Travel

Életrajz

Gömöri Géza egy kétszobás budai lakásban él a feleségével. Különböző történelmi események, irodalmi személyiségek és meseszép tájképek díszítik szobáinak falait, melyek mind keze munkáját dicsérik. Gömöri Géza vidám, ugyanakkor precíz, tiszteletet parancsoló ember. Látogatóit kedvességgel és egy róluk készült karikatúrával ajándékozza meg.

Én a család anyai ágát szerettem és ismertem jobban. Apám, Grünbaum Ábrahám anyjáról, apjáról csak annyit tudok, hogy Balassagyarmaton laktak, de amikor én már nagyobb fiú voltam, már nem éltek. Balassagyarmat mellett volt egy falu, Kozárd, ott született az apám [Kozárd – Nógrád vm.-ben lévő, 1910-ben nem egészen 500 lelkes kisközség. – A szerk.]. És ott volt a nagyapámnak egy borkimérése. Ennyit tudok, semmi mást.

Az anyám, Trattner Erzsébet nagyszülei Dobsinán éltek. Dobsina Rozsnyótól harminc kilométerre, Gömör megyében volt. Salgótarjánnál kellett átmenni a somoskőújfalui határon, a határtól Rozsnyó olyan harminc-negyven kilométer, és onnét Dobsina [Dobsina – rendezett tanácsú város volt Gömör és Kishont vm.-ben, 1910-ben 5000, túlnyomóan német és szlovák lakossal. Jelentős bányaváros (vasérc, kobalt, nikkel) volt, 1881-ben még 5600 lakossal, de a bányászat csökkenése következtében a lakosság elszegényedett, és megindult a tömeges kivándorlás Amerikába. 1919-ben már csak 4600 fő lakott Dobsinán. Állami polgári fiú- és községi polgári leányiskola, alsófokú kereskedelmi iskola, iparosiskola működött a városban. A trianoni békeszerződéssel Dobsina Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nem messze volt a Tátrától, olyan százötven kilométerre. Amikor én születtem, Szlovákiához tartozott – 1920-ban volt Trianon, és én 1921-ben születtem. A születési bizonyítványom is szlovákul van kiállítva. De azzal együtt a nagyapám, nagyanyám velem mindig magyarul beszélt, egymással időnként németül, jiddisül is, de főleg magyarul. Érdekes, hogy Dobsina egy sváb település volt. Úgy is hívták, Dobschau, németül. Német ajkú város volt. De például azt, hogy „Wo gehen Sie?”, az ott lévő németek úgy mondták, hogy „Bu gehen Sie?”. A dobsinaiak így beszéltek. A nagyapa is tudott „bulénerül”, de általában magyarul beszélt. Erre úgy visszaemlékszem. Szóval az ott élő emberek oda települt svábok voltak, de rendes, tiszta emberek. Dobsinán nagyon sokan beszéltek magyarul, főleg a zsidók. Jó kis városka volt, rendes, akkor iparosodott. Ami érdekes, hogy az első zsidó Dobsinán a nagyapám volt, az utolsó pedig a nagybátyám. A nagyapám hívta be Dobsinára az összes ismerősét.

Mikor kicsi voltam, Dobsinán a zsidók és a nem zsidók nagyon jól megvoltak egymással, magyarul lehetett beszélni, semmiféle probléma nem volt. Játszottunk a fiatal keresztényekkel. És még egy, hogy a beneši érában [lásd: Beneš, Eduard] nagyobb demokrácia volt, mint nálunk a Horthy-rendszerben. Nem volt üldözés, nem volt olyan antiszemitizmus, mint itt nálunk.

A nagyapámat Trattner Józsefnek hívták. 1856-ban született. Zsidó ember volt, de a nagybátyámban mindig volt egy kérdőjel, hogy a Trattner nem zsidó név. Lehetséges, hogy valamelyik ős benősült egy zsidó családba, és így lettünk mi, Trattnerek zsidók. Talán a nagyapának a nagyapja benősült egy zsidó családba. Ugyan II. József engedélyezte a vegyes házasságot, de nem volt erre bizonyíték, pedig a Trattnerek rendkívül precízek és pontosak [Zsidók és nem zsidók összeházasodása a polgári házasság intézményének 1894-ben történt bevezetése és az 1895-ben életbe lépő ún. recepciós törvény – amely az izraelita vallást egyenjogúsította – után vált lehetővé. – A szerk.]. Minden Trattner vezetett – mint ahogy én is – egy noteszt, minden napról megvan, hogy hol voltam, kivel voltam.

A nagyapámnak soha nem volt pajesza, nem hordott kipát, elegánsan öltözködött. Kabát, kalap. És nagyon művelt volt. Nagyon érdekes volt, amikor följött Pestre, elvittük egy orvoshoz. Latin közmondásokat mondott, latinos volt. Én is latinos voltam az újpesti gimnáziumban, ahová jártam. A nagyapám iglói diák volt, ott érettségizett, ami nagy dolog volt abban az időben.

A nagyapámnak a piactéren volt egy nagy üzlete. A nagyapám üzletében mindenki vásárolt, nagy tisztelet övezte. Dobsina egy kisvároska volt, ahol a piactéren övé volt a legnagyobb üzlet. Cipőtől ruháig, kalaptól varrószerszámokig mindent lehetett ott kapni. Ha belépett az ember, két pult volt. Az egyik oldalon voltak a textildolgok, a másik oldalon meg a ruha meg a cipő meg mit tudom én, micsoda. Még most is előttem van. Az üzlet, mivel nem voltak alkalmazottak, amolyan családi vállalkozásként működött. A nagyanyám és anyám testvérei is, a Sándor bácsi, a Zsiga bácsi, a Margit néni, az Irén néni mind ott voltak, az egész rokonság, ott laktak Dobsinán, és dolgoztak a nagyapám üzletében, ami szombaton nyitva volt, de a nagyobb zsidó ünnepeken, mint Jom Kipur, nem volt nyitva.

Az üzlet a földszinten volt, fönn az emeleten pedig voltak a szobák. A piactérre nézett három szoba. Volt aztán egy konyha, egy nagy előtér, és hátul volt még két szoba. Öt szoba volt összesen, egy folyosó, ott volt a vécé és egy fürdő. Fölvitte a kút a vizet, így volt víz a lakáson belül, amit fával melegítettek. Én ott születtem, abban a házban. Mikor kinéztem az ablakon, mindig magam előtt láttam a Schwarzenberget, úgy hívták azt a hegyet. Jó kilátás volt, és jó levegő. Volt egy szakácsnő, egy takarítónő. Nagyon jó kapcsolat volt közöttünk. Nem voltak zsidók. A szakácsnő ott lakott nálunk, de a takarítónő nem. Ő otthon lakott a családjával a faluban. Mindketten bulénerek, más szóval svábok voltak, úgy harminc-negyven év körüliek. Velük így beszéltünk, hogy például „Daj mi kolács”, „Adjál kalácsot”. Ezekre visszaemlékszem. Aztán volt kutya meg csirke az udvarban meg kacsa és mindenféle állat.

Dobsinán többnyire neológok éltek, de volt néhány ortodox is. Nem volt külön zsinagógájuk, egy templom volt, ott imádkozott a neológ és az ortodox is, azok a templom legvégében voltak elzárkózva, ahogy visszaemlékszem. Nagyapámnak nem volt se pajesza, se szakálla, úgy nézett ki, mint egy amerikai úriember. Úgy volt otthon kóser, hogy szalonna nem volt [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás]. Dobsinán nem volt kóser mészáros [lásd: sakter], nagyanyám vágta le a csirke nyakát, kiengedte a vért, és akkor az kóser volt. A nagyszüleim csak a nagyünnepeket tartották, és a péntek este az péntek este volt, de nem mentek templomba, a nagyanyám otthon gyújtott gyertyát. Legfeljebb szombat délelőtt mentek templomba, neológok voltak, nem ortodoxok. Pészah is volt – maceszevés és szédereste –, sőt később apámnál is volt szédereste.

A nagyapámat nagyon tisztelték Dobsinán, mert tulajdonképpen ő hívogatott a városba zsidókat, egyet, kettőt, és akkor a másik is egyet-kettőt. Nagyon jó zsidó közösség volt. Amikor anyámmal nyaranta az iskolai szünetben odamentem, három-négy barátom is volt, annyi idősek, mint én. Volt egy Simon nevezetű, aki amikor meséltem neki, hogy többektől azt hallottam, hogy Árpád jött fehér lovon, és odaadta a fehér lovat, és megkaptuk Magyarországot, röhögni kezdett, hogy ez egy hülye mese. A magyarok bejöttek, leverték a szlovákokat, és elfoglalták ezt a területet. Ezt mesélte. Én meg nem tudtam, hogy akkor kinek van igaza.

A nagymamámat Berkovits Johannának hívták. Nagyon rendes asszonyka volt, én nagyon szerettem. Alacsony, sovány asszonyka volt. Ő volt, aki irányította a takarítónőt és a szakácsot. Tudniillik, hogy mit főzzünk, azt ő találta ki, és ő parancsolgatott, ő kóstolgatta az ételt, hogy melyikbe mennyi só, fűszer kell még. A szakáccsal együtt főztek. Mi, gyerekek a kisasztalnál,  a felnőttek pedig tőlünk külön asztalnál ültek. Amikor behozták a főételt, például a csirkét, akkor azt a nagymama adagolta fel mindenkinek. 

Gyerekkoromban minden évben ott töltöttem a nyarat az unokatestvéreimmel. Ott volt Sándor bácsinak a fia, a Buci, akit Theresienstadtba vittek, onnan nem jött vissza. Akkor az Ella néni fia, a Faludi Lóri volt ott még a nagymamánál. Az ő apja volt a Friedmann Ferenc. Ők Jolsváról származtak. A szülők Auschwitzban meghaltak, Lóri a második világháború után változtatta a nevét Friedmannról Faludira. Amikor született Újpesten, arra emlékszem, hogy anyám nekem adta oda azt a párnát, amire őt közvetlenül a születése után tettük. Együtt nőttünk fel, én voltam mindig az idősebb, és sokat verekedtünk, de nagyon jól megvoltunk egymással. Sok rosszaságot csináltunk együtt. Ő él most is. Akkor ott nyaralt még a nagymamánál a Vera és a bátyja is, a Trattner Kálmán bácsinak a gyerekei, és a Kati néninek a fia, a Neufeld Ervin is. Az anyám és az Ella néni ott maradtak velünk nyáron, az apámék pedig dolgoztak tovább Budapesten. Soha nem volt veszekedés. Edit nővérem is ott volt, de ő már az idősebbek asztalánál ült, nem velünk, gyerekekkel. A faluban nekem rengeteg ottani barátom volt. A Simon Sanyi vagy a Léderer gyerekek vagy az orvosnak a fiai, egész kis futballcsapat. A szülők is jóban voltak egymással. Ez mind zsidó család volt.

A nagymama és a nagypapa kettesben minden este kártyáztak, ez volt a fő foglalkozásuk. Méghozzá egy olyan játékot játszottak, amit én is megtanultam. Römikártyával lehetett játszani, nagyon érdekes játék, és számolni kellett mindig, nem gyűjteni, mint a röminél. Letettek négy lapot, és akkor 5 + 6 az 11, és ha volt egy Bubi, akkor az elvitte. Kinek volt több, az nyert.

A nagymama kicsit süket volt, szegény, volt neki ilyen kürt alakú kagylója, abba kellett belebeszélni. 1938-ban a nagymama és a nagypapa nálunk volt Újpesten néhány hétig vendégségben, akkor láttam őket utoljára, mert amikor hazautaztak Dobsinára, hamarosan mind a ketten meghaltak. Azért is jöttek Budapestre, mert a cukorbajukat vizsgáltatták felül. Arra emlékszem, hogy abban az évben nyáron, a nagypapa temetésére még el tudtam menni, de ősszel a nagymama temetésére már nem, mert megkezdődött az iskola.

A nagyapám öccse, Dr. Trattner Sándor volt, Ferenc József idejében k. und k., tehát König und Kaiser [kaiserlich und königlich], császári és királyi katonai főorvos volt. Rendkívül precíz ember volt. Amikor megkérdezte anyám tőle, „Mikor jössz?”, akkor elővette az aranyóráját: „Tizenkettő után öt perccel.” És akkor ott volt tizenkettő után öt perccel. Még annyit, hogy amikor a németek betörtek Csehszlovákiába [1938-ban] – akkor még Csehszlovákia együtt volt [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] –, mérget vett be a feleségével együtt, és így haltak meg. Gyerekük nem volt, Kassán éltek egyébként, és tudták azt, hogy ha Hitler elfoglalja Csehszlovákiát, akkor elviszik a zsidókat.

A nagyapámnak volt egy orvos bátyja, a Trattner Géza, ő 1918-ban spanyolnáthában meghalt [A 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.]. Többet róla nem tudok, az ő neve után lettem én is Géza. Volt még két Trattner, azok kimentek az első világháború után Amerikába, Los Angelesbe. Róluk sem tudok többet, csak hogy egyszer jöttek az unokáik, keresték a magyarországi Trattner rokonokat. Megtaláltak bennünket. A nővérem, Gömöri Edit ismerkedett meg velük 1964-ben. És akkor engem is meghívtak, tényleg mondhatom, hogy tejben-vajban fürösztöttek.

Dobsinán lakott még anyám testvére, Trattner Zsiga bácsi, a nagybátyám, aki szintén kereskedő volt. Zsiga bácsi volt anyám legfiatalabb öccse, az üzletben ő nagyon sokat dolgozott, segédkezett. Ő itt járt iskolába, Budapesten. Ella néninél, anyám nővérénél lakott négy évig, kereskedelmi érettségit tett, és utána visszament Dobsinára. Zsiga bácsi csinálta az első futballpályát Dobsinán. Csinált egy uszodát is polgármesteri pénzből, ugyanis jóban volt a polgármesterrel, mert kikutatta, hogy hogyan keletkezett Dobsina neve: Dobschau. Megtalálta a városháza gyűjteményében, hogy mikor már sok sváb volt, akkor összeültek, hogy adjunk egy nevet ennek a településnek. Egyik ezt mondta, másik azt, de egyik sem volt jó. Körben ültek, és közben égett a tűz, és alatta a leves: azt mondta az egyik, na, most gondolkozzunk, adok három percet, és aki először mond valamit, az lesz a neve. És forrt a paprikás, és valamelyik azt mondta: Topf schau. Topf az cserépedény, cserépfazék, schau, az nézz oda, így lett Dobschau, aztán ebből lett Dobsina [A Földrajzi nevek etimológiai szótára (1978) szerint a helységnév eredete ugyan nem tisztázott, de mindenképpen szláv eredetű névről van szó. – A szerk.]. Az uszodába a Sajó patak vizét vezette. És egy részét elzárta, abból lett uszoda. Én is fürödtem benne. Tizennégy fokos vize volt, hiába, ott hűvös a nyár, Dobsina magasan van. Zsiga nagybátyám volt az utolsó zsidó Dobsinán, mert mindenkit elvittek, ő a hegyekbe jelentkezett partizánnak, és ott volt [lásd: Szlovák Nemzeti Felkelés]. Aztán látta, hogy mindenütt keresik, átszökött a határon, és itt bujdosott Budapesten. Mikor aztán vége volt a háborúnak, hazament a feleségével. Úgyhogy voltunk nála látogatóban többször is Dobsinán, már nagyon öreg volt. Aztán Rozsnyóra átköltözött, mert ott még voltak rokonok.

Anyám többi testvérei közül Sándor bácsi jogász volt, de nem gyakorolta a szakmáját, ő is inkább nagyapám üzletében dolgozott, ő végezte a beszerzést. A Kálmán bácsi állatorvos volt, Újvidéken volt, és beleesett a „hideg napokba” [lásd: újvidéki vérengzés], és kivégezték. A felesége, akit Ella néninek hívtak, újvidéki, palánkai asszony volt, úgy került oda a Kálmán bácsi [Palánka –Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség, a trianoni békeszerződést követően a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Nem tudom pontosan, mikor és hogyan került oda, valószínűleg megismerkedtek valahol, mert mint állatorvos járta az országot. Ella néni zsidó asszony volt. Nagyon szerettem a Kálmán bácsit. Ő egy ilyen kedves, nyugodt ember volt, és sokat sétálgattunk Dobsinán a nagymamánál, amikor ő is ott volt. Mint állatorvos értett a biológiához is, a növényeket nagyon jól ismerte. Mindenféle virágnak a nevére ő tanított meg engem.

Volt még két lánytestvére is anyámnak. Az egyiket úgy hívták, mint a Kálmán bácsi feleségét, Ella, ő volt az egyik, Kató a másik. Katót apám adta férjhez itt, Újpesten a Szent Gellért utcában valakihez, akire már nem emlékszem. Úgy emlékszem, neki Újpesten volt vegyeskereskedése. Született egy gyerekük, az Ervin. Azt soha nem fogom elfelejteni, nyolc-kilenc éves gyerek volt, nagyon csúnya gyerek volt, különleges, furcsa homloka volt. Amúgy csodáltam, kívülről tudta az újpesti telefonkönyvet. Mondtam neki, mondd meg ennek a telefonszámát. Mondta. Nem tudom, mi lett volna belőle. Micsoda különleges egy gyerek volt! Az újpesti templomban, ahol a nevek föl vannak sorolva, ott van Neufeld Erviné is. Kilenc éves volt. Kinn van anyám, apám neve, Ella nénié, anyám testvéréé meg a Feri bácsié, a férjéé. Ott tizennyolcezer név van. Újpesten nyolcvanezer emberből húszezer zsidó volt, abból tizennyolcezer meghalt [1941-ben Újpest összlakosságának 14%-a – 10 880 fő – volt zsidó, 1944-ben pedig kb. 14 000 zsidó élt Újpesten. Részletesebben lásd a szócikkben. – A szerk.]. Nemcsak Újpest, Rákospalota is beleszámít. Egy évben kétszer-háromszor ott vagyok – amikor megemlékezés van, elmegyek, és én is megemlékezem a halottakról.

Az apámat Grünbaum Ábrahámnak hívták, balassagyarmati volt. 1882-ben született. Nagyon kövér ember volt. Lembergben volt katona az első világháborúban, de nem találtak neki öltönyt [Egyenruhát – A szerk.], olyan kövér volt. Neki külön kellett készíteni. Kaptam egy fotót apámtól, és amikor iskolába jártam, azt kellett leírni mindenkinek, hogy az apja mit csinált az első világháborúban. Én ezt írtam – hét-nyolc éves gyerek voltam akkor: „Apukám a front mögött volt, nem kellett kimenni a jó meleg szobából. Sokszor visszagondolt azokra a szegény emberekre, akik most a Kárpátokban harcolnak. Jó volt neki a melegben szunyókálni.” Mikor az apám meglátta, kaptam tőle egy pofont. Apám nagyon elegáns volt. Arany zsebórája volt. Bottal járt, kalapban.

Apám az Aranyosiban érettségizett [Az Aranyosi-féle fiú kereskedelmi, majd felső kereskedelmi iskola 1889–1946 között működött Budapesten, az V. kerületben. – A szerk.], kereskedelmi iskolában, Budapesten [lásd: kereskedelmi iskolák]. Apám tőzsdés volt abban az időben, amikor én születtem, 1920-21-ben, aztán az Első Budapesti Gőzmalomnak [Első Budapesti Gőzmalom Rt.] volt a képviselôje. Újpest-Rákospalotán árulta a pékeknek a lisztet. Ő ment a pékekhez. Megtárgyalta velük, hogy mennyi liszt kell. „Ennyi? Akkor ki fogom szállítani.” Az apám Észak-Pesten adott el lisztet, a sógorunk, Feri bácsi [Friedmann Ferenc] meg Dél-Pesten. Tulajdonképpen közöttük kapcsolat volt, a két cég között telefon is volt. Ott volt a telefon az ajtóbejáratnál.

Apám szeretett kártyázni, főleg ultizni a barátaival. Minden vasárnap délelőtt volt ultiparti nálunk, Újpesten. Máskor meg az Andrássy út végén, a Liget kezdetén lévő kávéházba járt kártyázni. Lóversenyre is szeretett járni. Egyszer engem is kivitt, életemben először voltam lóversenyen. Azt mondta, hogy tedd meg a Vörös Lulut, mert az lesz az első. Hát én ott állok a sorban, és hallom, hogy a hátam mögött beszélgetnek: „A Vörös Lulu sánta, fogatlan, az sehol nem lesz.” „Hát kicsoda?” „A Póni fog nyerni!” „Póni? Nem is hallottam ilyet.” Hát, mondom, akkor én is megteszem a Pónit, meglepem apámat. Visszamegyek, „megtetted?”. „Meg.” Elindul a menet, izgultam, hogy mit fog szólni apám, mikor a Póni győz. Egyszer csak látom, hogy a Vörös Lulu szalad előre, és hallom apámat, hogy hű, nyertünk, nyertünk, mennyi pénzünk van! „Add ide a szelvényt”, odaadom. „Ez nem az!” „De az!” „Hogyhogy, hát én nem a Pónit mondtam neked!” Én meg mondtam, hogy „Igen, de az sánta, meg vak és fogatlan”. Hát kaptam egy akkora pofont, életemben nem kaptam akkorát. De nagyon rendes ember volt amúgy, nagyon szerettem őt.

Az édesanyám, Trattner Erzsébet 1890-ben született Dobsinán. Ott is járt iskolába, elemibe és polgáriba [lásd: polgári iskola] is. Négy polgárit végzett. Nagyon szeretett olvasni, olyan értelmes volt. Jó volt, én rossz gyerek voltam, de mindent megbocsátott. Az apuka volt inkább a keményebb, a szigorúbb. Az édesanyám ott élt Dobsinán, segített a nagyanyának, amíg férjhez nem ment apámhoz. Közvetítő [lásd: sádhen] útján házasodtak össze, abban az időben jobbára nem a lányok határozták meg, hogy ki legyen a férj, hanem a szülők. A szülők körbenéztek, na, itt van egy hozzánk való fiú vagy hozzánk való lány. A Friedmann Feri bácsin keresztül ismerkedtek meg. Feri bácsi anyám testvérének, Ellának a férje volt. Ez a sógor, akinek az apja Jolsván [Gömör és Kishont vm.] élt, hozta össze az anyámat az apámmal. Abban az időben általában a polgárok egy szinten mentek férjhez és nősültek. A társadalmi rétegződés nagyon erős volt. Az édesanyám 18 éves volt, az édesapám a húszas éveinek a közepén járhatott. Az esküvő 1912-ben lehetett, azt hiszem, Dobsinán volt, de bővebbet erről nem tudok.

1921. szeptember 19-én születtem Dobsinán, akkor még Grünbaum Gézának hívtak. A szüleim akkor még a Népszínház utcában laktak, és amikor anyám állapotos volt, apám azt mondta neki, hogy tudod mit, ne idegeskedjél, menjél el Dobsinára, ott szüld meg a gyereket, ott szülted meg Editet is, ott jó bába van. Az 1919-es forradalom [lásd: Tanácsköztársaság] után volt egy antiszemitizmus, és nem jó néven vették a zsidóságot [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Talán azért is akarta apám, hogy én Dobsinán szülessek meg. Hat hónapos koromig ott voltam Dobsinán az anyámmal és a nővéremmel együtt. Aztán feljöttünk anyámmal a Népszínház utcába. Azután apám a Feri bácsival, az Ella néni férjével együtt Újpesten vett házat. A Nap utca 7 volt ez, ami egy kilenclakásos ház volt. Az egyikben mi laktunk, a másikban az Ella néniék, a harmadikat pedig, amit szintén az apám vett meg, de a nővérem nevén volt, kiadtuk albérletnek. Úgy látszik, mint tőzsdésnek, jól ment apámnak, mert megvette a lakásokat. Az egyikben egy Lukács nevezetű gyógyszerész lakott korábban, aztán amikor azok elköltöztek Pestre, akkor mi költöztünk oda a helyükre. Én tulajdonképpen ott éltem le a fiatalságomat. Négyszobás lakásunk volt, külön hálószoba meg fürdőszoba is. A négy szoba vette körül a konyhát. A fürdőszobában Zefír-kályhával fűtöttünk, és csináltuk a melegvizet. Annak a kályhának hat lyuka volt, fával tüzeltük [Akkoriban nagyon korszerű kályhának számított Veress Ferenc feltaláló 1933-ban szabadalmazott kályhája. – A szerk.]. Onnét áradt ki a meleg a szomszédos hálószobába is.

Engem az anyám nevelt. Amikor még kicsi voltam, volt a cselédünk, az Anna, aki Pitvarosról származott, ő segített nekem öltözködni. Ő takarított is. Annát nagyon szerettem, ő is engem.  Jóban voltunk, gyakran előfordult, hogy anyám elment ide, oda, amoda, és Annával maradtam otthon. Vigyázott rám, főzött is, takarított is. Nem tudom, hogyan került hozzánk. Aztán apám adta férjhez. Megismerkedett egy Szalontai Sándor nevezetű BKV-lakatossal valahol, nem tudom hol [A Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV) 1968-ban alakult meg, elődje a Beszkárt, azaz Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság volt, amely 1923-ban alakult. A Beszkárt kezelésébe tartozott a közúti villamosokon kívül a fogaskerekű, a sikló, a földalatti vasút és az autóbusz is. – A szerk.]. Mondta neki: „Te nős vagy?” „Nem.” „Akkor bemutatok neked valakit.” Ez volt az Anna. Abban a házban, ahol mi laktunk, volt egy szoba-konyhás lakás, és mikor férjhez ment az Anna, ott lakott a férjével. Közben nekünk is főzött és takarított. Mikor apámat, anyámat elvitték Auschwitzba, ők ott maradtak. Mikor én visszajöttem, akkor apám lakásában  már erdélyi menekültek laktak.

Az anyám járt minden nap vásárolni. Szemben volt egy fűszeres, akkor az Erzsébet utcában volt a pék, az Ősz utcában volt egy nagyon jó húsos. Úgyhogy anyám minden nap csinált egy ilyen kört, amikor bejárta mindegyiket. Így aztán friss húst vett, mert az időben nem volt  hűtőszekrény, bár jeget lehetett venni. A jegesember jött, szintén minden nap, és kiabálta, hogy „Jeges! Jeget vegyenek!”. Anyám figyelt rám és a nővéremre is, hogy rendesen tanuljunk, a leckét megcsináljuk pontosan. Nem volt annyira szigorú asszony, hogy bántott volna, legfeljebb bánkódott, hogy rossz voltam, és akkor a végén nekem kellett vigasztalni őt. Minden hétvégén elmentek egyszer a moziba apámmal. A Corso moziba volt apámnak állandó belépője. Az Ella néniékkel is nagyon jóban voltunk. Nagyon sokszor anyámmal ugyanazon dolgokat főzték, minden nap átjártak egymáshoz, ha kellett, kisegítették egymást.

Apám, anyám magyarul beszélt, mindketten tudtak németül is, de jiddisül nem beszéltek. A szüleim nem voltak vallásosak, neológok voltak, akik ha ünnep volt, akkor elmentek a templomba. Mi a Venetiáner utcai templomba mentünk [Az interjúalany feltehetően a Berzeviczy utcai neológ zsinagógára gondol, amelyet 1886-ban építettek. – A szerk.]. Meg otthon volt például szédereste. Ahogy most visszaemlékszem, mindig eldugták a maceszt [az afikóment] valahová, és én voltam az, aki mindig kereste, hogy hova tették. A nővérem idősebb volt, én voltam a fiatalabb, ezért nekem kellett, ők pedig mondták, hogy tűz-víz. Majdnem mindig megtaláltam. Ha megtaláltam, lehetett mit tudom én, mit tenni. Nagyon jó volt a maceszgombóc leves, de csak szédereste volt. Nem tartottuk azt, hogy kenyeret ne együnk [lásd: Pészah]. Jom Kipurkor – mivel én fiatal gyerek voltam – anyám azt mondta, hogy csak délig böjtöljek. Ők egész nap böjtöltek, a nővérem is egész nap, csak én böjtöltem délig. Tizenhárom éves voltam. Érdekes, hogy annyira megszoktam, hogy most is csak délig böjtölök. Péntek este anyám gyertyát gyújtott, semmi más nem volt [lásd: szombat]. A többi ünnepet is tudtuk, de nem tartottuk meg. Amikor iskolába jártam, akkor szombaton délután elmentünk a templomba. Akkor kötelező volt. Elemi iskolában volt, meg az újpesti gimnáziumban is, de mikor már Pestújhelyre jártam, már nem. Apámon volt kalap, de nem azért, mert vallásos volt, ha otthon volt, soha nem hordta a kalapot. Vagy ha kiültek a ház elé – volt ott egy pad –, kalap nélkül volt. Apám demokrata érzelmű volt. Újpesten volt egy képviselő, a nevére már nem emlékszem, és anyámnak is mindig mondta, hogy arra szavazzanak.

Jó volt a viszonyunk a nem zsidókkal. Többségében persze zsidó barátai voltak apámnak, de voltak nem zsidók is. Nem nagyon emlékszem rájuk. Az anyám főleg a nővérével, Ella nénivel és a férjével, Feri bácsival találkozott. De gyakran voltak együtt a Kató nénivel is, a Neufeldnével, az Ervin anyukájával, akiknek fűszerüzletük volt Újpesten, a Szent Gellért utcában.

Apám a Tóth cukrászdába járt, és nagyon jóban volt ott a dr. Pesta László tisztifőorvossal, aki nem volt zsidó [Pesta László (1902–1998), orvos, politikus, a háború után képviselő, 1950-es években a Fővárosi Tanács VB elnökhelyettese volt. – A szerk.]. Ennek köszönhettem azt, hogy 1944-ben, amikor már munkaszolgálatos voltam a Balatonnál, és március 19-én hazaengedtek engem Szentkirályszabadjáról, szombaton kiadták az ukázt, hogy vasárnap reggel mindenki elmehet a hatórás vonattal. Hazajöttem Budapestre, és mindenki mondta, hogy „Nem tudjátok? A németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], hogyhogy titeket meg hazaengedtek?”. Akkor apám kitalálta, hogy ne kelljen visszamennem, szól a Pestának, mert tudta hogy neki tisztiorvosi bizonyítványa van. Ő adott egy igazolást, hogy megbetegedtem, negyvenfokos lázam van, így aztán egy-két nappal tovább voltam otthon, mert elfogadták a papírt. Az apám többekkel jóban volt. A Szegő pékkel is, akinek egy csodálatosan szép, szőke, zsidó lánya volt, akibe beleszerettem.

Újpesten húszezer zsidó élt, és főleg az Árpád úti üzletek nyolcvan százalékban zsidók voltak, ettől távolodva is mindenfelé laktak, de már egyre kevesebben. Azért voltak Újpesten ennyien zsidók, mert a Wolfner [lásd: Wolfner család], a Mauthner bőrgyárak tulajdonosai vagy az Aschner Lipót, az Egyesült Izzó gyár alapítója mind gazdag zsidó befektetők voltak, vagy a Lázár–Ofner közül is az Ofner zsidó volt, így aztán ezek vonzották ide a többieket. A második feleségemnek az apja is az Aschnernek volt jó barátja, és az ő gyárában volt igazgató [A Mauthner Testvérek Rt. Bőrgyárát 1887-ben alapították Újpesten; Aschner Lipót (1872–1952): 1918-tól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. vezérigazgatója volt. A gyár világvállalattá fejlesztése érdekében kimagasló képességű kutatógárdát gyűjtött össze. 1944-ben a németek Mauthausenba hurcolták, az amerikaiak valamilyen fogolycsere révén Svájcba menekítették, ahonnan a háború után hazatért; Ofner ? a Lázár és Ofner Vegyészeti- és Növényolajgyár egyik tulajdonosa volt. – A szerk.].

A Ferenc József térre jártam elemibe, az állami iskola volt. Úgy harmincan lehettünk az osztályban, abból öten, hatan lehettünk zsidók. Nagyon jó volt a kapcsolat közöttünk, de úgy többre nem emlékszem. Akkor már numerus clausus volt. Újpesten húszezer zsidó volt a nyolcvan- vagy hetvenezer lakóból, és az újpesti gimnáziumba sokan jártak, és akkor mondták, hogy csak tizenöt százalék lehet a zsidók száma, így engem nem vettek fel [A numerus clausust hivatalosan 1928-ban visszavonták, de sok középiskolába, bár ott soha nem vezettek be hivatalosan numerus clausust, nem vettek fel csak bizonyos számú zsidót. – A szerk.]. Az első osztályba nem jártam, de aztán a Fischer tanár úr, aki a nővérem osztálytársnőjének az apja volt, és az újpesti gimnáziumban tanított, elintézte, hogy felvegyenek. A nővérem ugyanis panaszkodott, hogy nem vették fel az öcsémet, és azt is elintézte, hogy második osztályba menjek. Tehát a második gimnáziumot már az újpestiben jártam. Ebben a gimnáziumban sok zsidó volt. Például Szepesi Gyurival évekig együtt jártunk [Szepesi György (1922), sportriporter, a Magyar Labdarúgó Szövetség volt elnöke. – A szerk.]. Randé Jenő, aki bécsi nagykövet volt, a rádióban is szerepelt [Randé Jenő (1922) – újságíró, tudósító, diplomata, a Magyarok Világszövetségének egykori elnöke, számos könyv szerzője. – A szerk.]. Karácsony Dezső, az is egy neves ember volt. Az újpesti gimnáziumban [Könyves Kálmán Gimnázium] volt egy-két tanár, aki nem szerette a nevemet sem – Grünbaum. Nem tettek soha semmilyen sértő megjegyzést rám, de nem éreztem jól magam ott. Én voltam az egyik legjobb rajzoló az osztályban. Matematikából nem voltam valami túl jó, de humán tárgyakból jó voltam. Úgyhogy azt tanácsolták a tanárok, hogy jó lenne, ha elmennék valahova máshova, mert matematikából annyira rosszul állok, hogy megbuktatnak. Behívták apámat. Azt mondták neki, hogy ide járhat a gyerek, de jobb lenne neki is, ha másik iskolába, például kereskedelmibe menne. Ott nem annyira a matematika a fontos, mint a számvitel.

A negyedik gimnázium végén, amikor apám Pestújhelyen adott el lisztet, egy pékkel nagyon jóban volt, és mivel akkor már az iskolákban is nagy antiszemitizmus volt, azt mondta ez a pék: „Tudod, hol nincs antiszemitizmus? A pestújhelyi felső kereskedelmiben, az egy katolikus iskola, de ott nem lehet politizálni” [Az 1925-től működő Pestújhelyi Római Katolikus Felső Kereskedelmi Iskoláról /ill. Pestújhelyi Római Katolikus Kereskedelmi Középiskoláról/ van szó. – A szerk.]. És garantálja azt, hogy oda felvesznek. Van is ott mindig egy-két zsidó az osztályban. Az igazgató pap, pápai prelátus volt – Stumpfnak hívták. Azt mondta: „Aki belép valamilyen pártba, legyen az a Szociáldemokrata Párt vagy a Nyilas Párt, az tűnjön el az iskolából, kirúgom. Itt nem lehet politizálni.” Ez az iskola egy humanitárius iskola volt, és tulajdonképpen nem volt ott semmiféle zsidózás, nem is lehetett, mert a Stumpf nem engedett semmiféle vallási megkülönböztetést. Rajtam kívül még két zsidó volt az egész iskolában. És ez a Stumpf keresett nekünk egy zsidó kántort, akihez járnunk kellett hittanra. Hogy ne csak a katolikus hittant hallgassuk meg, tanítás után, egy órakor el kellett mennünk minden héten egyszer ehhez a kántorhoz. A közelben volt egy zsidó iskola, és oda is jártunk hittant tanulni.

Három osztálytársam volt Újpesten, akikkel én ott is jóban voltam, azokat hívtam magammal Pestújhelyre, a kereskedelmi iskolába. Mondtam nekik, hogy a pestújhelyi nagyon jó iskola, hallgattak rám, és eljöttek. „Gyertek át velem!” – mondtam nekik. „Sokkal jobb, mint a gimnázium.” Ők is rosszul álltak matematikából. Gyertek, legalább együtt leszünk. Egymás mellett ültünk a padban is. Az egyik Szabó Lóránt, aki a nyilas plakátokat tépdeste. A másik Lukács Antal volt. A Lukács Antal nagyon vallásos [keresztény] gyerek volt. Ő a Zeneművészeti Főiskolán zeneesztéta lett, és aztán megváltozott. A neve ma megtalálható a Dohány utcai zsinagógánál azon a fán, amelyen azoknak a neve van, akik zsidókat mentettek. Mert Lukács Antal a Wallenbergnek az egyik újpesti megbízottjával tartotta a kapcsolatot. [Lukács Antal halála után, 1993-ban nyerte el A világ jámborai címet. – A szerk.] A Spitz Putyi osztálytársamat, akinek magyarosított neve Hegyesi Pista, ő mentette meg. A legkülönbözőbb helyeken bújtatta Újpesten, mert az apja zsidó volt, az anyja keresztény, hát így zsidónak számított. Megmentett még valakit, és engem is keresett, de én akkor már Szombathelyen voltam. Később kapott egy mellhártyagyulladást, és tíz-tizenöt évvel ezelőtt meghalt. A Fürst Sándor volt a harmadik, az is velem járt. Vele történt, hogy összeverekedett egy Simon nevezetű fiú osztálytársunkkal. Valamilyen megjegyzést tett rá, valami olyasmit, hogy „Nem úgy viselkedsz, ahogy itt kellene!”. Erre az meg visszakérdezte, hogy „Miért? Talán én nem vagyok ide való?”, és akkor összeverekedtek. De nem zsidózta le a Fürstöt, az biztos. Rosszalkodtunk az osztályban, mint más gyerekek. Például a könyvviteltanárunk fehér köpenyére mindig fekete tintát fecskendeztünk a tollunkból, úgy, hogy ő csak később vette észre, akkor mindig berohant, hogy ki volt. Meg a gyors- és gépírótanárnőnek mindig gombostűt tettünk a feneke alá. Ilyeneket csináltunk, nagyon jó hangulat volt ebben az iskolában.

1940-ben érettségiztem, Pestújhelyen [A fényképek között mellékelt érettségi tabló szerint 1941-ben érettségizett. – A szerk.]. Györgydeák Jenő volt az osztályfőnököm, nagyon rendes volt velem. Mikor leérettségiztünk, mindenkitől megkérdezte, hogy ki mi akar lenni, hova megy. Egyetemre megyek, bankba megyek, mondták a többiek. „És te hova mégy?” – kérdezi tőlem. „Nem tudom, engem nem vesznek föl sehova.” Megsimogatta a fejem – soha nem fogom elfelejteni –, és odasúgta a fülembe – 1940-ben! [azaz: 1941-ben] –, „ha vége lesz a háborúnak, és a németek elbuknak, akkor mindenhova fölvesznek”. És ezt nem felejtettem el. Mikor a húszéves érettségi találkozónk volt, 1960-ban, akkor én már a Gázművek vezérigazgató-helyettese voltam, az osztályfőnökünk is ott volt. És attól kezdve minden évben húsvétkor, karácsonykor, kocsit küldtem érte, odajött hozzánk, mindig adtam neki valami különleges ajándékot, gázöngyújtót meg ilyeneket. Össze-vissza ölelkeztünk. Mondtam neki, hogy nem tudom elfelejteni azt, ahogy 1940-ben megsimogatott és mondta, hogy belőled az lesz, amit akarsz.

A bár micvómat az újpesti templomban tartottuk, akkor én is felolvastam egy részt a Tórából. Mikor vége volt a szertartásnak, ott ültek sorban a főrabbik, és én odamentem, és mindenkinek kezet nyújtottam. Jól le is tolt az apám miatta. „Ezt nem illik! – mondta az apám –, kezet nyújtani mindig annak kell, aki magasabb rangú! Várd meg, míg ő kezet nyújt, és utána add a kezed!” Tizenhárom éves koromban erre én nem gondoltam. Otthon aztán volt egy nagy torta, ebéd, mindenféle. Eljöttek hozzánk a rokonok, barátok, anyámnak a testvérei, nagy család volt. Ott volt a Zsiga bácsi, az Irén néni, a Kati néni és a férje, Bernát, az Ella néni és a férje, Feri bácsi. És amit soha nem felejtek el, hogy akkor kaptam először karórát, ajándékba a bár micvóra. Nagyon nagy dolog volt abban az időben egy karóra. Iskolába föl se mertem venni, mert megszóltak volna a srácok, hogy karórám van. Csak egyszer-egyszer vettem föl. Abban az időben időnként jártam a többiekkel templomba, gyakran nem, de kéthetenként egyszer biztos elmentem.

Az újpesti öreg cserkészeknél tízen-tizenketten megalapítottuk a jungok, tehát a fiatalok csapatát. Ez volt az Újpesti Zsidó Öreg Cserkészek csapata. Nagyon tehetséges gyerekek voltak. Volt egy Stern Gyuri nevezetű – aki aztán magyarosított –, aki színdarabokat írt. És az „Óz, a csodák csodájá”-ra kitalált egy jó kis színdarabot, amit a Goldmark Teremben [Rendezvényterem a neológ hitközség épületében. – A szerk.] adtunk elő. Én voltam a Gyáva Oroszlán, amit úgy csináltunk, hogy egy régi női selyemharisnyából volt kitömve a farkam, és hogy ne látsszon az arcom, csináltak egy szövet oroszlánfejet. Minden héten másnál jöttünk össze, és ott mindig megkínáltak minket teával vagy kávéval. Nálunk is voltak, anyám akkor pogácsát sütött, és kakaót ittunk. Mindig másvalaki tartott előadást. Merényi Ferenc – aki [később] a Szépművészeti Múzeumnak volt az igazgatója –, ő is oda járt, a pszichológiáról tartott előadást. Azóta is bennem van, és nagyon érdeklődöm a pszichológia iránt. De volt például, aki a színházakról tartott előadást. Ez kifejezetten egy ilyen szellemi kör volt.

A zsidóságunkból kifolyólag összesen csak egyszer fordult elő kisebb összetűzésünk. Mindig Újpestre jártunk a Tungsram strandra, de télen oda nem lehetett menni, úgyhogy elmentünk egyszer a Gellért fürdőbe. Összejöttünk hatan, nyolcan, és kicsit hangoskodtunk. Volt ott három-négy fiatal, erős srác, látták, kik vagyunk – volt egy-két zsidós kinézetű gyerek –, és elkezdtek zsidózni, és az Ungár Laci – aki később kiment Izraelbe, de már nem él – visszaválaszolt nekik: „Mi van, ti ócska parasztok?” Aztán nekimentek és elverték, amiből tömegverekedés is lett volna, de szétválasztották őket.

Nekem sok keresztény barátom volt, akik a környéken laktak. Volt egy Géza nevezetű, az apja asztalos volt, azzal futballoztam, volt a Józsi, azzal is futballoztam, a Lajos, aki ott lakott a szüleivel ugyanabban a házban, amelyikben mi is. Nekik egyszobás lakásuk volt, a vécé pedig kint az udvaron. Az apja hordár volt, folyton részegen jött haza, a mama nagyon rendes asszony, mosónő volt. A nagymosást nekünk is ő csinálta. Volt egy óriási nagy fakádja, és abba annyi minden belefért, hogy amikor nagymosás volt hetenként vagy kéthetenként, akkor ő volt a mosónő. Ebből éltek. Mivel én elég rossz étvágyú gyerek voltam, anyám mindig odahívta: „Lali, gyere, egyél velünk, mert a Gézus csak akkor eszik, ha te is.” Láttam, hogy ő eszik, és akkor együtt ettünk. Összejárunk most is kártyázni. Egy keresztény gyerek, akivel már Újpesten is együtt jártam, talán a legjobb barátom volt. Az apja valamilyen tisztviselő volt, a szüleivel is nagyon jóban voltam. Az újpesti gimnáziumba jártunk együtt, majd a pestújhelyibe. A nyilas időkben [lásd: nyilas hatalomátvétel] Újpest teli volt nyilas plakátokkal. Mentem vele sétálni, ő meg fogta és letépte. „Meg vagy te őrülve? Agyonvernek, ha meglátnak bennünket!” „Nem érdekel!” – és tépte. Én annyira megijedtem, hogy én szaladtam el, ő meg ott tépkedte. 1945 után is összejöttünk, ő matematikatanár lett.

Érettségi után keramikus szakmát tanultam. A nővéremnek volt egy osztálytársnője, aki hat évvel idősebb volt nálam. Grünberger Aliznak hívták, keramikus volt Újpesten. Volt egy műhelye, és ott egy égetőkemencéje, ahol tanonckodtam. Az első kerámiám a Popeye, a tengerész volt, nagyon jól nézett ki, és bár sok minden volt, amit úgy elajándékoztam, ez megmaradt. Egy évig voltam keramikus, akkor azt mondta az apám: „Ebből akarsz te megélni? Bárhova elmégy a világba, keramikus kinek kell?” „Hát akkor mi legyek?” „Légy szabó! A szabót a világon mindenütt keresik.” Először inas, majd segéd voltam egy évig, utána meg behívtak, 1943-ban kellett bevonulnom munkaszolgálatra.

A nővéremet Editnek hívták, 1915. június 3-án született Dobsinán. Nagyon szerettük egymást gyerekkorunkban is. Én kifejezetten egy rosszalkodó gyerek voltam. Mindig hecceltem valamivel, vagy hülyéskedtem. Egyszer például Dobsinán voltunk, és tudtam, hogy az Edit délután, ebéd után megy a vécére. És beragasztottam ragasztóval a vécét úgy körben. Aztán lestük az unokaöcsémmel, a Faludi Lórival, az Ella néni fiával, hogy mikor megy a vécébe, és egyszer csak látjuk, hogy a nagyapa megy. Alig tudott fölállni. „Tudtam, hogy ti csináltátok! Tudtam!” De hát nem a nagypapával akartuk csinálni, hanem az Edittel! Aztán az udvari rész fölött volt egy erkély, lent voltak a galambok meg mindenféle madarak. Fölülről meg csináltunk egy horgot, szögből, rátettünk kukoricát vagy valamit, a zsinóron leengedtük, és ezek meg bekapták. Aztán fölhúztuk. Mikor meglátták, akkor aztán kaptunk: „Meg vagytok bolondulva!? Mit csináltok!? Tönkreteszitek szegény galambokat.” Ez volt az egyik ilyen csíny, a másik pedig az volt, hogy – mivel én a macskákat nem szerettem, csak a kutyákat – a macskáknak a lábára dióhéjat tettünk, és utána kergettük őket. Visszaemlékszem, egy helyben ugráltak, nem tudtak szaladni. Akkor is balhénk volt, hogy nem lehet ilyet csinálni, én meg csak mondtam ártatlanul, hogy milyen érdekes, hogy nem tudnak szaladni.

A nővérem az újpesti Kanizsai Dorottya Gimnáziumba járt. Nagyon jó tanuló volt. Nagyon sok barátnője volt az osztályból. Volt egy nagyon jó barátnője, akinek az apja Újpesten volt rendőrnyomozó. És volt még egy. Egyik sem volt zsidó. Ezek így együtt jártak mindenhová. A nővérem aztán a Zeneakadémiára járt, és zongoratanárnő lett.

A nővérem férje Wigner Miklós volt, a Nobel-díjas Wigner Jenő unokaöccse [Wigner Jenő (Budapest, 1902 – Princeton, 1995) – magyar fizikus. 1930-ban települt át az USA-ba. Ő is részt vett Szilárd Leóval, Neumann Jánossal, Teller Edével és Enrico Fermivel az amerikai atomkutatásokban, valamint az első atomreaktor kifejlesztésében és indításában 1942-ben. 1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott az atommag és az elemi részecskék elméletéhez adott hozzájárulásáért. – A szerk.]. 1938-ban házasodtak össze. Miklós a Föbusnál volt tisztviselő, Újpesten [A Föbus Villamossági Rt.-ről van szó. Ez a cég üzemeltette Újpest közvilágítását.  – A szerk.]. Ott lakott a nővéremmel a Nap utcában. Nyaranta nagyon jól éreztük magunkat az újpesti Szúnyog-szigeten. A Gizella csónakháznál volt a Mikinek egy kabinja. Oda jártunk minden vasárnap, ott horgásztam először. Editet a szüleimmel és a rokonaimmal együtt Auschwitzba vitték, Miklós pedig Ukrajnában meghalt [munkaszolgálatban] 1944-ben.

A zsidótörvények miatt 1938-ban csökkentették az apám tevékenységét, 1940-ben pedig felbontották a szerződését, elküldték az Első Budapesti Gőzmalomból, és nem dolgozhatott tovább. Abból éltünk, ami vagyonunk volt, de még mielőtt elvitték volna az apámat, a házat eladták. Ott laktak, de eladták. Aranyat vettek, és mindig eladtak valamit, abból éltek. Az érdekes volt, hogy amikor megtudták, hogy elviszik őket, Újpesten volt egy Bayer nevezetű cukrász, ahova mindig járt az apám, és odavitte egy vasdobozban az aranyékszereket. Az aranyékszerek között volt anyámnak egy bolgár királyi nyakéke, amit a nagyapám vett egy vásárban, állítólag a bolgár király, mikor itt járt, elkártyázta az arany nyakéket. Az volt az egyik hozomány. Amikor anyám férjhez ment apámhoz, akkor kapta a nagyapámtól. Csodálatos volt, előttem van. Csak ünnepen, ha valami rendezvény volt, akkor vette föl, különben nem hordta. Apám lezárva a dobozt elvitte a cukrásznak azzal, hogyha minket elvisznek, és a lányom vagy a fiam vagy mi hazajövünk, akkor adja nekik oda – nagyon jó baráti viszony volt közöttük. Amikor a nővérem hazajött, bement a Bayer cukrászhoz. Mikor meglátta az Editet, azt mondta, ezt az édesapja itt hagyta nálam, és odaadta. Úgyhogy ezek az aranyékszerek megmaradtak. Most már nincsenek meg, de akkor megmaradtak. Házat, lakást kellett venni, meg hálóbútor kellett.

1943-ban elvittek munkaszolgálatosnak. Budapestről először Kiskunfélegyházára vagy Kiskunhalasra, onnan Bácsszentivánra mentünk. Ott egy repülőteret építettünk. És akkor onnét vittek bennünket Csengerbe. Útközben történt egy olyan dolog, amit soha nem fogok elfelejteni. Ott állt a mi szerelvényünk marhavagonokból. Egyszer csak szirénázást hallottunk, akkor bombázták a ferencvárosi pályaudvart. Ott állt legalább tíz-tizenöt vonat, német és magyar katonák voltak, mégis minket húztak ki először. Mikor felszabadultunk a második világháború után, akkor kutattuk, hogy ki volt az a ferencvárosi pályamester, aki a zsidó vagonokat kiengedte. Nem tudták megmondani. Ott pusztultunk volna, mint a németek vagy a magyarok. Csenger az ukrajnai határon van, ott vasútépítést csináltunk. 1944 júniusában vitték el apámat, anyámat Auschwitzba [lásd: Újpest]. Amikor minket Csengerből hoztak haza, az amerikaiak akkor bombázták Lengyelországot és Magyarországot. Rákosrendezőnél volt egy csomó fel nem robbant bomba, és nekünk kellett azokat kiásni. Volt egy részeg tizedesünk, aki kiabálta: „Mi az, zsidók, ti éltek?” Aztán elvittek bennünket Balaton környékére, Szentkirályszabadjára, szintén nagyon kemény munkára. Van egy repülőtér is ott. Onnan vittek bennünket Érsekújvárra, ott is bombáztak. Mindig ahol bombáztak, oda vittek bennünket a vasúti síneket helyrerakni. Borzalmas munka volt, a vasúti síneket kellett vállon cipelni és elhelyezni. Onnan vittek Vépre csinálni egy vasúti kitérőt. És akkor Vépről aztán 1944 őszén Szombathelyre. Szombathelyen átadtak bennünket az SS-nek. Levetkőztettek meztelenre, minden holmit ott kellett hagyni, gyűrűt, mindent, ami volt. Beküldtek egy másik szobába, ahol katonaruhát meg katonacipőt adtak, hogy válasszuk ki, és öltözzünk fel. Volt olyan, akinek 44-es lába volt, és 43-as cipőt talált csak, kivágta, hogy beférjen. Az én lábam 41-42-es volt, nem volt ilyen probléma. Volt cipő, kabát is, katonasapka is. És sárban kellett szaladni. Átvittek bennünket Ausztriába. Ott csináltunk tankcsapdát az osztrák határ közelében.

Az SS-ek kemények, gorombák voltak. A legborzalmasabb az volt, mikor elvittek bennünket Grazba. Zuhogott az eső. Másnap tovább. Hideg volt, beöltözve vizes ruhába. Szombathelyről elindulva nem kaptunk se enni, se inni. Graz után, egy Eisenertz nevű városnál [Kb. 60 km-re északnyugatra Graztól. – A szerk.] egy félkarú SS futást vezényelt, és géppuskával lövetett ránk; megharmadolt minket, sokan haltak ott meg. Ez volt a halálmenet. Tízezren indultunk, és körülbelül ezerötszázan érkeztünk meg. Közöttük voltak negyven-ötven éves emberek is, akik nem élték túl a menetelést. Szerencsénk is volt, amikor az egyik patak mellett mentünk, tele volt csigákkal. Megfőztük, és azt ettük. Amikor megérkeztünk Mauthausenba, ott szabad ég alatt tartottak minket sátrakban.

Énnekem, mondjuk, azt volt a szerencsém, hogy korábban, amikor csináltuk azt a vasúti kitérőt  Vépen, odajött az állomásfőnök, hogy kellene neki egy ember munkára. Ez volt a szerencsém, hogy még ott nyolcvan kilóra fölhíztam. Az asszony olyan rendes volt, mindig azt kérdezte, éhes vagyok-e. A férfi meg azt mondta, én idehoztalak téged, igaz, este odamész a vagonba aludni, de hajnalban idejössz. Ha jönnek a németek, akkor én elbujtatlak téged. Ha pedig az oroszok jönnek, akkor megmondom, hogy megmentettelek téged. Ez volt a kettőnk közti megállapodás. Csak a probléma az volt, hogy hajnalban lelakatolták a vagonokat, és elvittek bennünket Vépről Szombathelyre. Aztán átadtak a németeknek. De ez volt a mázlim, hogy nyolcvan kilóra felhíztam, volt miből leadni, mert akinek nem volt miből leadni, az éhen halt.

Mauthausen borzalmas volt. Mikor megérkeztünk oda, azt mondták, hogy ötösével menjünk be a kapun. Ha véletlenül hat ember volt, az egyiket úgy fejbe verte az egyik SS, hogy azon nyomban meg is halt. Úgy kellett vigyáznunk. Volt ott egy fiatal SS, baltanyéllel járkált a barakkok között, aki arra ment, és elébe került, azt fejbe verte, az elterült. Borzasztó látvány volt. Amikor bombázták Mauthausent – kik bombázták, nem tudom, a németek-e vagy az oroszok, azt sem tudom [Mauthausent az amerikai hadsereg szabadította fel. – A szerk.] –, leesett egy bomba nem messze tőlünk, olyan jelenet volt, hogy a kezek, lábak meg a belek lógtak. A sátrak közepére esett a bomba, borzalmas látvány volt. Valószínűleg aludtam, én nem is vettem észre, csak amikor fölnéztem, az egyik barátom mondta: „Mi van veled, mi vérzik neked?” Valami kis repesz volt az ajkamban, amit kivettek, de a helye még ma is látszik.

Utána átvittek bennünket Günskirchenbe. Olyan tizenöt-húsz településen keresztül kellett menni. Olyan szűk sátorban voltunk, hogy nem lehetett még leülni sem. Szörnyű, milyen körülmények között voltunk. A legborzalmasabb volt, hogy azt mondták nekünk az SS-ek, ha elengedik őket, akkor nincs semmi baj. Ha nem engedik el, akkor fölrobban minden, alá van aknázva. Azt mondták, ha a fehér zászló fölmegy, annyit jelent, hogy meg tudtak állapodni. Mindig néztük, hogy mikor megy föl a fehér zászló vagy mikor robbanunk. És akkor egyszer csak láttuk, hogy fölmegy a fehér zászló, akkor már az SS-ek eltűntek. Egyet elkaptak, azt láttam. Azt átadták az illetékeseknek. Össze-vissza verték, ahogy emlékszem. Veszélyes volt, ahogy többen nekiestek az élelmiszerraktárnak. Arra emlékszem, hogy Friedmann Feri  bácsi, aki az első világháborúban, Szicíliában volt fogoly, mesélte még korábban, hogy az, aki három hétig vagy több mint egy hónapig nem eszik zsíros ételt vagy éhezik, és utána nekiáll szalonnázni, gyomormérgezést kap, mert a kiéhezett gyomor nem tudja megemészteni. Ott mondtam: „Gyerekek, figyeljetek ide, semmi mást nem szabad enni, csak kenyeret, cukrot, és nagyon vékonyan a vajat rákenni. Nagyon vékonyan, és semmi mást! Két vagy három napig csak ezt szabad enni!” Szót is fogadtak nekem. De voltak sokan, akik kolbásszal meg szalonnával telezabálták magukat, és meghaltak. A fölszabadulásnál, amikor közeledtek a tankok, az amerikai katonák integettek, és osztogatták a kenyeret meg a csokoládét, mindenféle ajándékot, még fogkrémet is adtak.

Onnan elmentünk Welsbe [Osztrák város Felső-Ausztriában. – A szerk.]. „Hol lakjunk?” – kérdeztük meg valakitől. „Az egyik házban a harmadik emeleten lakott egy SS-ezredes, üres az a lakás, menjenek oda föl !” – mondta. Fölmentünk oda, tényleg üres volt a lakás, tele volt SS-holmikkal. Levettük ezeket a rangjelzéseket, és fölvettük az SS-ruhát. Letéptünk mindent róla, csupa zöld volt, nem lehetett látni, hogy ez katonaruha. Minden le volt tépve az SS-kabátról. Mindenki ebben járt. És ott voltunk egy hétig, kijártunk, ott enni is kaptunk. Volt egy iskola, ahol lehetett kapni háborús ennivalót. Sorban belázasodtunk. A szomszéd, mikor ezt látta – mert mindig meglátogatott bennünket –, kihívta a mentőket, és bevittek bennünket a kórházba, az Allgemeine Krankenhausba [Német: ’általános kórház’ – A szerk.]. Nekem június 14. volt a döntő nap, mert tényleg borzalmas állapotban voltam, flekktífusz, hastífusz együtt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Elgennyesedett a hasam, volt, akinek az agyára ment a genny. Ott feküdtem, nem mertek megoperálni, mert nem lehet harminc-valahány kilóval operálni. Amit soha nem felejtek el, hogy éjszaka még az utolsó kenetet is feladták, és egy apáca egész éjjel fogta és simogatta a kezemet, végtelenül rendes volt tényleg. Hajnalban jött a főorvos, rám nézett, azonnal a műtőbe. Ez egy amerikai orvos volt, de németül beszélt. Mondta, nem lehet se injekciót adni, nem lehet semmi érzéstelenítőt használni, olyan gyenge a szervezetem. Éles késsel nyitották föl a hasamat, és kifolyt a genny. Mikor kifolyt, úgy éreztem, hogy most túl vagyok mindenen. Bekötöztek, enni adtak, de a probléma ott volt, hogy egy vagy két hétig járni sem tudtam. Mankóval kezdtem járni, mert legyengültem. Mindig lehetett repetát kérni. Mi mindent össze tudtam enni! Ki voltam éhezve. Zsemlyét meg mindent, kétszer-háromszor kértem reggelire, ebédet, repetát, néhány kilót felszedtem.

A háború után, augusztus közepe felé azt mondták nekünk, mikor feküdtünk a kórházban, hogy oda mehettek, ahova akartok. Kaptok útlevelet, ha akartok, Amerikába mentek, Svájcba, ahova akartok. Én nem akarok sehova se menni, nem tudom, kik vannak otthon. Meg kell győződnöm róla, hogy az apám, aztán a nővérem él-e, a menyasszonyom hazajött-e. Augusztus végén elindultunk hazafelé. Linzbe mentünk először, mert onnan marhavagonokon szállítottak minket. Azt mondták, Csehszlovákián keresztül megyünk. Brünn után, Párkánynál megállt a vonat [A csehszlovákiai Brünn (Brno) és Párkány között légvonalban 220 km a távolság. – A szerk.]. A mostani, második feleségem, Ágnes, akit csak jóval később ismertem meg, szóval az ő apja is velem volt a vonaton. Ő volt a legöregebb, őt választottuk meg vagonparancsnoknak. Miután összeházasodtunk Ágnessel az 1970-es években, beszélgettünk, aztán kiderült, hogy Párkánynál jött át az ő apja is, én is. Egy vagon, és minden megegyezett, hogy tényleg ő volt az. Ő is Mauthausenből jött. Párkánynál az oroszok elvettek mindent, ami élelmet az amerikaiaktól kaptunk. Vártuk, hogy jöjjön egy magyar vonat, hogy elvigyen bennünket. A vagonok maradtak, csak mozdonyt cseréltek. Amíg erre vártunk, ott ácsorogtunk, délután volt. Odamentem a kúthoz vizet inni, ott volt egy fiatal lány, ott ücsörgött, és magyarul megszólalt: „Mentse meg az életemet!” „Hogy mentsem meg?”, kérdeztem. „Itt leszek, és az oroszok megtámadnak, megerőszakolnak, én haza akarok menni.” „Hol laksz?” „Erdélybe való vagyok, onnan vittek el, és most itt vagyok.” Mondom, „Nézze, a vagon mögött van az a fékezőfülke, a fülkénél maga le tud feküdni”. Akkor azt mondta, „Jó, köszönöm a tanácsot, lassan sötétedik, és akkor odamegyek”. Tényleg sötétedett, lementem, megnéztem, ott volt. Lassan mi is megindultunk. Akkor mondtam az Ágnes apjának, hogy lehet, baj lesz belőle, de megmentettem egy lánynak az életét. „Hogy-hogy?” „Itt van a fékezőfülkében.” „Kicsoda?” „Egy magyar lány, fél az oroszoktól, és Erdélybe akar menni.” „Honnén tudod, hátha az egy SS-nő volt, és így akar menekülni?” „Nem úgy nézett ki, egy vékony kis fiatal lányka volt, nem lehet az.” „Azt nem lehet tudni, máskor ne csinálj ilyet!” Amikor megállt a vonat valahol Rákosrendező előtt, gondoltam, megnézem, mi van a lánnyal. Már előbb leszállt.

A Nyugati pályaudvarból mindenkinek a Jointhoz kellett elmenni. Ott mutattam is a papírt, amit a welsi kórházban kaptam vöröskeresztes pecséttel, ami németül volt írva, hogy mikor szabadultam, és milyen beteg voltam. Kaptam a Jointtól egy másik cédulát, ha az oroszok el akarnának vinni, akkor mutassam föl [A „cédula” tanúsága szerint nem a Jointról, hanem a DEGOB-ról, a Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságról van szó. – A szerk.]. A Jointban ott állt egy nő, mondtam a nevemet, „Gömöri Géza”. „Te vagy az, Géza? Az Edit otthon van”, mondta. Az anyámnak valamilyen unokatestvére vagy valamilyen rokona volt, aki adta ezt az igazolványt. „Siess haza, Edit majd mindent elmond, de apád, anyád, azok sajnos…” Mikor hazamentem, már tudtam, hogy csak az Editet fogom megtalálni. A nővérem volt az egyedüli, aki Auschwitzból hazajött. A nővérem 1945. júniusban, én meg szeptemberben. Az egyik barátom már hazajött júniusban – én akkor feküdtem flekktífusszal –, és azt terjesztette rólam, hogy elpusztultam. Megmondta a nővéremnek is. Úgyhogy mikor szeptember elsején hazajöttem, csak álmélkodva kérdezte: „Te élsz?” Mikor megláttam őt, mert mondták neki, itt a Géza, szaladt elém. Az életem egyik legfontosabb és legboldogabb találkozása volt. Átkaroltuk egymást, és sírtunk, végre találkoztunk. Ezután a nővéremnél laktam a Tó utcában, Újpesten, a Nap utca mögött, egy kétszobás kis magánházban. Ő zongorát tanított ebédért, mert 1945 előtt elvégezte a Zeneművészeti Főiskolát, így mindennap megvolt az ebéd. Igen nagy dolog volt, mindig azt ettem, amit ő hozott. Harmincöt kiló voltam, mikor fölszabadultam. Úgyhogy mikor hazajöttem, sovány voltam.

A nővérem 1945 után végezte el a jogi egyetemet, nemzetközi jogász lett. Az Igazságügyi Minisztériumban volt nemzetközi jogász. Három nyelven tudott törvényt fogalmazni, angol, francia és német nyelven. Amikor kinn volt egyszer Genfben egy nemzetközi konferencián, az amerikaiak fölfigyeltek rá. Azt mondták, szeretnék, ha kijönne New Yorkba, és ott dolgozna. Ez abban az időben, 1960-ban nem volt olyan egyszerű, az egy nagyon kemény időszak volt. Az ENSZ-ből írtak az igazságügyi miniszternek, hogy Genfben megismerték dr. Gömöri Editet, aki megfelel azoknak a követelményeknek, ami nekik kell, és nagyon kérték, hogy engedjék ki New Yorkba, az ENSZ Titkárságra. Megkapta az engedélyt, és ott dolgozott öt évig. A nők jogainak a védelmét szolgálta. Volt Afrikában is többször, mert Afrikában vannak olyan törzsek, ahol tizenhárom éves korukban levágják a nők klitoriszát [Az eufemisztikusan „női körülmetélésként” emlegetett gyakorlat, amely ősi tradíció Afrika számos országában, tulajdonképpen a külső női nemi szerv csonkítását jelenti. –  A szerk.]. Ezt ment ellenőrizni. Mongóliában is járt, mert ott meg a női oktatás nulla volt.

Edit nővérem tudta, hogy a Wigner Jenő, a férje nagybátyja kint van Amerikában, aki akkor már, 1960-ban Nobel-díjas volt [Wigner az alatt az időszak alatt kapta meg a Nobel-díjat, amikor Gömöri Edit New Yorkban volt, de nem 1960-ban, hanem 1963-ban. – A szerk.]. Így aztán mikor Edit kiment New Yorkba, fölhívta őt, de akkor volt az a McCarthy időszak [Joseph McCarthy az 1950-es évek első felében működő Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elnöke volt, akinek a nevét a kommunistagyanús személyek üldözése tette ismertté. – A szerk.], amikor még azért a kint élők vigyáztak, hogy a szocialista országokban élőkkel ne tartsák a kapcsolatot. Mert az 1950-es évek első felében azokat meggyanúsították, hogy kémek meg mit tudom én, akkor volt a Rosenberg-ügy is. [1950-ben az FBI letartóztatta Julius Rosenberget, aki az amerikai hadsereg híradós alakulatában szolgált (1940–45), és feleségét, Ethel Rosenberget. A házaspárt azzal vádolták, hogy nukleáris fegyverekről kiemelten titkos katonai adatokat szolgáltattak ki a Szovjetuniónak. A házaspárt bűnösnek találták, halálra ítélték, és 1953-ban kivégezték. Az eset nagy port vert fel Amerikában, és sokan úgy vélték, hogy az adott politikai légkörben nem lehetett egy nem részrehajló pert lefolytatni, ráadásul a terhelő bizonyítékot olyan ember szolgáltatta, aki elismerte, hogy kém. – A szerk.] Sok-sok embert letartóztattak korábban. A nővérem fölhívta a Wigner Jenőt, hogy ő a Wigner Miklós felesége. Mondta, hogy a Miklós 1944-ben Ukrajnában meghalt. Azt kérdezte a Wigner Jenő: „Mondja, maga amerikai állampolgár?” És a nővérem erre azt válaszolta: „Nem, én magyar állampolgár vagyok, de itt dolgozom az ENSZ Titkárságon most már egy éve.” Erre Wigner Jenő megmondta a nővéremnek, hogy „Ne haragudjon, de én magyar állampolgárokkal nem állok szóba, akkor sem, ha ilyen magas beosztásban van”. Félt a Jenő, de Edit nem is bánta. Tovább is kint maradhatott volna New Yorkban Edit, mert meghívták, hogy tanítson ott az egyetemen. Három nyelven beszélt. Ha kinn maradt volna, dollárban kapta volna a nyugdíját. De ő inkább öt év után hazajött, és a nemzetközi jogi osztályon dolgozott a jogi egyetemen.

Sokan hívtak engem is, hogy menjek Nyugatra az 1945-öt követő években [lásd: kivándorlás Magyarországról 1945 után], de akkor jött haza az első feleségem, Zsuzsanna Ausztriából. Brómmal etették, és eltelt két év, amíg állapotos lehetett. Úgyhogy 1947-ben született a lányunk.

Az első feleségemmel még a háború előtt jegyeztük el egymást. Bács Zsuzsannának hívták. A nővérem tanította zongorázni. És én kísértem mindig haza, mert félt a kutyáktól. A feleségem a háború előtt a Chinoinban, a gyógyszergyárban volt tisztviselő. 1944-ben Ausztriába vitték, de hazajött előbb, már 1945 júniusában itthon volt. 1946 februárjában volt az esküvőnk. Van róla egy képem, aminek egy külön meséje van. Szombathelyen, mikor átadtak bennünket a nyilasok az SS-eknek, mindent ki kellett rakni, és ez a kép megmaradt, mert volt egy honvéd, akinek azt mondtam: „Idefigyelj – úgy beszélgettem vele, viszonylag jó viszony volt közöttünk –, ezt tedd el! Ez az egy emlékem maradt a menyasszonyomról.” És mondtam neki: „Ha netán visszajövünk, ide és ide hozd el Újpestre.” És egyszer csak megjelent 1945. szeptember végén, én szeptember elsején jöttem haza. Elhozta. Alig ismertem rá. Össze-vissza ölelkeztem vele, mondtam, majd találkozunk. De vidékre költözött, és nem tudom, hova.

Amikor hazajöttem 1945-ben, azt mondták első nap, menjek el a rendőrségre, mert be kell jelentkezni. Elmentem, és kivel találkoztam? Egy volt munkaszolgálatos barátommal. „Hogy-hogy? Azt hittük, te már nem jössz haza, hát szeptember van!” Mondom, „Most jöttem haza”. „Jaj, de örülök, töltsd ki ezt, és gyere te is a rendőrségre!” „Rendőrségre dolgozni? Nem vagyok én egy rendőrtípus.” Azt mondja, „Nem baj, én se voltam. Gyere ide, annyi sok nyilas csibész van, hogy muszáj!”. Mondom, „Idefigyelj, apám azt mondta nekem, és én szót fogadok neki, minden lehetsz, csak ne légy katonatiszt vagy rendőrtiszt. Főleg a gazdasági vonalon helyezkedj el”. És én ezt megfogadtam. Nem vállaltam. Azt is mondta, hogy lépjek be a pártba, és akkor a rendőrség felvesz. A kommunista pártba. „Hát azt se tudom, milyen a kommunista párt! Hallottam már sok mindenkitől, de nem tudom. Én a szociáldemokrata pártról többet tudok, de a kommunista pártról kevesebbet.” „De hidd el nekem, egyedül a kommunista párt az, amelyik itten azokat, akik Újpest húszezer zsidóját kivégezték, majd elkapja!” De nem tudtak ezzel rögtön meggyőzni.

A feleségem nagybátyja a Gosztonyi cégnek volt a vezetője, és a házasságunk után én ott helyezkedtem el 1946-ban. Ez egy vegyszerekkel foglalkozó cég volt a Katona József utcában. Főleg bőrgyáraknak adtunk el, Újpesten is volt bőrgyár, és eladtunk kénnátriumot, ez volt, ami a bőrt tartósította. Egész jól kerestem ott, és közben tanultam a számviteli főiskolán [A Pénzügyi és Számviteli Főiskola történetéről ellentmondásos információink vannak: A Budapesti Gazdasági Főiskola alapító okiratában az szerepel, hogy a jogelőd intézmény, „a Pénzügyi és Számviteli Főiskola … az 1970. évi 22. sz. tvr. és 1030/1970. (VVV.7.) Korm. számú határozat alapján létesült, a Felsőfokú Pénzügyi és Számviteli Szakiskola átszervezésével”. Az intézet honlapján viszont a következők olvashatók: „A Pénzügyi és Számviteli Főiskolai Kar … eredete … a Pesti Kereskedelmi Akadémia 1857-es megalakításáig vezethető vissza … . A második világháborút követően először középfokú szakiskolaként, majd felsőfokú pénzügyi és számviteli szakiskolaként működött. Az intézmény 1962-ben nyert főiskolai rangot Pénzügyi és Számviteli Főiskola néven.” – A szerk.], majd letettem a mérlegképes könyvelőit. Mikor az államosítások [lásd: államosítás Magyarországon] jöttek 1948-ban, akkor a régi vezetőket, akik a tőkésekkel voltak összefonódva, kirúgták mindenütt, és kerestek újakat. Így lettem én is 1948 végén az Újpesti Cérnagyárnak a helyettes főkönyvelője. És akkor a párttitkárnő mondta nekem, hogy keresnek iskolavezetőket, ha akarsz tanítani, akkor javasollak. Mondtam, javasoljon, én szeretnék tanítani. És akkor ott találkoztam a Gadó Ottóval, ő volt a Könnyűipari Minisztériumnak az egyik vezetője [Gadó Ottó (1914), jogász, 1936-tól a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, majd 1949-től az Iparügyi Minisztérium vezető munkatársa. 1954-től a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője, 1957–1977 között az Országos Tervhivatalban főosztályvezető, elnökhelyettes. Az Oral History Archivum készített vele életútinterjút 1983-ban. – A szerk.]. Tizenöt jelentkezőből engem választott ki. Volt egy mérlegképes feladat, azt egy pillanat alatt megoldottam, és én lettem az iskola vezetője. Egy év alatt körülbelül húsz mérlegképes könyvelőt kellett kiképeztünk, akik aztán különböző gyárakban főkönyvelők lettek. És mikor az befejeződött, engem átvittek a Statisztikai Hivatal főiskolájára, ahol a számviteli tanszék vezetője lettem [Erről a főiskoláról nem sikerült megtudnunk semmit. – A szerk.]. Ott tanítottam két évig, nagyon jól éreztem magam. Az első könyvviteli könyvet ott írtam, 1951-ben.

Érdekes az, hogy a Statisztikai Hivatalnál a Péter György volt az elnök, akinek az öccsét letartóztatták és elvitték [Péter György matematikus és közgazdász volt. 1932 óta részt vett a munkásmozgalomban, majd 1935-től az illegálisan működő Kommunisták Magyarországi Pártjának volt a tagja. 1936-ban letartóztatták, és 15 évi fegyházra ítélték. A második világháború végéig volt börtönben. 1948-ban kinevezték a Statisztikai Hivatal elnökévé. Nevéhez fűződik a hivatal átszervezése, a korábbi statisztikai szemlélet és gyakorlat megváltoztatása. 1969-ben a BM kórházában öngyilkos lett. – A szerk.] Péter György egy nagyon demokratikus ember volt. Amikor bementem a Könnyűipari Minisztériumba, találkoztam emberekkel, akik mindig kérdezgették tőlem, „Ki volt az apád, ki volt az anyád?”. Én nem voltam munkáscsaládból származó, mindig furcsán néztek rám. Meg mindig kérdezték, hogy miért nem zárom be a fiókot. A fiókot mindig be kellett zárni! De hát nem volt benne semmi, csak egy szalonnahéj. „Akkor is, az ellenség abból is tud következtetni!” Amilyen bunkók voltak ott, olyan jó volt a Statisztikai Hivatalban, abszolút nem volt semmiféle, hogy ki, kicsoda, honnét származik. Csak a szakmai tudás volt a döntő. Én voltam a felvételi bizottság egyik tagja, és a Péter György mondta, hogy szép lányokat vegyünk föl. Szerette a szép lányokat. Így ha volt egy szép lány, akkor a felvételin számtanpéldát kérdeztem tőle, hogy „Mondja meg, mennyi 25-ször 30? De nagyon gyorsan!” „Jó, rendben, föl vagy véve.” Ha jött egy csúnyább, akkor „2,5-nek mennyi a 35,5 százaléka? Nagyon gyorsan és csak fejben! Lejárt az idő, köszönöm szépen!”. Az nem létezik, hogy ezt bárki egy perc alatt fejben kiszámolja. Ez volt a felvételi. Szóval ezért nagyon szép lányok voltak az osztályban. A legszebbeket az első sorba ültettem, ha jönnek a górék, akkor lássák a szép lányoknak a lábát. Egyszer jött látogatóba a Péter, én épp feleltettem. Feleltessen tovább. Na hát kit szólítsak fel? A legjobbat. „Legyen szíves, mondja meg...”, és feltettem a kérdést. Semmi válasz. „Nem értette a kérdést?” Még egyszer elismétlem. Semmi, annyira megijedt, hogy ott van az elnök. Ekkor azt mondta a Péter, „Látom, zavart okoztam, elnézést kérek, elmegyek”. Nagyon rendes ember volt.

A Statisztikai Hivatalnak én voltam a könyvviteli szakértője. Könyvvitelt tanítottam, és a Számviteli Főiskolának én voltam a szakmai instruktora akkor. Ilyen alapon tényleg jó nevem volt. Csak egyszer volt egy balhé a Fock – az volt az ipari miniszterhelyettes – idejében a befejezetlen termelés miatt [Fock Jenő (1916–2001) – szociáldemokrata, majd kommunista politikus. Számos párttisztsége és állami funkciója volt. A PB tagjaként gazdaságpolitikával foglalkozott, az új gazdasági mechanizmus egyik vezetője volt. – A szerk.]. A termelési érték két részből áll. A befejezett termelésből és a befejezetlen termelésből. Ez a kettő együtt adja ki a termelési értéket. Könyvelésből könnyen ki lehetett számítani, hogy mennyi a termelési érték, mert ami kész volt, az átment raktárba. Ami nem volt kész, az ott volt a könyvvitelben anyagban, bérben és egyébben. Az volt a befejezetlen. A statisztikában úgy volt, hogy a befejezett után megbecsülték, hogy mennyi a befejezetlen. A befejezetlen mindig annyi lett, hogy a tervezett termelési értéket túlhaladja. Úgy becsülték mindig, hogy a tervezettnél több legyen, hogy prémium legyen. A statisztikai termelési érték alapján ment a prémium. A tényleges termelési érték mindig magasabb volt tehát, mint a tervezett, hogy prémiumot tudjanak kapni. A könyvviteli meg alacsonyabb volt a tervezettnél. És én rájöttem arra, hogy csalnak, és írtam erről egy cikket, hogy kétféle termelési érték van, és ez így nem megy, és hogy a könyvelési termelési értéket kell figyelembe venni. Ezt elmondtam a KSH elnökének is. Azt mondta, hogy menj el a Fockhoz, és mondd el, hogy ezek csalnak. Nekem rontott a Fock – izgága ember volt –, hogy mivel tudom ezt bizonyítani. „Kérem, bizonyítani tudom.” A Pénzügyminisztériumban volt egy osztályvezető barátom, akivel tanítottam a Számviteli Főiskolán is, és az is megerősítette, hogy ő is bizonyítani tudja. És akkor elhallgattak, aztán megváltoztatták a mérést. Ezek után én lettem a Statisztikai Hivatal számviteli tanácsadója.

Amikor a Gázművek meghirdette, hogy gazdasági igazgatót keres, 1955-ben, akkor megkérdeztem, mit fizetnek. Kétszer annyit kereshettem, mint amennyit a tanítással. Megpályáztam. És mivel akkor még a Számviteli Főiskolának is a szakmai instruktora voltam, a jelentkezők közül rögtön engem választottak ki. Megkértek, hogy legyek a Gázművek gazdasági igazgatója, örömmel vállaltam. Jól éreztem magam ott, még most is szeretnek. Mikor a nyolcvanéves születésnapom volt, azt mondták, hogy rendeznek egy ebédet, hívjak meg húsz embert, akikkel együtt dolgoztam. Én választhattam meg, hogy kik legyenek ott, mi legyen az ebéd, nagyon jól éreztük magunkat, régi emlékeket idéztünk föl, vicceseket meg komolyakat. Egy vicceset elmesélek. Volt egy nagyon jó barátom, a Kelényi, szolgáltató igazgató volt, annak volt egy autóbuszbérlete, és mikor kiment a vécére, kivettük a zsebéből. Az egyik barátom kivette belőle a fényképet, és egy majomképet tett a helyére. Két hétig járt vele, és nem vette észre. Egyszer jött mérgesen, hogy „Képzeljétek, mi történt!”. „Na mi?” „Fölszállt egy ellenőr, és megmutattam neki a bérletemet. Sokszor mutattam már, és oda se néztek, most meg, mikor odamutattam neki, mondta, »Mutassa csak!«. »Mi az, nem ismer rám?« Én még ilyen hülyeséget kérdeztem tőle. Azt mondja: »Hát?« Mondom, »A fiatalkori képem«. Akkor már mindenki röhögött az autóbuszon, úgyhogy odanéztem, hú! Akkor láttam, hogy egy majom képe.”

A Gázműveknél egyébként sohasem volt semmilyen atrocitásom. A Kádár-rendszerben nem volt ilyen a zsidó származás miatt. Nagyon jó kapcsolataim voltak, és most is ha bemegyek, össze-vissza ölelgetnek, annyira örülnek nekem. Vezető állásban voltam, nem jutott el hozzám ilyesmi. Tényleg nagyon jó kapcsolatban voltam mindenkivel. És ha lehetett, akkor mindenkin segítettem. 1955-ben négyezer forint alapfizetéssel mentem a Gázművekhez, és plusz ezer forint volt a prémium. A Gázművek akkor az egyik legnagyobb vállalat volt. Nagy volt a felelősségem, ezért volt ilyen magas a fizetésem [„Néhány kiemelt kategóriát nem számítva, [:1955-ben:] a vállalati igazgatók fizetése állt a lista élén. Bérük magasabb volt, mint az ágazati irányító apparátus vezetőié, és jóval felette állt a diplomás értelmiségiekének. … A vállalati igazgatók 2649 Ft-os átlagos bére nem egészen 70 százalékkal haladta meg a legjobban fizetett munkásokét, a bányászokét, és nem egészen háromszorosa volt a legrosszabbul fizetett munkásokénak, az állami gazdaságiak átlagbérének. Az orvosok 1873 Ft-os havi fizetése lényegében a kiemelten jól fizetett vájárokéval (1792 Ft) volt azonos.” (Egy középiskolai tanár átlagos havi fizetése ugyanekkor 1396 Ft volt.) (Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, I, 221–222. oldal.) – A szerk.]. 1980-ban voltam hatvan éves, akkor mentem nyugdíjba, de még utána is bejártam 1995-ig mint szakértő.

1956-ban a Gázműveknél voltam Óbudán. Akkor még Óbudai Gázgyár volt. Később én egyesítettem a Köztársaság téri Szolgáltató Vállalattal. Az óbudai gyárból és a szolgáltató vállalatból lett a Fővárosi Gázművek 1957-ben. Naponta érkezett Lengyelországból száz vagon szén, kokszot gyártottunk Budapestnek a fűtéshez, meg Olaszországba exportáltuk a kokszot. Csehszlovákiából is hoztunk szenet. Minden évben ki kellett mennem ezekbe az országokba. Aztán történt, hogy 1956. október 27-én behívott Bordás, az akkori műszaki igazgató, és nagyon rendes volt, mert azt mondta, hogy „Te, Géza, menj haza, majd szólunk, ha lecsendesedik a helyzet. Itt a szén táján most nagyon sok olyan ember dolgozik, aki azelőtt magas rangú Horthy-tiszt volt, és most keresik a zsidókat. Menjél haza!”. November 4-én, mikor az oroszok bejöttek, akkor pedig szólt a Bordás, hogy most már bemehetek újra. De még novemberben a Munkástanács két vezetője odajött hozzám, és azt mondták, „1945 előtt, aki öt évig dolgozott a Gázműveknél, az kapott évenként húsz mázsa kokszot, vagy ha nem kellett a koksz, akkor annak megfelelő forintot. Ez volt a jutalom. Miért nem lehet ezt most is megcsinálni?”. Mondtam neki, hogy nem lehet, ki rendeli ezt el? Azt mondták erre, hogy majd én elrendelem, írjam alá a papírt, hogy kiosszuk azoknak a kokszot, aki már öt éve a Gázműveknél vannak. Mondom: „Én ezt nem tudom aláírni, nem vagyok erre fölhatalmazva.” Erre azt mondták, „Ha nem írja alá, akkor egy pajszerral fejbe vágjuk!”. Kaptam huszonnégy óra gondolkozási időt. Elmentem az igazgatóhoz meg az akkori párttitkárhoz meg a szakszervezeti vezetőhöz, és kérdezem tőlük, hogy mit csináljak, mert ha nem írom alá, akkor agyonvernek. Azt mondták, írjam alá, mit lehet csinálni. És akkor aláírtam. Kiosztották a kokszot vagy a pénzt. Aztán jött a „muk” [„MUK” – 1957 elején MUK feliratok jelentek meg a pesti házfalakon. Akik nem tudtak beletörődni a forradalom eltiprásába, azzal biztatták magukat és társaikat, hogy az 1848-as forradalom évfordulóján, március 15-én újra kezdik a harcot: „Márciusban Újra Kezdjük!”. – A szerk.]. A következő évben, 1957 májusában felhívtak a Belügyből, és kérdezték, hogy maga az aki aláírta ezt a hatalmas mennyiségű kokszot. Mondom, igen. Azt mondja: „Hát ez büntetendő cselekmény, felelősségre fogjuk vonni!” Amikor négyszemközt voltunk, akkor is mondta, hogy mekkora kárt okozott! Mondtam neki: „Nem egészen így volt, agyonvertek volna, hogyha nem írom alá.” Azt mondja, ebből vizsgálat lesz, és majd meglátjuk, hogy mi lesz. Kiállt mellettem az akkori óbudai igazgató meg a párttitkár, hogy engem halálosan megfenyegettek.

1963-ban levizsgáztam, és megkaptam a könyvvizsgálói oklevelet, az most is érvényes. Okleveles könyvvizsgáló az egyben magasabb szintű, mint a közgáz egyetem. Okleveles könyvvizsgáló csak úgy lehetett valaki, ha közgazdasági egyetemet végzett. Ha nem végezte el az egyetemet, akkor bizonyítania kellett, hogy egyetemi szintű tudása van, hogy lehessen okleveles könyvvizsgáló. A Pénzügyminisztériumban volt a vizsgáztatás.

1964-ben jutottam ki Amerikába, amikor a nővéremnél voltam két hónapig. Ő hívott meg, és küldött nekem repülőjegyet. Könnyen kaptam vízumot, mert a nővéremnek nagyon jó híre volt. Itthon pedig nem aggódtak a hatóságok, hogy nem jövök vissza, mert nagyon jó állásom és családom volt. Sőt, amikor kimentem a repülőtérre, akkor sok barátom kísért ki. Az amerikai gázvállalatoknál is voltam, és mondták, hogy maga annyira ért a szakmához, nem akar itt dolgozni? De mondtam, hogy köszönöm szépen, de semmi esetre  sem.

Az ENSZ Titkárságán láttam, hogy csak úgy vesznek föl munkaerőt, ha az életrajzot kézírással írják – mert abból sok mindent meg lehet állapítani. Én is, mikor vezérigazgató-helyettes voltam harminc éven keresztül, ha pénztárost akartam felvenni, csak úgy vettem föl, ha helyesen tette fel az „ő”-re vagy az „í”-re a vesszőt. A nővéremnek nagy neve volt. Rendkívül sok barátja volt Amerikában. Volt egy kolléganője, egy néger nő, aki szintén jogász volt, és az apja volt talán a leggazdagabb ember New Yorkban. Mindennap az ENSZ-ben ebédeltem, isteni kaja volt.

Úgy jöttem haza New Yorkból, hogy megálltam Stockholmban, és meglátogattam az első feleségem nagybátyját, aki hegedűművész volt. Két testvér volt kint, Gosztonyi Károly és Gosztonyi Marci. Károly volt a hegedűművész, annál voltam. Autóval jött ki értem, és mikor mentünk be a repülőtérről, volt egy óriási épület. Fehér zászló volt az épület tetején. „Mondom, mi ez?” „Ez a stokholmi börtön.” „Miért van fehér zászló?” „Mert nincs lakója.” Akkor, 1964-ben, Stokholmban a börtönnek nem volt lakója.

1970-ben ENSZ ösztöndíjjal kiküldtek három hónapra Londonba, hogy tanulmányozzam a városi gázról földgázra való átállást. Könyvet is írtam erről. 1980-ban ismét kint voltam Amerikában két hónapig rokonlátogatáson, a Trattner Géza leszármazottainál, akiket a nővérem ismert meg 1964-ben.

A Papp József téren laktunk először Újpesten, aztán átkerültünk a Frankel Leó utcába. A Duna-partra néző, kétszobás lakás volt. Amikor a lányom férjhez ment, akkor elkezdtük építeni a többi kilenc lakóval közösen ezt a mostani budai társasházat a lányomnak, de a lányom maradt a Duna-parton, és mi jöttünk ide a feleségemmel.

Nyaralni Balatonra szoktunk járni. Én építettem a Gázműveknek a [balaton]füredi üdülőjét, a visegrádi üdülőjét, a horgásztanyát, a vadásztanyát. Én is nagy horgász voltam, odajártunk majdnem minden vasárnap a Gázművek többi dolgozójával. Volt a Zádor István, a horgászegyesület elnöke, ő vitt le először a Balatonra, amikor a Gázművekhez beléptem 1955-ben. „Ez a horgásztanya?” ¬– kérdeztem. Az egy kis faházból és egy stégből állt, de fogatott velem ott egy ötkilós pontyot. Na, mondom, akkor megcsináljuk ezt a horgásztanyát. „De hát hogyan? – kérdezte ő. Hát megkértem azt a Kelényit, hogy adjon asztalost meg kőművest. Óbudán volt egy csomó hulladékanyag, azt kivitettem oda. Csináltunk abból egy szép kis horgásztanyát, ahol fürdőszoba, vécé, konyha, több lakószoba volt. Kert is volt, húsz-harminc ember elfért ott. Amikor kész lett, akkor bejelentették, hogy ez egy fekete beruházás. Aztán megijedtem, hogy most mi lesz ebből. Akkor a Kelényitől kaptam egy papírt, hogy az emberek munkaidő után, szombat-vasárnap társadalmi munkában dolgoztak, a másik pedig, hogy a hulladékanyagról kiállítottunk számlákat, amit a horgászegyesület fillérekért megvett. Így aztán megmenekültem a fekete beruházástól. Én mindig a kollektívára költöttem, de ha egy kis illegális dolog volt, azt kapásból feljelentették. Nem tudom, hogy ki volt.

A háború után az első feleségemmel nem éltünk vallásos életet, nem jártunk templomba, nem volt se szombat, se szédereste. Illetve Jom Kipur nálam mindig volt, de csak délig. Például a Gázműveknél nekem mindig behozták reggel a feketekávét, és [Jom Kipurkor] mikor kimentek, én kiöntöttem. A házasságkötésünk polgári és egyházi is volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az az igazság, hogy azért esküdtünk templomban is, mert akkor volt egy olyan, hogy aki templomban esküszik, az kap, nem tudom, mennyi pénzt, támogatást a Jointtól az esküvőre. Akkor megesküdtünk a templomban, és kaptunk valamennyi pénzt. Csórók voltunk, és kellett a pénz. Nagyon jó házasságunk volt, de a feleségem 1978-ban sajnos meghalt rákban.

A lányom 1947 júniusában született. Sajnos az első feleségem úgy nevelte, hogy nem is tudta a lányom, hogy zsidó. Újpesten laktunk akkor, a Papp József téren volt az első lakásunk. És azt mondja nekem egy újpesti barátom, hogy „Te, szeretnék veled beszélni”. „Mi a baj?” „Majd elmondom. Tudod, hogy a lányod és az én lányom egy osztályba járnak.” „Igen, tudom.” „Tudod, mit mondott a te lányod az én lányomnak?” „Mit?” „Te büdös zsidó!” Mondom, „Tényleg?”. Mondja nekem, „Nem tudja a lányod, hogy ő zsidó?”. „Idefigyelj, én a Gázműveknél dolgozom, nyakig vagyok, meg egy ideig még a Számviteli Főiskolán is voltam, úgyhogy nincs időm foglalkozni ezzel, a feleségem meg valamilyen oknál fogva ettől tartózkodik, nem akarja, hogy nagyon zsidós legyen.” Mondom, „Jó, akkor majd előveszem”. És leültem vele. „Hallom, mit mondtál, te nem tudod, hogy zsidó vagy?” Akkor történt valami, és érdeklődni kezdett, ma pedig minden pénteken gyertyát gyújt a lányom. Sokkal vallásosabb, mint mi. A férje szülész-nőgyógyász, debreceni, vallásos szintén. A háború előtt csak zsidó ünnepeket tartottunk, de mikor az unokám megszületett, akkor neki már vettünk karácsonyfát, a lányom nem kapott fát, de az unokám az kapott. Az unokám egyébként nem vallásos. A lányom korábban földrajz és rajz szakos tanárnő volt. De mikor én huszonnégy évvel ezelőtt elmentem nyugdíjba, akkor azt mondták, hogy jöjjön ő is a Gázművekhez. A Gázműveknek akkor alakult meg a múzeuma, és jelenleg annak a vezetője.

A második feleségemmel, Hirschkovits Ágnessel Scheiber Sándor hozott minket össze, és ő volt, aki később össze is adott minket. Scheiber Sándorral úgy találkoztam, hogy egyszer a Lukácsban ültem vasárnap délelőtt a barátommal, és szemben ült velünk. „Nézd, ott ül a Scheiber, ismered?” Mondom, „Nem”. Azt mondja, „Bemutatlak”. Köszöntünk, leültünk, bemutatkoztam. Mondta a barátom, hogy a Gázműveknek vagyok a gazdasági igazgatója, meg hogy a feleségem meghalt, és hozzon össze valakivel. Akkor rögtön kérdezgetni kezdett. Akkor már volt öröklakásom, autóm meg Aporkán egy kis vízparti telkem meg faházam. Ez volt, amit a Gázművek óta összehoztam. Megmondtam neki, mennyi a keresetem meg ez, meg az. „Jó – mondta –, majd keresek valaki magához valót.” Ez volt vasárnap délelőtt. És hétfőn reggel fölhívott. „Tiszteletem! Máris talált nekem valakit?” „Hát igen – azt mondja –, de nem baj, ha rokonok leszünk?” „Miért volna baj?” „Mert akivel összehozom, annak a fia vette el az én lányomat.” Azt mondta: „Holnap hívja föl ezt a számot, majd én beszélek vele, beszéljenek meg egy időpontot.” És akkor én fölhívtam, és mondtam, hogy a Scheiber Sándor stb. „Tudok róla.” „Hol találkozzunk?” „Itt lakom a Visegrádi utcában, jöjjön föl, mert még nem ismerjük egymást, nehéz lenne így találkozni.” Fölmentem egy szál rózsával, és összejöttünk. Ez volt 1980 augusztusában. És azóta együtt vagyunk. Az esküvő 1983-ban volt, a Scheiber adott minket össze. Nem voltunk sokan, talán tízen, ha összejöttünk. A barátaim voltak ott főleg. Zsinagógai esküvő volt, de én nyugdíjas voltam már akkor, ki is léptem addigra a pártból. Azért léptem ki, mert reggel 7-re be kellett volna járnom a pártbizalmi értekezletre. Kértem, hogy nyugdíjasoknak ne legyen kötelező ide-oda járni. Legyenek tiszteletbeli párttagok. Nem engedték, hát kiléptem.

