt mondta, hogy majd összejön az igazgatóság, és ottan majd megbeszélik. Másnap mondja az igazgató, menjek be este az irodába, és a telefonkönyv utolsó lapját emeljem föl, és abban benne lesz valami. Benne volt a 25 ezer forint. Eljött az egy hónap, hogy én azt törleszteni akarom, erre azt mondta a cégvezető, olyan jó munkaerő vagyok, hogy ezt megérdemlem, és ezt a cég adja nekem.

1951-ig dolgoztam itt. Akkor megint jött a zsidóságommal egy probléma. Államosítottak [lásd: államosítás Magyarországon], és én egy gyönyörű szép papírt kaptam Vajnától, a főnökömtől, és jó ajánlólevelet. Adtam egy önéletrajzot a Közértnél, beleírtam, hogy zsidó vagyok, nem vettek föl. Erre egy másik héten nem adtam be semmi papírt, csak odaálltam és erőszakoskodtam, hogy én be akarok menni. Föl is vettek a cukorcsomagolásnál. Három-négy nap múlva már vezető lettem. Kiemeltek és elvittek a Ferenciek terére az üzletbe eladónak. Fölfigyeltek ott rám, és elvittek be a központba, lettem ellenőr, jó fizetéssel, utána főellenőr. Egyszer csak kapok egy értesítést, hogy menjek be az igazgatósághoz. Pezsgőbontás, nem tudtam mire vélni, másnap berendeltek a Belkereskedelmi Minisztériumba főelőadónak. Az egész ország kenyérellátásáért én voltam a felelős.

Nagyon jó barátom volt a Csemege Vállalat vezérigazgatója, mert együtt tapostuk munkaszolgálatos időben a sarat. S erre megkérdezte tőlem, mennyi a fizetésem. Megmondtam, azt mondja, adom a dupláját, gyere hozzám. Így átkerültem a Csemege Kereskedelmi Vállalathoz 1953-ban mint csoportvezető, én ellenőriztem Budapesten az összes üzleteket. Ez a munkakör nem volt nekem nagyon jó, mert zsidózás volt. Innen kerültem át a Csemege ellátó részlegébe. 30 évig dolgoztam itt. Kialakítottam magamnak egy olyan munkakört, hogy egész Magyarországon az akkreditált diplomatákat, 176 országból, én láttam el áruval. Mellette pedig 50 büfét irányítottam. Az ő privát életüket is én láttam el élelemmel. Ha szükségük volt bármiféle ínyenc dologra, akkor rajtam keresztül mindent megkaptak. Különböző magas kitüntetéseket, többnyire kormánykitüntetéseket kaptam. [Ez az állás nagyon különleges juttatásokkal járt. Olyan előnyöket jelentett, amelyek minőségileg változtatták meg az életet. Nyugati kapcsolatok, utazások, ételek stb. – A szerk.] 

A második feleségemet egy össztáncon ösmertem meg Mikulás napján. Először azt gondoltam, hogy egy kis cigánylány, később megkérdeztem tőle, hogy milyen templomba jár – mindig ez volt nekem a barátkozásnak az alapja –, és a feleségem azt mondta, hogy ő felekezet nélküli, de zsidó, és deportálva volt. Esztergomban született. A szülők elváltak, és a nagynénikéje meg a nagymamája vette magához, ők nevelték, és fodrásznőnek tanult. 19 éves korában Auschwitzba került a nagymamával és a nagynénikével. Mengele szelektálásnál a mamát gázkamrába vitette, a nagynénikét munkára osztotta be, a feleségemet pedig elvitte a kísérleti lágerba.

A feleségem soha nem beszélt a házasságunk alatt arról, hogy őrajta a Mengele kísérletezett. Mindig állapotos volt, nem tudta kihordani. 1947-ben házasodtunk össze, az esküvőnk a Csáky utcai templomban volt. Ő fodrásznő volt, de átképezte magát, és műszaki rajzoló lett. Ő rajzolta a Népstadiont.

A feleségem – mivelhogy kísérleteztek rajta – 40 ezer márkát kapott 1961-ben. Azt mondtam, hogy ez vérdíj volt, családom nem lehet, így akkor megállapodtunk a feleségemmel, hogy ebből utazunk. Az akkori pénzügyminiszterrel megállapodtunk, hogy én ezt márkában akarom. És így jutottam el sok országba, hogy legalább a feleségem valamit élvezzen. Amikor a feleségem megbetegedett, én korengedménnyel mentem el nyugdíjba.

A második feleségemmel megtartottuk az ünnepeket. Vallásos érzelműek voltunk, a zsidóságot sosem hagytuk el. A bátyám Deák lett, az öcsém Déri, én erre azt mondtam: az apámat elégették Auschwitzban, s elégették mint Deutsch Vilmost. Én maradtam Deutsch. Én nem akarok a nevemtől még el sem szakadni. S a zsidóságomtól sem akarok elszakadni. Jom Kipurkor nem dolgoztam, amikor már a Csemegénél voltam. A vezérigazgatónak volt egy titkárnője. Az egy apáca volt valamikor, és mi nagyon szépen megegyeztünk a vallásban. Amikor nekem Jom Kipur volt, akkor én a Dohány utcai templomban voltam, és mindig kimentem telefonálni, hogy van-e valami rendkívüli dolog, erre Magdi visszatelefonált, azt mondta, Ferikém, csak menj vissza nyugodtan, imádkozzál, nincsen. Ő fedezett engem, amikor Jom Kipurkor vagy más ünnepekkor a templomban voltam.

Amikor Izraelben háború volt, én élet-halál között voltam. A legkritikusabb időben kerültem Izraelbe. A hatnapos háború alatt mentem az öcsémhez, Haifába látogatóba. Nem voltam ott csak addig, ameddig a háború teljesen ki nem tört, mert egy barátom  figyelmeztetett engemet arra, hogy ne menjek el. Olyan beosztásban volt, ahol tájékozódva voltak a politikai helyzetről. Négyszer voltam a Szentföldön. Egyébként én majdnem minden évben Amerikában voltam látogatóban a rokonságnál, a testvéreimnél. És azután meg hivatalos dolgokban is mentem.
1981-ben meghalt a második feleségem. Nem sokkal utána meghalt a nevelőmamája, és én elmentem Clevelandbe a temetésére. Eléggé kiterjedt baráti köröm volt, és a barátok fölkaroltak, hogy maradjál itten. Volt egy nagyon kedves barátom, akinek volt egy nagy restaurantja, és ő bevitt engemet ebbe a munkakörbe, hogy felejtsek és kapcsolódjak ki. Foglalkozott velem egy hónapig, ajánlta, hogy maradjak, de nem volt kedvem. A nevelőmama férjével elhatároztuk, hogy elmegyünk télre Floridába. Ott egy lunchön  megismerkedtem egy özvegyasszonnyal, Guttman Miryammal. A szülei 1906-ban vándoroltak ki. A mama 16 éves volt, a papa 20. A papa Tokajban végezte az iskoláját és Sátoraljaújhelyen. Nagyon vallásos volt, de annyira intelligens volt, hogy hét nyelven beszélt. A mama se írni, se olvasni nem tudott, valahonnan északról valami faluból származott. [Miryam] Először 9 hónapig a barátnőm volt, meghívtam Magyarországra vendégségbe, és akkor mondtam, hogy szeretném elvenni feleségül. A család eléggé jómódú volt ahhoz, hogy lebeszéljenek a házasságról, de én azt mondtam, hogy én családcentrikus ember vagyok, és el akarom venni őt feleségül. Úgy határoztunk, hogy itt, Magyarországon esküszünk. Ez 1984-ben volt. Úgy osztottuk be az életünket, hogy itt, Magyarországon volt a lakásom, és három hónapot itt töltöttünk Magyarországon, kilenc hónapot pedig Amerikában. Ő meghalt 1990-ben.

Utána hat évig egyedül maradtam, negyedikre nem gondoltam. De hazajöttem, és megismerkedtem a feleségemmel. Őt Czitrom Editnek hívják. [A Centropa Czitrom Edittel is készített interjút.] Budapesten született, és pedagógus. A mamája 91 éves volt, amikor meghalt, és ő 58 éves koráig a mama mellett volt. Nem akarta elhagyni. Itt van egy lakásunk, Amerikában van egy lakásom, van egy autóm, van egy nagyon jó feleségem, mit akarok még?

Liselotte Albin

Liselotte Albin
Wien
Österreich
Datum des Interviews: April 2002
Name des Interviewers: Tanja Adler

Liselotte Albin starb im Dezember 2003.

  • Meine Familiengeschichte

Ich bin am 28. November 1920 in Wien, in der Bürgerspitalgasse im 6. Bezirk, geboren. Das war mein zu Hause, da haben wir bis zur Emigration gelebt. Damals waren die Hausgeburten noch üblich, ich glaube, man hat sich eine Hebamme genommen, weil man nicht wusste, was im Spital mit einem gemacht wird. Ich bin ein Zwilling, also nicht das Sternzeichen Zwilling, sondern ein echter Zwilling, denn eine halbe Stunde nach mir kam mein Bruder Rudolf zur Welt.

Die Familie väterlicherseits hieß Reichfeld, die mütterlicherseits Frankl. Soweit ich mich zurück erinnern kann, lebten alle Großeltern in Wien. Ursprünglich kamen die Großeltern väterlicherseits, Heinrich Joachim und Rosa Reichfeld aber aus Ungarn, beide sind G´tt sei Dank vor 1938 gestorben.

Mein Großvater kam mit seiner Frau und der Familie vor 1893, also noch zur Zeit der Monarchie nach Wien, denn mein Vater und zwei seiner jüngeren Brüder sind schon in Wien geboren. Die Großeltern hatten acht Kinder und, obwohl ihre Muttersprache ungarisch war, sprachen sie ein perfektes Deutsch. Die Familie war assimiliert und überhaupt nicht fromm. Ich nehme an, man hat, wie in so vielen dieser Familien, Jom Kippur 1 gehalten.

An Pessach 2 oder andere Feiertage, die väterlicherseits gefeiert wurden, kann ich mich nicht erinnern. Obwohl ich zur Familie väterlicherseits weniger Kontakt hatte, weiß ich noch, wie mein Großvater einmal sehr krank war, und ich mir gewünscht habe, er solle doch noch leben, bis ich vierzehn bin, weil dann wäre ich schon erwachsen! Ich muss damals zwölf Jahre alt gewesen sein.

Es gab Geschwister meines Großvaters, aber wir hatten keinen Kontakt zu denen. Da waren eine Großtante und ein Großonkel, und ein Großcousin war homosexuell. Das war damals eine ganz besondere Sache, und dann noch in jüdischen Kreisen!

Mein Bruder und ich sind nicht unbedingt gern zu den Großeltern väterlicherseits gegangen, denn die Kinder unserer Onkeln und Tanten, also unsere Cousins und Cousinen, waren um einiges älter als wir, und die Großeltern waren, obwohl sie so viele Kinder hatten, nicht besonders kinderlieb. Wir waren aber mindestens einmal im Monat dort.

Das war wohl auch ein Zugeständnis an meinen Vater, denn wir hatten ein sehr enges Verhältnis zur Großmama und der Familie mütterlicherseits, und da hörten wir des Öfteren von meiner Mutter: 'Ihr geht zu den Großeltern, wart´s schon lange nicht dort!' Jedes Mal mussten wir uns dort alte Postkarten anschauen.

Meine Großeltern mütterlicherseits hießen Jacob und Regine Frankl. Sie kamen ursprünglich aus Mähren. Meinen Großvater habe ich allerdings nicht gekannt. Er ist knapp vor der Geburt meiner Mutter gestorben, sie hat ihren Vater also auch nicht mehr gekannt.

Die Großmama kam mit ihren neun Kindern 1914 oder 1915 von Mähren nach Wien, ebenso einige ihrer Freunde; es war wahrscheinlich der Zug in die Metropole, obwohl es in der Österreichisch-Ungarischen Monarchie keine Arbeitserlaubnis gab.

Sie sind einfach gekommen und haben, wenn sie eine Arbeit gefunden hatten, begonnen zu arbeiten. Die Großmutter hatte aber noch etwas Grund in Mähren, und den kleinen Gemischtwarenladen hatte sie nach dem Tod ihres Mannes aufgelöst. Sie wird also keine ganz arme Frau gewesen sein. Als sie geheiratet hatte, muss sie sehr jung gewesen sein. Sie hat dann ihre neun Kinder ohne Mann durchgebracht. Die Kinder konnte sie zwar nicht studieren lassen, aber eine Schule hatten sie alle.

Meine Mutter Jacobäa war 1897 in Mikulschitz [heute: Tschechien], also noch in Mähren geboren. Sie war das letzte von den neun Kindern der Großmutter und wurde im Andenken an ihren Vater Jacob Jacobäa genannt. Sie hat perfekt tschechisch gesprochen, weil sie die Volksschule noch auf Tschechisch absolviert hatte.

Danach hatte sie die Bürgerschule und danach irgendeine Handelsschule besucht, aber die waren in deutscher Sprache. Sie hat kurz in einem Büro gearbeitet, aber dann kam für sie und ihre acht Geschwister - Vilma, Emma, Rosa, Hedwig, Laura, Elsa, Siegfried und Ludwig - der 1. Weltkrieg dazwischen.

Ich glaube, eine oder zwei Schwestern meiner Großmutter lebten schon in Wien, als meine Großmutter kam. Tante Ottilie hat ganz feine Nudeln gemacht für die Suppe, die hatte einen Lechner geheiratet, deswegen hieß sie Tante Lechner bei uns.

Onkel Karl hat manchmal den Seder 3 gemacht, und eine Tante Artner, von der weiß ich nur, dass sie einen Bart hatte und beim Eislaufplatz gewohnt hat. Wir hatten aber wenig Kontakt, sie waren ja schon alte Leute. Zwei Töchter meiner Großmutter, Hedwig Fischer und Laura Frank und ein Sohn Siegfried Frankl lebten in der Tschechoslowakei, zu denen ist sie manchmal auf Besuch gefahren.

Obwohl die Großmutter einige Male mit uns auf Urlaub gekommen ist, auf Kur ist sie nie gefahren: 'Das sind 'Narrischkeiten', hat sie gesagt und 'Kur macht man nicht!' Auch die Familie meines verstorbenen Großvaters zog nach Wien, aber zu denen hatten wir wenig Kontakt.

Vielleicht hatte die Großmama den Kontakt nicht gehalten, vielleicht hatte sich seine Familie um die Witwe mit ihren neun Kindern nicht gekümmert - ich weiß es nicht. Die Großmutter hatte sieben Töchter und zwei Söhne, von denen einer im 1. Weltkrieg gestorben ist und ein anderer im Holocaust ermordet wurde.

Meine Großmutter war eine äußert kluge, sehr resolute Frau, aber auch unendlich gläubig. Sie hat die Bibel in Hebräisch gelesen, sie hat koscher 4 gegessen, hat allerdings immer Konzessionen für uns gemacht. Ich war ihre Lieblingsenkelin und bekam auf einem Pergament Schinken, aber wenn sie zu uns auf Besuch gekommen ist, hat sie koschere Würste mitgebracht, Raber hat man die genannt.

Sie hat sie bei uns gekocht, dann aber nicht vom Teller gegessen, weil bei uns milchig und fleischig nicht getrennt war. Ansonsten war die Familie in Wien hier recht assimiliert, aber trotz allem sehr, sehr bewusst jüdisch.

Großmama hatte in Wien, im 16. Bezirk in der Kirchstetterngasse, eine Zweizimmerwohnung. Die Wohnung war ohne Vorzimmer, man ist direkt in die Küche gekommen, ohne Badezimmer, aber mit einem Klo. Dort hat sie bis zum letzten Tag gelebt. Sie hat sich bis zu unserer Abreise geweigert, ein Telefon zu haben; sie hatte nicht einmal eine Uhr.

Die Großmama hat gesagt: 'Wenn ich ausgeschlafen bin, steh ich auf, und wenn ich hungrig bin, dann esse ich, und um 18 Uhr weiß ich, dass der Herr Schwarz - das war ein Geschäft vis-à-vis - zusperrt. No, was brauch ich eine Uhr?'

Großmama hatte ein Repertoire an Aussprüchen. Sie muss die Zeit Bismarcks noch miterlebt haben, denn sie pflegte, wenn irgendetwas passiert war, zu sagen: 'Mach dir nichts draus, Bismarck ist auch ersetzt worden' und 'ein Zufall ist ein Kellertier'.

Vielleicht war sie nicht sehr gebildet, aber sie war eine ausgesprochen kluge Frau. Ich glaube, sie hat weder Radio gehört noch Zeitung gelesen. Aber sie hatte jede Woche ihre in Wien lebenden Töchter Rosa, Elsa, Emma und Vilma zu Besuch. 

Was im Haus vorging, hat sie auch immer gewusst, denn dort pflegte sie einige Freundschaften. Es gab damals in Wien kaum ein Mietshaus, in dem keine jüdische Familie wohnte. Bei uns zu Hause zum Beispiel waren es vier Familien.

Es gab auch eine Familie, mit der die Großmama eng befreundet war, die müssen sich noch aus Mähren gekannt haben; auf jeden Fall übertrug sich die Freundschaft auf meine Mutter und die Tochter der Familie, und diese Freundin war die Mutter von der Grete Frisch, meiner langjährigen Freundin. Also die Freundschaft hat sich wirklich über Generationen gehalten.

Wenn ich so zurückdenke, als die Großmama weggegangen ist 1938 in die Tschechoslowakei, war sie Mitte 70. Da war man wahnsinnig überrascht, als sie sich ein paar Jahre zuvor neue Bettwäsche angeschafft hatte: 'Na was sagst du zur Mutter', hat man da gesagt, weil die Lebenserwartung natürlich viel geringer war als heute. Die Großmama ist alt geworden.

Ich hätte mir gewünscht, sie wäre weniger alt geworden: wäre sie mit 75 gestorben, hätte sie sich Theresienstadt erspart. Wie wir aus Wien weg sind, ist sie zu ihrer Tochter Hedwig in die noch unbesetzte Tschechoslowakei, nach Brünn gefahren.

Von dort wurde sie dann direkt nach Theresienstadt abtransportiert. Ich bin wirklich kein Friedhofgänger, aber das Gefühl zu haben, ich weiß von unendlich vielen meiner Familie, von denen mir meine Großmama am nächsten stand, keine Stelle, wo sie begraben sind, ist furchtbar.

Mein Vater Richard Reichfeld ist 1893 geboren, er wäre heute weit über hundert Jahre alt. Der Papa ist schon in Wien geboren, trotzdem hat sein jüngster Bruder Paul komischerweise ungarisch gekonnt. Mein Vater nicht, aber der konnte etwas Französisch.

Er war Kaufmann, schon vor dem 1. Weltkrieg, er hatte damals irgendeinen guten Job bei einer Firma in Ägypten. Es gab ein Foto von meinem Vater, er war etwas größer als ich, aber für einen Mann sehr klein, da saß er auf einem Kamel. Das Foto ging natürlich durch viele Hände. Schade, dass ich es nicht mehr habe.

Hier in Wien hatte mein Vater später eine Chemikalienhandlung en gros. Im Jahre 1914 kam er aus Ägypten nach Österreich zurück, um zum Militär zu gehen. Das war nicht freiwillig, er wurde eingezogen, aber die meisten österreichischen Juden waren damals Patrioten.

Der Krieg hat ihn dann aber weniger begeistert, er war die ganze Zeit von 1914 bis 1918 eingezogen, er war aber nicht an der Front. Er hat mir erzählt, dass er nur Schweineställe beschützt hat, und ein großer Drückeberger war! Sein jüngerer Bruder Arthur war aber an der Front und wurde schwer verwundet.

Mein Vater hatte sieben Geschwister, die wir allerdings relativ selten gesehen haben. Da waren drei Schwestern, die Aranka, ein armer Hund - eine ewige Jungfrau - die Therese und die Grete. Eine von beiden hatte zwei Söhne, die älter als ich waren. Die vier Brüder waren der Arthur, der hatte keine Kinder, dann gab es einen Ignaz, der muss das schwarze Schaf der Familie gewesen sein, den Nikolaus in Ungarn und den jüngsten, das war der Paul.

Mein Vater unterhielt engen Kontakt mit seinen Eltern und Geschwistern, schon alleine deshalb, weil er sowohl seinen Vater, als auch seine beiden Schwestern, die schlechte Ehen führten, unterstützte. So weit die Nachkommen noch leben, halten wir heute noch engen Kontakt. Der Alterunterschied, 'doesn't make any difference', wenn der eine 81 und der andere 75 oder 87 ist!

Meine Mutter hat meinen Vater erst im Jahre 1919 auf irgendeiner Festivität kennen gelernt. Er muss ein schneidiger junger Mann gewesen sein, denn im selben Jahr haben sie im Huber-Tempel, in Ottakring, geheiratet.

Im 1920er- Jahr haben sie dann eine vornehme Wohnung im 6. Bezirk gefunden. Die Wohnung war gut bürgerlich, ich habe nie Sorgen gekannt, wir sind auch auf Urlaub gefahren, obwohl man damals unendlich viel bescheidener gelebt hat als heute, gar keine Frage.

  • Meine Kindheit

Beide Eltern hatten Humor, und darüber bin ich heute sehr glücklich. Wir hatten ein richtiges Familienleben. Meine Mutter hat alle meine Jungmädchenbücher, die ich gelesen habe, auch gelesen. Ich kann mir vorstellen, dass sie nicht sehr begeistert war.

Mein Vater zum Beispiel hat erst, als mein Bruder und ich in das Alter gekommen sind, Karl May gelesen. Es wurde überhaupt sehr viel bei uns gelesen, auch die Zeitung, die meine Eltern abonniert hatten. Aber ich kann mich nicht erinnern, zu Hause bis 1938, jüdische Publikationen gesehen zu haben.

Ich weiß noch, dass ich das erste Mal im Tempel war, als irgendein Onkel von mir geheiratet hat. Das war in der Schmalzhofgasse, im 6. Bezirk, wo ich dann auch im Jugendgottesdienst war. Jom Kippur haben wir entweder zu Hause mit den Eltern gefeiert oder wir wurden von der Nachbarin eingeladen.

Die Mutti hat gefastet, der Vater hat gesagt, er kann nicht fasten, er bekommt davon Migräne! Wir sind in den Religionsunterricht gegangen, und mein Bruder hat seine Bar Mitzwah 5 gefeiert. Unser Religionslehrer war schrecklich arm. Der hat sich gar nicht getraut, schlechte Noten zu geben. Ich habe die Bibel sehr spät gelesen, aber ich habe die Geschichten gekannt, sie wurden mir erzählt.

Ich kann mich nicht daran erinnern, dass es zu Hause eine Bibel gab. Trotzdem hat mein Vater nicht erlaubt, dass wir in Strümpfen bzw. ohne Schuhe herumlaufen [Anm.: ohne lederne Schuhe - Vorschrift in der Trauerzeit in der jüdischen Religion]. Man war sich der Traditionen sehr bewusst und hat diese auch eingehalten.

Die Beziehungen der Hausparteien untereinander waren gut. Es gab vier Stockwerke mit vielen Familien und vielen Kindern. Trotzdem war der Kontakt zu den Familien Wachtmann und Felsenburg, also zu den jüdischen Familien, weitaus enger als zu den nichtjüdischen Familien.

Wirklichen Kontakt hatten wir noch mit dem Hausbesorger, aber das war so: Erstens hatte er zwei Kinder, zweitens haben wir ihn gebraucht. Meine Eltern verkehrten, trotzdem sie nicht sehr fromm waren, komischerweise stark in jüdischen Kreisen. Ich würde sagen, ihre Gesellschaft bestand zu 90 Prozent aus Juden, nur ist es einem damals nicht aufgefallen.

Der Vater hat jeden Sonntag im Kaffeehaus 'Westend' Tarock gespielt. Das Kaffeehaus war im Haus, dort waren fast alles Juden, und er hatte, mit Ausnahme eines Vertreters, nur jüdische Angestellte.

Mein Bruder und ich waren nicht im Kindergarten, wir hatten mehrere Dienstmädchen, weil die Mutti zusammen mit dem Vater gearbeitet hat. Die Dienstmädchen haben auf uns aufgepasst und sind mit uns im Park spazieren gegangen. Manche waren sehr nett, manche waren 'a bißl deppert'.

Da war einmal eine, bei der ich während des Ausflugs dringend auf die Toilette musste. Auf die Idee, mit mir in ein Kaffeehaus zu gehen, ist sie anscheinend nicht gekommen, und so hat sie mich in ein Männerpissoir geschickt. Da wir ja ein sehr enges Familienleben hatten, wurde ich am Abendtisch natürlich gefragt, was wir denn gemacht hätten. Da hab ich gesagt: 'Ich war heute wo, wo lauter Männer waren!' 'Wo warst du?' 'Na ja, ich habe dringend gemusst, und die haben auch gemusst.' Das Kindermädchen war natürlich schon am nächsten Tag weg.

In den Ferien, solange wir wirklich Kinder waren, sind wir mit der Mutter weggefahren. Mein Vater ist immer dageblieben, er hat das Geschäft geführt. Aber ich glaube, es wäre ihm auch zu anstrengend mit uns Kindern gewesen. Wir sind aber nie sehr weit weg gefahren, denn am Freitag oder Samstag ist er auf Besuch gekommen.

Dort, wo wir waren, waren auch nur jüdische Leute. Wir waren jahrelang in Bad Fischau, da hatten wir bei einer Bäuerin - Hartmann hat sie geheißen - ein Zimmer mit einem Waschtisch. Wir bekamen immer ein Frühstück, und es gab einen sehr schönen Garten und einen Hof - das war ideal für Kinder.

Einmal haben wir einen Sommerurlaub in Mauer bei Wien verbracht, auch in Baden waren wir. Als wir um die 15 Jahre alt waren, sind wir in ein Zeltlager gefahren, für drei oder vier Wochen bei Villach. Das war mit dem Jugendbund 'Bundschuh', der stammte noch aus den Bauernkämpfen.

Die Eltern sind uns dort besuchen gekommen und haben uns in ihr Hotel mitgenommen, wo wir doppelt und dreifach gebadet wurden. Ich glaube, in der ganzen Zeit dort haben wir uns maximal die Hände gewaschen. Es gab ja einen See und man hat gefunden: Wenn man schwimmen geht, braucht man sich nicht zu waschen!

In den Ferien haben wir im Gasthaus zu Mittag gegessen, obwohl wir in Wien ganz selten ins Restaurant gegangen sind. Gegenüber unserem Haus in Wien war ein Gasthaus, da wären wir nicht hingegangen, denn dort haben die Leute viel Alkohol getrunken, aber die hatten sehr gutes Gulasch, und gelegentlich haben uns die Eltern mit dem Reindl hingeschickt, Gulaschsaft holen!

Wenn wir zusammen ins Restaurant gegangen sind, muss das eine besondere Gelegenheit gewesen sein, da wurde unsere Wohnung ausgemalt oder so etwas, sonst wären wir nicht hingegangen. Aber auch im Urlaub auf Ausflügen haben wir wenig konsumiert. Ein Soda oder ein Soda Himbeer war schon eine Ausnahme.

Ich bin heute zu hundert Prozent überzeugt, dass es keine Frage des Geldes war. Mein Vater, der abgesehen davon sehr großzügig war, war ein 'Verbraucher'. Auf das Kracherl ist es ihm nicht angekommen, er hat seine Eltern und die Großmama unterstützt, es wäre also gar kein Problem gewesen.

Man hat einfach um ein Eckhaus bescheidener gelebt. Man ist auch nie mit dem Taxi gefahren, das war Luxus, ebenso wie ein Auto besitzen. Man ist damals eigentlich nur unter zwei Bedingungen Auto gefahren: mit Koffern zum Bahnhof oder ins Spital!

Trotzdem alle meine Vorfahren aus Mähren respektive Ungarn stammen - eine typische Wienerin also! - war Deutsch für mich von vornherein keine Fremdsprache, da man mit mir überhaupt nur Deutsch gesprochen hat. Wenn man aber etwas vor den Kindern geheim halten wollte, hat man tschechisch gesprochen, da die Großmama und meine Mutter noch Tschechisch sprachen. Oder man hat uns Kinder um ein Glas Wasser geschickt, mit den Worten: 'Lass das Wasser lange ablaufen!'

Ich hätte mit sechs Jahren in die Schule kommen sollen, aber da ich im November geboren wurde, wurde ich ein Jahr später eingeschult. Ich weiß noch, das die sehr nette Direktorin gefragt hat, wie die finanziellen Verhältnisse in unserer Familie sind und ob es sehr wichtig ist, dass ich sobald wie möglich verdienen muss. Meine Mutter hat daraufhin gesagt: 'Darauf möchte ich mich nicht verlassen!' So hat man mich dann zurückgestellt; geistig hätte ich das zwar noch bewerkstelligt, aber ich war nicht vorhanden: klein, zart und mager.

Da hat meine Mutter damals gesagt: 'Gut, dann geht der Bub auch nicht, es sind Zwillinge!' So kamen wir mit fast sieben Jahren in die Volksschule in der Mittelgasse, im 6.Bezirk. In der Mittelschule war ich dann im 13. Bezirk, in der Wenzgasse. Von Verkehr war damals noch nicht zu sprechen, jedenfalls haben wir das so empfunden. Ich weiß, ich bin auf der Mariahilferstrasse gegangen und vis-a- vis war eine Schulfreundin, und man ist einfach rüber gelaufen. Na, laufen Sie heute einmal einfach rüber!

Ich hatte das unerhörte Glück, eine ganz besonders kluge Lehrerin zu haben. Ich bin auch komischer Weise vom ersten bis zum letzten Schultag gern in die Schule gegangen - sehr gern. Ich war schon in der Volksschule eine sehr gute Schülerin, habe immer Vorzugszeugnisse bekommen. Ich mochte alle Fächer, mit Ausnahme von Zeichnen und Handarbeiten, das wir erst in Mittelschule gehabt haben. Meine Arbeit ist immer nur dreckig geworden, nie fertig; ich bin wirklich völlig unbegabt. 

Ich hatte eine ganz blöde Handarbeitslehrerin, die hat meine Mutter kommen lassen, weil sie sich gezwungen fühlte, mir eine schlechte Note zu geben und mir dadurch den Vorzug zu verpatzen. Mutti sagte: 'Das wird sie zu verkraften wissen', worauf die Lehrerin meinte: 'Was soll nur einmal aus dem Kind werden?' 'Keine Handarbeitslehrerin!' hat die Mutti gesagt.

In unserer Klasse waren wir 25 Kinder, davon sechs oder sieben jüdische. Aber eigentlich habe nicht ich mich denen angeschlossen, sondern meine Mutter deren Müttern. Ich hatte eine besondere Herzensfreundin, sie war keine Jüdin und kam aus ganz armen Verhältnissen - sie hat so gut wie bei uns gelebt.

Im Jahre 1938 kam dann ihre Mutter und sagte: 'Na, jetzt werdet ihr sehen, was es heißt, nichts zu haben!' Dabei hatten wir dem Kind immer nur Gutes getan. Ich hätte es ja auch noch verstanden, wenn die so etwas unter sich sagen, denn die waren ja überzeugt davon, dass alle Juden steinreich sind. Ich erinnere mich noch daran, dass zu uns ins Haus ein Jude mit seinem Bauchladen gekommen ist - also wenn der reich war, dann bin ich 1,80 m groß!

In Wien lebten viele Juden konzentriert im 2. Bezirk, auch viele Flüchtlinge aus dem Osten. Es war aber nicht reguliert, jeder konnte in den 2. Bezirk hinein und von dort wieder hinaus. Jeder geht lieber dahin, wo er einen Landsmann findet, der ihm sagt: Da musst du hingehen, zu der Behörde musst du gehen.' Das gibt es überall.

Wir waren sehr viel 'en famille'. Mein Bruder und ich waren natürlich immer zu zweit, aber auch meine Mutter und die Großmama haben sich oft gesehen. Und dann natürlich die Geschwister meiner Eltern, die ja fast alle Kinder hatten. Ich war als Kind unendlich viel krank, alle Krankheiten hatte ich. Das war nicht so schlimm, denn da hat man meinen Bruder immer zu einer Tante schicken können, zum Spielen. Meine Lieblingstante war die Tante Elsa, sie hatte zwei Söhne und hat deshalb gefunden, alle Kinder sind brav; gemessen an ihren Söhnen. Aber ich habe alle Geschwister meiner Mutter gern gehabt, nur zu denen, die in Tschechien waren, hatten wir etwas weniger Kontakt. Unter den Kindern gab es aber riesige Altersunterschiede. Mit einer Cousine war ich nach dem Krieg sehr gut, aber als ich dreizehn Jahre alt war, war sie zwanzig und hat sich die Nägel angestrichen, da habe ich mir gedacht: So eine blöde Gans!'

Mein Bruder und ich hatten natürlich Perioden, wo wir uns nur gestritten haben. Aber wir waren furchtbar eng miteinander, wenn dem einem etwas passiert ist, hat der andere schon losgebrüllt. Wir waren wirklich sehr eng, obwohl wir auf verschiedene Schulen gegangen sind, denn es gab damals noch keine Koedukation, Buben und Mädchen waren getrennt. Da wir uns ein Zimmer teilten und zusammen aufwuchsen, war für mich ein Bub nichts Besonderes und für ihn ein Mädchen nicht.

Ich kann mich erinnern, als wir einmal in Bad Fischau waren, da war ein Mädel, sie hatte ihre Regel und hat herumgeredet, die Tante sei da oder was weiß ich, und sie könne deshalb nicht ins Wasser gehen. Mein Bruder hat sie angeschaut und gesagt:

'Was willst? Unwohl bist!' Das war bei uns zu Hause kein Problem, aber bewusst nackt habe ich meine Eltern nie gesehen, obwohl es keine Scheu gab. Ich habe auch sehr früh 'Die Mutzenbacher' 6 gelesen, weil mein Bruder sie aus der Schule mitgebracht hat, auch pornographische Bilder habe ich gekannt, na freilich!

An den Wochenenden war ich mit Schulkollegen, mit Freunden oder Verwandten unterwegs. Wir sind mit dem Fahrrad zum Schwimmen in die Lobau gefahren, wir sind ins Kino gegangen - aber am Abend war ich zu Hause. Ich hatte schon sehr zeitig einen Freund.

Der Pepi war 17 oder 18, er war auch Jude, ich muss 14 gewesen sein. Wir waren sehr eng und sehr platonisch befreundet. Ich glaube, er hat in der Gegend gewohnt. Wir hatten uns beim Eislaufen kennen gelernt. Nach dem Krieg habe ich ihn dann ein paar Mal in England besucht, und er mich, wenn er in Wien war.

Meinen ersten Mann Herbert habe ich dann mit 15 Jahren kennen gelernt. Wir sind viel ins Burgtheater gegangen, wir hatten immer Stehplätze, und es war selbstverständlich, dass ein Bursche das Mädchen nach Hause brachte. Ich glaube, meine Eltern sind jedes Mal schon beim Fenster gestanden.

Wir gingen oft zu Bahnhöfen, da hat man sich so schön küssen können, ohne dass es jemand auffiel! Aber nur zu den großen Bahnhöfen, wo immer wieder Züge kamen, denn wir mussten ja so tun, als ob einer ankommt oder wegfährt! Also da hat sich unendlich viel getan in den letzten Jahrzehnten, denn wem fällt heute schon auf, wenn sich zwei junge Leute küssen? Damals ging das nicht so einfach.

Bis zu meinem fünfzehnten Lebensjahr war ich in der sehr gemäßigten sozialistischen Bewegung 'Bundschuh' mit Einverständnis meiner Eltern, wahrscheinlich sogar von ihnen initiiert. Es war eine wunderschöne Zeit, und natürlich wurde ich auch irgendwie durch diese Jugendbewegung geformt.

Ich war sehr sozialistisch, war auch dafür, alles sozial zu verteilen. Ich war sehr bös mit meinem Vater, der eine Chemikalienhandlung en gros hatte, dass er etwas kauft und es teurer verkauft: 'Das ist reinster Kapitalismus! So was macht man nicht!' Mein Vater hat darauf nur gesagt:

'Mein Kind, wenn du mit der Schule fertig bist, kommst du ins Geschäft und dann führst du es.' Ich finde das sind Erlebnisse, an die man sich erinnern sollte. Man macht seine Erfahrungen, und wenn man etwas älter ist, wird man etwas gescheiter.

Wenn es Wahlen gab, hat mein Vater sozialdemokratisch gewählt, weil es damals geheißen hat: 'Na, was soll ein Jude schon wählen? Christlichsozial? Nicht wirklich!' Unter Dollfuß 7 wurden dann ja alle auch nur politisch angehauchten Organisationen verboten. In meiner Organisation waren zu 90 Prozent jüdische Kinder, so hat sich das wahrscheinlich von allein aufgehört, weil die Eltern ja wussten, das es verboten war.

Ich muss aber sagen, dass ich während meiner Schulzeit nie direkt angepöbelt wurde, oder ich habe es nicht bemerkt. Antisemitismus als solchen habe ich erst 1938 bewusst mitbekommen, wahrscheinlich habe ich mich viel zu wenig mit Politik beschäftigt. Ich kann mich aber noch gut an den Justizpalastbrand 1934 8 erinnern.

1938 habe ich eine Erfahrung gemacht, die ich nie vergessen werde. Ich war knapp 18 Jahre alt, habe natürlich Radio gehört und Zeitung gelesen, und ich dachte mir: Es wird nicht alles stimmen, was die sagen, aber - und das ist die unerhörte Macht der Propaganda - manches wird schon stimmen. Und das habe ich gedacht, obwohl ich selbst betroffen war. Und jetzt frage ich mich, wie leicht jemand zu beeinflussen ist, der nicht betroffen ist, der nur das weiß, was er hört oder liest.

  • Während des Krieges

Als wir im November 1938 weg sind, war ich sehr traurig, weil ich nicht mehr in die Schule gehen konnte. Dadurch, dass ich erst mit sieben Jahren in die Schule gekommen bin, war ich im Jahre 1938 in der 7. Klasse Mittelschule, hätte also im nächsten Jahr maturieren sollen.

Ich war noch vom März bis Juni 1938 in der Schule, danach durfte ich nicht mehr. Einen Beweis dafür, wie dumm und unreif ich war, erbrachte ich, als ich mit meinem tadellosen Abgangszeugnis zum Stadtschulrat ging und sagte: 'Ich möchte gern extern maturieren', und ein netter Herr sagte: 'Ja mein Kind, aus welchem Grund, politisch?' Ich bejahte. Da sagte er: 'Was genau?' 'Ich bin Jüdin!' Da war ich schon draußen! Allein schon die Idee! Das war aber irgendwie auch die allgemeine Linie damals.

Trotzdem man seit 1933 mitbekommen hatte, was in Deutschland passierte, höre ich meinen Vater noch sagen: 'Wenn einer nichts angestellt hat, kann man ihn nicht einsperren.'

Mein Vater hatte in Wien einen Magazineur, der ihm 1938 angeboten hat, das Geschäft für ihn zu übernehmen, aber mein Vater hat gesagt: 'Nein, ich habe zwei heranwachsende Kinder, ich bleib nicht hier und liefere meine Familie dem Goi aus. Da gehen wir lieber weg!' Man hat uns die Wohnung nicht weggenommen, mein Vater hat nicht gekündigt, bis zum letzten Moment Zins gezahlt, und wir haben in unserer Wohnung gewohnt.

Er hat auch nicht unsere Einrichtung quasi verschleudert. Es war ihm egal, ob er für die Wohnungseinrichtung ein paar Schillinge bekommt, die er nicht mitnehmen darf. Es hat auch, außer der engsten Familie, niemand gewusst, dass wir weggehen.

Shanghai war der einzige Ort, an den man, wenn man eine Schiffskarte hatte, einfach hinfahren konnte. Man hat kein 'Permit' 9 gebraucht und keine Arbeitserlaubnis. Mein Vater hat damals gesagt: 'Kinder, da fahren wir hin, dann suchen wir von dort weiter. Dort wird man mich als Juden nicht verhaften, hier ja.'

Meine Eltern und die meines zukünftigen Ehemanns hatten wenig Kontakt, aber 1938 hatten sie ihn dann, weil wir zwei gesagt haben, dass wir zusammen bleiben wollen. Er war mit seiner Familie vor uns in Shanghai. Als wir ankamen, standen sie am Pier, um uns abzuholen.

Die 'Reichskristallnacht' 10 habe ich noch erlebt, aber vielleicht gibt es einen G'tt, denn wir waren damals bestimmt insofern geschützt, weil wir zu der Zeit Spediteure zu Hause hatten, denn wir sind ja schon Ende November weg. Auch das Geschäft meines Vaters war kein öffentliches Geschäft, das war ein Großhandel, ohne Auslagen. Da wurde gepackt, verpackt und weggeschickt, es waren also alle Arbeiter im Haus.

Ich selbst war auf der Mariahilferstrasse unterwegs, den Lärm habe ich mitbekommen. Schon vorher wurde ein Cousin von mir - ein Sohn meiner Tante Elsa - nach Dachau [KZ Dachau, Deutschland] geschickt, er war 3 Jahre älter als ich, also 21. Er hatte irgendeine Vorstrafe, ich weiß nicht welche, aber er hatte weder ein Kind geschändet, noch sonst etwas Schreckliches getan, aber diese Leute hat man sofort geholt.

Zu der Zeit, als ich in Shanghai ankam, konnte man noch überall wohnen, es war nur eine Frage des Geldes. Im internationalen Settlement war es teuer, dort lebten die Nobelemigranten, die so genannten '33-er' [Anm.: Deutsche Juden, die bereits 1933, nach Hitlers Machtergreifung, geflohen waren.], im Kriegsgebiet, es herrschte Krieg zwischen China und Japan, war es natürlich billiger. Wir, das heißt, mein Verlobter und seine Familie und meine Familie, wohnten im Kriegsgebiet. Die Japaner haben dann einige Jahre später dieses Gebiet besetzt. So wurde es zu einem Ghetto.

Ich habe viel von dieser Zeit verdrängt, ich weiß nicht mehr, wann Shanghai besetzt wurde und wie lange es dauerte. Ich kann auch nicht genau sagen, wann ich wo in Shanghai gewohnt habe. Sicher ist, dass ich in den ersten Jahren bei meinen Eltern gewohnt habe, im vom Krieg zerstörten Gebiet, in Hong Kio.

Als mein Mann und ich 1942 geheiratet haben, bekamen wir eine Wohnung außerhalb. 1944, als mein Mann starb, lebten wir aber bereits wieder bei den Eltern, obwohl ich mich nicht erinnern kann, aus welchen Gründen wir damals aus unserer Wohnung ausgezogen sind.

Möglicherweise veranlassten die Japaner während des Krieges, dass die Emigranten wieder zurück mussten, aber ich weiß es wirklich nicht mehr. Ich war in dieser ganzen Zeit staatenlos, ich habe nicht einmal einen Pass gehabt. Es war Krieg, und ich bin in den ganzen Jahren nie aus Shanghai weggekommen.

In Shanghai konnte man alles machen. Mein Vater hatte mit einem Deutschen zusammen eine Hemdenerzeugung, und mein Bruder war bei einer Import-Export Firma. Als mein Mann gestorben ist, war ich plötzlich allein und wusste nicht, was ich tun soll. So ging ich in eine Leihbibliothek arbeiten. Nur jüdische Mädeln haben dort gearbeitet. Trotz eines unmöglichen Chefs, habe ich diese Arbeit sehr gern gemacht und relativ lange dort gearbeitet. Danach habe ich mit einem Freund, dem Fritz, eine Margarinefabrik betrieben. Ich glaube, ich bin für einige Magenkoliken verantwortlich! Bis zu meiner Rückkehr habe ich dann als Sekretärin in einem 'Austrian Center' gearbeitet, das dort gegründet worden war.

Meine Tante Rosa Rendelstein, die Schwester meiner Mutter und ihre Familie waren auch kurz in Shanghai, um dann weiter nach Kanada zu fahren. Dort haben sie überlebt. Die, die in der Tschechoslowakei waren, inklusive meine Großmama, sind nach Theresienstadt deportiert worden, wo alle, bis auf Tante Laura, gestorben sind.

Eine Tante ist im KZ Auschwitz umgekommen. Von meiner engsten Familie haben eigentlich nur meine Eltern und mein Bruder überlebt. Großmama nicht, einige Geschwister meiner Mutter nicht, viele derer Kinder nicht. Es gibt in Prag eine Synagoge, wo alle Namen der Umgekommenen an den Wänden stehen. Die Namen sind in einer rötlichen Farbe auf weißem Grund niedergeschrieben. Dort bin ich gestanden und ich habe gelesen: Siegfried Frankl, seine Kinder Berthold Frankl und Evelina Frankl, Käthe Frankl, Regine Frankl.

Das waren nur die, die unter 'F' standen, da habe ich gesagt: 'Jetzt können wir gehen!' Diejenigen, die mütterlicherseits überlebt haben, waren in der Emigration in Kanada und Südamerika. Tante Elsa war zuerst in England, später in Amerika und kam dann zurück nach Wien.

Aber die Familie ist reichlich dezimiert worden. Von Vaters Seite sind alle Geschwister, außer Tante Grete, die in England überlebt hat - sie hat als Köchin gearbeitet und ist dort gestorben - und der jüngste Bruder Paul, der 1938 nach Israel ins Exil ging und nach dem Holocaust nach Wien zurück kam, ermordet worden.

  • Nach dem Krieg

Ich kam im August 1947 mit meinem späteren Ehemann Hans nach Wien zurück. Wir kamen direkt aus Shanghai, und ich kann sagen, dass die Fahrt bei G´tt nicht angenehm war. Am 25. Oktober 1951 haben wir geheiratet, ich hatte ein paar Jahre gebraucht, und er war noch nicht geschieden.

Natürlich hatten wir damals überlegt, ob wir nach Israel gehen sollten. Ich habe gewusst, dass es hier Antisemitismus gibt, weil es ihn immer gegeben hat. Aber es gibt ihn überall, ich weiß zwar nicht warum, aber es gibt ihn bestimmt überall. Ich würde nicht sagen, dass es Heimatgefühl war, weswegen ich zurückgekommen bin, es war irgendwie auch die deutsche Sprache.

Ich hatte vorher mit Bekannten in Wien korrespondiert, die haben in der Innenstadt eine kleine Pension besessen. Ich habe geschrieben, dass ich kommen möchte und ob ich dort wohnen könne, worauf sie mir geantwortet hatten, dass ich selbstverständlich kommen könne.

Ich war also kein Rückkehrer ohne Dach über dem Kopf. Ich hatte noch meine Eltern und meinen Bruder in Shanghai, Familie im Ausland und etwas Geld. Ich bin nicht zu meinem Elternhaus gegangen. Ich kann mich noch erinnern, als ich kurz nach meiner Ankunft am Kai spazieren ging und alle Leute deutsch sprachen, war mein erster Gedanke:

So viele Juden hat es doch früher nicht gegeben!' Oder als ich am Anfang, in meinem ganz kleinen Zimmer in der Pension saß und durstig war, dachte ich: 'Na wenn der Durst jetzt nicht aufhört, dann nehme ich aber ein ungekochtes Wasser!' In Shanghai hatte man das Wasser kochen müssen, bevor man es trinken konnte.

Ich habe per Zufall ehemalige Schulkollegen getroffen. Ich habe sie damals gefragt, ob sie nichts bemerkt hätten oder ob es sie nicht gewundert hatte, dass die 'kleine Reichfeld' nicht mehr in die Schule gekommen ist, denn an meinen Leistungen kann es ja nicht gelegen sein. Ich habe nie eine andere Antwort als 'nein' bekommen.

Ich habe damals ziemlich bald begonnen, beim 'World Jewish Congress' zu arbeiten. Ich bin einfach hingegangen und habe mich beworben, ich hatte ein Empfehlungsschreiben aus Shanghai vom 'Austrian Center'. Ich habe so lange dort gearbeitet, bis es aufgelöst wurde.

Meine Eltern sind einige Monate nach mir zurückgekommen, und als deren Wohnung fertig wurde, zog ich wieder mit ihnen zusammen. Als ich 1951 geheiratet habe, haben mein Mann und ich uns eine Wohnung im 19. Bezirk genommen, in der ich jetzt seit fast 50 Jahren lebe.

Mein Bruder kam ungefähr ein Jahr später, obwohl er eigentlich dort geblieben wäre, hätten die Kommunisten nicht die Macht übernommen. Ich habe dann bei meinem Vater in der Firma gearbeitet, als Sekretärin und in der Buchhaltung. Er hatte sein Geschäft wieder eröffnet, es war auch kein Problem, einen Gewerbeschein zu bekommen.

Weitaus schwieriger war es für mich, einen Staatsbürgerschaftsnachweis zu erhalten. Gleich nach meiner Ankunft bin ich zum Rathaus und wollte auf meinen damaligen Namen Rosenbaum einen Nachweis ausgestellt bekommen. Der zuständige Herr wollte mein Trauzeugnis sehen, und ich hatte sogar eines, allerdings von der jüdischen Gemeinde in Shanghai.

Natürlich hieß es dann: 'Des kann i´ net anerkennen!' Ich habe gesagt: 'Wissen Sie was, geben Sie mir einen Heimatschein auf meinen Mädchennamen.' Es ist mir egal gewesen. Aber die Antwort war: 'Des kann i´ net, weil Sie waren ja verheirat!'

Das nächste Mal kam ich besser ausgerüstet: Meine Tante Elsa in Amerika hat immer Zigaretten geschickt, und so kam ich mit einer Stange Zigaretten zum selben Standesbeamten. Da hat er nur noch gefragt: 'Auf welchen Namen wollen Sie's denn haben?' Aber das war sicher nicht, weil ich Jüdin war oder er Antisemit - das war einfach ein ganz normaler Beamter.

Ich bin nach meiner Rückkehr nicht frömmer geworden. Ich lebe nicht koscher, am liebsten esse ich Matzes mit Butter und Schinken. Aber bewusster und interessierter bin ich geworden.

Vor 1938 hatte ich weder wirtschaftliche noch politische Interessen oder Kenntnisse. Und obwohl ich in meiner Jugend eher in die kommunistische Richtung tendierte, war nach dem davon keine Rede, weil ich viele Kommunisten kennen gelernt hatte und sie oft als sehr einseitig und stur empfunden habe. Ich war aber politisch weitaus interessierter als vorher.

Ich kann mich erinnern, als in Israel 1967 der Sechs-Tage-Krieg 11 ausgebrochen ist, da waren eine Menge Österreicher überrascht, dass Israelis Juden sind. Einige meiner Freunde lebten damals in Israel, auch ein Teil meiner Familie.

Im Sechs-Tage-Krieg habe ich niemanden verloren, aber im Jom Kippur Krieg 12 1973 sind einige Freunde gefallen. Ich war vier Mal in Israel, aber ich muss ehrlich sagen, momentan ist es mir etwas zu heikel. Ich habe das Gefühl, dass sich die Menschen hier denken, dass die armen Palästinenser 'besetzt' sind, und dann heißt es: 'Wir wissen, was es heißt, besetzt zu sein, wir waren doch von den Russen besetzt.'

Ich war immer ein Befürworter von Kreisky 13. Ich weiß aber, dass in der Kreisky-Ära seine Versuche zwischen Juden und den Palästinensern zu vermitteln, in jüdischen Kreisen sehr negativ beurteilt wurden. Heute könnten diese Menschen wohl zu Recht sagen:

'Wir haben es Euch gesagt!' Ich war ja enorm überrascht, dass Kreisky gewählt wurde. Ich habe immer gesagt: 'Kinder, der Mann ist gebildet und klug, durchaus kein Adonis, und er ist ein Jude: So einen wählt man in Österreich nicht.'

Aber man hat! Obwohl ich keine Lokalpatriotin bin: aber wenn jemand Österreich eine Weltgeltung verschafft hat, dann ist es Kreisky. In der damaligen Zeit im Ausland sagen zu können: 'Ich bin Österreicher', war ein Plus, jetzt ist das nicht mehr so.

Über die Öffnung des Ostblocks und den Fall der Berliner Mauer 1989 war ich sehr froh, weil jedes diktatorische Regime, das verschwindet, ein Plus ist und ein Aufbruch. Ich finde jede Diktatur furchtbar: Angst haben müssen, man selbst sein zu können.

Aber viele Menschen können diese Freiheit nicht schätzen. Sie sagen, früher sei es ihnen besser gegangen.Aber wenn man mit Freunden zusammen sitzt und man nicht seine Meinung äußern kann, weil man Angst haben muss, dass man angezeigt wird, das ist schrecklich!

Ich persönlich habe, seitdem ich wieder in Wien bin, nur eine negative Erfahrung gemacht. Das war hier im Haus mit einer viel älteren Dame, sie ist jetzt nicht mehr da. Ich hatte mich um sie gekümmert, und sie hat immer gesagt: 'Jö, wenn i´ sie net hätt, Frau Albin!' Eines Tages sagte sie: 'Wissen´ s, was der schönste Tag in meinem Leben war? Das war, wie der Krieg ausbrach!' 'Das kann ich nicht verstehen', habe ich gesagt und sie sagte:

'Da war Wien judenfrei!' Daraufhin bin ich aufgestanden und gegangen. 'Jö, wenn i des gwußt hätt, das des a Jüdin is, i hätts ja net gsagt!' Aber um genau das geht es! Sie hat nicht gewusst, dass ich eine Jüdin bin, aber es ist doch schön, wenn Wien judenfrei ist!

Heutzutage sind es eher die Ausländer, die den Österreicher stören. Die Juden haben in diesem Fall glücklicher- oder tragischerweise kein 'Potential' mehr. Die Leute wundern sich immer, warum Flüchtlinge nach Österreich kommen: Warum bleiben sie nicht dort, wo sie herkommen? Ich bin dann mit allen bös! So schön stell' ich mir das nämlich nicht vor, hierher zu kommen, in einem Flüchtlingslager zu leben und jeden Tag damit rechnen zu müssen, dass man wieder zurückgeschickt wird. Ich meine, dass man heute bei uns die Leute hereinlässt und ihnen keine Arbeitserlaubnis gibt, das ist ein Witz.

Und dann wundert man sich auch noch, wenn die 'krumme Sachen' machen! Manchmal denke ich, ich möchte irgendeinem nicht jüdischen Österreicher wünschen, er soll gezwungen sein, irgendwo als Flüchtling zu leben. Bei einer unserer Bridgepartien war einmal eine ältere Dame, die hat gesagt: 'Die Juden haben es gut gehabt, die sind alle reich geworden in Amerika.´

Als bei uns der Haider in die Regierung kam, habe ich es, ehrlich gesagt, als Bedrohung empfunden. Aber die Menschen im Ausland, natürlich auch meine Familie, haben es noch ärger aufgenommen als wir. Da hat meine Cousine aus England angerufen: 'Du kannst jeder Zeit zu uns kommen!' Und aus Israel: 'Wenn du kommst, bist du da!' Irgendwo, ganz tief unten, habe ich noch ein Gefühl von Bedrohung.

Nicht so, dass ich sage, es passiert wieder etwas, aber weiß der Kuckuck, was die Masse und solche Verhetzung zu bewirken im Stande sind. Meiner Meinung nach sind die jungen Leute, die jede Woche demonstrieren gehen, das Einzige, was Österreich rehabilitiert; sonst müsste man sagen, dass die Österreicher die Regierung haben, die sie verdienen.

Ich persönlich habe zwei Restitutionen gehabt. Einmal gab es eine allgemeine und jetzt für unsere Wohnung. Ich habe auch keinen Anspruch: Wir waren nicht reich, wir haben nichts gehabt. Aber ich wäre sehr, sehr froh gewesen, wenn es kein Geld gegeben hätte, aber von vorn herein ein Schuldbekenntnis.

Was die Zukunft betrifft, bin ich eine große Befürworterin der Europäischen Union. Ob alles unbedingt gut wird, weiß ich nicht. Es wird wirtschaftliche Vor- und Nachteile geben, aber ich sehe es als Chance, einen Krieg zu verhindern. Das ist eine große Chance, denn das Schlimmste, was es gibt, ist der Krieg.

Der ganze Hitler-Graus hat vielleicht einen kleinen 'Vorteil' gebracht, man hat in der ganzen Welt Kontakte. Es gibt, ob Südamerika ob Nordamerika, irgendwo immer jemanden. Das ist etwas, was man uns Juden zwar von fremder Seite übel nimmt, aber wenn ein Jude zum anderen kommt und etwas braucht, dann ist der für ihn da und hilft. Ein Freund von meinem Cousin aus Israel hatte einmal bei mir angerufen. Er war mit seiner Familie in Wien, und ich habe ihn vom Flughafen abgeholt, und wir sind zu meiner Mutter gefahren. Sie hatte eine 3-Zimmer-Wohnung, dort haben wir die vier einquartiert, und die Mutti ist zu mir gekommen. Ganz ehrlich, wenn das keine Juden gewesen wären, ich glaube nicht, dass die Mutti sie genommen hätte. Ich glaube, dass die Juden mehr als andere zusammenhalten, weil wir seit Jesus Christus und schon vorher immer verfolgt wurden.

Mein Freundeskreis heute ist leider klein geworden! Viele sind darunter, die in so genannten Mischehen gelebt haben, der Vater war Christ, die Mütter Jüdin. So haben sie den Holocaust überlebt, denn solche Ehen waren einigermaßen geschützt.

Ich habe die Erfahrung gemacht, dass die Kinder aus diesen Ehen oft jüdisch leben, obwohl ihr jeweiliger jüdischer Elternteil meistens alles andere als bewusst jüdisch oder religiös war. Natürlich habe ich mit meinen Verwandten engen Kontakt, auch mit den Kindern meiner Cousins und Cousinen - und das ist immerhin schon die dritte Generation. Wenn möglich, treffen wir uns oder wir telefonieren - ich gehöre dazu, bin auf Hochzeiten eingeladen und feiere mit den Jungen Bar Mitzwah.

  • Glossar:

1 Jom Kippur

der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum. Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

2 Pessach

Jüdisches Fest, erinnert an den Auszug des jüdischen Volkes aus Ägypten, welcher die 200 Jahre währende Knechtschaft beendete. Jegliche gesäuerte Speise [Chamez] ist verboten, und so wird ungesäuertes Brot (Mazza) verzehrt.

3 Seder [hebr

: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.

4 Koscher [hebr

: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

5 Bar Mitzwa

[od. Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

6 Mutzenbacher

Die Memoiren einer Wiener Dirne sind unter dem Titel Josefine Mutzenbacher erstmals 1906 in kleiner Auflage in Wien bei dem ungenannten Erotika-Verleger Fritz Freund auf Subskriptionsbasis erschienen.

Dieser Roman gilt seit seinem Erscheinen als ein Meisterstück erotischer Literatur, fand aber erst in den 1970er Jahren in Deutschland größere Verbreitung. Der Autor des Romans ist unbekannt, das Buch wird aber dem österreichischen Schriftsteller Felix Salten zugeschrieben.

7 Dollfuß, Engelbert [1892-1934]

Österreichischer Christlich-Sozialer Politiker, 1932-1934 Bundeskanzler, schaltete im März 1933 das Parlament aus.

1933 verbot er die NSDAP, die Kommunistische Partei und den Republikanischen Schutzbund, 1934 - nach den Februarkämpfen - auch die Sozialdemokratische Partei. Er regierte mit Notverordnungen und führte Standrecht und die Todesstrafe ein. 1934 schuf er den autoritären Ständestaat, der sich auf die Kirche, die Heimwehr und die Bauern stützte.

Am 25. Juli 1934 wurde Dollfuß während eines nationalsozialistischen Putschversuches ermordet.

8 Bürgerkrieg in Österreich [Februarkämpfe 1934]

Die Gegensätze zwischen den Sozialdemokraten und den Christlichsozialen bzw. der Regierung führten im Februar 1934 zum Bürgerkrieg in Österreich. Die Februarkämpfe brachen in Linz aus und breiteten sich nach Wien aus. Der unorganisierte Aufstand forderte mehr als 300 Tote und 700 Verwundete [auf beiden Seiten].

Außerdem führte er zum Verbot der Sozialdemokratischen Partei und der Gewerkschaften sowie die Ausrufung 1934 des Ständestaats.

9 Permit [engl

: Erlaubnis]: Visum, Einreisegenehmigung

10 Pogromnacht, auch zynischerweise als Kristallnacht bezeichnete Nacht vom 9

zum 10. November 1938. Im Laufe dieser Nacht wurden 91 Juden ermordet, fast alle Synagogen sowie über 7000 jüdische Geschäfte im Deutschen Reich, wozu auch Österreich gehörte, zerstört und geplündert, Juden in ihren Wohnungen überfallen, gedemütigt, verhaftet und ermordet.

11 Sechstagekrieg

Dauerte vom 5. Juni bis zum 10. Juni 1967. Die Kriegsgegner waren Israel und die arabischen Nachbarstaaten Ägypten, Jordanien und Syrien. Israel eroberte den Gazastreifen, die Sinai- Halbinsel, die Golanhöhen und das Westjordanland.

12 Jom-Kippur-Krieg [1973]

der vierte israelisch-arabische Krieg; begann mit einem Überraschungsangriff Ägyptens und Syriens am Jom-Kippur auf den Sinai und die Golan-Höhen, die Israel im Sechstagekrieg erobert hatte. Zunächst rückte die ägyptische und syrische Armee vor, danach wendete sich das Kriegsglück.

Nach der zweiten Kriegswoche waren die Syrier vollständig aus den Golanhöhen abgedrängt worden. Im Sinai hatten die Israelis den Suezkanal überschritten und eine ägyptische Armee abgeschnitten, bevor der Waffenstillstand in Effekt trat.

13 Kreisky, Bruno [1911-1990]

Österreichischer sozialdemokratischer Politiker, Bundeskanzler der Republik Österreich von 1970-1983. Stammt aus einer jüdischen Familie, wurde zu einem der bekanntesten und bedeutendsten Politiker Österreichs und der Sozialdemokratie. Unter Kreiskys Kanzlerschaft wurden das Sozial- und das Rechtssystem sowie das Hochschulwesen grundlegend reformiert.

Außenpolitisch geschätzt; startete er einige Initiativen im Nahostkonflikt. Kreisky versuchte zwischen Israel und den arabischen Staaten zu vermitteln, wurde aber von vielen Juden und Israelis als 'Verräter' betrachtet, weil er die zionistische Lösung für das 'jüdische Problem' ablehnte, freundliche Beziehungen zu arabischen Staatsführern unterhielt und Österreich 1980 diplomatische Beziehungen mit der PLO aufnahm.

Oskar Rosenstrauch

Oskar Rosenstrauch
Wien
Österreich
Datum des Interviews: April 2003 Interviewer: Tanja Eckstein

Das Hausmädchen öffnet die Tür und Herr Rosenstrauch, ein grauhaariger Herr, dem man seine 85 Jahre nicht ansieht, empfängt mich in seiner großen und sehr gemütlichen Wohnung im 1. Bezirk in Wien. Im Wohnzimmer stehen viele Bücher, auch in den anderen Zimmern muss es viele Bücher geben, denn Herr Rosenstrauch erwähnt, dass er und seine Frau schon 1 000 Bücher über Judaica der Staatsbibliothek vermacht hätten und ihre Bibliothek noch immer sehr groß sei. Ich spüre das kulturelle und intellektuelle Leben der Familie Rosenstrauch. Das Hausmädchen bringt Getränke, und wir beginnen unser Gespräch, einige Zeit später mit aktiver Unterstützung seiner Tochter Liesl Krag, die gerade aus Dänemark zu Besuch in Wien weilt. Bedrückend ist das Wissen, dass im Nebenzimmer, die durch die Folgen des Holocaust schwerkranke Ehefrau Edith Königsberg-Rosenstrauch liegt.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg
Glossar

Meine Familiengeschichte

Meine Urgroßväter mütterlicherseits waren Chassidim 1 und Melamedim 2 .

Der alte Melamed Wolfzahn lebte in Tarnopol, in der Österreichisch- Ungarischen Monarchie. Als Galizien 1772 zu Österreich kam, wurden die galizischen Juden als Österreicher bewertet. Sie sprachen jiddisch und jiddisch wurde als deutsch eingestuft. Der Urgroßvater war mit Malke verheiratet. Sie hatten drei Kinder: zwei Söhne - Pinkas und Noa, jiddisch Nuchem - und eine Tochter Ruchel.

Mein Urgroßvater Melamed Sobel, er trug immer einen Kaftan, lebte mit seiner Frau Ester in Ruschin, einem kleinen Städtchen in Russland. Sie besaßen ein eigenes Haus und hatten drei Töchter: Ruchel, Basie und Chaje, meine Großmutter, die ungefähr 1874 in Ruschin geboren wurde.

Beide Urgroßväter waren Anhänger des Chuschtschatener Rebben und fuhren, wenn eine ihrer Töchter im heiratsfähigen Alter war, zum Chuschtschatener Rebben, um heiratsfähige und gelehrte Männer für sie zu finden.

Ruchel, die eine Schwester der Großmutter, war mit dem Blecher Lejb Reznik verheiratet. Sie hatten zwei Töchter: Chinje Elke und von der anderen weiß ich den Namen nicht. Ruchel und ihre Familie lebten in Ruschin mit den Urgroßeltern zusammen im Haus. Der Urgroßvater unterrichtete dort die Kinder und Lejb Reznik hatte im Haus seine Werkstatt. Die Urgroßmutter kümmerte sich um den Haushalt.

Basie, die andere Schwester meiner Großmutter, war mit einem jüdischen Bauern verheiratet und hatte zwölf Söhne. Ich weiß nur, dass der Bauer im Jahre 1905, da war der Krieg gegen Japan, zur russischen Armee eingezogen werden sollte, aber weil er zwölf Söhne hatte, Alleinverdiener und selbständiger Bauer war, brauchte er nicht zu dienen. Ich glaube, die gesamte Familie wurde im Holocaust ermordet.

Für meine Großmutter Chaje fand der Urgroßvater den Sohn des alten Melamed Wolfszahn, Pinkas Wolfzahn, aus Tarnopol als Bräutigam. Pinkas war ebenfalls ein Melamed wie sein Vater, trug Pejes 3 und immer einen Kaftan.

Nach der Hochzeit, lebten meine Großeltern in Ruschin. Für meinen Großvater war das sehr schwierig, weil die Arbeitsbedingungen in Russland für ihn schlecht waren, denn als Ausländer und Jude bekam er keine Arbeitsgenehmigung und so hielten sich die beiden illegal in Russland auf. 1890 wurde meine Tante Chane, die später Anna genannt wurde, geboren. Durch die sehr schwierigen Lebensbedingungen, die große Armut und die Illegalität, ließen sich meine Großeltern scheiden. Aber einige Jahre später, im Jahre 1897, wurde meine Mutter Elke, die Ella genannt wurde, in Berditschew, in Russland, geboren: Meine Großeltern hatten einander ein zweites Mal geheiratet. Der Geburtsname meiner Mutter und ihrer Schwester war Sobel, wie ihre Mutter, weil die Großeltern nur jüdisch und nicht standesamtlich geheiratet hatten. Diese Heiraten wurden vom Staat nämlich nicht anerkannt.

Damit mein Großvater seinen Beruf als Melamed ausüben konnte, waren sie in die nächstgrößere Stadt gezogen. In Berditschew ließ es sich leichter illegal leben, sie nahmen sogar den Namen Berditschewski an. Außerdem lebte die Schwester des Urgroßvaters Sobel, die Tante Golde, in Berditschew und stand der jungen Familie hilfreich zur Seite. Mein Großvater arbeitete weiter illegal als Melamed.

1904 starb sein Vater, der alte Melamed Wolfszahn, in Tarnopol. Mein Großvater fuhr mit der Schwester meiner Mutter, meiner Tante Chane, über die Grenze nach Tarnopol, in die Österreichisch- Ungarische Monarchie, um seinen Bruder Nuchem zu unterstützen. In Tarnopol übernahm er den Cheder 4 seines Vaters.

Nuchem war nicht verheiratet, besaß ein Geschäft mit Bändern und Kurzwaren im Mammritscher Gässl und konnte dadurch die Familie finanziell unterstützen. Damit sich seine Mutter, meine Urgroßmutter Malke, die Witwe des Urgroßvaters Wolfzahn, ihren Lebensunterhalt verdienen konnte, richtete Nuchem ihr auf dem Marktplatz einen Stand mit Bändern und Kurzwaren ein.

Ruchel, die Schwester des Großvaters, lebte auch in Tarnopol. Sie war mit einem Herrn Kahane, der Kalachhändler war, verheiratet. Ein Kalachhändler handelte mit Kalk. Die Häuser wurden jedes Jahr zu Ostern getüncht, dafür benutzte man Kalk, der andererseits auch ein Schutzmittel gegen Fliegen war. Ruchel und ihr Mann hatten zwei Söhne. Von beiden Söhnen kenne ich die Namen nicht, aber einer hieß immer 'Der Kommunist'. Er soll einmal Fenster in einem Gemeindebau eingeschlagen haben, wurde von der Polizei in Tarnopol gesucht, konnte aber wahrscheinlich nach Amerika fliehen.

Ein Jahr nachdem mein Großvater mit meiner Tante Chane nach Tarnopol gegangen war, folgten ihm meine Großmutter mit meiner Mutter, der siebenjährigen Elke. Für meine siebenjährige Mutter war Tarnopol eine ganz neue Erfahrung. Sie kam aus einem sehr armen russischen Städtchen. Tarnopol dagegen hatte ungefähr 35 000 Einwohner: Ruthenen, Ukrainer, Polen und Juden lebten gemeinsam in dieser Stadt. Vierzig Prozent der Bewohner waren Juden.

Der Großvater war ein sehr bescheidener Mensch. Er bat zum Beispiel immer Gäste zum Schabbat 5 nach Hause, weil aber die Familie so arm war, verzichtete er auf sein eigenes Essen.

Meine Mutter besuchte in Tarnopol eine Schule, danach ging sie in die Lehre zu einer Schneiderin.

Meine Großeltern väterlicherseits lebten auch in Tarnopol. Mein Großvater Adolf Haskel Gläsner, war sehr arm und sehr gläubig. Er studierte die Torah 6. Das wenige Geld, das er besaß, gab er dem Tempel, indem er irgendwelche heiligen Dinge kaufte. Ich habe ihn nie gesehen, ich weiß aber von meiner Mutter, die ihn manchmal gesehen hat, er wurde ihr Schwiegervater, dass er einen grauen Bart hatte. Der Großvater starb vor dem 1.Weltkrieg in Tarnopol. Meine Großmutter väterlicherseits hieß Feige Simme Rosenstrauch. Sie und der Großvater hatten drei Töchter und drei Söhne: Dobrosch, Sara, Eidel und Mendel, Selig und meinen Vater Jakob Abraham. Da die Großeltern auch nur jüdisch und nicht standesamtlich geheiratet hatten, wurde auch diese Ehe staatlich nicht anerkannt, und die Kinder bekamen den Namen Rosenstrauch, nach der Mutter.

Tante Dobrosch war die Älteste der Geschwister. Über sie weiß ich nur, dass sie keine Kinder hatte und im Holocaust ermordet wurde.

Die zweitälteste Schwester meines Vaters hieß Sara, jiddisch Salke. Sie war Schneiderin und verheiratet mit dem Kaufmann Meschillem Lewinter. Sie hatten drei Kinder: Fani, Edith, jiddisch Eidel, und Adolf. Adolf war nach dem Großvater benannt und ungefähr in meinem Alter, also Jahrgang 1918. Die Familie Lewinter lebte einige Zeit in Wien, kehrte aber 1918 nach Tarnopol zurück. Nur Adolf überlebte den Holocaust; er war in die Sowjetunion geflüchtet. Als der Krieg zu Ende war, suchte er in Tarnopol seine Familie, fand aber niemanden. Er emigrierte daraufhin nach Israel. Er schrieb meiner Mutter einen Brief nach London, in dem er ihr von seinen Nachforschungen über die Familie in Tarnopol berichtete. Meine Großmutter Feige, so schrieb er, hätte mitansehen müssen, wie ihre Familie, nach dem Einmarsch der Deutschen in Tarnopol, ermordet wurde. Großmutter Feige wäre krank und allein in ihrem Haus gestorben.

Adolf heiratete in Israel und bekam zwei Söhne: Shalom und Shai. Shalom, der drei Söhne hat, starb bei einem Unfall, Shai hat zwei Söhne und lebt in Israel.

Tante Eidel war die jüngste Schwester. Sie war mit Leo Weimann verheiratet und hatte fünf Kinder: Regine, Ruza, Jenny, Arthur und Jakob. Tante Eidel starb vor dem Holocaust und der Onkel Leo lebte in Wien bei seiner Tochter Ruza. Ich erinnere mich an ihn als einen sehr würdigen, grauhaarigen alten Mann. Womit er sein Geld als junger Mann verdient hatte, weiß ich nicht. Ich habe ihn nur als Pensionisten gekannt. Nach dem Krieg war er nicht mehr da, er wurde sicher ermordet. Meine Cousine Ruza war mit Herrn Bromberger verheiratet. Sie hatten eine Tochter Edith. Edith hatte zwei Kinder. Die sind in die Vereinigten Staaten geflohen, genaueres weiß ich nicht.

Regine heiratete Herrn Fleischer. Sie hatte zwei Kinder: Sonja und Martin. Alle flüchteten vor dem Holocaust nach England. Sonja Fleischer, die meine Frau und ich einmal in England besuchten, hatte eine Tochter Rosalin. Martin lebt auch in England, hat fünf Kinder und ist ein sehr frommer Mann, ein Lubawitscher Chassid 7.

Onkel Mendel war Kupferschmied, auf jiddisch hießen die Blecher, mehr weiß ich nicht über ihn.

Onkel Selig war Greißler und hatte ein Geschäft in der Lemberger Gasse in Tarnopol. Er wurde im Holocaust ermordet.

Mein Vater, Jakob Abraham Rosenstrauch, wurde am 23.März 1892, ich glaube, in Tanopol geboren.

Meine Eltern lernten sich bereits in Tarnopol kennen. Mein Vater war sehr verliebt in meine Mutter. Er schrieb meiner Großmutter sogar Gedichte; so warb er um sie.

1914 begann der 1. Weltkrieg. Gleich zu Beginn des Krieges, meine Mutter war gerade 17 Jahre alt, schickte ihre Mutter sie aus Angst vor den russischen Soldaten, die die Grenze zu Galizien überschritten hatten, nach Wien in die Reichshauptstadt. Gemeinsam mit einer Familie aus Tarnopol flüchtete meine Mutter über Budapest nach Wien. Verwandte, die in Wien lebten, nahmen sie auf. Sie arbeitete zuerst in einer Schneiderei, in der Uniformen und Handschuhe für die k. u. k. Armee 8 genäht wurden. Dann arbeitete sie für die Familie des Chuschtschatener Rebben, der, als der 1. Weltkrieg begann, auch nach Wien geflohen war. Sie musste erleben, dass dieser Rabbiner, der ein großes Vorbild für ihren Vater war, der sein letztes Geld diesem Rabbiner gebracht hatte, seine Anhänger schlecht behandelte. Die Angestellten wurden sehr schlecht bezahlt, und er war so schrecklich geizig, dass er nicht einmal den ganz Armen etwas gab. Das erschütterte den Glauben meiner Mutter sehr. Ab dieser Zeit lebte sie nur noch wie eine traditionelle Jüdin.

Mein Vater hatte ein oder zwei Jahre eine Ausbildung als Buchhalter in Deutschland gemacht. Das war vor dem 1. Weltkrieg, bevor er nach Wien übersiedelte. Seine Muttersprache war Jiddisch, aber durch die Zeit in Deutschland sprach er ein sehr gutes Deutsch. 1914 kam er nach Wien. Er diente während des 1. Weltkrieges [1914-1918] in der k. u. k. Armee.

1917 wollten meine Eltern heiraten. Für die Hochzeit brauchte meine Mutter ihren Geburtsschein. Da sie aber geboren wurde, als sich ihre Eltern illegal in Russland aufgehalten hatten, war sie nicht registriert worden, und es existierte kein Geburtsschein. Ohne Geburtsschein konnte meine Mutter in Wien nicht heiraten. Ihre Mutter schickte ihr daraufhin den Geburtsschein ihrer Nichte Chinje Elke, der Tochter ihrer Schwester Ruchel. So heiratete meine Mutter mit dem Geburtsschein ihrer Cousine. Meine Großmutter und meine Tante Chane kamen aus Tarnopol nach Wien zur Hochzeit, die im Klucky-Tempel, im 20. Bezirk, stattfand. Der Vater meiner Mutter, Melamed Wolfzahn, war so fromm, dass er nicht nach Wien kam. Er sagte: 'Wien ist trejf 9, in Wien sind sogar die Steiner [Steine] trejf.'

Chane, die Schwester meiner Mutter, hatte in Tarnopol einen Herrn Pelc geheiratet. Der Herr Pelc war sehr nett. Er besaß irgendein Geschäft, das er aber auflassen musste. Was für ein Geschäft es war, weiß ich nicht. Sie hatten drei Kinder: Malke, Ester und Hersch. Da sie kein Geld mehr hatten, mussten sie ihre Wohnung aufgeben und zur Großmutter ziehen, die aber auch nur Platz in der Küche hatte. Tante Chane kam dann einige Monate zu meiner Mutter nach Wien und lernte ein wenig das Schneiderhandwerk. Meine Mutter unterstützte immer finanziell ihre arme Familie in Galizien. Alle wurden ermordet, meine Tante Chane, ihr Mann und die drei Kinder.

Meine Eltern mieteten im 20. Bezirk, in der Karl-Meißl-Straße 10, eine Zimmer-Küche-Kabinett [kleines Zimmer] Wohnung.

Meine Kindheit

Ich wurde am 9. August 1918 in Tarnopol als Oskar, jiddisch Haskel, Rosenstrauch geboren. Meine Mutter, das dürfte damals so eine Sitte gewesen sein, war zur Geburt ihres ersten Kindes nach Tarnopol zu ihrer Mutter gefahren. Zwei Monate nach meiner Geburt fuhr sie wieder nach Wien zurück.

Ich bekam noch zwei Schwestern: Franziska, jiddisch Fani, wurde am 20. Februar 1920 und Edith, jiddisch Eidel, wurde am 12. Juli 1924 in Wien geboren.

Meine Mutter war Schneiderin. Sie arbeitete zu Hause, was aber in der kleinen Wohnung nicht einfach war, denn sie konnte nie etwas liegen lassen. Sie musste alles immerzu hin - und herräumen. Ein Mädchen aus dem Waldviertel kochte und beaufsichtigte uns Kinder. Bevor ich in die Schule kam, ging ich in einen jüdischen Kindergarten. Ich glaube, der Kindergarten war in der Othmargasse [20. Bezirk]. Ich bin darauf gekommen durch eine Ausstellung im 20. Bezirk beim Augarten 10, innerhalb des Projektes 'Augarten'. Im Ausstellungskatalog wurde der Kindergarten erwähnt und es ist auch ein Foto dabei. Das war der erste, nicht religiöse jüdische Kindergarten - so habe ich das verstanden. Ich kann mich aber nur ganz dunkel an den Kindergarten erinnern, denn das ist alles schon 80 Jahre her.

Gegenüber unserem Haus, in der Karl-Meißl-Straße 9, wohnte der berühmte Tenor Joseph Schmidt, wir konnten ihn oft singen hören.

Meine Eltern hatten jüdische Freunde, mit denen sie an den Sonntagen oft gemeinsam Ausflüge unternommen haben. Mit einer Familie Deutsch war mein Vater besonders befreundet. Aber sie gingen auch in den Augarten, der befindet sich direkt neben der Karl-Meißl-Straße. Im Augarten war ein Gasthaus, in dem meine Eltern dann mit ihren Freunden saßen. Das Essen wurde mitgenommen und für die Kinder wurde ein Kracherl [Himbeersoda] bestellt.

Die Sommer verbrachten wir in Sankt Andrä - Wördern [NÖ, Bezirk Tulln]. Bei einem Bauern am Berg hatten wir ein Sommerquartier. Das Kindermädchen blieb mit uns Kindern dort, denn die Eltern kamen nur am Wochenende.

Wir hielten die hohen Feiertage, aber koscher 11 waren wir nicht. Mein Vater, der ein sehr intelligenter Mann, lebensfroh war und gern in Kaffeehäuser ging, liebte seine Kinder. Einmal gab er mir aber eine Ohrfeige, weil ich zu Pessach 12 auf der Straße eine Wurstsemmel gegessen habe. Er sagte, ich solle nicht die religiösen Gefühle anderer Leute beleidigen.

Zur Vorbereitung meiner Bar Mitzwa 13 beauftragten meine Eltern einen Melamed, mir hebräische und jüdische Geschichte beizubringen. Am Tag meiner Bar Mitzwa las ich am Vormittag in der Karajangasse, im 20. Bezirk, in einer kleinen Schil [Bethaus] aus der Torah vor. Danach gab es eine große Feier in der Werkstatt meiner Mutter. Ein Orchester spielte, es wurde getanzt, und ich erinnere mich noch an Männer, die am Boden russische Tänze tanzten. Ich bekam viele Geschenke und es gab viele Torten und Fisch. Ich entfremdete mich dann aber sehr schnell von meinem zu Hause. Bis zur Bar Mitzwa wurde ich von meinem Elternhaus stark beeinflusst, aber dann begann die Umwelt stärker auf mich einzuwirken.

Ich ging in das Realgymnasium RG 2, in die Kleine Sperlgasse. Da war ich von der 1. bis zur 6. Klasse. In meiner Klasse waren ungefähr zwei Drittel, also 60 Prozent, jüdische Kinder. Antisemitische Strömungen wurden erst in den 1930er-Jahren, während der Wirtschaftskrise [1929 bis späten 1930er- Jahre], akut. Ich habe Antisemitismus weder von Lehrern noch von Schülern erlebt.

Meine Schwestern Franzi und Edith haben sich immer respektvoll mir gegenüber benommen, weil ich der ältere Bruder war. Die Wohnung war sehr klein und wenn ich meine Aufgaben für die Schule machen musste, sind sie spielen gegangen, um mich nicht zu stören.

Franzi war eine Betar 14 Anhängerin. Sie war immer sehr zionistisch, war immer sehr jüdisch. Ich spielte Fußball in der Hakoah 15. Edith war sechs Jahre jünger als ich, und dadurch hatten wir nicht sehr viel Kontakt miteinander.

Mein Vater arbeitete als Buchhalter bei der Firma 'Rosenberg und Freier'. Da er Kurse an einer Volkshochschule für ungarisch und Kalligraphie [Geschichte und Entwicklung der Schrift] belegt hatte und die deutsche Sprache perfekt beherrschte, war er ehrenamtlich Schriftführer einer linkszionistische Organisation, die sich regelmäßig im 'Bayrischen Hof', der sich in der Taborstrasse, Ecke Obere Augartenstrasse, im 2. Bezirk, traf. Er half außerdem Juden, die Probleme beim Ansuchen an die Behörden hatten. Während der Wirtschaftskrise wurde er arbeitslos, die Firma wurde liquidiert. Als Abfertigung erhielt er ein Lokal im 9.Bezirk, in der Nordbergstrasse 12. In dem Lokal hat sich meine Mutter ihre Schneiderei eingerichtet. Mein Vater wurde ihr Buchhalter.

Während der Wirtschaftskrise in Österreich gab es sehr viel Not und Elend. Wien war das 'Rote Wien' 16 mit sehr viel Einfluss der Sozialdemokratischen Parteibücher. Es gab den Sozialdemokratischen Turnverein, die Sozialdemokratischen Kinderfreunde und Arbeiterbüchereien. Die Kinder der ärmeren jüdischen Schicht wurden in der Sozialdemokratischen Partei mit ihren Nebenorganisationen, auch der Gewerkschaft, aufgesogen. Im sozialdemokratischen Wiener Gemeinderat waren viele Juden, es bildete sich ein Typ von Österreichern jüdischer Herkunft heraus, der mehr Österreicher als Jude war.

Die Juden, die aus Böhmen in die Reichshauptstadt kamen, machten Karriere, die armen Juden, die aus Galizien kamen, sind als Juden oder Saujuden in der Öffentlichkeit hängen geblieben. Das war das Widersprüchliche in Wien.

Wien hatte eine sehr starke Anziehungskraft auf junge Leute. Wir waren bei den Kinderfreunden [sozialdemokratischer Kinderverein] und traten früh der SAJ [Sozialistischen Arbeiterjugend] bei. Ein Teil der jungen Juden war in diesen Assimilierungsstrom einbezogen, andere wieder nicht: die gingen in die jüdischen Organisationen, zum Beispiel den Haschomer Hatzair 17 oder den Betar, wie meine Schwester Franzi. Das war das jüdische Dasein in den 1920er und 1930er-Jahren. In dem Maße, wie sich die Situation politisch von außen zuspitzte, gestalteten sich die Schicksale dieser jungen Leute verschieden.