Én a Scheibert nagyon szerettem, végtelen jó ember volt. És az a könyvtár, amivel ő rendelkezett, kétszer akkora szoba volt, mint az enyém, és minden teli volt könyvvel. Sokszor csodálkoztam rajta, hogy amíg nekem keresni kell egy könyvet, ő pillanatok alatt megtalálta. Nagyon szerette Arany Jánost meg Mikszáthot. Akik rendes magyar írók voltak, azokat ő nagyon szerette. Én Arany János „Őszikék”-jéből ezt a négy sort nagyon szeretem: „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engemet a jó Isten kévébe / Betakarít régi rakott csűrébe / Vet helyemre más gabonát cserébe.” [Arany János: Sejtelem, 1882] És mikor elmondtam, akkor odalépett a fiókhoz, és rögtön kivette azt a kötetet, amiben ez is benne volt.

A második feleségem, Ágnes Budapesten a Visegrádi utcában lakott a szüleivel, egyedüli gyerekként. A Hollán utcai zsidó elemi iskolába járt négy évig. A második világháború alatt a Vadász utcai védett házban volt, ami svájci irányítás alatt állt, de nagy szerencsével menekült meg onnan. Kivitték már őket a Dunához [lásd: a zsidók Dunába lövése], de az Üvegház tulajdonosa értesítette a svájci nagykövetet, aki visszavitte őket [1944. december 31-én egy nyilas különítmény behatolt a házba, több embert a helyszínen agyonlőtt, a többit a Duna-partra irányította, és csak a ház tulajdonosának, az üvegkereskedő Weiss Arthurnak a határozott fellépése mentette meg életüket. Weisset a nyilasok másnap elhurcolták és meggyilkolták. – A szerk.]. 1945-ben, a felszabadulás után a szülei beíratták őt a zsidó gimnáziumba, de végül a nyolcosztályos Ráskai Lea gimnáziumot végezte el [A Ráskai Lea Leánygimnázium 1918–50 között működött az V. kerület Szemere utcában. (Elődje a Budapest Községi Leánygimnázium, jogutódja a jelenlegi Kossuth Zsuzsa Gimnázium. – A szerk.]. Az édesanyja otthon volt háztartásbeliként, hetvenhat éves korában halt meg, az édesapja az Aschner Lipót gyárában, az Egyesült Izzóban volt igazgató, ő is Mauthausenben volt, átesett a hastífuszon [Baktérium okozta, magas lázzal járó fertőző betegség. – A szerk. ], hatvankilenc éves korában meghalt, szívinfarktust kapott. Együtt éltek a nagynénjükkel. A második világháború után előlről kellett kezdeniük az életet. Kevesen maradtak meg a családból, és közülük is többen kimentek Izraelbe.

Először a „Néphadsereg” című újság szerkesztőségében dolgozott a feleségem, aztán a Magyar Rádiónál volt titkárnő, gépírónő, a levelezési osztályon előadó, 1958-tól pedig a Magyar Televíziónál dolgozott az archívumban, a filmeket nézte meg, snittelte fel. Az első huszonöt alkalmazott között volt, onnan ment nyugdíjba

A feleségem barátnője a Dévényi Zsuzsa, az én barátom pedig a Faludi Gyuri, akivel együtt jártam az újpesti gimnáziumba. Egy alkalommal olyan sikeresen hoztuk őket össze, hogy azóta is együtt élnek. A Faludi volt az, aki negyvennyolc embert mentett meg, amikor Földes László felrobbantotta az Apolló házat Újpesten [„Újpesten volt egy erős fegyveres ellenállási csoport, Földes László volt a vezetője, nemrég halt meg. Megtámadtak egyszer egy nyilas házat, ahova nagyon sok zsidó gyereket, fiatalasszonyt és öregembert zsúfoltak össze, ez volt az Apolló-ház, régen Apolló mozi. Úgy tervezték, hogy másnap viszik őket a Duna-partra kivégezni, de az újpesti ellenállók kiszabadították őket” (Részlet Aradi Vilmosné visszaemlékezéseiből,  „Hetek”, 2001, febr. 10.). – A szerk.]. Érdekes, hogy a Rajk-ügyben [lásd: Rajk-per] viszont letartóztatták, öt évet ült börtönben borzalmas állapotban. Azután visszakapta a régi ezredesi rangját, nyugdíjba ment. Minden vasárnap együtt megyünk a barátainkkal a Margit kert étterembe.

Ágnessel vallásosabb életet éltünk, mint az első feleségemmel. A Jom Kipurt például a feleségem végig tartja, egész nap böjtöl, és többnyire délelőtt templomba is megyünk. Ünnepek előtt pedig kijárunk a temetőbe. Neki is ott vannak a rokonai, apja, anyja, meglátogatjuk őket. Azelőtt én nem jártam templomba, minden évben csak a megemlékezésekkor mentem el. Abban az időben tilos volt egy vezetőnek. Aztán ahogy megesküdtünk, attól kezdve jártam. Akkor már nem volt probléma, már nyugdíjban voltam.

A rendszerváltáskor én már nyugdíjban voltam, de mint igazságügyi könyvszakértő 1989-ben megalakítottuk az Igazságügyi Szakértői Kamarán belül a szakosztályt, és engem választottak a szakosztály elnökének. Az volt a feladatom, hogy az igazságügyi szakértők megbecsültségén változtassunk. Egy ügyvéd egy peres ügyben százalékot kapott, és egy százmilliós ügyben ugye milliókat. Egy igazságügyi könyvszakértőnek ugyanakkor 600 meg 800 forint volt az órabére. Annyit keresett, mint egy takarítónő. Holott azt, hogy valaki csalt, lopott vagy sikkasztott, nem az ügyvédnek kellett bizonyítania, hanem nekünk. Csináltam ezt egypár évig, de aztán láttam, hogy itt az ügyvédek tartják kézben a zsinórt, ezen nem lehet változtatni, míg a törvényeket ők hozzák. És akkor lemondtam az elnöki tisztről. De mint szakosztálytagot most is megkérnek, hogy a vezetőségi ülésen vegyek részt, hátha tudok nekik segíteni. Szerkesztettem is egy könyvet ezzel kapcsolatban, az „Igazságügyi könyvszakértők kézikönyvé”-t, mely 1995-ben jelent meg. Ezen kívül több könyvet is írtam. Mivel egyik hobbim a grafológia, a „Grafológia” című könyv szerkesztésében is segítettem. Én a grafológia történeti áttekintéséről írtam. Áttekintettem a történelmet, és kiemeltem a nagyokat, hogy kiket érdekelt a grafológia, az első grafológus például Suetonius volt, aki Augustus császár írását elemezte. A Grafológiai Társaságot Frank Tiborral együtt én alapítottam 1984-ben. Abban az évben a Metró klubban tartottunk többen előadást, de akkor ki se szabad volt ejteni azt a szót, hogy grafológia, mert tilos volt. Az emberismeretről, a kommunikációról, így aztán az írásról is beszéltünk.

A rendszerváltozás után az újpesti zsidó hitközséggel is szorosabb lett a kapcsolatom. Évente egyszer-kétszer ellátogatok a zsinagógába, Jom Kipurkor mindig elmegyünk, meg ha van valami rendezvény. Volt egy szédereste is néhány évvel ezelőtt Újpesten. Idén [2004-ben] azt mondták, hogy ott lesz Újpest polgármestere meg a rákospalotai polgármester. És állítólag meghívták a pártok vezetőit is – most lesz a holokauszt hatvanadik évfordulója –, hogy jöjjenek el széderestre.

Háromszor voltunk Izraelben. 1986-ban voltam először, az 1990-es években kétszer, de mióta van ez a csimm-bumm cirkusz, azóta nem megyek. A második feleségemnek rengeteg rokona van ott. Paszternák Bélánál voltunk. Ő egy pszichológus, és egy demokrata érzelmű ember, mindig őnála laktunk. Nagyon jól éreztük magunkat, mindig mentünk valahova, a Vörös-tengerhez, a Holt-tengerhez, bejártuk egész Izraelt. Mikor végigmentünk a kibucokon, hívtak is minket, hogy költözzünk ki. Csodálatos kibucok voltak, uszodájuk volt, mindennel el voltak látva. Volt egy iskola a kibucban, és én lerajzoltam ott mindenkit. Akkor mondták, hogy „Jöjjön ide tanárnak, kap egy szobát, léghűtéssel, ellátjuk mindennel, ami csak kell”. Mondom a feleségemnek: „Na mit szólsz hozzá, micsoda ajánlatot kaptunk! Jöjjünk ide a kibucba, és tanítsam rajzolni a gyerekeket.” Azt mondja, ezen még gondolkodni kell, de aztán nem lett belőle semmi.

Negyedévente kapok 404 euró kárpótlást, megkaptam az ötezer márkát, meg aztán még egyszer ötezer márkát. Többször voltak itt forgatni a Spielberg Alapítványtól, és állítólag a New York-i Zsidó Múzeumban meg a jeruzsálemi múzeumban [a Jad Vasemben] is megvan az a film, ami rólam is szól: a „Survivors of the Shoah” [Steven Spielberg a „Schindler listája” c. film forgatása után alapította meg  a „Survivors of the Shoah Visual History Foundation” nevű szervezetet, amely videóinterjúkat készít holokauszt-túlélőkkel, elsősorban a háború alatti élményeikről. – A szerk.] El kellett mondjam, hogy tulajdonképpen min mentem keresztül. És a Bécsi Zsidó Múzeumnak is van egy kétórás videófelvétele „Mauthausen” címmel [Az interjúalannyal a Vajda Júlia és Kovács Éva által vezetett narratív életútinterjú-gyűjtés keretében készült interjú és egy kétórás videófelvétel a mauthauseni Holokauszt Múzeum számára. – A szerk.]
 

Gavril Marcuson
Bucharest
Romania
Interviewer: Anca Ciuciu
Date of the interview: November 2004

Mr. Marcuson is a tall man aged 91. He’s a writer (he wrote ‘Potemkinistii in Romania’ [‘The Potemkinists in Romania’], ‘Rascoala taranilor din 1907’ [‘The Peasants’ Uprising of 1907’]) and a translator specialized in the French literature (he translated Chateaubriand, Louis Hemon, Honore de Balzac, Villiers de l’Isle-Adam, Alfred de Musset). The passion to read more and to find out more is what keeps him alive. He reads extensively, from literary works to the newspapers which he buys every day, from a newsstand close to his home. He lives in the center of Bucharest, in an all-house area whose architecture and gardens are reminiscent of the interwar period. On reaching the second floor, one finds Mr. Marcuson surrounded by his books and his memories, in a very warm room. His wife, with whom he was and is still in love, died in 2000, but she looks back, always smiling, from the numerous photographs in every corner of the room.

Family background 
Growing up 
Bucharest 
Going to school
During the War
After the War
Glossary: 

Family background

I hardly knew my paternal grandparents, Aizic and Ernestina Marcussohn, from what my father told me about them. They lived and died in Iasi. I don’t know what my paternal grandfather did for a living, and I can barely recall my paternal grandmother. I met them in Iasi during World War I, when my family, like so many other people from Bucharest, sought refuge in Iasi, since the capital had been occupied by the German troops [between November 1916 and November 1918]. I remember how my grandfather once had me drink tuica [alcoholic beverage obtained by fermenting and distilling plums or other fruit], while my mother was away, and I got drunk and fell under the table. My mother came back, found me sleeping under the table and started a terrible fight with my grandfather because he had let me drink. I was so little that I had hit my head against the table. I was as tall as the table.

My father had two brothers and a sister; I never met any of then. They spent their entire life in Iasi. His brothers were called Heinrich and Lazar Marcussohn. Actually, I’m not sure he even had a sister. I just think he did.

My father was born in Iasi, in 1888. He studied in Vienna, at the Commerce High School. He was a very gentle man and I’m glad I resemble him – I inherited his phenotype, appearance and nature. He looked after us and loved us in a way that was more intelligent than my mother’s, because he was more intelligent and more cultivated. He never scolded me and beating was definitely out of the question. He was a literature enthusiast, he could read German, and he had a German library. He was a subscriber to ‘Der Kampf’ [‘The Fight’], a social democratic magazine published in Vienna. He was also a subscriber to the Romanian-speaking press and to the Jewish press. He read two newspapers every day: ‘Dimineata’ [‘The Morning’] [Ed. note: Romanian daily newspaper published in Bucharest between 1904 and 1938, with interruptions], and ‘Adevarul’ [‘The Truth’] [Ed. note: Romanian newspaper of democratic opinions. It was published in Iasi as a weekly between 1871 and 1872, and then in Bucharest, as a daily, between 1888 and 1951, with interruptions.], which came out in the afternoon. He would read ‘Dimineata’ in the morning and ‘Adevarul’ in the afternoon.

Here’s something that I remember. My father had bought me a lamb, a black lamb which I used to play with. One day, while my father and I were having a walk in the large courtyard, I noticed my lamb was missing. ‘Where’s the lamb, father?’ And my father, who, like I told you, was a gentle man, but sometimes lacked tact, told me ‘You want to know where the lamb is? Come with me and I’ll show you!’ And he took me to the back of the courtyard, where we found a wooden panel with a black skin nailed upon it. ‘There’s the lamb!’ he said. When I saw that, I understood what had happened, despite my being very young, and I started kicking and screaming. Yes, I had realized my father had slaughtered it. To make things worse, my father added – and I still remember his words, decades later – ‘Oh, enough with the screaming, my boy, you already ate some of it!’ On hearing I had ate a part of my friend, my screaming became even louder.

My father was an accountant and a tradesman. He wasn’t a religious man. He had his own business – he sold welding devices and carbide –, but didn’t actually owned a company. He worked with his brother-in-law, Filip Weisselberg, for a while, and, after he and my mother divorced [before World War II, in the 1930’s], he bought a house in another neighborhood and continued his welding devices business. My father died in Bucharest, in the 1960’s.

I believe my maternal grandfather, Isac Weisselberg, was born in 1855, in Targu Neamt, but I’m not sure. He lived in the places where his children were born: Husi, then Bucharest. He was a tradesman, a wine wholesaler. My maternal grandparents were deist, and they were religious people. My parents were deist too, but they weren’t religious. I remember that my maternal grandmother, Frederica Weisselberg, had black hair even in her old age – it hadn’t turned gray. She loved me and my brother, Octav, and she talked to us. She didn’t go out and she dressed modestly.

I grew up in the house of my maternal grandparents – this is where I spent my childhood. My earliest memories come from the time of World War I, when I was 3 or 4. I remember that our house was among the many places where the German army was quartered. I distinctly remember how the German soldiers came in with their helmets and all and they yelled ‘Ruhe, ruhe!’ And I asked my mother what ‘ruhe’ meant. My mother, who could speak a little German, told me it meant ‘silence’. They hit my grandfather in the head with the butt of the rifle. I didn’t witness this scene, but I remember seeing my grandfather right after – his head was bleeding and blood was flowing down his bald skull. Then, in the following days, a nurse came by every day to bandage up his wound. My father wasn’t home. I don’t know where he had gone, to Iasi maybe. Only my mother, a sister of hers, my grandfather and myself were home. We got along well with the German soldiers who had occupied our place. I remember them leaning against the wall with their helmets on and singing out loud. I remember those songs, they were German folk songs, naïve and childish. I learnt my first German words from them. The soldiers had nicknamed me ‘Zigeunerkind’, which meant Gypsy child, because I was small and dark. I remember when our army entered the city and my grandfather told me ‘Go to the gate and shout: long live the Romanian Army!’ And I did that every time they passed. I remember the Romanian troops marching downtown on Viilor Dr. My maternal grandparents were buried at the Filantropia [Jewish cemetery]. I don’t know when they died [some time after World War II].

My maternal grandfather had 16 children. Only 7 of them lived to be adults - three boys and four girls: Sabina, Filip, Rasela, Evelina (my mother), Victor, Neuman, and Lucia. I knew them pretty well, because they lived in Bucharest. Rasela was the only one who lived in Botosani, but I met her too.

The elder of the siblings, Sabina Michell [nee Weisselberg], lived in Bucharest. She was a housewife. Her husband’s name was Iosef Michell. They had a daughter who died when she was 16, Laureta [diminutive form for Laura]. FilipWeisselberg was a tradesman, a businessman, and his wife, Rebeca Weisselberg, was a pharmacist. They didn’t have children. Filip owned a company that sold ploughs and was called ‘Plugul’ [‘The Plough’]. He also sold welding devices, carbide, which was used for the autogenous welding, and so on and so forth. Rasela Goldschlager [nee Weisselberg] was a housewife and lived in Botosani. She didn’t have children. Victor Weisselberg was a lawyer, and his wife, Adela Weisselberg, was a typist with some company. They didn’t have children. Neuman Weisselberg was a chemical engineer at the Zurich University; his wife, Stephanie Weisselberg is still alive - she is to turn 100 this April [2005]. They have two sons, my cousins: Mircea Weisselberg and Isac Weisselberg. Both of them are engineers and live in Haifa. Their mother lives in Tel Aviv, in an old age home. The last of the girls is Lucia Isersohn [nee Weisselberg]. Her husband, Herman Isersohn, was a physician. They had a daughter whom they named Lauretta, after the one who had died in our family. Lauretta is now a physician in Canada.

My mother, Eveline Marcussohn [nee Weisselberg], was born in Husi, in 1892. Her education consisted of some years of high school. She wasn’t a religious person. She was a rather simple woman, and she spoke some French. My grandfather only sent the boys to college. One of them became a chemist, another one became a lawyer, and another one became an accountant; but the girls never got to college. Girls were despised. Men are the ones who lead. Even at the synagogue, women have to stay separated from the men. My mother was a housewife. She loved us as much as she could, looked after us, and fed us - we weren’t picky when it came to food. She was a gentle woman. She got upset once in a while, but didn’t beat us. Neither my brother nor I ever got beat by our parents.

My brother, Octav Marcussohn, is nine years younger than I am. He was born in 1922, in Bucharest. I used to teach him, kid with him, take him walking in the streets. I would tell him in Dealul Spirii, where we lived: ‘Octavica, today I’m going to take you to some streets where you’ve never been before! You’re going to love it!’ And I would take him and we would go down the streets leading to Antim Monastery. He loved it indeed. I would show him the houses, and, when we passed by a pretzel shop, I would buy him a pretzel, like the elder brother that I was. I remember Cazarmii St., which turned into a snow sleigh slope in winter; I used to play there.

We were close, although we didn’t think alike. I was a left-winger, while he was a right-winger, but we didn’t fight each other over this. He didn’t think like I did, he was anti-Soviet and a Zionist. He went to the Mathematics Faculty in Bucharest. He was a very good student. He and a fellow-student of his, Halanai, a Spanish [Sephardic] Jew, were the best in their graduation class. The Ministry of Education wanted to send him to Moscow for a PhD. This prospect scared him so much, that he fled to Israel, in the 1950’s. He is now a retiree in Tel Aviv. He didn’t work while in Romania. In Israel, he was a math school teacher. He has been a retiree for a long time now. He doesn’t have children and he was never married. He writes me extraordinary letters, but he never forgave me for supporting the left. Yet he loves me. I keep his letters, they are brilliant. He is so cultivated! Math is not the only thing he knows. The fact that I had a brother in Israel – I never kept it secret. The people I worked with were understanding enough.

Growing up

My name is Gavril Marcuson [the initial name, Marcussohn, was shortened to Marcuson in 1968]. I was born in Bucharest, on 28th October 1913, in the house of my maternal grandfather, an old house on Viilor Dr. Back then, the place was at the outskirts of the city. Today, it’s in a semi-central neighborhood, because the city developed so much.

We changed our house for a statelier one located on Uranus St., which had belonged to the richest man in the Dealul Spirii quarter, Nita Stere. It was a very nice house, with brick stoves and gas light. Inside there were large rooms with high ceilings. My maternal grandparents lived there with most of their grandchildren. Like I said, my maternal grandfather had no less than 16 children, of whom only 7 lived to be adults. Most of these seven sons and daughters lived with us, with my parents and me [in the same house], but they had their own apartments. My grandfather hired Italian bricklayers – most of the bricklayers in Bucharest were Italian at that time –, and they added an extra floor to the house; the following people moved there: the families of two brothers of my mother’s, Filip [Weisselberg] and Victor [Weisselberg], my mother’s sister, Sabina [Michell], and my parents and me. Filip, who was a businessman, lived upstairs with his wife, and he also had an apartment at the ground floor, where his offices were.

There were a lot of rooms. Mine had been obtained by dividing a larger room in half by building a wall across. This division was made so that my brother and I may have separate rooms. So a half of the former room was mine, and the other half was Octavica’s. We had one of the first telephones in Bucharest. It was non-automatic and the number had four digits. What’s funny is that I even remember that number: 3851. Whenever we wanted to reach someone, we would pick up the receiver and hit the cradle, and a lady operator would go ‘Hello?’ Then we would say ‘Please put me through this or that number’, and wait… It wasn’t automatic. We had gas lamps, and used wood and charcoal – brown coal or mineral coal – for heating. We had a large courtyard and a beautiful garden, with beds of strawberries and flowers, and a metal pavilion which had the year of its erection carved on it: 1886. This is the house where I grew up, playing courtyard games with my friends from the blind alley opposite the house.

My parents weren’t religious, but they weren’t atheist either. They were indifferent when it came to religion. My father observed some of the holidays and, for instance, didn’t eat meat and cheese. I observed that too and I had got used to it – even today, I find it difficult to eat cheese after I had eaten stake. On Passover, my father would buy matzah and we would eat it, but we would also sin by eating ordinary bread. We didn’t live a traditional life.

In my childhood, I went to the synagogue on special occasions, for the New Year [Rosh Hashanah], maybe for Purim, but I don’t remember going on Friday evening. We went to a synagogue on Antim St. This street was only a few hundred meters away from our house. [Ed. note: This was probably the Resit Daath synagogue at 13 Antim St., dating from 1897. It was demolished in 1987, in the process of urban systematization.] The synagogue was modest. It was located in a house, towards the Antim neighborhood. Not far away, there was a Jewish elementary school – I forgot how it was called.

Bucharest

Dealul Spirii, the neighborhood where I grew up, was typical for Bucharest. We were neighbors with the Dragos family. Their son became an undersecretary of state during the war [World War II]. Further away lived the family of a Frenchman, Legat, who was a photographer and owned a photo cabinet, the Legat Photo Cabinet. On the opposite side of the street lived an Italian bricklayer whose name was Perisotti. There was also a Romanian shoemaker, Vasile Anagnoste, a veteran social democratic militant; he was a very intelligent and cultivated man, and I enjoyed talking to him. He had a bordei [Ed. note: very modest house, usually made of clay; a shanty.] on the Uranus blind alley, which he referred to as ‘his quarters’. He worked at the Schull footwear factory. There was also a French driver who lived on that blind alley. His son was my schoolmate. His father used to beat him up for nothing with the car crank. Back then, automobiles weren’t automatic, so the driver had to insert a crank in front and rotate it until the engine started. Well, the men beat his son with the crank, and I still remember, more than 80 years later, how the boy once told me: ‘You’ve got such a great father!’ ‘Why do you say that?’ I asked him. ‘Because he never beats you and he buys you boots!’ He was impressed because my father didn’t beat me and I was never barefoot. Another schoolmate of mine lived on the blind alley too – his name was Marius Condrea. I remember all our other neighbors: the pretzel maker at the corner, the grocer at another corner. The grocer’s daughters were renowned ballerinas at the variety show theater. When I grew up, I would go from time to time to eat mici [grilled minced meat rolls] at the Florescu restaurant on 13 Septembrie Ave. I also remember the druggist lady on another corner and the male druggist who succeeded her.

People from Oltenia came to our courtyard. They were real Oltenians, from Gorj [County]. [Ed. note: These were people who had come to Bucharest from a distance of over 100 kilometers, and had settled at the outskirts, where they gardened and grew animals, thus supplying the city with food.]. Each of them carried two large baskets with fruit, vegetables, flowers, and big jars of yogurt which they poured with a spoon. We would buy all sorts of things – fruit, vegetables, eggs, cheese. Of course, there was also the marketplace. My mother went there with a lady cook who worked for us and looked after the house. However, they didn’t go to the marketplace too often, because it was the marketplace that came to us. Charcoal was carried using a yoke too. It was because of the charcoal that I got lost when I was 4 or 5. We lived near Viilor Dr. and I started to follow a charcoal tradesman. I thought it was interesting, the way they used to walk around with their yokes and cry ‘Get your charcoal!’ I had never heard anything like that, so I followed him until I got to another neighborhood, and my grandfather showed up and took my by the hand. The poor Oltenians were barefoot and lived in very poor conditions. Nowadays, there aren’t any barefoot people in Bucharest, but, back then, this was a common sight. Many walked barefoot in summer. This is why my neighbor’s son, whom I played with, was impressed to see me with boots on. He walked barefoot, and so did other friends of mine. We don’t have this anymore nowadays, and we owe it to the communist regime. Before the time of Gheorghe Gheorghiu-Dej 1, it was common to see barefoot men and women. Wearing boots in summer was considered luxury. I remember there were people who walked barefoot while carrying their boots in their hands, so that the soles wouldn’t wear down. They must have gone to a place where they had to have footwear.

Back in those days, Bucharest was full of charm, poetry and picturesqueness. Streets and houses used gaslight. There were street lamps. When it got dark, a lamplighter passed by, opened the little window to get to the lamp, and used a lighter to light the gas. In the morning, the same man came back to extinguish the lamp. [Ed. note: Street gas lighting was replaced by electric lighting after World War I.]

In the 1920’s, public transportation used horse-powered streetcars. There were two horses pulling each car. When the vehicle reached the lower area at Izvor and had to climb the Arsenalului hill, there was a boy who harnessed two extra horses, so the conductor drove four horses to go up the hill. I had a streetcar card. The horse streetcar came down 13 Septembrie Ave., took Uranus St., passed by the Arsenal, got to Victoriei Ave. – where the Zlatari church lies today –, and then continued its way on Carol St. – which is called Franceza St. today –, on Serban Voda Ave., and got to the Bellu Cemetery. This was one of the lines [Ed. note: approximately 3 kilometers long, going from west to south]. The electric streetcar went from Cotroceni to Obor. [For a while, horse streetcars were operated concurrently with the first electric streetcar.] The inhabitants of Bucharest used to call it ‘Electricul’ [‘The Electric’], because it was the only electric streetcar in the city. Streetcars were small. There were also summer streetcars – they were open cars with benches. Streetcars had a collector, who sold the tickets, and a conductor. They were widely used, just like today’s streetcars are. But the city had far less inhabitants than it has today. When I was born, there were between 200,000 and 300,000 people. Today, there are two million. There were very few motorcars in Bucharest. Most of them were Fords and, when they rode, all the tin they were made of jingled. These were the cheapest cars. There were also some luxury cars – Buicks and Chevrolets. Gradually, the electric streetcars became widespread. Much later, after World War II, trolley-buses were introduced – I was already old by then.

We had our photo taken once in a while – it was a real event. Technology was very different from what it is today. A light was turned on, you were supposed to stay still, and they photographed you. There was a trendy photo cabinet called ‘Julietta’, located on the corner of Victoriei Ave. with the boulevard, on the spot where an apartment house lies today – one of those geometrical buildings, with nothing but right angles and lines. ‘Julietta’ was owned by a Jew. I can’t remember his name. A second photographer who was in vogue was Mandy, on Campineanu St. He was Jewish too. These two photographers called themselves suppliers of the Royal Court, and were allowed to photograph the members of the royal family. They turned photography into an art. I have some pictures that were taken at ‘Julietta’. Next to Mandy’s was a famous tailor’s shop owned by the Cohen brothers, suppliers of the Royal Court. They were Jews too, of course. After the war, they emigrated to Israel. It was a men’s tailoring shop. I don’t know if they also made women’s clothes, but I believe they didn’t. The Cohen brothers made you look like they wanted to – thinner, stouter; they were artists of their trade.

There were some extraordinary stores on Victoriei Ave. There was the ‘Giaburov’ carpet store, owned by some Armenians, and Dragomir Niculescu’s grocery, where ‘Romarta’ is today. The rich people of the time – Parliament members, bankers – would come and buy ladlefuls of caviar. They would tell the owner: ‘Dragomire, make it one kilo, two kilos!’ I remember the Otetelesanu terrace, where the Telephone Company Palace lies today. The writers used to come there. I went there too, and I heard Florica Florescu [Ed. note: lyric artist renowned at that time] sing. I went to the Gambrinus terrace. When going to the old National Theater, I would sit in the circle. I paid 10 lei for a seat. There were actors who claimed they only performed for the gallery, for it is the gallery alone that confirms a great actor. The National Theater had special acoustics, it was very pleasant and had a curtain that had been painted by Traian Cornescu; behind it was the velvet curtain. I remember the Lyric Theater – this is how the Opera was called back then. It was bombed by the Germans [during World War II], and was demolished. It was located in Valter Maracineanu Sq., next to Cismigiu [Park]. This is where I saw my first opera and ballet performances. I remember the Athenaeum fresco painted by Traian Petrescu, if I’m not mistaken. Extraordinary! The entire Romanian history around the Athenaeum’s hall.

People went for a walk on Victoriei Ave. every day, but especially on Sunday morning. The promenade place was between the Military Circle and the Royal Palace Sq., opposite the University Library. This is where people walked back and forth, and there were so many of them, that the sidewalk became too narrow and there were people who walked on the street. Victoriei Ave. was divided into three lanes: the left and right lanes were for motorcars riding to and from the Palace; the middle lane was for carriages. At the time, there were numerous carriages in Bucharest – perhaps there were more carriages than cars. One of the city prefects, Gavrila Marinescu, had the sidewalks bordered with chains, so people could no longer walk on the street [around the 1920’s]. No man would go out without wearing a hat – this was out of the question. I remember I once went out without my hat, and my mother came running after me with a hat in her hand, and told me: ‘How can you go out like this? People will think you’re crazy! Take the hat!’

On 10th May 2, I used to go to the military parade – I never missed one. The band would play, and then the various arms would defile: artillery, infantry, military engineers. In the end, the royal family would show up. When King Carol [I] 3 was buried, I was a year or two and I attended the funeral with my nanny. I remember King Ferdinand 4 and King Carol II 5, who was the most intelligent of the kings. I remember Prince Michael [King Michael I] 6. I didn’t love the members of the royal family, but their pictures were all over the press. All you had to do was open a newspaper and come across the pictures of the king and of the princes. I remember Prince Nicholas [Ed. note: (1903-1977), prince; son of King Ferdinand I and of Queen Maria, younger brother of King Carol II], who drove a speed car that was unusual for Bucharest.

Every year, the king inaugurated Mosilor Fair. This fair opened in May, on the Thursday of the Mosi [Ed. note: The fair began after the celebration of the Christian-Orthodox Easter and lasted a month.]. I would go there every year. There were people who made a living out of all sorts of lotteries and circus displays – the bearded woman, the fishtail woman, the strong man who could break chains and things like that. It was a rather common amusement. There was a restaurant that served millet beer and mici. I used to go to the fair with my parents. When I got older, I would go there on my own and stare at various sights. One could shoot at targets and win something if one had a hit. The prizes usually consisted of handcrafted objects – dolls and trifles like that.

Going to school

I used to go to the Golescu School, the School for Boys no.3. Back then, boys and girls went to separate schools – there were schools for boys and schools for girls, and high schools for boys and high schools for girls. Let me tell you a story from my first day of school [in 1919]. My mother dressed me up nicely, put the newly-bought schoolbag on my back, with the language textbook and the arithmetic textbook (we, the kids, all called it arithmetic) in it, and sent me to school. I had been to school on another occasion, long before that, when my grandfather had taken me to register me, but I had forgotten where the place was. [The school was close from home.] So I took Cazarmii St. to get to school, but I didn’t find it. Time was running out, because I had to be there at 8 a.m. I tried another street, and yet another, but the school was nowhere to be found. I was very shy and didn’t have the guts to stop a pedestrian and ask about the location of the Golescu Elementary School no.3. I just stood like a fool by the sidewalk and was about to cry because I didn’t know where the school was. As I was standing there, now knowing what to do, I saw a man approaching – he was a middle-aged gentleman elegantly dressed and I felt confident about him. It had seemed to me that all the other pedestrians were in a hurry, so I hadn’t dared stop them. So I went to him and timidly asked him whether he knew where the Golescu School was. ‘Come with me, I’ll show you’, he said. So he took me by his side and asked me, along the way, what my name was, what my parents did, what grade I was in. And so, he kept asking questions and I kept giving answers until the school appeared before me. Happy to have found it, I rushed to the gate, but the man stopped me and said ‘Let me go in first, because I’m older, and you’ll enter after me’ So he went through the school’s gate into a courtyard that was full of pupils who were playing. They all gather around me and ask me the same question: ‘Hey, are you Mr. Movila’s son?’ ‘No’, I said, ‘I’m not Mr. Movila’s son!’ A pedagogue soon showed up among us and he got us to our classroom and arranged us in the desks. And guess who enterer the classroom after that? The very gentleman whom I had met earlier. He was the master, Mr. Movila! Even more than 80 years later, it feels like yesterday. I remember him, with the class register under his arm. He came in, got to his desk and told us: ‘Children, I will now call out your names in order. When each of you hears his name, stand up and say «Here». Have you understood?’ We all went ‘Yes!’ So he began to read out our names, and every boy stood up and said ‘Here’; suddenly, I heard him say Marcuson Gavril. I stood up and said ‘Here! But, you know, my name is not Gavril!’ ‘What is it then’, he asked me. ‘My name is Gutu [diminutive form of Gavril], this is how they call me at home!’ To which the master replied: ‘They may call you Gutu at home, but, in the official records, your name is Gavril. And we shall call you Marcuson Gavril. Now sit down!’ And then he addressed the entire class: ‘Children, do you know what Marcuson did? He was supposed to get to school, but he was such an idiot that he missed it!’ There was a terrible laughter. They all laughed at me, and I didn’t know what to do. The master told them the story of me standing by the sidewalk, looking desperate because I couldn’t find the school. From that moment on, my classmates nicknamed me ‘Idiot of the class’. Even in 4th grade, they still referred to me as ‘the one who was such an idiot that he missed the school’.

Mr. Movila, the master, was a composer who was renowned at that time. A while ago, I heard some of his songs played on the radio. His name was Juarez Movila – he had a Spanish first name, a revolutionary’s name. He edited a magazine named ‘Curierul Artelor’ [‘The Arts’ Courier’], and the pupils’ parents – at least the well-to-do ones – had to buy subscriptions. Only 3 issues or so were published – we were subscribers too. How did the classes go? The master would enter the classroom, and we would stand up and remain standing. There was an icon on the wall. We would turn our faces to the icon and one of the boys would recite ‘Our Father’; then everybody crossed themselves and sat down, and the class would start. Seeing all my classmates cross themselves every day, I began to imitate them – you know how little kids are, they’re like monkeys –, without being aware of the meaning of this gesture. This went on until one day, when the master came to me while the prayer was being recited; he put his hand on my shoulder and he gently told me: ‘You will not cross yourself’ I didn’t understand that, because I was an ignorant when it came to those things. I hadn’t turned 6 yet, because my parents had sent me to school following the German system. I was the youngest in my class. So I didn’t know what my master meant and didn’t say anything. When I got home for lunch, my father used to ask me everyday: ‘So, did he examine you?’ If the answer was yes, two other questions would come: ‘Did you know the answers?’ and ‘What grade did you get?’ That day, he asked me, as usual, whether the master had examined me. ‘No, he hasn’t’, I replied, ‘but there’s something else: the master came to me during the prayer, put his hand on my shoulder and told me not to cross myself’. My father was so amazed, that he became speechless. After a while, he asked me: ‘Did he also say this to any of the other boys?’ And I said ‘No, only to me’. My father asked me this question because he knew there were two other Jewish boys in my class – but they must have been better trained than I was, so they didn’t cross themselves. My father didn’t add anything. After we ate, he took me aside and began to brief me – like they would later call it. He spoke to me about God and about religion; he told me there are several religions and that our family had a different religion than that of my classmates, that crossing ourselves was something we didn’t do and so on and so forth. That was the first time I heard someone speak about God and religion.

I went to middle school at the Mihai Viteazul High School and to secondary school at the Spiru Haret High School. My teacher of Romanian was Petre V. Hanes, a PhD in Letters, author of textbooks and numerous literary history books, and founder of the ‘Prietenii Istoriei Literare’ [‘Friends of Literary History’] Society, which edited the ‘Prietenii Istoriei Literare’ Magazine. He is the one who made an important discovery from the literary history’s perspective, revealing that the ‘Cantarea Romaniei’ [‘The Song of Romania’] poem hadn’t been written by Balcescu, like everyone thought, but by Alecu Russo. [Ed. note: ‘Cantarea Romaniei’, the best known work of poet and prose writer Alecu Russo, is a poem in prose written in French and published in 1850, translated by Nicolae Balcescu.] Another teacher of Romanian was Scarlat Struteanu, PhD in Romanian Philology, author of a well-known doctoral thesis about the humor of Caragiale 7. French was taught by Benedict Kanner, PhD in Letters from the Sorbonne. Another French teacher, Alexandru Claudian, later became a professor of ancient philosophy at the Faculty of Philosophy in Iasi. German was taught by Bruno Colbert, PhD in Letters from Vienna, later a lecturer in German language and literature at the Faculty of Letters in Bucharest, and Stefan Motas Zeletin, PhD in Philosophy from the University of Erlangen, Germany, author of the then-famous work ‘Burghezia romana’ [‘The Romanian Bourgeoisie’] and later a professor at the Faculty of Philosophy in Iasi, just like Claudian. English was taught by Ioan Olimp Stefanovici-Svensk, PhD in Letters from London, former student of the famous English linguist Daniel Jones, who created the system of transliteration named Jones. Stefanovici-Svensk is the one who introduced the system of transliteration of the English language in Romania, and the first one who translated works by Eminescu 8 into English, in cooperation with the English poet Sylvia Pankhurst.

It is with particular pleasure that I remember Stefanovici, who didn’t only teach me English, but also phonetics. Thanks to this, I can speak any language better – not just English, I can speak Romanian better too. He educated my hearing. Stefanovici was a great teacher, but he is sadly forgotten today – who else remembers him? I remember my first class with him. He came in without saying a word, grabbed a piece of chalk and drew the quadrangle of English vocalism on the blackboard. When I later became an English phonetics professor myself, I showed my students the quadrangle that I had learnt in 5th grade. How could I forget Benedict Kanner, who taught me French and was the first one to slap me. I was in the 1st grade of high school, which corresponds to today’s 1st year of middle school, the 5th grade. He had me read from the textbook. It said there ‘Leve-toi!’ [‘Get up!’]. I read it as it was spelled and he slapped me. He had no idea that he was slapping a future colleague. How could I forget Colbert’s German classes, or the Romanian classes of Petre Hanes, who was so close to his pupils, or the philosophy classes of Ioanitescu, who had been a student of Maiorescu? [Titu Maiorescu (1840-1917): esthetician, literary critic and professor, co-founder of the ‘Junimea’ [‘Youth’] literary society in Iasi, where some of the most important Romanian writers of the time made their apprenticeship: M. Eminescu, I.L. Caragiale, I. Slavici etc. He elaborated the theory of ‘forms without essence’ which favored the use of local values over the import of Western literary patterns.] Ioanitescu would only teach logics by Maiorescu’s textbook, which had been unavailable for decades. In order to help me, my father wrote to a brother of his who lived in Iasi. My uncle found the textbook in some used books store and sent it to me. I was one of the few pupils in my class who had that textbook.

Even the teachers who taught arts and crafts were gifted people. There was sculptor Aristide Iliescu, and composer Ioan Croitoru, who taught music. Opera singer Grigore Magiari, who taught music too, brought a gramophone to class, played records and gave us musical education. The physical education teacher had studied in Sweden. The principal had sent him to Sweden to purchase apparatus for the gym that was built. This is how high schools were back then. History teacher Iuliu Moisil later became an Academy member and the founder of Romanian numismatics. This is the kind of teachers I had. Being a high school teacher was considered to be a great thing back then. When a high school teacher joined a party, the entire press announced that the honorable teacher X joined the Y party. Some of them were the heads of county party organizations, which was not an insignificant thing.

I made friends in high school, and I made friends in college. One of my friends from college was Mircea Stoe, who is dead now. He first became an attaché, then a legation secretary in London. When King Michael abdicated, he resigned. He settled in Sutton, a little town near London. When my wife had a convention in Paris, I went with her, crossed the Channel to England, and stayed at my friend’s until the convention was over. Mircea died of lung cancer, because of the tobacco. His wife still lives and we write to each other. A very good friend of mine, Alfred Reiner, a Jew, died at the earthquake [in 1977] with his entire family. Reiner was the manager of a printing house located close to Sfantul Gheorghe Sq. There was a time when I lived with him on Poenaru Bordea St., near the Court House – it was in the 1950’s, before I got married. I didn’t stay for long, but it was more than a year. At the earthquake, all those who lived in that apartment house died. The building had grown rather ramshackle [because it was old] and, when a truck passed by, you could feel the windows vibrate. Another apartment house was built on that spot. Another friend of mine was Idel Segal [a Jew], who was assassinated. He was an editor at the Scientific and Encyclopedic Publishing House and he carried around sacks full of manuscripts. Some thugs thought he was carrying something valuable. He wouldn’t let go, he was stubborn, and so they killed him in the street. This happened in the 1970’s. There was a very nice article about him published in ‘Romania libera’ [‘The Free Romania’] [Ed. note: Romanian information newspaper which was published during the communist period and continued to be published, in a renewed edition, after 1989]: ‘Death of a bookman’. I don’t have that issue anymore, I don’t know how I lost it, and I’m sorry about it. I had photocopies and gave them to everyone. They’re all dead! I haven’t seen my colleagues for years. The few who are still alive never leave their homes.

In the 1950’s, I had this initiative, that the graduating class of 1931 from the Spiru Haret High School meet al least once a month, so that we may keep in touch. I got the phone numbers of everyone, and I called them. It worked. In the years that followed, we would meet in the last Thursday of every month at the restaurant of the House of the University Staff. There were still many of us who came when we celebrated 50 years from our graduation. On that occasion, we met at the ‘Cina’ [restaurant] and we joined together several tables. That was a hell of a party. When we celebrated 60 years from our graduation, there were still some of us left. But when we had to celebrate 70 years, there was no one. You should know we were two classes with 40 pupils each, which gives a total of 80. Only 4 of them are still alive today, and 2 of them are Jewish. Back the, there were 3 Jews or so in one class, and another 3 in the other. All the former Jewish pupils lived long. Even those who are no longer among us, died in their eighties. The only remaining ones are a classmate of mine and me. And out of the 74 Romanians, only two are still alive. So you see, Jews live really long!

I had teachers of Hebrew and I studied it at home until the time of my bar mitzvah. This took place [approximately in 1926] in my parents’ home, in the presence of a Hebrew teacher that was well-known at the time – his name was Schreiber. He was also a poet and had written a volume of poems, ‘Randunelele Palestinei’ [‘The Swallows of Palestine’]. I remember that the ceremony was attended by some members of the family: my parents and my uncles – my mother’s brothers, but not all of them. I held a short, a very short speech in Hebrew, and then they gave me some presents. I later forgot Hebrew, since I didn’t have any books. I vaguely remember its words and letters today.

I was busy reading, exercising, biking – I was member of a biking club. There was a well-known, top quality printing house on Uranus St. It was called ‘Marvan’, and all its workers were biking enthusiasts. They had founded the ‘Marvan’ Biking Club, which I joined. Our rival was the ‘Prince Nicholas’ Biking Club. At the end of the week I used to go biking on Kiseleff Dr., where I would meet other bikers from ‘Marvan’ or from ‘Prince Nicholas’. We would bike together to Ploiesti, or in the direction of Oltenita or Giurgiu. We would cover several scores of kilometers on the highway in one day.

I usually stayed in Bucharest during my vacations as a child. I remember I once went to Sinaia, which I enjoyed a lot. My father once took me to the seaside [at the Black Sea] for a few days. Back then, Mamaia [one of today’s major Romanian seaside resorts] was a totally primitive place and the beach only had some wooden shacks. Another time I went to visit a sister of my mother’s who lived in Botosani, and I spent my entire vacation there. In Bucharest, I would go to the stadium of the National Academy of Physical Education, which wasn’t far from our home. I would run or jump, but, most of the time, I sat and looked at the athletes who were training. I had a very introverted temperament. My vacation was a sort of mixture of biking or athletic trials and very intense readings, which were rich for a boy my age. I was also interested in language issues, not just in literature. I could read French well – actually, very well, if I’m allowed to brag. I could read German and English. I could speak refined French, not just read it. I used to read mainly French literature, but I also read Romanian literature. These last years, I’ve been reading almost exclusively Romanian classic writers – from the chroniclers, the Vacaresti brothers, the pre-Eminescu poets and prose writers. I rarely open a French book. I have, of course, my favorites among the French poets too.

I used to go to silent movies. Movies were divided into acts – some had eight acts, some had nine, some had ten. The longest ones had 12 acts and there was a break after each act. If the projectionist was in a hurry, he would run two acts with no stop. The audience would protest, claiming it was tiresome; today they sit in front of the silver screen for two straight hours. There was a pianist who played while the movie was showing. I remember the actors of that time, especially the comic actors – Zigotto, the most popular comedian, an American Jew, Laurel and Hardy, and Harold Lloyd, the comedian with glasses. I remember Francesca Bettini, Douglas Fairbanks senior, because there was also a Douglas junior. I liked Douglas Fairbanks because he was an adventurer, he was sturdy, he was clever, and he could beat them all. I remember Fatty, who bore this name because he was obese. Whatever Fatty said appeared written on the screen. They were all very nice, these silent comedians. I remember the first talking movie, in 1930-something.

Before the war, in the 1930’s, I would go to the Hasefer Bookstore [Ed. note: It means ‘The Book’; today there is The Hasefer Publishing House.], where they sold books written by Jews or about Jews that couldn’t be found in the other bookstores. The place also hosted fine arts exhibitions. I spent pleasant moments in that bookstore. I seldom actually purchased something, because I didn’t have money, but I would go in and skim through the books – there was an intimate environment. I believe the manager’s name was Steinberg, he was a cultivated man. The bookstore was at the entrance of the Villacrosse Passage [Ed. note: in the historic center of the capital]. There is an apartment house on that spot now.

My father was a subscriber to all the Jewish periodicals, which he received by mail. I used to read all the Jewish newspapers, from the first page to the last. There was ‘Curierul Israelit’ [‘The Israelite Courier’] [Ed. note: ‘Weekly organ for the defense of the Jewish interests’ published in Bucharest in 1906-1916, 1920-1941, 1944-1945. It included editorials, debates, pieces of information, reports on foreign affairs and internal affairs, and advertisements.], a large paper, the best and most important, edited by Horia Carp. There was ‘Egalitatea’ [‘The Equality’] [Ed. note: Jewish magazine published between 1890 and 1940, interrupted during World War I and suppressed in 1940. It reflected: the fight for emancipation and cultural progress, the political fight for civil rights, the Zionist ideology. It also reported family events: balls, engagements, weddings, anniversaries and funerals.], edited by [Moses] Schwartzfeld. There was ‘Mantuirea’ [‘The Redemption’] [Ed. note: Jewish daily newspaper published in Bucharest between 1919 and 1922; a biweekly between 1944 and 1948. Zionist periodical promoting the Judaic culture, it included editorials, literary translations and commentaries on laws and decrees.] I remember a magazine called ‘Copilul evreu’ [‘The Jewish Child’] [Ed. note: Bimonthly youth magazine published in Bucharest between 1922 and 1940. It included biblical history, games, prose, letters in Yiddish and Ivrit.] As a child, I remember I read ‘Dimineata’ and ‘Adevarul’. The latter had a column that I particularly enjoyed – it was called ‘Frolics’. Schwartzfeld’s ‘Egalitatea’ had a column that I enjoyed a lot too – it was called ‘Ruffians in action’. I remember all the ‘Dimineata’ contributors of the time: Blumenfeld, Teodorescu-Braniste, Ion Teodorescu, Constantin Graur, D. Faur, Liviu P. Nasta, who wrote the foreign reports. I remember the caricaturists and drawers from ‘Adevarul’. Even today, I would take great pleasure in rereading the ‘Adevarul’ and ‘Dimineata’ of the 1920’s and 1930’s.

Only one classmate of mine [from the Spiru Haret High School], Vasilescu, became a Legionary 9. After we finished high school, I remember seeing him in the street, wearing the green shirt, and I didn’t dare approach him. You should know that the Legionaries not only didn’t talk to the Jews, but they didn’t even look at them. If, for instance, I was in the street, and I came across a classmate who was a Legionary, not only would he not return my greeting or stop, but he wouldn’t even look at me – he just looked the other way. They had been ordered not to look at us. This Vasilescu fellow may have joined the Legionaries, but he soon became very friendly with me. He had changed his convictions, realizing the absurdity and criminal nature of the Legion 10. He was just a naïve young man who had been fooled by a very skillful and clever demagogy. I never reminded him of those days and never reproached him for anything. So he was the only one who became a Legionary. Leaving him aside, there was never any discrimination in my high school. The teachers treated us, the Jewish boys, just like they treated all the others. There was a legionary teacher, the French teacher, Frolo. But he talked to the others about me and called me his favorite. He was an Italian-born Catholic. He was an Iron Guard 11 candidate in Roman County, where there was a Catholic population, but didn’t get elected. He was the only legionary teacher, but he was unbiased when it came to me; in fact, he was more than that – he loved me, because he could see I enjoyed French. I once even contradicted him, for it had seemed to me that he had made a mistake. His French classes were better than the ones at the University. While the literature courses at the University were held in Romanian, Frolo taught us literature in the most accurate French – so what I did with him was better than what I did in college. I graduated from the Faculty of Letters and Philosophy in Bucharest in 1935.

I remember when the first victim of the Iron Guard was shot. Contrary to the common belief, the first victim of the Iron Guard was not prefect [Constantin] Manciu [Ed. note: police prefect in Iasi assassinated by the Legionaries on 25th October 1925, in front of the Iasi Court House], who was shot by Corneliu [Zelea] Codreanu 12. Manciu was actually the second victim. The first victim was the Jewish student David Falic. He was shot right on the steps of the Cernauti University by a Legionary named Nicolae Totu. Dr. Bratescu, our well-known historian of medicine, mentions Nicolae Totu in his latest book, but he misspells his name, calling him Tautu. So Totu shot student Falic on the steps of the university, I don’t know why. I don’t know what happened to Totu, but I believe he got away with it, because he became a magazine contributor – I used to come across his name. Can you imagine? To think you can shoot a man to death and get away with it! This is the kind of justice we had back in those days!

I remember what the political situation in Germany was before January 1933. I was already 20 and no longer a child when Hitler won the elections. The problem was that the social democrats didn’t get along with the Communists – they could have form the majority, had they created the workers’ joint front. Hitler’s demagogy prevailed; he promised guns instead of butter – that was his slogan. I knew a Jew who lived in Germany – his name was Abeles. He came to Bucharest and we talked. ‘What do you people think about Hitler?’ I asked him. ‘Hitler isn’t serious!’ he said. ‘He won’t be in power for long! As for his anti-Semitism, he shouldn’t be taken seriously. He’ll loosen up, he’ll sweeten the poison! We’re not afraid of Hitler!’ The man I talked to fooled himself, and so did the entire Jewish minority in Germany. They all thought like he did. They underestimated the danger, they didn’t realize how colossally dangerous the situation had become. And Hitler, a man of his word, kept all his promises and did everything that was humanly possible to create a Germany free of Jews. Some left to America, England, France, but most of them stayed. I knew what went on. When I had the money, I bought the German press that was sold in Bucharest, at the downtown newsstands. I read Hitler’s newspaper and the most obnoxious magazine ever printed since Gutenberg invented type. It was called ‘Der Strumer’ [‘He Who Stirs the Storm’] and it was edited by one of the Strasser brothers. The lower part contained a slogan that was present in every issue: ‘Jews are our misery.’ This was the most shameful magazine I have ever come across. I bought two or three issues, but it was unreadable. The Romanian Jews were actually quicker to sense the danger than the German Jews, because they had got used to it ‘thanks’ to the Iron Guard and Cuza’s League 13.

During the War

I remember the [Legionary] rebellion [of January 1941] 14 very well. I was walking in the streets with no fear and stared around. On Atena St., I looked from a distance, because we weren’t allowed to get any closer, how the synagogue [the Iesua Tova] on that street was burning. The Legionaries had set it on fire and let no one, not even the firemen, to get near and extinguish the fire. After the war, the synagogue was built anew, and made even more beautiful than the old one. The Tables of the Law were fixed on the façade, and it is today one of the most beautiful synagogues in Bucharest. I had the fortune of not living in a predominantly Jewish neighborhood, like Vacaresti or Dudesti – I lived in Dealul Spirii, where nothing bad happened.

When the war came, the Germans kicked us out of our home [approximately in 1941], so we had to find shelter in another neighborhood. All of us moved in the Stefan cel Mare quarter, in an old house. Our place had been occupied by the Germans, who had set up an apprentice school there. We weren’t allowed to own radio sets. We had a large radio set which we handed over to the precinct police station. But I clandestinely kept a small galena receiver. That kind of devices were imported from Germany – they were small and cubic, and had a headset. In the evening, I would take out my radio and listen to Radio London, and then I would hide it, so that they wouldn’t catch me and send me to prison. I wouldn’t believe how intensely I followed the course of the war. I rejoiced like a kid for every town the Russians liberated in their march towards Berlin. I had my atlas before me and I kept track: ‘Here’, I would say to myself, ‘they conquered another town; they advanced for another hundred of kilometers’. I listened to all the news bulletins.

In 1941, when we entered the war against the USSR, the first thing that happened to me was that they kicked me out of the army and sent me to forced labor, to the shooting range. My father was too old to get sent to forced labor, and my brother was too young. I remember the first bombings caught me there. The Russians were bombing Bucharest, and we were working under military supervision and couldn’t take cover anywhere. We worked with our bare arms or with shovels to build the shooting range, and we got neither food, nor money. We worked like slaves – but the slaves in ancient times were fed at least. We worked from dawn till dusk. In winter, they would have us clear the snow in the streets. I remember I was once with a fellow-worker, a physician by trade, and we saw a German military approaching. He was a simple air force soldier and he began a conversation with me. I spoke German. He told me he was an antifascist, that he was a textile worker in his civilian life, and that he was from Augsburg. I talked to him, but I soon regretted it when I got home – I was scared. I realize now that the man had been honest, that he was a genuine German antifascist, and I’m sorry I didn’t keep in touch with him.

Then we got sent to Moldavia, to Onesti, where we built fortifications. I worked by the concrete mixer day and night. It was hard work, because I was supposed to carry cement sacks weighing 50 kilos on my back, and I couldn’t even lift them from the ground. A sturdier fellow-worker used to help me – he put the sacks on my back, then I took them where I had to and emptied them. We were led by a military school cadet, a tyrant who cursed us and persecuted us severely. My father would send me money from home, and so I was able to buy things to eat. The Jews in Onesti sometimes called us for minyans, and invited us to table afterwards. They saw I didn’t have a plate, so they gave me one, and a spoon, and they gave me soup, they fed me. The Jews in Onesti were very nice to us, very humane. Onesti was a shtetl, a small town which had relatively many Jews. But they weren’t any different from the other inhabitants – they dressed in the contemporary fashion.

[Mr. Marcuson describes the war period and his involvement in the underground activity of the Communist Party in the article ‘Amintiri din ilegalitate’ [‘Memories from my underground days’], published in ‘Cadran’ [‘Dial’], the literary notebook of the ‘George Bacovia’ cenacle, Bucharest, August 1971, p.6-7.] « In 1942, I found myself drafted for ‘compulsory labor’ at the printing house of the Central Institute for Statistics in Bucharest. This was the perfect occasion to come across poet Stefan Popescu, who was the head of that printing house back then, a man I had first met one decade ago, while a student at the Faculty of Letters. This was also the perfect occasion for the two of us to use the cover of our official activity in order to broaden our underground work in the service of… the Romanian Communist Party. So, the printing house was turned into a nucleus of antifascist resistance. There, in a backroom, we planed our actions: multiplying in hundreds of copies (only using a typewriter at first) some propaganda brochures; some of them had a literary character and were sometimes spotted in other places than Bucharest. (A clerk from the Statistics Institute who returned from Galati presented us one of our own brochures, which he had found down there.); setting up a fund of literary and science books which we sent to the political inmates, by means of their families; monthly collecting – from a group of well-to-do supporters – relatively large amounts of money for the Red Aid 15. Comrade Stefan – my superior – had exempted me from any professional obligations, so I could focus exclusively on these actions; I used my spare time to translate Soviet prose writer M. Ilin’s book ‘The World Is Changing’, which spread in 10,000 typewritten copies bound in cloth – immediately after 23rd August 1944 16, the book was officially published by the newly-found ‘Forum’ publishing house, thanks to the support Lucretiu Patrascanu 17.

There was no way we could use that printing house to print some of our own things. The fact that one of the employees lived with his family in the very building of the company was an obstacle impossible to overcome. I used to look with envy at the automatic typesetters and the printing presses and thought how much faster and better our work could have been done if we had used those machines instead of my typewriter. In the spring of 1944, my comrade told me, in an enthusiastic but worried voice, that he the Party’s Central Committee had assigned him to design a plan to print brochures and leaflets that were to be distributed to the population and the army, and asked me whether I knew a place where he could print a brochure. Knowing what the situation was at the printing house, I had to think of another place. I soon remembered I had once met – about three years ago, in a forced labor camp – one of the co-owners of the ‘Taranul’ [‘Peasant’] printing house in Bucharest. His name was Alfred Rainer, and he was one of my major contributors; thanks to him, an important share of the printing house’s income was directed to the purse of the Red Aid. I paid him a visit and I told him directly what I wanted from him. Rainer gladly accepted: he agreed to put his workshops and paper to our disposal, so that we could print whatever we liked. All we needed was a typesetter and a ‘puitoare’ [Ed. note: operator who inserted the blank paper into the printing press]. We found them in typesetter Sigol and ‘puitoarea’ Stefania Barbulescu. This is how our printing plan began, in the workshop of the ‘Taranul’ printing house, located at the heart of our country’s capital, not far away from Sfantul Gheorghe Sq.

The first manuscript that Stefan Popescu entrusted me with had twenty pages and was entitled ‘The Red Army Is Coming’. The cover bore the mention ‘The Publishing House of the Central Committee of the Romanian Communist Party’ (and I was informed that that was the first printed material to see the light of day with that mention on it in Romania), and it had to be multiplied in 2,000 of copies. At the second floor of the workshop, where the typesetting section was, I prepared a room where the typesetter was to work at night, when the place was deserted. We had get rid of the guard – he had been allowed to take a few days off. In the evening, Sigol entered the workshop, carefully camouflaged the window and, after making sure everything was all right, he began to work. Even today, I remember what he told me when I asked him if he enjoyed the text: ‘Every word is like a bullet!’

Typesetting was done manually, using small letters and crowded lines to save paper. It lasted three of four nights. Then we moved to the printing process. This was done in a Sunday, using a ‘flat’ machine in order to avoid making noise and being heard from the street – we didn’t use the motor, but we manually operated the wheel of the machine. We crammed the copies into a large suitcase which we placed in a previously designated location, from where Stefan was supposed to pick it up. We left the workshop one by one, making sure we weren’t followed, after burning the galley proofs, and removing all the traces of our action. We left the doors unlocked – Stefan was supposed to come in, collect the suitcase with brochures, lock the door, and place the key in the mailbox. In order to avoid the detection of the printing shop by the type that had been used, we asked Rainer to sacrifice the entire set of types: all the led blocks were put in a pouch which was thrown in the Dambovita River.

The following day, Stefan took care of the distribution, and hundreds of citizens found in their mailboxes the very first work published by the Publishing House of the Central Committee of the Romanian Communist Party. ‘The Romanian Communist Party’, they could read, ‘feels it is its duty to enlighten the public opinion in this difficult time, when the nation is at a crossroads, placed between life and death… The Communist Party knows this is no easy thing. It is with difficulty that its word reaches you, for it has to sidestep the barbed wire of a terror regime and – what’s more dramatic –, struggle with an entire mentality of mistrust, suspicion, fear… But, no matter how many obstacles may lie in its way, the voice of the Communist Party shall be heard and understood, because it is the voice of the national self-preservation instinct.’ But it wasn’t until the liberation day [23rd August 1944] that I found out the name of the one who had written those inspired pages: Mihail Sebastian 18. That day, a new kind of duty awaited us, the ones at the printing house: we had to print, that very day, the first official issue of the ‘Romania Libera’ newspaper. »

I became a Party member before 1944, while the movement was underground, because this was the only party that wasn’t anti-Semitic. When the Communists came to power, I was glad, because we had got rid of Hitler. Our only choices were Hitler and Stalin – there was no third option, and this is why I believe that thinking in black-and-white was not only permissible, but also unavoidable. I saw in the Soviet Union not the Good, but an evil that was lesser than Hitler’s Germany. There are many things that we found out after 23rd August 1944, and some are still to be found out. Can’t you see that Holocaust is being denied? I won’t be surprised if some historian shows up one of these days and claims that World War II is an invention of the Jews! The way they’re saying that the Holocaust is our invention. How did 6 million Jews disappear? They simply evaporated? Most of the people don’t know that the Jews are the only people in the world with fewer members than before the war. They haven’t managed to compensate for the 6 million victims through population growth. How did the 3 million Polish Jews disappear? There are now in Poland fewer Jews than in Romania… This was the largest murder in history! Never have the peoples known at any other time in history such an industry of assassinations!

After the war, our house on Uranus St. was returned to us, and we moved back.

After the War

I nurtured Zionist feelings, was a fan of the Zionist idea, had read Herzl, but I never thought it could actually happen. I thought it was a utopia, for I knew there wasn’t one single islet or one single piece of land on this Planet that didn’t belong to someone. How could I have foreseen someone would give the Jews 20,000 square kilometers? How did I find out about the creation of the State of Israel? I was at the State Central Library, in the Periodicals hall. I was reading ‘L’Humanite’, the daily newspaper of the French communist party, the only French paper that was available in Romania [in 1948]. So I was reading it, and I suddenly came across the map of Israel. I was utterly amazed. I spent hours and hours looking at the map of the new Israel and I couldn’t believe my eyes; we finally had our own country. I felt as if a miracle had happened – something that I never thought it would be possible. Think about it: from 70 A.D. until 1948, Jews from all around the world yearned for, hankered after and dreamt at night of Jerusalem. When two Jews parted, they didn’t say ‘Good-bye’, they said ‘Next year in Jerusalem!’

My mother made aliyah in the 1960’s. My brother and other relatives were already living in Israel. She stayed in an old age home in Tel Aviv. I visited her there and, when I returned, I got the news of her death. She died after I had visited her. She was 89 when she passed away [in 1981].

I thought of going to Israel, but I couldn’t speak the language. I would have found it difficult to live there. Imagine someone living in Romania and not knowing Romanian – how hard would things be for that person? I couldn’t practice an intellectual profession there either. I couldn’t do what I did in Romania, where I worked as an editor for a publishing house. I thought of leaving for Paris in high school. Had I done it after I graduated, it would have been a mistake. In 1940, the Germans entered France – they would have caught me and gassed me. At least I’m alive now. I should have left after 23rd August 1944, and the fact that I didn’t was another mistake.

In 1949 or so, I went to Poland and [East] Germany. We were four Romanians sent [Ed. note: by the Romanian State, in an official exchange with Poland and East Germany] to spend our vacations. Poles and Germans came in our place, to spend their vacations in Romania. On that occasion, I traveled across Poland, from one end to the other, and I visited a lot of towns and villages; and this is what I did in East Germany too. Warsaw was all in ruins as far as the eye could see. One couldn’t tell where the streets used to be. They couldn’t find a single house that was standing in order to accommodate us. Do you know where we stayed? Warsaw is crossed by the Vistula River. There was a small ship lying at anchor – it was probably destined for short cruises. Well, we slept in the cabins of that ship. They couldn’t find a room in all Warsaw. And when I say ruins, I mean that there was hardly a wall standing here and there. Things looked the same in Berlin. We were accommodated in a suburban commune, 10-12 kilometers away from the city. It had a few houses intact, and we also got a car. I didn’t see one single man my age in Poland and Germany – I was in my thirties. There were only women, children and elderly people. There weren’t any men. Hitler made the Germans who were my age disappear more than he had done with the Jews. I lived in Poland for a month, but I never saw a man my age. I saw one in Germany, but he was legless – he had lost his legs on the front. Let me tell you about the women’s attitude towards us, the men. The eyes of the Polish and German women begged for a little attention. Their behavior was decorous though. Few of them were aggressive and put their arms around our neck. Most of them were happy if we looked at them and said something to them.

I only held a job after 23rd August 1944. Before that, I lived from tutoring in English and French. I didn’t tutor as much as I could have, because I wanted to have time to read and go for a walk. I used to think and I still think that man’s greatest fortune is what the Romans called ‘otium’, that is spare time intelligently used. After the war, I became a regular employee. I first worked for the Communist Party – they called us instructors, but I actually did documenting for the propaganda section. I was a reference professional. I worked there for a long time, from 1945 until the 1950’s, when they fired me because of a trial in my family [which made Mr. Marcuson’s personnel file look bad]. Then I worked at the ‘Univers’ Publishing House, still in the 1950’s. I also taught French at the Foreign Languages Institute, but only for a few years. The institute was dissolved, but I don’t remember when – in the 1950’s or 1960’s. I was a researcher at the Party History Institute. I had some books and articles published. I retired while I was working for the Scientific and Encyclopedic Publishing House, in 1973. Things were fine for me when I worked there.

My wife, Cornelia Paunescu, was the daughter of some veteran social democratic militants. I wanted to talk to her parents, to ask them about their memories of the old, pre-World War I social democratic movement, the way I’m telling you things from my past right now. Her parents were well-known people; both her mother and her father had their picture in Atanasiu’s ‘Istoria socialismului’ [‘History of Socialism’]. Her father, Paunescu-Paltin, was already dead. There’s a street in Bucharest named after him – a small, pretty street, in the neighborhood where we used to live. They almost gave this name to the very street we lived on, but, eventually, another street, parallel to ours, got to be called Paunescu-Paltin. Her mother was a militant of the socialist women’s group. I went to talk to her, and it was on that occasion that I met her daughter. She told me, in her turn, some of her memories of the social democratic movement. It was ‘love at first sight’. And we got married. We were both middle-aged by then, in our forties.

My wife, Cornelia Paunescu, was born in 1911, in Bucharest. She wasn’t Jewish. She had two sisters: the late Blanche Nicolau [nee Paunescu], and Agatha Paunescu, who’s still alive and is a retiree. They spent all their lives in Bucharest. We got married in Bucharest, in 1957. There was only an official ceremony at the 3rd District Town hall – neither her, nor I was religious. Both my family and hers agreed to this marriage. I wasn’t a child anymore, I was confident I could choose what was right for me, and it turned out I made the best choice. Cornelia went to the Medical School in Bucharest. She was a scientist and she lectured at over thirty international conventions. She was the only Romanian docent with a PhD in pediatric otolaryngology – that was her specialty. As a physician, she attended the Korean War [Ed. note: 25th June 1950-27th July 1953] against the Americans and was the personal physician of Kim Il Sung [Ed. note: (1912-1994), president of the Democratic People’s Republic of Korea from 1948]. There were doctors from all the other socialist countries there – East Germany, Hungary, Czechoslovakia, Poland, Yugoslavia, China. One day Kim Il Sung got sick and he asked who the best doctor was. So my wife treated him, and Kim Il Sung invited us to North Korea twice. Each time, we stayed there for a month, and we lived where Ceausescu 19 had been accommodated before us. North Korea is a very beautiful country. Pyongyang had been bombed by the Americans and the South-Koreans, so they had had to rebuild it and everything looked new. They made theaters, conference halls. All that was left of the old city was an entrance gate. We walked the streets of Pyongyang, with an interpreter with us, of course. We made the way from Bucharest to North Korea in the Transsiberian [special train]. We saw the entire Siberia, and all the cities North Korea and China. Siberia is huge and confines fabulous riches that are yet to be discovered. It’s splendid – from Moscow to the Chinese border, all you can see is birch trees. The first time we went, we took the Transsiberian to and from North Korea. [Ed. note: A one-way trip lasted for about eight days.] The second time, we took the Transsiberian to get there, but we took the plane from Beijing to get back. Today, China looks different from what it looked like when we went there, because they started building. We went many places [together]: England, East Germany, Italy, Soviet Union, China, North Korea, Bulgaria, Yugoslavia, Turkey.

Cornelia never told a lie in her entire life. She was very gentle and kind and she only had one flaw: she trusted people too much. She didn’t know what evil meant. She fluently spoke French, English and Italian. She had a nice humanistic culture [Mr. Marcuson points in different directions of the room, to several bookshelves] – that’s her English and American library, that’s the French library, that’s the Latin library, that’s the Romanian library, and that over there is the German library. She used to go to the hospital or to the Medical School, to lecture, while I used to go to the publishing house or the institute. We both retired on the same day, in 1973. Daily life wasn’t great from a political point of view; economically speaking, we had our problems too – there was a lot of queuing to do and all sorts of shortages. Stores didn’t look like they do now: they were shabby, and the shop assistants weren’t trained; it wasn’t easy to shop for things. We spent our spare time reading, going for a walk, going to see performances. I didn’t keep any Jewish traditions. One morning [in 2000], we had had lunch in the kitchen, ‘closer to the production site’, like we used to say. She was breathing rather difficultly, but I didn’t get nervous. I took her by the hand and helped her sit in an armchair, so she could carry on reading her novel. She fell. I thought she had stumbled against the carpet. But she was dead. I never knew one could die so easily.

We now live in a country which guarantees the freedom of opinion, so I’m going to exercise this right. The Communists built the largest palace in Europe and second largest in the world. [Ed. note: The Palace of Parliament, or ‘The People’s House’, the second largest building in the world, after the Pentagon, was erected on Ceausescu’s order. It currently houses the Romanian Parliament, an international conference center, and numerous museums.] The current regime would be unable to build such a thing or to furnish a palace that is singular in Europe. It’s emblematic of Bucharest, just like the Eiffel Tower is emblematic of Paris, the Kremlin of Moscow, and the Coliseum of Rome. A huge number of things were built. They don’t build anymore nowadays, and they’re not capable of finishing what was started and is almost done. Had Ceausescu lived another year, we would now have a new National Library, and some hundreds of extra apartment houses, nice apartment houses, with balconies and carefully designed curves. I ride in the bus 104 for kilometers and kilometers, and I see what was built by Ceausescu’s regime; and I also see the cranes from the deserted construction site of the National Library-to-be. They want to turn it into something else – apparently, these people don’t need a library, they don’t need books. However, I am moderately optimistic. We are, undoubtedly, on the right track. Of course, we may stumble from time to time, but it is on the right way that we stumble. I’ll vote for the social democrats [PSD – The Social Democratic Party] in the presidential elections; and I’ll vote for the Menorah [the sign of the candidate of the Jewish Community] in the legislative elections!

I used to listen to the BBC and the Voice of America on a regular basis. After I retired, I even used to listen to the same show twice – the first time in the evening, and the second time in the morning, when it was rerun. I couldn’t refrain from listening – I was too curious, and I needed those radios like I needed air. I remember Noel Bernard and his wife; I used to know other names too, but I forgot them.

I welcomed the Revolution of 1989 20, because I had become fed up with Ceausescu. I was in Bucharest when it happened. I walked in the streets, but I wasn’t in that crowd whom Ceausescu addressed – I kept away from crowds. What happened was inevitable. We simply had to enter Europe. I later realized that this wouldn’t have been possible with Ceausescu in power. Being part of Europe is a matter of life and death for us – our peace and prosperity are at stake. I feel frustrated because we are still so far behind, and our integration may be put off. But I hoe we’ll make it [in 2007]. My life improved after 1989. I was able to read the foreign press and a series of authors that had been unavailable before, and I could travel abroad – which I did almost every year, to the East and to the West.

Before 1989 (I forgot the exact year), someone from the [Jewish] Community came to me and asked me if I wanted to be a member. I said yes on the spot, paid my first fee, and I can say I’m an old member of the community. One Sunday morning, while I was at a conference held at the cultural center on Popa Soare St., we were all given some applications to fill. This is how we became members of the Association of the Romanian Zionists, which was recreated after it had been banned for several decades. When the winter holidays came, I received a greeting card from the Zionists, who have their headquarters close from here, on Kogalniceanu Blvd., where the Sohnut located is too. Despite there’s so few of us left, the community has an active life. The ‘Realitatea evreiasca’ [‘Jewish Reality’] Magazine is very good. [Ed. note: The magazine of the Jewish minority in Romania was known as ‘Revista Cultului Mozaic’ [‘The Magazine of the Mosaic Cult’] between 1956 and 1995, and changed its name to ‘Realitatea evreiasca’ in 1995. It includes articles about the cultic and cultural life of the community and contains a page in English and one in Ivrit.] It has some extraordinary articles, especially those by Eveline Fonea, Iulia Deleanu, Luciana Friedmann. I regularly attend the community conference center on Popa Soare St. on Sunday. I sometimes eat at their canteen.

I was always interested in religion, although I wasn’t a religious person. One may deny the existence of God, but one cannot deny the existence of religion. I’m a reader of the Bible and of religious literature. I only go to the synagogue on special occasions. Unfortunately, religious services only began after sunset, when the first star appears – this is when the Sabbath starts. Well, when the first star appears, I’m always at my place, because I don’t like to walk the streets at night. I only attend the synagogue when I can do it during the day. I was there for Sukkot and for the high holidays, but only to the gatherings that took place in the morning or early in the afternoon. The synagogue is not a church. A church is usually only a place for believers. A synagogue can be also a place for non-believers. The synagogue is Beit Ha Knesset, the house of the assembly – this is where the Jews assemble. There used to be concerts before the war. There was a singer, Silvia Feller. There are electoral meetings and conferences held at the synagogue nowadays too. I now go to the Choral Temple. I only went to the synagogue on Atena St. a few times [Ed. note: the Iesua Tova Synagogue built in 1827, still functional. The street is currently called Tache Ionescu St.]. Most of the synagogues disappeared. I used to go to the Malbim Synagogue [Ed. note: built in 1864, demolished in 1985; on its spot lies today the construction site of the National Library, near Unirii Blvd.]; I liked it a lot. I would also go to the Great Synagogue [Ed. note: built in 1846; since 1991, it has been sheltering the Memorial Museum of the Jewish Martyrs in Romania.] on Vasile Adamache St. I still go there to see the Holocaust exhibition.

I never denied my identity. Against people’s advice, I never changed my name of got baptized. There’s no point in denying one’s identity. If a Jew denies being a Jew, there will always be someone who will remind him! I have come to the conviction that Jews represent not only a religion, but also an ethnic group. Leaving aside the Mosaic faith, there is also a Jewish ethnic group, just like there’s a Hungarian, or a German, or a Bulgarian ethnic group. A Jewish baby is a rich being from the very moment it’s conceived in its mother’s womb. Being a Jew is a lucky thing. Jews cannot be compared to anyone. Of course, any nation could claim it cannot be compared to any other, but the Jewish history is really unique. The Jewish history begins 14 centuries before Christ and it is extraordinary. Jews survived thanks to their rabbis and their religion – it’s religion that prevented them from becoming extinct. Hebrew is the only classic language that could be reborn. Attempts were made in Europe to revive Latin – the French founded the ‘Le latin vivant’ [‘Living Latin’] Society, published magazines, but failed. The Greeks tried to resurrect the old Attic language, but failed. The Greeks of today still speak Demotic, the colloquial Greek language. The only ancient language that managed to survive and is now spoken by millions of Jews from Israel is Hebrew. Any pupil in Israel can now read the Old Testament in original, in Hebrew. And this is something extraordinary!

Glossary:

Életrajz

A Muzsika c. folyóirat 47. évfolyamának 1. száma (2004. január) az alábbi nekrológban búcsúzott Göndör Mártától:

„Hegedűművész. 1919. augusztus 14-én született Sátoraljaújhelyen. Hegedűtanulmányait szülővárosában és Sárospatakon kezdte Szabó Ernőnél, majd 1934 és 1937 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Koncz János és Zathureczky Ede osztályában hegedűt, Waldbauer Imrétől és Weiner Leótól kamarazenét tanult. 1939-től 1944-ig az OMIKE Zenekar tagja, 1945-től az Állami Hangversenyzenekar (korábban Székesfővárosi Zenekar) hegedűse, 1979-től nyugalomba vonulásáig szólamvezetője. Számtalan zenekari hangverseny és rádiós szereplés mellett vonósnégyesben és alkalmi kamaraegyüttesekben is fellépett. 2003 novemberében, életének 85. esztendejében hunyt el.”

A Grünwald ág ősei 1740 körül, Wiener-Neustadt [Bécsújhely] felől jöttek kelet felé. A család szétszéledt, az apai nagyapám és unokatestvére, Grünwald Lajos bácsi jött le Sátoraljaújhelyre. Amikor a származást firtatták [lásd: zsidótörvények Magyarországon], mert ha nem tudott valaki 60 évre visszamenően magyar ősöket felmutatni, azt megölték a nácik, akkor Lajos bácsi segített a felkutatásukban.

Apai nagypapámról, Göndör Grünwald Jakabról, aki korán meghalt, semmit nem tudok. Ő magyarosította a nevünket Grünwaldról Göndörre. Az apai nagymamám, született Heimovics Regina, kicsi, törékeny, nagyon aranyos, falusi parasztasszony volt. Sokáig élt. Nagyapám korai halála miatt hamar özvegy lett. Amikor elözvegyült, hozzámehetett az ugyancsak elözvegyült Baumanhoz, a bádogoshoz, mert az én születésem után már mint Bauman néni járt hozzánk. Lehetett a Baumannak egy lánya, Bauman Ida, akiről nem tudom, hogy közös gyermekük volt-e, de amikor faluról bejöttek Sátoraljaújhelyre, akkor látogatták a nagymamát. Sátoraljaújhelyen a Jusztuc utca 6-ban egy kis szoba-konyhás lakásból járt hozzánk a nagymama, és mindig zacskóval vitte a maradékot a macskáknak és a szegényeknek.

A nagymama kóser volt, szigorúan kóser háztartást vezetett. Hozzánk is mindig jött, és ellenőrizte a konyhát, ami nagyon idegesítette anyámat: tejes asztal, húsos asztal, és az edények is külön kezelésben részesültek [lásd: kóser háztartás; étkezési törvények]. A nagyanyámnak mindig járt némán a szája, és én nem tudtam, hogy mit mond, de azt gondolom, hogy imákat mormolhatott. Az sem tudom, hogy értette-e, amit mond, mert olvasni életemben nem láttam, szemüvege nem volt. Szombatonként fehér gallérral, fekete ruhában és parókában ment a zsinagógába. De ő egy ortodoxabb zsinagógába járhatott, mert sosem találkoztunk. Az 1920-as években a sátoraljaújhelyi zsidó népkonyhának lett a szakácsnője. Valamikor az 1940-es években halt meg.

Az anyai nagyapámról, Friedrich Vilmosról semmi emlékem nincs, meghalt már az én születésem előtt. Csak a fényképét láttam, és azt láttam rajta, hogy ez egy városi ember, aki nem is egészen tanulatlan, mert anyám tanultságán is nyoma van. Az ő taníttatása már a szülőkre is fényt vet, hogy azok már olvasó és művelődő emberek voltak. Arról azonban meséltek, hogy volt egy nagyon kedvelt kávéházféléje Sátoraljaújhelyen, ahol játszani, kártyázni, dominózni is lehetett. Anyai nagymamám, Blumenfeld Fáni nagyon elegáns és szép asszony volt. Igazán róla sincsenek emlékeim. Születésemkor már nagyon beteg volt, nálunk lakott, állandóan feküdt, nem tudta ellátni magát. Nem sokkal később 1919-ben vagy 1920-ban rákban meg is halt.

Apám, Göndör Herman 1883-ban Lövőn született [Lövő, később: Nyírlövő Szabolcs vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 700 főnyi lakossal. – A szerk.]. Nagyon vonzó ember volt, a zsidó iskola gyöngye, akit csak egyszer kellett beíratni, a többi már ment magától. Gimnáziumba vitték, ahol már a butább gyerekeket tanította ebédért. Novemberben az egyik tanítványának az anyukája megkérdezte tőle, hogy miért nem vesz még kabátot, mire ő azt felelte, hogy mert nincsen. Ez a „nincsen” elkísérte az állatorvosi főiskolán is, mert ott az albérleti szobában lavórból kellett mosakodni, de a víz, amit este beleeresztett, reggelre fagyott volt. Végigjárta a Budapesti Állatorvosi Főiskolát úgy, hogy a Budai-hegyekben nem járt. Nem került arra sor, hogy a Budai-hegyekben kiránduljon. Tanítania kellett.

Ha beteg állathoz hívták, sose kérdezte, hogy lesz-e pénz vagy nem lesz, hanem ellátta az állatot, ha kellett éjszaka is, és ha hoztak neki járművet, akkor ment még falura is. Belelépett a csizmába, bricseszbe, ment, és sokszor úgy jött haza, hogy kilépett a ruháiból, és a kádba bedobálta, a bolhák meg ottmaradtak a víz tetején, mert bolhás volt az állat és az istálló. Mindig ment, olyan nem volt, hogy ő nem ment, legfeljebb a trombózis után, mert akkor már nem mert biciklizni. Ilyenkor megkérdezte a tüneteket és – minthogy telefon nem volt –fölírta, hogy valószínűség szerint mi a baja az állatnak. Elmagyarázta a technikát, hogy hogyan kell beadni a port, amit ő adott.

Édesapa olvasó ember volt, előfizette a „Magyar Hírlap”-ot, befűzte őt a könyvkiadó is, mert külön vásárlás nélkül rendszeresen küldte neki a könyveket [A „Magyar Hírlap” 1891-ben alapított liberális politikai napilap, 1926-tól lényegében az akkor betiltott „Világ” című szabadelvű politikai napilap jelent meg a továbbiakban „Magyar Hírlap” címmel. – A szerk.]. Amikor Laci bátyám már nagyobb gimnazista volt, hallottam őket beszélgetni regényekről, a magyar nyelvről, az irodalomról. Én nagyon szerettem az ő beszélgetésükből azt hallani, hogy mik érdeklik őket, és azt hiszem, hogy beoltottak engem is az irodalom iránti szeretettel. 1944-ben elvitték Auschwitzba, ahol rögtön a gázba küldték.

Apámnak volt egy testvére, Szerén, aki Mikóházán [Zemplén vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 600, 1920-ban nem közel 700 főnyi lakossal. – A szerk.] egy termékkereskedőhöz ment feleségül. Egy lányuk született.

Anyámék öten voltak testvérek: négy lány és egy fiú. A legidősebb lány, Friedrich Terézia valamikor az 1880-as évek elején született. Teru mama olyan volt nekem, mint a nagyanyám. Tüneményes, kedves, művelt asszony volt, akit szívemből szerettem. Egy kézimunka-üzletben némi pliszírozással [Pliszírozás – női ruhát berakással lát el. – A szerk.] tartotta fönn magát, és a hatalmas pliszéasztalt használtuk pingpongozásra. Ott a lakásán is hagyott minket randalírozni. Férjhez ment, három fia született: Dr. Radó György ügyvéd lett Edelényben [Nagyközség volt Borsod, Gömör, Kishont vm.-ben, 2800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Radó István és Radó László. Györgyöt és Istvánt 1944-ben deportálták, nem jöttek vissza, Auschwitzban megölték őket. László Laci bátyámmal Palesztinába ment, így megmenekült. Később Kanadában, Vancouverben telepedett le.

Friedrich Rozália férjhez ment Moskovitz Menyhérthez, aki nagyon jó nevű ügyvéd volt. Rózsi néni és a férje, a Moskovitz Menyus másod-unokatestvérek voltak, gyerek nem lett, nem volt diploma sem, mert Menyus bácsit az összes magyar egyetemről kizárták ügyvédsége előtt. Amikor visszajött az orosz fogságból, már magyar vasutas egyenruhában jött illegálisan, mert a levert vörös forradalom [lásd: Tanácsköztársaság] után egy megbélyegzettnek, akit az egyetemről kizártak szabadszájúsága és nézetei miatt, annak itt nem volt hely. Előnyösebb volt az elcsatolt Beregszászon [lásd: trianoni békeszerződés] Friedrich Jóskához, a nagybácsihoz menni. Ott megszerette Friedrich Rozáliát, aki kicsit idősebb volt nála, és feleségül vette. Beregszászra költöztek, ahol nyilván csehszlovák diplomával lett ügyvéd. A Moskovitz rendkívül vonzó férfiszépség, egy nagyon kellemes jelenség volt. Nagyon jó közönséget vonzott iroda volt. Később kikeresztelkedtek, és Pozsonyban éltek, ahol engem is sokszor vendégül láttak. Nagyon kedves asszony volt, sokszor szépítette meg gyermekkoromat a meséivel. Nagyon sokat utaztak a világban: Párizsban meg Olaszországban és még sok más helyen is.

Friedrich József, a középső gyerek Beregszászon mozit vezetett. Megnősült, két lánya született: Anna, aki már meghalt és Erzsébet, aki Debrecenben él. Nehéz időkben Erzsébet segített nekem, és hálás vagyok érte, de ma már nem tartjuk a kapcsolat. Ő a deportálása folytán anyagilag nagyon komoly pénzbeli támogatást kap.

Friedrich Ilona sokak szerint szép volt, meglehetősen kétes életet élt, állítólag szeretett kurválkodni. Férjhez ment, de gyermeke sosem született.

Édesanyám, Friedrich Olga volt a legfiatalabb lány. 1891-ben Sátoraljaújhelyen született egy valamivel polgáriasultabb család gyermekeként, mint apám. 52 születésnapját élhette meg, a többit már nem. 1944-ben elvitték Auschwitzba, ahol senki sem látta, mert valószínűleg rögtön a gázba vitték. Anyám olyan bájos volt, olyan természetes és tehetséges, hogy az elmondhatatlan. Hegedült, cimbalmozott és énekelt is. Ez a tünemény a hegedűjével egy cigányprímástól tanult, mert hegedűtanár akkoriban még nem volt. Az anyám tudott kottát olvasni, megtanulta azt is. A négy polgárit [lásd: polgári iskola1] befejezte, és aztán a felsőbb lányiskolába is elküldték Aradra [lásd: leányiskolák], hogy ott tanuljon tovább. De anyukámnak ez nem hiányzott, mert ő maradt a természet gyermeke, nagyon eleven és nagyon sokszínű. Rendkívül kreatív is volt, olyan magyarperzsa szőnyegeket produkált, amik megtévesztésig hasonlítottak az eredeti perzsák színeire. Megrendelte a Preis és Szemsző cégnél a színeket és a fonalat. A színmintákat úgy adta meg, hogy a kék az acélszürke-kék, a piros az nem piros, hanem terrakotta, a sárga pedig mustársárga legyen. Nagyon szépen színezett. Anyám megalapozta a szőnyeget, aztán alkalmazott csomózólányokat. De nem üzletre készítette. Egyről biztosan tudom, hogy elajándékozta a háziorvosnak, mert orvos orvostól nem fogadott el pénzt, ezért 18 év után adott neki ajándékba egy nagy ebédlőszőnyeget, egy selyemperzsát, amiből egy kis darab nálam máig megmaradt. Amikor volt pénze, megrendelte a fonalat, ha elfogyott, akkor abbahagyta. Amikor újra lett pénz, folytatta. Volt kerekes szövőgépünk. Megtanulta a kesztyűvarrást és a batikolást is. Minden kézimunkát.

Én ismertem otthonról egy festményt, amit anyám festett. Gyerekként azt hittem, hogy az apám a szántóvető parasztember a képen. Egyszer azonban voltam a debreceni Déry Múzeumban, és láttam, hogy az a kép Munkácsy-kép. Anyám lemásolta. Gyönyörű matyó babát is készített, ami teljesen híven tükrözte a mezőkövesdi népművészetet. A két ágy találkozásánál ült mindig az a matyó baba, de játszani nem lehetett vele. Nekem nem készített soha babát! Az volt az óriási élményem, amikor a beregszászi Friedrich Jóska felesége és a lánya átutaztak [Sátoralja]Újhelyen, mert volt nekik Debrecenben vagy valahol a környékén egy nagynénijük, akit látogattak. Ilyenkor megálltak nálunk. Valahol a zöldhatáron jöttek át. [Beregszász a trianoni békeszerződés után az Első Csehszlovák Köztársasághoz került. – A szerk.] A Friedrich Jóska nem tudott átjönni, de a nők átjöhettek parasztszekéren, pedig nem volt meg a magyar állampolgárságuk. És akkor ismerkedtem meg a babával és a baba ruhatárával. Egy kislány tulajdona volt, és nem akartam visszaadni. Mondtam, hogy ne vigyék el a babát és a baba ruhatárát, maradjon nekem, mert nekem ilyen soha nem volt, nekem nem vettek babát.

Anyu nagyon jó előadó is volt, nagyon jól utánzott. Ha hazajött a piacról, nem kellett megmondania, hogy kivel találkozott, csak elkezdett az illető hangján beszélni, eljátszotta, hogy mit mondott, és mi kitaláltuk. Anyám szerette a szabadságot, és nem volt okvetlenül a fegyelemnek, az engedelmességnek a követője. Egy kicsit svihák volt anyám. És lehet, hogy még csinált is valamiből pénzt, mert honnan vett volna a bátyámnak,  Lacinak sítalpat, ha nem pénzért?! Lacit ő támogatta burkoltan. Hogy honnan csinálta? Mert libára nem volt pénze, és jelentette: „Nem tudok libát venni, mert vége van a havi kosztpénznek.” S akkor apám azt mondta: „Nincs pénz, nincs pénz”. Aztán anyu utánanézett az éjszaka csendjében, hogy tényleg nincs-e pénz az apu zsebében vagy a kabátjában, és ha talált, akkor lopott.

Annyira elbűvölő volt, hogy elbűvölte a szüreten lévőket is, ahol apám is dolgozott, és rögtön beleszeretett. A szüret után, 1912. november 10-én volt az esküvőjük. Nagyon gyorsan ment, mert a szüret sem szokott szeptember előtt lenni. Nem is volt ez egy jól megalapozott házasság szerintem, de sokáig tartott. 1913. szeptember 2-án felsírt a bátyám, Laci.

Lacinak nem volt gyerekkorából apaélménye, hiszen születése után nem sokkal az apánkat behívták katonai szolgálatra. Az első világháború alatt a tüzérségnél szolgált a lovak mellett mint állatorvos. Amikor 1918-ban visszatért a háborúból, egyszer csak lett egy apja, aki szigorú volt és rosszkedvű, és nem sokkal később, 1919-ben  ráadásként megszülettem én is. Akkor még rosszabb lett Lacinak, mert akkor ott volt egy kölyök, aki neki nem hiányzott.

Laci nagyon jó tanuló volt, kitűnőek voltak a dolgozatai. Már hetedik osztályban pályázott a Kazinczy-körbe, amikor a nyolcadik osztályos Nagy Bélával osztottan nyerték el a díjat. A dolgozat címe az volt, hogy „Természetszemlélet a magyar irodalomban”. Nagy Béla később Zeneakadémiára került, majd Böszörményi Nagy Bélaként kitűnő muzsikus lett, és 1956-ban távozott az országból [Böszörményi Nagy Béla a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára volt, 1956 után az USA-ban élt. – A szerk.]. Lacinak 1926-ban volt bár micvája, ahol a Zev nevet kapta, de én nem voltam ott, mert én zsinagógában nem nagyon fordultam elő. Lacinak kellett tanulni, járt hozzá egy tanító, aki betanította a héber szöveget. Nem a jelenlétemben történt, nem siettem oda kíváncsiskodni. Kapott új ruhát meg ajándékot is. A bár micvá apám szemében még nem nagykorúsította Lacit, nagy pofonokat, szíjjal verést kapott később is, ha tanulás helyett focizni vagy játszani ment.

Laci érettségiző volt, amikor Szent Ágoston művének elemzésével Kazinczy-köri díjnyertes lett. A piaristák felküldték Pestre irodalmi tanulmányi versenyre, amit az 1913-ban születettek között Jékely Zoltán [1913–1982, költő, elbeszélő, műfordító. – A szerk.] nyert meg, akivel összeismerkedtek, és Jékely haláláig tartott a barátságuk, levelezésük. Laci kérésére bevittem a levelezésüket a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ami azért fájdalmas, mert Laci sosem lett nagy irodalmár, pedig nagyon szeretett volna az lenni. Leérettségizett, majd a debreceni jogi egyetemen volt hallgató és karpaszományos katona. Első évfolyamos volt, amikor zsidóverésen vett részt, őt verték, de ő is ütött, visszaütött. Ezt nem vették jó néven, hogy egy zsidó visszaüt. Atléta volt, nagyon jó eredményekkel. Ő tartotta az egyetemi rekordot 100 méteres síkfutásban. Az MVSC [Miskolci Vasutas Sport Club] színeiben észak-magyarországi bajnok is volt. 1935-ben befejezte az egyetemet, ledoktorált.

Laci apám akaratából lakatosinasként dolgozott, de zsidóztak, ő meg verekedett. És amikor verekedett a segéddel, aki zsidózott, akkor a mester kitiltotta. S akkor érezte, hogy nemcsak jogásznak nem kell, de lakatosnak se kell, ő meg úgyis író akart lenni, újságíró és kommentátor. Az igazság bajnoka akart lenni. Erre pedig itt nem volt mód, tehát meglovagolta a zsidóságot, hogy meneküljön a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] elől.

1939-ben elment Bulgáriába vonattal. Azt hiszem, illegálisan jutott el bolgár hajóval Haifáig. De Haifán nem köthetett ki az illegálisan érkezett hajó, hanem csónakokra rakták őket, és azzal merészkedtek be az angol fennhatóság alatt álló palesztinok lakta területre. De lőtték őket! A Saar Hanegev kibucba került, ahol doktorátussal dolgozott, még rendőr is volt. A kibucélet nagyon tetszett neki, de visszautasították a kibuctagsági kérelmét. Ebben az időben az észak-afrikai Rommel ellen önkéntes katonákat toborzott a 8. brit hadsereg, ide jelentkezett Laci is. [Erwin Rommel (1891–1944) az észak-afrikai német csapatok, az ún. Afrikakorps parancsnoka volt. 1942 őszén a 8. brit hadsereg El-Alameinnél visszavonulásra kényszerítette az Afrika-hadtestet. Az afrikai hadszíntéren ez a csata hozta el a döntő fordulatot. – A szerk.] A győzelem után, aki megfelelt, mint a bátyám is, azt elvitték tiszti iskolába, Angliába. Itt megtanulta az angol nyelvet. Amikor vége lett a háborúnak, úgy döntött, hogy mégsem lesz katonatiszt, le akart szerelni. Ivott és gyógyszerezték, így könnyű volt leszereltetnie magát. Londonban kereste a magyarok társaságát, itt ismerkedett meg Ilonával is, aki nagyon beleszeretett.

1946-ban Laci elhagyva Ilonát, az angolok által kapott útlevéllel elment Brazíliába, ahová –otthagyva lakását, állását – utánament Ilona is. 1948-ban Laci haza akart jönni, mert a feleségével ellentétben az ő kérelmét a kanadai tartózkodási engedélyért visszautasították, így egyedül maradt Brazíliában. Egy állás lehetősége is fölmerült Magyarországon, nemzetközi jog tanításához kerestek tanárt. Laci nagyon szerette volna ezt az állást. Az útlevele bárhová érvényes volt, kivéve az orosz megszállás alatt lévő területeket, minthogy az angolok által kiképzett katona volt, így Magyarországra sem. 1948-ban már nem mint angol katona kapott útlevelet, hanem Brazíliából jött mint gyémántcsiszoló. A hőn áhított állásból azonban itt semmi sem lett, de kapott egy külkereskedelmi tisztviselőséget, és lefordította a 6:3 című könyvet magyarról angolra. [1953. november 25-én a londoni  Wembley-stadionban a magyar futballcsapat 6:3-ra legyőzte az angolokat. – A szerk.] Először a külkereskedelemben dolgozott, majd az állandó fenyegetések miatt – folyamatosan angoloknak való kémkedéssel gyanúsították – azt otthagyva, elkerült az Egyesült Izzóba betanított gyári munkásnak. Ez már nem nagyon tetszett neki.

Aztán Sztálin halála után [1953] volt egy kis enyhülés, akkor a színházi világba került, és a Színművészeti Szövetség könyvtárosa lett. Előadásokat is járt tartani Shakespeare koráról a Shakespeare darabokhoz. Ilona Kanadából táviratozott Lacinak 1956-ban, hogy „szeretlek és várlak”. Lacinak elege volt 1948-tól 1956-ig gyanúsítottnak lenni, hogy ő egy kém, és már értelmiségi foglalkozású sem volt. Amikor kapott úti engedélyt a sétahajóra Bécsbe 1956 szeptemberében, még visszajött. 1956 novemberében, miután visszajöttek az oroszok [lásd: 1956-os forradalom], akkor újra elment Bécsbe. Ott menedéket kért mint „szabadságharcos”. Menekülttáborba került, ahonnan felvette a kapcsolatot a kanadai nagykövetséggel. Ott Ilona hűségesen várta. Gyereket akartak, de Ilona nagy fájdalmára sosem lett. Az utolsó állása Torontóban volt, ahol az egyetemen tanította a könyvtári kategorizálás gépi útját. Hozott egy nyomtatványt, amiben a torontói egyetem köszönetet mond a tiszteletbeli professzor Göndör Lászlónak, aki sosem volt egyetemi tanár, csak könyvtáros. 1989-ben hazalátogatott. Mindig is itt szeretett volna meghalni, ez így is történt. A bérelt lakásban egyszerűen elaludt.

Én az első világháború után születtem 1919 augusztusában, apám frontról való visszatérése után 9-10 hónappal. Sátoraljaújhelyen a Fő utca 10-ben laktunk. A Fő utca 10. egy hosszú udvarú, kétemeletes, két lépcsőházas épület volt, ahol a lakók vegyes vallásúak voltak. A földszinten volt fürdőszobás lakás meg olyan szegénylakás is, ahol csak szoba-konyha volt. A házunkban volt vezetékes víz, villany. Kályhában fűtöttünk. A mi lakásunkban volt cserépkályha és vaskályha. Három szobánk volt: az elsőben éltük az életet, azt fűtöttük télen, a második volt a reprezentatív szoba, amiben nagyon ízléses, nem politúros, hanem pácolt diófa ebédlő volt. A felső részen voltak porcelánok, mert teáscsészéből és kis kávéscsészéből volt szerviz, de a kredenc alját, ami telifával volt [azaz nem üveges volt], azt lomtárként használtuk.

Úri családok laktak az első fronton, az első lépcsőházban, ahol zongora is volt az emeleten az első lakásban, a hátsó lakásban meg egy szakállas zsidó lakott, aki szikeszt [lásd: sátor (szuká)] is állított. A fáskamrák előtt volt egy szabad tér, az volt a magaslati pontja a hosszú udvarnak, ahol labdázni lehetett. A másik házból egy nagyon szép lombos fa is átnyúlt, és attól olyan hangulatos lett ott fönt, mert kaptunk lombot, és át is lehetett mászni a kerítésen. A négykerekű biciklit innen fentről elindítva meghajtottuk, aztán nekivágódtunk a Fő utca 10. vaskapujának, amitől senkinek és semminek nem történt baja, de nagyon érdekes volt, hogy bumm, odavágódunk. Ez a közös játék a társadalmi különbségeket némileg feloldotta.

Körülbelül húsz hónapos lehettem, amikor megkaptam az orbáncot [Vörös foltokkal, magas lázzal járó fertőzéses heveny bőrgyulladás. – A szerk.]. Az orbáncból próbáltak gyógyítani az akkor meglévő gyógyszerekkel, de ebből hiányzott még a penicillin, és nem ment le a lázam, és egyre soványabb voltam [A penicillin tömeggyártása 1940-ben kezdődött meg az Egyesült Államokban. – A szerk.]. Aztán az orvosok azt mondták, hogy többet nem tudnak értem tenni, rajtam már csak az ima segíthet. Erre kötöttek valami üzletet: húsz vagy ötven aranykoronáért eladtak a Weisz családnak. „Weisz anyukának” és „Weisz apukának” kellett szólítanom őket. Posztókereskedésük volt, rőfösök voltak, nagyon szép szövetekkel. Az eladásra azért volt szükség, mert úgy tartották, hogy ha az Isten meg akar valakit büntetni valamiért, ha „új” családba kerül, megmenekülhet. Eladtak engem a Weisz családnak, hogy átejtsék az Istent [Ez feltehetően annak egy változata, hogy amikor valaki súlyos betegségben szenved, annak új nevet szoktak adni. A hagyomány szerint a név nem pusztán azonosításra szolgál, hanem az egyes ember esszenciáját is tartalmazza, így ha új nevet kap, ezzel a lelke/személyisége is megváltozik. Ezt láthatjuk Jákob bibliai történetében is, aki miután megvívta harcát az angyallal, a Jiszráél nevet kapta. A Talmudban több helyen is olvashatunk a név és viselőjének a kapcsolatáról. A betegségből való felgyógyulással kapcsolatban a következőt találjuk: "Azt mondta Rabbi Jichák: Négy dolog változtatja meg az emberre kirótt ítéletet: a jótékonyság, az ima, a név megváltoztatása és a cselekedetek megváltoztatása" (Ros Hásáná 16b). A név megváltoztatását egyesek a bűn vezeklésének tekintik, ami által az ember megtisztulhat. Egy másik vélekedés szerint, ezzel megtéveszthetik a halál angyalát, aki az embert neve alapján keresi. Ezzel függhet össze a gyermek más családnál való elhelyezése is, ami szintén összezavarja az őt elragadni kívánó angyalt. Az új névvel mintegy új életet is kap az illető, ezért többnyire a Chájim (élet), a Bráchá (áldás) vagy a Ráfáél (Isten, a gyógyító) nevet szokták választani. – A szerk.]

A társadalmi élet a mostani Vörös Ökörben zajlott, az volt a város vigadója – a zenekaros néma mozinak és a vendégtársulatnak is az előadóterme –, a kispiac és a Molnár utca között, egy kis utcában. A Vörös Ökör, azt hiszem, kocsma volt, ahová bejártak a parasztok, akik árulni jöttek, és aztán beültek enni-inni. Ez a Vörös Ökör egy nagy, háromtagú épület volt. A Fő utca felé kétemeletes modern, erkélyes lakásokkal, ahol volt ügyvéd, orvos és úri üzletek: cipő, divatáru tükrös kirakattal. Amikor jöttek a vendéglovak lefelé a Petőfi utcán, a hegyről, neki is szaladtak a tükrös kirakatnak, mert látták, hogy szembe is jön egy olyan, mint ők. Ott hallottam Zathureczky Edét [1903–1959, hegedűművész. 1929-től a Zeneművészeti Főiskola tanára, majd igazgatója. 1957-től az USA-ban élt. – A szerk.] és Bécsi Lászlót, ami számomra nagy élmény volt.

Mellette volt a Diana-kert a fürdővel. A Diana-fürdő kisvárosi liget volt, és ott a szerelmesek is szerettek a fák között, bokrok között egy kicsit hűsölni vagy melegedni. A fürdőben volt masszírozónő, manikűr, pedikűr, és amikor anyám elment oda, akkor utána mindig azt mondta, hogy megint megújult. Emlékeim szerint én ott egy kicsit teniszeztem. Akkor nekem is jutott még valahonnan egy teniszütő. Anyám adott arra, hogy mi sportoljunk, jött velünk titokban is.

A gyerekek nem érezték a társadalmi határt, legfeljebb az úri emberek nem érintkeztek a zsidókkal. De jártunk a korcsolyapályára, ahol volt melegedő, és a pályán is találkoztunk [az ismerősökkel]. Ez egy fellocsolt pálya volt. Ha elég hideg volt, akkor fellocsolták vízzel, és az megfagyott. A jégpályánál volt egy zászló, ami jelezte, hogy nyitva van-e vagy nincs a pálya, mert ha túl hideg volt, akkor nem volt nyitva. Mínusz 28 fokos hidegben nem volt nyitva a jégpálya. Nyáron pedig fölfestették teniszpályának. Nyáron a Bodrogra jártunk fürdeni.

A némamozi [azaz némafilm] idején jártunk moziba, jöttek a színészek, a Mágnás Miskát adták. Engem is elvittek oda, aztán az anyám hegedűjével játszottam, és jelentettem, hogy „kimondta nekem”, amit a Mágnás Miska énekelt. Kerestek nekem gyorsan valakit, aki taníthatna. Felkapták a fejüket, na, ezt a gyereket valamire taníttatni fogjuk, ami nem általános, mert akkor megoldódik egy zsidó gyereknek a pályája. Ajándék nekem, hogy hegedülhettem. És a jógyerekséget jelentette a szülők felé. Illetve az apám volt erre nagyon hiú, és akarta, hogy legyek valaki. Hat év körül lehettem ekkor. Ez az istenáldotta tehetség, olyan útlevél volt, ami a kaszthatárokat el tudta mosni. Volt egy rendőrtiszt, a „rendőr főhadnagy úr”, akit egyáltalán nem zavart, hogy én gyerek vagyok. Vagy a tábornok, a nyugdíjas ezredes, aki készített nekem egy nagyon szép hangú háromnegyedes hegedűt. Még egy fenséges asszony is volt partnerem, aki nagyon szerette a Kreisler „Bécsi capricció”-t [Fritz Kreisler (1875–1962 )– osztrák hedegűművész és zeneszerző, népszerű hegedűművek és átiratok szerzője. – A szerk.]. A fenséges asszony, Habsburg Frigyes főherceg lánya volt, Habsburg fenség [Frigyes főherceg I. Ferenc király (1792–1835) Károly nevű öccsének volt a leszármazottja. – A szerk.].

Zsidó elemibe jártam. Tanítókra emlékszem. Feldman Mózesre, aki nagyon humoros és jó kedélyű, színjátszós ember volt. Mindent tanított, osztálytanító volt.  Lánczi Adélra, aki Landesmanból lett Lánczi. Hogy ő milyen kitűnő pedagógus volt! Ő volt az osztályfőnök. És nem annyira zsidó volt a pregnáns tulajdonságuk, hanem hogy tehetségesek. Tehetségesek és konstruktívak voltak. Például én sokszor vittem új füzetet, és a tanító néni észrevette. „Sosem látom a folytatását, mindig új a füzetet.” 6 fillér volt egy füzet, és amikor nem tetszett nekem a régi, akkor vettem egy újat, hogy ne legyen nyoma az előzményeknek. Hát a tanító néni ezt nem kedvelte. Egyszer elmentünk Lánczi Adél tanárnővel és az osztállyal Széphalomra [Kazinczy Ferenc háza található itt és egy kis mauzóleum. – A szerk.] kirándulni, ami három kilométer gyalog, az pedig egy elemistának nem kevés. A szüleim nem vették észre, hogy kinőttem a cipőmet. Visszajönni már nem tudtam, mert nagyon bedagadt a lábam. És akkor a tanító néni előreküldött egy fiút, hogy hozzon nekem egy nagyobb cipőt vagy egy szandált, ami nem szoros. Anyám nem vette észre, hogy szorít már engem? Nem vették észre a szegénységtől, hogy nekem már kellene nagyobb cipő. Hazafelé Széphalomról, aztán a fiú elém jött egy nagy cipővel, és akkor a Lánczi Adél néni szólt, hogy „aztán majd adjatok ennek a gyereknek valamit a szolgálatért”.

A házmesternének nagyon sok apától volt sok gyereke. Ez is olyan érdekes volt. Nekem volt jogom – meg lehetőségem – arra, hogy bejárjak a polgáriba magántanulóként. És amikor úgy éreztem, hogy valamihez kell a tanár, akkor bemehettem órára, és amihez nem kellett a tanár, arra nem mentem be. Ebben a sokapás családban volt egy lány, egy utcagyerek, akit én elkezdtem tanítani arra, amit én tudtam, mert mindig rosszul felelt. És elkezdtem etetni őt úgy, hogy azt mondtam otthon, hogy én nem tudok korán reggel vajas kenyeret enni, adják ide nekem a tízóraim mellé, és majd megeszem, amíg ott vagyok az iskolában. Ez arra volt jó, hogy odaadtam neki az egyik vajas kenyeret, mert én nem hiszem, hogy ő kapott vajas kenyeret vagy zsíros kenyeret, és megosztottam vele a kettőt. És megosztottam vele a tudásomat is. Amikor felelni hívták, és én éppen ott voltam az órán, a katedra mellől a tanárnő fölemelt kézzel azt mondta: „Márta, gratulálok, mert olyan jól felelt”. Tehát én már akkor tanítottam a magam kedvéből a velem utcagyerekként együtt játszót azért, mert akartam tanítani, és akartam, hogy egyen.

Az iskolákba is vegyesen jártunk, mert nem mindenki járt felekezeti iskolába. Volt a zárdának iskolája, a zsidó iskola és volt az állami vegyes iskola. Keveredtünk a gyerekkorban, és nem okvetlenül váltunk külön egymástól. Vettük a jelzést, hogy a zsidóknak nagyon jól kell viselkedni, mert mi egy kicsit másodrangúak vagyunk, mi eredetileg nem ide vagyunk gyökeresítve, hanem valahonnan bevándoroltunk vagy menekültünk, vagy kergettek minket, vagy nem tudom, hogyan kerültünk ide. Nem vagyunk egyenrangúak a régen itt élőkkel. Ezt lehetett érezni, különösen Trianon után [lásd: trianoni békeszerződés], amikor az iskolában ki volt írva: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. Hiszek egy Istenben, egy hazában, egy Isten örök igazságában, hiszek Magyarország feltámadásában” [lásd: az ún. „Magyar Hiszekegy”] Úgy tudom, ez minden iskolában ki volt írva. A zsidó gyerekek is megtudták, hogy itt történt valami, hogy csonka lett Magyarország, és elszakították a kétharmad részét, és ez igazságtalanság. Bekerültek ide a hazafiságnak, az idetartozásnak vagy nem egészen idetartozásnak, a megtűrtségnek a fogalmai. Elszakították az ország kétharmad részét, közöttük a magyar testvéreiket, annak is lehetnek a zsidók bűnösei, hogy ők itt vannak, a magyarokat meg elszakították. Ezt viseltük, de mindenki a sorsa meg a kultúrája meg a környezet kultúrája és állapota szerint.

A vallás nem játszott komoly szerepet az életemben. Héber imákat tanultunk, meg jártam külön zsidó vallásoktatásra is, de csak addig, amíg magántanuló nem lettem, mert onnantól kezdve sose mentem hittanra. Én végigültem gyerekként a széderestéket, apám meg végigolvasta a könyveket. Tartottuk az ünnepeket. Mi apámmal a status quo templomba [lásd: status quo hitközségek] jártunk. Anyám gyújtotta a gyertyát péntekenként [lásd: gyertyagyújtás]. Fejkendőt vett, csinálta a köröket a tenyerével a láng fölött, aztán betakarta az arcát, utána magában mondta az imát, nem hangosan, mert én sose hallottam. Nekem ez már akkor színjáték volt, amit minden pénteken végignézhettem, nem estem tőle áhítatba. Akkor sem volt különbség, amikor sonkát vettek vagy szalonnát, mert vettek néha, de akkor nem tányérról ettük, hanem papírtálcáról. [Azért papírtálcáról ették a tréfli sonkát és szalonnát, hogy a kóser edények ne váljanak a tréfli étellel való érintkezéstől maguk is tréflivé. – A szerk.] Anyukám onnantól kezdve, hogy a nagymama állapota már nem engedte, hogy ellenőrizze, már nem is vezetett kóser háztartást.

Szerintem velem együtt sokan érezték és gondolták, hogy nekem anyanyelvem a magyar, én nem akarok héberül imádkozni, Isten dicséretére köszönetet mondani a kenyérért, az első gyümölcsért, a fölkelésért és a lefekvésért. Emlékszem, az iskolaszolga hozott egy gyümölcsöt meg egy faágat, és meg kellett dicsérni a madarak és fák ünnepét [lásd: Tu bisvát], el kellett mondani héberül egy áldást [lásd: bróhe]. Nekem jó volt a magyar népdal. Jó volt a természet, én megdicsértem a nélkül is, ha tavasz jött. Nem szerettem a rám kényszerített héber áldásokat, a vallási béklyókat, és nem szerettem azt, amit a  gyerekektől hallottam az emberről, akit felfeszítettek. Azt mondták, az az ember, Jézus, az Isten fia, akit a zsidók megöltek. Anyám erre azt mondta: „Mi nem öltünk meg senkit, aki ilyet mond, annak fordíts hátat, és ne akarj vele beszélgetni!” Azt is megkérdeztem, hogy a keresztre feszített ember felett mi van írva. Azt válaszolták, hogy „I.N.R.I., ami azt jelenti, hogy »Itt Nincs Rendes Isten«” [I. N. R. I. – Az INRI felirat a latin „Iesus Nazarenvs Rex Ivdaeorvm” („Názáreti Jézus, a zsidók királya”) név rövidítése, amit Poncius Pilátus íratott Jézus feje fölé a keresztre. Később, évszázadokon át szerepelt a felirat a keresztet ábrázoló festményeken. – A szerk.] Én nem értettem, hogy hogyan lehet az Istenről ilyen pletykákat terjeszteni. Nekem elég ebből az egész krimiből, nem kell! Ettől eredt a nem vallásosságom.

15 évesen [1934-ben] Pestre kerültem gimnáziumba, ahol egy teljesen más légkör, más társadalmi állapot, más társadalmi helyzet volt. A zene által bekerültem a felső tízezerbe. Nekem egyáltalán nem voltak szűkek a társadalmi határaim.
Erzsike néni anyám másod-unokatestvére volt, született Moskovitz. Erzsike néninél 1934 szeptemberétől 1936-ig voltam kosztos gyerek, aztán szünet jött. Apám nagyon beteg lett, és nem mehettem vissza Pestre, otthon kellett maradnom [Sátoralja]Újhelyen. Apám 53 évesen vörhenyt kapott, és azt hiszem, nagyon megviselte a szívét. Betegállományból pedig nem lehetett engem Pesten tartani. Bár Erzsike néni nagyon méltányos árat szabott, mert 100 pengőt kért egy hónapra, amit anyám még le is alkudott 80-ra, és Erzsike néni úgy adott enni, mint minden lányának, én voltam a negyedik.

1936 után apa agyvérzése miatt nem jöhettem vissza Budapestre a gimnáziumba, akkor elvégeztem a négy polgári és a gimnázium közötti különbözetit. Az ötödik, hatodik osztály otthoni elvégzéséhez egy házitanítót járattak hozzám, majd levizsgáztam. A piaristáknál, ahová vizsgázni jártam, a tanárok olyan kedvesek voltak, hogy megkönnyítsék a dolgomat, 8 hetenként meghallgattak. Így negyedévente elintézettnek tekinthettük, mondjuk, a különbözeti algebrát és a latint, ami a polgáriban nem volt. Aztán az ötödik, hatodik osztálynak az anyagát is így részletekben kérdezték ki. Kellett szóbelizni és írásbelizni is. Az írásbeli dolgozatomat elkérte Laci bátyám tanára, elolvasta, és egy barackot nyomva a fejemre, azt mondta: „Maga is egy Göndör!”

Sátoraljaújhelyen elvégeztem a két osztályt meg a különbözeti két osztályt, és átkerültem Sárospatakra [Akkoriban, az 1930-as években még nagyközség státusú település Zemplén vm.-ben, 11 300 főnyi lakossal. – A szerk.]. A sárospataki hegedűtanárom rendezte a koncertet Zathureczky Edének, ahol én is ott voltam. Odamentem köszönni. A Zeneakadémián sosem mertem megközelíteni, mert ő a zsűriben volt, de persze ő minden növendéket ismert valamilyen szinten, most azonban odamentem gratulálni neki. Zathureczky nagyon örült nekem. Azt mondta: „Hát megvan! Keressük, a legjobbak között volt, miért van itt? Az Édesapjának javulást, aztán majd keressen meg engem, fel van véve!” Így lettem a Zeneművészeti Főiskola hallgatója. Ez nem volt akkor akármi! 

A zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] alatt nőttem bele a diplomába. Nekem nagyon sokat adott a Zeneakadémia. Amikor népzenéből kollokváltam, a gregorián és a magyar pentaton népzene összehasonlításából, az sosem felejtem el [Gregorián énekek – latin nyelvű, egyszólamú, katolikus egyházi liturgikus énekek, I. Gergely pápa gyűjtötte össze és rendezte őket először 590 és 604 között. – A szerk. ]. Amit tudtam, azt megfeleltem, amit nem, ott hallgattam. Kaptam a súgást, de én csak nem mondtam. A harmadik visszakérdezés után Kodály Zoltán, a tanár, elkérte a leckekönyvemet [Kodály Zoltán (1882–1967): zeneszerző, népzenekutató, zenetudós. A magyar iskolai zeneoktatás úttörője. Az általa kidolgozott Kodály-módszer ma már világszerte ismert és követett példa a zenepedagógiában. 1907-től a Zeneművészeti Főiskola tanára volt. – A szerk.]. Visszaadta, és én azt láttam beleírva, kitűnő. Háromszor sem mondtam semmit! Nagyon szerettem Kodályt, és nagyon hálás vagyok, hogy találkozhattunk. A metodika tantárgy is nagyon érdekelt, és Waldbauer tanár úr vonósnégyese elbűvölt [Waldbauer Imre (1892–1952) hegedűművész és Kerpely Jenő (1885–1954) gordonkaművész által 1909-ben megalapított kvartett. A második világháború előtt a kor vezető hazai kamaraegyüttesének számított, mely kortárszenei produkciók mellett a klasszikus vonósnégyes-repertoárt is ápolta. Waldbauer Imre 1919-től a Zeneművészeti Főiskola tanára volt. 1946-ban az Egyesült Államokban telepedett le. – A szerk.]. A Zeneakadémia lehetőséget adott, hogy önként, ismétlőként diplomázzak, még egyszer járjak egy tanévet. Be is iratkozhattam, fizettem a tandíjat, de nem számoltak bele a zsidótörvény arányszámába [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Abban nem volt már rám hely, de tanulhattam, és ez nagyon fontos volt. A diplomám már a harmadik zsidótörvény után lett az enyém.

Fiatal diplomásként, amikor másodjára sem mehettem vissza Pestre, akkor én már tanítottam [Sátoralja]Újhelyen. Apámnak agyvérzése volt, az apai nagyanyám is élt még, és két beteget anyám nem győzött, akkor egy évet otthon voltam és tanítottam. Minden Waldbauer-koncertre feljöttem félárú jeggyel, volt hol aludni, még enni is adtak, és másnap visszamentem. Már pénzkereső voltam. Világvevő rádiót vettem és lisztet. Varázsszemes, Philips nagyon jó rádió volt [A varázsszem a régi, csöves rádiókon lévő, a hangolást segítő műszer, amely zölden világított. – A szerk.]. Világvevő rádió volt, így angol rádiót is lehetett hallani, csak nem volt szabad. Rengeteg szép zenét is hallgattunk. A gyerek Yehudi Menuhint is így hallottam. [Yehudi Menuhin (1916–1999) – amerikai születésű hegedűművész és karmester. Az amerikai emigrációban élő Bartókot támogatta, az ő felkérésére írta meg Bartók „Szólószonáta hegedűre” című művét (1944). – A szerk.]

Azért a háztartást én fel tudtam javítani, mert tanítványom volt a malmos gyereke, és akkor jegyre adták a lisztet, korlátozott mennyiségben, de én a tanítványom anyjától kaptam a lisztet. Így tudtunk száraztésztát csinálni, több süteményt sütni, és ez már haszon volt. Aztán a nagymama meghalt. Az 1940-es évek elején újra feljöhettem Pestre, mert apám is valamelyest felépült, és nyugdíjas lett. Tanítottam, házi koncerteztem. A Zeneakadémián szólt valaki, hogy lenne egy tanítvány, aki ugyan fizetni nem tud, de ebédet vagy nyelvoktatást adnának érte. Elmentem jelentkezni, ahol egy ragyogó szemű gyerek várt. Ez volt Kecskeméti Zsuzsa. Háromszor egy héten mentem hozzájuk, és ebédet is kaptam meg francia nyelvoktatást. Kecskeméti Zsuzsa Ferge Zsuzsa néven nagy tiszteletet keltő egyetemi tanár és akadémiai tag, valamint külföldi egyetemek vendégelőadója lett [Ferge Zsuzsa (1931) – szociológus, a hazai társadalmirétegződés-vizsgálatok megindítója, munkássága meghatározó a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység kutatásában. – A szerk.]. Erzsike néniéktől elkerültem a albérletbe egy nagyon szép Duna-parti lakóházba. A Margit-hídnál volt a lakás, a személyzeti szobában laktam mint albérlő, és enni is adtak. Észrevették, hogy én nem szoktam ebédelni, csak ha lefekszenek, készítek egy teát, és több reggelit ettem egy nap.  Kínálgattak néha, hogy „ugyan, kóstolja meg, hogy milyen jól sikerült az étel”. És adtak egy kis adag kóstolót. Kedves öregek voltak. És miután a melegvizet nem minden nap adták, és én a hideg vizes napokon is ugyanúgy fütyültem a zuhany alatt, az öreg mindig azt mondta: „maga cuki, maga cuki”. És olyan kedvesek voltak hozzám.

A második világháború alatt kezdő művész voltam, Budapesten már tanítgattam, házi koncerteken játszottam. A szüleimhez utaztam Sátoraljaújhelyre a náci megszálláskor [lásd: Magyarország német megszállása], velük vonultam gettóba. A Zeneakadémia egyik tanára, Waldbauer tanár úr, kihívatott egy diáktársamon keresztül, mert meghagytam, hogy oda még írhat nekem. Kijöttem a gettóból, de valaki följelentett, hogy levettem a csillagot [lásd: sárga csillag], és illetéktelen vagyok a városban járkálni. Leszólított egy nyilas katona vagy rendőr, igazoltattak, és bevittek a rendőrségre. A rendőrség betett egy cellába, ahol már voltak zsidók, és én nem mehettem vissza többet a gettóba. Akkor felraktak minket egy éjszakai személyvonatra, szép holdvilágnál elbúcsúztam a várostól, és megfogadtam, hogy ha túlélem, akkor én még ide visszajövök, hazajövök. Reggel már Pesten voltam, és bevittek a Keleti-pályaudvar közelében lévő toloncházba. A toloncházból nem akartak kiengedni, hanem betettek Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor] drótok mögé, munkatáborba. Bauman Ernő, aki a Bauman Ida néni fia vagy öccse lehetett, de az biztos, hogy a nagymamám második férjének volt rokona, egy időben volt velem fogoly Kistarcsán. Ő ügyvédként az irodán dolgozott, és háromszor húzta ki a nevemet a deportálandók listájáról, és helyettem más neveket írt be. Így „lekéstem” Auschwitzot.

Hamis iratokkal már [Sátoralja]Újhelyre ment a Tanár úr, ahol voltak számomra is hamis iratok. Felsőbüki Hilda álnevét kaptam. Felsőbüki Hilda Amerikába költözött, így jutott hozzá az irataihoz a Tanár úr. Azt az utasítást kaptam – mert volt két hét, amikor szabadulni lehetett a Lakatos Géza kormány alatt [1944. augusztus 19. és október 16. között volt Lakatos Géza Magyarország miniszterelnöke. „Kormányzása belpolitikailag enyhülést jelentett az előző időszakhoz képest: az adminisztrációból eltávolították a szélsőjobboldal leghírhedtebb képviselőit, a németek követelései ellenére biztosították a megmaradt zsidó lakosság bántatlanságát, keresztülvitték, hogy a német megszállás után letartóztatott politikusok egy részét a Gestapo szabadon engedje.” (Magyar Nagylexikon) – A szerk.], amikor én ki is szabadultam [Kistarcsáról] – hogy ne jelentkezzek a Zsidó Tanácsnál, ne legyen nyomom. Elmentem megnézni, hogy ki van otthon a Pozsonyi út 7-ben Hajdú Jucika nevű barátnőmnél, és ott először aludtam a földön lévő drótágy helyett egy díványon a személyzeti szobában, mert az egy védett ház volt. Befogadtak a Hajdú-szülők.

A Tanár úr másnap odajött, mert valahonnan telefonáltam, persze csillag nélkül, hogy hol vagyok, és felajánlotta, hogy Hajdú Jucikát is elviszi védelembe, de ő a szülőkkel maradt. Én elmentem. A Gellért-hegyen egy pincében éltük át az 1945. február 13-ai kitörést [Ezen a napon, amely egyben Budapest ostromának a végét jelentette, próbáltak kitörni a budai Vár körüli orosz ostromgyűrűből a német és a magyar katonák. – A szerk.], ami rendkívül zajos volt. A Tanár úr úton volt éppen, mert a családjának egy másik villában volt búvóhelye, a Fillér utcában, ahonnan a háziasszony nővére és annak a jobboldali képviselő élettársa elmentek Németországba. Tehát ott is volt egy önálló villa, és ott is volt felhalmozva mindenféle ennivaló. A menekülteket elosztogatták, szétosztogatták, és mi maradtunk a Tanár úrral meg még egy darabig Mari barátnőmmel – akit szintén menekítettek – a Gellért-hegyen. A Tanár úr éppen úton volt a két hely között az utcán, amikor február 13-án a kitörés történt, és még nagyon sokáig nem került elő, én meg nem tudtam, hol keressem.

1945-ben Felsőbüki Hildából ismét Göndör Márta lehettem. Átmentem Pestre a karórám fejében – híd nem volt, az oroszok vittek át az óráért cserébe –,  és nem tudtam, hogy hová menjek, az ostrom után kinek van még háza és lakása. Akkor láttam kiírva, hogy a Zeneművészek Szabad Szervezete már létezett a Bajza utcában [1945 februárjában alakult meg a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezete (elnöke Kodály Zoltán volt), amely részt vett hangversenyek rendezésében, a zeneműkiadásban és a zenetanárok továbbképzésében. – A szerk.]. Arra vettem az utamat. Miután megmondtam, hogy élek, de nem tudom még, hogy hol fogok lakni, adtak nekem egy cselédszobát a hátsó lépcsőházban. Elmondtam, hogy kistarcsai fogságom alatt műveltem a földet, így azt mondták, műveljem meg a Bajza utcai kertet, és akkor megkaphatom ezt a kis, ablakos szobát, ami nekem nagyon megfelelt, és ott maradtam lakni. Oda jöttek más muzsikusok, volt ott sok emberi találkozás, megmondták, hogy hol koncertezett már a pesti fölszabaduláskor a Fővárosi Zenekar [A Magyar Állami Hangversenyzenekar elődjéről, a Bor Dezső által alapított Székesfővárosi Zenekarról van szó, amely 1939-ben vált hivatásos zenekarrá, miután 16 éven át (természetesen magasan képzett zenészekből álló) amatőr zenekarként működött. (A Magyar Állami Hangversenyzenekar nevet 1952-ben kapta.) – A szerk.]. Elmentem jelentkezni, és fel is vettek. A Fővárosi Zenekar majdnem magával hozta az egész OMIKE zsidó zenekarát, ami a zsidótörvények alatt a Síp utcában működött. Itt találkoztam Szeszler Tiborral. Ő elkezdett nekem udvarolni, vigyázni rám.

A férjem családja alulról jött, tanulatlanok voltak, baloldaliak és bujkálniuk kellett, mert az [a Magyar Kommunista Párt] akkor illegális mozgalom volt. Megtanulták a nehéz élet, az alacsony sors ízét. Az apjának, Szeszler Mórnak ócskavas-kereskedése volt egy félszuterén pincehelyiségben. Az Amerikai úton laktak. Tibor anyja, Herz Jolán nagy családból származott. Eredetileg tizennégyen voltak testvérek, de heten meghaltak ebből. Az egész család a háború előtt Újpesten élt, és szoros volt a kapcsolat, nagyon segítették egymást. A család a háború után került Zuglóba. Tibor bátyja végzettsége szerint talán fodrász volt, de a Fővárosi Tanácsban dolgozott a munkaügyi osztályon. Még talán ma is él. Tibor egy angyalföldi gyárban dolgozott betanított munkás, ahol volt egy amatőr kórus, és észrevették, hogy nagyon tehetséges. Pengetett egy mandolát és fütyült, úgyhogy tizenévesen elküldték a Zeneművészeti Főiskolába felvételizni klarinét szakra. De ott volt egy ragyogó másik ember, és őt vették fel. Akkor az oboista azt mondta, hogy neki jó lesz ez a kevésbé ragyogó fúvós, és felvette oboa szakra. Akkoriban nem volt oboista Pesten, de már volt Székesfővárosi Zenekar, és nem volt oboistája. Tibor megfelelt, csak nem tudott még jól kottát olvasni, nem volt jó a technikája, de amit megszólaltatott, az elragadó volt. Tanult egy darabig, aztán el kellett mennie munkaszolgálatba.

Amikor már tudtam, hogy Waldbauerék nem maradnak Magyarországon, és már nem kellett engem menekíteni, megadtam magam Tibornak. Sokáig védekeztem ellene, mert neki törvényes felesége volt, két munkanélküli, foglalkozás nélküli szülője, egy bátyja, aki volt büntetve illegális ténykedésért, és aki később visszajött a munkaszolgálatból. És volt egy nővére, Otília, aki nem jött vissza a deportálásból, mert alig várta, hogy az utolsó kommunista begyűjtéskor kivigye a házból a nyomozót, aki őérte jött, mert Tibor, az öccse, a munkaszolgálatos szökevény, egy ajtó mögött lapult.

Tibor első felesége egy rendkívül jó karakterű asszony volt, akit én rögtön értesítettem, hogy a férje folyton rajtam lóg. Ő meg azt válaszolta, hogy ebbe ő nem tud beleszólni, mert ez a Szeszler meg az én dolgom, hogy egymással hogyan barátkozunk, de tudomásul fogja venni, mert nem szándékozik Tibort kötéllel visszatartani, ha el akar menni. Én még elhívtam a szilveszteri koncertre, hogy beszéljük ezt meg, de ő nem jött el.

1946-ban Tibor elnyert engem, de ennek ellenére én nem akartam őt férjül biztosítani magamhoz, mert még nem tudhattam, hogy kivel találkozom az életben. Úgy hozta a sors, hogy megvettem egy újságot, mert a harmadik világháború esélyeiről szólt a címlap, és én ettől rettentően féltem. Egy apróhirdetést láttam, amelyben arról írtak, hogy 8 gramm aranyért meg lehetett venni egy garzonlakást Budapesten a Nagyboldog Asszony út 6. szám alatt (ami ma Ménesi út). Nekem volt ennyi aranyam, mert apám levett fogaranyát egy borítékban elrejtették a kisházunk udvarának kőfalában egy kivehető tégla mögé. Én ezt rögtön megtaláltam, mert onnan nem lopták ki. Amit a nagybátyámék a földbe ástak, azt mind elvitték. Leöntötték vízzel a földet, így az megmutatta, hogy hol szívja be gyorsabban, hol lazább a föld, és ott rögtön kiásták. Tehát a 8 gramm arany birtokában megvettem az első lakásomat.

Tibor szüleinek volt lakása Zuglóban, itt lakott az első felesége is. A bátyja is itt foglalt el egy lakást, aki visszajött a munkaszolgálatból, Romániából. Az egyik lakás a volt feleségé lett, a testvér kapott a Párttól egy lakást, így oda vitte a családját. Tibornak választania kellett, hogy a szüleivel akar lakni vagy velem. Hát persze, hogy velem akart lenni. A kezdeti vadházasságból, az első házasság hivatalos felbontása után, 1946 végén törvényes házasok lettünk.

A háború után úgy lettem párttag, hogy érzelmileg és politikai tájékozottságom folytán már régen szívemben a baloldalhoz tartoztam. A munkásmozgalomról igen jó értelmiségiek között hallottam, és természetesen jól harmonizáltam velük, anélkül, hogy munkásmozgalmi múltam lenne. Beléptem a Magyar Kommunista Pártba. Nekem nem kellett nagyon erőlködnöm ahhoz, hogy én magyar legyek, mert nagyon sok dicséretet kaptam a magyar nyelv méltó használatáért. Népnevelő és faliújságos voltam. Magyarnak maradtam itt! Laci bátyám kijutott arra a palesztinok lakta földre, amire a zsidók is vágytak mint hazára, és a cionisták tanították, hogy ott lesz a haza. A nagyon öntudatos zsidók cionisták voltak, és nem baloldali magyarok. Nekem jó volt a magyar falu. Egy olyan városi állatorvossal, mint az apám, akihez két uradalom is tartozott, megtudtam, milyen az uradalom hangulata, milyenek a kastélyok, az intéző, az erdész. Az egy nagyon jó társadalom volt: nem volt gyűlölködés, nem voltak lázadók az uradalmi cselédek, sokkal jobban éltek, mint a szegényparasztok.

Tibor nagyon ügyes kezű, talpraesett, bátor, humoros, sokféle emberi tehetséggel megáldott ember volt. Szögekkel elment vidékre, cserébe ennivalót hozott masszívan, de hogy hazafelé el ne lopják, ne verekedjenek össze vele, fölmászott a tehervonat tetejére, és ott utazott. Tudott csalni, hamisítani az életért. Tibor apja korán meghalt, állítólag nagyon szeretett játszani. Halála után „megörököltük” Tibor anyukáját, a mozgalmárt. Neki a felszabadulás után rangja lett. Tibor odahozta, azt akarta, hogy velünk lakjon. 1948-ban megszületett a lányom, Zsuzsa. Klemperer Ottóval még játszottam, Bernsteinnel  már nem [Otto Klemperer (1885–1973) – német karmester, a bécsi klasszikusok és Mahler műveinek kiváló tolmácsolója. 1933-tól az USA-ban élt, 1947–1950 között a budapesti Operaház vendégkarmestere. Leonard Bernstein (1918–1990) – amerikai zeneszerző, karmester. A megjegyzés Bernstein első magyarországi szereplésére utal, amely egyes források szerint 1947-ben, mások szerint 1948-ban  volt. – A szerk.].

1948-ban megérkezett a bátyám, Laci, akit a kis lakásban nem volt hová lefektetni. Az egy kis garzon volt, az előszobában egy kis főzőlappal, és a fürdőszobában volt egy kád, mosdó és WC. A szomszédoknak nagyobb lakásuk volt, ahhoz tartozott egy személyzeti szoba, azt odaadták Lacinak. Én szoptattam Zsuzsát, de közben a zenekarba is kellett járni, mert a szakszervezetnek akkor még nem volt olyan hatásköre, hogy a fiatal anyát szabadságolja. Jobb arról nem beszélni, hogy nekem menni kellett a zenekarba, megszoptattam, elláttam a gyereket, lefejtem a tejet és otthagytam, aztán a bejárónő vagy jött, vagy nem, de nekem menni kellett. Nem lehetett jogtalanul otthon maradni, azzal az indokkal, hogy nem jött időben a bejárónő. Az borzasztó volt. Nem volt akkor még telefon, hogy telefonáljak valahonnan valahová, hogy megjött-e a bejárónő. Hiánycikk lett a nagymama! A túlélők honnan vegyék a nagymamát, aki nincsen, a rokonokat, akik nincsenek, mikor csonka családok maradtak?! Hány helyen fordult elő, hogy a nagymama átvészelte a háborút a gettóban, a gyereket valahová eldugták, és később a gettóból kikerült nagymama nevelte fel. Vagy a nagymama nevelte a gyereket, mert az anya Sztálinvárost építette és párttitkár volt, nem ért rá a gyerekére [A mai Dunaújvárosról, az egykori Dunapenteléről van szó, amely 1951 és 1961 között a Sztálinváros nevet viselte, és ahol 1950-ben kezdték építeni a Dunai Vasművet. – A szerk.]. Muszáj volt dolgoznia, hogy legyen állása. A gyerekeimet úgy neveltük, ahogy lehetett. Nem volt nagymama, aki vigyázna rájuk, nem volt teljes a család. A létező nagymama egyrészt folyamatosan vakult, infarktusa is volt, tehát nem volt gyereknevelésre alkalmas.

Folyamatosan hirdettünk nagyobb lakásért, így találtunk rá a Bartók Béla úton egy kétszobás lakásra. Ez egy udvari, összkomfortos, személyzeti szobás lakás volt. Ide már költözött velünk Laci is. Jött egy bejárónő, akit szerettünk volna ott tartani, de itt sem volt elég hely. Később aztán Laci elment albérletbe, így felszabadult a cselédszoba. Tibor nem szűnt meg lakást keresni a költözésünk után sem. Amikor szabad napja volt, akkor volt olyan nap, hogy lakásnézés közben 91 emeletet járt meg. Már működött közvetítő iroda, mert a lakásközvetítőnk a Szentkirályi utcából hozta a címeket. Így találtuk a Palánta utcai lakást. 1951-ben, már a rózsadombi új lakásba megszületett Anna. A Palánta utcában egy földszintes házban laktunk, az utca zsákutca volt, ahová bejártak ugyan az autók, de nem volt aszfaltozva. Még annyi üres telek volt, olyan falusias volt, hogy a gyerekeknek aranyéletük volt. Mindenféle családból odagyűltek a gyerekek. A gyerekek hallgattak sok zenét, jártak óvodába, énekeltek, táncoltak, tehát a magyar kultúrába még az iskola előtt jól bemártódtak. Jöttek vendégek, beszélgettünk, jártuk a magyar vidéket.

A háztartási munka egy részét fizetett alkalmazott végezte. A mi háztartási alkalmazottunk még háztartási iskolába is járt a nyolc elemi után. A gyerekekre jól vigyázott, a háztartást remekül vezette: jól főzött, tisztán takarított, szépen mosott, jól vasalt. Én nem lehettem a gyerek esti fürdetője, aki leteszi éjszakára, csak akkor, ha nem volt zenekari próbám, és otthon lehettem, és megengedte nekem a háztartási alkalmazott, hogy akkor mégis én fürdethessem a gyerekemet. Mert az egy nagyon jó program volt.

Az Áldás utcai általános iskola, ahova jártak, nagyon szép, nívós, vegyes iskola volt. Volt olyan árnyalata, hogy a gyerekek megkülönböztették magukat, mert a táblára írták, hogy az oroszok menjenek a fenébe, de még az is családiasabb volt, mint a város. Jó volt a levegő, a természetközelség, hogy vehettünk autót, sátrat, és az 1960-as évektől mehettünk a gyerekekkel sátrazni, ami a családi életünknek a legszebb oldala volt. A múlttal nem traktáltuk a gyerekeket. Zsidó nevelést nem kaptak, de tudták, hogy zsidók. Zsidó ünnepeket nem tartottunk, inkább csak a munkaszüneti napokat.

1956-ban a zenekarból az jutott el hozzám, hogy aki ilyen lelkes, nagy kommunista volt, az most tűnjön el, és vonja le a következtetéseket. 1956-ban fölállítottak az akkor már Állami Hangversenyzenekarból, hogy menjek el, nem akarnak velem dolgozni. Kiosztották a személyzeti anyagokat, és ott volt egy spicli. Nem én voltam a spicli, én senkit be nem jelentettem, hogy veszítse el az állását.  Ha valaki lelkes kommunista volt, az egyértelmű volt a hazaárulással. Csak egy hitvány embert lehet kitenni. De ilyen hitványságról nem tudtak. Tehát először kirúgtak, mert lelkes kommunista voltam, de végül nem rúgtak ki, mert fizetniük kellett továbbra is a béremet, mert igazi indok nem volt a kirúgásomhoz, csak nem voltam szívesen látott zenész. Ez egy óriási sérelem volt, mert aki úgy hegedült, mint én, aki Klemperernek megfelelt szólistának, az nem szorult rá, hogy másnak a helyére kerüljön. A három nagy zenekarból egyedül engem bocsátottak el. Rettenetesen sajnálom, hogy így dolgozott a párt, mert hiszen olyan szép eszmék jegyében szerettük volna a szocializmust. Úgy kerültem vissza a zenekarba, hogy bejelentették, hogy a fizetésemet kötelesek adni, mert nem lehet valakit csak azért elküldeni, mert kommunista volt, és semmilyen vádat személy szerint nem tettek ellene. 1956 után aztán már nem voltam párttag. 1956 [lásd: 1956-os forradalom] után az újjáalakulásnál néhányan nem akartak velem együtt dolgozni, nem ültek le mellém. És remegett a jelenléti ív a barátok a kezében. Ezt felülről diktálta valaki, aki nagyon tekintélyes volt. Sosem derült ki, hogy személy szerint ki indította el a kirúgatásomat, én nem akartam senkin bosszút állni. Folytatódott az élet, és folytatódott a kamarazenélés. Azonkívül elismerést kaptam a zenekar vezetőségétől, hogy a szakmai munkának olyan éltetője vagyok. Öt kvartett működött, koncertezett, öt vonósnégyes a fővárosi zenekarból. Mégis nagyon sokat kvartetteztünk. Nem kellett hozzá sem származás, sem világnézet, semmi. Muzsikálni kellett házi koncerteken.

Nem voltam nagyon boldog a gyerekekkel. Nem igaz, hogy én anyaságra születtem. A gyerekeknek, mert egészségesek, szépek meg kedvesek voltak, örültem. A gyerekeim tudomásul vették, hogy nekik van, aki mos rájuk, eteti őket, vigyáz a gyerekekre. Anna járhatott egyetemre, vizsgázhatott vidéki és pesti egyetemen. Mind a két lányunk szerzett felsőfokú diplomát. Zsuzsa építészmérnök lett, Anna tanítói oklevelet szerzett. A lányaim valamennyire megtartottak engem mint anyjukat, és vendégül láttak ebédre, eljöttek hozzám is, és örültem, hogy van családom. De nem csak öröm, kötelezettségem is volt, aminek igyekeztem eleget tenni. A gyerekek aztán önállósultak. Később a Tibor anyjával való együttélés és egyéb nehézségek miatt kaptam egy idegösszeroppanást. Amikor Tibor elhagyott 1974-ben, a gyerekeink már diplomával, élettárssal laktak velünk együtt. 1975-ben, Tibor távozása után, újra idegösszeroppanásom lett.

Anna 1973-ban férjhez ment Sz. Péterhez, de még a Palánta utcába született meg az első gyermekük, Gergely 1974-ben. Kata 1976-ban, az új lakásba költözésük után két héttel. Anna hivatalos férjével, akitől hivatalosan nincs is elválva, jó a kapcsolatom. Péter nagyon tisztességesen helytáll, komolyan kiveszi a részét a család életében. Annát a Tanítóképző Főiskoláról elcsábította a [Lauder Javne] zsidó iskola, és ő engedett a csábításnak, mert módszertani újítást remélt és váltott be. Megtanulta valamennyire a zsidó múltat, a történelmet sokkal jobban tudja, mint én, és nagyon szereti a zsidó értelmiséget, de nagyon jól használja a lehetőséget arra, hogy az egyetemes kultúrának, az egyetemes pedagógiának az élén legyen, és nagyon dicsőségesen teljesít. Mert nemcsak az iskolaalapító pénzember [Ronald Lauder] becsüli, hanem a magyar hivatalos kulturális kormányzat is nagyra becsüli, és 47 éves korában kapta meg azt az Apáczai Csere-díjat, amit mások életműért szoktak kapni a levonuláskor – ha kapnak ilyet. Úgyhogy Annát két oldalról, a hazai nemzeti kulturális élet is nagyra tartja, és természetesen a nemzetközi zsidó alapítványi hálózat is nagyon becsüli. Anna fia, Gergő nem került be középiskolába, de közrejátszottam abban, hogy egy jó nevű ütős tanítsa őt, aki megígérte, hogy felkészíti a zenei gimnáziumra. Felkészítette, de az iskola nem vette föl, erre szakácsiskolába ment, szakács lett. Kata a Gellért-hegyen olyan magabiztosan nőtt, olyan jó körülmények között, hogy őt nem érdekelte a múlt. De Kata az, aki a leginkább ismeri az életemet, és segít ő is a maga módján, szolgál, ahogy tud. Zsuzsának is két gyermeke született, Gábor 1976-ban, Júlia 1980-ban. Zsuzsa házassága is tönkrement. Az ő volt férjével a köszönésen túl semmi kapcsolatom nincs.

Az 1980-as évek második felében, Grünwald Lajos bácsi testvére, Mitch volt az, akivel a kapcsolatot Laci testvérem megteremtette akkor, amikor Torontóban megjelent egy kiadvány az észak-magyarországi zsidók deportálásáról, amiben a Göndör családról is szó van. Akkor megmondták, hogy nem minden Göndör halt meg, Amerikában is van belőlük. Összeismerkedtek vagy újraismerkedtek, és Laci megteremtette köztünk is a kapcsolatot. Mitch nagyon kedves volt. Még mielőtt Pestre jött 1987-ben, már küldött valakivel 200 dollárt (ami akkor nekünk rengeteg pénz volt), és megmutatta a társas képét, amin együtt voltak. Megmutatta, hogy melyik az én rokonom, és nekem adta azt a képet. 1988-ban jöttek először Magyarországra a harmadik feleségével, Marival, aki ugyancsak magyar. Mari és Mitch Mexikóban találkoztak, mindkettő hozott gyereket az előző házasságaiból. Egy darabig nagyon komolyan támogatták itt a családot. Legalább kétszer, de talán háromszor is voltak itt, aztán az 1990-es években megromlott a helyzet – haláleset, Los Angeles-i földrengés, betegség –, így megszakadtak a személyes találkozások. Utolsó látogatásukkor elmentek Munkácsra, ahol szeretettel fogadták őket, még ajándékot is kaptak: mindazt, ami az őseiktől megmaradt a deportálás után.

1985-től 1990-ig voltam operai kisegítő, ami nagyon jó volt nyugdíjas állásnak. Az egy újraéledés volt, hogy operairodalommal foglalkozhattam, és nagyon élveztem. A pódium után az egy másik világ volt, és nagyon szerettem. Mindent játszottam, és a végén egy bal kéz törés után már nem újították meg a szerződésemet. Azt mondta nekem a Szeszler-növendék, a zongorista meg a zenekarral foglalkozók, hogy „mindent le tudtál játszani, mindig hajlandó voltál beülni, hát mi köszönjük, hogy itt voltál”. Ez nagyon jól esett nekem. 1989 után alkalmi oktató voltam. Ha behívtak valakit katonának, vagy szülni ment egy kismama, akkor egy nyugdíjast alkalmaztak, mint például engem, a legkisebb fizetéssel.

Izrael számomra egy gyászolt kérdés. Én megértem azokat, akik a haza, az otthon vágya miatt elmentek, és elfoglalták vérrel, könnyel és hitvallással azt a földet, és megértem azt, hogy irritálja a jó érzésű embereket, hogy a zsidó pénzen nyert tudományos, technikai fölényüket úgy használják, hogy a kődobáló arabokra lőnek. Tehát a technikai fölénynek és a szervezettségnek az erejét fordítani a velük ellenséges arabok ellen nem szabad, mert nekik azt a földet meg kell hódítani, és ahhoz az emberek is hozzátartoznak. Erre azt lehet mondani, hogy de ők hiába tanítanák az arab gyerekeket is, ha az iskolájukat nem engedik látogatni az arab szülők. Hiába mondják, hogy megsegítjük nektek a termelést, és vizet fogunk nyerni a sivatagból, és megtanuljuk minden cseppjét hasznosítani, ha hátulról egy „arab tenger” lövi és utálja őket. Ez egy olyan dolog, hogy a szívemmel segíteném őket. Ezek az emberek a holokauszt világából menekültek oda, és nincs más lehetőségük. A bátyám sem besorozott katonaként ment oda. Ő már kiszolgálta a magyar hazát mint katona, de ott vett részt az építésben, és ott jelentkezett a fasizmus elleni katonai szolgálatra. Ezektől el lehet venni?! Sosem vágytam Izraelbe. Én nem vagyok cionista, és miután kommunista nevelést kaptam, én nem akartam ott a gazda szemével körülnézni. Én nem vagyok ott a gazda. Drukkolok értük, hogy legyenek gazdák, és méltók arra, hogy úgy viselkedjenek, hogy igen, itt mi vetettünk, és aratni is fogunk. Ez az ő joguk, és nem az 5000 év jogán, hanem mert meghaltak, és mert elviselték a pogromok szörnyűségét. A pogrom népének ne lenne joga hadviselésre meg háborúzásra?! 

Életrajz

Dr. Besnyő Ivánné Budapesten, a VIII. kerületben egy impozáns, de tipikus körfolyosós bérház harmadik emeletén él élettársával. Itt laktak a férjével is, akitől 1980-ban vált el. A lakás ablakai a belső udvarra és az Üllői útra nyílnak. A falakon mindenütt festmények – a nagyszülőkről és a szülőkről is –, az üveges szekrényekben nippek, csecsebecsék, emlékek. Dr. Besnyő Ivánné fürge mozgású, nyílt tekintetű, eleven, szép asszony, akit jól jellemez, hogy 72 éves létére még mindig dolgozik, és a munkája mellett sok a magánelfoglaltsága is.

Az apai nagyapám, D. Jakab nem tudom, hogy hol született. Gyöngyösön éltek. Én nem ismertem. Az apai nagymamát se, ő korán meghalt. A nagyanyám lánykori neve Silberstein Sarolta. Tizenhárom gyereket szült, édesapám volt a tizenharmadik gyerek és a hetedik fiú. Amikor meghalt, édesapám még gyerek volt. Aztán a nagyapám megnősült még egyszer, de abból a házasságból – azt hiszem – nem született gyerek. Az életükről én csak hallomásból tudok, mert késői gyerek vagyok, és ők már akkor nem éltek. Malombevásárló volt a nagyapám. Hát ez egy jó kifejezés, az édesapám használta. Énszerintem ez megfelel az ügynöknek, az üzletszerzőnek, az üzletkötőnek. Azt gondolom, hogy különböző gabonatermékeket kutatott fel, amit pékségeknek adott el. Végtelenül szegények voltak, hiszen tizenhárom gyereket kellett eltartani, és majdnem minden fiú diplomás lett, kivételt képezett egy Zoltán nevű, általam soha nem látott báty, aki tiszt vagy katona volt, és hősi halált halt az első világháborúban.

Egyébként II. József kalapos király adta a D. nevet a családnak, miután ők Heves megyeiek voltak, és ott volt D. község. A 19. században vették fel a zsidó családok a vezetékneveket [lásd: zsidó vezetéknevek], mert addig nem volt. A nagyszüleim rögtön ezt a nevet kapták, és soha nem volt magyarosított, felvett nevük, hanem maradt ez az eredeti. Erre mindig büszke volt a család. D. név nagyon kevés szerepel, talán Heves megyében van egy-két D., Egerben és itt-ott, de nem gyakori név.

Édesapám, D. Tibor, 1892-ben született Gyöngyösön, és 1974-ben halt meg Budapesten [Gyöngyös a 20. század elején rendezett tanácsú város volt Heves vm.-ben, 1910-ben 18 300 főnyi lakossal (a római katolikus után a második legnagyobb hitfelekezet – a lakosok közel 13 százaléka tartozott ide – az izraelita volt). – A szerk.]. A testvéreivel Gyöngyösről elkerültek, ki ide, ki oda, vidékre, a mai külföldre, Nagyváradra, Kolozsvárra. Gyerekként nagyon szegények voltak, édesapám mesélte, hogy körülbelül hatuknak vagy hetüknek volt egy télikabátja, meg egy vagy két iskolatáskájuk. Ő rendkívül jó eszű gyerek volt, és az ottani jezsuita papok hat helyett már ötéves korában felvették a jezsuita iskolába. Arra mindig büszke volt apám, és én is, hogy ő ötéves korában ment az elemibe, és mindig kitüntetéssel távozott. Gyöngyösön érettségizett [Állami főgimnázium volt a városban. – A szerk.], és érettségi után került föl Pestre, az 1910-es évek első felében. Akkor már őneki nem voltak szülei. Nagyon szegény volt, de miután tizenhárman voltak – elég nagy volt a korkülönbség, majdnem egy generáció –, segítették a testvérei. És ahogy ő mondta, napokat evett, tehát abból tartotta fenn magát, hogy gyengébben tanuló gyerekeknek segített: hol ebédet kapott, hol vacsorát, és így végezte el a jogi egyetemet. Azt nem tudom, hogy ekkor hol lakhatott, talán albérletben, talán a testvéreinél, nem tudom. Ezután katona volt az első világháborúban, hadnagy, és megkapta a Károly csapatkeresztet is [1916-ban alapított érdemrend, amelynek elnyeréséhez legalább háromhavi frontszolgálat volt szükséges. – A szerk.]. A háború befejezése előtt, 1917. október 6-án, az utolsó napokban orosz hadifogságba került, elvitték Szibériába, és azt hiszem, elég későn ért haza. Ő ott elég jól érezte magát, arról nem mesélt rosszat. Együtt voltak különböző emberekkel, és színházi előadásokat is szerveztek, szóval szinte barátilag bántak velük. Miután hazakerült, akkor kezdte el az ügyvédi gyakorlatot. Már jogász volt, csak az ügyvédi vizsgát később tette le.

Édesapám csodálatos ember volt, életemben ilyen embert nem ismertem. Nagyon-nagyon szerettem, tiszteltem, becsültem, nagyon kötődtünk egymáshoz, nagyon szerettük egymást. Egyetlen lány voltam, egyetlen gyerek, és ezért jó volt a kapcsolat köztünk. A gettóban ő tartotta bennem a lelket. Sose felejtem el, hogy amikor éheztünk, elővett egy-egy szem kockacukrot, amit odaadott, és mindig mondta, hogy kislányom, ezzel még egy napig kihúzzuk, ez még elég arra, hogy éljünk tovább. Odaadta a jegygyűrűjét egy vekni kenyérért, hogy legyen egy kis élelem, szóval egy csodálatos ember volt, csak ezt tudom mondani.

A testvéreiről nem tudok sokat. Kislány voltam, hét-nyolc-tíz éves kislány, nem közöltek akkor dolgokat a gyerekekkel. Volt a régi polgári családokban egy olyan mondás, hogy „nicht vor dem Kind”, ne a gyerekek előtt. A pénzügyi dolgokról sem beszéltek, meg sok mindenről. A gyerek hallgathatott meséket, meg lehetett együtt gyerekekkel. De azt azért tudom, hogy a nyíregyházi testvéreinél az egész család elpusztult. Az a testvére iskolaigazgató vagy tanár volt, középiskolai tanár, és úgy hívták, hogy D. Elemér. Előttem van az arca, apámra hasonlított, egy ilyen sovány arcú ember volt. Ő volt az Elemér bácsi, a felesége meg a Tercsi néni. Mint kisgyerek voltam náluk nyaralni, de hát egy öt-hat éves gyereknek az emlékei… Azt tudom, hogy szép volt Nyíregyháza, ott volt valami tó, és ott nyaraltam, azt hiszem, Sóstó. A Tercsi nénire úgy emlékszem, hogy mindig egy kicsit dohos barna ruhában jött föl, ez volt az ünneplő, utazó ruhája, és volt egy másik ruha, amiben itt volt. Nem voltak gazdagok, hát akkor sem volt módos egy középiskolai tanár. Két felnőtt korú gyerekük volt, az egyik a D. Pista, ahogy mondták, D. István, huszonakárhány éves, a másik pedig a D. Saci, ahogy hívtuk, D. Sári. Ő már asszony volt, fiatalasszony, amikor elvitték őket valamelyik koncentrációs táborba. Sajnos, az egész család ott pusztult. Úgy tudom – ez egy szomorú történet –, hogy a Sári férjhez ment, és a férje, azt hiszem, munkaszolgálatos volt. Ő ott lakott a szüleinél, és kisbabát várt volna, de sajnos, mikor megtudták, hogy deportálják őket, hát el kellett hogy vetesse a babát. Talán előző nap történt a műtét, és másnap már vitték őket bevagonírozni. Ezt hallottam, ez egy nagyon szomorú családi történet.

Volt édesapámnak pesti testvére is, a Gyula bátyám, aki a Magyar–Olasz Bank igazgatója volt, végzettségére közgazdász. Könyveket is írt. Házas volt, egy nagyon gazdag magkereskedő családnak a lánya volt a felesége, a Gizi néni, született Bálint Gizella. A Gizi néni szülei magkereskedők voltak, és Londonban is volt cégük. Amikor megtudták, hogy bejönnek a németek, kimentek Londonba, úgyhogy azután Angliában éltek. Gyula bátyáméknak egy gyerekük volt a házasságból, akit szintén deportáltak. Éppen átesett valamilyen betegségen, már nem is volt olyan kisgyerek, tizen-nem-tudom-hány-éves, és vitték volna le vidékre, és azt hallottam, hogy a csendőrök leszedték őket a vagonból. Külön szedték a gyereket, külön szedték a feleséget, és a Gyula bátyám soha többé nem tudott róluk semmit. Itt maradt egyedül, család nélkül. A szülők kerestették a lányukat, minden protekciót bevetettek, hiszen azért pénzért sok mindent el lehetett intézni, minden lapba betettek, amit lehet, de soha nem találták meg őket. Ez még 1944 márciusában, áprilisában történt. Tehát ők is odavesztek ilyen szerencsétlen módon. Gyula bácsi nem házasodott meg újra, és 1956 után a felesége szülei kivitették Londonba. Ott is halt meg.

Édesapám egyik lánytestvére volt a Róza néni, akinek nem tudom, hogy milyen bácsi volt a férje. Ők Mezőkövesden éltek, és ők is valamelyik koncentrációs táborban pusztultak el. A vidéki testvérek közül senki nem jött vissza, senki. Róza néni gyereke volt a Goldmann Sári, tehát ő is Sári volt. Miután apai nagyanyám Sára volt, nálunk volt egy olyan családi hagyomány, hogy az ágak, tehát a leszármazottak lányai között mindenkinek volt egy Sári, Sára neve. Az én második keresztnevem is Sára. Goldmann Sárának a férje volt a Moskovits Mór, aki kereskedősegéd volt a Petőfi Sándor utcában, egy szövet-selyem boltban. Sári néni az akkori kornak megfelelően otthon volt, háztartást vezetett. Volt egy kis kétszobás lakásuk a Bercsényi utcában, a harmadik emeleten, lift nélkül. Kispénzű emberek voltak, és ezért a Gizi néni, a Gyula bátyámnak a felesége patronálta őket, mert hát egy kereskedősegédi fizetésből taníttatták a lányukat. Az ő házasságukból 1930-ban született az unokanővérem, a Panni, Moskovits Anna. Később Mátrai névre magyarosított. Ez az egy lányuk volt, vele elég jóban voltam, sokat mentem föl hozzájuk. Ő egyetemet végzett, tanár lett, most már sajnos meghalt. A Sári néni elég magas kort ért meg, közel 90 évet, hát a Marci bácsi [Moskovits Mór] is, én azt hiszem, túlélte a holokausztot.

Aztán volt Pesten még egy testvér, aki szintén tanár volt, az Ármin bácsi, akinek Olga néni volt a felesége. Nekik szintén volt egy Sári nevű lányuk. Három lányuk volt, a D. Sári, a D. Klári és a D. Mimi. A Mimi az Hermina volt. A Sári – hogy, hogy nem – itt Pesten megismerkedett egy svéd tisztviselővel, akit úgy hívtak, hogy Harald. De hogy milyen Harald, azt nem tudom, mert csak Haraldnak emlegettük. Egy igazi svéd, magas, szőke, pont ahogy egy svéd értelmiségi embert leírnak. Annak ellenére, hogy a Sári nem volt egy szép nő – de nagyon okos volt –, ez egy nagy szerelem lett, és a Harald elvitte őt Stockholmba. Gondolom, ez még az 1940-es évek, tehát még a zsidótörvények előtt lehetett. A Harald egy nagy biztosítási társaságnak volt az igazgatója. Hogy mit csinált a Sári ott, nem tudom, lehet, hogy tisztviselő volt, lehet, hogy nem. Hazajártak Pestre, és ő volt a családnak a gazdag embere. Nem volt gyerekük. Ez a Sári unokanagynéném a vészkorszakban próbálta menteni az itt maradt családját, és a Harald által jött nekünk svéd menlevél. A Klári egy időben az édesapám ügyvédi irodájában kisasszonykodott, még a negyvenes években valamikor, és aztán férjhez ment Telegdi Bernát, igen jó nevű irodalom–magyar szakos tanárhoz, aki a Madách Gimnáziumban tanított. Két gyerekük lett, a Telegdi Eszter, aki Svédországba ment ki a háború után, és ott is ment férjhez, és a Telegdi László, aki igen jó nevű matematikus és fizikus. Tévés vetélkedőkön szokott szerepelni, és így nyert már egy autót is. A Mimi itt maradt Pesten, férjhez ment, nemrég halt meg.

Az anyai nagyapa Spitzkopf Jenő, mint „hegyesfej” [németül], Zalasöjtörön született, nem tudom, mikor [Zalasöjtör vagy Söjtör – Zala vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 2200 lakossal. – A szerk.]. Az anyai nagyanyám, Baumgarten Róza kalocsai, róla sem tudom, hányban született [Kalocsa 1921-ben lett nagyközségből rendezett tanácsú város, akkoriban 12 300, az 1910-es népszámlálás idején 11 700 lakosa volt. – A szerk.]. Nagyapám még szerencsére 1943-ban meghalt, tehát még a vészkorszak előtt, mert elvették az üzleteit, és nem bírta ki azt a stresszt. Azt hiszem, valami ideg- vagy milyen betegségben halt meg, nem tudom pontosan. Ők kereskedőemberek voltak, nagyvágók, ahogy ezt akkor mondották. Hát ezt ma úgy hívják talán, hogy mészáros, csak akkor nagyvágónak hívták, mert nagybani kereskedelem volt. Sertéshússal kereskedtek. Két üzletük volt, egy a Nagyvásártelepen és egy a Vásárcsarnokban. A Nagycsarnokban volt a kisüzlet, a „detail”, ahogy mondták maguk között, és a Soroksári úton, a Nagyvásártelepen meg volt a nagybani, az „angro”, ahogy azt nevezték. Innen szállítottak a nagyvendéglőknek, például a Gundelnek, meg innen vásároltak a viszonteladók is. A nagyanyám volt a Vásárcsarnokban, ült a pénztárban, és emlékszem, volt egy kis táska a derekán, övtáska, és mindig avval járt haza. A nagyapám és a nagybátyám pedig intézkedtek, és voltak alkalmazottaik is. Nagyon korán kelhettek, hiszen a Vágóhíd valamikor hajnalban nyitott, de voltak legények – akkor így hívták, hogy legények –, akik ott vágták az állatokat. Nem hiszem, hogy az alkalmazottak zsidók lettek volna, ez akkor, az 1920-as, 1930-as években, nem játszott szerepet.

Két gyerek volt a házasságukból. Az édesanyám, Spitzkopf Margit 1904-ben született, 1964-ben halt meg. Négy polgárit végzett, lány korában zongorázott meg táncolt meg énekelni tanult. Nem dolgozott. Őt a nagyszüleim, hogy úgy mondjam, az akkori szólás szerint úrilánynak, otthoni lánynak nevelték. Mindig az volt a vágya, hogy énekesnő legyen, és nagyon szép hangja volt, tanárhoz járt énekelni. Schubert-dalokat énekelt meg Mozart-dalokat, és nagyon szépen zongorázott. Mint az akkori polgári lányoknál, nálunk is ott volt a szalonban a zongora. De aztán közbejött a háború, és közbejöttek a házasságok, és akkor már feleség volt és anya. Édesapámmal 1931-ben házasodtak össze, édesanyámnak ez a második házassága volt. Az első férjét úgy hívták, hogy Ascher Gyula. Zsidó volt, és Bécsben élt. Azt nem tudom, hogy bécsi születésű volt-e, vagy sem. Kereskedőember volt, ruha- vagy posztókereskedő. Szerelmi házasság volt, de az Ascher Gyula elég könnyelmű ember volt, nagystílűen szeretett élni, kártyázott, kaszinózott, nagy hozományt vert el, és a nagyszüleim úgy gondolták, hogy ebből elég. Hazahozták anyámat, és elváltak. Nem hiszem, hogy két-három évnél tovább tartott az a házasság. Nem volt gyerekük. Édesapám volt az ügyvédje, a válóperes ügyvéd, így kerültek össze, és így történt a házasságuk. Huszonhét éves korában ment férjhez édesapámhoz.

A nagybátyám, Spitzkopf László, édesanyám testvére, aki 1906-ban született, szintén a nagyszülőkkel lakott a Magyar utcában, a földszinten. Volt egy külön szobája. Nem nősült meg, ő is üzletember volt. Este mindig eljárt otthonról. Valószínű, hogy azokban a nagy vendéglőkben vacsorázott, ahova szállítottak, és ment kasszírozni is, tehát magyarán a húsárunak, amit szállítottak, annak az elszámolását is intézte este. Lehetett olyan 35-36 éves, amikor munkaszolgálatra hívták. Szentkirályszabadjáról vitték Borba, és ott is pusztult el, a Radnóti-században. Túl sok emlékem nincs róla, mert sokat nem találkoztunk. Néha átöltözésnél láttam, ahogy hazajött az üzletből, megfürdött, és este elment. Jóképű férfi volt. Valahogy nem illett úgy bele a családi életbe, mert ő inkább ilyen nőtlen ember életet élt. Néha játszott velem, jött, felkapott, egy kicsit dobált a levegőbe. Hát nem azt mondom, hogy féltem tőle, de egy kicsit tartottam tőle, mert ő ezt a játszást mindig úgy csinálta, hogy felkapott, a nyakába vett meg a hátára, és azt mondta, hogy na most úgy csinálok veled, mint egy félborjúval, tehát mindig ilyen pár perces foglalkozása volt velem. Nem igazán rajongtam ezekért a dolgokért, de hát egy ilyen játékos valaki volt, akinek nem volt gyereke. Rendes ember volt. Mindent a családért csinált. Nagyanyám imádta, rajongott érte, mert ő volt „a” fia! Szegény nagyapám néha nem is örült, mert amikor behozta a szakácsnő a vacsorát, akkor hozott be mindig egy kis láboskát, és előbb kirakta a nagybátyámnak az ennivalót – annak ellenére, hogy sokszor nem jött haza vacsorázni –, és csak utána kezdett tálalni. Ő élvezte a prioritást. Ő volt „a” fiú.

Az anyai nagyszüleimmel együtt éltünk, egy házban a belvárosban, a Magyar utcában, ők a földszinten, mi az emeleten. Az 1940-es években, mikor a zsidótörvények bejöttek [lásd: zsidótörvények Magyarországon], akkor eladták a házat, és vettek két lakást, az egyiket nekünk, a másikat maguknak. A Magyar utcai ház most is megvan még. Magyar utca 46. Egy egyemeletes bérház, ami a nagyszüleim tulajdona volt. Nagyon szép volt, egy olyan igazi polgári szép ház, erkéllyel. Volt egy kis belső udvar is, nem kert, belső udvar. A házban négy- és ötszobás régi polgári lakások voltak, amikhez tartozott szalon – amit ma nappalinak hívnak –, hálószoba, úriszoba, ahogy mondták, fürdőszoba, konyha, személyzeti szoba; nálunk pedig volt hálószoba, volt szalon, volt úriszoba, és volt egy dolgozószoba apámnak – ugye, ő ügyvéd volt, otthon dolgozott –, ahol a jelölt és a kisasszony is tartózkodott. Nagyon szép kandallók voltak minden szobában ­– még szénfűtés volt meg fafűtés –, de elég hidegek voltak akkor a lakások. Nálunk is volt fürdőszoba az emeleten, szép, rendes fürdőszobánk volt. Fürdéskor jól be volt fűtve a fürdőszobában a nagy vaskályhába. Azt hiszem, kétszer egy héten volt befűtve vagy háromszor, és akkor mindenki megfürdött szép sorban, különben pedig lavórban mosakodtunk. A személyzeti szoba egy gyönyörű nagy szoba volt, az volt az én gyerekszobám, ott laktam a nevelőnővel egy szobában. Ő már majdnem olyan volt, mint az édesanyám, hiszen tizenegy hónapos korom óta élt velem. Azt hiszem, hogy volt egy szobalány is. Úgy emlékszem, hogy ő talán nálunk volt, inkább fönt besegített, például ajtót nyitott, amikor apámhoz jöttek az ügyfelek, meg takarított, és a szakácsnő lent volt, de kiegészítették egymást a munkák terén. A nagyszüleimnél étkeztünk, mert náluk volt a szakácsnő, aki vezette a háztartást. És azt hiszem, egyszer egy hónapban volt nagymosás. A pincében, a mosókonyhában volt egy nagy teknő, és volt mosónő, és volt vasalónő. Meg volt egy házi varrónő, aki két vagy három havonta jött, és ruhajavításokat csinált. Ha nagymosás volt, akkor mindig gulyásleves volt meg valami tészta, és én úgy sajnáltam azt a szegény mosónénit, hogy mindig gulyás van. De neki olyan ételt kellett enni, ami jó tápláló.

A nagyapám, azt hiszem, az Ipartestület elnöke volt vagy helyettes elnöke, jártak bálokra, nagyanyám estélyi ruhában, nagyapám szmokingban. Nagyon szépen öltöztek. Jártak Karlsbadba, Marienbadba, egészen addig, amíg lehetett [lásd: Fürdő és üdülőhelyek az Osztrák-Magyar Monarchiában]. Szép polgári életet éltek. Nagyapám szeretett kártyázni, kávéházakban, nem kaszinókban, hanem délutáni szórakozásként. Nagyanyám cukorbeteg volt, emlékszem, hogy az inzulint adta magának minden nap. Mindig ázott alkoholban a tű, akkor nem volt egyszer használatos tű. Neki diétáznia kellett, bár elég molett asszony volt, de hát finom húsok voltak, és uzsonnára mindig volt tejeskávé. Meg volt terítve az ebédlőben szép fehér abrosszal, és mindig olyan jó volt lemenni, mert volt tejeskávé meg kuglóf. A nagyanyám a kávéjába tett egy darab vajat, nem tudom, talán a kuglóf helyett, amit nem ehetett, és azt nagyon nem szerettem, ahogy úszott a vaj a tejeskávéban. Az uzsonna olyan négy-öt óra tájban lehetett, és fél nyolc-, nyolcfelé volt a vacsora. Volt egy szakácsnő, a Juli néni – én csak rá emlékszem, lehet, hogy ő volt sokáig nálunk –, aki szintén kalocsai volt, nagyanyám szülőföldjéről. Bőszoknyás parasztasszony volt, remek asszony. És remek réteseket csinált. Emlékszem, hogy olyankor nem lehetett kimenni a konyhába, mert nyújtották a rétest, és el volt foglalva minden. A nagyszüleim nem vezettek kóser háztartást, mi is ettünk azokból a húsokból, amit árultak, ó, de még mennyi finom disznóhúst! Disznóhúst, borjúhúst, marhahúst [lásd: étkezési törvények]. Emlékszem, egyszer, hogy rossz kislány voltam, bezártak a spejzba, akkor ugye spejz volt. Lógtak ott a kolbászok, és én olyan dühös voltam, és hogy valami kárt tegyek, amiért nem engednek ki, hát elkezdtem harapdálni a lógó kolbászokból.

Édesanyám háztartásbeli volt, a kornak megfelelően. Az édesapám otthon dolgozott, volt egy szép kis ügyvédi irodaszobája, ügyvédjelölttel, kisasszonnyal. Polgári jellegű ügyekkel foglalkozott meg válóperekkel. Valószínűleg cégeknél is volt, például a Gyula bátyám [Az apa bankigazgató fivéréről van szó. – A szerk.] feleségének a szüleinél, a Bálint családnál, akik magosok voltak, és édesapám annak a magos cégnek volt a jogtanácsosa. A szüleim jártak társaságba, színházba, nyaralni. Az 1930-as évek polgári életét élték. Jártak hozzánk barátok, akik főleg az édesapám ügyvédismerősei voltak, zsidók, keresztények vegyesen, nem volt ez nálunk szempont. Akkor még divatos volt a kártyaparti, a hölgyek römiztek, a férfiak alsóst vagy mit játszottak, a nagyapám és édesapám pedig járt kávéházakba, ahol délutáni kártyapartik voltak. Az édesanyám barátnői pedig jöttek hozzánk römipartikra. Ezek hétköznap délutánonként voltak, de valahogy most összefolyik nekem, hogy hétköznap vagy hétvégén délután volt-e. Nyáron pedig a szüleimmel meg a nevelőnővel Siófokra mentünk le nyaralni, ahol a faluban laktunk. A nagyanyámnak, aki kalocsai volt, volt egy kalocsai régi ismerőse, a Juci néni, aki oda ment férjhez egy építőmesterhez. Úgy hívták, hogy Gulyás Mihályné. A lányukkal még most is jóban vagyok. Ez egy ilyen falusi ház volt, de nagyon kedves, baromfiudvarral, disznóóllal, és nem a mai igényeknek megfelelő higiéniával, mert vécé nem volt, kint volt a budi. De nekem nagyon tetszettek a kapirgáló csirkék, a csirkeudvar meg a disznóól meg a nagyon kedves kis kert. És körülbelül félórányira volt a Balaton. Ott lakott a család pár hétig, tehát egy vagy két hónapra leköltöztünk. Édesapám itthon maradt, dolgozott, és minden hétvégén vonattal lejött meglátogatni a családot. Akkor így volt szokás. Ez ment egészen 1942–43-ig. Akkoriban nem volt ilyen utazási láz, mint most, az ember örült, ha valahova elmehetett. Nem voltunk külföldön sehol, és mindig együtt nyaraltunk a szüleimmel. Csak Siófokra jártunk, erre emlékszem. Meg a családi hétvégékre, amikor együtt ment a család a [Város]Ligetbe, múzeumokba, a Margit-szigetre.

Én egyke vagyok. Nagyon szép gyerekkorom volt, egészen 1942-43-ig. Belvárosi iskolába jártam elemibe, a Cukor utcába. Ez rendes iskola volt, nem zsidó. Hittanra jártam, azt hiszem, zsidó hittanra, hitoktatónk volt, nagyon jó iskolába jártam. Nem igazán volt kellemetlenségem a származásomból, ez akkoriban nem volt téma. Persze voltak csúnya szavak is, például az elemiben volt egy öreg énektanárnő, a Sárika néni, sose felejtem el, és amikor jött a Mikulás, azt mondta, hogy zsidó gyerekeknek nem a Mikulás jön, hanem a krampusz. Ez úgy megmaradt bennem. Volt még egy másik tanítónő is, az Irén néni. Egy kicsit kövérkés, szemüveges, idősebb asszony, úgy hívták, hogy Kőszegfalvy Irén. Nagyon szerettem az Irén nénit, ő írt az emlékkönyvembe először, és annak nagyon örültem. Akkoriban a barátnőimmel egymásnak írtunk az emlékkönyvbe különböző verseket. A barátnőim zsidók, keresztények voltak vegyesen. Jártunk egymáshoz születésnapokra meg zsúrokra. Zsúrok voltak, ahova meghívtunk fiúkat – miután az iskolában csak lányok voltak –, és természetesen minden szülői engedéllyel, szülői felügyelettel történt, minden gyereket hoztak, vittek, felügyeltek, hogy ki mit csinál. Voltak társasjátékok, fekete-fehér-igen-nem meg Capitaly, ilyen teljesen szelíd-szolíd dolgok, volt tejberizs meg kakaó meg kuglóf, és jól éreztük magunkat. Semmiféle külön extra zsidó életem nem volt, amíg a második világháború nem jött, amíg be nem jöttek a németek. Aztán nem vettek fel már csak a zsidó gimnáziumba, az Abonyi utcába. Akkor voltam elsős vagy másodikos, 1944 márciusában, amikor bejöttek a németek, és akkor nagyon gyorsan kiadták a bizonyítványt. Onnan egy pár akkori lánnyal még ma is tartom a kapcsolatot, volt összejövetel, szoktam kapni a meghívókat. Utoljára pár éve a Béke szálló cukrászdájában találkoztunk. De volt egy érettségi találkozó is a mai zsidó gimnáziumban, talán 2001-ben vagy 2002-ben. Mi nem érettségiztünk ugyan együtt, mert szétmentek az emberek, de mi azt úgy hívtuk.

Volt egy nevelőnőm, akit én nagyon-nagyon szerettem. Úgy hívták, hogy Kerkay Irén, de mi Maminak szólítottuk. Szép asszony volt, szép, magas, karcsú, arisztokratikus megjelenésű. 1900-ban született, egy abszolút vallásos, katolikus, nemesi családból származott. Őneki volt egy – ahogy akkor mondták – törvénytelen fia. A családja kitagadta, és így került ő el nevelőnőnek hozzánk, és nálunk is maradt. Tizenegy hónapos voltam akkor. Ott lakott nálunk, teljesen családtagnak számított. A Mamival délelőttönként a Károlyi-kertbe, a Múzeum-kertbe jártunk, miután ott laktunk, és ott különböző pajtásokkal, gyerekekkel találkoztunk, játszottunk. És korcsolyázni jártunk télen. A Rákóczi út és Múzeum körút sarkán volt egy jégpálya. Egy szerb férfié volt, és elég sokan jártak oda, az egy társadalmi esemény volt. Volt egy melegedő, mai szemmel nézve egy elég ócska melegedő vaskályhával, de legalább meleg volt, és édesanyám vagy a Mami ott benn voltak, amíg vártak rám. Mami intelligens ember volt, tisztelte a családi hagyományokat, és soha nem akart engem, mondjuk, egy olyan ügy felé vinni, vagy mást csinálni, mint ahogy ezt a család megkívánta. Nagyon szép fia volt, akit egy nagynénje nevelt, és ő odajárt hétvégeken a fiához. A gyerek később elpusztult, katona, azt hiszem, berepülő pilóta volt, és vagy lelőtték a gépét, vagy lezuhant. A Mami a haláláig velünk lakott, költözéskor mindig jött a családdal, és 1974-ben, érdekes módon abban az évben halt meg, amikor az édesapám. A mai napig is kijárunk a sírjához, remek ember volt. Még a gyerekeimet is segített nevelni, itt halt meg, ebben a lakásban.

Nálunk senki nem volt vallásos, inkább hagyományőrző család voltunk. A nagyszüleim is világi életet éltek, zsinagógába hosszúnapkor [Jom Kipur] és Pészahkor jártak. A szombatot nem igazán tartották, mert dolgoztak, kereskedőemberek voltak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Náluk karácsonyfa is volt – hiszen ez a szeretet ünnepe –, ajándékozás is, csak nem volt külön gyertyagyújtás, és azt mondtuk, hogy az angyalka jön. Halvacsora volt olyankor meg beigli, de a karácsonyt inkább azért tartottuk, mert Mami, a nevelőnő elég vallásos katolikus családból származott, és mi tiszteletben tartottuk egymás hagyományát. Ő is tiszteletben tartotta a zsidó hagyományokat, emlékszem, egész kislány voltam, és mindig elvitt sétálni hosszúnapkor, hogy ne egyek. Nagyon-nagyon rendes volt, mindent betartott, és ezt a tiszteletet megkapta a mi családunktól is.

Kétféle ünnepre emlékszem, az egyik a hosszúnap, a másik a Pészah. Ezt a nagyszülőknél tartottuk. Csodálatos volt, az asztal nagy fehér abrosszal leterítve – sima hétköznapi tányérokkal volt tálalva, miután nem volt kóser háztartás [azaz nem voltak külön, csak Pészahkor használatos edények] –, mindig volt pészahi tál, letakarva, pászka, azt hiszem, maceszlepény is volt, letakart tálon, retek, torma, kemény tojás és finom maceszgombócos leves (hogy volt-e mellette kenyér, vagy sem, erre én már nem emlékszem), nagyon jó maceszoskávékat ittunk, és mindig volt valami ajándék eldugva [afikómen], amit nekem kellett megkeresni. Alig vártam, hogy vége legyen a sok éneknek – ezek vidám pészahi dalok voltak, kisgidásak [lásd: Chád gádjá] meg ilyen kedves kis dalok –, és akkor megkeressük az ajándékokat. Olyankor én mindig kaptam kis csoki nyuszit, csoki tojást, kis könyvet, játékot meg ilyen kis apróságokat. Körülülte a család a vacsorát, a férfiak föltették a kalapot, és elolvasták a Hagadát héberül. Azt tudom, hogy a nagyapám is, apám is meg a nagybátyám is elég hamar ledarálták az egészet. Volt mindenkinek egy Hagada kiosztva, ott volt a magyar szöveg, és azt lehetett olvasni. Aztán volt a hosszúnap [Jom Kipur], amikor korán vacsoráztunk, és tudom, hogy azután egy napig böjtölt a család, és akkor voltak a nagyszülők és édesapám a templomban. Amikor hazajöttek, akkor már mindenki nagyon éhes volt, és utána szép terített asztalnál együtt vacsoráztunk. Tehát péntek estéken nem járt senki templomba, de ezt a két ünnepet megtartottuk. Ezek szép családi események voltak, kicsit össze is fogta a családot. Nagyon szerettük. 

Én mint gyerek, mindenkinek adtam egy kis állatnevet. A nagymamámat farkaskának hívtam, a nagypapámat báránynak. Az édesapámat őzikének, édesanyámat macskának, a Mamit, a nevelőnőt kutyának és így tovább. A nagybátyámat, a Laci bátyámat tigrisnek. Nyilván a nagymama irányított mindent, azért volt ő a farkas. És szegény nagybátyám meg a tigris, mert ő egy igazi üzletember volt. Édesanyám meg volt a macska, tehát hízelgő, kis kedves lehetett, és apám mint őzike, ő is a szelídebb fajtához tartozhatott. Nem tudom, magamnak adtam-e nevet. Ez a gyerekszáj, így láttam őket én. De ők ezt tudták.

A zsidótörvényeket szomorúan éltük meg, de ezt szeretném rövidre fogni, nem akarok erre mindig visszaemlékezni. Akkor már külön voltunk a nagyszülőktől. Egy utcában laktunk, de nem egy házban. Ők laktak a Ráday utca 33/b-ben, mi a 19-ben. A nagyszüleim lakása modernebb volt, mert ott már központi fűtés volt, ami a negyvenes évek elején még újdonságnak számított [1927-ben összesen 816 lakóházban volt Budapesten központi fűtés, a IX. kerületben, ahol a Ráday utca van, pedig mindössze 7 olyan lakóház volt, amely rendelkezett központi fűtéssel. – A szerk.]. Nálunk még kandalló volt, be kellett fűteni, és a pincéből hordták fel a fát. A csillagos ház a Lónyay utcában volt. Lehetett választani, hogy ki hova megy, voltak kijelölve csillagos házak, és ez véletlenül egy rokonunknak, nagyapám testvérének, Spitzkopf Olgának volt a lakása, egy két- vagy háromszobás lakás. Elég sokan voltunk, vagy nyolcan-tízen egy szobában, de ott még viszonylag jobb volt a hangulat. Nagyapám addigra már elhunyt, és a nagyanyám velünk volt a csillagos házban. A nevelőnőm nagyon sokat segített, nagyon sok mindent megmentett, és hozott be a csillagos házba, amit tudott, élelmet, és kiváltott élelmiszerjegyet is. Ő valamilyen családnál elhelyezkedett, nem tudom, hol, természetesen egy keresztény családnál, jó ajánlólevéllel. A felszabadulás után előkerült, és akkor nagy örömmel fogadtuk. Végtelenül rendes ember volt, és ha valaki, hát ő posztumusz megérdemelne akár egy Jad Vasem kitüntetést is [A Jad Vasem Igaz Ember címét azok kapják meg, akik a holokauszt időszaka alatt zsidókat mentettek. 2002 októberéig több mint 20 200 ember kapta meg világszerte ezt a kitüntető címet. – A szerk.]. Hogy meddig voltunk a csillagos házban, azt pontosan nem tudom, azt viszont kiemelném, hogy édesapám úgy maradt meg, hogy svéd menlevele volt. Édesapámat háromszor hozta vissza Wallenberg a józsefvárosi pályaudvarról. Hogy onnan munkaszolgálatra vitték volna vagy deportálásra, már nem tudom [1944. október 15. után a józsefvárosi pályaudvaron vagoníroztak be számos Budapesten állomásozó munkaszolgálatos alakulatot (köztük svájci és svéd menlevéllel rendelkező ún. „védett” alakulatokat is), nagyjából olyan körülmények között, mint 1944 nyarán a vidékről deportáltakat. (Kb. 50 000 zsidó munkaszolgálatost adtak át a németeknek.) – A szerk.].

Van itt egy nagyon érdekes dolog. Ez egy kicsit előbb történt, amikor még ott voltunk a Ráday utcai lakásunkban. Azt hiszem, hogy 1942-ben vagy 1943-ban lehetett, amikor Lengyelországot már megszállták a német csapatok [Lengyelországot 1939-ben rohanta le Németország. – A szerk.]. És onnan átmenekült egy csomó lengyel. Hamis útlevéllel jöttek, mind módos emberek voltak, akik a németek korrupciója miatt át tudtak menekülni a határon. Mindegyiknek volt valamilyen hamis papírja, ahogy akkor hívták. Egy lengyelt tudtunk mi is bújtatni. Ez az úr – előttem van a neve, úgy hívták, hogy Schweid, de nem tudom a keresztnevét – kapott nálunk egy szobát, kosztot, kvártélyt. Gazdag úr volt, akinek állítólag Svájcban voltak bankszámlái. Hogy bankár volt-e vagy kereskedő, nem tudom, de elég sok pénzzel és ékszerrel menekült. Ezek a lengyelek úgy találkozgattak fönt a lakáson egy páran, elég összetartó emberek voltak. Ez szigorúan titkos dolog volt, ha valaki elkapta volna őket, akkor még minket is kivégezhettek volna, de hát ennyi rizikót vállalt a család. Érdekes módon ő csak németül beszélt – ugye, a szüleim jól beszéltek németül –, és herr Schweidnek szólította mindenki. Hogy ez a valós neve volt, vagy nem, azt nem tudom. Úgy előttem van, egy ilyen köpcös úriember volt, nagyon nett, nagyon tiszta, mindig rendesen fizetett, édesanyámnak pedig mindig azt mondta, hogy frau Manci. Erre emlékszem, ugye, édesanyám Margit volt, de a család Mancinak szólította. Együtt étkezett velünk, együtt reggeliztünk, ebédeltünk, vacsoráztunk. Mindig megígérte, ha átéli a háborút, akkor kivitet minket Svájcba, mert óriási vagyona van, és meghálálja, hogy megmentettük. Ő mesélte, hogy volt egy gyönyörű lánya, akibe beleszeretett egy SS-tiszt valahol Varsóban. Ez a tiszt meg akarta szöktetni a lányát, de sajnos feljelentették vagy észrevették, és agyonlőtték. A lányát pedig deportálták. A lányát is meg a feleségét is. Na most hogy mi lett evvel a Schweid úrral, miután mi elkerültünk a csillagos házba, majd a gettóba, azt nem tudom, de amikor felszabadultunk 1945-ben, akkor ő felbukkant. Felbukkant a Ráday utcában, de nagyon beteg volt, azt hiszem, súlyos szív- és cukorbeteg, és alig hogy megérte a felszabadulást, meghalt.

Egy másik emlékem, ami nagyon érdekes, hogy a KEOKH augusztus huszonnegyedikével kiadta, hogy a családot svéd alattvalónak tekinti, és kéri a sárga csillag alól való mentesség megadását. Na most akkor mi egy pár hétre visszaköltözhettünk a Ráday utcai lakásunkba, valóban sárga csillag nélkül. Aztán jött október 15-e, Szálasi hatalomátvétele, miután minden rendelkezést töröltek, semmi mentességet nem fogadtak el [lásd: nyilas hatalomátvétel]. És akkor mi az édesanyámmal visszaköltöztünk a Lónyay utcai csillagos házba. De költözés közben a Lónyay utca és a Mátyás utca között egyszer csak jött egy nagy teherautó, ilyen árpádsávos nyilas suhancokkal, és engem meg az édesanyámat földobtak a kocsira, úgy, ahogy voltunk, abban a ruhában, az utcáról [A nyilasok terveiben szerepelt a nemzeti trikolór mellé kiteendő árpádsávos – piros-fehér csíkos – nemzeti zászló rendszeresítése, amire hivatalosan már nem került sor, viszont szerepelt az árpádsáv a nyilas karszalagon – A szerk.]. A szomszédaink közül látták egy páran, hogy minket elvittek. A teherautón már ült egy pár sárga csillagos ember. És elvittek Pasarétre, ahogy megtudtuk, a Jávor Pál akkori villájába. Annak a pincéjébe vittek le minket. Volt akkor egy elég híres, hírhedt nyilas ezredes – nem tudom most a nevét, de valószínűleg a történészek tudják –, akik vadásztak a zsidókra, tudniillik azért vittek el, mert olyan időben költöztünk, amikor kijárási tilalom lehetett, négy óra után. Ez 1944. október 15-én volt [lásd: kijárási tilalom Budapesten]. Ledobtak minket a pincébe. Még szerencse, hogy kislány voltam, nem is tudtam, hogy mi lesz, hogy lesz. Hogy kaptunk-e enni vagy nem, nem tudom, de hát az a csoda történt, hogy másnap, egy különös kegy folytán annak a nyilas ezredesnek eszébe jutott, hogy na, ezeket az embereket szabadon engedem. És akkor azt mondták, hogy mindenki menjen vissza a csillagos házba, vagy ahol éppen lakott. Ez egy isteni csoda volt. Nem is akartunk hinni a fülünknek. De hát hogy menjünk vissza, amikor kijárási tilalom van, ott vagyunk valahol Budán, és megint elfognak tíz lépés után? És akkor az történt, hogy fölraktak minket egy autóra, és visszavittek a Lónyay utca 18/b-be, a csillagos házhoz. Tehát így menekültünk meg, teljesen véletlen folytán. Édesapám közben ott volt a csillagos házban, ott vártak teljesen kétségbeesve. Tudta, hogy elvittek minket, mert azt véletlenül látták a szomszédok, akik arra jártak.