In unserem Haus wohnten 50 Prozent Juden und 50 Prozent Nichtjuden. Man sprach miteinander oder nicht, aber es gab keinen Antisemitismus, der spürbar war. Das war das Besondere an Wien! Im zweiten Bezirk, in der Ghettogegend, lebten die Religiösen, die sich deutlich unterschieden von den assimilierten Juden, die aber auch bewusst jüdisch lebten. In den Ghettogebieten war das Schwergewicht auf jüdisch; das war eine Teilung, die durch Wien ging. Man sang damals in Wien so ein Gstanzl [Volkslied]: 'Die einen die jodeln die san im Gebirg, die anderen die jideln im zweiten Bezirk.' Das ist nicht unfreundlich oder das Lied: 'Als Moses mit den Juden zog übers Rote Meer, da waren in der Leopoldstadt [2. Wiener Gemeindebezirk, in dem viele orthodoxen Juden lebten und auch heute wieder leben] die Kaffeehäuser leer.' Auch das ist nicht unfreundlich. Es war ein freundliches nebeneinander; diese Gehässigkeiten begannen mit der Wirtschaftskrise; mit dem Elend.

Jemand, der 1914 nach Wien kam, musste, wenn er einen Posten bei der Eisenbahn, bei der Polizei, oder was immer hatte, auf den Kaiser schwören. Das war bis 1918. Danach musste er auf die Republik schwören, 1934 musste er schon auf Dollfuß 18 schwören, 1938 auf Hitler und 1945 auf die Demokratie. Das Gros der Bevölkerung hat sich ideologisch nach ihrer materiellen Gegebenheit ausrichten müssen: erst kommt das Fressen, dann kommt die Moral. Das soll nicht die Leute entschuldigen, die zu Dieben und Verbrechern wurden - das ist ein anderes Kapitel.

Meine gesamte Gruppe, die der sozialistischen Arbeiterjugend, die in der Oberen Augartenstrasse im Gemeindebau ein Lokal hatte, trat nach den Februarereignissen 1934 19 dem Kommunistischen Jugendverband bei. Während des Februaraufstandes 1934 hatte meine kommunistische Gruppe Bereitschaftsdienst in der Wohnung eines alten Freundes. Ich wurde dann während einer Stassenrazzia, die damals schon üblich war, angehalten. Bei der Hausdurchsuchung in unserer Wohnung fanden sie kommunistische Literatur. Als ich dem Kommunistischen Jugendverband beigetreten war, hatte man mir ein Paket übergeben, und gesagt: 'Du bist Litmann.' Ich hatte keine Ahnung, was das bedeutet und legte das Paket zu Hause in meinen Schrank. Später erfuhr ich, dass Literaturmann im kommunistischen Jargon Litmann hieß. Das Paket mit kommunistischem Propagandamaterial und Büchern wurde bei mir gefunden. Ich wurde daraufhin in das Kommissariat in der Leopoldstadt eingesperrt und später in die Jugendzelle auf der Elisabethpromenade gebracht. Als Folge dessen musste ich meine Schule, ich war in der sechsten Klasse, verlassen. Für meinen Vater war das ein schwerer Schlag. Ich durfte aber in einer anderen Schule weiter lernen und wurde in die Kalvarienberggasse, ins RG 17, versetzt. Das war alles sehr korrekt, auch der Gefängnisaufenthalt im Kommissariat und auf der Elisabethpromenade. In meiner neuen Schule kam ich mit später bekannten Leuten zusammen, die auch mit mir maturierten. Einer war der spätere sehr bekannte Journalist und Herausgeber der Presse Otto Schulmeister, der andere war der Kurt Waldheim 20.

Ich hatte bis zur Matura jüdischen Religionsunterricht, ich maturierte sogar in diesem Fach, das war eine sichere Note. Man musste drei Gegenstände nennen zur Matura und die drei Gegenstände schloss ich 'gut' ab.

Nach der Matura besuchte ich zwei Semester die Textilfachschule in Wien und absolvierte ein Semester Technik auf der Universität, auf der ich dann aus politischen Gründen nicht mehr weiter studieren konnte.

Meine Mutter war sehr fleißig und eine außergewöhnlich gute Schneiderin. Sie fuhr auch nach Paris zu Modeschauen, um Modelle zu kopieren und immer auf dem neuesten Stand der Mode zu sein. Im Jahre 1937 hatte meine Mutter bereits 27 Mitarbeiterinnen, und sie führte einen bedeutenden Salon. Auch ausländische Kunden kamen zu ihr. Eine davon war Margaret Spielman, eine englische Jüdin, die meine Mutter und meine Schwestern 1938 rettete, in dem sie ihnen Permits 21 nach England besorgte und meine Mutter in Darlington als Hausschneiderin zu sich nahm.

Für die Einreise meiner Schwester Edith, sie war erst 14 Jahre alt und hatte die Schule verlassen müssen, fehlte ein Papier. Zum Glück kam es aber eine Woche später und Edith konnte auch nach England. Durch Frau Spielman bekam sie einen Platz in einer Boarding School. Die Familie Spielman war sehr reich, sie retteten vielen Juden das Leben.

Während des Krieges

Mein Vater wurde im November 1938 verhaftet und ins KZ Dachau deportiert. Frau Spielman schickte auch ihm Papiere aus England, wodurch er nach vier Monaten aus Dachau entlassen wurde.

Im November 1939 ging meine Vater auf den 'Kladovo-Transport.' Das war der letzte Transport aus Wien nach Palästina. Auf einem Donauschiff fuhren mehr als 1. 000 jüdische Flüchtlinge - Frauen, Männer und Kinder - die Donau hinunter. Viele Jugendliche auf dem Schiff waren Mitglieder des Hashomer Hatzair. Sie kamen bis Kladovo in Jugoslawien, dann mussten sie die Eisschmelze abwarten. Nach vielen Monaten wurden die Flüchtlinge im September 1940 nach Sabac gebracht. Zweihundert Jugendlichen gelang es noch durch Zertifikate aus Palästina, das rettende Ziel zu erreichen. Die anderen Flüchtlinge wurden im Frühjahr 1941 von der deutschen Armee eingeholt und ermordet; auch mein Vater.

Ich ging nach dem Einmarsch der Deutschen illegal in die Tschechoslowakei, weil ich gesucht wurde. Da ich in einer Anti-Nazibewegung aktiv war, und vor dem Einmarsch der Deutschen große Straßendemonstrationen in Wien stattfanden, fand bei mir eine Hausdurchsuchung statt. Ich war zu dieser Zeit aber schon bei Freunden in einem Siedlungshaus versteckt, und im April 1938 ging ich über die grüne Grenze in die Tschechoslowakei. Die Tschechen erwischten mich und sperrten mich an der Grenze zwei Wochen ins Gefängnis.

Dann bekam ich Hilfe durch die Organisation 'Solidarität'. Ich wurde entlassen und lebte in Brünn mit Flüchtlingen aus Deutschland, Österreich und anderen Ländern zusammen. Wir schliefen zu dritt in einem Bett, es war alles sehr eng. Einmal die Woche bekamen wir von einem Fleischhauer Wurst - ich lebte ein nichtjüdisches, politisches Leben.

Da es in der Slowakei Arbeitsgenehmigungen für Flüchtlinge gab, fuhren wir in die Slowakei und lebten bei jüdischen Familien. Ich arbeitete zum Teil als Installateur, zum Teil als Sortierer für Wollschafhäute. Mitte September 1938 marschierten die Deutschen ins Sudetengebiet ein. Wir wurden zurück nach Brünn gerufen. Es gab eine Organisation, den 'Czech Refugee Trust Fund'. Diese Organisation half politischen und jüdischen Flüchtlingen bei der Flucht. Von Brünn flog ich mit dem Flugzeug am 28. Februar 1939 nach England.

Der 'Czech Refugee Trust Fund' hatte seinen Sitz in London und kümmerte sich auch um unsere Unterbringung. Zuerst wohnten wir in einer Pfarre in Greater-Chesterfield bei Cambridge. Nach einiger Zeit übersiedelten wir auf Vorschlag des 'Czech Refugee Trust Fund' nach Manchester. In Manchester wohnten wir in einem Hostel. Da wir keine Arbeitsgenehmigungen hatten, wurden wir von dort interniert, das war im Juni 1940. Für die älteren Menschen, insbesondere die älteren jüdischen Flüchtlinge, war es eine Katastrophe, eingesperrt zu werden. Ich war anderthalb Jahre interniert. Wir Jugendlichen machten das Beste daraus, spielten Fußball und lernten Englisch. Im Internierungslager waren sehr korrekte Verhältnisse, wir wurden gut versorgt. Im Februar 1942 wurde ich aus dem Internierungslager entlassen.

In England gab es eine österreichische Emigrantenbewegung, die sogenannte 'Free Austrian Movement 22'. Als ich aus der Internierung kam, wurde diese Bewegung gerade gegründet. Meine Frau Edith und ich waren dann dort sehr engagiert. Unser Freundeskreis in England bestand aus österreichischen Emigranten; wir hatten aber auch sehr gute englische Freunde.

Meine Frau wirft mir heute noch vor, dass ich zum ersten Rendezvous um eine Stunde zu spät kam, weil es ein Fußballmatch gab. Im März 1942 ging sie mit mir zusammen nach Manchester.

Meine Frau, Edith Rosenstrauch, geborene Königsberg, kommt aus einer jüdischen koscheren Familie. Ihre Familie kam um die Jahrhundertwende aus Polen nach Wien. Die Reichshauptstadt bot einen höheren Lebensstandard. Es war ja eine Monarchie, man konnte frei hin - und herfahren. Es gab schon eine Eisenbahn, die Kaiser-Ferdinands-Nordbahn, die von Wien nach Krakau und von Krakau nach Wien fuhr. Der Vater meiner Frau war Schneider und hatte einen kleinen Schneidersalon mit einem Lehrling. Ihre Eltern wurden, nach Riga 23 deportiert und mit 40 000 anderen Juden erschossen.

Meine Frau fuhr 1938 von Wien mit ihrer Schwester Alice mit einem Kindertransport 24 nach England. Die Trennung von ihren Eltern hat meine Frau nie verkraftet. Im November 2001 feierten wir den 80. Geburtstag meiner Frau. Der Böhlau Verlag hatte ein Buch über meine Frau mit dem Titel ' Edith Rosenstrauch-Königsberg: Von der Metallschleiferin zur Germanistin' herausgegeben und wir ahnten nicht, was passieren würde. Im Dezember fuhren meine Tochter Liesl, meine Frau und ich nach Riga zu einer Gedenkfeier der Ermordeten. Dort brach meine Frau zusammen. Sie hat diese Konfrontation mit der Ermordung ihrer Eltern nicht verkraftet und fiel in ihre Kindheit zurück, rief nach ihren Eltern und hat sich seitdem nicht mehr erholt.

Alice, die Schwester meiner Frau, heiratete in England einen amerikanischen Soldaten und ging mit ihm in die USA, nach New York. Die Ehe war kinderlos und hielt nicht lange. Sie heiratete dann den Maler Irwin Greenberg und sie bekamen zwei Kinder: Jaqueline Rose und Michelle Joe. Auch diese Ehe ging auseinander. Eine Tochter lebt als bewusste Jüdin, die andere Tochter weniger. Alice lebt heute in Kalifornien.

Ich arbeitete in Manchester in einer Kriegsrüstungsfabrik. Unsere Tochter Helen Liesl Krag, geborene Rosenstrauch, wurde am 29. Dezember 1942 in Manchester geboren. Am 13. Mai 1945 wurde in London unsere zweite Tochter Hazel Elfriede Rosenstrauch geboren.

Nach dem Krieg

Uns war immer klar, dass wir nach dem Krieg nach Österreich zurückgehen würden. Ich war sehr verbunden mit Wien, und ich habe mir ausgerechnet, dass man nach dem Krieg Leute brauchen wird, die unbescholten sind. Das war ein Motiv. Ein anderes Motiv war ein illusorisches; das hatte mit Demokratie und Aufbau zu tun - es waren Jugendideale.

1946 ging zuerst ich nach Wien zurück. Die erste Zeit wohnte ich bei Richard und Dolli Menasse, den Eltern des Ehemannes meiner Schwester Edith, im 2. Bezirk, in einer Zimmer-Küche-Kabinett Wohnung. Edith hatte in England eine Modeschule besucht und ihren ersten Mann Kurt Menasse kennen gelernt geheiratet. Kurt Menasse war auch mit einem Kindertransport von Österreich nach England gekommen. Sie bekamen einen Sohn Peter, ließen sich aber scheiden. Meine Schwester heiratete in zweiter Ehe Rudi Wein, sie bekamen einen Sohn Wolfgang. Edith kam nach dem Krieg nach Wien und arbeitete im Handel.

Meine Mutter eröffnete in London einen gutgehenden Modesalon. Sie heiratete 1947 Jack Schapira, der aus Brody in Galizien stammte. Er hatte bis 1938 in Wien gelebt und meine Mutter und meinen Vater aus der Wiener Zeit gekannt. Meine Schwester Franzi arbeitete mit meiner Mutter zusammen im Salon. Sie heiratete Herrn Ball und bekam zwei Kinder, David und Jacqui. Meine Schwester lebt in London, ihre Tochter Jacqui lebt in Israel und hat zwei Söhne. David lebt in England und hat sechs Kinder aus zwei Ehen.

Ich wurde im Juni 1946 zum öffentlichen Verwalter der Wiener Metallwaren und Schnallenfabrik in Schwechat bestellt. Die Bedingungen waren die Matura und Facherfahrung in der Metallindustrie, und das hatte ich. Es war eine Fabrik mit ungefähr 300 Leuten, und ich wurde bald Direktor der Fabrik, die später die 'Tyrolia' Skibindungsfabrik wurde.

Meine Frau und Töchter folgten mir nach vier Monaten. Ich weiß noch, dass ich sie mit einem Pferdewagen vom Bahnhof abholte. Unser erstes Quartier war ein Untermietzimmer bei einem Freund aus der Vorkriegszeit. Da wohnten wir monatelang, bis wir eine große Wohnung in Floridsdorf [20. Bezirk] bekamen. Diese Wohnung war bombengeschädigt und in einem furchtbaren Zustand. Nachdem wir sie hergerichtet hatten, war sie sehr schön.

Unsere Töchter kamen in Floridsdorf in die Volksschule. Meine große Tochter war die einzige Jüdin in ihrer Klasse. Sie wurde von den anderen Kindern angesprochen, weil sie nicht in den katholischen Religionsunterricht ging. Sie sagte, sie sei nicht christlich. In der Schule mussten sich meine Kinder antisemitische Bemerkungen anhören. Es waren ja nach dem Krieg viele Nazi Kinder in den Schulen. In unserem Haus gab es eine Emigrantenfamilie aus dem Sudetenland, eine Nazi Familie. Die beschimpften meine Töchter als 'Judenkinder'. Wir drohten dann diesen Leuten damit, sie bei der Polizei anzuzeigen, und sie haben dann damit aufgehört. Nach sieben Jahren Nationalsozialismus gab es natürlich solche Leute.

Wir führten ein nichtjüdisches Leben, wir hatten nie eine Mesusa 25, aber zu Weihnachten einen Weihnachtsbaum. Natürlich war uns klar, dass wir Juden sind, aber wir lebten nicht wie Juden.

Unsere Kinder kamen aufs Gymnasium in die Stubenbastei [1. Bezirk]. Auf dieses Gymnasium gingen viele Nazi-und Emigrantenkinder. Liesl studierte dann Slawistik und Osteuropakunde und Hazel Kulturwissenschaften und in Tübingen Sozialwissenschaften. Liesl lebte in England und Dänemark und hat eine Universitätsprofessur in Kopenhagen. 1988 erschien im Böhlau Verlag ihr Buch über das Leben meiner Mutter: 'Man hat nicht gebraucht keine Reisegesellschaft...' Sie hat drei Söhne: Michael, Jan und Tomas. Mein ältester Enkel Michael ist österreichischer Diplomat an der Botschaft in Mexiko und bewusst der jüdischen Gemeinde beigetreten. Seine Frau ist antireligiös, sie feiern aber Chanukka. Wenn von der FPÖ offizielle Repräsentanten nach Mexiko kommen, dann stellt sie die Menora 26 auf. Sie, eine dunkelhäutige Brasilianerin, ist sehr dafür, dass mein Enkel sich offiziell zum Judentum bekennt. Jan ist Diplomingenieur für Informatik und arbeitet in einer großen internationalen Konsulentenfirma. Tomas studierte an der Wirtschaftsuniversität und besitzt eine eigene Firma.

Hazel lebte in den USA, in Kanada und in Deutschland, wo sie auch promovierte. Sie lebt in Berlin und ist leitende Redakteurin der Zeitschrift 'Gegenworte', einer Zeitschrift für den Disput über Wissen an der Berlin-Brandenburgischen Akademie der Wissenschaften. Sie ist auch wissenschaftliche Mitarbeiterin am Institut für Soziologie der Freien Universität Berlin. Hazel hat Bücher geschrieben und Bücher herausgegeben. Sie hat einen Sohn Luis. Luis wurde beschnitten und seine Bar Mitzwa wurde festlich begangen. Das heißt nicht, dass er jetzt jüdisch aktiv ist, aber das Tor zum Judentum wurde ihm geöffnet. Ob er durchgehen wird oder nicht, kann er in den nächsten fünfzig Jahren selber entscheiden.

Meine Frau holte nach dem Krieg in Wien die Matura nach und studierte Germanistik. Sie unterbrach das Studium, arbeitete, kümmerte sich um die Familie und promovierte 1971 mit einer Dissertation über Josephinismus 27.

Ich bin der Meinung, es war richtig für uns, nach dem Krieg nach Österreich zu gehen. Meine Töchter leben zwar nicht in Österreich, kommen aber gern hierher zu Besuch.

Zu unserer Silbernen Hochzeit im Jahre 1967, flogen meine Frau und ich nach Israel und machten eine Rundreise. Wir besuchten Verwandte, die Familie Lewinter und Jaqui, die Tochter meiner Schwester aus London. Seither waren wir einige Male zu Pessach in Israel. Meine Einstellung zu Israel ist Folgende: Als 1948 die Gründung des Staates Israel von den Vereinten Nationen beschlossen wurde, lebten dort Araber. Herzl 28 schrieb 1902 in seinem utopischen Roman 'Altneuland', wie er sich ein gemeinsames Land von Juden und Arabern vorstelle. In der Zwischenzeit gab es natürlich große Auseinandersetzungen zwischen den beiden Bevölkerungsgruppen, wobei es auf beiden Seiten Falken und Tauben gab. Das größte Entgegenkommen, die größte Geste der Israeli war das Angebot Baraks 29, im Jahr 2000. Er bot an, das Westjordanland zu räumen und eine zwei Staaten Lösung zu finden. Dieses Angebot wurde von Arafat abgelehnt. Das musste Israel als Zeichen der Aggression verstehen. Aber es ist sicherlich so, dass es auf die Dauer eine Zwei- Staaten- Lösung geben muss. Es müssen nur auf beiden Seiten gleichzeitig die Tauben das Sagen haben. Israel wird auf der Fortsetzung des jetzigen Weges in große Schwierigkeiten kommen. Es wird wirtschaftlich nicht existieren können und auch viele Sympathien verlieren. Wie weit sich jetzt die Schutzherrschaft der Amerikaner positiv auswirken wird, kann ich nicht sagen. Aber der jetzige Weg schadet Israel mehr, als er den Palästinensern schadet, weil die israelische Substanz stärker ist und viel verlieren kann. Es wurde aus meiner Sicht ein positiver Schritt getan, indem sich die Arbeiterpartei aus der Koalition losgelöst hat. Solange sie in der Koalition war, war jede Kritik antiisraelisch. Heute kann man eine Kritik äußern, die dem Standpunkt der Arbeiterpartei entspricht, und das ist nicht antiisraelisch. Das ist ein wesentlicher Fortschritt, der auf israelischer Seite gemacht wurde.

Ich kenne viele Juden in Wien, die nicht zum Judentum zurückgekehrt sind. Ich bin überzeugt, die Nicht-Gemeindemitglieder würden der jüdischen Gemeinde näher kommen, wenn sie das Gefühl hätten, dass sie gerne aufgenommen werden würden. Es gibt sogar Juden, die ich kenne, die das Gefühl haben, sie werden im Tempel nicht gerne gesehen. Ich glaube, Judentum wird zu sehr verbunden mit der Religion. Es gab in den 1920er, 1930er-Jahren, als der Klerus aktiv reaktionär war, in der Sozialistischen Partei die Bewegung der Freidenker, die sich von der Religion entfernt hatte. Nachdem sehr viele Juden in der Sozialistischen Partei aktiv tätig waren, als Kassiere, als Sektionsmitglieder, sind sie auch in diese Freidenkerbewegung mit einbezogen worden. Es gibt also eine große Tradition von nicht religiösen Juden, die heute alt geworden sind: dazu gehören diese Leute. Dabei bin ich überzeugt, dass 50 Prozent der Juden in Amerika, nicht in die Synagoge gehen. Aber kann man so großzügig sagen, wir brauchen sie nicht? Wer kann sich das erlauben? Marcel Prawy 30 war Jude, aber zu seinem Begräbnis, er bekam ein Ehrengrab der Stadt Wien am 1. Tor des Zentralfriedhofs, kam der Rabbiner nicht, kam auch der Kantor nicht. Das 1. Tor gehört nicht zum jüdischen Friedhof und so ist von der jüdischen Gemeinde niemand gekommen. Prawy wurde vom Kardinal König 31 mit 'Schalom' [hebr. Frieden] begraben. In Ehrengräbern der Stadt Wien gibt es Dutzende Juden, die dank ihrer Verdienste dort liegen, aber von der jüdischen Gemeinde werden sie nicht anerkannt, weil sie nicht am jüdischen Friedhof begraben sind. Das sind Probleme, die existent sind und die tausend Wiener Juden spüren, die nicht von selbst die Initiative ergreifen, der jüdischen Gemeinde beizutreten oder in den Tempel zu gehen.

Meine Frau und ich haben viele jüdische Freunde, gute Freunde, echte Beziehungen. Zum Beispiel der Oberkantor Barzilai, der uns zum Pessachfest eingeladen hatte. Vergangenes Jahr feierten wir Pessach bei uns zu Hause mit Jacob Allerhand [Univ. Professor für Judaistik und Hebraistik an der Universität Wien] als federführend, wobei einige nichtjüdische Freunde von uns und auch von ihm dabei waren. Meine Frau und ich sind im Alter dem jüdischen Leben wieder sehr nahe gekommen. Was das ausgelöst hat, kann ich nicht sagen. Vielleicht aber 1990 der Tod meiner Mutter, die ja immer sehr jüdisch war. Meine Frau war im Herzen auch immer eine bewusste Jüdin, sie konnte ihre Jüdischkeit nur durch unsere Familienentwicklung nicht so ausüben, wie sie es gewollt hätte.

In den Tempel sind wir in den letzten Jahren jeden Samstagvormittag gegangen. Ich hatte ein eher neutrales Gefühl, das wahrscheinlich aus den 60 Jahren meiner Neutralität dem Judentum gegenüber entstanden ist. Ich bin dort gestanden, habe nichts verstanden, konnte nicht lesen, aber ich fühlte mich irgendwie dazugehörig.

Glossar

1 Chassid [hebr

'der Fromme'; Pl. Chassidim]: Anhänger des Chassidismus, einer mystisch-religiösen jüdischen Bewegung, die im 18. Jahrhundert in Polen entstand. Begründer des Chassidismus ist Israel ben Elieser Baal Schem Tow (1698-1760). Neben dem Torastudium rücken im Chassidismus das persönliche oder gemeinschaftliche religiöse Erleben - in Gebet, Liedern und Tänzen - und die ekstatische Begeisterung ins Zentrum.

2 Melamed [hebr

Lehrer]: lehrte im Cheder des Schtetl die 4-8jährigen Jungen Bibel, Hebräisch-Schreiben und -Lesen und die Grundrechenarten.

3 Pejes od

Peies [hebr: Peot]: die jiddische Bezeichnung für die von frommen Juden getragenen Schläfenlocken. Das Tragen des Bartes und der Schläfenlocken geht auf das biblische Verbot zurück, das Gesicht mit scharfen und schneidenden Gegenständen zu berühren.

4 Cheder [hebr

Zimmer]: die Bezeichnung für die traditionellen Schulen, wie sie bis Beginn des 20. Jahrhunderts im osteuropäischen Schtetl üblich waren. Der Unterricht fand im Haus des Lehrers statt, der von der jüdischen Gemeinde bzw. einer Gruppe von Eltern finanziert wurde, und war in der Regel nur Jungen zugänglich. Der Unterricht fand in kleinen Gruppen mit Jungen verschiedener Altersgruppen statt.

5 Schabbat [hebr

: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

6 Torah [hebr

Lehre, Gesetz]: Teil des Tanach [Altes Testament]. Die Torah besteht aus den fünf Büchern Mose [Pentateuch]. Mit 'Torah' wird oft die Torahrolle gemeint. Dies ist eine große Rolle aus Pergament, auf der die fünf Bücher Mose in Hebräisch von Hand aufgeschrieben sind. Torahrollen werden in der Synagoge aufbewahrt.

7 Lubawitscher Chassid

Innerhalb der chassidischen Bewegung gründete Rabbi Schneur Zalman den Lubawitsch Chassidismus, der seiner Lehre nach auch Chabad genannt wird. Chabad steht als Akronym für Weisheit, Einsicht und Wissen. Da Gott sich in der Thora und in den Mitzwot den Menschen geoffenbart hat, führt der Erkenntnisweg des Menschen über Thora-Studium und Mitzwot-Observanz. Zu den fundamentalen Lehren gehört auch der Glaube an das Kommen des Messias. Dieser Glaube war für den siebten Rebbe der Lubawitscher Bewegung, Menachem Mendel Schneerson, sehr wichtig. Er ging davon aus, dass die Ankunft des Messias noch in seiner Generation erfolgen würde und hielt die Menschen an, die Thora-Gesetze einzuhalten, um das Kommen des Messias zu begünstigen.

8 k

u.k.: steht für ,kaiserlich und königlich' und ist die allgemein übliche Bezeichnung für staatliche Einrichtungen der österreichisch- ungarischen Monarchie, z.B.: k.u.k. Armee; k.u.k. Zoll; k.u.k. Hoflieferant....

9 Trefe, Trejf

Nicht koscher, unrein im Sinn der jüdischen Speisegesetze.

10 Augarten

Der Augarten ist die älteste barocke Gartenanlage Wiens und befindet sich in der Leopoldstadt, dem zweiten Gemeindebezirk. Der Augarten beherbergt verschiedene Einrichtungen wie die Wiener Sängerknaben [im Palais], die Porzellanmanufaktur Augarten und das Atelier Augarten.

11 Koscher [hebr

: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

12 Pessach

Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

13 Bar Mitzwa [od

Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

14 Betar

revisionistische zionistische Jugendbewegung. Betar ist eine Abkürzung und steht für 'Brit Josef Trumpeldor'. Die Bewegung wurde im Jahr 1923 in Riga [Lettland] gegründet.

15 Hakoah [hebr

: Kraft]: 1909 in Wien gegründeter jüdischer Sportverein. Bekannt wurde vor allem die Fußballmannschaft [1925 österreichischer Meister]; der Verein brachte auch Ringer, Schwimmer und Wasserballer hervor, die internationale und olympische Titel errangen. Nach dem Anschluss Österreichs 1938 an das Deutsche Reich wurden die Spielstätten beschlagnahmt und der Verein 1941 verboten.

16 Rotes Wien

Bezeichnung für die Zeit von 1918 bis 1934 bezeichnet, als Wien demokratisch von Sozialdemokraten regiert wurde. Das Rote Wien gilt als erstes praktisches Beispiel einer langfristigen sozialistischen Strategie zur Umformung einer großstädtischen Infrastruktur. Die bedeutendsten Errungenschaften: der soziale Wohnbau, Verbesserung der Gesundheits- und Jugendfürsorge sowie Schul- und Bildungsreform.

17 Haschomer Hatzair [hebr

: 'Der junge Wächter']: Erste Zionistische Jugendorganisation, entstand 1916 in Wien durch den Zusammenschluss von zwei jüdischen Jugendverbänden. Hauptziel war die Auswanderung nach Palästina und die Gründung von Kibutzim. Aus den in Palästina aktiven Gruppen entstand 1936 die Sozialistische Liga, die sich 1948 mit der Achdut Haawoda zur Mapam [Vereinigte Arbeiterpartei] zusammenschloss.

18 Dollfuß, Engelbert [1892-1934]

Österreichischer Christlich-Sozialer Politiker, 1932-1934 Bundeskanzler, schaltete im März 1933 das Parlament aus. 1933 verbot er die NSDAP, die Kommunistische Partei und den Republikanischen Schutzbund, 1934 - nach den Februarkämpfen - auch die Sozialdemokratische Partei. Er regierte mit Notverordnungen und führte Standrecht und die Todesstrafe ein. 1934 schuf er den autoritären Ständestaat, der sich auf die Kirche, die Heimwehr und die Bauern stützte. Am 25. Juli 1934 wurde Dollfuß während eines nationalsozialistischen Putschversuches ermordet.

19 Bürgerkrieg in Österreich [Februarkämpfe 1934]

Die Gegensätze zwischen den Sozialdemokraten und den Christlichsozialen bzw. der Regierung führten im Februar 1934 zum Bürgerkrieg in Österreich. Die Februarkämpfe brachen in Linz aus und breiteten sich nach Wien aus. Der unorganisierte Aufstand forderte mehr als 300 Tote und 700 Verwundete [auf beiden Seiten]. Außerdem führte er zum Verbot der Sozialdemokratischen Partei und der Gewerkschaften sowie die Ausrufung 1934 des Ständestaats.

20 Waldheim, Kurt [geb

1918]: österreichischer christlich-demokratischer Politiker. 1968 - 1970 Außenminister; 1964 - 1968 und 1970 - 1971 war er Botschafter Österreichs bei den Vereinten Nationen. Als Waldheim-Affäre wird die Aufdeckung der NS-Vergangenheit Waldheims im Zuge des Präsidentschaftswahlkampfes 1986 bezeichnet. Waldheim konnte die Mitgliedschaft in der SA sowie im NS-Studentenbund nachgewiesen werden. Des Weiteren hat er über seinen Dienst in der Wehrmacht im Zweiten Weltkrieg gelogen. Andere Unterstellungen [Beteiligung an Kriegsverbrechen] erwiesen sich jedoch als haltlos.

21 Permit [engl

: Erlaubnis]: Visum, Einreisegenehmigung

22 Free Austrian Movement [Freie Österreichische Bewegung]

Erste repräsentative politische Vertretung der Exil-Österreicher in Großbritannien; im November 1941 gegründet. Als Dachorganisation von 37 Vereinigungen wirkte das von Kommunisten dominierte Movement bis Kriegsende als politische Gesamtvertretung. Wichtigste Aufgabe war die Organisierung des militärischen und zivilen Einsatzes der österreichischen Flüchtlinge gegen Nazi-Deutschland.

23 Ghetto Riga

Lager in Riga im von deutschen Truppen besetzten Lettland, in dem zunächst lettische Juden, später Juden aus dem deutschen Reich interniert wurden. Bis Anfang Dezember 1941 wurden ca. 27.000 vor allem lettische Juden erschossen, um im 'Reichsjudenghetto' Raum für neue Transporte aus Deutschland und Österreich zu schaffen. Von etwa 25.000 deutschen und österreichischen Juden, die nach Riga deportiert wurden, haben ungefähr 800 den Holocaust überlebt.

24 Kindertransport

Kurz vor Ausbruch des Zweiten Weltkriegs rief die britische Regierung eine Rettungsaktion ins Leben, um Kinder vor dem Nazi- Terror zu bewahren. Zehntausend größtenteils jüdische Kinder aus deutsch besetzten Gebieten wurden nach Großbritannien gebracht und von britischen Pflegeeltern aufgenommen.

25 Mesusa [hebr

Türpfosten]: Bezeichnung für eine kleine Schriftrolle mit Worten aus dem fünften Buch Mosis; wird in einer Kapsel am rechten Türpfosten eines jüdischen Hauses angebracht.

26 Menora [hebr

Leuchter, Lampe]: Siebenarmiger Leuchter aus purem Gold, stand einst im Tempel von Jerusalem. Heute ist die Menora das offizielle Symbol des Staates Israel.

27 Josephinismus [abgeleitet v

Kaiser Joseph II]: bezeichnet die konsequente Unterordnung gesellschaftlicher Angelegenheiten unter die staatliche österreichische Verwaltung nach den Prinzipien der Aufklärung. Der Josephinismus führte zu vielfachen Reformen in Recht, Verwaltung, Schulwesen, Kultur und in dem Verhältnis zwischen Staat und Kirche. Der Josephinismus gewährte den anderen Konfessionen Toleranz und ermöglichte den Völkern der Monarchie (Tschechen, Slowenen, Serben und Ungarn) die Entwicklung der eigenen Sprache und Literatur.

28 Herzl, Theodor [1860-1904]

jüdisch-österreichisch Schriftsteller, Publizist, Journalist und zionistischer Politiker. Als Korrespondent der Wiener Tageszeitung 'Neue Freie Presse' Zeuge des Prozesses gegen Alfred Dreyfuß schrieb er 1896 sein Buch 'Der Judenstaat', das wesentlich zur Gründung des Staates Israel beitrug. Herzl forcierte die Idee einer organisierten Emigration von Juden in einen eigenständigen Staat und initiierte den politischen Zionismus. 1897 auf dem 1. Zionistischen Weltkongress in Basel wurde Herzl zum Präsidenten der zionistischen Weltorganisation gewählt.

29 Barak, Ehud [geb

1942]: israelischer Politiker der Avoda-Partei [Sozialdemokraten], ehemaliger General. 1995 - 1996 Außenminister; 2000 - 2001 Ministerpräsident. Barak versuchte erfolglos - auf Grund des gegenseitigen Misstrauens - den Friedensprozess mit den Palästinensern, der während der Regierungszeit seines Vorgängers Benjamin Netanjahu ins Stocken geraten war, wieder in Gang zu bringen.

30 Prawy, Marcel [Marcel Horace Frydman, Ritter von Prawy, 1911 - 2003]

Marcel Prawy, Sohn einer angesehenen jüdischen Juristenfamilie, Musikschriftsteller und -journalist. Ab 1955 Dramaturg an der Wiener Volksoper, ab 1972 Chefdramaturg der Wiener Staatsoper. 1976-82 Professor an der Wiener Musikhochschule.. Wurde als Opernkenner durch zahlreiche Fernseh- und Rundfunksendungen bekannt und war mit zahlreichen prominenten Sängern und Musikern befreundet.

31 König, Kardinal Franz [1905 - 2004]

Von 1956 bis 1985 war er Erzbischof von Wien, seit 1958 Kardinal. Als Mitglied zweier Kommissionen leistete Kardinal König wesentliche Beiträge bei der Abhaltung des 2. Vatikanischen Konzils [1962-1965]. Kardinal König hat als moralische Autorität Österreich über ein halbes Jahrhundert lang entscheidend mitgeprägt. Gilt als großer Brückenbauer zu den Ostkirchen und den anderen Religionen.

Preisz György

Életrajz

Tóalmáson [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben lévő nagyközség. – A szerk.] született a nagyapám, Preisz Soma az 1860-as években. Nem tudok túl sokat róla, csak annyit, hogy az 1880-as években átköltözött Nagykátára, ahol összesádhenolták [lásd: házasságközvetítő, sádhen] a nagymamával. A nagymama az 1870-es évek elején született Nagykátán [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-i nagyközség. – A szerk.]. Valamikor, ha jól emlékszem, 1887-ben házasodtak össze. A nagyapám kereskedő volt, vidéki vegyesüzlete volt: volt fűszeráru, rövidáru, rőfös-méteráru.

Hat gyerekük született. A legidősebb volt Etelka néni, ő kb. 1890 körül születhetett, a férjét, Horváth Imrének hívták, és szintén kereskedők voltak Nagykátán. Divatáru és méteráru üzletük volt. Lett gyerekük, a László, és volt egy fogadott lányuk, mert meghalt a férjének egy testvére, és árva maradt a kislányuk, akit adoptáltak. Stern Erzsébetnek hívták. Ebből a családból egyedül a Laci élte túl a háborút, 1945-ben hazajött a munkaszolgálatból. És akkor az apja legkisebb testvérével együtt nyitott egy textilüzletet Pesten. Az egész az államosításig [lásd: államosítás Magyarországon] tartott. Akkor a feleségével kiment Kanadába, és kint is kereskedő volt. Nem lett gyerekük. Laci, azt hiszem, 1982-ben halt meg kint, Kanadában.

A következő lányka Preisz Jolán volt, aki 1892-ben született. Mikor férjhez ment, még jóval a háború előtt, feljött Pestre, és itt élt a Kovács István nevű férjével, és Andor volt a fiuk. Ezek is kereskedők voltak, divatáruüzletük volt. A férje már a harmincas évek közepén meghalt tébécében, és akkor ketten éltek, ő és a fia. A háború alatt itt volt, Pesten, de nem a gettóban; a fia meg munkatáborban, de ő is hazajött. Hegedűművész volt, zeneiskolát végzett, és zenekarokban játszott.

Utána jött a papám, Preisz Gyula. Ő 1893-ban született, és ő volt az egyetlen a hat gyerek közül, akit taníttattak. A többinek csak négy polgárija [lásd: polgári iskola] volt.  Az összes gyerek elvégezte Nagykátán a négy polgárit, és utána házasodtak meg és dolgoztak, nyitottak üzletet vagy jöttek fel Pestre. Apám leérettségizett. Kereskedelmi iskolát végzett [lásd: kereskedelmi iskolák], hogy hol, azt nem tudom. Érettségi után itt, Pesten a Magyar Általános Gyufaipar Rt.-nél volt könyvelő, a végén főkönyvelő-helyettes volt. Elvitték katonának az első világháborúban, a magyar királyi 23-as honvédezrednél volt Szerbiában. Kapott valahol egy lövést, de nem volt súlyos, úgyhogy hamar visszament a frontra. A végén főhadnagy volt, úgy is szerelt le. Utána visszakerült a gyufaiparhoz, és ott volt egészen 1943-ig, amikor zsidósága miatt elbocsátották. És ezt annyira a szívére vette – mert úgy volt először, hogy nem őt küldik el, hanem valaki mást, de aztán őt küldték el –, hogy egy fél évre rá ment az utcán, összeesett, a mentők vitték be a kórházba, és onnan már nem jött rendbe. Szívasztmája lett, úgyhogy többet volt kórházban, mint itthon. 1944-ben Pesten meghalt.

A következő volt a Miklós bácsi. Ő 1895 körül születhetett. Volt felesége, a Deutsch Margit, 1922-ben vette feleségül, ő is nagykátai volt, és volt két gyerekük, Kati és Laci. Nagykátán volt fűszer- és rőfösüzletük.

Az utolsó előtti Preisz Pál. A felesége Erlich Rózsi volt, szintén nagykátai, és volt egy lányuk, a Zsuzsa. Ők Jászberényben [Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben lévő város, lakossága a 20. század első három évtizedében 30 000 fő körül ingadozott. – A szerk.] laktak, és fuvarozók voltak. Volt két teherautójuk és azzal fuvaroztak mindenfélét, meg egy autóbuszuk is volt. Ott laktak Jászberényben, onnan vitték el őket Auschwitzba. Nem is jöttek vissza.

Az utolsó gyerek, Pista volt, és ő vezette az üzletet. Nagypapa reggel csak bement, az első az volt, hogy ivott egy kupica pálinkát még nyolcvanesztendős korában is. Utána elment sétálni a haverokkal. Pista sokáig a nagyszüleimmel együtt lakott. Amikor nőtlen volt, ő vezette a nagyapám üzletét. Pista 1937-ben nősült. Nagykátán éltek. A felesége nagyon elegáns nő volt. Egy lányuk született, aztán anyát és lányát Auschwitzba deportálták [nem jöttek vissza]. Pista a Kárpátokban volt munkaszolgálatban. Amikor visszajött, újra megnősült. A második felesége Miskéről [Miske nagyközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben a 20. század első évtizedeiben 2700–2800 főnyi lakossal. – A szerk.] származott, de volt valami kapcsolata Nagykátán. Két gyerekük lett, egy fiú, András és egy lány, Éva. A háború után Pista a nővére, Etel néni fiával, Lacival – akivel majdnem egyidős volt – nyitott egy textilüzletet Pesten. Gyönyörű, nagy divatáru- és szövetbolt volt. Az egész, mint mondtam, addig tartott, amíg a Rákosi pajtás meg nem szüntetett mindent, tehát az államosításig. Később egy élelmiszerboltban dolgozott mint üzletvezető. Aztán egy kis kötőüzemet csinált. 1977-ben halt meg, de a felesége még él. Pista fia, András megnősült, és Montreálba mentek. A felesége ott elvált tőle. András villamosmérnöknek tanult, és minőségellenőr lett. Ott kint is valami ilyen munkája volt. Pista lánya, Éva férjhez ment Budapesten. A férje autóalkatrész-kereskedő, és Évának semmi dolga. Két lányuk van, a nagyobbik nemrég ment hozzá egy ügyvédhez. A kisebbik még tanul.

Nagykáta nem volt olyan nagy város, úgy 10–12 ezer lakosa volt [Nagykáta nagyközség volt a 20. század első évtizedeiben, 1910-ben 8900, 1920-ban mintegy 10 000, 1930-ban pedig kb. 11 000 főnyi lakossággal. – A szerk.]. Nagykátán semmi nem volt leaszfaltozva. Egyedül a Fő téren volt egy üzletsor, 500 méter, ahol volt egy betonjárda. Különben pár utca volt kikövezve, de több semmi, csak a sár vagy éppen a por. Több mint száz zsidó család volt, és egy gyönyörű templom volt, természetesen karzatos neológ templom. [A zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott helyen, ha van karzat, akkor a karzaton ülnek. – A szerk.] Saját kántorunk volt, saját rabbink volt, akik ott laktak, a hitközségtől kaptak lakást. A rabbi neve most nem jut eszembe, a fia Pesten híres író volt. [Nagykáta rabbija 1904-től Breuer Soma volt. Breuer (Nagyszőlős, 1880) a lévai tanárképzőn, majd a pozsonyi rabbiképzőben végzett; néhány művet publikált, és több felekezeti lapnak volt a munkatársa. – A szerk.] Nagyon jóban voltunk vele. Horváth Imre bácsiékkal szemben volt a templom. Nem egy helyen laktak a zsidók, hanem szerteszét a városban. A nagyapáméknak három gyereke lakott Nagykátán, három részén a városnak. Szép házakban laktak, udvarral és gazdasági épületekkel, és az üzlet is ott volt, ahol laktak. A ház egyik része volt az üzlet, a másik a lakás. A Margitéknak volt konyhakertjük, még szőlőjük is, mert nagyon nagy telkük volt. A fele volt udvar, a ház mellett volt virágos kert, hátul meg volt egy gazdasági udvar, ott csirkét, libát meg mindent tartottak. És volt egy másik része, ahol a szőlő volt. Mikor érett a szőlő – apu imádta –, mindig mentünk szőlőt enni. A házak berendezése nem volt különleges, olyan átlag polgári lakáshoz hasonlított.

Az üzletek vevőköre általában 90 százalékban keresztény volt. Miklósék voltak a leggazdagabbak, nagy üzletük volt. Sokat dolgoztak, de nagyon jól ment nekik. Például ott, ami a környéken volt falu – mindenféle Tápió –, ott volt minden évben kétszer vásár, oda mindig elmentek árulni. Volt egy stráfkocsi, amire fölpakolták az egész boltot, hajnalban mentek, mondjuk, Tápiószecsőre, egész nap árultak, és este jöttek haza.

A nagyszülők péntek esténként jártak templomba, arra emlékszem. A nagymama minden péntek este gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás], barhesz volt, de azt tudom, hogy nem ő sütötte. Volt kóser mészárszék. Nagykátán kóser háztartás volt annyiban, hogy külön volt a tejes edény és a zsíros edény [lásd: étkezési törvények]. A nagyapám imasálban [lásd: tálesz] imádkozott péntek esténként. A szombatot viszont nem úgy tartották. Kinyitották az üzlet, mert szombaton volt a piacnap, és dupla forgalom volt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Össze tudták egyeztetni a vallást a munkával.

Emlékszem, mikor gyerekkoromban lementem a széderre, az egész család ott volt, Pestről is mind lejöttünk. A nagypapa tartotta, ő olvasta végig a Hagadát, és a legkisebb unoka mondta a má nistánát. Minden cselédlány, mind a három Preisz családból át lett rendelve segíteni, és nem tudom, hányan csinálták a maceszgombócot  – de nagyon szép ünnep volt. Nagy ünnepség volt, amikor a Bözsi [Preisz Etelka fogadott lánya] férjhez ment. Az ő esküvője ott volt Nagykátán a családnál a házban. Az udvaron volt a dínomdánom, mindannyian lent voltunk. Eljött a rabbi, és a mi udvarunkon adta össze őket. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még egyben volt a család, 1942-ben vagy 1943-ban volt.

Az anyukámat Blum Margitnak hívták, ő 1899-ben született Gyomán [Békés vm., nagyközség az 1910-es években 12 000 lakossal. – A szerk.]. Mezőtúron líceumot [Az 1910-es években mintegy 26 000 főnyi lakossal rendelkező, Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben lévő járási székhely városnak állami leánylíceuma volt. – A szerk.] járt, le is érettségizett. Ő egyetlen gyerek volt. Az apját Blum Mórnak hívták, 1868-ban született Gyöngyösön [Heves vm., a 19. század közepén kb. 12 000 főnyi lakossal. – A szerk.]. A nagymama, Klein Róza, a hetvenes évek elején születhetett Abonyban [Nagyközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. – A szerk.]. A nagymamának rengeteg testvére volt, legalább nyolc. Nagyon vallásos családban nőtt fel. A nagymamám szülei suszterok voltak, és voltunk náluk Abonyban két vagy három napig. Csak a dédnagymamám élt már. A nagymamám egyik testvérénél lakott, de nem nagyon emlékszem semmire. Volt egy másik testvére a nagymamámnak Szolnokon, a Gyula, aki a szolnoki cukorgyár vezérigazgatója volt. Egyszer, amikor mentünk Jászberénybe esküvőre, egy nappal előbb elindultunk, és elmentünk Szolnokra. Kétlovas csodálatos hintó libériás inassal jött ki elénk a vonathoz, és vitt ki a cukorgyárba. Hét éves voltam, de emlékszem még rá. És arra is emlékszem, hogy másnap autóval vittek ki a vonathoz, és mentünk tovább Jászberénybe.  A nagyszüleim 1898-ban házasodtak össze, Gyomán. Azt nem tudom, hogy kerültek Gyomára, de az egyik bátyja, Vilmos Gyomára került, és ott volt egy hatalmas áruháza a nyolcvanas évektől, szerintem miatta mentek oda. Úgy hívták az áruházat, hogy Kis-Klein Áruház. Öt vagy hat segédje, irodistája volt. A nagymama családjában mindenki magyarosított – Kádárra. A szolnoki testvér is, és a Vilmos is, akinek Gyomán volt az áruháza, annak a fiai is meg a lánya is mind Kádárok lettek. Csak a nagymama maradt Klein.

Gyoma 14–15 ezres mezőváros volt, de sokkal jobb módú mint Nagykáta, mert már kiskoromban minden nagyobb utcának az egyik oldala végig aszfaltozva volt, és a Fő tér végig aszfaltozva volt [A 18–19. század során számos település kapott, főleg az Alföldön és a Dunántúlon mezővárosi jogokat, így 1830-ban Gyoma is. 1870-ben azonban megszűnt a szabad királyi városok és a mezővárosok jogi elhatárolása, a mezővárosok többsége pedig – miként Gyoma is – a községek közé süllyedt. – A szerk.].  Nagyon jó földje volt, búza, kukorica, árpa termett, és rengeteg állatot tartottak, disznót, marhát, mindent. Ott is körülbelül 80–100 zsidó család lakott [A Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint az 1920-as években a gyomai hitközség – amely egy anyakönyvi kerületet alkotott a szomszédos Endrőddel – lélekszáma 203 fő volt 48 családban. – A szerk.]. Szép templom volt, hasonló, mint a nagykátai, és ott is volt egy zsidó iskola tanító házaspárral, akiket a hitközség fizetett. És volt egy rabbi, kántor nem volt, azt úgy hozattak. Volt egy sakter, aki minden héten jött valahonnan vágni, és volt egy üzlet, ahol azt árulták. De állandó mészárszék nem volt.

A nagymama kóser volt, a nagypapa viszont mindig velem hozatott, mindig mondta: „Menj át Rákóczihoz, hozzál kolbászt.” És bedugta egy fiókba, és mikor a nagymama nem volt a láthatáron, akkor evett [lásd: étkezési törvények]. Sátoros ünnepkor [lásd: Szukot] a templomudvarban volt felállítva  a sátor. Jó hecc volt oda bemenni, ott is lehetett játszani.

A gyomai ház szép, nagy sarokház volt, ahol középen, a sarokról volt a bejárat az üzletbe. Nagy üzlet volt, és volt egy kétszobás lakás. Volt egy fedett kocsibejáró, és tovább még volt egy lakás meg egy üzlet, ami ki volt adva. A kiadott üzlet egy kézimunka-előnyomó üzlet volt. Zsidó volt az is, aki bérelte. A nagyszüleimé volt az első üzlet, fűszer, rövidáru, divatáru. Elég nagy volt, de alkalmazott nem volt, ők ketten voltak benne. 7-kor nyitottak, és este 6-ig nyitva volt, szombaton is délig, vasárnap zárva volt. De ötpercenként jöttek vasárnap, hogy jaj, Blum néni, elfogyott a liszt, vagy elfogyott a cukor, vagy elfogyott a só. Itt divatban volt a hitelbe vásárlás. Mindenki állandó vevő volt, volt egy könyvük, nálunk meg volt egy nagykönyv, mindenkinek volt egy oldala, amit vásároltak, azt beírták az övébe, beírták a mienkbe, és akkor elsején fizettek. A nagyszülők is tudtak hitelbe vásárolni a nagykereskedőktől. Volt egy pár kereskedő Gyomán, akire azt mondták a kereskedők, hogy bármennyit kaphat hitelbe, voltak olyan kereskedők, akikre azt mondták, hogy csak készpénzért lehet. A nagyapám amennyit akart, annyit kapott, 30 napra, 60 napra, 90 napra kapta az árut. Persze 30 napra olcsóbban, 90 napra drágábban, mert a kamatot hozzáadták. Voltak ilyen dossziéi, abban voltak a számlák, nézte, hogy mikor járnak le, és akkor kifizette őket.

A szüleim Nagykátán ismerkedtek meg, valami közös távoli rokonuk volt, az meghívta Nagykátára valami ünnepségre vagy bálra az anyámat, és ott ismerkedtek meg. 1921-ben megesküdtek, én meg 1922-ben születtem. Akkor, az első világháború után nehéz lakásviszonyok voltak, és egy szoba-konyhát sikerült szerezni a Tisza utcában. 1931-ben sikerült egy kétszobás, komfortos lakást szerezni a Visegrádi utcában. A mamám ott lakott egészen a csillagos házig. A papa ott halt meg, én onnan vonultam be munkatáborba. A mama nem dolgozott – akkor senki nem dolgozott az asszonyok közül [1941-ben az ország női lakosságának 24,1%-a volt aktív kereső, 1,9% inaktív kereső, 74% pedig eltartott. A kereső nők közül legtöben a mezőgazdaságban dolgoztak (43,9%), 19,4% az iparban, 12% tevékenykedett házicselédként, 6% értelmiségi és szabadfoglalkozású pályán (elsősorban az oktatásban), 5,5% pedig a kereskedelemben. A többi foglalkozási ágban elenyésző volt a nők jelenléte. (Az 1941. évi népszámlálás. 3. kötet. Összefoglaló adatok. Budapest, 1978, KSH, 95–97. old.). – A szerk.], mert a könyvelői fizetésből könnyen eltartott hármunkat az apám.

Volt még cselédlányunk is, a cselédszobában lakott. Az ő feladata volt minden. Anyu vásárolt a piacon – ott volt a Lehel – meg a fűszeresnél is, a cselédlány takarított, főzött, kézimunkázott. Vidéki lány volt, a nagymamám küldte föl, és amíg férjhez nem ment, ott dolgozott nálunk. Nagyjából mindig meg voltak vele elégedve, úgyhogy minden cselédlányunk több évig volt nálunk. De nemcsak itt volt cselédlány a Visegrádi utcában, hanem mikor egy szoba-konyha volt a Tisza utcában, akkor is. Az természetes volt, hogy egy polgári családban cselédlány legyen, mert a férj tudott annyit keresni a Horthy világban, hogy nem kellett a feleségnek dolgozni menni, nem is engedték volna, mert megszólnának az emberek, ha nem tudom eltartani a feleségemet és a gyerekeimet. Egy polgári családban a feleség az otthon volt. Nem tudom, hogy a mamám mit csinált azon kívül, hogy járt a fodrászhoz, a varrónőhöz, a barátnőkhöz. Elment sétálni, elment kávézni, én is sokat jártam vele. Még mindig tudom, hogy hol volt a varrónő, hol volt a kalaposnő, hol volt a fodrász. Az anyukám elegáns asszony volt, és szép is volt. Németkisasszonyom is volt, az is belefért. Sokat jártam vele sétálni, és közben németül beszélgettünk.

A mamám tartotta otthon a barheszt, meg gyertyát gyújtott pénteken, de nem volt kötelező közös vacsora péntek este, sem szombaton, semmi. Csak templomba jártunk, az Aréna útiba, most Dózsa György út. Annak a hátulján volt egy nagyon nagy kultúrterem, a Nőegylet tartott nagyon sok kultúrrendezvényt. Sokat jártunk oda a Dózsa György útra, a kultúr részébe is meg a templomba is 1943-ig.

Karácsonykor feljöttek a nagymamámék Gyomáról. Karácsonykor bezártak, a két ünnep közt is zárva voltak, és három napra feljöttek hozzánk. Nálunk kóser karácsony volt. Karácsonyfa kellett hogy legyen. Emlékszem, volt egy barátnőm a házból, akivel együtt leküldtek az udvarra, amikor berakták az ajándékokat. Néztünk föl, hogy mikor megy be az ablakon az angyalka vagy a Jézuska. Ő keresztény volt, de ez engem abszolút nem érdekelt, meg az sem, hogy őnekik Jézus van, nekünk meg angyal van.

Nálunk bizonyos napokon összejöttek apukámék barátai. Nyári hétvégeken imádtak menni a Weingruberhoz. Az egy hatalmas, ezerszemélyes szórakozóhely, uzsonnázóhely volt, és ott játszott a József nádor 2. honvéd gyalogezred zenekara. Csak megnéztem, hogy hol ültek le a szüleim, és már mentem is, a karmester mögött voltam. Kívülről tudtam az egész műsort, mert akkor már operettegyveleget játszottak, Csárdáskirálynőt, Vígözvegyet, Marica grófnőt, mindent, meg a Perzsa vásárt. Ősszel elvittek a Rigolettóhoz az Erkel Színházba. Az operettet nagyon szerettem, a szüleim imádták Kálmánt, Lehárt, és engem is vittek. Kiskoromban én már mindent tudtam, hogy hol, mit játszanak – járt nekünk a „Színházi Élet” [1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. – A szerk.] –, s mikor jöttek hozzánk vendégek, behívtak: Gyuri, gyere, kérdezik, hogy melyik színházban mi megy – és ezt én fújtam. És hát nagyon megszerettem a komolyzenét is.

Én nagyon sokat voltam Gyomán, mert a mama egyetlen gyerek volt, én egyetlen unoka. Nem tudtam olyat kiejteni a számon, ami ne lett volna teljesítve – marha jó dolgom volt. Az üzletben volt a fűszerrész, ahol volt egy nagy állvány, amin legalább 20 cukorkás- és csokoládésüveg volt, és soha eszembe nem jutott, hogy vegyek egyet. Ilyen gyereket még nem láttak, úgy tukmálták belém a csokoládét meg a cukorkát. Mindig a szomszédoknál voltam, ahol az én korombeli fiúk voltak. Ők is zsidók voltak. Mivel fiúk voltunk, imádtunk focizni. 10 éves koromban kaptam a nagyszüleimtől egy biciklit – a posta az körülbelül 200 méterre volt, de oda is biciklivel mentem –, imádtam a biciklit. Később vettek a nagyszüleim Gyomán egy birtokot, egy 30 holdas nagyon szép, komplett birtokot, tanyával, melléképületekkel, mindennel [lásd: a földművelés szerepe]. Ez ki volt adva feles bérletbe, ez azt jelenti, hogy ott lakott a családjával az illető parasztember a tanyán, ő használta a tanyát, ő vett magának állatokat, mindent, ő vetett, de a föld a mienk volt, és ennek fejében mindennek a fele a mienk volt. Kitaláltam, hogy szeretnék egy lovat, mert imádtam lovat hajtani, én hajtottam ki a tanyára a lovakat. A nagyapám vett nekem egy kocsit meg egy kis lovat, a nagymamával azzal jártunk le a strandra. Gyomán ott van a Körös, nagyon szép strand volt, lehetett venni egy kabint, és a nagymamával mindennap kimentünk a strandra. Meg mentünk ki a tanyára. Imádtam – volt a betakarítás, a cséplés, azt nagyon szerettem, akkor kint is aludtam. 10 éves koromtól teniszeztem. Gyomán volt egy pálya, nagy teniszélet volt – ez már 1937 körül volt, akkor a zsidók már csak az egyik pályára mehettek, a többire nem mehettünk. A klubban sok jobboldali volt, így akarták [a klub vezetősége] az incidenseket elkerülni. Minden nyáron kétszer volt nagy teniszverseny, az egész megyéből, de még a környező megyékből is jöttek hozzánk teniszezők. És akkor már voltak ilyen megjegyzések meg minden: volt egy nagyon jó szegedi teniszező, aki bajnok volt, de zsidó volt; mindig morogtak a jobboldali gyomaiak, hogy miért mindig a Singer nyeri.

Minden nyáron lent voltam 2-3 hétig az apai nagyszüleimnél is. Szerettem ott lenni, mert rengeteg korombeli gyerek volt, végig strandfürdő volt. Miklóséknak volt egy szőlője, akkor kimentünk a szőlőbe, egész napos buli volt. Mikor én lent voltam, mentem mind a három családhoz, mert mindenütt volt gyerek. A nagyszüleimnél voltam a legkevesebbet, ott csak aludtam meg ettem, mert imádtam a két unokatestvéremet. A nyaralás Gyoma volt, de én minden évben Gyoma előtt vagy Gyoma után – mert útba esik jövet-menet, egy útvonal – leszálltam Nagykátán a mamámmal, mert mondta, hogy gyere, most itt leszünk. És minden évben ott voltam.

A négy elemit a Pannónia utcai elemiben jártam. Az osztályban kevesen voltunk zsidók. 1932-ben mentem a Berzsenyi gimnáziumba, ott jártam a nyolc évet, ott már 70 százalék zsidó volt. Kedvenc tantárgyam a történelem és a földrajz volt, a matematikát utáltam. A latint is szerettem, mert azt ha az ember megtanulta, mindenhez értett. Volt hittan is, jött egy rabbi, ő tartotta a zsidó hittant, és minden pénteken kellett mennünk a Csáky utcai templomba ifjúsági istentiszteletre. Jó volt, mert a lányok is jöttek, és utána lehetett sétálni menni. Jom Kipurkor és újévkor [lásd: Ros Hásáná] nem kellett iskolába menni. Kijártunk a Klub kávéházhoz, és ott ültünk kint, nem kellett fogyasztani, mert tudták, hogy zsidók vagyunk, és nem ehetünk, ihatunk. Ott ültünk kint és napoztunk.

15 éves koromban volt egy Duna Sport Klub (DSC) nevű zsidó egyesület, ez állt három nagy szakosztályból: tenisz, asztalitenisz és turisztika. Mind a hármat szerettem. Tavasztól őszig itt voltunk a klubban. Vége volt a sulinak, hazamentünk, megcsináltuk gyorsan a leckét, s már mentünk is teniszezni vagy dumálni, römizni vagy mit tudom én. Itt éltük az életünket. Itt is 90 százalékban zsidók voltak. Zsidó élet nem volt, csak az, hogy sportoltunk és csináltuk a DSC bálokat. Hétvégeken volt DSC, és volt kirándulás is. 1943-ban volt az, hogy zsidók már nem látogathatták a menedékházakat. Kért a barátom 6 főre engedélyt, mert engedéllyel lehetett már csak menni. Olyan romantikus dolog volt, hogy hatan voltunk fiúk, elmentünk, a faluban megkaptuk a kulcsokat – gyönyörűen berendezett menedékház volt, a konyhában evőeszköz, minden volt. Találtunk mindenféle egyenruhákat meg rangjeleket és rendező-karszalagot és ügyeletes-karszalagot, fölvettük mind a hatan, és másnap jöttek a turisták, és leigazoltattuk mindegyiket, hogy nem zsidók-e. Hülyére röhögtük magunkat.

Ha tehettem volna, az érettségi után zenei pályára akartam menni. Nem tanultam zenét, de szerettem, imádtam az operát. Otthon nem volt gramofonom, de a rádióban folyton hallgattam, a rádió a fülemen volt. De nem tudtam tovább tanulni. Egyik nap hazajött a házba egy nő a szabójától, ahol kosztümöt csináltatott, és az kérdezte, hogy tud-e egy érettségizett fiút, akit fölvehetnének inasnak. Gyuri, nem akarsz elmenni női szabónak? Még életemben nem volt tű a kezemben. Borzalmas volt, bementem reggel, leültetett egy hokedlira, kezembe adott egy üres tűt cérna nélkül meg egy darab szövetet, hogy bökdössem meg a tűvel meg gyűszűvel – mutatta, hogyan kell varrni. Ezt csináltam reggel 8-tól délig, akkor hazamentem ebédelni – a család mindig együtt ebédelt, apám egy fél órát aludt és ment vissza –, és 2-től 6-ig. Egy évet ott lenyomtam 1941-től 1942-ig. Mikor fölszabadultam, nagyon klassz helyen dolgoztam, a Duna-korzón, a Molli szalonban. Marha előkelő hely volt. Júliusig maradtam itt, akkor vonultam be munkatáborba [munkaszolgálatra], le Bereckre [Háromszék vm.].

Mivel apu a gyufaiparnál dolgozott, az svéd vállalat volt, a mamám kapott svéd menlevelet.  A csillagos házban voltak először a Csáky utca 3-ban, ami a templom volt. Utána, mikor jött a menleveles dolog, akkor a Jolánka néni meg a mamám elmentek a Hollán utcai svéd védett házba. De egyik nap jöttek a nyilasok, ez november elején volt, a nyilas uralom alatt [lásd: nyilas hatalomátvétel], jöttek és kirámolták a svéd védett házat. Mindenkit elvittek egy téglagyárba, onnan pedig Bergen-Belsenbe. Az anyám is Bergen-Belsenbe került, ugyanoda, ahova a gyomaiak is, tehát az ő szülei.

Ahova én kerültem, Bereck, az a régi Nagy-Magyarország legcsücske, Székelyföldnek a végén, a Keleti-Kárpátokban. Mázlim volt annyiból, hogy [1943] november 1-jén tűz volt Berecken, és minket is riadóztattak, hogy menjünk segíteni oltani a tüzet. Futottunk a dézsa vízzel, egyszer csak megbicsaklott a lábam, és eltört a bokám. Abban a pillanatban olyan szép, jó érzés volt, fáj-fáj, de ezt most megúszom egy darabig. Kézdivásárhely volt a legközelebbi város, ott rendes kórház volt, három vagy négy hét után már semmi bajom nem volt. December elején visszaküldtek a századhoz, de ráírták a papírra, hogy három hét egészségügyi szabadság javasolva. Akkor hazajöttem december 15-én 3 hétre. Akkor láttam utoljára a szüleimet, akkor voltam utoljára operában. Mikor visszamentem, még mindig sokáig nem kellett kivonulnom, a konyhán krumplit pucoltam, vizet hordtam. Márciusban az egész hadtest vonult a Vereckei-szoros mellé. Egy kis faluban voltunk, ott ruszinok laktak, nagyon rendes emberek. Az egész század családoknál volt szétosztva. A Vereckei-szoros két oldalán építettük az utat. Utána átmentünk a másik oldalra Ruszinszkóba [azaz Ruténiába]. Sztrij mellett van a Sztrij folyó, ott egy hidat építettünk. Az borzalmas volt, ilyen nagy gerendákat cipelni.

Ungváron szabadultam föl, kórházban, mert annyira legyengültem, hogy kórházba kerültem. A zsidó orvos rám tett egy cédulát, hogy mi bajom van, és betett egy vasútállomásra. Ez 1944-ben volt, föltett valaki a vonatra, és Tiszaújlakon – ami most a Szovjetunióhoz tartozik [Tiszaújlak, mai nevén Vilok, Kárpátalján található Beregszásztól 21 km-re. A terület ma Ukrajnához tartozik. – A szerk.] – volt egy munkatáboros kórház, oda vittek be. A vezetője egy Brandi nevezetű tiszt volt, nagyon rendes ember volt. Nagyon rossz állapotban voltam, és az volt a szerencsém, hogy írtam haza a mamámnak Pestre, és ő küldött nekem 300 pengőt táviratilag. Jött a postás a tiszaújlaki kórházba, millió kórterem volt, és végigment az összes kórtermen, és üvöltött, hogy Preisz György! És addig üvöltött, amíg megtalált. Ha nem kiabál, hanem zsebre teszi, az isten se keresi rajta. Megkaptam a 300 pengőt, és abból meg tudtam oldani magamnak kintről egy kis élelemjavítást. Egy hétig voltunk ott, és már jöttek az oroszok. S akkor azt mondta Brandi, hogy megkapta a parancsot, hogy a fekvőket kötelessége átküldeni egy ungvári kórházba. Hozatott mentőautókat, és átküldött Ungvárra a katonai kórházba. Két napig nem voltunk ott, már ott voltak az oroszok. Este még ott voltak a magyarok, reggel nem volt ott senki, délelőtt 11-kor meg már megjöttek az oroszok. Délután már kinyitottak a mozik, a presszók, a kávéházak. Nem volt probléma, mert ott mindenki tudott velük beszélni, „szláv” nyelven. Csak kaját nem kaptunk. Ungvár lakossága fantasztikus volt. Mindenki jött, hozott ruhát, hozott kaját, mindent hoztak nekünk be a kórházba, és mikor két bottal tudtam már járni, akkor azt mondta nekem a srác: menjünk el ebédelni! Mikor harangoztak, elindultunk: ma ezt az utcát esszük végig, és akkor 5-6 házat végigebédeltünk minden nap. Csak az volt a baj, hogy vasárnap 10 házból nyolcban töltött káposzta volt. De azért szerettük a vasárnapot, mert vasárnap mindenütt sütemény volt. Ha bementünk a presszóba, leültünk egy asztalhoz, 10 perc múlva teli volt az asztal, minden asztaltól küldtek egy tálca süteményt.

1944 decemberében elindultam hazafelé, amikor ilyen hírek jöttek, hogy Pest nemsokára fölszabadul. Ungvár novemberben már fölszabadult. Szabolcsnál értünk magyar oldalra, ott volt az a millió alma, amit leszedtek, és nem tudtak hova vinni, nem volt szállítóeszköz. És egész nap almát ettünk. Ott volt egy falu, ahol volt egy zsidó család, akiket nem vittek el, valamilyen kitüntetése volt a palinak, és egy csomó zsidó otthagyott értékeket. Csinált egy konyhát az összeszedett értékekből, és ahogy jöttek hazafele a munkatáborosok, ott laktunk, ott ettünk. Egy pár napig ott voltam, aztán jöttem tovább, és elértem egész Szolnokig. Szolnoknál már annyira rossz volt a lábam, hogy bekerültem a kórházba. És akkor jött a hír, hogy január 13-án Pest felszabadult [Pestről 1945. január 18-án szorították ki a szovjet csapatok a németeket. – A szerk.]. [lásd: Budapest felszabadítása] Azt tudtam, hogy a papám meghalt, azt megírta a mamám nyáron, de hogy vele mi van, azt nem tudtam. Sietek haza anyuhoz. Kimentem a pályaudvarra, s megjött az első pesti vonat. Úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa, az úgy meg volt pakolva emberekkel. Kérdezem, hogy mi van Pesten. Azt mondja: oda ne menjen, fiatalember, mert csak romok vannak meg halottak meg élelmiszerhiány. Jött egy másik vonat Békéscsaba felől. Mondom: van itt gyomai? Azt mondták, van. Mondom: van ott ennivaló? Azt mondja, hajjaj, nem tudnak vele mit csinálni, nem tudják elszállítani. Na, elmentem Gyomára. Bementem a nagyszüleim házához, a ház az megvolt, de az üzletből semmi. Derékig jártam a szemétben meg a törmelékben, kiborítva minden doboz, az összes fiók.

Írtam Pestre a mamámnak a levelet, rá egy hétre visszajött a válasz a házból valakitől, hogy anyu sincs, elvitték a nyilasok, nem tudják, hová. Akkor ráérek. Végül március 15-én mentem föl, mert akkor nyitott az Operaház, és nekem egyszerűen ott kellett lennem az Operaház megnyitásán. Elmentem a lakásunkba, de ott már más lakott. De majdnem minden megmaradt, még az ékszerek is, a mamámnak a brillje meg a gyűrűje.

Gyomán maradt két ház meg egy 30 holdas birtok. Mikor nyáron hazajöttek a gyomai deportáltak, mondták, hogy a gyomai nagyszülőkkel találkoztak, és aláírták, hogy a nagyszüleim meghaltak. Akkor a telekkönyvi hivatalban mindent átírtak az én nevemre. Én akkor 23 éves voltam, és fogalmam nem volt, hogy mi az, hogy kommunizmus, vagy mi az, hogy kapitalizmus. Nem tudtam, hogy nem szabad elfogadni a két házat meg a földet. Az egyik házat eladtam, mert nem volt semmim azon a batyun kívül, amivel hazajöttem, s azon vettem a Csáky utcában egy kétszobás lakást, és oda költöztem.

Egy darabig még szabóskodtam. A lánynak a bátyja, akinek udvaroltam, az Állami Zálogházban volt párttitkár. Andi szólt a bátyjának, hogy a Gyurit dugd már be a zálogházba. Én azt mondtam, hogy a könyvelésre tegyenek, mert az apám is könyvelő volt. És így a zaciban lettem könyvelő. Aztán jött az, hogy kezdtem udvarolni egy másik lánynak, aki az első feleségem lett, ő meg az Építőipari Dolgozók Szakszervezetében dolgozott. 1948-ban jött a fordulat éve, akkor kuláknak neveztek ki a gyomai örökségem miatt [lásd: kulákok Magyarországon], mindent lefoglaltak, s sehova nem mehettem tanulni. A feleségemnek szóltak, hogy kellene egy főkönyvelő az Építőipari Dolgozók Szakszervezetének, mondtam, én nem vagyok jó, mert leírt káder vagyok. Őket ez nem érdekli, nekik kell egy főkönyvelő. Így főkönyvelő lettem. Feketén letettem a főkönyvelői vizsgát – másképp nem lehetett, mert vállalati ajánlás kellett, de hát nem fognak ajánlani egy kulákot. Aztán persze följelentettek, hogy hogy tűrheti a párt, hogy egy kulák legyen a főkönyvelő. Kirúgtak. És akkor elkerültem egy vállalathoz dolgozni mint könyvelő.

Akkor az a világ volt, mikor minden héten jött a végrehajtó foglalni. Egy nagyon rendes zsidó pacák volt a XIII. kerületi adóhivatal vezetője, és mindig bementem hozzá, és elintézte, hogy a végrehajtást felfüggesszék. Végül aztán behívott, és azt mondta: Preisz úr, ne haragudjon, de engem úgy leizéltek, hogy csuda, hogy egy kulákot védek, és föl kell jelentenem magát mint szabotáló kulákot. Egyszer kapok egy idézést, Népbíróság [lásd: Népbíróságok Magyaroszágon], bűnügyben gyanúsított. Bemegyek, olyan 57 év körüli bíró volt, fölolvassa a vádiratot – mit szólok hozzá? Marhaság, mondtam. Jaj de pipa lett! Aztán valamilyen paragrafus alapján megszüntette. Azt mondta: ide figyeljen, Preisz úr, menjen be az Földművelésügyi Minisztériumba, és intézze el, hogy vegyék el azt a rohadt földet magától, mert ha ez a papír nem hozzám jön, hanem a szomszéd szobába, ahol egy 30 éves kommunista ügyész van, maga úgy bemegy a Markóba [azaz a Markó utcai börtönbe] 5 évre, mint annak a rendje. Bementem az FM-be, ahonnan mindig kirúgtak, hogy egy kulákkal nem foglalkoznak. De egy rendes ember volt a miniszter éppen, Erdei Ferenc, és sikerült egyszer hozzá bejutni egy félórára [Erdei Ferenc (1910–1971): a falukutató mozgalom egyik vezető egyénisége, a magyar parasztság életét bemutató szociográfiai művei (Futóhomok /1937/, Magyar falu /1940/, Magyar paraszttársadalom /1941/ stb.) és egyéb társadalomtudományi tanulmányai alapvetően fontos ismeretekkel járulnak hozzá a két világháború közötti magyar társadalom leírásához. 1957–1964 és 1970–71 között a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, 1964–1970 között alelnöke volt. Politikai tevékenysége: a Nemzeti Parasztpárt egyik alapítója 1939-ben, majd alelnöke, ill. főtitkára; 1944–45-ben belügyminiszter, 1948–49 államminiszter, 1949–1953 földművelésügyi miniszter, 1953–54 igazságügy-miniszter, 1954–55 ismét földművelésügyi miniszter, 1955–56 miniszterelnök-helyettes. – A szerk.]. Elmeséltem neki, hogy mi újság. Hát ő még ilyen hülyeséget nem hallott életében, és ráírta: azonnal elvenni. Azt mondta, menjek el azonnal Békéscsabára. Először nem álltak velem szóba, de meglátták a miniszter írását a papíron, és akkor rögtön azt mondták: tessék visszajönni egy óra múlva, minden el lesz intézve. Ez volt 1952-ben, de 1956-ig nem mehettem sehova, se tanulni, se semmit csinálni, mert kulák származású voltam. Ilyen egyszerűen szabadulhattam meg a családom teljes, több száz év alatt gyűjtött vagyonától!

De hiába szabadultam meg a földtől, megint csak kirúgtak, hiszen kulák voltam, és fizikai állományba tettek. Aztán jött valaki, aki ismerte a képességeimet, és azt mondta, legalább valami adminisztrátori állásba helyezzenek át. Ez volt 1954-ben. Ebben az évben született a Jutka. És akkor ott maradtam a Pannóniában először mint adminisztrátor, aztán átmentem műszaki vonalra, ott kitanultam mindent, és műszaki vezető voltam az egyik részlegben.

Elég hamar elromlott a házasságom. Nagyon rossz volt a házasságom, a feleségem azt akarta 1956-ban, hogy disszidáljak, de nem akartam elmenni. Utána elkezdtem udvarolni a Verának, ezt ő megtudta, és a hiúsága nem bírta ki. 1965-ben elváltunk, és 1967-ben volt az esküvő Verával.

A zsidóság semmilyen módon nem játszott szerepet a háború utáni életemben, keresztény volt a feleségem, nem voltam zsinagógában hosszú évekig. Sőt, templomban esküdtünk, mivel a feleségem nagyon vallásos és elhivatott volt. Reformátusok voltak, úgyhogy a rákosligeti református templomban tartottuk az esküvőt. Én életemben akkor voltam először templomban, de hát a kutya sem kérdezte, ki fia borja vagyok én. Este tartottuk 8 órakor, és senki nem volt ott a családon kívül, nehogy a szakszervezetben megtudják. Akkor a párttitkárok járták a templomokat vasárnap, nincs-e ott valaki párttag.

Izraellel kapcsolatban sem volt kapcsolatom sokáig. 1993-ban voltam kint két hétig. Azóta, hogy Izraelben voltam, minden két hétben megveszem az „Új Élet”-et meg a többi lapokat, azért többet járok ilyen zsidó közösségbe. Ünnepekre a Dohányba járok mindig. Sajnos 13 évig keresztény feleségem volt, addig nem foglalkoztam zsidósággal. Most próbálok megint visszatalálni a múltamhoz.

Deutsch Dezső

Életrajz

A papa volt Deutsch Mór. Ő 1882-ben született Bakonytamásin, Veszprém megyében, de persze nem itt élt. Az apai nagyszüleim úgy az 1850-es években születhettek Magyarországon. A nagypapát Deutsch Dávidnak hívták, a nagymama nevét nem tudom, mert nem ismertem, korán halt meg az utolsó gyereke szülésekor. Dávid bácsi 1936-ban halt meg otthon, Bakonytamásin [Veszprém vm.-ben lévő nagyközség, 1920-ban 1000 főnyi lakossággal. – A szerk.]. Ő végig ott élt. Édesapám egyik nagypapája Kossuth katonája volt. Szóval amellett, hogy erős zsidó érzése volt, magyarnak hitte és mondta magát.

Az apám testvérére nemigen emlékszem, mert én nem nagyon jártam hozzájuk. Tudom, hogy volt egy nővére. Ez a nővére segített otthon az apjának a bolt vezetésében. Férjhez ment, és a fia és a testvérei, akik egyáltalán túlélték a háborút, nem élnek itthon. Volt egy fiútestvére is, aki Újpestre költözött és cipészüzlete lett [Újpest – megyei város (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) ekkor még nem tartozott Budapesthez. Jelentős gyárváros gép-, villamossági, bőr-, szesz-, hajó-, gyapotfonó, fonó- és szövő-, szőrmefeldolgozó, cipő-, fémfeldolgozó- stb. iparral. Lakosainak száma a 19. század utolsó évtizedei óta gyors ütemben növekedett: 1880 és 1930 között majdnem hatszorosára nőtt (1880-ban 11 700 fő, 1890-ben 23 500 fő, 1900-ban 41 900 fő, 1910-ben 55 200 fő, 1920-ban 56 500 fő, az 1930-as népszámlálás adatai szerint pedig már 67 400 fő volt). – A szerk.]. Ő sem élte túl a holokausztot. Sok rokon él külföldön.

Anyukám, Sauer Irén 1887-ben született Téten. Az anyai nagyszüleim Téten éltek, Győr mellett. Tét elég nagy község volt [Győr vm., nagyközség, 1920-ban 4200 lakossal. – A szerk.]. Volt rabbi, aki ott lakott, meg volt minden, ami egy zsidó hitközséghez hozzátartozik, volt neológ és ortodox ágazat is. Volt sakter is. A kimondottan vallásos zsidók nem is éltek másként, mint a zsidóságuknak, az üzletnek és a családnak.

A nagypapa Sauer Bernát volt, a nagymama pedig Lina. A nagymama az 1860-as években születhetett. A nagyszülőknek üzletük volt, akkor úgy hívták, hogy rőfös, mindenféle ruházati termékekkel foglalkoztak, és textilt is árultak. Az üzlet a főúton volt, közel a főtérhez, a belvárosban. Úgy hívták, hogy Sauer-féle Rőfös Kereskedés. Nagy családi házuk volt. Pontosan nem tudom, hány szobájuk volt, de négy biztos volt. Kellett is, mert nagy volt a család. És az üzlet ugyanott volt, csak az utcáról nyílt.

A nagyszüleim két dologgal foglalkoztak: az üzlettel és a templommal. Megvolt a saját helyük a templomban. A zsidó közösségben a nagypapának volt funkciója, nem tudom pontosan, mi, de valamilyen bizottságban volt, és ott talán elnök is volt. A nagypapa naponta kétszer járt a templomba. Ő is imakendővel imádkozott, tfilint légolt [azaz: felrakta az imaszíjat]. A legszigorúbb ortodox szinte. Rendes sötétszürke ruhában járt [Azaz nem kaftánban. – A szerk.]. Volt egy kis pajesza, azt a füle mögé tette, szakálla nem volt, de állandóan fedve volt a feje, kalap volt rajta otthon is [lásd: haszid öltözék; kápedli]. A nagymamának természetesen parókája volt, és otthon kendőben járt. A nagymama részben a háztartást vezette, részben az üzletben volt. Volt háztartási alkalmazott persze.

Inkább nyáron mentünk hozzájuk, de olyan túl sokat nem voltunk ott. Az anyai nagyszülőket nem nagyon szerettem, nem szerettem oda járni. Mi, fiatalok egy kicsit modernebbül gondolkodtunk, éltünk, az iskolában is, és mi már sapka nélkül nőttünk föl, és volt frizurám is. Voltam olyan 13 vagy 14 éves, volt egy kis frizurám is, és amikor odamentem, első dolguk az volt a nagyszüleimnek, hogy levágatták a frizurámat, azzal, hogy a rabbihoz így nem lehet menni. És ott hordtunk mindig valamit [Azaz kalapot vagy kipát. – A szerk.]  a fejünkön.

Anyámék hatan voltak testvérek, kettő idősebb volt anyámnál. Volt a Kari (Károly), a Riza néni, a Sári néni, a Náci és a Dezső bácsi és hát az édesanyám. Az anyám is, a többiek is ugyanilyen szigorúan zsidó nevelésben részesültek. Igazán és nagyon vallásosak voltunk, de mindenki magyarul beszélt, de persze kitűnően tudtunk jiddisül is, és néha átváltottunk erre a nyelvre is.

A gyerekek egy darabig ott dolgoztak az üzletben, de aztán szétszéledtek. Részben Paksra [Paks – Tolna vm.-i nagyközség az 1920-1930-as években 11 000 – 12 000 fő között ingadozott a lakosság lélekszáma. – A szerk.] mentek, részben máshová. Volt, aki saját üzletet nyitott. Mindenkinek volt üzlete, általában saját, de élelmiszerrel egyikünk sem foglalkozott. Sárinak bőrdíszműüzlete volt. Mindenki megházasodott. A Sári néninél két lány volt, a Liza néninél is két gyerek volt, az egyik, Smuel Izraelben van, de ő egész ifjú korában, 1939-ben ment ki, és részt vett a felszabadító harcokban is [lásd: 1948-as függetlenségi háború]. Izraelben lett családja. Dezsőnek három gyereke lett, két lánya és egy fia, az meghalt a háborúban. Neki is kereskedése volt. Náci bácsi valami nagy bánya üzletét vezette, kellékeket árult. Nem tudom, hol, ő kicsit messze került a családtól. Neki is volt családja, felesége meg gyereke is. Károly megnősült még a háború előtt, és mindannyian meghaltak, őket is elvitték Auschwitzba a nagyszülőkkel együtt. Károly hazajött, és újra megnősült itthon, lett új családja, kiment Izraelbe, és ott halt meg.

Apám tulajdonképpen csak az elemi iskoláit végezte el, és utána, azt hiszem, Bécsbe került, ott dolgozott, és tanult nyelvet is. Megnősült, és elvett egy nagyon vallásos pápai nőt. Közvetített házasság volt [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Apám első felesége Bécsben a szüléskor meghalt, de a gyerek, Zoltán megmaradt, és apámnak új felesége lett, szerezték, ez szokás volt akkor, és elvette feleségül. A  gyerek még nem is volt egy éves, amikor már az én anyám nevelte. Zoltán nekem olyan volt, mintha saját testvérem lett volna, ha jól emlékszem, csak később tudtam meg, hogy ő nem édestestvérünk.

Aztán apám Celldömölkre került, és ott nyitott egy kis üzletet, ami aztán később egyre nagyobb lett. [Celldömölk – Vas vm.-i nagyközség, 1920-ban 5500, 1935-ben már 6100 főnyi lakossal. – A szerk.]

Celldömölkön a zsidók zöme a város magjába települt, de nem elkülönítve. Nem volt gettó, de a zsidók egymáshoz közel, ha nem is egy utcában, hanem néhány közeli utcában laktak. Nekünk a jobb oldali szomszédunk is keresztény volt, és a bal oldali szomszédunk is. De jó volt a kapcsolat. Zömében a zsidók zsidókkal barátkoztak, de azért tartottuk, jó kapcsolatot tartottunk a többivel is, részben az üzlet révén is.

Celldömölkön volt ortodox és neológ hitközség. A két hitközség nagyon nem volt jóban. Látványosan nem foglalkoztak egymással. Az iskolák összevesztek, az ortodoxok kisajátították, az ortodox hitközség tartotta fenn az iskolát, ide bejárhattak a neológ gyerekek is, de volt olyan neológ, aki másik iskolába járt. De az ortodox és neológ emberek között voltak baráti kapcsolatok.