Még az 1940-es években Érden vettek apámék egy kis házat. Ez olyan pénzmenekítés lehetett. Volt egy embere, aki vásárolta [Ekkor már ugyanis csak strómannal lehett ingatlant venni, mivel az 1942:XV. tc. megtiltotta a zsidóknak a községekben való további bármilyen ingatlanszerzést. – A szerk.], vigyázott rá, most nem jut eszembe a neve, egy házaspár, és azok apámék unszolására, hogy engem megmentsenek a gettótól, a csillagos házból kivittek Érdre. Vonattal mentem ki, a Krón Éva nevű keresztény barátnőmnek a bizonyítványával – talán még a keresztlevele is nálam volt –, mert akkor már tele volt csendőrrel minden. Voltam 11 éves, és a kakastollas csendőrök igazoltattak. De én nem bírtam Érden többet, mint öt vagy hat napot. Sírtam, nem ettem, és aztán visszaszöktem a gettóba. Nem tudom, hogy később mi lett a házzal, fogalmam sincs.

Aztán voltunk még pár hétig a svéd védett házban, a Pozsonyi út 4-ben. Pontosan nem tudom, mikor voltunk ott, erre nem igazán emlékszem. Onnan mentünk a gettóba. Összetereltek minket egy téli reggelen, összekolompolták a házat. Gyalog mentünk, és nem tudtuk, hogy a Dunába-e vagy hova [lásd: zsidók Dunába lövése]. Mindenhonnan hallottuk a tompa lövöldözést. De egy gyerek még nem volt teljesen a tudatában, a gyereknek soha nincs olyan félelemérzete, mint a felnőttnek. És hát nem a Dunában kötöttünk ki, hanem a gettóban. Mit meséljek erről? Éheztünk, fáztunk, rossz volt. Rossz emlék, az embernek a gyerekkorát teljesen kettétörte. Egy ócska pincében voltunk  – mert nem volt ott már lakás, akkor már tele volt a gettó –, nem is tudom, hányan. Se ágy, se ilyesmi, emlékszem, volt egy házmester néni, és neki volt egy nagy ágya, és én mint gyerek, ott aludtam vele. A szüleim meg valahol a földön. Le voltak terítve matracok. Hogy aztán ott egyáltalán volt-e fűtés vagy nem, azt nem tudom. Még szerencse, hogy 1944 tele nem volt olyan nagyon hideg. Onnan ki se lehetett menni, zárt terület volt. Lehet, hogy a házból ki lehetett menni, egy kicsit ott sétálni, de erre én már nem igazán emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy sokat voltam a szüleimmel. És annak örültünk, hogy egy napnak mindig vége volt. Úgy eltelt a nap a semmivel. Avval, hogy hallgattuk a bombázásokat, a belövéseket, és jöttek a hírek. Nem hiszem, hogy ott voltak még más gyerekek. Még azt se tudom, hogy hogy adtak enni, kik adtak enni. Nagyon keveset kaptunk enni. Annak volt köszönhető, hogy a gettóban túléltük, hogy Pest körül volt zárva már akkor, tehát az oroszok szerencsére már itt voltak, és így elkerültük a deportálást. De hát nagyon sokat éheztünk, és az utolsó pillanatban, január 18-án, mikor bejöttek az oroszok, akkor kezdtek osztogatni egy-két konzervet, ezt-azt-amazt. És amikor kinyitották a gettót – ott voltunk egészen az Akácfa utca végén, a Király utcánál, az utolsó ház a terézvárosi templomnál –, és a palánkot, amikor áttörtük, akkor jöttünk haza. Az utolsó napok elég mozgalmasak voltak, hol a németek voltak, hol az oroszok. A nagyanyám velünk volt valahogy végig, és a felszabadulást is megérte, de súlyos cukorbeteg volt ő már, az éhezéstől a szervezete felmondta a szolgálatot, és pár hét múlva meghalt. Úgy vitték ki a temetőbe, emlékszem, egy stráfkocsin. Szereztek valami koporsót, és úgy kellett kitolni Rákoskeresztúrra.

A felszabaduláskor a Ráday utcai lakásunkba mentünk vissza. Azt nem tudom, hogy míg mi a gettóban voltunk, lakott-e ott valaki, vagy lepecsételték, vagy szabadon hagyták, de mikor visszamentünk, a lakás üres volt. Szó szerint egy üres lakásba mentünk vissza. A bútorok zöme megmaradt szerencsére, de a ruhák meg egyebek nem, mert mindent elvittek, az utolsó villáig, az utolsó törülközőig. Volt egy széf is, arra emlékszem. Úgy előttem van az a kassza, ott állt a szobában, értékpapírok, részvények, arany, ékszer volt benne meg valami pénz – mert akkor nem lehetett bankban a pénz, mert azt úgyis zárolták volna –, és volt egy kódja, amit el lehetett fordítani. Az is teljesen üres volt, semmit nem találtunk meg. A lakók látszólag örültek nekünk, jól fogadtak, biztos voltak olyanok is, akik nem, de azok úgy csináltak. Elég jó társaság volt, mi voltunk az egyetlen zsidó család a házban. Az első két lakás, azok a nagy lakások voltak, és ott módos polgárok laktak, például a „Magyar Nemzet” akkori főszerkesztője, meg jó nevű művészek, kereskedők, de nem volt zsidó származású egyik se. Jó barátságban voltak a szüleimmel. Hogy aztán ki rabolta ki az egyéb dolgokat, azt soha nem tudtuk meg. És akkor ott folytattuk tovább az életünket. Édesapám tovább dolgozott otthon még egy darabig, egészen addig, amíg meg nem alakultak a munkaközösségek [Az 1958. évi 12. tv. fölszámolta az ügyvédi kamarák autonómiáját, kötelezővé tette az ügyvédi közösségekbe való belépést, korlátozta az ügyvédi magántevékenységet. Az ügyvédi munkaközösség viszonylagos anyagi biztonságot jelentett, csekély volt az adó és a közös költség, de a legtöbb ügyvédi munkaközösségben igen rosszak voltak a munkakörülmények, és igen alacsony a jövedelem. – A szerk.]. Akkor egy Népszínház utcai ügyvédi munkaközösségbe került, nem tudom pontosan, hogy mikor, és utána elment jogtanácsosnak az OKISZ-ba, ahol több szövetkezetnek volt a jogtanácsosa [OKISZ – Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetsége (1948); érdek-képviseleti szerv. 1971-ig ipari szövetkezet csak az OKISZ tagjaként működhetett. Az OKISZ 1951-ben minisztériumi jogkört és tervhatósági funkciót kapott, a központi terveket címre szólóan lebontotta, és előírta a megtermelt termékek fogyasztóhoz való eljuttatásának útját is. 1971-től a tagság önkéntes lett. – A szerk.]. Édesanyám meg – aki szorgalmas ember volt, és elleste a szüleitől a szakmát – nyitott egy baromfiüzletet a Nagycsarnokban, egy munkaszolgálatból hazatért unokaöccsével, aki valamikor szintén ebben a szakmában volt, tehát nem a hentes és mészáros, hanem a baromfi szakmában. Ezt az unokatestvért úgy hívták, hogy Schlinger Sándor, de nem tudom, hogy milyen réven voltak unokatestvérek. Neki volt még egy testvére, a Schlinger Laci, ő is hazajött. Két különböző munkaszolgálatos helyről jöttek haza, de mind a ketten túlélték a holokausztot. Érdekes módon gyerek egyikük után se maradt. Nős volt mind a kettő, de nem volt gyerekük. Édesanyám, szegényke, nagyon korán, ötkor, fél ötkor kelt – ezért mindig csodáltam anyámat –, mert a Nagycsarnokot – azt hiszem – hatkor nyitották. Nem ment nekünk olyan rózsásan akkor, mert ha úgy ment volna, akkor anyám nem nyitott volna üzletet. Rosszabbul ment, mint az 1930-as években, amikor még a nagyszüleim rengeteget segítettek, ingyen kaptuk a lakást, és ingyen a kosztot.

A Ráday utcai lakásunk ötszobás, nagy lakás volt. Volt személyzeti szoba is, és abban laktak a lányok. Gizire és Annára emlékszem. Testvérek voltak, erdélyiek. Nem egyszerre voltak nálunk, csak testvérek voltak. Napközben dolgoztak valami gyárban, és nálunk laktak. Cserében besegítettek a takarításba meg Maminak a főzésbe. Én a Mamival egy szobában voltam ott is. Ő velem foglalkozott, meg főzött. Amíg édesapám otthon dolgozott, a Klári – édesapám testvérének a lánya – segített neki vagy még valaki. Sőt, én is segítettem gépelni. Volt egy öreg gépem, nagyon jó régi vas írógép, és én is pötyögtettem, ha nem volt más, úgyhogy nekem is diktált leveleket meg beadványokat. Ő általában szegény embereket védett, meg válópereket csinált, polgári pereket, amik akkor voltak. Nem tartozott a nagy nevű ügyvédek közé. Mindig középszintű, nem igazán jól fizető kliensei voltak. Azt tudom, hogy levitt egyszer-kétszer Székesfehérvárra meg Kaposvárra, mikor levitték őt kocsival. Nekem az kirándulás volt. Apám sajnos az 1930-as években nem tudott kibontakozni mint ügyvéd, mert jöttek a zsidótörvények. És a felszabadulás után pedig azért nem bontakozhatott ki, mert akkor már jöttek az államosítások.

Én jártam iskolába, a Deák téri evangélikus gimnáziumba. Jártak oda még zsidók, de a felszabadulás után ez már nem volt központi kérdés. Ott nagyon jó énektanárom volt, a Weltler Jenő, aki Kodály-módszerrel tanított. Pár éve, hogy meghalt, csodálatos énektanár volt. Agglegény volt, és ott lakott a Deák tér mögött [Weltler Jenő (1909–1992) – a Deák téri evangélikus templom Lutheránia Énekkarának karnagya volt. – A szerk.]. Nagyon sokan laktak ott, presbiterek meg ottani tanárok. A Deák téri templomban pedig gyönyörű hangversenyek voltak. A felszabadulás után volt egy olyan, hogy Gyermekbarátok Egyesülete. Ez egy nagyon érdekes dolog volt a Ráday utcában, amit a Paula néni vezetett, és ott jött össze egy csomó tizenéves gyerek. Már nem tudom, hogy kerültem oda. Talán egyik gyerek ajánlotta a másikat. A Paula néni irodalomtanár volt, és volt neki egy testvére, az Ilonka néni. Ő is a Ráday utcában lakott, egymással srégen szemben lévő házakban laktak. Ezt a Gyermekbarátok Egyesületét ők alakították. Paula néni özvegyasszony volt, akinek a férje elpusztult mint munkaszolgálatos, az Ilonka néni pedig vénlány volt, ahogy akkoriban mondani szokták, tehát ő nem ment férjhez soha. Zongoratanár volt, elég neves zongoratanár, és ő oltotta belénk a klasszikus zene szeretetét. Nála zeneórák voltak, hozzá jártunk zongorázni, illetve ő játszott zongoradarabokat meg operákból, és elmesélte, hogy milyen opera, hogy kezdődik, és milyen dalok vannak benne. Ilonka néninél Beethovent tanultunk, Mozartot tanultunk és Chopint. Ez tényleg nagyon érdekes volt, és ide járt pár korombéli gyerek, de az volt az érdekessége, hogy ide fiúk is jártak. Akiket az vonzott, hogy ott lányok is vannak, mert akkor még nem volt koedukált osztály [lásd: kodeukált oktatás]. Nagyon értékes órák voltak ezek. Egyszer vagy kétszer egy héten délután négytől hatig, mint egy klub. Ilonka nénitől még tanultam zongorázni is, de valahogy nem vettem komolyan. Otthon is volt zongorám, még a Ráday utcában is, és eljutottam egy bizonyos pontig, a Boci, boci tarkát meg a Szeretnék szántanit azt tudom, meg még a Für Elisét [Beethoven népszerű zongoradarabja. – A szerk.], de sok mindent nem. Hogy aztán mi lett a zongorával, arra már nem emlékszem. Azt hiszem, a következő lakásba már nem fért be.

1950-ben a szüleim elcserélték a lakást, és a Belgrád rakpartra mentünk. Nagyon szép hely volt, a Duna parton. Az is ötszobás lakás volt. Nekem is volt külön szobám, és ott élt velünk a Mami, neki is volt külön szobája. Ő vezette a háztartást ott is, ő főzött. Nagyon jól főzött a Mami. Emlékszem, a Csarnokból akkor is küldték haza a finom húsokat – akkor nem marhát, disznót és borjút, hanem libát, kacsát, csirkét –, tehát az üzletből jött a legfinomabb áru. Finom libamájak voltak, amiket a Mami sütött meg. Emlékszem, amikor hozták föl vidékről a libákat – már nem élve hozták –, akkor a Sanyi mindig ráütött a libákra, és abból meg tudta állapítani, hogy milyen a mája. Szakértő volt. Ő is nálunk ebédelt, édesanyámmal följöttek mindig ebédelni az üzletből. Azt nem tudom, hogy édesanyám üzletét államosították-e, de amikor a fiam megszületett 1958-ban, akkor még megvolt az üzlet, arra emlékszem. Ő még akkor dolgozott. 1964-ben halt meg anyám, édesapám aztán később újra megnősült. A második felesége nagyon rendes asszony volt, de nemigen vannak róla emlékeim. Nem volt hosszú életű házasság, mert sajnos ő is meghalt rákbetegségben, úgyhogy megismétlődött az első feleségével történt tragédia. És utána édesapám már egyedül maradt.

Amíg a szüleim éltek, az ünnepeket azoknál a rokonoknál töltöttük a Lónyay utca 18/b-ben, a Spatz család leszármazottainál, ahol a csillagos ház volt. Nagyapám testvérének, Spatz Miksáné, született Spitzkopf Olga leszármazottainak a lakásában. Az ő gyerekei voltak az Edit és a Katalin. Editnek nem volt gyereke, a Katalinnak született az utolsó pillanatban, harminchét vagy harmincnyolc éves korában egy fia, a Lusztig Péter. Editet – miután egy babaszépség volt fiatalkorában – Babának hívták, Spatz Baba, így mondták. Őt nagyon szerettük. Neki is két férje volt, az egyik meghalt nagyon fiatalon munkaszolgálatban – alig hogy együtt éltek –, és a második is meghalt később, de ő betegségben. És oda jártunk mi, ott voltunk ezeken a nagy ünnepeken. Pészahkor meg hosszúnapkor, tehát ez egy ilyen családi összejövetel volt. Ott mindig volt egy-két rokon, ők talán jobban ápolták a rokoni kapcsolatokat. És a férfiak onnan mentek a templomba. Apám is. Hosszúnapkor, azt tudom, hogy időre kellett menni, meg amikor lefújták a hosszúnapot másnap, akkor böjtöltünk is, és ott volt uzsonna és vacsora. Volt egy olyan furcsa szokás, hogy amikor kiment az ünnep – mindig, amikor feljön az első csillag, amikor a sófár kürtjét megfújják –, akkor volt uzsonna: tejeskávé, kuglóf, gyümölcs [A sófárt (héber: kürt) Elul hónap első napjától minden reggel megfújják. Ros Hásánákor is megfújják a sófárt, Jom Kipurkor azonban nem. A Jom Kipur végét jelző ima után még egyszer megfújják a sófárt. Lásd még: sófár. – A szerk.]. Ami nem terhelte meg a gyomrot a huszonnégy vagy huszonhat [helyesen: huszonöt] órás böjt után. Jöttek haza a férfiak nagy éhesen a templomból, és már meg volt terítve, és akkor jött az uzsonna. És rá egy óra-másfél órára pedig volt paprikás csirke rizzsel, és az volt a vacsora. Elég soká éltek ezek az ünnepek, talán még a hetvenes évek elején is, azt hiszem, oda még a gyerekeim is eljöttek velünk.

Én elég korán, tizennyolc éves koromban ismerkedtem meg a férjemmel Balatonbogláron. A nagybátyámnak volt egy nagyon szép nyaralója a Balatonnál. Miután ő kivándorló útlevelet kapott, és a felesége családja kivitte Londonba – hogy ne maradjon itt egyedül –, a nyaralót az édesapám örökölte. Akkor már oda jártunk le nyaralni. Véletlenül a szomszéd villa volt a férjeméké, és így ismerkedtünk meg. Nagy szerelem volt, és 1954-ben házasodtunk össze. Akkor ugye házasság nélkül nem lehetett kapcsolat, ezt el se tudtuk volna képzelni a polgári világban. Az apósom nagyon jó nevű büntetőjogász volt, például az akkori Sallai–Fürst per elsőrendű vádlottjának volt az ügyvédje, és sajnos nagyon fiatalon félbeszakadt a karrierje. Azt hiszem, hogy őt rögtön elvitték munkaszolgálatra, nagyon hamar, az első transzportok egyikével. 1942-ben vagy 1943-ban halt meg. Az anyósom egyedül maradt, és egyedül nevelte a gyerekeit. Ő elhagyta az országot 1956 után, a mai napig él, éltesse az isten, most lesz 93 éves. Mikor a férjemmel összeházasodtunk, én már elvégeztem a gimnáziumot, és tovább szerettem volna menni, csak miután egyidősek voltunk, hát ő ment az orvosi egyetemre, mert két egyetemistát nem tudott vállalni a család. Jelentkeztem az akkori Idegennyelvi Főiskolára, de nem vettek fel, szerencsére vagy nem szerencsére, és utána elmentem dolgozni. [Az Idegennyelvek Főiskolája 1951–1955 között működött, felsőoktatási intézmény volt a Kolumbusz utcában. – A szerk.] Így jött ki a lépés, én dolgoztam, kerestem a pénzt, ő kapta a diplomát. Anyagbeszerző, üzletkötő lettem, de a munkámról nem szeretnék többet mondani.

A férjemmel együtt laktunk egy-két évig a szüleimmel egy lakásban a Belgrád rakparton, aztán jött a forradalom, 1956 [lásd: 1956-os forradalom], amikor nagyon sokan elhagyták az országot, és akkor sikerült egy egyszobás lakást kapnunk – mint fiatal házasok –, ugyanabban a házban, ahol a szüleim laktak. Nagyon szép garzonlakás volt, fönt, az ötödik emeleten, és egy csodálatos erkélye volt a Dunára. A forradalomkor a férjem – azt hiszem – ötöd- vagy hatodéves volt, és mint orvostanhallgató járt be a Rókus kórházba betegeket kötözni, menteni. Ott vonultak el előttünk az egyetemisták, mert Budáról jöttek át. Végigéltük a tankok bevonulását, a lövöldözéseket, mindent. De mi nem politizáltunk, otthon voltunk. Semmilyen körhöz nem csatlakoztunk, a férjem sem, inkább örült, hogy segített embereken, akik megsebesültek. Hogy azok aztán milyen vonalon sebesültek meg? Emberek voltak és sebesültek. Nálunk nem politizált a család. A szüleim is liberális érzelmű emberek voltak, a politika nem játszott szerepet az életünkben. Semmilyen pártban sem ők, sem mi nem voltunk. Én még KISZ-tag se voltam, sőt, elárulom, hogy egyetlen egyszer voltam május elsejei felvonuláson. Én majdnem mindig kötetlenül dolgoztam, és a munkámhoz nem kellett semmiféle olyan plusz, hogy muszáj lett volna valahova belépni. Nem jártam pártiskolába, amit egy diplomás embernek el kellett végeznie, mint a férjemnek, de ő sem volt párttag.

Amíg egy házban laktunk, a szüleimtől teljesen grátisz kaptuk a kosztot. A Mami főzött, és mi lementünk ebédelni, vacsorázni. Akkor ez volt a segítség. De valamit hozzá kellett adni a rezsihez, mert azért azt nem hagyták a szüleim, nem lettem úgy elkényeztetve. Azt mondták, ezt meg kell tanulni, kislányom, hogy nem tartunk el teljesen, hanem hozzá kell járulni. Ez ki volt kötve, nagyon is. Azt hiszem, én fizettem a villanyt és a gázt. A férjemmel az akkori fiatalok társasági életét éltük, amit sokkal értékesebbnek tartok, mint ma, ami van, mert akkor még volt irodalom, kultúra, zene. Sok zene. Koncerteken, operában voltunk rengeteget, a Zeneakadémiára jártunk majdnem minden este, és sokat jártunk táncolni, szombatonként. A mai Intercontinentalba, ami a Bristol volt, akkor a régi Belvárosiba, volt a Kedves, az Anna, a Pilvax [A Bristol szálloda Duna néven működött tovább a háború után, a hajdani Duna-parti szállodasorból ez az egyetlen szálloda maradt meg félig. Lebontották, és a helyén épült föl az Intercontinental szálló az 1960-as évek második felében. A Kedves, az Anna és a Pilvax eszpresszók voltak. – A szerk.]. Ott lehetett ismerkedni, akkor még romantikusabb volt az élet. Jó társaságunk volt, és akkor inkább egymásnál zajlott az élet. Még televízió nem volt, ami elrabolja az életünket. Irodalmi esteket rendeztünk, meg társasjátékoztunk; egy jó intellektuális társaságunk volt. Akkor volt Faludynak a Villon fordítása, egymásnak adogattuk azokat a gépelt oldalakat, és ez volt egy szenzáció, hogy most Faludy fordításában jön a Villon [Faludy György Villon fordításai – átköltései –„Villon balladái” címmel 1937-ben jelentek meg először, föllelhető példányait a nyilasok könyvmáglyán égették el. Faludy 1941–1946 között az Egyesült Államokban élt, majd hazatérése után, 1947-ben megjelent az átköltések 14. kiadása. Ám Faludyt 1950–1953 között három évre a recski büntetőtáborba zárták, köteteit elkobozták és bezúzták. 1956-ban Nyugatra távozott. Nyilvánvalóan nem valamiféle irodalmi kánon megsértése miatt nem adták ki ismét Villon-fordításait. A verseket azonban szorgalmasan másolták, és gépelt formában terjesztették. – A szerk.]. Meg a társasjátékok, amiket játszottunk, azok is intellektuális játékok voltak. Teljesen vegyes volt a társaságunk, arra mi nem vigyáztunk, hogy ki milyen származású. Jártunk a Nemzeti Színházba, Vígszínházba, Magyar Színházba [A Magyar Színház az Izabella (ma: Hevesi Sándor) téren működött 1897–1948 között; 1945 után időnként a Nemzeti Színház társulata is játszott az épületben, majd a színház 1948–1951 között hivatalosan a Nemzeti Színház kamaraszínháza lett. 1951–61 között a Madách Színház, 1962–64 között a Petőfi Színház tartott itt előadásokat, 1966-tól pedig a Nemzeti Színház (2000-től Pesti Magyar Színház a neve) játszóhelye az épület. – A szerk.]. Életem első színdarabja már – azt hiszem – a felszabadulás után volt a Madách Kamaraszínházban, egy Molière-darab, a „Képzelt beteg”. Nagyon tetszett. Sokat olvastam, nagyon szerettem olvasni, szerettem a klasszikusokat, szerettem Jókait, Krúdyt, imádom ma is a Toldit. Arany János, Ady, József Attila, Petőfi, ezek nekem még ma is csodák. Szerettem Thomas Mannt, G. B. Shawt, szerettem a magyarokat, szívesen olvastam a költők verseit. A nagyszüleimnek is, édesapáméknak is nagy könyvtára volt. A nagyszüleim üzletemberek voltak, nekik kevésbé volt idejük olvasni, de nekik is megvolt a szokásos Jókai, Mikszáth olvasmány. Édesapámnak eléggé nagy könyvtára volt. Sokat utaztunk is a férjemmel. Az 1960-as években, mikor háromévenként lehetett, akkor jártunk külföldre, mindenhova, szerettünk utazni [lásd: kék útlevél]. Vonaton, autóval, repülővel, mindenhogy. Sokat voltunk kinn Párizsban az anyósomnál, aki 1958 szeptemberében hagyta el az országot. Idegenvezető volt, és amit csak lehetett, mindent megmutatott a múzeumokban, a városban. Párizs csodás hely. A fiam is volt nála, a lányom is, volt, amikor együtt voltunk, de általában a gyerekeket külön is fogadta a nagymama. Végigjártuk Franciaországot, Svájcot, Ausztriát, Németországot, voltunk Londonban, ahol a férjemnek volt egy barátja. Ahhoz képest, hogy háromévenként lehetett menni, mindig kihasználtuk. 1962-ben lett egy nagyon szép Wartburgunk, azzal is jártunk külföldre, főleg az akkori Jugoszláviába [1965-ben 83 ezer, 1966-ban 100 ezer gépkocsi volt magántulajdonban, azaz minden 122., ill. 102. magyar állampolgárra jutott egy személyautó. Márka szerint Trabantból futott a legtöbb, utána következett a Wartburg, de „be lehetett fizetni” Skodára és Moszkvicsra is. – A szerk.]. Nagyon szerettük az adriai tengerpartot [lásd: utazás külföldre 1945 után]. A férjemmel 1980-ban váltunk el. Huszonhat évet, majdnem egy emberöltőt voltunk együtt.

A Belgrád rakparton született a fiunk, László, 1958-ban, és azt a lakást cseréltük el később ide, és már itt született a lányom, Annamária, 1960-ban. Sok közös programunk volt a gyerekekkel, de nem voltak azért olyan nagyon közös nyaralások, mint a mostani gyerekeknek. Akkor nem olyan víkendek voltak, mint ma. A szombat munkanap volt, sőt, szombaton még iskola is volt [A munkavállalók ötnapos, heti negyvenórás munkarendjét egy 1981. áprilisi minisztertanácsi határozat írta elő, amit a kéthetenkénti szabad szombat előzött meg néhány éven át. Az iskolákban az 1970-es évek közepén kezdték bevezetni a kéthetenkénti szabad szombatot, és 1982-re lett általános a heti öt tanítási nap. – A szerk.]. A gyerekekkel hol a Mami tanult, hol egyedül tanultak, napközibe nem jártak. Nyáron pedig Balatonbogláron töltötték a nyarat, a balatonboglári nyaralóban, amit édesapám a Gyula bátyámtól örökölt. Ők a Mamival mentek, és az iskola végétől kezdésig lenn voltak. Mi közben dolgoztunk, és hétvégeken mentünk le. Akkor két-három hetes szabadságok voltak, és azt az időt is lenn töltöttük. Egyébként színházba is, moziba is jártunk a gyerekekkel, volt operabérletünk is. Vasárnaponként, amikor a férjem nem volt ügyeletes, múzeumba jártunk, tavasszal és ősszel a hegyekbe mentünk. A Szabadság-hegyre, a Gellért-hegyre kocsival fölszaladtunk, sétáltunk, jó levegőt szívtunk.

A származásunk miatt a szocializmusban nem voltak kellemetlenségeink, sem nekünk, sem a gyerekeinknek. De emlékszem egy családi jelenetre. A fiam ide járt a Práter utcai iskolába, lehetett olyan másodikos-harmadikos elemista. Egyszer, amikor együtt volt a család, egy vacsoránál vagy ebédnél a fiam azt mondja, hogy arról beszéltek a gyerekek az iskolában, hogy nem szeretik a zsidókat. Meg hogy ez is zsidó gyerek, meg az is zsidó gyerek. És azt mondja a fiam, hogy ahogy meséltek a zsidókról, hát neki is az a véleménye, hogy a zsidókat nem kell szeretni. Akkor a férjem fölállt, és azt mondta, hogy gyere csak velem, kisfiam, beszélni akarok veled. Akkor kimentek, és egy jó fél órát beszélgettek.

A fiaméknál van egy nagyon aranyos unokám, a Lauder iskolába jár, de róluk többet nem mondanék. A lányomék Izraelben élnek. Ők mindenben betartják a hagyományokat: a lányom kóser háztartást vezet, és minden ünnepet megtartanak. Én nem gondoltam rá, hogy kimegyek, nekem itt van a baráti köröm, itt éltem, itt van a fiam, én itt jól érzem magam. A férjem szeretett volna elmenni, lehet, hogy ő kint jobban érvényesült volna, az édesanyja is kiment 1958-ban, de én nem akartam itt hagyni a szüleimet. Azon kívül ő már majdnem szigorló orvos volt, átgondoltuk, hogy végigcsináltuk ezt a sok mindent, ott meg előlről kezdeni a semmit! Akkor még nem volt gyerek, aztán később lett gyerek is. Hát a lányom megtette, ő választotta, az ő élete. Mindketten magyarok a férjével, magyar állampolgárok, ösztöndíjjal mentek ki, és kinn maradtak. A vőm matematikus, informatikus, nagyon jó eszű ember, a lányom meg tanár. Voltam náluk nagyon sokat Izraelben, most nem megyünk úgy két-három éve, mióta a Közel-Kelet egy tűzfészek. Inkább a lányomék jönnek nyáron, aminek nagyon örülünk, mert együtt a család. Három szép kislányuk van, akik teljesen az izraeli hagyományok szerint élnek, de hát ők ott születtek, ott élnek, és ez az életük. A legnagyobb lány Moria, ő 16 éves lesz, 1988-ban született. Gimnazista, valami érdekes gimnáziumba jár, ahol művészettel, filmmel foglalkoznak. A középső Yael, ő 1990-ben született, most megy gimnáziumba, rengeteg különórára jár, lovagol. A lányok nyelveket tanulnak, gimnasztikára járnak, tornáznak. És van egy tündéri kis hétévesünk, a Noá, aki 1997-ben született. Egy hónapig szoktak itt lenni, mert iskolaszünetük van. A lányomék elviszik őket mindenhová. Nemcsak Szentendrére, Visegrádra és a Duna-kanyarba, hanem például most nyáron a Balatonra, a Balaton tájára is elvitték a gyerekeket, és sok-sok helyen megfordulnak. Jól érzik magukat itt, itt legalább nem kellett idáig félni, hogy robbantanak.

Én nem vagyok vallásos. Hagyományőrzőnek tartom magam. Hogy tulajdonképpen az ember tudja, hogy van egy gyökér, és ahhoz tartozik. Itt van az élettársam, ő se zsidó, meg a társaságunk zöme se, ez nem jelent semmit, erre mi nem vigyáztunk. De én mindig megmondom, hogy milyen származású vagyok. Csak ennyi. Úgyhogy nem kötődöm különösebben valláshoz, fajhoz. Most már nem annyira járok el a zsinagógába se, talán amíg a szüleim éltek, inkább, de most már kevésbé. A szüleimet természetesen zsidó temetőbe temettük – normális, rendes temetéssel, nem hamvasztással –, én is oda fogok temetkezni, ott vannak a nagyszüleim is. A hamvasztásnak nem vagyok a híve, mert elég sorstársunkat égették el a koncentrációs táborokban. A zsidó vallásúak nagyon nehezen egyeznek bele a nem hagyományos temetésbe, mondom, ennyiben ápoljuk a hagyományokat [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.].

Életrajz

Pór Endréné 82 esztendős özvegyasszony. Korához képest kiváló fizikai állapotban van, és szellemileg teljesen friss. Szívesen mesél a múltjáról.  A régi sváb-hegyi családi ház toldaléképületében kialakított garzonlakásban él, a ház többi lakásában gyermekei laknak,  ki-ki a családjával. A lakás célszerűen berendezett.

Anyai ágon a dédapám valamikor Lővy volt, Lővy Fülöp. Magyarosított László Fülöpre. A dédanyám leánykori neve Fertig Karolina. Róla nem tudok semmit. Volt egy nagyon híres festő, László Fülöp, most milliókért árulják a képeit [László Fülöp (1869 – 1937) – kora egyik legismertebb és legelismertebb portréfestője, de  tájképeit és zsánerképeit is számon tartják. 1907-től Londonban élt. – A szerk.]. Nem dédapám volt a festő, de képekkel foglalkozott, képügynök volt, és többek között a festő László Fülöp képeit is árulta. Dédapámat személyesen nem ismertem, mert 1924-ben halt meg. Két lánya volt, az 1873-ban született Etel, a nagyanyám, és Erzsébet. Dédszüleim 1913-ban vettek egy kétemeletes házat, a Wesselényi utca 75-öt. Gazdagok voltak. A Kozma utcai temetőben van a sírjuk, egy gyönyörű fekete márvány síremlék. Ezt a fekete márványt át akartam hozni ide a Farkasréti temetőbe, hogy közelebb legyen, mert anyukám is itt van, de a zsidó hitközség nem engedte.

Nagyanyám, László Etel feleségül ment Breuer Lajoshoz. Amikor az anyukám megszületett, Bokorra magyarosítottak. Azt nem tudom, hogy Breuer Lajosnak mi volt a foglalkozása, és azt sem, hogy mikor halt meg. Mindig azt mondták, hogy korán meghalt, és soha nem beszéltek róla. Lehet, hogy nem éltek jól. És akkor a nagymama visszament a szüleihez a Wesselényi utcába. Anyám és a testvére ott nőtt föl. A dédapám jóval tovább élt, mint a nagyapám, és mivel jómódúak voltak, el tudták tartani a nagyanyámat is a két gyerekével. A nagyanyám tulajdonképpen visszament kislánynak, és még jó, hogy volt két gyereke, mert legalább nem számított vénlánynak.

Anyám húga, Erzsébet aztán férjhez ment Fischer Lászlóhoz, aki oda költözött a Wesselényi utca 75-be, és ott csinálta meg a Koh-i-noor cipőpasztagyárat. Abban az időben az egy nagy márka volt. A földszinten volt a cipőpasztagyár, tíz-tizenöt munkással. A nagybátyám egy ügyes ember volt, nem volt mérnök, mert nem fejezte be az egyetemet, de ilyen vegyész tudású ember volt. A Fischert később Fótira magyarosították. Ők voltak a családban a gazdagok, mi voltunk a szegények. Volt két, velünk nagyjából egykorú fiuk, akikkel tulajdonképpen együtt nőttünk fel, mert közel laktunk egymáshoz.

Anyám és Bözsi nagynéném polgári iskolát végzett, ami akkor nagy szó volt. Anyám 1919-ben három-négy hónapig egy bankban volt tisztviselő, de tulajdonképpen házasságáig eltartotta a családja. A házból éltek, a Wesselényi utca 75-ből. A második emeleten kis lakások voltak, azok ki voltak adva. Akkoriban egy házból meg lehetett élni. De ő férjhez akart menni. Az anyukám akkor már huszonhat éves volt, és abban az időben egy huszonhat éves lány már vénlánynak számított. Mindenáron férjhez akart menni. Abban az időben a vénlány rosszabb volt, mint a kurva. Abban az időben apámnak a Körúton volt egy képkeretüzlete, arra kapott egy engedélyt, és ott árusított képkeretet. Mondták anyámnak a rokonok, hogy van itt egy zsidó férfi, akinek képkeretüzlete van, van a Szondy utcában egy négyszobás lakása, jóképű, főhadnagy, és úgy tudják, hogy nőtlen. Anyukám odament képkeretet venni, és összeismerkedtek. Apámnak nagyon megtetszett az anyám, mert csinos volt. Az anyámnak volt egy trükkje, hogy nem feküdt le vele. Az apám megszokta, hogy megkapja azt a nőt, akit megkíván. Mivel másképp nem kapta meg, 1922-ben elvette feleségül. Bécsbe mentek nászútra hajóval. Rá egy évre megszülettem én.§§

Apai nagyapám, Zimmermann Herman asztalos volt, és csak annyit tudok, hogy rettentő szegények voltak. Ezt az izraeli nagybátyám, Ödön mesélte, amikor kint voltam nála. Mesélte, hogy Brassóban apám úgy járt gimnáziumba, hogy minden nap más családnál evett. Ott volt egy ilyen zsidó közösség, és ezek a zsidó családok segítették a gyerekek tanulását. Hétfőn ezeknél evett, kedden azoknál, szerdán ott, minden nap ebédelt valahol. Így tudott iskolába járni. Azt is Ödön mesélte, hogy Lembergből, a mai Lvovból jött a család Erdélybe.

Apámnak hét testvére volt. A két lányról semmit nem tudok, az egyiknek is csak a nevét, hogy Erzsébet. Mindketten meghaltak valahol a háborúban. Apám volt a legidősebb, 1886-ban született Marosvásárhelyen. Eredetileg Zimmermann Sámuelnek hívták, láttam az érettségi bizonyítványában. Az első világháború alatt magyarosított Ács Sándorra. Utána következett Zimmermann Gyula, aki 1893-ban született ugyancsak Marosvásárhelyen. Mindegyik Zimmermann gyerek Marosvásárhelyen született. Aztán következett Ödön, aki 1895-ben született. Gyula és Ödön vegyészmérnökök voltak, és a hatvanas években mindketten kimentek Izraelbe. Gyula 1990-ben halt meg, Ödön 1995-ben. 1900-ben született Zimmermann Lajos, és nem tudom, mikor Guido. Mindketten bőrkereskedők voltak Aradon, egymás konkurenciái. Lajos 1933-ben halt meg betegségben, Aradon az ortodox temetőben van eltemetve. Emlékszem süvet ült az apám, még a Rózsadombon laktunk, és nagyon titkolni kellett a süvetülést. Guido még a háború előtt kiment Uruguayba, és ott halt meg. Nyáron néha Aradra mentünk Lajoshoz nyaralni. Gazdagok voltak.

Apám Brassóban érettségizett 1904-ben. Leérettségizett, és nem volt szakmája. Azt hiszem, önkéntesként bekerült be a katonasághoz, és ott lépkedett felfelé. Aztán kitört az első világháború, és részt vett győztes csatákban, mert 1916-ig több csatát megnyertek. Kapta a kitüntetéseket, vitézségi érmeket. Három-négyet láttam a vitrinben, gyerekkoromban. Az egyik a Károly kereszt volt [Károly Csapatkereszt – IV. Károly király által  1916-ban alapított katonai emlékérem, amelynek elnyeréséhez legalább háromhavi frontszolgálat volt szükséges. – A szerk.], a többire nem emlékszem. Mindig mesélte, hogy csihi-puhi az oroszokat. Egészen 1918-ig katona volt. 1919-ig nem nagyon nézték, ki zsidó, ki nem, ő pedig beírta magát reformátusnak. Közben magyarosított is Ács Sándorra.

A háború után Erdélyben belekeveredett valamilyen összeesküvésbe, és akkor jött át Magyarországra. Nem is mondta soha, hogy román, mindig azt mondta, hogy oláh. Rettentően haragudott az oláhokra. Egy ideig nem is engedték be Romániába, de mindig átment meglátogatni a szüleit és a testvéreit. Vagány volt. Emlékszem, anyám izgult, hogy fog visszajönni. Később már kapott vízumot. Az első világháború után belépett Friedrich pártjába. Aztán ez a párt mindig kisebb és kisebb lett, és apám nem is bánta, mert ő tulajdonképpen úgy volt ott, hogy letagadta, hogy zsidó.

1920-ben volt a trianoni békeszerződés, leszereltek egy csomó katonatisztet, és elsők között a zsidókat. Nyugállományú főhadnagy volt. Kapott nyugdíjat is. Végig, 1945-ig kapott nyugdíjat. A nyugdíj nagyon kevés volt, nem lehetett volna belőle megélni. Főhadnagyi nyugdíj, hogy pontosan mennyi, arra nem emlékszem. Csak arra, hogy anyám mindig mondta, az nem is pénz. Viszont ezek, akiket akkor leszereltek, kaptak bizonyos engedélyeket. Akkor adtak trafikokat [lásd: trafikjog], mindenfélét. Pénze nem volt, leszerelt katonatiszt volt, zsidó származású volt, de titkolta, amennyire lehetett. Viszont kapott engedélyeket, és ügyes volt. Az első engedélye az volt, hogy Újpesten nyithatott egy magán zálogházat Ács Sándor néven, ami az 1920-as évek elejétől az 1940-es évek elejéig működött. Magához vett két tőkéstársat, és ott Újpesten, az Árpád úton nyitott egy magán zálogházat. Egy zálogházhoz sok tőke kellett, neki meg nem volt pénze, viszont volt engedélye. Az egyik tőkéstárs csak pénzzel szállt be, a másik, egy Lazarovics nevű működtette a zálogházat, apám pedig kapott egy fix összeget. Volt még egy becsüs, egy nő, az is zsidó volt.

Négyszáz pengőt kapott akkor, amikor a sláger szerint „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt”. Egyszer egy hónapban elment a pénzért. De amikor árverések voltak, mindig ott volt. Hatéves koromban kaptam tőle ezt a briliáns fülbevalót, ami a fülemben van. Ezt úgy vette, hogy egy árverésen ott volt mint a tulajdonos, ezért olcsón tudott ilyen dolgokhoz hozzájutni. Ez a havi fix folyton csökkent és csökkent. Az 1930-as évek elején az egyik tőkéstárs tönkrement. Aztán jöttek a zsidótörvények, és 1940-ben, amikor megvolt az összes zsidótörvény, jött egy ronda nyilas pali, aki leleplezte az egészet, hogy itt tulajdonképpen mindenki zsidó. És akkor ez megszűnt. De az apám nagyon ügyes volt, szerzett egy másik engedélyt. Megint elhallgatta, hogy zsidó, és egy osztálysorsjegy főárusítási engedélyt szerzett. Ez tulajdonképpen lottó elődje volt. El lehetett adni egész sorsjegyet, felet, negyedet, sőt volt nyolcad sorsjegy, ami akkor 3 pengő 50 fillér volt, és ezt kéthavonta húzták. A sorsjegynek volt egy száma, és azt húzták ki. Az osztálysorsjegyet az alárusítók árulták, és adtak az apámnak egy bizonyos százalékot [Az osztálysorsjáték 1897-től állt fenn. Az állam az osztálysorsjáték rendezésének jogát az állami ellenőrzés fenntartásával 20 évre egy magánvállalatnak engedte át. A vállalat minden évben két sorsjátékot rendezett. Egy-egy játék 6 osztályból (húzásból) állt, és minden hónapra egy-egy húzás esett. – A szerk.]. 1943-ben, amikor rájöttek, hogy zsidó, elvették ezt az engedélyt, és átadták egy kereszténynek. Akkor alárusító lett, és megtartotta a klienseit. Ezek az engedélyek, amiket mint Trianon miatt leszerelt katonatiszt élvezett, és amiből egész életében élt, ezek megszűntek. 1943-tól már betegeskedett is, agyvérzései voltak, és akkor anyám csinálta az alárusítást. Szóval mindig ilyen engedélyes volt, amiért fizettek neki.

Más munkát nem végzett. Akkor más világ volt. A szülők másképp éltek, mint most. Anyám nem dolgozott. Apámban volt valami katonatiszti. Jött-ment, volt egyenruhája, amit mint nyugállományú katonatisztnek joga volt hordani. Sok ismeretsége volt, bajtársi találkozókra járt. Aztán tagja volt a Friedrich pártjának, néha elment az ülésekre. Ezenkívül csinált ilyen kis apróbb üzleteket. Más világ volt. Későn keltek föl, aztán volt minden nap ebéd otthon, a testvérem és én is hazajöttünk az iskolából, és együtt ebédelt a papa, mama és a két gyerek. Ebéd után lefeküdt pihenni. Délután beült a kávéházba, ott kiolvasta az összes lapot. Ott volt egy kis baráti köre. Kártyázni nem kártyázott, viszont tőzsdézett. Oda is járt. Legtöbbször vesztett. Úgyhogy anyagilag nem voltunk olyan nagyon jól. Abban az időben, amikor gimnazista voltam, kifelé azt játszották, hogy nagyon gazdagok vagyunk, belül pedig szegények voltunk. Fenn az ernyő, nincsen kas. Ez jellemezte az egész családot. Szép lakásunk volt, de néha alig tudtuk a házbért kifizetni. A sarki fűszeresnél könyvre vásároltunk, és alig tudtuk kifizetni a havi számlát. De úgy nézett ki, mintha a főhadnagy úréknak jól menne. A házmester is úgy beszélt rólunk, hogy a főhadnagy úrék. Az egy státusz volt.

Amikor születtem, mert abban az időben nem kórházban születtek, a Szondy utca 93-ban laktunk, egész közel az Állatkerthez. Második elemista koromig ott laktunk. Ez volt a legszebb lakás. Négyszobás volt, összkomfortos, tolóajtó volt, ami akkor hallatlan dolog volt. Erkélyes, első emeleti. Ott már volt fräulein. A fräulein grazi volt. Ott nyaraltunk többször a Wörthi-tónál [Ausztria] nyáron. Akkor még, Hitler előtt Ausztriának nem ment olyan jól, ezek a kis osztrák lányok nem tudtak elhelyezkedni, és idejöttek Magyarországra. A cselédlány az lejjebb volt, a fräulein az magasabb dolog volt. De teljesen műveletlenek voltak, tudtak írni-olvasni, mást nem. De tudtak németül. Elegáns dolog volt nekik idejönni fräuleinnek. És a középosztályi családok el tudtak tartani egy cselédlányt és egy fräuleint.

Volt egy mindenes is. Az is ott lakott, annak volt egy cselédszobája. A gyerekszobában meg volt egy dívány, ott volt a fräulein. A cselédlány minden csinált. Anyám csak főzött, de úgy, hogy a cselédlány a keze alá dolgozott. A krumplit pucolta, a hagymát pucolta, mosogatott. Ha valami nehéz dolgot kellett hozni, akkor leszalajtotta, de a kényesebb dolgokat, a húsokat például, anyám vette. Délben leült a család ebédelni. A fräulein velünk ebédelt, a cseléd nem. A cseléd az felszolgált. Csöngettünk, behozta tálcán a dolgokat. Pénteken volt leves és tészta. Nem zsidó módon étkeztünk.

Amikor kicsik voltunk, az Állatkertbe volt bérletünk, és oda jártunk sétálni a fräuleinnal. Megreggeliztünk, anyám eldöntötte, hogy milyen ruhát vegyünk föl, és a fräuleinnal elmentünk az Állatkertbe. Abban az időben a Dózsa György útról [akkor: Aréna út] is volt bejárat. Délben hazamentünk az ebédre, amit a mindenes lány és anyám együtt készített el. De anyámnak sokszor programja volt, elment a barátnőivel, és akkor a lány fejezte be. Apám is megjött, együtt ebédeltünk. Németül beszéltünk, mert a fräulein, volt vagy húsz éves, nem tudott magyarul egy szót se, és nem illett magyarul beszélni. Az asztalnál az egész család németül beszélt. Majdnem anyanyelvem volt. Előbb tanultam meg németül, mint magyarul. Amíg iskolába nem mentem, majdnem jobban tudtam németül beszélni, mint magyarul. Azzal volt a bajom első elemiben, hogy magyarul kevésbé tudtam, mint németül.

A Szondy utcában laktunk, amikor beírattak az első elemibe egy magániskolába. A Bajza utca sarkán volt a Dr. Málnai-féle nyilvános jogú elemi iskola, egy magániskola [Málnai Mihály (1860–?) tanár, pedagógiai író, 1886-tól 1920-ig tanár volt az izr. tanítóképző intézetben, majd 1920–27 között a Málnai-féle magán leánylíceum igazgatója. A líceum a Bajza utca 20. szám alatt volt, valószínűleg ennek megszűnése után nyílt meg a Málnai-féle nyilvános jogú elemi iskola. – A szerk.]. Volt egy hosszabb kihagyásom, amikor szamárköhögésem volt. Akkor külön taníttattak otthon, hogy ne veszítsek évet. Az első két osztályt jártam itt. Utána elköltöztünk az Áldás utcába, és akkor az Áldás utcai elemibe kerültem.

A Málnai-féle iskolába inkább zsidó gyerekek jártak. Egy osztályba nyolcan jártunk, fiúk és lányok vegyesen, és ebből hat zsidó volt. Délelőtt oda jártam, délután elmentünk a fräuleinnel sétálni. Egyszer, nagyon jól emlékszem, második elemista voltam, az anyukám is odajött az Állatkertbe, félrevont, és azt mondta, hogy tudod, mi tulajdonképpen zsidók vagyunk. De nem tehetünk róla, így mondta, ilyennek születtünk. Nem kell szégyellni. Mondtam magamban, miért kellene szégyellni, hát a legtöbb gyerek zsidó. Az osztályban is csak két keresztény van, aki keresztény hittanra jár, a többi mind zsidó. Nem foglalkoztam vele.

A harmadik elemiben, novemberben elköltöztünk a Rózsadombra. Akkor egy kicsit jobban ment a zálogház, és a szüleim egy előkelőbb környéket akartak. Az Áldás utcai elemiben aztán megfordult a helyzet: harmincan voltunk egy osztályban, és hat zsidó volt. Még a képen is meg tudom mutatni, kik voltak a zsidók, mert azokkal jártam együtt hittanra, a többiek a tiszihez jártak. Én eleinte nem törődtem ezzel. A karácsonyt megtartottuk a keresztény fräuleinnal, de a Hanukát nem tartottuk. A zsidó hittanban tanultuk a Hanukát, de ez nekem olyan volt, mint a többi tantárgy.

Az Áldás utca 13-ba költöztünk, ami egy kétszintes villa volt. A tulajdonos lakott a földszinten, és az emeleti részt kiadta. Ez egy négy szoba, cselédszobás, összkomfortos lakás volt. Három évig béreltük. Akkor költöztünk el, amikor befejeztem a negyedik elemit, mert nem akartam keresztény gimnáziumba járni.

Ugyanis az Áldás utcai elemiben én zsidó hittanra jártam. Nem voltunk vallásosak, de muszáj volt megtanulni a főbb imákat. Ezeket latin betűkkel leírták a fräuleinnek, és úgy tanította meg nekem. Az egyik hittanóra után odajött hozzám egy tízéves, szőke copfos helyes kislány, és azt mondta, hogy én nem állok veled párba. Miért nem állsz velem párba? – kérdeztem. Azért nem állok veled párba, mert a tiszi azt mondta, hogy te ölted meg a Jézuskámat. Na már most, én azt sem tudtam, hogy mi az a Jézuska, mert otthon nem hallottam semmi Jézuskát, a hittanórán sem mondtak semmi Jézuskát, azt se tudtam, ki az. És akkor otthon mondtam, hogy nem akartak velem játszani, meg nem álltak velem párba, mert én megöltem a Jézuskájukat. Kérdeztem szüleimet, hogy miért csinálják ezt velem. Elmagyarázták, hogy azért, mert te zsidó vagy. Ez a baj veled. Befejeztem a negyedik elemit, és át kellett menni gimnáziumba, és akkor otthon törték a fejüket, hogy mit csináljanak velem, hogy melyik gimnáziumba írassanak be. Apám egy kijárós ember volt, az volt a mániája, hogy mindent kijárt. Mint katonatiszt, odament a Mária Terézia gimnáziumba, és fölvettek. Az Erzsébet Nőiskolába is felvettek. Akkor ezek voltak az elit gimnáziumok. És akkor én elkezdtem sírni. 

Akkor kinyomozták a Zsidó Gimnáziumot, a Pesti Izraelita Hitközség nyolcosztályos leánygimnáziumát az Abonyi utcában. És véletlenül a Zsidó Gimnázium egyik tanára ott lakott az Áldás utcában, és az beszélt anyámmal, hogy sokkal jobb lenne, ha már elsőtől a Zsidó Gimnáziumba mennék. Ott a lányoknál nem veszik olyan szigorúan a vallást. Csak a fiúkkal törődtek. Abban az időben egy héten kétszer kellett hittanórát tartani. A zsidó gimnáziumban a lányoknak egy héten háromszor tartottak. A fiúknak minden nap. A fiúk voltak a zsidóknál fontosak, őket komolyan vették. Hát, ha egy héten kétszer helyett egy héten háromszor, ezt még ki lehetett bírni. Mi nem voltunk vallásosak, csak azért írattak be a zsidó iskolába, hogy ne érezzem az antiszemitizmust. A nagyünnepeken, újévkor [Ros Hásáná] és a hosszúnapkor [Jom Kipur] elmentünk templomba, ennyiből állt a zsidóságunk. Nem vezettünk kóser konyhát sem. Én tízóraira sonkás zsemlét vittem, nem bánták. A fél osztály azt vitt.

Az Áldás utcából átköltöztünk az Aréna út 15-be [ma Dózsa György út], hogy közelebb legyünk a gimnáziumhoz. Azt a mesét találtuk ki, hogy azért járattak a Zsidó Gimnáziumba, mert közel volt. Az Abonyi utca és az  Aréna út sarkán a 17 egy zsidó ház volt. Mellette volt a 15. Ez egy kisebb ház volt, akkor még nem volt ráépítve, és az keresztény ház volt. És mi a 15-be költöztünk. Itt három szoba volt, összkomfort és cselédszoba. Az ebédlőben volt egy szép, rendes asztal és egy kis vitrin. A gyerekszobában volt iskolapad mind a kettőnknek. Volt egy hálószoba. Ide már nem jött a fräulein, csak a cseléd. Volt zongora is, és tanultam is zongorázni öt évig. A Zsidó Gimnáziumban volt zongoraoktatás. A negyedik elemiben kezdtem, és a negyedik gimnázium után abbahagytam. A húgom is tanult, és belőle balettmester lett. A zsidó gimnáziumban minden volt. Nem csak zongoratanítás, volt ott tánciskola is. Még ilyen nevelési tanácsadó is volt, ha kamaszkori problémák voltak [A fiúgimnázumban hoztak létre Magyarországon először, az 1931/32-es tanévben nevelési tanácsadót Szeles Henrik tanár vezetésével, 1934/35-ben pedig a leánygimnáziumban is megalakult a nevelési tanácsadó Lévyné Freund Kata gyógypedagógiai tanárnő vezetésével. – A szerk.]. Azért azok ott nagyon ügyesen megcsinálták. Egy óriási hátránya volt, hogy vasárnap is kellett iskolába menni. Eleinte nem volt baj, de aztán amikor már harmadik-negyedik gimnazista lettem, és egyre jobban belementünk a fasizmusba, akkor anyukám kezdte mondani, hogy úgy jöjjek haza, hogy ne látszódjon az iskolatáskám. Akkor nem olyan hátitáska volt, hanem aktatáska, azt a hónom alá szorítottam, de minden lakó tudta, hogy hova járok. Akkor már kezdték titkolni. De közben már a fölső gimnáziumba jártam, és kezdtem újságot olvasni. 1938-ban, amikor megjelent az első zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], az újságokban benne volt személyenként, hogy a parlamentben ki szólalt fel, és mit mondott.

Az elsőtől a hetedik gimnáziumig jártam a zsidó gimnáziumba. Hét évig csupa zsidó lány között voltam, és nem éreztem semmiféle antiszemitizmust. Az a zsidó gimnázium az egy olyan mentsvár volt ott akkor. Ugyanúgy játszottunk, veszekedtünk, ugyanolyan kamaszkori élményeink voltak: színházat játszottunk Purimkor, ugyanúgy nyaralni vittek bennünket, ugyanolyan élményeink voltak, mint a többi keresztény lánynak. De azután jöttek a zsidótörvények.

Amíg kisebbek voltunk, az  volt a családi program, hogy hétvégén elmentünk az Angolparkba [ma Vidám Park]. Bérletünk volt. Az apám mindenhova engedélyt szerzett. Az Angolparkba bérletet szerzett ingyen mint nyugalmazott katonatiszt, az Állatkertbe is bérletünk volt. Ingyen szerezte meg mint katonatiszt, aki a trianoni békeszerződés miatt szenved. Az ilyennek mindent megadtak. Ez olyan volt, mint Kádár alatt a Szocialista Hazáért érdemérem: ha a gyerek kettesre érettségizett, akkor is felvették az egyetemre. Az Angolparkban megmutatta a katonatiszti igazolványát, és mindenre felülhettünk ingyen. Ez sokszor volt vasárnapi program. Később mentünk színházba is. Már nagylány voltam, ment a Fekete Péter a Vígszínházban, ott is kapott a családom ingyenjegyet [1943-ban mutatták be a Vígszínházban Zágon István és Somogyi Gyula darabját, melyhez Eisemann Mihály írt zenét. – A szerk.]. Apámnak tetszett, hogy mindent el tud intézni. Ahol ki volt írva, hogy tilos a bemenet, oda ő bement, és elintézte. Elővette a katonatiszti igazolványát, és elintézte. Ez az 1940-es években aztán megszűnt.

Nyaralni eleinte a Wörthi-tóhoz jártunk, később csak Csillaghegyre vagy a Rómaira. Ott is tele volt zsidókkal. Kivettünk egy házat hat hétre. Mindig hat hetet nyaraltunk. Akkor már volt HÉV, úgy hívták, hogy vicinális, és apám sokszor bement a városba valamit elintézni. Ez is úgy volt, hogy Csillaghegyen nyaraltunk, de igazából nem voltunk gazdagok. Volt egy fürdőruhánk és egy kimenőruhánk. De megjátszottuk, hogy nagyon gazdagok vagyunk. Ha nem volt pénzünk nyaralásra, akkor anyám mindig kitalált valamit. A zsidók nagyon leleményesek voltak. Amikor tizenkét éves voltam, kitalálta, hogy visz egy másik tizenkét éves kislányt, azzal a címmel, hogy nekem társaságom legyen. Azok gazdagok voltak, fizettek, és azon a pénzen nyaraltunk mindnyájan, még a mindenes is jött velünk. Már az Aréna úton laktunk, én tíz éves lehettem, amikor azt találta ki, hogy a cselédszobát kiadta egy tállyai fiatalembernek ingyen, akinek télen itt üzleti ügyei voltak, azzal, hogy nyáron az egész család Tállyán nyaralhat. Fräulein akkor már nem volt, a cseléd pedig ilyenkor a konyhában aludt egy kinyitható ágyon. Aztán nyáron az egész család Tállyára költözött hat hétre.

Úszni Csillaghegyen tanultam meg nyolcéves koromban. Egy rövid ideig lógtam az úszómester kötelén, aztán úszógumi. Anyám is úszott, apám is úszott, Rómaifürdőre is jártunk.

A ruházkodással nem volt gondunk. Volt egy csíkos egyenruhánk és egy ünneplőnk.

Ami a társasági életet illeti, jöttek néha rokonok, anyám testvére, néha feljöttek apám testvérei, akik Erdélyben laktak, és akkor ott laktak nálunk. Anyámnak volt egy barátnője. Az is ott nyaralt, ahol mi. Anyám társasága és apám társasága nagyjából külön volt. Apám társasága főleg zsidókból állt. A Bucsinszky kávéházba csupa ilyen járt, akikkel kis üzleteket csinált, vettek, eladtak [A Wesselényi utca és a Körút sarkán volt a Bucsinszky kávéház (Erzsébet krt. 30.), az  1930-ban megszűnt Angol kávéház helyén. Nagy Lajos 1936-ban megjelent „Budapest nagykávéház” című könyvének „modellje” ún. "művész kávéház" volt, főként a művészvilág képviselői látogatták. A háború után élelmiszerbolt lett a helyén. – A szerk.]. Meg más kávéházakba is járt. Apám baráti társaságában főleg kereskedők voltak. A barátai is ilyen lógósak voltak. Kisebb üzleteket csináltak, tőzsdére jártak, hol nyertek, hol vesztettek.

De járt a frontharcosokhoz is. Zsidókhoz is járt, és a frontharcosokhoz is. Az anyukám  bridzselt, de csak zsidó asszonyokkal. Egymás lakására jártak. Miután én tízéves koromban az Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumba kerültem, nekem is csak zsidó barátnőim voltak. Egyszer tizenhat éves koromban apám elvitt a pártja táncestélyére, ott voltak keresztények is. Amikor a nagyünnepek voltak, újév és hosszúnap, akkor volt a zsidó templomba jegyünk. Akkor apám fölvette a sábeszdeklit. Apám nem tért ki soha. Csak egyszer azt hazudta, hogy keresztény, egyszer meg megmondta, hogy zsidó. Hol keresztény volt, hol zsidó, attól függően, milyen társaságba ment. Nagyon jól tudott zsidó imádságokat, még imádkozott is velünk, tanította a héber betűket, és ha kellett, akkor meg katonatiszt volt. Abban az időben az emberek kétszínűek voltak, persze most is kétszínűek. Ilyen mindig volt.

Ezeket a barátait, akikkel a kávéházban, tőzsdén, bajtársi összejöveteleken találkozott, haza nemigen hozta. Nem volt olyan testi-lelki jó barát, hogy örökké. Három-négy hónapig jóban voltak, aztán kész. A zálogházi társa, Lazarovics néha odajött családostól. Ha valami közös program volt, vagy színházba mentek, akkor mi a fräuleinnal otthon maradtunk. Anyám szeretett színházba járni. Havonta egyszer-kétszer mentek színházba.

A gyerekszobában volt egy gyerekkönyvszekrény, és volt egy falipolc is könyvekkel. De a legtöbb könyv csak dísz volt, nem nagyon olvasták. Újságot olvastak vagy hetilapot. A „Pesti Napló”, „Az Est”, a „Magyarország”, ezek jártak nekünk [Az ún. Est-lapokról van szó, lásd: Az EST-konszern lapjai. – A szerk.]. Karácsonykor megkaptuk az Est Hármaskönyvét [Az 1923–1938 között évente megjelenő, egy-, két- vagy háromkötetes Hármaskönyv alcíme ez volt: „lexikon az Újságolvasó számára”. Hasznos és aktuális tudnivalók mellett a kor jelentős íróinak, költőinek és más művészeinek (pl. Bartók vagy a „Nyugat” alkotói köre) írásait közölte. Az Est lapok előfizetői ajándékba kapták. – A szerk.] . Apám Jókait olvasott még. És engem olvastatott. A Zsidó Gimnázium kívánta is. A gyerekszobában lévő kis könyvtár nem csak dísznek volt ott. Azok ifjúsági könyvek voltak. Tutsek Anna, ezek a lányregények, azokat faltam [Tutsek Anna (1865–1944): 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.]. És azt nagyon akarta, hogy olvassak. És vásárolt is könyveket. Nem olyan sokat, mint manapság, de a gyerekszobában olyan húsz-harminc könyvünk volt. Amikor pedig felsős gimnazista voltam, akkor már lehetett olyan ötven-hatvan könyvünk. Akkor már olvastunk Jókait, Victor Hugót. Ezenkívül volt az „Én Újságom” [„Az Én Újságom” tekinthető az első irodalmi értékű magyar gyermeklapnak (Móra Ferenc is sokszor publikált benne), Benedek Elek és Pósa Lajos indította 1889-ben. 55 éven át jelent meg, egészen 1944-ig. Benedek Elek kiválása után Pósa szerkesztette a lapot, majd halála után, 1914–1936 között Gaál Mózes. – A szerk.] meg ezek a gyereklapok.

Apám az újság-előfizetést is linkül csinálta. Bement mint katonatiszt, hogy meg szeretné ismerni az újságot. És akkor negyedévig ingyen járt a lap. Ő azt mondta magáról, hogy székely góbé, énszerintem inkább ravasz zsidó volt. De elegánsabb volt azt mondani, hogy székely góbé, mint hogy trükkös zsidó. Azt már fiatal korában megtanulta, hogy ügyeskedni kell. Többnyire civilben járt, de ha fényképezkedett, akkor felvette a katonaruháját. Meg ha valamit el kellett intézni. Engem például a Zsidó Gimnáziumba úgy íratott be, hogy felvette a katonatiszti ruhát, és a zsidók hasra estek, hogy egy katonatiszt ide akarja járatni a lányát. Nehezen lehetett bejutni, de pillanatok alatt elintézte. Négy gimnáziumba fölvetetett. Ha valami akart csinálni, akkor fölvette az egyenruhát. Ha nem akart semmit csinálni, csak a kávéházban ült, akkor rendes ruhában volt. Ha útlevelet kellett intézni, akkor katonatiszti ruhában ment.

Amikor hetedikes gimnazista voltam, a szüleim féltettek, hogy egzisztenciális problémáim lesznek, mivelhogy a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumába járok. Az eszükbe sem  jutott, hogy az életünket kellene félni, de hát a jövőbe nem láttunk. Egzisztenciálisan féltünk. Volt egy testvérem is, őt is féltették, hogy mi lesz vele. Ezért hetedik után kivettek a gimnáziumból, és áttettek a Zrínyi Ilona állami leánygimnáziumba [A Zrínyi Ilona leánygimnázium nem állami, hanem községi iskola volt. – A szerk.]. Az iskola a Práter utcában volt, oda vettek föl a nyolcadik kerületben a legkönnyebben. Nem volt olyan elegáns iskola, mint a Veres Pálné vagy a Mária Terézia, de oda már nem vettek volna föl. Itt jártam a nyolcadik osztályt. Arra gondoltuk, hogy így nem zsidó érettségi bizonyítványt kapok. Különbözeti vizsgát kellett tennem, és a nyolcadikat már a Zrínyi Ilona leánygimnáziumban jártam. A sors fintora, hogy amikor megkaptam az érettségi bizonyítványomat, az volt benne, hogy Ács Éva Magdolna elsőtől a hetedik osztályt a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumában, nyolcadikat a Zrínyi Ilona leánygimnáziumban járta. Azt hittem, hogy a Zrínyi Ilona leánygimnáziumból kapok egy „tiszta” bizonyítványt. Ez nem volt vicc, ekkor már antiszemitizmus volt. Annyira megijedtem, hogy nem ilyen bizonyítványt kaptam, hogy kitéptem a bizonyítvány anyakönyvi részét. A bizonyítványt nem mertem senkinek megmutatni. Később, a Rákosi-időkben, mikor az OTP-nél dolgoztam, kérték az érettségi bizonyítványt, és azt mondtam, hogy nincs. Erre azt mondták, hogy érettségizzek le még egyszer, ők segítenek. Hát én akkor nem akartam még egyszer érettségizni. Kértem egy másolatot a bizonyítványról, és gondoltam, abban nem lesz benne a vallás. Nem is volt benne a vallás, mert az már a Rákosi-korszakban volt, de benne volt, hogy a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziuma. Féltem, hogy ebből bajom lehet, ezért zárt borítékban adtam le a bizonyítványt a főnökömnek. Gondoltam, lesz, ami lesz. Másnap odajött hozzám, hogy hát „Éva, maga is?” Ő is. Úgyhogy nem lett belőle aztán semmi baj.

Amikor 1938-ban jött az első zsidótörvény, akkor apám még jobban elővette a Károly keresztet. Ezenkívül voltak ellenforradalmi érdemei a miatt a romániai összeesküvés miatt. Nem láttunk a jövőbe, azt hittük, hogy ezzel a főhadnagysággal meg tudunk menekülni a kellemetlen dolgoktól. Aztán 1939-ben, a második zsidótörvény után kiderült, hogy ez a katonatisztség nem elég, és akkor ajánlottak neki egy antedatált keresztlevelet meg házasságlevelet egy református paptól. Ez a református pap egy bizonyos Bogdán Ernő volt, Kispest Wekerle-telepén, aki pénzért és festményekért adott antedatált keresztlevelet. Nem volt elég pénzünk, festményeket adtunk. Nagyon szép festményeink voltak, még a zálogházas korszakból. Tulajdonképpen ez mentett meg bennünket. Bogdán Ernő visszalapozott 1923-ra, ott volt egy üres hely, és beírt engem VGS-tintával, hogy régi beírásnak látszódjon. Eleinte pénzért vagy festményekért adta az igazolásokat, és akkor bukott le, amikor ingyen adta. Az újságból tudtuk meg. Hogy mi lett vele, nem tudom. Azért választottuk a református vallást és nem a katolikust, mert nem kellett keresztet vetni, és nem kellett térdelni. Apám, annak dacára, hogy még semmi hivatalos papírja a kitérésről nem volt, reformátusnak írta be magát mindenhova.

Szóval megvolt a keresztlevelem, mintha 1923-ban reformátusként születtem volna. Ettől aztán mindenféle bonyodalom támadt. Ezt az antedatált keresztséget át kellett vezetni az anyakönyvi hivatalban az ő házasságlevelükön és az én születési anyakönyvemen. Ők a hatodik kerületben házasodtak, és ott egy rendes ember volt, át is vezette. Én a hetedik kerületben születtem, ott viszont egy vitéz-nem-tudom-kicsoda volt az anyakönyvvezető, és nem volt hajlandó átvezetni. Hát nem volt hülye, tudta, hogy ez egy link dolog. Közben engem kivettek a Zsidó Gimnáziumból, mert református lány nem járhatott oda, és az egész család felborult barátilag. Itt voltak a zsidó barátok, a zsidó bridzspartnerek, a zsidó kávéház, a zsidó gimnáziumi barátnők, és itt álltunk egyedül. Mert abban az időben a zsidók megtagadták azokat, akik hirtelen ilyen nagy keresztények lettek. A keresztények pedig nem fogadtak be, mert nekik meg büdös zsidók voltunk. Én akkor tizenhét éves kamaszlány voltam, engem nagyon megviselt. Teljesen társaság nélkül maradtam. Én a hét év zsidó gimnázium alatt kaptam egy kis fertőzést zsidóságból. Hogy hosszúnapkor nem volt szabad enni, és én már nagylány vagyok, nem csak délig kell böjtölnöm, böjtölhetek egész nap. Így írattak be a Zrínyi Ilona gimnáziumba azzal, hogy születésem óta református vagyok. A keresztlevelemmel írattak be, azt is elfogadták. Református hittanra kellett mennem, de semmit nem tudtam se Jézus Krisztusról, se másról, és nagyon szégyelltem. Nagyon rossz néven vettem az egészet, kamasz fejjel úgy gondoltam, hogy a szüleim csalók, hamisítók, pedig a fasiszta törvények kényszerítették őket.

Decemberben behívattak az igazgatói irodába, hogy nem elég a keresztlevél, a születési bizonyítványomat is hozzam be, mert különben nem tudok leérettségizni. Akkor rájöttek, hogy ez a kereszténység nem is igazi, áttettek a zsidó hittanra. A lányok meg csúfoltak. Abban az időben nem úgy volt, mint most, hogy nem számít. Ez volt a fő szempont.

Közben egyre romlott a helyzet, és a katonatiszti védettségről egyre jobban áttértünk az egyházi védelemre, a református egyházra. Anyám minden reggel 6-tól 7-ig járt valami hajnali istentiszteletre, hogy bizonyítsa, hogy ő milyen nagy református. De ezt csak ő csinálta, mert mi nem csináltunk semmit. Egyre jobban belegabalyodott ebbe a református egyházba, hogy ő igenis keresztény. Mert most már életről-halálról volt szó. Egész keresztények lettünk, anélkül, hogy áttértünk volna, mert nem is tértünk át soha.

A szüleimmel ugyanaz volt a helyzet, mint velem. Anyám barátai nem barátkoztak vele tovább, mert keresztény lett, a keresztények pedig nem fogadták be. És akkor anyám elment  a Vilma királynő fasorban levő református templomba, és ott elmondta egy papnak, hogy neki az a problémája, hogy zsidónak született, de már régen áttért – nem mondta az antedatálást –, és keresztény érzelmű, református. Zsidó származású, de lelkében református, segítsen neki. Egy nagyon rendes, Dobos Károly nevezetű pap volt, aki azt mondta, hogy milyen érdekes, tegnapelőtt volt itt egy férfi, Pór Jenő malomigazgató, aki ugyanilyen problémával jött. Ez a Pór Jenő lett később az apósom. A Budapesti Gőzmalom [Első Budapesti Gőzmalom RT., al. 1838] igazgatója volt, gazdag ember. Zsidónak született, de 1919-ben áttért szabályosan, nem úgy, mint mi, antedatálva Az eredeti neve Politzer volt, ebből lett Pór. 1940-ben kapott is egy tanúsítványt arról, hogy nem számít zsidónak. Hívő református lett. Ő is szeretett volna valami társaságot kialakítani. Úgyhogy a lelkész összehozta anyámat és Pór Jenő malomigazgatót, akik ketten, Dobos Károly fasori református lelkész égisze alatt alapítottak egy „Jó Pásztor” nevű bizottságot. Ők nem alapíthattak ilyet, ezért többször felvetették Dobos Károlynak, aki végül megszerezte hozzá az egyháza támogatását. A Jó Pásztor nevet a református egyház találta ki [A Jó Pásztor Bizottságot – legalábbis a föllelhető dokumentumok szerint – a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje alapította 1942. október 20-án Muraközy Gyula konventi missziói lelkész elnöklete és Éliás József igazgató-lelkészsége alatt. Eredeti célja a zsidóságból áttért református egyháztagok lelkigondozása és az arra rászorulók szociális és karitatív gondozása volt. Később az evangélikusok is képviseltették magukat a bizottságban Sztehlo Gábor személyében, és együttműködött a bizottsággal a Cavallier József vezette katolikus Szent Kereszt Egyesület is. – A szerk.]. Ez a bizottság a református hitre áttért munkaszolgálatosokat szándékozott segíteni. Voltak olyan munkaszolgálatosok, akik nagyon szegények voltak, se pokrócuk, se rendes ruhájuk nem volt. És mi gyűjtöttünk ruhára meg mindenre. Akkor anyám azt mondta, hogy én már nagylány vagyok, lassan leérettségizek, segítsek az adminisztrációban. Pór Jenő meg megkérte a fiát, Endrét, hogy ő is segítsen az adminisztrációban, amikor éppen otthon van a munkaszolgálatból. Pesten volt munkaszolgálatos. Akkor barátkoztam össze a férjemmel, és így lett ebből házasság. Ez érdekes eset, ahogy összekerültünk a Pór családdal. Ők jómódúak voltak, a Belvárosban laktak, a férjem a Berzsenyi gimnáziumba járt iskolába. 1914-ben, amikor született, még izraelita, megvan a születési bizonyítványa. De mivel 1919-ben szabályosan áttértek reformátusnak, mire iskolába került, már református volt, akinek megvannak a papírjai. Nem voltak vallásosak, de református hittanra járt. Ha nincs ez zsidó–keresztény bizottság, mi sem jövünk össze soha.

A Jó Pásztor Bizottság nem zsidókat, hanem áttért református zsidókat támogatott.  Anyám az Aréna úti remek háromszobás lakásunk egyik szobáját kijelölte a Jó Pásztor Bizottságnak. Járt nálunk egy Bereczky Albert nevű pap, a Pozsonyi úti református templom lelkésze, volt ott Dobos Károly a fasori egyházból, aztán Éliás József, akinek a szülei zsidók voltak, és ő református pap lett, meg egy Haypál Béla nevű református pap, aki a Szilágyi Erzsébet téren volt lelkész [Haypál Béla (1899–1988) – református lelkész, esperes, 1926–1968 között a Budapest-Budai egyházközség lelkipásztora volt. – A szerk.]. Ez a négy-öt jobb érzelmű pap támogatta a zsidó származású református munkaszolgálatosokat. Nagyon sokat csináltak, amíg a Jó Pásztor Bizottság 1944-ben meg nem szűnt. Később már senki sem merte vállalni. Egyedül ez az Éliás József nevű lelkész nem félt, és mindenhova elment. Amikor a Dunába lőtték az embereket, elment Ravasz Lászlóhoz, hogy csináljon vasárnap valami szózatot, valami kinyilatkoztatást, hogy ne lődözzék a hithű reformátusokat a Dunába. Éliás egy másik pappal szövetkezve rengeteget embert mentett  meg. A háború után Debrecenbe helyezték át, és körülbelül tizenöt éve halt meg. Egyszer írt nekem egy szép levelet, hogy nem fogja elfelejteni ezeket az időket [A Jó Pásztor Bizottság nem szűnt meg 1944-ben, Éliás József pedig 1995-ben halt meg. Lásd még  a szócikket. – A szerk.].

Közben 1941-ben leérettségiztem, mit lehet velem csinálni? Akkor jött az érdekes eset, anyám szerzett nekem egy állást, elkerültem tisztviselőnek a Vető Sándor Fémárugyárba. Közel is volt a Dózsa György úthoz, ott volt a MABI-val szemben, a Péterfy Sándor utca sarkán. Azt mondtam, hogy elvesztettem az érettségi bizonyítványomat, de itt elfogadták a keresztlevelemet. Nagyon nagy dolog volt. Mert az összes zsidó gimnáziumbeli barátaim varrni tanultak, fehérnemű varrást, a fiúk asztalosságot meg ilyenek. Nagy dolog volt egy tisztviselői állást kapni. Először nyolcvan pengő fizetést kaptam, aztán százhúszat. Nagyon meg voltak velem elégedve. Innen 1944 áprilisában kiléptem, mert féltem. Ugyanis már kellett a sárga csillagot viselni, itt meg úgy tudták, hogy református vagyok. A legegyszerűbb volt, hogy kilépek. Utána mindjárt jött a házasságom, 1944 májusában, egy hónapra rá. Akkor lettem Pórné. A férjem pünkösdkor kapott három nap szabadságot. Erre a három napra megcsináltuk az esküvőt. A Csengery utcában volt akkor az elöljáróság. Abban az időben egy olyan pletyka terjedt el, hogy aki férjes asszony, azt nem fogják elvinni, csak a lányokat viszik.

Ez a Jó Pásztor Albizottság szépen kitartott 1944. március 19-ig. 1944. március tizenkilencedike után már nem volt kecmec. Az, hogy ő 1919-ben tért át, én meg antedatálva tértem át, meg hogy ki milyen gimnáziumban érettségizett, és hogy van tanúsítványa arról, hogy nem minősül zsidónak, ez mind nem számított már. A férjem fehér karszalagos munkaszolgálatos volt. Az nagyon nagy dolog volt, mert a sárga karszalagos az büdös zsidó, a fehér karszalagos csak félbüdös. Amikor én hozzámentem, akkor Budapesten volt, és a Várkertészetben dolgozott. De ez csak egy vagy két hónapig tartott, mert júniusban már a Kárpátokban volt a front, és oda vitték. Beregszászon volt, amikor a lába rettenetesen megdagadt, és nem tudott továbbmenni a századdal. Otthagyták a kórházban. Három nap múlva, amikor egy kicsit lelohadt a lába, kirúgták. Amikor kijött a kórházból, Beregszászon az oroszokat találta. Átment Romániába, és Aradon keresztül 1945. január 30-án Budapestre érkezett. Szerzett valahogy egy antifasiszta igazolást. Még aznap, amikor megérkezett, Zuglóból átmentünk a Vörösmarty utcába, és háromszor állítottak meg, hogy malenkij robotra vigyék, és mind a háromszor elővette ezt az orosz nyelvű papírt, és elengedték. Pedig ő nem is volt egy ügyes típus, mint az apám. Ő egy jól nevelt úrigyerek volt, akit nagyon szerettem.

De tulajdonképpen mi is jól megúsztuk. Apám nagyon büszke volt arra, hogy ő főhadnagy. Hogy magyar királyi főhadnagy. Mindenhol Ács Sándor nyugalmazott főhadnagyként írta alá  magát. A házunkban, az Aréna út 15. alatt nagy táblával ki volt írva, hogy Ács Sándor főhadnagy, és amikor a házmesterné azt mondta, hogy ott fönn a főhadnagy úrék laknak, oda rendőrök vagy nyilasok föl se jöttek. Még 1944-ben sem, nemhogy előtte. Pedig zsidó gimnáziumba jártam, az egész ház tudta, hogy vasárnaponként iskolatáskával megyek haza. A  házmester rendes ember volt, a ház többi lakója meg úgy tett, mintha hülyék lennének. Nem mondták. Nem voltak se mellettünk, se ellenünk. Nem jelentettek föl. Egyetlen pozitívum amit csináltak, hogy nem jelentettek föl.

Anyám nem engedett csillagot viselni. Ő úgy tartotta, hogy ezek a törvények egy katonatiszt családjára nem vonatkoznak. És az anyám úgy viselkedett egész idő alatt, hogy semmit nem tartott be, és amennyire lehetett, nem engedett minket se betartani. Nagyon erős asszony volt.

1944. március 18-án, szombat este a Broadway moziba mentünk a leendő férjemmel [A Broadway mozi 1938-ban nyílt meg (Domány Ferenc tervezte), a háború alatt a Barlang Mozgó működött itt, majd 1945–1957 között az Ady mozi, 1957–1989 között pedig a Filmtudományi Intézet Filmmúzeuma. 1989-ben a Filmmúzeum bezárt, majd a helyén nyílt mozit ismét Broadway-nak keresztelték el. Ma a Belvárosi Színház működik itt. – A szerk.]. Ebbe a moziba elengedtek, mert tulajdonképpen légópince is volt. Le kellett menni. Este tízkor kijöttünk a moziból, és rengeteg német tankot láttunk, tele volt velük a Dohány utca. Azt hittük, hogy valami miatt elakadtak, mert már hozzá voltunk szokva, 1944 januárjában, februárjában is sokszor lehetett német tankokat látni az utcán. Fiatal lány voltam, rá se hederítettem, legfeljebb azt néztem, hogy csinos fiú ül-e rajta vagy nem. Mást nem néztem. Vasárnapra megbeszéltünk egy kirándulást a Hűvösvölgybe. Vasárnap délelőtt tíz órakor telefonált Erzsi nagynéném, hogy ne menjetek sehova, bejöttek a németek. Rettentő nagy kétségbeesés volt a családban, de engem, aki akkor tizenkilenc éves voltam, olyan rettenetesen nem izgatott. A legjobban az izgatott, hogy elmarad a kirándulás. A szüleink közölték, hogy nem mentek sehova, mindenki itthon marad. Másnap az újságokban lejött, hogy a zsidóknak nem szabad cselédlányt tartani, és nem lehet telefonjuk. Hát ezért voltak ezek a felnőttek ennyire kétségbeesve, gondoltam magamban. Legfeljebb nem lesz cselédlányunk, és nem lesz telefonunk. Ettől még tudunk élni, ettől még kirándulni is elmehettem volna. Csak ennyi volt a másnapi újságban, ami nekünk járt, a „Pesti Napló” járt. Akkor még nem volt betiltva. Három nap múlva már betiltották. De hétfőn még megjelent [Más napilapról lehet szó, a „Pesti Napló” ugyanis 1939-ben megszűnt. Lásd: Az EST-konszern lapjai. – A szerk.]. Aztán borzalmas gyorsasággal jött minden. Hirtelen rájöttem, hogy a felnőtteknek igazuk van, ez borzalmas. Hétfőn a leendő apósom még bement a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankba, hogy mi legyen a széfjében lévő dolgokkal. Azt tanácsolták neki, hogy hagyjon ott mindent, mert a Vörösmarty utcai házmester nyilas, a hűvösvölgyi kertész nyilas (aztán kommunista lett), ha ott elássa, az se jó, a legjobb hely a bank. A keddi újságban, március 21-én pedig már benne volt, hogy az összes zsidó széfet letiltották. Soha többet nem látott viszont semmit. Nagyon hamar, már április negyedikén megvoltak a zsidó házak. A Wesselényi utca 75. is zsidó ház lett.

Anyám viselkedett a legjobban, ahogy mai szemmel mondom, hogy 1944-ben viselkedni kellett. Nem úgy, ahogy a Zsidó Tanács mondta. Mert a Zsidó Tanács folyton azt mondta, hogy mindent be kell tartani, akkor nem lesz semmi baj. Jó gyereknek kell lenni. Anyám meg azt mondta, hogy nem. Mi katonatiszti és keresztény család vagyunk, keresztény papírunk van, mi nem is vagyunk zsidók. Nem szabad felvenni a sárga csillagot. De a Wesselényi utca 75. zsidó ház [lásd: csillagos házak] lett, és ott maradt a nagymama, Fóti László, a felesége és a két gyerek [az interjúalany nagynénjéről és családjáról van szó]. A nagyobbik gyereket, aki csak egy évvel volt nálam fiatalabb, de már tizennyolc éves lett, azt behívták. Volt egy plakát, hogy tizennyolctól hatvanig mindenkinek be kell menni. Jászberénybe kellett bevonulnia, és Borba [lásd: bori rézbányák] vitték [Valószínűleg még korábban vonult be az idősebbik unokatestvére: Jászberényből 1943 nyarán irányították Borba a 801. számú, a „Jehova Isten Tanúi” szektából alakított különleges munkaszolgálatos század tagjait (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, I. kötet, 271. oldal), ezek szerint azonban nem csak őket, hanem az itt állomásozó zsidó munkaszolgálatosokat vagy egy részüket is. – A szerk.]. A másik fiú az kicsi volt, az ott maradt. Rettentően odavolt a család, főleg a nagymama. Ezt a nagyfiút, a Tomit a nagymama nevelte, mert a Koh-i-noor cipőpasztagyárban minden családtag dolgozott, nem volt idő.

Amikor még félni kellett a deportálástól, a Lakatos-kormány előtt, a nagymama, Fóti László, Bözsi nagynéném és a kisebbik gyerek odajött hozzánk az Aréna út 15-be, mert anyám azt mondta, hogy az egy biztos hely. Akkor a nagymamának még semmi baja nem volt. Itt tudta meg, hogy a kedvenc unokáját deportálták [A németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók két csoportban (szeptember 17-én és 19-én) indult el Borból. Embertelen körülmények között hajtották őket Szentkirályszabadjára, sokan elpusztultak a gyalgút során, sok száz embert pedig legyilkoltak. Az életben maradottakat végül Németországba, a flossenburgi, a sachsenhauseni, az oranienburgi, ill. a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. – A szerk.], és akkor teljesen összeomlott, és megbetegedett. A végén jött ki orvos, és mondták, hogy rákos. Hát lehet, hogy megvolt már a méhrákja, de ezek az események kihozták.

Közben jött október 15-én a proklamáció [lásd: Horthy-proklamáció], a nagy öröm, hogy le lehet venni a csillagot. Kívülről tudtuk a proklamációt, mert folyton hallgattuk a rádiót. Egy csomószor bemondta. Akkor Fótiék a nagymamával visszamentek a Wesselényi utcába. Aztán jött az újabb fordulat. Október 18-án vitték el a zsidókat az Aréna út 17-ből. Az ablakból láttam. És akkor anyukám elhatározta, hogy nem hagyja ott őket a Wesselényi utca 75-ben. Én néztem ki a legkevésbé zsidónak. A testvérem még kislány volt, és hosszú volt az orra. Engem vitt el, hogy elhozzuk a Fóti családot. A nagymama haldoklott. Feküdt, zihálva lélegzett, és nem volt magánál. Mivel gazdagok voltak, keresztény ápolónőt fogadtak mellé. Mi nem voltunk jómódúak, nem volt ennivaló, ők pedig tele voltak konzervekkel. Fótiék elindultak az Aréna útra, mi pedig anyámmal két nagy bőröndöt teleraktunk mindenféle ennivalóval, miközben a nagymama haldokolt a keresztény ápolónővel, aki ott ült mellette, és néha vizes ruhával törölgette, mert orvosság nem volt. Ez a rettentő kép máig él bennem: a nagymama haldoklik, anyukám és én pedig csomagolunk. A nagymama ott halt meg a Wesselényi utcában. Azt se tudjuk hogyan, mert amikor otthagytuk, akkor még haldoklott, de már nem volt magánál. Pedig anyám úgy odavolt a mamáért mindig. Megcsókolta, és otthagyta haldokolni. Nagyanyám természetes halállal halt meg, de úgy gondolom, mégis a fasizmus áldozata.

Aztán anyám, mintha őskeresztény lett volna, úgy ment a két bőrönddel az Aréna út felé gyalog. A Bethlen téren megálltunk pihenni, és az anyám megszólított egy tizennyolc éves forma nyilas fiút nagy nyilas karszalaggal. Nem segítenél vinni ezeket a koffereket? Én olyan rémült voltam, úgy meg voltam ijedve, hogy leszólít egy nyilast koffereket vinni. Elmentünk az Aréna útig, egyszer csak a nyilas fiú leteszi, és azt kérdezi: csak nem zsidó vagyon van ebben? Azt mondja az anyám: mit gondol, akkor magát hívtam volna? Erre: jaj, igaz. Később mondtam anyámnak, hogy miért kellett ezt csinálni, én is tudtam volna vinni a koffert. Azt mondta, hogyha egy nyilaskeresztessel megyünk végig, akkor senki nem igazoltat. Azért beszélek folyton az anyámról, mert apám közben többször agyvérzést kapott, beteg volt. És 1949-ben meg is halt.

Anyám semmit nem csinált, ami elő volt írva. Én el akartam menni a KISOK-pályára, amikor volt ez a behívó. Egyszer voltunk az iskolával a KISOK-pályán, és milyen jó volt. Legalább találkozom a régi lányokkal. Nem engedett a KISOK-pályára. Sehová. Te nem! Akármilyen plakát van, semmi nem érdekes. Úgy viselkedett, ahogy mai szemmel kellett volna.

Anyám mint főhadnagy felesége, rengeteg zsidót mentett. Ott volt nekünk egy háromszobás lakásunk plusz cselédszoba. És aki egy-egy éjszaka nem tudott hol lenni, az mind kapott helyet nálunk. Az ottani kis krejcliben legalább nyolc-tíz ember tudhatott egy-egy éjszakát eltölteni. Így megbújt nálunk egy Dückstein [Zoltán] nevű tornatanár a zsidó gimnáziumból. Meg volt egy Perényi nevű tanár, aki szintén a fiúknál tanított [Perényi Tivadar, szintén tornatanár]. Meg akik csak egy-egy éjszakára akartak ott lenni, akkor vagy a cselédszobában, vagy a szobában valahol mindig kaptak helyet. Anyám úgy halt meg, hogy soha egy fillér kártérítést nem kapott, noha ő rengeteget embert megmentett. Az anyám testvére, aki a Wesselényi utcában lakott és annak az egész családja ott bujkált nálunk, mint erdélyi menekültek. A házmesterné tudta, hogy nem erdélyi menekültek voltak. Anyám főleg a családot mentette meg a baráti kört. De Éliás a másik pappal összeállva nagyon sok embert mentett meg. Próbált Ravasz püspöknél is eljárni a zsidók megmentése érdekében, de a Ravasz nem volt hajlandó vasárnap prédikálni a zsidók érdekében, ahogy a katolikus  Serédi sem [lásd: keresztény egyházi vezetők a vészkorszakban]. Ha csak annyit tettek volna, egy pár emberrel kevesebb ment volna a Dunába! Hallgattak volna rájuk. Anyám végig az Aréna úti lakásban maradt. Mivel az apám magyar királyi főhadnagy volt, föl se jött hozzánk senki.

Az esküvő után odaköltöztem az apósom, Pór Jenő lakásába. A saját házában lakott a Vörösmarty utca 13-ban. Amikor ez csillagos ház lett, és tele volt zsidókkal, akkor az apósommal átmentünk az Aréna út 15-be az anyámhoz, és a főhadnagy úréknál bújtunk. Anyámnál két hétig voltunk. Ez alatt az idő alatt elvitték a zsidókat a Vörösmarty utcából, és üres maradt a zsidóház. Akkor visszaköltöztünk a Vörösmarty utca 13-ba. Úgyhogy amikor az ostrom volt, az egész földszintet mi laktuk, mi voltunk a háziúrék, és már nem volt ott egy zsidó sem, csak beköltözött keresztények. A többi zsidót elvitték vagy a gettóba, vagy a Dunába, vagy a KISOK-pályára, kit hova. A régi zsidó lakásokat úgy, ahogy voltak, bútorostul a kibombázott keresztényeknek adták. A felszabadulás a Vörösmarty utcában ért. Az apósomnak nagyon sokat köszönhetek. Kapott Ravasz püspöktől egy papírt, hogy ő a Jó Pásztor Bizottságnak a diakónusa. A nyilasok elfogadták ezt a papírt Ravasz László aláírásával. A Ravasz-féle írás szerint ő, a gyereke meg a menye, Pór Endre és Pór Endréné is mentességet élveznek [Az említett dokumentum csak Pór Jenő gyermekére, Endrére terjeszti a diakónusi mentességet. Lásd a huepo014.jpg katalógusszámú fényképet. – A szerk.].

Az unokatestvérem nem halt meg, hazakerült Borból, de nem volt egészen normális. 1956-ban disszidált, azóta nem is hallottam róla. A másik gyerek 1956-ban volt tizennyolc éves, és ő is disszidált. Egy-két levelet még írt a hatvanas évek elején, de aztán meghaltak a Fótiék. Bözsi nagynéném 1985-ben, a férje öt évvel hamarabb.

A háború után anyám, apám és a testvérem ott maradtak az Aréna úti lakásban. Apám meghalt 1949-ben. A semmiből éltek. Abból éltek, hogy én egy gazdag asszony voltam. Hűvösvölgyben volt egy gyönyörű őszibarackosunk. 1945 nyarán kiírtuk, hogy gyümölcs eladó. Bözsi nagynénémék beindították a Koh-i-noor cipőpasztagyárat, még egy-két évig lehetett, és gyertyákat kezdtek önteni. Akkor az ment, mert nem volt villany. Hálából, hogy megmentette a családja életét, sok pénzzel segítette anyámat. Mi, Pórék is gazdagok voltunk még, mi is segítettük. Közben a testvérem kezdett gyerekeket balettre tanítani. Eleinte ott, a Dózsa György út 15-ben, a lakás egyik szobájában. Az ötvenes években erre nagy kereslet volt, mert a szovjet balett volt a minta. Az emberek inkább zsíros kenyeret ettek, de balettra taníttatták a gyereküket. Közben elvégzett valami balettpedagógiai tanfolyamot, és később külön helyen nyitott balettiskolát, ami a mai napig megvan. Anyám pedig intézte a balettiskola ügyeit, szervezte a gyerekeket. Az iskolát sokféleképpen hívták, az ötvenes években munkaközösségnek, most megint másképp, de 1948-tól a mai napig a húgom balettiskolája.

A gyerekeimnek nem nagyon meséltem ezekről a zsidó dolgokról. Sőt, 1946-ban és 1948-ban megkereszteltettem őket a Fasorban. Féltettem őket. Ugye, 1944-ben ki voltunk szolgáltatva, és eldöntöttem, hogy a gyerekeimet nem fogom még egyszer ennek kitenni. Ezért a gyerekek születésük után rendesen meg lettek reformátusra keresztelve. De nem neveltem őket semmi vallásra. Én ateista érzelmű vagyok, most is. Nem hiszem el, hogyha lenne Isten, ezt engedte volna csinálni, amit csináltak a zsidókkal. Én ateista érzelmű voltam, én nem neveltem őket semmilyen vallásra, soha. A templomot csak műemlék gyanánt néztük, mindenféle templomot. A zsidó templomot is néztük, a zsidó múzeumot is megnéztük, a Mátyás templomot is, mindent, csak így muzeális értéken.