Az üzletünk Celldömölk központjában volt, és azt hiszem, ez volt Celldömölk legjobb üzlete. Ott minden volt, ami nem élelmiszer, tehát rőfösáru [vagyis méteráru], rövidáru, cipő. Részben a családé volt, miután mi négyen voltunk fiúk, és két lány volt, az édesanyám is kiváló üzletasszony volt, ő is részben ott dolgozott, de voltak alkalmazottak is. Általában nyolc-kilenc dolgozó volt. Zömmel zsidók voltak.

Az üzletben minden volt, szőnyeg, textil, szövet, selyem. Egyszintes volt az üzlet, de hosszú. Több részlegből állt. Volt a textil, voltak a kiegészítők, aztán volt a cipő, később, az iskola után én voltam ennek a vezetője. Apám zömében Budapestről szerezte be az árut, de voltak nagykereskedők Pápán és Szombathelyt is. Részben följárt, aztán később már mi is jártunk föl, részben pedig a nagy cégeknek voltak embereik, akik utaztak a kollekcióval, és lehetett mindenből rendelni.
A szüleim rengeteget dolgoztak, szóba sem jöhetett náluk a szabadság, mi pedig ott voltunk és segítettünk. Nem volt olyan, mint most, hogy kivették a szabadságot, csak ha ünnep volt, akkor voltak zárva. Közös ebéd csak ünnepekkor volt. Ebédidő nem létezett, egymás után mentünk a lakásba, ami ott volt hátul. Vacsorakor inkább voltunk együtt, mert akkor nem volt az üzlet. Akkoriban a zsidó családoknak az üzlet nagyon fontos volt. Amikor szabályozták, hogy meddig lehet nyitva az üzlet, akkor reggel nyolctól este hatig volt [Az üzleti zárórát először az 1913. évi XXXVI. tc. rendelkezései szabályozták, ezek értelmében a kötelező záróra általában este 8 órától reggel 6 óráig tartott, s ez a rendelkezés természetesen a családtagok által működtetett üzletekre is vonatkozott. A törvényhatóságok és a rendezett tanácsú városok a törvény korlátai között eltérően is szabályozhatták az üzleti zárórát. Az 192l. XXXVIII. tc. engedélyezte, hogy az üzletek záróráját a kereskedelmi miniszter rendelettel korábbra tegye, ha a munkaadók és alkalmazottak szakegyesületei közös megállapodással este nyolc óra előtt kívánják az üzleteket bezárni. A szabályok megszegése kihágásnak minősült. – A szerk.]. De édesapám télen kinyitott szombaton, amikor vége volt az ünnepnek. Akkor korán bejött már a hét [azaz korán kiment a szombat, amikor a vallásos zsidók nem dolgoznak], és ő kinyitotta az üzletet még 5 körül egy órára.

Erős hitelrendszer volt. Rengeteg olyan vevőnk volt, aki havi bérért dolgozott, és gyakran járt hozzánk, és tartozott. Sokan hitelre vásároltak. Volt, aki csak egy részét fizette ki, és vezetni kellett a számláját. Ugyanakkor mi is vettünk hitelre. Ez egy bevett szokás volt.

Anyámnak nem kellett úgy foglalkoznia a háztartással, ő is dolgozott az üzletben. Nem sokat járt vásárolni. A heti piackor annyi vevő volt, tele volt az üzlet, akkor édesanyám nem mehetett volna el a piacra. Mindig a lány ment, ő főzött, ő tudta, mit kell venni. Csak kóserhoz járt, máshova nem járhatott. De a vevők nekünk hoztak nagyon sok mindent ajándékba, például gyümölcsöt, zöldséget. Nálunk muszáj volt olyan cselédlányt tartani, aki mindenre tudott figyelni, mert az édesanyám azért a zömét az üzletben töltötte. És a nagyszüleimmel ugyanúgy volt. Mert nekem a nagymamám is az üzletben volt. Az asszonyoknak is fontos és meghatározó helye volt az üzletben. A segítség nálunk beépült családtag volt. Mindenben segített, kitanulta a kóser háztartást, és tényleg olyan volt, mint egy nagymama. Ott lakott nálunk, kint a konyhánál volt kialakítva a helye, és nem evett velünk, hanem kint evett.

Anyukámnak is gyönyörű parókája volt. Minden nap jöttek hozzá, hogy megfésüljék. Feltették a parókát, és indulhatott a nap. Az asszonyok csak hosszú ujjú ruhát hordtak nyáron is. Meg hosszú volt alul is, és hosszú szoknyát, de nagyon csinosak voltak mindig.

Anyánk számára az volt a legfontosabb, hogy belőlünk jó zsidót neveljen, de elfogadta, hogy változnak az idők, és hogy nem kell nekünk, fiúknak például állandóan sapkát hordani, de azért az is igaz, hogy mi mindannyian, annak ellenére, hogy már modernebbül éltünk, nagyon ortodoxok voltunk. Mi nem távolodtunk el a vallástól, csak bizonyos dolgokat már másként kezeltünk. Az akkori zsidóságot tulajdonképpen két dolog érdekelte: a nagyvásár és az ünnepek. Ez volt, amire mindig készültünk. Persze mi, fiatalok lejártunk kávéházba, mi mehettünk tánciskolába is, mikor tizennyolc-húsz éves voltam. Én és a testvéreim is abszolút ortodoxok voltunk, de azért modernebbek. Hát anyám nem örült neki, de mit csináljon. Jellemző dolog, hogy amikor megkaptam a behívómat a katonaságba, anyám első felindulásában annyit kérdezett, hogy „De mi lesz a koszttal?”.

Nem voltak tanultak a szüleim, és pénz sem volt túl sok, így nem nagyon vásároltunk könyvet. Ők inkább a zsidó tárgyú könyveket olvasgatták. Az „Egyenlőség” az járt, és azon kívül még járt a „Pesti Napló”, az volt a legjobb újság, napilap [A „Pesti Napló” (1850–1939) 1920-ban Miklós Andor tulajdonába került, az Est-lapok – „Az Est”, „Pesti Napló”, „Magyarország” – egyike. Reggeli lap, a két világháború közötti irodalom jelentős fóruma volt. – A szerk.]. Meg volt a „Mirjam”, az magyarul volt, de édesanyám gyönyörűen olvasott héberül is, csak éppen nem értette, amit olvas, így inkább a nőknek szólót olvasta magyarul. [A „Mirjam” nők számára készült magyar nyelvű imakönyv, amelyet Kiss Arnold budai főrabbi állított össze. Először 1908-ban jelent meg. – A szerk.]

Édesapám az első világháború alatt 1914-től 1918-ig végig az olasz fronton volt. Akkor jött haza, mikor már vége lett a háborúnak. Kitüntetése volt, meg azt is tudom, hogy a pisztolyát is hazahozta, el volt dugva neki. És ő itthon magyar is volt, meg zsidó is volt. És úgy érezte, hogy neki, aki a háborúban szerzett kitüntetéssel a Frontharcos Szövetség tagja volt, nem is lehet bántódása a magyaroktól, aztán mégis mi történt. [Országos Frontharcos Szövetség: az 1930-as évek közepén mintegy 127 000 tagot számláló társadalmi egyesülés. A frontharcosok az első világháború után csaknem minden államban egyesületekbe tömörültek. Céljuk a bajtársi szellem ápolása mellett a tagok erkölcsi és anyagi érdekeinek védelme volt, továbbá frontharcos jóléti intézmények létesítése. Magyarországon a Szövetség 1929-ben alakult meg, tagjai olyan, a világháborúban részt vett katonák voltak, akiknek volt vitézségi kitüntetése, sebesülést szenvedtek vagy legalább hatheti frontszolgálatot tudtak igazolni az első rajvonalban. (A tagok bajtársi formaruhát viseltek.) – A szerk.]

Ahol én születtem, az egy kisebb ház volt, akkor külön volt még az üzlet, aztán később egy egész nagy ház lett, nagy udvar, elöl volt az üzlet, és hátul laktunk. Négy szobánk volt, de kellett is annyi, mert nekem két lánytestvérem volt és három fiú.

Zoltán volt a legidősebb testvérem. Ő is – mint mindenki – az üzletben dolgozott, aztán 1937-ben vagy 1938-ban önálló lett, és Döbröközbe került [Döbrököz Tolna vm.-i nagyközség, 1930-ban 4200 főnyi lakossal. – A szerk.]. Oda nősült, és aztán ott dolgozott tovább. Egy gyereke lett. Szigorúan megtartotta a vallásosságát.

Aztán volt a Jenő. Ő 1911-ben született. Ő is az üzletben kezdte, és ott is maradt végig. Aztán megnősült, és két gyereke lett. Az egyik úgy három és fél éves lehetett, amikor elvitték Auschwitzba, a másik még fél sem volt. Ő munkaszolgálatban volt, és a felszabadulás előtt néhány héttel halt meg Mauthausenben. Nándor vele volt végig.

A következő testvér Nándor [1913–1999]. Ő is ott dolgozott az üzletben, ő is megnősült, elvitték, és a felesége meg a kislány ottmaradt, ő egyedül jött haza Mauthausenből.

Aztán következtem én 1918-ban, és akkor jött a lánytestvérem, Rózsi, ő 1921-ben született. Régen szokás volt, hogy be kellett hogy segítsenek az üzletbe. De az iskolát is befejezte. Nagyon szép, értelmes lány volt. 1943-ban sajnos férjhez ment, édesapám nagyon ellenezte. Nem a fiú miatt, hanem azt mondta, hogy négy bátyád van, és ha az esküvődön egyik bátyád nem tud itt lenni, akkor ne esküdj meg. És megesküdött, és ez lett a veszte. Őt is elvitték, és amikor nyírták le, észrevette az orvos, hogy állapotos, és azonnal a gázba küldte, pedig ő a munkások sorába került, mert erős volt és egészséges, ő túlélte volna a tábort.

A legkisebb húgom, Margit 1928-ban született. 12 éves volt, amikor én elmentem, még iskolába járt, szép kislány volt. 16 éves volt, amikor elvitték. Őt is megölték.

Én a zsidó elemibe jártam, ami hatosztályos volt. Az ortodox hitközség tartotta fenn. Itt mindenki zsidó volt, és úgy emlékszem, hogy voltak pajeszos ortodoxok is, akik tulajdonképpen csak a kinézetükben különböztek tőlünk, hiszen egyformán vallásosak voltunk mindannyian. Nekünk nem volt tincsünk [lásd: pajesz]. Mindenki magyarul beszélt, de a tanító volt, hogy zsidóul beszélt. Mi mind a kettőt megértettük.   

Amikor elvégeztem, polgáriba [lásd: polgári iskola] akartam menni. Anyám eleinte nagyon ellenezte, hogy nekem nincsen arra szükségem, miért mennék tisztán világi iskolába. Végül elmentem a celldömölki polgáriba, ami nagyon jó nevű iskola volt, és az édesanyám is beleegyezett azzal a föltétellel, hogy szombaton nem fogok írni. Az igazgató rendes ember volt, elintézte, hogy az egész iskolában én egyedül szombaton fölmentést kaptam az írás alól [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A táskámat sem vittem; pénteken mindent elvittem szombatra, bekészítettem a padomba, aztán szombaton ott ültem és figyeltem egész nap. Az iskolában voltak zsidók, azok neológok voltak, vallástalanok. Nekem keresztény osztálytársaim voltak, de sem tőlük, sem a tanárok részéről nem volt soha semmi antiszemita megnyilvánulás, mert olyan igazgató volt: rendkívül szigorú, kemény volt, de ugyanakkor becsületes, rendes ember.

A kedvenc tárgyam a számtan-mértan és a geometria volt. Osztályelső is voltam. Meg a németet is szerettem, mert jiddisül tudtam, így az is ment. Hittanra nekem nem kellett járni, mikor kezdődött az óra, szépen hazamentem, és amikor vége lett az órának, visszamentem.

Diákkoromban futballoztam, csapatban játszottam. Aztán később csináltunk ilyen játékokat, főleg pingpong volt, és a katolikus, evangélikus és zsidó egyesületekből alakultak csapatok.

Elsőtől kezdve délután jártam egy tanodába, ahol a zsidó tárgyakat tanultam. Nem volt kimondottan jesiva, előjesivának lehetne hívni. Ezt az ortodox hitközség csinálta, és voltunk ott vagy tízen. Ott tanultunk Hümest, Rásit, Gmorét [lásd: Talmud], és toszefotot [Tószáfót, tajszefesz, „bővítések”, „toldások” – franciaországi és németországi talmudtudósok további magyarázatai Rasi Talmud-magyarázataihoz a 11. és 12. században, a Talmud-szöveg szélére írták. – A szerk.]. Az órának volt külön koreográfiája. Volt egy Talmud könyv, abból olvastunk föl, és akkor megmagyarázta a bóher, és vitatkoztunk, a különböző történések magyarázatát adtuk, és át kellett látni a bölcsek eltérő nézőpontjait [Ezt a vitamódszert nevezik pilpulnak. Tk. elemző szövegmagyarázás, melynek során különböző témákat kapcsolnak és hasonlítanak össze, és az analógia segítségével azok új megfogalmazását adják, minden oldalról mérlegelik a logikus lehetőségeket. A módszer alkalmazását az tette szükségessé, hogy a Tórában nagyon sok minden nincs részletezve, és ezeket világossá kell tenni, elfogadhatóan meg kell magyarázni. A pilpult hatásos eszköznek tartották a jesivákban tanulók eszének élesítésére, de szőrszálhasogatásnak tekintették és bírálták szélsőséges formáit, az öncélú vitákat, mondván, hogy elvonja a tanulók figyelmét a források tanulmányozásától. – A szerk.]. Mindent jiddisre fordítottunk. Aztán volt, hogy magyarul is megbeszéltük. A vita magyarul volt. Házi feladat nem volt, csak minden héten vasárnap úgynevezett beszámoló. A rabbi tartotta, és amit a héten addig tanultunk, abból kikérdezett. Ezen csak a rabbi volt ott és a tanítványok meg a tanár. Nem kimondott kikérdezés volt, hanem a heti anyagnak a megbeszélése, kérdezgetett, és ő is magyarázott hozzá. Szerettem ide járni, de nagy elfoglaltság volt, mert megjöttem a polgáriból, megebédeltem, és kellett menni kettőre, aztán ott tanultam általában hatig, és mindig este meg kellett csinálni a leckét másnapra, az iskolába [azaz a polgári iskolába].

A péntek esték meg általában az ünnep esték meghatározóak voltak a család életében. Pénteken a testvéreimmel elmentünk a templomba. Az asszonyok otthon maradtak, ők készítették a vacsorát, meg hát a cselédlány is. Ő persze keresztény volt. Ő szolgált föl a péntek esti vacsorához, meg ő hozta el a szombati ételt a péktől. Az istentisztelet után jött a péntek esti vacsora. Az volt a szokás, hogy a vacsora előtt a fiúkat az apám sorra megáldotta minden héten [lásd: áldások]. Ez olyan felemelő volt. Vacsorára sokszor volt töltött hal [lásd: halételek], de volt leves, aztán volt csirkebecsinált. Vacsora után volt zmiresz, éneklés. Aztán szombat délelőtt mentünk a templomba. És utána jött az ebéd.

Természetesen a legszigorúbb módon betartottak minden zsidó szokást. Egy történetre nagyon élénken emlékszem: egyszer szombaton kint sétálgattam az udvaron, és kopogtattak, és ott állt egy törzsvásárlónk a kapuban a zokogó lányával. Na, mint kiderült, a lánynak másnap volt az esküvője, és a nálunk vásárolt cipő kicsi volt, és mondta az asszony, kérem, Dezső úr, tudom, hogy maguknak ünnep van, de kérem, tegye meg, cserélje ki a cipőt, én be sem megyek, csak maga adja ki. Hát én nem tudtam ellenállni, bementem és hoztam egy számmal nagyobbat, szóval nem is kellett pénzhez nyúlni, semmi, és amikor már éppen adom a cipőt, akkor jött az édesapám. Látja, hogy egy csomaggal jövök kifele az üzletből, szombaton, az asszony kezdi magyarázni, hogy ő tehet róla, hogy ő kérte meg ilyesmi. Az apám nem szólt semmit, hanem bement  a házba. De amikor elmentek a vevők, annyira kiabált, nem is kiabált, üvöltött velem, hogy amíg ő él, és amíg övé az üzlet, addig itt szombaton nem lehet dolgozni. Szóval ő mindig tudta, hogy mi éppen a fontosabb, az üzlet, a templom vagy a család.

Minden ünnep szigorúan meg volt tartva. Az üzlet zárva volt, megtartottuk az ünnepet, és istentiszteletre mentünk. A kitüntetett ünnep a húsvét volt [lásd: Pészah], mert az az egyik legfontosabb ünnepünk, a széderestével. Szédereste mentünk a templomba, aztán hazamentünk, és akkor tartottuk a szédert, ami eltartott akár fél tizenkettőig is. Volt gazdag szédertál, volt természetesen harojszesz [hároszet; lásd: máror] meg keserű gyökér, tojás, volt az asztalon sós víz. Édesapám tartotta a szédert, mindent magyarázott. Én voltam a legkisebb fiú, én olvastam föl a Hagadát. Minden edényből volt külön félretéve széderre, semmit nem használtunk ebben az időben, amit előtte,  mindent fölvittek a padlásra. Előtte volt a homecolás, ez egy napig tartott. Én nem vettem részt ebben, ezt az édesanyám intézte meg a segítség. Ha új ruhát kaptunk mint gyerekek, akkor mindig húsvétra kaptuk.

Volt aztán a szükesz [lásd: Szukot, sátoros ünnep]. A lakás bejáratával szemben volt egy bekerített lugasszerűség. Oda nyáron mindig ki lehetett ülni, aztán délután az apámnak voltak kártyapartnerei, jöttek kártyázgatni. És akkor szükeszkor nagyon egyszerűen meg lehetett ott csinálni a sátort, és mindenki ott evett végig az ünnep alatt. Volt természetesen otthon luláv meg eszrog, és kint üldögéltünk a sátorban, és a „Kohelet”-et olvastuk meg mindenfélét. Apám magyarázgatott, meg mi is meséltük, hogy miket tanultunk az iskolában ezekről a dolgokról.

Hanukakor először is a templomban is gyújtottak gyertyát, minden nap, ahogy jöttek sorban. Otthon is gyújtotta az édesanyám, ő mondta az áldást is rá minden este a lányokkal. Mi, gyerekek játszottunk, tenderliztünk.

Purimkor előfordult, hogy rendeztek egy színdarabfélét az iskolában. Előadva Eszter története, beöltöztek, megtanulták a szerepet és játszottak. Ajándékokat is készítettünk, süteményeket. Mindenki sütött, és elküldte a jó ismerőseinek, és persze kapott is sokat [sláchmónesz].

Voltak nálunk, akik vidékiek voltak, és zsidó iskolába akartak járni. Akkor azok bejöttek Celldömölkre, és napokat ettek [Azaz minden nap más-más zsidó családhoz mentek ebédelni. – A szerk.]. Az anyám mindig fogadott ilyen tanulókat, aztán minden ünnepkor kaptunk óriási csomagokat a gyerekek szüleitől.

A polgárit 1938-ban fejeztem be. Utána bekerültem az üzletbe. Eleinte eladás, rakodás, rendfenntartás volt a feladatom, aztán később beszerzés apuval. Nekünk volt egy külön cipőosztályunk is, ami ritkaság volt akkor, és azt a cipőosztályt aztán én vezettem. Apám soha nem volt a pult mögött. Akkor szigorú pultrendszer volt, és apu kinn volt a vevőtérben, én pedig a pult mögött. 1940-ig az üzletben dolgoztam.

1940. augusztus közepén behívtak. Mint sorköteles katona vonultam be, nem tudtam, hogy ez már valaminek a kezdete lehet. Elkerültünk Kőszegre, ahol két hét kiképzés után összehívtak bennünket, és mondták, hogy mi nem vagyunk elég megbízhatóak a haza védelmére, így munkával fogjuk szolgálni a hazát – valóban ez volt ez első munkaszázad, mi voltunk így az első zsidó munkaszolgálatosok. Egy ideig Kőszegen dolgoztunk, aztán útépítésen, árokásáson, meg vagonokat pakoltunk ki, mezőgazdasági munka is volt. Elég kemény volt, de hát mi fiatalok voltunk, erősek. Olykor lehetett írni egy-egy lapot haza, de szabadságot nem kaptunk. Sok helyről irányították ide azokat a fiatalokat, akik hadkötelezettek voltak és zsidók, és akkor két század is lett. Mondták, hogy teljes fokú fegyelmet várnak el, a legkisebb fegyelmezetlenséget megtorolják. Eljött 1942, már majdnem letelt a két év [Ennyi volt a kötelező sorkatonaság. – A szerk.], és akkor nyáron azt mondják nekünk, hogy mindenki írjon egy lapot haza, hogy minden szükséges ruhaneműt, meneteléshez és hideg időre is küldjenek el postán, mert elmegyünk, és többé nem jár nekünk semmi ruha. Vonatba tettek, és ekkor történt egy nagyon jellemző dolog: azokat a vonatokat, amik a magyar honvédő katonákat szállították a frontra, gyönyörűen felvirágozták. Mikor kimentünk az állomásra, ott állt egy ilyen szépen előkészített vonat. Mikor a mi századosunk meglátta, megparancsolta, hogy azonnal szedjék le a virágokat, mert mi csak zsidók vagyunk, nem pedig honvédő magyarok.

Majdnem egy hetet mentünk a vonattal, ritkán osztottak élelmet, és mikor megérkeztünk, már ukrán területen voltunk. Akkor következett a gyaloglás. Mondták, hogy több mint 1000 kilométert fogunk megtenni lovasmenetben – ez azt jelenti, hogy 30 kilométer naponta, és 15 kilométer után van a pihenő –, és dobjunk el minden fölösleges súlyt, konzerveket stb. Több mint egy hónapig meneteltünk, és egyetlenegyszer sem aludtunk fedett helyen. A menet alatt kaptunk enni, nem mondom, hogy eleget és finomat, de azért volt ellátás. Az idő még nem volt annyira rossz, hiszen nyári periódus volt. Aztán megérkeztünk a Don folyóhoz, ahol elszállásoltak minket borzalmas sátrakban, és elkezdődött az árokásás és a tankcsapdakészítés. Ez egy teljesen értelmetlen munka volt, és közben jött az ősz és a kegyetlen tél, és a frontvonal egyre közeledett. Őszig egy hozzávetőlegesen kedves, nem rosszindulatú századparancsnokunk volt. Amikor azonban kiderült számára, hogy a front egyre közelebb van, és hogy lehetetlenség lesz magunkat megvédeni, akkor szabadságot kért, és soha nem jött vissza, és jött egy másik, aki kegyetlen volt és szadista, és  hullottunk, mint a legyek.

Novemberben ért engem a találat, és nagy szerencsémre elkerültem egy kórházba, ahol a magyar katonákat ápolták, de a zsidókat ledobálták a pincébe, ágy meg minden nélkül. Az orvos naponta egyszer lejött, de nem csinált semmit, zsidóknak nem volt szabad gyógyszert sem adni, meg kötszert sem. Valami ételt kaptunk, én meg lábadoztam, és fel tudtam már kelni, és akkor elkezdtem segíteni a körülöttem lévőknek. Egyik nap jön le a főhadnagy orvos, és vele jött egy lány, aki mikor elment az orvos, odasietett hozzám, és mondja, „Deutsch úr, nem ismer meg? A maguk törzsvásárlója voltam Cellen [Celldömölkön], látja rajtam ezt a cipőt, még maguknál vettem. Nem tudok segíteni, de azért megpróbálom magát szemmel tartani. Teltek a napok, és egyszer csak jön és súgja, hogy holnap mindenkit, aki tud menni, visszaküldenek a frontra, mert túl nagy a zsúfoltság, és próbáljak meg valamit kitalálni. Jött is másnap a főhadnagy, és mondta, hogy indulni kell, én meg mondtam neki, hogy éppen most írtam az egységemnek, hogy küldjék el a ruháimat, amiket ott hagytam, amikor behoztak, és ha én most megyek vissza, akkor pont elkerülöm a csomagomat, és mínusz 30 fok van, és azonnal megfagyok. Ez egy rendes ember lehetett, lehúzott a listáról, és mondta, hogy majd menjek a következő szállítmánnyal. Pár nappal később pedig elintézte, hogy én legyek a pincében másodmagammal a mindenes, aki az ételt hordja, aki a halottakat kihordja, aki ellát mindenkit stb. Bejárásom lett a konyhába, ahonnan néha kaptam extra adagot, és akkor az enyémet elosztottam a lentiek között.

Ez így ment, és egyik reggel arra ébredtünk, hogy üres a kórház. Az összes étel, minden felszerelés ott van hagyva, és üres minden. Az oroszok törtek előre, a magyarok meg elmenekültek, persze velünk senki sem törődött, minket otthagytak. Pár napig nem tudtuk pontosan, mi történt, aztán jöttek az oroszok, és mondták, hogy mi hadifoglyok vagyunk. Még egy ideig ott maradtunk, aztán lágerekbe szállítottak minket. Vonattal mentünk egészen Oroszország keleti határáig. Nyár volt, mire már odaértünk, 1943 nyara. Itt voltam 5 évig. A munka favágás volt. Nagyon hideg volt, télen az volt a szabály, hogy mínusz 40 fokig mentünk csak ki dolgozni, ha ez alá ment a hőmérséklet, akkor szabadnap volt. Az ellátás rendben volt, akik eljutottunk ezekig a lágerekig a magyarországi útépítéstől kezdve, azok már mind túléltük. Itt már nem kellett meghalni.

1947-ben hazaküldték azokat, akik nem voltak egészségileg alkalmasak a munkára, nem számított, ki zsidó, ki német, ki olasz, ki magyar – mindannyian együtt voltunk, de a barakkokban külön voltak a nemzetiségek, de a zsidókat nem tették külön, mi a magyarokkal voltunk együtt. Sose tudom megbocsátani, hogy minket ugyanolyan elbánásban részesítettek, mint a nem zsidó magyarokat, hogy minket nem küldtek haza előbb. Még 1947-ben adtak egy levelezőlapot, amin megírhattuk, hogy élünk és jól vagyunk. 5 év után először írhattam haza. Én mivel nem tudtam, hogy kinek írjak, és persze sok hírt hallott az ember, hogy mik történtek a zsidókkal, megírtam a lapot, és megcímeztem a celldömölki elöljáróságra. A bátyám megkapta a lapomat, és tudta, hogy engem hazavárhat. Aztán 1948 tavaszán minket is hazaengedtek, akkor volt egy nagy hazaengedési hullám.

Celldömölkre mentem egyenesen, ahogy hazajöttem a fogságból. A bátyám már itthon volt majdnem három éve, meg is házasodott, és már volt egy gyereke is. Hazamentem, a volt házunkban lakott a bátyám, a felesége, és akkor már volt egy fél éves kislánya is. Akkor, tőle tudtam meg, hogy kivel mi történt. Borzalmas volt.

Segítettem a bátyámnak az üzletben, de akkor már kezdték államosítani a boltokat [lásd: államosítás Magyarországon], és akkor Szombathelyre kerültem egy textilkereskedésbe, ahol áruelosztó lettem. Egész Vas megyében ez az üzlet látta el a szükségleteket. Elég magas beosztásba kerültem. Beléptem a pártba, akkor az valahogy természetes volt, de nem voltam szorgos párttag.

Szombaton természetesen kellett dolgozni, de én mindig gondoltam arra, hogy most ünnep van. És eljártam a templomba is minden nagyünnepkor. Szabadságra mentem, hogy el tudjak menni a templomba – ez elég egyértelmű volt mindenki számára, de konkrétan nem beszéltem róla. Talán Jom Kipur előtti napon odajön hozzám a személyzetis párttitkár, hogy ugye én azért megyek szabadságra holnap, mert templomba akarok menni. Válaszoltam neki, hogy igen, ezért. Azt mondja erre ő: nem kellene elmenned, nem nézik ezt jó szemmel. Erre én csak annyit mondtam: Jom Kipurkor van egy szertartás, amikor a halottainkra emlékezünk. Nekem a háborúban megölték a nagyszüleimet, 4 testvéremet, a szüleimet, unokatestvéreimet. Békén hagyott, azt hiszem, megértette. Egyébként is jártam templomba, nem is annyira imádkozni, inkább kerestem a zsidókkal való kapcsolatot. Volt az imaház felett – a templomot nem tudtuk megtölteni – egy kultúrszoba, ahol kártyáztunk meg beszélgettünk, sokat jártam oda. A zsidókkal végig tartottam a kapcsolatot.

Üzleti úton jártam Székesfehérváron, és ott megismerkedtem Klárival, aki az apjával élt. Az anyukáját megölték Auschwitzban, az apja és ő hazajöttek. Az apjának, Andornak kárpitosműhelye volt, Klári pedig eladónőként dolgozott. Amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk, kértem hogy helyezzenek át Székesfehérvárra. Akkor már Szombathelyen én voltam a második ember a cégnél, de Klári semmi esetre sem akarta ott hagyni az apját, és lakásunk sem lehetett volna máshol olyan szép és tágas, mint Székesfehérváron. Akkor áthelyeztek egy ottani textilközponthoz elosztónak és beszerzőnek.
Polgári esküvőnk volt, de aztán nagyon szűk körben elmentünk a székesfehérvári rabbihoz is, és ő is összeadott minket. Ez az 1950-es évek közepe felé nem volt szokványos, de nekünk nagyon fontos volt. Eljártunk az imaházba, és aktív tagjai voltunk a hitközségnek. Székesfehérváron körülbelül 30 tagja volt a hitközségnek, akkor nem volt divat zsidónak lenni, meg nagyon sok volt a vegyes házasság is. Mi ünnepekkor ott voltunk az imaházban – templom itt sem működött –, és szerveztünk összejöveteleket is. [Székesfehérváron két hitközség is működött az 1860-as évek óta: a neológ lélekszáma az 1920-as évek végén kb. 2000 fő volt; volt új, a 19. század végén épült elemi iskolája, 1862-ben épült föl a temploma, melyet a kilencvenes években orgonával is fölszereltek, volt Hevra Kadisája, Talmud Tórája, nőegylete és voltak különböző szociális, emberbaráti, vallási és kulturális egyesületei. A hitközség hatvan jótékony és kulturális célokat szolgáló alapítványt kezelt. Az ortodox hitközség temploma 1870-ben épült föl, 1925-ben Talmud Tórát létesítettek, volt rituális fürdője és szegényeket támogató állandó bizottsága. Az ortodox hitközség lélekszáma (az ugyancsak ide tartozó Aba községgel együtt) 139 fő volt. (Magyar Zsidó Lexikon, szerk. Ujvári Péter, Budapest, A Magyar Zsidó Lexikon kiadása, 1929.) Randolph L. Braham adatai szerint a székesfehérvári „gettóban 2743 zsidó tartózkodott, akik közül több mint 2000-en helyi lakosok voltak”. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) – A szerk.]

1956-ban Székesfehérváron nem volt semmi [lásd: 1956-os forradalom], páran felvonultak, de ott nem lehetett érezni semmit abból, ami Pesten meg még néhány vidéki városban zajlott. 1956-ban én már házas voltam és dolgoztam, a feleségemnek ott volt az apukája, akkor nem tudtam azzal foglalkozni, hogy kivándoroljak Izraelbe.

De amikor Izraelben voltak a háborúk [lásd: hatnapos háború és 1973-as arab-izraeli háború], az egészen közelről érintett. Persze segíteni nem tudtam, de drukkoltam Izraelnek. Nekem nagy biztonság volt, hogy tudtam, hogy a zsidók képesek megvédeni magukat másokkal szemben, hogy fegyverük van, és harcolnak és nyernek. Mindazok után, ami történt itt a második világháborúban, jó volt ezt tudni. Nem csak biztonságot ad, hogy van zsidó állam. Becsülöm és nagyon örülnék, ha végre igazi béke lenne ott. Bár én nem tudtam már kimenni, és amikor vendégségbe készültünk a rokonaimhoz, a feleségem mindig megbetegedett. Többször is elhatároztuk, hogy megyünk, de nem tudtunk. Én csak az ő halála után, 1998-ban jutottam el. Fantasztikus ország.

Miután Pestre költöztünk, gyakrabban mentem templomba. Eleinte a Dohány utcába jártam, aztán pedig a Rabbiképzőbe. Amióta a feleségem meghalt, minden pénteken ott vagyok az istentiszteleten és imádkozom. Délutánonként a Salom klubba járok, ahol kártyázunk a barátaimmal. [A Bálint Zsidó Közösségi Házban működő Salom klub különböző programokat szervez holokauszt túlélőknek. – A szerk.] Szinte csak zsidókkal tartom a kapcsolatot. A zsidó kórházba járok orvoshoz is. Közöttük érzem biztonságban magamat.

Maximilian Gluskin

Maximilian Gluskin
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Februar 2003
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Am 7. Februar 2003 las ich im Kurier einen kurzen Artikel über Herrn Gluskin, der folgendermaßen beginnt: Im Döblinger Seniorenheim ‚Maimonideszentrum’ ist der Schneider Maximilian Gluskin aus mehreren Gründen beliebt:

Weil der mittlerweile 100 Jahre alt gewordene ein Leben voller lebensgefährlicher Widrigkeiten gemeistert hat, weil er ein charmanter ‚Sir’ und obendrein ein fantastischer Geschichtenerzähler ist...

’Dem ist nichts hinzu zu fügen, nur, dass ich Herrn Gluskin daraufhin telefonisch kontaktierte, er sofort meine Bitte um ein Interview bejahte, um sich dann aber Verstärkung in seine Wohnung im 4. Bezirk in der Waaggasse, in Form des Herrn Aron Neuman, ebenfalls ein Besucher des Maimonides-Zentrum, zu holen, denn er hatte weder verstanden, wer ich bin, noch was ich von ihm will. Wir verbrachten zu dritt einen sehr netten Nachmittag.

Ich kann nur bestätigen, er ist ein gutaussehender, trotz seiner 100 Jahre, charmanter ‚Sir’.  

Maximilian Gluskin starb im Januar 2006.

  • Meine Familiengeschichte

Mein Name ist Maximilian Gluskin. Ich wurde vor einhundert Jahren, am 7. Februar 1903, in Brody, im damaligen Galizien, geboren. Mein Vater hieß Jakob Gluskin. Er wurde in Russland geboren. Dadurch habe ich meine Großeltern und die gesamte Familie nie kennen gelernt. Mein Vater arbeitete in Brody [heute Ukraine] in der Kultusgemeinde. Er sprach jiddisch und war natürlich ein sehr religiöser Mann. 1914 habe ich ihn das letzte Mal gesehen, er fiel als Soldat im 1. Weltkrieg.

Meine Mutter hieß Sabina, jüdisch Scheindl, Gluskin. Ihr Mädchenname war Pottisch. Ich glaube, sie wurde 1882 in Brody geboren. Sie sprach jiddisch und war sehr religiös. Sie war ein Einzelkind, weil ihre Mutter sehr früh gestorben war. Meinen Großvater habe ich nie gesehen.

Er hat nach dem Tod seiner ersten Frau noch einmal geheiratet, und die Stiefmutter hat meine Mutter hinaus geworfen. Dadurch waren wir nur eine sehr kleine Familie. Meine Eltern hatten drei Kinder. Ich war der Älteste, meine Schwester Sabina wurde 1905 in Brody geboren und mein Bruder Elias wurde 1906 in Brody geboren. Unsere Muttersprache war jiddisch, ich spreche noch heute jiddisch. Wir gingen in Brody in eine jüdische Schule.

Brody war die Grenzstation am nordöstlichen Rand des habsburgischen Königreiches Galizien. Es hatte 20 000 Einwohner, davon waren zwei Drittel der Bevölkerung Juden; es war fast eine jüdische Stadt, und es gab viele Synagogen. Es gab Gassen, in denen haben nur Juden.

Es gab auch einen ganz großen Tempel. In Brody hatte jedes Geschäft koschere Produkte. Das war normal, sie haben gar nichts anderes gekannt. Man hat ein Hendel gekauft und ist damit zum Schächter 1 gegangen, der hat das Huhn koscher geschlachtet.

Ich kann mich daran erinnern, dass im Jahre 1913 der Kaiser Franz Josef nach Brody gekommen ist; ich habe ihn damals gesehen. Wir sind vom Tempel zum Bahnhof gegangen, um den Kaiser zu begrüßen. Damals gab es noch kein Taxi, da ist man zu Fuß gegangen.

Vom Zentrum der Stadt bis zum Bahnhof, das war weit. Man hätte mit einem Fiaker fahren können, weil im Zentrum der Stadt zwei Fiaker standen, nicht so wie hier in Wien, wo hundert Fiaker stehen. Aber mit einem Fiaker fahren, das war eine kostbare Sache.

In Brody haben 70 bis 80 Prozent arme Menschen gelebt. Die waren froh, dass sie ein Stück Brot oder Kartoffeln hatten; Brot und Kartoffeln waren am billigsten. Manche hatten kaum Geld - das war so. Im Schtetl war das Leben sehr schwer, überhaupt war das Leben sehr hart in Polen.

Von der Regierung bekamen die armen Menschen keine Unterstützung, so etwas gab es damals nicht. Nur die Leute, die irgendwo bei der Regierung arbeiteten, hatten mehr Geld. Ein Jude durfte aber nie in einer Regierungsstelle aufgenommen werden, nirgendwo, das war nicht erlaubt. Da haben die Juden vegetiert, und es gab in Polen dreieinhalb Millionen Juden.

  • Meine Kindheit

Meine Familie gehörte zum Mittelstand. Meine Mutter war Hausfrau und hat für die Familie gekocht und gebacken.

Als ich dreizehn Jahre alt war, hatte ich Bar Mitzwa 2, das war selbstverständlich, aber wenn man eine schöne Feier machen wollte, brauchte man Geld. So viel Geld hatten wir leider auch nicht.

Im Jahre 1914 sind wir mit unserer Mutter vor dem 1.Weltkrieg geflüchtet. Sehr viele Juden flüchteten, es gab Straßen, die waren dann komplett leer. Alle sprachen über den Krieg und man bekam Angst. Mein Vater musste zum Militär und unsere Mutter war mit uns drei Kindern allein.

Wir wussten nicht, wohin wir fahren sollten, aber dann flüchteten wir nach Prag. Acht Tage dauerte die Reise von Brody nach Prag. In Prag ging ich dann in die Schule. Wir sind hauptsächlich mit dem jüdischem Glauben aufgewachsen, aber in Prag ging ich in  eine gewöhnliche Schule. Für die Flüchtlingskinder gab es speziell einen Lehrer, damit wir uns verständigen konnten.

Die meisten Kinder konnten nicht, was die tschechischen Kinder konnten. In den jüdischen Schulen, im Cheder 3, gab es einen vollkommen anderen Lehrplan. In Prag hatten wir dann jeden Tag in der Schule eine Stunde Religionsunterricht. Der Religionslehrer ist in die Schule gekommen.

Ich kann mich erinnern, dass ich am Jom Kippur 4 mit meiner Mutter in Prag in den Tempel gegangen bin. Dort sind die Gabbuim [Tempeldiener] mit einem Fiaker gekommen - ich habe das selber gesehen. So etwas habe ich später in Wien in manchen Bethäusern gesehen.

Auch in die großen Tempel kommen Leute mit dem Auto, aber das sind nicht die Orthodoxen, denn die halten sich noch an die religiösen Vorschriften. Aber die anderen halten sich nicht mehr so sehr daran. Da könnte man ja auch vieles nicht machen, da darf man das Licht nicht anmachen und nicht im Fahrstuhl den Knopf drücken und vieles andere dürfte man auch nicht.

Ich war noch einmal vor ein paar Jahren mit der Familie meiner älteren Tochter in Prag. Sie wollten Prag besuchen und da sind wir alle zusammen gefahren. Da hat auch meine Frau noch gelebt.

Vier Jahre haben wir in Prag gelebt, von 1914 bis 1918, bis zum Ende des Krieges. 1918 haben uns die Tschechen in Viehwaggons verfrachtet und zurückgeschickt, sie haben alle Flüchtlinge ausgewiesen. Es war Winter, es war sehr kalt und es lag Schnee. Man musste nach Hause fahren, ob man wollte oder nicht. Und so sind wir gefahren eine ganze Woche bis Oświęcim [deutsch Auschwitz, Polen].

Da haben wir aussteigen müssen, weil in Brody die Polen noch mit den Russen Krieg geführt haben. Es dauerte wochenlang, bis wir weiterfahren konnten. Als wir endlich in Brody ankamen, war unsere Wohnung besetzt, und unser Vater war im Krieg gefallen.

Meine Mutter, meine Schwester und mein Bruder haben dann eine Wohnung von der Kultusgemeinde bekommen. Mein Bruder Elias wurde Dachdecker, heiratete und hatte zwei Kinder.

Wenn man was Gutes lernen wollte, brauchte man viel Geld, denn man musste alles selber kaufen. Die Menschen, die ihre Kinder studieren lassen wollten, mussten sehr reich sein. Manche haben die Kinder nach Prag oder nach Italien zum Studieren geschickt. Durchschnittliche Menschen konnten nicht studieren, man konnte höchstens die Matura machen, nicht mehr.

Ich habe dann in einer Schneiderwerkstatt gelernt. Als ich mit der Lehre fertig war, habe ich von dem Geld nicht leben können. Wenn ich eine Woche gearbeitet habe, hatte ich genau das Geld, um von Brody nach Lemberg zu fahren. Da bin ich 1923 nach Lemberg [heute Ukraine] gezogen. Lemberg war schon wie eine Großstadt.

Von 1923 bis 1926 habe ich in der polnischen Armee als Soldat gedient.

Damals musste man 12 Stunden am Tag arbeiten. Später, bei mir, haben die Leute acht Stunden gearbeitet, keine Sekunde länger. Vor Feiertagen hat man von sechs Uhr in der Früh bis zwölf Uhr in der Nacht gearbeitet. Während dieser Zeit hatte ich keine Zeit in die Synagoge zum Beten zu gehen.

Ich bin um sechs Uhr in der Früh aufgestanden und habe bis in die Nacht hinein gearbeitet - dann konnte ich erst gehen. Ich habe in einer Fabrik gearbeitet, in der Damenmäntel erzeugt wurden. Da haben auch zehn oder zwölf Frauen gearbeitet. Eine dieser Frauen hat mir meine erste Frau vermittelt.

Meine Frau hieß Maria Umschweif mit Mädchennamen. Sie war in Lemberg geboren, ihre Muttersprache war auch jiddisch. Ich habe ihr gefallen, das weiß ich bestimmt, denn ich war ein ganz fescher Bursche, und ich glaube, sie hat mir auch gefallen. Wir hatten eine mittelgroße Hochzeit, auch ihre Eltern waren dabei. Ihre Mutter starb dann mit 60 Jahren an Krebs.

Wir lebten dann zusammen in Lemberg und 1933 wurde unser Sohn Itzchak geboren. Da war ich fast 30 Jahre alt.

Inzwischen besaß ich zwei Schneiderwerkstätten in Lemberg und kannte dort viele Menschen. Es lebten sehr viele Polen und Ukrainer dort. Meine Frau kümmerte sich um den Haushalt und das Kind, damals waren die Frauen zu Hause.

Im Verkauf, die Doktoren und die Apotheker - das waren alles nur Männer. Ich musste viel arbeiten, und meine Mutter sah ich dann selten, denn zwischen Lemberg und Brody war eine Entfernung von ungefähr hundert Kilometern und die Fahrt kostete zwölf Zloty und zwölf Zloty, das war viel Geld.

Zu den Feiertagen, zwei - bis dreimal im Jahr bin ich natürlich zu ihr gefahren. Meine Mutter feierte selbstverständlich jeden Freitag regelmäßig den Schabbat 5. Alle Juden feierten den Schabbat, das hat es nicht gegeben, das ist nur heute so, dass man das vernachlässigt. Wenn einer die Religion nicht beachtete, dann hatte er ein Problem - ein großes Problem!

Ich kannte einen Burschen in Brody, der war vielleicht 23 oder 24 Jahre alt. Man redete darüber, dass er mit einer Christin befreundet ist. Und das war sehr schlecht für ihn, den hat man aus dem Tempel heraus geschmissen. So war das damals. Er hatte das zwar im Geheimen gemacht, weil es ja niemand wissen durfte, aber Brody war eine kleine Stadt. Wenn er nur einmal mit ihr spazieren ging, hatte es schon die ganze Stadt gesehen.

  • Während des Krieges

1941 besetzten die Deutschen Lemberg. In zwei oder höchstens in drei Wochen fingen sie die Juden. Izu, so hatten wir unseren Buben genannt, war zehn Jahre alt, als die Deutschen kamen und ihn und meine Frau Maria ermordeten. Meine Mutter wurde 1942 auch von den Deutschen ermordet, sie war 60 Jahre alt. Meinen Bruder Elias haben die Polen erschlagen.

Es war Hochsommer. Mich haben die Deutschen von der Straße weggefangen. Mein Freund und ich wurden auf einen Sportplatz geführt, und ich habe nicht geahnt, was passieren wird. Der Sportplatz war außerhalb der Stadt, dort waren schon ungefähr 2000 Menschen versammelt. Dann ist ein Deutscher gekommen und hat gerufen: ‚Handwerker heraustreten!‘

Ich hatte ein Handwerk. Es waren mehrere, die ein Handwerk hatten, aber die haben sich nicht getraut, heraus zu treten. Die haben gemeint, sie treten heraus, um erschossen zu werden. Ich habe mich getraut, deshalb lebe ich jetzt, sonst wäre ich schon 60 Jahre tot.

In dem Lager, in dem ich dann war, waren sicher 10 000 Juden eingesperrt.
Von Anfang an wurden jeden Tag Menschen heraus geführt, umgebracht und verbrannt. In der Stadt begann es fürchterlich zu stinken, denn wenn Fleisch verbrennt, ist das ein mieser Geruch.

Ich habe SS-Männer gekannt, die haben mir Fleisch zum Essen gebracht, denn ich war als Schneidermeister im ganzen Lager bekannt. Wenn einer eine Hose repariert haben wollte, hab ich von ihm was zu Essen bekommen. Geld haben wir keines gebraucht, das Lager war außerhalb der Stadt, da gab es keine Geschäfte.

Im Februar 1943 wurde das Lager liquidiert. Im Lager hatte ich einen Burschen, einen Polen, kennen gelernt, der das Lager bewachte. Einmal habe ich es riskiert und ihn angesprochen und ihm von meinen Fluchtgedanken erzählt. Er hat gesagt:‚Gut, wenn du vom Lager flüchtest, komm zu mir.’

Er hat mir seine Adresse gegeben, aber das war eine riskante Sache, weil ich nicht wusste, ob der Pole mir wirklich helfen wird. Eines Tages in der Früh sind die Menschen wie immer aufgestanden, um zur Arbeit zu gehen. Auch ich bin aufgestanden und habe gesehen, wie alle zusammen getrieben wurden. Da habe ich keine Minute gewartet und bin auf die andere Seite des Zauns gesprungen.

Ich hatte keine andere Möglichkeit, also musste ich das Risiko eingehen und zu dem Polen gehen. Ich bin zu seinem Haus gegangen und klopfte an. Er öffnete die Tür und ich sah, dass er mit einer Frau im Bett war. Er wusste, dass das Lager liquidiert wurde. Er zog sich an und ging mit mir genau den Weg ins Lager. Ich war überzeugt, dass er mich zurück ins Lager führt, aber ich konnte nicht flüchten. Er brachte mich zur anderen Seite des Lagers zu einem Haus sagte:
‚Warte hier, ich gehe hinein fragen.’

Dann kam er wieder heraus und sagte:

‚Die Burschen können dich nicht nehmen, weil auch Ukrainer aus dem Lager geflüchtet sind‘ - die Ukrainer waren viel ärger als die Deutschen. Dann führte er mich zu einem zerbombten Haus und gesagt, er werde morgen zu mir kommen. Ich wusste nicht, ob das gut oder schlecht ist, aber ich mir blieb kein Ausweg. Ich habe zehn Tage auf ihn gewartet, und er ist nicht gekommen.

Durch meine Schneiderwerkstätten kannte ich viele Menschen in der Stadt. Ich kannte auch eine ukrainische Familie, das waren vielleicht vier oder fünf Geschwister. Eine Schwester war die Lehrerin meines Buben, er war ja schon in die erste Klasse gegangen. Wir verstanden uns sehr gut, wir waren wie eine Familie. Ich dachte, dass sie mir helfen werden und ging zu ihnen.

Die Lehrerin war nicht da, aber als ihre Mutter mich sah, hat sie ein Kreuz gemacht, weil sie alle überzeugt gewesen waren, dass ich nicht mehr lebe. Die Stadt war ja schon ‚judenfrei‘. Sie war sich 100 Prozent sicher, dass ich nicht mehr existiere. Sie sagte: ‚Geh schnell weg, meine Tochter hat einen SS Mann geheiratet. Wenn sie nach Hause kommen, wird der SS Mann dich erschießen.’

Dann gab sie mir zwei Stück Brot mit Butter; und ich musste gehen. Ich hatte großen Hunger durch die zehn Tage ohne Essen und habe ein Stück Brot gegessen. Es dauerte zwei Minuten, und das Brot war schon wieder draußen. Mein Magen konnte das nicht verdauen. Heute wundere ich mich, wie ich das geschafft habe, ohne Essen und ohne Trinken.

Ich hatte noch andere christliche Bekannte und ich versteckte mich auf deren Dachboden. Es war kalt und ich habe mir die Füße fast abgefroren. Ich bin zu einer alten Frau gegangen und bat sie um warmes Wasser für meine Füße. Das Wasser war zu heiß und meine Füße schwollen an.

Als meine Füße dann so geschwollen waren, konnte sie mich nicht hinaus werfen - ich konnte ja nicht mehr gehen. Nach drei Monaten wollte sie mich loswerden, denn in der Stadt, auf den Bäumen und überall sind Zettel gehangen, auf denen stand: Wer einem Juden hilft, der wird umgebracht. Da wurden ganze Familien erschossen. Das war eine Katastrophe. Dieses eine Jahr war ärger als im Lager.

Ich ging dann von einer alten Dame zur anderen, ich kannte zum Glück viele Leute.

  • Nach dem Krieg

Das Ende des Krieges erfuhr ich dadurch, dass die Nachbarn des Hauses, in dem ich mich versteckt hatte, darüber sprachen, dass die Russen schon da sind. Heute hört man alles im Fernsehen und im Radio, aber damals hatte man keine Informationsquellen. Und wie ich dann hörte, dass der Krieg zu Ende ist, bin ich in die Stadt gegangen.

Das war ein Wahnsinn! Ich kam zu einem Markt und dachte, dass ich etwas zu Essen bekomme. Da stand ein Wagen voll mit Obst, die Bauern hatten es aus den Dörfern gebracht. Ich ging zu einer Bäuerin und sie fragte mich, ob ich Jude bin. Diese Frau habe ich dann geheiratet.

Meine zweite Frau Helena Szerman war auch Jüdin. Sie war 1914 in Russland geboren, und sie war so arm, dass kann man sich nicht vorstellen. Sie hatte eine Tochter Kristina, die war drei Jahre alt. Sie lebten während des Krieges in einem Dorf. Sie konnte gut sticken und hatte für die Bauern ein Jahr Stickereien gemacht.

Meine zweite Frau und ich heirateten. Sie war sehr fromm, ihr Vater war Oberkantor. Sie kam aus einem Haus mit Einhundert Prozent Jüdischkeit. In Polen hatte kein gewöhnlicher Mensch Oberkantor werden können. Wenn man nur einen Verdacht hatte, dass er nicht sehr religiös lebt, war es aus mit ihm. Wir lebten dann aber eher traditionell.

In der Stadt Bielawa bei Breslau, in der wir dann lebten, war keine Synagoge. Aber es war ungefähr zwanzig Kilometer weiter eine größere Stadt, dort war eine Synagoge.
Ich fuhr aber nur zu den Feiertagen in die Synagoge. Jeden Tag hinfahren und herfahren, das wäre sehr schwer gewesen. Sogar die, die dort wohnten, gingen nicht jeden Tag in die Synagoge beten.

Im Jahre 1949 wurde unsere Tochter Sabina in Bielawa [Polen] geboren.

Zwölf Jahre nach dem Krieg emigrierten viele polnische Juden nach Israel, nach Israel durfte man in dieser Zeit ausreisen.

Meine Stieftochter Kristina ließ ich nach Israel fahren. Viele polnische Juden verließen Polen, auch Kristinas Freunde, um in Israel zu leben. In Israel lernte sie dann auch ihren Mann kennen. Sie arbeitete in einem Spital und ihr Mann ist Arzt. Sein Name ist Harry, und er verliebte sich in sie, denn sie war eine schöne Frau. Später gingen sie nach Amerika. Sie ist jetzt etwas über sechzig Jahre alt. Ihre ganze Familie hat mir zu meinem 100. Geburtstag ein Telegramm geschickt. Darauf steht auch: ‚Harry send his love to you‘.

Meine Schwester Sabina hatte den Krieg überlebt und einen Wiener geheiratet. Sie reiste gleich nach dem Krieg nach Wien aus. Die Menschen begannen aus Polen auszureisen, weil sie in Polen nicht gut leben konnten. Nach dem Krieg war alles teuer. Ich verdiente das Geld zum Leben mit meiner Schneiderei. Wenn ich heute Geld brauche, kann ich das auch heute noch verdienen, aber zum Glück brauche ich das nicht, denn ich habe genug in meinem Leben gearbeitet.

Meine Schwester schickte mir Einreisepapiere aus Wien, damit ich auch in Wien leben kann. Sie schrieb mir, dass sie mit mir zusammen sein will. Das war nicht so leicht: Einmal hatte sie alles geschickt, aber ich konnte nicht fahren, weil der Antrag auf Ausreise abgewiesen wurde.

Polen war ein kommunistisches Land und ein Pole konnte nicht herumreisen im Kommunismus. Dann schickte meine Schwester die Papiere noch einmal. Und das zweite Mal, 1957, haben sie es anerkannt. Ich durfte als der Bruder meiner Schwester fahren, aber ohne meine Frau. Unsere gemeinsame Tochter habe ich mitgenommen.

Das erste Jahr haben meine Tochter und ich bei meiner Schwester gewohnt. Meine Wohnung bekam ich dann durch einen Zufall. Meine Schwester hatte eine Freundin, und die Freundin war die Direktorin in einer Bank und konnte mir die Wohnung besorgen.

Als ich hergekommen bin, war das nicht so leicht, wie man sich das vorstellt. Ich kam in eine fremde Ortschaft und musste gleich Geld verdienen. Zu Hause schneidern ist nichts wert, da kann man nichts verdienen. Ich habe eine Konfektionsfabrik im 2. Bezirk, in der Glockengasse, das ist eine Seitenstraße von der Taborstraße, gegründet - die gibt es noch heute.

Das Geld für die Fabrik hatte ich von meiner Schwester und ihrem Mann bekommen, die besaßen ein Uhrengeschäft. Ich hatte drei bis vier Angestellte, manchmal habe ich auch acht Leute beschäftigt. Nach einem Jahr durfte meine Frau auch nach Wien kommen.

Meine Schwester starb vor 14 oder 15 Jahren an Krebs. Sie hatte sich gewünscht, dass sie nach ihrem Tod nach Israel überführt und dort begraben wird. Als sie nach Israel überführt wurde, bin ich mitgefahren, ich bin doch der Bruder. Ich war nur eine sehr kurze Zeit dort.

Es war mitten in der Woche, und ich musste meine Angestellten bezahlen. Meine Arbeiter waren alle in der Krankenkasse eingeschrieben und wenn ich sie bezahlte und sie arbeiteten nicht, konnte ich mir das nicht leisten, denn das kostete viel Geld. Nur wenn meine Angestellten Urlaub machten, konnte ich auch Urlaub machen.

Ich war acht Tage in Israel, weil man sieben Tage für Tote Schiwa 6 sitzen muss.
Das war schwer für mich, weil es mich viel Geld kostete. Nicht nur die Spesen, auch dort wohnen in einem Hotel war nicht billig, und ich hatte auch sonst viele Ausgaben für die Beerdigung.

Meine Frau arbeitete in Wien als Gesangspädagogin. Sie hatte in Russland studiert und arbeitete dann in der Oper in Wien. Sie starb 2001 in Wien.

Unsere Tochter Sabina machte in Wien die Matura. Im Sommer fuhr sie ihre Schwester Kristina in Amerika besuchen. Sie ist dort geblieben und studierte Jura. Sie besucht mich regelmäßig, auch zu meinem 100. Geburtstag hat sie mich in Wien besucht.

Ich habe zwei Enkelkinder.

Vier Mal in der Woche gehe ich ins Maimonides-Zentrum [jüdisches Seniorenheim und Tagesstätte in Wien]. Ich bin dort ein Held mit meinen 100 Jahren, ich kriege halt nicht genug vom Leben. Morgens um neun Uhr kommen die Leute zusammen, dann gibt es ein Frühstück.

Nach dem Frühstück setzt man sich hin, redet und liest die Zeitung, wie in einem Kaffeehaus. Es ist sehr nett. Wir sitzen zusammen, man erzählt Witze und spricht über verschiedene Erlebnisse. Die Bedienung ist sehr gut dort. Es gibt zwei Betreuer, die alles für uns machen.

Dann gibt es Mittagessen und nach dem Essen ist eine Stunde Ruhe, da kann man im Schlafsessel liegen. Um drei Uhr gibt es eine Jause, danach ist immer eine Stunde Musik oder Gesang. Einmal die Woche kommt eine Frau und macht Tanz und Gymnastik mit uns, damit man sich bewegt. Und manchmal gibt es Konzerte. Am Montag zum Beispiel kommt der Oberkantor und wird ein bisschen singen. Bis um vier Uhr ungefähr ist man dort. Um vier Uhr Nachmittags fahre ich wieder in meine Wohnung zurück.

Zu meiner Geburtstagsfeier ist der Oberrabbiner Eisenberg gekommen. Er hat eine Ansprache gehalten, es war sehr feierlich. Gesundheitsstadträtin Elisabeth Pittermann hat mich auch geehrt. Sie hat mir einen Blumenstrauß im Altersheim, im Maimonides-Zentrum, überreicht. Es waren viele Leute dort. Ich bin immer samstags in den Tempel gegangen und auch heute noch, mit 100 Jahren, gehe ich regelmäßig - morgen zum Beispiel.

  • Glossar

1 Schächter [Schochet; Schlachter], der nach der Vorschrift für koscheres Schlachten, schlachtet.

2 Bar Mitzwa: [od. Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

3 Cheder: Schulzimmer, Grundstufe der Unterweisung im Judentum im Erziehungswesen der osteuropäischen Juden

4 Jom Kippur: der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum.

Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

5 Schabbat [hebr.: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen.
Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

6 Schiwa sitzen: Nach dem Begräbnis beginnt die Schiwa. Sie dauert sieben Tage. Die Trauernden bleiben eine Woche lang zu Hause und werden von Freunden und Bekannten besucht. Der Tag des Begräbnisses ist der erste Schiwatag. Schiwa endet am Morgen des siebenten Tages nach dem Begräbnis.

Kemény Andrásné

Életrajz

Hadd meséljem el, hogy az anyám és én hogyan vesztettük el a hitünket Istenben. [Weisz] Ernőt, anyám öccsét behívták munkaszolgálatosnak, és a szovjet frontra vitték (a hírhedt Don-kanyarba). Ő a harmincas évei közepén járó, egészséges, jókötésű férfi volt. Késő ősszel küldött magáról pár fotót, ezeken egy életerős fiatalembert láttunk lövészárokásás közben. A következő levelet már nem ő, hanem a parancsnoka küldte: ebben az állt, hogy Ernő az éhezés és a hideg miatt meghalt. Anyám, Bihari Lajosné, született Weisz Ella [1904–1982] a hír hallatán teljesen összetört, mert nagyon szerette az öccsét. Nagybátyja, aki a család orvosa is volt, azt javasolta, hogy utazzon el egy kis időre, hogy szellemileg és fizikailag is felépüljön. Ezért mentünk aztán Mátrafüredre, erre a hegyvidéki nyaralóhelyre. Ott anyám találkozott egy rabbival, akinek elmondta Ernő tragikus történetét és azt, hogy ezért elvesztette hitét Istenben. Nagyon hosszan beszéltek, de nem emlékszem pontosan, hogy miről. Az egyetlen dolog, amire világosan emlékszem, anyám utolsó kérdése volt: „Miért kellene hinnünk Istenben?” Erre a rabbi csak ennyit tudott mondani: „Hinnünk kell, mert hinni jó.” Anyám ezt a választ nem tudta elfogadni, és attól fogva nem hitt Istenben. Akkoriban 11 éves voltam és nekem teljesen elfogadhatónak tűnt a rabbi válasza. A következő évben egy sábátkor szokásom szerint a zsidó gimnázium zsinagógájába tartottam, ahova iskolába jártam. Az iskola elég messze volt a lakásunktól, de mivel zsidó iskolában tanultam, a sábát miatt gyalog kellett mennem. Számomra ez teljesen természetes volt, még télen sem bántam a dolgot. Ezen a bizonyos sábáton az istentisztelet után gyalog tartottam hazafelé, amikor megláttam a vallástanáromat, azt, aki a zsinagógában a prédikációt tartotta. Ő, amint elment az iskola közvetlen közeléből, felszállt az első arra jövő villamosra. Nagyon meg voltam döbbenve, de nem mondtam el senkinek, hogy mi történt. Azért éreztem, hogy a hitem csökkenni kezd.

Az apai nagyapám, Weisz László. Nem sokat tudok róla, mert meghalt mielőtt én megszülettem. Azt tudom, hogy kereskedő volt, és volt egy boltja. Meghalt 1912-ben, hat gyereket hagyva maga után. A felesége, aki azelőtt nem dolgozott, átvette az üzlet vezetését.

Az anyai nagyapám, Weisz  Mór, 1870 körül született. Kereskedő volt, de miután  Budapestre költözött 1906 körül, egy boltban dolgozott. Azt hiszem, ő volt a tulajdonosa ennek a vegyesboltnak, ahol mindent árultak az élelmiszertől kezdve a szövetekig és mosószerekig. Feleségével, Izsák Eszterrel [1880–1944] hét gyerekük volt.

Ez a nagymamám volt a kedvenc nagymamám [Izsák Eszter Izsák Erika interjúalany apjának, Izsák Károlynak a nővére volt. A Centropa Izsák Erkával is készített interjút. – A szerk.] Amennyire emlékszem, ortodox asszony volt, egy kis ortodox sulba járt, hozzájuk közel. Minden ünnepet megtartott, különösen a Pészachot. Erre alaposan felkészült. De amennyire emlékszem, nem hordott sájtlit, és nem igazán volt kóser a konyhája. Úgy emlékszem, hogy külön edényt használt a húsos és a tejes ételeknek, de szerintem csak egy mosogatója volt. Minden ünnepet Eszter nagymamám lakásában ünnepeltünk. Szép és óriási lakásuk volt, ami elfoglalta az egész emeletet, az ablakok az utcára néztek – az épületben ez volt az egyetlen ilyen lakás. 

Nagyon büszke voltam a nagyszüleimre és mindig csodáltam a lakásukat, ami hatalmas volt. Volt egy szép nagy kerek asztaluk, ami körül mindannyian le tudtunk ülni. Amikor összejött a család, mindig ez történt. Összesen tizennégyen voltunk.

Nagymamának öt testvére volt. Egyikük, a [Izsák] Henrik bácsi, úgy tudom, hogy az első világháborúban halt meg. Vele soha sem találkoztam. Amikor 1958-ban Kínába mentünk, és mielőtt elindultunk, az anyám azt mondta nekem: „Vera, ha Irkutszk felett repülsz el, nézz le, és gondolj Henrik nagybácsira, aki az első világháborúban itt halt meg.” A nagymamám testvérei közül csak egyre emlékszem, [Izsák] Edére, a család orvosára. Ő az 1930-as években lelkes cionista volt, de a családban senkit sem próbált meggyőzni. Túlélte a háborút, és az 1950-es évek végén alijázott. Izraelben halt meg.

Anyai nagymamám egy másik testvére, [Izsák] Flóra 1895-ben született és két férje volt. Az első férje tisztviselőként dolgozott egy bankban. Nem volt gyerekük. A második férjétől, Lőwy Mórtól két fiúgyereke született. A férjének kóser hentesboltja volt egy Budapest melletti faluban. Móric, az 1920-as évek elején megbetegedett, ezért Budapestre költöztek, és így élték túl a háborút. Flóra nagynéném bérelt egy tejboltot, amit ő vezetett. Az egyik fia, Alfréd megváltoztatta a nevét Lukács Andrásra. A másik fia, Béla textilüzletben dolgozott. Mindkettőjüknek volt családja. A második világháború után is tartottuk a kapcsolatot Flóra nagynénémmel. 1971-ben halt meg.

Eszter nagymamának tehát hét gyereke volt. Ernő a Don-kanyarban halt meg. Ernő 1908-ban vagy 1910-ben született, és szabó mesterséget tanult, de autóbuszkalauzként dolgozott. Nagyszüleimmel lakott a Liliom utcában, és nőtlen volt. Anyám egy másik testvére szemfülesen már 1938-ban alijázott. Anyám fivére, Weisz Jenő feleségül vette Rappaport Elzát 1936-ban. Tehát a két Weisz testvér, Jenő és Márton feleségül vette a két Rappaport nővért, Magdát és Elzát. Jenő, fogadólegényként dolgozott egy kávézóban. Ahogy én visszaemlékszem, az ő munkája abból állt, hogy a vendégeket elvezette a kijelölt asztalukhoz. A feleségével együtt eldöntötték, hogy alijázni fognak. Úgy tervezték, hogy előbb Jenő kimegy 1938-ban, hogy elintézze a helyzetet, majd őt követi Elza. De Elzát deportálták, és soha nem tért vissza. Jenő újraházasodott Izraelben. Révkalauzként dolgozott Haifában. 1962-ben eltűnt Izraelben, és többet semmi hírt nem kaptunk róla. Amikor 11 órát Izraelben tartózkodtam, semmilyen nyomot nem találtam, hogy életben lenne. Márton, miután befejezte az egyetemet, elment Párizsba szerencsét próbálni. Andor is vele ment. Visszatérve Magyarországra, fogadóportásként dolgozott egy előkelő szállodában, felhasználva az angol, francia és német nyelvtudását. Elvitték Borba (Szerbiába) kényszermunkára. Küldtek egy képeslapot, amint meneteltek  Borból Magyarországon keresztül. Fertőrákoson halt meg.

Az egyik nagybátyámat különösen szerettem, mert ő és a felesége sokszor vittek magukkal kirándulni. Most is gyakran járok túrázni. Így őrzöm az emlékét ennek a kedves nagybácsinak. József bácsi, Márton és Andor [Weisz József, Weisz Márton és Weisz Andor, az anya, Bihari Lajosné, szül. Weisz Ella testvérei] az osztrák határ közelében egy halálmenetben halt meg. Mártonnak felesége volt, Magda, aki 1944-ben gyereket várt. Márton azt kérte a feleségétől, hogy a lányt Erzsébetnek nevezze el. Magda kórházban szült, de a gyermek egyhetes korában éhen halt. Nagyon el volt keseredve, és elhatározta, hogy soha nem házasodik meg. De néhány évvel később egy gazdag venezuelai zsidó, aki látogatóba jött Magyarországra, beleszeretett, és megkérte a kezét. Magda először nemet mondott, de a rokonok meggyőzték. Összeházasodtak, és Venezuelába költöztek. Egy kislánya született ott, akit Erzsébetnek nevezett el.

Izsák Ede nagybátyám [Izsák Ede a nagymama fivére volt] cionista volt, a foglalkozása pedig orvos. Ő volt a Magyar Cionista Szövetség. Feleségül vette Beck Irént, akinek az apja bérlő volt, hatalmas ingatlanokat bérelt Dunántúlon. Irén nem dolgozott, de ő volt a WIZO magyar szekciójának az elnöke. Nagystílűen éltek: bridzs partik, elegáns összejövetelek, cselédek. Ennek ellenére Irén, aki egy nagyon vallásos családból származott, kóser konyhát vezetett, de a férje rokonainál, akik nem voltak kóserek, elfogadott más ételt is. A háború alatt Ede mint cionista vezető, bejuthatott a „Kasztner vonatba”. Ez volt az a fontos zsidó személyeket szállító vonat, amelyet Kasztner Rezső vásárolt meg a náciktól, és Bergen-Belsent érintve Svájc felé tartott. Ede és Irén 1957-ben Izraelbe alijázott.

Én 1931-ben születtem Budapesten, két évvel azután, hogy a szüleim összeházasodtak. Apám, Bihari Lajos [1898–1980] kereskedő volt. Illyén [Illye – Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2400 főnyi lakossal. – A szerk.] született. Miután Budapestre jött, nem tudott a kereskedésből megélni, így aztán felcsapott kocsmárosnak. És az is maradt egész életében. Anyámmal a Dohány utcai neológ zsinagógában házasodtak össze.

Édesanyám, Weis Ella [1904–1982], Szatmárnémetin [A Szatmár vm.-ben lévő városnak 1910-ben közel 35 ezer lakosa volt. Vallásfelekezetek szerint a lakosok a következőképpen oszlottak meg: 20-20% volt a római, ill. görög katolikusok aránya, 38% a reformátusoké és 21% az izraelitáké. A város a trianoni döntést követően Romániához került. – A szerk.] született, később az egész család átköltözött Budapestre. Kalapos volt, de miután 1929-ben férjhez ment, abbahagyta a munkát. Egyedüli gyerekük voltam. Azt mondták nekem – bár soha sem tudtam eldönteni, hogy tényleg így van-e –, szóval azt mondták nekem, hogy mindenből a legjobbat akarták nekem adni, és ezért nem akartak több gyereket. Édesanyámmal az egyetlen komoly konfliktus 7-8 éves koromban történt A játszótéren voltam, amikor a Vöröskereszt kakaóskávét és kenyeret osztogatott a gyerekeknek, és én is ettem belőle. Édesanyám, mikor megtudta, nagyon mérges lett, mert amint mondta, „elvettem más gyerek elől az ételt, pedig nekem nem volt szükségem rá”.

Édesapám italboltban dolgozott. Ott dolgozott a második világháború előtt és után is. Édesapámnak csak hat elemi iskolája volt. Valamikor kereskedő volt, de miután Budapestre jött, nem volt sikere a kereskedésben, így eldöntötte, hogy megpróbálkozik az italbolttal. Így maradt kocsmáros egész életében. Ahogy én vissza tudok emlékezni, az italbolt, ahol dolgozott, Óbudán volt, a Vörösvári úton. A második világháború után édesanyám segített neki a boltban, amit béreltek az államtól. Itt dolgoztak egészen nyugdíjas korukig.

Pár éves voltam, amikor kis egyszobás lakásunkból egy nagyobba költöztünk. Volt egy szép tálalónk és egy neobarokk szalongarnitúránk. Voltak porcelánjaink is, de sosem tartottuk vitrinben őket. Olyan kispolgári dolog lett volna! Volt egy cselédünk, aki a vásárlástól kezdve a főzésig és a takarításig mindent elvégzett, a nagymosást kivéve. Erre külön asszonyt vettünk fel, akik csoportosan jöttek fel Pestre vidékről.

Nem emlékszem túl sok mindenre az otthoni életemből. A napjaimat általában az iskolában töltöttem. Sok különórám volt, és sportoltam is. Jártam külön németórára, és az iskolakórusban énekeltem. Nyáron a barátaimmal a Dunában úsztunk és eveztünk, télen pedig a városligeti műjégpályán korcsolyáztunk.

Minden nyáron három hetet üdültünk. Vagy a hegyekbe mentünk, vagy a Balatonra, vagy pedig a Velencei-tóhoz. Általában lakást vagy házat béreltünk. Azt hiszem, hogy ezek a vakációk anyámnak nem voltak teljesen gondtalanok, mert nem vittük magunkkal a cselédünket, és minden házimunkát egyedül kellett csinálnia. A nyaralás igazi családi esemény volt. Sokat kirándultunk, ezek tényleg gondtalan idők voltak, minden kötelezettség nélkül.

Német nyelvű óvodába jártam. A szüleim fontosnak tartották, hogy folyékonyan beszéljek németül. Ezért aztán a gimnáziumban német különórára is jártam. A Szvetlána utcai általános iskolába jártam. Nem volt kimondottan zsidó iskola, az osztályban szerintem csak öten vagy hatan voltunk zsidók. Az általános iskola után az [Abonyi utcai] Zsidó Leánygimnáziumba mentem. Annyira szerettem oda járni, hogy az minden korábbi iskolai emlékemet elhomályosította. Négy tanáromra tisztán emlékszem. Az egyik a latintanárunk volt. Nagyon kedves ember volt, de nem tanított túl sokat, úgyhogy aztán érettséginél segítenie kellett nekünk, persze titokban. Aztán volt a tornatanárnő. Miatta nem lettem kitűnő tanuló, mert nem adta meg a jelest. Zsoldos Jenő, a gimnázium igazgatója, híres irodalomtörténész volt, aki tudásban és emberileg is nagy formátumú ember volt. Életem egyik legszörnyűbb napján igen mély benyomást tett rám. 1944. március 19-én iskolába indultam. Mindenki az osztályteremben volt már, amikor az igazgató bejött. Felálltunk, de ő ahelyett, hogy elkezdte volna az órát, azt mondta nekünk, hogy a legrövidebb úton menjünk haza, és ne kérdezzük, hogy miért. Fogalmunk sem volt róla, hogy mi történik, de mivel nagyon tiszteltük, szót fogadtunk. Amikor hazaértem, anyám meglepődve nézett rám. „Hogyhogy ilyen korán jöttél?” – kérdezte. Mondtam neki, hogy az osztályfőnök magyarázat nélkül hazaküldött mindenkit. Egy óra múlva a rádióból tudtuk meg, hogy a németek megszállták Budapestet. Nekem ekkor kezdődött a második világháború. 

Anyámmal együtt csillagos házba kerültünk. Egy kis idő múlva elvitt egy intézetbe, ahol zsidó gyerekeket bújtattak. Egyik este hallottam, hogy a felnőttek arról beszélnek, hogy mindnyájunkat a gettóba fognak vinni. Egy barátommal elhatároztuk, hogy megszökünk. Szinte nem is volt rá időnk, hogy átgondoljuk, hová mehetünk, olyan gyorsan megléptünk, ahogy csak tudtunk. Borzalmas éjszaka volt, zuhogott az eső, teljesen átázott a ruhánk. Különösen az enyém, mert beleestem egy pocsolyába. Valahogy leértünk a Moszkva térre, és felugrottunk egy villamosra. Tömve volt, és hamarosan elvesztettem a barátomat szem elől. Sohasem tudtam meg, hogy mi történt vele. Mire a villamos az Apponyi térre érkezett, majdnem teljesen kiürült. Egyetlen ember ült a közelemben, ráadásul egyenruhában. Amikor észrevett, elindult felém. Annyira megijedtem hogy leugrottam a mozgó villamosról. Hogy ez az ugrás mentette-e meg az életemet vagy nem, soha nem fogom már megtudni. Irén nénihez mentem, apám kikeresztelkedett nővéréhez, aki egy keresztényhez ment férjhez. Ők próbáltak szerezni nekem hamis keresztény papírokat, de nem sikerült nekik. Így megkerestem anyámat és a felszabadulásig vele voltam a gettóban. Mindketten szerencsésen felszabadultunk. Apám, aki munkaszolgálatban volt, szintén túlélte a háborút.

A volt férjemet, Kemény Andrást [1931–1992] 1950-ben az egyetemen ismertem meg. Ortodox családból származik. Az apja villanyszerelő volt, és nagyon vallásos ember. Minden reggel tfilint rakott, még a háború után is. 1952-ben házasodtunk össze. Sajnos csak polgári esküvőnk volt. A férjem szüleihez költöztünk. Ági lányunk egy évvel később született. A gyermekbénulás-járványban 15 hónapos korában megbénult. Nagyon nehéz volt, mert egyetemre jártam, és szegény Áginak is a gondját kellett viselnem. A szüleim nagyon sokat segítettek. A férjem diplomataként dolgozott, és egyszer találkozott egy kínai delegációval. Elmesélte nekik, hogy milyen borzalmas betegsége van a lányunknak, amire ők azt mondták neki, hogy talán Kínában meg tudnák őt gyógyítani. Járhatna akupunktúrára, és az talán segítene. Felkerekedtünk, és hárman Kínába mentünk, ahol 5 évig éltünk. A lányom nem gyógyult meg, de talán a betegség terjedését sikerült lelassítani. Ági, állapota ellenére elvégezte a Zeneakadémiát, zenetörténész lett.

Az 1970-es évek elején váltam el. Kénytelen voltam Ágit mozgássérült-otthonba elhelyezni, mert nem tudtam egyedül mozgatni, hiszen tolószékben van. Minden nap meglátogatom, és amikor ideje engedi, mert nagyon elfoglalt, haza is viszem.

Galla László

Életrajz

Anyám édesapját Kohn Mórnak hívták, és textilkereskedő volt, saját textilüzlettel. Anyai nagymamám, Heitler Netti mindig beteg volt, én már úgy ismertem meg, mint ágyban fekvő beteget, akinek a betegségéről a mai napig semmit nem tudok. Hét éves voltam, amikor 1923-ban meghalt. A nagypapa ehhez képest még talán hét évet élhetett, tehát 1930 körül halt meg. Nagyon idős volt, minimum nyolcvan éves, úgyhogy valamikor 1850 körül születhetett. Egyikük születési helyét sem ismerem. Hódmezővásárhelyen éltek, de minthogy gondozásra szorultak, apám valamikor az 1920-as években átköltöztette őket Szentesre, és mind a ketten ott haltak meg. Nem jártam a nagyszüleim eredeti lakóhelyén, és nem tudom, hogy milyen körülmények között éltek. Annyi biztos, hogy neológok voltak. A nagyünnepeket hellyel-közzel betartották, talán kóser konyhát is vezettek. Három lányuk volt, anyám, Olga néni és Mariska néni. 1887-ben született meg anyám, Kohn Erzsébet, aki az anyakönyvi kivonatában Örzsike néven szerepelt, a zsidó neve pedig Eszter volt. A testvérei idősebbek voltak nála, nem tudom pontosan, talán négy-öt évvel, és mind háztartásbeliek voltak. Anyámról tudom, hogy ő a négy polgári elvégzése után Temesváron járt még iskolába, akkor léteztek még olyan felsőbb leányiskolák, ahol a háztartás és a közösségi élet tudnivalóit sajátították el a tanulók. Ez egy két-három éves iskola volt, amit anyám el is végzett [lásd: leányiskolák]. A két lánytestvére végzettségéről nem tudok semmit.

Olga néni Hódmezővásárhelyen élt, nagyon rossz családi körülmények között. Szegények voltak, emellett nagyot is hallott, és a férje meghalt, úgyhogy ő nem volt alkalmas arra, hogy a nagyszüleimet ápolja. Olga néni férje – Mayer Hermannak hívták – ügynök volt. A családban, ha őket emlegették, mindig szóba jött, hogy milyen nehéz körülmények között élnek. Két gyerekük volt, Rózsi és Lili. Lili színésznőnek készült, de nem csinált karriert, és bár később valahol filmekben is szerepelt, mindig csak kisebb szerepekben. Később, ha jól tudom, öngyilkos lett Berlinben. Mindez még gyerekkoromban történt, úgyhogy énhozzám ezeknek a híreknek csak a zöngéi jutottak el. Rózsi Bácskában, Jugoszláviában élt. Egy Havas nevű, igen gazdag topolyai vállalkozóhoz ment feleségül, aki özvegyember volt és egy fiúgyermek apja [Topolya – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 10 800, 1910-ben 12 500 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Trianon után a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Rózsi sokkal fiatalabb volt, mint a férje, és őrá volt bízva a gyerek nevelése. Nagyon jó körülmények között éltek Jugoszláviában.

Mariska néni Szabadkán élt, ami a háború utáni években Jugoszláviához tartozott. Volt egy Faragó nevű férje, aki zsidó volt és akitől – ez annak idején nagy szenzáció volt – elvált. A férj foglalkozását nem tudom, de született két fiuk, Faragó Pista és Faragó Bandi, és egy lányuk, Faragó Ella, akik mikor a mamájukat később elvette Tordai Izsó, egy ügyvéd, még nagyon kis gyerekek voltak, és így Tordai Izsó bácsi vezényletével nevelődtek fel. Ella újságíró volt, Jugoszláviában, többek között Szabadkán, Zomborban és azt hiszem, Újvidéken írt újságokba. Sok éven keresztül vezetett egy lelki klinika jellegű rovatot Hella néven – Havas Emilnek hívták a férjét – és írói körökben forgolódott egész életében.

Az apai dédapám mestersége cipész volt. Gunst Izraelnek hívták, Albertirsán született [A dédapa idejében ez még Irsa község volt, Pest-Pilis-Solt vm.-ben, majd csak 1950-ben egyesítették Alberti községgel, és ekkor jött létre Albertirsa. – A szerk.], és ott is dolgozott. Tizenegy gyermeke lett, az első jó néhány gyermek még Irsán született, majd dédapám, ki tudja, milyen oknál fogva, átköltözött Szentesre, és attól kezdve ott volt a műhelye és kereskedése. Nemcsak méretre készített, hanem raktárra is, és árusított. Közben felnevelte a tizenegy gyermeket, akik között óriási korkülönbség volt, tehát egyesek már felnőttek voltak, és kikerültek a házból, mire az utolsó gyerek is megszületett. Az érdekesség az, hogy tízen voltak fiúk és csak egyetlen lány. A nagyapám csak pár testvérével tartotta a kapcsolatot, valószínűleg velük sem szorosan, úgyhogy a legtöbbjükről semmit sem tudunk.

A legfiatalabb gyermek, Berti híres lett, viszonylagos híresség persze. Kossuth Lajos, akit a szabadságharc leverése után száműztek, élete utolsó részében Olaszországban, Torino mellett élt, és készült megírni az emlékiratait [Kossuth 1849 augusztusában lemondott kormányzóelnöki tisztéről, és Törökországba emigrált. 1865-től 1894-ig, haláláig élt Torinóban. – A szerk.]. Ehhez szüksége volt egy titkárra, aki a nyersanyagokat előkeríti, és fordítani is tud. Kossuth a pesti összeköttetésein keresztül kérte, hogy kerítsenek neki egy belevaló fiatalembert. A jogász végzettségű és akkor valamelyik pesti lapnál külső munkatársként dolgozó Berti bácsit kérték fel, aki kiment hozzá, és három évig volt Kossuth titkára, ez alatt készültek el az emlékiratok [1879–1883 között volt Gunst Bertalan Kossuth Lajos titkára. – A szerk.]. A szentesi gimnáziumban – mert abba a bizonyos gimnáziumba járt, amibe később apám, majd még később én is – az évkönyvekben meg is van említve mint régi híres tanítvány: Gunst Bertalan, Kossuth Lajos titkára. Berti bácsi akkor nősülendő fiatalemberként Londonban lakott, és elvett egy budapesti lányt feleségül, mégis olyan mértékben ragaszkodott a szentesi mivoltához, hogy Szentesen volt az esküvőjük, és ezt a városban számon is tartották. A családunk általában ennyire ragaszkodik a gyökereihez.

Nagyapám egy másik testvére Henrik bácsi volt. Nagyon érdekes ennek a Henrik bácsinak a története. Gunst Joachim, majd Henrik – vagy ahogy később hívta magát: Henri Horn – festőművész lett, és külföldön élt. Élete kisebb részét Olaszországban, nagy részét Franciaországban töltötte mint festőművész. Egyfajta bohém ember lett, akinek három felesége volt  Az első és második feleségétől született egy-egy gyereke, a harmadiktól, akit ötvenéves korában vett el feleségül, pedig négy. Ez utóbbi hölgy huszonvalahány éves volt, szóval óriási korkülönbség volt közöttük. E házasságból négy gyermek született. Az első három 1900 és 1904 között, az utolsó 1915-ben, tehát Henri hatvanhat éves korában. A fiút Pierre-nek hívják, ők már teljesen elfranciásodtak természetesen, és a Pierre velem egykorú. Egyszer egy párizsi telefonkönyvben felfedeztük. Én tudtam, hogy a Henrik bácsi a Horn nevet vette fel, és ezen a néven futott mint festőművész. Valamit kerestem a postán a telefonkönyvből, és megláttam ezt a nevet: Gunst-Horn. Csak ez lehet, a Gunst is meg a Horn is stimmelt. Később aztán felvettem vele a kapcsolatot, és akkor kiderült, hogy ennek a Pierre-nek is van több gyermeke, és az egyik, Olivier, aki 1947-ben született, Közép-Franciaországban valahol római katolikus püspök lett. Ennyit egy magyar zsidó család sorsáról. Szerintem ez egy nagyon jó kis történet.

Apai nagypapámat Gunst Lipótnak hívták. Amennyire én láttam a születési anyakönyvi kivonatát, ott Leopold néven volt anyakönyvezve, de a Lipót név szerepelt például az üzleten lévő feliraton. A nagymamám pedig Paszternák Emília volt, aki közeli rokonságban állt Joe Pasternakkal, a híres filmessel Hollywoodban [Joe Pasternak (Paszternák Jakab) (Szilágysomlyó, 1901 – USA, 1990) – az amerikai film egyik legsikeresebb producere. 1921-ben vándorolt ki Amerikába. Legendás karrierje a Paramountnál kezdődött, és az Universalnál folytatódott. 1928-tól a Deutschen Universal produkciós igazgatója volt. 1936-ban tért vissza az Egyesült Államokba. Az 1942–1966 között a Metro-Goldwyn-Mayernél működött. – A szerk.]. Őt sosem láttuk, nem is leveleztek, de a családi kapcsolat elég közismert volt. A nagymamám 1849-ben született, a nagyapám pedig Irsán született, 1844-ben.

Szentesen körülbelül öt-hatszáz zsidó lakott, és mind közepesen vallásosak voltak. Tőlünk nyolcvan kilométerre volt Makó, ott sokkal intenzívebb zsidó élet folyt. Makón volt ortodox és neológ templom is, és ott több ezer zsidó élt [Makón egyébként mintegy háromszor annyi zsidó élt az 1920-as években, mint Szentesen, Szentesen kb. 650-en voltak, Makón 1900–2000 főt számlált a hitközség. – A szerk.]. Ehhez képest a szentesi zsidó közösség jóval kisebb jelentőséggel bírt. A város maga körülbelül ugyanakkora volt, mint Makó, és a környéke is hasonló volt [Makón 1920-ban 37 100, 1930-ban 35 800 fő élt, Szentesen pedig 32–33 000 fő. – A szerk.]. De a szentesi zsidóság elég asszimilált életet élt. Egy nagyon szép zsinagógája volt, ami egyébként most a városi könyvtár. Működött zsidó hitközség, aminek az apám volt az alelnöke, majd elnöke. Természetesen működött Hevra Kadisa, ami a temetési ügyeket intézte (a temető gyönyörű szép volt), és Malbis Arumim Egyesület, ami a szegények javára jótékonysági tevékenységet végzett [A malbis arumim feladata a szegény családok gyermekeinek ruhával való ellátása, tüzelő biztosítása a téli időszakra és egyéb más karitatív tevékenységek. – A szerk.], és volt zsidó Nőegylet, aminek az anyám is volt a vezetője. Bár a hitközségben mindenki mindenkivel jóban volt, a belső választások idején nagy csaták folytak, mert ekkor dőlt el, hogy ki lesz az elnök, aki azután a saját embereiből alakíthatta meg az adókivető bizottságot, s ez a pártfogoltjaira mindig kevesebb adót vetett ki. A hitközségi adót annak idején közadók módjára szedték be, tehát kötelező volt fizetni. Főleg emiatt voltak harcok, és emiatt volt két párt a hitközségben.

Azt tudom, hogy az első világháború előtt folyamatosan volt rabbi Szentesen. A két világháború között már hol volt, hol nem volt. Az a rabbi, aki akkor tevékenykedett Szentesen, amikor én születtem, azután elment a városból, és akkor jó ideig nem volt rabbi. Például amikor én bár micvó voltam tizenhárom éves koromban, azaz 1929-ben, akkor Szentesen már évek óta nem szolgált rabbi, és a szüleim kérésére ugyanez a rabbi jött le Pestről, ahol állása volt, Szentesre, hogy a bár micvómat vezesse. De utána még évekig nem volt a városunkban rabbi, majd éveken át egy Kohn Zoltán nevű rabbinövendéket pátyolgatott, szponzorált a szentesi hitközség, aki azt később rútul cserbenhagyta. Amikor rabbi lett, tett az egészre, és sosem láttuk többé. És utána megint évekig kutattak rabbi után, és egy Würdiger József nevű rabbink lett, aki később Berendre magyarosította a nevét, és még a gettósítás idején is megőrizte a hivatalát. Tanító mindig volt, és ő volt egyben mindig a hitközségi titkár is. És volt mellette samesz. Nem volt azonban kóser mészárszék. Az Ungár bácsi járt a házakhoz, ő volt a sakter és a samesz is egy személyben. Volt olyan is, hogy hozzá vitték az állatokat.

Apámék hatan voltak testvérek. A legidősebb Ernő, majd Helén néni, aztán jött Maca néni – Matild volt a keresztneve –, aztán jött Regina. Apám következett, végül László, aki fiatalon, tizenhat évesen halt meg 1899-ben, az ő emlékére neveztek el engem Lászlónak. Apám 1880-ban született, Szentesen, a gimnáziumot is ott végezte el. Akkor még a szentesi gimnázium a debreceni református gimnáziumnak volt az algimnáziuma, és csak hat osztályos volt [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Aki hetedik, nyolcadik osztályba is akart járni, annak Debrecenbe kellett mennie befejezni a tanulmányait. Apám nem ment, hat gimnáziummal beérte. Hogy miért nem fejezte be a tanulmányait, annak valamikor tudtam is az okát, de most nem jut eszembe.

A lánytestvérei mind művelt hölgyek voltak, de hogy mit tanultak, milyen iskolákat végeztek, nem tudom. Helén néni Kolozsvárra ment férjhez. Azt hiszem, meghalt az első férje, és később újból megházasodott. A második férje, Weisz József férfiszabó volt Kolozsvárott. Maca néni Hódmezővásárhelyen volt férjnél, a férje vezetékneve Schenk volt, a keresztnevét nem tudom. Helén néni révén, aki akkor már Kolozsvárott élt, Maca néninek a válása után szereztek ott egy másik férjet, akinek a neve Roth volt. Annyira jó házasság lett, hogy a férfi még Maca néni akkor már meglévő három gyermekét, Istvánt, Margitot és Györgyöt is adoptálta. Regina Szentesen ment férjhez, és ott szülte a gyermekeket, majd a legutolsó gyerek, Gyuri születésekor meghalt, és ekkor ott maradt négy gyermekkel a papa. A nagyszüleim a kisgyereket magukhoz vették, hogy levegyék a terhet az özvegyen maradt férfiről. Ernő nagybátyám bányamérnök lett, Rózsaszentmártonba került, és az ottani szénbányában dolgozott mérnökként, majd végül az egész bánya igazgatója lett [Rózsaszentmárton – nagyközség volt Heves vm.-ben, 1891-ben 1100, 1920-ban 1700 lakossal. – A szerk.]. Ott halt meg betegségben, még a háború előtt. Mivel apám öccse, László meghalt, így Szentesen csak apám maradt, és ő vette át nagyapámtól az üzlet vezetését.

A nagypapa először szatócs volt Szentesen, majd egyre fejlesztve, a végén vas- és műszaki kiskereskedő lett belőle. Tehát a fűszer, az ostornyél és ilyesmik, amiket kezdetben árult, szépen eltünedeztek onnan, és maradt a vas-edény áru, kibővítve a műszaki cikkekkel, tehát kocsialkatrészekkel, asztalosszerszámokkal, asztalos- és kovácsműhelyekhez tartozó felszerelésekkel. Később, mikor a bicikli elterjedt, akkor a kerékpár is jól menő cikk lett. És volt persze zománcedény, daráló, kés, olló, minden ilyesmi. Az üzlet a Postával szemben, a Fő tértől a negyedik házban volt. Nem ott nyitotta meg az első kereskedését, hanem valahol a Kisérben, ami Szentes egy külső városrésze [Mint később szó lesz róla, 1943-ban ünnepelték a vaskereskedés fennállásának 75. évfordulóját, tehát a nagyapa 1868-ban, 24 éves korában nyitotta meg az üzletet. – A szerk.]. Aztán, gondolom, fokozatosan került oda, ahol már én is születtem, és ahol ez az üzlet is volt. Amire én már emlékszem, az egy nyolcvan-száz négyzetméteres helyiség volt. Számos raktár volt a földszinten és nagy pinceraktár a föld alatt, összességében lehetett olyan kétszázötven négyzetméter. Mikor nagypapa kezdett megöregedni, apám átvette tőle a boltot, úgyhogy én főleg erre az időszakra emlékszem. Ekkor mintegy négy alkalmazottjuk lehetett. Apám nagyon szorgalmas ember volt. Minden este hétkor zártuk az üzletet. Annak idején úgy volt, hogy reggel héttől tizenkettőig, majd kettőtől hétig volt nyitva tartás, a kettő között pedig, tizenkettőtől kettőig déli szünetet tartottak, úgyhogy apám elfoglaltsága is e szerint alakult. Szombaton is nyitva volt a bolt [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és egy időben vasárnap is – először délig, azután később héttől tíz óráig [Az üzleti zárórát először az 1913. évi XXXVI. törvénycikk rendelkezései szabályozták, ezek értelmében a kötelező záróra általában este 8 órától reggel 6 óráig tartott, s ez a rendelkezés természetesen a családtagok által működtetett üzletekre is vonatkozott. A törvényhatóságok és rendezett tanácsú városok a törvény korlátai között eltérően is szabályozhatták az üzleti zárórát. A szabályok megszegése kihágásnak minősült. – A szerk.]. A környékről nem szereztünk be soha árut. Már a nagypapám vezetése alatt is apám utazott beszerzésre. Szállítóink voltak például a Weiss Manfréd gyár, de számos más cégtől is vásároltunk, az akkori legnagyobb kereskedőktől Budapesten. Szentesen egyetlen hasonló méretű konkurencia létezett, a Horváthék, míg a külső városrészekben voltak kisebb hasonló kereskedések, de ezek már inkább vegyeskereskedés jellegűek voltak, és többnyire a nagyapám üzletéből kikerült, önállósult segédek vezették őket. Egy se volt közülük zsidó, a konkurencia, a Horváthék sem azok voltak. Ilyen jellegű zsidó üzlet, mint a miénk, nem volt több Szentesen.

Volt egy nagy-nagy beírókönyv, amibe felírták a hitelbe vásárlásokat. Voltak olyan vevők – Szentes mezőgazdasági vidék volt, a legtöbben tanyai, környéki falubeli gazdálkodók voltak –, akiknek ősszel volt jövedelmük, úgyhogy sokan csak egyszer fizettek egy évben, a nyári betakarítás után, amikor a búzából meg egyéb terményekből pénzhez jutottak. Szentes megyeszékhely volt, ahol nagy hivatali és iskolai élet is folyt [Szentesen egy állami polgári leányiskola volt és egy főgimnázium, amelyből később reálgimnázium lett. Lásd: polgári iskola; gimnázium és egyéb középiskolák. – A szerk.], így voltak olyan vevők is, hivatalnokok például, akik havonta kaptak fizetést, és ilyenkor fizettek. De azt lehet mondani, hogy a vevőknek legalább az ötven százaléka hitelbe vásárolt, s a legtöbb fizetett is később, a megbeszélt időben. Nagyon ritkán fordult elő, hogy követelni vagy pereskedni kellett volna. Becsületes népek voltak a vásárlóink. Nem volt aláírva, hogy milyen árut vittek el, egyszerűen csak be lett diktálva. És amikor fizetni jött ősszel a gazda, elhitte, hogy mi nem írtunk be mást, mi meg elhittük, hogy fizetni fog. Ezek ilyen patriarchális idők voltak akkor, még a két világháború között is ez volt a jellemző.

Apám úgy került össze anyámmal, hogy Maca nénihez, aki [akkoriban] Hódmezővásárhelyen volt férjnél, az apám mint fiatalember átjárt. Ott ismerte meg akkor anyámat. Lehet, hogy „összehozás” is szerepet játszott a dologban [lásd: házasságközvetítő, sádhen], ezt persze nem tudom. Volt egy nővérem, aki még az én születésem előtt meghalt, két és fél éves korában, skarlátban. Évának hívták, 1912-ben született.

Mikor kitört az első világháború, apám ugyan már harmincnégy éves volt, de így is rögtön behívták. Arra is emlékszem, hogy a lugosi – Lugos [Krassó-Szörény vm.] ma Romániához tartozik – ezredhez került. A lugosi ezredet vitték aztán ki Szerbiába, apám az egész háborút ott töltötte Dalmáciában és a környékén, egészen a végleges visszavonulásig. Négy évig folyamatosan távol volt, bár időnként szabadságra engedték. Én nem otthon „készültem”, hanem Belgrádban. Apám szabadságot kapott, de nagyon rövidet, és mivel előre tudták, hogy mikor, anyám leutazhatott Belgrádba, és ott egy laktanyának a tiszti szállásán – apám mint zászlós tiszt vonult be, és a végén századosként szerelt le – találkozhattak, együtt töltöttek egy pár napot, és ott „készültem” 1916 februárjában.

Nagyanyámnak, Paszternák Emíliának két nővére is volt Szentesen férjnél. A Betti néni és a Lina néni. Mikor én megszülettem, az unokatestvéremet, Gyurit küldték el, hogy gyűjtse össze a családot. Otthon születtem gyertyafény mellett, mert este kilenckor megszűnt a villanyszolgáltatás, és én hajnali háromnegyed egykor jöttem világra. Bábaasszony volt az anyám mellett, és hívták a Lőwy doktor bácsit is, hogy segítsen, ő egy idős orvos volt, hiszen a fiatal orvosok mind a háborúban voltak. Kérték Gyurit arra is, hogy keltse fel a Betti nénit, hogy jöjjön oda hozzánk. Betti néninek műfogsora volt, és a nagy zűrzavarban otthon felejtette, úgy jött oda engem ünnepelni. Ez húsz éven át beszédtéma volt nálunk.

Mikor körül lettem metélve, apám nem volt még otthon, táviratoztak neki, hamar haza is jött. A tisztikar, amelynek tagja volt, éppen valahol Dalmáciában állomásozott, és egy nagy hercegi vagy fejedelmi kastélyban volt elszállásolva. Mikor megtudták, hogy én megszülettem, elhappoltak egy gyönyörű szép albumot, ami a fejedelmi családnak a tagjait ábrázolta, és ezt küldték nekem ajándékba a tiszttársak. Ekkor még nem lett eldöntve, hogy engem hogy fognak hívni, apám tehát a születésem után annyira hamar jött haza, hogy még nevet sem kaptam [Rendes körülmények között a körülmetélésre az újszülött fiú nyolcnapos korában kerül sor, és ekkor kap nevet is a gyerek. Egyébként a hagyomány szerint az anya joga a név megválasztása. Lásd még: névadás. – A szerk.].

Együtt laktunk a nagyszüleimmel. A lakás az üzlettel együtt egy saroképületben volt. A sarokrészben az üzlet és a raktárak álltak, az ötszobás lakás pedig a Petőfi utcai frontra nézett. Az egyik unokatestvéremet, Regina nagynéném legkisebb gyermekét a nagyszüleim nevelték, az övé volt az egyik szoba az ötből, apáméké három, a nagyszüleimé pedig egy, ami óriási volt, közvetlenül az üzlet mellett nyílt. Polgári módon laktunk, ma úgy mondanám. Szép bútoraink voltak, és festmények a falon. A festmények és a bútorok is mind eltűntek 1944-ben. Arra emlékszem, hogy voltak Koszta József képeink is. Az akkor nagy érték volt [Koszta József  (1861--1949), az ún. alföldi iskola jelentős alakja. Nagybányán, Szolnokon, majd Szentes környéki tanyáján élt. -- A szerk.].

Akkor lett saját szobám, amikor Gyuri tizenkilenc-húsz éves korában elkerült otthonról – a numerus clausus miatt Olaszországban sikerült csak a doktorátust elvégeznie, orvos lett végül [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus]. Amíg nem volt külön szobám, a szüleimmel aludtam együtt.

Sok könyvünk volt otthon. Volt egy nagy könyvszekrény az akkor divatos könyvekkel, mint a korabeli magyar klasszikusok, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi. Csak magyar, francia vagy német nyelvű könyvekre emlékszem, egy héber nyelvű sem volt köztük. Az „Újság”-ra fizettünk elő, ami akkor liberálisnak mondható lap volt. Aztán előfizetői voltunk a „Múlt és Jövő”-nek. Engem kiskoromban előfizettek a „Remény”-re. Járt nekünk a „Színházi Élet” – azt anyám olvasta –, valamint az „Új Idők” [„Újság” – „Az Újság” c. liberális szellemű politikai napilap utóda. „Az Újság” 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után ekkor indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. „Színházi Élet” – 1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Rendszeresen közölte egy-egy bemutatott színdarab szövegét is. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. „Új Idők” – képes szépirodalmi hetilap volt, a művelt középosztály lapja. Alapító főszerkesztője Herczeg Ferenc volt, munkatársai között a kor divatos írói szerepeltek. A lap közölt folytatásos regényeket, volt családi és gyermekrovata is. – A szerk.]. Apámnak járt még a „Magyar Vaskereskedő” és az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület szakmai lapja is [Az egyesületről a Révai Nagylexikonban az alábbiak olvashatók: Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés (O. M. K. E.) – „1904-ben alakult Sándor Pál országgyűlési képviselő kezdeményezésére, azzal a céllal, hogy az ország összes kereskedőit egyesítse, azok érdekeit minden téren megvédje, a kereskedelemnek a törvényhozásra s a közéletre befolyást biztosítson, a kereskedelmi osztály tevékenysége elleni támadásokat visszautasítsa s általában a kereskedelemellenes irányzatot visszaszorítsa. Működési köre a kereskedelem minden ágazatára kiterjed.” – A szerk.].

Az első időkben, mikor még nagy volt a család, és az unokatestvéremmel, valamint a nagyszüleimmel összesen hatan éltünk együtt, akkor volt egy szakácsnőnk és egy szobalányunk is, ez a személyzet később egy főre csökkent. A szakácsnő, azt hiszem, hogy a nagyanyám felügyelete alatt főzte a kóser kosztot. Anyám a háztartásban dolgozott, és amikor ott éppen nem volt dolga, akkor az üzletben segített, beült a pénztárba. Ahogy a nagymamám öregedett, anyámnak fokozatosan kellett átvennie tőle a háztartást. De ez biztos, hogy nem ment simán; amit előttem ugyan nagymértékben titkoltak, de mindenesetre nagy torzsalkodások folyhattak a háztartás vezetése körül. A piacra, amely csak néhány háznyira volt tőlünk a főtéren, anyám járt. Garabollyal a karján ment, sokszor két garabollyal. Ez szentesi műszó, a karra akasztható [ovális] kosarat hívják így. Más vidéken nem nagyon hallottam ezt a szót. Néha ment vele a cselédlány, amikor látszott, hogy sok lesz neki egyedül. Mikor több állatot kellett levágni, akkor kijött hozzánk a sakter, amikor csak egyet kellett, akkor mi mentünk hozzá.

Anyámék elég kiterjedt társasági életet éltek. Sok közeli és távolabbi barátjuk volt. Apám hitközségi, anyám nőegyleti elnök volt, szóval benne voltak a társaság sűrűjében. Egy héten kétszer-háromszor vacsora után, nyolc-fél kilenc körül jöttek a vendégek, vagy a szüleim mentek valahova. A baráti kör száz százalékig zsidó volt, még a háziorvosunk, a városi főorvos is kitért zsidó volt.

Mivel apám többnyire hitközségi funkcionárius volt, minden péntek este és szombaton is járt templomba. Ilyenkor anyám volt a boltban, nagyobb koromban már én. Apám azt mondta, hogy tud imádkozni. Volt tálesze, de soha nem láttam őt, mondjuk, teffilinben [lásd: tfilin]. Diákként nekem is részt kellett vennem a reggeli istentiszteleten. Nehezen jött össze még a tíz fő is [lásd: minján], ezért mi, akik diákok, tehát tizenhárom éven felüliek voltunk, mindig be voltunk osztva egy-egy szombat reggeli imánál. Hét közben is kellett menni, és ilyenkor fel kellett csatolni a teffilint. Az az érzésem, hogy apám jóval vallásosabb lett volna, de anyám volt a spiritus rectora annak, hogy egyre inkább a vallástalanság felé tolódtunk el.

A nagy zsidó ünnepeken, Ros Hásánákor vagy hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] zárva volt az üzlet. Lehet, hogy Pészahkor vagy Sávuotkor is, erre nem emlékszem határozottan. De a három nagy ünnepnapon zárva voltunk, és biztos, hogy mentünk templomba. Jom Kipurkor félnapos böjtökkel kezdtem, tehát először kora estétől másnap ebédig kellett böjtölnöm. Ez lehetett olyan nyolcéves koromban, két-három évig tartott ez a félböjt, és attól kezdve egész napos böjtöt kellett tartanom [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. Ez még akkor is így volt, amikor már leszoktunk a kóser háztartásról. Egyszer, mikor Jom Kipur másnapján, az ünnep végeztével mentünk haza este a templomból, az egész család sietős léptekre késztette a nagyapámat, mert mindenki éhes volt. Azt hiszem, utána rögtön beteg is lett, úgyhogy azt mondták, hogy emiatt halt meg.

Mindig közösen étkeztünk. A péntek esti vacsoránál égett a két gyertya [lásd: gyertyagyújtás]. Sólet biztosan volt, töltött halat [lásd: halételek] sosem ettünk, mert anyám nem szerette, úgyhogy az akkor sem volt, amikor még közös háztartásban éltünk a nagyszülőkkel. És arra is emlékszem, hogy Gyurinak, az unokatestvéremnek volt egy idősebb nővére, aki a férjével együtt egy üvegkereskedést vezetett Szentesen. A férje valahonnan a Nyírségből került Szentesre, ennélfogva vallásosabb volt még húsz-harminc százalékkal, mint a többiek, és fontosabb is volt számukra, hogy a zsidó élettel kapcsolatos szokásokat betartsák. Náluk például a péntek esti vacsora mindig ünnepélyesebb volt. Erre mindig meghívták a szentesi zsidó tanítót, aki viszont Hajdúdorogról származott, ahol szintén erőteljes zsidó élet volt. Amikor már nagyobb voltam, én is minden péntek este náluk vacsoráztam.

Nálunk nem volt sátor Szukotkor, de Szentesen egyes helyeken állítottak. Nekünk a vaskereskedés miatt kikövezett udvarunk volt, ahová a nagykapun keresztül a nagy stráfkocsik, szállítókocsik beálltak, és ahol meg is tudtak fordulni. Ott rakták le a vasúton érkezett árukat. Úgyhogy nálunk nem is volt alkalmas a hely, hogy sátrat állítsunk fel. A felmenőim, ha annyira vallásosak lettek volna, akkor lehet, hogy ki tudtak volna találni valami megoldást arra, hogy a kocsik ne jöjjenek be, hanem kint az utcán álljanak meg, és úgy rakodjanak. De nem így történt.

Hanukagyertyákat mindig gyújtottunk annak idején gyerekkoromban. Emlékszem, Hanukakor kisebb édességet vagy más apróságot ajándékoztunk egymásnak. Említettem az orvosunkat, aki kitért zsidó volt. Erdélyből jött félzsidó felesége volt, és két gyereke, egy fiú meg egy lány. A velem egykorú fiával sokat voltam együtt, amikor gimnáziumba jártunk, bár nem tartozott a legjobb barátaim közé. Ők nagy karácsonyt tartottak, és később, tizenvalahány éves koromban úgy alakult, hogy karácsony esti vacsora után, mi, hármasban a szüleimmel átmentünk hozzájuk, és ott töltöttük az estét. Ekkor apám nekem is vett ajándékokat, merthogy náluk a két gyerek kapott, és nem akarta, hogy hátrányban érezzem magam. Emlékszem olyan karácsonyra is, hogy anyámmal együtt már készültünk a vacsorára, apám egy kis csengővel jött be, és úgy hozta az ajándékot, mint egy Jézuska. Derültünk, nevettünk, szóval nem vettük mi a karácsonyt komolyan, nekünk nem volt ez ünnep. A vonatot nagyon szerettem, általában olyan jellegű ajándékokat kaptam, ami vonattal függött össze: kisvonatot, sínhálózatot, nagyobb vonatot, beleülni való mozdonyt. És aztán építőjátékokat, Matadort – ez egy fa építőjáték, amit össze lehetett rakni, mint a legót. És volt később a Märklin, amelyik fém összerakó volt [Märklin – a 19. század vége óta Göppingenben gyártott és világszerte elterjedt fém konstrukciós játék, amelynek perforált elemeit csavarral lehetett összekötni. Nevét az üzem alapítójáról Eugen Märklinről kapta. A cég vezető szerepet játszott a játékvasutak, illetőleg vonatmodellek előállításában is. – A szerk.]. Könyveket is kaptam.

Purimi játék [purimspiel] nem volt, de purimbál igen, amelyet mindig a zsidó nőegylet rendezett, és ezek nagy bálok voltak. És volt a slahmónesz [lásd: Purim], amikor a hat-nyolc legjobb barátunknak süteményeket és kuglófokat küldtünk, és mi is kaptunk tőlük. Széder is volt, de lényegében az is megszűnt a nagyszüleim halálával. Viszont a már említett nyírségi eredetű Grünstein Jenőnél rendeztek széderestéket [Grünstein Jenő felesége Galla László apai nagynénjének a lánya volt. – A szerk.]. Mindig a szüleim nélkül mentem, de szívesen jártam oda.

Gyerekkoromból emlékszem egy óriási nagy négyszögletes ebédlőasztalra, ami a nagyszüleim szobájában volt. Széder idején a család minden tagja összegyűlt, azaz a nagyszüleim, a szüleim, a Gyuri és én, illetve az esetleg éppen ott tartózkodó valamilyen testvér, rokon – a nagyapámék tizenegyen voltak testvérek, tehát mindig volt nálunk valamilyen vendég –, úgyhogy ezek nagy széderesték voltak. Amennyire emlékszem, minimum nyolcan ültünk az asztalnál, és a nagyapám mondta a Hagadát. A Hagadában benne voltak a tennivalók, és emlékszem, mindent végigcsináltunk. Amíg a nagyszülők éltek, addig volt takarítás Pészahkor [lásd: homecolás], és volt külön étkészlet is.

Amíg együtt éltünk az apai nagyszüleimmel, kóser háztartást vittünk, abban a pillanatban, amikor apai nagyanyám meghalt, ő halt meg később, anyám vezényletével letértünk a kóser kosztról. Ez nem azt jelenti, hogy disznózsírral kezdtünk főzni, de nem tartottuk be teljesen a tejes–zsíros elkülönítési szabályokat [lásd: étkezési törvények]. Szóval az egész család, amennyire tudom, könnyen átlépett a zsidó vallás szabályain. Vallásosság a felfogásban volt: a tisztességben, a mások iránti tiszteletben, szeretetben, jótékonyságban, empátiában. Ezek a kiváló erkölcsi tulajdonságok, amiket viszont mindenütt észleltem a saját családomban, mutatták szerintem a vallásosságot, és nem az, hogy ismeretlen imákat mormolunk, vagy betartunk mindenféle előírást.

Semmilyen termelővel vagy boltossal vagy azokkal, akik Szabadkán vagy Kolozsvárott laktak, soha nem beszéltünk másként, mint magyarul. Annak ellenére, hogy ez utóbbiak elcsatolt vidékek voltak [lásd: trianoni békeszerződés], ott is mindenki magyar volt, velük is így beszéltünk. Apám németül is jól beszélt. Anyukám is tudott németül, de franciául, sőt olaszul is. Anyám nagyon szerette a nyelveket. Olaszul például már olyan jó ötvenéves korában tanult, mert olasz nyelvtanfolyamot szerveztek Szentesen. Akkoriban Mussolinivel nagyon jóban voltunk, úgyhogy az olasz nagyon kultivált nyelvvé vált.

Óvodába nem jártam, otthon neveltek. Szentesen volt zsidó elemi, oda jártam én is négy évig. Az elemi négy osztályos volt, és egy teremben tanult mind a négy évfolyam, mert olyan kevés gyerek volt csak, összesen harminc körüli lehetett a tanulók száma. Ugyanaz volt a tananyag, mint a többi iskolákban, ezt onnan is tudom, hogy a városi tanulmányi versenyeken részt tudtunk venni, és a zsidó iskola jobb tanulói mindig kitűnően végeztek.

Elemi után jött az állami gimnázium, ami nyolc osztályos volt. Tanultam nyolc évig latinul, hét évig németül és négy évig franciául [Azaz reálgimnáziumba járt. Lásd: gimnázium és egyéb középiskolák. – A szerk.]. Később vettem még angol magánórákat is. Kötelező hittan is volt. Volt egy külön tanterem, amire az volt kiírva, hogy „görögpótló tanterem”, még abból az időből, mikor görögül is kellett tanulni, és ott tartották a zsidó hittanórát. Volt külön katolikus hittanterem is, a reformátusok pedig az osztályban tanultak. A katolikusok voltak többen, bár Szentes eléggé református város volt [1920-ban a város lakóinak 47,6%-a volt református és 47,4%-a katolikus. Az összes többi felekezetre mindössze 5% jutott. – A szerk.]. A reformátusok voltak a jobb módúak, a középosztálybeliek. Evangélikusok is voltak páran, nekik a saját papjukhoz kellett hittanórára menniük. Abszurditásnak tartom, hogy a nélkül tanultuk a héber imákat, hogy héberül kellett volna tanulnunk. Senki sem akarta, a tanító sem, hogy értsük, hogy a „há-lájlá-háze” mit jelent. Kellett viszont héberül olvasnunk, sőt kívülről is megtanulnunk szövegeket. A legnagyobb értelmetlenség volt, de kötelező volt.

A gimnáziumban az első időkben A és B osztály volt. A mi osztályunkban hárman, a B osztályban, azt hiszem, ketten voltak zsidók, és hatodikban már az összevont osztályban is csak hárman voltunk olyan zsidó tanulók, akik érettségit tettünk. Semmi antiszemitizmust nem tapasztaltam, egyszer sem. Több ellentét, villongás volt a reformátusok és katolikusok között, mint a zsidók és nem zsidók között. A három zsidó közül Schiffer Pista kunszentmártoni volt, úgyhogy ővele csak a gimnáziumban találkoztam, soha azon kívül. A másik zsidó fiú, Polgár Imre az első elemitől kezdve jó barátom volt. Az elemiben mindig együtt ültünk, ő aztán a B osztályba került, de fenntartottuk a jó barátságot. Később orvos lett. Szegény, munkaszolgálatból szovjet hadifogságba került [Becslések szerint 20 000 és 30 000 fő között mozgott azoknak a zsidó munkaszolgálatosoknak a száma, akik szovjet hadifogságba estek. Lásd: zsidók szovjet hadifogságban. – A szerk.]. Már itt, Magyarország kellős közepén, Baján halt meg valamilyen járványban. Nem ő volt a legjobb barátom, de nagyon jóban voltunk. Többnyire nem zsidókkal barátkoztam, hiszen túl kevesen voltunk. Polgár Imre éppúgy a jó barátaim közé tartozott, mint az a félzsidó gyerek, az orvosunknak a fia, és még több nem zsidó fiú is. Nem volt téma, hogy ki zsidó, ki nem.

Az iskolán kívül tanultam gyorsírást, azután jártam külön vívásra is. Mindig szerettem sportolni, futballoztam, teniszeztem, pingpongoztam, még pingpongversenyt is nyertem, mikor olyan hetedikes-nyolcadikos gimnazista voltam. Sakkoztam is. Kirándulni nem jártunk, mert Szentesen semmi olyan nem volt, amit meg lehetett volna nézni, de strandra és uszodába gyakran mentünk. Volt Szentesen egy kis tizenöt méteres uszoda, kabinokkal körülvéve, a gőzfürdőnek egy melléküzemága volt, itt tanultam meg úszni – gőzfürdőbe nem mentem sosem, oda idősek jártak csak. 1932-ben, amikor tizenhat éves voltam, épült egy gyönyörű nagy uszoda, nagy parkkal körülvéve, attól kezdve nagy strandélet zajlott, és én annak mindennapos résztvevője voltam. Nyaranként ott folyt a társadalmi életünk.

Gyerekkoromban a cionizmus biztos, hogy nem volt téma Szentesen. Volt egy fogtechnikus, aki talán vidékről hozhatott magának egy vallásos segédet, és azt hiszem, hogy őtőle hallottam először azt a szót, hogy cionista. De hogy ennek mi a lényege, mivel is foglalkoznak, arról egy rendkívül vallásos zsidó fiatalembertől hallottam, aki a vasútnál volt mérnök. Nem szentesi volt, hanem huszonöt-harminc éves korában került oda, tehát hozta a vallásosságát. A vallás és a cionista ideológia is inkább kívülről szivároghattak be Szentesre [lásd: cionizmus; cionizmus 1938 és 1940 között Magyarországon].

Kiskoromtól kezdve jártam Pestre. Éltek ott távoli rokonaink, de nem miattuk mentünk csak, hanem apám járt fel árut beszerezni. Volt, hogy anyám és apám közösen utaztak, de csak akkor, ha módjuk volt otthagyni az üzletet. Én inkább csak anyámmal voltam Pesten. Az Astoria Szállóban laktunk mindig, és nagyon szerettem ott liftezni, úgyhogy az idegeire mentem a liftboyoknak, mert állandóan le és fel közlekedtem. Az Astoriával szemben egy szabadtéri mozi volt, a Márkus Park mozi, és a magas emeletekről remekül lehetett látni a filmeket a túloldalon, ha sikerült elérni, hogy azon a fronton és az ötödik emeleten lakjunk. A villamosokat is nagyon szerettem nézni. Általában nagyon szerettem Budapestet már akkor is, és mindig csodálkoztam azon a nagy forgalmon. Szentesen kevesen jártak-keltek az utcán, mindenki végezte a dolgát ott, ahol volt, és csak akkor ment a postára vagy vásárolni valahova, ha nagyon muszáj volt, nem volt ez az állandó nyüzsgés. Budapesten mindig csodálkoztam, hogy miért kell ennyi embernek állandóan az utcán lennie, ide-oda járnia, miért nem otthon ülnek, és teszik a dolgukat.

Nagyon sovány gyerek voltam, ezért anyám vitt ide-oda, hogy megtudja, hogy mi van velem. Nem volt semmi baj, csak úgy látszik, kevesebb étel is elég volt. Hogy hízzak, anyám elvitt egyszer Tátraházára, ami akkor Csehszlovákiához tartozott [A trianoni döntést követően került az egykori Szepes vm.-ben lévő, Késmárkhoz tartozó nyaralótelep és fürdő Csehszlovákiához. 670 méternyire van a tenger felett. – A szerk.]. Másmilyen nyaralásra nem emlékszem, de a szüleim sem igen jártak nyaralni. Az üzlet miatt nem tudtak elszabadulni, hiszen nem lehetett bezárni. Különösen nyáron, amikor a mezőgazdasági munkák miatt mindennap kellett valami, hol a locsolókanna ment tönkre Kovácséknál, hol Szabóék szekerének a kereke ment ki.

Nyaralni ugyan nem mentek a szüleim, de voltunk Szabadkán és Kolozsvárott, ezt a néhány napot nyilván mégis ki tudták venni, valahogy megoldották a helyettesítést. Szabadkai nagybátyámnak, az ügyvédnek volt Palicson – ez egy szép nyaralóhely Szabadka közelében – egy villája, voltam ott is [Palics – Szabadkához tartozó fürdő volt Bács-Bodrog vármegyében, egy 696 hektár területű tó partján. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A nagyszüleim olyan tízegynéhány éves koromban haltak meg, addig azért – habár a nagypapa már öreg volt, de – két-három-négy napra vagy éppen karácsonykor otthon lehetett őt hagyni. A karácsonyokat és a szilvesztereket is sokszor töltöttük Kolozsvárott, erről nagyon kellemes élményeim vannak. A nagybátyám, Helén néni férje férfiszabó volt. A lakásuk és a műhelyük a Fő téren volt egy bérházban, a műhely maga legalább három-négy helyiségből állt, segédek, inasok is voltak. A lakás közvetlenül a műhely mellett volt. Ráadásul a kolozsvári Magyar Színháznak is ő volt a szabója, így rendkívül jó viszonyban volt az ottani színészekkel. Egyszer egy esti szilveszteri előadás után kicsit már pityókásan odajöttek, és tartottak az ott lévő vendégseregnek, a nagybátyám baráti körének egy újabb előadást. Én fönt maradhattam éjfélig, esetleg éjfél utánig, és végignézhettem ezt a műsort. Remek kabarét rendeztek ott azon a szilveszter estén. Ezt nem felejtem el sosem.

1934-ben érettségiztem. Utána fel sem merült, hogy egyetemre menjek. Főleg azért, mert nem tudtam, hogy mi akarok lenni, csak annyit tudtam, hogy nem akarok vidéki vaskereskedő lenni, mint az apám. Egy ideig mégis erre kényszerültem. Apám, azt hiszem, hogy méla belenyugvással fogadta ezt a döntésemet. Azt szerette volna, ha az üzlet a végtelenségig megy, és fejlődik tovább. Apámat, aki a szakma egyik országosan legelismertebb személyisége volt, a Weiss Manfréd gyár tizenöt éven keresztül kapacitálta, hogy jöjjön fel Pestre, és legyen a gyár vaskereskedelmének a vezetője. Anyám is állandóan ezt forszírozta, és a végén, mikor a bajok jöttek, szemrehányást is tett magának, hogyha mi most Pesten laknánk, akkor nem történt volna apámmal az, ami történt. De apám semmi áron nem akarta otthagyni az üzletet, szerette, amit csinált, és örült volna, ha én viszem tovább a boltot.

Érettségi után egy kolozsvári unokabátyámhoz kerültem gyakornoknak, akinek akkor jól menő szállítmányozási vállalata volt, és nála dolgoztam nem túl hosszú ideig. Aztán felküldtek Pestre egy érettségi utáni tanfolyamra, ami nyolc hónapig tartott, és ahol – mai kifejezéssel – a kereskedelem menedzsmentjét tanították. Érettségi után körülbelül két évvel kerültem haza, vissza Szentesre, és attól kezdve, 1936-tól 1947-ig a boltban dolgoztam.

1936-ban húsz éves voltam, ez a legszebb fiúkor. Sokat jártam társaságba, de akkoriban már inkább csak zsidó körökben fordultam meg. Korábban, amikor középiskolás voltam, és együtt éltünk a keresztény fiúkkal, akkor természetesen velük töltöttem el sok időt. Akkoriban a legjobb barátom egy keresztény fiú volt, akivel nyolc évig jártam együtt iskolába. Aztán ő elment a Ludovikára, a katonai akadémiára, és katonatiszt lett belőle, úgyhogy ővele attól kezdve csak akkor találkoztam, ha szabadságra hazajött, akkor viszont mindig. Tartottuk a barátságot annak ellenére, hogy soha egy sor levelet nem váltottunk, de ha együtt voltunk, akkor éppen olyan jó barátok voltunk, mint annak előtte. Aztán jött a háború, és meg is halt, szegény, valahol Győr mellett [1989 novemberében a szentesi városi tanács emlékművet állított a város azon polgárainak emlékére, akik a második világháborúban vesztették életüket. Itt az áll, hogy Csalah János Imre – lásd a 15. képet – 1944-ben halt meg. – A szerk.].

A másik nagyon jó barátom, akivel egészen haláláig tartottam a barátságot, az a zsidó tanító volt, aki mint már említettem, ott volt a péntek estéken meg szédereken az unokanővéreméknél. A tanító, Klein – később Fábián – Miklós bátyja rabbi volt. Akkor vált a legjobb barátommá, amikor én Szentesre visszakerültem 1936-ban. Nálam hét évvel volt idősebb. Amikor ő húszéves korában Szentesre került, én tizenhárom éves voltam, és rendetlenkedtem a templomban, ő pedig odajött leszidni, mindennek elmondott, és végül kikergetett. De a köztünk lévő korkülönbségnek később már nem volt jelentősége, és attól kezdve ő lett a legjobb, egyetlen igazi barátom, minden gondunkat megosztottuk egymással. Munkaszolgálatosok is együtt voltunk. Szentesen nősült. Két gyerekük van, mindkettő pedagógus. Gyuri és Judit házasok, mindenki pedagógus a családban. Fábián Miklós a megyei tanács oktatási osztályán dolgozott mint vezetőhelyettes. S amikor a megyeszékhely Szentesről Hódmezővásárhelyre került [1883 és 1950 között Szentes volt Csongrád vármegye székhelye. -- A szerk.], akkor oda mentek lakni ők is, később pedig, az újabb megyeszékhely-változással  [1961] Szegedre költöztek. Az ő életpályája az volt, hogy a megyei tanács oktatási osztályán dolgozott, és ott halt meg Szegeden, 1995-ben.

Amikor Hitler 1933-ban uralomra került, ennek hatását a hétköznapokban még nem lehetett érezni. Természetesen hallottunk mindenfélét az újságokból és a rádióban, de valahogy nem gondoltuk komolynak. 1938-ban jött az első zsidótörvény, ami már befolyásolta az életünket [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. De nem sejtettük, ami később bekövetkezett. 1939-ig a normális kerékvágásban ment az élet, de akkor kitört a háború, és sok minden megváltozott, függetlenül a zsidó, nem zsidó volttól. 1940-ben én már munkaszolgálatos voltam, először három, majd két hónapig. Az 1940-es munkaszolgálatomat a nem sokkal azelőtt visszacsatolt Kárpátalján [lásd: Kárpátalja; Kárpátalja elfoglalása], Técsőn töltöttem három hónapig. Itt érdekes módon bőven akadtak olyan keresztények is, akiket politikailag megbízhatatlannak minősítettek [Munkaszolgálatra nemcsak zsidókat, hanem kommunistákat, szociáldemokratákat, illetőleg más szempontból politikailag megbízhatatlannak minősített embereket is beosztottak (vörös karszalagos muszosok, büntető muszosok). – A szerk.]. Técsőn tavasszal, április-május körül voltam, október-novemberben pedig Békés megyében, a román határ környékén lévő Okányba vezényeltek két hónapra, utána pedig leszereltek.

1941-ben otthon voltam, működött a vaskereskedés. Még később is megvolt, 1943-ban volt az üzlet fennállásának hetvenötödik évfordulója, ekkor apám csináltatott egy aranyszínű emblémát, amit a levélpapírokra raktunk fel, illetve a számlák sarkára is ráragasztottuk. Az emblémán az állt, hogy „Gunst Sándor vaskereskedés, 75 év”, és koszorú vette körül. Akkor fel sem merült bennünk, hogy egyszer abba kell majd hagynunk az egészet.

1942 elejétől folyamatosan munkaszolgálatos voltam. Egy rendkívül kellemetlen századparancsnokunk volt, de a beosztottai sokkal együtt érzőbben viselkedtek velünk. Senki nem halt meg a századból, amellyel végigjártuk Erdélyt, az Alföldet, a Dunántúlt. Baján ért bennünket a Szálasi hatalomátvétel 1945. október tizenötödikén [lásd: nyilas hatalomátvétel].

Egészen addig voltam munkaszolgálatos 1944-ben, amíg Hegyeshalomnál át nem adtak minket a németeknek, akkor azonban már nem munkaszolgálatosként, hanem deportáltként. Onnan egy kis ausztriai kerülővel Harkára vittek, később pedig Mauthausenba, ahol összesen talán két hetet voltunk. Harkán tankcsapdákat ástunk a határon az orosz tankoknak. Közel öt hónapot töltöttünk ott, 1945. március huszonnyolcadikán vittek tovább minket. Günskirchenben szabadultam fel 1945 májusában. Ezután Welsbe kerültünk, egy gyűjtőtáborba. Ekkor a Nemzetközi Vöröskereszt különböző rádiókon keresztül sugározta azoknak a nevét, akik valamilyen táborba kerültek. Ezt hallották meg valakik Szentesen, és lélekszakadva mentek anyámnak mondani, hogy élek. Welsben állandóan terjengtek a hírek, hogy most már megyünk haza. Megjelent ott egy Hiller nevű úr, aki agitált, hogy ne haza menjünk, hanem Izraelbe [akkor: Palesztina] vagy más nyugati országba. Engem érdekelt, hogy mi van otthon, mi van anyámmal és apámmal, úgyhogy nem is gondoltam ilyesmire. Augusztus elsején területcsere következtében az USA helyett szovjet fennhatóság alá kerültünk, s a hó közepén nyílt lehetőségem a hazatérésre, úgyhogy rögtön el is indultam, jórészt gyalog. Mint kiderült, a hely, ahol anyám deportálva volt, és Harka, ahol én voltam, összesen negyven kilométerre voltak egymástól, csak fogalmunk se volt egymás hollétéről.

Apámat nem sokkal a németek 1944. március tizenkilencediki bejövetele [lásd: Magyarország német megszállása] után elvitték. Akkoriban ő volt a hitközség elnöke, és más notabilitásokkal együtt őt is begyűjtötték a szentesi rendőrségre. Még sikerült benyújtania a fellebbezését az internálás miatt, hiszen természetesen ártatlannak tartotta magát, és tudta, hogy őt csak azért vitték be, mert könnyű volt rátalálni a hitközségen keresztül. Gondolni lehet, hogy mi lett annak a fellebbezésnek a sorsa, a következő héten már vitték is őt Auschwitzba, pontosabban Szentesről először Pestre, majd onnan Sárvárra és végül Auschwitzba került, ott pusztították el [Randolph L. Braham név szerint is megemlíti Gunst Sándort: állítása szerint a szentesi hitközség néhány más prominens tagjával együtt először Topolyára hurcolták, és az elsők között deportálták Auschwitzba. Lásd: Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat, é. n. (1988). Közben, mint az interjúból kiderült, még megjárta Budapestet és Sárvárt is.– A szerk.]. Nagyon nehéz elkülöníteni, hogy miről mikor hallottam először. De azt hiszem, akkor nemigen tudtunk Auschwitzról. Apám írt levelezőlapokat még Pestről és Sárvárról is, amelyeket az anyám nemcsak magával vitt a gettóba és a deportálásba, de sikerült megőriznie és hazahoznia is őket.

Szentesen is volt gettó, és polémia folyt, hogy hol jelöljék ki a határait – erre természetesen nem volt sok idő. Beavatkozott a Turul Szövetség is, ami az egyetemisták akkori, jobboldali szövetsége volt. Az egyik tagja – egy szentesi református papnak az egyetemista fia – a társaival együtt azt javasolta, hogy a gettót a vasútállomás közelében állítsák fel, mert várható, hogy azt majd bombázni fogják az angolok vagy amerikaiak, és akkor legalább a zsidók is elpusztulnak. Így is lett, bár azután a gettó nem került annyira közel a vasútállomáshoz, mint az a javaslatban állt [Braham szerint a gettónak 530 lakója volt, köztük csaknem 500 volt a helybeli, a többiek pedig – Braham szerint – szeghalmiak voltak. Ez tévedés, mert Szeghalom Békés vm.-ben volt, nyilvánvalóan a Szegvár községben élő zsidókat telepítették a szentesi gettóba. A szegvári zsidók a szentesi hitközséghez tartoztak. A gettó lakóit a szegedi bevagonírozási központba vitték. – A szerk.]. Szentesen négy-ötszáz olyan zsidó lehetett, akik nem voltak munkaszolgálatban, de az itteni gettóba kerültek a szegvári zsidók is, akik nem voltak sokan, száz alatt lehetett a számuk. A gettó kiépítéséhez a lakosságtól vettek igénybe családi házakat, ahol azután hatan-nyolcan laktak egy szobában. Anyám is ide került 1944 májusában. A munkásszázadunk, amelyik különböző helyeken fordult meg az évek során, éppen Szentesen időzött, amikor a gettósítás megtörtént, sőt a hatóságok a mi századunkból is küldtek húsz embert a gettó körüli palánk megépítéséhez. Tudom, hogy a századparancsnok figyelt arra, amikor kijelölte azt a húszat, hogy szentesi vagy Szentes környéki ne kerüljön közéjük, mert el akarta kerülni, hogy segítsék az ottani zsidókat, vagy egyszerűen csak kapcsolatba lépjenek velük.

Akkor nem tudtam találkozni anyámmal, akit azután Szegedre vittek, ugyanis a szegedi gettóban gyűjtötték össze a környék zsidóságát, és onnan is deportálták őket később. A századunk pont akkor tartózkodott Szegeden, amikor anyámat vonatra rakták, és én éppen német katonai felügyelet alatt a rókusi pályaudvaron dolgoztam, amikor őt a vagonba terelték. Véletlenül két rendkívül rendes német altiszt volt a vezető, Maschke tizedes és Till őrvezető, akik nagyon kellemes emberek voltak, főleg Maschke, aki postatisztviselő volt Németországban, utálta az egész háborút és hitlerájt, és ennélfogva rendkívül jó kapcsolatban voltunk velük. Mikor láttam, hogy zsidókat vezetnek el, akkor közelebb mentem – egészen odamenni nem lehetett –, és megpillantottam anyámat a sorban, amint vitték fel a vagonba. Ekkor mondtam Maschkénak, hogy ott viszik anyámat, és kérdeztem, hogy nem lehetne-e valahogyan kapcsolatba kerülni vele. Maschke elment ahhoz a csendőrszázadoshoz, aki ezt az egészet vezette, s megbeszélte vele, hogyha anyám már be lesz vagonírozva, és a vagonajtó is csukva lesz, akkor én az egyik csendőr kíséretében odamehetek annak a kocsinak az oldalához, amelyikben anyám van, és beszélgethetünk húsz percet. És ez így is lett. Szegény anyám, még ő akart nekem ennivalót adni abból, ami neki volt, pedig akkor, hogy úgy mondjam, hozzá képest dúskáltam a földi javakban.

Anyámat Ausztriába vitték, a Treff Koffer und Lederwaren Fabrikban dolgozott sok más szentesivel együtt. Ez a gyár Tribus-Winkelben volt [Bécstől kb. 20 km-re, délre. – A szerk.]. Azt hiszem, Strasshofban osztották szét őket a különböző cégek között [Szegedről három transzportban vitték el a zsidókat, kettőt – más források szerint egyet – irányítottak Strasshofba. – A szerk.]. Ez egy rabszolgavásár volt – „Húsz embert kérek, ötvenet kérek…” –, és anyám a barátaival együtt, jó társaságban került ebbe a gyárba, ahol egy rendkívül rendes ember volt a főnök, aki nagyon jól bánt velük. Ráadásul egy föloszlatott német vidéki színtársulat összes tagját is ebbe a gyárba vezényelték dolgozni, és ők aztán igen bohém, az egész hitlerájjal nem sokat foglalkozó emberek voltak. Persze számukra jobbak voltak a körülmények, nem nyolcan aludtak emeletes ágyakon, hanem csak ketten vagy hárman a szobákban, de ugyanazt a munkát végezték, és jó kapcsolatba kerültek a sorstársaikkal. A gyár közel volt a magyar határhoz, az ott dolgozó deportáltak 1945. április negyedike után néhány nappal szabadultak fel, és rögtön elindultak hazafelé, kalandos körülmények között. Anyám valamilyen fémmel telerakott tehervagon tetején jött haza.

Mikor 1945 augusztusában hazakerültem Szentesre, a nagy boltunk teljesen üres volt, csak az egyik pultra volt rátéve tíz-tizenöt darab zsák, mellettük ült anyám, és „árusította” őket. Valamilyen összeköttetése folytán egy zsidó terménykereskedőtől kapta az üres zsákokat bizományba. Én akkor minden tőke nélkül kezdtem el kereskedni, ami általában nem sikerülhet. Teljesen hiányos és szegényes volt a készlet, annak ellenére, hogy még két ágrólszakadt szentesi ismerősömet is bevontam, és hárman nagy nehezen összeadtunk annyi pénzt, hogy úgy látszott, mintha lenne az üzletben valami áru, például zománcedény. Ha valaki bejött ötféle áruért, akkor egyfélét kapott belőle, és ki vásárol ott, ahol nem kapja meg mindazt, amit szeretne? Egészen 1946. augusztus elsejéig tartott az a szörnyű infláció. Minden, ami aznap reggel még például százmillió pengőbe került, délutánra már háromszázmillió volt. Úgyhogy a pénzért, ami befolyt, nem tudtunk több árut venni – szóval teljesen tönkrementünk [lásd: feketézés, cserekereskedelem; a forint bevezetése]. Jöttek hozzánk a városházáról a tisztviselők, akik azelőtt is apámnál vásároltak, odadobták a pultra azt a fizetést, amit délután kettőkor megkaptak, és kérték, hogy adjak érte valamit. Megszámoltam nagy nehezen a pénzt, levettem egy lábast, amivel boldogan távoztak. Másnap, mikor lábast rendeltem kiderült, hogy ugyanannyi pénzért már csak feleakkora lábast lehetett kapni [lásd: millpengős korszak]. De a legfontosabb szempont talán mégiscsak az volt, hogy nem szerettem ezt a munkát. 1947 végén azután abba is hagytam az egészet.

A háború végén sokan elmenekültek, így nemcsak zsidó lakások maradtak gazdátlanul. Volt az Elhagyott Javak Kormánybiztossága, aminek a raktáraiba becipelték mindazt, amit össze lehetett szedni, mert nem lopták el a helyi lakosok. Úgyhogy anyám is kapott valahonnan egy fekhelyet és egy szekrényt, amikor pedig hazajöttem, akkor kaptunk még egy ágyat és egy asztalt. Ott állt ez az ötszobás lakás üresen, teljesen kifosztva.

A házunk saját ház volt, és mikor már tudtam, hogy Pestre fogok jönni, akkor el akartam adni. Annál nagyobb marha, aki 1947-ben, mikor már az államosítások szele fújdogált, házat vett volna, nemigen akadt, de mégis sikerült kettőt találni, akik megosztva megvették [Lásd: államosítás Magyarországon]. De természetesen nevetségesen alacsony árért adtam el, mert sürgős volt, hiszen kellett a pénz, hogy Pesten valami bútorunk legyen. A házunk eladása után felköltöztünk Budapestre. Volt itt apámnak egy unokatestvére, aki özvegyasszony volt, és az ő nagy lakása is üresen állt, úgyhogy két szobát tőle kibéreltünk, és berendeztük a saját bútorainkkal. Ott laktunk anyámmal együtt egészen addig, míg meg nem nősültem, anyám még azután is ott maradt.

Anyám hatvanegy éves kora ellenére minden szempontból olyan friss volt, mintha negyven éves lett volna, és nem szerette a semmittevést. Mivel ráadásul apám unokanővére, akinél ezt a két szobát béreltük, elég nehezen elviselhető hölgy volt, anyám tőle is szabadulni óhajtott, ezért egy ismerősünk révén pénztárosi állást vállalt a Ruházati Bolt nevű állami vállalatnál. Nagyon szép időket töltött ott, és legalább tíz év munka után onnan is ment nyugdíjba. Még valahol oklevelek is vannak, amikben megdicsérték, hogy milyen jó dolgozó volt.

Volt egy unokanővérem, Mariska nénémnek a lánya, Ella, akit Szabadkáról – ami annak idején, 1944-ben Magyarországhoz tartozott, és onnan is deportálták a zsidókat – vittek el. A vasútállomáson, lépésben haladva a vagon felé, látott egy kis őrházat a külső vágányoknál, és egy óvatlan pillanatban kilépett a sorból, és bement ebbe az üres kis házba. Ott húzta meg magát, és csak akkor jött onnan elő, mikor már mindenkit elvittek. Elment a vasúti pénztároshoz, aki ismerte őt, hiszen újságíróként nagy közismertségnek örvendett. Nem volt pénze, de adott neki jegyet hitelbe a pénztárosnő, így tudott a legközelebbi gyorsvonattal felutazni Pestre, ahol voltak olyan ismerősei, akiknek a révén el tudott helyezkedni. Balázs Béla például az ismerősei közé tartozott, ő is segítette Ellát, aki hamis papírokkal bujkált, és végül mindent megúszott [Balázs Bélát 1931-ben meghívták a moszkvai filmakadémiára tanárnak. 1945-ben tért haza. – A szerk.]. Volt régről egy keresztény jó barátja, Kende Ferenc, akinek könyv- és lapterjesztő irodája volt, ő szintén felkarolta [Kende Ferenc (Nagybecskerek, 1886 – Budapest, 1974): lapszerkesztő, kiadó, könyvterjesztő. Terjesztője volt a Szociáldemokrata Párt sajtótermékeinek, majd ő lett a Huszadik Század kiadóhivatalának az első embere. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált. 1926-ban visszatért Szabadkára, ekkor hozta létre a Literária könyv- és lapterjesztő vállalatot, amelynek nagy szerepe volt a vajdasági magyar irodalom életében. A magyar kiadványok mellett megszervezte a bécsi, a berlini és a belgrádi lapok árusítását a Vajdaságban. 1941-ig az újvidéki Reggeli Újság kiadónak az élén állott, majd visszatért Budapestre (www.hetnap.co.yu, B. Z.). – A szerk.].

Anyám, akivel együtt éltem, mesélt Ellának levélben szentesi nehézségeinkről, és akkor Kende Ferenc révén kerültem fel Pestre. Ügynöki megbízást adott nekem és különböző lapokat, mint például a „Hüvelyk Matyi” című gyereklapot [1947–49 között megjelent színes havi meselap. – A szerk.] vagy az Anyag- és Árhivatalnak a hivatalos közlönyét kellett terjesztenem Budapest, valamint Fejér megye kijelölt helyein. Fizetést nem kaptam, jutalékért dolgoztam. Jártam a vidéket vonattal, gyalog, szekéren, keserves munka volt. Ebből éltem hónapokig, és utána már csak azt néztem, hogyan is tudnék ettől az állástól minél hamarabb megszabadulni.

Ez végül is a vas-nagykereskedelem államosítása révén sikerült [lásd: államosítás Magyarországon]. Volt egy ismerősöm, egy szentesi malomtulajdonosnak a fia. Ő a brünni egyetemen végzett mérnökként, mivel Magyarországon a numerus clausus miatt nem vették fel annak idején. Amikor az államosítások történtek, baloldali elkötelezettségének köszönhetően rögtön magas beosztást kapott, és a VASÉRT [Vastömegcikk Értékesítő Vállalat] néven alakult nagykereskedelmi vállalatnak a vezérigazgatója lett. Mikor elmentem ennek a vállalatnak a személyzeti osztályára [lásd: „személyzetis”], és mondtam, hogy ott szeretnék dolgozni, hiszen ez a szakképzettségem, és sokéves gyakorlatom is van, akkor két lábbal rúgtak ki. Ezután elmentem ehhez az úrhoz, aki rögtön intézkedett, így vettek fel a céghez 1947-ben. Amennyire nem szerettem a kiskereskedést, annyira szerettem az országos vaskereskedelmi ügyekkel foglalkozni. Cégvezetői rangom lett, az árubeszerzés feladatai hárultak rám. 1948 tavaszán pedig az egyik államosított vas-nagykereskedelmi cég főnöke lettem, amíg be nem olvasztották a VASÉRT-be.

1948-ban magyarosítottam a vezetéknevemet [lásd: névmagyarosítás]. Akkor költöztem Szentesről Budapestre, már a Vasértnél volt az állásom, és senki nem értette a telefonban a nevemet. Voltam én Kunszt és mindenféle hasonló családnév, de Gunst nem. Ekkor elhatároztam, hogy megváltoztatom, hogy innentől kezdve mindenki egyértelműen tudja használni. Akkoriban kötelezően három nevet kellett beadni, és a Belügyminisztérium választott közülük. A Gallán kívül nem adtam be semmi mást, ugyanis előzőleg töprengtem mindenféle verzión, és azután úgy határoztam, hogy nekem csak olyan név jó, ami mindenütt könnyen ejthető. Ezek után behívott egy tisztviselő a Belügyminisztériumba, és azon vitatkozott velem, hogy bár a Galla egy helységnév, ugyanakkor szláv eredetű szó is. Mire én azt válaszoltam neki, lehet, hogy szláv eredetű, de magyaros hangzású, és én feltétlenül ezt szeretném. Végül belement, és elfogadta.

1952-ben, az utcán véletlenül találkoztam az Országos Tervhivatal egy akkor szerveződő főosztályának a vezetőjével, akinek a felesége Szentesről származott, és a szüleink jó barátságban voltak egymással. Őt is jól ismertem, valamikor a háború előtt az esküvőjükön tanúskodtam. Találkozásunkkor elmeséltük egymásnak addigi életutunkat. Én akkor már – munkám mellett – harmadéves esti tagozatos hallgató voltam a közgazdasági egyetemen, és éppen megfeleltem az ismerősöm elképzelésének, nekem is tetszett a perspektíva. Így 1953 elején a Tervhivatal beruházási főosztályára kerültem, és tizenöt évig ott dolgoztam. Előadóként kezdtem, és osztályvezető-helyettesként, tanácsosként végeztem.

1968-ban tervhivatali tanácsosként mentem át a Nehézipari Minisztériumba [A Nehézipari Minisztériumot (NIM) 1953-ban állították föl a bánya- és energiaügyi minisztérium, valamint a vegyipari minisztérium összevonásával. 1981-ben szűnt meg. – A szerk.], mert az akkori főosztályvezetőmet oda hívták, és mivel a jobb kezének tartott, így az volt a feltétele, hogy én is vele menjek. Nem haladtam előre a ranglétrán – ez valószínűleg abból következett, hogy 1956-tól kezdve nem voltam párttag, és általában az egyenértékű emberek közül inkább azt választották a magasabb funkciókra, aki éppen párttag volt. De én ezt nem bántam, mert így nem kellett olyan irányítási dolgokkal foglalkoznom, ami a tényleges szakmai munkától vette volna el az időmet. Például nem nekem kellett embereket felvennem vagy éppen menesztenem, úgyhogy nagyon meg voltam elégedve ezzel a helyzettel. 1955-ben elvégeztem az egyetemet, s attól kezdve a hivatali munkám mellett egyrészt oktatási munkával foglalkoztam, másrészt rengeteg publikációm jelent meg. 1979-ig dolgoztam a minisztériumban, és hatvankét éves koromban mentem nyugdíjba. Ezt követően még tizenhat évig dolgoztam oktatóként, szakértőként. Közben 1971–72-ben két évet töltöttem Tanzániában. Egy nem sokkal azelőtt megalakult állami jellegű, minisztériumi szintű trösztnél voltam kiküldetésben, amelyik az ottani ipart irányította, tehát részben hasonló feladatokat látott el, mint itt az Országos Tervhivatal. Amikor Tanzániába mentem, a gyerekeket és a feleségemet is magammal vittem.

Mikor 1945-ben hazakerültem Szentesre, a történtek után én eléggé baloldali érzelmű lettem, úgyhogy még rögtön Szentesen beléptem a Magyar Kommunista Pártba [MKP]. Senki figyelésében, homályos pártügyekben vagy hasonlóban nem vettem részt soha, és senki nem is kért meg vagy célzott volna arra, hogy ilyesmit végezzek. A legjobb tudásom szerint tettem a dolgomat a vas-nagykereskedelemben is később. Egészen 1956-ig tagja voltam a pártnak, amikor az addigi, illetve az újonnan szerzett tapasztalataim miatt nem léptem be újra. Azóta sem vagyok párttag.

1956-ban nem vettem részt a forradalom eseményeiben [lásd: 1956-os forradalom], hanem „kenyérért álltam sorban”. Október huszonnegyedikén, de lehet, hogy huszonötödikén be akartam menni dolgozni, de nem járt a villamos. Én Budán laktam, és akkor még állt a Kossuth híd, amelyik a Parlament déli részénél húzódott, így ezen keresztül, kerülőutakon és fegyverropogások közepette mentem be nagy nehezen a Nádor utcai Tervhivatalba [Budapest ostroma során  a visszavonuló német csapatok minden dunai átkelőt fölrobbantottak. Amíg az újjáépítés  be nem fejeződött, pontonhidak szolgálták az összeköttetést, és 1946-ban épült a Parlament és a Batthyány tér között Mistéth Endre tervezésében egy félállandó jellegű szerkezet is acélból és fából, de fölhasználtak fémroncsokat is. Kossuth híd volt a neve. Tízéves időtartamra tervezték, 1957-ben forgalmon kívül helyezték, és 1960-ben bontották el. – A szerk.]. Persze nem volt igazán mit csinálnunk, mert nem tudtuk, hogy most mi lesz a következő feladat. Huszonötödikén délelőtt, amikor a Kossuth téren volt a lövöldözés [1956. október 25-én a parlament előtt a fegyveres erők tüzet nyitottak a tüntetőkre, és mintegy 100 embert megöltek, és 300-at megsebesítettek. – A szerk.], az elnök ennek a hírére vagy talán a fegyverropogás miatt bezáratta a hivatal kapuit, és én bent ragadtam. Mivel nem szeretem, ha be vagyok zárva valahová, így folyamatosan a kapu környékén ólálkodtam, és amint valakit beengedtek az ajtón, én rögtön kislisszoltam. De a fő tevékenységem az események alatt arra irányult, hogy meglegyen az ennivalónk, és fennmaradjon a normális életünk. Mint ahogy 1945-ben sem jutott eszembe, hogy nem jövök vissza Magyarországra, éppúgy 1956-ban sem jutott eszembe disszidálni [lásd: disszidálás]. Én ide való vagyok, ide tartozom. Ha véletlenül kinézek a villamosból, és látok egy házat, akkor tudom, hogy az a Teréz körút sarka, ismerem a bennszülöttek nyelvét, szokásait, itt tudok létezni és tenni a dolgomat. Én legalábbis így érzem. Apám úgy érezte, hogy neki Szentesen kell kereskedőnek lennie, és nem költözött fel Budapestre, el is vitték – lehet, hogy Budapesten túlélte volna. Ő Szenteshez tartozott, a vaskereskedéshez, én pedig ide tartozom, Pesthez.

1948-ban nősültem meg először. Csak állami esküvőnk volt a második kerületi tanácsnál. Az első feleségemet Erdős Évának hívják. Négy évvel volt fiatalabb nálam, és szintén zsidó származású volt. Veszprémben született, és szakképzettsége szerint női fodrász volt, de amikor megismerkedtünk, akkor éppen a Kossuth Könyvkiadó kiadványainak terjesztésével foglalkozott. A negyedik kerületi, ma ötödik kerületi pártbizottságon volt egy standja, ahol a politikai jellegű könyvek kiadásával foglalkozó kiadó könyveit kínálta részletre vagy készpénzért. Ott ismerkedtünk meg egymással. Nekem akkor albérleti lakásom volt, őneki meg egy garzonlakása, úgyhogy én költöztem hozzá. Anyukám maradt az albérletben, egészen addig, amíg hat év múlva újra össze nem költöztünk. 1950-ben született G. fiam, és én akkor kezdtem egyetemre járni. Sokat vívódtam azon, hogyan lesz ez összeegyeztethető a házassággal és a gyerekkel. Nem is nagyon jött össze, mert 1953-ban már el is váltunk. Éva azóta sem ment férjhez. Úgy egyeztünk meg, hogy háromévenként a másikunknál lesz a gyerek. Az első három évben, amikor én Évától egy albérletbe költöztem, nem is tudtam volna magamhoz venni, de számítottam arra, hogy majd változnak a viszonyok. A következő három év során sem sikerült, azt hiszem, tizenegy vagy tizenkét éves volt G., amikor hozzám került, és aztán soha többé nem is lakott a mamájánál. Miután elköltöztem, hetenként kétszer, szerdán és szombaton, ha esett, ha fújt, én mentem G.-ért az óvodába, én tanultam vele. Nyaralni mindig együtt mentünk G.-vel. Bár amikor hozzám került, akkor megszűnt, hogy Éva kétszer egy héten találkozott volna vele, de azért rendszeres volt köztük a kapcsolat.

G. közepes tanuló volt egészen addig, míg tizenhárom-tizennégy éves korában el nem határozta, hogy szállodás lesz, és attól kezdve a pályája ívelt felfelé, és mindenhol nagyon jól megállta a helyét. A nyolc általános elvégzése után a vendéglátó-ipari technikumba került, ami négy évig tartott, ott is érettségizett le. Ezután egy évet töltött a Béke Szálló konyháján, ahol is külön szakácsképesítést szerzett, majd utána a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára felvételizett, amely három éves volt, és azt is elvégezte. Végül még a közgazdasági egyetem kétéves pótképzésén is részt vett, a doktorátus megszerzése után pedig közgazdász lett. Két évet töltöttem Tanzániában, ebből G. is több mint egy évet kint volt; kapott a vendéglátó főiskolán egy év halasztást, és dolgozott is, nagyon kiváló eredménnyel, egy angol–tanzán vegyes szállodalánc szállodáiban.

G. tudta, hogy zsidó, de nem lett körülmetélve. A zsidósága, hogy úgy mondjam, mindig benne volt a levegőben, főleg az első években, hiszen 1950-ben született, nem sokkal 1945, azaz a háború befejezése után, de sohasem fordult elő, hogy erről „tanfolyamot” tartottam volna neki. Gyerekkorában karácsonyt ünnepeltünk. Zsidó templomba nem jártam, és hitéletet sem éltem. Lehet, hogy a Hanukáról beszéltünk neki, de biztos, hogy hanukagyertyát otthon nem gyújtottunk. A fiam tehát nem vallásos szellemben nevelkedett, de zsidónak tartja magát – talán sokkal inkább is, mint én –, és zsidó felesége lett.

1956-ban egy nyaraláson ismerkedtem meg a második feleségemmel, Kovács Ágnessel. A Tervhivatalnak Révfülöpön volt az üdülője, és az ő első férje is a Tervhivatalban dolgozott. Én nem ismertem jól a férjét, mert más területen dolgozott. 1958-ban volt az esküvőnk. A második feleségem 1928-ban született, Budapesten. Mindkét ágon zsidó szülőktől származott, de egyáltalán nem lett zsidónak nevelve. Én mindig kifogtam magamnak azokat a nőket, akik nem kaptak igazi vallásos nevelést, mert a magam részéről is elsősorban a tudásszomjat, az olvasást, az írásnak a tiszteletét, szeretetét, a tisztességet és a becsületességet tartom azoknak az erényeknek, amitől én zsidó vagyok, nem pedig azt, hogy a ma nistanut [má nistáná; lásd: széder] én vagy a gyerekeim olvassák fel. Ágnes a háború alatt bujkált, valamilyen zárdában bújtatta el őt a mamája. Nem végzett semmilyen egyetemet, de nagyon tehetséges újságíró lett, és különböző lapoknál dolgozott, illetve a Magyar Kereskedelmi Kamara Hungaropress nevű sajtószolgálatánál is volt munkája. Tökéletes angol–német nyelvtudással rendelkezett, és mivel a Magyar Kereskedelmi Kamara a Külkereskedelmi Minisztériumnak volt egy szerve, így gyakran ő volt a külföldön rendezett vásárok magyar pavilonjának sajtófőnöke.

A feleségem a Kovács nevet túlságosan szimplának tartotta, hiszen nagyon sok embert hívnak így, ezért hivatalosan felvette a Galla-Kovács nevet. Galla kötőjel Kovács, és így is szerepelt a papírjaiban. Én ezt annak idején elleneztem, és mondtam neki, hogy ebből még egyszer baj lesz, ha gyerekünk születik, hiszen akkor az anyját majd Galla-Kovácsnak, őt pedig Gallának fogják nevezni. Ha valakinek nincs törvényes apja, akkor az anyja vezetéknevét kapja, és ez akkoriban nem volt annyira elfogadott dolog, mint mostanában. Be is következett, amitől tartottam, és M., aki 1959-ben született, az összes hivatalos helyen Kovács Ágnesként tüntette fel az anyját, mert nem érezte társadalmilag elfogadhatónak, hogy azt higgyék róla, hogy nincs törvényes apja.

Amikor újranősültem, a Tervhivataltól kaptam a Wesselényi utcában egy kétszobás udvari lakást, annak idején ugyanis a hivataloknál, nagyobb cégeknél lehetőség és szokás is volt bérlakásokat kiutalni az elismert dolgozóiknak. A kisebbik fiam már ide született. És mivel anyámmal együtt megelégeltük azt, hogy ő albérletben lakjon, így odaköltözött mihozzánk. Tehát egészen 1962-ig együtt éltünk, az anyám, a feleségem, a kisebbik fiam és én, ekkor sikerült az akkori anyósom segítségével egy háromszobás lakásra cserélni ezt a kétszoba-hallt, és innentől kezdve egészen az újabb válásomig a Damjanich utcában laktunk.

M. [a kisebbik fiú] mindig botladozott. Először a volt zsidó gimnáziumba, a Radnótiba járt, ahonnan – tekintve, hogy mi a hetedik kerületben laktunk – azon a címen küldték el, hogy nem a tizennegyedik kerületbe tartozik, ahol az iskola volt. Persze ha jó tanuló lett volna, vagy könnyebben ki lehetett volna jönni vele, akkor maradhatott volna. Ágnesnek hittantanára volt Benoschofszky [Benoschofszky Imre országos főrabbi], és onnantól kezdve ők felszínes, de jó viszonyban voltak. Miután megházasodtunk, közelebb kerültünk Benoschofszkyékhoz, olyannyira, hogy minden széder- és szilveszterestét náluk töltöttünk. Az ő révükön M. egy évre a zsidó gimnáziumba került, ahonnan ezúttal azzal az ürüggyel rúgta őt ki az igazgató és vele egyetértve az osztályfőnöke, hogy a fiam bolond, és bolondokházába kellene őt csukatni. M.-et megvizsgálták a szakorvosok, és abban maradtak, hogy bár jó pár furcsasága van, de nincs semmiféle konkrét mentális betegsége. A fiam humorista lett, ahol is végül nagyszerűen tudta kamatoztatni ezeket a bizonyos „furcsaságait”.

1974 körül újra el kellett válnom. Akkor halt meg anyám is. A harmadik feleségem egy keresztény hölgy lett, akit T. I.-nek hívtak, és akinél nem voltam elég éber, így nem jöttem rá időben, hogy alkoholista. A házasságunk ezért aztán korán fel is bomlott, 1976-tól 1979-ig tartott. Ez a feleségem 1934-ben született. Könyvtárosnak tanult, és egyetemet végzett. Fogalmam nincs, hogy mi lett vele. A negyedik feleségemmel, Ács Zsuzsával 1952-ben véletlenül egy helyen üdültünk, és az út során ismerkedtünk meg egymással. A kapcsolatunk 1981-ben vált szorosabbá, amikor a köztünk lévő tizennyolc év korkülönbségnek már nem volt akkora jelentősége. Papíron 1988-ban házasodtunk össze, de nem hivatalosan 1982 óta vagyunk együtt. Nagyon boldogan élünk, és nagy család vesz minket körül, mert Zsuzsának is van egy lánya, és az ő révén két unokánk. Hetente háromszor uszodába járunk, és ha tehetjük, akkor utazunk nyaralni és telelni is. Ma már csak honi üdülőhelyekre. Itthon sokat olvasunk, összejárunk a barátainkkal.

Izrael keletkezését, fennmaradását és fejlődését minden idegszálammal pártolom, pártoltam, és ezután is pártolni fogom. Rendkívül fontosnak tartom az egész világ – tehát nem csak a világ zsidói – szempontjából, hogy ez az ország létezzék és virágozzék. És mindent ennek a gondolatnak a jegyében értékelek. Jó barátaim éltek Izraelben, az ő gyermekeik, unokáik még mindig ott élnek. Egy olyan közeli munkaszolgálatos bajtársam vándorolt ki és alapított ott családot, akivel sülve-főve együtt voltunk éveken keresztül. Nagyon jó barátságban voltunk, levelezés útján tartottuk a kapcsolatot, és többször jártak nálunk Magyarországon. Én azonban sosem jártam Izraelben, pedig ők is, sőt talán mások is hívtak bennünket, és persze lehetett volna menni hívás nélkül is. Úgy alakult, hogy mostanában már nem utazunk, de amikor lehetett, akkor sokat mentünk mindenfelé. Sokszor voltunk Erdélyben és Délvidéken a rokonságnál, de Angliában, Olaszországban, Németországban, Csehszlovákiában, Ausztriában, Franciaországban és Spanyolországban is sokfelé jártunk. Gyakorlatilag megismertük egész Európát, és Kanadában, valamint az USA-ban is megfordultunk.

A rendszerváltás már különösebben nem hatott rám. Elég idős korban ért, így a dolgokhoz való viszonyulásom, vallástalanságom már nem változott. Természetesen odafigyelek az antiszemitizmus megnyilvánulásaira, és érzem, hogy ami azelőtt csak lappangott, az 1989 óta a felszínre tört, és próbál minél nagyobb teret meghódítani magának, de azért bizakodó vagyok.
 

Neubauer Ignác

Életrajz

Neubauer Ignác alacsony termetű, vékony testalkatú, mozgékony férfi, dús ősz hajjal. Oroszul jól kivehető magyar akcentussal beszél, gyakran kever magyar szavakat az orosz szövegbe. Súlyos beteg, túl van két infarktuson és több műtéten, ennek ellenére rendkívül közlékeny ember, aki készségesen vállalta az interjút, azt, hogy mesél az életéről és a hozzá közelállókról. Ignác a lánya családjával él Ungvár egyik új lakónegyedében, egy háromszobás lakásban. A felesége halála után rendkívül fontos volt számára, hogy nélkülözhetetlen tagja legyen a családnak, ezért a házi munka jelentős részét magára vállalta: bevásárol, szeret főzni, sok időt tölt az unokájával, Róberttel, akivel kölcsönösen imádják egymást.

Apai nagyapám, Buchbinder Izrael az 1860-as években született. A nagyszüleim születési helyét nem ismerem. Gondolom, nagyanyám nagyjából egyidős lehetett nagyapámmal. Az ő nevét, mármint nagyanyám nevét nem tudom felidézni, csak annyit tudok róla, hogy a családneve Neubauer volt. A nagyszüleim családtagjait nem ismertem, még elbeszélések alapján sem. Az apám szüleinek családja a técsői járásban, egy Dombó nevű rutén faluban élt, de a településről nincsenek emlékeim [Dombó – kisközség volt Máramaros vm.-ben. Az 1910-es népszámlálás idején 4000 lakosa volt, zömmel ruténok. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Gyermekkoromban két alkalommal jártam ott apámmal a nyári iskolai szünetben, de ezek a rövid látogatások nem hagytak bennem mély nyomokat. Nem tudom, hogy nagyapám mivel kereste a kenyerét. Nagyanyám – a zsidó családokban akkoriban uralkodó szokásoknak megfelelően – nem dolgozott, a háztartást vezette.

Kárpátalja 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Az államnyelv a magyar volt. Antiszemitizmus nem volt Kárpátalján, a zsidók szabadon vállalkozhattak, tanulhattak a felsőoktatási intézményekben, és szolgálhattak a hadseregben. A hétköznapi életben is alig fordultak elő antiszemita megnyilvánulások. Kárpátalján nemzedékek óta békében éltek egymás mellett a különböző nemzetiségű emberek, tisztelték egymás hagyományait és vallását. Kárpátalja 1918-ban került Csehszlovákia fennhatósága alá. Akkoriban indult meg a térség felvirágzása. A csehek rendkívül jóindulatúan viszonyultak a zsidókhoz, a zsidók állami hivatalt is vállalhattak [A zsidók az emancipációt követően természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is viselhettek állami hivatalt. Idézzük Karády Viktort: „Paradox módon az állami alkalmazottak aránya különösen magas volt az ortodox vidékeken… Részletesebb vizsgálattal kimutatható, hogy az ortodox megyék állami alkalmazottai főként adminisztratív, hivatalnoki pozíciókat töltöttek be mint a falusi közigazgatás vezetői: Észak- és Kelet-Magyarországon elsősorban olyan falvakban, amelyek zsidó többséggel vagy erős zsidó kisebbséggel rendelkeztek.” Egyébként Karády becslései szerint 1910-ben az ortodox városok zsidó lakosságának 6,3%-a állt állami szolgálatban vagy dolgozott szabad/értelmiségi pályákon (ezen belül pedig 13%-uk állt állami szolgálatban, és 9,4%-a működött tanári és tanítói pályán). (A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910), in Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok, Cserépfalvi, 1997). (Majd csak az 1939. évi IV. tc., az ún. második zsidótörvény idején tiltották ki a zsidókat a  köztisztviselői pályákról.) – A szerk.]. A csehek minden lehetséges módon támogatták, kezdeményező, munkaszerető embereknek tartották a zsidókat.

A családban hat gyerek volt, négy fiú és két lány. Emlékszem, magam is csodálkoztam azon, hogy némelyik gyereknek Buchbinder, a többinek meg Neubauer volt a családneve. Apám magyarázta el, hogy akkoriban a zsidók nem jegyeztették be a hüpe alatt megkötött, a zsidó szokások szerint megtartott házasságkötésüket a helyi elöljáróságon, hanem a rabbi adta ki az ifjú párnak a házassági szerződést, a ketubát. Ezért fordult néha elő, hogy a gyerekek egy része az apa, a másik része az anya családnevét kapta. Az elsőszülött az apa, a második gyerek az anya nevét kapta, és ez így váltakozott a következő gyermekeknél is. A legidősebb gyerek apám bátyja, Buchbinder Móric, volt, akinek a zsidó neve Mojse-Hersch volt. Utána apám nővére következett, akinek a nevére nem emlékszem, az ő családneve viszont már Neubauer volt. Apám másik bátyja szintén Buchbinder volt, Buchbinder Haszkl. A magyar nevére nem emlékszem, a családban mindenki Haszklnak szólította. Apám, aki 1899-ben született, a Neubauer nevet kapta, egyébként Adolfnak, zsidó nevén Avrumnak hívták. A sorban apám öccse, Menyhért, zsidó nevén Mendel következett, aki szintén a Buchbinder nevet viselte, majd egy újabb Neubauer érkezett, apám húga, akinek a nevére nem emlékszem.

Az apai nagyszüleim házában kizárólag jiddisül beszéltek. Természetesen mindannyian kiválóan tudtak magyarul és ruszinul. Apám elbeszéléseiből tudom, hogy a szülei nagyon vallásos emberek voltak, a részleteket sajnos nem ismerem. Apám és fivérei zsidó nevelésben részesültek, mindannyian a héderben tanultak. A gyerekeket hároméves koruktól adták be a héderbe. Nem tudom, hogy a családból járt-e valaki világi iskolába, abban az időben ez ugyanis nem volt kötelező [Természetesen kötelező volt. Az 1868-as Eötvös József-féle népiskolai törvény 49. §-a értelmében „a mindennapi iskolába tartoznak járni a 6-ik évöket betöltött gyermekek 12-ik évök betöltéseig”. Lásd: elemi iskola / népiskola. – A szerk.]. Egy zsidónak akkoriban tudnia kellett héberül, ismernie kellett az imákat, és ki kellett tanulnia valamilyen mesterséget, hogy eltarthassa a családját. Apám a falusi lódoktor mellé szegődött el, aki igencsak fontos ember volt. A falusiak sok jószágot tartottak, teheneket, lovakat, disznókat. Az állatok persze olykor megbetegedtek, és ilyenkor ki kellett gyógyítani őket a bajukból. Apám egész életében kitartott a mestersége mellett. Nagyon jól kiismerte és szerette az állatokat. Nem volt ugyan állatorvosi diplomája, mégis részt vett a hadseregnek szánt lovak kiválasztásában és fölkészítésében.

Apám leánytestvéreiről jóformán semmit sem tudok. Miután férjhez mentek, mindketten Magyarország középső vidékén telepedtek le. Csak annyit tudok róluk, hogy mindketten szültek gyermekeket, és nem dolgoztak, hanem a háztartásukat látták el, nevelték a gyerekeket. Apám legidősebb bátyja, Buchbinder Móric Kassán telepedett le, ahol szabóként dolgozott. Megnősült, három gyermeke született. A felesége és a gyermekei nevére nem emlékszem. A [második világ]háború után a családjából csak Móric tért haza élve, a felesége és a gyermekei odavesztek a koncentrációs táborban. A háború után Kassán, Csehszlovákiában élt. Miután Kárpátalján 1945-ben megszilárdult a szovjethatalom [Azaz Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták. – A szerk.], megszakadt vele a kapcsolatunk. Apám másik bátyja, Haszkl, valamint az öccse, Mendel Dombón élt. Mindketten megnősültek, gyermekeik születtek, akiknek a nevére nem emlékszem. Azt sem tudom, hogy Haszkl mivel foglalkozott. Mendelnek falerakatai, fatelepei voltak, a fivérek között ő volt az egyetlen vagyonos ember. Az első házasságából négy gyermek született. A második világháború idején apám mindkét bátyja munkaszolgálatos volt Ukrajnában. Haszkl 1943-ban halt meg, Mendel a háború után hazatért. A felesége és a gyermekei koncentrációs táborban pusztultak el. Mendel háború utáni életéről egy kicsit később ejtek majd néhány szót.