A zsidó származásról negyven évig nem is beszéltünk. Nem értünk rá. 1950-ben meghalt az apósom,  Pór Jenő. 1955-ben meghalt a férjem. Az egyik gyerekem első elemista volt, a másik harmadik elemista. És én egyedül neveltem föl a két gyereket. Örültem, hogy vagyok, nem beszéltem semmiről. A barátaikról nem is tudtam, hogy keresztények vagy zsidók. Aztán jöttek a kamaszkori problémák, akkor most kezdjem nekik mondani? Örültem, hogy megvolt a megélhetésünk. A Kádár-éra alatt szerencsére nem volt hittan, nem volt vallás, nem mondtam se ezt, se azt, semmit nem kellett mondani. Eszembe se jutott, hogy a zsidóságunkról beszéljek, de a lányom tudta, hogy zsidók vagyunk, mert figyelt, amikor az anyámmal beszéltem. A fiam nem tudta, de nem is érdekelte, a fiúk mások. Azonkívül az érettségi előtt csak arról volt szó, hogy hova veszik föl, és sikerüljön a leningrádi egyeteme. Szünetben hazajött nyáron két hónapra. A régi iratok el voltak dugva egy könyvszekrény aljában, és egyszer egy nyári szünetben a fiam kutakodott, megtalálta és elolvasta. Rettenetesen földúlva fogadott. Kérdeztem, mi történt. Hát te nem is mondtad, hogy mi zsidók vagyunk. Hát tényleg nem mondtam, de a nővéred tudta. Te tudtad? – kérdezte a nővérétől. Én mindig tudtam, válaszolta, mert hallottam, amikor a nagymamával beszélgettetek erről. Ő hallotta. De a fiú ezzel nem foglalkozott. A fiú az mindenféle mást csinált, kísérletezett, meg minden más dologgal volt elfoglalva.

A Vörösmarty utcában kezdtük a házasságot. A földszinti négyszobás lakásban laktunk. Velünk lakott az apósom is. Az anyósom már korábban meghalt. Az övéké is egy nagyon gazdag család volt, ő hozta a hűvösvölgyi háromezer-kétszáz négyszögöles kertet és két villát. A telefonkönyvben úgy szerepeltek, hogy télen Vörösmarty utca 13., nyáron Tárogató út 80. Nagyon jómódúak voltak. Anyám azért is barátkozott össze Pór Jenővel, mert megtudta, hogy egy szem fia van, felesége nincs. Nekem volt egy szerelmem, aki a Donnál maradt. Egyedül voltam, a táncos összejövetelek megszűntek, semmi nem volt. Nagyon jó fiú volt a férjem és jól nevelt. Négy nyelven beszélt. Nálunk csak német fräulein volt, de náluk volt francia madmazel és angol madam is. 1945 után hirtelen burzsuj lettem. A zsidó szégyenből átkerültem a burzsuj szégyenbe. Pedig én nem éreztem magam burzsujnak, a kommunistáknak drukkoltam, és kommunista érzelmű is voltam. Leburzsujoztak, háziurak lettünk, és jöttek állandóan nézni, hogy mit lehet elvinni. Föl kellett számolni. Azt mondtuk, hogy el kell adni a Hűvösvölgyet, el kell adni a házat, mindent el kell adni, mert egyikünk se akart burzsuj lenni. Elmenekültünk. Áron alul adtuk el. De még sikerült eladni, és egy hónapra rá államosították. Ami pénz összejött a hűvösvölgyi nyaralóból meg a Vörösmarty utcai házból, azért vettük ezt itt, a Svábhegyen. Ez akkor még nem volt ilyen elegáns hely, mint most. A Hegyalja útig tartott a villanegyed, ez a rész már préri volt. A ház sem volt ekkora. Fönt volt egy kétszobás lakás, lent egy egyszobás, ebben lakott az apósom. 1949-ben jöttünk ide. Ha ezt nem csináljuk, akkor kitelepítettek volna [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Az apósom a költözés után még hat hónapig élt, aztán meghalt a szívével. Nem tudta túlélni, hogy mindenét elvesztette.

Az apósom szegényen kezdte, és lett dúsgazdag ember azzal, hogy közgazdasági akadémiát járt [lásd: kereskedelmi akadémia], és malomigazgató lett. Az 1919-es áttérése miatt az első két zsidótörvényt valahogy megúszta, de a végén őt is nyugdíjazták, ötvennyolc éves korában. De addigra ezt mind megszerezte. Szerette a Hűvösvölgyet, a barackfáit, szerette a Vörösmarty utcai lakást is, és most elvesztette. Amikor 1950-ben meghalt az apósom, ott maradt üresen a lenti egyszobás lakás. Akkor betettek ide egy prolicsaládot. Fizettek valami kis nevetséges lakbért. Itt voltak egypár évig, aztán sikerült őket kitenni valahogy.

A férjem elkezdett dolgozni a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban, ahová még 1935-ben vette fel Weiss Fülöp [Weiss Fülöp (Pest, 1859 – Zürich, 1942) – 1927-től volt tagja a felsőháznak; 1911-ben lett a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank vezérigazgatója, 1913-ban alelnöke, 1921-ben pedig elnöke. 1938-ban nyugalomba vonult igazgatósági tagsága fenntartásával. – A szerk.]. Amikor államosították a bankot, akkor átkerült a Nemzeti Bankba. Itt dolgozott a haláláig, 1955-ig. 1945-ben belépett a szociáldemokrata pártba [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP)]. Én semmilyen pártba nem léptem be soha. Aztán a férjemet a két párt egyesülésekor kizárták. És ez rettentő dolog volt. Kizárt párttagnak lenni még rosszabb volt, mint ha semmilyen pártnak nem tagja.

1946-ban és 1948-ban megszülettek a gyerekek. 1951-ig itthon voltam velük. A férjem keresetéből éltünk, amiből nem nagyon lehetett megélni, úgyhogy adogattuk el a megmaradt ékszereket és a megmaradt képeket. Mindegyik márkás kép volt, már nem emlékszem pontosan, hogy mi. 1951-ben a férjem révén elhelyeztek az OTP-ben. Először félnapos állásban, mert két kisgyerek volt, aztán ott maradtam egészen nyugdíjig. Végig pénztáros voltam.

Itt, a sarkon van egy általános iskola, ide jártak általános iskolába. Utána a lányom a Kaffka Margit gimnáziumba járt, aztán a kecskeméti óvónőképzőbe, aztán még különböző egyetemeket végzett. A fiam nagyon jó tanuló volt, szín ötös volt első általánostól az érettségiig. Van is egy papír róla. Így sikerült a Szovjetunióba egyetemre mennie. Az nagyon nagy dolog volt. Leningrádban végzett, fizikus.

A Kádár-éra alatt nem volt olyan nehéz az egy fizetésből két gyereket nevelni. Kaptam özvegyi nyugdíjat, kaptam árvaellátást mind a két gyerek után, az iskolában minden könyvet fél áron vagy ingyen kaptak, napköziellátást ingyen. Én a Kádár-érára ezért nem tudok haragudni. És volt nekem még a Pór vagyonból valami. Ha nem tudtam volna megvenni egy ruhát vagy valamit, akkor lehúztam egy gyűrűt, és eladtam a bizományiban. Még a jegygyűrűmet is eladtam. Volt itt egy zongora, azt is eladtam. De nem is volt olyan nagy igény. Iskolaköpenyben jártak, nem kellett autó, nem kellett számítógép. Egy-két évig zenét is tanultak állami zeneiskolában, úgyhogy az sem került pénzbe. Nyaralni szakszervezeti beutalóval [lásd: SZOT-beutaló] jártunk. Az OTP-ben adtak külön a gyerekeknek [beutalót] gyerektáborba, velem együtt is voltak. Az iskolában úttörőtáborba vitték őket két hétre, a jó tanuló fiam még külön jutalomtáborban is volt. Úszni a SZOT-üdülőben, a Balatonnál tanultak meg. A Kaffka Margit gimnáziumban, ahová a lányom járt, volt uszoda is. Tornaórán úszás volt. A Rákosi alatt nem volt jó, akkor féltem, még 1956 után is, de a puha Kádár-érára semmi rosszat nem tudok mondani.

A fiam egy leningrádi évfolyamtársát vette el, egy katolikus magyar lányt. Ateisták voltak, mert ők fizikusok, és természettudományos alapon álltak. Ettől a nőtől elvált. Húsz évig éltek együtt, aztán a fiam elvette az orosz titkárnőjét, aki pravoszláv, de ott nevelkedett a kommunizmus alatt, ahol szintén nem tartottak semmi vallást. A családban semmi vallási összeütközés nincs, mert senki nem tart semmit. A második feleségétől született egy fia, most öt éves. Néha én megyek érte az óvodába.

A lányom is ateista, és egy zsidó fiúhoz ment feleségül, aki szintén nem tartja a vallást. Egyedül annyi, hogy jahrzeitkor kimegy a Kozma utcai zsidó temetőbe a szüleihez, akik ott vannak eltemetve. A lányom mindig figyelmezteti a férjét a jahrzeitre, de ő nem megy vele. Sose ment vele. Messze van, nem ér rá, nem is ismerte őket. Nekik már két nagy gyerekük van. Az egyik most végzett az egyetemen, vegyészmérnökként. A másik az lány, az férjhez ment egy keresztényhez. Három gyereke van, most gyesen van, de közben egyetemre jár. Ezt az unokámat, bár keresztény férje van, rettentően érdekli a család története, és mindig mondja, hogy meséljek. Nem akar ő zsidó lenni, de nagyon érdekli  a családfa.

A lányomnak is és a fiamnak is vegyes társasága van, zsidók és keresztények vegyesen.

A rendszerváltozásig, amíg aktív dolgozó voltam, addig a kapcsolataimban nem számított a származás. Nem is beszéltünk róla. Voltak jó kolléganőim. De azért volt antiszemitizmus. A hetvenes években egy tizenegyedik kerületi OTP-ben dolgoztam. Volt egy kétszemélyes fiók, és egyszer azt mondta a kollégám, akivel pedig jóban voltam, hogy nyissam ki az ajtót. Kérdezem, miért nyissam ki, hideg van. Erre azt mondja, hogy ő is fázik, de olyan sok zsidó volt itt, hogy büdös van. Volt ilyen több is, nem bírtam hallgatni, úgyhogy elkértem magam a hetedik kerületbe, pedig nekem az messzebb volt a lakásomtól. Ott voltam a Rákóczi úton egy kis OTP-ben, onnan mentem nyugdíjba. Ott nem zsidóztak. Most csupa zsidókkal jövök össze. A zsidó gimnazista lányokkal. Ez maradt meg. Tegnap is itt voltak az osztálytársaim.  Ők a baráti köröm. Télen főpróbákra járunk színházba, minden színházban ismerjük a színházi titkárt, aki ad nekünk jegyet. Rendszeresen cukrászdában találkozunk. A Béke cukrászda volt a fix helyünk, aztán a Vígszínházzal szemben van egy cukrászda. A jövő héten megyek nyaralni Ausztriába az egyik lánnyal, Linz mellé, egy fürdőhelyre. Oda elmegyek, mert németül tudok, és olyan helyre nem szeretek menni, ahol nem értem a nyelvet. Az én fiam visz le minket autóval, és az ő [azaz a barátnő] gyerekei hoznak majd vissza.

Házasságot nem akartam, de volt egy tízéves kapcsolatom, aki meghalt, és most is volt egy másik tízéves kapcsolatom, de most már kiöregedtünk. Mindkettő zsidó volt.

1989-ben voltam Izraelben. Amikor ki lehetett menni Budapestről, és nem Bécsen keresztül, akkor elutaztam [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.]. Akkor még élt apám öccse, aki Erdélyből ment ki Izraelbe. Gimnazista korom óta vágytam rá, hogy kimenjek Palesztinába. Ott voltam két hétig nála mint turista. A nagybátyám azóta már meghalt, most már nincsen személyes kapcsolatom, de két hét szép turistaélményem volt. A gyerekeim sohasem jártak ott. Viszonyuk Izraelhez közömbös.

Lidia Korotina
Kiev
Ukraine
Interviewer: Ella Orlikova

I, Lidia Matveyevna Korotina was born October 16, 1922 in Nikolaev. At the time Nikolaev was  in the Odessa region, but it later became the center of a new region. It’s a big shipbuilding town, very beautiful, with many parks and theaters. It’s a very green town, too. The Jews and other nationalities got along very well.

Family background
Growing up
During the War
After the War

Family background

We lived in Nikolaev until 1933, and that’s where I went to school. There were three of us in my immediate family: my father, Matvey Yefimovich Korotin, my mother, Isabella (Beila) Matveyevna Korotina,  and myself. My father's brother Moisey, his sister Bertha and his older brother Froim (Yefrem), lived there too, as did my father’s parents.

Maria Abramovna Korotina, my paternal grandmother, observed Jewish traditions very faithfully. We had family gatherings at my grandparents’ place every Friday. My grandmother made great dinners with lots of delicious food. She served stuffed fish, patties made with meat and fruits, and roast with prunes. Her sons and daughters and their children and grandchildren went there to celebrate Pesach, Purim, Chanukah and Sabbath with them. On the holidays she always served a traditional Jewish meal. Prayers were said before the meal, and on the Sabbath, grandmother lit the candles.

I remember that  my grandfather, Yefim Korotin, was paralyzed after an accident and had to wear a sort of corset. He broke his spine and couldn’t move and was confined to his bed in a cast. My grandmother told me that he injured himself when he stumbled and fell when he was carrying a heavy sack at the mill where he worked. Despite this, he led a full life. He was interested in everything that was happening around him. He read a lot, including Jewish books. Sometimes my grandmother used to read to him.  I remember my grandfather’s face well: he had a small gray beard and gray moustache.

My grandparents had five sons and two daughters: Yefrem, my father Matvey (I asked my grandfather once “Why did you name him Matvey?” and he said it was really “Mordukhay”),  Basia, or Bertha (that’s how she was called in the family), Isaak, Moisei and their younger daughter Fima. Fima (Serafina) lived with my grandfather and grandmother and always helped them around the house. They lived in a small one-story house, with two rooms and a small kitchen with a stove. Washing facilities and toilet were outside. They had a garden with fruits trees and , where grandmother grew any verdurea small v

My father was born in 1893. During World War I, he was a private in the army and he and his  older brother Froim (Yefrem) were captured. During their captivity they had do to meaningless work, like moving stones from one corner to another.

My grandmother’s maiden name was Konstantinovskaya. She graduated from school in Warsaw and was an educated person for her time. She spoke Ukrainian fluently and was able to recite the poetry of  Shevchenko, Pushkin and Nekrasov. She used to recite poems to us  grandchildren when we came to visit her. My grandmother loved reading. She had many books by  Russian and foreign classical writers. She had an excellent knowledge of poetry and got very upset when she found out that one of her grandchildren didn’t know some poem. She would start explaining about the writer and his works. She wasn’t a healthy person, though. She had a thyroid problem, which affected her  movements and manner of speaking.  She was always very wise and reasonable, and she loved her children very much. Everyone in the family got along very well her; her son-in-law or daughter-in-law – they were all her children, too. She made delicious food: clear soup, stuffed fish and stuffed chicken. Her younger daughter Sima was her main assistant. She was our grandfather’s favorite. She became an excellent doctor after graduating from the Odessa Medical University. But all our grandparents’ children supported their parents, so there was no lack of anything in the house. 

All my grandparents’ children received a good education in Nikolaev.  Basia, Isaak and Moisey became pharmacists. During the war (World War II) Isaak was a captain in the military medical service and took part in some battles near  Stalingrad. Later he was posted to Teheran. Yefrem, my father’s older brother, graduated from an accounting school and worked as a chief accountant at big plants for many years. Sima, my father’s younger sister, served in the army as a captain in the medical service. She didn’t have a family of her own and took care of my grandmother, who died in 1943 in evacuation, in the village of Tikhoretskaya. 
All of us spoke Russian, but grandmother and grandfather and sometimes Uncle Yefrem spoke Yiddish, especially when they didn’t want us children to understand what they were saying.

My grandfather told me that Korotin was their original name, but they had relatives named  Gomberg and  Verbovetskiy. They came from Bobrinets,  a Jewish town in what was the Yelisavetgrad district (now it is the Kirovogradskaya region). There was a large Jewish population before the war, but now no Jews live there. The fascists killed all the Jews in the ghetto in 1941 – those who survived moved to other cities, or to Israel.

My mother’s mother, Lubov Moiseyevna, was from Jankoi, Crimea. Her last name was Ternorutskaya. She was very tiny and pretty and had an extraordinarily beautiful complexion. The story goes that my grandfather kidnapped her, as her parents didn’t want her to marry him. My grandfather’s name was Moisey Solomonovich Brodskiy. He was a very tall man with an imperious voice. He was in the Navy, and my grandmother’s parents didn’t want their daughter to marry a sailor.

My grandfather was an authoritative person. He was an assistant attorney, and the story goes that he couldn’t stand any violation of the law. They told a story in the family how once he saw a drunken policeman walking along and beating a Jewish boy. My grandfather took this policeman by his collar, tore off his shoulder straps, slapped him on the face with those shoulder straps and let the Jewish boy go. He had to hide in people’s attics for a long time afterwards! He had beautiful handwriting. When his younger daughter had to go to school and she had no textbook, he copied this textbook himself, by hand. We kept this notebook with his handwriting for many years.

My maternal grandparents’ family observed the Sabbath and Jewish holidays. They had six children: three sons and three daughters.  Yasha was their oldest son.  He took after his father – he was tall and had a strong character.  Then came their daughter Klara, a very beautiful woman. Then came their son Semyon (Syoma) and my mother Beila. Then there were Nema and the youngest, Fania, who was born when my grandmother thought that she couldn’t have children any more. The two oldest died in Moscow. Syoma survived the blockade, worked at a medical equipment factory and died in Leningrad. Nema perished in the vicinity of Smolensk during the war.

My mother died in 1967. Despite ill health, she was a very vigorous and strong person. She was a very kind woman and could deal with hardships. Her youngest sister married my father’s brother Ponia, who met her when she was living with us. He  took her to Kharkov, where hey lived happily until 1942, when the fascists killed them in the street in Kirovograd. My grandfather and grandmother were also killed by fascists in the street in Kirovograd. They had a small apartment in Kirovograd on the ground floor. My grandfather didn’t want to leave his home. When the Germans came they chased all Jewish people out into the streets from their homes. They were all going along the streets. My grandfather had a sort of heart attack and couldn’t walk.  He stopped, but the Germans didn’t like it and shot both of them there, in the street.

My mother and father met in Kirovograd.  Mamma was a very beautiful woman and my father was just struck by her beauty. When he took her to his father to introduce her, my grandfather told him that she was too beautiful for my father. They loved each other very much and were devoted to one another.

Growing up

In Nikolaev, we lived in a ground floor apartment at 44, Plekhanovskaya street. We had two rooms with a small hall between them, and two verandahs.   My father worked as consultant at the Dneprobug organization, which was concerned with construction of the river fleet and other river projects. He was a state expert for investigating cases. He was very smart and intelligent, and he worked in forensic medicine until the end of his life. He wasn’t a member of the Communist Party.

We had a good life.  There was a piano in one room. My mother’s younger sister played the piano, and I was taught to play, too.   Mamma didn’t work. We had a daytime maid. We also had a cook, Maria Kirillovna. She was a Russian woman and a very good cook.  She didn’t sit at the table with us. She first served our meals and then she had her meal in the kitchen. In the evenings our relative Iosif Verbovitskiy would come and play the violin. Those were beautiful evenings. When my (paternal) grandmother wanted to visit us she came in a cab. She moved in with us after my grandfather died (in 1930). Among our furnishings, there was a beautiful cupboard, a leather sofa, a dinner table and some chairs around it, a floor clock and a tea table with a samovar on it. The wardrobe I have now in my room is from our home in Nikolaev.  The two chairs in my kitchen are also from there. 

I went to kindergarten for some time. I remember that we walked and sang there. I remember them taking me to the German school. Our teacher was Theresa Avgustovna, an old German woman. She put a red plus on the reports of the children who wrote well and a dark-blue minus to those who didn’t.  My writing was very poor, but I tried so hard that once she gave me a little red plus, turned to the class and said  “Congratulations, she has joined you now.” The language of teaching was German, too, and during our holidays we spoke German. There were many Germans living in the south of Ukraine.

I went to a secondary school and was a pioneer. I remember wearing a red necktie.  I knew that I was a Jew from the very beginning. I knew this because one of my grandfathers was named Haim, and the other was called Brodskiy -- typical Jewish names. I didn’t notice any anti-Semitism at school, though, as there were Jews, Russians and German pupils in our class. When we transferred to the Russian school I sent my documents to the Moscow extramural institute of foreign languages. I was admitted to the 4th year. During the war, in Samarkand , I graduated from a military translators’ school. But I didn’t work as translator. I was studying to improve my German.  As for the attitude of my family towards my being a pioneer and a Komsomol member, it was considered normal. All people lived the same life with the same standards then.

I read about the famine (in the 1930s) in books. We didn’t feel it. Nikolaev was a rich southern town. I don’t remember anyone from our family or anyone from the area starving.
I don’t remember any specific conversations in our family about politics or about Stalin. When we heard what was happening around we were horrified. This person was in exile, that one arrested – terrible, we thought, something was wrong there. However, we couldn’t figure it out. As for Germany, it was only what we were told at school that mattered for me.
In our family they spoke very little Yiddish.  The Jewish question was not touched upon during the pre-war years. The nationality of our friends never mattered. My mother and father never cared about it either.

In 1940 I entered the Philological Department at Odessa University. I had no problems in entering it or studying there. I enjoyed studying there. I had friends: Tamara Trilistskaya and Faina Nikiforova. There were many boys among our friends. We loved to go to the Opera Theater. We had classes in the evening. After classes we went to the theater, arriving for the second or third act. And we always sat in the gallery.

In Odessa there was a famous Jewish actress named Liya Bugova. She worked in the Jewish Theater, and then she went to the Russian Drama Theater. She was a good actress and we tried to attend her performances -- she performed different roles from the Russian and Jewish classics, as well as in modern plays.

During the War

I vividly remember  June 22, 1941. It  was a Sunday, and I was planning to go see Mirra Yanover, my classmate, who was staying at her dacha, or summerhouse, to pick up some notes to prepare for my tests at the Institute. I went by tram. It passed by a military college. There were soldiers lining up in the yard, and people in the tram talked about what it might mean. I said that I thought it was some kind of training. We were totally convinced that nothing negative would happen.  We were sure that the war would finish in a month’s time with our victory. 

We had a radio at home. (The whole family lived in Odessa then.) Very soon the air raids and black-outs began. We left Odessa and went to my father’s sisters and grandmother Korotina in Nikolaev. We took nothing with us -- we thought that Daddy would go back and pick up our belongings. But he had some things to do in Nikolaev and he couldn’t go back to Odessa. Then we went to Makhachkala from Nikolaev by train.

It was still possible to buy train tickets, but when we arrived at Dnepropetrovsk a bombardment destroyed the bridge. The train arrived at one side of the Dnieper river and was to depart from the opposite bank. Air raids began and the three of us ran over some plank work to catch the train. From Makhachkala we went to Krasnovodsk by boat and were planning to go to Tashkent, where  Odessa University had been evacuated. We went part of the way in a railcar and another part in a carriage with plank beds and hay to sleep on. There were no comforts, of course. At one station, Tikhoretskaya, my father went out to get some water and then cried out to us to get off the train, as his mother and sister Sima were there.  Sima was a doctor with a military unit. My parents and I went on our way, but Sima and Grandmother stayed at that station.  Someone on the train told us that the University was in Samarkand and we got off the train there. My grandmother in fact died at Tikhoretskaya station. Sima buried her and then came to join us in Samarkand. Later she was sent to a military unit in Kovel, Belarus.

I entered the Medical University and lived in the students’ hostel. My Dad and Mamma rented a room in the outskirts of the city. There were ten girls in the room where I lived. We were of different nationalities: Jewish, Korean, Lithuanian, a Jewish girl from Gomel. We all got along and there was no talk about national origin. We shared any food that we had. I received 200 grams of bread on my ration card and I ate it during classes. I also bought a kilo of grapes. After classes I went to my parents. My father worked at the Department of Justice. And my mamma loved farming. She helped their landlady in her vegetable garden and farmyard. When I came there they gave me lots of food. I ate all I could eat. My mother also gave me food to take back with me, but on my way back to the University I would finish all the food that was supposed to last for three days, because I knew what it was like to feel starved. 

We had studied at the University for some time when they announced that it was moving to Tashkent, because some military college had moved to Samarkand and they needed facilities to house them. Then I entered the Uzbek Medical Institute and studied there for half a year. But when it came to doing laboratory work, and they brought human fingers on a tray (for us to work on) I knew I couldn’t see things like that. There was nowhere else to study except a Teachers’ Evening Institute. Given my  University studies, I was accepted as a second year student. I also had to get a job, and I went to work at the industrial complex. I maintained their card index log. I received a bread card for this work and in addition could have some kind of soup in the canteen. This lasted until 1943.  Then we moved to another apartment.  In 1943, my Dad was summoned to  Kiev after the city was liberated. He left, and my mother and I stayed in Tashkent. We were starving. It was cold in our small apartment – there was a small room and some kind of a tambour.  Somebody brought us a huge pumpkin to eat. I remember sitting and crying because I was so hungry. My mother didn’t work. She was seriously ill. She had severe diabetes and a heart condition.  But still she got up at four in the morning and went to unload bread to get me a loaf.

I met my future husband at Odessa University. His name was Mikhail Shoihet.. He wrote to his parents and asked them to find out where I was.  They asked their acquaintances in Odessa and someone told them that I was in Samarkand. They came to Samarkand and met with my father. Then they told Misha my address. He began to write me poems and letters.  He asked me to come and visit him. My parents and I went to visit him in August 1942.  He was an instructor in a military unit in Turkmenia, 40 kilometers from the border.  The heat was oppressive there, over 40 degrees Celsius. There was sand all around, not a single tree.  He told me that things were very uncertain and that his unit could be sent to the front  - and so we got married right then, on  August, 8, 1942. To be sure, there was no wedding celebration amid all the war and hunger. We simply registered. My parents knew nothing about it. When I  told them what had happened, they thought it wasn’t a good time to get married, but Misha believed that by marrying me he would not lose me.
Distant relatives of ours came to Samarkand, Arnold Romanovich Moshynskiy and his German wife, Alisa Ivanovna Aidemann. Their only son, Yura, perished on the front.  On November 26, 1943 we received a telegram from my father telling us to come to Kiev. It was a long trip by train. We arrived in May 1944. Dad had given us the following address: 18, Bolshaya Zhytomirskaya, Apt. 3. We lived in this apartment as one family with Alisa Ivanovna and Arnold Romanovich  for a year and a half or two years. There were three rooms, but there were also other tenants. Then Arnold received a two-room apartment and moved out with Alisa. Then my father received a separate apartment, and we moved there.  Arnold died in 1965, and Alisa remained alone. She was my only relative in Kiev.

Meanwhile my husband was transferred from Turkmenia to Leningradskaya village, in the Krasnodarskiy region. In 1945 I went there to join him. He was with a military unit, an air squadron.  At four o’clock in the morning the engines started making a terrible noise. It was all very tense – every day somebody crashed or died. I worked at a school teaching Russian. We rented a room in a house. It was a big room with five windows.  There was a stove and it burned reeds. The stove took a lot of fuel. We went to cut it on the plots of land assigned to us. It was very cold, but very exciting.  It was beautiful there in the village, only very cold. At night the dogs barked. There was a well in the yard. I would put on my husband’s fur boots and go out to bring in water.

Then the war was over. The demobilization order was issued at the end of 1946. We returned to Kiev. My husband went to work for the aviation newspaper and also studied at the University’s extramural department. I taught Russian in a girls’ school. I had graduated from Kiev Pedagogical Institute by then.

After the War

The first time I went to the school,  I was no different from my pupils, as they hadn’t studied during the war and were as old or older than I was. I worked in this school for several years and I have very nice memories of it. Then I fell ill with tuberculosis and didn’t work for two years. Then I worked in another school for 19 years. This school was located at the poorest neighborhood in Kiev – Tatarka.  I taught literature and aesthetics. At one point, Pavel Yakopvlevich Gomolskiy, the administrator of the Philharmonic, came to school to organize a music and literature lecture center. I offered my services as a lecturer. He invited me to the Philharmonic for an interview, and I  got the job. They paid very little, however. I earned 18-20 rubles per month, but it was an interesting job, with possibilities. It was a new environment for me. My pedagogical experience and ability to communicate with children turned out to be very helpful. I worked at both the school and at the Philharmonic until 1971, when a new director was appointed. He told me to make a choice between the school and the lecture center. I left the school and came to work at the Philharmonic. At this lecture center we set up a  program  on “Music in Lenin’s life”. Then I made two other programs on Lenin: “Vladimir Lenin at the auditorium” and “Portrait and time.” We believed in what we were popularizing, and each time we found some features in Lenin that confirmed his extraordinary personality. It was different from how our leaders behaved.  I worked for few years with a symphony orchestra. On Sunday they gave concerts for youth in the Column Hall of the Philharmonic.  I worked there until 1986.

Work in the Philharmonic was considered part of the ideological front, so all the lectures and concerts were checked very thoroughly. There had to be something included about the Motherland, Lenin and the Party. Even in programs for young children there had to be a song about Lenin. I remember a funny occasion. It was during the celebrations marking the 100th anniversary of Lenin’s birth. Everything was dedicated to Lenin. At one point I was conducting a performance at school.   Our performance was a children’s opera, “Masha and the Bear,” and the children, first and second graders, were all dressed up. I had to tell them about opera and about the main person in the theater organizing everything.  I asked them “Well, who knows what he is called?” And few of them raised their hands, stood up and said “Lenin!” It was so funny that neither Masha nor the Bear could sing afterwards. I made an effort to remain serious and said, “Of course, Lenin is very important. But Lenin was thinking about the state affairs and the person organizing things in the theater is called a producer”. Ideology was everywhere in the society.

My nationality at that time already imposed borders that I was not supposed to cross. There were limitations, but I didn’t realize it at that time. After the war, I felt what it meant to be a Jew. Nobody called me “zhydovka” but I felt some discrimination. I think it was in 1952 that they were sending two or three people from Ukraine to the All-Union meeting in Moscow, and I was among them.  I was the only aesthetics lecturer, so I was invited. And then when the Chief of Department saw my nationality in my passport he said, “Why a Jew? Couldn’t you find a Russian?” And then in 1953 I took entrance exams to the post-graduate course at the Pedagogical Institute. I passed the exams in German and Marxism-Leninism with the highest of grades, but they spoke to me in a very rude manner and told me that I had not been admitted. You know, it is always hard to pinpoint just why one is rejected in the artistic mileux - whether it is because of jealousy or because of nationality. Now I understand why I was never awarded the title of Honored Employee of Culture or some other title.

For many years Rahil Lvovna Lefler was art director of the Column Hall at the Philharmonic. She was a dedicated person and a professional. She devoted her entire life to the Philharmonic, and her opinion was considered of great significance. They had to accept Jewish administrators, because they provided jobs and a possibility to earn some money. I can’t remember any direct anti-Semitism at the Philharmonic, but there was this tinge in the air.

We always lived as one family with my parents – my husband and my parents were great friends. My mother did all housekeeping, as the rest of us were all working.  My mamma was very conscientious, so she always tried to do her best to have enough food in the house and to keep it cozy, regardless of how she was feeling. There were always people visiting – mine, or my father’s or my husband’s friends.  Mamma always loved the Jewish New Year celebrations, and fasting on Yom Kippur was mandatory for her, too. Recently, I too have begun fasting.  We celebrated Purim and Pesach. But I don’t remember celebrating other holidays. For Pesach, we cleaned up our home and put beautiful kosher dishes on the table. Mamma called them Easter dishes. There was everything that should be on the table at Pesach – matso, bitter herbs, eggs, chicken. Besides, mamma cooked a lot of other delicious things.  There was no bread in the house during Pesach. Our friends and relatives came to us, and we all enjoyed ourselves.  It was a holiday, but we didn’t have strict rules for the celebration.  We had plenty of food at home. In summer we had an opportunity to go on vacation. However, it all seemed an ordinary thing at that time. We didn’t have any luxuries, no dacha or car, and we didn’t travel, although I have started travelling in recent years.

My father worked as investigative expert and was a very responsible employee. He was already very ill, and I used to accompany him to his court sittings and then we would go back home together.  I always had questions for him. And he explained everything to me very professionally. My father specialized in business cases. He spoke with pain about what was happening around us and expressed his feelings in the circle of close people at home.

But the propaganda and the way we were brought up were very strong. We were raised with a strong faith that everything in our country did was correct, that we were the most fair country, and that all our laws were are in the name of the people and the life of the people. We had no idea that life could be different.

My father’s Jewish origin didn’t have an impact on his career. His name sounded Russian. But perhaps he faced this, too. My father died from a heart attack on July 30, 1960. He was 67 years old. Mamma told me that she called an ambulance when he didn’t feel quite well and kept telling him to hold on and that she was going to tell me to come from Odessa, where I was on holiday. But he told her to not interrupt my vacation. He died that same night,  and my mother died six years later, in 1966.

My husband worked as a journalist, a military correspondent. He smoked a lot and this did him a lot of harm. He had a heart attack and then a stroke, and he died in 1984. He was only 60 years old.

Ida Shteinberg, the wife of Abram Katsnelson, was a fellow student and friend of mine. Abram Katsnelson is a famous Ukrainian poet. He is Jewish, but Ukrainian was his mother tongue, and he wrote in Ukrainian his whole life. Still, his books were not published. His brother, Ilia Stebun, was deputy director of the Institute of Literature. He was accused of cosmopolitanism and even had to move away from here. He first moved to Zhytomir and then to Dnepropetrovsk or Zaporozhiye. “Rootless cosmopolitans” – many of my friends had to quit their jobs because of their Jewish nationality. I can remember meetings at the Union of Writers where many Jews were accused of communicating with “cosmopolititans.” I remember this well. 

Abram Katsnelson has written a number of books on the history of Ukrainian poetry. He lives in Los Angeles. He remembers well what things were like in the Soviet Union in the 1940s and later. The struggle against “rootless cosmopolitans” was the beginning of an anti-Semite campaign lasting for many years.
I remember Mark Moiseyevich Plisetskiy, a distant relation of Maya Plisetskaya, the ballerina.  He worked in the University and was a great folklore specialist. He was sent away from here for being a “cosmopolitan.” He was one of the many who were forced to leave. The works of Jewish poets and writers were not published.
I’ve always read a lot, including Jewish writers like Sholom Aleichem, David Gofshtein, and Perets Markish, but I was always more interested in classical art and literature.

At present I am a member of the Veterans of the Stage and Deputy Chairman of the Council of the Veterans of the Stage at the national Union of the Activists of Theater. It’s a voluntary position. We take care of the veterans of the stage and I enjoy it. I also give lectures at Hesed (the Jewish charity organization) or in the libraries.

I don’t think there is no anti-Semitism nowadays, but it’s different, it is not state anti-Semitism. It’s still there, though. One mustn’t forget it.

In the past 10 years we’ve heard and read more about our country. I have been in the United States twice. I’ve seen the life of Jewish people in that country. I realize that Jewish people made a great contribution to the world culture and civilization.  I’ve become interested in this Jewish subject. I’ve read about the Jewish participation in the Great Patriotic War and about how unfairly this has been forgotten. I met some Hesed employees and I feel that they need me to give lectures there. Later they suggested that I open a dining room for single Jews at my place, and for five years I cooked lunch twice a week for eight Jewish people who came to my home. They were all different from each other, but gradually they formed a sort of family. We talked – they were all intelligent people. We celebrated holidays and birthdays. They were all single people and it was good that they could feel that somebody needed them. I enjoyed doing it, although it was tiring.

We celebrated all the holidays and I tried to learn as much as possible about the traditions. I asked people at Hesed and they told me. We celebrated Pesach and Rosh Hashanah, Chanukah, and Purim according to the rules. We attended workshops at Hesed about holidays and celebrations. Those eight people still call me every now and then, and I realize that this time was a big part of our lives. This drew me closer to the Jewish world.

I’ve changed the subject of my lectures. My lectures used to be about art and outstanding people in art. Nowadays they have to do with Jewish life. I learned a lot about famous  Jews -- writers, poets, and artists, and  I read a lot about the Holocaust. I try to impart all this to people who for many years, like me,  had no possibility to learn about it.
I work in libraries a lot, and I learn about the things I never even guessed before. It’s always good to know as much as possible. 

I go to the synagogue more often, too. I do not always understand what is going on there, but when I come there and take my seat, I have a feeling of peace. All my troubles leave me. I think about my loved ones and myself. However, there are many things that I don’t know or don’t understand.

Loneliness is my major problem. Perhaps I’m just trying to fill my life with something by working at Hesed and with the theatrical community. I cannot complain because I have enough food and support from Hesed.  But loneliness is a terrible thing. Perhaps I’ve done something wrong. If I had changed something in my life I wouldn’t be alone…
My relatives and friends invite me to come to Israel. Regrettably, I never was there,  in general I have not abroad much. I very much want to see this country, to see how they live there, but I’ve never had a chance. And I’ll be 80 soon, and I’m not feeling well. Unfortunately, I can’t change anything in my life now.

Alfred Liberman
Kiev
Ukraine
Interviewer: Roman Linchevskiy

My family backgrownd

Growing up

During the war

After the war

My family backgrownd

I was born in Kiev on September 30, 1914, one month after the beginning of the First World War, and  here I have lived almost all my life, with the exception of the years of evacuation during the Second World War.
My father – David Grigoryevich Liberman (Duvid Gershovich on his birth certificate) was born in 1885 in the small town of Sudilkov, Podolia [southwestern part of Ukraine]. My mother, Maria (Mariam) Isaacovna, nee Berlatskaya, came from Nikolayev, a big city in the south of Ukraine. She was six years younger than my father.
The parents of both my mother and father were born in the beginning of the 1860s.

Early in the 20th century, before moving to Kiev, my father’s parents lived in Sudilkov. Before the October Revolution [1917]  Gersh (Grigory) Lazarevich Liberman traded in wood . I think he was successful, because he was able to provide for higher education for all of his children: three sons – the eldest, German, then my father, who became a lawyer, and the youngest, Yevsey, who was a famous economist in 1960s – as well as to his daughter Vera, who became a gynecologist.
I don’t know how religious grandfather Gersh was. I remember they spoke only Russian at his house; I never heard Yiddish there. I don’t know whether he went to the synagogue or celebrated Jewish holidays. He never gathered his family together on Passover or Purim, as is the custom in other families; grandmother never gave us matzos. I think they adopted a secular lifestyle and raised their children in the same spirit.
I remember grandfather Gersh and grandmother Serel. After the Revolution grandfather no longer worked. When we would go to visit them, we had to take a cab from one end of the city  and go along one of the most beautiful and longest streets of Kiev – Vladimirskaya – to the other end of the city. It’s hard for me to say now how my grandparents earned their living at that time:  it was considered dangerous to ask questions or reveal too much.
  I can’t tell you much else about my father’s parents: even though they lived in Kiev, their house was far from ours, and we lived with my mother’s parents. When  my grandfather Gersh died in 1924, I was not even ten years old. My grandmother, Serel Grigoryevna, nee Buchman, died five or six years later.
There is a picture of the three brothers Liberman and me when I was 13. Maybe my uncles came to Kiev to celebrate the coming of age of their nephew? [According to the Jewish tradition, a Jewish boy comes of age at the age of 13, and this day is called his bar-mitzvah].
Uncle German was born in 1875. I can say that he followed in the footsteps of his father – forestry economy. He moved from place to place; he worked both in the north of Russia and in the west of Ukraine. There was some sort of instability in his nature.
I will tell you later about my uncle Yevsey, who was a famous economist-reformist in the 1960s, and about my beloved aunt Vera, who lived in Kiev like our family.

Our family lived together with my mother’s parents – Isaac Petrovich Berlatsky and Yulia Moiseyevna Berlatskaya, nee Knebelman. We lived in apt. 17, at 3, Mikhailovsky Lane. We had four rooms: my father’s office, my parents’ bedroom, the children’s room and my grandparents’ room, which later became a living-room.  
Grandfather Isaac attended a small synagogue on our street.[It was later closed. Of our more than 300 synagogues in Kiev, only one functioned after the war]. Out of respect for grandfather, who was the only deeply religious person in the family, the whole family kept all the Jewish traditions. Grandfather had sacred books and prayer books in Hebrew. He prayed on his own, standing alone in a corner. Grandmother Yulia, by the way, never attended synagogue and never prayed at home; only grandfather did.
By the way, do you know that in Jewish families Jewish baby boys had a special ritual circumcision a few days after they were born? This ceremony is called “brith”. When I had that operation, uncle Yevsey held me in his hands. I think my parents had this ceremony done for the sake of Grandfather Isaac.
When Grandfather Isaac was still alive we usually celebrated the Jewish holiday of Passover. We got ready for this holiday by cleaning the flat and getting a supply of matzo. Matzo was made in Podol (a district of Kiev), on Schekavitskaya Street. I think it was made at the synagogue. Religious Jews could not eat bread during the period of this holiday, so they ate matzo.

Growing up

When I was 13 years old, I had a bar mitzvah according to all the rules. Grandfather wrote four Hebrew lines in Russian letters for me to recite at the ceremony, because I had absolutely no knowledge of Hebrew. I learned the lines by heart and forgot them as soon as the ceremony was over. Immediately after the ceremony I ran to my regular school. We were ashamed of following Jewish traditions.
  Russian was the dominant language in the families of both  my grandparents. My father and mother spoke only Russian to each other and me; they had absolutely no accent. I myself know neither Yiddish nor Hebrew, and I regret this very much.
Grandfather Isaac traded in grain in Nikolayev, in the south of Ukraine. He jokingly called himself “the first exporter” of grain. Eventually, grandfather became an honorary citizen of that city. I think he had to be a 1st Guild Merchant to have that honor. I don’t know what education he had. When his friends came to see him on holidays, I heard them speaking in Yiddish. Sometimes I heard my grandmother Yulia speaking Yiddish to grandfather. Grandmother could write in Yiddish, but I never saw her reading in Yiddish, though I saw her reading in Russian many times.
Grandfather died at the age of 70 from uremia. I don’t remember the exact date of his death. I will tell about the death of grandmother later – she died in the beginning of the Second World War.
Besides my mother, Grandfather Isaac and Grandmother Yulia had another daughter, Sofia Isaacovna, mother’s sister. She married a man whose last name was Byalik, but I don’t remember his first name. They lived in the town of Belaya Tserkov. Her husband had a private medical practice. He was a good doctor. There were only four doctors in that whole town, and he was one of them. Sofia Isaacovna did not work outside the house; she was a housewife. I’m sure she had a housemaid. She survived the war in evacuation. Sofia Isaacovna died at the age of around 75. She is buried at the Baikovsky cemetery in Kiev. Sofia Isaacovna had a son, who was PhD. in medicine. During the war he was a colonel and the chief doctor of one of the fronts. I know almost nothing about his fate after the war.
All the women in our families – my two grandmothers and my mother – were housewives. My grandmothers got their education just like every other woman in Jewish families – at home. I don’t know any specific details about it. My mother finished seven grades of school. She liked music very much and often attended concerts at the philharmonic society and the Opera Theater.  My mother was a housewife, but we always had a housemaid. My mother did not bother do much around the house even when , for a short time, we had to rent out one room due to financial needs.
My father, David Liberman, got a law degree from Kiev University. Before the October Revolution he worked as an assistant attorney (I think Jews were not allowed to become full-fledged attorneys at that time). After the Revolution, he was a member of the Kiev Bar and worked as a legal consultant in Soviet municipal establishments and consulted private enterprises [this could be so only in 1920s-beginning of 1930s, because later all private business was closed down and then, soon after the war, eliminated].
My father’s main place of work was the Ukrainian Red Cross organization. He was a legal consultant to  the central committee of this public organization. The Red Cross had branches at every enterprise and every school. Newspapers wrote a lot about the charity activities of the International Red Cross organization, and because of this  I always considered my father’s job significant. [In reality, the Soviet authorities used this organization as a good screen in front of the international public].

Neither my father nor mother was religious. In our family we celebrated Jewish holidays only when grandfather Isaac was still alive. After his death we stopped. Neither of my parents went to synagogue or prayed at home. Naturally, I was absolutely indifferent to any religion.
Most of my parents’ friends were Jewish, but all of them were assimilated. Most of their friends were my father’s colleagues.

  Our family was so prosperous that my parents could afford to hire a French tutor for me, their only son. I still remember the poems and proverbs that she taught me. I am fluent in reading French even now, although I am not so good at speaking it due to a lack of practice: my French tutor moved out of Russia immediately after the Revolution because of “those barbarians,” as she called the new power.
Then I had a nursery governess, who cared for a group of children all about the same age. I can not remember the names of the children or the governess now. She went for a walk with children from our area. All of us had approximately the same level of knowledge and education. She spent all morning outside with us, then we went over to her house, had breakfast and some of the children even went to bed. 
All the children were certainly from prosperous families. The governess taught me to read and write and with this,  I could enter the third grade of United Labor School # 79 at once, skipping the first two forms.
The teaching in this school was in Russian. I could certainly have gone to a Jewish school – it was not a problem in 1920s, but my parents saw no sense in it. We had 25 students at our class, and the class was mixed – both boys and girls. The main language of Russian; only a few students spoke Ukrainian. Kiev was a Russian-speaking city at that time. We had good teachers at our school, for instance, the future president of the Academy of Sciences, the famous Academician Alexandrov taught physics. We also learned German. It was the main foreign language taught at schools at that time. There were many Jews among teachers and students alike, but there were no tensions between us. We, Jews, always knew who was a Jew and who wasn’t. This was something we felt subconsciously. Besides, Jews had a Jewish appearance and surname, this distinguished them from the others. Later, when I studied at the technical college and institute, it did not matter whether I was Jewish or not. At school we certainly had pioneers,1. but I didn’t join the pioneers or Komsomol. At that time it was not yet mandatory; they selected only those who were “worthy” and did not allow those who came from “non-proletarian” families.
I began to grasp the full meaning of having a “non-proletarian” origin only later, when after seventh grade I wanted to enter the construction technical college and after that, university. Back at school I had decided that I wanted to become a construction engineer, but due to the fact that my father was a “specialist” [that is, a specialist with a university degree who was an office worker], I could not enroll in  the construction department. Things were very difficult, because the Soviet authorities at that time recommended that all institutions give educational priority to the children of workers and peasants – and  my father was a lawyer.  I could only enter a self-supporting school, so I enrolled in the textile technical college that was located at Podvalna Street [today’s Yaroslavov Val Street]. I even remember the number of the building – #25. All students of this college had to pay for their education. As far as I remember, our tuition was 25 or 30 rubles a month, which was a lot. There I met the son of a merchant, the future Academician Boris Israelevich Medovar. I knew him very well. But I did not finish my studies at that college, because I enrolled there only out of necessity. My goal remained to be a builder.
In order to open the way  for me to go to the right school, my father took special  courses and  became what was called a “technical specialist.” The Soviet authorities had much more respect for “technical specialists” than for simply “specialists.” Children of “technical specialists” had a chance to enter university. But I also had to have a proletarian job  to do so. So I spent almost half a year working as a stamp operator in a workshop. I was around 15 years old then. My job was to make metal rivets for knives with wooden handles – the handles got attached to the knives with my rivets. I worked there for four months. Since I was qualified to enter the university in every other way, I asked for a certificate that said that I was a worker. Now I had a “technical” father and my own “proletarian” experience, tiny though it was.
This helped me enter the Kiev Institute of Construction Engineers in 1932. I also got some help from the Institute’s legal consultant, Isaac Grigoryevich Bek, who was an acquaintance of my father. But I took the entrance exams just like everybody else.
I have wonderful memories of my Institute. The standards of both teachers and students were high. One of our foremost teachers was Nikolay Vasilyevich Karnaukhov, a Corresponding Member of the Academy of Sciences of Ukraine. He always treated us with respect. Most of us (23 out of 26) were Jewish. We had absolutely no “national” problems with other teachers or students. I graduated from the Institute with honors and was given the diploma of a construction engineer.  I remember my student years for other things too. Even though we spent a lot of time studying, we still had time for fun. We were young. We dated girls, watched movies, went to theaters. I took classes at a dance school. The head of this school was called Berdichevsky. I think he was an opera actor. Learning dances was fashionable then: tango, blues, Boston. There was another dance school led by an engineer-economist named Miller. He taught dancing for material reasons because it paid well. He had groups of people who paid him for teaching them dancing. He rented a club and our students went there. Some took dance classes from both teachers. Sometimes students drank alcohol, but they never got drunk. In general, youth is youth....

During my student years I did not face any national problems, but I faced other problems whose meaning was hard for my generation to evaluate. In autumn 1932 an unheard-of famine began in Ukraine. [This famine took a toll of 5-6 million lives. All the harvest was confiscated from peasants, and the Ukrainian rural residents started dying out. Peasants stole into cities for bread, bypassing military guards.] In the streets of Kiev I saw weak, skeletal people who stood in long lines for bread. Every morning street cleaners would take away dead bodies.
I remember one case when I was summoned to the Komsomol committee of the Institute, even though I was not a member of the Komsomol. I didn’t even talk much to them, not because I didn’t want to, but because I had no time. I was mostly interested in studies. Komsomol was afraid of the Mensheviks, and they considered my father to be a Menshevik. Anyway, they summoned me and gave me an order – to take a sack of bread to the village of Brovary outside Kiev. There was a special collective farm there that our Institute was in charge of [an organization half ruled by the state; peasants were forced to join such collective farms with everything they owned (to be collectivized), while many urban organizations were “in charge” of such farms, helping them with machinery and manpower.] Students of our Institute were working at that farm. I was given a large sack of grain, but I asked them to give me something smaller because I was not very strong physically. I remember vividly how I left the Komsomol committee with the sack. I don’t remember exactly how I got to the farm – probably by electric train. Our students were starving there just like everyone else. So I gave the sack to those at the farm who were still alive. I remember a street in this village – there was nobody outside and all the windows and doors of houses were closed.
When I arrived at the farm I, too, had to work there for two or three weeks. We stayed in the school and slept on the floor, I think on mats. Then every year we were sent to collective farms to do different kinds of work.
Physically I was rather weak; I never even did any physical exercise. I had no time for it. But I remember we would be sent to work at a collective farm for three weeks or a month. And I had to do the most difficult physical work: I had to stand on top of a threshing machine and put sheaves into the threshing machine to be threshed. It was a very hard work. I still remember how dust got into my eyes and I had to lift up those heavy sheaves and put them down and repeat this action an endless number of times… I asked my chief to transfer me to an easier work in the village. He allowed me to put sheaves on carts. The sheaves lay around everywhere. I had to pitchfork them and put on the carts. When the cart got full, it went to take the sheaves to the threshing machine, and I had time to rest. I worked this way for three weeks. We were fed three times a day. I don’t remember exactly what we ate, but I remember we had bread. For lunch we had a very liquid soup, porridge and bread. We also had about a one-hour-long break. In the afternoon and evening we worked again and when it got dark we returned to the school we stayed at. Practically nobody else worked in the village, because many people had starved to death and many moved to cities to find jobs there. Dead bodies lay around at the Brovary train station. These people had died of starvation. We were usually sent to agricultural works in autumn, in September, because a lot of seeds were sown, but very few people were left to gather the harvest – those who were strong enough moved to the city, while those who remained were too weak to work.
It is terrible to think of the years 1932-1933. There was famine all over Ukraine. People ate horse-flesh. I remember when I returned home from the farm, my father told me, “Horse’s flesh is very red.” Every time I see horses now I think of their flesh. Well, my father had a job, and it was easier to get foods in the city, so we ourselves did not really starve.
I learned about the real scale of the “mistakes” of collectivization only in early 1990s, when the famous [1986] book by Robert Conquest, The Harvest of Sorrow, was translated into Russian. Conquest wrote another book on the pre-war USSR –  The Great Terror – about the mass repressions that affected millions and millions of people.
Our family also suffered. My father was arrested twice. Unfortunately, I hardly know any details about this, as father did not like to talk about it. I was also afraid to ask, all the more so because it all ended well for our family. This was after the end of NEP2 in 1934. Many businesses opened under NEP, and my father consulted some of them as a legal consultant. In the late 1920s-early 1930s, the authorities began to close down free commerce in the city. At one point, they came to arrest my father. We were shocked. Later, he was released (maybe he was released due to the fact that we appealed to the prosecutor – an old Jewish Bolshevik with great revolutionary party experience. Many in the power structure realized the absurdity of what was going on but could help only in rare cases).

My father’s brother – Yevsey Grigoryevich Liberman – was also among those arrested at that time. He was born in 1897 and graduated from Kiev University. From 1923 he worked in Kharkov. He was an undoubtedly talented man: he later created an economic school famous all over the country. He started in Kharkov [which was the capital of Ukraine then] as an assistant or a secretary to a famous party leader of the Ukrainian Republic, People’s Education Commissar Nikolay Skrypnik. When Ukraine suffered famine and they began arresting the national Ukrainian intelligentsia, Skrypnik, as one of the honest people of the old generation of party members, committed suicide. So, when my uncle, then a young economist, was arrested, working for Skrypnik was one of the charges against him; he was accused of supporting Ukrainian nationalism (they apparently forgot that he was Jewish). He was imprisoned for almost a year.  He was even tortured. But he did not sign any papers. One of my uncle’s students, who was teaching at the Kharkov Economic Institute at the time, helped obtain his release. Later, this student became the leader of the city party organization.
People tried to hush up the truth about the arrests. The extent of people’s fear can be seen from the following episode. Uncle Yevsey and his wife Regina Gorovits [the sister of the world’s famous pianist Vladimir Gorivits, who lived in the USA], was visited by the Vladimir Gorovits’ wife, V. Toscanini. 
My uncle thought it was necessary to ask the NKVD [People’s Commissariat of the Interior] for permission to receive this foreign guest. He also asked them to send a representative of the authorities to every family meeting with her. It was probably due to the fact that his sister-in-law was known worldwide (she was a daughter of the famous conductor Arturo Toscanini), that there were no negative consequences for the  Liberman-Gorovits family for having had “contacts with foreigners,” even though in many other cases it was enough for someone to have a relative abroad in order to be arrested and disappear. 
Later, my Uncle Yevsey’s lectures, articles and speeches drew the attention of the highest Soviet leadership; he won support from prime ministers Khrushchev and then Kosygin. An article titled “Plan, Profit, Prize” that he published in “Pravda” [the main newspaper of the USSR] in 1962 touched off a whole discussion among economists, while his line of  reforms, supported by the leadership of the USSR, was nicknamed “Libermanization” in the West. The journalist Mark Geiler called my uncle a “leader” in the new Soviet economy and devoted a big article with photos of his meeting with Yevsey Liberman in his flat in Kharkov. This article was published in the French «Paris Match» magazine (March 1966).
My famous uncle died in 1984. Many economists say today that the basis for the liberalization of the economy in 1990s was missing the input of Yevsey Liberman – the “father of the reforms” of the 1960s and the head of the Kharkov school of economists. I felt I had to tell you about the Kharkov branch of the Liberman family.

During the war

I began to work as a builder in the last years of my university studies. At first, I taught construction design in the River Technical College in Kiev. I also worked as a construction engineer and a designer at the Stalin Shipbuilding Works. And when the Second World War broke out, I was sent to the design organization of the Kiev military district. Because of this, I was exempt from the draft. In August 1941 I was transferred to work on the construction of military objects – plants and aerodromes at the Volga defenses (in the towns of Ulyanovsk, Saratov, Kuibyshev, etc.).
My parents were evacuated with just two suitcases, first to the town of Gorky, where our relatives lived. Later they moved to the town of Buzuluk, in the Chkalov (now Orenburg) region. My father worked in the rear in different organizations as a legal consultant. 
Through some relatives I found out where my parents were staying and we kept up a correspondence. In one of my letters I sent them a photo, on the back of which I wrote: “To my dear parents from your son. Saratov, 5. VII. 42” You can still read the inscription. Later, I was even able to visit my parents: we had to build antiaircraft defense fortifications in Buzuluk .
To our deep sorrow, grandmother Yulia, my mother’s mother, could not be evacuated due to her old age (she was 81) and poor health. So she was killed, but not in Babi Yar, like most of the Kiev Jews. She was shot in September 1941 along with a group of other elderly, sick Jews in the center of the city, in the building at Bogdan Khmelnytsky Square. According to our neighbors, it was our street-cleaner Petr who put four old women who could not walk (my grandmother, two Polsky sisters and Mrs. Alexandrova) on a cart and took them to that building, which was a courthouse  before the Revolution.
My parents returned from evacuation to devastated Kiev in 1944. In 1946, my mother, Maria Isaacovna Liberman, died, and two years later my father, David Grigoryevich Liberman, died, too.
My aunt Vera Grigoryevna was a lovely person. She was born in 1890 in the town of Sudilkov. Her teacher at the Kiev Medical Institute was the then famous Professor Pisemsky. She worked as a gynecologist in Kiev and during the war worked in the Urals. She got married a year before the war. To the great surprise of our secular family, Vera’s wedding ceremony was traditionally Jewish, with a rabbi, chupah [a canopy put over the bride and a groom during the wedding ceremony], and freilachs [a Jewish folk dance]. Vera’s husband died in the first months of the Second World War.
Aunt Vera’s death was tragic and absurd – she fell down in her own flat after getting entangled in the flap of her bathrobe; she broke her femor, and died some time later from her injury. I don’t remember the exact date of her death.
I got married at the end of 1944 in Kiev, which had just been liberated.  I returned from evacuation together with my parents and my bride – Frida Isaacovna Khatset. We met in  Buzuluk ,the town where my parents stayed during evacuation; Frida was working at a military plant. My wife’s parents were very good, wonderful people. They received me very warmly and made friends with my mother. They were born into very poor Jewish families, in Kiev. My wife’s parents were religious, kept all traditions, and went to synagogue. But Frida, like me,  was a Soviet child.... My wife is five years younger than I am; she was born in 1919. Right before the war she graduated from the chemical department of the Kiev University.

After the war

In 1946 our son Georgy was born. After the war, Frida Isaacovna worked as a researcher at one of the institutions of the Academy of Sciences. When she was left jobless in 1952, at the peak of Stalin’s anti-Semitic repressions,  she used her “idle time” to great benefit: she wrote her Ph.D. thesis. But it was only with great difficulty that she was able to defend her thesis, and it was only after the anti-Semitic wave had passed and she could return to work in her research institute.
In 1948 I defended my own Ph.D. thesis and began lecturing at the Kiev Road-Transport Institute. However, a year later I had to quit that job due to “failure in fair competition.” This was the official version behind my dismissal. But I felt that there was another reason. I think the institutions of the Education Ministry and the Academy of Sciences were more “ideology-proven” institutions than industrial bodies.
In 1949 I began to work in the Building Construction Research Institute, which was subject to the USSR and Ukrainian Republic’s ministries for housing and industrial construction. There I worked until 1999 – 50 years! First I was a senior researcher, then the chief of a laboratory. Here, in 1967, together with my colleagues, I was awarded the State Prize of the USSR, which was the second main prize of the Soviet Union after the Lenin Prize. You may find it interesting that the group of 11 winners of that prize consisted of five Jews, for instance, Abram Leonidovich Levansky, deputy minister of the electro-technical industry, and Vladimir Pinchusovich Abovsky and Girt Meyerovich Shagal – leaders of the major construction trusts of Siberia.
As far as anti-Semitism is concerned, I would say the management of industrial, productive establishments approached their personnel with pragmatic rather than ideological motivations. In our institute, my Jewish colleagues and I felt no open anti-Semitic attitudes. But somewhere at the top, I heard, it had its effects. For instance, even though I was already a major expert in my field and had been awarded the State Prize  (which was called the Stalin Prize until the 20th Party Congress) I was not allowed to travel abroad. My director told me that every time the institute put my name on the list of a delegation to be sent abroad, somebody in the ministry or even higher – in the party bodies – would delete it. It was taken naturally back then. Still, I worked well and was highly respected – and this made me happy.
I should also say that after getting the State Prize, I was asked to join the Communist Party. But I said I was not mature enough. I was asked a second time, and after I gave the same answer I wasn’t approached again.
Something else about anti-Semitism. I was  a propagandist in 1952, meaning that during the electoral campaign I had to go from flat to flat (everyone who had a university education was used as  a propagandist, not only party members). In doing so, I saw that many “ordinary people” believed the Soviet propaganda and were against the Jews. They were truly afraid to go to Jewish doctors, for example. It was a general attitude. But in our institute, where I worked, anti-Semitism was not overpowering  – people’s merit in doing their jobs meant much more.
My son Georgy graduated from the same Construction Institute as I did and has the same profession as I do. First I helped him and we did some work together, but then he would help me when I had problems  working.
My son is married. His wife is Russian. In 1970 their daughter Yelena was born.
I retired on a pension in 1999, when I was more than 85 years old. Even after my retirement people continue to turn to me for consultations and references – both my former colleagues and those who read my publications. I have published more than 200 articles and hold a lot of invention patents, etc. People are judged by their deeds.

Only lately have I begun to read Jewish newspapers. I pass on the most important things to my son. I also watch Jewish TV programs. We are also often invited to “Khesed,” and I use its library. We also subscribe to Ukrainian and Russian newspapers. I do my best to follow the news, listen to the Voice of America and BBC. But we certainly spend more and more time on medical problems now.
Regrettably, we at all do not know Jewish traditions, do not know how to celebrate Jewish holidays, do not know Yiddish. Our parents did not teach us this; it  was not accepted and not fashionable. It hurts that this is the way things are, but at this point, it’s impossible to change.
We get frequent phone calls from our friends and acquaintances, and we call them. It is hard to go see anyone. My son and  his family and some younger friends come to see us.
Among my friends are both Jews and Gentiles with whom we studied or worked. We don’t feel alienated. For instance, we have good friends from the pre-war times, our former neighbors – the Shanin family. In evacuation we worked and lived together. They are Russians. But our closest friends are still Jews. It just happened this way.
I observe with interest life in Israel and other countries, where my friends live - but I think that a person must die in the country to which was born. And that it’s possible to live a full life only at home.

Életrajz

Nógrád Miksának mindenről van véleménye, figyel a napi történésekre. Egyedül él, nagyon barátságos, jóindulatú, a fiatalokat nagyon szereti. Hűséges olvasója a „Népszabadság”-nak és „168 órá”-nak, a tévében a sportközvetítéseket nézi. Mivel nagyon idős, rég elmúlt 90 éves is, a régmúlt eseményeire néha nehezen emlékszik vissza, sokszor inkább egy-egy érzés él benne élénken.

Egyik dédszülőmről sem tudok, a nagyszüleimet viszont már jobban ismertem. Apám apját Nógrád Károlynak hívták, nagyanyámat Róza néninek, de a teljes nevére nem emlékszem. Anyám részéről Szegedinnek hívták a nagypapát, de a másik nevét már nem tudom. A nagymamám ott korán meghalt. A családban mindenki magyarul beszélt, jiddisül senki sem tudott. Édesapám, Nógrád Ignác a Felvidéken született, talán Zilinában [lásd: Zsolna]. Édesanyám, Szegedin Lívia is valahonnan arról való. Régebben jöhetett át a család Magyarországra [azaz a mai Magyarország területére], mert én már Balassagyarmaton születtem.

Nógrád nagypapámék Balassagyarmaton az Ipoly folyóhoz közel laktak, nagyapám samesz-féle volt a helyi templomban. A Szegedinek pedig a zsidó templom közvetlen közelében laktak. A másik nagyapával kevesebbet találkoztam, rá nem nagyon emlékszem, hisz aránylag korán meghalt. Viszont a felesége [Szegedin nagypapa második felesége] valami kis zöldséges üzletet vitt.

Nagyszüleim nem sokat meséltek a gyerekkorukról, talán mert azt gondolták, hogy úgysem értettük volna. Akkoriban nem volt divat párttagnak lenni, politikával nem foglalkoztak. Mind a két nagyszülőnél tartották otthon a kósert, és zsinagógába is rendszeresen jártak. Főleg a Nógrád család, ahol samesz volt a nagypapa. Neki illett is.

Az után is, hogy Újpestre költöztünk a szüleimmel, még elemista koromban sok-sok évig töltöttem a nagyszülőknél a nyári szünetet. Édesapám 1914-ben bevonult, 1919-ig fogságban volt, és csak utána jött haza a frontról. Míg távol volt, édesanyám az újpesti bőrgyárban dolgozott, mi pedig nyaranta mentünk Balassagyarmatra, hogy eltöltsünk ott egypár hetet az iskolai szünetben. Ez volt számunkra a nyaralás. Ilyenkor Nógrád nagypapánál laktunk, és időnként a másik nagypapát is meglátogattuk.

Balassagyarmaton mindkét nagyszülő lakása egyszobás volt. Bár a lakás kicsi volt, vezetékes vízből ihattunk, és az udvart is felkövezték, akárcsak az utcát. Régi típusú, földszintes házban laktak a nagyapámék. Hatalmas nagy udvarban nyolc kis lakás volt, ebben különböző zsidó családok laktak sok gyerekkel. Ha jól emlékszem, még villany is volt, de ebben ennyi idő után már nem vagyok biztos.

Anyai nagyapámnak meghalt az első felesége, újra nősült, így anyámnak lett négy vagy öt féltestvére, akik között akkora volt a korkülönbség, hogy a legfiatalabb velem egyidős volt. Édesanyám lánytestvéreire csak nagyjából emlékszem. Egyiküket Szerénnek hívták, de a többi neve sajnos már nem jut eszembe. Nógrád részről két nagybátyám volt, ők fiatalabbak voltak édesapámnál. Úgy rémlik, már fiatalon is mindig kalapban és öltönyben jártak, és nagyon vallásosan éltek. Bennünket is annak neveltek, később aztán mégis „elfajzottunk”, mi már nem tartottuk annyira a vallást.

Édesapám két testvére közül az egyik, Nógrád Aladár elég hamar, 1936-ban, fiatalon meghalt. Rá csak egészen halványan emlékszem, talán nem is dolgozott még, amikor meghalt. A másikat, Dezsőt, aki szobafestő-mázoló volt, az egész családjával együtt elvitték Újpestről. Négy gyereke, nagy családja volt. Mind odaveszett, senki sem jött haza közülük Auschwitzból. 

Szóval, az öcsémmel és a húgommal sok időt töltöttem nyáron a nagyszülőknél, míg édesanyám dolgozott [Anyja 1914–1919 között dolgozott, míg a férj a fronton, ill. hadifogságban volt. – A szerk.]. Olyan hét-nyolc éves lehettem akkor. Amikor Nógrád nagypapáéknál voltunk, mi, gyerekek rendszeresen összeültünk ebédelni, vacsorázni. Balassagyarmaton a sok gyerek, a sok unoka mindig együtt játszott. Összetartott a család. Később aztán Újpesten is rendszeresen összejárt a család, hol itt, hol ott, hol amott, mindig másnál.

Nem is tudnám megmondani, pontosan mikor és miért jöttek fel szüleim Budapestre, de amikor a húgom született, már Újpesten laktunk. Valószínű, hogy itt találtak munkát. Kifejezetten Újpestre jöttünk fel, ami akkoriban még egészen vidékies jellegű volt. El sem tudtam volna képzelni, hogy később, egyszer majd Budapesten éljek. Egész nagy távolságot kellett megtenni, hogy a Belvárosba bejusson az ember. Azt nem tudom, mi volt édesapám eredeti szakmája. Mint sokan mások a családból, ő is a helyi bőrgyárban dolgozott, valami mester vagy művezető beosztásban.

Édesapám, Nógrád Ignác 1889-ben született. Úgy emlékszem, hogy ő is mindig öltönyben és kalapban járt, ugyanúgy, mint a család többi férfi tagja. Nem voltunk gazdagok, viszont nem is éheztünk. Egyvalamiben kilógtunk a szegény családok közül: arra mindig adtunk, hogy rendesen, lehetőség szerint elegánsan öltözködjünk. Apám magas ember volt, nálam magasabb, persze ezt most nehéz megítélni, mert én már jócskán összementem. Igen vékony volt, akárcsak édesanyám. Nem volt annyira vallásos, mint édesanyám. Nem viselt sem szakállt, sem pajeszt. Fényes, barátságos barna szeme és haja volt.

Édesanyám, Szegedin Lívia tizenkilenc éves volt, amikor én születtem. 1891-ben jött a világra, de hogy hol, azt nem tudom. Vagy a Felvidéken vagy Balassagyarmaton. Háztartásbeli volt. Amíg édesapám fogságban volt kénytelen volt a bőrgyárban dolgozni, hogy eltartson bennünket, gyerekeket. Parókás, vékony, helyes arcú asszony volt. Hogy hogyan ismerkedtek meg? Annyira nem voltak vallásosak hogy sádhenre [lásd: házasságközvetítő] bízták volna a dolgot, de ki tudja? Az ő apjáék, Szegedin nagypapáék is vallásosak voltak, de nem ortodoxok. Az apai nagyapámnak se volt pajesza, csak a nagymamának parókája. Mégis tartották a kósert és a szombatot [lásd: étkezési törvények], ezt édesanyámék se hagyták el.

Én 1910. november 6-án születtem Balassagyarmaton, de nem sokkal később már Újpestre jöttünk, és a húgom, Ilona (Ila) már Budapesten született 1912-ben, az akkori Bródy Kórházban [lásd: Zsidókórház]. Jenő öcsém szintén Budapesten született, 1914-ben. Kétévenként jöttünk a világra. Újpesten az Attila utcában laktunk, közel a bőrgyárhoz, ahol a szüleim dolgoztak. Hosszú ideig éltünk ott. Én 1935-ben nősültem, akkor elköltöztem a Wekerle utcába, de a közelükben maradtam Újpesten. A Wekerle utcában már egészen biztosan volt villany és vezetékes víz. Nem úgy, mint az Attila utcai bérlakásban – vagy gyári lakásban, nem is tudom –, ahol felnőttem. Ott még petróleumlámpával világítottunk, és mindnyájan egy szobában aludtunk. Csak a konyhában fűtöttek, így télen mindenki ott tolongott, együtt, egy helyiségben. Később elköltöztünk a szüleimmel együtt az újpesti Kossuth Lajos utcába, ott már két szoba volt, közel az újpesti vasútállomáshoz. Persze bérlakás volt az is, sajátra nem telt volna. Nem emlékszem, hogy mennyi lehetett a házbér akkoriban.

Gyermekkoromból nem emlékszem semmiféle zsidóellenes megmozdulásra. Emlékszem, sok más gyerek is volt a házban. Elég nagy udvarunk volt, egy emeletes házhoz, amelyben úgy tíz-tizenkét lakás lehetett. Mintha egy nagy eperfa állt volna az udvar közepén. Egyszobás lakás volt, a vécé és a fürdőszoba más lakókkal közös használatban volt, kint, a közös udvaron [Föltehetően inkább csak árnyékszékféle volt, a közös használatú fürdőszoba pedig teljesen valószerűtlen és valószínűtlen. – A szerk.]. A házban nem volt mindenki zsidó, de ez nem jelentett problémát a húszas években. Játszottak egymással a zsidó és a keresztény gyerekek. Amikor az én gyerekem iskolás volt, akkor már elkezdődtek a zsidózások.  Emlékszem, első elemibe járt, jött haza az iskolából, és hazafelé lezsidózták. De az én gyerekkoromban ezt még nem éreztük. Együtt karikáztunk meg bicikliztünk [Nem valószínű, hogy akkoriban szegény szülők gyerekeként biciklije lett volna, ami akkoriban elég drága dolog volt. Föltehetően későbbi emlékeit vetíti vissza a gyerekkorára. – A szerk.].

Hagyományok? Engem és az öcsémet a szüleim ugyan nem küldtek héderbe, de otthon betartották a vallást. Édesanyám ragaszkodott hozzá, betartotta a törvényeket, és kóser háztartást vezetett. Külön volt a tejes, külön a zsíros edény. Ha csirkét vettünk, akkor a sakter vágta le. Édesapám ennyire nem vette komolyan. Édesanyám volt, aki miatt minden pénteken meggyújtottuk a gyertyát, megtartottuk a Hanukát, a Pészahot és a többi nagyobb ünnepet. Megültünk minden zsidó ünnepet. Mondjuk, a Pészah nagyon érdekes volt. Külön evőeszköz volt a húsos meg a tejes ételhez. Szigorúan külön! Azért szerettem, mert jó volt, amikor összejött a család apraja-nagyja. Míg a szüleimmel éltem, megtartottuk a böjtöt, a Jom Kipurt. Hanukakor külön ebédre vagy külön vacsorára nem emlékszem, de a gyertyatartóban a gyertyákat meggyújtottuk. Pészahkor minden edényt áttüzesítettünk, ahogy ilyenkor szokás [Vagyis valószínűleg nem voltak külön, csak Pészahkor használt edények, hanem a máskor is használt edényfélét tették alkalmassá pészahi használatra: „kikóserolták” őket. Ez különféleképpen történt/történik: azokat az eszközöket, amelyek közvetlen érintkezésben vannak a tűzzel, azokat alapos tisztítás után láng fölött kiégetik minden oldalról. A fém edényeket és eszközöket bugyborékoló, forrásban lévő vízzel mossák ki; a forrázást nem álló üvegféléket három napon át áztatják naponta cserélt langyos vízben, hogy a homécot eltávolítsák belőlük. Erdély egyes részein a kikóserítást földbe vájt gödörben végezték: oda rakták be az edényeket, vizet öntöttek rá, a vízbe pedig fölforrósított köveket raktak.  – A szerk.]. Édesanyám szigorúan követte az előírásokat, édesapám csak a maga módján. Péntek esténként a mama mindig készülődött, gyertyát gyújtott, kenyeret takart [lásd: kettős kenyér]. Volt bárhesz is, és egész szombaton nem volt szabad meggyújtani a villanyt, semmit [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A kályhát nem is kellett, hozták a sóletot a pékségből.

Annak idején nagyon jó rabbi vezette az újpesti zsinagógát. Hogy is hívták? Neves rabbi volt, utca is van elnevezve róla [Venetiáner Lajosra gondol, akiről Újpesten valóban utca is van elnevezve. – A szerk.]. Remek kántor is volt, gyönyörűséges volt hallgatni, amikor Jom Kipurkor énekelte a Kol Nidrét. Felemelő volt akkor eljárni a zsinagógába. Hosszúnapkor az volt a természetes, hogy korán vacsoráztunk, és mentünk a templomba. Másnap estig végig böjtöltünk, csak mi, gyerekek [Azaz a 13 évesnél fiatalabb fiúk, akiknek még nem volt meg a bár micvójuk. – A szerk.] ettünk titokban néha valamit. Édesanyám meg édesapám ott volt egész nap a templomban. Mi is nagyjából.

Később már egyre kevésbé lettünk vallásosak. Apám megette a szalonnát is, de otthon erről szó sem lehetett. Így otthon a kikóserozott edényekből szigorúan kóser ételt ettünk. Ehhez édesanyám ragaszkodott, egészen élete végéig. Felnőttként szombatonként nem jártunk zsinagógába, mert dolgoztunk. Amikor már a szombat szabad volt, akkor sem mentünk imádkozni, csak nagyon ritkán. Persze a nagy ünnepeken édesanyám és az édesapám elment a templomba. Mi általában az újpesti templomba jártunk, ami nem messze volt a lakásunktól [Újpesten két templom volt: a Beniczky u. 8. szám alatt lévő, 1885-ben épült, kb. 1000 személyes főtemplom és a Bocskay u.-ban lévő régi templom. – A szerk.]. Az emlékezetem csalóka, mert fogalmam sincs, tanultam-e ott héberül, pedig az imakönyvet sokáig jól tudtam olvasni. Bár micvóm is volt, szintén Újpesten. Felhívtak a Tórához, és ott felolvastattak velem pár sort. Lehet, hogy volt valami kis ünnepség családi körben, de ki tudja ma már! Arra emlékszem csupán, amikor felhívtak, az nagy pillanat volt egy fiú életében, tizenhárom évesen.

Hatéves koromtól az Attila utcai községi elemi iskolába jártam. A négy polgárit [lásd: polgári iskola] sajnos nem tudom, melyik utcában végeztem. Akkor még elég kicsi volt az öcsém meg a húgom, mi vigyáztunk egymásra. Anyám csak addig volt otthon, amíg az öcsém megszületett. Az iskola jó volt, nagyon szerettem odajárni. A lányok és fiúk külön tanultak az iskolában, nem voltak még koedukált osztályok [Elemi szinten egyébként – főleg vidéken – voltak koedukált osztályok; lásd: koedukáció. – A szerk.].
Állami iskola volt, de tartottak hittanórát kinek-kinek vallása szerint. Az újpesti elemi iskolába zsidók és nem zsidók vegyesen jártak. Csak a hittanóra volt külön. Például a Hiszekegyet csak a keresztények mondták, a zsidók nem [Hiszekegy – keresztény ima kezdő szavai; más néven Credo („Credo in unum Deum”, ’Hiszek egy Istenben’) vagy „Apostoli Hitvallás”: a legalapvetőbb hitigazságok rövid összefoglalása, melyet a hagyomány szerint maguk az apostolok állítottak össze, mielőtt Jeruzsálemből szétszéledtek hirdetni a hitet. – A szerk.]. Nekem meg héber imakönyvből kellett tanulni, ilyenkor külön tanteremben voltunk. Szerettem a számtant, főleg az egyszeregyet. Még ma is abból élek, és bosszankodom, mikor át akarnak verni a boltokban. Jól megtanították a szorzótáblát! Ha visszagondolok, nem is volt olyan tárgy, amit ne szerettem volna. Jó hangulat volt akkor az iskolában, és a tanárok nem bántak másképp a zsidókkal sem. Olyannyira nem volt ez lényeges, hogy még azt sem tudom, voltak-e közöttük zsidó tanárok. Ez nem volt téma akkor, sem az elemiben, sem a polgáriban.
A német akkor még nem volt kötelező, nekünk legalábbis nem kellett tanulnunk. Az iskolai tornaórákról nem sok emlékem maradt, pedig később fontos lett számomra a sport. Komolyan sportolni tizennyolc éves koromban kezdtem. Kézilabdáztam és atletizáltam, felnőttkoromban még egyesületben is. A családban más nem sportolt, úgyhogy már nem is tudom, honnan jött az az ötletem, hogy sportolni menjek. Magam döntöttem úgy, hogy kézilabdázni és mellette atletizálni is fogok. Újpesten nem vallási alapon szerveződött a sportélet, hanem vegyesen játszottunk. Inkább a munkás élethez, a szakszervezethez kapcsolódott a kézilabdázás, ingyen járhattunk játszani. Akkor még nagypályán voltunk, nem úgy, mint most. Hetenként kétszer volt edzés, délután. Általában vasárnap vagy szombaton volt a mérkőzés.

1938-tól már mint játékvezető is foglalkoztam a kézilabdával, majd a hatvanas években a Magyar Kézilabda Szövetség vezetőségi tagjaként vettem részt a sportág életében. Kétszer is utazhattam a csapattal külföldre, mindkétszer az NDK-ban játszottunk. Vonattal utaztunk, egyik alkalommal Rostockon, másik alkalommal Berlinen keresztül Drezdába. Nemcsak kézilabdázni, hanem társas táncolni is jártunk. Tangózni, keringőzni tanultunk ugyanabban az újpesti egyesületben.

Négy éves voltam, amikor 1914-ben édesapámat behívták katonának. Amikor hazajött, már nagyobbacska voltam, kilenc éves. Ma is előttem van, amikor az Attila utcában szembejött velem egy férfi orosz ingben, gimnasztyorkában, erősen lesoványodva. Az édesapám volt, akit csak nagy nehezen ismertem meg, hiszen kiskoromban láttam utoljára. Ő viszont felismert, örültünk egymásnak. Volt nagy öröm otthon! Rohantam a gyárba édesanyámhoz, hogy itt van, hazajött! Oroszországban fogságba esett, majd megszökött, és Kínán keresztül, 1919-ben jött haza. A hadifogság nem törte meg, egészségesen tért haza. Ugyanolyan jó kedélyű maradt, mint annak előtte volt, de nem mesélt soha a háborúról és a katonaságról. Anyám sem faggatózott. Egyébként is csendes asszony volt, ritkán szólt, de egyébként nagyon kedves, szeretetteljes anya volt.

Nagyon rendes családi élet volt nálunk. Veszekedésre nem emlékszem. Egyszer kaptam apámtól egy pofont, ez rémlik, mert annyira egyedi eset volt. Azt mondta, hogy este kilencre menjek haza. Az Újpesti Munkásotthonban azonban táncestet tartottak, és ezért jóval később értem haza, mint ahogy az apám kérte [A munkásotthonok a szervezett munkások által, többnyire önerőből létrehozott intézmények voltak, az újpestit 1909-ben hozták létre. Könyvtár, énekkar, zenekar (az újpestiben 1911-ben alakult egy 55 tagú munkás szimfonikus zenekar), műkedvelő csoportok, sport- és turistaegyesületek dolgoztak falai között, tanfolyamokat, vitákat rendeztek. – A szerk.]. Ez volt az egyetlen eset, amikor elcsattant egy pofon. Ez akkoriban volt, amikor táncolni kezdtünk a baráti társasággal, köztük későbbi feleségemmel, Olgával is. Úgy tizennyolc éves lehettem. Édesanyám néha megkergetett bennünket fakanállal, de aztán sosem bántott egyik szülőm sem.

Se a nagyszüleim, se a szüleim sosem voltak tagjai szakszervezetnek, pártnak vagy egyesületnek. Nem foglalkoztak politikával sosem. Szó sem esett egyetlen pártról sem, ez nem volt lényeges kérdés számunkra. Sőt, a férfi családtagok nem szurkoltak egyetlen focicsapatnak sem, szabadidejükben csak és kizárólag a családdal foglalkoztak.

Otthon nem volt túl sok könyv. Újság nem járt, csak később, harmincéves koromban rendeltem meg a „Népszavá”-t. Inkább beszélgetéssel, kártyázással telt az idő. Gyerekkoromból még az is rémlik, hogy a felnőttek is barátkoztak egymással, de leginkább családon belül tartottuk a kapcsolatot. Összejöttek kártyázni hetenként egyszer. Hol nálunk, hol a nagybátyáméknál. Nagy rokonság volt. Hétvégeken is vagy õk jöttek hozzánk, vagy mi mentünk egy másikhoz. Minden héten nagy kártyapartik voltak, ahová ha tudott, eljött minden nagynéni, nagybácsi és unokatestvér. A nők leginkább csak beszélgettek, míg a férfiak ultit játszottak egymással, filléres alapon. Például ott kártyázott anyám egyik unokatestvére, Szegedin Ernő és családja is. Emlékszem, a feleségét nem szerettük, de családtag volt, tehát velünk tartott ő is. Később őket is deportálták, csak az egyik lányuk, Blanka jött vissza. Mellette halt meg Auschwitzban az édesanyja és a testvére, a szeme láttára.

A szombatra különösképpen emlékszem. Már pénteken elvittük a pékhez a sóletot, és szombaton hazahoztuk. Sokszor került az asztalra sólet meg libahús.

Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire meghatározta az egész gyerekkoromat, hogy közel lakott a rokonság. Vagyis így nem volt probléma átszaladni hozzájuk bármikor. Körülbelül négyszáz méteres körzetben bejárhattuk a nagyobb családot. Az egyik apai nagybácsim is ott volt a környéken négy gyerekkel, édesanyámnak is arrafele lakott a húga a gyerekekkel. Nemcsak Balassagyarmatról, hanem a közeli Kőrösmezőről [Kőrösmező Máramaros vm.-ben volt, ilyenformán az 1930-as években Csehszlovákiához tartozott. – A szerk.] is felköltöztek rokonok Újpestre, valamikor az 1930-as évek közepén.

Az iskolában nem különösen barátkoztam senkivel. Annák inkább az unokatestvérekkel, hiszen rengetegen voltunk, hasonló korúak mind. Korcsolyázásra vagy más, drága időtöltésre nem volt pénzünk. Időnk sem nagyon, mert hétköznap haza kellett sietni az iskola után leckét írni. Ezt a szüleim komolyan vették. Elsőben és másodikban palatáblám volt, később kaptam egy-két füzetet. Akkoriban nem volt hat kiló az iskolatáska, mint manapság, könnyedén vittük a felszerelést az iskolába. Egyenruhát sem kellett hordani.

Sosem mentem táborozni, táborozás helyett csak Balassagyarmaton nyaraltam. Máshova nem volt a családnak pénze eljutni. Hétvégeken azért nagyon sokszor kirándultunk a hegyekbe, a Kevélyekre, Csillaghegyre. Később hetente mentem vasárnaponként egy kiránduló társasággal, természetjáró egyesülettel, az Újpesti Munkásotthonból [1916-ban szervezték meg újpesti ifjúmunkások és diákok a Természetbarátok Turista Egyesületének (TTE) Újpesti Osztályát az Újpesti Munkásotthon kebelén belül. – A szerk.], de akkor már nagykorú, tizennyolc éves voltam.

Az öcsémet Jenőnek hívták. Ő volt a legfiatalabb közülünk. Hárman a húgommal, Ilonával, akit csak Ilának szólítottunk, mindig is jó testvérek voltunk. Nem veszekedtünk, sokat játszottunk. Az öcsém ugyanoda járt az elemibe, az Attila utcába, akárcsak a húgom, de nem tudom, milyen szakmát tanultak utána.

Mindenesetre, Ila húgom 1933-ban férjhez ment, két évvel korábban, hogy én megházasodtam volna. Zsidó vallásos esküvője volt az újpesti zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A férje Steiner Sándor szabó volt, és a szüleinek egy kis szabóüzeme működött az újpesti Wekerle Sándor utcában, ahol egyébként is laktak. Nem sok dolgozójuk volt, de a rokongyerekeknek igyekeztek munkát adni.

Ilona már nem volt vallásos, mint a szüleink. A húgom nagyon csinos, vékony, szép arcú lány volt. Szeretetre méltó, barátságos teremtés. Hármunk közül ő repült ki először, az Attila utcából a férjéhez költözött, de utána is sokszor összejártunk, mivel én is a közelben maradtam a nősülés után. Egy kisfia született, szép, értelmes kisfiú volt. A húgomat a férjével és a gyerekével együtt vitték el 1944-ben Újpestről. Nem tudom pontosan, hogy hová, mert munkaszolgálatos voltam akkoriban. Amikor hazaértem, akkor hallottam, hogy mi történt vele, ugyanúgy, mint az egész családommal. Csak akkor tudtam meg, hogy Auschwitzba kerültek ők is, amikor az unokahúgom, Szegedin Blanka, aki néhány éve halt meg, hazajött, és mindent elmondott.

Az öcsém, Jenő munkaszolgálatos volt, valamikor 1940 körül ment el hazulról. Ő nem nősült meg, még fiatal volt, nem jutott rá ideje. Nagyon szerettem, vele is remekül kijöttünk. Jó kiállású fiú volt, nagy kár érte. Nem jött haza a munkaszolgálatból. Senki nem hozott róla hírt… minden bizonnyal meghalt…

Amikor elvégeztem a polgárit, elmentem inasnak. Cipőfelsőrész-készítőnek tanultam. Bevallom, fogalmam sincs, miért éppen cipésznek álltam. Lehet, hogy valaki rábeszélt. Aztán leteltek az inasévek, és akkor felszabadítottak három év után. Az első cipőüzlet, ahol tanultam a szakmát, nem zsidó tulajdonosé volt, de ebből semmi konfliktusom nem volt. Nekem nem volt érdekes, hogy milyen vallású a tulaj, és őt se zavarta az én zsidó származásom. Egyedül inaskodtam, nem volt rossz dolgom. Időközben megtetszett az a szakma. Sok munka volt akkor még, hisz sokan kértek új cipőt. Kézi varrással készültek. Most milyen drága egy ilyen cipő, pedig akkor az volt a megszokott, nem pedig a tucatáruk! Később, miután felszabadultam, bekerültem az újpesti cipőgyárba, és ott a gyárban először még szabászként dolgoztam [Valószínűleg a Wolfner Bőrgyárról van szó, amelynek cipőgyára is volt. Lásd: bőrgyárak Újpesten. – A szerk.]. A cipőgyár közvetlen mellettünk volt, az újpesti Károly utcában [akkor: Károlyi gr. utca, ma Károlyi István u.]. Reggelente csak átsétáltam, közlekedésre nem kellett költenem. Akkor tizenhét-tizennyolc éves voltam. A gyárban a cipők felsőrészének kiszabását végeztem. Az alsórészt egy másik részleg készítette. Akkoriban még valódi bőrből, disznó- és marhabőrből készültek a lábbelik. Nagyon nagy gyár volt, talán több százan is dolgoztak ott. Nem csak cipőrészleg volt, hanem bőrgyár is. Kikészítették a bőröket, aztán ebből táska és kesztyű is készült. Sőt, még darab bőröket is készítették, azt is szállították ki üzletekbe.

A munkatársakkal nem jártunk össze. Elvégeztük a feladatot, és aztán annyi. A szabadidőm csak a családé volt. Később a gyárban átmentem oda, ahol a bőröket fényezték a gépeken. A gépeken nők dolgoztak, és én gépbeállító voltam. Gyakran kellett cserélni a szerszámokat, korongokat, amivel csiszolták, fényesítették a bőröket. Nem volt az veszélyes munka, kényelmesen végeztem. Egyébként kifejezetten jó hangulatú munkahely volt, még akkor is, ha három műszakban kellett dolgozni. Sőt, jó volt a fizetés! Nagyon sokáig dolgoztam ott. Szerettem, mert nem volt feszített a munkatempó. Akkor kellett menni, ha szóltak a nők, hogy valami nem stimmel a géppel, különben meg ültem egy irodában. Egészen jó beosztás volt. Nagy segítség volt a szüleimnek, mikor már volt saját keresetem, mert hazaadtam a fizetésemből, amely heti 25 pengő körül volt. Később aztán az első lakásomban ennyi volt a havi lakbér is, tehát maradt megélhetésre 75 pengő, illetve még amit a feleségem keresett.

Később aztán, talán 1939-ben vagy még később, összeszólalkoztam valami jelentéktelen dolog miatt a gyár portásával. Úgy éreztem, nekem van igazam, és hiába utasítottak, nem akartam tőle bocsánatot kérni. Ezért kirúgtak a bőrgyárból, és a munkaszolgálatba vonulásig egy újpesti kisiparosnál találtam munkát. Kisebb gépeken kötött pulóvereket készítettem. Itt sem voltam boldogtalan, dolgoztam szorgalmasan, ahogy csak tudtam. Később, még a háború után is többször ellátogattam a kisiparoshoz, amikor visszatértem megnézni a gyerekkori házat, az utcákat.
 
Leendő feleségemmel, Lichtenstein Olgával egy házban laktunk, még az Attila utcai házban. Két évvel volt fiatalabb nálam. Budapesten született 1912-ben, Ila húgommal egy időben. Már gyerekkorukban ismertük egymást, de csak úgy 1934-ben kerültünk közelebb egymáshoz. Az esküvőnk 1935-ben volt. Az ő családja továbbra is ott lakott abban a házban, ahol felnőttünk. Az édesanyjával lakott, de volt még egy öccse is. Miután kiskorunkban együtt játszottunk, gyakorlatilag együtt nőttünk fel, jó kapcsolat volt közöttünk. Nem tudom, honnan jöttek fel Pestre. Az édesapjuk az nem élt velük, így még a keresztnevét sem tudom. Elfelejtettem, hogy hogyan kezdődött a kapcsolatunk. A végét azt tudom: összeházasodtunk Olgával. A feleségem az Attila utcába járt iskolába. A családja nem volt vallásos, de a nagyobb ünnepeket valamennyire tartották. Talán annyira, mint az én családom. A feleségem vezető beosztásban dolgozott az Egyesült Izzó lámpaosztályán. Csinos nő volt. Akárcsak az öcsém, én is jól néztem ki. Szép párnak számítottunk.

Az esküvőnk otthon volt, a családdal, az udvaron, a szertartás meg templomban. Ott volt az egész család. A szüleim örültek, és támogatták ezt a házasságot. Kedvelték egymást a feleségemmel. Szimpatikus, jó asszony volt az anyósom, boldogan adta hozzám Olgát. Eléggé összetartott a rokonság, nem volt széthúzás, mindenki jelen volt. Az esküvő vasárnap volt, hüpe alatt, ahogy kell. Elegáns volt, nagyon szép. Volt minden: öltöny, menyasszonyi ruha, fátyol. Erre nagyon adtunk, hiszen a legszegényebb időkben is igyekeztünk öltözködés terén kitenni magunkért. Nászútra nem mentünk. Az esküvő után elutazni nem volt divat, de nem is telt volna nekünk rá. Sokan voltak vendégek, így biztosan kaptunk ajándékot is.

Az esküvőre már megvolt az új otthonunk, egy bérlakás Újpesten, az egyik szomszédos utcában. A Wekerle utcai lakásban végre volt bent fürdőszoba. Havi huszonöt pengőt fizettünk lakbérként. Ez az összeg megfizethető volt számunkra. Ebből is látható, hogy akkoriban nem volt anyagi problémánk, bár a fényűzést sem engedhettük meg magunknak. Az a ház már kisebb volt, mint amelyikben a szüleinkkel laktunk, csak három vagy négy lakás volt benne összesen. Egyszobás kis otthon, ahová odaköltöztem a feleségemmel. Itt laktunk egészen 1944-ig, ameddig engem el nem vittek munkaszolgálatosnak, és a családomat nem deportálták. Pestre csak 1945-ben kerültem, amikor hazajöttem Mauthausenből. Előtte nem tudtam volna elképzelni, hogy Pestre jöjjek lakni. Újpest egy falusias, csöndes, büdös város volt. Rengeteg gyár, bõrgyár, festékgyár füstölgött ott, de mégsem tudtam elképzelni, hogy bejöjjek Pestre lakni.

Szórakozás? Jártunk színházba és moziba is. Helyben, ott Újpesten is volt egy színház meg két mozi. Bár nemigen emlékszem egyetlen darabra, filmre sem, azt tudom, hogy akkortájt mentek a Karády Katalin filmek [Karády Katalin (1912–1990) – ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.]. Nem voltak ezek drága szórakozások, mindketten dolgoztunk, így ki tudtuk fizetni.

Újpestről ritkán jártunk be a pesti belvárosba. Még legénykoromban többször bementünk az unokabátyámmal a Ligetbe, az Angol Parkba, a későbbi Vidámparkba. Hogy megspóroljuk a 24 filléres átszállójegyet, gyalog mentünk a Városligetbe. Komoly pénz volt nekünk 24 fillér, annyiért már öt deka téliszalámit lehetett kapni. A napi bevásárlásokat is Újpesten intéztük. A piacon sorakoztak fűszerüzletek, volt kóser üzlet is. A húst még ott vette édesanyám. Miután megnősültem, nem különösebben tartottuk a vallást, kivéve a nagyünnepeket. Mi már nem vettük zsidó mészárszékben a húst.

Olga, a feleségem adminisztrációs munkakörben volt az Egyesült Izzóban. Az akkori szokás szerint ő is már tizenöt éves korától dolgozott. A kettőnk keresete épp elég volt arra, hogy szépen éljünk. Különösebben nem dúskáltunk, de megéltünk. Szerény igényeink voltak, ehhez kellett hozzászoknunk. Megéltünk rendesen, úgyhogy nem volt nyomorgás, sőt, fel is tudtunk öltözködni rendesen. Arra nem lett volna pénzünk, hogy tovább tanuljunk, hogy gimnáziumot, majd egyetemet végezzünk, de nem is állt ilyesmi szándékunkban. Nem érintett, ezért nem is zavart bennünket a numerus clausus. Mivel nem jártam egyetemre, a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] sem érintettek. Lehetett róluk hallani, de nem volt nagy vészharang, a mi körünkben legalábbis. Akkor csak arról volt szó, hogy az egyetemre zsidókat nem vettek föl, de nem volt olyan nagy zsidózás. Az csak később kezdődött.