Anyám szülei abban a faluban éltek, amelyet a magyar fennhatóság idején Kisdobronynak hívtak [Kisdobrony – kisközség volt Bereg vm.-ben, 1891-ben 1000, 1910-ben 1200 lakossal. Trianont követően a Csehszlovák Köztársasághoz került. – A szerk.]. A település ma már nem létezik. A háború után egybeolvadt a szomszédos Nagydobronnyal [Nagydobrony – kisközség volt Bereg vm.-ben, 1891-ben 2300, 1910-ben 3000 lakossal, határában a Schönborn grófi család birtoka. Trianont követően a Csehszlovák Köztársasághoz került. – A szerk.]. Anyai nagyapámat Preisz Mojsénak [Mózesnek] hívták, Rahón született az 1870-es években [Rahó – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 5800 rutén, német és magyar lakossal, járásbírósággal. – A szerk.]. A nagyanyám, Preisz Etel 1875-ben született, a pontos helyet nem tudom, és a leánykori családnevére sem emlékszem. Kisdobrony nem volt nagy település, százötven család lakta, köztük harminc zsidó. Akkoriban nagyok voltak a családok, különösen a zsidóknál. Bár a faluban aránylag kevés zsidó élt, Kisdobronynak nagy zsinagógája volt. A zsinagógának hosszú, nagy udvara volt, az utca felőli első épület adott otthont magának a zsinagógának, a mögötte lévő házban dolgozott a sakter, és az udvar végében, külön épületben volt a mikve. Kisdobronyban sok volt a zsidó gyerek, a héderük a zsinagóga utcájában állt. A szomszédos településen, Nagydobronyban több mint kétszáz zsidó család élt. Nagydobrony viszonylag nagy falu volt, saját zsidó temetővel, míg Kisdobronyban a falusi temetőből kerítettek le egy részt a zsidóknak.

Mojse nagyapám cipészmester volt. Nagyanyám szintén dolgozott, bábaasszonyként. Ő segítette világra az összes, Kisdobronyban született zsidó gyermeket. Nagyapám fiatalkorában a magyar hadseregben szolgált. Amikor megismertem, még mindig katonás volt a testtartása. Középtermetű, testes ember volt, és mindig kihúzva, rendkívül egyenes háttal járt. Nagyapámnak nem volt sem szakálla, sem pajesza. A végén felkunkorodó, nagy bajuszt viselt. Katonásan öltözködött. Magas szárú, fényes, puha bőrcsizmát és katonai egyenruha módjára szabott zakót viselt. A fején pedig katonai sapkát, amolyan ködvágószerűséget hordott. A kipát csak a zsinagógában tette föl. A faluban a zsidók és a nem zsidók egyaránt úgy nevezték nagyapámat: Mojse, a katona. Nagyanyám telt, alacsony, mozgékony és fiatalos asszony volt. Ránctalan arcán mindig ott ült a kedves mosoly. Igen jólelkű és értelmes asszony volt. Hosszú szoknyában és hosszú ujjú, zárt nyakú kabátkában járt. A faluban minden asszony így öltözött, a nem zsidókat is beleértve. Nagyanyám parókát hordott, otthon azonban nem vette föl, kímélte, ilyenkor kendőt kötött a fejére. Soha nem láttam fedetlen fővel a nagyanyámat.

A nagyszüleim háza nem volt túlságosan nagy, vályogból épült, amit agyagból és a belekevert, apróra tört szalmából készítettek. A masszából téglákat formáztak, amiket aztán a napon kiszárítottak. Kárpátalján nagyon sok vályogház épült. Olcsó, elég szilárd, és jól tartja a meleget. Még ma is építkeznek vályogból. A házban három szoba, konyha meg egy hozzá tapasztott építmény volt, itt rendezte be nagyapám a műhelyét. Ahogy a gyerekek nőttek, segítettek az apjuknak a műhelyben, és közben a mesterséget is elsajátították. Alkalmazottat nagyapám nem fogadott föl, egyedül dolgozott, többnyire javítani való cipőket bíztak rá, ami olcsó munka volt, és nem követelt különösebb szakértelmet. Nagyritkán fordult csak elő, hogy cipőt kellett készítenie. Úgy hiszem, a nagyszüleim szűkösen éltek, ezért is fordulhatott elő, hogy a nagyanyám, a családos zsidó asszonyok többségétől eltérően, nem háztartást vezetett, hanem munkát vállalt.

Nyolc gyermekük született. Csak az édesanyám születési évét ismerem, a többieket csak fölsorolni tudom, a szerint, ahogyan egymás után a világra jöttek. Az anyám fivéreit és leánytestvéreit a családban a zsidó nevükön szólították, így a magyar nevüket nem is tudom. A legidősebb gyermek anyám nővére, Elka volt. A második a sorban anyám bátyja, Pinhasz. Anyám 1900. augusztus negyedikén született. Magyarul Fáninak hívták, a zsidó neve pedig Feige volt. Anyám után Lajos, zsidó nevén Lajb következett, majd megint egy fiú, Lipe, utána egy lány, Rivka, és végül még egy fiú, Bernát. [Neubauer Ignác alighanem elvétette a fölsorolást, itt ugyanis csak hét testvér szerepel, jóllehet, ő nyolc gyermekről beszél. – A szerk.]

Anyai nagyszüleim házában a családtagok maguk között csak jiddisül, a nem zsidó szomszédokkal pedig magyarul beszéltek. Anyám szülei vallásos emberek voltak, megtartották a sábátot és a zsidó ünnepeket. Ezeken a napokon a nagyszüleim zsinagógába mentek. A háromévesnél idősebb fiúkat a nagyapám magával vitte. Minden gyerek zsidó nevelésben és oktatásban részesült. A fiúk a kisdobronyi héderbe jártak, a lányoknak nem volt héderük a faluban, így ők hetente két alkalommal a két kilométerre fekvő nagydobronyi héderbe jártak át. Mindannyian elvégezték a magyar elemi iskola négy osztályát. Nagyapám minden fiát megtanította a cipészmesterségre, a tanulás a fiúk bár micvója után kezdődött. Mindannyian kitanulták a mesterséget.

Anyám legidősebb nővére, Elka férjhez ment egy helybéli zsidóhoz, egy Scheir Hers nevű fakereskedőhöz. Nyolc gyermekük született. Pinhasz is megnősült. A feleségét Bajlának hívták. Nekik is nyolc gyermekük volt. Lajos feleségét Blankának hívták. Nem volt gyermekük, Blanka háztartásbeliként otthon dolgozott. Lipe szintén megnősült, a feleségét Leának hívták. Négy fiúgyermeket neveltek. Rivka férje, Steinberg Volf asztalos volt, Rivka nem dolgozott, hat gyermekük született. A legfiatalabb fiútestvérék, Bernáték családjában két gyermek volt. Bernát cipészmester volt, a felesége nem dolgozott. Anyám valamennyi testvére vallásos volt. Tiszteletben tartották a zsidó hagyományokat, sábátkor és más zsidó ünnepeken zsinagógába jártak, otthon is megtartották a zsidó ünnepeket. Mindannyian Kisdobronyban éltek.

Nem tudom, hogyan ismerkedtek meg a szüleim. Úgy gondolom, hogy a kor szokásainak megfelelően, közvetítő útján. A szülők fölkeresték a sádhent, a közvetítőt, aki aztán megkereste a megfelelő párt a leendő férjnek vagy feleségnek. A leendő házastársak szülei általában megállapodtak egymással a házasságkötésről, a fiatalok pedig csak a hüpe alatt látták meg egymást. A városokban persze más volt a szokás, ott a fiatalok maguk is megismerkedhettek. A falvakban azonban sokkal komolyabban tartották magukat az emberek a zsidó hagyományokhoz. A szüleim 1922-ben házasodtak össze. Soha nem meséltek róla, de biztos vagyok abban, hogy hagyományos zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás].

Az esküvő után Nagykaposra költöztek, ami harminc kilométerre van Ungvártól [Nagykapos – kisközség volt Ung vm.-ben, 1919-ben 2100 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal). Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ez a település ma Szlovákiához tartozik, de akkoriban csehszlovák fennhatóság alatt állt. Béreltek maguknak egy házat, apám a hadsereg számára készített föl lovakat. Az volt a feladata, hogy megállapítsa: egészséges-e az állat, és megfelel-e a katonai szolgálat valamennyi követelményének. Ha egy ló beteg volt, apámnak kellett meggyógyítania. Sok zsidó foglalkozott lótenyésztéssel. Az üzlet tetemes haszonnal járt, egy jó hátaslóért igen szép pénzt fizetett a hadsereg. Anyám nem dolgozott, a háztartást vezette.

Én 1924. március másodikán születtem, Nagykaposon. A magyar nevem Ignác, a zsidó Nusszen-Leib. Apám munkája 1926-ban itt befejeződött. A szüleim úgy döntöttek, hogy átköltöznek Kisdobronyba, hogy közelebb lehessenek anyám szüleihez. A testvéreim már Kisdobronyban születtek. Hatan voltunk összesen. 1925-ben született Duvid öcsém. [Ha 1926-ban átköltöztek Kisdobronyba, ahol állítása szerint a testvérei születtek, akkor öccse, Duvid vagy nem 1925-ben született, vagy még Kisdobronyban született. – A szerk.] A születési anyakönyvi kivonatában a magyar neve, ha nem tévedek: a Dezső szerepel. Mordhe, aki a születési anyakönyvi kivonatban Mártonként szerepelt, 1927-ben jött a világra. Chaim-Smil, vagyis Sándor 1929-es. Az első lánytestvérem Hermina, zsidó nevén Haja-Cire 1930-ban született. A legfiatalabb testvérem, a másik húgom Helena, zsidó nevén Haja, 1934-es. Néhány évig egy bérelt házban éltünk. Nem túlságosan nagy, vályogból épült ház volt, két szobával, konyhával és egy tárolóval. Az udvar sem volt nagy. Mindössze néhány gyümölcsfa volt benne, és ott volt a pajta meg a baromfiudvar. Kemencével fűtöttünk. A konyhában állt a nagy sparhelt, anyám azon főzött. Ez a kemence fűtötte a konyhát meg a vele szomszédos szobát [Föltehetően a sparhelt elődje, csikótűzhely volt. – A szerk.]. A másik szobában is állt egy forralókemence [?]. A kemencéket fával fűtöttük. A ház olyan kicsi volt, hogy apám nem tudta fogadni a nagytestű állatokkal érkező parasztokat, úgyhogy inkább őt hívták el, ha állatorvosra volt szükség. Nemcsak Kisdobronyban, hanem a szomszédos faluban, Nagydobronyban is gyakran akadt munkája. Anyám a háztartást vezette, és velünk, gyerekekkel foglalkozott. Elég szegényesen éltünk. A szüleim mindig félrerakták apám keresetének egy részét, hogy abból építsenek maguknak házat. Ez az álmuk csak 1936-ban válhatott valóra. Akkor kezdődött meg az építkezés, és a rákövetkező évben be is költözhettünk új otthonunkba. Ez sem volt egy nagy ház. Vályogból épült, volt benne egy nagyszoba, egy kisszoba meg egy konyha. Az új házunk az anyai nagyszüleimtől nem messze volt.

A szüleim vallásos emberek voltak. Tiszteletben tartották a zsidó hagyományokat. Anyám, mint a többi férjes zsidó asszony, parókát viselt. Otthon általában kendőt hordott. Apámnak nem volt pajesza, viszont nagy szakállt növesztett. Otthon kipát, az utcán pedig sötét kalapot hordott. Minket, gyerekeket is arra tanítottak, hogy soha, sehol ne jelenjünk meg fedetlen fővel. Simlis sapkát hordtunk, otthon és a héderben pedig kipát viseltünk. Megtartottuk a zsidó ünnepeket és a sábátot. Anyám kóser konyhát vitt. Külön edények voltak a húsos és a tejes ételeknek, anyánk pedig megtanított arra, hogy soha ne keverjük őket össze [lásd: étkezési törvények]. Én voltam a legidősebb, és anyám mindig engem küldött el a sahterhez [sakter], ha tyúkot vagy libát kellett levágni. Anyám soha nem vett másutt szárnyast. Tartott tőle, hogy esetleg nem kóser. A sakter pedig nem csak levágta a madarat, hanem azt is megállapította, hogy kóser-e vagy sem. Ha nem volt kóser, nem lehetett elfogyasztani [Az ilyen állat tréflinek minősült: ha az amúgy engedélyezett és szabályosan levágott állat húsán a legkisebb sérülés is mutatkozik, az állat már „széttépettnek” (töréfa) számít, s húsát egészében véve tilos elfogyasztani. – A szerk.]. Oda kellett adni a nem zsidóknak. Apám hétköznapokon reggelenként otthon imádkozott. Volt tálesze, tfilinje és imakönyve. Amikor imádkozott, semmivel sem lehetett elterelni a figyelmét. Ezt azzal magyarázta, hogy amikor az Istennel beszélget, semmi másra nem gondol. Biztos, hogy minden kisdobronyi zsidó imádkozott otthon. Ha egy zsidó az ima idején nem volt otthon, hanem mondjuk, úton volt, magával vitte a táleszét és a tfilinjét, és úgy imádkozott. Senkit sem lepett meg, ha egy zsidó a vonaton vagy egy állomáson magára öltötte a táleszt, felkötötte a tfilinjét, elővette az imakönyvét, és imádkozni kezdett. Ez akkoriban olyannyira szokványos volt, hogy senki sem figyelt rá.

Anyám péntek reggel kezdett készülődni a sábátra. Bedagasztotta a kenyértésztát, és pénteken sütötte meg a következő heti kenyeret és a sábáti kalácsot. A házunktól nem messze volt egy zsidó pékség. Anyám szép nagy kör alakban formázta a kenyereket, kiszaggatta a kalácsot. A tésztát fonott kosarakba rakta, amit aztán én vittem át a pékhez. Estefelé hoztam el a kisült kenyeret. Anyám ez idő alatt föltette főni a tyúkhúslevest, házi tésztát gyúrt, töltött halat készített [lásd: halételek]. Amikor mindennel elkészült, berakta a következő napra szánt, sólettel teli cserépedényt a sütőbe, és elment a mikvébe. Kisdobronyban egy mikve volt, amit a nők és a férfiak más-más időben kerestek föl. A nők nappal mentek, amikor a férfiak dolgoztak, estefelé pedig – még a zsinagógába menetel előtt – a férfiakon volt a sor. Anyám visszatért a mikvéből, és megterítette az ünnepi asztalt. Apám, miután visszatért a mikvéből, magára öltötte az ünnepi ruháját, kézen fogta a három négyévesnél idősebb fiát, és elment velük a zsinagógába. A gyermekek ebben a korban kezdtek a héderbe járni, és elég érettnek tartották őket arra, hogy zsinagógába is járjanak. A lányokat apám nem vitte magával. Amikor hazatértünk a zsinagógából, az ünneplőbe öltözött anyám meggyújtotta a gyertyákat. A kezével eltakarta az arcát, hogy ne lássa a lángot, és imádkozott a gyertyák fölött. Ezután mindannyian leültünk az ünnepi vacsorához. Egyszer volt egy különös eset. Apám a gyerekekkel visszatért a zsinagógából, de csak az asztalnál vettük észre, hogy az öcsém, Sándor hiányzik. Kiderült, hogy imádkozás közben elaludt a zsinagógában. Az épületet már bezárták, és az öcsém ott aludta végig az éjszakát. Apám másnap korán reggel érte ment, és hazahozta. Azt követően, hogy kihunytak a szombati gyertyák, tilos volt bármit is csinálni [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Az ukrán szomszédasszonyunk jött át, hogy meggyújtsa a lámpákat, vagy télen befűtsön a kemencébe, és kivegye az ebédre szánt sóletet. Másnap reggel a lányok kivételével valamennyien elmentünk a zsinagógába. Anyám az emeleten ült, mi pedig apámmal a többi férfi társaságában foglaltunk helyet [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Amikor hazaértünk és megebédeltünk, apám nekiült fölolvasni a Tórából. Felolvasta a szombatra vonatkozó fejezetet, aztán fölidézte a zsidó történelem néhány epizódját. Szombatonként általában elmentünk a nagyszülőkhöz.

Anyám összes testvére Kisdobronyban élt, így aztán szombatonként nagyanyámnál legalább negyven unoka gyűlt össze. Mindenkinek jutott cukorka, édesség, kedveskedő szó. Este apám elvégezte a hávdálá szertartást, amely elválasztja a szombatot a hétköznapoktól. Ismét összegyűlt az egész család az asztalnál. Apám meggyújtotta a gyertyákat, és áldást mondott. Mindenki kapott egy pohár bort, még a gyerekek is, igaz, csak keveset, épp csak annyit, hogy megnedvesítsék az ajkukat. Mindenki ivott egy kis bort, majd apám egy kevés bort öntött egy tányérba, és abban nyomta el a gyertyát, jelezve, hogy vége a sábátnak, megkezdődtek a hétköznapok.

A pészahi készülődés jóval az ünnep előtt megkezdődött, méghozzá nagytakarítással. Mindent lemostunk, kitisztítottunk. A rabbi fölkereste a zsidó pékséget, és ellenőrizte a tisztaságot. Megnézte azt is, hogy nincs-e valahol homec. Az ellenőrzést követően adta meg az engedélyt a maceszsütésre. Minden család leadta a rendelést, hogy mennyi maceszre van szüksége. A pékségből hazavitt maceszt anyám ládába tette, és fölvitte a padlásra, ahol a pészahi edényeket tartottuk. A maceszt ugyanis addig nem volt szabad a konyhában tartani, amíg nem vitték ki onnan a kenyeret, és nem pucolták el az utolsó kenyérmorzsát is. Pészah előestéjén minden kenyeret ki kellett vinni a házból, még a legapróbb morzsákat is el kellett égetni a kemencében. Ez után apám jelképes ellenőrzést tartott, megnézte, hogy maradt-e a házban kelt tésztából készült étel. A hétköznap használt edényeket elmosták, ládákba rakták, és elzárták. Csak ekkor lehetett lehozni a padlásról a maceszt és a pészahi edényeket. Anyám nekilátott, hogy elkészítse a pészahi ételeket, kínálnivalót. Mindig türelmetlenül vártuk ezt az ünnepet. Nem voltunk valami gazdagok, és mi, gyerekek sábát meg az ünnepek kivételével, amikor finom ételek kerültek az asztalra, soha nem ettük magunkat degeszre. Anyám hagyományos ünnepi fogásokat készített. Tyúklevest maceszgombóccal, töltött tyúknyakat, töltött halat, krumplifelfújtat, és sütött maceszlisztből strudelt [rétes] lekvárral, mazsolával és dióval. Anyám a sütéshez, főzéshez mindig libazsírt használt, amit külön készített el. Amikor ugyanis a pészahi libazsírt sütötte ki, a konyhában nem lehetett kenyeret tartani. Anyám már jóval az ünnep előtt nekilátott a kisütésnek, és a zsírosbödönt ugyanúgy a padláson tartotta, mint a pészahi edényeket. Pészah előtt két napra kellett előre megfőzni az ételt. A harmadik napon köszöntöttek be a Hol-hamoéd [Chol-ha-moed – félünnep] napjai, amikor már lehetett főzni, el lehetett végezni a halaszthatatlan teendőket. A Pészah utolsó két napján, az első két naphoz hasonlóan, nem volt szabad semmilyen munkát végezni. Reggel mindenki elment a zsinagógába. Pészah első napján apám megtartotta a széderestét. A szokásos ünnepi fogások mellett ilyenkor keserűfüvek, torma, mézzel és fahéjjal kevert reszelt alma, keménytojás és sós vízzel töltött tálka került az asztalra. No meg magától értetődően macesz. A pészahi édes vörösbort a zsinagógában vásároltuk. Az első széderen mindenki – még a gyerekek is – négy pohárnyi bort fogyasztott. Az asztal közepén helyeztük el a legnagyobb, legdíszesebb serleget, Illés próféta számára. A ház ajtaját nyitva hagytuk, hogy a próféta szabadon bejöhessen közénk. Az asztalfőn apám ült, hófehér ruhában, amit kitlinek neveznek, a férfiak ezt az öltözéket viselték Pészah és Jom Kipur idején. Apám a hátát és a két könyökét párnákkal támasztotta ki. Először a füveket fogyasztottuk el, úgy, hogy belemártogattuk a sós vízbe. Azután apám magához vett egy darab maceszt, három részre törte, a középső darabkát elrejtette a párnák közé. Ezt a maceszdarabkát afikómennek nevezik. A szokás szerint ezt a maceszdarabkát valamelyik gyereknek el kellett csennie és el kellett rejtenie, és apánknak föl kellett ajánlania valamit cserébe. Afikómen nélkül nem lehetett lezárni a széderestét. Én tettem föl apámnak a hagyományos pészahi kérdéseket [Általában a legkisebb gyerek teszi fel a négy kérdést, de ez nem háláhá (törvény), hanem minhág (szokás). Pedagógiai jelentősége van, mint ahogy az egész széder célja a gyerekek tanitása, a kivonulás törénet elmesélése, továbbadása generációról generációra. Ha egy családban a legkisebb gyerek nem tud még beszélni, vagy nem fogja még fel amit mond, esetleg a családfő héberül vezeti a szédert, és a legkisebb gyerek még nem tud héberül, kérdezhet a nagyobb is. Ebben a családban vagy nagyon kicsi volt a "legkisebb gyerek" vagy fontosabb volt, hogy a széder nyelve a héber. – A szerk.]. Arra is volt példa, hogy miután elkezdtek héderbe járni, valamelyik fiútestvérem vette át tőlem ezt a feladatot. A kérdéseket héberül kellett elmondani, és apánk héberül válaszolt. Ezután apánk fölidézte a zsidók egyiptomi kivonulásának történetét. Minden egyes alkalommal, amikor az elbeszélésben eljutott az Isten által Egyiptomra zúdított csapások valamelyikéhez, egy csepp bort löttyintettünk a serlegből a tálkába. A kivonulás elbeszélését követően apánk mindenkinek adott egy darab afikóment. Vidám pészahi dalokat énekeltünk. A kisebb gyerekek nehezen birkóztak meg az álmossággal, sokan nem is bírták végigülni a széderestét, és el is aludtak. Idősebb voltam náluk, másnap reggelente, hogy megörvendeztessem őket, elmeséltem, hogy amíg aludtak, nálunk járt Illés próféta, akit személyesen láttam. Pészahkor elmentünk anyám szüleihez, és ők is jártak nálunk vendégségben.

Újév, Ros Hásáná előtt, egy egész hónapon át minden nap megfújták a sófárt a zsinagógában az imádkozás előtt. A sófár hangja erős, az egész faluban hallani lehetett, amikor megszólaltatták. Az ünnepen mindenki fölkerekedett, és elment a zsinagógába. Hazatérve mézbe mártogatott almát és kalácsot kellett enni [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. Ros Hásánákor szoktak kenyeret (és egy szelet almát) só helyett mézbe mártani, hogy ezzel biztosítsák az édes új évet. – A szerk.].

A Jom Kipur a kápóresz szertartással kezdődött a nagy nap előestéjén. A család férfitagjainak fehér kakast, a nőknek fehér tyúkot vásároltak erre az alkalomra. A szokás az volt, hogy a madarakat a fej körül megpörgetve héberül azt kellett mondani, hogy „Vidd el az én bűneimet”. A tyúkok és a kakasok aztán a fazékban végezték. A Jom Kipurt megelőző napon csak tyúklevest és tyúkhúst ettünk. Az előírások szerint Jom Kipur előtt háromszor kell étkezni, mindannyiszor a kápóreszhez használt szárnyasokból készített ételeket kell fogyasztani. A vacsora az első esti csillag feljövetelekor fejeződött be. Ettől a perctől kezdve másnap estig tartott a böjt. A nyolcévesnél fiatalabb gyermekek nem böjtöltek, a nyolcévesnél idősebbek fél napig nem vettek magukhoz ételt, a bár micvójukon túlesett gyermekek, akárcsak a felnőttek, egész nap böjtöltek. Reggel mindenkinek az útja a zsinagógába vezetett. A férfiak fehér kitlit öltöttek magukra, a nők pedig ünnepi ruhába öltöztek. Mindenki vitt magával egy gyertyát. Az emberek az egész napot a zsinagógában töltötték. A böjt az első esti csillag feljövetelekor ért csak véget, ekkor mindenki hazatért, hogy elköltse az ünnepi vacsorát.

Jom Kipurt követően a gyerekek elkezdték a szuká díszeinek elkészítését. Színes papírt használtak, és mindenki arra törekedett, hogy az általa készített dísz legyen a legszebb. A szukát az udvarban állították föl. Először a deszkavázat illesztették össze, amit aztán ágakkal fontak össze, a tetőt pedig lombos ágakkal, gallyakkal fedték be. A szukát virágokkal, színes papírból kivágott díszekkel, szalagokkal ékesítették. Arra törekedtek, hogy minél szebbre sikerüljön. A szukában állították föl az asztalt, és Szukot ünnepének napjain ott ettek és imádkoztak. Szukot idején gyümölcsöt kell fogyasztani. A gyerekek ilyenkor Izraelben termett, sima felületű, barnás színű és rendkívül édes citrusgyümölcsöt kaptak [lásd: etrog], amit elrágcsáltak, a magokkal pedig jól eljátszottak.

Purimra a gyerekek mindig készültek valamivel, előadásokkal, jelenetekkel, dalocskákkal, tánccal [lásd: purimspiel]. Ünnep idején házról házra jártak az előadásokkal, néha a felnőttek is csatlakoztak hozzájuk, a vendéglátók pedig egy kis aprópénzzel jutalmazták a produkciót. Minél több házat járt végig valaki, annál több pénzt gyűjthetett össze. Erről még egy régi történet is közszájon forgott, ami úgy szólt, hogy a gazdag zsidó szerette volna férjhez adni a lányát. Föl is kereste a sádhent, aki azt mondta, hogy volna egy nagyon alkalmas férjjelöltje, aki olyan ügyes, hogy egy nap tíz pengőt is megkeres. Abban az időben tíz pengő igen nagy pénznek számított. A gazdag zsidó örvendezett, nyélbe is ütötték a házasságot. Eltelt egy hónap, a gazdag zsidó fölkereste a sádhent, és elpanaszolta, hogy a férj még egyetlen napot sem dolgozott, egyetlen garast sem keresett. A sádhen biztatta, hogy ne türelmetlenkedjen, várjon még egy kicsit. Eltelt még egy hónap – semmi változás, a gazdag zsidó megint csak fölkerekedett, és beállított a sádhenhez, aki azzal fogadta, hogy várjál még egy kicsit, már nincs sok hátra a Purimig, és akkor a lányod férje egy nap alatt megkeresi az ígért tíz pengőt. Purim idején hordták körbe az emberek a sláchmóneszt, az ünnepi ajándékot, jutott belőle a rokonoknak, barátoknak, szomszédoknak. A gyerekek föl-alá rohangáltak a faluban, és tálcákon hordták körbe az édességeket. Az ajándékot átvevő háziasszony egy kis aprópénzt rakott az üres tálcára, ez volt a gyerekek jutalma. Purim után az így összegyűjtött pénzből aztán meg lehetett venni valami régóta áhított játékot, édességet, cukorkát, miegymást.

Mi, gyerekek nagyon szerettük a Hanukát. Ezen az ünnepen ugyanis minden vendég pénzt ajándékozott a kicsiknek. Úgy tartották, hogy azt a pénzt szerencsejátékra kell költeni, mi azonban inkább a saját belátásunk szerint használtuk föl. Hanuka idején a gyerekek a maguk által készített hagyományos társasjátékkal múlatták az időt. A játék elkészítéséhez elővettük a búgócsigára emlékeztető fapörgettyűt [denderli], amelynek négy lapja volt, és mind a négy lapjába jó előre belemartak egy-egy betűt. A betűmintába forró ónt öntöttünk, megvártuk, míg kihűl, és máris készen volt a játékszer. A nyeremény pedig azon múlott, hogy melyik lapjára esik a megpörgetett pörgettyű. [Ezt a játékot Magyarországon sok helyütt játszották, a fapörgettyű egy-egy oldalán T, V, 0 és M betű volt, jelentésük: Tégy, Végy, Semmi, Mind. A játék elején mindenki azonos számú gyufaszálat vagy kukoricaszemet kapott, ha rákerült a sor, a szerint járt el, hogy melyik oldalára esett a pörgettyű. Az nyert, aki a végén az összes kukoricaszemet vagy gyufaszálat begyűjtötte. – A szerk.] Hanuka idején anyánk minden nap meggyújtott egy gyertyát, bár az igazat megvallva, ezek nem valódi gyertyák voltak, az ugyanis sokba került. Anyám krumplimécsest készített, méghozzá úgy, hogy levágta egy krumpli alját, hogy stabilan álljon, kivájta a belsejét, és ebbe a mélyedésbe töltötte bele az olajat, amibe aztán kanócot állított. Ezek a mécsesek nagyon sokáig égtek. Hanuka minden napján újabb mécsest gyújtott anyám.

Hároméves koromban kezdtem héderbe járni. Az öcséim úgyszintén. Az első és a második osztályban a rebbének volt egy segítője, olyasmi, mint egy dadus. Harmadikos korunktól kezdve aztán teljesen önállóak voltunk. A héderben korán reggel kezdődtek a foglalkozások. Ősszel és télen még sötétben keltünk föl és indultunk el. Anyám ébresztett föl, hiába sírtam, hogy még aludni akarok. A héderből hét körül engedtek minket haza, és ilyenkor kellett megírnunk a másnapi leckét. Játékra nemigen maradt idő. Amikor aztán nyolcévesen megkezdtem az iskolát, egyáltalán nem maradt szabadidőm. Kisdobronyban két állami általános iskola működött, egy cseh és egy magyar. A szüleim valami miatt a magyar iskolába adtak be, jóllehet akkoriban a cseh volt a hivatalos államnyelv. A fivéreim és a leánytestvéreim viszont a cseh iskolába jártak. A magyar iskolába több zsidó gyerek járt, mint a csehbe. Koedukált iskola volt, lányok és fiúk vegyesen tanultak. Reggelenként változatlanul a héderben kezdtem a napot. Imádkoztunk, tanultunk egy kicsit. Utána hazaszaladtam reggelizni, majd irány az iskola. Iskola után otthon megebédeltem, ebéd után pedig visszamentem a héderbe, ahol este nyolcig, kilencig tartott a tanítás. Hazatérve még meg kellett csinálni a házi feladatokat, azt is, amit az iskolában és azt is, amit a héderben adtak föl. Akadtak olyan zsidó gyerekek, akiknek a szülei nem törődtek azzal, hogy milyen eredményt érnek el az iskolában, számukra csak az volt a fontos, hogy a gyerekük jó előmenetelű legyen a héderben. Az apám viszont úgy gondolta, hogy a héderben is meg az iskolában is jól kell teljesítenem. Nehéz feladat volt, gyakran éjszakába nyúlóan gubbasztottam a leckéim fölött.

1935-ben súlyosan megbetegedett az anyai nagyanyám, Etel. Az ungvári zsidó kórházban ápolták, ott is halt meg, Ros Hásáná előtt. Még most is emlékszem anyám zokogására, hiszen nagyanyám mindössze hatvan esztendős volt. Akkoriban az emberek jóval magasabb kort értek meg, nem volt ritkaság, hogy nyolcvanöt-kilencven évig éltek. Ott voltam a nagyanyám temetésén. A zsidó hagyomány szerint temették el az ungvári zsidó temetőben. Anyám bátyja, Pinhasz mondott kádist nagyanyám emlékére. Kisdobronyba hazatérve, anyám és a nővérei süvet ültek. Anyám fivérei ezt nem engedhették meg maguknak, dolgozniuk kellett, hiszen el kellett tartaniuk a családjukat. Anyám Riva nevű húga odaköltözött nagyapámhoz, hogy enyhítse a magányát.

A gyerekek tizenhárom éves korukig jártak a héderbe. A rebbe fölkészítette a tanítványokat a bár micvóra. A zsidó hagyományoknak megfelelően 1937-ben váltam felnőtté, akkor töltöttem be a tizenharmadik életévemet. Szombaton a rabbi kihívott a Tórához, hogy fölolvassak belőle egy fejezetet. Első alkalommal ölthettem magamra a táleszt. A szüleim az ima után megvendégelték a jelenlévőket süteménnyel és vodkával. Anyám este ünnepi vacsorát tálalt föl a családnak. Mindenki megköszöntött, ünnepi volt a hangulat. A héder befejezése után azok, akik megengedhették maguknak, a jesivában folytatták a tanulmányaikat. Ilyesmiről nem is álmodhattam, szegények voltunk, én voltam a legidősebb fiúgyermek, segítenem kellett a családnak. Apám betegeskedni kezdett, kiderült, hogy komoly bajok vannak a szívével. A munka egyre nehezebb volt neki, és sok pénz ment el az orvosságokra. Időről időre befektették az ungvári kórházba, ahol a kezelések mellett gyógyszert is kapott, ami aztán elfogyott, így magunknak kellett megvennünk az orvosságokat.

1938-ban fejeztem be az iskolát. A testvéreim még tanultak, így én lettem az egyedüli kenyérkereső a családban. Semmihez sem értettem, inasnak elszegődni nem tudtam valamilyen mester mellé, mert a család éhezett volna. Fölcsaptam árusnak. A faluból Ungvárra vittem az árut, ahol zsidó házaknál próbáltam túladni rajta. Hamarosan kialakult az állandó vevőköröm. Anyám baromfitenyésztésbe fogott, tyúkot, kacsát, libát nevelt. A faluban tojást, tyúkot, borjúhúst vettem, amit aztán eladtam. Az anyám által nevelt baromfit is én értékesítettem. A baromfit a sajhet [sakter] vágta le. Hétfőnként húsz-huszonöt tyúkot vittem Ungvárra, sábátra pedig általában további ötven-hatvanat rendeltek tőlem. Később olyan zsidóktól is kaptam megrendeléseket, akik kisebb vendéglőket tartottak fönn. Apámnak megvolt a lova abból az időből, amikor még házhoz kellett járnia a munkája miatt. Befogtam a kocsiba, és azzal szállítottam az árut a városba. Így kerestem meg a család kenyerét. Nehéz volt, de nem haltunk éhen. Mindent meg tudtunk venni, amire szükségünk volt, és a lónak is jutott széna meg abrak. Sokan űzték ezt a mesterséget a falunkban. A családjukat csak azok tudták másképp eltartani, akiknek volt földjük [lásd: a földművelés szerepe]. No és persze voltak gazdag zsidók is a faluban. Lakott ott például egy Weinberger nevezetű, igen jómódú ember, akinek nagy gazdasága volt: háromszáz hektárnyi föld, sok tehén, lovak, mezőgazdasági gépek, traktorok. Azoknak viszont, akiknek nem volt földjük, másképp kellett boldogulniuk.

Kárpátalja 1938-ban ismét magyar fennhatóság alá került [Ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalját 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. Jóllehet, a csehek alatt nagyon jó dolgunk volt, sokan örültek a magyarok érkezésének, különösen az idősebb nemzedékhez tartozók. Mi, gyerekek valamennyien jól beszéltünk csehül, az öregek többsége azonban nem. Anyám például húsz évig élt ugyan a csehek fennhatósága alatt, mégsem tanulta meg a nyelvet, csak jiddisül és magyarul beszélt. Eleinte tulajdonképpen minden rendben volt. De aztán hamarosan, már 1938-ban megkezdődött a zsidók zaklatása. Igaz, ezt mi eleinte nem érzékeltük, legfeljebb a gazdagok. 1939-ben megjelentek a zsidóellenes törvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], amelyek értelmében a módosabbaktól elvették a műhelyüket, a boltjukat, a gazdaságukat. Mindenüket át kellett adniuk a nem zsidóknak. Ellenkező esetben az állam elkobozta a javaikat. Így vagy úgy, a korábbi gazda nem számíthatott semmilyen kompenzációra. De ha a tulajdon egy nem zsidóhoz került, akkor az új gazda általában hagyta, hogy az előző tulajdonos vigye tovább a dolgokat, igaz, ezt a munkát elég rosszul fizette meg. Ha az üzlet az államra szállt, akkor új gazda került a vállalkozás élére, az előzőt meg kihajították az utcára. A zsidókat kitiltották a felsőoktatási intézményekből, a hadseregből. Ez volt az antiszemitizmus nyílt, állami formája, még csak nem is próbálták leplezni. A helyzet csak rosszabbodott 1939-ben, amikor Németország háborúba lépett, és Magyarország a szövetségese volt. Jegyrendszert vezettek be, a városokban éheztek az emberek [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]. Mi, falun könnyebben átvészeltük ezt az időszakot. A jegyre kapott árucikkekből jutott elegendő. Jegyre adták a kenyeret, a cukrot.

Bármilyen furcsán hangzik is, nekem könnyebb lett a sorsom az után, hogy Kárpátalja magyar fennhatóság alá került. Már nem csak Ungváron, hanem más magyar városokban is árulhattam a portékámat. A Kisdobronytól harminc kilométerre eső Kisvárdára is szállítottam. A faluba visszatérve pedig sót, cukrot, szeszt vittem, amit vízzel hígítva vodka helyett ittak az emberek. Volt példa arra, hogy Nagybereznán nagy szárazság volt nyáron, és nem volt elég széna a teheneknek. Pedig ott nagy marhacsordák voltak. Egy ismerősöm azt javasolta, hogy menjünk át a vásárra tehenet venni. Átmentünk, negyven pengőt fizettünk egy tehénért, a jószágokat aztán áthajtottuk Kisvárdára, ahol száz-százhúsz pengőt is megadtak egy állatért. Három tehén megmaradt, nem tudtuk eladni őket, úgy döntöttünk, hogy visszatereljük. Az úton nagyon megéheztem. A szüleim arra tanítottak, hogy a nem zsidóknál semmit sem szabad enni. Ez annyira belém ivódott, hogy amikor betértem egy paraszthoz ételt venni, végül még kenyeret sem akartam vásárolni nála. Vettem viszont három almát, és egész Csapig nem ettem semmi mást. Csapon élt anyám nővére, Elka a családjával [Csap – kisközség volt Ung vm.-ben, 1910-ben 2300 lakossal. Jelentős vasúti csomópont volt. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került, majd 1939-től, Kárpátalja elfoglalását követően átmenetileg, 1944-ig ismét Magyarországhoz. 1945-től a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna része. – A szerk.]. 1939-ben költöztek oda, amikor Elka férjétől elvették az üzletét. A nagynénémnél aztán végre mertem enni. Ezt az utat még néhányszor megtettük, a Nagybereznán megvett marhát Kisvárdán adtuk el. Nem olyan egyszerű dolog Bereznából Kisvárdára átterelni a marhát. Perecsenyig huszonöt kilométert tettünk meg, ott aztán megpihentünk. Onnan húsz kilométer Ungvár, újabb pihenő. Aztán harminc kilométer Csap, és még huszonöt Kisvárdáig. Az út nagyjából egy hétig tartott. A teheneket ráadásul etetni is kellett, hogy Kisvárdára érve ne tűnjenek kiéhezettnek, fáradtnak, máskülönben nem tudtuk volna eladni őket. Kisvárdáról pedig két-három zsák lisztet, kóser libazsírt, darát vittünk haza.

A zsidókat nem vitték el a magyar hadseregbe, viszont behívták munkaszolgálatra. 1942 márciusában töltöttem volna be a tizennyolcadik életévemet, de már januárban behívtak a sorozóbizottságba, hogy munkaszolgálatra irányítsanak. Akkoriban még csak az idősebbeket vitték el, a huszonhármas, huszonnégyes születésűek haladékot kaptak. A velem egykorúakat akkor kezdték behívni, amikor már elvittek minket a gettóba. Onnan pedig már nem engedtek el.

1944-ben Pészah előtt éppen Ungváron voltam, de az ünnepre hazamentem. Minden zsidó ünnepet otthon töltöttem, nem is tudtam volna másképp elképzelni. Pészah után megint Ungvárra készültem. Az ünnep utolsó napján a községházán kifüggesztettek egy hirdetményt, amelyen az állt, hogy másnap, vagyis vasárnap minden zsidó jelenjen meg a községháza előtt. Tíz kilónyi élelmiszerrel és a szükséges ruhákkal. Az összes kisdobronyi zsidó odament. A mi családunk is, hiánytalanul. Ott voltak az édesanyám nővérei a családjaikkal, és ott volt édesanyám apja, Mojse is. Szekérre ültettek, és Ungvárra vittek minket. Az ungvári gettót a téglagyárban alakították ki, amelynek tulajdonosa korábban egy Moskovits nevű zsidó volt. A gyár területe igen nagy volt, mégis csak szűkösen fértünk el, lévén, hogy oda zsúfolták össze a járás tizenhatezer lakosát. Először csak a távolabbi falvakból vitték oda az embereket, néhány nap elteltével aztán az ungváriak is sorra kerültek. Nem sokkal ezután egy második gettót is kijelöltek Ungváron, mert az első megtelt. A második gettót egy nagy fatelepen építették ki, a telep korábban, még mielőtt a magyarok átvették a hatalmat, egy Blick [helyesebben: Glück] nevű zsidóé volt. A szabad ég alatt éltünk a gettóban, pedig az éjszakák nagyon hidegek voltak. Néhány család azokban a téglaépítményekben próbált berendezkedni, amelyekben korábban a téglaégető kemencék álltak, de ezekben az épületekben nem mozgott a levegő, nem volt szellőzés. Ezért aztán ők is a szabad ég alatt, a puszta földön aludtak a kisgyermekekkel együtt. Eleinte azt ettük, amit magunkkal vittünk, de hamarosan éhezni kezdtünk. Később a fiatalembereket munkára vitték a gettóból. A csendőrök elvittek minket azokba a zsidó házakba, amelyek lakóit bekényszerítették a gettóba. Az volt a dolgunk, hogy összeszedjük a házakban található holmikat, külön a bútorokat, a háztartási felszerelést, a ruhákat, a cipőket. Minden zsidó házon hatósági pecsét volt. Az épületekben sok érték maradt, képek, antik porcelán, ékszerek. A csendőrök feltörték a pecsétet, mi meg bementünk a házakba, és nekiláttunk a válogatásnak. Ezalatt a csendőrök végigkopogtatták a falakat, elrejtett pénz után kutatva. Aztán odaálltak egy teherkocsival a házhoz, fölpakoltunk, és a rakományt elszállítottuk az Ung folyó partján álló haszid zsinagógába. Most ebben a zsinagógában van a hangversenyterem. Hogy aztán mi lett ezekkel a holmikkal a későbbiekben, azt nem tudom. Előfordult, hogy a házakban élelmiszert is találtunk, a csendőrök megengedték, hogy azt magunkkal vigyük. Igaz, a gettó bejáratánál többnyire el is vették tőlünk az élelmiszereket, amiket aztán a konyhára küldtek. A gettó egész lakossága azt az élelmet ette. Működött Ungváron egy zsidó kifőzde. A folyóparton állt, nem messze a haszid zsinagógától. Amíg nem zárták be, ebben a kifőzdében is készítettek ételt a gettó lakóinak, amit úgy szállítottak át a falakon túlra, de hát lehetetlenség volt tizenhatezer embert jóllakatni. Akiknek volt pénzük, vettek maguknak élelmiszert. Mellettünk telepedett le a gettóban egy kisdobronyi gazdag zsidó, Weinberger meg a családja. Jól ismertem a várost, és minden nap kivittek munkára a gettóból. Weinberger adott pénzt, hogy szerezzek neki élelmet, kolbászt, süteményt. Emlékszem, amikor meghoztam a kolbászt, megpróbált rábeszélni, hogy én is üljek le, és egyek a családja körében. Megköszöntem, és azt mondtam, hogy már jóllaktam, pedig az igazság az volt, hogy nem akartam enni a nem kóser kolbászból. Otthon úgy neveltek minket, hogy egyetlen falat sem ment volna le a torkomon.

Németek nem voltak a gettóban. Egyszer jártak csak ott néhányan valami parancsnokfélék, hogy ellenőrizzék a helyzetet. Csak magyar csendőrök felügyeltek ránk. Sokan közülük rendkívül durván bántak a gettó lakóival, gyakoriak voltak a megaláztatások. De nem mindegyikük viszonyult hozzánk rosszul. Magam is tanúja voltam egy esetnek, amelynek szereplője anyám bátyja, a nagybátyám, Bernát volt. A dolog úgy történt, hogy Bernáttal együtt osztottak be minket munkára, egy zsidó házban válogattuk a holmikat. A nagybátyám talált egy üveg vodkát, mindannyiunknak adott belőle egy kicsit, a maradékot meg megitta. Irtózatosan berúgott. Az a magyar csendőr, aki kísért minket, észrevette a dolgot. A hóna alá kapott néhány holmit, és elvezette a nagybátyámat a közeli kocsmába, ami az utca végén állt. Ott aztán megkérte a kocsmárost, hogy a nagybátyámat fektesse le a házból elhozott ruhaféleségekre. Este, amikor visszaindultunk a gettóba, felszedtük a nagybátyámat is, aki addigra már kijózanodott. Ilyen emberséges bánásmódra is volt példa, igaz, ritkán.

1944. május huszonnegyedikén fölsorakoztattak minket a gettó kapujánál. A téglagyárból annak idején keskeny nyomtávú vasúton szállították el a készterméket. A síneken egy szerelvény gördült a bejárathoz, amely nem rendes, hanem a tégla szállítására használt, tető nélküli vagonokból állt. A csendőrök irányításával fölszálltunk a kocsikba. A kocsiplatók keskenyek voltak, de mindegyikre legalább száz-százhúsz embert hajtottak föl. Sokan még leülni sem tudtak, az egymás mellett álló emberek szorosan egymáshoz préselődtek. Elvittek minket valamilyen állomásra, ahol át kellett szállnunk egy másik, teljesen zárt vagonokból álló szerelvényre. A vagonokban csak magasan a fejünk fölött volt néhány berácsozott ablakocska. Mégis, a keskenyvágányú vasút vagonjában eltöltött idő után ezek a vagonok a mennyországnak tűntek. Nyári meleg volt. A jórészt vasból készült vagonok teljesen áthevültek, a zárt ablakok miatt fojtó volt a levegő. Vizünk nem volt. A dolgunkat pedig a padlóba vájt, semmivel le nem takart lyukon keresztül tudtuk elvégezni. Eleinte persze mindenki visszatartotta, amíg csak tudta, de később már közömbösekké váltak az emberek. Eleinte még ment a pusmogás a vagonban, volt, aki azt mondta, hogy nem engednek ki minket a kocsikból, hanem megvárják, amíg szomjan és éhen pusztulunk. Az igazat megvallva, jobban hittünk azoknak, akik azt mondták, hogy munkatáborokba visznek minket, ahol a munkaerőnkre lesz szükség. Aztán a beszélgetés lassan elhalt, mindenki amolyan félálomszerű állapotba zuhant. A fiatalok könnyebben viselték a levegőtlenséget és a bűzt, a legjobban az öregek meg a gyerekek szenvedtek. A vonat megállt valamilyen állomáson, ahol az egész vagon kapott egyetlen vödör vizet. Az emberek rávetették magukat, mindenki igyekezett teleinni magát, nem törődve másokkal. Most, hogy ezekről a dolgokról beszélek, úgy érzem, hogy ilyesmi nem történhetett meg, az emberek nem állatiasodhattak el ilyen gyorsan. De ez történt.

Auschwitzba vittek minket. A szerelvény befutott a peronra, ahol egyenruhás, fölfegyverzett német katonák meg fehérköpenyes emberek – mint később megtudtuk, orvosok – várták az érkezésünket. A válogatás azonnal megkezdődött, miután elhagytuk a vagonokat. Az öregeket és a kisgyermekeket az egyik irányba terelték, az erősebbeket a másikba. A kisgyermekes anyáknak azt mondták, hogy a gyerekeiket adják oda a nagymamájuknak vagy a nagypapájuknak. Sok asszony nem engedelmeskedett, és vitte magával a gyermekét, mint később megtudtuk, egyenesen a gázkamrába. A fivéreimet, Dezsőt, Mártont és Sándort jobbra irányították, oda, ahol az erősebb fiúk és lányok álltak. Apámat, nagyapámat és Heléna húgomat balra terelték. Apám mögött léptem ki a vagonból, és indultam volna utána, de az egyik tiszt elkapta a ruhám ujját, és azt mondta, hogy a fiatalok közé menjek. Anyám erősen belekarolt Hermina vállába, őket oda terelték, ahol a nők álltak. Amikor elválasztottak minket egymástól, anyám hangosan odakiáltott: „Ne feledd, hogy te vagy a legidősebb, te felelsz a testvéreidért!” Később tudtam meg, hogy apámat és nagyapámat azonnal megsemmisítették. A fiútestvéreim mellett álltam. Dezső és Márton szorosan mellettem, a legkisebbiknek, Sándornak erősen fogtam a kezét. Egy katona rám szólt, hogy engedjem el, és amikor nem engedelmeskedtem, úgy fejbe vágott a puskatussal, hogy elveszítettem az eszméletemet, és a földre zuhantam. Amikor magamhoz tértem, egy középkorú férfi, akit még Ungvárról ismertem, odajött hozzám, és halkan azt súgta: „Fiam, nem otthon vagy, itt engedelmeskedni kell.” Menetoszlopba állítva elmasíroztattak minket a fürdőbe. Amikor végeztük, nem találtuk a levetett ruhánkat, helyette csíkos tábori rabruha várt minket. Felöltöztünk, a borbély pedig géppel levágta a hajunkat. Igyekeztem a testvéreim közelében maradni.

Megint csak menetoszlopba rendeztek minket, és elindultuk az auschwitzi munkatáborba, ami öt-hat kilométerre volt a központi tábortól. A táborban nagy barakkok voltak, emeletes fapriccsekkel. Kaptunk egy vékonyka takarót, ami ugyanolyan anyagból készült, mint a rabruhánk. Mindenki kapott egy szövetdarabot, rajta számok. A szövetdarabot föl kellett varrni a ruhánk elejére és hátuljára. A tábori számom a 66-os volt, Dezső a 67-es, Márton a 68-as. Fölsorakoztattak minket a barakk előtt, kaptunk egy darabka kenyeret meg egy kis kolbászt. Dezső volt közülünk a legtermetesebb. Sportolt, könnyűatléta volt, és még a fasiszta időkben, 1942-ben is első helyet szerzett a területi atlétikai bajnokságokon. Dezső mindig éhes volt, és azonnal rávetette magát az ételre. Én csak a kenyeret tudtam megenni, a kolbászra rá sem bírtam nézni, láttam ugyanis, hogy sertésszalonna-darabkák vannak benne. Ugyanaz a férfi, aki az érkezéskor már odajött hozzám a központi táborban, észrevette, hogy mit csinálok, és azt mondta, mindent meg kell enni, amit adnak. Az Isten megbocsátja azt a bűnt, az erőmre viszont még szükség lesz. Ennek ellenére nem tudtam erőt venni magamon, és a kolbászt az öcsémnek adtam. Egy idő elteltével aztán már mindent megettem, ami ehetőnek bizonyult, nem gondolva arra, hogy kóser-e vagy nem kóser.

A barakkunkban magyarországi, lengyelországi, franciaországi, olaszországi, görög és jugoszláviai zsidók voltak. Majdnem mindenki tudott jiddisül, úgyhogy gond nélkül tudtunk beszélgetni egymással, függetlenül attól, hogy melyik országból kerültünk a lágerbe. A barakkban még volt néhány köztörvényes német rab. Mi bírósági eljárás nélkül, pusztán azért kerültünk a lágerbe, mert zsidók voltunk, őket viszont elítélték, hosszabb-rövidebb időre. A barakkparancsnokunk egy német gyilkos volt, aki az egész családját lemészárolta. Magas, megtermett, erős fizikumú ember volt. Huszonöt év börtönt kapott, és a lágerben őt tették meg a felettesünknek. Azt tette, amit csak akart, panasszal sehova sem lehetett fordulni. Az egyik zsidó rabot például úgy megütötte, hogy az belehalt. A lágerben találkoztunk anyám fiútestvérével, Pinhasszal, aki egy másik barakkban volt. Pinhasznak a lágerben valamivel jobban ment a sora, mint a többi rabnak. Nem kellett kivonulnia a többiekkel dolgozni, amikor ugyanis a németek megtudták, hogy cipész a mestersége, a táborban alakítottak ki neki munkahelyet. Nemcsak javította a lábbeliket, hanem csizmákat is varrt a németeknek, akik elégedettek voltak a munkájával, olyannyira, hogy elkezdték hordani neki az alapanyagot, készítsen belőle cipőket, cipellőket a Németországban maradt feleségüknek, lányaiknak. Pinhasz néha megosztotta velünk azt az élelmet, amit alkalomadtán a németektől kapott valamilyen munkájáért.

Munkába jártunk. A németek utakat építettek, nekünk kellett elvégezni a terepmunkát, kivágni a fákat, kiásni a gyökereket, lapátokkal elegyengetni a földet, egyenletesen leszórni a sódert. A nap a reggelivel indult. Kaptunk egy darab kenyeret meg egy bögrényi üres pótkávét. Ezután fölsorakoztattak minket, és a létszámellenőrzés után, katonai konvoj felügyelete mellett kitereltek a munkahelyre. Napközben volt ebédszünet. A lágerből hőálló edényekben hozták utánunk a levest meg a kenyeret. Igaz, amit kaptunk, nehéz volna levesnek nevezni, zsíros lötty, amiben félig rohadt krumplidarabok úszkáltak, néhanapján répa vagy egy káposztalevél. Az ebédhez háromszáz grammnyi kenyeret kaptunk. Ebéd után tovább dolgoztunk, este pedig, ugyancsak a katonai konvoj felügyelete alatt, visszatereltek minket a lágerbe. Ha a németek észrevették, hogy valaki lassabban dolgozik, kimerült, elfáradt, helyben agyonlőtték. Esténként érkezett meg – ahogyan mi neveztük őket – a „temetői brigád”, szintén zsidók, akik az erdőben eltemették a halottakat. A táborba visszatérve vacsorát kaptunk, az ebédről már ismert levest, de kenyér nélkül. Vacsora után azonnal lefeküdtünk aludni. Napközben úgy elfáradtunk, hogy azonnal álomtalan alvásba zuhantunk. Pihenőnap nem volt, minden nap dolgoztunk. Takarodó után tilos volt kilépni a barakkból. A láger területét fegyveres őrök vigyázták, akik éjszakára szabadon engedték a farkaskutyákat. Erős, kegyetlen állatok voltak, arra idomították őket, hogy rávessék magukat a rabruhás emberekre.

A táborban tűnt el Dezső nevű testvérem. Soha nem volt elég neki annyi ennivaló, amennyit kaptunk, folyton éhes volt. A konyhába nem tehettük be a lábunkat. Egyszer Dezső azt mondta, olyan nincs, hogy a táborban ne lehetne élelmet találni, és kiment a barakkból. A testvéreimmel próbáltuk meggyőzni, hogy ne menjen sehova, mert rosszul végződhet a dolog. Mindhiába. Dezső fogta magát és elment, és nem tért vissza. Soha nem tudtuk meg, hogy mi történt vele.

1945 januárjában megindult az amerikaiak támadása [Auschwitz felé a Vörös Hadsereg egységei nyomultak, és ők szabadították föl a tábort. – A szerk.]. Krakkó már fölszabadult, a front Krakkó jobb oldalán húzódott. A táborunk mellett állt egy útjelző tábla, rajta németül felirat: „Krakkó, 90 km”. Január végén elkezdték kiüríteni a tábort. Összeterelték azt a százezer embert, aki menni tudott [lásd: Auschwitz]. A gyengéket és a betegeket agyonlőtték. A testvéreimmel és Pinhasz bácsikámmal voltunk együtt. És bár keményen fagyott, nyitott vagonokba tereltek be minket. A bácsikám és Márton testvérem másik vagonba került, csak a kisebbik öcsém, Sándor volt mellettem. Olyan sokan voltunk, hogy jóformán senki sem tudott leülni, szorosan egymáshoz préselődve álltak az emberek. Hullottak az emberek, és a testek még eldőlni sem tudtak a zsúfoltság miatt, nem volt, hova. A szerelvény néha megállt egy-egy állomáson, ahol ledobálták a vagonokról a holttesteket. Szenvedtünk az éhségtől, és még jobban a szomjúságtól. Ha valakinek vizelnie kellett, a mellette állók odatartották a bögréjüket, hogy valami folyadékhoz jussanak. Abban a vagonban halt meg Sándor öcsém. Nem láttam, hogy mikor történt. Amikor egy megállóból továbbindultunk, már nem találtam. Lehet, hogy kihajították a holttestét az állomáson.

Kilenc napnyi utazás után a szerelvényünk megérkezett a gleiwitzi koncentrációs táborba. Ahogy kiszálltunk a vagonokból, rávetettük magunkat a hóra. Teletömtük vele a szánkat, annyira kiszáradtunk. Ott pillantottam meg a másik öcsémet, Mártont. Felpüffedt és elkékült, rettenetes látvány volt. Biztos ugyanúgy néztem ki én is. Már a peronon szétválogattak minket. A gyengéket és az idősebbeket elpusztították, ott halt meg Pinhasz bácsikám is. Az öcsémmel bementünk egy barakkba. Másnap mindkettőnket átvittek a gyengélkedő barakkba. Három nap múlva az öcsém meghalt a kórházban, én meg kezdtem felépülni. A gyengélkedő barakkban egy nagyon rendes ember volt a rangidős. Azt mondta, ne siettessem a távozásomat. Nagyon féltem a kórházban, ahol minden nap sok ember halt meg. Pedig volt kenyér és elegendő élelem, mégis hullottak az emberek. A betegek arról beszélgettek, hogy az orvosok mindenféle kísérlethez használják föl a pácienseket. Nem tudtam, mi igaz ebből, de nagyon féltem. Amikor jobban lettem, kértem, hogy engedjenek el. A barakk elöljárója azt tanácsolta, hogy vigyek magammal ennivalót meg kenyeret, és segített is összeszedni egy csomagot. De én azt gondoltam, hogy a táborban, akárcsak a kórházban, van ennivaló. Alighogy kiléptem a kórházbarakkból, máris kimerült emberekbe botlottam, akik enni kértek. Amíg elértem a barakkomig, jóformán semmim sem maradt. Minden ételt szétosztottam, kivéve két darab kenyeret. Amikor lefeküdtem aludni, a matracom alá tettem az ennivalót. Reggelre eltűnt.

Itt már nem hajtottak ki minket dolgozni. Megengedték, hogy napközben ne keljünk föl, hanem a priccsünkön feküdjünk. Nagyon kevés volt az ennivaló. Egy egész napra két darab héjában főtt krumplit meg egy deciliternyi ízetlen teát kaptunk. Mindennaposak voltak a halálesetek. Néhányan némi ravaszkodással megszerezték az elhunytak ételadagját. Aztán a németek észrevették, hogy mi folyik, úgyhogy ezután kitereltek minket az udvarra, és egyesével engedtek vissza, és csak akkor adták ki a fejadagunkat. Tisztában voltunk azzal, hogyha nem visznek ki minket dolgozni, akkor ez egy megsemmisítő tábor. Vártuk, hogy beteljesüljön a sorsunk. Így ment ez március másodikáig, a születésnapomig. Korán reggel egy német tiszt lépett be a barakkba, és megkérdezte, ki akar dolgozni. Negyven erősebbnek tűnő embert válogatott ki. Fölsorakoztattak minket, és azt mondták, hogy egy nagyon jó táborba visznek, ahol nem kell nehéz munkát végezni, és rendes ennivalót is kapunk. Húsz deka kenyeret és két deka margarint kaptunk az útra, és figyelmeztettek, hogy ne együk meg mindet azonnal, mert útközben nem kapunk ennivalót. Na de mennyit ér húsz deka kenyér?! Egy óra elteltével már senkinél sem akadt egy morzsányi sem.

Gyalogosan tereltek át minket egy táborba, amely kicsi volt, néhány, összesen négyszáz emberre méretezett barakkal. Később tudtuk meg, hogy ez is a nagy táborhoz tartozik, annak egy részlege. Tőlünk nem messze még két hasonló, négyszáz ember befogadására alkalmas részleg volt. A központinak nevezett, körülbelül tizenöt kilométernyire feküdt a miénktől. Ott működött a konyha, ahonnan traktorral szállították nekünk az ennivalót. Megérkezéskor azonnal kaptunk fél vekni kenyeret és egy liternyi levest. Parancsba adták, hogy helyezkedjünk el a barakkokban. Reggel ötkor volt ébresztő. Reggelit nem kaptunk, úgy vonultunk ki dolgozni. Nyolc kilométeres út volt, amit mindennap meg kellett tennünk. Vasutat építettünk, hogy összekössük a két önálló táborrészleget a központi résszel. Nagyon kimerültek voltunk. Napjában egyszer kaptunk enni, miután visszatértünk a táborba. Naponta egy liter levest kaptunk, hetente két alkalommal pedig egy darabka kenyér is járt a leveshez. Megértettük, hogy a németek mindent alaposan kiszámítottak. Tudták, hogy már nem kell sokat dolgoznunk, arra pedig nem volt szükségük, hogy jó erőben tartsanak minket. Az építés nehéz munka volt, ráadásul meg kellett tenni a napi tizenhat kilométert is gyalogosan. Április ötödike környékén a munkahelyünk fölött megjelentek az angol és az amerikai repülőgépek. Megkezdődtek a bombázások. Másnap nem mentünk ki dolgozni. Átvittek minket a központi táborba. Útközben egy másik menetoszloppal találkoztunk, amely szintén négyszáz emberből állt. Őket a tábor másik részlegéből terelték át a központi táborba, ahol csak négyszáz embernek volt hely, mi meg ezerkétszázan voltunk. Ki kellett alakítanunk az alvóhelyeket. Az udvarra nem engedtek ki minket a légiriadó meg a bombázások miatt. Az emberek kettesével-hármasával aludtak a keskeny priccseken, elfoglalták a padlót, az átjárókat. Mindenhol emberek feküdtek. Az egyik barakkot bombatalálat érte, sokan meghaltak. Így telt el két nap, a harmadikon aztán kiparancsoltak minket a barakkokból, és fölsorakoztattak az udvaron. A németek végigjárták a sorokat, és kiválasztották a gyengéket. A többieket egyesével engedték ki a kapun, ahol már vártak ránk a gépkocsik. A kapun kilépők mindegyike kapott két szál cigarettát, ami csoda számba menő dolog volt. Amikor azonban a kapuhoz értem, nekem már nem jutott cigaretta, elfogyott. Ez nagy csapás volt számomra, úgyhogy közöltem, ha nem jutott cigaretta, nem megyek sehová. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz, és visszamentem a lágerbe a hátrahagyott gyengékhez.

Kétszázan lehettünk. Tudatában voltam annak, hogy ezeket az embereket agyonlövik, de azt is tudtam, hogy előbb vagy utóbb velem is ez történik. Akkor meg minek húzni a dolgot. Álltunk és vártunk, közben a többiek elmentek a gépkocsikkal. Arról beszélgettünk, hogy legalább a barakkokban van elég hely, és mindenki priccsen alhat. De a lelke mélyén senki sem hitt ebben. Mindenesetre azt mondták, hogy menjünk vissza a barakkba. A lágerben csak néhány német katona maradt. Megengedték, hogy a raktárból élelmiszert vételezzünk, és főzzünk magunknak. Néhány napot a lágerben töltöttünk, aztán fölsorakoztattak bennünket, és átmentünk a pályaudvarra. Bevagoníroztak minket, ránk zárták az ajtót, két napig tartott az út. Aztán a vonat megállt, de a vagonajtókat nem nyitotta ki senki. A vagon teteje alatt lévő ablakocskákon keresztül látszott, hogy valami lágerben vagyunk, látszottak a barakkok, az emberek. Négy vagy öt napot ültünk a zárt vagonokban. Amikor aztán a lágerbe megérkeztek azok a társaink, akiket teherautóra raktak a mi táborunkban, csak akkor nyitották ki az ajtókat. Mindannyian a vizeshordókhoz rohantunk, hogy oltsuk a szomjunkat. Azután megint fölsorakoztattak mindenkit, a frissen érkezetteket meg azokat is, akik már ott voltak a táborban, és fölszállítottak minket a vagonokba. De itt már több vagon volt, jobban elfértünk. Minden vagonban volt egy fegyveres őr. A vagonajtó nyitva volt, az ajtóban a padlón ült a német őr. A fegyverét maga mellé tette le. Azt mondta, hogy nekünk hamarosan jó lesz, de nekik, németeknek, rossz, mert az amerikai meg a szovjet hadsereg már közel van. Nem elegyedtünk vele beszédbe, de jó volt ezt hallani. Megérkeztünk valami állomásra. Egy német tiszt ment végig a szerelvény mellett, és azt kiabálta, hogy mindenki szálljon le, mert az amerikaiak mindjárt bombázni fognak. A vagonokból a közeli erdőbe tereltek minket, hogy úgymond elrejtőzzünk a bombázás elől. Géppisztolyos katonák kísértek minket. Annyira megszoktuk a fegyveres kíséretet, hogy már nem is fordítottunk rá figyelmet. Az erdőben fölsorakoztattak minket, a németek végigmentek a soron, és elkezdték agyonlőni az embereket.

Nem tudom, hogyan maradtam életben. Nem emlékszem, hogy értek oda hozzám a katonák. Arra sem emlékszem, hogyan zuhantam be egy gödörbe, egy bombatölcsérbe. Valószínűleg a félelemtől elveszítettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, egy gödörben feküdtem. Csurgott rólam az esővíz. Iszamós voltam a többiek vérétől. Alattam és fölöttem holttestek hevertek. Kikecmeregtem a gödörből, és rohanni kezdtem. Magam sem tudom, hova. Hirtelen azt hallottam, hogy valaki jiddisül szól hozzám. A bokrok közül egy rabruhás fiatalember lépett ki. Ismertem. Az a lengyel zsidó volt, akivel egy vagonban utaztam. Janeknak hívták. A családnevét nem tudom. Azt mondta, hogy már fél órája vár, hátha valaki még életben maradt rajta kívül. Nem látta, hogy merre mentek a németek. Nem volt hova mennünk. Bolyongtunk az erdőben. Kimentünk az erdőszélre, ahonnan láttuk, hogy két-három kilométernyire van egy falu, ahol harcok folynak. Robbanások, lövések. Borzalom. Persze nem mentünk oda, hanem visszafordultunk az erdőbe. Április végi kellemes idő volt, már kibújt a fű. Kóvályogtunk az erdőben. Füvet és fakérget rágtunk. Néhány nappal később négy németbe botlottunk. Janek azt mondta, ki ne nyissam a számat, ha szólnak hozzánk, és azt is mondta, ha kérdeznek minket, mondjuk, hogy nem vagyunk zsidók. Ő lengyel, én meg magyar vagyok. Jól beszélt egyébként németül és angolul. A németek észrevettek minket, és megkérdezték, hogy mit csinálunk az erdőben. Janek azt felelte, hogy a németeknek dolgoztunk, akik elengedtek minket azzal, hogy menjünk, ahova akarunk. De nem volt hova mennünk, úgyhogy bolyongunk az erdőben. A németek tanakodni kezdtek, hogy mit tegyenek velünk. Az egyik azt mondta, hogy egyszerűen agyon kell lőni minket. Mire a másik azt felelte, hogy még gyerekek vagyunk, nem kell megölni minket. Mindketten alacsonyak és vékonyak voltunk, fiatalabbat mutattunk a korunknál. A németek végül odébbálltak, de az, amelyik azt tanácsolta, hogy lőjenek agyon, még gyakran visszanézett, és bámult minket. Annyira megrémültünk, hogy moccanni sem mertünk. Egész nap az erdőben lapultunk, éjszaka nagy eső esett.

Úgy határoztunk, hogy mindenáron bemegyünk a faluba, még akkor is, ha a biztos halálba rohanunk. Kimentünk az erdőből, és átrohantunk a mezőn. A mező végén, a falu szélén húzódott az út. Láttuk, hogy katonai járművek haladnak rajta. A távolból nem látszott, hogy milyen nemzetiségűek, úgyhogy elrejtőztünk. Amikor a járművek elrobogtak, előbújtunk és berohantunk a faluba. Bementünk az első házba. A falu néptelen volt, a helybéli lakosok nyilván távolabb akartak lenni a fronttól, és elmentek. Az ablakon kinézve vonuló katonákra lettem figyelmes, és mondtam Janeknak, hogy ezek itt oroszok. Mire ő mondta, hogy itt nem lehetnek oroszok, mert itt az amerikai front húzódik. Kimentem a házból, a katonák észrevettek. Nem tudtam, hogy kicsodák, mifélék. Az egyikük németül megkérdezte tőlem, hogy hányan vagyunk. Mondtam, hogy egy társam rejtőzködik még a házban. Fölszólítottak, hogy vezessem őket oda. Én mentem elöl, a katonák mögöttem. Amikor odaértünk a házhoz, hangosan kiáltozni kezdtem, hogy Janek meghallja, és legyen még ideje elszaladni. Ő viszont meghallotta, hogy a katonák egymás között angolul beszélnek, kijött hozzánk, és megszólította őket angolul. Valóban amerikaiak voltak. A katonazsákjukból kenyeret, húskonzervet vettek elő, és nekünk adták. Miután befejeztük az evést, kocsira szálltunk, és a katonák elvittek a parancsnokságra, amit egy parasztházban rendeztek be. A hely tele volt német hadifoglyokkal. Az amerikaiak nem engedtek be a németek közé, hanem elvittek egy istállóba, ahol teheneket tartottak. Az istállóban volt egy szénapadlás, éjszakára ott helyeztek el minket. Cigarettával, süteménnyel, kakaóval kínáltak. Mindketten rettenetesen kimerültek voltunk. Mindössze harminckét kilót nyomtam.

Néhány napig ott tartottak minket a parancsnokságon. Rendesen megtisztálkodtunk, adtak új és tiszta amerikai egyenruhát, azután elszállítottak egy kórházféleségbe. Szívélyesen elbúcsúztak tőlünk, elhalmoztak minket süteménnyel, csokoládéval. Néhány napig önkívületi állapotban feküdtem. Amikor magamhoz tértem, észrevettem, hogy se ruhám, se élelmiszercsomagom, mindenemet eltüntették. Körülbelül egy hónapot töltöttem a kórházban. Azt mondták, hogy nagyon súlyos disztrófiám [alultápláltság okozta rossz állapot] van, és türelemmel kell lennem, amíg visszanyerem az erőmet. Amikor az orvos vizitelt, németül hozzám fordult, és megkérdezte, hogy hova valósi vagyok. Mondtam, hogy kárpátaljai. Erre elmosolyodott, és magyarul folytatta a társalgást. Teljesen megdöbbentett, hogy egy amerikai milyen jól beszél magyarul. Erre elmagyarázta, hogy ő ugyan már az Egyesült Államokban született, de a szülei zsidók, Kárpátaljáról vándoroltak ki, és otthon magyarul beszélnek egymással. Ez az orvos aztán szinte családtagként bánt velem. Az ételadagomon felül hozott még ennivalót, orvosságot szerzett. Ebben a kórházban főként ukrajnaiak voltak, mindenki ugyanabból a táborból. A németek, amikor hátrahagyták a lágert, otthagytak jó néhány ipari szesszel töltött fahordót. Az őrzők nélkül maradt táborlakók pedig megitták a szeszt, amitől nagyon komoly mérgezést szenvedtek. Naponta ötven-hatvan ember halt meg a kórházban.

Egy hónapot töltöttem ott, azután átirányítottak egy Berlinhez közeli szanatóriumba. Miután fölépültem, egy Berlintől kábé száz kilométerre fekvő táborban helyeztek el. A városka nevére nem emlékszem. A táborban csak fiatalok voltak. Kétezer lány és tizenöt fiatalember. Ott találkoztam Mojse unokatestvéremmel, anyám Elka nevű nővérének a fiával. Nagyon jól tartottak minket, mindennap kaptunk húst, vajat, csokoládét. A városba is bemehettünk, és ilyenkor kaptunk harminc márkát, ami akkoriban Németországban jó pénznek számított. Öt-tíz márkáért már adtak egy nagy üveg dzsemet, egy vekni kenyér két márkába került. Amerikaiak érkeztek a táborba, akik összeállították az Egyesült Államokba, Palesztinába vagy a világ bármely más országába utazni akarók listáját. Azoknak, akik az Egyesült Államokat választották, széles körű támogatást ígértek a tanulásban, elhelyezkedésben, emellett anyagi segítséget is nyújtottak nekik az első időkben. Az önként jelentkezőknek fölajánlották, hogy kössenek szerződést az Egyesült Államok hadseregével. Hazamenni nem akartam, biztos voltam benne, hogy minden közeli rokonom meghalt, és így magamra maradtam. Otthon senki segítségére sem számíthattam, de ha az Egyesült Államokba utazom, akkor eleinte, amíg saját lábamra nem állok, számíthatok támogatásra. Negyvenen választottuk az Egyesült Államokat. Huszonöt lány és mind a tizenöt fiatalember. Elmagyarázták, hogy a megérkezésünket követően körülbelül fél évet egy táborban fogunk élni, ahol lehetőségünk nyílik arra, hogy jól megtanuljunk angolul. Ha van rokonunk az Egyesült Államokban, közreműködnek a fölkutatásukban. Minden utazónak segítenek abban, hogy szakmát tanuljon, hogy teljes jogú állampolgár lehessen. Egyszer aztán beállított egy amerikai tiszt, és azt mondta, hogy az Egyesült Államokba készülőknek másnap reggelre össze kell szedniük a holmijukat. Elmondta, hogy mikor és hol vár minket másnap reggel az autó. Az utazás napjának reggelén az unokatestvérem azt javasolta, hogy menjünk be a városba, és vegyünk valami ennivalót az útra. Még frissek voltak a koncentrációs táborban szerzett élmények, amik miatt úgy gondoltuk, jobb, ha viszünk magunkkal ennivalót, mint ha abban bízunk, hogy ellátnak minket az úton. Reggel bementünk a városba, vettünk kenyeret meg kolbászt, és amikor visszatértünk a táborba, kiderült, hogy az Amerikába készülők transzportja már elment. Csak mi maradtunk a lágerben az amerikások közül.

Föliratkoztunk a csehek közé. Tényleg Csehszlovákia polgárainak gondoltuk magunkat, a magyarokat megszállóknak tekintettük. Biztosak voltunk abban, hogy a háború befejezése után Kárpátalja ismét Csehszlovákia fennhatósága alá kerül. Még néhány napot a lágerben töltöttünk, aztán átadtak minket az oroszoknak, akik átvittek minket egy orosz táborba, ahol az élelmezésünk jóformán semmiben sem különbözött a koncentrációs táborétól. Körülbelül két hetet töltöttünk el ott, amikor egy éjszaka fölébresztettek minket, fölraktak egy teherautóra, és átvittek egy hadifogolytáborba. A táborban majdnem minden fogoly német volt, az SS tisztje. A beszélgetéseikből megtudtam, hogy a tábor valamennyi lakóját Szibériába küldik. Értesülésemet megosztottam Mojséval jiddisül, akivel azt is közöltem, hogy most végünk van, jobb lett volna, ha a koncentrációs táborban pusztulunk. Nem vettem észre, hogy a tábor parancsnoka hallja a beszélgetésünket. Jiddisül fordult hozzánk, és megkérdezte, kik vagyunk, honnan vagyunk. Mire azt válaszoltuk, hogy kárpátaljai zsidók vagyunk, és a koncentrációs táborból érkeztünk ide. Másnap reggel a tábori elöljárónk hozott egy kiküldetési rendelvényt a város másik végében lévő cukorgyárba. A rendelvényen az szerepelt, hogy csehszlovák állampolgárok vagyunk. A cukorgyár munkásszállóján helyeztek el minket, majd egy idő múlva Csehszlovákiába, Prágába irányítottak, ahol régi katonai laktanyában kaptunk szállást. A Vöröskereszt étkezdéje a vasútállomáson volt, ott ehettek a koncentrációs táborból szabadultak. Azon a helyen már sok kárpátaljaival találkoztunk, ungváriakkal is, néhányukkal hamarosan összebarátkoztam.

Egyszer, amikor éppen hazafelé tartottam az étkezdéből, néhány cseh katona jött velem szembe. Az egyik olyan tüzetesen mért végig, hogy megálltam. Meg is kérdezte tőlem, hogy véletlenül nem a Feige Preisz fia vagyok-e. Mondtam, hogy de igen. De azt nem tudom, hogy ő kicsoda. Kiderült, hogy anyám unokatestvére, Meier. Hallottam róla, hogy feleségül vett egy szépséges cigánylányt, és a családja kitagadta. Meier a háború előtt Csapon élt, volt néhány taxija. Az egyikkel ő dolgozott, a többire fogadott sofőrt. 1937-ben átköltözött Csehországba [Csehszlovákiába – a szerk.], beállt a hadseregbe, és kapitányi rangot ért el [Az akkor érvényes magyar rendfokozatok sorában ez a századosi rangnak felelt meg. – A szerk.]. Meier elmondta, hogy nem sokkal korábban járt Ungváron, és hallotta, hogy anyám és Hermina nővérem visszatért Auschwitzból. Ő ugyan nem találkozott velük személyesen, de a hírt megbízható emberektől hallotta. Elbúcsúztunk, visszamentem a lágerbe [Nyilván a laktanyára gondol, ahol elszállásolták Prágában. – A szerk.]. Néhány nap múlva közölték velünk, mindenki mehet, ahova akar. Nem akartam Prágában maradni, úgy döntöttem, hogy Budapestre utazom, és meglátom, mi lesz. Akkor még nem tudtam, hogy Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták. Kaptunk úti okmányokat, ennivalót és pénzt az útra. Voltunk néhányan kárpátaljaiak, együtt utaztunk Budapestre, ahol a pályaudvaron találkoztam az unokatestvéremmel, anyám Pinhasz nevű testvérének fiával, Dezsivel. Megpróbált rábeszélni, hogy utazzunk haza, de nem hallgattam rá. Nem igazán hittem abban, hogy anyám meg a húgom hazatért, hiszen Meier sem látta őket személyesen, és az emberek is hajlamosak arra, hogy összekeverjék a dolgokat. Budapesten egy leányiskola épületében helyeztek el minket, nem messze a pályaudvartól. Föliratkoztam a Palesztinába készülők listájára. Jobban szerettem volna az Egyesült Államokba menni, de Palesztina is megfelelt. Mindegy hova, csak ne haza. A zsinagóga mellett mindig kifüggesztették azoknak a listáját, akik visszatértek a koncentrációs táborokból, én pedig minden nap végigbogarásztam a papírokat abban bízva, hogy rokonra vagy ismerősre bukkanok. Véletlenül futottam össze egy kisdobronyi lánnyal. Először nem ismertem meg, ő meg odaszaladt hozzám és azonnal átölelt. Mindjárt azt kérdezte, hogy miért vagyok Budapesten, ha az anyám már otthon van. Én meg visszakérdeztem, hogy honnan tudja ezt, mire azt felelte, hogy egy koncentrációs táborban volt az anyámmal meg a húgommal. Azonnal visszamentem a szállásunkra, és mondtam az unokatestvéremnek, hogy hazautazom vele.

Megszereztük a jegyeket, és egy hatfős csoport tagjaként elindultunk Kárpátaljára. A vonat Csapig vitt el minket. Amikor kiszálltam a vagonból, egy nőre meg egy férfira lettem figyelmes. A nő távolról nagyon emlékeztetett anyámra, de amikor közelebb mentem, kiderült, hogy nem ő az. A férfi viszont hirtelen átölelt. Mondtam neki, hogy hagyjon békén, de nem engedett el. Kiderült, hogy apám legfiatalabb öccse, Mendel az. Persze nem ismertem föl, hiszen szakáll nélkül, rövid hajjal, fedetlen fővel állt előttem. Mendel azt mondta, hogy éppen anyámtól jön, és mindjárt elvisz hozzá. Odaballagtunk egy kis házikóhoz, Mendel meg bekiabált, hogy „Feige, hazatért a fiad!”. Anyám kiszaladt, átölelt, és zokogni kezdett. Soha nem feledem el azt a találkozást. Anyám valakitől, aki Budapestről érkezett, már megtudta, hogy életben vagyok, de nem akarok hazamenni. Borzasztóan félt attól, hogy soha többé nem látjuk egymást. Anyámmal együtt a fiatalabbik húgom, Hermina is hazatért [Két húga volt: az 1930-ban született Hermina, és az 1934-ben született Helena. Helenát elpusztították Auschwitzban, és Hermina élte túl a tábort. – A szerk.]. Ideiglenesen Csapon települtek le, de amikor hazatértem, mindannyian átköltöztünk Ungvárra. Mendel később elmesélte, hogy a családja, a felesége meg a négy fia odaveszett a koncentrációs táborban. Az apai nagyszüleim, vagyis Mendel és apám szülei 1944-ben a dombói gettóban haltak meg. A Magyarországra áttelepült lányok sorsáról Mendel semmit sem tudott. Haszkl a munkaszolgálatos zászlóaljban halt meg, a családját a koncentrációs táborban pusztították el. Mendel úgy hallotta, hogy Móric bátyja visszatért Kassára, de nem tudott kapcsolatba lépni vele. Mi voltunk Mendel legközelebbi rokonai. Nagyon ragaszkodott hozzánk, gondoskodott rólunk.

Közben a szovjethatalom berendezkedett Kárpátalján. Szertefoszlottak azok a reményeink, hogy a háborút követően Kárpátalja visszatér Csehszlovákiához. A Szovjetunióról nagyon keveset tudtunk. Azt beszélték, hogy a Szovjetunióban nincs áru a boltokban, és mindenért sorba kell állni. De amíg mindezt nem láttuk a saját szemünkkel, nem nagyon foglalkoztunk ilyesmivel. Az igazat megvallva, nem is nagyon tudtuk elképzelni, hogy ilyesmi előfordulhat. De aztán hamarosan megtapasztalhattuk, hogy mi is az a szovjethatalom. Mendel módos ember volt. Amikor 1939-ben megkezdődött a zsidók kiszorítása, minden pénzén aranyat meg ékszereket vett, és elásta őket a dombói háza kertjében. Amikor hazatért, akkor már egy hucul lakott a házában [„Huculok: sajátos népi kultúrájú ruszin (ukrán) népcsoport Ukrajnában. Településterületük a Kárpátok keleti oldalán volt Galíciában, de jelentős csoportjaik éltek a Kárpátok Máramaros vm.-i szakaszán a Tisza forrásvidékén és északi mellékvizei völgyeiben is” (Magyar Akadémiai Nagylexikon). – A szerk.]. Közölte Mendellel, hogy nem engedi be. Ha mégis megpróbálná, agyoncsapja. Mendel odébbállt, megszállt az ismerőseinél, éjszaka meg odalopózott a kertbe, hogy kiássa az értékeit. Az új lakó persze mindent látott, és följelentette a nagybátyámat a hatóságoknál. Mendelt őrizetbe vették, és egy hónapig be volt zárva az ungvári börtönbe, anélkül, hogy vádat emeltek volna ellene. Aztán kiengedték. Amikor kiszabadult, hazajött, és azt mondta anyámnak, hogy jobb lesz innen elmenekülni, mert úgy tűnik, hogy ez az ország nem a mifélénknek való. Mendel azt mondta, nem tudunk mi a szovjethatalom alatt élni, de az anyám tiltakozott, azt mondta, majd megszokjuk, és azt is hozzátette, nincs ereje új életet kezdeni valami új helyen. Erre Mendel azt válaszolta, hogy anyám maradhat, ha akar, de a gyerekeket, vagyis engem meg a húgomat anyám bízza csak rá, majd ő gondoskodik rólunk. Anyám erre elsírta magát, és azt mondta, hogy Mendel el akarja vinni tőle a gyerekeit, akiket az Isten megőrzött a koncentrációs táborban, és akiktől nem tud megválni. Mendel erre megsértődött, és elment. Többé nem is adott hírt magáról. Közös ismerőseinktől megtudtuk, hogy Mendel titokban átjutott Romániába, onnan pedig továbbment Izraelbe. Hosszú időn át csak egy dombói barátjától értesültünk a sorsáról, Mendel ugyanis vele rendszeresen levelezett.

A szovjethatalom idején veszélyes dolog volt kapcsolatot tartani a külföldön élő rokonokkal. Mindenki tudta, hogy ezt a levelezést cenzúrázzák. Veszélyes volt írni, veszélyes volt levelet kapni külföldről. A KGB erre is figyelt. De ez persze nem tartotta volna vissza anyánkat, ha Mendel írt volna. Nem tartottuk a kapcsolatot, csak az után léptünk érintkezésbe, hogy anyám 1970-ben kivándorolt Izraelbe. Mendel sikeresen beilleszkedett, megházasodott, két lánya született Izraelben.

Azt is megtudtuk, hogy mi történt anyám testvéreivel. A legidősebb nővére, Elka és a férje, Hers Auschwitzban halt meg, már a szétválogatásnál. Nyolc gyermekük közül négy Auschwitzban pusztult el. További két gyermekük az Egyesült Államokba távozott, miután az amerikai csapatok fölszabadították a tábort, hogy mi történt a maradék kettővel, nem tudom. [Korábban azt mondta, hogy a Berlin melletti táborban találkozott édesanyja Elka nevű nővérének fiával, Mojséval, akivel együtt akartak kivándorolni az Egyesült Államokba, de lemaradtak a transzportról, és együtt kerültek Prágába. – A szerk]. Pinhasz bácsikámról már tettem említést, együtt voltunk Auschwitzban és Gleiwitzben. A feleségét, Bailát és a négy kisebbik gyermeküket Auschwitzban ölték meg. Négy megmaradt gyermekük közül egyedül a lányuk, Zsuzsa tért vissza Kárpátaljára. Ungváron telepedett le, és az 1980-as években halt meg. A többiek, miután az amerikaiak fölszabadították a koncentrációs tábort, nem tértek vissza Kárpátaljára. Az egyik lány az Egyesült Államokba ment, két fiú pedig Palesztinába. Anyám Lajos nevű öccse és annak Blanka nevű felesége, valamint Lipe nevű fivére és annak felesége, Lea Auschwitzban pusztult el. Lipe két kisebbik fia a szülőkkel együtt halt meg. A két idősebbik fiú pedig valahol Ukrajnában, munkaszolgálatosként vesztette életét. Anyám Riva nevű húgának férje, Steinberg Volf, 1942-ben halt meg munkaszolgálatosként. Riva a négy fiatalabb gyerekkel együtt 1944-ben pusztult el, Auschwitzban. A két nagyobbik fia munkaszolgálatos volt, az egyik meghalt, a másik a háború után visszatért Kárpátaljára, és a hetvenes években a családjával együtt kivándorolt Izraelbe. Anyám legfiatalabb öccse, Bernát túlélte a koncentrációs tábort, és hazatért Kárpátaljára. A felesége és két gyermeke odaveszett a koncentrációs táborban. Miután visszatért Kárpátaljára, Bernát másodszor is megnősült, zsidó lányt vett feleségül, két lányuk született. Amikor a Szovjetunióból megkezdődött a zsidók kivándorlása, Bernát a családjával együtt kiment Izraelbe. Ott is halt meg a nyolcvanas években, és már a felesége sem él. A lányai ma is Izraelben élnek a családjukkal.

Ungváron telepedtünk le. Amikor megérkeztünk, azt mondták, hogy költözzünk be egy olyan házba, ahonnan a lakókat annak idején elvitték koncentrációs táborba. Találtunk egy megfelelő, üresen álló egyszobás lakást, egy jó nagy szobából, konyhából és mellékhelyiségből állt. Ott telepedtünk le hármasban. Fölvettek egy szabóságba tanoncnak. Mivel én voltam az egyetlen férfi a családban, tudtam, hogy gondoskodnom kell anyámról és a húgomról. Lehet, hogy ez ösztökélt gyors tanulásra, két év elteltével jó férfiszabó vált belőlem. Akkoriban gyakorlatilag lehetetlen volt készruhát venni. Szövetet viszont lehetett kapni. Ezért az emberek a szabónál varratták a ruhájukat. Elsősorban felsőruházattal foglalkoztam, de a férfiöltönyeim is jól sikerültek. Szinte a teljes városi és járási elöljáróság a megrendelőm volt. A fizetésemen felül az ügyfeleim borravalót is adtak, vagy olyan árucikkekkel láttak el, amelyeket akkoriban nagyon nehéz volt beszerezni.

Annak ellenére, hogy a szovjethatalom igen erőteljesen harcolt a vallás ellen, anyám és vele együtt mi is változatlanul tiszteletben tartottuk a zsidó hagyományokat. Zsinagógába ugyan nem jártam, emiatt ugyanis komoly kellemetlenségeim lettek volna a munkahelyemen. Anyám viszont, ahogyan megszokta, sábátkor és más zsidó ünnepeken eljárt a zsinagógába. Sábát estéjén, ahogyan kell, anyám meggyújtotta a gyertyákat, és ünnepi vacsorát készített. Szombatonként dolgoznom kellett. Anyám viszont igyekezett szabaddá tenni magát ezen a napon. Az ünnepeket is megtartottuk, ahogyan kell. Pészahkor mindig volt nálunk macesz. Eleinte anyám maga sütötte, később aztán a Budapestről érkező szállítmányból lehetett vásárolni. Az ünnepi menüben mindig szerepelt a tyúkhúsleves maceszgombóccal, a töltött hal, a felfújt és a maceszlisztből készült strudel. Persze kóser termékekről szó sem lehetett, ilyesmit sehol nem lehetett beszerezni. Anyám ennek ellenére betartotta a kóserság szabályait. Nem keverte a húsos és  tejes ételeket, disznóhúst nem evett, minket is eltiltott a kolbásztól.

Anyám viszonylag fiatal asszony volt. Minden idejét, minden szeretetét a húgomra és rám fordította. Tudtuk, hogy jobb volna neki, ha találkozna egy tisztességes emberrel, és férjhez menne. Egyik barátnője bemutatta neki egy távoli rokonát, egy Gedale Fixler nevű kárpátaljai zsidót. Anyámmal egykorú volt, 1900-ban született. A második világháborúban munkaszolgálatos volt, a háború után visszatért Kárpátaljára, abban bízva, hogy lesznek túlélők a családjából. Nem voltak. Valamennyien Auschwitzban pusztultak el. Gedale kereskedelmi akadémiát végzett Munkácson. A szovjethatalom idején a kereskedelemben kezdett dolgozni. Nagyon tetszett neki az anyám, és anyám sem volt közömbös iránta. A húgommal együtt arról győzködtük anyámat, hogy mi is hamarosan családot alapítunk, és neki is jó lesz, ha egy gondoskodó férj van az oldalán. 1947-ben házasodtak össze. A mostohaapámnak volt saját lakása, anyám odaköltözött hozzá. Gedale dolgozott, anyám a háztartást vezette. Gedale hívő ember volt, becsületes, rendes ember. Megszerettük, és ő is úgy viszonyult hozzánk, mintha saját gyermekei lennénk. Sábátkor és más ünnepeken a húgommal együtt hozzájuk jártunk, de gyakran beugrottunk csak úgy, minden ok nélkül is. Láttuk, hogy ezzel mekkora örömöt okozunk nekik. A húgommal otthon nem tartottuk meg az ünnepeket, anyánkkal és a mostohaapánkkal ünnepeltünk.

A szovjet ünnepekkel nem törődtünk. A munkahelyemen ugyan voltak bankettek, amiken én is részt vettem. Ha nem vagyok ott, az felért volna egy kihívással. Az egyetlen szovjet ünnep, amit magaménak éreztem, május kilencedike, a Győzelem Napja volt [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.].

A szovjethatalom megjelenésével az antiszemitizmus is felütötte a fejét Kárpátalján. Antiszemitizmus persze korábban is volt mifelénk, 1938-tól, a magyar hatalomátvételtől kezdve. De ez akkor legalább érthető volt. Magyarország fasiszta ország volt, a hitleri Németország szövetségese. De azt hittük, hogy a Szovjetunióban, amely a fasizmus ellen harcolt, nincs, nem létezhet antiszemitizmus. Hamarosan rájöttünk, hogy tévedtünk. A Szovjetunióból [azaz: a Szovjetunió más részeiből] egyre többen települtek át, és az utcákon, a közlekedési eszközökön, a boltokban elég gyakran lehetett hallani zsidózást. Nekünk nem volt abban semmi meglepő, hogy a zsidók, ha összefutottak az utcán, jiddisül beszéltek egymással. Ez viszont a betelepülőket annyira zavarta, hogy megkövetelték, beszéljünk oroszul. De a legjobban az döbbentett meg, hogy a szovjet területekről érkezett zsidók úgy néztek ránk, helyi zsidókra, mint az ellenségre. Igen gyakran fordult elő, hogy ők követelték meg, beszéljünk oroszul. Borzalmas, érthetetlen dolog volt. Csodálkoztam is rajta, hiszen még koncentrációs táborban sem, ahol jiddisül beszéltünk a más országokból érkezett zsidókkal, követelték meg az őrök tőlünk, hogy váltsunk át németre. A zsidók mindig békésen éltek egymással. Segítették egymást. A betelepülő zsidók viszont próbáltak elkülönülni tőlünk, mutatni, hogy semmi közünk egymáshoz. A kozmopoliták perei, amelyek 1948-ban kezdődtek a Szovjetunióban [lásd: koncepciós perek], nálunk csaknem észrevétlenek maradtak. Csak az utazók beszéltek róla. Minket nem érintett a dolog. Az „orvos-ügy” [lásd: orvosper], amely 1953 januárjában kezdődött, hazugságnak tűnt számunkra. A kárpátaljai orvosok többsége zsidó volt, és mi bíztunk bennük. De a betelepültektől lehetett olyasmit hallani a rendelő folyosóján, hogy „engem aztán egy zsidó ne gyógyítson”. A feleségem nővére is, aki gyermekorvos volt, mesélte, hogy a betelepülők nem akarták, hogy ő gyógyítsa a gyerekeiket. Voltak olyan esetei, amikor beteg gyermekhez hívták ki, de a szülők becsapták előtte az ajtót azzal, hogy többet ide zsidót ne küldjenek. Az antiszemiták egyre erősödtek, egyre hangosabbak voltak, a munkahelyeken állandóan gyűléseket tartottak, ahol föl kellett szólalni, el kellett ítélni a zsidó méregkeverőket. A párttagok számára a részvétel kötelező, a többieknek ajánlott volt.

1953 márciusában meghalt Sztálin. Jól emlékszem arra, hogy felnőtt férfiak zokogtak az utcán, nem szégyellve a könnyeiket. Nekem könnyem sem volt, gyászom sem volt. Igaz, akkor még nem ismertem a teljes igazságot a sztálini bűnökről, amelyekről Nyikita Hruscsov beszélt a huszadik pártkongresszuson [lásd: az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Azt viszont már tudtam, hogy a fasiszta Magyarországról a Szovjetunióba menekült zsidókat, akik életük kockáztatásával lépték át a határt, mindenfajta bírósági eljárás és vizsgálat nélkül a GULAG-ra küldték. Sztálin halála után néhányan visszatértek Kárpátaljára. De csak néhányan. Azt is tudtam, hogy azokat a kárpátaljai zsidókat, akiket a szovjet csapatok szabadítottak ki a koncentrációs táborokból, nem egy esetben hadifogolytáborokba vagy a GULAG-ra küldték. Ráadásul képtelen voltam fölfogni azt is, hogy a betelepülők miért mondják azt, hogy Sztálin halála után összedől a világ, hogy nélküle megáll az élet. Hiszen Kárpátalján annyi évet éltünk Sztálin meg a Szovjetunió nélkül. És jól éltünk. Cserélődnek az államfők, az élet viszont megy tovább. Bár ez a szovjetunióbeli élet igazából engem nem érintett meg. Idegen volt nekem. Igaz, volt két olyan esemény, ami iránt nem tudtam közömbös maradni. Az első 1956-ban a szovjet csapatok magyarországi, a másik pedig az 1968-as csehszlovákiai bevonulása volt. Mindkét országot a szülőföldemnek tekintettem, és nagyon aggasztott, amikor értesültem a szovjet csapatok bevonulásáról. Tudatában voltam annak, hogy a Szovjetunió politikájának célja a szabadság eltiprása, illetve azoknak az elpusztítása, akik változtatni akartak a létező rendszeren, akár a Szovjetunióban, akár a szocialista országokban. Ezekben az eseményekben kárpátaljai egységek is szerepet vállaltak. A visszatérők aztán beszámoltak arról, hogy a valóságban egészen másképp voltak a dolgok, mint ahogy az újságok tálalták. A hivatalos verzió szerint az érintett országok kormánya és népe kért katonai segítséget a Szovjetuniótól. De ha ez lett volna az igazság, akkor vajon előfordulhatott volna, hogy a nép „Iván, takarodj haza” és ehhez hasonló jelszavakkal fogadja a fölszabadítókat?! Ezeket a gondolatokat persze hangosan nem fogalmazhattam meg, a német koncentrációs tábor után nem akartam a szovjet GULAG-ra kerülni. Sok embert ismertem, akik tíz-huszonöt éves börtönbüntetést kaptak, mert kifejezésre juttatták az elégedetlenségüket, vagy elmondtak egy viccet. Így aztán jobbnak láttam befogni a számat.

A húgom 1950-ben ment férjhez, egy kárpátaljai születésű, Spiegel Erneszt nevű férfihoz. A sógorom a háború idején koncentrációs táborban volt, majd visszatért Kárpátaljára, és Ungváron telepedett le. A rokonai odavesztek. Igazi zsidó esküvőt csináltunk, de persze mindent titokban kellett tartani. A hüpét otthon állítottuk föl, a szobában. A szovjethatalom a háború után bezáratta az ungvári zsinagógák nagy részét, de akkoriban egy még működött. Anyám kérte föl a rabbit, hogy vezesse le az esküvői szertartást. Néhány megmaradt barátunkat és közeli ismerősünket hívtuk meg a szertartásra és az ünnepi vacsorára, amit anyám készített. A házasságkötés után a húgom és a férje a szobában lakott, én meg a konyhában állítottam föl az ágyamat. Anyám férje időközben apránként hozzátoldott a házunkhoz egy szobácskát, oda költöztem át. A húgom első lánya, Judit 1951-ben, a második, Erika, 1958-ban született meg. A nővérem és a férje oroszul beszélt otthon. A lányok magyarul és oroszul beszéltek otthon, az iskolában és az utcán.

Volt egy kárpátaljai zsidó fiatalokból álló társaságunk, együtt töltöttük a szabadidőnket. A Szovjetunióból érkezett betelepülőkkel nem sikerült összebarátkoznunk. Nagyon is eltérő volt a véleményünk az élet dolgairól. A varrodánkban sok fiatal lány dolgozott. Gyakran hívtak sétálni vagy moziba, de én visszautasítottam, mondván, hogy sok a munka. Anyám is folyton iparkodott, hogy összeismertessen zsidó lányokkal, hogy menyasszonyt találjon nekem. De én még nem gondoltam a házasságra. Egyszer aztán jött az üzemünkbe egy fiatal lány, egy betelepült. A tiszta orosz kiejtése alapján azonnal meg lehetett különböztetni a tősgyökeres kárpátaljaitól, mert az utóbbiak rosszul, akcentussal beszélték a nyelvet. A lány az üzemvezetővel beszélt. Valamit igazítani kellett a ruháján. Az üzemvezető egy tréfával válaszolt neki, mindenki jót nevetett. Én ránéztem, ő meg jiddisül azt mondta, „te meg mit vigyorogsz úgy?”. Később gyakran összefutottunk az utcán, köszöntünk egymásnak, ő volt a jövendőbeli feleségem nővére, Anna Kerzsner. Az Odesszai járásban lévő Szavranyi nevű városból érkezett Ungvárra, pontosabban rendelték Ungvárra, miután elvégezte az odesszai orvosi egyetem gyógyszerészeti szakát. Akkoriban a Szovjetunió más vidékeiről csak különleges engedéllyel lehetett Kárpátaljára utazni, merthogy a terület határzónának számított. A Szovjetunióban élő emberek úgy hitték, hogy Kárpátalján hemzsegnek a bűnbandák és az antiszemiták. Anna apja még a vesztegetéssel is megpróbálkozott, hogy a lányát ne küldjék erre a borzalmas helyre. Mikor aztán megérkezett Ungvárra, láthatta, hogy amit mondtak, egyáltalán nem igaz. Nagyon tetszett neki a város. És Kárpátalján még a szovjethatalom idején is könnyebb volt az élet, mint a Szovjetunióban. 1946 és 1947 ínséges időszak volt. Anna élelmiszercsomagokat küldött haza innen a családjának. Anna középső testvére, Donya az odesszai orvosi egyetem gyermekgyógyászati szakán végzett. Az egyetem után a fehéroroszországi Bresztbe irányították, egy háborús árvák számára fenntartott otthonba. Három évig dolgozott ott, aztán a nővére rábeszélte, hogy költözzön Ungvárra. Donya gyermekorvosként dolgozott a rendelőintézetben.

Aztán a legfiatalabb testvér, Ljubov Kerzsner is elvégezte a pedagógiai főiskolát. Őt pedig egy ukrán faluba irányították. Miután ott ledolgozta az előírt három évet, Ljubov is Ungvárra költözött. Alsó tagozatosokat tanított egy, a műhelyünktől nem messze lévő iskolában. Reggelenként, munkába menet találkoztunk. Először csak köszöntünk egymásnak, aztán egy alkalommal megálltunk beszélgetni, ezután meg már randevúzni is kezdtünk egymással. A nővérek nagyon jól megértették egymást, mindent megbeszéltek. A legidősebb nagyon elismerően beszélt rólam. Ljubov nyolc évvel volt nálam fiatalabb, 1932-ben született Szavranyiban. A zsidó neve Liebe volt. Az apját Mojszej Kerzsnernek, az anyját Mejta Kerzsnernek hívták. Vallásosak voltak, tartották a zsidó hagyományokat. A lányok természetesen már nem voltak vallásosak, de zsidók maradtak. Ismerték a zsidó tradíciókat, a zsidó történelmet, egymás között és a szüleikkel jiddisül beszéltek.

A feleségem idősebbik nővére, Anna egy betelepült katonatiszthez ment feleségül. 1948-ban született meg a lányuk, 1955-ben pedig meghalt a férje. Anna többé nem ment férjhez, dolgozott, nevelte a lányát. A feleségem másik nővére, Donya nagyon szép lány volt, de nem talált magának férjet, egyedül élte le az életét.

1957-ben házasodtunk össze. Az anyakönyvi hivatalban június tizennyolcadikára jegyeztettük be a házasságkötésünket, majd megvártuk a nyári szünidőt, amikor a pedagógusok szabadságra mentek, és akkor tartottuk meg a zsidó esküvőt. Titkolóznunk kellett. A feleségem tanár volt, és a hatalom képviselői figyelemmel kísérték a pedagógusok ideológiai tevékenységét. Ha az iskola vezetése tudomást szerzett volna arról, hogy hagyományos zsidó esküvőnk volt, a feleségemet elbocsátották volna azzal az indoklással, hogy „Alkalmatlan a felnövekvő nemzedékek kommunista szellemű nevelésére”. Volt példa ilyesmire. Aztán ilyen bejegyzéssel a munkakönyvben nemhogy tanárként, de még takarítónőként sem igen lehetett volna újból elhelyezkedni. Ezért aztán titokban, a lakásunkban állítottuk föl a hüpét. A szertartáson csak a rokonaim, Ljubov nővérei meg az esküvőre Ungvárra utazó szülei voltak jelen.

Anyám nagyon boldog volt, hogy végre megházasodtam, és zsidó lányt vettem feleségül. Összebarátkozott a feleségemmel. Anyám péntekenként maguknak is, nekünk is megsütötte a sábáti kalácsot, a sábátot és a többi ünnepet mindig náluk, vagyis anyámnál és a mostohaapámnál töltöttük Ljubovval. Anyám is gyakran járt hozzánk. Akkoriban egyetlen piac volt a környéken, nem messze tőlünk. Anyám mindig benézett hozzánk, amikor arra járt. Első gyermekünk, Alik fiam 1959-ben született, apám után az Avrum nevet adtuk. Körül is metéltettük. Természetesen azt is otthon, titokban. Valamelyik tanár valahogy mégis megtudta a dolgot, és emiatt a feleségemnek kellemetlenségei adódtak a munkahelyén. Behívatták az iskola igazgatójához meg a városi oktatási osztályra, és mindenütt azt kérdezték tőle, hogy tanárként hogyan vetemedhetett ilyesmire. Szerencsére az ügy nem elbocsátással, hanem megrovással zárult. 1968-ban született a lányunk, Marina. A feleségem édesanyjának tiszteletére, aki egy évvel a lányunk születése előtt halt meg, a Mejta zsidó nevet adtuk neki.

A feleségemmel otthon jórészt jiddisül beszéltünk egymással. Nem tanult meg magyarul, úgy gondolta, nincs rá igazán szüksége. A szovjethatalom megszilárdulásával az orosz lett a hivatalos nyelv, minden területen erőltették a bevezetését, elterjedését. Elég rosszul tudtam oroszul, ma is akcentussal beszélem a nyelvet. A gyerekek úgy nőttek föl, hogy a jiddis mellett az oroszt ismerték meg. Anyám segített a fiam nevelésében, hiszen mindketten dolgoztunk. Amikor a lányunk megszületett, anyám már súlyos beteg volt, úgyhogy a fiam, illetve a feleségem nővérei segítettek a lányunk nevelésében. A gyerekek iskolába jártak, úttörők és komszomolisták voltak. Nem tiltakoztam. Ebben az országban kellett élniük, jobb volt tehát nekik, ha nem különböznek semmiben a többiektől. Mindenesetre a feleségemmel együtt gyakran meséltünk a gyermekeinknek a zsidó hagyományokról, fölidéztük a zsidó történelmet. Igaz, arra is figyelmeztettük őket, hogy ezekről a dolgokról nem kell másokkal beszélgetniük. Otthon megtartottuk a zsidó ünnepeket. Zsinagógába egyikünk sem járt, otthon imádkoztam. Volt táleszem, tfilinem, imakönyvem.

Minél többet éltem a szovjet rezsimben, annál jobban meggyűlöltem. A Szovjetunióban nem volt szabadság, mi pedig Kárpátalján, különösen a csehszlovák fennhatóság idején megszoktuk a szabadságot. Akkoriban kimondhattuk, amit gondoltunk, nem kellett rejtőzködnünk, nem kellett minden új ismerősünkről azt föltételezni, hogy a KGB besúgója. Ráadásul határmenti övezetben éltünk, és csak rendőrségi engedéllyel hagyhattuk el a várost. Az engedélyt akkor adták meg, amikor az igazolványunkba beütötték az egyetlen utazásra följogosító hivatalos pecsétet. A pecsét nélkül nem lehetett vonatjegyet venni, az állomáson pedig nem engedélyezték a fölszállást egyetlen vonatra sem, függetlenül az útiránytól. Az utcán is mindig magunknál kellett tartani a személyi igazolványunkat. Mielőtt megnősültem, esténként gyakran hazakísértük a lányokat. Mentünk az utcán, egyszer csak fölbukkant a határőrség őrjárata. Ellenőrizték az okmányainkat, megnézték a lakcímet. Ha a leány közel lakott ahhoz a ponthoz, ahol föltartóztattak minket, mehetett haza. Egyedül. Merthogy mi már nem kísérhettük tovább, elvégre más utcában laktunk. Még akkor is nálunk kellett legyen az igazolványunk, amikor az erdőben sétáltunk. Egyszer 1951-ben fáért mentem az erdőbe, akkoriban ugyanis még fával fűtöttünk. Az igazolványomat viszont otthon felejtettem. Az erdőben az őrjárat föltartóztatott, kiderült, hogy nincsenek nálam a papírjaim. Beültettek egy autóba, bevittek a rendőrőrsre, átadtak, és közölték a rendőrökkel, hogy személyemben egy kémet fogtak el. Nagy szerencsém volt, hogy az őrs parancsnoka a megrendelőim közé tartozott, nem sokkal korábban vette át az új öltönyét. Üdvözöltük egymást, jót nevettünk az eseten, ő pedig útjukra engedte a katonákat. De hogyan menjek haza iratok nélkül? Megkértem, hogy adjon egy igazolást arról, hogy őrizetbe vettek, ellenőriztek, majd az ellenőrzés végeztével hazaengedtek a rendőrségről. Mondta, hogy ilyen igazolást nem adhat, azt viszont megteheti, hogy körbetelefonálja az összes rendőrőrsöt, hogy ne tartóztassanak föl. Voltak még hasonló esetek, nem is tudnám fölsorolni, hogy mennyi. Lehet egy ilyen országban élni? Anyagilag is nehéz volt, a boltokban semmit sem lehetett kapni többórás sorban állás nélkül. Miféle ország az, ahol az emberek nem szabadok, ráadásul még nyomorognak is? Ahhoz, hogy szeressek egy országot, az országnak is szeretnie kell engem. Mi meg úgy éltünk, mint a börtönben. Néha úgy tűnt, hogy a koncentrációs táborban is nagyobb volt a szabadságunk.

Amikor az 1970-es években megkezdődött a zsidók kivándorlása Izraelbe, úgy éreztem, hogy isteni ajándékban részesültem, amely megszabadít a gyűlöletes dolgoktól. A családtagjaim úgy döntöttek, kivándorolnak [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. Elsőként az anyám és a mostohaapám hagyta el az országot. Akkoriban már mindketten nyugdíjasok voltak. Anyám súlyos beteg volt. Az orvosok megpróbálták lebeszélni, azt mondták, hogy még az utazást sem bírja ki, meg hogy az izraeli klíma sem neki való. De anyámat nem lehetett eltántorítani, és még hét évig élt Izraelben, a jó orvosságoknak és a gondos, fölkészült orvosoknak köszönhetően. Bnei-Brakban éltek Amikor apám bátyja, Mendel megtudta, hogy anyám Izraelben van, félretette minden korábbi sérelmét, és azonnal fölkereste anyámékat. Mendel folyamatosan segítette, gyakran meglátogatta anyámat, aki végül 1977-ben hunyt el. Mendel valamikor az 1980-as évek derekán halt meg. Anyám halála után a férje, Gedale nem nősült meg újra. Bnei-Brakban élte le az életét, ott is halt meg, 1988-ban. Anyám mellé temették el. 1972-ben, a húgom, Hermina is kivándorolt a családjával Izraelbe. Kirját Onoban telepedtek le. Én is mentem volna, de a feleségem kategorikusan nemet mondott, és ebben a nővérei is támogatták. A Szovjetunióban, a szovjethatalomban nőttek fel, nagy hazafiak voltak. Vakon hittek a rádióból és az újságokból áradó propagandának, nem gondolkodtak el a valóságról, egész egyszerűen csak hittek abban, amit mondtak nekik. A legharciasabb a középső lány, a gyerekorvos Donya volt. Mindenáron meg akart győzni arról, hogy Izrael kapitalista ország, ahol nagyon rosszul élnek a kapitalisták által kizsákmányolt dolgozó emberek. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy csak hallomásból ismerheti a kapitalizmust, én viszont éltem benne, és azok voltak életem legszebb évei. A kapitalizmusban ugyanis, ha jól dolgozik az ember, rendesen el tudja tartani magát meg a családját. A szocializmusban pedig akár dolgozik az ember, akár nem dolgozik, nyomorult marad. Mindennek a tetejébe még idiótának is érezheti magát amiatt, hogy hiába dolgozik jól, pontosan annyit fog kapni érte, mint az, aki nem csinál semmit, csak lustálkodik. De a feleségem meg a nővérei számára ezek csak szavak voltak, nem is engedték őket elhatolni a tudatukig. Úgyhogy végül maradtunk a Szovjetunióban. Nem volt sok választási lehetőségem: kivándorlás vagy család. A családot választottam.

A fiam az iskola befejezése után az ungvári egyetem biológia szakára járt. A biológiát már az iskolában is nagyon szerette, kiemelkedően jól szerepelt a tanulmányi versenyeken, és ez sokat segített a felvételinél. Az egyetemre nagyon kevés zsidót vettek föl, szakonként egy-két embert. A fiam első nekirugaszkodásra bejutott. Nagyon örültünk, már csak azért is, mert ha nem sikerül a felvételije, elvitték volna katonának. Tartok tőle, hogy a zsidósága miatt nehéz dolga lett volna a hadseregben. Az egyetemen a fiam nem érzékelt semmiféle antiszemitizmust. A tanáraival jó viszonya volt, jól tanult. A csoporttársai is kedvelték. Utolsó éves egyetemista volt, amikor megnősült. A felesége zsidó lány, az ungvári egyetem orvosi karán végzett. Ő már dolgozott, amikor összeházasodtak. Ennek köszönhetően a fiamat nem irányították el az egyetem elvégzése után más helyre dolgozni, viszont a szakmájában nem tudott elhelyezkedni, csak laboránsként talált munkát. A feleségét ugyan kinevezték osztályvezető orvosnak a kórházban, de a fizetése nem volt magas, és a fiam is keveset keresett. Ezért aztán elment taxizni. Külön él tőlünk a feleségével, de azért gyakran találkozunk. Ha szabadnapos, mindig meglátogatnak minket. Gyermekük sajnos nincs.

A lányom az iskola elvégzése után szintén az ungvári egyetemre járt, a bölcsészkarra, orosz szakos volt. Az egyetem után azonban nem talált a szakképzettségének megfelelő állást, de ennek nem volt semmi köze a zsidó származásához. Mindez már a peresztrojka idején történt, amikor az antiszemitizmus érezhetően kifulladóban volt. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy Ungváron nincs olyan sok iskola, pedagógus viszont sok van. Marina csak abban az esetben tudott volna munkához jutni, ha valahol fölszabadult volna egy tanári állás. Marina még egyetemista éveiben ment férjhez. A férje szintén zsidó, Leonyid Sifrisz, aki a fiamhoz hasonlóan, taxisként keresi a kenyerét. Lembergben végzett a műszaki egyetemen, de a mérnöki munkából nem tudta volna eltartani a családját. Róbert unokám, Marina fia 1988-ban született. Marina és a családja velem él egy fedél alatt. Amikor 1999-ben Ungváron megalakult a Heszed, Marina ott kezdett dolgozni. Az irodalmi részleget vezeti, most azonban éppen nem dolgozik, mert várja a második gyermekét.

A húgommal találkoztam még egyszer, még a peresztrojka kezdete előtt, 1983-ban. Akkoriban nem is álmodhattam arról, hogy valamikor fölkereshetem Izraelben, és ő sem kapott volna vízumot a Szovjetunióba. Budapesten találkoztunk. Akkoriban a kárpátaljai lakosok könnyebben juthattak el Magyarországra, mint a Szovjetunió más vidékein élők. Két hetet töltöttünk Budapesten, nem fogytunk ki a mesélnivalóból. Meglepett, hogy Herminából mekkora izraeli hazafi lett. Meg is kérdeztem tőle, hogyan lehet ilyen gyorsan megszeretni egy országot. A húgom azt felelte, hogy így kell ennek történnie minden Izraelbe áttelepülő zsidóval. Ezután már rendszeresen leveleztünk. Korábban is írtunk néha egymásnak, de ezután rendszeressé váltak a levélváltásaink. Sajnos, többször már nem volt alkalmam találkozni a húgommal. 1986-ban meghalt. 1987-ben találkoztunk a nagyobbik lányával, Judittal. Ő is, akárcsak korábban Hermina, Budapestre utazott, mi pedig szintén családostul fölkerekedtünk, hogy találkozhassunk vele. A feleségem, a fiam, a lányom meg én. Két hétre kibéreltünk egy lakást. Sokat sétáltunk, megmutattam nekik a számomra emlékezetes helyeket a városban. Amikor elváltunk, kértem az unokahúgomat, hogy küldjön meghívót, megpróbálok kijutni hozzá. Az igazat megvallva, nem is reméltem, hogy sikerülni fog. 1987-ben Judit elküldte a meghívólevelet, de csak egy év elteltével tudtam fölhasználni.

Az 1980-as évek derekán kezdődött peresztrojkához eleinte úgy viszonyultam, mint mindenhez, ami a Szovjetunióban történt – közömbösen. De egy kis idő elteltével már láttam, hogy ezúttal tévedtem. Gorbacsov valóban demokratikus társadalmat akart létrehozni, ahol minden ember érvényesülhetett volna [lásd: gorbacsovi politika]. Szólásszabadságot hirdettek, szabaddá vált a sajtó. Gorbacsov engedélyezte, hogy az emberek vállalkozásokba fogjanak. Na persze ez nem tetszett mindenkinek. A Szovjetunióból betelepültek közül sokan fölháborodtak, azt mondták, hogy ezzel a kapitalizmus felé haladunk. Számukra ez szitokszó volt, számomra pedig egy olyan társadalom szinonimája, amelyben az ember, ha tisztességesen dolgozik, tisztességes életet tud biztosítani magának és a családjának. Eltörölték a vallással kapcsolatos tilalmakat. Az emberek szabadon járhattak a zsinagógába, szabadon megtarthatták az ünnepeiket, nem kellett rejtőzködniük, titkolózniuk. A szovjethatalom viszont annyira kiölte a vallást az emberekből, hogy az első időkben nem tudtunk összeszedni tíz felnőtt férfiembert az imádkozáshoz [lásd: minján]. Nekem nagyon fontos volt, hogy a peresztrojka idején az emberek lehetőséget kaptak arra, hogy végre szabadon érintkezhessenek más országok polgáraival, levelezhettek, elutazhattak egymáshoz.

Az első adandó alkalommal, 1988-ban beadtam az izraeli utazáshoz szükséges papírokat. Először nem fogadták el, csak másodjára, 1989 elején. Akkor is azt mondták, hogy a kérelmemet ugyan bejegyzik, de az még nem biztosíték arra, hogy megkapom az utazási engedélyt. Néhány hónap múlva mégis megkaptam a hatósági jóváhagyást. Négy hónapot töltöttem Izraelben. Fölkerestem az anyám, a húgom és Mendel bácsikám sírját, kádist mondtam az emlékükre. Sok rokonom, ismerősöm és barátom él Izraelben, nagy öröm volt újra találkozni velük. Izrael gyönyörű ország. Engem is föllelkesített az ott élők patriotizmusa. Mindannyian szeretik az országukat, büszkék rá. A katonai szolgálat az izraeli hadseregben nem valami súlyos tehertétel, amit – mint Ukrajnában – minden erővel megpróbálnak elkerülni, hanem minden ember megtisztelő joga. Beszélgettem fiatalokkal, akik mindannyian büszkék voltak arra, hogy a hadseregben szolgálnak, és a hazájukat védik. Hermina idősebb lányának, Juditnak két gyermeke van, a fia, Ilan 1977-ben, a lánya, Mihalka 1980-ban született. A fiatalabbik unokahúgomnak, Erikának három fia van, Galic 1977-ben, Afir 1982-ben, Hem pedig 1985-ben született. Sokat utaztam az országban, és mindenki azon volt, hogy megismerjem a legérdekesebb helyeket. Fájó szívvel indultam haza, de tisztában voltam azzal, hogy az én koromban már nem kezdik újra az életüket az emberek. Az Izraelben élő rokonaimmal azóta is tartom a kapcsolatot. Az unokahúgom már járt nálunk néhányszor, és az én gyermekeim is voltak már Izraelben.

Amikor a Szovjetunió széthullása után Ukrajna független állam lett, azt hittem, jobbra fordul az életünk. Hiszen Ukrajna gazdag ország, termékeny a földje, sok ásványkinccsel rendelkezik. A tartalékok jelentősek, csak jól kell tudni gazdálkodni velük. Egyelőre azonban nem látom a várt javulást. Anyagi szempontból nehéz az élet, még a szovjet időkhöz képest is. Összeszorul a szívem, amikor idős asszonyokat látok a kukákban turkálni, hátha találnak valami ehetőt. Nekünk, zsidóknak nagy szerencse, hogy a Kárpátalján 1999-ben létrehozott Heszed támogat minket. Nagy segítséget jelent. Az idősebbek étkeztetését a Heszed étkezdéjében szervezték meg, a járóképteleneknek pedig házhoz viszik a meleg ebédet. Élelmiszer- és ruhacsomagokkal segítenek minket. Engem is többször hívtak a Heszed étkezdéjébe, de én jobban szeretek magamnak főzni, a saját szájam íze szerint. Nem dicsekvésnek szánom, de sok háziasszony tőlem kérdezi meg, hogy mit hogyan kell elkészíteni, különösen a hagyományos zsidó konyha ételeit ismerem jól. A lányom családja is szereti a főztömet.

Beteg ember vagyok, két infarktuson estem át, volt néhány komoly műtétem. A Heszed segít megvenni az orvosságaimat, és orvosi felügyeletet is biztosít. Amikor a feleségem betegeskedett, akkor is sokat segített a Heszed. Ápolót küldtek hozzá, megkaptuk a szükséges gyógyszereket. Ljubov 2003-ban halt meg. A Heszed segített eltemetni. Az ungvári városi temető zsidó részén temettük el, zsidó szertartás szerint. A szertartást az ungvári rabbi vezette. A Heszed nem csak anyagi segítséget nyújt, hanem nagyon sokat tesz a zsidóság kárpátaljai újjáélesztéséért. Vannak szakkörök, ahol héberül lehet tanulni, a zsidó vallással, hagyományokkal, történelemmel lehet megismerkedni. A gyerekektől az aggastyánokig bárki részt vehet a foglalkozásokon. Az unokám is oda jár, emellett tagja a Heszed zsidó ifjúsági klubjának. Vannak idegen nyelvi szakkörök, irodalmi részleg, kórus és táncstúdió. Az öregeknek pedig létrehoztak egy klubot. Bárki bemehet, és egy kávé vagy egy tea mellett elbeszélgethet az ismerőseivel, zenét hallgathat, megnézhet egy filmet. Ez nagyon fontos dolog, hiszen az öregek jobban szenvednek a magánytól, mint a betegségtől. Ezenkívül Ungváron már jó néhány éve működik a zsidó hitközség, és már csaknem nyolc éve annak, hogy én vagyok a zsinagóga elöljárója. Jól ismerem a zsidó életet, így tudok segíteni azoknak, akik csak most térnek vissza elődeik vallásához. Hetente négyszer járunk zsinagógába, az emberek már hozzászoktak. Végre van rabbink is, ami nagy könnyebbséget jelent. Az is örömmel tölt el, hogy egyre több fiatal jár zsinagógába. Ukrajnában most is jelen van az antiszemitizmus. Igaz, csak a hétköznapok szintjén, nem az állami életben, de mindenesetre nem sikerült megszabadulni tőle. A nyílt antiszemitizmus ellen a bíróságok, az állami szervek segítségével lehet küzdeni, de amikor egy fiatalember meglát az utcán, és „Heil Hitler” kiáltással fordul feléd, az azt jelenti, hogy a fasizmus nem pusztult el, és újjáéledhet Ukrajnában. Mindannyiunknak szembe kell fordulnunk vele, ha azt akarjuk, hogy azok a szörnyűségek, amiket a fasizmus miatt szenvedtünk el saját életünkben, soha ne ismétlődhessenek meg.
 

Illés Szidónia

Életrajz

A 84 esztendős Illés Szidónia kis termetű, dús ősz hajú asszony. Egyedül él egy régebbi, többlakásos házban Temesváron, a Műegyetemhez közel. Az ő lakásában két nagy szoba van, a falakon képek, többnyire a fiáról. Van egy szobakerékpárja, amelynek segítségével minden nap mozog. A szabadidőruhába öltözött Illés Szidónia, hajában hajcsavarókkal, „a halál elijesztése végett”, erős pszichikummal megáldott nő, az életében megtapasztalt nehézségek ellenére. Férjének egy unokahúga gyakran meglátogatja és ápolja, mikor beteg. Szomszédaival nagyon jól egyezik, különösen azzal a szomszédnőjével, aki meg szokta hívni videokazettára felvett opera-előadásokat nézni. Még mindig tele van élettel és tudásszomjjal. Eljár a közösséghez vagy a Német Fórumhoz, ahol dokumentumfilmeket néz, könyvbemutatókon és más kulturális rendezvényeken vesz részt.

Katz nevű apai nagyszüleimet nem ismertem, és róluk nem tudok semmit, sem azt, hogy hol születtek, sem azt, hogy hol haltak meg, csak azt tudom, hogy szigorúan vallásosak voltak. Apám mesélte, hogy a szülei nagyon vallásosak voltak. Apám örökölte ezt az apjától, és nálunk, a házban szigorú vallásosság uralkodott. Apám, Katz Mózes Magyarországon született, Hajdúnánáson [Hajdúnánás – rendezett tanácsú város volt Hajdú vm.-ben, 1891-ben 14 500 (90% református, 5% római katolikus, 4% izraelita) lakossal. – A szerk.], 1890 körül. Hogy jött Szatmárra [Szatmárnémeti], nem tudom, de nem egyedül jött, hanem a szüleivel. Nem hiszem, hogy lett volna katona, mert gond volt az állampolgárságával, lévén, hogy Romániában élt, de Magyarországon született. Apámnak volt még egy testvére, aki Tornón lakott [Tornó – nagyközség volt  Krassó-Szörény vm.-ben, 1910-ben 3500 román lakossal. Trianon óra Romániához tartozik. – A szerk.], és akit Katz Simonnak hívtak. Ismertem, jó viszonyban voltunk, de nem tudok róla valami sokat. Csak azt tudom, hogy azért ment Tornovára, mert oda nősült: ott lakott, volt felesége, gyermeke, de mi történt vele a [második világ]háború után, nem tudom.

Anyai nagyszüleim, Moskovits Zsigmond és Braha Halmin [Halmi – Ugocsa vm.-ben lévő kisközség volt, 1891-ben 2100 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság); 1910-ben már nagyközség, 3500 lakossal. Trianont követően Romániához került. – A szerk.] születtek, de nem tudom, mikor. Anyai nagyapámat nem ismertem, és nem tudok róla semmit, mert korán meghalt, 1921-ben. Amikor megismertem Braha nagymamát – Braha héberül egy imádságot jelent [broche, áldás] –, ő szintén Halmin lakott, ami egy Szatmár[németi] melletti város [A két település légvonalban kb. 40 km-re van egymástól. – A szerk.]. Nagyszüleim tanult, művelt emberek voltak, bár vallásosak, de nem voltak annyira szigorúan vallásosak, mint az apai nagyszüleim. Minden nagyszülőmnek jiddis volt az anyanyelve. Braha nagymama szigorúan betartotta a vallást, de az anyai nagyszülők nem voltak annyira vallásosak, mint az apaiak. Anyai nagyanyám hagyományosan öltözködött, ahogy megkövetelte akkor a hagyomány, parókát hordott, persze. Olyan paróka volt a fején, ami hajutánzat volt, de amikor zsinagógába ment, kendőt kellett tegyen a fejére, nem föltétlenül feketét, mert ünnepkor fehéret szoktak. Nagymama haláláig parókát hordott. Nem tudom, hány osztályt végzett nagymamám, mindenesetre nagyon szép írása volt. Tudom, hogy nagymama vezette az anyakönyvi hivatalt [Ezt a tevékenységet valószínűleg nem a községi közigazgatás keretén belül, hanem a helyi hitközség mellett végezte. – A szerk.], az ő föladata csak a nyilvántartás volt (a születések, házasságkötések, elhalálozások bejegyzése). Emlékszem, hogy amikor meglátogattam, volt egy nagy füzete, amibe a születések voltak bejegyezve, és igazolványokat bocsátott ki. Nagyapám, Moskovits Zsigmond halála után, 1921-ben nagyanyám foglalta el az ő állását, ami köztisztviselői állás volt, egyrészt, mert nem mehettek a saját fejük után, minden a köz javára volt, a város lakossága számára. Amikor valakinek szüksége volt a születési bizonyítványára, házasodás vagy katonáskodás miatt, nagymama kiadta. A nyilvántartást otthon vezette nagymama. Tőle tudom, hogy sok magyar név volt, mert a zsidó vallás szerint volt egy nevük [lásd: névadás], de az anyakönyvi hivatalban másképp írták be. Az utóbbi időben románul írták, de előtte magyarul írták. Akkoriban, abban a környezetben, a társadalomban a magyar nevet használták.

Halmiban, nagymama házában három szoba volt – az egyik, a legszebb a vendégszoba, egy másik nagy szoba volt a nappali, és végül egy másik szoba négy ággyal, aztán volt konyha, benne kenyérsütő kemence, és volt padlás. Nagymamám nem tartott állatokat. Volt egy nagy kertje, az udvaron kívül, ami nagyon szép volt, sok-sok virággal, és volt még egy kertje gyümölcsfákkal. Nem voltak cselédei, és a rokonaimnak sem voltak cselédeik, bár jobb anyagi helyzetben voltak, mint mi. A feleségek otthon ültek, és ők végeztek el minden munkát.

Halmin nemcsak zsidók voltak, volt sok román is, de emlékszem, nagymama szomszédjai zsidók voltak. Szemben volt egy ház, és hátul egy kastélyféle. Elöl volt a zöld kert. A szomszédok általában nagyon jól egyeztek egymással. Én nem emlékszem, hogy nagymama történetekkel vagy mesékkel traktált-e minket, de tudom, hogy nagymamát nagyon tisztelte az egész közösség, az egész város, mintha mindenkinek anyja lett volna. Tudom, hogy nagyra értékelték, tisztelték, és a helység bölcs asszonyának tartották. Nem létezett, hogy valaki jöjjön hozzá, és ő ne kínálja meg valamivel.

Nem tudom, hogy lettek volna nagymamának testvérei, de volt négy fia, akik közül emlékszem Pinhászra és Móricra, és hat lánya: Blanka, Eugénia, édesanyám, akit Bellának hívtak, Etelka, Rózsi és Olga. A rokonaim nem laktak mind egy helyen. Anyám egyik fivére, Moskovits Pinhász, gyémántcsiszoló volt, nem ékszerész. Először Halmiban lakott, mert ott élt nagymám is. Tudom, hogy kiment Amerikába, még 1939 előtt, valószínűleg jobban akart élni. Azt hiszem, Izraelben [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.] is élt egy ideig, mielőtt kiment volna Amerikába, mert ott főleg briliánsok csiszolásával foglalkozott. Én ismertem, de ez nagyon régen volt, és nem tudom már, hogy volt-e itt családja: amikor én ismertem, nem volt gyermeke, aztán meg túl távol volt, és nem tudtam meg.

Etelka, édesanyám testvére, nagyon szép volt, és tudom, hogy Csehszlovákiában élt, Beregszász város mellett [Kárpátalján], és a birtokot, ahol ők éltek, úgy hívták, hogy Mujái. Etelka nagynéném azért lakott Csehszlovákiában, mert oda ment férjhez egy zsidóhoz, aki szőlőtulajdonos volt. Normális dolog volt, hogy szintén zsidóhoz ment férjhez, de már nem emlékszem, hogy hívták a férjét, özvegy volt, és tudom is én, hány gyereke volt, de nagyon szépen éltek, és gazdagok voltak.

Eugénia nagynéném Kolozsvár mellett, Désen [lásd: Dés város] lakott, mert oda ment férjhez. Eugénia férjét Teszlernek hívták, és szintén zsidó volt. Józsua volt az egyetlen fiuk, de volt még egy lányuk is, aki megmaradt, és akit Havának hívtak. Most már nem él, már rég meghalt, de nem tudom, mikor. Elment a testvérével Izraelbe. Csak Eugénia néném gyerekei, vagyis ez a két unokatestvérem menekült meg Auschwitzból, mindenki más meghalt a családjukból. Teszler Józsua, az unokatestvérem, akit Siunak becéznek, most Izraelben él, a második világháború előtt Désen lakott a szüleivel. Jött néha ő is a nagymamánkhoz, de nem mindig ugyanakkor, amikor mi. Gázában él a családjával. A feleségét Eszternek hívják, és van két lányuk: Ráhel és Cipóra. Ráhel férje zsidó, mezőgazdász, és van már, azt hiszem, kilenc gyerekük.

Blanka nagynéném Szatmáron [Szatmárnémetiben] élt, és férjét, aki szintén zsidó volt, a családnevén úgy hívták, hogy Freund. Voltak gyerekeik is. Volt egy unokatestvérem, akit mi Jáhcsinak neveztünk, de Jolánnak hívták valójában. Körülbelül velem egykorú volt. Voltak még más gyerekeik is, de rájuk már nem emlékszem.

Rózsi nagynéném nem volt férjnél. Szintén Halmin lakott.

Olga nagynéném volt a legkisebb a lányok közül.

Anyám családja nagyon civilizált, művelt volt, a kultúra első helyen volt náluk. Onnan örököltem én is ezt a tanulás- és tudásvágyat. Aztán elvesztettem a kapcsolatot ezekkel a nagynénikkel és nagybácsikkal, mert Bukarestbe mentem.

A szüleimet Katz Mózesnek és Bellának hívták. Édesanyám 1900-ban született, Halmin. Halmi volt az első nagyobb város Szatmártól [Szatmárnémetitől], és valószínűleg ezért jött Szatmárra. A szüleim nem meséltek arról, hogyan ismerkedtek meg. Akkoriban a házasságokat a szülők rendezték, főleg a vallásos zsidóknál volt így [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Abban az időben nem volt szabad a fiúknak és a lányoknak ugyanabba a baráti körbe járni, mert nagyon vallásosak voltak. A zsidóknál a házasságokat abszolút a szülők rendezték. Akkor voltak házasságközvetítők, aki ezzel foglalkoztak. Ez egy mesterség volt, és aki ezzel foglalkozott, tudta, kinek van nagy hozománnyal rendelkező lánya, vagy kinek van tanult fia. A vallásos zsidóknál általában a pénzes lányok tanult fiút kerestek. Tehát a lány szüleinek kellett legyen némi pénze, hogy tanult fiút találjanak a lányuknak. Biztos az én szüleim házassága is el volt rendezve, mert nagyon vallásosak voltak, és nem volt hol találkozzanak. Így voltak nevelve, hogy ez az élet, ahogy mi most el sem tudjuk képzelni.

A szüleim 1918-ban házasodtak össze, egy évvel a születésem előtt. Nem mesélték el, hogy zajlott le az esküvő, de én láttam Szatmáron [Szatmárnémetiben], hogy volt, hiszen ott éltem. De láttam Halmin is, ahol zsidók éltek, ez volt a hagyomány. Az eljegyzésen a zsidóknál eltörnek egy tányért, mert azt mondják, hogy eltörik a láthatatlan fal [ami közöttük van], most már ismerik egymást, de még nincsenek együtt. Így volt a szokás, nemcsak Szatmáron [Szatmárnémetiben], hanem ez volt a dolgok rendje. Az eljegyzéstől az esküvőig eltelt idő a szülők anyagi helyzetétől függött, vagyis hogy mikor tudták megszervezni az esküvőt. A költségektől is sok minden függött, mert a házasság olyan volt, mint egy szerződés: megígérték, hogy a lány kap bizonyos dolgokat, viszont a férfi nem hozott semmit a házasságba. A zsidóknál, akiknek volt pénzük, a lányuk számára tanult fiút választottak, például diákot, főleg teológust [Azaz: olyan ifjút, aki jesivában tanult. – A szerk.]. Voltak intézetek, ahol judaisztikát tanultak, és az ott tanuló fiúkat nagyra becsülték. Az eljegyzést otthon tartották, a családban, és mindig a család helyzetétől függött. Ha jobb helyzetűek voltak, akkor vendégeket is hívtak a mulatságra.

A zsidók, amikor esküsznek, a férfi egy szép, csipkés inget vesz föl, amit kitelnek [lásd: kitli] neveznek – ugyanazt, amelyben el fogják majd temetni –, hogy a legboldogabb napon se feledje, hogy egyszer majd meg fog halni. A nők a ruháikat varrónőnél csináltatták, nem ők varrták maguknak. A zsinagógai szertartásnál a menyasszony fehérben van, fátyollal, a férfin az a fehér ing (a vallásosaknál). A beszéd után a menyasszony és a vőlegény a zsinagóga udvarán levő baldachin [A hüpéről van szó. Lásd: házasság, esküvői szertartás. Az ultraortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.] alá megy, isznak egy pohár bort, előbb a vőlegény, azután a menyasszony, aztán eltörik a poharat [A poharat a vőlegény töri el a jobb lábával. – A szerk.], ami azt jelenti, hogy a fal, amely eddig elválasztotta őket, látták egymást, de még nem voltak együtt, leomlott [Ez Illés Szidónia szubjektív interpretációja, van olyan változat, amely szerint ez az aktus a zsidók kivonulását szimbolizálja. Más változat szerint a házasság fölött érzett öröm nem lehet maradéktalan, ha a Szentélynek már a romjai sincsenek meg, a zsidók száműzetésének pedig még nincs vége. – A szerk.]. Aztán asztalhoz ülnek, vannak zenészek, akik hegedülnek, ez hagyományos a zsidóknál. Táncolnak a menyasszonnyal, de a vallásos zsidóknál külön ülnek a férfiak, külön a nők. A férfiak a férfiakkal, a nők a nőkkel táncolnak [Az ultraortodoxoknál, valamint a haszidoknál voltak ilyen szigorúan szétválasztva a férfiak és nők. – A szerk.]. Szatmáron [Szatmárnémetiben] és Halmin volt egy nagy rabbi, aki a párokat összeadta, de nem emlékszem, hogy hívták. Híres rabbi volt a vallásos körökben. A vallásos esküvő mellett polgári esküvőt is kellett tartani, az anyakönyvi hivatalnál, különben nem ismerték el a házasságot. A gyerekeket aztán nyilvántartásba kellett venni a lakosság-nyilvántartónál [azaz az anyakönyvvezetőnél].

Az esküvő után a vallásos zsidóknál a nők haját levágták, és parókát hordtak. A nők, mindenütt a vallásos zsidóknál, fedett fejjel jártak. Az idős nők is parókát hordtak, és kendőt tettek rá. Édesanyám is parókát hordott és rajta kendőt, de általában csak parókát. A paróka a hajat utánozta, de minél vallásosabb volt a nő, annál kevésbé hasonlított a paróka a természetes hajhoz, mert akkor léteztek mesterséges hajból készült parókák is. Amikor a zsinagógába mentek, föltétlenül be kellett legyen kötve a fejük kendővel. Az esküvő nagyon vallásos esemény volt a zsidóknál. Minden nagyon szigorú volt, mert nagy fontosságot tulajdonítottak a tisztaságnak, és a nőnek nem volt szabad nemi kapcsolata legyen a férjével, csak a menstruáció után, és el kellett menjen a közfürdőbe, a mikvébe, ami pontosan ezt a célt szolgálta, ahol volt egy felvigyázó. Ebbe a fürdőbe mentek a nők, és háromszor megmerítkeztek, miután elmúlt a vérzésük, hogy teljesen megtisztuljanak. Tudtam egy ilyen fürdő létezéséről Szatmáron [Szatmárnémetiben], és oda járt minden nő. Ott alá kellett merülni, és volt egy felvigyázónő, aki nézte, hogy a nő tiszta legyen. A víz természetesen meleg volt. Nem tudom, létezett-e férfiak számára fürdő, mert azt nem kérték [A férfiak is használták a mikvét, természetesen nem a nőkkel egy időben. – A szerk.]. A nők a menstruáció miatt kellett fürdőzzenek, mert a zsidóknál minden, ami a vérhez kapcsolódik, nagyon szigorú elbírálás alá esik. Isten megbünteti az asszonyt, ha akkor van nemi kapcsolata a férjével, amikor nem teljesen tiszta. Élt a félelem a büntetéstől, de senki nem tudta, milyen büntetéstől, csak Isten tudja, hogyan büntet. Általában az egész vallás az istenfélelemre alapul, amikor azt mondja, megbüntet Isten, ha nem csinálod ezt vagy azt, de nem mondja, miképpen büntet meg. Édesanyám havonta, menstruáció után járt a mikvébe, nehogy tisztátalan legyen [A menstruáció első napjától kellett várni minimum öt napot, majd utána meleg vízben alkonyatkor megfürdeni, és meg kellett győződni róla, hogy a havi vérzés valóban befejeződött-e. Ha igen, akkor kezdődött a „hét tiszta nap számlálása”, és csak ezután jöhetett szóba a mikve és a házasélet. Lásd még: Nidá. – A szerk.]. Ez volt ott, Szatmáron [Szatmárnémetiben], ahol egyetlen ilyen női fürdő működött.

Emlékszem, hogy édesanyám mindig az akkori divat szerint öltözködött. Alapjában véve szép volt, én annak tartottam, hiszen minden gyerek szépnek látja az édesanyját. Magas volt, szép melle volt. A nők akkoriban nem dolgoztak házon kívül, mert a gyermekeket kellett gondozzák, mostak, takarítottak, főztek, minden házimunka elvégzése a nők kötelessége volt. De édesanyám műveltebb nő volt az átlagnál. Azt hiszem, csak elemi iskolája volt. Jiddis volt az anyanyelve, de nagyon jól tudott magyarul. Miután férjhez ment, kevesebbet olvasott, mert a gyerekek gondozásával és nevelésével, a háztartással volt elfoglalva. Nemigen olvasott irodalmat, kivéve a vallásról, a gyermeknevelésről vagy a családban betartandó szabályokról szóló olvasmányokat. A könyvek, amiket olvasott, héberül vagy jiddisül voltak írva, és a szüleitől, a családtól vagy édesapámtól kapta őket. Nagymamánál voltak modern irodalmi művek is, vagyis regények, többnyire magyar nyelvűek, a szüleimnél viszont inkább héber nyelvű vallásos könyvek voltak.

A szüleim vallásos, becsületes és szegény zsidók voltak. Édesapám tanító, melamed volt, édesanyám pedig háziasszony. Édesapám ünnepekkor különleges viseletbe öltözött, amit csak a vallásosak viseltek. A zsidók közt vannak még vallásosabbak, még bigottabbak is, és ő ahhoz a kategóriához tartozott, amelyik nagyon vallásos volt. Általában öltönyt viselt, de szombaton hosszú, fekete selyem kaftánt vett föl, és prémes sapkát tett a fejére, amit strájmlinak neveztek. Édesapámnak szakálla és pajesze volt. Nem végzett pedagógiai iskolát, de judaisztikát tanult, és tanított a héderben. Nem volt állami tanító. Volt egy bérelt lakás, egy melléképület a zsinagóga mellett, ahol összegyűltek zsidó szokás szerint, és a judaizmust és a vallást tanulmányozták. Tanítványait, akik nála tanultak, megtanította a héber írásra is. A magántanítványai fizették. Közszájon forgott egy anekdota a szatmári zsidóknál. Azt mondják, az embernek van egy jó és egy rossz lelke. A jó lélek helye a fejben van, a rosszé viszont a fenékben, ezért veri meg a tanító a gyereket, ha az rosszalkodik.

Én 1919-ben születtem Szatmár [Szatmárnémeti] városában. Négyen voltunk testvérek: én, két öcsém, Zsigmond, aki 1921-ben született, és Jenő, aki 1923-ban és egy lánytestvérem, Ráhel, aki 1929-ben született. A zsidóknál létezik egy szokás, ami szerint a gyerek egy halott nevét kapja, és annál inkább így van, minél közelebbi hozzátartozó a megboldogult. Zsigmond öcsémet anyai nagyapámról nevezték el így [lásd: névadás]. Édesapám a zsinagógában, ahol a névadó ünnepséget tartották, két nevet adott az öcsémnek, de édesanyám nem tudta, hogy az édesapja azelőtt meghalt. Akkor, ott hallotta meg, hogy a gyerek az ő apjának a nevét kapja, s rögtön megértette, mi történt, és elájult. Ezt tudom, mert mesélte, hogy nem tudott addig az apja haláláról. Nem akarták szomorítani ezzel, mert várandós volt, és közel állt a szüléshez [Illés Szidónia valószínűleg összekever más-más időpontokban történt eseményeket. A zsidó fiúk a körülmetéléskor, tehát rendszerint nyolcnapos korukban kapják zsidó nevüket. Ebben az időpontban az anyja nem állhatott még közel a szüléshez, hiszen alig volt túl Zsigmond fia születésén, a következő gyerek pedig két évvel később, 1923-ban született. – A szerk.].

Az utcát, ahol Szatmáron [Szatmárnémetiben] laktunk, Károly király utcának hívták. A ház, amelyben laktunk, még létezett 1955-ben, miután hazajöttem Transznisztriából [Illés Szidónia kb. 1940 és 1955 között – mint a későbbiekben még szó lesz róla – a Szovjetunióban élt. – A szerk.]. Nem a mienk volt, hanem béreltük. Földszintes ház volt, vagy három lakással. Középen lakott a tulajdonosnő, aki magyar volt, és akit házinéninek hívtunk. Volt egy folyosó és egy közös udvar, ahol a fából készült budi volt. Egy szoba-konyhás lakásban laktunk, négy gyerekkel: két fiúval, két lánnyal. Normális körülmények voltak, de persze nem volt központi fűtésünk. Téglát melegítettünk, mert rosszul álltunk a fával, meleg vizes üvegeket tettünk az ágyba, és dunyhával takaróztunk. Este a szobában petróleumlámpával világítottunk, és annak a fényénél olvastunk, nem volt villanyáram. Nem volt szinte semmi a falakon, mert a vallásos zsidóknál nem volt szabad bálványt vagy faragott képet imádni [A Tóra azon tiltását alapul véve, hogy „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amik a fent az égben, alant a földön, vagy a föld alatt a vizekben vannak” (Móz. 20, 4), a rabbik megtiltották emberek, ill. állatok képi ábrázolását, hogy a zsidókat így védjék meg a bálványimádástól. Ezért nincsenek figuratív elemek a zsinagógák, sírok, vallásos könyvek díszítésében. – A szerk.]. A gyerekek egy része a szobában, a másik része a konyhában aludt. Mi ilyen szegényebbek voltunk, anyám egész családjától eltérően, akik gazdagabbak voltak. Mi voltunk a legszegényebbek [a rokonságban].

Szatmáron [Szatmárnémetiben] mindig nehéz volt albérletben lakni, fával fűteni, ez volt a család legnagyobb gondja. Másoknak mind saját házuk volt, tehát jobb anyagi helyzetben voltak. A vizet a városból hozták. Így volt ez nálunk is és nagymamánál is, Halmin. Egy ember hozta az ivóvizet, akit „vízhordó embernek” hívtunk. Nagy bödönökben hozta a vizet. Az udvaron volt kút, de az ivóvizet és a főzéshez való vizet néhány utcával távolabbról hozták. Elöl volt egy kerítés, amin keresztül látni lehetett az egész kertet, ami tele volt virágokkal. Az emberek megálltak a kerítés előtt, hogy lássák, mert az volt a legszebb kert. Akkoriban az élelmet, mindent a piacról vagy a boltból vették. Szatmár [Szatmárnémeti] mégiscsak város volt. Emlékszem, hogy amerre hazafelé jöttünk, volt egy cigánytelep. Az utcánk felé jövet át kellett menjünk egy cigányok lakta negyeden, amit „gyehennának” neveztek.

A szüleim tudtak magyarul, de a családban, a házban jiddisül beszéltünk. A gyerekek általában három nyelven tudtak: magyarul, románul, amit az iskolában tanultak, és jiddisül. Magyarul is beszéltek persze a családunkban, és én kicsi koromban megtanultam ezt a nyelvet. Ott Szatmáron [Szatmárnémetiben] általában mindenütt magyarul beszéltek. A szüleim olvasták az akkori, főleg magyar újságokat. Nagyon szegények voltunk, így a szüleim nem vettek gyakran újságot, és nem fizettek elő rájuk. Most már nem tudom, hogy hívták azokat az újságokat, amiket akkor olvastak a szüleim. Nekik nem volt egy bizonyos politikai meggyőződésük. Általában szokás volt evés közben újságot olvasni. (A férjem és később a fiam is evés közben olvasták az újságot.) Ez volt a szokás nálunk.

Édesapámnak judaizmusbeli képzettsége volt, a szatmári [szatmárnémeti] jesivában tanult, ahol a judaizmust felső fokon oktatják (ahonnan, mint mondtam, a gazdagabb lányok számára választották ki az úgynevezett jó, művelt fiúkat). Ebben az értelemben nagyon képzett volt. Nagyon vallásos volt, súrolta a miszticizmust, tehát nagyon ortodox volt, haszid volt. Ezért nevelkedtünk mi, gyerekek ilyen vallásos környezetben. A zsidó nép körében is vannak különböző fokozatok: modernebb vagy bigottabb. Nekem nem volt szabad színházba mennem, nem viselhettem rövid ujjú ruhát, és ha akkor férjhez mentem volna, le kellett volna borotválnom a fejemet, a vallási előírás szerint. Ugyanez volt a húgom helyzete is, de ő még akkor kicsi volt.

Volt nekünk a házban Talmud-Tóránk, ami alapvetően fontos könyv a zsidóknál. Ezek a Talmud-Tóra könyvek olyan nagyok voltak, hogy két polcot foglaltak el a könyvszekrényben [A Talmud Tóra azt jelenti: „a Tóra tanulmányozása”, ez a neve az iskolának, ahol vallási dolgokról tanulnak, és nem egy bizonyos könyvet jelent. Illés Szidónia itt a Tórát tanulmányozó különböző könyvekre, azaz Talmud-kötetekre utal. – A szerk.]. Na mármost, a zsidó közösségeknél léteznek Talmud-Tóra csoportok, amelyek judaizmust tanulnak, vagyis Talmud-Tórát. Ezek nagy könyvek, amelyek bizonyos törvényekhez és filozófiai tételekhez fűzött kommentárokat tartalmaznak. Minden a Bibliához is kapcsolódik, de megértésükhöz szükséges, hogy az illető a judaizmus bizonyos fokán álljon, mert nem a beszélt nyelven, vagyis jiddisül íródtak, hanem héberül. Édesapám fölolvasott hangosan a gyermekeknek. Gazdag gyermekeket tanított, és kiadta a lelkét is azért, hogy tudjanak, és így megbetegedett a tüdejével.

Édesapám szombaton mindig elment a zsinagógába, de édesanyám csak Újévkor [Ros Hásáná] ment, amikor kötelező, és Jom Kipur idején, amikor a nőknek is kötelező menni. A gyerekeket már nem emlékszem, hogy vitték volna a zsinagógába. Szatmáron [Szatmárnémetiben] különböző zsinagógák voltak. Némelyik olyan imaházféle volt, kevésbé díszes. Volt egy nagy zsinagóga, ami hasonlított a temesvári Fabric negyedbelire, de nem nagyon emlékszem rá. Sok imaház volt tehát, ahol összegyűltek az emberek. Édesapám járt az imaházba is, nem csak a zsinagógába. Nagyon jó hangja volt, és ünnepek alkalmával megbízták az illető ünnepre előírt imádságok elmondásával. Nem tudhatom, hány zsidó élt Szatmáron [Szatmárnémetiben], de nagyon sokan voltak [A Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint (megj. 1929) a szatmári hitközség – amelynek területéhez 25 község is tartozott – lélekszáma kb. 20 000 fő volt, a családok száma kb. 2000. A hitközségnek egy főtemploma, 5 nagyobb és 20 kisebb imaháza volt. 1866-ban nyílt meg a hitközség elemi iskolája (működése 1902 és 1926 között szünetelt), volt jesivája és Talmud-Tórája. A hitközségnek számos egyesülete és intézménye is volt (Hevra Kadisa, Zsidó-kórház, amely 1927-ben épült, árvagondozó, zsidó iparostanonc-intézet, Kishitelintézet, talmudisták menzája, nőegylet, hittanítási egylet, jótékonysági egylet stb.). – A szerk.].

A zsidó vallás szerint a gyermekek kicsi koruktól judaizmust kell tanuljanak. A testvéreim otthon tanulták ezt, édesapámmal. A gyermekek viseletét is a hagyomány szabályozza. A nagyon vallásos zsidóknál a fiúk pajeszt növesztenek, a zsinagógában pedig kipa kell legyen a fejükön, mert becsületükön esik csorba, ha nem viselik. A zsinagógában a nőknek is kell legyen valami a fejükön. A testvéreimnek szőke hajuk volt és göndör pajeszük. Tulajdonképpen mind szebbek voltak, mint én. A húgom olyan volt, mint én, nem szőke, hanem gesztenyeszín hajú. Öltözködni úgy öltözködtek, mint a zsidóknál szokás. A vallásos zsidóknak volt egy bizonyos viseletük: valamilyen prémes kalap, ünnepekkor hosszú kaftánba öltöztek, fehér harisnyával [lásd: haszid öltözék]. Nálunk a családban édesapám öltözködött így. Amikor gyermek voltam, minden vallásos zsidó hagyományt megtartottunk a családban. Bár micvót is csináltak, de csak a fiúknak. Izraelben a lányoknak is csinálják [lásd: bát micvá].

Édesanyámnak külön edényei voltak az ételnek. Ez szabály volt. A konyhában külön edényei voltak a tejtermékeknek, és külön a húsnak. Még csak nem is mosogatták egyszerre ezeket az edényeket. A zsidók nem ettek disznóhúst, és édesanyám betartotta a kóserséget [lásd: étkezési törvények]. Amikor hozták a húst a mészárszékből, vízbe kellett tenni és állni hagyni, hogy kijöjjön belőle a vér. Megsózták, és egy ideig állni hagyták [A jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. És nem szabad húsétel fogyasztása után néhány óráig tejterméket fogyasztani [Izraelben hat órában állapították meg a tilalom időtartamát, de pl. a franciaországi és a németországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik tejes étel fogyasztását a húsos ételek után. A tejes étel után fél óra elteltével már lehet húsos ételt fogyasztani. Az alapelv: minden vidék a maga szokását kövesse. – A szerk.], csak valami semlegest. Ezt héberül parvénak nevezik, ez semleges, se nem kövér, zsíros, nem hús, tej vagy vaj [Parve vagy páros ételek: hal, tojás és zöldségfélék. Ezeket hússal is és tejes ételekkel együtt is lehet fogyasztani, kivéve a halat, mert azt hússal fogyasztva egészségtelennek tartják. – A szerk.]. Tehát egy néhány óráig ehetsz kenyeret, ami semleges. Gyümölcsöt is szabad. Most is vannak emberek, akik ezt betartják, de mind kevesebben. Nem volt szabad a zsidóknál saját kezűleg levágni a majorságot [A helyi szóhasználatban a majorság a házi szárnyasokat jelenti. – A szerk.]. Létezik egy szakember, aki ismeri a majorságok anatómiáját és tudja, hogyan vágja le őket fájdalom okozása nélkül. Így van a zsidó vágóhidakon is [lásd: sakter; kóser háztartás; étkezési törvények; sehita].

A szombati ünnepnapra készítettek egy hagyományos zsidó ételt, ami nagyon finom volt, úgy hívják, hogy sólet. A kemencében készítik. Egy lábosba édesanyám fehérpaszulyt tett, vizet és füstölt húst és töltött libanyakat, rántás (pirított liszt) nélkül, gerslivel [A gersli hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.]. Kivették a libanyakat, és megtöltötték liszttel, tojással [Ezt hívják kuglinak. – A szerk.]. Mikor elkészítették, elvitték a pékhez, és betették a kemencébe, vagy megsütötték, mint a sültet. Másnap mentek utána. Pénteken vitték a pékhez (édesanyám vagy egy gyerek), szombaton pedig hazahoztuk mi, gyerekek [Azért a gyerekek, mert ők cipelhettek terhet szombaton is. Lásd: szombati munkavégzés tilalma. – A szerk.]. Ezek olyan hagyományok, amelyeket ma már nem nagyon tartanak. Én nem főztem sóletot, de édesanyám igen. Péntek este édesanyám meggyújtotta a gyertyákat a két gyertyatartóban, és mondott egy imát. Ez az édesanya szerepe volt [lásd: péntek esti gyertyagyújtás]. Az asztalnál volt egy rítus: édesapám megáldotta a fonott kenyeret, ami olyan kalácsszerű volt [lásd: bárhesz]. Sábeszkor nem volt szabad világot gyújtani, ami azt jelentette, hogy vagy tovább világított valami, vagy már nem gyújtottak meg semmit [lásd: szombat]. Azon a napon nem volt szabad dolgoznunk, helyette sétáltunk, ettünk, jól éreztük magunkat, mint egy ünnepnapon.

A legnagyobb ünnep Újév volt, Ros Hasóne, ami két napig tart [A naptár szerinti ünnepnapokat az Újhold megjelenése szerint számolták ki. Amikor a jeruzsálemi Bét din küldöttei nem értek el időben a szétszóratásban élő zsidókhoz, hogy tudtul adják, mikor van Újhold, akkor szokásba jött, hogy egy nap helyett inkább két napban ülték meg a Tórában említett ünnepet. (Csak Jom Kipur ünnepe maradt egy napos a böjt miatt.) Ros Hásáná azonban Izraelben is kétnapos ünnep. – A szerk.]. Nincs Újévkor különleges étel, de jókat esznek. Van még egy hagyomány a zsidóknál, hosszúnapkor, vagyis Jom Kipurkor tort tartottak régen. Réges-régi hagyomány szerint a nagyböjt [A „nagyböjt” kifejezés kifejezetten a húsvét előtti, nagypénteki keresztény böjtöt jelenti. Figyelemre méltó, hogy egy zsidó a Jom Kipurt így nevezi. – A szerk.] napján minden halott után áldozatot kellett bemutatni. Férfinak kakast, nőnek tyúkot. Azt mondják, ez a Bűnbak. Ez megmaradt régi zsidó hagyományként, de nagyon kevesen tudnak róla. Láttam én is, hogyan történnek ezek az áldozatok, mert otthon nálunk is csinálták ezeket, mint minden szatmári zsidó családban. Volt egy szakember, aki levágta a tyúkot vagy kakast, oly módon, hogy ne szenvedjenek az állatok. Egyszer egy évben csinálták ezt [Illés Szidónia itt a kápóresz szertartásról beszél, noha azt az élőkért végzik, nem a halottakért. Lásd: kápóresz. – A szerk.].

A sátoros ünnep [lásd: Szukot] a termés ünnepe, és a vallásos zsidóknál úgy ünneplik, hogy sátrakat állítanak föl a ház udvarán, és majdnem minden család állított. Mi is állítottunk sátrat az udvaron. Náddal fedték be a sátrakat, és szőlőt, gyümölcsöket meg virágokat aggattak rá.

A fény ünnepén, Hanuka alkalmával, minden nap eggyel több gyertyát gyújtottak a menórában, nyolcig. Mi, gyerekek rendszerint pénzt kaptunk a családban, vagyis „hanuka gelt”-et. Azok a fiatalok, akik a zsinagóga kórusában énekeltek, onnan is kaptak egy kis pénzt. Volt még a Purim, ami egy örömünnep. Ennek az alapja szintén hagyomány: a perzsa királynak volt egy főembere, Hámán, aki elrendelte a zsidók megsemmisítését. Purimkor tésztát készítenek, amit hámántáskának hívnak, három sarka van. Kenyértésztából készítik, ami megkel, középre lekvárt vagy valami mást tesznek és összehajtogatják. Egy másik tésztát kindlinek hívnak, olyan, mint a bejgli, dióval, mindenfélével. Édesanyám is készített ilyen tésztákat [süteményeket], és akkor az volt a szokás, hogy ünnepkor a rokonok és a szomszédok küldtek egymásnak egy tányér tésztát, és kaptak is, cserébe. Így kérte a hagyomány. Néhány tésztát sütöttek, kinek mennyire tellett. A gyerekeket küldték a tésztával a szomszédokhoz, nemzetiségtől függetlenül. Egyes gyerekek beöltöztek (már nem emlékszem, hogy minek), de nekünk nem volt erre lehetőségünk. A szüleim nem mentek Purimkor bálba.

Aztán volt a Húsvét, a Pészah, amit szintén szigorúan megtartanak, és amikor bizonyos ételeket főznek. Kenyeret nem szabad olyankor enni, a zsidóknál mácót [pászka, mácesz többes számban] van. A húsvéti edényeket a padláson tartották, hogy ne vegyüljenek a többivel, mert a lakás nem volt nagy. Húsvétkor elsősorban mindent megváltoztattak: az edényeket különleges módon előkészítették, abszolút tisztaságot teremtettek a lakásban. Nem ettek kenyeret, és különleges ételeket készítettek burgonyából, tojásból kis pogácsaféléket sütöttek. Édesapám vezette a szédert, ami Húsvét előestéjét jelenti. Olyankor minden szertartásos, rituális, és a családapa vezeti a szédert. Az asztalra tormát is tesznek, ami a zsidó nép rabságának keserűségére emlékeztet. A legkisebb gyereknek három kérdést tesz föl az apja [A legfiatalabb gyermek teszi föl a má nistánát, azaz a négy kérdést annak, aki a szédert vezeti. – A szerk.]: miért van ez az este [Miben különbözik ez az éjszaka az összes többi éjszakától?], miért esszük ezeket az ételeket, miért van téve torma az asztalra [Minden más este ehetünk kelt és keletlen ételt, ezen az estén csak keletlent? Más estéken ehetünk különböző zöldségeket, ezen az estén csak keserű gyökereket. A másik két kérdés arra vonatkozik, miért fűszerezik meg kétszer a zöldségeket, és miért ülnek párnázott székeken. – A szerk.], és akkor ő elmeséli, hogy mindez a zsidó nép rabságból való szabadulásának emlékére van. Az áfikóment a szülők elrejtették, hogy a legkisebb gyerek megtalálja, minekutána jutalmat kapott.

Gyermekkorom idején biztosan voltak óvodák Szatmáron [Szatmárnémetiben], de én és a testvéreim nem jártunk óvodába, otthon ültünk. Én voltam a legnagyobb, nekem kellett vigyáznom a többiekre, ha a szüleim nem voltak otthon. Emlékszem, hogy amikor édesanyám elment otthonról, mi székekkel verekedtünk. És amikor megjött édesanyánk, azt mondta: ”Jaj, nem tudtok egy cseppet sem szépen ülni, míg nem vagyok itthon.” Gyerekek voltunk

Hat- vagy hétéves koromban mentem iskolába. Nem jártam zsidó iskolába, mert Szatmáron [Szatmárnémetiben] csak román iskola volt [1902 és 1926 között éppen nem működött a zsidó elemi iskola. – A szerk.]. Román tanítónőm volt, de már nem emlékszem, hogy hívták. Voltak magyar osztálytársaim is, mert ott nagyon össze voltak keveredve. Nem mondhatom, hogy antiszemitizmus lett volna abban az időben, mikor én iskolába jártam, vagy legalábbis én nem észleltem. Abban az iskolában hét osztályt végeztem. Jól tanultam, és nagyon szerettem tanulni. Az irodalom mindig is, kicsi korom óta tetszett nekem, azóta, hogy olvasni is alig tudtam még. Édesapám nem segített a leckéimben, mert nem volt rá szükség. A családban olyan szigorúak voltak bizonyos szabályok, hogy nem is került ez szóba. Ez volt a zsidó törvény [Illés Szidónia zsidó törvényeknek tekinti a házi szokásokat. -- A szerk.]. Akkor nem volt egyenruha [az iskolában], de nem volt szabad dekoltos ruhában vagy rövid ujjú ruhában járni iskolába. Nem tanultam vallást az iskolában vagy az iskolán kívül, legalábbis nem tudok arról, hogy lettek volna vallásórák az iskolában, amikor én oda jártam. A vallást a szülőktől tanultuk, nem az iskolában. Szombaton ünnep volt, nem tanultam édesapámmal. 

Gyerekkori barátokra, osztálytársakra nem nagyon emlékszem. Csak egy Borgida nevű lányra emlékszem, akivel együtt mentünk iskolába. Azt hiszem, magyar volt, de nem tudnám pontosan megmondani, mert egymás közt mindenképpen magyarul beszéltünk. Ugyanabban az utcában lakott, mint mi. Nagyobb volt nálam, és emlékszem, azt mondta édesanyámnak, felső iskolába kellene adjon, mert szeretek tanulni. Többet nem tudok, mert én nagyon korán elkerültem otthonról, és megszakítottam minden kapcsolatot az ottaniakkal.

Soha nem mentünk a szüleimmel nyaralni, mert nagyon szegények voltunk, és nem volt erre anyagi lehetőségünk. Amikor a nagymamámhoz utaztam Halmira, a szüleim kikísértek az állomásra, és egyedül utaztam a vonaton – az első vonatutam egy ilyen út alkalmával volt –, aztán Halmin fiákerre ültem, ami elvitt egészen a nagymamám házáig. Szatmáron [Szatmárnémetiben] is lovas fiákerek voltak, azzal mentek az állomásra. Halmi körülbelül kétórányi vonatút távolságra volt Szatmártól, kevesebb mint száz kilométer távolságra [pontosan 32 km].

Anyai ágról származó rokonaimmal ritkán találkoztunk, rendszerint csak a nagymamámnál. Csak a közeliekhez látogattunk el. Blanka nem lakott messze, de a többiek házasok voltak, és más városokban laktak. Csehszlovákiában nem voltam, Désen sem. Viszont minden évben jöttek a testvérek nagymamához, hogy találkozzanak egymással. Emlékszem, úgy intézték, hogy találkozzanak a másfelé élőkkel, mert tartottak a családhoz, mert szép család volt. Édesanyám testvérei, a nagynénéim, tudom, hogy látogatták egymást. Az unokák, akik jöttek a nagymamához, a három szoba egyikében aludtak, de nem mindig jöttek mind, lévén, hogy különböző helységekben laktunk, úgyhogy volt elég hely.

Én egyedül mentem nagymamához, és ott töltöttem az egész nyarat. A szüleim nem mentek, mert el voltak foglalva, de mi vakáción voltunk. Emlékszem, hogy elolvastam minden könyvet, amit a nagynénéim. Azt hiszem, a könyvtárból is vettek ki könyveket, mert mindig sok könyvet láttam náluk. Gyerekkoromban, nagymamánál jiddisül beszéltünk, de nagyon sok könyvet olvastunk magyarul. A nagymamám és a nagynénéim egyformán jól tudtak magyarul és románul. A legjobban azért szerettem ott, mert ott szabad voltam, nem kellett semmit csinálnom, és egész nap a kertben voltam, a fák között. Otthon viszont vigyáznom kellett a kisebbekre, ők nem jöttek a nagymamához, csak a nagyobbak mentek. Nagymama főzött és vigyázott ránk. Halmin volt egy barátnőm, Schwartz Ráhelnek hívták, és azt hiszem, szintén zsidó lány volt. Édesanyjának volt egy nagy, hosszú kertje, sok gyümölcsfával, és mi odamentünk, és ottfelejtettük magunkat, amíg Móric nagybátyám utánam nem jött. Emlékszem, ez a nagybácsim egyszer megvert, mert nem mentem haza ebédelni, amikor az ebédidő volt. Ő nem volt nős, és Halmin lakott a nagymamámmal. Rózsi is ott lakott. A többiek akkorra már elmentek Halmiról.

Mivel a szüleim szegények voltak, én igyekeztem pénzt keresni, hogy segítsem a családomat. Így aztán tizenhat éves koromban, 1935-ben, Bukarestbe mentem munkát keresni, mert azt hallottuk, hogy ott lehet munkát kapni. (Én elmentem otthonról, és a testvéreim még kicsik voltak, úgyhogy nem tudom, mi történt velük.) Az édesanyámtól kapott neveltetésem miatt, aki kicsit szabadabb gondolkodású volt, én nyitottabb voltam a világ felé, és része akartam lenni, de otthon nem lett volna mit csináljak, hol dolgozzak. Édesanyám nem tanított egy bizonyos mesterségre, de egyetértett azzal, hogy dolgozzak valahol, hogy jobban élhessek.

Amikor Bukarestbe mentem, vonaton utaztam. Voltak ismerőseim Szatmárról [Szatmárnémetiből], hozzájuk mentem először, amikor Bukarestbe érkeztem, és ők találtak nekem egy albérletet, ahol lakjak. Az elején egy kolozsvári családnál laktam albérletben (ezt a szatmári ismerőseim szerezték), akik szabók voltak, és én a szabóasztalon aludtam. Már nem emlékszem, hogy hívták ezt a családot, de szintén zsidók voltak. Ott [Bukarestben] nagyon könnyű volt munkahelyet találni. A Sărindari utcában, ami a Katonakör közelében van, egy hirdetés írta, milyen munkahelyek vannak: „Alkalmaznak itt, ott…” Elmentem én is egy ilyen helyre. A Június 11 nevű gyárban kaptam munkát, ami egy cipőgyár volt, és a Június 11 utcában volt. A Június 11 utcával szemben volt egy panzió, ahol zsidó ételeket is lehetett kapni, és mivel jó volt, nem csak a zsidók étkeztek ott. Ez egy különleges panzió volt, ahol magyar ételeket is főztek. Én akkor nem ismertem ezeket az ételeket, és nem szerettem a mártásos főtt szárnyashúst és a többi olyan ételt, amivel nem voltam megszokva, de ott volt miből válogatni. Ha jót akartál enni, és volt pénzed, megtehetted, ha nem volt pénzed, ettél kenyeret halvával. Ott mindig találkozhattál ismerősökkel, főleg azok, akik tudtak magyarul, oda gyűltek össze, mert nagyon sokan voltak Erdélyből. Az úgy van, hogy a magyar nyelvet beszélők könnyebben közelednek egymáshoz idegenben, mivel tudják a nyelvet. Nem vettem föl a kapcsolatot a zsidó közösséggel, de szereztem barátokat, a magyar nyelv nagyon közel hozott egymáshoz.