A 1930-as években az állami ünnepeken szabadnapot kaptunk a munkahelyeinken. Mint például március 15-én is elengedték a dolgozókat, akárcsak karácsonykor. Ennek nagyon örültünk, hiszen egy kicsit tudtunk pihenni. Volt, hogy nagyobb zsidó ünnepeken nem is mentünk be dolgozni, és aznap szabadnapot kaptunk.

A kisfiam, Tamás 1937-ben született. Szépen cseperedett, nevelgettük Olgával. Ugyanoda járt iskolába, ahová én és a testvéreim. Az antiszemitizmussal talán akkor szembesültem először, amikor a fiam hazajött az elemi iskolából, és elmondta, hogy lezsidózták. Nagyon megdöbbentem, mert előtte nem is lehetett érezni ezt a dolgot abban a körben, ahol én mozogtam. Persze már tudtuk, hogy Hitler hatalomra került, de nekünk vegyes társaságunk volt, egy kiránduló csoport. Fiatalok voltunk, hasonló korúak. Ott nem volt arról szó, hogy zsidó valaki vagy nem zsidó. Velük, ezzel a társasággal mindig jól megvoltunk. Szombat reggel vagy este fölkerekedtünk, vasárnapig elvoltunk, és olykor még meg is aludtunk egy-egy hegyi menedékházban. Jártunk a kis hegyekben, a Nagykevélyen, Csillaghegyen, Ezüsthegyen. Átkeltünk az újpesti hídon, és végiggyalogoltuk a távot egészen a menedékházig. Jó kis séta volt, több tíz kilométer. Sokat mászkáltunk a hegyekben. Különben is, a Munkásotthon egy olyan hely volt, hogy hétvégén volt tánciskola, volt ott fodrász, elég olcsón csinálták a frizurát. Már csak ezért is rendszeresen megfordultunk ott.

Fiatalkoromban nem túlságosan érdekelt a rádió, inkább néha az újságot olvastam. Azt is az újság hozta le először, hogy Hitler hatalomra került. Később, mikor megnősültem, akkor rádióztam többet. De inkább a napilapokat olvastam, leginkább a „Népszavá”-t, amely felnőttként már járt, és jár most is nekem.

A háború kezdetéről, arról, hogy lerohanták Lengyelországot, az újságból értesültem. A munkaszolgálatra való jelentkezést rendeletben hozták. Volt plakát, meg kiírás, hogy jelentkezni kell, és akkor jelentkeztünk Újpesten, valamilyen katonai kiegészítő parancsnokságon, 1942 decemberében. Aszódra kerültem. Azt se tudom, hány napig voltunk Aszódon, de biztos, hogy nem sokat. Aszódról Esztergom-Táborba vittek. Voltak ismerősök is, még Újpestről. Nagyon vegyesen volt a társaság. Akadtak elkényeztetett gyerekek és magamfajta szegények is. 1942-tõl 1944-ig rendszeresen hazajöttem, leveleztem is a családdal. Kaptam egy levelet, a gyerekem írt nekem, akkor még másodikos volt, azt hiszem. Valahol még meg is van a levél, a kisfiam utolsó üzenete.

A munkaszolgálatban „elszórakoztak” velünk. Volt egy zászlós, és az volt a szokása, hogy békaügetést, fekvőtámaszt, hasalást csináltatott velünk. Én ezeket a feladatokat könnyedén vettem, mert elég sokat sportoltam, kézilabdáztam, az Egyesült Izzóban játszottam, hobbiból. De volt, aki sírt, annyira nem bírta a megerőltetést. Én meg tudtam csinálni a gyakorlatokat. Nekem a kézilabda ebből a szempontból jó iskola volt. Ott meg lehetett erősödni.  Épp ezért én a gyakorlatoztatást is sportnak vettem Esztergom-Táborban. Ott semmi különös nem volt. Munkaszolgálatosként dolgoztunk, homokot lapátoltunk, de hogy mi értelme volt, azt nem tudom. Amikor Esztergomban voltam, többször hazamentem vonattal. 1944 márciusáig simán lehetett utazni, és majdnem minden hét végén hazamentünk vasárnapra. Lehetett vinni egy kis ennivalót is egy hétre. Én zsoldot kaptam, a feleségem dolgozott, és abból még mindig meg lehetett élni.

1944 júniusában vittek ki a frontba. Akkor már aztán keményebb napok jöttek. Elég vékony, gyenge gyerek voltam. A munkaszolgálatba a saját ruhánkban kellett bevonulni, de sapkát adtak. Végig, mindenhol keresztény katonák felügyelték a munkaszolgálatot. Volt, aki kicsit keményebb volt velünk, de még mindig nem volt elviselhetetlen a bánásmód, így még mindig nem volt különösebb probléma. Két század volt egy helyen, a 41. és a 42. század. Tehát 1944 júniusában kerültünk a Kárpátokba. A szabadban aludtunk, pedig akkor ősszel már jó hideg volt. Aránylag rendesen kaptunk enni. Kellett is, mert a lovak megdöglöttek, nem bírták a strapát. Nem tudom, hány hétig voltunk ott. Rémlik, hogy hihetetlenül magas hó volt. Egyik társunk hamarosan hóvakságot kapott, és így egyszer csak eltűnt ő is közülünk. Persze nem is tudtuk merre, biztos valahol kicsinálták. Ott és akkor a munkaszolgálatosoknak ásni kellett, szöges drótból csinálni a tankakadályokat Donnerskirchenben [Nógrád Miksa emlékezetében valamelyest már összemosódnak a helyszínek: Donnerskirchen /Fehéregyháza/ a Fertő-tó partján van. Ez a település is beletartozott abba a Pozsonytól Kőszegig húzódó, ún. Niederdonau erődvonalba – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Siegendorf /Cinfalva/ –, ahol több tízezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől, és ahol sok ezer munkaszolgálatos pusztult el. – A szerk.]. Jó páran meghaltak ott. Többek közt az unokatestvérem is. Először is mindannyian flekktífuszosok voltunk [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Azon vitatkoztunk, hogy ki maradjon bent a szálláson, és ki vonuljon ki munkára, mert valakinek ki kellett vonulni. Én vonultam, az unokatestvérem maradt bent. Árkot ástunk. Mire visszaértem, ő már nem volt ott. Elvitték valami kórházba, ami nagyon-nagyon rossz hely volt. Nem sokan jöttek ki onnan a tudomásom szerint. Erről egyáltalán sehol nem hallani semmit! Pedig majdnem mindenki tífuszos volt. Az ember lázas volt, gyenge. A sorakozónál meg vigyázni kellett, nehogy a smasszer észrevegye, hogy valaki beteg, mert akkor kiállította, és elvitette a kórházba, ahonnan nem jött vissza senki. A flekktífuszra nem is adtak gyógyszert. Volt, akinek sikerült kihordania. Voltak szép szál gyerekek, és… nem lehetett tudni, hogy ki marad meg. Nem alkattól függött, talán a szerencsétől, vagy attól, hogy az ember előtte sokat sportolt. Erre nincs igazán magyarázat.

Innen bevagonírozva állítólag először ki akartak vinni Auschwitzba, de mint hallottam, egy csendőr százados ezt nem engedte, és akkor Mauthausenba vittek. Sajnos sosem derült fény annak a csendőr századosnak a kilétére, aki nem hagyta, hogy Auschwitzba vigyenek bennünket. Az út talán két-három napig tartott. Tömött vagonokban voltunk, csak férfiak, akik előtte munkaszolgálatosok voltak. Elég hosszú szerelvény volt. Összejöttek a fehér karszalagosak jó páran [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. A munkaszolgálatosok sárga karszalagot viseltek. – A szerk.]. Megérkezés után egy nagy hodály, fa barakk fogadott bennünket Mauthausenben. Jó szorosan feküdtünk a szalmán, a földön. Hát, ha az első napokban nem is, később gyakran kellett hordani, kicipelni a halottakat. Éhen haltak, hiszen alig kaptunk enni. Adtak naponta egy szelet kenyeret meg valamilyen löttyöt reggel. Egy egykilós kenyeret, azt hiszem, tíz részre osztottak. Kinek kicsivel vastagabb, kinek kicsivel vékonyabb jutott. Délben szintén valamilyen löttyöt osztottak szét. Pénz vagy valamilyen érték, amit beválthattam volna, nem volt, de nem is tudtam volna mire beváltani. A rajtunk lévő ruha a sajátunk volt, de nem téli. Volt, akinek a cipője is tönkrement. Ez is hozzájárult a halálukhoz, mert ott nem adtak semmi ruhát. Amikor bennünket vittek Mauthausenbe, nem kaptunk tetoválást a kezünkre [Tetoválás csak Auschwitzban volt, és csak azokat tetoválták, akiket nem semmisítettek meg rögtön, hanem munkára osztottak be. – A szerk.].

A táborban reggelente korán sorakoztunk, vigyázzállásban. Mindvégig nagyon kellett igyekezni, nehogy összeessen az ember. Aztán a halottakat cipeltük egy rakásba a tábor egyik sarkába. Más nem volt ott. Sorakozás és a halottak cipelése. A barakkból egyébként nem mentünk ki. Munkahely nem volt, úgyhogy valahogy eltöltöttük az időt. 1944 decemberétől voltam ott 1945 januárjáig, amikor is kétnapi meneteléssel átvittek a szintén ausztriai Günskirchenbe. De az is lehet, hogy már március volt [Március lehetett. A günskircheni tábort ugyanis 1945. március 12-én állították föl Lásd a szócikket. – A szerk.]. Szinte mindenkit elvittek. Menet közben olyan százméterenként lövöldözték fejbe az embereket, mert összeestek. Mihelyt térdre esett valaki, mert nem tudott menni, nem volt mentség. Tehát azt pontosan tudtuk, hogy nem szabad megállni. Nagyon gyorsan nem tudtunk menni, azt hiszem. Gyengék voltunk, miután annyit éheztünk és fáztunk. Osztrákok és német egyenruhások kísértek. Nem nagyon mutattak jóindulatot, de nem is nagyon beszéltek velünk.

Nagyon fájdalmas számomra, hogy Donnerskirchenről egyáltalán nem esik szó sehol, sosem. Ott ástunk, csak ástunk árkokat, de minek, azt nem tudom. Reggel kivonultunk, ástunk, ástunk, csak ástunk. Megérkezés után is sok ember legyengült. Egyébként ugyanazt csináltuk, mint Mauthausenben. Reggel sorakozó. Itt is mindenki arra vigyázott, nehogy véletlenül rosszul legyen, ha ott van az SS felügyelő. A mauthasuseni táborban nemcsak mi, felnőttek, hanem még gyerekek is voltak. Főleg lengyelek, és emlékszem, a smasszerek is lengyelek voltak. Elég rondán viselkedtek, de nem nagyon beszélgettek velünk, csak utasításokat adtak.

Főleg magyarokkal voltam együtt. Egymás között arról beszélgettünk, milyen lenne mákos tésztát enni. Volt ott több rokonom is, sőt a sógorom is, aki két nappal azután meghalt, miután átmentünk Mauthausenből. Hatalmas, szép szál gyerek volt, akkor harmincöt éves lehetett. Sajnos, sokan meghaltak akkor is, amikor felszabadultunk.

Günskirchenben szabadultunk föl május 4-én, úgy emlékszem [Forrásunk – Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában, Budapest, 2000, http://www.gusen.org/dok/gk/gk01x.htm – május 5-ét említi a felszabadulás napjaként, de volt más egykori günskircheni fogoly is, aki szerint a tábor 1945. május 4-én, pénteken szabadult föl. – A szerk.]. Persze az is lehet, hogy elsején vagy másodikán, nem is tudom pontosan. Végül amerikaiak szabadítottak föl. Egyszer csak megláttuk őket. Bejöttek, osztottak kekszet, csokoládét és mindenféle ennivalót. Elvittek Welsbe, egy katonai táborba. Ott aztán a társaim közül sokan megrohanták az élelmiszerraktárt. Nagyon sokat ettek, bele is haltak. Nem tudtam, hogy ezt nem szabad csinálni, csak úgy alakult, hogy én nem mentem velük habzsolni. Welsben már jó dolgunk volt. Amerikaiak tartották fenn a tábort, már volt ehető koszt is. Sőt, nekem mint sportvezetőnek, ezen a címen, külön kilépőm volt a katonai táborból. Ez nem járt mindenkinek. Az ottani raktárakban volt ruha meg cipőtalp meg hasonló felszerelések. Kimentünk a városba, és talpat cseréltünk, ott már jó dolgunk volt. Augusztusban jött egy rosszabb időszak, miután az amerikaiak átadtak bennünket az oroszoknak.  Nem is oroszok voltak különben, hanem mint később kiderült, ukránok, akik utálták a zsidókat, talán még most sem szívelik őket. Tudták, hogy munkaszolgálatosokat kísérnek, mégsem adtak enni. Közülünk sokan éheztek, olyannyira, hogy kimentek a földekre répát szedni. Ha jó emlékszem, ezért le is lőttek valakit. Nekem valahogy, nem tudom, hogy, sikerült lemaradnom, és onnantól kezdve már igyekeztem, hogy biztos helyre jussak. A többieket lehet, hogy Oroszországba kísérték, de mások is lemaradtak menet közben, és inkább hazaszöktek.

Én augusztus vége felé érkeztem haza, vonattal. A szerelvény dugig volt. Emlékszem, úgy húztak be az utasok az ablakon, mert a lépcsőn nem lehetett, hisz ott lógtak az emberek. A vonat Sankt Pöltenből indult, és nem kellett pénz jegyre, nem volt kalauz. Útközben nem kaptam hírt a családról, semmit nem tudtam róluk. Azt sem, hogy egyáltalán Újpesten vannak-e még. Pár dologról tudtunk azért korábban is. Hallott az ember róla, hogy Auschwitzban mik történtek, kit hova vittek. Az újpestieket például mind oda vitték. Egyetlen unokahúgom jött haza, a többiek mind ott maradtak! Az unokahúgom szülei sem jöttek haza. Az anyósomat, a feleségemet, a kisfiamat és a szüleimet egyszerre vitték el. Együtt vitték el egész Újpestet, szinte minden zsidót, két nap leforgása alatt a gettóból, ami a József utca körzetében volt. Állítólag, akiket az első nap vittek, azoknak egy része megmenekült. De akik a szüleimmel, a feleségemmel és a gyerekkel mentek, annak a csoportnak minden tagja elpusztult. Túl sokan voltak már Auschwitzban, nem válogattak közülük, egyből mentek a halálba. Addigra már annyira telve volt Auschwitz, hogy egyenesen küldték őket a gázkamrába. Az unokahúgom mondta, hogy ők egy nappal korábban mentek, mint a szüleim, a gyerekem, a feleségem meg a rokonság nagy része. Nem volt hely, és az újonnan érkező emberek kilencven százalékát egyenesen megsemmisítették. A feleségemet a főnökei az Egyesült Izzóban ott akarták tartani, hogy ne menjen haza, mert gettózások voltak. De hazament a gyerekhez, és ez lett a veszte.

Édesapámról nem is tudom pontosan, hogy hol és mikor halt meg. Egy megmaradt fényképen újra katonai egyenruhában van, tehát bevonult, és 1944-ben nem volt a családdal Újpesten. Úgyhogy őt nem hurcolták el Auschwitzba. Előbb halt meg valahol, de nem tudom, hogy hol.

Én munkaszolgálatos voltam, amikor őket elvitték. Míg távol voltunk, a lakásainkba keresztények költöztek, vagy bútorostól mindent elvittek az égvilágon. Mire hazaértem, semmim sem maradt, csak a lakás csupasz falai vártak. Nagyon nagy értékek nem voltak. Volt szobaberendezésünk, de értékes festmény vagy más ilyesmi nem volt. Sosem derült ki, hogy kik hurcoltak el mindent. Az unokahúgommal eleinte ott aludtunk az üres szobában. Később tudtam meg, hogy egy-két távoli rokon valahogy mégis itt maradt. Hogyan sikerült túlélniük, azt végképp nem tudom, de a közeli rokonokból ketten-hárman hazajöttek, és egy távoli unokatestvérem is. Akkor sajnos már nem nagyon lehetett reménykedni, hogy élnek az enyéim.

Úgy indult be újra az életem, hogy a Jointnál kezdtem el dolgozni. Már nem is tudom,  ki segített, hogy oda bejussak. Ott a rászorulóknak adtak ruhát, élelmiszert, sok mindent. Az élelmiszerrészlegnél voltam raktáros, a Kazinczy utcai épületben. Aztán nem sokkal később a főnököm elment Izraelbe, és akkor én léptem a helyébe, én lettem  az osztályvezető. Ott elég jó dolgunk volt, és az akkori viszonyokhoz képest komoly fizetésem volt. 1950-ben muszáj volt otthagynom a Jointot, pedig kedvemre való munkahely volt, mert akkor már párttag voltam. A pártban azt mondták, hogy válasszak: vagy párttagság, vagy a munkám a Jointnál. A kettő nem mehetett együtt. Nekem fontos volt a párt, úgyhogy nem maradhattam a munkahelyemen. Nemcsak én, még nagyon sokan mások is eljöttek, ugyanezért. Bevonultam katonának. Már nem is emlékszem, hogy alakult ez így, de az biztos, hogy a Jointtól, az akkori munkahelyemről majdnem mindenki átment a katonasághoz, a párt kérésére. Először a reptéren dolgoztam, a pénzügyi osztályra kerültem. Kezdetben főhadnagy volt a rangom. Fizetésben valamivel több mint a felét kaptam, mint a Jointnál, ahol 1650 forintot kerestem.

Közben 1946-ban újra megnősültem, és elkerültem Újpestről. A második feleségemmel Pesten ismerkedtünk meg, valaki bemutatta a rokoni vagy baráti körből, és megtetszettünk egymásnak. Ez a feleségem is zsidó volt, Gárdos Líviának hívták, valamilyen zsidósabb névről magyarosította, de amikor találkoztunk, már így hívták. Abban hasonlított az első feleségemhez, hogy ő is nagyon csinos nő volt, 1914-es születésű. Ő Pesten vészelte át a holokausztot, heteken, hónapokon át bujkálva. A Lampartban, a fegyvergyárban dolgozott mint irodai alkalmazott. A nagynénjének volt a Wesselényi utcában egy háza. A földszinten volt egy fűszerboltjuk, mellette egy lakás, ők abban laktak, mi pedig egy harmadik emeleti komfortos kis lakásba költöztünk be. Igazán jól éreztem ott magam, és a rokonoknak is könnyedén ki tudtuk fizetni a lakbért. Egyszobás lakás volt, hatalmas előszobával, konyhával, fürdőszobával, és saját vécé is tartozott hozzá. Elég jól kerestem, így nem volt probléma berendezni. A házasságkötéshez kellett igazolást kérni, amelyben halottá nyilvánították az első feleségemet. A második esküvőm a Bethlen téren volt, ez is hüpe alatt, ahogy kell.

Mint említettem, addigra már beléptem a Kommunista Pártba. Hogy miért? Sok minden miatt. Én már jóval a háború előtt jártam az Újpesti Munkásotthonba. Baloldali voltam, és vagyok ma is. A hazatérés utáni hetekben az volt az első, hogy az egyik távoli unokabátyám – aki szintén Pesten volt, és átvészelte a borzalmakat – elvitt magával, hogy lépjünk be a Pártba. Úgy éreztem, ott a helyem.

Gondoltam arra is, hogy valahova külföldre megyek, Izraelbe [Palesztinába]. Legelőször 1938-ban merült fel bennem a kivándorlás gondolata. Meg is volt a vízum, akkor egy fénykép kellett összesen, amivel ki lehetett volna menni. De a gyerek és a szüleink miatt a feleségem nem akart kiköltözni, úgyhogy aztán én sem mentem. 1938-ban lejártam a cionista klubba, a Bethlen téren. Sokan kimentek onnan Izraelbe. A háború után már nem gondolkodtam efféléről.

Visszatérve a pártra, akkoriban pártbizalmi voltam, meg titkár is a hetedik kerületben, majd a honvédségnél is, ahova 1950-ben mentem át, és rögtön főhadnagyi rangot kaptam. 1953-ban gyomorfekélyem volt, és sikerült leszerelnem, de továbbra is a honvédségnél maradtam állományban, onnan is mentem nyugdíjba. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémián lettem osztályvezető és főnökhelyettes. Egy alezredes volt a főnököm, és én voltam a helyettese. Mindenféle technikai, irodai eszközt, füzeteket, magnókat szereztünk be a hallgatók számára.

Hogy milyen volt az akkori rendszer? Azért is szereltem le, mert akkoriban történt néhány elég csúnya dolog. Például dobálták a katonatiszteket. Egyik napról a másikra elvezényelték valahova vidékre, család nélkül. Nekem az volt a szerencsém, hogy mint tartalékos százados leszereltem. Nagyon kellett vigyázni arra, hogy mit mondunk és teszünk, mert fegyelem volt, igazi drill. Például gyakran kutatták át az íróasztalt, hogy nem hagyott-e valamit ott az ember, ami a rendszerellenességét mutatja.

Nekem csendesen telt 1956 is [lásd: 1956-os forradalom]. Bejártam az Akadémiára, leginkább katonai teherautón meg hasonló járműveken, mert rendes közlekedés nem volt. Én ellenforradalomnak tartom ma is a dolgot, mint ahogy a felszabadulást is felszabadulásnak tartom. Hiába mondanak mást az okosok. Más emlékem nem kötődik azokhoz a napokhoz, nekem nem volt félnivalóm.
Azt hiszem, az elsők között lehettünk, akiknek televíziójuk volt [Magyarországon 1953-ban kezdődtek meg a kísérleti tévéadások, a rendszeres műsorszolgáltatás pedig 1958-ban indult, heti négy nap adásidővel (összesen nem egészen 20 óra). 1000 lakosra 1958-ban 2, 1960-ban 10, 1965-ben 82 készülék jutott. – A szerk.]. Ketten dolgoztunk a második feleségemmel, és berendezkedtünk teljesen. Szóval az 1960-as években ilyen volt az élet, már nyugalom volt, rendezett állapotok. Nem volt semmi probléma, legalábbis az én családomnak nem. Néha szombat délután elmentünk a New York Kávéházba, egy kávéra. Volt, hogy zenés estekre is elmentünk egy baráti társasággal, akik között akadt azért két-három rokon. Ekkor sem csak zsidók voltak a barátaink között. A barátaink mindkettőnk munkahelyéről kerültek ki. Újpestről gyakorlatilag senki sem maradt, akivel igazán össze lehetett volna járni, de a megmaradt kevéske rokonnal azért mindvégig tartottuk a kapcsolatot. Legjobban a beszélgetést, a kártyázást és a zenés esteket szerettük. Az Oktogonnál több hely is volt [Akkor: November 7. tér, ahol a hatvanas években egy mai gyorsétterem helyén az éjszaka is nyitva tartó Savoy bár volt, vele szemben, ahol ma egy bank működik, pedig az Abbázia Kávéház. – A szerk.], később láttuk fellépni például Németh Lehelt. Ő volt a kor népszerű énekese [Németh Lehel (1932–2005) táncdalénekesi karrierje 1956-ben indult, ő volt az első magyar táncdalénekes „sztár”. 1965–1990 között Kanadában élt. – A szerk.]. A pártból is voltak barátaink, velük is jól megértettük egymást. A vallás sosem volt téma, békesség volt akkoriban.
Líviával 1961-ig, a haláláig éltünk együtt. Nagyon jól kijöttünk egymással. Sajnos nem volt közös gyerekünk, mert a gyerekeket nem tudta kihordani, kettő is elment. Súlyos beteg volt, rákos, túl fiatalon halt meg. A Farkasréti temetőben nyugszik még 2011-ig, elhamvasztva, mert ötven évre béreltem a kolumbáriumot.

A háború után még nem, de később sokat utaztunk. Én a Joint szervezésében már 1950 előtt voltam Keszthelyen, három hétre. Később, a honvédségtől többször voltunk Mátraházán, Balatonkenesén, sőt Balatonlellén is, honvédüdülőben. Szerencsére külföldre is kaptunk beutalót, vagy háromszor, a honvédség alkalmazottjaként. Nyugdíjasként is utazhattunk beutalóval [lásd: SZOT-beutaló], ez persze már később, az 1970-es években volt. Csehszlovákiát, Ausztriát és Németországot is megjártuk, Drezdáig is eljutottunk. A harmadik feleségemmel sokat voltunk külföldön, néha sátraztunk, három-négy hetes utakat is tettünk Romániába, Bulgáriába, Jugoszláviába. Például amikor nyugdíjba mentem, egy hónapot töltöttünk Olaszországban. Lementünk egész Nápolyig. Nápoly, Capri, Firenze, Róma, Assisi. Utána egy hetet töltöttünk visszafelé Velencében, majd még egyet Bécsben. Megvolt rá az anyagi lehetőségünk. Nem volt olyan nagyon vészes, mert akkor meg lehetett fizetni az IBUSZ-t, mert akkor az volt. Voltam Amerikában, jártam Párizsban, a feleségeimmel utazgattunk. Volt kocsink is tizenkét évig, miután 1964-ben vettem egy Trabantot [1965-ben 83 ezer gépkocsi volt magántulajdonban, azaz minden 122. magyar állampolgárra jutott egy személyautó. Márka szerint Trabantból futott a legtöbb. – A szerk.].

Az 1970-es években szerveztek szocialista ünnepségeket május elsején vagy éppen november hetedikén [November 7. – Az 1917-ben lezajlott Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, amely 1988-ig munkaszüneti nap volt. – A szerk.], de én a magam részéről ezeket nem vettem túlságosan komolyan. 1956-ig még csak-csak megkövetelték, hogy az ember menjen felvonulásra, de később, 1956 után, érdekes módon már nem nagyon volt elvárás a megjelenés, legalábbis az én munkahelyemen. Az állásunk mellett időnként társadalmi munkát is kellett végezni, de az elég ritkán vette igénybe a szabadidőnket.

Bár a nagy, kiterjedt rokonságból alig maradt valaki, lassanként kialakult a baráti társaságom. Összejöttünk a munkahelyről vagy a pártból néhányan, összebarátkoztunk pár emberrel, házaspárral. Ez a harmadik házasságom idején sem alakult másképpen. Rendszeresen volt, két- vagy háromhetenként pártnap, taggyűlés is a kerületünkben. A megbeszélés után beszélgettünk, és megkedveltük egymást. Néha hallgattam a Szabad Európát vagy Amerika hangját, persze nem volt szabad, de nem emlékszem rá, hogy volt valami olyan különleges. Elég hírhez jutottunk idehaza is.

A második feleségem halála után 1967-ig egyedül éltem, akkor nősültem meg újra. Ez a mostani kis Hegedüs Gyula utcai lakásom a feleségemé volt, hosszú ideig béreltük, aztán megvásároltam az önkormányzattól Az én lakásomat a harmadik feleségem előző házasságából született, huszonhárom éves fia kapta meg. Velünk egy időben esküdött, és a feleségével odamentek lakni a Wesselényi utcába. Én meg jöttem ide, csupán azért, mert ott nem volt lift. A három emelet magas volt, és nekem akkor már nehéz volt felgyalogolni.

Évát, a harmadik feleségemet a holokauszt idején Pesten bújtatták a gyerekével együtt. A volt férje katonatiszt volt, de nem éltek jól. Elvált asszonyként ismertem meg, az előző férje félig zsidó volt. A gyereke 1944 decemberében született, a csecsemő Lacikával itthon, bújkálva élték át az egész háborút. Évával az esküvőnk a tanácsnál, az Andrássy úton volt. Ez a feleségem az Elzettben dolgozott a Váci úton, de a gyár azóta már megszűnt. Éva is csinos nő volt, szőke. A két előző feleségemnek barna haja volt. Éva is párttag volt, és bár zsidó származású volt, vele sem tartottuk meg a nagyobb ünnepeket. Én ugyan Jom Kipurkor mindig elmentem az istentiszteletre. Én még az 1980-as évek elején is jártam a nagy zsidó ünnepekre. Ezzel nem volt baj a munkahelyemen, mert nem propagáltam a dolgokat. Ez sehol sem volt téma. Még a pártban sem. Én például már nem tudtam megmondani, ki zsidó, és ki nem. Csak egy emberről tudtam, hogy zsidó, mert vele jóban is voltunk és vagyunk, ő szintén idős már.

Mindhárom feleségem zsidó volt. Valahogy nekem fontos volt, hogy zsidó feleséget találjak. Tulajdonképpen nem tudom, miért, ha egyszer én nem voltam különösen vallásos, főleg a háború után. Azok után, amik történtek, hogy rendes emberek millióit, akik a légynek sem ártottak, elpusztították, elmúlt az a minimális vallásosságom is. Azért karácsonyfát nem állítottunk. Szilveszterkor, amíg fiatalok voltunk, néha elmentünk, ha máshova nem is, kimentünk a Körútra, aztán néztük a tévét.

A harmadik feleségemmel 1967-tõl 1989-ig éltünk együtt. Végül ő is megbetegedett. Ő is, mint a második feleségem, hamvasztva lett eltemetve. Először kolumbáriumba került, végül aztán elszórattam. Nekem is be van fizetve az elszórás. Ez a legtisztább dolog szerintem…

A megmaradt rokonsággal végig összejártunk, mint például az unokahúgommal, amíg meg nem halt, pár éve. Most a lányával járunk össze szombatonként ebédelni. Vasárnap pedig az unokámmal, Rolanddal. Ő ugyan nem unokám – hiszen az apja a harmadik feleségem első házasságából származó fia –, de én annak tartom őt. Ők sokáig laktak ott a Wesselényi utcában, majd időközben szereztem nekik egy lakást kinn a lakótelepen, Békásmegyeren, de most végül a Hűvösvölgyben laknak. Velük tartom a kapcsolatot az unokámon keresztül, aki most tizenhét éves.

Laci ugye már nagy, huszonhárom éves volt, mikor összeházasodtunk. Vele jó a kapcsolatom. Neki csak polgári esküvője volt, pedig zsidó származású a felesége is. Tartják valahogy a zsidó vallást, de más formában, mint mi annak idején. Egy olyan közösségbe jár a családjával Kőbányára, ahol Dávid-csillag és kereszt is van a falakon. Voltam velük egyszer vagy kétszer, mert tartanak ott előadásokat, de aztán engem nem fogott meg a dolog. Laci most lesz hatvan éves, azt hiszem, most megy talán majd nyugdíjba. Egy cégnél műszerész. Korábban ugyanott, ahol az édesanyja, az Elzettben dolgozott, ott tanult már szakmunkásiskolás korában is.

Jahrzeitkor mécsest gyújtok a szeretteimért, azt tudom, hogy júniusban szokott lenni az ideje. Régebben ilyenkor kimentem Újpestre. Ha jól tudom, még mindig van ilyen ünnepség a templomban. Mostanában már inkább ide közelebb, a Dohány utcai zsinagógába szoktam elmenni a halottak, a mártírok emlékművéhez leróni a kegyeletemet.

Én magam kétszer voltam Izraelben, először 1989-ben az IBUSZ utazási irodával. Tizenkét napig jártuk az országot, A-tól Z-ig mindent láttunk a csoporttal. Csodálatos út volt. Először család nélkül mentem, másodszor elvittem az unokámékat, az egész családot… ez pedig talán 1996-ban lehetett. Legjobban Jeruzsálem tetszett, és Eilát a csodálatos víz alatti akváriumával, Tel-Aviv és a Holt-tenger. Ugyanakkor odavagyok mindattól, ami Izraelben történik. Sajnos nincs is kilátás arra, hogy béke legyen. A 1967-es és a 1973-as háborúk megrengették az országot [lásd: hatnapos háború; 1973-as arab–izraeli háború], és ma sincs nyugalom. A nagyon vallásos ortodoxokat, akik ott kint élnek, azokat nem túlságosan szeretem. Valahogy ez magamutogatás, a ciceszek lógatása, a hatalmas pajeszok nem az én világom. Száz évvel ezelőtt még elment volna mindez, de ma már, azt hiszem, nem ezzel kéne mutatni a vallásosságot. Nem a külsőségek számítanak, hanem hogy mit érez az ember magában.

Sajnos egyre kevesebb emberrel tartom a kapcsolatot, pedig elég nagy baráti társaságunk volt. Múlik az idő, elfogytunk. Még tizenöt évvel ezelőtt összejöttünk évente vagy kétszer, külföldről is eljöttek az ismerősök. Ma már külföldön is csak három ismerős, távoli rokon van. Azok közül is csak az egyik jön, nemrég volt Pesten. Munkaszolgálatos ismerőseimmel eleinte találkoztunk, de nem tudom, hogy egyáltalán van-e még valaki életben. Sok ismerős és családtag is kiment Izraelbe [akkor: Palesztina] 1938-ban a cionistákkal. Ha itt jár, mindig megkeres az egyik barátomnak a lánya. Ő is már hatvan év körül van. Izraelben él egy unokatestvérem is, akivel találkoztam, amikor kint voltunk. Ő nem volt még látogatóban Pesten. Az 1950-es évek végén adódott lehetőség arra, hogy kimenjenek, de nem gondoltam rá, hogy kimegyek. Egyrészt a sok atrocitás miatt, ami kint történt. Az ember olvasott meg hallott is ezekről a dolgokról. Itt akkoriban nem volt semmilyen probléma. Nyugodt volt az élet. Nyugodtan mehettem este tízkor színházba, nyugodtan jöhettem haza. Ma már nem. Nemcsak egyedül, de kettesben sem lehet éjjelente járni az utcán. Az ember nincs biztonságban, ha gyalog megy, sötétben. De egészen 1989-ig nem volt ilyen sok rablás, gyilkosság, betörés, bankrablás. Nem éreztem magam itt rosszul az 1950-es, 1960-as években. Megélhetésem volt, külföldre akkor mentem, amikor akartam. Nyugati útlevelet is kaptam [lásd: kék útlevél].

Auschwitzban is voltam egyszer, megnéztem, szörnyű volt. A vitrinekben a kofferok, a fogsorok, haj, cipők. Egy ismerősöm, aki 1964-ben volt kint, látta az egyik kofferon a „Nógrád” nevet. Könnyen lehet. Én nem láttam. Borzalmas volt ott.

A rendszerváltásról nem túl jó a véleményem. Se az egyik, se a másik párt nem tetszik nekem. Az egyik aljas szerintem, a másik pedig olyan buta, hogy az nem igaz. Förtelmesen viselkednek. Rémes mindaz, ami a Parlamentben történik. Hogy nyitottabb lenne a világ 1990 óta? Nem tudom, én azt látom, hogy csak ellenségeskedés van most. Szerintem jobb volt élni régebben, Kádár alatt. A Rákosi-rendszert nem sírom vissza. Engem az sem érintett, de sok társam egyik napról a másikra eltűnt a katonai akadémiáról, és nem lehetett tudni, hogy hova lettek. Kádár alatt szerintem sokkal nyugodtabb volt az élet. Volt közbiztonság, ez számomra nagyon fontos lenne most is.

Örülök, hogy a zsidó élet újra virágzik Magyarországon. Jó érzés látni, hogy egy kicsit szabadabban mozognak. De 1998-tól 2002-ig nem volt a legjobb helyzetben a zsidóság. Most is van antiszemitizmus, bőven. Én a saját bőrömön ezt nem érzem, csak olvasom az újságban, hallom a rádióban. Valószínűleg tudják a házban is, hogy zsidó vagyok, de senkivel nem tartok kapcsolatot, így én ebből abszolút semmit nem érzek. Csak az a sok aljasság bosszant, amit olvasok. A „168 óra” sok mindent megír, onnan tájékozódom.

Megmondom őszintén, nem tapsoltam, amikor európai uniós tagok lettünk. Mit nyertem vele én, és általában mit nyert az ország? Semmit. Én eddig is mozoghattam, akkor mentem külföldre, amikor akartam. Elmentem Sopronba, és minden további nélkül átmentem Eisenstadtba vagy Bécsbe. Jártam az ukrán helyeken is, ahol munkaszolgálatos voltam. Egyszer voltam Mauthausenban, ahol nagyon meglepődtem, mert a mostani állapota az égvilágon semmit nem mutat. Van a barakkokból egy épület, mást semmit nem látni. Nem is volt olyan fájdalmas és megdöbbentő, mint Auschwitzban.

Nem tartok kapcsolatot sem a hitközséggel, sem zsidó szervezettel. Kapok kárpótlást az osztrákoktól. Kapom negyedévenként ezt a 250 eurót az engem ért sérelmekért, így anyagi gondjaim nincsenek. Ez az összeg jól jön az unokáméknak, őket segítem vele. Mert én úgysem tudok többet enni, és nem járok lumpolni. Sajnos se színházba, se ilyen helyre nem mehetek. Először is, kicsit süket vagyok, és nem hallom, hogy mit mondanak a színpadon. Csináltattam magamnak egy hallókészüléket, de nem ér semmit. Úgyhogy a szórakozásom már csak az, hogy naponta elmegyek vásárolni valamit vacsorára. Itthon főzök néha este, h étközben. Szombaton az unokahúgom lányához megyek. Vasárnap meg, ahogy mondtam, a családot viszem el ebédelni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól vagyok, de akkor is, ha azt mondanám, hogy rosszul. Az izületeim azok úgy fájnak, hogy a karomat alig bírom emelni. De úgy máskülönben a lábaim visznek. Mindennap járok egyet, méghozzá bot nélkül. Kilencvennégy évesen unalmasak a napok, semmi változatosság nincs a napjaimban. Furcsa, de ritkán gondolok vissza a gyerekkoromra. Ha igen, akkor látom magam, amikor fiatalkoromban atlétikáztam, kézilabdáztam. A mérkőzések jutnak eszembe, meg amikor hosszú időn keresztül játékvezető voltam. Háromszor külföldön is jártam a kézilabda-válogatottal. Ezekre gondolok néha, amikor éjszaka fölébredek, és nem tudok elaludni. A sportot néha megnézem a tévében A futball például nem érdekel, mert én a régihez vagyok hozzászokva, amikor még tudtak futballozni. Keresztrejtvényt fejtek, azt szeretem. És múlik az idő…érzem.

Adela Nissimova Levi
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Stefan Djambazov
Date of interview: January 2005

Adela Nissimova Levi is an energetic 77-year-old woman, who lives alone in a cozily arranged, nice apartment in a block building. Her husband passed away and her daughter, who is married to a Bulgarian, doesn’t live with her. Although Adela was very poor when she was a child, she doesn’t speak bitterly about her childhood, but rather interestingly. She doesn’t complain, and she feels well; she has a rich social life too. One can also say that she doesn’t look lonely, but happy in her own two-room apartment. She worked in journalism, so she tells the stories of her life very eloquently and remembers a lot of events very clearly.

My family history 
Growing up
Going to school 
My sisters
During the War
After the War
Glossary 

My family history

My paternal grandfather, Naftali Cohen, lived in Salonika [today Greece] and I don’t know what year he came to Bulgaria with my father. I don’t know if my ancestors came from Spain [see Expulsion of the Jews from Spain] 1, but I know that they are Sephardi Jews [see Sephardi Jewry] 2, so they must have Spanish blood. I also didn’t know my maternal ancestors: only my grandmother Buka [Moshe Alvas] [Editor’s note: her real first name was Bohora, but according to the Sephardi tradition the eldest sister was always called Buka in the family regardless of her official name.] She looked very old to me when I was a child. I didn’t know my maternal grandfather: he died before I was born. I also didn’t know my father’s parents and know almost nothing about his kin, I only know that he had three brothers and I knew only one of them. The reason is that my father died when he was 43 years old and I was four years old at that time. I have a vague memory of his death and hardly have any other memories of him.

My grandmother Buka lived in a dilapidated house on Pozitano Street in Sofia with her only son. Now the house doesn’t exist, there is a block of apartments in its place. She wore a shamia, a sleeveless jacket and a petticoat. She was a small, but very strong woman and quite strict. She dressed according to the fashion of those times. I don’t know if anyone wore special Jewish attire in Bulgaria at that time. My grandmother moved to Israel in 1947 or 1948. I remember her well though. I even remember a very funny event: when she was told that she would be immigrating, she declared that she didn’t want to move, because those who died while traveling weren’t buried according to the rituals and they were thrown into the sea.

My grandmother was a rohesa: a woman who prepares the dead bodies in the synagogue. She was the leader of that organization or club [Chevra Kaddisha]. My grandmother even prepared the dress for her funeral: the so-called ‘murtazh’ [kitel] and when she was about to leave, she grumbled, ‘If I die on the road, they wouldn’t be able to dress me in it.’ She also had a special funeral cushion, she had prepared everything. But the funniest thing was that when she arrived in Israel safe and sound and my uncle wrote, ‘We are okay, we have arrived’, my husband David Yakov Levi, whom I had just married, said, ‘Now, your grandmother can turn her murtazh into a swimming suit!’ My grandmother was very religious, and those rituals were observed only by very religious Jews.

My mother was Viza Nissim Cohen, nee Moshe Alvas. My father was Nissim Naftali Cohen. I know nothing about their lives before they got married. I don’t know how my parents met, but I guess their wedding was arranged, as was the practice in those times. There were only religious weddings then. My mother died in 1968 at the age of 72 and my father died at the age of 43 in 1931. I remember very well the year he died because my youngest sister [Mazal] was only one year and six days old. She was born on 1st May and he died on 6th May. I think he died of lung cancer, although he never smoked. He was a shoemaker: he made shoes out of leather. They were called ‘opintsi’ and were worn by the villagers. My mother was a housewife but when my father died she started sewing. They spoke Spanish at home: Spaniolit [Ladino]. We also spoke Bulgarian. I remember that my mother dressed according to the times. We lived very miserably. We warmed the rooms with iron stoves using wood and coal. All the time we paid rent and we moved from house to house. We didn’t have gardens or housemaids. We had very few books at home; we didn’t have a library and didn’t buy newspapers.

Growing up

I was born in 1927 in Sofia in the Iuchbunar 3 housing estate: a Jewish neighborhood in Sofia. We were a large family: I have five sisters. Between me and my elder sister my mother had a boy, but he died when he was one year old. It seems that my parents really wanted a boy, so they kept trying. As a result, I and my younger sister were born. I am number five. I don’t have any brothers, I have only sisters: Ester, Raina, Sofka, Rashel, and Mazal. I don’t remember the house where we lived because I was very young, but I remember that there were some stairs leading to one of the rooms. I don’t know how many rooms there were, but we all lived together. The water tank was outside as it was like that in the whole neighborhood.

Later, we moved to another house on Shar Planina Street in the same neighborhood, where we lived in a low but long house, which was called ‚The Sixth Regiment’ because it resembled barracks. We all lived in one room. There was a small corridor, which was also used as a kitchen. There was electricity, but the water tank again was outside. I remember that once while my sister was carrying a jug of water inside to make pickles, she tumbled over a cobblestone, and broke the jug. The toilet was also in the yard. From that time, I remember my father’s death. I was four years old. After my father’s death we moved to another house in the same neighborhood: on Partenii Nishavski Street. We lived in a nicer room with a larger corridor, but we paid rent and the toilet and water were also outside. I was five years old at that time. When I was seven years old, I was sent to an orphanage where I lived until the age of 14.

I can’t say how large the Jewish community in Sofia was during my childhood but I think there were a lot of people. There were two synagogues in Sofia at that time, and the other prayer houses, which were smaller, were called midrashi [bet midrash]. There was a rabbi, a shochet and a chazzan. The two synagogues were the Central Synagogue [see Great Synagogue] 4 and the Iuchbunar Synagogue 5. There were two Jewish schools [in Sofia] 6: the central one and the Iuchbunar one. The central one was on Tsar Kaloyan Street where the Rila Hotel is now, or to be more precise, the shop ‘Sredets’ which is in front of the hotel. I studied at that school, but it was bombed and destroyed during World War II. At seven years of age I was sent to an orphanage, because my father had died and my mother had six daughters and no money. Then she was forced to buy a sewing machine and pay for it by installments. She used to sew some clothes and supported the family in this way. Unfortunately, she couldn’t support us all, so firstly she sent my older sister to an orphanage and a few years later, I was sent too. It was a Jewish orphanage ‘Tsaritsa [Queen] Yoanna’ [Editor’s note: actually the interviewee means ‘Queen Eleonore’ 7 orphanage. There was a school named ‘Tsaritsa Yoanna’ in Sofia]. It was located opposite Slavia football ground near the Russian monument in Sofia.

I have always felt some kind of anti-Semitism around me. I didn’t experience it personally, because I lived mostly in the Jewish neighborhood, but I heard from my elder cousins that they had been called ‘chifuti’ 8 or other insulting words. While I was in the Jewish orphanage we went on vacation: we went camping to Berkovitsa. Other orphanages were there as well. They were close to ours: one of them was ‘Bitolya,’ I don’t remember the other one, but it was also close. Our orphanage was supported by rich Jews and we were a little bit better off than the others. We went to Berkovitsa, and ate better food. The children from the other orphanages came and beat us if we didn’t let them eat our food. And I heard the word ‘chifuti’ and other words, which I didn’t know the meanings of at that time.

Friday was a market day but carts with vegetables and fruit passed through the streets. Since my mother had a lot of work, she waited for someone to pass in order to buy something. She worked at home, and so did my elder sister in order to support us. I remember the people with the carts shouting, ‘Tomatoes blue, purple and juicy!’ [Editor’s note: They are generally referred to as eggplant.] And by the shouting we knew who passed. Then she went out and bought something. There were some merchants whom we knew and who gave us goods on credit. Mostly poor people lived in our neighborhood. They were retailers, craftsmen, etc. My father-in-law was a junk dealer. There were also tailors, cobblers and barbers. There were richer Jews in other residential districts in Sofia, but in our neighborhood they were mostly poor.

My parents weren’t very religious. They observed some common rituals. On Friday night my mother would clean the whole house, if you could call our home a house. She always made some kind of cheese pastry, no matter how poor we were, and some soup. We always had that on Friday night, except during the time we were interned. On Saturday, the men went to the synagogue, but my mother didn’t. I don’t remember if my father went to the synagogue. They didn’t have any special role in the Jewish community, nor were they involved in politics. Not all of our neighbors were Jews, but most of them were. Our relations with them were very good. I remember that after my father’s death when we moved to our second house on Shar Planina Street, the landlords there were Jews and we often gathered together under the vines in the yard during the summer.

My parents communicated mostly with Jews, except for my father at his workplace. They usually visited other Jewish families. I remember that when a holiday like Pesach, Yom Kippur or Rosh Hashanah came, my grandmother Buka was very strict and gathered all the family at her place. I remember a long narrow table arranged with everything the rituals required. We all went there and by the time we were allowed to eat after the prayers, I was already starving. For Jews family is very important. On all holidays the family should gather at the place of the eldest member. And my grandmother observed those traditions strictly. We didn’t go on vacations because we couldn’t afford it.

My mother’s sisters lived in Sofia until we were interned [see Internment of Jews in Bulgaria] 9. She had three sisters. They were all housewives, and she also had one brother. My mother’s sisters were Berta, Ameli and the eldest one: Ermana. My mother was second after Ermana, then Ameli was born and Berta is the youngest. Her brother was born between the third and the fourth sister and his name was Avram. They all lived in Sofia in the Jewish neighborhood. My uncle Avram was a tailor. Berta’s husband was a barber, Ameli’s husband sold some goods on a cart, I don’t remember what exactly. Ermana’s husband was injured during a war, but still worked as a tailor. They all had many children. I can only tell their numbers, for example Ermana had three sons and one daughter, Ameli had two sons, and Berta had one daughter.

My father had three brothers, but I didn’t know them. The eldest one was Shlomo, who was also the richest, but I don’t know what he did. I think that for a while he and my father worked together. He had three sons and a daughter. His wife was paralyzed. After my father’s death he often visited us and wanted to help my mother. I don’t remember my father’s sister. My mother’s brother, although younger, looked after the whole family. My mother’s sisters were also close to her: she didn’t keep in touch with other people, because she became a widow at the age of 35, and remained one.

When my father died, I was sent to an asylum. I was four years old then. It was a Jewish one and was located on Osogovo Street. It was like a kindergarten because in the evenings we went back home. I guess that we didn’t pay fees, as it was for poor children. I don’t remember what time we went there in the morning or what time we went home: usually when it got dark, our parents came to pick us up or we went home by ourselves. We learned songs and poems. I remember the doctor who looked after us there. The other women were also very nice. During weekends we stayed at home and my elder sisters looked after me, mostly my sister Rashel, who was born before me. They even tell me that she loved me so much that when they hid me from her once, she started looking for me everywhere, asking, ‘Where is Delche, where is Delcheto?’ - she didn’t call me Adela, but Delche. And she would start crying and shouting, ‘Delche, come to me!’

After the asylum I went to the Jewish orphanage. We lived there all the time. We were sent home only if there was some quarantine. Every two weeks we were also sent home for a couple of hours. There was a headmistress at the school and a teacher who supervised us. We went to study in the central Jewish school but prepared for our lessons in the orphanage. The headmistress was Basad. There was also a very evil teacher named Franka. We called the teacher ‘giveret’ which means Miss [in Ivrit] and there was also a stoker who was in charge of the local heating. We were around 60-70 children. We were all of different ages, because we studied together from the first to the third grade.

There were two dormitories in the orphanage: a female and a male one. We all slept there. The beds were made of iron and were arranged next to one another. There were also some kinds of bedside tables. We had water and electricity. The toilets were inside. There was also a bathroom in the cellar. There were washing machines and washing women. There was also a small room: we called it the ‘isolator.’ If someone got sick, they were put there so that they wouldn’t infect the others.

Going to school

We had classrooms with desks in the orphanage. Everyone had a specific place where we prepared for the next day. We also had a dining-room where we ate. The cook was Auntie Totka from Popovo. She was a Bulgarian. The food was good, especially in comparison with the other orphanages. In the evenings, when we prepared for our lessons Mrs. Dimitrova, also a Bulgarian, would help us in all the subjects, except Ivrit. She tested us and the other teacher, whom we called ‘giveret’, prepared us for the subjects in Ivrit. Mrs. Dimitrova carried a ruler and when you said something wrong, she would slap you and say, ‘Go and prepare better next time.’ When you made noise in the classroom, you were punished by standing up for some time. There was even a music teacher in the orphanage: his name was Iliev. He lived very close to the orphanage. He taught us and we had a mandolin band and we performed at some gatherings. I played the mandolin, but I was also an actress. We prepared some performances for the end of the school year or when our sponsors came. I don’t remember the plays, but they were children’s ones i.e. fairy tales, or something improvised related to holidays such as Chanukkah, for example.

The school was full day. We got up at six o’clock, did some gymnastics, had breakfast at the orphanage, polished our shoes, and went to school. We had packed our school bags the night before. At lunch we went back, we had lunch and then went back to school at 2pm. We came back at 5pm. We prepared for our lessons and then had dinner. We were also given some cheese sandwiches to eat at school in the morning.

I loved mathematics. We also studied the Tannakh alongside all subjects obligatory for the Bulgarian schools. The teacher who taught us the Tannakh was called Temkin. We were very cruel to him. He was an old man with glasses and he was all shaky, but he knew Ivrit very well. We made him angry during the classes: we made a lot of noise. Now that I think about it, I think we were very cruel then. I remember him very well.

I also remember our geography teacher: Herskovich. She limped with one leg. She must have been one of the German Jews. There was also another teacher, Petkova, who taught us Bulgarian: she was an excellent teacher. But she was also very strict. There was one motto: ‘A six to God, a five to me, a four to the pupils.’ At that time marks were from 2 to 6. She insisted on us being very well prepared for her classes. I didn’t go to a tutor for private lessons because we had no money and we were prepared very well at the orphanage. I knew Ivrit and French.

My school friends were Jews and I had no friends outside school. When I was at the orphanage, the future famous playwright Dragomir Asenov, whose real name is Jacques Melamed, was also there [Jacques Melamed (1926-1981): writer and playwright. He became known by his pseudonym Dragomir Asenov]. He was older than me, but he didn’t study at the Jewish school, because he had come later to the orphanage and he had already started studying in a Bulgarian school. There were two or three other children, who had also come at a later time and were studying at Bulgarian schools.

We played mostly a game called ‘people’s ball’ at the orphanage. ‘People’s ball’ is played by two teams. There is no fixed number of players. The playing field is divided into two by a line, but no net is placed in the middle. Each team stays in their own part of the field. There are two players of the teams who stay outside the field behind the players. The player who has the ball throws it hard at the player of his team who is outside the field and aims to hit a player from the other team in the process. The player who is hit by the ball leaves the game. If he catches the ball, however, it passes to his team and it is their turn to try to eliminate the players from the other team. The team which has the most players remaining in the field wins the game. This game is played mostly by girls because the boys prefer either football or volleyball. There was a yard where we played and danced even during the winter, when it was cold outside. There was a square corridor in front of the dining hall and we danced to Bulgarian folk songs especially rachenitsas [one kind of Bulgarian folk dance]. When we went back home, our mothers would take us out to some relatives or to the nearest park or prepared us something to eat. We couldn’t afford to go to restaurants.

Every Saturday we were taken to the synagogue. We observed the traditions. Our sponsors came on Purim. Holidays, when there was food, were our favorite times. When Pesach approached, the supervisors made us wash and clean everything. Then the rich Jews took us to their homes to spend the holidays. For some years a family, the Weinstocks, took me to their home for the holidays. They were German Jews and lived on Oborishte Street in the center of Sofia. I spent eight days there, but I was always bored, because I felt lonely. The people were so nice and caring. We communicated in Bulgarian: they were German Jews but also Bulgarian citizens and they knew the language. Then I spent the holidays with another family: Haimov, who lived on Bratia Miladinovi Street. Maybe I also went to other homes but I don’t remember. On Chanukkah and Purim we were at the orphanage and we had a good time.

During the holidays the orphanage took us to Berkovitsa. We went there every year, but once I was sent to the seaside in Varna, because I was very weak and didn’t eat anything. We slept in a school, which was arranged with beds. I spent 20 days there and then I went to Berkovitsa where the other children from the orphanage were. That was the first time I got on a train. It was a great experience for me, although we were put 12-13 children in one compartment, some of them were even put on the places for luggage. I must have been nine years old then. I got into a car for the first time on another occasion.

There was a time when the state lottery winning numbers were drawn by children from orphanages. We were set on a stage, the spheres were placed in front of us and the children rolled them: ones, tens, hundreds, etc. I was elected to do that a number of times and then we got into a car and went to the Army Club or to some kind of hall, maybe the Royal Cinema which is now the ‘Bulgarian Army’ theater [in Sofia’s center]. The children from the orphanage made fun of us, because Dragomir Asenov [Jacques Melamed] and I were sent a number of times together and they said, ‘The bride and groom are coming.’

My sisters

The eldest of my sisters was and remained Ester Cohen, because her second husband was also Cohen. She was born in 1915 and separated from us before the internment, after she married. Before, she helped my mother and they both worked from dawn till dusk. My mother even bought another sewing machine for her. Ester had a son, Jan Kalo, who left for Israel and died in an accident: a post office truck hit him while he was bending to take his mail. He taught semi-conductors at a university in Israel. He had three sons there. Ester died in 1984 in Sofia.

My second sister is Raina [Nissimova Aladjem, nee Cohen]. She was born in 1918 in Sofia and is now 86 year old. She has a son and a daughter in Bulgaria. The daughter is the elder one. She was born in Ruse during the internment in October 1944 and her name is Sonia. Her two daughters live in Israel. Sonia’s brother Nissim Aladjem or Niki, as we call him, also lives in Bulgaria. His wife is Ganka. She is from Haskovo region. They have two sons: one of them lives in Israel and the other here. The one here has two university degrees and works in a bank.

My third sister is Sofka [Nissimova Perets, nee Cohen]. She was born in Sofia in 1921. Her husband’s family name is Perets. Her husband worked at the Forestry Ministry. He died in 1993 and she left for Israel in 1998 or 1999. She worked at the ‘Tehnika’ Publishing House. Before the internment in 1943 she also worked at the book-binding company ‘Sam Patak.’ She has a son and a daughter. They are both in Israel. His name is Heskia and her name is Vivi.

Then came Rashel [Nissimova Levi, nee Cohen]. She was born in 1924. Her husband’s name was Izi Levi, who was a doctor. Rashel graduated in Bulgaria and then left with her husband in 1948 to Israel where she finished her education. She was a nurse. She has one daughter and two sons. They are all Israeli citizens. Her elder son is Israel, who graduated in oceanography, the other, Ronen, is in the air force, and the girl, Riva, is a teacher in a kibbutz. Rashel died two years ago and her husband died before her.

After her, my brother was born, then I and my younger sister, who also moved to Israel in 1948. Her name is Mazal or Mimi, as we called her. Her husband Nissim Alsheh studied in the Conservatory here, but graduated in Israel and became director of a conservatory there. They visit me every year. They have a son, Natan, and a daughter, Aviva. My sisters studied in Sofia and Rashel also studied in the orphanage. There was a tradition there: every three to four years the pupil with the highest marks remained at the orphanage until they went to high school. My sister Rashel was a very good pupil and she was enrolled in a medical school. She lived at the orphanage, although I also went there, and only one member of a family was allowed to stay on. She helped me a lot there. My other sisters graduated from Jewish schools. They have elementary education. I studied until our internment: I finished the third grade at a junior high school at the end of 1942.

During the War

In fall 1942 the political tension could already be felt. I was old enough to leave the orphanage but there were other kids who should have continued staying there. Yet it was closed at the beginning of 1943 when the preparations for war started, although there were no bombings over Sofia yet. I went home and we weren’t allowed to communicate with Bulgarians, in accordance with the Law for the Protection of the Nation 10. We were also given the stars [see Yellow star in Bulgaria] 11, I don’t know the exact date but it was at the end of 1942 or the beginning of 1943, when I left the orphanage. They changed our identity cards: they were no longer green, but pink. They changed our names. I was named Ida Nissim Naftali which had nothing in common with my own name [see Forced name change during Holocaust] 12. I had to be named after my father or grandfather. And since my first name was like a Bulgarian one, all my three names were changed. I had that name during the internment. My other sisters were also renamed, only Ester remained Ester. Raina was named Reina, Sofka was named Simha. Rashel became Rahel and Mazal became Mimi. My mother’s name was changed from Viza to Venezia.

We were forced to carry the stars sewn on our clothes without moving them and a curfew was imposed. I don’t remember what time it started in the morning, but we weren’t allowed to go outside after 7pm. We could walk outside our neighborhood but it wasn’t recommended, because when people saw the stars, they didn’t treat us nicely. We weren’t allowed to go to school and my mother sent me to a seamstress to learn the craft. But that was until 24th May 1943 13 when the demonstration, in which I also participated, took place. At first, we were all told to go in front of the Jewish school in Iuchbunar which was on Osogovo Street. We were told by Jewish organizations, of which we were members: ‘Hashomer Hatzair’ [in Bulgaria] 14, ‘Maccabi’ [World Union] 15 and the others.

At that time I was also a member of the Union of Young Workers [see UYW] 16, the youth branch of the Bulgarian Communist Party, which together with the other organizations organized this demonstration against the anti-Jewish law: the Law for the Protection of the Nation, and the deportation of Jews. Students and adults gathered at the yard of the school. Haribi [rabbi] Daniel [Zion] 17 had also come and he spoke first. He said that we had to stand up against the deportation of Jews. Then some young Jews came out of a neighboring building and starting speaking about what our future was and what we had to do.

Then we started walking along the present Stamboliiski Boulevard towards the Palace in order to hand a petition to King Boris III 18. On Opalchenska Street some mounted policemen were waiting for us and started beating the people with their batons in order to disperse us. Many people were arrested, especially the older ones, because they couldn’t run fast, and were transported to a school. Those who had been arrested were sent to a camp in Somovit, a town on the Danube coast. I had been beaten badly on the leg, the head, the arms, and wherever else they could, because I was in the second row and we were walking hand in hand. I managed to escape and was returning home along the small streets when suddenly a hand grabbed me and pulled me into a yard. It turned out to be my mother. ‘You’ll sit here and you won’t move!’ she said.

All my sisters had taken part in the demonstration. So, my mother was waiting at a place on our way home – it was the only way we could take to return home. And when she found all of us, we went home together. After that day we couldn’t go out, because there was a blockade during the night and the next day. Policemen went from house to house and arrested people. It was very scary. My elder sisters were members not only of the UYW, but also of the Bulgarian Communist Party 19. My youngest sister, who was 13 then, wore a scarf with illegal documents hidden under it. She was allowed to pass through the blockades and carried the documents to the address she was told. Most of the materials were against the deportation of Jews. The blockade continued for more than 24 hours: it was very scary. Policemen entered every house, threw everything out of the wardrobes looking for illegal literature, and beat the people. They also came to our house but found nothing. My sister carried out some of the materials and the others were put in a hiding place made by my mother. Our toilet was in the yard and my mother had taken out two of the bricks and put the materials behind them. My mother wasn’t a member of the Bulgarian Communist Party but sympathized with them and looked after us.

When we were allowed to go out of the neighborhood, it was 26th or 27th May and the internment started at the beginning of June. At that time the situation in Iuchbunar became unbearable. Everyone took out their belongings and tried to sell them: cookers, wardrobes, chairs, tables, etc. We weren’t told yet when we would be interned and how much luggage we could take but we knew that we wouldn’t be allowed to take furniture and most of our belongings. Everyone received orders for different dates, but we all knew that we were going. Then most of the younger Jews joined the partisans. The market on the streets was something incredible as all furniture and goods were sold at absurdly low prices. There were many buyers because everyone could enter Iuchbunar: it wasn’t a ghetto. When our internment order came, I don’t remember the date, but it must have been in the middle of June, we had two to three bags of clothes, we didn’t have many belongings. My mother insisted on taking the sewing machine, because she hoped to earn a living with it.

We were first interned to Stara Zagora. Our gathering point was at the station. We got on the trains which were very dirty, and crowded with people, but we reached Stara Zagora. We were worried for my elder sister who was married and had a child but hadn’t received an internment order yet. And we did something, I don’t remember what, and she came with us to Stara Zagora. In Stara Zagora we got out of the trains carrying our clothes and were taken to a school. There we were accommodated in the classrooms. The desks had been taken out. My mother had a blanket, as did the other families. She put it on the floor and all of us sat in the middle of it. That was our bedroom, living-room and dining-room. My elder sister and her husband were with us. We spent about a month in the school, then we rented a room owned by a Bulgarian railway man: he was a wonderful man. I don’t remember the address, or its location. We were there for about ten days. The yard was very nice and cozy and we all lived in one room. At that time people in Stara Zagora treated Jews very kindly.

Then we were interned again because there were some kinds of military facilities in Stara Zagora or something of the kind. We had to go to the town of Ferdinand [now Montana]. Once again we got on a train and traveled for a long time. We passed through Sofia. Something very dramatic happened here. My sisters Raina and Sofka had some friends: Armenian brothers, who lived near the station. When we reached Sofia, our wagon stopped far away from the station and we didn’t know when we would leave for Ferdinand. Both my sisters decided, although the train was guarded, to fool the guards and visit their friends. I can’t describe how worried my mother was before they left. She behaved as if she would never see them again. She asked them not to go, she cried, but they left. They had managed to fool the guards. Later, they told us that the mother of the brothers gave them food, because they were hungry. And the people at the station were already telling us that the train was about to leave. But my sisters were nowhere to be seen. My mother was hysterical with worry. And at the last second they appeared! We got on the train and arrived in Ferdinand. There we were once again taken to a school and lived in it for two or three months. We had very little money, which we had saved from the sale of the furniture. But even one loaf of bread was enough for us.

Then we rented a room in the ghetto which they had prepared for us. This was a residential district with specific borders. We weren’t allowed to leave it, but the Bulgarians could enter it, because some Bulgarians also lived there. Our landlady was Dafinka, a widow with two sons. One of them was Mitko and the other, Goshko. Mitko was in the military police and fought against the partisans and terrorists. Goshko hadn’t done his military service yet. We lived in the basement: a room with a small corridor. The landlady gave us an iron stove and we used it to warm the room. She was also a poor woman, but helped us with what she could. She even found a bed, although it wasn’t big enough for everybody; the others slept on the ground. We paid her some rent just like we did in Stara Zagora.

The Jewish synagogue was also in that neighborhood: it was small and had a small yard. There was a canteen there, where we went to get food: mostly beans without any meat. The beans were just boiled. We went there and took food for six people. It was free of charge. The Jewish municipality didn’t have money for anything else. I remember a story, both sad and hilarious. There was an old man, who had a great sense of humor and he would always happen to be in front of us in the queue. When he would come out, everyone asked him what the food was this time. And the old man would answer seriously, ‘Kaldiko di poyu,’ which means chicken soup [Ladino]. And we all laughed and knew that meant beans again. But the man cheered us up a bit.

Then we ran out of money. We didn’t receive rations, everything was rationed then, and we had no more money. That happened in fall 1943. My sister Raina, who was a hairdresser, found a job at a salon. It was on a street on the border between the ghetto and the rest of the city. The border passed along the middle of the street, and the salon was on the other side: outside the ghetto. But she took the risk, because if you were caught, you could be arrested as I had been at least ten times. So, my sister went to work and didn’t go out the whole day. She was paid very little, but it was something. The owner of the salon was a Bulgarian, but kept her because she worked very well and a lot of people from Sofia were interned to Ferdinand and they wanted good service.

My other sister, Sofka also found a job, but as a bookbinder. The bookstore she worked for was exactly on the border. The owner of the bookstore was Panaiot: a Bulgarian. It was also a publishing house and issued the newspaper ‘Nov Zhivot’ [New Life: weekly containing local news and announcements]. He also liked her work and looked after her. One day she told him, ‘Listen, Panaiote, I’ll keep coming, but I would also like you to employ my sister,’ who was me. ‘What will she do?’ he asked. ‘When necessary, she will help me and the rest of time she will be a shop assistant in the bookstore,’ she said. The bookstore sold not only notebooks, pencils and books, but also clarinet caps and such small items which were bought by people from the nearby villages. Every Monday the bookstore was crowded with customers, because it was the market day in Ferdinand. Panaiot agreed to employ me.

I had to wear my Jewish star here as well. I always put it on the collar of my shirt so that it could be seen when I put on my apron. But there was an agent of State Security Service – Kosta, who lived a few blocks from the bookstore and had decided to harass me. When a lot of people came into the bookstore, usually on Mondays, when I would bend down to lift something and my star couldn’t be seen, I would see Kosta at the door. He would hide and watch me and always appear at such a moment. And since the bookstore was crowded, I couldn’t see him. Panaiot would be at the cashier desk and Kosta would ask him loudly, ‘Panaiot, who’s that over there?’ Then I would realize that my star couldn’t be seen and put it right. And Kosta would say, ‘Spare me your tricks! Why are you hiding your star?’ And my boss, who was a noble man, but sickly, would say, ‘Kosta, please, let her be, look how crowded it is in here!’ Kosta always did it on Mondays when it was full of people. ‘No, she’ll come with me to the police station,’ Kosta would say.

That was the paradox: Kosta was only looking for a reason to arrest me and exercise his authority while also receiving a bribe. So, he would arrest me. And why was I arrested? So that Panaiot would go and pay some money to release me. I was taken to the police station, stayed there for a couple of hours, then Panaiot would come, pay ten levs and take me with him. Kosta did the same thing when I would go to post some letters on the other side of the street because the mailboxes were there. I sent letters to my friends who had been interned to other towns. I don’t know if Kosta treated the other Jews the same way, but he always did that to me. He picked on my sister too, although more rarely, because she worked inside the building. But he knew me very well, because I was in the bookstore.

The sons of our landlady treated us very differently. There were very nice boys, although one of them served in the military police as a conscript. He helped me once. Goshko, the younger one, also helped us a lot. We weren’t allowed to go to the market and we had no rations. So my mother asked him to buy us at least one bottle of oil from the black market. And when we took the beans soup from the synagogue, she would fry it a bit to make it tastier. The boy helped us: went to the market, found something and bought it for us. In the ghetto we were also allowed to go out of our homes, but for only two hours a day: between 9am and 11am. I would run away and go to work. So, I was also arrested. It was very difficult. We also had to take our food from the synagogue during those two hours. But the people around us helped us as much as they could.

Raina’s boyfriend was in a labor camp 20, but he was released and they got married in Ruse, where he had been interned with his parents. None of us attended the wedding because it was far and we had no money. Sofka got married in Vratsa, which was closer and got special permission from the police station to marry her Jewish boyfriend. My mother wasn’t allowed to go for her daughter’s wedding, nor was anyone else. But I decided to go illegally: that was in spring 1944. I hid my star and went to the train. I had to go to the station first. And as hard as I tried to hide, I saw an agent: Milcho. He was also another civil agent of the State Security Service in the town. Milcho was a group leader, Kosta’s boss. They were civil agents, but we knew them, because they always arrested us for stupid things. I saw him and froze, because I thought that he would arrest me now and nobody would know: neither my mother, nor my sisters. At that time, fortunately for me, I saw Mitko at the station. He was coming home on leave. The military police had a bad name because they made a lot of arrests, but he was a very nice boy. He was just conscripted in these forces. I saw him and called him quietly, ‘Mitko, Mitko!’ He came and asked me what the matter was. I explained to him and said, ‘Milcho is here. Tell me, please, which train to get on.’ I couldn’t go to the platform without knowing which train to catch to Vratsa. He bought me a ticket, gave it to me, took my small suitcase and told me, ‘Watch where I’m going. I’ll leave your suitcase at the door of your train. And when you hear the announcement that the train to Vratsa is leaving, run for the train.’ And so I did.

I saw which wagon he entered, he waved to me, I saw where he stopped and when I heard that the train for Vratsa was leaving in two minutes I ran for the train, entered the wagon and hid there. I saw Milcho walking along the platform near the train. He had spotted me once earlier but had lost me. He didn’t know where I was. He got on the same train. And what chaos there was in there! He passed nearby and I entered the toilet. When the train stopped I got off and waited on the platform. At the last minute I got on again and we traveled to Mezdra. He had been looking for me, but he didn’t know if I was still on the train. At some point Mitko appeared again: he was in the same train because he was traveling to Sofia and he said, ‘I’ll find out where Milcho is going and tell you.’

Fortunately, the agent was traveling to Lom or Vidin and caught another train in Mezdra. So, I could relax a bit. I stayed for five or six days in Varna at my sister’s house. The wedding had already taken place, I saw that she was well but I was wondering how to get home. I was afraid of what would happen if I met Milcho again on the train. There would be no one to help me. So I decided that in Mezdra I would go out on the platform and look around for him. When I arrived in Ferdinand, although I hadn’t seen him, I was afraid that he would be waiting for me at the station or that he would have sent someone else to wait for me. So when the train slowed down before reaching the station, I threw my suitcase and jumped out of the train.

After the War

On 9th September 1944 21 the old government was overthrown. Around 20th September we decided to go back to Sofia. We boarded a train and returned. As far as I remember Sofka was the first to return and rented a house for us on 51 Sofronii Street. It had a yard and a couple of stairs which led to the house. It had a small corridor and two rooms. The toilet was outside, but there was a sink inside and a small kitchen, which you entered from the corridor. Sofka lived in one of the rooms and the rest of us lived in the other. We had no belongings. At first we slept on the floor. Someone gave us plank beds. We all slept on one plank bed: my mother and my sisters. When we returned after the internment, we had nothing and we had to find some work. Our identity cards had been changed again and we had our old names back. Since I was a member of the UYW, I was invited to start work at the Ministry of Internal Affairs. I worked as a clerk for a short time. We didn’t receive money in the first few months, but there was a dining-room where we received food and rations. I carried them home for the others.

My sister Rashel went to work as a babysitter in a Jewish family. The family was rich. Their family name was Arie and they gave her clothes, money or food. She brought everything home. My mother no longer sewed because there were no orders. We lived like that until I started work at the editor’s office of the newspaper ‘Narodna Mladezh’ 22. This happened in 1950. I was the secretary of the editor-in-chief. Then I was office manager. I had started studying in an evening high school so I finished my secondary education before I started work at the newspaper. I worked there until 1959. I was already a member of the Bulgarian Communist Party. Before the newspaper I worked for a short time in the Committee of Science, Arts and Culture in the personnel department and also in the publishing house ‘Medicine and Physical Education.’ I also worked for a short time with Radio Sofia as a program dispatcher.

I knew my husband, David Levi, from early on, because he was a famous illegal activist and a lot of people knew who he was. He had been imprisoned for a long time and I knew about him although we had never met. He was born in Sofia and arrested here. He was sent to the Sofia prison, then to the Varna one and then to the Burgas one. He also worked in the Jewish labor camps. He was sentenced to ten years imprisonment for UYW activities. We met at the Ministry of Internal Affairs. We fell passionately in love and got married on 19th January 1947. We had nowhere to live together, so I lived at my mother’s and he lived at his parents’ house. We met in the parks. David was a great sportsman, a tourist: we went to the Vitosha Mountain and to other mountains as well. From time to time we went to his parents’ house; there was a small room there: they slept on some kind of panel beds, I don’t know how they had managed to preserve them. And there was a couch at the foot of the bed where we slept.

We lived like that until 1948 when we were given a room in the big apartment of the Kulevi family. [Editor’s note: In the communist regime families of workers were accommodated in the larger apartments of the higher classes. Often a number of families had to share one apartment, each of them occupying one room but sharing the kitchen and bathroom.]

The man in the family had been a producer of enamelware and his wife was German. After 9th September 1944 he had run away and his wife remained here. She was about to leave, but one of the rooms in her apartment had been nationalized and given to us. I remember that we lived there for a very short time, because Kuleva was leaving and someone else wanted the whole apartment for himself. They told me that we had to leave because some prosecutor was going to live here. My husband got so angry that he said, ‘I’ll not leave this apartment, let them throw my baggage away and if Georgi Dimitrov 23 passes by and asks whose this baggage is, they will have to tell him: it’s Dick’s baggage outside!’ You can see how naive we were at that time. He still worked for the Ministry of Internal Affairs, he was there until 1949. After all we were given two rooms to rent in a bigger apartment on Hristo Botev Street, but this time his parents also came to live there. There were two more rooms where other families lived.

My daughter, Sima Davidova Evtimova [nee Levi], was born in 1949. She graduated in Spanish Philology, lives in Bulgaria, but is unemployed now. She is married to a Bulgarian and has two children: Alexander, who is 28 years old, and Adelina, who is 23. My grandson has a degree in management and works for his father and my granddaughter has a degree in computer graphics and photography. After the Ministry for Internal Affairs my husband started working for the ‘Trud’ 24 newspaper and then for the magazine ‘Balgarski Profsaiuzi’ [Bulgarian Trade Unions]. He had a degree from the Higher Party School 25.

In 1959 I went to work for the new newspaper ‘Literaturni Novini’ 26. I was once again secretary there and I worked there until 1964. Then I went to the publishing house ‘Tehnika’ [‘Technic’: specialized in publishing technical and popular scientific literature] where I worked until I retired. At all the places I had worked nobody treated me badly because I was a Jew except when we worked for the Ministry of Internal Affairs from which we were fired for that reason. Not because we were Jews, but because we had relatives in a western country. [Regardless of geographical location all non-Soviet Block countries, including Israel, were considered ‘Western,’ meaning capitalistic, before 1989.]

We lived with my husband’s parents. They observed some traditions, but we didn’t and neither did our daughter. We observed very few of the rituals. We didn’t pray, nor go to the synagogue. We married only before the registrar. We settled in our present home in 1968. My husband’s parents lived in one of the rooms, my husband and I in the other and my daughter in the living-room. Six months after we moved, my father-in-law died and when my daughter got married she lived here with her husband. In 1976 my grandson was born and my mother-in-law died in 1978. It was always very crowded at home.

Now I live alone: from time to time my grandchildren visit me but they live in Dragalevtsi [a village near Sofia, at the foot of the Vitosha Mountain]. My husband died on 6th May 1993, but he was very sick for the last twelve years of his life: he was on hemodialysis. I looked after him, there was no other way. He went to have hemodialysis three times a week, and I took him there and back. My daughter lived here and a year before my husband died we bought a small apartment in the neighboring surroundings. We went to live there and my daughter remained here with the children. But my husband was sick, very sick.

Now I have many friends whom I know and who are very close to me. But I gather mostly with the women. We are around 14. They are colleagues of mine from the places I had worked. From time to time we also invite some of our male colleagues. There are two other Jewish women among us, but all the others are Bulgarians. I get along perfectly well with all of them: we love each other a lot. On Saturdays I go to the Jewish Home [see Bet Am] 27, where I’m a member of the ‘Golden Age’ club: it’s for Jews only. I also have friends there. All of my parents’ relatives have passed away. When I went to Israel I visited those who were alive. I went six or seven times to Israel. I still keep in touch with my sisters.

I didn’t think about leaving for Israel but my sisters, who were married and whose relatives were leaving, also had to leave. The boyfriend of my younger sister, Mimi, had to leave with his parents; his sister was already there. So, Mimi married him and immigrated. My other sister, Rashel, was already married and since her husband was leaving with his mother and his father had already died, she also immigrated. Now during the second mass aliyah six or seven years ago my sister Sofka also immigrated [see Severing the diplomatic ties between the Eastern Block and Israel] 28. My husband and I didn’t think about immigrating, but we always felt something pull us towards Israel and my husband went there every year. We didn’t immigrate because there was nothing we could do there. We didn’t expect to find work there.

We weren’t particularly well-off after 1950. We lived a normal life and went on holidays to the mountains, to rest homes. So, we weren’t rich, but not poor either. I was very scared by the wars in Israel in 1967 [see Six-Day-War] 29 and in 1973 [see Yom Kippur War] 30 and especially when the Six-Day-War started. At that time my mother, mother-in-law and my father-in-law were in Israel on a visit. And they hurriedly came back: they boarded a ship, because there were no planes at that time. My husband and I went to Varna to meet them and they were absolutely exhausted when they arrived. They needed a whole day to recover. We were badly affected by the disconnection of the diplomatic ties with Israel because we had a lot of relatives there whom we visited every year. Especially with my younger sister, who traveled to international youth festivals and always passed via Bulgaria. Her husband was a conductor and took part in choirs and youth festivals. My sister was a singer in a choir and they almost always passed via Bulgaria to visit us.

Otherwise, we had no problems to visit Israel even when the diplomatic relations with Israel were banned. The Netherlands was representing the interests in Israel in Bulgaria and their embassy issued the necessary documents. It wasn’t a problem to get a visa for Israel if you could prove that you had relatives there, except if your whole family was leaving with you. The condition in Bulgaria for traveling to the so-called ‘capitalist countries’ was to leave a member of the family behind: if the child went somewhere, the parents had to stay, and if the parents left, the children had to stay. The aim wasn’t to allow families to emigrate. I have been there four or five times. Once I also took my daughter who was 13 or 14 years old. I had a feeling that I had been denied a promotion at work for being a Jew, not only when I worked for the Ministry of Internal Affairs, but later on too. But no one said anything.

I kept in touch with my relatives, we wrote letters to each other and spoke on the phone, which was a luxury then. They called more often. I remember that one of the times my sister and her husband were passing via Bulgaria to go to a Romanian festival, and they called to tell us that they wouldn’t pass through Sofia, but through Gorna Oriahovitsa. They asked our mother to go and see them there. My mother was very worried there because she couldn’t find them on the platform. They were in a special wagon and weren’t allowed to go to Sofia. Those were special festival wagons. They weren’t much different from the others, but they were only for the participants in the festival and no other passengers traveled in them. There was some kind of problem and my husband took my mother home. At that time Ivan Bashev was in charge of the Bulgarian representatives in the festival and I was his secretary in ‘Narodna Mladezh.’ Later, he became Foreign Minister. So we called him and he did everything possible to find my sister in Romania and put her through to my mother so that at least they could speak on the phone.

The democracy in Bulgaria after 1989 [see 10th November 1989] 31 affected me very badly. If it hadn’t been so I would have visited Israel more times. Until 1993 I was thinking only about my husband. There were problems with his medicines. After that I went twice to Israel but my relatives paid for my expenses. Now I visit the Jewish community. I’m very happy there because I meet with people. And at that age I need contacts because I live alone. I went only twice to the synagogue: to see it restored and on a holiday to see how they celebrate it. Now I don’t receive financial aid. Some time ago we received 10-15 levs [around 10 USD] every month depending on the pension. I think that representatives of Joint 32 visited us. Now such aid is given only to the people with very small pensions. We receive a tranche of 500 dollars or something like that but I don’t know from where.

Glossary

Életrajz

A mozgásában igen erősen korlátozott, három nyelven perfektül beszélő, szellemileg nagyon friss, de elég depressziós, 83 éves hölgy 12 évvel fiatalabb férjével él kettesben a Városligethez közel. A férfi 19 éve súlyos szívbeteg, szívbillentyűcserét végeztek nála, pár éve pedig agyérgörcse volt. Kedvenc társukat, egy vizslát nemrég kellett elaltatni, azóta még magányosabbak ők ketten – egyikük az egyik, másikuk a másik szobában tölti napjait, sokat olvasva, tévézve. Az ebédet hozzák, gondozónő is jár, meg hetenként takarítónő. Abban a reményben költöztek 5 éve ide a város másik feléből, hogy néhány házzal odébb lakó unokájukkal többet találkozhatnak. Nem így történt. Naponta egy barátnőjük látogatja őket.

1921. június 29-én születtem Budapesten, középpolgári családban.

A szüleim: édesapám cégvezető volt egészen a zsidótörvényig [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Utána önállósította magát, és egy úgynevezett hőszigetelő vállalatot nyitott az 1938-as évben, és ezt csinálta egészen addig, amíg 1944-ben el nem hurcolták. Édesanyámmal rossz volt a kapcsolatom, ő kezdettől fogva agyi problémákkal élt, úgyhogy engem gyűlölt. Én voltam az egyetlen gyerek. Apám imádott, anyám gyűlölt, ez volt körülbelül a kép. Volt egy csodálatos nagyanyám, az anyám anyja, aki anyám helyett is imádott, mert mindig azt mondta, hogy nekem kétszeres szeretetre van szükségem.

Anyai nagyanyámat Waizen Jánosnénak hívták, született Heimler Irén. Heten voltak testvérek, és szombathelyiek voltak. A dédnagyapám, akit sose ismertem, nagyon gazdag gyáros, úgynevezett első család volt Szombathelyen [Vas vm.]. Szóval ők voltak a legnagyobb tiszteletnek örvendő és leggazdagabb család Szombathelyen. Nagyanyámnak hat nővére volt. A nagyanyám és még három nővére jött aztán Budapestre. Itt mentek férjhez, mindegyik igen jó körülmények között.

Elsőként nagyanyám maradt özvegyen. A nagyapámat nem is ismertem. Bankigazgató volt, és a Hold utcában laktak egy hatalmas lakásban. Amikor nagyanyám megözvegyült, átköltözött a Liszt Ferenc térre, ahol halála napjáig, kilencvenéves koráig élt. Rendkívül talpraesett volt, nagyon hamar megtalálta a helyét, ötvenöt éves korában egy számára teljesen új hivatást kezdett el: panziókat bérelt. Először Svájcban, St. Moritzban, ahová mindig elvitt engem és a kis unokahúgomat, az anyám húgának a kislányát. Két évig teljes nyáron át St. Moritzban nyaraltunk. Utána ő továbbment San Remóba, Franciaországba. Amíg lehetett zsidónak külföldön ilyet csinálni, addig csinálta. Később Balatonvilágosra tette át a székhelyét, az egyik nővérével ott vezetett panziót. Nagyon érdekes hely volt. Akkori ismert színészek találkozóhelye: Mezey Mária, Básti Lajos, Latabárék [Mezey Mária (1909–1983) – színésznő. 1944-ben, a német megszállás alatt nem vállalt fellépést. 1958-tól a Madách, 1964-től a Nemzeti Színház tagja; Básti Lajos (1911–1977) – 1937-ben szerződött a Vígszínházba, ahol a zsidótörvények miatt 1939–40-ben már alig kapott szerepet. 1941 tavaszától a háború végéig nem szerepelhetett színpadon. 1945 őszén a Nemzeti Színház szerződtette, amelynek haláláig tagja maradt; Latabárok – a színészdinasztia kilenc tagját tartja számon a magyar színháztörténet. A legemlékezetesebb színészi pályafutás id. Latabár Árpád (1878–1951) és fiai, ifj. Latabár Árpád (1903–1961) és Latabár Kálmán (1902–1970) nevéhez fűződik. – A szerk.]. Ezek mindig ott nyaraltak. És én borzasztó sok élményt szereztem ezáltal. Tizenöt-tizebhat éves koromig tartott ez az állapot.

Nagyanyám nővéreiről valamit. Hermin néni egy Réthy József nevezetű emberhez ment hozzá. Első világháborús zsidó tábornok volt. Nagyon jó anyagi körülmények között éltek. Volt egy lányuk, Réthy Zsuzsa, aki báró Hazay Miklóshoz ment feleségül. Ők aztán kimentek Bécsbe. Ott is halt meg mind a kettő.

Frida néni egy Endrei nevű ember felesége lett. Frida néni volt az, akivel együtt vezette a panziót. Frida néni lánya, Margit férjhez ment a híres Bródy Istvánhoz, a Magyar Színház igazgatójához, akit úgy neveztek akkoriban, hogy a szivaros Bródy Pista. Valamilyen retyerutya rokonságban voltak a Hunyady Sándorékkal, Bródy Sándorékkal [Bródy István (1882–1941) – rendező, színházigazgató, számos színházban volt rendező, 1929-ben szeptembertől novemberig volt a Magyar Színház művészeti vezetője. Bródy Sándor (1863–1924) – író, újságíró, szerkesztő; fia Hunyady Sándor (1890–1942) – író. – A szerk.]. Margit nagynéném lánya, Bródy Juci is egy báróhoz ment hozzá, báró Hollay Sándorhoz. Ezek mind zsidók voltak egyébként. Ők a hollandiai Eidhovenbe mentek, és ott éltek.

A harmadik testvére, aki idejött [Budapestre], Margit fiatalabb volt nagyanyámnál. Vecsey Györgynének hívták, kicsit hóbortos volt. Volt egy gyönyörű fia, a Géza, ők nagyon hamar elmentek Angliába, és haláláig Londonban élt.

A Szombathelyen maradt nővéreit [Schwartz Bertalanné, szül: Heimler Ilona; Schleiffer Pálné, szül. Heimler Riza; Wolf Ernőné, szül. Heimler Olga] és azok leszármazottait, szám szerint tizenhetet, Auschwitzba deportálták. Egyetlenegy se jött vissza. A legidősebb a hetvenéves Olga néni volt, a legkisebb három éves volt, a Marika. Schwartz Berci bácsit, aki Szombathely első orvosa volt, még ott, helyben, a vagonban lőttek agyon, azt hiszem, mert azok voltak a legszörnyűbbek, az ottani csendőrség, ott, Nyugat-Magyarországon. A lánya, Gabi éppen szülés előtt állt, és az édesapja segíteni akart neki, és mind a kettőt ott, helyben agyonlőtték. Úgyhogy ők már ki se mentek [Van arra utaló információ, hogy Schwartz Bertalan nem akkor halt meg, hanem később, az auschwitzi vagy talán a buchenwaldi koncentrációs táborban. Lásd Szántóné Balázs Edit főiskolai docens előadását egy névrokon családról, a „Heimler család” címmel. Olvasható: or-zse.hu/resp/balazsedit-heimlercsalad-mtud2004.htm  – A szerk.].

A nagyanyám kilencvenéves koráig tökéletes szellemi frissességben élt. Öt nyelven beszélt, bridzselt, kötött, horgolt – csak teljesen süket volt. De valami tökéletes agya volt, és egészen nyolcvanhat éves koráig röpködött. Hol a húgához Londonba, hol másik rokonhoz Hollandiába. Én soha nem voltam senkinél, mert anyukám mindenhol eláztatott, mindenhol azt mondta, hogy neki egy gonosz, kegyetlen lánya van. Nem is hívtak meg sehova.

Az édesapámékról csak nagyon hézagosan tudok. Apai nagyapámat egyáltalán nem ismertem, csak azt tudom, hogy Kapolcson [Akkoriban Zala vm.-ben lévő kisközség, 1891-ben 1200 főnyi lakossal. – A szerk.] éltek, és az apai nagyapám volt az egyetlen zsidó bíró Magyarországon. Tehát Kapolcs bírája volt. Krausz Bélának hívták. Igen. Apám magyarosított aztán Kaszásra. Ennyit tudok, többet nem.

Az apai nagyanyám nagyon idős volt, kicsi voltam még, amikor meghalt, úgyhogy alig ismertem. Ők Tapolcán éltek [Tapolca – nagyközség volt Zala vm.-ben, 1891-ben 5800 lakossal, járási székhely, a veszprémi püspök balatonmelléki uradalmainak központja. – A szerk.]. Róluk többet nem tudok. Csak annyit, hogy az apai nagyanyámnak volt egy testvére, Lujza néni, Kozma Lajosné. A Falkman utcában, itt, a Rózsadombon volt villájuk. Ezt Lili lánya örökölte, majd az unokája, Kozma Tamás, aki velem egyidős volt, és néhány éve halt meg. Az Állami Számvevőszéknél volt jogász főtanácsos, vagy mit tudom én, valami ilyesmi.

Édesapám Kaszás István. Nagyon régen, még jóval a házasságkötése előtt magyarosított. Kapolcson született 1881-ben. Sümegen járt középiskolába [Sümeg – járásszékhely nagyközség volt, akkoriban Zala vm.-ben, 1891-ben 5400, 1920-ban 5300 főnyi lakossal; Sümegen reáliskola volt. – A szerk.], Keszthelyen végezte az agráregyetemet és utána Budapestre nősült [Keszthely – a század első évtizedeiben közigazgatási besorolása szerint még nagyközség, de járási székhely Zala megyében. Lakosainak száma 1910-ben 7500 fő volt. Számos közhivatala, iskolája és egyéb közintézménye volt. – A szerk.]. 1920-ban feleségül vette anyámat, akinek a lányneve Waizen Ella. Én 1921-ben születtem, egyedüli gyerek voltam egy nagyon jómódú középpolgári családban.

Apámnak három fivére volt. Géza építészmérnök volt, korán meghalt tbc-ben, még jóval a holokauszt előtt. Lánya, Klári Amerikába ment férjhez. Ernő Budapesten volt terménykereskedő, és 1944-ben halt meg Bécsújhelyen. Feleségének, Renée-nek Pesten bridzsszalonja volt, volt két gyermekük, Béla és Zsuzsa. Emil Tapolcán volt gazdálkodó, innen hurcolták el. Egyik lánya, Bözsi Székesfehérvárott élt, innen vitték el. Másik lánya, Zsuzsa túlélte a deportálást, és Ausztriában ment férjhez.

Szüleim világéletükben az Újlipótvárosban laktak. Amikor megszülettem, akkor az Ügynök utcában [ma Kresz Géza utca]. Hatéves koromban átköltöztünk a Sziget utcába [most Radnóti Miklós utca], és ott laktunk tizenhat éves koromig. Onnan átköltöztünk a Tátra utca 21-be, egy akkor épült ultramodern, központi fűtéses, háromszoba-hallos lakásba.

Mindig volt személyzet, mellettem pedig fräulein [német nevelőnő]. Egészen tízéves koromig volt ilyen úgynevezett fräuleinom, Ausztriából, innen-onnan. Apám rengeteget dolgozott. Anyám soha. Háztartásbeli volt, de mindig volt szakácsnő, aki hát ilyen mindenes volt, de nagyon magas fokon. Persze volt külön mosónő is. A fräuleinnek csak az volt a dolga, hogy velem foglalkozzon. De ezekre már csak halványan emlékszem. Mindig mondták, hogy nekem milyen szociális érzékem van. Ugyanis anyám soha nem adott háztartási alkalmazottnak szabadnapot, mondván, minek menjen az a nő pihenni. Én meg mindig falaztam neki, hogy elmehessen, hogy találkozhasson ő is a barátaival. Szóval bennem akkor már ilyenek mozogtak.

Anyám sose foglalkozott velem. Furcsa dolgai voltak. Egészen kiskoromban rendezett nekem zsúrt, mert nagyon adott a külsőségekre. Meghívott gyerekeket, akik hoztak nekem ajándékcsokoládét, amit ő az utolsó szemig elzárt a szekrényébe, és mind megette. A háztartási alkalmazottak adtak titokban enni, mert nem akart enni adni. Például téliszalámi volt otthon, de nem adott belőle, hanem megdörzsölte a kenyeret téliszalámival, és azt a darab kenyeret adta nekem, aminek téliszalámiszaga volt. Utált, mert nem akart engem. Apám akart nagyon, és ő szeretett is, de ezekről a dolgokról nem tudott, mert én soha nem meséltem neki. Nem árulkodtam. Nem akartam apámnak fájdalmat okozni.

Tulajdonképpen jól éltek, de anyám mindig egy mésalliance-nak [rangon alul kötött házasság] tartotta a házasságát, hogy ő egy paraszthoz ment hozzá, mert apám ugye vidékről származott, és anyám sznob volt. Például, amikor kimentünk a nagyanyámhoz nyaralni, akkor harminckét felgombolós kis szoknyácskás ruhát csináltatott nekem, mert arra nagyon adott, hogy hogy nézek ki. Viszont ha például bridzsvendégek voltak nálunk – a mai napig emlékszem, olyan négy-öt éves lehettem –, megcsinálta, hogy elment mellettem, belecsípett a combomba, és megcsavarta. Ez iszonyúan fájt, és nagyot ordítottam. Erre: „Mi van, kislányom? Ki bántott?” Szóval ilyen beteges dolgai voltak.

Na meg nem kelt föl az ágyából. Sajnos, olyanokat kell mondanom, amit szégyellek: nem szeretett mosakodni. Apám olyan volt, mint egy mosómedve, folyton fürdött. Én hála isten, ezt tőle örököltem. Ez is egy ilyen elmebajos dolog volt, hogy imádta, hogyha hetekig nem fürdött. Valami szörnyű volt!

Apáméknak színházbérleteik voltak, színházba jártak. Meg bridzselni jártak. Különböző kávéházakban voltak ilyen bridzsszalonok. Rendszeres társaságuk volt, akikkel bridzseltek, és színházba jártak. Apám minden télen két hétre elment Abbáziába. Nyáron mi nyaraltunk. Ez járt neki, mert egész évben dolgozott, és hát amikor a család nyaralni ment a Balatonra, akkor ő oda legföljebb csak a hétvégeken jöhetett. Svájcba, oda nem is jött egyáltalán. Szóval, apám telente nyaralt, akkor mi itthon voltunk.

Apám éjjel-nappal dolgozott, hogy eltartsa a családot. Engem taníttattak, mindig voltak különóráim, külön franciára jártam, külön angolra jártam, németre nem kellett, mert azt nagyon tudtam. Külön tornára jártam egészen pici gyerekkoromtól. Apám az utolsó percig dolgozott. Amikor a Tátra utcába költöztünk, akkor már nehezebb volt, mert hát akkor már zsidótörvény volt. De valahogy mindig tartottuk a színvonalat. Nem tudom, hogy csinálták, de mindig járhattam a különóráimra.