Ez a szabómesterséget űző család kevés ideig segített, amíg elkezdtem keresni. Addig ott aludtam, aztán közös szobát béreltem egy lánnyal, akit a gyárban ismertem meg, és akivel összebarátkoztam. Úgy hívták, hogy Rosa Boiarskaya, és besszarábiai zsidó lány volt. Vele románul beszéltem. Emlékszem, egyszer a Sfinţii Apostoli utcában laktunk, a központ közelében. Sok ideig laktam Rosával, és nagyon erős barátság kötött össze bennünket. Még laktam vele egy másik utcában is, a Văcăreşti utca közelében. Szintén albérletben laktunk, több helyen, mert oda mentünk, ahol jobban megfelelt nekünk.

Aztán dolgoztam a kötöttárugyárban, aminek nem volt neve. Ott szezonmunka volt, nem állandó. Egy időre vették föl az embert, amennyire szükségük volt rá, aztán keresni kellett más munkahelyet. És mivel volt elég munkahely, ha nem volt valaki túl igényes, hogy mit akar dolgozni, könnyen kapott munkát. Dolgoztam különböző gyárakban, mert fiatal voltam, és nem féltem az élettől. Dolgoztam egy szalagszövő gyárban, és ügyesen tudtam dolgozni a szövőgépen. Bukarestben, ahol dolgoztam, nem éreztem antiszemitizmust, de nem is volt időm ilyesmit érezni, mert darabszámra, nem órára kellett dolgoznom [vagyis darabbérben dolgozott, nem órabérben].

A bukaresti társasági életre vonatkozóan elmondhatom, hogy csekély elvárásaink voltak, és beilleszkedtünk abba, amit meg tudtunk engedni magunknak, és nem volt kapcsolatunk a felső társadalmi rétegekkel. Nem voltunk elegánsak, nagyon egyszerűen öltözködtünk, és elégedettek voltunk, mert mindnyájan ugyanahhoz a körhöz tartoztunk. Fiatalok voltunk, hét közben dolgoztunk, és vártuk a szombatot, hogy vasárnap kirándulni menjünk. Volt egy fiatal társaság, ami mindig körülvett engem. Időközben sok barátra tettem szert Bukarestben, mert fiatalok voltunk és kirándultunk, például Snagovra [40 km-re Bukaresttől] és a környékre. Emlékszem, hogy mentünk egyszer Giurgiura is [72 km-re Bukaresttől]. Akkoriban autóbusszal mentünk, mert nem volt még senkinek saját autója. Ezeken a kirándulásokon azokban az években vettem részt, amikor Bukarestben voltam, és ebben a fiatal társaságban forogtam. Nagyon szerettünk a Károly parkban sétálni, nem is laktunk messze tőle. A Június 11 és a Sfinţii Apostoli utca közel volt a Károly parkhoz.

A barátokkal többnyire magyarul beszéltem, de ott vegyesen voltunk, voltak románok is, magyarok is, és nem volt zsidó jellege a barátságnak. A barátok közül senki nem volt éppen bukaresti, hanem mindenki máshonnan jött oda dolgozni, mert könnyebben lehetett munkát találni. Volt egy barátnőm, aki szatmári volt, mint én, Kohn Manyinak hívták. Ő közelebb állt hozzám. Rendeztünk egy-egy összejövetelt egymás lakásán is. A barátokkal akkor találkozgattam, amikor teadélutánokat rendeztek egy jobb helyzetű társunknál. Amikor lehetett, színházba is mentem a barátokkal, és nekem nagyon tetszett a színház. Nagyon szerettem az operát is, és mentünk az Athéneumba is a barátokkal, akik szintén kedvelték az operát. Akkor is elég sokba került, és takarékoskodtam a pénzzel, nem költöttem el ételre, hogy mehessek az operába. Az első opera, amit láttam, a „Bajazzók” volt [Ruggiero Leoncavallo, 1857–1919], és nem fogom soha elfelejteni, mert nagyon tetszett. Később gyakrabban jártam operába, szintén Bukarestben, mikor több lehetőségem volt erre. Láttam a „Rigolettó”-t is, és megmaradt a dallam is az emlékezetemben. Bálokba én nem jártam, és nem is tudtam táncolni. Más barátaim jártak. Engem nem vonzottak a bálok. Nem voltam soha megelégedve magammal, nem a szépség szempontjából, hanem mert mindig többet akartam tudni.

Nem jártam vendéglőbe a barátaimmal. Volt mégis egy diákvendéglő, ami olcsó volt, és ahol lehetett ingyen kenyeret enni. A Călăraşi utca mellett volt egy kis utcában. Olyan menzaféle volt, ahogy akkor nevezték. Elsősorban az számított, hogy akármennyi kenyeret lehetett enni, és minden olcsóbb volt, ezért ott gyűlt össze a fiatalság.

Ha volt miből, küldtem haza pénzt, de nem volt nekem sem sok pénzem, így aztán ritkán küldtem. Tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, levelezés útján vagy a Szatmárra [Szatmárnémetibe] utazó ismerősök révén. Később, egy idő után hazamentem Bukarestből Szatmárra [Szatmárnémetibe], hogy lássam a családomat. Bukarestben nem tartottam az ünnepeket, sem a Pészahot, se nem böjtöltem Jom Kipur alkalmával.

Aztán, körülbelül 1939-től kezdődően, a zsidókat fajilag üldözték [lásd: Zsidó Statutum Romániában]. Mindenütt tudták, hogy ki zsidó. Amikor a Baba Dochia utcában laktunk Rosa barátnőmmel, kerestek minket – nem lehetet tudni, ki követett, hiszen titkos volt –, és aztán elköltöztünk onnan. Tudtuk, hogy keresnek minket, mert mondták a szomszédok. Az emberek érezték ezt, mert kérdezték tőlük, hogy laknak-e ott zsidók. Tudtam, hogy ha megtalálnak, elvisznek, mert már tudtuk, hogy a zsidókat üldözik. Hogy hova akartak vinni, nem lehetett tudni. Hivatalosan senki sem értesített, ez szájról szájra terjedt. Tudtuk, hogy más zsidókat elvittek, mert eltűntek. Akkor nem hallottunk Auschwitzról, csak azt tudtuk, hogy a zsidókat elviszik és bezárják. Azt sem lehetett tudni, kik voltak azok, akik elvitték a zsidókat.

Állandóan üldözve éreztem magam, mivel otthon is kerestek, és elhatároztam, hogy elmegyek. Úgy gondoltam, így életben maradok. Körülbelül 1938–1939-ben mentem el Bukarestből, a második világháború kezdete előtt, amikor Románia határai nyitva voltak. Nem beszéltem meg a családommal, csupán levelezés útján tartottuk a kapcsolatot, de akkor én nem tudtam már semmit a szüleimről. Csak Rosa Boiarskaya barátnőmmel hagytam el Bukarestet. Nem féltem elmenni Bukarestből máshová, mert tudtam, menekülnöm kell. Nem volt nálam sem megtakarított pénz, sem értéktárgyak, de voltak emberek, akiknek volt pénzük is, értékeik is, és azoknak volt mit enniük. A fizetésünk nem volt olyan nagy, hogy megtakaríthassunk pénzt, és fiatalok lévén, ha volt némi pénzünk, kirándulni mentünk, nem gondoltunk arra, hogy pénzt tegyünk félre. Minden állomáson a kitelepítettek kaptak főtt ételt. Elmentem tehát vonattal Bukarestből Iaşi-ba [Jászvásár, Iaşi megye székhelye, Moldva hagyományos központja. – A szerk.]. Nem tudtuk pontosan, hová fogunk menni, mi lesz velünk, de tudtuk, meg kell meneküljünk, másképp nem lehet. Mindenki tudta, hogy nyitva van a határ. Csak Rosával mentem, de menet közben, amikor leszálltunk a vonatról, több zsidó gyűlt össze és összebarátkoztunk, úgyhogy egész „banda” voltunk.

Iaşi-ban leszálltunk a vonatról, aztán Kisinyev [Oroszul Kisinyov (1812–1918, 1940–1941 és 1944–1991 között); románul: Chişinău (1918–1940 és 1941–1944 között, valamint 1991-től ismét); Moldova fővárosa. A később jelentős kereskedővárossá fejlődött település 1812-ben Besszarábiával együtt került Oroszországhoz, 1818-ban kapott városi rangot. 1918-ban Románia elfoglalta, és 1940-ig Romániához tartozott. 1940-ben megszállták a szovjet csapatok, és az 1940 augusztusában megalakult Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa lett. 1941–1944 között román megszállás alatt volt, 1944 augusztusában ismét a köztársaság fővárosa lett, majd 1991-től a függetlenné vált Moldovai Köztársaság fővárosa. – A szerk.] felé mentünk, ugyanazzal a vonattal. Kisinyevben Rosával először egy albérletet kerestünk, és találtunk egy öreg családot, akik az állomás közelében laktak. Egy öreg házaspár volt, akiknek volt egy kicsi házuk. A házuk a kisinyevi villanytelep közelében volt. Az ottani emberek is albérlőket kerestek. Én megkérdeztem ezeket az öregeket: „Nem vesznek föl két fiatal lányt albérletbe?” Nem emlékszem már, hogy hívták őket, sem arra, hogy románok voltak-e vagy zsidók. A férfi paplankészítő volt, a nő nem tudott járni, le volt bénulva. Volt egy fiuk, kicsit nagyobb, mint mi. Egyáltalán nem féltek idegent venni a házba, hiszen nem voltunk mi olyan veszélyesek.

Akik evakuálásban voltunk, igyekeztünk valahol munka után nézni, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért, mert nem tudtuk, mi lesz azután. Nagyon jól emlékszem arra az időre, amikor Kisinyevben laktam. Egy szabósági szövetkezetben, ahol géppel varrtak, ott vállaltam munkát, Rosa Boiarskayával együtt. Az nem kolhoz volt, mert Kisinyev város volt, kolhoz pedig csak falun létezett. Ott dolgoztunk, este pedig iskolába jártunk. Középiskolába jártunk, ahol volt egy osztály azoknak, akiket evakuáltak, mert mi nem tudtunk oroszul. Elkezdtem oroszul is tanulni. Ezt az iskolát estin végeztük, egy vagy két évig. Az iskola moldvai nyelven [Moldvai nyelv – moldován; román dialektus. – A szerk.] volt, nem oroszul, és tanultunk minden iskolai tantárgyat, beleértve az orosz nyelvet, hiszen így tanultam meg oroszul. Tehát több ideig maradtam Kisinyevben, amíg megkezdődött a háború, 1939–1940-ig [Valószínűleg tovább maradtak Kisinyevben, hiszen a várost 1940-ben foglalták vissza a románoktól a szovjet csapatok. Nyilván ezután járt esti iskolába, ahol oroszul is tanult. – A szerk.]. Aztán megkezdődött a második világháború. Abban az évben volt, amikor megtámadták a Szovjetuniót, azt hiszem, 1940 körül [Valójában Lengyelországot támadták meg a németek 1939. szeptember 1-jén, a Szovjetunió pedig megtámadta Lengyelországot szeptember 17-én, ugyanabban az évben. Németország 1941-ben támadta meg a Szovjetuniót. – A szerk.]. Ezek az öregek, akiknél laktam, az elektromossági központ mellett laktak, és amikor a németek elkezdték Kisinyevet bombázni, bomba érte a házat, ahol laktam, az öreg paplankészítőnél. Kicsi háza volt, és az egyik szobát kiadta nekünk. A felesége az ágyban volt, a fia szintén, és éjjel bomba érte a házat. Valami nehezet éreztünk ránk esni. A sötétben tapogatóztunk, hogy kikerüljünk a ránk esett téglák alól. Az öreg meghalt akkor, de a felesége, aki le volt bénulva, túlélte. A fiuk is túlélte. Akkor kimásztunk a romok alól. Ezután ott laktam a szövetkezetnél, ahol dolgoztam, a műhelyben, és mindenki ott aludt, ahol tudott.

A szövetkezetben varrógépen dolgoztunk, és különböző dolgokat készítettünk. Egy csoport fiatal lány voltunk, és a végén azt mondták, hogy bezár a szövetkezet, mert veszély van, és mindenki menjen, ahová tud. Adtak valamilyen élelmiszerjegyet [A Szovjetunióban először 1929-ben vezették be a jegyrendszert. 1931-ben eltörölték, majd 1941-ben ismét bevezették (kenyérre, húsra, olajra, cukorra, sóra, gabonaneműre stb.). Hogy ki mekkora adagra volt jogosult, az attól függött, hogy mely társadalmi osztályhoz tartozott, és milyen munkát végzett: a nehéziparban, valamint a hadiiparban dolgozó munkások fejenként napi 800 gr kenyeret kaptak (a bányászok 1 kg-ot), más munkások 600 gr-ot. A nem fizikai munkások napi 400 vagy 500 gr kenyeret kaptak (attól függően, hogy népgazdasági szempontból mennyire jelentős vállalatnál dolgoztak), a gyerekek 400 gr-ot. Élelmiszerjegyet csak az ipari munkások kaptak és a városi lakosok (a falusiaknak nem járt élelmiszerjegy). A jegyrendszert 1947-ben törölték el. – A szerk.]. Mindenkit, aki annál a szövetkezetnél dolgozott, fölírtak egy listára. Ahonnan elindultunk, volt egy igazolványunk, amiben mindenkinek a neve szerepelt, hogy lehessen tudni, kit evakuáltak. Amikor egy város állomásán leszálltunk, fölmutattuk ezeket az élelmiszerjegyeket, és hoztak egy nagy fazék ételt és kenyeret. És akkor kezdtek az emberek visszavonulni olyan területre, ahol nem volt háború, és mentünk előre, de nem tudtuk, hová, merre megyünk. És mi elindultunk gyalog. Ahogy vonult vissza a szovjet hadsereg, úgy vonultak vissza az emberek is. Ha visszavonultak, tudtuk, ott nem maradhatunk, mert ha a német hadsereg ott talált volna engem, zsidót, a halál lett volna az osztályrészem. Azokkal a zsidó barátokkal mentem, nagy csoportban, akikkel együtt utaztam. Bombázások voltak az úton, és mi kör alakban hasra vetettük magunkat, és fejünket összedugva lapultunk, mert azt hittük, ha a fejünket összedugjuk, úgy megússzuk. Szerettük egymást, és naivitásunkban egymás védelmét kerestük. Éjjel ott aludtunk, ahol lehetett. Ha házban akartunk aludni, adnunk kellett valami értéket abból, ami velünk volt, ezt-azt adtunk is. Egyeseknek több volt, másoknak kevesebb. Akiknek értékes dolgaik voltak, általában ékszerek és ruhák, vajat és más dolgokat kaptak cserébe, és megengedték nekik, hogy a házban aludjanak. A szabad ég alatt is háltunk, ha nem került fedél a fejünk fölé. Csak egy hátizsákunk volt, mert útitáskáink nem voltak. Azt ettünk, amit találtunk.

Nem tudtuk, melyik magyar közülünk, mert magyarul is, románul is beszéltünk, nem tettünk különbséget magyarok és románok közt, mindenkivel jóban voltunk. Nemcsak romániai, hanem lengyelországi zsidók is voltak köztünk. Hogy magyarországiak voltak-e, nem tudnám biztosan megmondani, mert akkoriban a magyarul beszélőket nem kérdeztük arról, hogy hová valók.

Nem tudtuk, hogy mennyi ideje mentünk, mert nem számoltuk a napokat. Az idő már hidegre fordult, ősz volt, és néha esett az eső. Több mint egy hónap múlva elértünk Odesszába. Emlékszem, egy barátnőmmel bementünk a városba, megtudni, hogy hol tudnánk megmosakodni. Egy ottani család megengedte, hogy megmosakodjunk, anélkül, hogy fizetnünk kellett volna ezért, sőt még egy fogkefét is vásároltak nekünk. Ott sehol sem kértek pénzt tőlünk, az emberek segítőkészek voltak, mivel tudták, hogy evakuáltak és nem csavargó koldusok vagyunk. Az evakuáltakért felelős hatóságok Odesszában egy iskolába szállásoltak el, és akiknek nem jutott hely az osztálytermekben, a lépcsőkön voltak kénytelenek letelepedni. Találtunk némi sátorvásznat és khakiszínű férfiingeket. Az előttünk ott lévők sürgős menekülés közben más dolgokat is hátrahagytak, amiket mi megtaláltunk. Én többnek hátizsákot varrtam. Ha nem volt is sok ruhám, néhány váltás fehérneműm csak volt. Nem sokat ültünk Odesszában, legfennebb néhány hetet. Emlékszem, egy parkban üldögéltem, amikor a bombázások megkezdődtek. Mintha petróleumlámpák hulltak volna az égből. Meggyőztek arról, hogy tovább kell mennünk. Tömegpszichózis volt: mindenki azt csinálta, amit a másik, mert nem volt, ahonnan tudni, hogy mit is kellene tenni. De mivel mi hiányosan voltunk felöltözve, úgy gondoltuk, hogy melegebb helyre kellene vonulnunk, nem Szibéria felé. Senki sem tudta, merre kellene mennünk, és a helybélieket sem kérdeztük meg. Csoportunk egyre növekvőben volt. Transzportnak nevezték a helyjegy nélkül beálló vonatokat, amiken a bombázások elől tovább lehetett menekülni, de nem tudhattad, hogy hol fogsz kikötni velük.

Miközben a fronttal együtt vonultunk vissza a Szovjetunió területére, Odessza után Rosa barátnőm megtalálta besszarábiai fivérét és családját, akikhez csatlakozott. Nem akartam terhükre lenni, és a csoporttal maradtam, akikkel akkoriban voltam. Ő a családjával együtt másfelé ment, és elvesztettük egymást. Bár folyton kerestük egymást Oroszországban, csak évek múlva, 1950 körül találkoztunk Csernovicban [ma: Csernovci; lásd: Csernovic/ Czernowitz/ Cernăuţi/ Csernovci], ahol egyedül lakott, miután a szülei elhaláloztak, és a testvére máshol lakott. Haláláig tartottuk a kapcsolatot. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor hunyt el, de leveleztünk, miután Temesvárra költöztem.

Odesszától nem gyalogoltunk többé. Nem tudtuk, merre megyünk, de távoztunk az első befutó vonattal, amire föl tudtunk ülni, hogy elkerüljük a bombázásokat. E vonatos menekülések közben ismertem meg jövendőbeli férjemet, Illés Ferencet. Még Odesszában ismerkedtünk össze. Magyar volt, nem zsidó, de Transznisztriába került kommunista politikai meggyőződése miatt. 1913-ban született, Temesváron járt iskolába, de nem fejezte be a középiskolát. Nem tudom, hol volt katona. Kitűnő mesterember volt, a mesterségét Temesváron tanulta az apjától, aki szintén asztalos volt. Szegény gyerekként nehéz élete volt, az apja még az ő gyermekkorában elhalálozott. Mint akkoriban a munkások zöme, ő is kommunista lett. Részt vett egy tüntetésen, és elítélték tiltott gyülekezés miatt, nem azért, mert megölt volna valakit. Elment [az országból], mert a tárgyalásra nem jelentkezett, s a távollétében elítélték. Még a kommunisták nem voltak akkor hatalmon, és éppen őket ítélték el. A kommunisták előtt Averescu tábornok volt hatalmon [Alexandru Averescu (1859–1938): a román hadtörténelemből ismert név, 1907-ben nevezték ki hadügyminiszternek, 1930-ban katonai tevékenységéért előléptették tábornagyi rangba. – A szerk.], Antonescu, a király [I. Hohenzollern Mihály román király]. Tehát a kommunistáknak több ellenfelük is volt.

Ferenc egyfajta szervező volt, volt a szavának súlya. Ügyességével, hozzáértésével, igazságosságával a vonaton kivívta mások tiszteletét. Egyes megállókban az evakuáltak, indulási lista szerint, élelemfejadagokat kaptak. Például húsz deka kenyeret osztottak személyenként, de egészben adták. Mérleg híján a férjem (akkor még nem volt az), aki nagy autoritással bírt, fölosztotta annyi részre, ahányan voltunk, mondván: „Mindenki vegyen, és az utolsó, ami marad, az legyen az enyém.” Ezek után egy üstben levest adtak, és én mentem érte. Mivel fiatal voltam és szegény, és kezdett hideg lenni, a tehetősebbek egy nagy orosz sálat adtak nekem. Én hoztam a hústalan laskalevest, és mivel én cipeltem, jutalomképpen elsőnek kaptam belőle. A vonatban az, akinek nagyobb poggyásza volt, nagyobb helyet foglalhatott el, akinek nem volt, szinte nem is volt helye. Ez tehervagonokban volt, mert tehervagonokban utaztunk tovább. Egyesek még inkább igyekeztek elterpeszkedni. Az emberek önzőek, s amikor semmid sincsen, akkor látni igazán, hogy ki a civilizált, művelt ember. Én akkoriban húszas éveimben voltam.

Így értünk el Szaratovig, ami egy nagyobb város. Ez a vonat csak addig ment. Nem tudom pontosan, mennyire, de elég messze volt Odesszától [Szaratov a Volga mellett fekvő város, légvonalban nem egészen 1300 km-re van Odesszától. – A szerk.]. Ott leszálltunk, és hiányos öltözékünkben, dacolva a hideggel, másik vonatra vártunk. Mi melegebb helyekre igyekeztünk. Szaratovon túl (mivel nem tudtuk, merre lyukadunk ki) egy fölszereltebb lengyel zsidó házaspárhoz csatlakoztunk. Szintén zsidók voltak, másképp nem lakoltatták volna ki őket. Ezek az emberek jobban föl voltak készülve az útra, és mindegyiküknek volt vagy a „szuharit”-nak nevezett kétszersültje, vagy másvalamije. Minden állomáson hozzá lehetett jutni a forró vízhez, amit teakészítéshez használtak és „kipeátok”-nak nevezték oroszul. Ennek a lengyel zsidó párnak a gyereke az úton elpusztult. Amikor én találkoztam velük, már nem volt meg a gyerekük, de az asszonynak még mindig volt teje, és emiatt szenvedett.

Üzbegisztánban, amikor közeledtünk Taskenthez, elhelyezési lehetőségek hiánya miatt a vonatot tilos volt elhagynunk. Mivel azonban az oroszul nem beszélő lengyel zsidó asszony rosszul lett, fölajánlottam, hogy elkísérem az állomásbeli Medpunktig, az Egészségügyi Ellátóig, mert el kellett magyaráznom az orvosnak, mi baja van az asszonynak, ő nem tudott oroszul. Közben a vonat elindult, és mi mindketten lemaradtunk. Hideg volt, mert még nem értünk melegebb helyre. Elindultunk megkeresni az állomásfőnököt, hogy a legközelebbi vonat után érdeklődjünk. Tudtunkra adták, hogy a vonat, ami éppen elment, Szamarkandig ment. Mi, a csoport tagjai, megállapodtunk korábban, hogy leszállunk az első állomáson, és nem megyünk tovább. Már nem bírtuk, hogy annyit utazunk. Az állomásfőnök azt mondta, jön egy másik vonat, amelyik szintén Szamarkandig megy. Megvártuk a másik vonatot és fölszálltunk, de mivel jegyünk nem volt, az ütközőkre ültünk. Így érkeztünk Szamarkandba, ahol találkoztunk a többiekkel, akik időközben fölfedezték, hogy hiányzunk, és már vártak ránk. A lengyel zsidó házaspár továbbra is hozzánk – hozzám és a jövendőbeli férjemhez – akart csatlakozni, mert látták, hogy föltaláljuk magunkat. Velük oroszul értekeztünk, a nyelvük kicsit hasonlít az oroszra. A férjem ekkor azt mondta: „Eddig s ne tovább. Ha ti végig tudtátok nézni kenyérevés közben, hogy mi napokig nem eszünk semmit, nekünk viszont egy falást nem adtatok, hát én ilyen emberekkel nem társulok.” Mi nem kértünk, s ők nem adtak. Úgyhogy szétváltak útjaink.

Mikor Szamarkandba értünk, én elsőnek kaptam meg a maláriát [Malária (mocsárláz, váltóláz): szúnyogok terjesztette, magas lázzal és hidegrázással járó járványos betegség. – A szerk.], lázam volt, s az állomás cementjére feküdtem, amíg össze nem szedtek. A terület jellege miatt kaptam maláriát. Ahogy üzbég területre érkeztem, egészen addig, amíg el nem hagytam, maláriám volt, de nem állandóan, hanem krízisekben. Magas lázam volt, ami egy-két órát tartott, hidegrázásos kríziseim voltak, aztán úgy elmúltak, mintha nem lett volna semmi bajom.

Szamarkandból, a kolhoztól szekerekkel jöttek utánunk, és összegyűjtötték az embereket. Oroszok voltak, a vezetők meg üzbégek, de ők is oroszul beszéltek. Egy Szamarkandtól tizenhat–húsz kilométerre fekvő kolhozba kerültünk, ami nem annyira szövetkezetnek, mint inkább földműves közösségnek bizonyult. Nem emlékszem, hogy hívták a kolhozt. Vályogházaival olyan volt, mint egy falu, a kolhozlakók maguk is ott dolgoztak. Voltak ott meghatalmazott személyek, akiknek az volt a föladatuk, hogy a kitelepítettekkel foglalkozzanak. Minden kolhoznak volt vezetősége, egy hivatalos szervezet, és összegyűjtöttek, hogy a munkát kiosszák nekünk, ez volt a cél, mert kellett valamit csináljanak velünk, evakuáltakkal. Például minden hat emberre jutott egy-egy szoba, függetlenül attól, hogy párok voltak vagy nem. Ezek nem a helyiek házai voltak, hanem volt egy szoba a raktár fölött, ahova ágyakat tettek be. Engem jövendőbeli férjemmel és még egy párral egy szobába helyeztek el: a nő román volt, a férfi zsidó. A férfit Dollynak hívták, a nőt Maricának, de a családnevükre már nem emlékszem. Aztán munkára osztottak be, amire lehetett: szedtük kézzel a mezőn a gyapotot, mert kesztyűt nem adtak, vagy dolgoztunk rizsföldeken, térdig vízben reggeltől estig, és más hasonló munkákat végeztünk. Reggeltől estig dolgoztunk. Egyszer egy héten terményben fizettek a munkánkért: krumplit, répát és retket adtak [A kolhozban 1966-ig nem fizetést kaptak a tagok, hanem munkaegységet (trudogyen). Egy munkanap alatt 0,5–4 munkaegységnyit lehetett összegyűjteni. Az őszi betakarítás és a termények leadása után kiszámolták, mennyi pénzt vagy élelmiszert ér egy munkaegység, és ezt kapták meg a tagok. Az élelmiszer egy részét egyébként már év közben kiosztották. – A szerk.]. Napi harminc deka kenyeret kaptunk. Ennyi ennivalót kaptunk csak. És néha valamennyi pénzt is kaptunk, de nagyon keveset. Ebből élelmeztük magunkat. Kenyeret csak fejadagban, megállapított jegyre osztottak. Az ételt kint a szabadban, cserepeken, a forgáccsal tüzet rakva készítettük el. Nekem sikerült megismerkednem egy közeli falu tanítójával, aki orosz volt. Így, amikor volt időm, takarítottam az iskolában, és ezért napi negyven deka kenyérhez jutottam.

Ebben a kolhozban több mint egy évet voltunk, 1941–1942 között. Idővel, miután jobban megismertük a környéket, szombat este a városba [Szamarkandba] indultunk gyalogosan, és vasárnap reggel érkeztünk meg a piacra. Egyszer az ócskapiacon cérnát kerestünk. „Nézd, cérna!”, mondtam a férjemnek magyarul. Hát odajön valaki: „Hogy mondtad? Cérna?”  Tudott magyarul. Nem tudtuk, magyar-e vagy zsidó. Elkezdtünk beszélgetni, s kiderült, hogy erdélyi, magyar zsidó családból származik. Idősebb ember volt, a nevére már nem emlékszem. Mondta, hogy van egy ismerőse, aki gyárban dolgozik, és akihez elvisz, és ha akarom, akkor segít nekem ott elhelyezkedni. Ezt a barátját Fuchsnak hívták, [nagy]váradi zsidó volt. Nem volt éppen cipész, de cipőt varrt, és a gyárban és otthon is dolgozott. Fölkerestük, megismerkedtünk vele meg a feleségével, aki magyar zsidó volt, és háziasszony. Volt egy nagy házőrző farkaskutyájuk, és mi erősen irigykedtünk arra a kutyára, mert kosztot, sőt kockacukrot is kapott. Azt mondta a férfi, hogy elvisz a gyárba, s ott majd falubelijeként mutat be. Így kerültem a szamarkandi gyárba. Ekkor Szamarkandba költöztünk, de nem  laktunk együtt, mert akkoriban csak barátok voltunk. Neki az orvosi egyetemen sikerült elhelyezkednie és szállást találnia asztalosként.

Fölfedeztem ott egy bukaresti ismerősömet, egy hölgyet, aki segített bekerülnöm a szamarkandi közgazdasági egyetemre, ahol oroszul tanultam. Felvételi vizsga nélkül kerültem be, nappal dolgoztam, este az előadásokat látogattam. Egyetemista könyvecském is volt, amibe a jegyeket kaptam. Egy közösség formálódott ott, voltak ott lett nemzetiségű lányok, akik nagyon műveltek voltak, de a nevükre már nem emlékszem. Egyikük ápolónőként dolgozott, de az egyetemen is tanult. Az ottani egyetemi bentlakásban laktam. A matracok alatti ágydeszkákból darabokat vágtunk le, s azokból a fedetlen folyóson a téglák közt tüzet raktunk, s úgy főztük meg az ételt. Csak két évig jártam erre az egyetemre. Eközben maláriás voltam, és amíg el nem hagytam az üzbég terület, nem szabadultam meg ettől a betegségtől. Ferencnek is egy csomó betegsége volt, köztük tífusz és malária, mert mi, európaiak nem vagyunk hozzászokva az ottani klímához, hogy a nagy melegben dolgozzunk.

Ebben az időben, nyáron, mentem sarlóval aratni a búzát. Nem voltam egyedül, mások is dolgoztak nyaranta. Én azelőtt városi körülményekhez voltam szokva, és soha nem dolgoztam falun, mégis ragaszkodtam hozzá, hogy ezt a munkát végezzem (ők nem köteleztek), mert így búzához, tehát liszthez jutottam, amiből aztán a téglatűzhelyen valamiféle puliszkát főztem.

Ott könyveket és újságokat olvastunk, igyekeztünk értesülni a világ dolgairól. Még a kolhoz idején is tizenhat kilométert gyalogoltunk a szamarkandi moziig, ahol egy jegy olcsóbb volt, mint egy kenyér. Főleg orosz filmeket láttunk meg fekete-fehér zenés darabokat. Emlékszem, egyszer „A csavargó” című indiai filmet láttuk, ez nagyon tetszett a férjemnek [Radzs Kapur (Raj Kapoor) 1951-ben készült filmjéről van szó, amely hatalmas sikert aratott Ázsia-szerte és a Szovjetunióban is. – A szerk.]. Ezt a filmet nemrég újra láttam egy este a televízióban, és egy pillanatra elérzékenyített.

Közben mindenfelé elkezdtem a szüleim felől érdeklődni írásban, mert amíg Transznisztria területén voltam [Illés Szidónia Bukarestet elhagyva, ezen a térségen átvágva került végül Szamarkandba. – A szerk.], semmit sem tudtam róluk. Romániába is írtam, nem a zsidó hitközséghez, hanem a szatmár[német]i hatóságokhoz: „Keresem az illető családot…”. Olga nagynéném az újságból értesült, a háború befejeztével, 1945 körül, hogy a szatmári Katz család kerestetik. Megírta, hogy családunk minden tagja meghalt Auschwitzban, és csak ő és Teszler Józsua nevű unokatestvérem tért vissza onnan. Szüleim, testvéreim, a családom ötvenkét tagja halt meg Auschwitzban.

A háború végén első reakciónk az volt, hogy hazamegyünk, mert mindketten minél hamarabb haza akartunk kerülni, de a nagy távolság miatt ez csak álomnak tűnt. 1944 nyarán, a hónapra már nem emlékszem pontosan, vonattal tértünk vissza Szamarkandból Csernovicba [Csernovciba]. Csak én és a férjem jöttünk el onnan, mert hazavágyódtunk, más barátaink ottmaradtak. A repatriálást a moszkvai követségen kellett kérnünk. Bár a háború befejeződött, mi mégsem tudtunk hazatérni, mert az oroszok nem engedtek. Bár iratokkal rendelkező szovjet állampolgárok voltunk, a román állampolgárságról soha nem mondtunk le. Hivatalosan a szovjet állampolgárságot még a határ átlépésekor, Csernovicban kaptuk meg, még az elején. Ahányszor el akartuk hagyni Csernovicot, nem engedélyezték. Nem utazhattál akárhova békeidőben sem [A szovjet hatóságok korlátozták az utazást a Szovjetunión belül. E célra szolgált az ún. tartózkodási engedély. A Szovjetunióban mindenkinek regisztráltatnia kellett tartózkodási helyét egy, az útlevélbe bélyegzett állandó lakcímmel. E nélkül az igazolás nélkül nem lehetett elhelyezkedni, nem lehetett utazni az országon belül sem. Külföldre pedig egyénileg szovjet állampolgárok szinte a rendszer fennállásának végéig nemigen utazhattak. – A szerk.]. Mindenki számára sok korlátozás volt a diktatúrában. Ez nem olyan ország volt, ahol akármit megtehetett az ember.

Akkor ott, Csernovicban 1947-ben összeházasodtunk az anyakönyvi hivatalnál, hogy a férjemmel közös néven legyek. Egyházi esküvőre nem került sor, lévén, hogy a férjem református volt, így különböző vallásúak voltunk. Nem mentem zsidóhoz, mert már más generációhoz tartoztam. Azt hiszem, egyedüli voltam a családban, aki áthágta a szabályt, mert modernebb gondolkodású voltam. Lehet, hogy ez a szüleim mellett másképp alakult volna, de én azt gondolom, akkor sem hallgattam volna rájuk. A férjem, valahányszor a Szovjetunióban kérdezték tőle, hogy ő micsoda, mindig azt válaszolta, hogy asztalos, bár jól tudta, hogy a nemzetisége felől érdeklődtek. Ő elsősorban embernek tartotta magát. Nem volt hagyományőrző nacionalista. Más közegben nevelkedvén, nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy ne keveredjünk más nemzetiségűekkel.

Csernovicban, a háború utáni időben nem jutottunk lakáshoz. Lakás nélkül nagyon nehéz volt, mindketten külön laktunk. Ő egy bútorgyárban dolgozott, és annak a bentlakásában lakott [azaz munkásszálláson]. Nekem volt egy lengyel származású barátnőm, a nevére nem emlékszem, neki volt egy pincelakása külön vécével és folyosóval. Akkoriban a külföldi származásúak keresték egymás társaságát abban a reményben, hogy megtudnak valamit a családjukról. Így ismerkedtem meg vele is. 1945–46 táján a férjemnek volt a gyárban egy kis balesete, a gép levágta a kézujjainak a hegyét. Akkor hozzám költözött, ebbe a pincelakásba, ami aztán az otthonunkká vált. Volt egy ágyunk, amit a férjem készített, egy komódunk, meg még egypár bútordarabunk. Itt született a fiam, Ferenc 1950 júniusában. A családban a gyerekkel magyarul beszéltünk; én nem neveltem zsidó szellemben, de ő magát zsidónak tartotta, mert a zsidóknál az anyai leszármazás számít. Bár micvó szertartáson nem vett részt, mert nem is volt körülmetélve.

Csernovicban végeztem el a hároméves könyvtári technikumot, a bibliográfusi szakot, ami az érettségivel egyenértékű volt. Technikumnak hívták a sok gyakorlat miatt. Az iskolában oroszul, nem románul tanultunk, és én ezt a gyereknevelés mellett végeztem. Emlékszem, hazajövet az iskolából gyakran folyt a mellemből a tej, mert a gyerek etetési ideje következett. Volt egy zsidó szomszédasszonyom, akinek két lánya volt – az egyik most Amerikában él, de megszakadt a kapcsolat velük. Egy lépcsőházban laktunk, de mi egy kis szobában, ők viszont a lépcsőház másik felében laktak. Barátnők voltunk a lányaival, ő meg olyan volt nekem, mint egy anya. Loshadnak hívták, és segített, mert sokszor nála étkeztem.

Csernovicban még más helyen is laktunk. Állandóan kérvényeztük a hatóságoknál a lakáskiutalást, mivel nem volt, hol laknunk. Ők arra buzdítottak, hogy keressünk mi helyet, ők majd adnak parancsot az elfoglalásra, így hívták akkoriban a lakáshoz való jogot. Valaki értesített, hogy van egy szoba-konyha-fürdőszobás lepecsételt, üres lakás, ami egy börtönben levő elítélt nőé volt. Elmentünk az illetékes adminisztrátorhoz, vastag kenőpénzt adtunk neki, és így megengedte, hogy ott lakjunk. Megkérdezte: „Hogy akarják, bútorral vagy a nélkül?” „Üresen” – válaszoltuk. Ő fölvitette a bútorokat a padlásra, és javasolta, hogy még aznap költözzünk be, mert másképp nem áll jót a lakásért. Beköltöztünk, és az első dolog, amit elhoztunk, a gyerekágy volt. Lassanként a férjem mindent elkészített, ami kellett, és így normális körülmények között tudtunk ott lakni.

Az ünnepek szempontjából jól megértettük egymást a családban, mert én lényegileg nem voltam vallásos, tehát nem ragaszkodtam az ünnepekhez. Azt mondtam magamnak: a szüleim nagyon vallásosak és nagyon szegények voltak, senkit sem csaptak be, becsületesen éltek, mégis így végezték, míg mások, kevésbé becsületesek, életben maradtak. Én, aki nem voltam vallásos, és nem tartottam a tradíciót, mégis életben maradtam. Így aztán minden hitem elhagyott. Nagyon sokat tudok a vallásról, de engem csak mint a civilizáció fejlődésére ható jelenség érdekel. Nem tartottam be többé a zsidó ünnepeket, viszont míg a fiam kicsi volt, mindig díszítettünk karácsonyfát.

Csernovic civilizált város, egyetemmel és szép színházzal. Eljártunk a színházba az ukránokhoz is. Amikor a rádióban először hallottunk magyar nyelvű zeneműsort, a férjem sírva fakadt örömében. Így elérzékenyült, amikor románul vagy magyarul hallott valakit beszélni. A rádiót hallgattuk, akkoriban még nem volt televíziónk. A rádiót hallgatva értesültünk Izrael állam megalakulásáról is, nem voltunk mi elmaradottak.

Amikor megalakult Izrael [lásd: Izrael Állam megalakulása], nagyon örvendtem akkor. A férjem, aki nem volt zsidó, ő is örvendett, mert a gyerekek számára nagyon sok társadalmi segítséget ígértek a továbbtanuláshoz. A férjemnek volt Izraelben egy magyar unokatestvére, aki egy zsidóhoz ment férjhez, és akinek két fia és egy leánya volt. Ezt mi csak később tudtuk meg, Temesvárra visszatértünkkor. Lényegében mi ott senkiről semmit nem tudtunk. Itt, Temesvárott tudtam meg, hogy ő az anyósomtól ment el Izraelbe, még 1948-ban, mindjárt az állam megalakulása után, mert nem akarta hallani, hogy a gyerekeit „büdös zsidóknak” csúfolják. Borár Katinak hívták, és most kibucban lakik. Temesvárra való áttelepülésem után sokáig leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot, de az utóbbi időben semmit sem tudok már felőlük, mert megszakadt a levelezésünk. Még most is ott laknak és dolgoznak a kibucban, kertészetük van, a fiaik meg a légierőnél szolgálnak. A kibuc egy közösség – sajnos újakat már nem alapítanak –, közös a munka, a gazdaság, van egy kantin, mindenki ott eszik, és ahol szükséges, élelmiszereket is adnak, ha valakinek kedve szottyan otthon tésztát sütni.

Én nem mentem Izraelbe, mert a férjem nagy hazafi volt, és Temesváron kívül sehol sem akart lakni. Az édesanyja és a testvérei Temesvárott voltak, nagyon ragaszkodott hozzájuk, és nem akart elmenni. Nekem már nem volt kihez ragaszkodnom. Számomra mindenhol mindegy volt. Talán Csernovicot sem hagytam volna ott, ha ő nem ragaszkodik, hogy jöjjünk Temesvárra, ahol családja volt. Nekem sehol senkim sem volt.

1955-ig laktunk Csernovicban. Akkor apósomék Temesvárról meghívót küldtek, és mi azt mondtuk, látogatóba jövünk, nem végérvényesen. Ha nem lettünk volna szovjet állampolgárok, akkor nem tudom, ha elengedtek volna. Ezt nem említették, de lényegileg senkit sem engedtek el. Mikor az országba jöttünk, meg sem gondoltuk, hogy még visszamenjünk Csernovicba, de nem voltunk meggyőződve, hogy sikerülni fog. Onnan egy aragázkályhát [= Gázkályha román-magyar keveréknyelven. – A szerk.] hoztunk a vonaton, három tányért és kanalat. Az aragázkályha volt az egyetlen és legfontosabb dolog, amit onnan vettünk, az összegyűjtött pénzünkből. Megvettük, mert kellett. Egyébként nem sok tulajdonunk volt.

A férjemnek az édesanyja, Ilona Temesváron élt, volt egy húga [a férjnek], akit szintén Ilonának hívtak, és ugyancsak Temesváron élt, és 1998-ban halt meg, valamint egy testvére, akit mi Lacinak szólítottunk, de Lászlónak hívták. Ő meghalt már, de volt neki egy fia és egy lánya, az unokahúgom, aki még most is törődik velem. Őt Menyhárt Ildikónak hívják, és a testvérét, aki haláláig Marosvásárhelyen élt, Illés Imrének hívták. Ott is nősült, felesége és gyermeke volt, de már meghaltak. Apósomat szintén Illés Imrének hívták. Magyarok voltak, és otthon, a házban magyarul beszéltek. Apósoméknak nem kellett szenvedniük, mivel nem zsidók, hanem magyarok voltak. Tudtak róluk, hogy Ferenc fiuknak el kellett mennie, mert távollétében elítélték. Kereste a rendőrség is otthon, a szüleinél, de ő már Bukarestben volt, és nyomát vesztették.

Tizenöt évet éltem az ország határain kívül, 1940-ben elmentünk és 1955-ben tértünk vissza. Nem volt nehéz nekünk visszailleszkedni, hiszen itt születtünk, és ismertük a nyelvet. Mikor visszatértünk Transznisztriából, Temesváron laktunk, anyósomnál és a férjem húgánál, akiknek egy szoba-konyhájuk volt. Apósom, Illés Imre már nem élt. Leterítettünk egy matracot a földre, és azon aludtunk a férjemmel és ötéves kisfiunkkal, míg anyósom és a sógornőm egy rekamién. Akárhogy is, egy nagyon szép család volt abban az értelemben, hogy megvolt a kellő összhang.

Akkor a szovjet követségtől levelet kaptunk Temesvárra, amiben mint szovjet állampolgárokat, fölszólítottak a mielőbbi visszatérésre. Aztán egy egyezmény jött létre a szovjet hatóságok és Románia között, aminek következtében megkérdeztek, hogy vissza akarunk-e térni, vagy Romániában maradunk. Azt válaszoltuk, hogy itt születtünk, és sohasem mondtunk le a román állampolgárságunkról.

Olga nagynénémmel csak hazatértem után, 1955-ben találkoztam. Eljött Kolozsvárról Temesvárra csak azért, hogy láthasson. Elmesélte, hogyan bántak a zsidókkal Auschwitzban. Elmondta, hogy a bőrébe, mint mindegyiküknek, számot tetováltak, amit sosem lehet letörülni [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Neki csak egy véletlennek köszönhetően sikerült megmenekülnie. Kettéosztották őket azokra, akiket rögtön elgázosítottak és azokra, akik még munkaképesek voltak. És akkor egy anya megkérte a nagynénémet, hogy cseréljen helyet a leányával azért, hogy együtt maradhassanak, és ennek a cserének köszönhetően maradt a néném életben! Egy rendkívüli eset volt. Akiket elgázosítottak, azokat elégették, aztán szappant csináltak belőlük [Két, egymásnak ellentmondó vélemény létezik „szappan-kérdésben”: az egyik szerint az emberi zsírból készült szappan egy – félreértelmezésen alapuló – legenda. A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. A munkaképes fiatalok Auschwitzban minden munkát elvégeztek, amire odatették őket, és bíztak a túlélésben, de nagyon nehéz volt. Időszakos, nem állandó munkákon dolgozott. Részletekről nem beszélt. Én 1977-ben ellátogattam Auschwitzba, és virágot tettem a krematórium ajtajához, ahol a szüleimet elégették. Aztán Olga nagynéném elmesélte, hogy Auschwitzból való visszatérése után Kolozsvárra ment, nem Szatmárra [Szatmárnémetibe], ahol összeismerkedett egy Jakobovics Tibor nevű zsidó fogtechnikussal, akihez feleségül ment. A férjének magánrendelője is volt, ahol a nagynéném segédkezett, és ebből jól éltek. Szabadabb szellemének köszönhetően a paróka szokását nem tartotta meg. Rendes ember volt, és minket is kedvesen fogadott, amikor Kolozsváron meglátogattuk. Miután elvált, a néném nem vette ismét fel a leánykori nevét, hanem a férje után megmaradt Jakobovicsnak. Időközben megtanult masszírozni, és ebből élt. Nem volt gyereke. Elváltak, és aztán külön-külön Izraelbe települtek. Ez volt a helyzet. A néném és Teszler Józsua unokatestvérem 1960 körül települt ki Izraelbe. A néném ott is masszírozással foglalkozott, és bőven voltak kliensei. Folyamatosan leveleztem vele. Szép írása és választékos stílusa volt. Okos nő volt. Időskorában is, amikor a hallása már megromlott, mindig nagyon elegánsan öltözködött.

Temesváron a férjem a bútorgyárban dolgozott egészen a nyugdíjazásáig. A gyárban bútormodelleket tervezett, és kivitelezte a prototípusokat. Én a temesvári Műszaki Egyetem könyvtárában dolgoztam könyvtárosként 1955-től 1978-ig. Mikor visszatértem a Szovjetunióból, ismerősökön keresztül érdeklődtem munka után, így szereztem tudomást erről az állásról. Nem volt vizsga az alkalmazásomkor, de megvolt a képesítésem és az az előnyöm, hogy beszéltem idegen nyelveket. A többieknek volt ugyan egyetemi végzettségük, de nem tudtak idegen nyelveket. A munkahelyen sosem éreztették velem a zsidó származásomat. Két volt kolléganőmmel most is jó kapcsolatban vagyok. Az egyikük Brânzan, akinek a fia most az egészségügyi miniszter. A másik Weisser, aki zsidó, tulajdonképpen jogtanácsos volt, de szintén a könyvtárban dolgozott. Én látogatom őket. Weisser asszony betöltötte a kilencvenedik évét, de nagyon tiszta az értelme, és művelt, tanult nő. Velük cserélek olvasnivaló könyveket.

Nagyon szerettem a hegedűt, de nem volt alkalmam megtanulni. Úgy akartam, hogy a fiamnak legyenek zenei tanulmányai. Nem föltételeztem, hogy művész lesz, de elvégzett nyolc osztályt a „Ion Vidu” zeneiskolában. Volt egy felkészítő tanára is, így nagyon jól megtanult hegedülni. Mikor otthon hegedülve találtam, tudtam, hogy valami nincs rendben az iskolában, mert ilyenkor mindig a hegedüléshez menekült. A politikával szemben érzett ellenszenvem hozzájárult ahhoz, hogy a fiamat valami politikamentes pályára szánjam, ezért azt akartam, hogy mérnök legyen, és a zeneiskola helyett matematika szakos líceumba adtam. Bejutott a műszaki egyetemre, és elvégzett három évet, de nem szerette, inkább a művészi hajlamait szerette volna kiélni. Nekem viszont nem volt lehetőségem Bukarestbe küldeni, a Művészeti Főiskolára. Világot akart látni. Akkoriban egyetlen lehetőség a távozásra Izrael volt. Mivel én zsidó vagyok, neki lehetősége volt törvényesen Izraelbe menni. Nem kimondottan oda vágyott, de ez volt az egyetlen törvényesen járható út, hogy kijusson az országból. 1981-ben elment, és két évet ült ott. Nem rokonoknál volt, hanem ott dolgozott, ahova rendelték, egy Tel-Aviv melletti településen, ahol a frissen érkezett zsidók elhelyezkedhettek. Volt ott egy szervezet, ahol ő valamiféle pszichológusként emberekkel dolgozott. Mivel a fiam elég szép volt, mesélte nekem, hogy fölkeltette más férfi érdeklődését. Aztán elment onnan, mert a katonai szolgálatot el akarta kerülni. A művészetek iránt vonzódott, és Németországba ment. Münchenben egy szállodában recepciósként dolgozott, mert tudott franciául és angolul, a németet pedig ott sajátította el. Eleinte éjjel dolgozott, és csak reggelre ért haza. Ekkor még nem volt nős. Szép lakásában nagyon sok könyve volt. Volt egy sakkautomatája, amivel nagyon szeretett sakkozni. Tehát intellektuális beállítottságú volt. A felesége német volt. Nem házasodtak össze hivatalosan, mert a fiam a saját erejéből akarta a német állampolgárságot megszerezni, nem pedig házasság által. Ha még életben lenne, eddig megkapta volna. A fiam 1998-ban halt meg leukémiában. Gyerekük nem volt, így hát nincsenek unokáim. Saját kívánságára nem zsidó temetőbe temették, hanem közösbe. Naponta fölhívott Németországból. Most időnként a volt felesége telefonál, akivel nagyon jól megértjük egymást. Ragaszkodik hozzám, és én azt tanácsoltam neki, hogy próbálja meg az életét újraszervezni, mert nem szentségteleníti meg a fiam emlékét, ha ezt teszi, de ő azt mondja, hogy nem könnyű neki a fiamat feledni. Németországban 1990-ben látogattam meg, majd utoljára már a fiam halála után, 2000-ben voltam ott.

Olga néném Jeruzsálemben halt meg 1998-ban, nyolcvanhat éves korában. Nagy hazafi volt, minden vagyonát az izraeli hadseregre hagyta. Száz dollárt hagyott rám, amit elküldtem a fiamnak Németországba, a többit a hadseregre hagyta azért, amiért az életüket áldozzák, mert mást nem tehetnek. Tíz hónap múlva, 1999-ben a férjem is elhunyt, akit nem a katolikus temetőbe temettünk, hanem elhamvasztottak.

Izraelbe először 1978-ban látogattam, majd aztán 1980-ban. Akkoriban száz dollárt és egy meghívót kellett küldjenek ahhoz, hogy elmehessen az ember. Nekem sok barátom van Izraelben szétszórva, Románia minden részéről. Izraelben mindenki zsidó, de ők a származási ország szerint román zsidók. A Siunak szólított Teszler Józsua unokatestvérem most Gázában lakik az egész családjával: Eszter nevű feleségével, Cipóra és Ráhel nevű leányaival, azok férjével és gyermekeikkel. Ráhelnek és férjének most még több gyermeke van, mert az ortodox zsidóknál tilos a terhességmegszakítás, valamint azért, mert az arabok sokan vannak, és ennek ellensúlyozására minden zsidó családnak legalább három gyermeke kell legyen. Az unokatestvérem veje közgazdász, üvegházuk van, és virágokat exportálnak. Ottjártamkor Józsua unokafivérem megmutatta a narancs- és avokádókörte-kerteket, amiket ők ültettek. Nagyon sokat dolgozott a meggyökereztetésükkel, mert a talaj elég terméketlen, és a vízzel takarékoskodni kell. Elsősorban maguknak termelnek, de minden kibucnak van egy üzeme is, ami exportra termel. Mindenki termel valamit. Például a férjem unokatestvére olyan szabászaton dolgozott, ahol a gyermekek számára javítómunkákat is végeztek. Nagyon érdekes, hogyan van ott az életük megszervezve. Ők nem túlzottan vallásosak, bár a zsidó ünnepeket, kevésbé szigorúan, de megtartják. A rokonaim Izraelben már nem viselnek parókát, hanem a saját hajukat hordják, és észrevettem, hogy sokan a kipát sem viselik. Ők már felvilágosultak. Vannak azonban Izraelben ortodox zsidók is, akik szombatonként lezárják a határaikat, ahol ők élnek. Ezeknél 1978-ban láttam egy sátoros ünnepet, ahol a férfiak egymással táncoltak, és a strájmli nevű bundás fejfedőt viselték.

Izraeli látogatásomkor nagyon sok helyre eljutottam, Olga néném minden múzeumba elvitt. Láttam a Jad Vasemben a Holokauszt-emlékházat. Nagy hatással volt rám a gyerekek emlékműve. Mikor belép az ember, a villany kialszik, és mintha az égboltot látszana, majd a sötétből a halott gyerekek nevét, korát és származási helyét kiáltják angolul, németül és más nyelveken pár percen keresztül. Nincsenek friss híreim Józsuáról és a családjáról. Nehéz tudakozódni. Nemrég fölhívtak telefonon, és örvendtek, hogy életben vagyok. Amikor az ottani terrorcselekményekről hallok, aggódom értük.

1989 után [lásd: az 1989-es romániai forradalom] az életem nem alakult biztatóan. Ebben az értelemben, megmondom őszintén, hogy azelőtt meg tudtunk élni két nyugdíjból. Szerényen, de kijöttünk valahogy, manapság azonban nagyon nehézzé vált a megélhetés.

Eljárok még ritkán a hitközséghez, de csak ünnepnapkor, hagyománytiszteletből. Voltam jizkor alkalmából, Jom Kipur előtt, mert akkor emlékeznek meg a halottakról. Onnan vettem a naptáromat is. A hitközségben nincsen sok barátom, mert különböző beállítottságúak vagyunk. A barátságok ifjúkorban kötődnek, ebben a korban már nem alakulnak ki új barátságok. A rokonait nem választhatja meg az ember, úgy kell elfogadni őket, amilyenek, de a barátokat meg lehet válogatni, és az én koromban már nem sok választási lehetőségem maradt. Maradnak a régi barátok, de mindenfelé szétszóródva. A hitközséghez is eljárok különböző alkalmakkor. Rendszeresen tartanak előadásokat, amikről sosem hiányzom. Meghívnak vagy telefonon értesítenek, és ha képesnek érzem magam, elmegyek. Van, akiket a hitközség élelemsegélyben részesít, de én semmit sem kapok tőlük. Néha, adományok esetén előfordult, hogy én is kaptam csomagot. De most már értesítettek, hogy az alap elfogyott, és többet már nem kapok. Viszont a közösség fenntartására tagdíjat fizetünk.

Temesváron van egy, a zsidók számára árusító mészárszék. A temesvári hitközségé ez a mészárszék, kóser, vagyis a zsidó törvények szerinti tiszta húst árulnak. Ha nem megfelelően van levágva, nem szabad a húst fogyasztani. Temesváron a Iozefini negyedben van ez a mészárszék, de csak a hithű zsidók vásárolhatnak onnan. Az állatokat általában a vágóhídon vágják le, majd megtisztítják és földolgozzák ebben a mészárszékben. Itt, Temesváron van egy vágásban szakosodott emberünk, és egy másik, aki ellenőrzi, hogy a zsidó törvények szerint történt a vágás [lásd: sakter; sehita]. Én a közösségtől máceszt vásárolok, nem másért, hanem mert ízlik nekem. Só nélküli lisztből készül.

Olvasom a zsidó újságokat, mert tetszik nekem minden, ami a kultúrával kapcsolatos. Elsősorban a „Realitatea Evreiască”-t [Zsidó Valóság] olvasom, de más temesvári újságra is előfizettem, mint például az „Agendá”-ra [Napló] és a „Prima oră”-ra [Első Óra]. A zsidóknak is megvoltak a tudósaik. A zsidók létszámához viszonyítva nagyon sok, mindenhol elismert értelmiségiről van szó.

1990 után nem beszélhetek már antiszemitizmusról. Nekem itt román barátaim is vannak, és sosem éreztem megkülönböztetést a részükről. Amikor pedig éreztem, nemcsak személyem ellen nyilvánult meg, hanem az egész zsidó közösség ellen. Sosem tagadtam a zsidóságomat. Nem magyarnak, hanem elsősorban embernek érzem magamat. Nem érezhetem magam másnak, mint aminek születtem. Így aztán én sosem fogom letagadni a zsidóságomat, mert ezt tulajdonképpen nem választja az ember magának. A barátait megválogathatja, de ezt nem. A hagyomány megkívánja, hogy a zsidók a zsidó temetőben térjenek nyugovóra. De én nem oda leszek temetve, mert a férjemmel van közös sírom.

Bársony Józsefné

Életrajz

Sajnálatos módon Bársony Józsefné az interjú véglegesítése előtt elhunyt, ezért a végső pontosításokat unokahúga, Sándor Erzsébet segítségével végeztük el. A szövegbe az ő kiegészítéseit kerek zárójelben, dőlt betűkkel szúrtuk be. A Bársony Józsefnéről és környezetéről írt bevezető is az ő munkája. Ezúton mondunk köszönetet kedves segítségéért. A ferencvárosi lakás egyetlen szobája az egykori polgári bútorokkal, szőnyegekkel van tele. Láthatóan egy régebbi, nagyobb lakásból kerültek ide. A két háború között csináltatott garnitúra darabjai: egy szekreteres kombinált szekrény, vitrin, kör alakú nagyasztal, körülötte négy bársony bevonatú székkel. A szőnyegek, hasonlóan a vitrinben lévő tárgyakhoz, nem annyira értékesek, mint inkább mutatósak. Egy olyan hajdani polgári miliőt vannak hivatva képviselni, amelyben Bizsu néninek igazán, egész életében nem volt része. Bizsu néni nagyon idős a számtalan betegségtől egyre apróbbá töpörödő asszony, rövidre vágott hófehér hajjal és fürkésző manó tekintettel. Nem lát tisztán, ráadásul az egyik szeme kisebb mint a másik, így az erőltetett nézéstől mindig az az érzése a vele szemben ülőnek, hogy Bizsu néni mindjárt leleleplezi, és kihúzza belőle a legféltettebb titkot is. Élénk, szikrázó tekintete tükrözi azt az élénk, szikrázó észt, ami ritka adomány 95 éves korban. A mozgás nehezére esik, bottal jár, de a lakásban nem használja. Önellátásra rendezkedett be, amíg csak teheti, nem kér senkitől sem segítséget. Az asztal melletti hintaszékben tölti a nap legnagyobb részét. Ölében Mici, a macska, kezében a tévé távirányítója. Spektrum-, National Geographic- és Romantic-csatorna fogyasztó. A tévét fülhallgatóval hallgatja, mert így nem zavarja a szomszédokat. Fölötte a falon, nagy fekete keretben, Auschwitzban elvesztett 15 éves fiának fényképe függ.

Egyik felmenőmről sem tudom igazán, hogy honnan származik, de az biztos, hogy mind magyarországiak voltak. Ezt tudom, mert voltak a második világháború kezdetén azok az évek, amikor igazolni kellett a magyar állampolgárságot, mert volt, aki nem volt magyar állampolgár, amikor a hitlerizmus kezdődött [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ezért tudom, hogy itt, Magyarországon született az apám is. A dédmamámról, az anyai nagymamám édesanyjáról annyira emlékszem, hogy nem tudott magyarul. Hát azelőtt Magyarországon csak németül beszéltek [Ez természetesen túlzás, az állítás csak a magyarországi zsidóság egy részére igaz. –  A szerk.]. Találkoztam vele a nagymamánál, mindig odament látogatóba. Nem tudtam vele beszélgetni, ő beszélt velem németül, én beszéltem vele magyarul. Olyan kis kalap volt a fején, masnival. Úgy emlékszem rá. Csak ezt a dédmamámat ismertem meg a testvérét. Más dédet nem ismertem. Nem tudom, hogy a nagyszüleim hol születtek, hogy éltek-e Budapesten kívül máshol, csak azt tudom, hogy apám Haláborban született [Halábor – kisközség volt Bereg vm.-ben, 1910-ben 500 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nagyapámat Bauer Sámuelnek hívták, nagymamámat Weiss Léninek. Ő valószínűleg nem is járt iskolába, emlékszem, úgy ment moziba, hogy az anyám ment vele, s felolvasta neki a szöveget. Apai nagymamám és a későbbi mostohaanyám édesanyja testvérek voltak. Érdekes, hogy az egyik testvér megváltoztatta, magyarosította a nevét, Fehér Eugéniának hívták, a másik viszont, az apai nagymama, Weiss Léni nem. Volt egy fiútestvérük, a Jentli bácsi [Fehér József].

Az apai nagyszüleim a Haller utcában laktak, ugyanabban a házban, mint mi. Nagymama az első emeleten lakott, mi meg a másodikon. Cselédlány is volt a nagymamánál. A nagymamám hatvanhárom éves volt, amikor meghalt, de én csak arra emlékszem, hogy a cseléd fűzte be a cipőjét, segített neki felöltözni, és nagyon-nagyon öregnek láttam. Én most, kilencvenhat évesen sem érzem magamat olyan tehetetlennek, mint akkor az a hatvanhárom éves öregasszony, én még most is felveszem a cipőmet egyedül, és nem hagyom magamat öltöztetni. Vallásosak voltak, kóser étkezés volt, meg voltak tartva az ünnepek.

Az édesanyám szülei, a Kellermann nagymamáék akkoriban a Garay utcában laktak, aztán elmentek lakni a Hernád utcába. Ott laktak életük végéig. Miután anyám meghalt, nem sokat törődtek velünk. Pedig több testvére is volt édesanyámnak, nagynénik, nagybácsik, voltak jómódúak is. Róluk sajnos nem tudok többet mesélni. Kellermann nagyapámék foglalkozásáról nem tudok semmit, még kislány voltam, amikor meghaltak. Nagyon vallásosak voltak. Ahányszor a nagymamám meglátott, mindig sírva fakadt, mert eszébe jutott a lánya. De senki nem segített. A nagyszüleim politikai nézeteiről fogalmam sincs, gyerekek voltunk, nem osztottak meg velünk komoly dolgokat. Tudtommal nem voltak problémáik a zsidóságuk miatt, magyarul beszéltek otthon, és mindenkivel jóban voltak [A családnak ezzel az ágával az édesanya korai halála miatt nagyon laza volt a kapcsolat. –  A szerk.].

Mi a Haller utcában laktunk, onnan mentem férjhez. Egy nagy szobánk volt, egy alkóvos, az alkóv külön volt, egy egész ebédlő volt benne. Az ember, ha bejött, akkor az ebédlőbe ment be, a háló azután következett. Volt vezetékes víz is, viszont villany nem volt, lámpával [értsd: petróleumlámpával] világítottunk. Később bevezették az olajlámpát is [Valószínűleg a gázvilágításról van szó, amelyhez a gázt olajból nyerték. A 18. század végén állítottak elő először kőszénből világítógázt (légszeszt), a 19. század első felében néhány gazdag pesti polgár házában már volt gázvilágítás (kőszén alapú, esetleg repceolajból előállított gázzal). Később kőszén helyett olajból is állítottak elő világítógázt. A gáz ún. gázharisnyákban elégve árasztott fényt. A gázvilágítást – elsősorban a lakásokban – a 20. század elején kezdte fölváltani a villanyvilágítás. – A szerk.]. Amikor megszületett a húgom, szegődtettek egy cselédet [lásd: cseléd], mert kellett, hogy a kislányra vigyázzon valaki. Az illető majdnem vak volt, mindent összetört, de nem tudtak megfizetni egy drágábbat. Volt olyan, hogy cseléd- és helyszerző. Ha oda elment az ember, tudott szerezni olcsóbb cselédet, drágábbat, attól függően, hogy kinek milyenre volt szüksége.

A Remete utcában volt egy zsinagóga, ahova jártunk, meg ott volt a Páva utcai zsinagóga, de oda csak a húgom járt, akkoriban az iskolából ide voltak irányítva, a Páva utcába. Amikor én iskolába jártam, akkor csak a Remete utcai zsinagógába jártunk. Én jártam Talmud iskolába is [lásd: Talmud-Tóra], az is a Remete utcában volt.

Otthon a családban magyarul beszéltünk mindig, nem is tudom, hogy az apám tudott-e más nyelven. A szüleim is tartották a vallást, kóser módra főztünk és szombattartás volt, vagyis zsinagógába jártak minden szombaton [lásd: étkezési törvények; szombati munkavégzés tilalma]. Az asszonyok nem mentek minden héten a templomba, csak ünnepkor. A férfiak viszont, apám, nagyapám mentek pénteken, szombaton is. Meg volt tartva az újév [Ros Hásáná], a hosszúnap [Jom Kipur] meg minden. Meg a húsvét [Pészah]. Ünnepek előtt mindig új ruhát kaptunk, tetőtől talpig. (Unokahúg: „Persze nem volt pajeszos a nagypapám, nem ortodox jellegű volt a vallása, vagy nem látszott ez rajta, mert nem hordott kaftánt, nem hordott imaszíjat.”)

Gyerekkoromban az utcában, ahol laktunk, voltak zsidók és keresztények is, és nem volt semmi hadakozás a zsidó és a keresztény között. Egyformán játszottunk egymással, sok gyerek volt a házban. Ami a szomszédokat, barátokat illeti, nem számított, hogy keresztény volt vagy zsidó. A szomszédunk is keresztény volt, és nagyon jóban voltak apámmal. A nevelőanyám pedig nagyon szomszédolós volt, minden szomszéddal barátkozott.

A környékünkön volt zsidó kávémérés meg fűszerüzlet is. Meg volt pálinkamérés is, az is zsidó tulajdonban volt. A kapu mellett jobbra volt a pálinkamérő, és balra volt egy nagy borkimérés. Sőt a szemben lévő házban, az udvarban is volt egy kocsma. Azt hiszem, kocsmából volt a legtöbb. Sok üzlet volt zsidó kézben, mert földbirtokos nem lehetett zsidó a múltban. Én is csak felnőttkoromban tudtam meg, hogy miért van az, hogy zsidó az ügyvéd, az orvos meg a tudós, tanult ember, és egyetlen paraszt nincs zsidó. [A zsidók az 1850-es évekig nem rendelkezhettek földdel, telekkel és ingatlannal, és nem foglalhattak el állami hivatalokat sem, így árutermeléssel és eladással, valamint pénzügyletekkel foglalkoztak. Amikor elkezdődött Magyarország modernizációja, a zsidók az ipari és kereskedelmi vállalkozások, a bankszakma, a vállalati és magántisztviselôi, valamint a szabad értelmiségi pályák felé orientálódtak. - A szerk.] Ez sehogy sem ment a fejembe. Aztán kezdtem olvasgatni, és így tudtam meg, hogy tulajdonképpen a zsidónak nem lehetett földje. Így kénytelen volt a gyerekeit taníttatni, mert különben nem lett volna szakmájuk.

Édesapám Haláborban született. Amikor én születtem, harminc éves volt, tehát 1879-ben születhetett. Volt nekünk egy cipőüzletünk ugyanabban a házban, ahol laktunk, a kilencedik kerületben, de nem emlékszem, hogy apám cipész volt-e vagy inkább kereskedő. Nem igazán emlékszem, hogy miket csinált, mielőtt kitört a első világháború.

Édesanyám biztos, hogy Budapesten született 1888 körül. A leánykori neve Kellermann Ilona. Fogalmam sincs, hogy az anyám milyen iskolát végzett. Huszonhét éves volt apám, amikor elvette az anyámat feleségül. Esküvői képet nem láttam, talán nincs is. Az anyám nagyon fiatalon ment férjhez, tizennyolc évesen. Apámnak nem volt könnyű helyzete, mivel anyám romboló tüdőbajt kapott, amikor én még a világon sem voltam, és az orvosok három hó¬napot jósoltak neki. Apám pénzt és időt nem kímélve, mi¬ndent elkövetett, hogy az életét meghosszabbítsa, és ez négy évig sikerült. 1912-ben halt meg. Azután ott maradt két gyermekkel és a vagyona maradványaival. Kezdődött a hivatalos procedúra, amikor a gyámhatóság követelte anyám hozományának letétbe helyezését az árvák javára (azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikorra nagykorúak lettünk, a pénzünk egy villamosjegyet sem ért, így át sem vettük), de ezzel az intézkedésükkel apámat tönkretették. Így lettünk szegények.

Általában nagyon kevés emlékem van az édesanyámról, huszonnégy éves sem volt, amikor meghalt tüdőbajban. Olyan nagyon kicsi voltam, hogy nem is hatott rám annyira, mint a bátyámra. A bátyám szinte belebetegedett. Idősebb volt két évvel, ez sokat jelent. Én csak később raktam össze mozaikszerűen a dolgokat.

A bátyám, Bauer Árpád 1907. szeptember nyolcadikán született, Budapesten. Gyerekkoromban sokat voltunk együtt, mert nem mehetett játszani, csak ha engem is vitt magával. De én igazából egy kolonc voltam neki. Fölkapott, aztán szaladt velem, mert utol akarta érni a társait. Ő is csak a négy elemit meg a négy polgárit végezte el, és utána nem tanult semmiféle szakmát, mert segített apámnak vásározni. Megnősült, mert azt akarta, hogy önálló legyen. Elvitték feleségestől a hatéves kisfiával, Gyurikával együtt, az egész család ottmaradt Auschwitzban. (Unokahúg: „Árpád sorsa rémtörténet a maga megoldatlanságával. Ő ismerte az édesanyját, mivel pár évvel idősebb volt, és nagyon megviselte az anyja halála. Elcsúszott az élete, nem is tanult, nem lett szakmája, tengett-lengett, Mikivel – Bársony Józsefné első férjével, Fényes Mórral –  járt vásározni, begyűjteni. Aztán elvette feleségül Eckenfeld Helént, s aztán megszületett Gyurika. 1938-ban született, hat éves körül lehetett, amikor meghalt.”)

Apámat nem hagyták a szülei békén, hogy nősüljön meg, mert nem volt türelmük velünk foglalkozni, terhükre voltunk, így apám elég hamar megnősült. Szerintem megbeszélt esküvő volt ez a második. Még tizennyolc éves sem volt a mostohaanyám, amikor hozzáment apánkhoz. Valószínű, hogy nem volt apámba szerelmes, de becsülte, mert szorgalmas és jóképű ember volt egy beren¬dezett lakással, ám két gyerekkel, de mostohaanyám vállalta, mert mindenáron szabadulni akart a nyomorúságból. Erről a második esküvőről vannak emlékeim, 1914-ben volt. Fénykép erről sem maradt, de az emlékezetemben megvan, hogy nézett ki a nevelőanyám mint menyasszony. Mert akkor már öt éves voltam, a bátyám hét. Elszöktünk a mostohanagymamához, akihez közel laktunk, mert ott volt az esküvő, és meg akartuk nézni a menyasszonyt. Persze amikor észrevették, hogy ott vagyunk, rögtön elvittek onnan, mert nekünk nem volt szabad ott lennünk. Rendes esküvő volt, menyasszonyi fátyollal, zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás].

Aztán eljött a keserű időszak is. Miután apámat elvitték katonának az első világháborúban, nem maradt kereső, aki eltartson, így hát anyám kellett eltartson bennünket. Mivel tartaléktőkénk nem volt, ott álltunk minden jövedelem nélkül. Anyám tanult fehérnemű-varrónő volt. Sikerült neki egy nagyon előkelő belvárosi szaküzletben munkát vállalnia. Nagyon szépen dolgozott mint bedolgozó, rajz után csodás dolgokat varrt, nagyon meg voltak vele elégedve, de olyan keveset keresett, hogy csak saját magát tudta belőle eltartani, meg a lakbért fizetni. Miránk már nem jutott, a nagyszülőknél kosztoltunk, válogatás nem volt, ha nem ízlett, mást nem kaptunk. Én rossz evő voltam, fogamra valót sohasem kaptam, hát inkább nem ettem. Nem lehetett semmit kapni, mindenért sorba kellett állni, a fagyos krumplitól kezdve, amiből csurgott a lé, mindenért. Lassan mi lettünk a bátyámmal a sorban állók. Villany nem volt nálunk, a petróle¬umért is sorba kellett állnunk, a tüzelőért is, a szobában soha nem volt fűtve, csak annyi meleg volt, amit a konyhai csikótűzhely adott, az is csak addig, amíg a főzés tartott. Valószínű akkor is volt feketepiac, és pénzért mindent lehetett kapni, de nekünk nem volt egy vasunk sem. A nagyszüleimnek volt pénzük, de inkább hadikölcsönbe [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában] fektették, ami egy fillérig odaveszett. Akkor mint gyerek nem sokat értettem ezekből a dolgokból, csak azt gondoltam, hogy senki sem szeret minket, csak tengünk-lengünk a világban. Gyerekek vagyunk, és hiányzik a szülői ölelés és szeretet. Az évek teltek, és nem változott semmi. Apánkat nem láttuk, tudtuk, hogy él, de hogy mikor látjuk viszont, fogalmunk sem volt, csak azt tudtuk, hogy anyánk nagyon várja, mert minden személyes holmijára nagyon vigyá¬zott. Időnként elővette és szellőztette, hogy a moly bele ne menjen. Minden évben eltett lekvárt, mindenféle befőttet, és ahhoz nem volt szabad hozzányúlni, mert az a Papának volt eltéve, nekünk ebből nagyon kevés jutott. Jellemző, hogy a bátyám néha egy kissé megdézsmálta, és ezért bizony büntetés járt. A gyerekkorunk úgy telt el, hogy megszoktuk azt, hogy szegények vagyunk.

Ritkán előfordult, hogy anyánk ünnepi délutánt rendezett, ez nagyon ritkán volt. Elküldött bennünket a cukrászdába, és hozatott velünk két-három minyont, és kibontott egy üveg befőttet. Ilyenkor bezárta az ajtót, hogy a nagymama meg ne tudja, mert ő ezt könnyelműségnek tartotta volna. Így zajlott az életünk, de nekem legeslegjobban a babusgatás hiányozott, mert azt láttam, hogy a másik anya, ha a gyerek rossz, megveri, de nemsokára utána megöleli és csókolja.

Aztán lassan kezdtek a foglyok hazaszállingózni, mivel Oroszországban kitört a forradalom, ki, ahogy tudott elindult hazafelé, apánk is megérkezett. Az öröm nagy volt, ki sem mondható. Apám meg volt lepve, hogy át tudott öltözni, minden holmija megvolt, még egy zsebkendője sem hiányzott, pillanatok alatt „elegáns ember” lett belőle, így kezdtem ráismerni.

Ám az életünkben túl sok változás nem történt, mert közben itthon is kitört a forradalom [lásd: Tanácsköztársaság; fehérterror], ami nekünk, gyerekeknek nagyon érdekes volt, de a felnőtteknek szörnyűség. Ugyanúgy nem lehetett semmit sem kapni, de nekünk egy kicsit talán több jutott. Lehet, hogy a nagymama annak örömére, hogy az egyetlen fia hazajött, kinyitotta az erszényét, vagy apánknak volt pénze, ezt nem tudom, de egy kicsit jobb életünk volt. De nem sokáig, mert apánk sokat betegeskedett, nem tudott úgy pénzt keresni, hogy elég legyen, a szegénység hozta a gondot, idegességet, veszekedést. Az országban zűrzavar volt. Minket na¬gyon könnyen ki lehetett volna elégíteni, mert a babot nagyon szerettük minden formában, és a tésztát is, ez volt a szegény emberek eledele, mert ez olcsó volt, de anyánk nem szerette, és nem is nagyon szeretett főzni.

A húgom, Margit akkor született, mikor apám hazajött a háborúból, 1919-ben. Tíz és fél évvel volt fiatalabb a húgom, de már meghalt. Borzasztóan szerettem őt. Mindig megvolt közöttünk ez az erős kapcsolat. A húgom még javában iskolába járt, nyolc éves volt, amikor én férjhez mentem. Azután az én üzletemben tanulólány lett, és ő is kitanulta a kalaposszakmát. A húgom egy keresztény fiúhoz ment férjhez, Tóth Lászlóhoz, ennek köszönhette, hogy őt nem vitték el. (Az unokahúg, Tóth Lászlóné Bauer Margit lánya anyja sorsáról: „Szüleinek volt egy Margit nevű unokatestvére, aki ékszerész férjével együtt a 1930-as évek elején kiment Brazíliába, és ékszerészként befutott /Bauer Margit szülei, Bauer Izidor és Schwarz Janka unokatestvérek voltak, így lehetett közös unokatestvérük/. Ez a Margit 1937-ben, pesti látogatása alkalmával, magával vitte a kis Bauer Margitot, úgymond, örökbe fogadta, és gyakorlatilag kivándoroltatták. Anyám még kis fiatal lányka volt, még húsz éves sem, de 1939-ben a Tóth László iránt érzett olthatatlan szerelme miatt hazajött. Visszakönyörögte magát, hogy ne kelljen neki Brazíliában a tengerre néznie. És így aztán két év után hazajött, és egész életében honvágya volt Brazília után.”)

A házban, ahol nevelkedtünk, sok gyerek volt, és sokat játszottunk együtt, és mindig hangosak voltunk, mivel kézzel fogható játékunk nem volt, rohan¬gáltunk a padlástól a pincéig, kiabáltuk, ipi-apacs vagy azt, hogy adj királyt katonát, azt hiszem, a mai gyerekek ezt a játékot nem is ismerik, de ehhez nem kellett pénz, csak jó láb és torok, az meg in¬gyen volt. Lakott mellettünk egy család, a Fényesék, ők is hozzátartoznak a gyermekkoromhoz, és fontos szerepet játszanak majd később az életemben. [Egyébként – mint a családfából is látható – nem csak szomszédok voltak, hanem rokonok is: Fényesné Róza néni az apa lánytestvére, tehát nagynéni volt. – A szerk.] Náluk mindent lehetett csinálni, színházasdit játszottunk, mindent magunkra szedtünk, ugráltunk a sezlonon, szóval sokszor felforgattuk a házat, de azért némileg ren¬det is csináltunk, hogy mire Róza néni, az anyuka haza¬jön, túl nagy rumlit ne találjon. Jó kedvű család volt, pedig még nálunk is szegényebbek voltak, a háború kitörésekor költöztek ide Szatmárból. Ugyanolyan méretű lakásuk volt, mint a miénk, de ott kilenc gyerek volt, a legnagyobb tizenhárom éves, a legkisebbek pár hónaposak, ikrek voltak. Volt két gyerekük, akik már nem laktak velük, egy fiú, aki süketnémának szü¬letett, és a süketnémák intézetében nevelkedett, az utána következő lány nem volt velük, ő valahol külföldön élt. Miklós volt a tizenhárom éves, utána Pali, Cilike, Szerén, Etus, aki velem egy idős volt, utána az ikrek, Berta és Laci. Róza néni batyuzott, még vonat tete¬jén is utazott, ment vidékre, vitte, ami oda kellett, és onnan hozta, amit itt lehetett eladni. A két nagyobb fiú is besegített, cukorkát árultak a katonáknak a Ferenc József laktanyánál, közben nekik kellett volna a kicsikre vigyázni, de azt hiszem, hogy azok csak úgy nőttek föl maguktól, nem dirigálta őket senki. Talán azért voltak vidámak. Róza néni, amikor megérkezett – volt, hogy csak este tízkor –, nagyon gyors volt, hamar összedobta a vacsorát, felkeltette a gyerekeket, és akkor ettek, de ő mindig olyanokat főzött, amit a gyerekek szerettek. Fantasztikus dolgokat talált ki, pél¬dául morzsolt kukoricát főzött nagy fazékkal, amit a csirkéknek adnak, krumplis tésztát, amit én nagyon szerettem és babot minden formában, ahogy éppen eszébe jutott. Voltak ötletei, pirított grízt felengedett vízzel, aztán besűrítette, és a tetejére min¬dig akadt valami pótlék – vagy sárga cukor vagy pirított hagyma.

Nagyon régen jártam én iskolába, az első világháború alatt. Nem mindig ugyanabba az iskolába, mert volt, amikor katonák voltak abban az iskolában, ami közel volt hozzánk. Jártam a Tűzoltó utcai iskolába meg a kilencedik kerületben a Tóth Kálmán utcai iskolába is. Hatéves koromban írattak be az iskolába, ez 1915 körül lehetett. Volt egy borzalmasan antiszemita földrajztanárnőm, úgy emlékszem, harmadik vagy negyedik elemiben, aki nagyon utálta a zsidókat. A zsidó gyereknek, ha valamit eltévesztett, azt mondta, hogy „Menjetek Palesztinába!”. Emlékszem még Elferné kézimunka-tanárnőre. Meg volt az osztályfőnök, Dr. Trócsányi Zoltánné, avval nem volt probléma, az soha nem zsidózott. Nagyon szép nő volt, a nevét sem felejtettem el. Az osztálytársaim között nem volt senki, akivel baj lett volna. Különben is én egy nagyon zárkózott gyerek voltam, az otthoni dolgok sem voltak nagyon rendezettek, nagyon érződött, hogy édesanyánk meghalt. Nem tudtam eléggé felengedni, beilleszkedni, mindig magányos voltam. Nem voltam kitűnő tanuló, de a feladott leckét mindig megtanultam, azt is csak azért, mert anyám megkövetelte. Utáltam a magolós tárgyakat, mert soha nem értettem meg, amit bemagoltam. Még van egy érdekes élményem az iskolából. Felvonultunk az iskolával, amikor kitört a forradalom. Meg elvittek az Orczy-kertbe bennünket, és ott a lövészárkokban szaladgáltunk, ott azon az elkerített részen, ahol a katonákat képezték ki.

Nem végeztem el a négy polgárit [lásd: polgári iskola], mert kórházba kerültem, volt egy óriási műtétem, ami meghatározta az egész életemet. Hat évig voltam beteg. A második polgáriból maradtam ki, és tizenhét éves koromig beteg voltam. Tuberkulózisom volt. Az anyám tüdőbajban halt meg, és úgy látszik, hogy nekem a csontjaimra ment az a betegség [csonttuberkulózis]. Egy ütésből kifolyólag jelentkezett a baj. A nagymamám cselédje egy nehéz vasfazekat lóbált a kezében, én nekiszaladtam, és megütötte a combomat. Hónapok múlva kiderült, hogy sántítok. Azt mondták, hogy rossz szokás. Mire megállapították, hogy mi a bajom, addigra akkora lyuk lett a combcsontomban, hogy minden lépésnél összecsuklott. Egy évig voltam egyfolytában kórházban. Nem tudtam ülni, csak feküdni. A híres Verebélyi professzor operált ingyen [Verebélÿ Tibor (1875–1941) – sebész, egyetemi tanár, az MTA tagja, a III., majd az I. sebészeti klinika igazgatója, 1938–39-ben az egyetem rektora. 1939-től az egyetem képviseletében felsőházi tag. Jelentős iskolát nevelt fel. – A szerk.]. De csak azért, mert rendkívüli eset voltam. Egyébként csak sok pénzért operált bárkit, őt méltóságos úrnak szólították [A „méltóságos” megszólítás a III–V. fizetési osztályba tartozó vagy magas kitüntetéssel bíró vagy főnemesi származású (grófi és újabb időkben bárói címmel rendelkező) személyeket (és feleségüket) illette meg. – A szerk.]. Különben a professzor is rajtam tanult, műhibájának köszönhetően hat évig nem épültem fel, tizenhét éves koromig tartott ez a betegség. A gyermekkorom elment a háborúval a fiatal lánykorom meg a betegsé¬gemmel.

Miután felépültem, mindenáron szakmát akartam tanulni, de anyám nem akarta, mert hát ingyencseléd voltam otthon. Anyám varrt, de megélni nem tudott belőle.  Soha nem engedte meg, hogy én vasárnap elmenjek valahova, vagy találkozzak barátnőkkel, kolléganőimmel. Úgy engedte meg, hogy elmenjek tanulni szakmát, ha utána mindent megcsinálok, mikor hazamegyek. Így hát elmentem női kalapos tanulónak a Váci utca és Havas utca sarkán lévő házba. A kalapszalon, ahová jártam, nem ment elég jól, és azt mondta a főnököm, hogy megszün¬teti, de nem bontja fel a szerződésem, hogy ne veszítsek egy évet, hanem helyezkedjek el, és akkor átírják a szerződé¬sem. Igyekeztem elhelyezkedni, ami elég hamar sikerült, az Üllői úton, a Dániel nevű kalapüzletben. Nagyon szerettem a szakmámat, és nagyon hamar meg is tanultam, egy fél év múlva már önállóan dolgoztam. A mintakalapot megcsinálta a mamzel, utána már én csináltam. Természetesen nem csak én voltam, hanem több tanulólány, és önállóan dolgozó kisasszonyok, de már én is azok közé tartoztam, csak a fizetésem volt tanuló, pedig különbül dolgoztam, mint bár¬melyikük. Még a mamzelt is tudtam volna pótolni, és megmondtam, hogy ha nem fizet többet, nem maradok. Nem vette komolyan, de én még aznap, ami¬kor szóltam, elmentem máshol keresni munkát. Nagyon bíztam magamban, és tudtam, hogy el fogok tudni helyezkedni. Sikerült is a Corvin-közben.

Közben privát életem is volt, esténként otthon mosogathattam, hétvégeken meg nagytakaríthattam, de azért néha volt egy kis szabadidőm, és a Fényes gyerekekkel összejöttem. Igaz, hogy már nem voltak gyerekek. Miki [Fényes Mórról van szó] volt a legidősebb, szintén vásárokra járt, és néha feljött hozzánk apámmal sakkozni, és ha úgy adódott, eldiskuráltunk. Neki voltak problémái, nősülni akart, gondolta, ha egy jómódú lányt elvesz, akkor nyit egy üzletet. Ha volt egy kis ideje, elment lánynézőbe, sokszor megtárgyalta velem, volt, akit be is mutatott.

Nekem volt egy barátnőm, a Baross utcában laktak. Néha anyám elenge¬dett egy-egy vasárnap, de nyolc órára otthon kellett lennem. Nagyon jól éreztem magam náluk, mivel fiúk, lányok összejöttünk, Balázs néni – mivel így hívták őket – nagyon vendégszerető volt, mindig sütött kalácsot, kávé vagy kakaó is volt. Közben teltek a hónapok, és én nagyon restelltem, hogy én mindig megyek Balázsékhoz, és úgy gondoltam, hogy egyszer nekünk is meg kellene hívni őket. Anyám semmiképpen nem akarta, azt mondta, hogy nekünk arra nem telik. Már eltelt a tanulóévem, és fel is szabadultam, amikor végre beleegyezett, hogy meghívjam a Balázs gyerekeket a partnereikkel, a Fényes Etust, aki velem egy idős volt és egy Szidi nevű barátnőmet. Abban az időben már Miki elég sűrűn járt hozzánk apámmal sakkozni. Anyám azzal bosszantott, hogy nem a sakk miatt jár fel, hanem énmiattam. Mondtam, az nem létezik, hiszen velem beszéli meg, hogy most hol volt éppen lánynézőben, meg kü¬lönben is jó haverok voltunk, és el sem tudtam volna képzelni mint ud¬varlót, de azon a héten, amikor feljött hozzánk, azért szóltam neki, hogy vasárnap vendégeink lesznek, és ha van kedve, jöjjön fel. Eljött a vasárnap, megjöttek a vendégek, és legnagyobb meg¬lepetésemre megjött Miklós. Mivel abban az időben rádió, televízió nem volt, legtöbbször kártyáztunk, társasjátékot játszottunk vagy énekeltünk. A barátnőim kérték, hogy énekeljek, s mivel elég jó hangom volt, és szerettem is énekelni, nem kellett nagyon rábeszél¬ni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Miki le sem veszi rólam a szemét. Nem tudtam mire vélni, mivel én nem voltam belé szerelmes, csak jó haverok voltunk. Én már régen elkönyveltem magamban, hogy nem fogok soha férjhez menni, mert aki olyan szegény, mint én, az se szegénynek, se gaz¬dagnak nem kell.

Aztán 1927 novemberében, Erzsébet-napra feljött a Miki, és hozott nekem egy arany karkötőt. Így derült ki, hogy tényleg komoly szándékkal foglalkozik velem. Sokat beszélgettünk, mindig arról beszélt, hogyha megnősül, szeretné, ha a felesége szeretné. Lelkiismeret-furdalásom is volt emiatt, mert arra gon¬doltam, hogy én nem vagyok belé szerelmes. Nagyon szeretem mint embert, de hogy hozzámen¬jek feleségül, arra soha nem gondoltam. Kötelességemnek tartottam, hogy ezt megmondjam neki, ő erre azt válaszolta, hogy majd megszeretem. Mindenesetre a helyzetem olyan volt, hogy örülnöm kellett annak, hogy valaki el akar venni feleségül, és otthonról elszabadulhatok. Ez nem volt egy olyan csekélység. Szóval 1928. augusztus tizenkettedikén megesküdtünk, én tizenkilenc éves voltam, a férjem nyolc évvel idősebb. Az esküvőnk a Rumbach utcai zsinagógában volt. Rögtön elköltöztünk a szülőktől. Nagyon nehéz volt lakást kapni. Lelépést kellett fizetni, és egy szoba-konyhás lakást kaptunk, amiben nem volt sem vécé, sem víz, minden kint volt [Feltehetően arról van szó, hogy az előző bérlőnek pénzt adtak, hogy nekik adja át a lakás bérleti jogát. – A szerk.]. Kispesten vettük ki  a lakást, mert a férjem odament dolgozni [Kispest – az 1920-as években rendezett tanácsú, 1930-ban már megyei város volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1920-ban 51 100 főnyi, 1930-ban már 64 600 főnyi lakossal. – A szerk.].

Miki vásárokra járt, mielőtt összeházasodtunk. Amikor megnősült, azt akarta, hogy ezt ne csinálja többet. Azért mentünk Kispestre lakni, mert az öccse ott lakott, piacokat tartott, és azt mondta, hogy abból meg lehet élni. A férjemnek volt egy textilboltja is, az csak akkor volt nyitva, amikor nem volt piac. Ez bevált neki, de tulajdonképpen akkor kezdett nekünk jobban menni, amikor én is üzletet nyitottam. Pedig eszem ágában sem volt eredetileg. Ahol laktunk, a háztulajdonoson kívül még egy család élt. A feleség tanárnő volt, és papírkereskedést nyitott, mert abbahagyta a tanárságot. Ő beszélt rá, hogy ha már kalapos vagyok, nyissak egy kalaposüzletet. Abban az időben nagy divat volt a kalap. Én féltem, hogy belebukok, meg féltem, hogy elmegy a pénz. Az én férjem sokkal jobban értett a dolgokhoz, és azt mondta, hogy „Egy bizonyos összeget erre szánok, és ha elúszik, akkor tudomásul vettem. Aki mer, az nyer”. Úgyhogy nyitottunk egy kicsi kis boltot, amit mi magunk állítottunk elő. A Teleki téren vettük a tükröt, saját kezűleg csináltuk a dobozokat, nagyon egyszerű módon lett ez a kis bolt berendezve, de első pillanattól kezdve ment. 1930. május harmincadikán nyitottam. Fantasztikusan jól ment, pedig szezon vége volt, amikor megnyitottam.

Közben megszületett a fiam, [Fényes] Ervin 1929. július huszonötödikén. Persze nem a legjobbkor, mert a gyerek jön a leghamarabb, és ha nem lettem volna olyan tudatlan… A gyerekem kilenc hónapos volt, amikor az üzletet nyitottam. A nevelőanyám nem segített, egyetlen egyszer nem jött el, hogy vigyázzon a fiamra. Nekem alkalmazottat kellett tartanom ahhoz, hogy a gyerekemre vigyázzon valaki, ha én nem vagyok otthon. Vettem egy fiatalt, akiről gondoltam, hogy a gyerekemmel is törődik, meg a lakást is ellátja. Később, amikor már jobban ment nekem, vettem egy német nőt is. Ebben az időben mondtam le a kóser étkezésről is, amikor már nem én vezettem a háztartást, mert nem voltam otthon. Néha, amikor véletlenül hazamentem, mert az is előfordult, akkor láttam, hogy összekeverik a tejesedényt a húsossal. Én kiadom a rengeteg pénzt, mert minden a duplája, ami kóser, és közben tréflit eszek. Akkor minek? Attól kezdve nem voltam kóser.

Szóval az üzletem beindult, vettem fel tanulólányokat is. Egyedül dolgoztam, még a férjem is besegített nekem. Nagyon szépen meg tudtunk élni. Sőt még spórolni is tudtunk. Aztán lakást cseréltünk, és lett mellékhelyiség, meg lett spejz, és a víz bent volt a lakásban. Ahogy a helyzetünk jobbra fordult, természetesen nagyobbak lettek az igényeink is. Akkor már szerettem volna egy komfortos lakást, mert a lehetőségeim megvoltak hozzá. De hiába hirdettem, nem tudtam kapni olyan helyen, hogy közel legyen az üzlethez, és a férjem is könnyen tudjon a piacokra járni, be tudjon jönni a kocsi az utcába. Akkoriban földes utak voltak, és voltak olyan utcák, ahova nem tudott bemenni a lovas kocsi. Aztán találtam egy házat, nem volt túl jó állapotban, de nagyon jó helyen volt (a Báthory utcában). Persze kellett egy kis hitel is hozzá. Hamarosan vissza is tudtuk fizetni, de nem tudtam rendbe hozni a házat abban az évben, mert annyi pénzem nem volt. Aztán egy évre rá (1931-ben) beszéltem egy építőmesterrel, és az egész házat tatarozták, szigetelték, és még hozzá is építettünk, mert az egyik szoba nagyon pici volt. Úgyhogy két egyforma utcai szoba lett, meg az udvaron volt két szoba meg a konyha. Két és fél métert építettünk hozzá, ezáltal lett egy sarokszoba is, amely a fiam szobája lett.

Ez a tatarozás nagyon nehéz volt, mert amikor kezdődött az építkezés, fekvőbeteg voltam két hónapig [Valószínűleg a gyerekkori csonttébécé kiújulása. –  A szerk.]. A két tanulólány vezette az üzletet, mert nem volt más. A végén, amikor már nagy keservesen valahogy fel tudtam kelni, de menni nem tudtam, taxi vitt be az üzletbe, és ott egész nap feküdtem egy nyugágyban, és onnan dirigáltam a dolgokat a nyugágyból, és én magam is dolgoztam, de menni nem tudtam még. Nem volt az olyan egyszerű. Aztán ez a periódus is elmúlt. Közben a húgom is elvégezte az iskoláit, és mivel a szüleim nagyon szegények voltak, úgyhogy ők nem tudtak semmiben segíteni, nem tudott tovább tanulni, eljött, és kalapos lett nálam ő is. Kitanulta a szakmát, és aztán őbelőle is kalaposlány lett. Úgyhogy amikor én beteg voltam, akkor ő meg még egy tanulólány vezették a boltot.

1932-ben, rá két évre, nyitottam egy nagyobb üzletet, mert a kisboltot kinőttük. A kisbolt is jó helyen volt, de a másik Kispest szívében, a legjobb helyen. Gyönyörűen be lett rendezve, Kispesten olyan modern üzlet nem volt, mint az enyém. Neoncsövekkel, piros kókuszszőnyeggel, beépített bútorokkal, tükrökkel, olyan fiókokkal, amiknek a tetején üveg volt. Kirakatok voltak, ahol a kalapok láthatóak voltak. Csodálatos szép üzletet nyitottam, és volt külön műhely is. Nagyon elegáns üzlet volt. Ez is szerencsére sikeres volt, és bár rengeteget költöttem rá, de meghozta az eredményt. Közben a fiamat is beírattam hat évesen az iskolába.

Egy percig sem panaszkodhattam addig, amíg nem kezdődött meg 1939. Nem voltak anyagi problémáink, 1939-ig [lásd: zsidótörvények Magyarországon] nem volt semmi problémánk. Avval együtt, hogy már hallottunk éppen eleget Ausztriáról [lásd: Anschluss] és a hitlerizmusról, de addig még nem érintett minket annyira. De amikor a férjemnek 1939-ben be kellett vonulnia munkaszolgálatra, akkor már saját bőrünkön kezdtük érezni. 1940-ben is be kellett vonulnia jó pár hónapra, 1941-ben is. 1942-ben úgy vonult be, hogy már nem is jött többé haza. Ez már egy külön regény, az utolsó találkozásunk a férjemmel. Az én férjem Aszód mellett, egy Iklad nevű kis helységben volt munkaszolgálatos. Egyik nap valaki bekiáltott a boltba, hogy viszik az ikladi munkaszolgálatosokat ki az országból. Otthagytam csapot-papot, hazarohantam, szóltam anyámnak, hogy csomagoljon nekem, mindent, ami a keze ügyébe akad, mert én rohanok, megyek Ikladra. A meleg holmit, amit hazaküldött, mert azt hitte, hogy nem kell neki, azt is összecsomagoltam, és vittem neki. Nagy keservesen eljutottam, taxival, villamossal Aszódra. Találkoztam útközben egy vonattal, amelyik ment Pest felé, én meg mentem Aszódra. Láttam, hogy sok rajta a munkaszolgálatos, kétségbe is estem, hogy már elkéstem. Aszód teljesen üres volt. Aztán egy katonával összeismerkedtem, és próbáltam szóra bírni egy kis anyagi segítséggel. Valahogy megmondta, hogy a Józsefvárosi pályaudvaron vannak, ott megtalálom őket. Én, mint az őrült, mentem volna vissza, de vonat nem volt. Nagy keservesen találtam egy autót, amelyik elvitt Aszód mellé, Gödöllőre. Tovább nem tudott, mert nem volt jó az autója. Akkor megint szereztem valami autót, ami elvitt a Józsefvárosi pályaudvarra. De ott olyan nagy csönd volt, hogy tudtam, hogy valami tévedés volt, mert ott semmi nincsen. Megkerestem a főnököt a pályaudvaron, a vasúti állomás főnökét, hogy legyen olyan szíves, segítsen ki, és magyarázza meg, hogy hol vannak. Azt mondta, hogy ő nem mondhat semmit, mert ez nem egyezik az ő beosztásával, ő semmit nem mondhat el. Annyit könyörögtem neki, hogy végre elmondta, hogy Rákospalota-Újpesten van a szerelvény. Nem is fogadott el semmit. Nagyon rendes volt hozzám. Aztán már ültem a villamoson, mert taxi már nem vitt semerre, mert nem mehetett tovább. Amikor odaértem, már tudtam, hogy jó helyen vagyok, mert rettenetes sok nép volt ott a pályaudvaron és óriási kiabálás. A nagy kiabálásból kiderült, hogy valami két kilométerre van a nyílt pályán a szerelvény. Volt egy átjáró magasan, és oda felmentem, átmentem a túlsó oldalra, és elindultam arra, amerre a szerelvény volt. Gyalogoltam, gyalogoltam és gondoltam, hogy majd csak találok egy kis szakadt kerítésdarabot, ahol bebújhatok. Találtam is egy jó nagy lyukat, ahol befértem volna, de ott állt két katona. Mondtam, hogy „Az Isten áldja meg magukat, ne lássanak, forduljanak el, ide nekem muszáj bemennem”. Beengedtek, és kezdtem a férjemet keresni. Minden szerelvénynél megálltam, és kiabáltam, hogy „Fényes Miklós! Fényes Miklós!”. Voltak, akik tudták, hogy hol van, és megmutatták, hogy melyik vagonban van a férjem. Mondták is neki, hogy „Gyere, itt van a feleséged!”. Nem volt hajlandó kijönni, azt mondta, hogy őt ne ugrassák. Nagy nehezen bekiabáltam neki, hogy „Itt vagyok!”. Magán kívül volt. Kérdezte, hogy kerültem oda, hogy lehet, hogy én ott vagyok. Hát én magam sem tudom, hogy kerültem oda. Délelőtt kezdődött az utam, és este kilenc órakor találtam rá az uramra. Ez volt az utolsó találkozásunk. Soha többé nem láttam. Meghalt, pedig nagyon megígérte, hogy haza fog jönni. Azt mondta, hogy neki nem lesz semmi baja, csak én vigyázzak magamra, és akkor minden nagyon jó lesz.

Az első férjemnek a nyolc testvére közül a lányok (Szerén, Etus) meghaltak a deportálásban, volt viszont egy ikerpár is köztük (Berta és Laci), azok túlélték. A fiú tíz éve halt meg fehérvérűségben. A lány Izraelbe [akkor még: Palesztinába] ment még 1939-ben, két kisgyerekkel meg a férjével. Annak a kislányát szerettem nagyon. Angyalnak hívták. Érdekes, hogy két évvel ezelőtt meglátogatott Angyal és a testvére engem. A fiú öt éves volt, amikor elmentek. Úgy örültem neki, mintha a férjemet láttam volna. De ő is meghalt, most nemrég, hirtelen.

Közben a két üzletet be kellett csukni, mert zsidóknak már az sem lehetett [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ez jóval a csillagosság előtt történt, úgy emlékszem. Azt tudom, hogy este bezártunk, és reggel már nem lehetett kinyitni, tehát minden ottmaradt, elveszett [A zsidókat sújtó különböző rendelkezések sorában a sárga csillag viselését 1944. március 31-én írták elő, zsidó kereskedéseket álprilis 21-én záratták be. – A szerk.]. Aztán csillagos ház lett a miénk [lásd: csillagos házak]. Én nem akartam kiköltözni a saját házamból (Báthory 35.), inkább befogadtam még más családokat. Mindenki kapott egy szobát, volt például olyan család, akik különben is együtt laktak, ők egy szobába kerültek. Én a szüleimmel (Unokahúg: „Azonnal befogadta őket, amikor csillagos házzá lett a háza.”) és a gyerekemmel beköltöztem az egyik szobába, a többit mind odaadtam. Eleinte a húgomék is velünk laktak, de aztán nekik ki kellett költözni, mert a férje keresztény volt. Nagyon velünk akart maradni, de rábeszéltem, hogy menjen inkább, mert esetleg segíthet nekünk. Úgyhogy ő cserélt egy zsidó családdal, akik pont a szemben lévő házban laktak. Igyekeztem, hogy mindenkinek legyen külön konyhája, hogy ne legyen zűrzavar. Mosókonyhából lett az egyiknek konyhája, a másiknak az én konyhámat megfeleztem, és volt egy raktárhelyiség, az volt a harmadik konyhája. Tulajdonképpen egész szépen meglettünk volna, de hát ez nem így alakult. Tulajdonképpen mindent tudtam, hogy mi fog történni, csak azért mindig volt mellette egy kis reménysugár, hogy talán mégsem jól gondolom [„Kispesten a mintegy 4000 helybeli zsidót 548 szobában zsúfolták össze kijelölt épületekben, melyek a város 53 különböző utcájában álltak. Az áthelyezés május 15. és 30. között zajlott le” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.].

Aztán minden bekövetkezett, amit gondoltam, természetesen. Jöttek a deportálások, pontosan úgy, ahogy én el is képzeltem. Amikor a csendőrök Kispestre bejöttek, akkor én már tudtam, hogy itt már bajok vannak. Azt sem mondhatom, hogy nem menekülhettem volna, mert folyton hívtak a pesti rokonok, hogy jöjjek a gyerekemmel, és náluk lehetek. Én azt mondtam, hogy én nem mehetek, én a szüleimet nem hagyom itt, együtt maradok velük. Az én apám borzasztóan szerette a kertet, ültetgetett, barkácsolt, és nyulakat tartott. Én csodálatosan boldog voltam, hogy az apámat boldognak látom. Aztán minden zsidó házat megszálltak a csendőrök, az udvart, az utcát is. A lakásból ki sem lehetett lépni. És eljött 1944. június harmincadika, amikor bejöttek a csendőrök a lakásunkba. Azt mondták, hogy most indulunk, de először mindenki vetkőzzön le a saját helyiségében. „Pucérra vetkőzni!” –  kiáltották, hogy nehogy valamit elrejtsünk. Énrajtam nem volt semmi más, az egyetlen jegygyűrűm maradt csak meg akkorára, gondoltam, ezt talán nem fogják elvenni. De azt is levetette a csendőr.

Összeraktunk mindent, hogy legyen egy váltás ruha meg egy kis ennivaló. De a csendőrök kiborították a hátizsákot, és csak az maradhatott benne, amit ők megengedtek. A kapuban a gyerekem bakancsa megtetszett az egyik csendőrnek, és rögtön lehúzatta a lábáról. Ott maradt a fiam mezítláb. Így csoportosan vittek bennünket, gyalogosan a vasútállomásra. Voltak, akik velünk éreztek, voltak, akik nem. Azt hiszem, többen voltak, akik nem, mert valahogy nagyon könnyű volt ellenünk uszítani az embereket. De aki akart volna segíteni, az sem tehette volna, mert a közelünkbe sem engedtek senkit. Szóval elkerültünk a vasútállomásra, felszállítottak bennünket, és elindultunk a monori téglagyárba. Ott már töméntelen ember volt, több ezer lehetett [Monor ún. bevagonírozási központ volt, Budapest közigazgatási határaitól délre és keletre fekvő településekről koncentrálták ide a zsidó lakosságot. A monori téglagyárból kb. 7500 embert szállítottak Auschwitzba július 6. és 8. között. – A szerk.]. A terheseket, betegeket és a gyermekeseket a tető alá rakták, oda, ahol a téglákat tartották. Ültünk ott a pucér földön a sárban, és örültünk, hogy volt annyi hely, hogy mindnyájan le tudtunk ülni a földre. Ott is aludtunk, és vártuk a csodát. Nagy bombázások voltak azalatt, amíg mi a téglagyárban voltunk, és én annyira kívántam, hogy jöjjön egy bomba, és egyszerre haljunk meg. Szóval még el sem indultunk Magyarországról, és már elkezdődtek a szörnyűségek. A téglagyár területén nem volt vízellátás, a vízért naponta ment ki egy lajtos kocsi Monorra, egy parasztházhoz. A testvérem minden áldott nap kijött ehhez a monori parasztházhoz, élelmet hozott, meg amit még tudott, én pedig miután megtudtam, hogy minden nap ott van, minden nap elmentem valahogy a kocsival, és ott találkoztunk.

Összesen nyolc napig voltunk a téglagyárban, és a hatodik napon egy barátnőm, aki szintén ott volt a kilencéves kislányával meg a szüleivel, azt mondta nekem, hogy szökjünk meg együtt, amikor elindul a lajtos kocsi, előtte bebújunk a budiba, és amikor minden elcsendesedik, szépen kijövünk és elsétálunk. Azt válaszoltam, hogy én nem hagyom ott a szüleimet, mert ki fog törődni velük. Én akkor azt hittem, hogy talán lesz mód arra, hogy a szüleimmel törődhessek. A furcsa az volt, hogy neki nagyon gazdag szülei voltak, és őt úgy nevelték fel, mint egy kis királykisasszonyt. Őneki mégis az volt a fontos, hogy valakivel megmeneküljön. Azt hiszem, hogy mai napig jól él.

A hetedik napom a szüleimet hazaengedték azon a címen, hogy a lányuk keresztény férfi felesége. Én pedig ott maradtam a fiammal, holott talán megmenekültem volna, ha az előző nap a barátnőmmel elmegyek, de a lelkiismeretem ezt nem engedte. Szegény apám könyörgött, majdnem zokogott, hogy engedjenek engem is, de azt mondták neki, hogy ne sokat beszéljen, mert őt is itt tartják. Könyörögtem neki, hogy ne szóljon semmit, csak menjenek, mert legalább annál kevesebb a gondom. Hazaengedték őket, és ahogy utólag megtudtam, két hét múlva újra elvitték őket. A sárvári internálótáborba kerültek, és onnan küldték Auschwitzba őket, ott haltak meg mindketten [Sárvárott volt az ország egyik legnagyobb internálótábora, ahonnan 1500 zsidót deportáltak Auschwitzba. A deportálást itt a németek hajtották végre. Randolph Braham ellentmondásosan említi meg a deportálás időpontját: „A magyar Holocaust” (Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) című mű 77. oldalán 1944 augusztusát említi, a 157. oldalon írottak szerint 1944. július 24-én zajlott a deportálás.].

Szóval ott maradtam a gyerekemmel, és másnap vittek a transzportba. A húgom végigkísért egész a vasútállomásig, mert gyalog mentünk. Aki nem tudott gyalog menni, azt feltették a kocsira, én pedig a csomagjaimat az ennivalóval és ruhaneművel, amiket a húgom hozott,  odaadtam egy ismerősnek, akit kocsira tettek, hogy ne kelljen cipelni. Természetesen teljesen máshova vittek, mint azokat. Nem is találkoztam velük soha többé, úgyhogy nekem nem volt ennivalóm, nem volt ruhám, amit váltsak, semmim a világon. Nagyon meleg volt, mert ez júliusban volt. Marhavagonokban szállítottak, őrületes tömeg volt. Három napig utaztunk, éjjel nappal, borzasztó körülmények között. Jóformán ülni is alig lehetett. A gyerekem százkilencvenkét centiméter magas volt, és szegénykémet, mint egy colstokot, úgy kellett összehajtogatni. Szeretett volna mindig kinézni a rácsos ablakon. Mondtam, hogy „Fiam, ülj le, mert kevesebb helyet foglalsz”. Nem volt sem vizünk, sem ennivalónk, semmink nem volt. Voltak ott olyanok, akiknek mindenük volt, de jóformán azok sem ettek, vagy ha ettek is, én nem láttam. Nagy csomagokkal voltak, és gondolták, hogy kitart nekik. Senki nem tudta, hogy mi következik. Én valahogy nem búsultam azért, ami elveszett, amit felraktam a kocsira. Borzalmas meleg volt, valaki megkönyörült rajtam, adott egy hálóinget, és abban az egy szál hálóingben voltam végig. A lábaim betegek voltak, gumiharisnyában voltam, fáslival.

Három nap után, július tizenkettedikén, megérkeztünk Birkenauba. Kiszállítottak, mindenki magához vette a holmiját, mindenki igyekezett valahogy védekezni a meleg ellen. Az volt az első, hogy a gyerekemtől elválasztottak, mindenkinek megmondták, hogy ebbe vagy abba a csoportba álljon. Olyan zűrzavar volt az agyamban, hogy nem tudtam felfogni. Álltam bénult aggyal. Ott termett a gyerekem, ölelt, csókolt, és sírva mondta, hogy„Anyukám, meg fogod látni, hogy találkozunk, meglátod, hogy találkozunk!”. Ő jobban tudott gondolkodni, mint én. Én csak reszkettem, folyton attól féltem, hogy elkapják, és a szemem láttára agyonütik, mert otthagyta a sorát. Folyton csak azt mondtam, hogy „Menj vissza, kisfiam. Menj vissza. Nehogy valami történjen”. Ő meg, szegénykém, ő vigasztalt engem. Ez egy borzalom volt. Soha többé nem láttam a tizenöt éves fiamat. A fiamat, aki kilenc évig hegedült, már a konzervatóriumba járt, és nagyon nagy reményeket fűztek hozzá a tanárai. Művésznek készült, hegedűművésznek. Semmi nem lett belőle. (Unokahúg: „A családi legendárium szerint annyira tehetséges volt a kis Ervin, hogy olyan mester vállalta a tanítását, akinek egyébként nagyon komoly náci kötődései voltak, a gyakorlószobában állítólag Hitler-kép volt a falon. De arról is legalább annyi családi emlék szól, hogy Ervin utált gyakorolni, és igaziból a gépek érdekelték, a műszaki dolgok.”)

Szóval kiszállítottak, sorba állítottak, aztán elindítottak. A láger óriási területen feküdt, tulajdonképpen egy óriási település volt, ami sok-sok lágerből állt. Volt külön férfiláger, külön női láger, külön családi láger. Jobbról-balról az út mentén drótkerítések voltak, és rettentő, óriási tüzek égtek, nem is egy helyen. Nem tudtam, hogy ez mi lehet. Tulajdonképpen senki nem tudott semmit. Utólag kiderült, azok a nagy tüzek azért voltak, mert akkor éjjel égették el a cseh családi lágert, amikor mi megérkeztünk. A krematórium már telített volt, és égettek, ahol lehetett. [Auschwitzban 1944 nyarán nem bírták a krematóriumok a terhelést, Otto Moll SS-főtörzsőrmester, a krematóriumok parancsnoka nagy égetőgödröket ásatott: összesen kilenc, hatalmas (40-50 méter hosszú, 8 méter széles és 2 méter mély) árkot, ahol három sor hullát fektettek egymásra, benzinnel lelocsolták és meggyújtották. – A szerk.]

Megérkeztünk, és betereltek egy óriási nagy helyiségbe, nagyobb volt, mint egy lovarda. Ott álltak a parancsnokok, és rögtön le kellett vetkőzni meztelenre. Az egyik helyen levágták nullás géppel a hajunkat, aztán befújtak minket mindenféle porokkal előlről, hátulról, hónaljba, mindenbe. Ezután elvittek a fürdőbe, ahol tusolók voltak. Miután onnan kihajtottak, méretekkel abszolút nem törődve, mindenkinek dobtak egy ruhát.  Ez nem azt jelenti, hogy nadrágot, melltartót, bugyit, harisnyát, cipőt. Egy ruhadarabot. Egy szót sem szóltak közben, úgy kezeltek bennünket, hogy még az állatokat is különbül. És ez még csak a kezdet volt. Magamra vettem a rongyot, még az volt a jó, hogy kétszer körülért. Volt olyan szerencsétlen, aki fel sem tudta magára venni. Mivel folyton őriztek, figyeltek, még csak arra sem volt mód, hogy az emberek egymás között elcseréljék ezeket a rongyokat. Aki nem tudta felvenni magára a ruhát, amit odadobtak neki, az várakozott meztelenül. Aztán megint elindultunk valamerre. Rengeteg villanydróttal körülvett láger volt, fogalmam sem volt, hogy mik azok a drótok. Én valahogy összekerültem azokkal a nőkkel, akikkel együtt utaztam. Voltak olyanok, akik bennfentesek voltak, vezetőknek voltak kinevezve, akik a németekkel tudtak beszélni. Sajnos én nem tudtam németül. A férfiak abba a cseh családi  lágerbe kerültek, ahol az égetést láttuk.

A lágeren belül is voltak barakkok, amiket valószínűleg istállókból alakítottak ki. Megvoltak azok a karikák, ahova az állatok voltak kötve. Az utolsó előtti transzport voltunk mi, akik megérkeztünk, nem volt hova bennünket elszállásolni. Annyira tele volt a láger, hogy egy egész éjszakát ácsorogtunk, úgyhogy lassan meg is tanultunk állva aludni, egymásnak dőlve. Körülbelül két nap múlva, amikor enni adtak, avval együtt, hogy éhes voltam, nem tudtam enni. Fadaraboktól kezdve, minden volt az ételben. Csak azt láttam, hogy akik régebben kerültek oda, azok sokkal jobban bírták a dolgokat, mert megszokták.

Közben mindig vittek transzportot, és így felszabadultak a helyek. Így kerültem az egyik priccsre, ez olyan priccs volt, amin gyalulatlan deszkák voltak, közte hézag, aztán megint deszka, megint hézag. A cipőm volt a párnám, hogy a fejem kicsit magasabban legyen. Borzalmas volt, mert arról a priccsről sem éjjel, sem nappal nem volt szabad lejönni, enni is ott kellett, és legalább háromszor annyian voltunk, mint ahányan elfértünk. A napnak a felében zellappel álltunk. Ez azt jelentette, hogy hajnalban kivittek bennünket a barakkból a lagerplatzra, és felsorakoztattak ötös sorokba, utakat hagyva köztünk. Ott kellett állni, állni addig, amíg ők nem gondolták meg, és behajtottak a barakkba. Csoportosan mehettünk a vécére, csoportosan mehettünk mosdani. Ha közben valami történt, azt az illetőt megbüntették, mert hogy merészelte máskor végezni a dolgát, mint amikor ők megengedik.  Az életünk mindig egy hajszálon múlott. Volt egy nagyon érdekes esetem. A zellappelban álltunk, és odajött egy nő, nem is ismertem, és azt mondja, hogy adjam oda a kezem. Mondom, „Mit akarsz vele?”. „Nagyon hosszú életű leszel”, azt mondta nekem. Az olyan nevetséges volt ott ilyent hallani, mert ott az élet annyi volt, mint a nulla. Mondom, „Te marha! Hogy tudsz ilyen hülyeséget mondani? Mondjál valami okosabbat!”. Azt mondja, „Nem tudok mást mondani, csak amit látok”. Én meg dühöngtem rajta, hogy tud valaki ilyen hülye lenni.

Borzalmas helyzet volt ez az egész nekem. Nagyon jól tudtam, hogy nekem dolgoznom kell, akármit csinálni, de valamit dolgoznom kell, mert én nem bírom az ácsorgást. Inkább gyalogolok, mint ácsorgok. Minden nap volt transzport, és én folyton jelentkeztem. Egyszer sikerült is bekerülnöm abba a csoportba, ahol mindenkit ellenőriztek. Pechemre pont a Mengele doktor volt, aki válogatott. Odakerültem elébe, persze pucéran. Nem értettem egy szavát sem, csak utána tudtam meg, hogy tanakodtak rajtam, hogy hova küldjenek, a gázba vagy még hagyjanak, mert testi hibás vagyok, mert látszottak a gyerekkori műtétemnek a nyomai. Úgyhogy ott ácsorogtam, ameddig el nem rántott a vezetőnk, egy lengyel nő – mert ezek mind vezetők voltak, a lengyelek meg a szlovákok, aki hamarabb kerültek be a lágerbe. Szóval akkor sikerült megmenekülnöm. Megint visszakerültem a lágerbe, megint volt valami transzport, megint jelentkeztem. Le kellett vetkőznöm meztelenre, de ezúttal a ruhámat a karomra vettem, és így nem látszott az operálás helye. Így bejutottam a transzportba. Előbb a fürdőbe vittek. Ott megfürödtünk, adtak rendes ruhát, bugyit, de az is inkább bugyogó volt. Régifajta flanelnadrág, aminek egy madzag volt a korca, amit meg kellett az embernek a derekán kötni. Aztán ott álltunk, és vártunk. Aztán kiderült, hogy már nincs transzport aznap, és visszafordítottak, de már nem vittek vissza, hanem egy másik lágerbe vittek. Abban a lágerben egész más körülmények voltak, mert nem barakkok voltak, hanem szobák, amiknek hajópadlója is volt. Nem voltak priccsek, a földre lehetett feküdni. Nem volt se takaró, se párna, se alul, se felül semmi. Nem volt az a borzalmas szigorúság, mint az előző lágerben. Ott voltunk, nem tudom, hány napig. Aztán megint csoportba vettek bennünket, és megint elindítottak. Megint elmentünk a fürdőbe. Amikor ide beértünk, itt is le kellett vetkőzni, itt is más ruhát adtak, és itt is csak úgy mehettünk be a lágerbe, hogy megfürödtünk, és megint tiszta ruhát kaptunk. Sorba állítottak bennünket, és akkor már valóban osztottak ennivalót. Margarint, kenyeret, felvágottat. A bugyimnak a korcát összehúztam, és abba raktam bele az ennivalómat. Úgyhogy nem fölvettem, hanem az volt a szatyrom. Felszállítottak a vagonba, elég kényelmesen voltunk. Feküdni és ülni lehetett. Egy vödör feketét tettek be a vagonba, de az pillanatokon belül elfogyott. [1944] augusztus huszadikán indítottak el, három napig utaztunk éjjel-nappal, ameddig megérkeztünk a Bréma melletti lübberstedti munkáslágerbe [munkatábor] [Lübberstedt – helység Alsó-Szászországban, 28 km-re Brémától, a neuengammei koncentrációs tábor egyik altábora volt itt. –  A szerk.].

Ebben a lágerben fabódék voltak, és itt a priccseken volt pléd is, vagyis inkább lópokróc. Ezek kétszintes priccsek voltak. Minden priccsen egymaga feküdt mindenki. Volt alattam is valami vékonyabb matracféle, ami szalmával volt kitöltve. Hajnalban kellett kelni, sípoltak, kellett rohanni, hogy időben mindenki ott legyen, és sorba álljon. Lutri volt, hogy ki hova kerül munkára. Nem lehetett tudni, mert minden nap máshonnan kezdték el a csoportokat elindítani. Volt, amikor bombagyárba vittek dolgozni, ahol kis bombákat gyártottak. Volt, hogy az erdőbe vittek gombát szedni, volt, hogy csalánt szedni vittek. Ez még nem volt olyan rossz, csak legföljebb csupa hólyag lett a kezem. Volt, amikor elvittek krumplit ültetni. Az volt még a jobbik eset, mert elültettük az egyik sorba a krumplit, a másikból meg kiszedtük. Akkor legalább ettünk nyers krumplit. Volt, amikor csillézni vittek. Az nagyon nehéz volt, mert akkor már nagyon hidegek voltak, és a sínek oda voltak fagyva a földhöz. Nekünk azt fel kellett szedni, és elvinni oda, ahova előírták. Aztán volt a répapucoló, a krumplipucoló meg a konyhások. Ezek nagyon jó dolgok voltak, ha oda valaki bekerült.

Aztán jött egy változás, jött egy másik lagerführer. Ez a lagerführer a konyháról kivett két dolgozót, és nem tudom, hogy milyen oknál fogva, de engem betett a konyhára. Nekem ott nem volt jó, a konyhások máramarosiak [lásd: Máramarossziget] voltak, csupa ismerősök, barátok vagy rokonok, én nem voltam odatartozó. Én lettem ott a legaljasabb cseléd, a legnehezebb és a legpiszkosabb munkát nekem kellett végezni. Először is nem tudták megbocsátani, hogy engem oda betettek, és onnan az ő haverjukat kirakták. Én nem tudom, hogy az a lagerführer mit látott rajtam, esténként is, mikor keresztülment a konyhán az éttermük fele, mindig megkérdezte, hogy vagyok. Csodálkoztam is, hogy az az ember hogy lehet SS. Olyan jó embernek nézett ki. Mondták is utólag, hogy ez egy hamburgi kereskedő volt. El lehet képzelni a konyhát. Hétszáz literes kazánok voltak, amiket nekem kellett kitakarítani kívül-belül. Azonkívül minden reggel ki kellett a salakot szednem a küblikbe, kitakarítanom a tűzteret teljesen és meg is rakni szénnel. Hat mázsa szenet kellett feltolni a konyhába. Bizony tél volt, síkos volt, és többet mentem visszafele, mint előre a súly miatt. Este meg ki kellett takarítani azt az óriási nagy konyhát. Én bizony nem voltam boldog a konyhán egy cseppet sem.

Akkoriban barátkoztam meg Pirivel (Piroska Roth). Stefi társam helyére került ő be. Stefit néhány nappal azelőtt vitték el, azon a címen, hogy állapotos. Minden állapotost felszólítottak, hogy jelentkezzen, azzal bolondították őket, hogy dupla kosztot kapnak. Ő nem volt állapotos, mert én voltam vele olyan jóban, hogy hozzám őszinte volt. Ő nem volt terhes, de nem tudott ellenállni mégsem, mert nagyon éhes volt, és az a dupla csak jól jött neki. Hiába könyörögtem neki, hogy ne fogadja el, mert nagyon drága lesz neki. Körülbelül két hétig tartott a nagy gyönyörűség. Aztán jöttek, összeszedték ezeket, és elvitték a gázba. Ideadott nekem egy bicskát, és azt mondta, „Hogyha nem jövök vissza, legyen a tiéd, ha visszajövök, akkor visszakapom tőled”. Nem jött vissza. Soha többé nem láttam. Neki a helyére jött a Piri. A Pirivel lettem olyan jóban, mint a Stefivel voltam. A Piri revieren volt [német: gyengélkedő]. Kiengedték a revierről, de az ő blokkja már megszűnt, s mivel nálunk a Stefi helye felszabadult, oda osztották be. Pont bent voltam a barakkban, amikor bejött, és mondta, hogy őt oda osztották be. Nagyon érdekes volt, mert bejött, benyúlt a kabátja alá, elővett egy krumplit, és nekem akarta adni. Mondtam neki, hogy nekem ne adja, mert én nem tudok érte adni semmit. De ő erőszakolta, addig-addig, amíg elfogadtam tőle a krumplit. Így tulajdonképpen eléggé le voltam neki kötelezve. Ő peches volt, mert a férje elment Amerikába, előbb megesküdtek, de ő már nem tudott utánamenni, mert mire minden papírt elintézett a férje, hogy a felesége utánamehessen, addigra már nem lehetett egyáltalán menni. Így ő Auschwitzba került a szüleivel együtt. Elég az hozzá, hogy amikor én a konyhára kerültem, ezzel a társammal nagyon jóban lettem. Azért kellett az embernek valaki, akivel szót tudott váltani, mert nagyon borzalmas volt. Amikor már nagyon hidegek voltak, akkor bizony azt is megtettük, hogy összefeküdtünk ketten az én priccsemre, mert akkor ketten egymást melegítettük. Neki is volt egy pokróca meg nekem is, akkor már két pokróc volt rajtunk, még a fejünket is betakartuk. Rengeteg volt az egér, ott szaladgáltak a pokróc tetején meg mindenhol. Borzalmas volt.

Amikor bekerültem a konyhára, amihez hozzáfértem, mindent loptam, cukrot meg lekvárt, tejport, és odaadtam Pirinek. Mindig jött a konyha hátsó részéhez, és én odaadtam neki, amit aznap szereztem. Szenet is loptam. Egy talicska szenet betoltam a barakkba, mert ott volt Piri, hogy legalább ne fázzon. Azt is el kellett dugni, mert ha megtalálták, akkor borzalom volt. Körülbelül egy hónapig voltam a konyhán, mert a lagerführer elment. Tudtam nagyon jól, hogy ahogy ő elmegy, akkor engem onnan rögtön kitesznek, mert ez egy olyan erőszakolt valami volt. Így is lett. Megint elkezdődött az a bújócska, hogy melyik csoportba kerüljek. Megint elkezdődött a munkába járás meg minden nap az a zellappel, hogy hova kerülök, milyen munkára, mennyit kell gyalogolni meg kivel, mert az is sokat jelentett, hogy melyik nő volt beosztva, hogy melyik csoportba kerültem én. Ezek között a német felügyelőnők között volt olyan is, akitől úgy irtózott mindenki, hogy borzasztó. Mindenkinek adtak gúnynevet, úgyhogy ennek a nőnek Görcs volt a neve. Az a nő, aki annyira gyűlölt engem a konyhán, az is vitt csoportokat dolgozni. Grétinek hívták, Grete. Pechemre, ahogy kikerültem a konyháról, mindjárt őhozzá kerültem, az ő csoportjába. Hát nagyon igyekeztem, hogy belém ne tudjon kötni, de ő mindig igyekezett, hogy ártson nekem.

Ekkor már legalább egy éve ott voltunk [Bár végeláthatatlanul hosszúnak tűnhetett ez a borzalmas időszak, a deportálásuk óta valójában csak néhány hónap telt el. – A szerk.]. Elvittek bennünket egy olyan helyre, ahol volt egy nagy hegy, sínek és egy tehervagon. Szóval földet kellett az egyik helyről a másikra lapátolni, amíg eljut a vagonhoz, és az utolsó dobta be a vagonba a földet. Én nem sokat válogattam, megálltam a vagon mellett, és én voltam, aki a földet dobtam be a vagonba. Nem volt könnyű munka, mert a földet az egyik helyről a másik helyre tenni könnyebb volt, és amikor fel kellett dobni, és ezt óránként nem is tudom, hogy hányszor kellett megismételni, hát bizony sokszor elfáradtam. Igyekeztem olyankor megállni, amikor lát a Görcs, nehogy úgy vegye, hogy akkor nem csinálok semmit, amikor ő nem figyel. Aztán nem tudom, hogy hányszor mentünk nap mint nap. Úgy voltam vele, hogy már nem keresgéltem, hogy máshova kerüljek, mert nem volt vele bajom tulajdonképpen. Én rendesen dolgoztam, és ő békén hagyott. De ez a gyaloglás, elég nehéz volt, mert amikor már nem tudom, hogy hány napig csináltam, akkor már nagyon elfáradtam. Mondtam az összekötőnknek, hogy szóljon a nőnek, hogy engedje meg, hogy egy fél órát lepihenjek, mert nem fogok tudni visszagyalogolni. A nő azt mondta, hogy ő nem mondja meg, mert ő nem fogja végignézni, hogy engem agyonverjen a Görcs. Azt mondtam: „Ne törődj vele, hogy mit fog csinálni, ez már az én bajom, mert olyan mindegy, hogy most ver agyon vagy útközben.” Úgyhogy azt mondtam, hogy „Ha nem mondod meg, akkor megkérek valakit, aki tud németül, és majd az megmondja”. Így kénytelen volt megmondani. A Görcs meg mondta, hogy feküdjek le nyugodtan. Én csak egy fél órát kértem, és amikor már gondoltam, hogy letelt a fél óra, felültem, fel akartam kelni, de odajött, és intett nekem,  hogy maradjak, és majd ha sípolni fog, csak akkor keljek fel. És megengedte, hogy egész addig, ameddig nem indultunk vissza a lágerünkbe, ott feküdjek a fa alatt. Ez a nő mondta el az összekötőnknek, hogy nem tudja elképzelni, hogy Gretének mi a baja énvelem, mert avval adott engem át neki, hogy legyen rám gondja, mert én lusta vagyok. Pedig azt mondta, a legjobb munkaerő vagyok az egész csapatban.

Tél lett, és én elkezdtem turbánokat csinálni, mert fáztunk. A kopasz fejünkkel meneteltünk a munkahelyre a rettenetes hidegben, és a jégcsapok lógtak a fejünkről, olyan hideg volt. Nem volt se kabátunk, se harisnya a lábunkon. Olyan fényes volt a lábam, mint a tükör, és olyan vörös, mint a pecsenye, és olyan dagadt is. Az étel annyi volt, mintha vizet ittam volna. Csak eleinte volt valamennyire tartalmas, aztán már nagyon hamar romlott. Mindig rosszabb és rosszabb lett a koszt. A végén már majdnem azt mondhatom, hogy langyos vizet ettünk. Abban egy gramm só nem volt, abban a világon semmi. Marharépa úszkált benne, három-négy szem és slussz. Se zsír, se só nem volt benne. Semmi tartalom nem volt. Olyan bizonytalan volt az életünk, hogy borzasztó. Nem volt semmi, amiről beszélhettünk volna, csak főzésről meg evésről beszéltünk, ebben éltük ki magunkat. Egész télen nem volt kabátunk, s akkor áprilisban kiosztották a kabátokat, hogy mindenki bontsa ki az egyik ujját, és cserélje ki egy másikkal. A kabátok jelezték, hogy mi foglyok vagyunk. Minden kabátnak más színűnek kellett lenni. Aztán [1945] április tizedikén nem vittek munkába, hanem csoportba raktak, és elindítottak bennünket. Mentünk gyalog, aztán felraktak bennünket vagonokba. Minden vagonban ült egy német katona, aki vigyázott ránk. Enni nem adtak egyáltalán. Vittek a vagonban, és a végén megálltunk Lübeckben. Mindenki rettentő éhes volt, eléggé le is gyengültünk, le is szállhatott, aki akart, és volt, aki kapargált ott a szemétdombon, amit talált. Ott voltunk egypár napig Lübeckben a vasúti pályán, és egyszer csak hirtelen elindították a szerelvényt. Kiderült – mert azért mindig akadt valaki, aki meghallotta, hogy miről beszélnek a németek –, hogy elindultak, mert már közeledett az ő ellenségük, nem a miénk. Ha otthagytak volna, akkor felszabadultunk volna már aznap, de sajnos menekítettek bennünket. Ment a vonat, és aztán kezdődött a tragédia, amikor amerikai zuhanóbombázók jelentek meg az égen hármas csoportban, és végiggéppuskázták a szerelvényt. Mondanom sem kell, a végén a nyílt pályán megállt a vonat, mindenki ugrált ki a szerelvényből. Akik leugrottak, mind ottmaradtak egy csomóban, egymás tetején, mert közben lövöldöztek, géppuskáztak. Én egészen kimentem a vagon platójára, amin az ember áll, mielőtt leszállna. Egészen kicsúsztam, hogy engem ne tudjanak lelökni, és méricskéltem jobbra-balra, hogy tudnék leugrani, mert rettenetesen magasan voltunk. Magas töltésen volt a szerelvény, és alatta volt még egy mély árok. Nem volt mit tenni, addig méricskéltem, hogy a végén leugrottam. Valami csoda történt, mert el nem estem, meg nem ütöttem magamat, semmi bajom nem történt. Talán életemben először éreztem és utoljára, mintha az anyám a karjára vett volna, és úgy tett volna szépen le. Mindenki szaladt, amennyire tudott. A németek persze kiabáltak, hogy nehogy valaki elmenjen, holott ha ott maradtunk volna, akkor felszabadultunk volna. Hagytuk magunkat, mint a marhákat vezetni, de mindig is ez volt a hiba, hogy mindig hagytuk magunkat. Talán pár órát ücsörögtünk ott, a németek meg rohangáltak, szaladgáltak, hogy összetereljenek bennünket, és visszahajtsanak a vonatra, nehogy egy is elmenjen. Két hullámban támadták a szerelvényt, amiben tartózkodtunk, de nem sérült meg. Amikor elindultunk, otthagytuk a sebesülteket; azok kiabáltak, hogy „Ne hagyjatok itt! Vigyetek el! Ne hagyjatok itt meghalni!”. De senki nem törődött velük.

Ezután még mentünk egy jó darabig, és valamikor éjszaka vagy este megérkeztünk egy állomásra. Kivagoníroztak bennünket, és elindultak velünk gyalog, és egy erdőben letelepedtünk. Ott töltöttük az éjszakát. Másnap reggel elvittek a pályaudvarra, és bevagoníroztak. Amikor mindannyian bent voltunk a vagonban, akkor valaki kiabálta, hogy ne hagyjátok magatokat, mert felrobbantják a szerelvényt, tűzszünet van, és nem szabad lőni. Mint az automaták, mindnyájan kiugrottunk a vagonokból. Lőni nem szabadott, erre slaggal kezdték a vizet ránk ereszteni, hogy betereljenek a szerelvénybe, de nem hagytuk magunkat. Úsztunk a vízben, de nem mentünk be a szerelvénybe. Elég az hozzá, hogy ez is egy jó darabig tartott a pályaudvaron, amíg nagy keservesen összeszedelőzködtünk. A lágerfőnök már nem erőszakoskodott, és visszavezetett bennünket abba az erdőbe, ahol az előző éjszakát töltöttük. Reggel, amikor kivilágosodott, körülnéztünk, és kiderült, hogy már egyetlen német sem volt körülöttünk. A német katonák, a német nők, akik felvigyáztak ránk, mind-mind eltűntek. Nem gondoskodtak rólunk egyáltalán. Utána már senki nem törődött velünk. Jöttek angol katonák, de ezek nem megszállók voltak, csak átvonulók, úgyhogy azok sem gondoskodtak rólunk. Nagyon el voltam keseredve, mentem az úton, és nem láttam egy katonát se, csak civilek voltak, mindenki eldobta azt, ami egyáltalán emlékeztette volna arra, hogy katona volt valaha.

Volt ott egy olasz láger, elindultunk, hogy szerezzünk valamit. Ott a szemétdombon mindenféle rothadt krumplit meg káposztalevelet meg hasonló dolgokat összeszedtünk. Az egyik ezt hozott, a másik azt, valaki szerzett levesport, a másik fagyasztott halat. Voltunk vagy nyolcan, akik összeálltunk, és én mondtam, hogy én legfeljebb megfőzöm, mert én szerezni nem tudok semmit. Úgyhogy főztem egy nagy kübli ételt, amiben a fagyasztott haltól a krumplin át a káposztalevélig és amit a szemétdombon össze lehetett szedni, az minden benne volt. Talán ezért nem lett semmi bajunk, mert mi olyan ételt tettünk az éhes gyomrunkba, amiben egy gramm zsiradék nem volt, csak csupa zöldségféle. Aztán megint összeszedtek bennünket, elvittek egy olyan lágerbe, ami úgy nézett ki, mint egy kórház, fehér vaságyak voltak benne matraccal, paplannal. Asztal is volt a helyiség közepén. Mindenkinek külön ágya volt, itt már normális körülmények között lakhattunk. Csak azt tudom, hogy még mindig nem volt mit egyek, nem tudtam hozzájutni semmihez, erre valaki adott nekem mustárt, másvalaki adott nekem fagyasztott halat, de semmi más ennivalóm nem volt. A mustárt rátettem a fagyasztott halra, és egy mélytányér fagyasztott halat megettem. Nagyon beteg lettem. És amikor osztottak ételt, én nem tudtam enni, mert úgy elrontottam a gyomromat. Az volt a legszebb, hogy nem is bánkódtam miatta, és folyton azt mondtam, hogy de jó, hogy el van rontva a gyomrom, így most nem tudok enni, most megspórolom az ennivalót, és egyszerre jóllakok majd. Osztottak konzerveket dobozban, a katonák huszonnégy órai ellátására szánt konzervek voltak ezek, leveskocka, csokoládé, keksz, tejpor, cukor, ilyenek. Mire jobban lettem, már nem is voltam olyan éhes, már nem is tudtam volna megenni azt az összes ennivalót egy ültő helyemben, mert az ember úgy van, hogy többet kíván, mint amennyit bír.

Aztán innen is elvittek bennünket. Minket angolok szabadítottak fel, ezeket a területeket angolok foglalták el. A Keleti-tenger partjára vittek bennünket, teherautókkal. A helység nevére már nem emlékszem. Elfoglaltak egy magánterületet, ahol nyaralók, víkendházak voltak. Ezekbe a víkendházakba telepítettek be minket. Különböző módon voltak berendezve ezek a házak, mindegyikben volt konyha, volt, amelyikben rezsó volt, volt, ahol tűzhely volt. Volt, ahol közösen összefogtak, és úgy főztek. A Piri barátnőm ekkor már nem volt velem. Ahogy felszabadultunk, ő rögtön összeköttetésbe lépett az angol vezetőkkel, mert az ő férje amerikai katona volt. A felszabaduláskor tehát egyenesen Amerikába került. Nagyon rendes volt, mielőtt elment, mondta, hogy írjak levelet, akinek akarok, és ő továbbítja. Azonkívül hozott nekem cipőt és mindent, amihez hozzá tudott jutni, mert neki több lehetősége volt, több mozgásterülete volt. Haláláig leveleztünk. Szóval miután Piri elment, volt egy másik társnőm, akivel úgy döntöttünk, hogy ketten valahogy megleszünk. Nem akartam tömegszállást, mert elég volt nekem a sok emberből. Egy nyaralónak a manzárdját foglaltuk el. Tyúklétrán kellett oda felmenni. Csak egy ponton lehetett kiegyenesedni, a csúcsos pontján. Volt neki ablaka is. Nagyon ügyesen volt berendezve az a pici helyiség, mert minden volt, ami a világon kell. Előttünk volt a tenger. Az ablakon, ha kinéztünk, két hajó volt oldalra dőlve, elsüllyedve. Az egyik a Deutschland, egy német hajó, a másik holland hajó volt, a Kapakona. Mesélték, hogy a két hajót felrobbantották Az emberek a hajóról menekülni próbáltak, mert nem volt messze a hajó a parttól. De azokat, akik próbáltak kiúszni, lelövöldözték. Én ezt nem láttam, csak a hullákat láttam, mert később kivetette őket a tenger. A parton feküdt a sok felpuffadt hulla, fehérek voltak, mint a hó, ahogy a só kiette őket. Ötször akkorák voltak, mint a valóságban, úgy fel voltak puffadva. Én nem is mentem ki a partra soha, mert azt mondtam, hogy rosszul vagyok, ezt nem lehet elviselni.

Szállították minden nap a nyers kosztot. Mindenfélét, vagy húst, vagy halat, vagy zöldségféléket, kiosztották, és mindenki azt csinált vele, amit akart. Már nem éheztünk, csak a szervezetünk nagyon ki volt éhezve, volt például egy alkalom, amikor olyan éhes voltam, hogy nem tudtam elaludni, felkeltem éjjel, és főztem egy lábas zabpelyhet. Fölkeltettem a társnőmet, leültünk mellé, és az egész lábossal megettük. Aztán lefeküdtünk, és akkor már tudtunk aludni, mert akkor már jól laktunk. Úgyhogy minden nap mindenfélét kitaláltam ezekből a nyers kosztokból. Csináltam például töltött káposztát, lapulevélbe becsomagolva, ételízesítővel, zabpehellyel. Ilyesmiket kitaláltam minden napra, úgyhogy mindig valami mást főztem. A barátnőm Romániából volt, Nagyváradról, nagyon ügyes nő volt, angol szabónő. Vele folyton varrtunk, természetesen kézzel, mert gépem nem volt. Rongyokban voltunk, az egész lágeréletünk alatt egy rongy volt rajtunk. El lehet képzelni, hogy milyen állapotban volt az, mire felszabadultunk. Volt, aki nem tudott varrni, szerzett magának anyagot, és mi élelemért megvarrtuk. Még cigarettát is kaptunk. Az a nő, aki a munkáslágerben a tolmácsunk volt, ő maradt a mi vezetőnk itt is, annak dolgoztunk a legtöbbet. A legszebb nyaralóba ő költözött be, ott rengeteg holmi volt. Mi rengeteget dolgoztunk, még bőröndöket is csináltunk, anyagból. Mindenki igyekezett magának valamit szerezni, hogy mire útra kelhetünk, addig fel legyünk öltözködve valahogy.

Viszont nem volt transzport, szóba sem jött, hogy hazavinnének bennünket. Májusban szabadultunk, de még júliusban ott voltunk. A cseheknek szerveztek transzportot, de a magyaroknak senki nem szervezett transzportot. A magyarokat nem hozta haza senki, csak 1946-ban szerveztek magyar transzportot. Nem tudtam, hogy a cseheket Budapesten keresztül viszik Csehországba [Csehszlovákiába]. Ha tudtam volna, akkor jó pár hónappal hamarabb kerültem volna haza. Nemsokára összeszedtek bennünket is, mert kiürítették ezt a területet. Megint felraktak bennünket teherautóra, és elvittek Neustadtba. Ott már nem volt valami jó, mert ott már nagyon kis helyiségekbe kerültünk, és többen is voltunk egy helyiségben. De ott már volt mozgási lehetőség, mert mindenki mehetett oda, ahova akart. Ezzel a társnőmmel mondtuk, hogy menjünk el, próbáljuk meg más lágerekben, hátha találunk valaki ismerőst vagy rokont. Fogalmam sem volt, hogy rajtam kívül a családból van-e valakim. Úgy tudtam, hogy a szüleim otthon maradtak. Nem tudtam, hogy mi van a gyerekemmel, nem tudtam, mi van a férjemmel. Aztán jött Neustadtba egy mentőautó, és kiderült, hogy megy Bergen-Belsenbe, és elvitt. Ott egy nagy katonai laktanyába volt összegyűlve a sok häftling [német: fogoly]. Azok is innen-onnan jöttek; akik eredetileg a bergen-belsen-i táborban voltak, szinte mind meghaltak. Kiderült, hogy a kispesti asszonyok, akik Bergen-Belsenbe kerültek, mind meghaltak tífuszban [A birkenaui szelekciót túlélő kispestieket éppúgy szétszórták az egész birodalomban, mint mindenki mást. Persze volt, aki végül BB-ben kötött ki. Közvetlenül (azaz Birkenau érintése nélkül) egyikük sem került ide. Az utolsó hetekben is ezrek haltak meg, a felszabadulás után még mintegy 30 ezer fogoly halt bele az éhezésbe és a betegségekbe. Sokakat a tífusz vitt el, de általában az éhség, a végkimerültség és a tífusz együtt végzett az áldozatokkal. Adatunk arról nincs, hogy a kispestiek mekkora része halt meg tifuszban. –  A szerk.].

Aki nem kapta meg a tífuszt, azt a tífuszosok közé fektették, hogy így haljon meg, mert abban az időben már nem volt krematórium, már nem égettek hullákat, és hát olyan módon pusztítottak, ahogyan lehetett. Ott halt meg az összes ismerősöm Bergen-Belsenben, mint kiderült. Én egy pofonnak köszönhettem, hogy abba a transzportba nem kerültem bele. Annak idején együtt akartam maradni a kispesti asszonyokkal, de kaptam egy rettentő nagy pofont, mert nem fordultam meg, amikor a német mondta, hogy „Hátra arc!”. Ennek a pofonnak köszönhettem, hogy életben maradtam, mert így egész másfele vittek.

Itt, Bergen-Belsenben már nem nagyon gondoskodtak rólunk, olyan átmeneti szállás volt az egész. Összetalálkoztam két vagy három kispestivel, akik életben maradtak, és tárgyaltuk, hogy valahogy el kellene indulni. Aztán összeismerkedtünk egy csoporttal, akik románok voltak. A vezetőjük nagyon talpraesett férfi volt, aki beleegyezett, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Szerencsénk volt, mert a magyarokat nem nagyon szerették sehol sem. Akármerre mentünk, mindig azt mondta a román, hogy mi ne szóljunk, hallgassunk, hogy ne is tudják, hogy magyarok vagyok. Augusztusban indultunk el, nem tudom, hogy hányadikán, de nagyon sokáig tartott. Előbb Hannoverbe mentünk. Mikor megérkeztünk valahova, akkor megkerestünk ezeket az irodákat, ahol a zsidó häftlingek kaptak pénzt. De hiába volt pénzünk, nem kaptunk érte semmit. Amerre mentünk, mindenhol kiégett házak voltak. Utaztunk marhavagonban, csúcsosan megrakott szenes vonat tetején, volt hogy ütközőn utaztunk. Mosakodni a pályaudvarokon lehetett. Volt, amikor lelöktek a vonatról. Még az volt a szerencsém, hogy nem ütöttem meg magamat, mert a hátizsák a hátamon volt, és arra estem rá. Még mielőtt elindult volna a vonat, megint felmásztam. Volt úgy, hogy egész éjszaka úgy utaztam egy peronon, hogy jóformán csak az egyik lábamat tudtam lerakni, mert csak annyi hely volt. Ennivalóról gondoskodtunk, még mielőtt elindultunk. Voltunk öten vagy hatan nők, összesen, pestiek. Az volt, hogy amíg az én ennivalómból volt, addig mindenkit abból kínáltam, de mikor már az enyém elfogyott, akkor már senkinek nem jutott eszébe, hogy adjon. Akkor azt csinálták, hogy titokban ettek, hogy ne kelljen senkivel megosztani. Egyedül a társnőmmel voltunk abban a helyzetben, hogy mindent egyformán fogyasztottunk, és egyformán gondoskodtunk is magunkról.

Szóval keservesen elértünk Pozsonyba. Ott este volt, és már orosz katonákat is láttunk. Tulajdonképpen én már a vagonokban láttam az orosz katonákat. Hogy mit műveltek egész éjjel! Járták keresztül-kasul a vagonokat, és szedték el a csomagokat. Az én hátizsákom az átjáróba volt letéve. Azon tapostak végig egész éjszaka, de senkinek nem jutott eszébe, hogy azt felvegye onnan. Így megmenekült a hátizsákom meg a benne lévő. Amire kivilágosodott, megszűnt ez a zabrálás. Aztán megérkeztünk a Keleti-pályaudvarra. Ott fogadtak minket, és adtak egy karéj lekváros kenyeret mindenkinek. Lovas kocsikon – akkor azzal közlekedtek – vittek el egy Dózsa György úti iskolába, amit berendeztek a häftlingeknek. Odavittek a pályaudvarról, és azt mondták, hogy itt van ez a priccs, ez az enyém. Én arra gondoltam, hogy ha nekem itt kell töltenem az éjszakát, mert nincs senkim, akihez menjek, akkor én megölöm magam. Az nem létezik, hogy ezt én továbbcsináljam. Azért bírtam ki az egészet, hogy a családommal találkozzak.

Anyám két testvére lakott a legközelebb a Dózsa György úthoz, az egyik a Péterfy Sándor utcában, a másik a Hernád utcában, elindultam, hogy megkeressem őket. Elmentem a Hernád utcába, és ott találtam a két nagynénimet meg a nagybácsimat meg a gyerekeit. Ők a gettóban [lásd: budapesti gettó] voltak, de már januárban vagy februárban felszabadultak, és már hazakerültek. Mondtam, hogy menni akarok a húgomhoz, Kispestre, megkeresni, mert remélem, hogy ő megvan meg a szüleim is. A nagynénéim nem tudtak semmit a húgomról, senkiről. Jött a két nagynéném velünk, kísértek engem, és mentünk a húgomat megkeresni. A húgom épp nem volt otthon. A nagynéném mondta, hogy menjek vissza velük Pestre, és aludjak náluk. Akkor már éppen fel akartam szállni a villamosra, hogy menjek a nagynénimékkel vissza, amikor leszálltak ismerősök, olyanok, akikkel együtt kerültem Auschwitzba, csak őket máshova vitték. Nagyon örültek nekem, és mondták, hogy aludjak náluk. Én azt mondtam a két nagynénémnek, hogy inkább itt alszok az ismerősöknél, ha a húgomat nem találom meg aznap, mert reggel itt, Kispesten kell jelentkeznem hivatalosan, ahonnan elvittek. Aztán elmentünk együtt megnézni a testvéremet, hátha közben hazajött. És valóban, közben meg is érkezett. Hál’istennek, semmi baja nem történt, hála a keresztény férjének, nem esett bántódása. Hát el lehet képzelni az örömét! Én nagyon fásult voltam, egyáltalán nem tudtam semminek sem örülni, az az igazság. Akkor ott maradtam a testvéremnél, akkor már nem mentem az ismerősökkel.

Első nap még nem volt semmi probléma, mert azt mondta a testvérem, hogy kapott az én fiamról hírt, és a fiam él. Kiderült, hogy a szüleimet elvitték, amiről nem tudtam. Közben kiderült, hogy a férjem sem érkezett meg, az sincs. De amikor megtudtam, hogy a fiam él, azt gondoltam magamban, hogy „Hála istennek, legalább a gyerekem életben van, és így el tudom viselni a csapást”. Aztán pár nap múlva jöttek hozzám olyan asszonyoknak a férjei, akiket Bergen-Belsenbe vittek. Jöttek a feleségük után érdeklődni, és azok mesélték, hogy a gyerekemmel együtt voltak. Onnan tudtam meg, hogy az én gyerekem már nem él. Kiderült, hogy a betegtranszporttal ment el, de ő nem volt beteg, csak ragaszkodott egy kispesti férfihez, akit még itthonról ismert. Ez egy nagyon jómódú ember volt, kereskedő volt itt, Kispesten, üzlete volt. Ez az ember képviselő volt, egy művelt, intelligens ember, és az én gyerekem jól érezte magát vele. Mindenkinek kellett valaki, akivel két szót váltson. Mindenkinek kellett valaki, akihez tartozzon. Akinek nem volt gyereke vagy testvére vagy anyja vagy apja vagy nem tudom, kije, ismerősökkel barátkozott.

Én voltam az egyetlen a családból, aki hazajöttem. Senki más. A bátyámat is megölték családostól. Hatéves kisfiát, feleségét, őt magát is megölték. Hogy a húgom megmaradt, az egy csoda, mert akik itthon maradtak, azok is pusztultak, mert volt bombázás meg ostrom meg hasonló. Ő nem érezte, hogy ő milyen veszélyben van. Ő csak folyton várt minket haza.  Mindig azt remélte, hogy az én gyerekem hazajön. A lekvártól kezdve, ami a gyerekem kedvence volt, mindent készített. Tervezgette a férjével, hogy taníttatják tovább.

Hazakerültem egy szál ruhában. A házamban idegenek éltek, és olyan ellenségesen fogadtak, mintha nem tudom, mi lettem volna. Az volt a bűnöm, hogy a ház az enyém. A házamban öt család lakott, a lakásomban a lakók úgy dirigáltak, mint a nagy kommunisták. Énnekem szavam sem lehetett. Oda nem mehettem lakni. Természetes, hogy a testvérem mondta, hogy lakjak velük. A Báthory utca 40. szám alatt laktak. De én már tulajdonképpen borzalmas állapotba kerültem. Teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj. Nagyon nehéz erre visszaemlékezni, mert ez az életemnek egy borzalmas szakasza, nem tudtam, nem lehetett feldolgozni rövid idő alatt ezeket a dolgokat. Az volt az egyetlen vágyam, hogy csak haljak meg, mert ezt úgysem tudom túlélni. A testvérem alig tudta tartani bennem a lelket. Csak a húgomat sajnáltam, mert annyira odavolt, hogy megjöttem, és tele volt tervekkel. Még mielőtt megjöttem, kinyitotta az üzletemet, mert kapott egy felszólítást, hogy a hozzátartozók kinyithatják azoknak az üzletét, akiknek becsukták annak idején, de ha nem nyitja ki senki a családból, akkor másnak adják oda. Hogy nehogy elvesszen a boltom, ő kinyitotta, de már ki volt rabolva teljesen. Kalap nem kellett senkinek, elkezdtek gyártani orosz katonasapkákat. Teherautóval mentek az üzlet elé a sapkákért. Aki ügyes volt, nagyon sok mindent tudott szerezni ebben az időben, de az én testvérem mindentől félt. Előfordult, hogy az orosz katona vitt egy zsák lisztet, és ő nem fogadta el.

Én tehetetlenül néztem a dolgokat. Semmiben sem reménykedtem. Üres lett az életem. Amikor bementem az üzletbe, olyan voltam, mintha nem is az enyém lett volna, mint egy idegen. Idegen voltam a testvérem lakásában, idegen voltam az üzletemben. A szakmám már nem számított, kalapot már senki nem viselt, örültek, ha ennivalójuk volt, nemhogy kalapot tegyenek a fejükre. Mindenki kendőben járt. A gazdagok, a szegények, mindenki kendőben járt. Az elején megpróbáltam beilleszkedni a húgomék életébe. Bejártam az üzletbe, vezettem a húgom háztartását, vásároltam, főztem, takarítottam. Ők egész nap elvoltak, Pesten volt az irodájuk, a férje építész volt, kiszállt dolgozni mindenfelé, a húgom pedig az irodát vezette. Rengeteg munka volt, mert az újjáépítés zajlott, mert romban volt az egész ország. Az építészeknek volt munkájuk. Nekik megvolt a jövedelmük is, nem volt hiányuk semmiben. Én magam sem panaszkodhatok, mert minden kívánságom lesték. Nem akartam az üzletet feladni, mert abban reménykedtem, hogy valahogy majd csak lesz. Az egyik üzlet úgyis fel lett adva, amelyik a férjemé volt. Ha azt tudtam volna kinyitni, azzal jobban jártam volna, mert textilbolt volt, és a textilbolt az még ment, de a kalapbolt az nem. Így körülbelül 1947-ig tartottam az üzletet, fizettem a rezsit. Jövedelmem nem volt, a vagyonom kilencven százaléka elveszett, mert amiket odaadtam ennek-annak, azok mind elvesztek, nem kaptam vissza semmit sem. Mindent elvittek az oroszok. Amit nem vittek el, arra is azt mondták, hogy elvitték az oroszok. Szegény apám is sok mindent az üzletből mindenhova odaadott, hogy a háború után legyen mit kezdeni velük. Azokból semmi nem került vissza. Az ékszereim is mind odavesztek.

A testvéremék vettek egy romos öröklakást a Szilágyi Erzsébet fasorban. A tervük az volt, hogy rendbe hozzák, eladják, aztán vesznek egy másikat. Amikor az öröklakásuknak egy szobáját meg a konyháját rendbe hozták, beköltöztek, és átadták nekem a kispesti lakást, a Báthory u. 40-et. Ez egy nagyon szép lakás volt, két szoba összkomfort, egyedülálló ház volt egy kertben, ami tele volt gyümölcsfákkal. Közben a házamat is eladtam, mert értelmetlen volt vele bármit kezdeni, mert azokat a lakókat soha nem tudtam volna kielégíteni, nem tudtam volna nekik lakást szerezni, hogy visszaszerezzem a házamat. Így jóformán ingyen odaadtam. Az üzletet is eladtam, de azzal jobban jártam, mert az üzlet nem az enyém volt, csak béreltem. A bérleményt majdnem annyiért adtam el, mint amennyiért az egész házat, amennyiért az ötszobás házat a százötvenegyes telekkel.

Tulajdonképpen akkor vettem át a húgomék lakását, mielőtt megesküdtem a második férjemmel. A második férjem, Bársony József fiatal, nőtlen ember volt. Ebben az időben nagyon sok nősülni akaró férfi és nagyon sok férjhez menni akaró nő volt, mivel nagyon sok vesztette el a deportálásban a férjét vagy a feleségét. De én nem akartam olyan emberhez menni, akinek felesége volt meg gyereke, mert nem akartam, hogy örökké azt halljam, hogy milyen volt a felesége, milyen volt a gyereke, vagy a gyereket neveljem olyan rosszul, ahogy engem neveltek, mert engem sem az édesanyám nevelt fel. Volt kérőm több, de azért választottam azt, akit választottam, mert soha nem volt felesége, soha nem volt gyereke, és nem is vágyott gyerek után. A második férjembe sem voltam szerelmes, egyáltalán. Ő a maga módján szeretett, elvett feleségül, de azért élte külön a maga életét, ami engem nem is zavart. A férjem szeretett szórakozni. Én inkább hajlamosabb voltam a visszautazásra, és nagyon jó volt, hogy ő ki tudott ragadni ebből a rossz hangulatból. Mentem vele mindig, mert nélkülem nem ment soha. Mindenhol ismerték. A Moulin Rouge-ban ott állt kint a tömeg, nem tudtak bemenni, és ha minket meglátott a portás, már intett. Minden műsort végig kellett néznem, ha tetszett, ha nem.

A második férjem is zsidó volt, de kitért [lásd: Vallásváltoztatás (felekezetből kilépés)], mert azt hitte, hogy akkor segít magán, és nem viszik el. Ugyanúgy elvitték, mintha nem tért volna ki. Ő az édesanyját veszítette el, mert Pesten laktak, és a gettóba kerültek. Az anyja végigélte azt, hogy a gettóban voltak, de amikor hazament a saját lakásukba, nem volt ablak, megfázott, tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Mire a fia hazament, addigra az anyja már nem élt. Volt egy bátyja, 1901-es. Amikor összeházasodtunk, mondta, hogy térjek ki. Azt mondtam: „Végigcsináltam az egész deportálást, elvesztettem az egész családomat, egymagam jöttem haza, gondolod, hogy most fogok kitérni? Eszem ágában sincs.” Csak polgárilag esküdtünk, nem templomban. Megkérdezték, hogy reverzálist kötünk-e [Reverzális – a házasuló felek megegyeznek abban, hogy születendő gyermekük melyik szülő vallását kövesse. –  A szerk.]. Nem kötöttünk. Eszemben sem volt, hogy gyereket szüljek, pedig fiatal voltam, csak nem akartam. Azonkívül a férjem sem volt olyan, akiről el tudtam volna képzelni, hogy gyereket neveljen.

Az én férjem nem akart Kispesten lakni, egy évig laktunk csak itt. Keserves egy évig tartott, amíg hirdettem, és nagy nehezen elcseréltem a lakást. Az jobban járt, aki velem cserélt, mert én egy másfélszobás lakást cseréltem a hetedik kerület, Dembinszky utcában, nagyon kellett költeni ahhoz, hogy lakni lehessen benne. Nem akartam elköltözni, annyi minden kötött ahhoz a környékhez… Aztán arra gondoltam, hogy talán jobb is, mert az emlékeimtől könnyebben szabadulok, ha nem maradok Kispesten. De ma már tudom, hogy az ember önmagától nem tud megszabadulni, az emlékeit viszi magával. Én csak annyit tudok, hogy nincs a napnak olyan perce, hogy ne legyenek eszemben a családtagjaim, mindazok, akik voltak, akik elmentek mellőlem, legfőképpen a gyerekem, aki hetven éves lenne, ha élne, de az ő kis élete tizenöt évig tartott összesen.

Amikor a férjemmel összekerültem, taxitulajdonos volt. Akkor örökölni lehetett a taxiengedélyt a szülőktől, és az ő apjának volt három gyereke és három engedélye. Mindegyik gyerek kapott egy engedélyt. A férjem bérelte a bátyja engedélyét, bérelte a nővére engedélyét, és így futott neki három kocsija. Panaszra nem volt ok, anyagiakban nem volt hiányom semmi. Viszont hamarosan a taxijai miatt osztályidegen lett, mivel nem adta be a kocsijait a szövetkezetbe, hamarabb vették el az engedélyét is, és csak nagy keservesen tudott elhelyezkedni mint taxisofőr.

1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] mi nem vettünk részt semmiben, de a férjemet elküldte az igazgatója; már hamarabb elküldte volna, mert mindig kifogásolta a főnököt. Az igazgató elővett néhány embert, akik tényleg csináltak valamit, és azt mondta, hogy ha a Bársony ellen felszólalsz, ezt mondod, meg azt írod, akkor megtarthatod a munkahelyedet. Úgyhogy a forradalom után elvették az engedélyét [Bársony Józsefné föltehetően a „vezetői engedélyére”, azaz a jogosítványára gondolt. – A szerk.]. Először nem tudott elhelyezkedni csak kocsimosónak. Ez nagyon nehéz volt, mert mindenféle gáz, benzingőz, kipufogógáz volt ott. Hazajött, azt mondta, hogy nem megy többet. Azt mondtam neki: „Hogyha nem mész többet dolgozni, akkor azt fogják mondani a jóakaróid, hogy nem akarsz dolgozni ennek a rendszernek. Muszáj dolgoznod, ha tetszik, ha nem. De az nem kötelességed, hogy oda menj be, ahol a legrosszabbul érzed magad. Ott dolgozz, ahol friss levegőt kapsz és kész.” Nagy keservesen elment dolgozni, nem lett semmi baja. Aztán jött egy engedékenyebb időszak, vissza lehetett szerezni az engedélyt, és teherautó-sofőr lett, tehertaxis. Szeretett dolgozni, csak azt bánta, hogy miért nem ment hamarabb teherautóra. Mennyivel többet keresett volna. A lényeg az, hogy ügyes ember volt. Mindenhol feltalálta magát. Nekem valóban nem kellett volna dolgoznom mellette, mert megkereste azt, ami kell.

1956 nekem inkább azért izgalmas, mert akkor született meg az Icukám [Icuka Bársony Józsefné testvérének, Tóth Lászlónénak a lánya. – A szerk.]. Én őt rettentően akartam, mert én nem akartam gyereket. A húgom elvált a férjétől, és volt egy barátja, aki nem akarta a gyereket, volt neki már egy, de annak sem volt jó apja. Lett volna három gyerekük is, de mind el lett véve. Ezt meg rábeszéltem, hogy hagyja meg. Azonkívül a húgom annyira szerelmes volt abba a férfiba…, öt évig tartott a kapcsolat, de tudtam, hogy nem fog megmaradni. És lett 1956, amire senki sem számított, és a férfi disszidált. Szakított vele, és aznap disszidált, amikor a gyerek született. Ezért is akartam a gyereket, mert képes lett volna öngyilkos lenni e miatt a férfi miatt, és én nem tudtam örökké a sarkában lenni. Utána senki nem kellett neki többé. Ez olyan nagy szerelem volt neki, hogy senki nem tudta pótolni. Harminchét éves volt, amikor a lánya megszületett, és leélte az életét anélkül, hogy egy férfi lett volna neki közben. A férje, akitől elvált, az el akarta venni őt megint, és magához vette volna őt a lányával együtt. Nem ment vissza hozzá. Aztán az én segítségemmel nevelte fel a kislányt. Olyan, mintha az enyém lenne.

Én 1953-ig otthon voltam. Nem akarta a férjem, hogy dolgozzak, de én mondtam neki, hogy azt akarom, hogy legyen majd saját nyugdíjam. Nem érdekelt egyáltalán, hogy mit csinálok vagy mennyit fizetnek. Elmentem a Hegedű utcai szövetkezetbe, egész közel volt a lakáshoz. Ledolgoztam tíz évet. Játékokat csináltunk, műanyag játékokat és szőnyegeket, meg festőhengert is vágtunk. Azután is mentem dolgozni, amikor már nyugdíjas voltam [1963-ban ment nyugdíjba. – A szerk.], mert akkor volt egy olyan lehetőségem, hogy egy kötödét vezethettem a Kecskeméti utcában, a Reitter kötödét. A tulajdonosok is zsidók voltak, de olyanok, akik nem tartották a vallást. Azt mondták, hogy nem kell tennem semmit, csak a meglévő holmikat eladni. Társbérlet volt az üzlet, volt egy ruhavarró, egy férfi, aki női ruhákat varrt, blúzokat, és árulta közben ezeknek a kötöttáruját. Megosztoztak a kirakaton, és megosztoztak az üzleten. Akkor jött divatba a twistpulóver [„Twistpulóver – kártolt gyapjúból készült, bebújós, hosszú ujjú, V-alakú nyak¬ki¬vá¬gás¬sal rendelkező pulóver, amely éveken keresztül, változatlan áron, 160.– Ft-ért volt kapható, s szinte egyenviseletnek számított az ifjúság körében. Rendkívüli népszerűségének valószínű oka, hogy a ruházati ipar szegényes termékei között ez az egyszerűségével kitűnő ruhadarab nem illeszkedett a szokásos termékek so¬rába.” (Kozák Gyula: Lábjegyzetek a hatvanas évek Magyarországa monográfiához /Kézirat/). – A szerk.]. Én üzletasszony voltam, tudtam, hogy valamit csinálni kell, meg kell fogni, ami adódik. Gondoltam, hogy nem ülök ölbe tett kézzel és várom a vevőket, amikor a kutyának sem kell az, ami van. Megvettem a fonalat, megköttettem, összeállíttattam, eladtam, és ez így ment szünet nélkül. Közben vásároltak mást is. Nagyon jól ment az üzlet. Egészen hatvanéves koromig ott voltam. Lehettem volna tovább is, de nem bírtam azt a házaspárt, ki nem állhattam. Folyton bolondították a bedolgozókat, soha nem fizették ki őket időben. Aztán észrevettem, hogy bizalmatlanok, és azt végképp nem tűrtem el. Addig, amíg úgy éreztem, hogy megbíznak bennem, addig csináltam. Hiába könyörögtek, hogy menjek vissza, nem mentem.

A háború után, hiába volt a férjem kitérve, tartottuk a vallást. Hitközségi adót fizettünk, templomba jártunk, a Bethlen téri templomban megvolt a helyünk. Ezt 1956 alatt sem titkoltuk. A férjemet, amikor meghalt, rendes zsidó szertartással temettettem el a rákoskeresztúri temetőben [lásd: temetés].

Én különben soha nem voltam párttag. Amikor a deportálásból hazajöttem, azt mondta a húgom, hogy akik a deportálásból hazajönnek, mind belépnek a szocialista pártba [azaz: a kommunista pártba]. Azt mondtam, hogy éntőlem nyugodtan beléphetnek, én nem lépek sehova.

A férjem gondolkodott az Izraelbe való kivándorláson, de én nem akartam. Én azt mondtam, hogy én már otthont építettem. Mondtam, hogy menjen ki ő, és ha sikerül neki, akkor majd utánamegyek. De jól tudta, hogy nem mennék utána. Nem is voltunk Izraelben, bár voltak ott rokonaink. Az első férjem legfiatalabb húga, aki kiment még 1939-ben a két gyerekével meg a férjével. Tartottuk a kapcsolatot, persze. Arról is volt szó, hogy kimegyünk Dél-Amerikába, bár én nem nagyon akartam. Már háború után volt. Minden megvolt, csak elsikkasztották a papírokat, amiket küldött a rokonunk Brazilíából.

1967-ben volt az egyetlen külföldi utam, kimentem Amerikába, hogy meglátogassam a Piri barátnőmet. Várt engem a repülőtéren, összetalálkoztunk, és körénk csődült a személyzet, a repülőgép személyzete, egy halom ember, öleltek, csókoltak bennünket. Ez úgy történt, hogy Piri, ameddig várt a reptéren, hogy az unalmát elüsse, elmesélte néhány alkalmazottnak, hogyan ismerkedtünk meg, s azok annyira meghatónak találták a történetet, hogy mikor megérkeztem, körbeállva ünnepeltek. Akkor még a Piri teljes családja élt, mind ott voltak Penssylvaniában. Minden nap máshova voltunk meghívva… Még egyszer meglátogattam, a halála előtt, 1995-ben, rettentő boldog volt ő is, én is, ez volt az utolsó találkozásunk.

1989 után nem változott semmi. Ugyanúgy imádják a pénzt, és ugyanúgy van szegény ember és gazdag ember. Viszont most nincs középosztály. Én nem panaszkodom, mert én a nyugdíjamból megélek, kapok nyugdíjat Németországból, és a magyar államtól is kapok életjáradékot. Én egy beosztó ember vagyok, nem is költöm el a nyugdíjamat. A húgom lánya miatt idejöttem lakni, mert én a hetedik kerületben laktam, és nagyobb lakásom volt jóval, mint ez. De ez nekem megfelel, nem is kell nagyobb. Minek egymagamnak?
 

  • loading ...