Volt egy nagyon nagy szenvedélyem is: kórusban énekeltem, az Ádám Jenő vezette kórusban [Ádám Jenő (1896–1982) – zeneszerző, karmester, pedagógus, 1929–1959 között a zeneművészeti főiskola tanára, énekkarának vezetője. – A szerk.]. Utána Lichtenberg Emilhez jártam, aki egy rendkívül híres karnagy volt, ő vezette a Budapesti Ének- és Zenekar Egyesületet. Teljesen ingyen énekeltünk Händelt, Bachot, csodálatos, ez nekem nagyon nagy élmény volt 20–22 éves koromig. A Zeneakadémián is fölléptünk a kórussal. Közben zongorázni is tanultam. Jártam az úgynevezett Fodor Zeneiskolába, elég tehetséges is voltam, de nagyon untam a gyakorlást, és abbahagytam [Fodor Ernő (1878–1944) – zenepedagógus, zongoraművész. 1903-ban alapította híressé vált zeneiskoláját, melyben neves tanárok vezetésével (1927–1943 között itt oktatott pl. Kadosa Pál is) öt tanszakon folyt az oktatás (itt indult a hazai cimbalomoktatás is). – A szerk.].

A nagyszüleim közül senki nem volt vallásos. Senki nem tartott semmit. A nagyanyám szombathelyi nővérei sem tartották a vallást, soha semmiféle vallási ünnepet nem tartottak. Egyedül a nagynéném, anyám húga tartotta a vallást. Hallatlanul értelmes nő volt, művészettörténetet végzett akkor, amikor nők még nem nagyon jártak egyetemre. Férjhez ment egy Grósz Nándor nevű úrhoz, aki rendkívül vallásos volt, ő volt a XI. kerületi rasekol, vagyis hitközségi elnök. Ők kóser háztartást vezettek, tartottak minden ünnepet. Apámmal egyedül széderestére [lásd: nagyünnepek, széder] voltunk ott hivatalosak. Ez volt az egyetlen, amire amíg apám élt, és amíg ezeket meg lehetett tartani, elmentünk. Budán laktak, a Horthy Miklós téren [ma Móricz Zsigmond körtér]. Oda jártunk széderestét tartani, és ez nekünk nagyon mulatságos volt, mert ott eldugták a maceszt, és keresni kellett. A széderestéken kívül soha semmi, templomba sem járt senki a szűkebb családomból. Apám, anyám, senki nem volt templomba járó, a nagyanyám se. Én meg pláne nem. Grószéknak volt egy lányuk, aki nekem unokahúgom volt, és imádtuk egymást. Gyakran volt nálunk. Például mi karácsonyt tartottunk, tehát volt karácsonyfa, rendes karácsonyeste, de például Hanukát nem tartottunk [lásd nagyünnepek, Hanuka]. És a kishúgom mindig hozzánk jött, amikor iskolai szünet volt, ott aludt, és ott töltötte a karácsonyt.

Hittanra jártam, de amikor lehetett, ellógtam róla. Csak az iskolai kötelező hittanórákra jártam, sehova máshova nem.

Az óvoda az egy perc volt, és nem emlékszem rá. De az iskola… Volt a Fillér utcában egy angol magánelemi, ahol angolul folyt a tanítás. Ott végeztem az első osztályt hatéves koromban, de akkor már tudtam angolul. Az egy olyan iskola volt, hogy autóval jöttek a gyerekekért, és azzal is vitték őket haza. Ezt az iskola nyújtotta. Biztos nagyon drága volt, mert egy év után már nem is jártam oda. De amíg odajártam, addig csodálatos dolgokra emlékszem. Például színielőadás volt, a gyerekek adták elő a Csipkerózsikát, és én voltam a Csipkerózsika. Hosszú, szőke loknijaim voltak, amik mindig bosszúságot okoztak nekem, mert estére mindig felcsavarták drótokra, és fájt éjszaka.

A második elemibe már egy közönséges iskolába jártam, nem emlékszem, hol volt. A harmadik elemibe megint máshova, a Deák térre, az evangélikus iskolába. Negyedik elemibe pedig a Sziget utcai [ma Radnóti Miklós utca] elemibe jártam.

A négy elemi után az Andrássy úti Mária Terézia Gimnáziumba mentem, ahová végig jártam. Közepes tanuló voltam. Utáltam iskolába járni, meg kell mondanom. Bizonyos tantárgyakat nagyon szerettem, de például a matematikához tökéletesen idióta voltam. Főleg a humán tárgyakat szerettem, azokból voltam jó. A tanáraim közül nemigen óhajtok senkit kiemelni, mert ezek mind később rettenetes jobboldaliak lettek. Egyetlenegy tanárom volt, éppen az utált tantárgy tanára, a matematikatanárom, a Gyertyánffy Ernő bácsi, aki imádott, és ezért soha nem buktatott meg, pedig nem tudtam semmit. Az osztályfőnökömet úgy hívták, hogy Kenyeresné Főzmájer Etelka, aki aztán állítólag főnyilas lett a későbbiekben. Gyorsírásra és történelemre dr. Krúdy Mária tanított, Krúdy Gyula lánya [Dr. Krúdy Mária (1907–1973) 1933–1941 között volt az Állami Mária Terézia Leánygimnázium tanára. – A szerk.]. Németre egy W. Vilma nevű porosz nő tanított, legalább 50-es lába volt, az irtó ellenszenves volt, és amikor mi már végeztünk, 1939 után kiderült, hogy igencsak nyilas érzelmű. A hittantanárom, Kóbi bácsi, Schwartz Jakab nagyon jó barátságban volt a katolikus tiszivel [tisztelendő]. Volt ott egy különleges afférom: a református tisztelendőnek nagyon tetszettem, és egyfolytában főzött, hogy menjek el hozzá, mert különböző érdekes református dolgokat akar a lakásán megmutatni. Ő is a Tátra utcában lakott, csak följebb. De én valahogy mindig ellenálltam. Nagyon szép lány voltam akkoriban, 16 éves koromban, és őt ez nem hagyta nyugton. Aztán ki is rúgták, mert több ilyen ügye volt. Tornából mindig föl voltam mentve, holott külön tornára jártam. Kézimunkában rettentő ügyetlen voltam, ma sem tudok semmit megcsinálni. Viszont kitűnő voltam a nyelvekben, kitűnő voltam gyorsírásban, történelemben, általában a humán tárgyakban.

Érettségi után a zsidótörvény miatt nem folytathattam tovább a tanulmányaimat, de beiratkoztam a Notre-Dame de Sion nevű, francia apácák által vezetett intézetbe [A Notre Dame de Sion 1842-ben alapított apácarend. Az alapító eszméje a keresztény és zsidó vallás kölcsönös megismerése és az egymás hite iránti tisztelet elősegítése volt. – A szerk.], aminek volt egy bejáró tagozata az Andrássy úton, ahova rajtam kívül csak arisztokraták jártak. Szóval nagyon drága iskola volt, ahol fantasztikusan szigorú apácák tanítottak, és magas volt a követelmény, aminek én megfeleltem. Az iskola kétéves volt, és a végén kaptunk egy nyelvmesteri diplomát, ami azonos volt az egyetemi végzettséggel. Tehát ezt végeztem.

Utána még jártam egy idegen nyelvű magán gyorsíróiskolába a Kossuth Lajos utcában. Azt is elvégeztem. Tehát angol, német és francia gyorsírást végeztem. Mind a három nyelven. Ennyit az iskolaévekről.

Szervezett iskolai programom soha nem volt. Mindig megvoltak a magam programjai. Egyrészt rengeteget jártam hangversenyre, volt Nemzeti Színház-bérletem, operabérletem és hangversenybérletem. Ezenkívül jártam a magánóráimra, és a gimnáziumi évek végén elég kiterjedt baráti köröm volt.

Tinédzserkorban, vagy hogy mondjam, jöttem össze ezekkel az ifjú költőkkel, Devecseri Gáborral, a Karinthy Frigyes kisebbik fiával, Cinivel [Karinthy Ferenc (1921–1992, író)], sőt a nagyobbikkal, Gáborral is [Karinthy Gábor (1914–1974), költő]. Volt egy találkozóhelyünk a Sas utcában, úgy hívták, hogy Baumgarten Könyvtár [Devecseri Gábor (1917–1971) költő műfordító,  Homérosz „Odüsszeiá”-jának és „Iliász”-ának fordítója az 1930-as években a Baumgarten Könyvtár könyvtárosa volt. – A szerk.]. Már nem emlékszem, hogyan ismerkedtem velük össze, de hát ezt úgy hozta magával az élet. Azt hiszem, úgy volt, hogy adva volt a Somlyó Gyuri [Somlyó György (1920), költő, író, műfordító], aki világszép fiú volt, ő a Bolyaiba járt, én a Mária Teréziába, és mindig találkoztunk az Andrássy úton. Jött az iskolából, én is jöttem az iskolából, és egyfajta diákszerelem szövődött köztünk. Az ő legjobb barátja volt a Karinthy meg a Devecseri meg a Vas Pista [Vas István (1910–1991), költő, író, műfordító], és aztán egyik hozta a másikat. Belekerültem ebbe a társaságba mint belső tag. Összejártam velük. Devecseri menyasszonya volt a Huszár Klári, aki aztán az Opera kórusának lett a vezetője [Huszár Klára (1919), rendező, zeneíró, műfordító, Devecseri Gábor felesége volt. – A szerk.]. Még most is él, azt hiszem. És hát a Somlyó Gyuri is él.

Együtt jártunk az illegális irodalmi estekre a Vajda János Körbe, ami az Andrássy úton volt, az Andrássy út 2-ben vagy 4-ben. Ez egy emeleti lakás volt, amit kiürítettek, és padokat tettek be kifejezetten erre a célra. Tiltott volt tulajdonképpen, időnként Ascher Oszkár [1897–1965, előadóművész, a magyar versmondó művészet újjáteremtője. – A szerk.] szavalt, vagy Devecseri szavalta az „Iliász”-t meg az „Odüsszeiá”-t, szóval a fordításait. Mindig kedd este volt, és nagy élmény volt oda elmenni. Akkoriban ugye József Attila meg Ady se nagyon volt divat. Rengeteg olyan vers és próza hangzott el, ami nem volt az akkori Horthy-érának megfelelő. Úgyhogy oda évekig jártam, amíg egyáltalán lehetett menni. Ez volt a szabadság. Mindig vártuk, hogy mikor csapnak le ránk, de nem volt ilyen. [Minden bizonnyal a Vajda János Társaságról van szó. – A szerk.

Fiatal lány koromban a Sziget utcában már olyanokra kényszerültünk, hogy kiadjunk szobát. Nagyon nagy lakásunk volt, és akkor még volt személyzet. Fräulein már nem volt, de szakácsnő-mindenes volt. Például a Krúdy Gyula anyósa nálunk lakott hosszú éveken át. Úgy hívták, hogy Rezán néni. Ott ismertem meg Krúdy Zsuzsát, aki Krúdy Gyula másik házasságából származott, nálam egy-két évvel volt idősebb, és nagyon komoly barátság szövődött köztünk, összejártunk. Éveken át, egészen a Krúdy Zsuzsa haláláig. Nem is olyan régen halt meg.

Amikor átköltöztünk a Tátra utca 21-be, ott is kiadtunk, de az már az én gyerekszobám volt. Nálam egy-két évvel idősebb vidéki kislányok, Békéscsabáról és Gyuláról Pestre jártak iskolába, nálunk laktak és kosztoltak. Akkor ez bevett szokás volt. Zsidó kislányok persze. Velem egy szobában laktak, hatalmas szobám volt, ilyen sarokszoba.

Húsz-huszonegy éves koromban, tehát 1941–42-ben elkezdtem járni a Hollán utcába, ahol volt egy zsidó kulturális központ, és ott nagyon szép zenei és irodalmi előadásokat tartottak. Ott megismerkedtem valakivel, akit úgy hívtak, hogy Anhalt Pista, és aki azt kérdezte, hogy nem jönnék-e az ő magánkórusába a lakására, a Pozsonyi útra [Anhalt István (1919) – zeneszerző, 1949 óta Kanadában, ill. az Egyesült Államokban él, a zeneszerzés mellett egyetemi tanár. – A szerk.]. Itt rendkívüli hírességekkel énekeltem együtt, akikből aztán híres zongoraművészek és csellisták lettek. Mind külföldre ment. Az egyik a Starker János, aki rendkívül ismert. A másikat úgy hívták, hogy Liebner János, csellista, ő itthon maradt. Akkor volt egy Rauchberger Lili nevű zongorista, akiből nagy művész lett külföldön. Volt egy Schneider Hédi nevű zongorista, akiből szintén nagy zongorista lett. Anhalt Pistából a Párizsi Operaház karmestere lett, nem tudom, milyen néven. Ott énekelt Kórodi András, aki itt, az Operában lett karmester. Akkor Gergely Pali, aki sajnos elitta az eszét, de rendkívül tehetséges volt. Aztán Görög Péter, aki a háború után sokáig volt a Koncertiroda vezetője. Tehát mi ott alkottunk egy ilyen kis a cappellát, vagyis kíséret nélküli kórust, ahol mindig én adtam meg a hangot. Én intonáltam, emlékszem. Imádtam ezt csinálni [Starker János (1924) – gordonkaművész, 1946-ban emigrált, 1948 óta az Egyesült Államokban él, 1958-tól a bloomingtoni Indiana Egyetem gordonka tanszakának vezetője; Kórodi András (1922–1986) – karmester, főiskolai tanár, 1967-től haláláig a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának karnagya; Gergely Pál (1921–?) – karnagy Honvéd Központi Művészegyüttes Zenekara (1952–1962); Görög Péter (1921–1998) – karmester (Nemzeti Színház, Honvéd Művészegyüttes, KISZ Együttes), majd az Interkoncert igazgatóhelyettese, nevéhez fűződik az Interfórum megalakítása. – A szerk.].

Ott ismertem meg az első férjemet, akit eredetileg úgy hívtak, hogy Reiter István. Udvarolni kezdett nekem, és ebből heves szerelem lett, de hát nagyon rövid ideig, mert 1941-ben elvitték Ukrajnába munkaszolgálatosnak, mint ahogy minden fiatalembert akkoriban. Az ukrajnai Fasztovban [Kijevtől délnyugatra fekvő település. – A szerk.], egy fakitermelésen töltött két évet valami csodálatos helyen, ahol csupa gazdag zsidó gyerek volt, és egytől egyig mindegyik hazajött. Ez volt a 109/8-as század. Apukája tőzsdés volt, és fizetett keményen. Emlékszem rá, mindig jöttek haza a keretlegények, hozták a bónokat, amire itthon a szülők busásan fizettek. Cserébe a fiúk kint jól éltek, alig dolgoztak, meghízva jöttek haza két év után, amit igazán nem lehet elmondani a többi munkatáborról. Volt köztük néhány nagyon ismert gazdag fiú. Például a Schmoll pasztagyáros két fia is ebben a munkatáborban volt.

Amikor hazajöttek, gyorsan összeházasodtunk. Szegény apám nagyon tiltakozott ez ellen a házasság ellen. 1944. május 5-én, a legszörnyűbb időkben esküdtünk a Honvéd utcai anyakönyvvezetőnél, sárga csillaggal. Szóval nagyon zűrzavaros idők voltak. Akkor már úgy hívták, hogy Réz István. Ő semmiféle vallást nem tartott, ki is tért, amikor hozzámentem. Nálunk lakott a Tátra utcában. Azért házasodtunk össze, mert azt mondták, hogy aki férjhez megy, azt állítólag nem viszik el. Voltak ilyen fölröppenő hírek. Utána őt azon nyomban újra elvitték. Vác mellé, Kláraházára került, a Bajcsy-Zsilinszky sógorához, megint egy olyan helyre, ahol csak gazdag zsidó fiúk voltak, és amit kifejezetten azért tartottak fenn, hogy majd később igazolják őket. Úgyhogy semmit nem kellett csinálniuk, csak enni és aludni. Ott volt egypár hónapig, és ott meglátogattam. Persze illegálisan mentem. Én abszolút nem néztem ki zsidónak, hamis papírjaim voltak, és hosszú szőke hajam. Soha életemben nem ért semmi atrocitás, engem nem vittek sehova. Én a hamis papírokkal bujkáltam. Úgyhogy nyugodtan fölszálltam a vonatra, amire nem mert senki fölszállni, és mentem a férjemhez Kláraházára, ahol a kastélyban biztosítottak egy szobát nekünk, amíg ott tartózkodtam. Ez rövid ideig tartott, mert aztán hirtelen jött a proklamáció [lásd: Horthy-proklamáció], és ettől kezdve bujkálni kellett.

Apámat, szegényt, elvitték a Rudolf rakparti [ma: Széchenyi rakpart] csillagos házból, ahova bennünket költöztettek. Nem akarták, mert 63 éves volt, anyámat akarták elvinni, és apám azt mondta a nyilasoknak, hogy ő megy helyette. Még emlékszem, hogy odakacsintott nekünk, és azt mondta: „Én úgyis meglépek.” Mert irtó vagány volt. Soha többé nem láttuk. Mint utólag megtudtam, az Óbudai Téglagyárból Ernő fivérével együtt vitték Bécsújhelyre. Egyetlen lap jött tőle Gönyűről, ahová persze gyalog vitték őket, és azt írta: „Küldjetek magas szárú cipőt, mert nincs a lábamon cipő.” De nem tudtuk hova küldeni. Kiderült, hogy a testvére, az Ernő bácsi vérhast kapott Bécsújhely környékén, és ő nem akarta otthagyni. Ő is elkapta a vérhast, és így pusztult el. Soha nem tudtuk meg, hogy hol.

Na most még valamit mondok, ami nagyon érdekes. A férjem apja, aki tőzsdés volt, zsidó létére soha nem keresztelkedett ki, zsidó létére ott maradt a Pozsonyi út 25. számú házban egyedüli zsidóként. Az egyébként keresztény ház lett, és állítólag – én soha nem tudtam hivatalosan – Gestapo-védettsége volt. Ott soha senki nem piszkálta. Még csak föl se jelentették, és amikor nem volt hol lennünk, mi is odamentünk. Egyébként a csillagos házban egy percig sem voltam, végig bujkáltam. Szóval a férjemmel együtt elmentünk ide az apósomékhoz, akik nagyon nem szívesen láttak, mert ők maguk is borotvaélen táncoltak. Különben se volt olyan túl jó kapcsolatunk. Úgyhogy onnan továbbmentünk a férjemmel. Ez már ugye erősen 1944. október vége, november.

Apósomnak volt egy dúsgazdag testvére, Béla bácsi. Valószínűleg ő intézte a Gestapo-védettséget is. Szűcs volt, a Váci utcában volt üzlete, és a németek az egész családját kimenekítették Svájcba, mint a Weiss Manfrédéket. Béla bácsi még a férjemnek és nekem elintézte, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt Gyermekotthonában kaptunk felügyelői állást. [A Vöröskereszt már a Sztójay-kormány alatt állított fel gyermekotthonokat Budapesten azzal a céllal, hogy hadiárvákat és a kibombázott családok gyermekeit helyezzék el bennük, de valójában sok zsidó gyermeket is becsempésztek ezekbe az otthonokba, és sok zsidó nőt is elhelyeztek hamis papírokkal ápolónőként, cselédként, szakácsnőként. (Lévai Jenő: Szürke könyv. Magyar zsidók megmentéséről. Budapest, é.n.) – A szerk.] Ott voltunk tizennyolc-húsz picike gyerekkel, akiknek elvitték a szüleit. Akkor én már terhes voltam az első kisbabámmal. Mire oda kerültünk, addigra a férjem már ütött-vert engem. Nagyon rossz lelkiállapotban voltam. És egyszer kaptunk egy fülest, hogy azonnal csomagoljunk, és menjünk tovább, mert reggel jönnek, és elviszik a gyerekeket és minket is. És a gyerekeket nem tudtuk megmenteni. Egyszerűen nem volt rá mód, és ez, amíg élek, kísérteni fog. Mert mi elmentünk, és csakugyan jöttek reggel…

Na, akkor én fogtam magam, bementem az elöljáróságra vagy hova, és pofátlanul igényeltem egy lakást. És kaptunk a Zichy Jenő utcában egy komplett lakást, ahol egy napig voltunk, mert jöttek a bombázások, és le kellett költözni a pincébe. Ide a pincébe jött a nagyanyám látogatni. Az a drága imádott nagyanyám, és mindig elszólta magát, mert mindig a saját nevemen szólított. És ott ért bennünket a felszabadulás, ami számomra tényleg az volt.

A férjemnek voltak baloldali illegális kapcsolatai, nevekre nem emlékszem, akik sokban segítettek bennünket. Mindkettőnk részére kiállítottak hamis papírt, amin úgy szerepelt, mint az unokatestvérem. Én valamilyen Ilona voltam és hadiüzemi dolgozó. A férjem gépkocsivezetőnek volt beírva. Egyébként kitűnően vezetett, de soha életében nem volt gépkocsivezető. És hát így vészeltük át a pincét, ahol volt egy hallatlan érdekes eset. Egyik éjjel razzia volt, valami följelentésre zsidókat kerestek a pincében. Találtak is. Bennünket félreállítottak, de nem mint zsidógyanúsokat. Sőt! Azzal, hogy bevisznek minket a Hungarista Légió hatodik kerületi központjába, mert a parancsnoknak szüksége van sofőrre, és azt a férjem személyében megtalálták, én pedig kísérjem el [Hungarista Ifjúsági Légió – a nyilas hatalom által 1944 októberében létrehozott szervezet a 17–20 éves korosztály nevelésére. – A szerk.]. Akkor már ötödik hónapban voltam. Bevittek minket a parancsnokságra, ahol maximális vendéglátással fogadtak. Iszonyú volt, mert a szomszéd szobában verték a zsidókat. Nem árulhattuk el magunkat. Úgy hívták a parancsnokot, hogy Mike, sosem fogom elfelejteni. Mennyit kerestem a felszabadulás után! Nem találtam, vagy meghalt, vagy külföldre távozott. Azzal bocsátott útnak bennünket, hogy másnap reggel be kell hozzájuk vonulnunk. Mellénk adott két nyilast kísérőnek, nehogy bajunk essen. Amikor hazaértünk, a két nyilas tisztelgett, elment, mi a kapu alatt összeölelkeztünk, és azt mondtuk, hogy magunktól oda vissza nem megyünk. És amikor hajnalodott, megjelent két orosz katona. Így kezdődött nálam az élet. Nagy boldogság volt.

Akkor még nem tudtunk hazamenni a szüleim Tátra utcai lakásába, mert még nem volt rendbe hozva, ezért elmentünk a férjem illegális barátaihoz, a Görög lányokhoz: Görög Márta, Görög Lívia [1920–2004, kiadói szerkesztő, műfordító. – A szerk.], és a harmadiknak most nem emlékszem a nevére. Ők a Pannónia utca és a Katona József utca sarkán laktak a szüleikkel, és megengedték, hogy ott lakjunk egy darabig. Ennivalónk semmi nem volt. Olyan volt, hogy elmentek egyszer az Ilkovics büfébe, ahonnan hoztak egy hatalmas zsák tökmaglisztet, és azt ettük hol pirítva, hol mit tudom én, melasszal meg ilyenekkel.

Akkor a férjem gondolt egy nagyot és merészet, hogy én utazzak le Békéscsabára. Ő nem mehet, mert a férfiakat leszedik az oroszok a vonatról malenkij robotra. Menjek én, nem látszik rajtam, hogy terhes vagyok. Akkor már hatodik hónapban voltam, semmi nem látszott. Vigyek magammal csereeszközöket, cérnát, meg mit tudom én, mit, és ezért hozzak krumplit, lisztet, zsírt, cukrot, amit Pesten egyáltalán nem lehetett kapni. Három napig utaztam valami vonat tetején vagy hol [„Batyuzóknak” hívták ezeket a – többnyire valóban – asszonyokat, akik sokszor valóban egy-egy vonat tetején utazva érték el „célállomásukat”, és cseréltek az adott időben fölöslegesnek mutatkozó holmikat élelemre. – A szerk.]. Közben az állomásokon árultak mindenféle finomságokat, én pedig teljesen ki voltam éhezve, hiszen addig sült csirkét és ilyeneket ettem. Megérkeztünk [Békés]Csabára, ami számomra teljesen ismeretlen hely volt, és bizony szállást kellett nekem keresni. Mentem, mendegéltem, és mint a mesében, egyszer elértem egy ház elé, ahol leszólt egy nénike, és azt mondta, hogy: „Kedveském! Szobát keres?” Mondtam: „Igen.” Akkor már teljesen el voltam csigázva. Azt mondta: „Jaj! Hát nálam nagyon szép szoba van. Jöjjön ide!” Fölmentem, halálos kimerülten lefeküdtem az ágyra. Egy-két óra múlva kinyílt az ajtó, és bejött öt darab fegyveres orosz katona, akik szó és beszéd nélkül letepertek, megerőszakoltak. Én sikítottam, hogy – hát nem tudtam oroszul –, hogy gyerek van a hasamban.

A parancsnokuknak – aki Békéscsaba városi parancsnoka volt, egy kis, pici vörös zsidó katona – fölcsillant a szeme, hogy ő imádja a terhes nőket, és az összes többit elzavarta, és átvitt a saját szállására. Ott tartott bezárva hat napig nagyon jó körülmények között. Mindent bevásároltatott a csicskásával, amire szükségem volt, noha hozzátette, hogy úgyse fogom soha hazavinni, mert ő engem magával visz Kijevbe. Belém zúgott. Rettenetesen szenvedtem, és nem láttam kiutat. Mígnem egyszer elment hazulról, és a csicskása, aki egy szót se szólt magyarul, intett nekem, a hátára vette a krumplit meg az összes cuccot, amit a főnöke, a parancsnok összevásárolt, és mondta, hogy menjek utána. Formálisan megszöktetett. A békéscsabai pályaudvaron, ami olyan volt, mint egy katakomba – azóta se voltam ott –, alul elrejtett, leültetett egy helyre, azt mondta, hogy innen ne mozduljak, és eltűnt. Utána 24 óráig nem mehettek Pestre vonatok, mert a városparancsnok leállította a forgalmat, engem keresett. Nem talált meg. Én meg se moccantam. Így el tudtam bújni. Biztos tudta a csicskás, hogy hova kell…

A vonat tetején valahogy hazajöttem. Akkor még csak Kőbánya-külsőig mentek a vonatok, és onnan a Pannónia utca meglehetősen messze volt. Ott összetalálkoztam egy régi, gyerekkori fiúismerősömmel, aki később a Zsidókórház nőgyógyász főorvosa lett, és ő kísért el. Pedig három éve nem is tudtak róla a szülei, de előbb engem hazaszállított a Pannónia utcába zsákostul, csomagostul, és csak utána ment haza.

Amikor hazaértem és elmeséltem, hogy mi történt, a férjem, akinek akkorra már nem is volt emberi tulajdonsága, azt mondta: „Na, és mi bajod történt?” Hát kiderült, hogy csakugyan, fejtetűn kívül mást nem szedtem össze, mert szedhettem volna. Viszont elment a gyerekem. Ami szörnyű élmény volt, és a férjem egyre gonoszabb lett. Nem tudom, hogy mitől. Aztán még egy koraszülésem volt már konszolidált időkben, és harmadikra született meg a fiam.

Az összes vidéki családtagomat – a szombathelyieket és a tapolcaiakat – elhurcolták, mind az apai, mind az anyai ágon. Mind elpusztultak. A pestiek, a nagyanyám pesti nővérei és húga, mind megmaradtak. Egyrészt a Réthy tábornok özvegye keresztény volt, valahogy nem tartozott a zsidótörvény alá, nem tudom, hogy csinálta. A többiek meg valahogyan átvészelték a háborút. Aztán voltak, akik azonnal külföldre távoztak.

Mialatt én bujkáltam, addig anyám a Tátra utca tizen-valahányban volt a svájci védett házban huszadmagával egy lakásban, ahol én rendszeresen látogattam. Itt érte a felszabadulás. Aztán beköltözött hozzánk a régi lakásba.

Apám, amíg élt, összetartotta a családot, de a halála után szétesett. Anyám hű maradt önmagához, 1945 szilveszter éjszakáján öngyilkos lett Akkor már együtt laktunk a Tátra utcában, ahol visszakaptunk két szobát a háromszobás lakásunkból, egyet ő, egyet mi a férjemmel, és tartottunk egy háztartási alkalmazottat is. Akkor, a háború után.

Anyám állítólag amiatt lett öngyilkos, hogy apám nem jött vissza. A Rókusban kimosták a gyomrát, majd három hónap múlva halálos szerelemmel férjhez ment, Perczi Egonhoz, aki tagadta, hogy zsidó. A feleségét és két felnőtt ikrét elvitték, és nem is jöttek vissza, de ő váltig tagadta. Nagyon érdekesen ismerkedtek meg. Anyám médium volt ilyen pohármozgatós, spiritiszta szeánszokon, és itt ismerte meg a későbbi férjét. Összeházasodtak. A férjének akkor még nagy vagyona volt, és a Hieronymi közben [Ma: Pethényi köz, az Istenhegyen található. – A szerk.], az ott van, azt hiszem, a Sváb-hegy aljában, vett valami fantasztikus kacsalábon forgó öröklakást. Anyám nem is engedett a közelébe. A gyerekem két éves volt, amikor először megengedte, hogy meglátogassam. Abszolút nem törődött velünk.

Amikor szép lassan tönkrementek, Budakeszin vettek egy kis házrészt. Gondolták, megszöknek a kitelepítés elől. Jól is tették. Akkor ismertem meg Egon bácsit, aki rendkívül kedves és szeretetreméltó volt, és nem is értette, hogy anyám miért nem vezetett neki elő. Nem sokáig élt, mert ivott, májrákot kapott, és az elvitte. Utána anyámnak teljesen megbomlott az agya, mert imádta ezt az embert. Akkor már teljesen elviselhetetlen lett.

Közben a férjemmel elköltöztünk a Gorkij [ma: Városligeti] fasor 8/b-be, amit a szüleim Tátra utca 21-ben lévő lakásáért kaptam cserébe a Belügyminisztériumtól. A szüleim lakása megtetszett az akkori belügyminiszter-helyettesnek, és biztosított, hogyha ezt neki adom, ő ad nekünk egy lakást itt a Gorkij fasor 8/b-ben. Egy gyönyörű kétszoba-hallos, akkor épült lakást. Zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanott lakott az Alfonsó [Markos József (1912–1987), színész, parodista. – A szerk.] a családjával. Álomszép lakás volt, ott született a fiam.

Egyetlen fiam van. 1948. július 26-án született. A fiamnak nagyon hányatott volt a gyerekkora. A férjem kijelentette, hogy takarodjak, mert beleszeretett a beosztottjába. Hasba rúgott, ütött-vert – szörnyeteg volt. Formálisan kirúgott a lakásból. Mindenem ottmaradt.

Abban az időben a férjem a politikai rendészeti osztályon volt nyomozó hadnagy, ami az ÁVO-nak [Államvédelmi Osztály] volt az elődje. Büszkén mesélte, hogy nála volt börtönben Veesenmayer, aki Budapest parancsnoka volt. És hogy az milyen intelligens ember, és milyen nagy tudású, és ezt mesélte nekem egy fél napon át.

Tehát a férjem bőven átvette azokat a szokásokat, hogy ott ugye ütik-verik az embereket. Muszáj volt tőle eljönnöm, mert kaptam egy ideg-összeroppanást, és elvittek altatókúrára. Volt egy nagyon híres pszichiáter, úgy hívták, hogy Szinetár Ernő, és az ő klinikáján, a Rózsadombon feküdtem egy ideig a mentál osztályon. Egyszer aztán behívatott, és azt mondta, hogy nem tud velem mit kezdeni, mert szervileg abszolút normális vagyok, és menjek a fenébe, ő engem nem altat, ő engem nem kezel. Ugyan küldjem már be a férjemet! Beküldtem a férjemet, akit két perc után kidobott, és azt mondta, hogy ez egy pszichésen beteg ember, azonnal hagyjam ott, különben rámegyek, és én is az leszek. Ne törődjek azzal, hogy mi van a bútoraimmal, a vagyonommal. Ne törődjek azzal, hogy mi van a gyerekemmel. Hanem menjek, és majd mindent meg tudok oldani.

Hétévi házasság után, 1951-ben elváltam, és a Liszt Ferenc térre költöztem a nagyanyámhoz. A gyerekemet nem adta ide a férjem, neki ítélték, mert ő maradt a lakásban. A férjem közben megnősült, született egy kislány, és a férjem felesége állandóan bántotta a fiamat. Nekem láthatási engedélyem volt minden második hétvégén, és egyszer, amikor érte mentem, olyan kék foltok voltak rajta, hogy azonnal bevittem a Deák térre, a Rendőr-főkapitányságra, ahol orvosi látleletet vettek föl, fojtogatás és ütés-verés nyomait. Ez a látlelet még a legutóbbi időkben is megvolt, és most sehol se találom sajnos. Akkor egy beadványt készítettem az ifjúságvédelmi nem tudom, mihez, ahol a vezető úgy ítélkezett, hogy a fiamnak az apjánál nincs megfelelő helye, én egy szobában laktam a nagyanyámmal a Liszt Ferenc téren, és ez sem megfelelő, ezért pillanatnyilag tegyék intézetbe. Pedig a fiam imádta az ómamáját, az én nagyanyámat. Hát ezek rémes idők voltak. Mert a gyerekem ezt soha nem tudja nekem megbocsátani, teljes joggal. Most is ezt hallom tőle. Az intézetben szegény gyerekem bepisilt, mindent csinált, míg aztán kimenekítettem, és elvittem a Liszt Ferenc térre, teljesen illegálisan, mert engedély erre nem volt. A férjem soha egy fillért sem fizetett érte, és nem is érdekelte a fia.

Közben anyám a férje halála után szintén odajött lakni, mert tökéletesen elveszve érezte ott magát Budakeszin. Nem kelt föl az ágyból, a nagyanyám szolgálta ki. Aztán szegény nagyanyám kilencvenévesen meghalt, és anyám ottmaradt nekünk a fiammal. A végére már olyan állapotba került, hogy nem tudott magáról, nem tudta, hogy hívják. Hajnali háromkor lement a kapu alá, hogy várja a nyugdíját.

Lassan elérkezett az a kor, amikor választani kellett, hová kerüljön a fiam középiskolába. Hallgatólagosan megegyeztem az apjával, hogy miután rossz volt a szeme, jobb lesz neki egy szabadtéri foglalkozás. A váci mezőgazdasági technikumba vették föl, ahol kollégium volt, ahova szívesen ment. Ott teljesen rendbe jött, elmúlt a bepisilés. Kitűnő szaktanárok voltak ott, jó nevelők és nagyszerű osztálytársak. Az akkori mezőgazdasági miniszterhelyettes, a Petőházi fia is odajárt [Petőházi Gábor (1912–1987), agrármérnök, 1957–1964 között földművelésügyi miniszterhelyettes. – A szerk.]. Ott volt a fiú négy évig, én természetesen rendszeresen látogattam, szünetekre pedig hazajött. Érettségi után végleg odajött a Liszt Ferenc térre, azaz újra együtt laktunk, egy szobában. Közben nagyanyám meghalt, amikor a fiam 16 éves lett, de az anyám, aki már súlyos elmebeteg volt, még mindig ott volt a másik szobában.

Akkor a gyerekem úgy döntött, hogy tehetséget érez magában, és szakács akar lenni. Sikerült őt behozni a Royal Szálloda szakácsához. Ott tanult két évig, kitűnő volt, nagyon szerette, amit csinált. Ott ismerte meg a későbbi feleségét, aki a cukrász végzettségével a Royal cukrászdájában szolgált föl. Ripsz-ropsz, húszévesen össze is házasodtak. Egyidősek.

Miután a fiam befejezte a középiskolát, szakács szakképesítést is szerzett, estin elvégezte a Vendéglátóipari Főiskolát. Olyan képesítés volt a kezében, hogy nyugodtan mehetett volna szállodaigazgatónak, de nem ezt tette, hanem a menyemmel együtt elkezdtek büfét vezetni különböző egészségügyi intézményekben. Kezdték a Róbert Károly körúti Kórházban, aztán jött a Tétényi úti, majd Szent Imre Kórház. Kitűnően vezették, mindenhol nagyon meg voltak velük elégedve, és végül az István Kórház büféjét vették át, ahol egészen a legutóbbi évekig mindig együtt dolgoztak ketten. Elfelejtettem, hogy mielőtt büfét nyitottak, a fiam pincér volt. Először a Savoy Kávéházban, azután az Élysée-ben, az Országház Kávéházban. A menyem akkor várta az unokámat, tehát ő akkor nem dolgozott. Később mindvégig együtt dolgoztak, egészen addig, amíg az István Kórház át nem vette a büféjét saját kezelésbe. A fiam akkor üzletet nyitott a Népszínház utcában, ahol most is van. Most már nagyon jól megy nekik. A fiam ezt az üzletet vezeti, a menyem nem dolgozik.

Az unokám, Judit 1972. november 17-én született, és nem a menyem maradt otthon vele, hanem az édesanyja, aki négyórás munkát vállalt a Lottó Áruházban, s vállalta a kislányt. Én nem tudtam ilyet vállalni, mert akkor éppen a Távirati Irodánál dolgoztam éjjel-nappal, amit aztán később fel is róttak nekem, hogy a család az első, nem a munka. Judit nagyon jó körülmények között kezdte kis életét, és hála istennek, végig jó körülmények között élt. Fiatalon férjhez ment, született egy kisfia, a Péter, aki az én dédunokám. De kisvártatva el is vált. A dédanyja lakásában lakik, amit ő örökölt automatikusan.

Visszatérve a fiam házasságára. Én nem tudtam a gyerekemnek családot biztosítani. Éppen a fiam miatt nem mentem férjhez, hogy ne legyen neki rossz apja. Többször férjhez mehettem volna. Végül nem tudtam neki sem otthont, sem családot biztosítani, csak egy kis udvari szobát a Liszt Ferenc téren. Ezért nősült meg a fiam ilyen villámgyorsan. Azt mondta, hogy végre van családja. Mert ott volt anyu, apu, nagymama, nagypapa.

Amikor a gyerekek összeházasodtak, ragaszkodtak hozzá, hogy az én Liszt Ferenc téri lakásomba jöjjenek. Akkor ismertem meg a második férjemet, U. Tibort, és neki volt egy tizenhét négyzetméteres alagsori lakása a Sárbogárdi úton, ami egyetlen helyiségből állt. Az tulajdonképpen nem is volt lakásnak nyilvánítva, és én oda menekültem szinte.

Anyám ott maradt a Liszt Ferenc téren egy darabig a fiammal és a menyemmel, de egyre rosszabb állapotban. Elvittem a kerületi ideggondozóba, ahol anélkül, hogy hazaengedték volna, azonnal beutalták a mostani Nyírőbe [Nyírő Gyula Kórház], akkor Róbert Károly körútra, a zárt osztály legzártabb részére. Teljesen elborult az agya, és érdekes, amilyen gonosz volt, olyan jó lett. Teljesen átváltozott. Ott is halt meg két év múlva, 1978-ban.

Sokáig éltem egyedül, illetve hát futó ismeretségeim voltak. Egyszer csak, 1966-ban az egyik barátnőm elhívott egy házi koncertre. Volt egy fiatalember, akinek csodálatos lemezgyűjteménye volt, és belépődíjat szedett attól, aki eljött hozzá meghallgatni a lemezeit. Most éppen valami Bach-koncert lesz, öt forint a belépő, menjünk el oda. És jön egy kedves barátja is, úgy hívják, hogy U. Tibor.

Elmentünk. Akkor még nagyon szép voltam, és épp rendkívül náthás. Emlékszem, hogy abban a kis lakásban egymás mellett ültünk a koncerten, folyt az orrom, és a jövendő férjem azzal kezdte, hogy még a nátháját is imádom. Ez volt az első szava hozzám, és én főzve voltam. Így ismerkedtünk össze. Nem kellett sok idő, mert nekem eléggé kifele állt a szekerem rúdja a Liszt Ferenc térről, úgyhogy nemsokára hozzá költöztem.

A férjem keresztény. Nagyon jó nevelést kapott. Édesapja a hajózásnál volt főtanácsos, édesanyja egy tüneményes, angyali hölgy volt. Katolikus volt, templomba járt, és azt hiszem, elég vallásos volt, de soha nem éreztette. Hárman voltak testvérek. A férjem nővére, Éva, kitűnő tanuló volt, apácának készült, de tizennyolc éves korában meghalt leukémiában. A férjem akkor, azt hiszem, hat éves volt. A fivére a bencés gimnáziumban érettségizett, és a férjem is a pesti bencés gimnáziumba járt. A fivére, Miklós 1946-ban, huszonegy évesen már a jogi egyetemre járt, amikor elment valamilyen nagygyűlésre, ahol közrefogták, és hazáig kísérték. Ő nem nagyon várta az oroszokat (inkább az angolokat várta), de utálta a nácikat, tehát abszolút nem volt se fasiszta, se rasszista, semmi. Hazakísérték, fölmentek vele a lakásba, és közölték, hogy fegyvereket találtak. Soha semmilyen fegyver nem volt náluk. A sparheltben vagy a gáztűzhelyben „megtalálták” a fegyvert, amit persze ők vittek oda. Egy szál cipőben elvitték. Soha többé nem került elő, csak a kivégzéséről jött meg a papír. Ez akkor nagy port vert föl, az újságok is írtak róla. A férjem akkor tizenhárom éves volt, de később összeszedte ezeket a cikkeket. Ennek hatására őt azonnal kitették a bencésektől, az édesapját nyugdíj előtt azonnal elbocsátották az állásából, és amikor bement a MAHART-hoz, hogy a nyugdíjazását kérje, közölték vele, hogy soha nem volt alkalmazásban náluk. Huszonöt évig volt ott. Nincs nyoma, és nem kaphat nyugdíjat. Ott álltak kereset nélkül, az édesapja azonnal eldöntötte, hogy kitanul asztalosnak, de nagyon hamar elvitte az infarktus. A férjemet nemigen akarták sehová felvenni ezzel a háttérrel. Az egész életét meghatározta ez a dolog. Segédmunkás volt, olyan hűtőszekrényeket festett belülről, ahol a hullákat tartják. Elég sokáig szörnyű élete volt, mígnem magától megtanulta a számítástechnikát, és először a METESZ-hez került diszpécsernek [Föltehetően az MTESZ-ről, az 1948-ban megalakult Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségéről, a műszaki-, agrár-, természet- és gazdaságtudományi értelmiséget tömörítő egyesületek szakmai érdek-képviseleti szervezetéről van szó. – A szerk.]. Amikor én megismertem, már a METESZ-nél volt diszpécser. Hihetetlen akaratereje volt, egyedül tanult meg nyelveket. Franciául úgy, hogy szótárból Balzacot olvasott, németül úgy, hogy Marx „A tőké”-jét, angolul úgy, hogy Fieldinget olvasta. Rövidesen elkerült a METESZ-től, és fölvették a SZTAKI-ba, a Számítástechnikai Kutató Intézetbe. Itt jó sokáig volt, éjjel-nappal dolgozott, még Akadémiai Nagydíjat is kapott egy találmányáért. Nagyon tehetséges volt. Hihetetlenül sokoldalú, polihisztor. Sok barátja volt. Az egyik barátja felkérte például, hogy helyettesítse a Műegyetemen, mert ő elmegy szabadságra, és akkor órákat adott a Műegyetemen anélkül, hogy diplomája lett volna.

Ennek aztán az lett a vége, hogy a nagy hajtástól egyszer csak rosszul lett, kórházba került, megnémult, nyolc napig néma volt. Kiderült, hogy agyembólia. Ennek már 19 éve, 1985-ben volt. És azóta emberi roncsként élünk.

Amikor az általános rehabilitációk kezdődtek, a férjem rengeteget járt a fivére ügyében. Kérvényeket írt a Belügyminisztériumba, nem hagyta nyugodni a dolog. Főleg azóta ért rá ezzel foglalkozni, amióta beteg lett. Végül kapott egy papírt Oroszországból, hogy teljesen rehabilitálták a fivérét. Ugyanis az oroszok kikérték, Péter Gábor kiadta, és ott végezték ki [Péter Gábor (1906–1993) 1945-től a Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai rendészeti osztályának a vezetője, 1949–1953 között mint az Államvédelmi Hatóság (lásd: ÁVH) parancsnoka jelentős szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és végrehajtásában. – A szerk.]. Tehát írásba adták, hogy ártatlan volt. Ugyanis azzal vádolták, hogy lelőtt egy szovjet katonát. És kikerült egy emléktábla a bencés gimnáziumra, meg egy emléktábla valahol a Lágymányosi hídnál, ott van ezeknek a mártíroknak a táblája. Kapott az öccse után valami 180 ezer forint kártérítést.

1945-ben rögtön a felszabadulás után elkezdtem dolgozni, eladó voltam egy zöldségüzletben. Nagyon hamar terhes lettem, és akkor otthon maradtam. Az volt a második koraszülésem. A zöldségboltba már nem mentem vissza, hanem elkerültem a Joint Sas utcai központjába, ahol idegen nyelvű levelezőként dolgoztam egy rövid ideig. Onnan átkerültem a Joint ruharaktárába. Néhány évig ott dolgoztam.

1956-ig nem voltak meghatározó munkahelyeim. Mindig kikértek egyik helyről a másikra, tehát soha nem voltam munka nélkül, különböző külker vállalatoknál dolgoztam, kis feladatokat végeztem, kis fizetésért. 1956 májusában elkerültem a Chemolimpexhez, ahol L. Gy. főosztályvezető titkárnője lettem. A Chemolimpex igazgatója D. L. volt, a volt férjem kollégája az Államvédelmi Hatóságnál. Akkor ott ezredes volt, 1956-ban meg a Chemolimpex vezérigazgatója.

Az októberi események [lásd: 1956-os forradalom] a Chemolimpexnél értek. A főnököm, a főosztályvezető rendkívül komoly szerepet töltött ott be a pártbizottságban, a Chemolimpexnél is, meg azt hiszem, hogy a budapestinél is. Én meglehetősen a befolyása alatt álltam, olyan szempontból, hogy például végig benntartózkodtam a vállalatnál, tehát haza se mentem, és nem nagyon drukkoltam a forradalmároknak, hogy így mondjam. Utána vártam, hogy konszolidálódjon a helyzet. Nem léptem ki a pártból. Ott [a vállalatnál] rögtön megalakult az MSZMP, és annak lettem a tagja. Különösebb funkcióm sose volt, se előtte, se utána, tovább folytattam a titkárnői munkát. Semmiféle politikai vonzata nem volt a dolognak, amit én ott csináltam három évig. Tulajdonképpen mozgalmi életet nem nagyon értem rá élni, mert az egész munkám abból állt. A főosztályvezető, aki mellett dolgoztam, pártvezetőségi tag volt, és nagyon baráti viszony volt köztünk, szóval tényleg nem úgy, mint főnök és beosztott, hanem egészen különleges kapcsolat volt. Három évig tartott, amíg mellette dolgoztam. Ez meghatározó volt, mert hozzá mindig jöttek a BM-ből [Belügyminisztérium] – akkoriban ez szokás volt, hogy a vezetők állandó kapcsolatban álltak a Belügyminisztériummal. Hogy ő ott a szobájában mit jelentett vagy mit beszélt, azt sose tudtam meg.

1959-ig voltam a titkárnője, amikor is kinevezték Rio de Janeiróba megbízott nagykövetnek, nekem pedig elintézte, hogy Bagdadba tegyenek a külkereskedelmi kirendeltségre, illetve már a végén a Magyar Nagykövetség külkereskedelmi kirendeltségére. Akkor vették föl a diplomáciai viszonyt Irakkal, így kerültem Bagdadba. Eredetileg négy évre küldtek ki, azzal a szent ígérettel, hogy magammal vihetem a gyerekemet, aki akkor volt tizenegy éves. Az indulás előtt egy héttel bejelentették, hogy a gyerekemet nem vihetem, mert ott nincs orosz iskola, csak angol. Erre azt mondtam, hogy akkor nem megyek. „Az elvtársnő jobban teszi, ha kimegy, mert megnézheti, hol kap állást Magyarországon.” Rettenetes volt a gyerekemet itt hagyni. Még ma is látom magam előtt, hogy száll velem föl a gép, és a kisfiamat kivételesen kiengedték egészen a repülőgépig, hogy ott láthasson felszállni.

Mielőtt kiküldtek Bagdadba, megdolgozott a Belügyminisztérium. Behívtak egy bizonyos elvtárshoz, aki azt mondta: „Elvtársnő! Maga ma este elmegy vacsorázni a Kis Royalba, ahova az egyik munkatársam fogja elkísérni, és el fogja mondani, hogy kell magának külföldön viselkedni.” Elmentem, jött egy nagydarab ember civilben, leültünk egy asztalhoz, és elkezdte magyarázni, hogy Bagdadban mindennek, amit írok, az indigóját égessem el, vigyázzak magamra, mert ők mindenhol ott lesznek, és mindig tudni fogják, hogy mit csinálok. Ha külföldre megyek, nem lehet semmilyen kapcsolatom sem kapitalista állambelivel, sem szocialista állambelivel, senkivel az égvilágon. És a következő mondattal zárult ez a megjegyzés: „Mert ha az elvtársnő hazajön, rendelkezésére áll az egész ország.” Ez így hangzott el. Amíg élek, nem fogom elfelejteni! Aztán ezzel az úrral fölszálltam a villamosra, és azt vettem észre, hogy egyre szorosabban hozzám dörgölődzik, már nem tudtam hova menni a villamos falától. Majd mintha mi sem történt volna, leszálltunk és elváltunk. Másnap behívtak a Belügyminisztériumba, ahol ott volt ez a pasas a főnökével, aki azt mondta: „Az elvtársnő nem volt elég távolságtartó, és ezért megrovom. Mert – így mondta pontosan – tökön kellett volna rúgni a fiatalembert.” Hát az volt a dolga, hogy engem provokáljon. De úgy látja, hogy bennem nincs meg ez a készség, és vigyázzak magamra. Ilyen megfélemlítések voltak.

Már a Bagdadba érkezésem is szörnyű volt. Forróság volt májusban. A repülőtéren a kereskedelmi titkár azzal fogadott, hogy „Maga is jól felültetett bennünket. Három és fél órája várjuk a repülőt, és nem jött”. Utána odalépett a felesége, egy fiatal nő, és igen fagyosan azt mondta: „Ma nálunk ebédelsz, de ez nem képezi precedens tárgyát, ez csak mára vonatkozik.” Valóban a sorsomra hagytak. Pénzem nem volt, bevásárolni nem tudtam, és így tovább, és így tovább.

Bagdadban szörnyűségesen éreztem magam. Teljesen egyedül voltam. A többi diplomáciai tag mind családdal volt ott, én voltam az egyetlen, aki egyedül volt. A nagykövet Házi Vencel volt, aki évtizedeken át volt követ mindenfele. A felesége, Jutka angol fordító volt, amíg nem lett nagykövet asszony. Nagyon különös kapcsolat alakult ki köztünk, mert ő a világon senkivel nem barátkozott, csak velem. Pedig én csak egy titkárságvezető voltam. De akkoriban a kiküldött káderhölgyek szellemi nívója olyan alacsony volt, hogy nem tudott kivel szóba állni. Úgyhogy ha bárhova ment, bevásárolni vagy ilyesmi, mindig odatelefonált, hogy hajlandó vagyok-e elkísérni. Mindig szívesen voltam a társaságában, mert nagyon értelmes volt és kedves. Kicsi babája volt akkor.

Bagdadban a kereskedelmi kirendeltség titkárnője voltam. Előttem mindezt egy ottani arab intézte. Csak addig maradt ott, amíg bizonyos dolgokra megtanított. Nyilván nagyon gyűlölt, hogy elvettem a helyét. Egyik feladatom az volt, hogy a fizetéseket kiadjam a munkatársaknak. Két hete lehettem ott, amikor először fizetésre került volna a sor. Egy lezárt fiókom volt az íróasztalban, abban volt egy ugyancsak lezárt vaskazetta, abban kellett volna lenni a fizetéseknek, és amikor kinyitottam a kazettát, üres volt. Rábizonyítani nem lehetett, de csakis az arab vehette ki a pénzt, mert nyilván másoltatott kulcsot. Az esetet jelentették Pestre. A következő történt: a fizetésemből, ami akkor, azt hiszem, huszonnyolc fontnak megfelelő összeg volt, minden hónapban húsz fontot levontak. Gyakorlatilag nyomorogtam, miközben mások megszedték magukat. Ez egy fél évig tartott, de soha nem tudtam rendbe jönni. Nem sokat sikerült hazahoznom, egy télikabátot meg egy lemezjátszót.

Bagdadban minden lépésemet figyelték az ottani kereskedelmi kirendeltség tagjai. Vagyis a kereskedelmi titkár és a helyettese. Állandóan azt figyelték, hogy mikor mit csinálok, bár nem mehettem az utcára, kizárólag a követség vagy a kereskedelmi kirendeltség autójával. Ugyanis európai szőke nő nem járhatott az utcákon, mert az arabok, ha találtak egy nőt az utcán, egyszerűen odamentek, és belecsíptek a fenekébe. Csak autóval közlekedhettem, tehát minden lépésemről tudtak, azt is, hogy mikor veszek egy kombinét magamnak. Gyűlölködő és szörnyű volt a légkör, szörnyetegek voltak a magyar kolónia tagjai. Csupa káder, és mindnek ott volt a felesége. Minden feleség féltékeny volt rám, mert én egyedül voltam. Senki nem állt velem szóba. Szörnyű életem volt ott.

Iszonyú sokat sírtam, és rengeteget szenvedtem a gyermekem hiánya miatt, úgyhogy elkezdtem ostromolni a Külkereskedelmi Minisztérium személyzeti osztályát, hogy engedjenek haza. Nemhogy négy évet nem akartam ott tölteni, egyetlenegyet sem. De mindvégig azt a választ kaptam, hogy nem engednek haza, mígnem kaptam egy olyan választ, hogy kivételesen egy év után hazaengednek. 1960 májusában hazaérkeztem, egyenesen berendeltek a Külkereskedelmi Minisztérium keleti főosztályvezetője elé, aki közölte velem, hogy a külkereskedelemben egy percig nem maradhatok, mivel olyan még nem fordult elő, hogy valakit kiküldtek, és saját akaratából jött volna haza. Csak ők rendelhetnek valakit haza, ha nem felel meg.

Aztán egyszer csak, nem tudom már, hogyan, de Boldizsár Ivánhoz kerültem, a „New Hungarian Quarterly” [1960-ban indult angol nyelvű folyóirat] szerkesztőségébe. Boldizsár Ivánt addig nem ismertem. Tudtam, hogy nagyon rendes ember, és csakugyan annak is bizonyult. 1961-ben kerültem hozzá, és ott voltam 1966-ig, amikor is saját akaratomból eljöttem, mert az olvasószerkesztővel, Vajda Miklóssal [1931, műfordító, kritikus] nem volt túl jó a kapcsolatom. Nagyon sok embert ismertem ott meg. Rengetegen jártak oda írók, művészek. Boldizsár Ivánról nagyon megoszlanak a vélemények, hogy milyen ember volt. Mint főnökről csak jót mondhatok róla, bár meglehetősen kihasznált. Hétvégeken mindig fölrendelt a gugger-hegyi villájába, ahol különböző maszek írásait kellett diktálás után gépelnem, és soha egyetlen fillért se kaptam érte. Egyszer kaptam egy rakott karfiolt, amit a felesége készített [Boldizsár Iván (1912–1988) – író, publicista, az 1930-as évek elején több lap munkatársa, 1936-ban a Cserépfalvi Kiadóhoz került, 1938-tól a „Pester Lloyd” szerkesztője. Bekapcsolódott a falukutató mozgalomba. 1945-ben lett az Nemzeti Parasztpárt tagja. Magyarország első UNESCO-képviselője volt. 1945–1946-ban a „Szabad Szó”, 1945–1948-ban az „Új Magyarország” szerkesztője volt. 1947–1951 között külügyi államtitkár, 1951–1955 között a „Magyar Nemzet” főszerkesztője, majd a „Béke és Szabadság” és a „Hétfői Hírlap” szerkesztője. Ez utóbbi első számának (1956. október 8.) vezércikkében a Nagy Imre-kormány 1953–1954-es reformtevékenységét állította példának, sajtószabadságot, valódi népfrontpolitikát sürgetett, az október 29-i vezércikkben üdvözölte Nagy Imre előző napi bejelentéseit. November 16-án a szovjetek letartóztatták, de a tiltakozások hatására szabadlábra helyezték. 1960-tól a New Hungarian Quarterly szerkesztője, 1968-tól a Színház főszerkesztője. 1970-től a Magyar PEN Klub elnöke, 1972-től az Országos Béketanács elnökhelyettese volt. 1984-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé választották. – A szerk.].

Ebből az időből való az 1962. május 1-jei felvonuláson készült kép [lásd a fényképeket]. A kép jobb szélén micisapkában a Rajk-perből ismert Noel Field látható, egy irodában dolgoztunk, angol lektor volt. Középen van egy hölgy, ősz hajjal, kissé borzasan, ez Herta, a felesége, aki német anyanyelvű volt. Mind a ketten erősen baloldali érzelműek. Noel sokáig volt börtönben a Rajk-perrel kapcsolatban, és itt maradt, nem ment haza. [Noel Havilland Field (London, 1904 – Budapest, 1970) – a Rajk-per egyik soha bíróság elé nem állított koronatanúja. 1935-től kémkedett hazája ellen a szovjet hírszerzésnek. 1947–1949-ben több európai országban és az USA-ban teljesített diplomáciai szolgálatot. 1949-ben a szovjet titkosszolgálat és a magyar Államvédelmi Hatóság Prágából Budapestre hurcolta, ahol a Rajk-perben felhasználták. 1954-ben szabadult ki a börtönből, rehabilitálták, és kérésére politikai menedékjogot kapott. 1957-től haláláig a Corvina Könyvkiadó felelős szerkesztője volt (A Magyar Életrajzi Lexikon nyomán). – A szerk.]

1966-ban eljöttem a „New Hungarian Quarterly”-től, és egyenest belecsöppentem a DIVSZ-be [Demokratikus Ifjúsági Világszövetség], és itt voltam 1970-ig. Kiküldtek különböző VIT-rendezvényekre, voltam Szófiában, Moszkvában [Világifjúsági Találkozó (VIT) – Az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista- és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek a nemzetközi szövetsége által szervezett fesztiválsorozat. Az elsőt 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten. A politikai cél az volt, hogy az egyre erősebb hidegháborús légkörben a Szovjetunió növelhesse és demonstrálhassa befolyását az ifjúság körében. Eleinte kétévente szervezték, 1959-től háromévente, 1968-tól ötévente szervezik. Mai neve: Világifjúsági és Diáktalálkozó. – A szerk.]. Kizárólag kelet-európai helyeken. Kelet-Berlinben legalább háromszor. Pedig rengetegen jártak Nyugaton.

1970-ben eljöttem, és akkor kerültem a Távirati Irodához [MTI], ahonnan hét év múlva nyugdíjba mentem. Ott már francia fordító voltam. Én csináltam az úgynevezett „Heti Króniká”-t, voltak bulletinek [intézményi folyóirat, közlöny], és azoknak a krónikáját is csináltam. Heltai András [1931, újságíró] vezette ezt a szerkesztőséget, úgy hívták, hogy KASZ, Külföldi Adások Szerkesztősége.

Nyugdíj után borzasztó aktív voltam, még rengeteget, legalább húsz évig dolgoztam otthon is. Fordítottam, gépeltem – kénytelen voltam. Volt gépem, özönlött hozzám a munka. Ezt saját akaratomból hagytam abba talán öt évvel ezelőtt, mert már nem bírtam.

Nyugdíj mellett még különböző helyeken dolgoztam. Például a Kardiológiai Intézetben M. L. kardiológus professzor mellett, aki a különböző előadásait diktálta nekem angolul. Akkor dolgoztam a Haematológiai Intézetben, itt főleg zárójelentéseket írtam magyarul, de emellett H. Zs. angol előadásait írtam. Aztán a MÁV Kórházban én csináltam a zárójelentéseket azokról, akik a leszázalékolásukat kérték.

Ezenkívül rengeteg kongresszusra hívtak. Részt vettem a párt kongresszusain, a Béketanács kongresszusain, nemzetközi parlamenti kongresszusokon. Ez anyagilag sokat jelentett, mert a nyugdíjam igen kevés volt. Miután három nyelven beszélek, hol németre vittek, hol gépelni vittek, hol fordítani vittek, hol diktálásra dolgoztam, úgy, hogy franciául vagy angolul diktáltak. Volt, amikor a francia csoportban voltam a pártkongresszuson, volt, amikor az angol csoportban. Ahol szükség volt rám. Ha éjszaka, akkor éjszaka, akkor még nagyon bírtam.

Fiatal lány koromtól kezdve mindig nagyon szerettem olvasni. Kisgyerekkori olvasmányaimra nem emlékszem, biztos volt Grimm-mese meg ilyesmi. De a későbbiekben nem az akkor divatos lányregényeket olvastam, hanem rögtön megismerkedtem a német irodalomból az akkor nem igazán engedélyezett Thomas Mann-nal. Szinte mindent elolvastam, „A Buddenbrook ház”-at, „A kiválasztott”-at, a „József” három kötetét [„József és testvérei”, tetralógia], de a „Varázshegy” volt a kedvencem. Majd a Franz Werfeleket. Később, már aztán a háború után, Hemingway, az akkor nagyon nagy divat volt.  Nem tudom így szerzőnként felsorolni, mert minden, ami igazán jó volt és irodalomnak számított, azt mind olvastam. Magyarok közül is, hát Karinthyt… A verseket nem igazán szerettem. Illetve volt egy sorozat. Például Szabó Lőrinc: „A huszonhatodik év”, az csodálatos kötet, amit el is loptak tőlem. De hát ezeket már mind felnőttkoromban olvastam. Nem tudok most könyveket felsorolni, mert hiszen, ahogy megjelentek, és ahogy én idősödtem, mindig az irodalmat tanulmányoztam, az összes megjelenő könyvet, amíg tudtam. És amíg jártam dolgozni, ott mindig volt könyvterjesztő. Kedvezményesen lehetett vásárolni, illetőleg fizetéskor fizetni. Tehát a háború utáni években mindig rengeteg könyvet vásároltam. Nagyon szép könyvtáram lett, mert hiszen a szüleimé elpusztult, bombatalálat érte.

Anyám nem igazán olvasott. Apám az egész napos hajszában csak a „Pesti Napló”-t olvasta, az egy polgári újság volt, vagy „Az Est”-et, az is ilyen volt [„Az Est” – 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok – „Az Est”, „Pesti Napló”, „Magyarország” – egyike. A „Pesti Napló” (1850–1939), 1920-ban került Miklós Andor tulajdonába, reggeli lap, a két világháború közötti irodalom jelentős fóruma volt. – A szerk.]. Én csak arra emlékszem, hogy nekem milyen könyveket vettek akkor, amikor még nem volt saját keresetem. Akkor ismerhettem meg a Mann- és a Werfel-könyveket, mert azokat még nem én vásároltam, hanem a szüleim. De arra nem emlékszem, hogy nekik könyvtáruk lett volna. A nagyanyám volt ilyen könyvzabáló, és mindig a szememre hányta, ha magyarul olvastam, mert ő kizárólag eredetiben olvasta a szerzőket – angolul, franciául, németül, olaszul. Egészen kilencvenéves koráig. Nagyon sok nyelvet tudott.

Én is olvastam sok idegen nyelvű könyvet, de ami megjelent magyarul, azt az egyszerűség kedvéért magyarul, mert lusta voltam. Most is bent vagyok a Szabó Ervin Könyvtárban, a Karinthy Frigyes úti fiókban, ahol a könyvtárvezető nagyon kedvel, és ide hordja [a város másik felébe] nekem a könyveket. Pedig kocsija sincs! Csak tudja, hogy engem mi érdekel. Pillanatnyi kedvenceim a Bächer Iván, Vámos Miklós egyes könyvei, nem mindegyik. Nagyon szeretem Popper Pétert. Nem igazán szeretem a Spiró Györgyöt, mert nekem az egy kicsit bonyolult. Esterházy Péternek sem minden könyvét.

Személyemmel kapcsolatban soha, fiatalságomban sem, később sem és mai napig sem, soha antiszemitizmust nem tapasztaltam. Pedig rengeteg embert ismerek, ilyet nem tapasztaltam. Ezt kijelenthetem.

A rendszerváltozás után egy barátnőm, aki az akkori zöldek tagja volt – nem, nem a mostaniaké, mert ez egészen más társaság –, felkért, hogy menjek ki a francia zöldekhez, akiknek Moselban volt a székhelyük, mert Strasbourg mellett lesz egy konferencia, és ott én képviseljem Magyarországot. Strasbourgban a repülőtéren állt valaki egy táblával, hogy engem vár, ott töltöttem egy éjszakát, és másnap reggel vittek a megadott helyre, ahol ez a konferencia volt. Név szerint Sarreguemine, ez egy francia kicsi város. Elmondtam a beszédemet franciául. Én írtam meg, és ott elmondtam, hogy hát nálunk igazán nem érzem, hogy rendszerváltozás lenne. A beszéd meg is jelent az ottani lapokban. Nem volt túl hízelgő volt Magyarországra nézve, és vártam, hogy valami bajom lesz itthon, de nem lett. Vagy nem olvasták a francia lapokat, vagy nem tudom. Rövid ideig tartott, azt hiszem, öt napig. Roppant kedves fiatal nőnél kaptam szállást, aki soha életében azelőtt nem látott. A francia értelmiséghez tartozott, de a szegény értelmiséghez. Festő volt, volt egy szép nagylánya, és bérelt egy villát. Ott látott engem vendégül, elhalmoztak mindennel, amijük csak volt. Utána még évekig leveleztünk, és az én hibám, hogy abbamaradt, mert nagyon nem szeretek levelezni.

A politikával már ilyen vénasszony koromban kezdtem intenzíven foglalkozni. Addig, amíg még egyfolytában dolgoztam, nem nagyon érintett. Hanem 1990-től kezdve halálos izgalmakon estem keresztül. Például az 1998-as vagy a 2002-es választások előtt. 1998-ban teljes depresszióba estem, amikor ez az igencsak jobboldali Fidesz-kormány került uralomra. 2002-ben olyan rettenetes állapotba kerültem, hogy a Budakeszire, a tüdőszanatóriumba vittek, mert egyszerűen nem kaptam levegőt. Kiderült, hogy nem a tüdőmmel, hanem kizárólag az idegeimmel van baj.

A baráti köröm nagyon vegyes. Mondhatnám, hogy mindenki baloldali, mert hát már így is csapódtunk össze. Érdekes módon egyetlen zsidó barátnőm van, és van négy-öt, akik mind keresztények. Nem vallásosak, de mindenki baloldali, és mindenki az én nézeteimet vallja. Sokat szoktunk politizálni, egyedül a zsidó barátnőm, Marika az, aki azt mondja, hogy: „Mari! Egyik füleden be, másikon ki! Ne izgasd magad ennyire!” Hát ez az, amit nem tudok megtenni.

Kapcsolatom a hitközséggel jónak mondható. Elég régóta kapok támogatást. Amikor a XI. kerületben laktam – öt évvel ezelőtt költöztem ide, a VI. kerületbe –, volt egy szociális munkás, akivel egy pillanat alatt barátságot kötöttünk. Ő volt az én patrónusom. Már nem ezt csinálja, hanem projektvezető a hitközségnél. Akkor kezdődött. Miután erősen mozgáskorlátozott vagyok, egyáltalán nem tudok járni, állandóan kapok taxicsekkeket és hozzá még egy kék kártyát, ami azt jelenti, hogy a legmagasabb kedvezményre jogosít. Tehát egy évben körülbelül kapok negyvenöt-ötvenezer forint értékben taxicsekket, hogyha orvoshoz kell mennem, vagy ha bármilyen ilyen ügyes bajom akad, igénybe vehessem. Igénybe is szoktam venni. Ezenkívül három vagy négy éve kéthavonta kapok hidegcsomagot: tésztákat, szardíniát, cukrot, lisztet, olajat, tartós árut, öt kiló krumplit, két kiló hagymát, két-három kiló friss gyümölcsöt, rengeteg friss zöldséget. Ezenkívül még rezsi hozzájárulást is kapok, ami nem meghatározott összegű, de például a múlt év végi és az ez évi nagy gázszámlámat ők fizették.

Azt a bizonyos német kárpótlást megkaptam, most két héttel ezelőtt kaptam meg a második részét, ami 2556 euró. Az édesapám után, akit elvittek, kaptam azt a bizonyos harmincezret annak idején az Orbán-kormánytól, és most ettől a kormánytól, a Medgyessy-kormánytól kaptam 370 ezer forintot. Vagyis összesen 400 ezret Hát ennyi egy emberélet, de ezt én megkaptam.

Életrajz

Nelly néni Houstonban (USA) él elvált fiával közös lakásban. A filigrán alkatú, szép,  elegáns megjelenésű, szálfaegyenes tartású idős hölgy tiszteletre méltó életkora ellenére rendkívül energiát sugároz. Hétköznapjai változatosan telnek: varrószakkörbe jár, önkénteskedik a Hadassa egyesületben, bevásárol, háztartást vezet, fennmaradó idejében pedig a barátaival találkozik. Élettörténetének háború alatti eseményeiről kiforrottan beszélt, aminek valószínűleg az áll a hátterében, hogy korábban  több alkalommal adott interjút a holokauszttal foglalkozó kutatóknak.  Az interjú budapesti látogatása alkalmával, vendéglátója lakásán készült.

Lánykori nevemen Engelmann Kornélia Eszternek hívnak. Gyönkön születtem [Gyönk – nagyközség volt Tolna vm.-ben 1891-ben 3400, 1910-ben 3300, 1920-ban 3100 német és magyar lakossal. – A szerk.], egy kis faluban 1915. június elsején. Az ükszüleim 1800 körül vagy az 1700-as évek végén érkeztek Magyarországra. Csehszlovákiából, Moráviából jöttek [Azaz a későbbi Csehszlovákia egyik tájegységére, Moravára (Morvaországra) gondol, amely 1918-ig Ausztria egyik koronatartománya volt. – A szerk.]. Az első lakhelyük, amiről tudunk, Bonyhád volt Tolna megyében. Azután átköltöztek Hőgyészre [Hőgyész – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 3600, 1910-ben 4000, 1920-ban 3700 magyar és német lakossal. – A szerk.], ahol a dédszüleim is éltek.

A szüleim első unokatestvérek voltak, úgyhogy közös a családfa nagy része. A dédszüleimnek kilenc élő gyermeke volt, hat lány és három fiú. Három lány nevére emlékszem: egyik volt Regina, a másik Zsófia és a harmadik, az Romániában lakott, Karolina. A többit nem ismertem, csak ezt a hármat. A három fiú nevét tudom: Gyula (ő volt az apai nagyapám), Jenő és Frigyes (az anyai nagyapám).

A legidősebb Engelmann lány, Zsófia férjnél volt itt, Budapesten. A férjét Keszler Gézának hívták, a Grózics Jenő utcában laktak, kávépörköldéjük volt és tea- meg kakaókereskedésük. Jómódú emberek voltak. Két gyerekük volt, Árpád és Béla.

A Reginának egy lánya volt, Kata. Ő szintén az első unokatestvéréhez, doktor Taubner Gézához ment férjhez. Nekik egy lányuk volt, doktor Taubner Ágnes, aki orvos volt. Gyereke nem volt, egy orvoshoz, Péteri Miklóshoz ment feleségül.

Karolina volt a harmadik lány, akinek emlékszem a nevére, neki Ibolya volt a lánya, aki egy Schőni nevű orvoshoz ment férjhez. Ők Temesváron éltek.

A legidősebb fiú, apai nagyapám, Engelmann Gyula Hőgyészen született, majd később Gyönkre költözött, apám már Gyönkön született. Nagyapámnak nagyon jó megjelenése volt, egyik fia sem volt olyan magas, mint ő. Csak angol szövet kabátjai voltak, és volt neki egy bambuszbotja valami arany dísszel, és nagy szivarokat szívott.

Ő egy nagyon modern ember volt, dacára annak, hogy egy kis faluból származott. Textilüzlete volt Gyönkön, és nem a nagykereskedőktől vette az árut, hanem Bécsbe ment, és hajókofferral hozta el. Erre nagyon jól emlékszem, mert a padlásunkon volt sokáig a hajókoffer. És abban az időben csomagolópapírja volt a nevével: Engelmann Gyula rőföskereskedő, Gyönk. És rá volt nyomtatva kesztyű, napernyő – a többire nem emlékszem. Fogalmam nincs, hogy nagyapámnak milyen iskolái voltak, csak azt tudom, hogy nagyon ügyes, modern kereskedő volt, és német volt az anyanyelve, magyarul nem beszélt olyan jól. Jiddisül nem beszéltek, azt tudom. Nem tudok róla, hogy szolgált volna bármilyen hadseregben. Nem tudom, hogy kóser háztartást vezetett-e, arra nem emlékszem, de miután Budapestre költöztek, nem voltak kóser háztartásban, azt tudom.

Az apai nagyanyámat Löwenstein Rozáliának hívták. Hőgyészen születhetett, Gyönkre ment férjhez. Iskolai végzettségéről nincs fogalmam. Nemigen volt vallásos. Anyanyelve magyar volt. Ő is nagyon jó üzletasszony volt. A nagyapámnak kis dolgokhoz nem volt türelme, úgyhogy ha menyasszonynak jöttek vásárolni, akkor a nagyanyám azt mondta a nagyapának, menjen a kaszinóba kártyázni – mert őneki volt türelme a vevőkkel beszélni. Apai nagymamám nagyszerű üzletasszony volt. Nagyszerű. Engemet imádott.

Nagyanyámnak volt egy lánytestvére, aki meghalt már a holokauszt előtt. A nevére nem emlékszem, férjnél volt egy Hacser nevű festőnél. Én már csak akkor ismertem meg, mikor özvegy lett. Állítólag Hőgyészen a gróf Apponyi kápolnának a szentképét a férje festette.

A nagyszüleim Gyönkön egy sarokházban laktak, nem emlékszem már, hogy hány szoba volt. Szép, régi bútorokkal volt berendezve, és nagy baráti körük volt. Arra emlékszem, hogy minden évben mentek Karlsbadba kúrára.

A nagyszüleimnek volt szakácsnője, a Krék néni, aki náluk volt, nem tudom, hány évig, és aztán mikor a nagyszüleim Budapestre költöztek, akkor a másik nagyapámhoz (Engelmann Frigyeshez) került szakácsnénak. Aztán volt egy szobalány, vele egész végig tartottuk a kapcsolatot, ő is férjhez ment. Ő német származású volt, és egész végig jó barátságban voltunk.

Apai nagyszüleim üzletére is emlékszem. Rengeteg áru volt benne, amit a parasztok hordtak ki-be: rengeteg vászon, sok brokát és bársony, és mellette még volt egy tele raktár is.

A nagyszüleim politikai nézeteiről semmit sem tudok. Kisgyerek voltam, nem emlékszem.

Miután nagyanyám meghalt, nagyapám újra megházasodott, egy Haász Paula nevű nőt vett el feleségül. És hatvanéves korában megtanult táncolni.

A második Engelmann fiúnak, Jenőnek üzlete volt Hőgyészen, és őneki is hozta a nagyapám az árut. Hőgyész sváb falu volt, s az itteni viselet bő szoknyából és nem tudom, hány alsószoknyából állt, úgyhogy nekik sok anyag kellett. Jenő egy időben nagyon gazdag volt, voltak malmai, rőföskereskedő és gabonakereskedő is volt. Neki volt egy lánya, Erzsébet, aki Radó Béla veseorvoshoz ment férjhez, Budapestre. Remek orvos volt, valahol a József körúton laktak. Jenőnek volt egy fia is, Árpád, aki elvett Bécsben egy nagyon-nagyon gazdag lányt. Nekik kötöttárugyáruk volt Bécsben.

A harmadik fiút, anyai nagyapámat Engelmann Frigyesnek hívták. Ő orvos akart lenni, volt is az egyetemen, de nemigen tanult, s a dédpapa megunta. Úgyhogy nagyapám telekkönyvvezető lett Gyönkön. Anyanyelve magyar volt. Nem volt vallásos. Nem tudok róla, hogy anyai nagypapám lett volna katona, meghalt a holokauszt előtt. Engelmann Frigyes egy simontornyai [Simontornya – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 3000, 1910-ben 3400, 1920-ban 3300 lakossal. – A szerk.] Friedmann lányt vett feleségül, Friedmann Kornélia Esztert. Jómódú emberek lehettek ezek a Friedmannok, mert a családnak volt egy mauzóleuma is a temetőben, oda temették a nagyanyámat is, aki nagyon hamar meghalt. Nem tudom, hány lány volt ott a családban, azt hiszem, öt lány volt és egy fiú. Én csak egyik nővérét ismertem, Juliska nénit, őt nagyon jól ismertem. Ő élt a háború után is, mindenkije meghalt, egyedül ő maradt életben. Budapesten, az Újlipótvárosban lakott.

Friedmann Kornélia nagyanyám meghalt, mikor anyám nyolc éves volt, ott van eltemetve Simontornyán, mellhártyagyulladásban halt meg, de lehet, hogy mellrákja volt. Az az érdekes, hogy én soha nem láttam fényképet róla. De még édesanyámnak se volt fényképe. Frigyes nagypapám minden évben elment Simontornyára a felesége sírjához. Engem nagyon szeretett, és mindig magával vitt.

Apám végzettségét nem is tudom, soha nem beszéltünk róla. Az első világháború alatt a magyar hadseregben szolgált ő is, meg a bátyja is. Szolgált Doberdónál, Isonzónál [lásd: isonzói harcok] meg az erdélyi havasokban. Arra emlékszem, hogy ezeket mesélte mindig.

Apámnak egyetlen bátyja volt, úgy hívták, hogy Jenő. 1883-ban született, 1962-ben halt meg. Ő ügyvéd volt már az első világháború előtt is. A nagyszüleim és a nagybátyám egy lakásban laktak, miután a nagyszüleim Budapestre költöztek, de nem a nagybátyám tartotta el őket, hanem a nagyapám, aki úgy látszik, meg tudta menteni valahogy a vagyonát, annak ellenére, hogy a kommunizmus alatt kirabolták [lásd: Tanácsköztársaság]. Mi nagyon gyakran följöttünk, télen, karácsonykor az egész hónapot Budapesten töltöttünk. Érdekes, soha nem kérdeztem tőle, hogy hol volt a holokauszt alatt [Jenő nagybácsiról van szó]. A háború után nem dolgozott. Utálta a kommunizmust, gyűlölte. Itt maradt Pesten, aztán Bajára került, Bajáról elkerült Pécsre, és szegény, ott halt meg a zsidók otthonában, ott is van eltemetve.

Anyám 1894-ben született. 1944. június nyolcadikán halt meg. Édesanyám végzettsége polgári iskola volt, háztartásbeli volt egész életében. Az anyanyelve magyar volt, de perfektül beszélt németül. Mi otthon magyarul beszéltünk. Édesanyámnak két testvére volt, Mária és Béla. Béla munkaszolgálatos volt Szombathelyen. Ott éhen halt, azt hiszem, nem bírt enni, valami betegsége lehetett.

Mária férjhez ment Steiner Dezsőhöz, és két fia lett: László – elvitték munkaszolgálatosnak, meghalt –, és István, aki nagyon jófejű volt. Tanított az egyetemen is. Istvánnak három gyereke van, és bár az anyjuk katolikus, a gyerekek nagyon tartják a vallást.

Az édesapám és az édesanyám első unokatestvérek voltak, tíz év volt közöttük. A legszebb házaséletet élték, amit életemben láttam. Soha egy hangos szó közöttük nem volt. 1914-ben házasodtak, szerelmi házasság volt. A házasságból két gyerek született: én, 1915-ben s az öcsém, György 1920-ban.

Emlékszem arra, hogy édesapám az első világháborúban volt. És emlékszem egy jelenetre, mikor hazajött – anyám ölében ültem, és ő olvasta a levelet, amit apám írt –, és apám váratlanul bejött az ajtón. Milyen nagy örömünk volt!

1918-ban a kommunizmus alatt kirabolták a nagyapámat, az üzletet teljesen kirabolták. Ők már az előtt jöttek fel Pestre lakni. Édesapám szedte utána össze azt, ami maradt, s elhozta a napernyőket és a csomagolópapírokat. Ennyi maradt az üzletből.

Mi akkor még Gyönkön laktunk. Apám volt a hitközségi elnök. Körülbelül kiszámítottam, hogy hetven zsidó élt az én időmben Gyönkön. Apám idejében még zsidó iskola is volt, apám zsidó iskolába járt, és sok keresztény szintén oda járt [Érdekes, hogy a Magyar Zsidó Lexikon szócikke szerint 1850-ben épített ugyan a hitközség iskolát, „de az iskola azóta sem nyílt meg, miután sohasem volt a látogatásához elegendő számú növendék”. – A szerk.]. Édesapám nem akart kereskedő lenni, és bár ő Bécsben kitanulta a kereskedő szakmát, nagyon szerette a természetet, és gazdálkodott. Azonkívül a szomszéd nagybirtokosoktól és a kisemberektől vásárolt gabonát, amit a nagy malmokba szállíttatott: Olaszországba, Budapestre.

Emlékszem, hogy Gyönkön eleinte petróleumlámpa volt, később persze bevezettük a villanyt. Volt betonút is, folyóvíz is később. A mi házunk egyike volt a legszebbeknek. Három nagyszoba volt egyben, több mint tizennyolc méter volt, és magasak voltak a szobák. Úgyhogy a meleg mindig fölszállt. Koksszal fűtött anyám, az soha nem égett ki, mert mindig ott volt a parázs. Szóval egész nap fűtöttek. Akkor volt még egy iroda, aztán volt fürdőszoba, cselédszoba, konyha, mosókonyha, kamra, persze padlás, és utána volt még két nagyszoba, az volt a magazin [raktárhelyiség], ahova apám tette a búzát, amit vásárolt. Volt még három pincénk is: az egyik pincében voltak a hintók, akkor nem volt még garázs, a másik pincében a krumpli, s a harmadik pincében a borok.

Otthon nálunk állandóan volt cseléd, egy vagy kettő, volt szakácsnő, és még volt egy-két ilyen lány. Még az utolsó pillanatokban, mikor én özvegyen hazamentem, két személyzet volt édesanyámnál. Volt az Éva, s amikor férjhez ment, anyám adott neki egy hálószobabútort ajándékba, utána meg jött a testvére, Rézi. Ő ott volt egész végig, míg lehetett. Aztán volt két mosónő, aki jött hozzánk. Senkihez a faluból nem jöttek, csak anyámhoz. Aztán jöttek a vasalók, szerettem velük reggelizni, tízóraizni. Aztán mikor a káposztát kellett eltenni, akkor jöttek az asszonyok, minden fehér lepedővel le volt terítve, és akkor gyalulták a káposztát, betették a nagy hordóba, beletettek borsot meg paprikát, aztán a végén egy nagy követ tettek rá.

Édesanyám nagyon elegáns asszony volt. Emlékszem egy ruhájára, Budapesten hordta egyszer, amit soha nem is tudok elfelejteni: valami sötétszürke ruha volt, pliszírozva volt, fele erre, fele arra [Vagyis redőkkel, ún. berakásokkal volt díszítve a ruha. – A szerk.], és gyöngyök voltak rajta. És valami selyembrokát kombináció volt, denevérujjal, amin szürke gyöngyök voltak. De falun nagyon egyszerűen öltözködtünk, egész más ruhánk volt falun, és egész más, amikor Budapesten voltunk.

Anyám nagyon komoly, okos asszony volt. Nagyszerű háziasszony volt. Volt egy idő, mikor vándorcukrászok jöttek a faluba, s nálunk laktak egy hétig, anyámat megtanították karamellt készíteni, franciakrémest, grillázst, dobostortát, a világon mindent megtanult az édesanyám. Ha volt befőzés, akkor anyám befőzte az egész kertet. Gyönyörű kertünk volt lenn a ház mellett, gyönyörű virágok voltak meg magas rózsafák – és a falunkban volt egy herceg [Sulkowski Viktor lengyel hercegről van szó, aki az első világháború után Magyarországra nősült, és a Zichyektől megvásárolta 1140 holdas birtokukat a hozzá tartozó kastéllyal Gyönkön. – A szerk.], s az ő kertésze tartotta rendben a rózsákat. Anyám szerette az érdekes állatokat is, volt a kertben egyszer egy törpekakas és egy törpetyúk, később valami kínai liba. Aztán volt egyszer egy gúnár, de nem közönséges gúnár volt, mert fekete volt a csőre, és olyan furcsa hangja volt. És voltak kacsák meg libák, amiket tömtek. Apámnak minden ebédre és vacsorára friss húst kellett adni, nem is tudom, hogy tudtunk ennyit enni. Anyám imádta a kertészetet, imádott sütni-főzni.

Állatokat is tartottunk. Nekünk több tehenünk volt otthon, és édesanyámnak a zsebpénze a tejpénz volt. Anyám nagy kannákban küldte a tejcsarnokba a tejet. Nyolc-tíz tehenünk volt otthon, és azon kívül a fiatal tehenek kinn a pusztán, ezeket egy család rendezte, akik kint laktak a pusztán. Sok díjat nyert apám a tehenekkel. Akkor az volt fontos, hogy milyen zsírtartalma van a tejnek, jött az ellenőr minden hónapban lemérni a zsírtartalmat. S apám beszervezett négy-öt családot, s az ellenőr mindig másnál aludt, nálunk evett. Apám pedig kapta a kitüntetéseket.

Apám imádta a szabadságot, imádta a földet és a lovakat. Ez volt az ő szenvedélye. Imádta azokat a lovakat, amik gyorsan mentek; több hintója volt, legalább négy.

A mellettünk levő ház szintén a miénk volt, és édesapám ingyen kiadta az állatorvosnak, mert azt mondta, hogy tekintve, hogy annyi állat van, minden pillanatban valami előfordulhat, és neki nagyon fontos, hogy az állatorvos ott legyen. Minden évben, állandóan, szóval, amíg a föld megvolt, két szegény asszony és a kántor ingyen kapta a tejet, a lisztet, a krumplit, a kukoricát és a fát a szüleimtől.

Termesztettünk szőlőt, volt búza, kukorica, krumpli. Négyféle krumplink volt. Volt rózsa krumpli, gülbaba krumpli, ella krumpli és kifli krumpli, az állatok is valami krumplis-korpás keveréket ettek.

Édesapám újságot olvasott, „Magyar Nemzet”-et vagy mit. Anyámnak járt a „Színházi Élet” [1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.], az „Új Idők” [Képes szépirodalmi hetilap volt, a művelt középosztály lapja (1894–1949). Alapító főszerkesztője Herczeg Ferenc volt (1894–1944 között szerkesztette a lapot), munkatársai között a kor divatos írói szerepeltek. A lap közölt folytatásos regényeket, volt családi és gyermekrovata is. – A szerk.], és sok könyvet olvastunk. Elolvastam az összes Jókai Mórt, Herczeg Ferencet [(1863–1954) – író, újságíró. 1891-től Rákosi Jenő „Budapesti Hírlap”-jának belső munkatársa, 1894-ben indította és 1944-ig szerkesztette az „Új Idők” c. szépirodalmi hetilapot, 1903-ban egyik alapítója s megalapításától főmunkatársa „Az Újság” c. lapnak. 1896-tól két cikluson át országgyűlési képviselő, Tisza István politikájának híve. Együtt indították 1911-ben a „Magyar Figyelő” c. politikai lapot. 1927-től a felsőház tagja. 1919 után tevékenyen részt vett az irredenta revíziós mozgalmakban, 1929-től a Revíziós Liga elnöke. Regényeiben leginkább a korabeli dzsentritársadalmat eszményítette. Népszerűek voltak történeti regényei (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.], ezek mind voltak otthon. Nagyon szép gyermekkorom volt, különösen addig, míg a nagyanyám élt, sajnos nyolcéves koromban meghalt. Ő mindig vitt magával Pestre. Pesten csináltatott nekem ruhát, emlékszem, vett nekem egy fekete bársonykabátot hermelingallérral és muffal. Vitt mindenhova magával, elvitt karácsonykor a Vígszínházba a gyerekdarabokra meg az Operába is.

Én nem jártam óvodába. Ott voltunk a ház körül, tettünk-vettünk, játszottunk. Ezenkívül nekem kellett vasalnom a saját dolgaimat, dacára annak, hogy anyámnak vasalónője volt. De anyám azt mondta, hogy nekem ezt meg kell tanulni. Azután meg kellett tanulnom főzni is, úgyhogy én tizennégy éves koromra tökéletesen főztem.

Ebéd után általában levettük a ruhát, hogy ne legyen konyhaszagú, s aztán beültünk a nappaliba, és kézimunkáztunk. Édesanyám nem sokat engedett, mert baj volt a szememmel, de gobelint csináltam – az is jó szemrontó.

Édesanyám még iskoláskorom előtt beíratott egy öreg hölgyhöz zongorázni és franciául tanulni. Ez egy nagyon finom úriasszony volt, aki perfekt francia volt, csak nagyon szegény. Gyereke nem volt, az idős húgával lakott együtt nagyon nagy szegénységben. Szegény néni kezei betegek voltak, úgyhogy ő nem is tudott zongorázni, csak ült a széken. Aztán, szegény, meghalt, s édesanyám megvette a zongorát, s egy másik nőnél tanultam tovább, ő viszont kivándorolt Casablancába. A harmadik zongoratanárnőm opera-énekesnőnek készült, és fölfedezte a hangomat, aztán mikor Pestre kerültem, akkor megint tanultam zongorázni. De az volt a borzasztó, hogy mindig elölről kellett kezdeni az egészet, és én azt meguntam.

Hatévesen beírattak az elemi iskolába. Az egy református magyar iskola volt, ahova cigányok is jártak. Például ott járt Orsós Jolán, akinek az édesapja cigányprímás volt Gyönkön, és ő később énekesnő lett. Aztán volt még egy cigánylány, attól viszont hajtetűt kaptam.

Gyönkön jártam a gimnázium első négy évét, református gimnáziumba jártam [Gyönknek 1806 óta van gimnáziuma. – A szerk.]. A tanárok nagyon szigorúak voltak. Volt egy tanár, aki körmösöket adott a nagy vonalzóval, az nagyon fájt. Ő, azt hiszem, latint tanított. S aztán volt még egy nagyon-nagyon rendes tanárom, akinek a felesége nagyon szeretett, én jártam hozzájuk. A felesége egy bácskai sváb családból származott, és gyönyörűen kézimunkázott, adott is nekem ajándékba egy nagyon szép kézimunkát. Azután volt egy Pintér nevű tanár, aki a németet tanította. Nagyon rendes volt. Nagyon jó tanárok voltak. Aztán nagyon híres gyerekek jártak oda: a Stróbl Zsigmondnak a lánya [1884–1975, Kossuth díjas szobrász. – A szerk.], a Hekler Antal [1882-1940] művészettörténész, egyetemi tanár lánya és az akkoriban nagyon híres zsidó ügyvédnek, Brachfeldnak a lánya. Szóval nagyon rendes társaság voltunk.

Mikor elvégeztem a négy gimnáziumot Gyönkön, tizennégy éves voltam [Vagyis a nyolcosztályos gimnázium első négy osztályát végezte el. – A szerk.], apám csinált egy óriási partit, és mindenki meg volt híva, az egész osztályom, az összes tanár, a református pap, merthogy persze az is volt.

Eredetileg ipariskolába akartam továbbmenni, a kézimunka, a varrás érdekelt. A család nem akarta engedni, mert baj volt a szememmel. Nyolcéves koromban fára másztunk a barátnőmmel, s egy levél megfertőzte a szemem. Nagyon beteg voltam, és a Frigyes nagypapám felvitt Budapestre a klinika főorvosához, doktor Waldmann Gyulához, s ő kezelt. Csak átültetéssel lehetett volna javítani a dolgon, s azt én nem akartam. Szóval nekem azóta is egy heg van a pupillámon, csak a körvonalakat látom a bal szememmel. Ezért nem engedték, hogy ipariskolába menjek [lásd: ipariskolák szócikken belül a (4)-es pont: nőipariskolák].

Volt egy gazdasági iskola itt, Budapesten, ami mindennel foglalkozott [Valószínűleg háztartási iskoláról volt szó. Lásd ott. – A szerk.], oda akart anyám beíratni. De mikor megtudta az igazgatónő, hogy zsidó vagyok, kijelentette, hogy az iskolát egy keresztény alapítvány működteti, s csak keresztény lányok járhatnak oda. Végül aztán az Erzsébet nőiskolába jártam [ma Teleki Blanka gimnázium. – A szerk.] [lásd: leányiskolák], ami állami iskola volt az Ajtósi Dürer soron. A nagybácsimnál laktam. De nem tanultam ki semmi specifikust. Tanultam franciát itt is, meg németet is tanultunk, de én azt már gyerekkoromtól beszéltem. Volt egy nagyon jó barátnőm itt, az Erzsébet Nőiskolában, őt meghívtam nyárra, nálunk lakott. Úgy hívták, hogy Szverzsényi Etelka, az édesapja miniszteri tanácsos volt, és a Budapesti Gyógyfürdőnek volt az igazgatója. Ő lenn volt nálunk, megismerte az öcsémet, persze mindent tudott a családról, és nagyon-nagyon jól érezte magát.

Gyermekkoromban a zsidó ünnepeket betartottuk. Apám volt a gyönki hitközség elnöke, és péntek este meg szombaton eljárt imádkozni. Viszont fejfedőt, kipát nem hordott állandóan. Hanukakor gyertyát gyújtottunk. A szombatot tartottuk, nem dolgoztunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek este anyám mindig gyertyát gyújtott, de ennyi volt. Az újévet [Ros Hásáná] is megtartottuk, hosszúnapot [Jom Kipur] megtartottuk, akkor nem ettünk. Egy időben volt kóser háztartás is. Az öcsémnek volt bár micvója.

Húsvétkor [Pészah] mindig együtt volt a család. Húsvétkor a nagypapám mindig lejött Budapestről, s akkor nálunk lakott. Meg lejött a nagynénénk is a családjával, meg lejött az orvos nagybácsi meg az ügyvéd nagybácsi, szóval nagy dolog volt. Először nálunk volt a széder, mert az apai nagyapám idősebb volt, a másik este a másik nagyapámnál, és nem ettünk, csak maceszt nyolc napig. A mai napig nem eszem, csak maceszt húsvétkor, ezt betartom. Mikor kicsi voltam, karácsonyt is tartottunk. Olyan karácsony volt, hogy az ebédlőben volt háromablaknyi meglepetés. Olyan normális dolgok voltak ezek. Azt nem néztem, hogy keresztény ünnep vagy valami.

Gyerekkoromban nem éreztem semmi antiszemitizmust, mert az én korosztályomban nem volt zsidó. Gyönkön volt egy öreg zsinagóga [Gyönkön 1730-ban alapították a hitközséget, 1836-ban épített a hitközség templomot, és 1852-ben létesítették a mikvét. – A szerk.]. A rabbi és a kántor háza mellett volt kóser mészárszék, anyám kóser húst is vett. Mert abból a hitközségnek haszna volt. De a rabbinak nem volt samesze. Elvette a sárospataki Fischer rabbinak a lányát, Hannát. Szegényt, három gyerekkel vitték el. Nagyon rövid ideig volt csak rabbi itt, elvitték később munkaszolgálatra.

A többi zsidó, aki ott élt… volt egy kereskedő, ő is nagyon jómódú volt, a Ranschburg, és aztán volt egy másik család, azoknak vaskereskedésük volt, nagyon korán elmentek Gyönkről – hogy hova, nem tudom. Aztán volt a nagybátyám, aki az orvos volt. Volt egy Engel család, ők nyomdászok volt, Politzer, aki férfiszabó volt, akkor volt egy Ausch néni, akinek egy kis üzlete volt, liszt, cukor, élesztő, ilyesmi. Ez egy neológ közösség volt.

De az én koromban zsidó fiatalság már egyáltalán nem volt. Úgyhogy én keresztényekkel barátkoztam, és soha semmi differencia nem volt. A faluban – tekintve, hogy sok német volt – volt református magyar iskola, református német iskola, evangélikus magyar iskola és evangélikus német iskola. A legjobb barátnőm az evangélikus papnak volt a lánya. Állítólag a papa valamikor antiszemita volt, de engem nagyon szeretett. A felesége régen meghalt, a barátnőmmel, Mártával együtt főztünk- sütöttünk. Az evangélikus papnak volt két fia is, az egyik orvostanhallgató, a másik ügyvéd volt, eléggé antiszemiták voltak. De miután én barátságba kerültem a húgukkal, akkor egészen megváltoztak. Mikor Márta eljegyezte magát egy katonatiszttel, s egy hétig zajlott az eljegyzés, ha nem jöttem ebédre, vacsorára, akkor értem küldtek, hogy ott legyek. Nagyon sok fiú volt, a Tüske tanárnak is volt két fia, az egyik ludovikás volt [lásd: Ludovika Akadémia], a másik az egyetemen tanult. Nyáron mentünk úszni a barátokkal, jártunk fürödni, s anyámnak semmi ellenvetése nem volt, hogy fiúk is jöttek velünk.

Mikor nagyobb lány lettem, minden évben nyaraltunk a Balatonnál egy hónapot, édesanyám nővérével, Máriával és az unokatestvéreimmel, mert apám nyáron nem jöhetett a gazdaság miatt. Siófokra jártunk ilyenkor nyaralni. Még emlékszem a panzió nevére, ahol megszálltunk, Dombalj Panzió volt a neve. Ez egy nagyon elegáns hely volt, sokat jártunk innen kirándulni is. Hajókáztunk is minden nyáron legalább egyszer. A nagynéném nem dolgozott, ő vigyázott ránk. A kertben játszottunk az öcsémmel, István unokatestvéremmel meg a nagyobb fiúval, Lacival. Laci 1915-ben született, és mi Lacival testvérként nőttünk fel, mert mikor apám a háborúban volt, anyám nagyon sokszor jött fel Budapestre a nővéréhez, és akkor együtt játszottunk. Nagyon szerettem, olyan jó ember volt.

Télen korcsolyáztunk, volt a falu végén lefagyva valami víz. Aztán a nagybátyámtól kaptam egy sífelszerelést, szóval kicsit síeltem, korcsolyáztam, aztán persze szánkózni mentünk.

A szüleimnek is voltak a faluban jó barátaik, akikkel összejártak, névnapozni, házassági évfordulót megünnepelni. Anyámnak a féltestvére, akinek a férje a körorvos volt, a mi családunk, az Albanasz ügyvéd és még egy tanár a gimnáziumból, ez a négy család volt nagyon jóban. Addig, amíg jött a Hitler. Hanem mikor a nácik jöttek, a tanárnak a felesége azt mondta a nagynénémnek, hogy Iluskám, most már nem barátkozhatunk.

Anyanyelvem a magyar, otthon magyarul beszéltünk. A szüleim perfekt beszéltek németül. Nem jiddisül, németül. Jiddist nem is használtak Gyönkön. A anyai nagyszüleim faluja, Hőgyész, az más volt. Ott ortodox zsidók voltak. Hőgyészen sok zsidó volt. Voltak ortodox zsidók, és volt egy zsidó tanítónő, aki nagyon tehetséges volt, és én sok időt töltöttem Hőgyészen. Sok barátnőm is volt ott.

Az öcsém 1920. január huszadikán született Budapesten, a János Szanatóriumban [Városmajor utca, a mai Ér- és Szívsebészeti Intézet], akkor jöttek a fehérek [lásd: Tanácsköztársaság]. Míg mi Budapesten voltunk azon a télen, a lakásunkat kirabolták, elvitték a hermelinsálamat, anyámnak a bundáját és sok mindent a lakásból. De úgy látszik, valaki megzavarhatta őket, mert a díványtakaró alatt megtaláltuk az Olaszországból származó két vázát és egy berakásos tükröt, amit édesanyám a nászútról hozott. Azután a fehérek alatt az összes zsidót és aki kommunista volt, borzasztóan összeverték. Arra emlékszem, hogy édesapám hazajött, és hideg borogatást kellett rárakni [lásd: fehérterror].

A testvérem nagyon-nagyon rendes, szorgalmas fiú volt, soha anyámnak problémája nem volt vele. Cserkész volt [lásd: cserkészet]. Tizenhárom éves korában elkerült otthonról, Szekszárdra járt iskolába, s miután leérettségizett, vegyészmérnök szeretett volna lenni. Azt mondták, ha kikeresztelkedik, akkor mehet egyetemre [Az 1939:IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust, a 6%-os arányt csak a műegyetemen emelve fel 12%-ra. – A szerk.]. Az öcsém azt mondta, a vallás nem egy ruha, amit le lehet venni. Nem keresztelkedett ki. Nem voltunk vallásosak, de mi nagyon jóérzésű zsidók voltunk. Szóval ő elment Brünnbe, németül letette a vizsgáit. Aztán 1938 decemberében kiment Toulouse-ba, s többet nem jött vissza. A szüleinket ő soha többet nem látta már. Perfekt francia lett, és nagy francia hazafi. Imádta Franciaországot, mindent, ami francia volt. Franciaországban halt meg, rákban. Toulouse-ban van eltemetve.

Gyönkön nagy élet volt, mert ugye sok ügyvéd volt, meg orvos, és volt egy kaszinó. Gyönk járási székhely volt. Aztán emlékszem, volt a képviselő-választás, és akkor az egy nagy dolog volt, a kaszinóban volt az ebéd, s egy partit rendeztek az új képviselő tiszteletére. Akkor voltak bálok, Hőgyészen volt például egy jelmezbál, föl voltam öltözve török nőnek. Aztán Gyönkön is volt jelmezbál, akkor spanyolnak voltam felöltözve. Sok bál volt Gyönkön, és mindig elmentünk.

Budapesten a nagybácsim vitt el a bálokra, mikor már nagyobb voltam. A nagybácsim választmányi tagja volt a Lipótvárosi Kaszinónak, és minden évben vett nekem egy báli ruhára való anyagot, amit Pesten varrtak meg. És elvitt a Lipótvárosi Kaszinó báljára, ami roppant elegáns hely volt. Ő persze kártyázott, bridzselt, amíg én táncoltam [A Lipótvárosi Kaszinót 1883-ban alapították a gazdaságilag erősödő, zsidó származású polgárság lakóhelyén, a kereskedelmi, malom-, majd bankközponttá fejlődő Lipótvárosban. Elnöke 18 éven át Falk Miksa volt, majd haláláig (1911) br. Bánffy Dezső, a volt miniszterelnök. A Kaszinó épülete (Freund Vilmos tervezésében) 1896-ra készült el a Zrínyi és a Nádor utca sarkán. „A Lipótvárosi Kaszinó megalakulásától kezdve jelentős adományokat tett különböző jótékonysági célokra, és a művészet pártolására is sokat áldozott. … Segítették a lipótvárosi kisdedóvót, a kórházakat, hozzájárultak a Vígszínház építéséhez. Lipótvárosi Kaszinó Díj elnevezéssel festészeti díjat alapítottak. Rendszeresen opera pályázatokat írtak ki” (Novák Béla: „Fővárosi kaszinók a 19. században”, Budapesti Negyed, 26. 2004/4). – A szerk.].

Az első férjem Bokor Ernő, 1900. július huszadikán született Óbecsén, és 1942. január huszonharmadikán ölték meg. Zsidó származású volt. Beszélt magyarul és szerbül. De otthon magyarul beszéltek. Kereskedelmi érettségije volt [lásd: kereskedelmi iskolák]. 1935-ben Budapesten ismerkedtem meg a férjemmel. Mentem a villamossal, és a villamosban valaki megkérdezte, hogy hol a Rákóczi út. Mikor leszálltam a Rákóczi úton, mondtam, hogy ez a Rákóczi út. És a férfi, aki kérdezte, mellém szegődött. És azt kérdezte tőlem, hogy merre van az EMKE Kávéház. Mondtam neki, hogy az utcán nem ismerkedem, menjen a rendőrhöz, és kérdezze meg tőle. Azt mondta, hogy menjünk együtt a rendőrhöz. Mikor megtudtuk, hogy merre van az EMKE, megkérdezte, hogy nekem nagyon fontos-e odamenni, ahova én megyek. Mondtam, igen. Erre azt kérdezte tőlem – akkor volt az ötórai tea divatban –, hogy hallottam-e a Rajkó zenekart, amelyik délután az EMKE-ben zenél, s nem mennék-e el vele meghallgatni [Rajkózenekar több városban is alakult, az 1930-as években működő budapesti rajkózenekar talán az 1920-as években alakult, de nem azonos a „Rajkózenekar” néven most is létező, 1952-ben alakult formációval. – A szerk.]. Megnéztem, nagyon elegánsan volt fölöltözve, elmentem az EMKE-be. Mi történhet délután öt órakor? Levetettem a kabátomat – én is jól voltam fölöltözve, s elég vékony voltam. Ilyen magas sarkú cipőben persze, fekete szövetruha volt rajtam. Leültünk, és elővette az útlevelét, mert azt mondta, hogy én azt mondtam, hogy utcán nem ismerkedem, hát ő most be akar mutatkozni. Bokor Ernőnek hívták, és be volt írva, hogy gyáros. Jugoszláviában élt, Novi Sadon [lásd: Újvidék].

Hát borzasztóan imponált nekem! Akkor beszélgettünk, és fél hét körül mondtam, hogy nekem most el kell menni, mert este bálba megyünk. Azt mondta nekem, hogy másnap majd fölhív engem telefonon. Vett egy taxit, elvitt, és nem voltam egész biztos, hogy föl fog hívni. Nagyon féltem a nagybácsimtól, és azt mondtam a házvezetőnőnek másnap, hogy a kávét, amit a nagybácsi minden ebéd után iszik, vigye be az úriszobába az ebédlőből, mert várok egy telefont. És a telefon tényleg megszólalt, és akkor találkoztam vele. Mondta, hogy másnap el kell utaznia, de itt van a testvére és az unokatestvére, és szeretné, ha őket megismerném. Elutazott, s én másnap megismerkedtem a testvérével és az unokatestvérével. Meg voltam lepve, szóval nem tudtam, hogy kik ezek és mik ezek, mert a húgának – akkor volt divatos a csikóbunda –, az Elkán szűcsnél [Híres szűcsök voltak, a Váci utcában volt az üzletük. – A szerk.] vett egy csikóbundát, Frank Irmánál – aki a színésznőknek, Karády Katalinnak stb. csinálta a kalapjait – kalapot [Frank Irmának híres kalapszalonja volt a Váci utcában, a Frank-féle kalap a háború előtt fogalom volt. (Frank Irma Karády bizalmasa és barátnője volt, először ő szökött át a határon 1950 őszén, majd később Karády is, és ettől kezdve végig együtt éltek az emigrációban.) – A szerk.], és megvett valami tíz pár cipőt. Aztán ők elutaztak, én hazautaztam. Édesanyámnak elmondtam. Azt mondta, felejtsd el, az öcséd Franciaországban van, hát hogy képzeled, hogy majd Jugoszláviába fogsz férjhez menni [lásd: Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től: Jugoszlávia)] [1935-ben az akkor még csak 15 éves öccse Szekszárdon tanult. Majd csak 1938 decemberében ment Franciaországba. – A szerk.].

1936-ban kaptam egy lapot a leendőbeli férjemtől, hogy megint karácsonyra Budapesten lesz, és kérdezi tőlem, hogy én is Pesten leszek-e. És akkor találkoztunk. Édesanyám is Budapesten volt, és szerettem volna, hogyha megismeri a férfit, de azt mondta, hogy nem akarja megismerni. Akkor fölvittem a nagynénémhez, a Mariska nénihez, őneki nagyon-nagyon szimpatikus volt. Azután már merészebb voltam, és szórakoztunk. Akkor volt a Moulin Rouge meg az Arizona kávéház, akkor elvitt engemet a Moulin Rouge-ba, az Arizonába, de nekünk egy óra előtt otthon kellett lenni, mert a Jenő bácsinak [Föltehetően az apa testvéréről, Engelmann Jenő nagybácsiról van szó. – A szerk.] nem volt szabad tudni a találkozókról [A Moulin Rouge és az Arizona két híres mulató volt az ún. Pesti Broadwayn, azaz a mai Nagymező utcában. Somossy (Singer) Károly 1894-től működtette a Somossy Orfeumot a Monarchia két híres bécsi színháztervező építésze, a Fellner és Helmer által tervezett épületben (az orfeum olyan mulató, ahol a közönség vacsora mellett a színpadon zajló revüműsort – artistaszámok, kabaréjelenetek, kuplék stb. – nézhette).  Az orfeumot később Waldmann Imre vásárolta meg (Fővárosi Orfeum). Az épületben 1922-től az Operett Színház működött, a korábbi orfeum pedig Moulin Rouge néven a ház télikertjében működött tovább. Az Arizona Mulató az 1930-as évek elején nyílt meg, a Nagymező utca 20. szám alatt, Mai Manó császári és királyi udvari fényképész 1890-es években épített egykori műteremházában (Nay Rezső és Strausz Muki tervezése). Az Arizona mulató az 1930–40-es évek egyik legismertebb pesti társasági helye volt. – A szerk.].

1937 augusztusában megesküdtünk. Én huszonkét éves voltam, ő harminchét. A szüleim ellenezték, főként a kora miatt. De a legboldogabb házasság volt. Sajnos nagyon rövid ideig, csak négy és fél évig tartott. Nászúton Velencében voltunk, a Kristály Hotelben laktunk. Autóval mentünk nászútra, bejártuk egész Olaszországot. Azt hiszem, két vagy három hétig utaztunk.

A házasságunkból két fiam született, 1938-ban és 1941-ben. A nagyobbik fiamat Alexander Péternek kereszteltük [A névadás persze nyilván nem kereszteléssel történt. – A szerk.], Budapesten született Kende főorvosnál a János Szanatóriumban. A kisebbik fiamat Tomiszlav Igornak hívták.

A gyárunk nagyon jól működött. Magyarországon valaki szabadalmaztatta a porcelánfejű szódásüveget. Ezt a jogot a férjem megvette egész Jugoszláviára. A Zsolnay gyár csinálta a porcelánbetéteket, a ruggyantagyártól vettük a gumit. Csehszlovákiából vette az üvegeket és a csöveket, Taorminából vette az esszenciát, a szénsavat Jugoszláviából vette. És egész Jugoszláviába szállított.

A férjem roppant elegáns volt, ő is csak angol szövetben járt, méretre csináltatta, és énnekem is volt egy külön szabóm, a cipőimet Budapesten csináltattuk, a fehérneműm is Magyarországról jött, a Goldberger gyártól [lásd: Goldberger család]. A gyerekeimre nevelőnő vigyázott – Darinka Fieldsnek hívták a nevelőnőt –, csodásan kézimunkázott, horgolt és kötött. A saját ruháit csipkekötéssel csinálta, és közben olvasott. Fantasztikus nő volt.

Az apósom meghalt pár hónapra rá, hogy megházasodtunk. Az anyósomnak öt gyermeke volt, a legidősebb volt a férjem, aztán jött Mihály, ő biztosítós volt. Aztán jött Árpád, aki belgyógyász volt, nőtlen, és volt egy húguk, Magda, aki Kassán volt férjnél. De idővel ők is Újvidékre költöztek. A negyedik fiú, Imre Párizsban élt, és ő életben maradt. Párizsban van, hogy hol, nem tudom. A Magda 1914-ben született, egy évvel volt idősebb, mint én, a férjét Zingerleinnak hívták, egy kisfia volt, Palika. Egy házban volt a férjemnek az üzeme, az ő raktára és irodája. Nagyon szerette a férjemet. Mindannyian, Imrét kivéve Újvidéken laktak. A szüleim is idővel megbékéltek azzal, hogy férjhez mentem. Az édesanyám már boldog volt.

Jugoszlávia egy fantasztikus állam volt. Nem volt antiszemitizmus. Ha az újévünk [Ros Hásáná] volt, a szerb pap odajött, és boldog újévet kívánt a rabbinknak. Ha egy kántor koncert volt, a pravoszlávok ültek az első sorokban. Ha a Purim-bál volt, akkor a tűzoltóparancsnoknak a lánya a mi bálunkon táncolt. Nem éreztünk semmit a világon. A férjem elment, elvitt engemet egy tiszt barátjához, aki a tiszti kaszinóban volt valami, hát az nem is tudta, hogy mit csináljon. Szóval… nagyon szép ország volt. Nagyon szép. Zsidóknak nagyon szép.

Gazdag zsidók laktak Újvidéken. A mi családunk nagyon összetartott, segítettük egymást. Volt egy barátnőm, Schossbergerné. A férjének az unokatestvére egy dúsgazdag ember volt, és volt egy nagy kereskedése, amit a barátnőm férje vezetett, úgyhogy mi zsákszámra vettük az élelmiszert, és elosztottunk mindent, cukrot, kakaót, csokoládét, kávét.

Mikor a magyarok bejöttek [lásd: A Délvidék megszállása], egyik nap váratlanul bejött egy magyar katona. Persze leültettük, megkínáltuk, és beszélgettünk. S végül azt mondja, hogy nem látok itt fölhalmozva élelmiszert. Akkor tudtuk, hogy valami baj van, ez jelzés. Aznap este a férjem a nevelőnővel együtt egy nagy ruháskosárba tett minden élelmiszert, és elvitték az üzembe és eldugták. Másnap már ott is voltak a detektívek a lakásunkban, és keresték az élelmiszert. Az a katona valószínűleg hallhatta, hogy följelentés van ellenünk, és bár soha életében minket nem ismert, mégis ilyen jóindulatú volt, hogy följött, és figyelmeztetett. Ilyen csodák is vannak. Szóval akkor nagyon nehéz helyzetünk volt, ott volt az árunk, de nem tudtuk megenni. Magyarországon akkorra már az összes vevőnket elvesztettük.

Édesapámat tragikus körülmények között vesztettem el 1941 márciusában. A németek még háború előtt a fiatal sváb gyerekeket, akik tehetségesek voltak, elvitték Németországba, és kitanították őket valamiféle orvosnak. Mikor készen voltak, akkor visszaküldték őket egy német ápolónővel. És az ápolónőnek az volt a dolga, hogy kiment a faluba betegekhez, és azt mondta, hogy zsidó orvost ne hívjanak, csak az ő tanítványait. És ez a nő csinált egy klubot a lányoknak – tanította őket kézimunkázni, a férfiak pedig ott ittak és kártyáztak. Apámtól egyszer az egyik alkalmazott lopott, és apám ezért menesztette. Az illető persze odajárt ezekhez a klubba. Apám nem vette komolyan a veszélyt. Egyik vasárnap lement a pincébe, hogy bort hozzon, és az az ember utánalopakodott, és apámat egy baltával hátulról szétverte. 1941. március nem is tudom, hányadikán. Gyönkön temették el, de exhumáltattam, s Pécsen temettettem el, mert Gyönkön már senki zsidó nincs.

1941 decemberében az idősebbik fiam az óvodában megfázhatott. Borzasztó beteg volt, magas láza volt, félrebeszélt. Mikor jobban volt, elvittük röntgenre, s az orvos azt mondta, tuberkulózisa van. Megijedtünk, a kisebbik fiam akkor volt kilenc hónapos, fölhívtuk rögtön a nagybácsit Budapesten, rezerváltattunk a Bródy gyerekkórházban [lásd: Zsidókórház] egy külön szobát, és utaztunk fel Budapestre. Megérkeztünk, és az orvos, aki felírta a leleteket, rögtön azt mondta, hogy a gyereknek influenzája volt. Jött a főorvos, a tüdőfőorvos a másik kórházból, és kiderítette, hogy a gyerek tüdején egy tályog van. Úgyhogy egy héten kétszer vagy háromszor kellett röntgenre menni, és a férjemtől kapott vérátömlesztést. Januárban, miután a gyerek egy kicsit jobban lett, a férjem hazautazott, mert nyugtalankodott az otthonhagyott kicsi miatt. Szerdán utazott haza, és utána semmi hír. Csodálkoztam, hogy miért nem üzen. Pénteken már borzasztó ideges voltam, bementem a Mariska nénihez, anyám nővéréhez, de ott se találtam a helyemet. Akkor hallottuk, hogy valami van Újvidéken, de ez olyan titokban volt, hogy senki nem tudott semmit. Szombaton megérkezett a vonat Újvidékről, azzal sem jött. Akkor már biztosan tudtam, hogy valaminek kellett történnie, hogy nem hívott, és nem is jött. Föl akartam hívni a lakásomat, de a telefonközpontnál egy csomó telefonhívás volt előttem, csak éjfélkor kaptam kapcsolatot. A nevelőnő jött a telefonhoz, és kérdezte, hogy nem tudok-e semmiről. Mondom, nem. Azt mondja, a férje le van tartóztatva, holnap jövök a gyerekkel.

Másnap kimentünk az állomásra a gyerek elé, és akkor találkoztam egy kassai származású asszonnyal, aki Újvidéken volt férjnél, és az elmondta, hogy egy pogrom volt, és nagyon sok embert megöltek [lásd: újvidéki vérengzés]. És megérkezett a nevelőnő, s elmondta, hogy pénteken tizenkét órakor jöttek a férjemért – két katona –, engemet kerestek és a nagyobbik gyereket. Fölemelték az ágyat, benéztek a szekrénybe, ágy alá, mindenütt kerestek, nem találtak. Az ajtónk úgy nyílott, hogy a kisgyerekágy az ajtó mögött volt. Párnákkal volt a gyerekem körülvéve, mert akkor állt föl, és féltünk, hogy megüti magát. A gyerek csendben volt, nem vették észre. A férjemet elvitték, nem szólt egy szót sem, kiment. A nevelőnő elmesélte, hogy szerda óta statárium volt, úgyhogy a férjemmel bent voltak. A redőnyöket le kellett húzni. S mikor a férjemet elvitték, a nevelőnő fölhúzta a rolót, úgyhogy látta, hogy egy külön autóban vitték el a férjemet. Nemcsak a férjemet ölték meg, hanem az anyósomat, Lichner Szerénát s az orvos sógoromat is. Szegény sógornőmet is elvitték, akit a ricsei internálótáborból sikerült kiszedni, mert azok, akiknek a férje Szlovákiában született, Ricsén és Garanyban voltak internálva [Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internálótábor a politikai foglyok, menekültek és az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók számára. A leghírhedtebbek a csörgői, a garanyi (mindkettő Zemplén vm. visszacsatolt területén), a kistarcsai, a nagykanizsai és a ricsei (Zemplén vm.) tábor volt. – A szerk.]. Őt az édesanyja ki tudta venni, úgyhogy Újvidéken volt a hároméves kisfiával, s így őt itt ölték meg. A férjemnek az öccse, Mihály, aki egy pesti Goldmann lányt vett feleségül, gyermektelen volt, Budapesten volt; Imre szintén nem volt otthon, így megmenekültek. Én akkor nem mentem többet vissza Újvidékre, mert roppant veszélyes hely lett. Aki egy fényképen volt csak egy kommunistával, már azt is a börtönbe vitték.

Úgyhogy én az édesanyámhoz költöztem, Gyönkre, a két gyerekemmel. A földünket elvették, semmi jövedelmünk abból nem volt, mégis több cselédünk volt, hogy miért, fogalmam nincs.

Otthon nem nagyon tudtuk, hogy mi történik a zsidókkal, olyan titokban történt ez az egész. De mégiscsak hallottam valamit a lágerekről. Nem volt szabad ugyan külföldi adást hallgatni, de én egyszer éjjel hallgattam az orosz leadót [Moszkvában 1941. szeptember 29-én kezdte meg adását a Kossuth Rádió, a KMP Külföldi Bizottsága által, a szovjet kormány támogatásával szervezett titkos, klandesztin adó. Az antifasiszta, háborúellenes adó egy ideig Baskíria fővárosából, Ufából szólt (mellette működött még a Moszkvai Rádió magyar adása is). 1942-től ismét Moszkvából ment az adás, 1945. április 4-i megszűnéséig. – A szerk.], és ott beszéltek lágerekről és krematóriumról. De hát ki hitte ezt el? Nem gondoltunk semmi rosszra, a magyar zsidók annyira magyarnak érezték magukat, és nem is gondoltak arra, hogy valami történhet.

Sokszor utaztam Budapestre, valami szakmát akartam tanulni, mert az öcsém Franciaországban volt, nem tudtunk róla, ott volt a két gyerek, földünk nem volt. A nagybátyám lakásához közel, az Abonyi utcában lakott egy család, akiket Schmuckéknak hívtak. Ők együtt laktak Schmuck unokatestvérével, Bellával, aki szlovákiai volt, és szintén Ricsén volt az én sógornőmmel együtt, csak őt is sikerült kiszedni az internálótáborból. A sógornőm annak idején ajánlotta, hogy ismerkedjek meg ezzel a családdal, mert nagyon rendes emberek, és különösen a Bellával, akivel ő együtt volt, és ha azt gondolom, hogy édesanyámnak rossz egyedül, akkor beszéljük meg, hogy Bella vegye anyámat oda magukhoz. De anyám azt mondta, hogy ő jól megvan.

Szóval én őket nagyon jól ismertem, és őhozzájuk mentem, amikor feljöttem Pestre, és azt mondta nekem a Schmuckné, hogy a németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], ez egy nagyon veszélyes helyzet, hozd el a dolgaidat, nálunk van hely, gyere, és legyél velünk. A nagybácsim viszont azt mondta, hogy volt a Zsidó Tanácsnál, s azt mondták, hogy a magyar zsidóknak semmi baja nem lesz, s biztatott, hogy utazzak haza, mert a gyerekeim mellett a helyem. Mondtam neki, hogy Gyönkön mindenki ismer minket, mert apám is ott született, és az egy kis falu, ott elbújni nem lehet. De hát szerinte itt Budapesten bombázni fognak, és a pincében kell majd lenni, jobb, ha hazautazom. Fölhívtam anyámat, hogy jövök. Bella kikísért az állomásra, de a vonatra nem tudtam már felülni, mert az állomásról bevezettek. Ott volt már az unokatestvérem is, ő is haza akart utazni Simontornyára. Akkor éjjel elvittek minket toloncba, többször volt légitámadás [Magyarország német megszállásának első napjaiban Budapesten a rendőrök az utcán, pályaudvarokon, villamosmegállókban stb. szedtek össze zsidókat, akik vagy a toloncházba kerültek, vagy Kistarcsára, majd mindkét helyről Auschwitzba. A toloncház az ún. toloncok – azaz a rendőrhatóság által illetőségi helyükre szállítandó személyek – átmeneti elhelyezésére szolgáló intézmény. A VIII. kerületi Mosonyi utcában, a rendőrkapitányság épületében működött a kisegítő toloncház, a letartóztatott, internált emberek ideiglenes őrzésére kijelölt épület. (Az épület ma is rendőrségi használatban van.) Serebrenik Lászlóné föltehetően április elején került a toloncházba, ugyanis az első, Budapest elleni bombatámadásra 1944. április 3-án került sor. Az amerikai légierő Dél-Olaszországban fölszállt 450 bombázója és 157 vadászgépe támadta a ferencvárosi pályaudvart és a repülőgépgyárat. Az amerikaiak nappali bombázásai mellett az angol légierő éjszakai támadásokat hajtott végre. Valószínűleg erre a légitámadásra utal. Egyébként április 13-án ismét 535 amerikai gép támadta Budapestet, célpontjuk a repülőgépgyár és a repülőtér volt.– A szerk.].

Az ágyakon sodronyon aludtunk. Aztán kivittek minket Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor], ott a földön, a csomagjainkon aludtunk. Mindenünket elvették: a gyűrűmet, a briliánsgyűrűmet, a fülbevalót, nyakláncot, mindent elvettek, a pénzünket, mindent. S az egyik nap a nagybácsimat is elvitték, s odahozták Kistarcsára, ott találkoztam vele, nagyon sírt.

Egyik nap elindítottak minket. Én írtam egy lapot – nem volt bélyegem. Azt írtam, hogy visznek, nem tudom, hova. És bedobtam egy autóba, amelynek nyitva volt az ablaka, ott, a Keleti pályaudvar mellett. Később azért azt megtudtam, hogy megkapta a levelemet az édesanyám. Amikor Auschwitzban találkoztam egy unokatestvéremmel, ő mondta, hogy eljutott hozzájuk a lapom. Ezek szerint voltak rendes emberek, akik továbbították ezeket a lapokat.

Nem tudtam, hova visznek [Az első deportáló vonat 1944. április 28-án indult Auschwitzba Kistarcsáról, mintegy 1800 emberrel. A deportáltak között voltak azok is, akiket a német megszállás napján és a következő napokban a pályaudvarokon és Budapest utcáin vett őrizetbe és szállított Kistarcsára a magyar rendőrség. – A szerk.]. Bevagoníroztak egy marhavagonba, kívülről lezárták, és amikor néha ki tudtam a rácsok között nézni, akkor láttam az esztergomi palotát, a hercegprímási palotát, tudtam, hogy észak fele megyünk. Akkor még tovább mentünk, és láttam a szlovák parasztot, fehér nadrágban, csodálkozva néztünk a vonatból. S akkor este későn megérkeztünk valahova, emlékszem. Azt mondták, gyorsan kifele! A csomagjaik majd jönnek maguk után. Egy tiszt előtt kellett nekünk elmenni, és köztünk nem volt senki tizenhat éven aluli és hatvan éven fölüli.

Birkenauban voltunk. Azt mondták, aki fáradt, itt van egy autó, abba üljünk bele. Azt mondtuk, mi nem vagyunk fáradtak. Azt mondták, hogy messze van az állomás. Nem baj, mondtuk, és gyalog mentünk. Két szegedi asszony beült az autóba. Többet őket nem is láttam.

Beérkeztünk, és azonnal levetették velünk a kabátokat. Megérkeztem egy angol szövet kabátban szőrmével bélelve és egy nagy oposszumgallérral. Szóval ezt elvették tőlem, s akkor a számomat odaírták 76434. A retikülömet is elvették, kértem a német nőt, hogy hagyja meg a gyerekeimnek a fényképét, két gyerek fényképét hagyja meg, s akkor odaadtam neki az arany karkötőmet, ami be volt varrva a kabátomba. Meghagyta.

Ez 1944 tavaszán volt. Nagyon hideg volt. Azután tusolni kellett, szóval levettek mindent rólunk. Semmi, egy zsebkendő, egy papír nem maradhatott nálunk. Kaptunk egy régi divatú bugyit és egy rövid ujjú ruhát, és egy törülköző nélkül, egy szappan nélkül kellett tusolnunk, a hajunkat levágták rövidre – persze az is vizes lett –, és kidobtak minket. Négy és fél óra hosszat kellett kinn állni a zuhogó jégesőben. Aztán beküldtek a blokkba, és a fiatal német SS-ek fényképet csináltak: így néznek ki a zsidók. És bemutatták a mozikban. A blokkban köves padló volt, és fából voltak rekeszek. Kisebb helyen, mint egy dívány, heten vagy nyolcan aludtunk. A szalmazsák papírból volt, és faforgács volt benne, a takaró marhatakaró [lópokróc] volt. Hogy hány takarózott bele, ki tudja. És úgy feküdtünk mi.

Az első munkám az volt, hogy a kórházban kellett új csöveket betenni. A második munkánk az volt, hogy síneket kellett leraknunk, mert a krematórium messze volt az állomástól. S a németek tisztában voltak azzal, hogy nagyon sok magyar transzport fog érkezni: öregek, gyerekek, akik nem tudják megtenni ezt a hosszú utat. A német SS-nő kutyával és korbáccsal állt ott, zuhogott az eső, csak egy ruha volt rajtunk. S nem lehetett mit tenni. Az embernek egy vécépapírja nem volt. Nem volt egy kanalunk. Semmi a világon. Mindennap, amíg ott voltam, egyforma volt az ennivaló. Csak valami marharépa, ha volt, meg krumpli. De azt mondták, hogy bróm volt az ennivalóban – éreztünk is valami szagot –, hogy megnyuvadjunk [A brómozásra semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. – A szerk.]. A vécé egy latrina volt. A legborzalmasabb az ’entlasung’ [tetvetlenítés] volt, ami minden hónapban volt. Minden hónapban elvittek minket egy fürdőbe. Nagyon vigyáztak a mi egészségünkre. A vizet nem lehetett meginni, rá volt írva, hogy nem iható víz.

Nekünk egy lapot kellett írni haza, hogy megszédítsük az otthonlevőket, hogy mi hol vagyunk. Én is írtam az édesanyámnak – megadták a szöveget –, és azt kellett ráírni, hogy Wald-am-Seeból írunk. Az egy fürdőhely. Nem tudom, hány százan voltunk, és én kaptam választ az anyámtól. És a lapot hazahoztam a fiaim fényképeivel együtt. Megvan a mai napig, George két üveg közé tette, úgyhogy elölről és hátulról lehet látni [lásd: Waldsee].

Közben jöttek magyarok is [transzportok], és volt egy kommandó, amit úgy hívtak, hogy Kanada [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban]. Ez volt a legelőkelőbb kommandó. Sok szlovák lány dolgozott ott [1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. – A szerk.], de több segítségre volt szükség, ezért a magyarokból is kiválasztottak néhányat, köztük engem is s az unokatestvéremet is. Csíkos ruhánk, csíkos kabátunk, csíkos kendőnk, csíkos fehérneműnk volt. Naponta öt kilométert kellett gyalog mennünk Auschwitzba. A mi munkánk az volt, hogy a ruhákat, amit a transzport hozott, össze kellett hajtani. A férfiaknak az volt a munkakörük, hogy a kofferokat kinyissák, és a ruhákat behozzák. Mindenkinek megvolt a feladata. Például én blúzokat vagy szoknyákat raktam össze. Egy asztalnál kellett állnom, s a blúzokat, ruhákat vagy szoknyákat egy méretbe kellett összeraknom. Húszas, huszonötös számba, spárgával összekötni, a számunkat ráírni és leadni. Voltak lányok, akik az asztalnál voltak, ők elvették. És megvolt, hogy hányat kell nekünk csinálni. Föl voltunk osztva – ez egy nagyon gyors munka volt – éjjelesekre, nappalosokra. Én nappalos voltam, mikor az unokatestvérem éjjeles volt. De mi a lagerstrassén összetalálkoztunk: ők mentek munkára, mi jöttünk haza. Szóval ott dolgoztam egypár hónapig.

Zenére kellett kivonulnunk, és zenére kellett hazajönnünk. Minden nap [Auschwitz I-ben és más táborokban is gyakorlat volt, hogy „megnyugtatásul” zenét játszottak a raboknak. Tudunk Birkenauban a gázkamrák tőszomszédságában játszó zenekarról is. – A szerk.]. Bármit megcsinálhattak velünk a németek. Egy reggel – fehérneműben kellett nekünk lenni – egy fiatal német SS be volt rúgva, odatett egy pisztolyt a homlokomhoz, és azt mondta nekem: ha egyet pislogok, akkor keresztüllövi a fejemet. Hát megtehette volna. Mindent.

Aztán átkerültem Auschwitzba. Az unokatestvéremtől nem tudtam elbúcsúzni, nem is tudtam, milyen lágerben, milyen blokkban van, és a fürdő után rögtön vittek. Szóval kikerültünk Auschwitzba, és egy nagyon rendes ember hozott bennünket oda. Azt mondta, mikor megérkeztünk – ott civil ruhák voltak, és aki ott dolgozott, az civil ruhában és nem csíkos ruhában dolgozott –, azt mondta: öltözzetek föl, ez az egyetlen nap, mikor ti itt vagytok. Hát persze, amit lehetett, az ember magára vett. Vettem egy cipőt, ami megmentette az életemet, magas szárú cipő volt a legfinomabb, legpuhább bőrből, fehér filccel volt bélelve, teletalpa volt, és olyan könnyű, pont a méretem. Persze vettem szvettert, szoknyát, télikabátot, fűzőt, amit lehetett.

Másnap beválasztottak minket egy kommandóba, aminek a neve Scheblink Bekenfung volt. Ez volt az AG B Farben Industrie-nek egy lerakata, és én ott dolgoztam [Az IG Farben több olyan gyárat is üzemeltetett, ahol foglyokkal dolgoztattak. (A legnagyobb IG Farben létesítményben, Monowitzban /Auschwitz III/ 1945 januárjában körülbelül 10 ezren dolgoztak. – A szerk.]. Először az volt a dolgunk, hogy a tetűdobozokat ki kellett nyitni, és bele kellett önteni egy nagy hordóba. Aztán áthelyeztek, kint kellett a száraz dobozokat megszámolnom, és betennem egy hordóba. Aztán meg az volt a munkám, hogy egy asztalnál álltam egy lengyel lány, Dora Federova mellett, ő a címkéket és a súlyt ragasztotta a zacskókra, és énnekem bele kellett mérni a port – fél kiló, kiló, 2 kiló –, és a regálra [állvány] kellett rakni. A mi kápónk egy nagyon szép zágrábi zsidó lány volt, aki nagyon rendes volt. De az Obersahrführernél rendesebb ember nem létezett. Mi asztalnál ültünk, fehér papírral bevonva. És azt mondta nekünk: ti emberek vagytok. Olyan rendes volt hozzánk, hogy nem akarta, hogy a hidegben álljunk, este bevitt minket az irodába. Leoltotta a villanyt, kinyitott egy kis ablakot, bekapcsolta a rádiót, és ott ültünk addig, amíg a cellappel [’zahlappell’ – létszámellenőrzés (német)] el nem múlott. Akkor azt mondta, hogy most már mehetünk haza. Dupla fehérneműnk volt, ott moshattunk, szóval végtelen rendes ember volt hozzánk. Ez a kislány, aki a kápó volt, megmutatta a gyerekeimnek a fényképét a tisztnek, és azt mondta neki, hogy neki pont két ilyen idős gyereke van, és ezért engemet nagyon sajnál.

Azután január vége, huszadika körül jött az orosz front, és akkor evakuálták a lágert. Minket hívott a parancsnokunk, el akart tőlünk búcsúzni. Azt mondta, kívánom nektek, hogy a jövőben olyan embert találjatok, mint én voltam tihozzátok.

Akkor elindítottak. Pár napig gyalog kellett menni. Összekapaszkodtunk, mert meg volt fagyva tükörre a föld, és aki leesett, annak ötször mondták, hogy kelj föl, s ha nem kelt föl, lelőtték, és mentünk tovább. Aztán bevagoníroztak minket egy nyitott szenes vagonba, és abban vittek föl Ravensbrückbe. Ravensbrückben betettek egy blokkba, hoztak oda valami ennivalót, autó se volt, autó se ment. Akkor betettek minket egy blokkba, azt hiszem, homoszexuális német nők közé. Minket odatettek az ágyakra, de négy embert egy ágyra, úgyhogy csak ülni tudtunk, és olyan hideg volt, hogy borzalom. Volt egy nagy dobkályha, és a kenyeret odatettük, és mikor már egész megpillyedt, akkor lehetett enni, s ennél jobb nem volt. Utána betettek minket egy vonatba, rendes vonatba, s elvittek Mecklenburgba. Ez 1945 januárjában volt. Ott nem volt ennivaló, nem volt fürdő, nem volt ruha, nem lehetett ruhát cserélni. Betettek minket egy hadifogoly lágerbe. Itt rengeteg német homoszexuális fogollyal is összekerültünk. Ez a láger ez Ravensbrück egyik altábora volt. Én egy szobában aludtam a földön. Éjjel ugye mindenki kinyújtózott, úgyhogy tele voltunk ruha- és hajtetűvel. Akkor rettenetesen lefogytam. A kenyér zöld volt, penészes, de megettük, nem volt más. Voltak amerikai, angol, orosz, mindenféle hadifoglyok, franciák is, és ők mondták a híreket nekünk. Ott volt egy repülőgépgyár, engemet is beválasztottak dolgozni [Föltehetően Neustadt-Glewéről (Mecklenburg, Németország) van szó. A tábor a ravensbrücki női tábor egyik melléktábora volt, amelyet 1944. szeptember 1-jén állítottak föl. Ide hurcolták Auschwitz evakuálása után a női foglyok egy részét, és a repülőtér építésén, a Dornier Művek repülőgépgyárában, valamint sáncásáson dolgoztatták őket, mintegy ötezer főt. – A szerk.]. Ha munka volt, akkor én mindig önként jelentkeztem. Az volt a munka, hogy nekünk el kellett álcázni ezeket a repülőgépeket, mert jöttek az angolok, és bombáztak. Fákat ültettünk, és ott volt az SS felügyelőnő velünk, és jöttek a gépek, és ő reszketett. Mi meg vicceltünk, nevettünk. Ti nem féltek? Mitől féljünk? Mi azt kívántuk, hogy egy bomba essen ránk. Nekünk nem volt mitől félni.

S még az utolsó héten volt egy „válogatás”. Jött egy orvos egy vöröskeresztes ápolónővel, és el kellett előtte sétálni. Aki gyönge volt, kivették. De az utolsó pillanatban. Velünk volt egy szegedi kislány, úgy könyörögtünk, azt mondta, hogy már nem bírja tovább. Csont és bőr volt szegény. Elvitték.

Még utolsó pillanatban kivittek minket lövészárkot ásni. Már nem tudtunk menni, nem tudtuk a lapátot vinni, olyan gyengék voltunk. A Wehrmacht várt minket kint, mondták, hogy ők is éheznek, mert nincs ennivaló. Egy-két krumplit adtak nekünk. Azt mondja, nektek jó, de mi lesz velünk? A németek már szaladtak. Futottak. Nem tudták merre – az oroszoktól féltek.

Aztán egy májusi napon kinyitották nekünk a kaput, bejött egy nagy orosz tüzér. Csíkos ruhában voltunk. S egy ukrán nő megcsókolta a kezét, és aztán megcsókolta a földet. Mi bementünk a raktárba, de már kenyér nem volt, mert az ukrán lányok elvitték. Én találtam egy doboz zsírt, és akkor aztán jókat ettünk. Akkor beköltöztünk egy villába, de az már nagyon piszkos volt, mert az ukrán lányok ott voltak. Ők aztán bementek a városba lopni, és jöttek vissza lovas kocsival, bundákkal. Akkor mi is bemerészkedtünk, és ott ültünk a templom előtt, és jöttek az oroszok a katyusával, így remegett a föld [A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „sztálinorgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) valójában egy ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Pontcélok elleni bevetésre a rakéta nagy szórása miatt nem volt alkalmas, ezért a készletet (32–54 darab rakétát) egy sorozatban lőtték ki tehergépkocsira vagy harckocsira szerelt indítószerkezetről. Mozgékony volt, és nehezen lehetett bemérni. Nevét a különböző méretű lövedékek változó hangú sivítása után kapta. – A szerk.]. Emberek nem voltak ott. Elszaladt a lakosság, az egész város üres volt. Mindenki elszaladt. A lakások nyitva voltak. Vettünk magunknak szoknyát, blúzt. Legérdekesebb az volt, hogy megnéztem a szoknya belső zsebét, és mi volt ráírva? Lopi Ritzmanstadt. Egy lengyel zsidó lányé volt az a szoknya, amit talán mi raktunk össze a kommandóban. És ők ott árulták, ment a német néphez minden, amit a zsidóktól elvettek.

Egy éjjel jöttek francia hadifoglyok, s szállást kerestek. Az egyik toulouse-i volt, és mondtam, hogy az öcsém Toulouse-ban van az egyetemen, és kérte, hogy menjek vele. A többi lányok – öten voltunk – azt mondták, hogy nem mennek. Én sem mentem. És a francia elment az amerikai zónába, mi meg ott maradtunk az orosz zónában.

Én augusztusban értem haza. Gyalog mentünk. Én Budapesten jelentkeztem, betettek egy iskolába. Másnap kijöttem a városba, és elmentem a Lovag utca 3. előtt, ki volt írva: doktor Taubner Géza, doktor Taubner Ágnes. S a takarítónő takarított, mondom, ki van meg ebből a családból? Azt mondja, mindenki. Fölmentem, az anya apám első unokatestvére volt, a lánya, Ágnes orvos lett. Nekik Csillaghegyen volt egy házuk, ott bujkáltak. Azon panaszkodtak, hogy eltűnt az értékes bundája Ágnesnek, mert ő a kútba dobta. Annyit segítettek rajtam, hogy adtak egy zsebkendőt, mert náthás voltam. Azt mondták, hogy a nagybácsim él, a Jenő bácsi [Valószínűleg az apa testvéréről, Engelmann Jenő nagybácsiról van szó. – A szerk.], a Radó Éva él, és annak a lakásában vannak a József körúton.

Akkor én elindultam oda, s mit ad isten, kivel találkoztam az utcán? A Bellával. Bella volt, aki kikísért engem az állomásra, a Bellával találkoztam Birkenauban is. Hogy került ide? Az utolsó hírem az volt Belláról, hogy tífusszal feküdt, és biztos voltam, hogy meghalt, mert aki ott feküdt, azt a németek lelőtték. Mesélte, hogy tényleg tífusszal feküdt, de a németeknek már nem volt idejük megölni, mert olyan gyorsan jöttek az oroszok. S megint az unokatestvérénél, Schmuck Ilonkánál lakott, s azt mondta nekem, az Ilonka olyan boldog lesz, hogy te megjöttél. Hol laksz? Mondom, az iskolában. Azt mondja, gyerünk az Ilonkához. Azt mondja nekem az Ilonka: „Hogy nézel ki?” Itt a szekrényem, vegyél föl, amit akarsz. Ő egy idegen volt, és a bájos rokon adott egy zsebkendőt… Azonnal kiadta, hogy pakoljam össze a holmimat, és költözzek hozzájuk. Velük is laktam.

Volt annak idején a falunkban, Gyönkön egy örmény ügyvéd, akinél rendesebb ember nem létezett. Úgy hívták, hogy doktor Albanasz Zoltán. Az első felesége zsidó volt, és azért váltak el, mert nem volt gyerek. Elvette az én gyerekkori barátnőmet, a német evangélikus tanítónak a lányát, a Jucit. Még mielőtt anyám a gettóba ment, odaadta nekik az én hálószobabútoromat, odaadta a perzsaszőnyegemet. Mikor hazajöttem, abban a pillanatban mondták: „Nelli, itt van a bútorod, itt van a szőnyeged.”

Mikor visszajöttem, akkor megtudtam, hogy Ilona nagynéném Gyönkön van, életben van, és az unokahúgom, Magda is. A mi családunkból hárman menekültünk meg: a nagynéném, neki szerencséje volt, mert ő Csehországba került egy fonodába, és úgy kezelték őket, mint gyári munkásokat. Nekem szerencsém volt, hogy jó helyekre kerültem, s ez mentette meg az én életemet. Sajnos az én unokahúgom, Magda, aki tizenhat éves volt, neki nem volt szerencséje. Nagyon nehéz munkát csinált. Nagyon beteg lett a gyomrával. Ha a barátai nem segítik, akkor nem is marad életben.

Gyönkről hetven zsidóból hét jött vissza. A mi családunkból három, az Engel családból három, és egy Szekeres nevű ember, aki munkaszolgálatos volt. Most már csak ketten vagyunk. Én vagyok és az unokahúgom, Magdi, aki tizenkét évvel fiatalabb.

Férjhez mentem a háború után. A második férjemet Bella révén ismertem meg, még mielőtt elvittek volna. A férjem kassai volt, Kassán volt ékszerüzlete. Belláék is kassaiak voltak, és ő följárt a Schmuckékhoz, én meg ott laktam. Mikor engemet elvittek, aznap este ő följött, és mondták, hogy engemet elvittek. Mikor visszajöttem, a Bella mondta, hogy menjünk el hozzá, és mondjuk meg, hogy visszajöttem. Fölmentem, és megmondtam, hogy visszajöttem. S aztán ő többször jött oda. Aztán összeházasodtunk.

Serebrenik Lászlónak hívták, 1908. január másodikán született, nyolc éve halt meg, 1996-ban. Két gyerekünk született, Péter az idősebb, 1946. december hatodikán, Mikuláskor született, a másik fiam, George Igor pedig 1948. augusztus tizenkilencedikén.

A második férjemnek egy özvegy édesanyja volt, és hárman voltak testvérek. Az édesapjuk orosz volt. Ő, azt hiszem, Leninnel volt Olaszországban [Lenin két ízben, 1908-ban és 1910-ben járt az olasz szigeten, Makszim Gorkij vendégeként – A szerk.], s mikor visszafele jött, Sárospatakon megállt, és megismerte a jövendő feleségét, és el akarta venni. A férjemnek a nagyapja úgy egyezett bele a házasságba, ha Magyarországon maradnak.

Az édesapját Izsáknak hívták, és Kassára mentek, és nyitottak egy üzletet. Az öreg órás volt, és zenész. Több hangszeren játszott, és hetenként odagyűltek a házába a különböző zenészek és énekesek, akiket akkor ő vezényelt. Több, általa lejegyzett, saját szerzeményű dalkottát is találtunk a dolgai között. Ez a házi zenekara, akik összegyűltek náluk, a férjem elmesélése alapján a következő zenészekből állt: egy cigányprímás – egy világot látott cigányprímás – volt a hegedűs, a férjem édesapja zongorázott, és volt még egy zsidó ember, aki szintén hegedült. Sajnos a férjem édesapja meghalt, mikor a férjem nyolc éves volt; valószínű tüdőrákja volt, mert mondta a férjem, hogy rettenetes fájdalmai voltak, és olyankor oroszul beszélt. Volt az apjának egy testvére, aki szintén zenész volt, úgy mesélte mindig a férjem, hogy ő Bécsben és Párizsban is tanult, és zongorista lett belőle. Mást nem tudok róluk.

László idősebbik testvére zongoraművész volt, Ernőnek hívták. Négyéves korában már zongorázott. Bécsben végezte el a zeneakadémiát, és kapott egy szerződést Amerikába, és várta a hajót Franciaországban, mikor a németek megszállták a Szudéta-vidéket. Ő annyira ragaszkodott az édesanyjához, hogy visszament Kassára. Elvették az útlevelét, és ez idegileg borzasztóan megviselte őt. Elvitték őt Auschwitzba az anyósommal együtt. Ott is maradtak mindketten. A férjem öccse pedig, aki annyi idős volt, mint én – orvos volt –, meghalt a munkaszolgálatban; a betegektől tífuszt kapott. Ezt egy barátja mesélte, aki szintén orvos volt.

Miután visszajöttem, a Rózsadombon laktunk egy villában, 1948-ban, amikor már két gyerekem volt - akkor született a második fiam - az Aranykéz utcában vettünk húszezer forintért, lelépésért egy lakást [Vagyis az előző bérlőnek pénzt adtak, hogy nekik adja át a lakás bérleti jogát. – A szerk.].

Nagyon komplikált volt akkoriban az életünk. A kisebbik fiammal nagy problémám volt, borzasztó erős volt a fogínye, és fel kellett vágni. Meg borzasztó körülmények voltak a kórházban is, ahol született. Olyan piszkos kórház volt, hogy borzalom. Az orvosok meg úgy otthagyták az ágyon. Ekcémát kapott a fejétől a talpáig. És olyan hasmenése volt, hogy borzalom. S akkor elvittem őt a Grossmann főorvoshoz, aki már nyugdíjban volt, ő volt a főorvos akkor a Bródyban, úgyhogy engemet fogadott. Azt mondta, nem lehet a gyereken másképp segíteni, csak ha egy szoptatós dadát fogadunk.

Nekem minden hónapban le kellett mennem Gyönkre, hogy a föld saját kezelésben legyen. Megbeszéltem két családdal, hogy rendezik a földet. Az egyik család nagyon jó barátunk volt, ők mentették meg a házunkat. A másik család sváb volt, nagyon rendes emberek, ki akarták őket telepíteni, és ők nem akartak elmenni, és egy írást adtam nekik, hogy ne telepítsék őket ki [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Kiköltöztek a birtokra, s ők dolgozták meg a földet. De nekem minden hónapban le kellett jönnöm egy-két napra. Ők vállalták, hogy szoptatják a gyereket. Ez egy borzalmas dolog volt, otthagyni a gyereket idegenre, a szoptatós dadára.

Aztán a földünket elvették [lásd: földreform Magyarországon 1945-ben], s a házat eladtam. Akkor nagyon jó helyzet volt Csehszlovákiában, jobb, mint Magyarországon, s a férjem elhatározta, hogy elmegyünk, és én beleegyeztem [Ez 1948 végefelé lehetett. – A szerk.]. Az Aranykéz utcai lakást a Jenő nagybácsira hagytam.

Egy vagonnal átmentünk Pozsonyba [Lehet, hogy a szlovák–magyar lakosságcsere kapcsán sikerült átmenniük Csehszlovákiába? – A szerk.], és ott betettek egy szállodába. A gyerek még nem evett, csak szopott, és spirituszfőzőm volt, s a bájos férjem kiment a barátait keresni. Mondtam, hogy hozzon egy gyerekkocsit, hogy ki tudjak menni, az egy borzalom volt, ott bent lenni mindig két pici gyerekkel egy szobában. Ő persze majd egy napig nem jött. Hát iszonyú volt.

Aztán elmentem a gyerekekkel Bécsbe [Föltehetően 1950 körül disszidált Bécsbe a gyerekekkel. – A szerk.]. A férjemet közben letartóztatták hamis váddal ott, Pozsonyban, valami olyat találtak ki, hogy lisztet lopott, és értékesítette. Amikor megtudták, hogy zsidó, rögtön mondták neki, menjen el, bújjon el pár napig, mert a zsidókra minden ilyesmit ráfognak. Azt mondta a férjem, ő nem csinált semmit, miért bújjon el. Ami lisztje volt, azt mind a hitközségnek adta. Mikor a bíróhoz került az ügye, a bíró fölnézett – egy kassai bíró volt –, és azt mondta, maga mit csinál itt? Persze fölmentette, de a gazdasági rendőrség felülbírálta ezt, és betette őt egy munkatáborba. Mikor megtudtam, hogy ott van, akkor átmentem Bécsből érte feketén két csempésszel és egy gumicsónakkal.

A gyerekek addig egy gyerekotthonban voltak, s volt nekem két ismerősöm, akiket megkértem, hogy vigyázzanak a gyerekekre, látogassák őket. A férjemet el tudtam hozni, de mindenünk odaveszett, amit a férjemnek kellett volna hoznia. Mikor az idősebbik fiam meglátta az apját, zokogott, négy éves volt 1950-ben, és azt hiszem, azt mondta: hol voltál, apa, olyan sokáig?

Ott voltunk Bécsben, egy menekülttáborban hét évig. Én magyar voltam, a férjem csehszlovák. Nem volt túl sok esélyünk, hogy tovább tudunk menni. Aztán a férjem találkozott egy barátjával, aki kinn lakott a városban, milliomos volt a sógora Amerikában, és nagyon hálás volt a férjemnek, mert megmentette az édesanyját, még a háború alatt. A pontos történetre már nem emlékszem. Azt mondta, hogyha ő kimegy Amerikába, akkor ő fog nekünk papírt küldeni. Úgy is történt. A repülőutunkon egy baleset történt, egy első világháborús géppel voltunk, és Shannon (Írország) fölött elkezdett folyni az olaj, és visszamentünk a repülőtérre. Ott voltunk három napig, míg javították a gépet. Mi voltunk az egyedüli zsidók, csupa ukrán volt a gépen.

Szóval megérkeztünk nyáron, júniusban Amerikába, New Yorkba. A férjem keresett ismerősöket, mert ott akartunk maradni, de pont hétvége volt, és olyan meleg, hogy minden gazdag ember kinn volt a nyári lakásán. Semmi pénzünk nem volt. Úgyhogy kénytelenek voltunk lemenni El Pasóba, ami a világ végén van, Mexikó határán. Onnan kaptuk a papírokat. S akkor adtak egy személyvonatra egy jegyet. Két nap s két éjszaka utaztunk. Annyi pénzem volt, hogy tudtam venni egy sült csirkét, de az elfogyott, vizet se tudtunk inni. Borzasztó volt. Megérkeztünk késéssel, és a férjem barátjának egy unokaöccse várt az állomáson, és egy rokonnak, aki szabadságon volt, a házába vitt. Légkondicionált lakás volt, azt hittük, hogy a paradicsomba érkeztünk. Ott lehettünk egy hétig, mert a rokon visszajött, egy agglegény volt.

Borzasztó nagy család volt. Blangrud, Blang vagy mi volt a nevük. Az ismerősünk sógorának volt egy nagy bútoráruháza, az unokatestvérének volt egy négyemeletes vagy ötemeletes bútoráruháza. Az unokatestvérek mind ott voltak, mert ők a rokonokat mind kihozták.

Minket betettek egy bérlakásba, nem volt légkondi, és borzasztó meleg volt. Volt egy ebédlő öreg, vacak bútorokkal, és volt egy keskeny folyosó, ott volt a hálószoba, ott aludt a férjem s a fiaim. S volt egy üveges veranda, azon én aludtam, egész nap sütött a nap, szóval borzalom volt. Ott laktunk öt évig. A férjemet senki nem akarta alkalmazni, úgyhogy a barátjánál dolgozott, mert nagyon szépen rajzolt, és a barátja több sportegyesületnek adott el kabátokat, amelyek hátára embléma volt hímezve, s ezt kellett a férjemnek megrajzolnia.

Nekem talált a háziasszonyom egy állást. Ott volt egy magyar származású Schwartz család, akiknek egy nagy áruházuk volt, s ott talált nekem állást, azon a részlegen, ahol javították a ruhákat. Huszonöt dollárt kaptam egy hétre, úgyhogy mire kifizettük a lakbért és a költségeket, csak annyi maradt, hogy csirkét tudtam vásárolni, az volt a legkiadósabb, és nagyon olcsó volt. Négy és fél évig dolgoztam az áruházban, és aztán a férjemnek segítettem.

A férjem úgy döntött, hogy kivesz az egyik barátjától egy üzlethelyiséget. Pénze ugyan nem volt, de volt ott egy keresztény ember, aki nem tudom, hány éve ott lakott, egy szabó, magyar, aki megtudta, hogy jött egy magyar. És felajánlotta, hogy az ő nevére felvehetünk ötszáz dollár kölcsönt.

Egy nagyon kis üzletünk volt, se víz, se semmi, de nagyon jó helyen volt. Amikor dolgoztam, amit kerestem, gyorsan elvittem, és vettünk érte árut. Vallásos tárgyakat adtunk el – mert a mexikóiak nagyon vallásosak. Aztán jött egy ismerősünk, aki részletre adott el férfi és női ruhákat, de már nagyon sokan csinálták ezt, s az üzletük nem ment, és azért gondolták, hogy betársulnak hozzánk. Nem messze a férjem üzletétől volt egy helyiség kiadó, akkor közösen kivettük, és elkezdtünk dolgozni, és nagyon szépen haladtunk. A végén rájöttünk, hogy ők csak azért jöttek társnak, mert ki akarták tanulni ezt az üzletet, és gondolták, hogy áttérnek majd a kegytárgyárulásra. Mikor a férjem ismerőse kölcsönt adott nekünk, hogy megvegyük az üzletet, meg akarták őt győzni, hogy nem vagyunk megbízhatóak. Mikor megvettük az üzletet, s átvettük, akkor jöttünk rá, hogy a leltárból tíz lapot kiszakítottak, és elvittek egy csomó árut. S aztán elcsalták azt az alkalmazottunkat, aki a papokhoz járt ki eladni árut, meg azt híresztelték a kliensek közt, hogy bezártunk. De mi azért lábon maradtunk.

A férjem barátja bérelt pont a mi üzletünk mellett egy kávéházat, az üzletünk melletti banktól. A kávéház nem ment jól, és ő annyira el volt foglalva a saját üzletével, hogy nem tudott vele törődni. Talán 1960-ban vagy 1961-ben fölajánlotta nekünk ezt a kávéházat, és akkor a férjem kivette. A mi üzletünk pont mellette volt, és a férjem az elválasztó falat kibontotta. Majdnem elájultam, hogy hát mit fogunk mi csinálni? Azt mondja, csak próbáljuk meg. És mi dolgoztunk, dolgoztunk…

Kegytárgyakat árultunk meg hamisékszert (bizsut), aztán volt valami ékszer is, nem nagy dolgok: gyűrűk, nyakláncok, fülbevalók. Németországból vettünk fülbevalókat, meg porcelán ajándéktárgyaink is voltak. Volt két kiszolgálónő és egy órás, és mi ketten. Én nem mentem soha ebédelni, a férjem ment ebédelni. Én később jöttem be, mert akkor már házunk volt, és mindenféle dolgom volt a házban. Esténként főztem másnapra, hetenként egyszer vagy kétszer volt nekem mexikói alkalmazottam, és ő takarított. A férjem nagyon korán ment, reggel héttől este hétig dolgozott. Kitakarította az üzlethelyiséget, fölmosott mindent, az órás csinálta az óra- és ékszerjavításokat, amit kiraktunk. Ékszereket nem készítettünk.

A férjem eredetileg órás volt, de ékszerüzletük volt Kassán, ő értett az aranyhoz, a briliánshoz meg ezekhez, de nem volt nekünk műhelyünk. Annyira már nem bírtuk. Hanem volt sok hamisékszer (bizsu), amit ugye kis haszonnal, nagy haszonnal az ember eladott, azonkívül mentünk a kiállításokra Providence-be és New Yorkba, karácsony után és áprilisban. Az elején a férjem ment bevásárolni, aztán én. Nem volt egyszerű, mert hattucatonként kellett venni, de azért sikerült. Én csináltam az előkönyvelést is, és azt átadtam a könyvelőnek.

Szóval az elején nem volt mikor templomba járni, nem jártunk. Állandóan dolgoztam. Állandóan törték be a kirakatunkat, este kilenc után szólt a telefon, akkor mi tudtuk, hogy valaki betörte az ablakot. Mert egy bár volt nem messze, és ha berúgtak, akkor fogtak egy követ, és bedobták. Akkor jött a rendőrség, s akkor egész éjjel kint kellett várni, az üveges éjjel nem jött ki, csak reggel. Az áru ott volt kint, már jöttek a vevők, szóval ez egy nagy idegi dolog volt mindig. És nagyon sok sírás. Úgyhogy a végén már nem is biztosították az üvegünket, olyan sokszor törték be.

Miután elkezdett menni az üzlet, vettünk egy nagyobb házat El Pasóban, aztán azt modernizáltuk. Nagyon el volt hanyagolva, mikor vettük, de ahogy anyagilag tudtuk, nagyon szépen rendbe hoztuk. Mindenki azt mondta, mikor bejött hozzánk, hogy ez egy európai ház.

Akkor már nagyünnepekkor mindig bezártuk az üzletet. Senki zsidó több, akinek üzlete volt, nem zárta be, de mi bezártunk. Mindig, akkor is, ha szombatra esett, amikor a legnagyobb forgalom van, mi bezártuk az üzletet. Templomba mentünk. A gyerekek is. A Pészahot és a Hanukát tartottam, tartom most is. Pészahkor nem eszem, csak maceszt. Azt mindig betartom. A hosszúnapot [Jom Kipur] is megtartottam, de most már nem böjtölök egész nap. Megpróbáltuk zsidónak nevelni a gyerekeket. George ment templomba péntek este, de a Péter soha nem. A gyerekeket sajnos nem járattuk sem héderbe, sem Talmud-Tórára kisebb korukban, nagyon el voltunk foglalva, és nem volt annyi pénzünk, hogy a gyerekeket el tudjuk küldeni egy ilyen táborba. Zsidó iskola nem volt El Pasóban. Zsidó órára jártak, csak Péternek az volt a problémája, hogy egy idegbeteg tanárnője volt, és sajnos megutáltatta vele a vallást.

Péter is volt, George is volt bár micvón, persze. Mikor Péter volt bár micvón, akkor szegény voltam, de azért megcsináltuk.

Péter először gépészmérnök akart lenni, azután megváltoztatta tervezőmérnökre. Dolgozott az egyik vakációban egy cégnek, akik olajat pumpáltak ki az óceánból, és miután visszament az egyetemre, ez a cég fölhívott minket telefonon, hogy hol van Péter, mert szerették volna visszavenni. Ron & Ruth, úgy hívták ezt a céget, most már más neve van. De nem szeretett ott dolgozni, nem akart ott dolgozni. Houstonban lakott, és ajtókat készített. Aztán valaki – egy magyar ember – azt tanácsolta neki, hogyha építeni akar, vegyen előbb egy telket, építsen rá egy raktárt, adja ki, s abból induljon el, s kezdjen építeni. Akkor adtunk neki kölcsönt persze, ő vett egy telket, és épített rá egy raktárt, azt kiadta, s akkor kezdett építeni. A végén húsz évig épített nagyon szép házakat. Gyönyörű házakat, orvosoknak és olajosoknak. Most már nem épít. Nagyon nagy a konkurencia, és azt mondta, most már nem szabad építeni. Péter megnősült, amikor huszonhét éves volt, két gyereke van, baháí a felesége. Nancy még korábban dolgozott valahol, és azt hiszem, ott vette föl ezt a vallást, a szülei is fölvették és a testvérei is [A baháí vallás a Bahá Ulláh (Bahá’u’lláh, 1819–1850) néven ismert Mírzá Hoszein Alí Núrí által, a 19. század közepén, Perzsiában alapított egyistenhívő vallás. A baháí hitben nincsen papság, és nincsenek szertartások. Minden embernek joga van az igazság önálló keresésére. A baháí vallás tanításai szerint az egész emberiség egyetlen faj, és eljött az idő, hogy egyetlen világméretű társadalommá egyesüljön, kulturális sokszínűségének megőrzése mellett. Bahá Ulláh azt tanította, hogy egyetlen Isten létezik, aki folyamatosan fedi föl akaratát az embereknek. Ennek a folyamatnak a legfőbb előrevivői az Isteni Hírnökök (Ábrahám, Mózes, Buddha, Jézus és Mohamed stb.), akik egymás tanításaira építve nevelik az emberiséget. A baháí hit követőinek száma jelenleg 5-6 millió között van, akik 166 országban és 48 területen élnek, a baháí vallás ily módon területileg a második legelterjedtebb vallás a világon (www.bahai.hu; hu.wikipedia.org/wiki/Bahá'í). – A szerk.]. Az unokáim evangélikusok. Zakariásnak (Zachary) hívják a fiút, már huszonhét éves lesz, a kislány, Laureen huszonhárom. A fiú befektető, kitűnően végezte el az egyetemet. Laureen a reklámszakmában dolgozik. Elment New Yorkba, és rögtön kapott állást egy rádióállomásnál.

George kiskorától minden nyáron dolgozott, sőt szombaton is, egy áruházban, ahol nagyon-nagyon szerették őt. Mikor nyáron megérkeztünk, nem volt iskola, úgyhogy csavarogtak a gyerekek, és rátaláltak erre az áruházra, ami azért volt érdekes, mert a pincében madarak voltak. Megismerték a menedzsert, és ő jóban lett velük, és így kezdődött a barátság. George aztán elvégezte a bányamérnökit, majd Austinban a könyvelés mesteriskoláját. Dolgozott előbb a Price Waterhouse Coopernél [Könyvvizsgáló cég. – A szerk.], rajtuk keresztül került Magyarországra, majd a Hellmann’s Mayonaise-nél dolgozott vezető beosztásban.

Houstonban lakik már hat éve, a családja Budapesten maradt. Van két ragyogó unokám, az egyik okosabb, mint a másik. Az egyik neve Áron, a másik pedig Ávi. Az egyik hat éves, a másik nyolc vagy kilenc. Most már iskolába járnak. Ők vallásosabban vannak nevelve, és zsidó iskolába is járnak. Többször is elvittük őket vacsorázni, és mindig csak halat kérnek, hogy az a kóser.

Az üzletet eladtuk az 1980-as évek elején két arabnak, akik eljöttek Afrikából, azok vették meg. És hogy ne azt mondják, hogy a zsidó eladja, mikor nincs szezon, hát átadtuk nekik az üzletet októberben. Azért adtuk el, mert belefáradtunk. Én keresztülmentem egy veseoperáción, egy női operáción, és a láger sem volt egyszerű. Az idősebbik fiam szintén azt mondta, hogy most már elég volt.

Aztán Péter kérésére Houstonba költöztünk. Vettünk egy öröklakást, úgy választottuk, hogy olyan helyen legyen, ami szép, jó, és jó autóbusz-közlekedés van, mert autót nem akartunk. A férjem otthon maradt. Mindig azt mondta, most festeni fog, megvettük a festéket, a menyem még be is íratta őt egy iskolába – de soha nem festett. Mindent megígért a kisebbik fiamnak, hogy lefesti Kassát meg ezt meg azt. Elkezdte, abbahagyta.

A férjemmel majdnem ötven évet éltünk együtt, egy vagy két hónap hiányzott az ötvenéves házassági évfordulónkhoz, amikor meghalt. Végelgyengülésben halt meg. A végén a veséje nem működött. Zsidó temetőbe temettük. Az idősebbik fiam már két évvel előbb mondta nekem, anyu, nézz körül most, nem kell apának tudni róla, hogy melyik temetőbe akarod apát elhelyezni, s ezenkívül megnézheted a helyet is, és azt meg lehet vásárolni. Akkor a menyem kivitt engemet, és azt a temetőt választottam, ahova autóbusszal könnyebben el tudtam érni, és persze ott lett eltemetve. Mondtak kaddist is utána, süvét is ültem nyolc napig, miután meghalt. Mikor volt a sírkőavatás, eljöttek hozzám a lakásba imádkozni a fiamék, s akkor ismertem meg a szomszédokat is, mert én nem tudtam, hogy ki zsidó – pedig akkor már ott laktam tizenöt vagy tizennyolc éve. S aztán mikor voltam a fiamnak a lakásán, akkor ott volt az egész család. Most is minden évben elmegyünk a jahrzeitra.

Olvastam egy cikket, hogyha valaki idősebb, kell, hogy valami hobbija legyen, mert az nagyon fontos. Úgyhogy beiratkoztam varrókurzusra, és még most is járok. Mi hatan vagy heten vagyunk csak – nem vagyunk sokan –, de már évek óta együtt járunk. Ebédet ott eszünk, visszük magunkkal, társalgunk, mindenki saját magának varr, a tanárnő megnézi, kijavítja, vannak gépek, azon eldolgozzuk. Eltelik az idő. Jártam én már sütőkurzusra is, ott is megismertem egy csomó embert – most is van egy nagyon jó ismerősöm, egy német származású, aki nem lakik messze, és most ha hazamegyek, együtt fogunk sütni. Ő ápolónő tulajdonképpen, de most már süt kis kávéházaknak, és csokoládét csinál mindenféle orvosnak. Szóval ilyen alapon nekem most nagyon sok barátnőm van, nagyon sok nem zsidó. Aztán tagja vagyok egy internacionális klubnak, csak most már két éve pontosan arra a napra esik, amikor a varrókurzus. Ott én voltam az egyetlen zsidó. Itt angolul lehetett tanulni, öt-hat embernek volt egy tanárnője.

Minden hónapban, szerdán a Hadassánál [A világ számos részén működnek Hadassa alapítványok, amelyek mind a jeruzsálemi Hadassa kórházat támogatják. Ezek az alapítványok többféle szociális intézmény is működtetnek sok országban és zsinagógájuk is van általában. – A szerk.], aminek én örökös tagja vagyok, van egy közös ebéd valamelyik családnál, persze fizetünk, de ők adják az ebédet. Ezenkívül minden hónapban egyszer, szerdán a templomunkban van a nyugdíjasoknak egy összejövetel, az is egy ebéd, és akkor van valami program. Meg minden hónapban egyszer, hétfőn van a varróklubnak egy programja, arra is megyek. Szombaton templomba megyek délelőtt, háztartást vezetek, vásárolok.

De az amerikaiak olyan hidegek, a templomban nem igazán lehet barátkozni. Rengeteg jó ismerősöm van, de nem járunk egymás lakására. Egy chilei asszonyt ismerek jól és egy másikat, egy lengyelt, aki lágerban volt, a fia értünk jön – mert ő péntek este megy a templomba –, hazavisz, szóval így ismerem, és fölhív engem telefonon, ha nem jövök a templomba, hogy mi van, nem vagyok-e beteg. Akkor volt még egy nagyon kedves ismerősöm, egy zsidó asszony, aki egy özvegyasszony, nagyon-nagyon helyes asszony volt, nagyon intelligens, több nyelven beszélt. Ővele együtt mentünk szombatonként a templomba, neki kocsija volt, eljött értem. Ő, szegény, meghalt már három éve. Olyan igazi barátnőm nincs.

A mi templomunk egy neológ konzervatív templom, kétezer-ötszáz tagja van, szóval modernebb, de még héberül imádkoznak. Van egy kántorunk, aki gyönyörűen énekel. Ebben a templomban, ahova én járok, van elemi is, óvoda is. Aztán van egy csodálatos főiskola. Most nemrég építették, óriási, abszolút modern.

Nagy zsidó társadalmi élet folyik. Bált szerveznek Hanukára, tavaly nyárra is volt szervezve, aztán vannak mindenféle összejövetelek meg templomklub. Minden hónapban fizetek a hitközségnek egy összeget, és akkor ünnepekkor elküldik nekem a jegyet a bálra. A Hadassánál önkéntes munkát is végzünk. Aztán karácsony előtt az egyik houstoni templomban minden évben csomagolunk a szegényeknek, a gyerekeknek meg a katonáknak csomagot.

Többször tartottam előadást is, itt, Budapesten is, valami amerikai iskolában, angolul, meg Houstonban is egyszer egy iskolában. Azt mondta a tanárnő, hogy soha ilyen csönd nem volt az iskolában, mint akkor, amikor beszéltem. Van egy múzeum Houstonban (holokauszt-múzeum), ahova nagyon sok iskola megy, és előadásokat tartanak, de valahogy csak a lengyeleket hívják előadást tartani. Valahol én úgy érzem, hogy mellőznek.

Először tíz évig nem jöttünk haza, aztán először egy klubbal tudtam visszajönni, valamikor a hatvanas évek végén, még kommunizmus volt. Voltam Gyönkön is, teljesen visszafejlődött, minden hivatalt áthelyeztek Tamásiba. Egészen visszafejlődött, csak a gimnázium van meg, és talán valami ipariskola. De van egy szobor, egy emlékmű a parkban, ahol föl van írva az összes zsidó neve, sőt azoknak a zsidóknak a nevei is, akik nem Gyönkön, hanem a környező kis falvakban, Varsádon, Keszőhidegkúton laktak.

Amikor visszajöttem, egyáltalán nem tetszett a helyzet itt, és most sem tetszik, mert nem törődnek az emberekkel, inkább egymással veszekednek. Összehasonlítva a rendszerváltás előtti helyzettel, most nagyobb szabadság van, de sok a munkanélküli. És Amerikában ugyanez a helyzet sajnos.

Izraelben voltam háromszor vagy négyszer. A barátnőmnél voltam, ott laktam nála. Ő barát és rokon volt, mert az ő első férje és az én első férjem unokatestvérek voltak, és egy házban laktunk. Ő is elvesztette a férjét és a kislányát, s amikor az ő blúzát megláttam Auschwitzban, amikor a Kanadában dolgoztam, akkor rosszul lettem szinte, hogy ő is elment a kislányával.

Izraelben olyan érzése van az embernek, mintha az Ótestamentumba menne vissza. Amikor másodszor és harmadszor a férjemmel voltam, sikerült megtalálni a férjem egy távoli unokatestvérét is, akinek a testvérei még mindig kibucban laknak. Valaha gondolkoztam az Izraelbe költözésen, de most már nem gondolok költözésre. Most már másfele költözöm nemsokára.

Preisz Györgyné
Budapest, Magyarország
Az interjút készítette: Sárdi Dóra
Az interjúkészítés időpontja: 2001. október

Én nem nagyon tudok semmit az apai nagyapámról, mert az én apám hamar feljött  Pestre, ritkán jártak le, és akkor már ugye Románia volt az a rész.

Az unokabátyám, úgy gondolom, az édesapjától hallott mindenféle részleteket, és ezeket írta le. [Az apai nagyszülőkről szóló rész Farkas Vera unokabátyjának családtörténeti könyvéből való.

A könyv kéziratban van. – A szerk.] Az „1894-es képen nagyapámon fekete posztóból készült magyaros öltöny, testhez álló kiskabát fekete zsinórral, szépen kipucolt csizma van.

Csak a fején tartott széles karimájú kalapja jelzi faji [...] hovatartozását. [...] Nagyapa sötét körszakállt viselt.”

• Életrajz

„Nagyapám Farkas Izsák fuvaros népes családjában született 1848. március 15-én” Géresen [Géres – Szatmár vm.-i kisközség. – A szerk.]. Családi szájhagyomány, hogy amikor dédapa egy-két nap múltán oda jutott, hogy az újszülöttet anyakönyveztesse, akkor már Szatmárra is eljutott a pesti nagy események híre [az 1848-as forradalomé]. Így aztán, amikor Farkas Izsák fuvaros előadta, hogy fiának a Wilhelm nevet szánta, a jegyző mérgesen lecsapta a tollát, hogy csak úgy percegett, s így kiáltott fel: „Mit Wilhelm! Vége a német világnak, a fiú neve Farkas Vilmos!” A család férfi tagjainak héber nevei között állandóan visszatér a Zev, ami Farkast jelent.

„A nagyapa nemigen járt iskolába. Ház körüli munkában meg a fuvarozásnál, a rakodáshoz, szállításhoz, lóápolásra, a kocsi rendben tartására szükség volt a gyerekekre. [...] Legénykorában nagyapa Szatmárnémetibe került, ahol elszegődött egy Swartz nevű zsidó gabonakereskedőhöz zsákoló munkásnak. [...] Az idők folyamán a gazdája megtette raktárnoknak. [...] Nagyapa feladatai közé tartozott az is, hogy aratókat kellett felfogadni, mivel a kereskedő alkalmilag földeket bérelt, illetve lábon álló gabonát is vásárlott oly módon, hogy betakarításáról ő gondoskodott.” [Szatmárnémeti: Szatmár vm.-i város, lakossága 1869-ben 18 400 fő volt. – A szerk.]

„Volt neki azonban egy nagyon nagy ambíciója: vágyott tanulni, írni-olvasni akart megtanulni. A tanulás, a könyv, számára gyerekkora óta misztikus rajongás tárgya volt, alighanem azért, mert Farkas Izsákéknál ritka vendég volt, csak ünnepekkor került az atyja kezébe egy szakadozott szegélyű imakönyv, olvasta a betűket, szavakat, anélkül, hogy azok jelentését értette volna. [...] Azért is ment be a városba, mert remélte, hogy vágyálmát megvalósíthatja.

Megtanult [a rabbitól] olvasni magyarul és héberül, írni szépen, gyöngybetűkkel. [...] Amikor a nap végén a gabonaraktárból hazatért, megmosdott, tisztába öltözött, a család vacsorához ült. Utána eligazította a családi ügyeket, aztán végre visszavonulhatott [...] kedves könyveihez.

Olvasás, a szentkönyvek bújása, ez volt az ő gyönyörűsége. [...] Az évek során beszerezte a héber nyelvű szent irodalom nagy részét. Újságot is olvasott, a „Szatmári Hírmondó”-t. A könyvespolcain volt egy-egy kötet Petőfi és Arany János, egy vékony kötet Kiss József, meg néhány Kincses kalendárium, Szatmári népszokások és hasonló kiadványok.”

„Amikor nagyapa megházasodott, gyermekei számából következtetve körülbelül 22 éves lehetett, és az ugyancsak szegény családból való Katz Vilmát vette el [szül. Csomaköz (Szatmár vm.-i kisközség), 1853 – A szerk.], aki akkor 17 éves volt. [...] Katz Vilma 11 gyereket hozott a világra. Kettő meghalt, kilencet – öt fiút, négy lányt – fölneveltek. [...] Mindegyik gyereknek ki volt osztva a munkája a ház körül. Asztalnál kevés szó esett. Aki beszél, könnyen éhes marad, a maradékot megeszik a többiek.

A nagyapa száját hangos szó sosem hagyta el, kezét nem emelte, elegendő volt, ha valamelyik rendetlenkedő gyerekre szemrehányóan ránézett. Nagymama annál jobban pörgette a szót. Keze is könnyen eljárt, bár ezért azt módjával.”

A nagypapa hirtelen halt meg, és „hirtelen kellett a temetésről gondoskodni. Kocsit küldtek a rabbiért, aki Szatmár másik végében lakott. Az azonban nélküle tért vissza. Mint Miklós jelentette, a rabbi úr, amikor megtudta, mi történt, [...] gyorsan elmondott egy halotti búcsúztató mondatot, majd elküldte a kocsit, mondván, hogy [...] a Farkas Vilmos temetésére ő gyalog megy. Felöltötte magára a fekete talárját, feltette fejébe a szögletes papi kalapját, fogta az imakönyvet, minden szükségest, s úgy ballagott végig balján az ugyancsak gyászöltözetű kántorral a városon. [...] Temetés után a testvérek felszámolták a házat, az ingóságokat elosztották, majd a pesti fiúk összecsomagolták anyjuk és Helén testvérük holmijait, és magukkal vitték őket Budapestre. [...] Katz Vilma nem sokkal élte túl a férjét. Meghalt 1922. január 26-án.”

„A kilenc gyerek közül négy került Pestre: Imre, Helén, Adolf és Miklós [Ő az interjúalany apja. – A szerk.]. Öten maradtak odaát [Erdélyben, ami az első világháború után Romániához került], közülük csak három nevét ismerem, az elsőszülött Gerzson, továbbá Eszti és Piri. [...] Úgy két-három évvel a millenniumi ünnepségek után, a gyereksor felvége már kirajzott a szülői házból. Az Eszti férjhez ment, a Piri úgyszintén. A Piri nem foglalkozott semmivel, a férje műszerész volt. Az elsőszülött Gerzson pedig akkor már tekintélyes szabómester volt. [...] Helén néni vénlány maradt. [...] Fiatalkorát a család szolgálatában élte le, Pesten is így folytatta. Mindenét testvéreire és azok gyerekeire áldozta föl. Élt-halt a családért. [...] A legkisebb gyerekét [Imrét] nagyapa rabbinak szerette volna nevelni. Talán az volt az egyetlen vágyálma, ami nem teljesült. [...] Imre az első világháború után valamilyen szállítmányozási cégnél talált munkát. Fakitermelés, az Államvasutaknak szállított.”

Adolf fakereskedő lett ugyanúgy. 1919-ben ő is valamit csinált mint mezőgazdasági akármi a Kommün alatt, el akarták fogni, és az apám irataival mint Farkas Miklós ment ki Bécsbe, mert a saját nevén nem tudott kimenni. Igen hamar megszedte magát, jómódú kereskedő lett, a lánya Svájcba járt intézetbe. 1938-ban, mikor bejöttek [a németek Ausztriába az Anschlusskor], még az utolsó vonattal sikerült neki visszajönnie. Visszajött, másnap kivett egy lakást valahol Budapesten, vett egy írógépet, a lányát leültette az írógéphez, és az első dolga az volt, hogy „Üzletemet áthelyeztem Budapestre”, és megindult az élet. És egy év alatt már tényleg jómódban volt. A felesége meghalt, ő pedig a második feleségével elkerült Svájcba, és ott halt meg. A lánya, Anna idősebb volt nálam. 15 éves körül voltam, mikor férjhez ment. A férjét Weisz Balázsnak hívták, és magyarosított Vitézre. Anna túlélte a háborút, visszajött, a fiát pedig a Helén néni megmentette. Ő most Izraelben van.

Mikor öt-hat éves voltam, akkor itt, Pesten fölültettek a szüleim egy vonatra – velünk utazott egy ismerős, de csak úgy, hogy ismerős volt –, és elküldtek Szatmárra [Szatmárnémetibe] az ottani rokonokhoz. Csak a Piri, az unokanővérem volt már akkor ott, és azoknál laktam. Két-három hetet voltam ott.

Az anyai nagypapát Strausz Jakabnak, a nagymamát Weisz Bettinek hívták. 1843-ban volt az esküvőjük. Kállósemjénben éltek, ez Szabolcs megyében, Nagykálló mellett van. Tipikus Szabolcs megyei magyar falu volt. Kis piszkos, koszos falu, fa kerítésekkel. Nem éltek külön [a zsidók], de eléggé volt zsidó élet, összejöttek a templomban. Nagyon szép volt a templom, és ott volt a főtéren. Az egyik oldalon volt ez az üzlet, ahol az Ella néninek [anya testvérének] az üzlete volt, a másik oldalán volt a templom, s a harmadik oldalán meg volt a keresztény templom. Elég sok zsidó volt, és a környező tanyákról jártak be. Mint például az én nagynéném és a férje.

A nagyapám kisgazdálkodó volt, két hold, négy hold, nem tudom. Nem voltak gazdag emberek. Dohánnyal foglalkozott és dinnyével. Emlékszem, egy nagy dohányszárító pajta volt az udvarban, hátul meg volt egy méhes. Kijárt a földre dolgozni. A fiai adták szerintem el [a terményt]. Alkalmazottai csak azok voltak, akik a háznál voltak, egy-két ember így alkalmilag. Egy olyan falusi házuk volt, ami mondjuk, annyira volt nagy, hogy sok volt a gyerek, és el kellett helyezkedni.

Iskolás koromban nyáron mindig ott töltöttünk pár hetet. Emlékszem, a nagymamának mindig fedett volt a feje, és a nagypapa mindig kalapban volt [lásd: haszid öltözék; kápedli]. Ott is természetes volt pénteken a gyertyagyújtás. A péntek esti vacsoránál a család mind ott volt. Szombaton pedig volt ilyen színes fonott gyertya [lásd: hávdálá; gyertyagyújtás], fönn volt a falon, és akkor szombaton délután avval ment ki az ünnep. És a szíjakat [azaz az imaszíjakat] azt kötözte a nagyapa mindig, arra is emlékszem. Meg arra, mikor pénteken egy nagy fateknőben egész hétre csinálták a kenyeret, meg ilyen pici kis kalácskákat a gyerekeknek, unokáknak. Túrósdekli [A delkli kelttészta. – A szerk.], az volt a fő ennivaló mindig szombaton. Volt egy kis konyhakert, meg lovak voltak, meg kocsi is volt, sőt volt külön egy kis ház a lovásznak meg a személyzetnek. Az udvarban középen egy nagy kút volt, és mellette volt egy eperfa, és alatta millió kacsa, úgyhogy ha egy eper leesett, akkor az összes kacsa odagágogott, és ott ették. Aztán mikor már tizenéves lettem, akkor Agárdon vett a papám egy nyaralót. Úgy nevezték, hogy ikerházak, mert két egyforma ház volt, az egyik volt a mienk, a másik pedig az Imre bácsiéké, apa testvéréé. Egymással, egy udvarban voltak. Picike kis szoba, veranda, egy kis konyha. Akkor már oda jártunk, úgyhogy mindig csak maximum két-három hétre jártunk ki a nagymamáékhoz.

Sajnos senki nem maradt meg Kállósemjénben, mindenkit elvittek, 1944-ben elpusztultak Auschwitzban. A nagymama állítólag már a vonaton, 70 éves biztosan volt már akkor. A nagypapám előbb meghalt, olyan 1940 körül.

Anyámnak kilenc testvére volt: négy fiú és öt lány. A legidősebb lány, Fanni Balkányban [Nagyközség Szabolcs-Ung vm.-ben, 1920-ban 5900 lakossal. – A szerk.] élt. Gizi néni férjhez ment. Szabó volt a férje, nem tudott itt elhelyezkedni, és kimentek Párizsba. A lánya, Anna férjhez ment, és a gyerekei Izraelben vannak. A fia, Laci a francia ellenállási mozgalomban vett részt, és mint ellenállót, azt hiszem, kivégezték. Hella férjhez ment Mórichoz, és Kállósemjénben nyitottak nekik a szüleik egy falusi mindenesboltot [Kállósemjén gyorsan növekvő nagyközség Szabolcs-Ung vm.-ben, 1920-ban 2900, 1935 körül már mintegy 4000 főnyi lakossal. – A szerk.]. A fűszertől kezdve, a szegtől a koporsóig minden volt benne. De úgy látszik, nem voltak jó kereskedők, mert nem tudtak belőle meggazdagodni. Volt egy fiuk, Tibor, aki zsákos lett. Aztán elvitték az egész családot 1944-ben. Aztán volt az Irma, és annak a férje, Sanyi. Ők magyarosították magukat Glückről valamilyen más névre.  Nekik volt négy gyerekük, három fiú és egy lány. Ők mind túlélték a háborút Pesten, és idősebb korukban kimentek Izraelbe, mert az egyik fiú ott volt. Anyám legfiatalabb testvére, Aranka nagyon szép lány volt. A férje gazdálkodó volt, Kállósemjén mellett volt a puszta, ott volt valami gazdatiszt. Ernő Nyíregyházán nősült. Ő tanult, és nem ügyvéd, mert annyira nem vitte, de valami hasonló volt. Két lánya volt, akik imádták apámat. Az egyik, az Éva nevű unokahúgom levelezett az apuval, és az apu mondta, hogy keresek neked egy férjet. Ez volt 1944-ben. És 1944-ben írt az Éva, és így írta alá, hogy „szeretettel csókol a jövő nagymamája”. Fél év múlva halott volt. Anyám másik három fiútestvére, az Artúr, a Lajos és a Misi, mind ott éltek a szüleikkel Kállósemjénben. Gazdálkodónak csúfolták magukat, de nem csináltak semmit tulajdonképpen. Aztán elvitték őket 1944-ben, mind meghaltak Auschwitzban.

Apám 1887-ben született. 1904-ben fölkerült Pestre, elment kereskedőtanoncnak, és aztán onnan küldték el iskolába, valami kereskedelmi tanfolyamot végzett el [lásd: kereskedelmi iskolák]. Textillel kezdte; a Király utcában valamilyen textilesnél volt, aztán máshova ment. Abban az időben, az 1900-as évek elején a munkaidő reggel 7-től este ½11-ig volt, kizsákmányolták őt. Az élete a háború előtti időben nem is annyira jellegzetesen zsidó élet volt, hanem inkább munkásélet. Belépett a Szociáldemokrata Pártba. Aztán a végén, amikor már mindenhonnan kirúgták a munkásmozgalmi meg a szakszervezeti dolgai miatt, akkor a Hangya Általános Fogyasztási Szövetkezetben helyezkedett el [lásd: Hangya Magyarországon]. Ott már inkább fűszer meg ilyenek voltak.

1915-ben bevonult a román harctérre, de nem tudom, melyik fronton volt, meg is sebesült. Bár az a sebesülés az ő egyik régi levele szerint az volt, hogy egyszer jött haza szabadságra, és akkor úgy volt, hogy ilyen vagonokban jöttek, és forró kályha, tüzes kályha volt, avval melegítettek, és mikor megállt a vonat, ő ráesett és megégette magát. Hát onnan volt a sebesülése, és amiatt kapott valamilyen sebesülési érmet.

1920-ban volt a szüleim esküvője Kállósemjénben, náluk, a házuk udvarán volt. Úgynevezett sádhenolt esküvője volt [lásd: házasságközvetítő, sádhen], úgy hozták össze anyámat apámmal, és aztán szép nagy szerelem lett belőle. 1922-ben jöttek föl Pestre.

Én itt, Budapesten születtem volna meg, ha az anyám nem ment volna le Kállósemjébe, hogy ott szüljön meg. Akkor az volt a szokás, hogy a gyerek hazament, és a bábaasszonynál szült. A zsidó nevem Deborah. Dvojrele, úgy hívott a nagyanyám.

Amikor én megszülettem, akkor a szüleim már a Keleti pályaudvar mellett, a Verseny utcában éltek egy másfél szobás kis lakásban. Régi munkásházak voltak azok. Anyukám otthon volt velem. Eleinte nem volt háztartási alkalmazottunk, aztán később volt egy kislány, valahonnan vidékről, mikor anyám elég beteg lett, már az én születésem után. 1923-ban már elég randa idők voltak, fehérterror,  és megrúgták az anyámat a vonaton. Lehet, hogy csak véletlen volt, nem tudom, lehet, hogy akarattal. S akkor elfertőződött a melle, amikor szoptatott engem, s akkor fölvágták. De úgy látszik, akkor szerezte a szívbajt, úgyhogy attól fogva egész életén keresztül mindig kínlódott a szívével.

Hatéves koromban elkerültünk Budára, és ott laktunk egy nagy városi házban, de az is csak egy másfél szobás kis lakás volt. Eleinte a szüleim elég rossz anyagi körülmények között éltek. Aztán később, amikor apámat osztályvezetővé vagy osztályvezető-helyettessé nevezték ki a Fenyves Áruházban [a mai Kálvin téri áruház – A szerk.], akkor úgy jobb módban voltunk. De nem volt nagypolgári életünk.

Ott volt mellettünk, a Fehérvári út mellett nagyon sokáig egy zsidó elemi iskola. Oda írattak be. Egy nagyon modern, szép iskola volt, vadonatúj tanítóval. Első nap megjelentünk az iskolában, tanító még nem volt, akkor nevezték ki. És abszolút modernül tanított bennünket. Különösebben zsidó tárgyak nem voltak. Gondolom, tanították a héber ábécét (de szégyen és gyalázat, nem tudok héberül). Tanultam németül is gyerekkoromban, még egy nevelőnőt is odafogadtak a szüleim mellém, jött velem sétálni, és próbált németül beszélni, de csak ő beszélt, én nem. Nem ragadt rám semmi.

Az iskolában volt egy nagy udvar, amit fölparcelláztak az osztályok között, és nekünk ott kellett növényeket ültetnünk. Szombaton nem volt tanítás, vasárnap viszont volt, én nagyon sokszor sírtam emiatt. Abban a bizonyos városi házban, azt hiszem, talán csak mi voltunk az egyetlen zsidó család, és a gyerekek mindig csúfoltak engem vasárnap, mikor jöttem az iskolából. Aztán később apám jött mindig értem, velem együtt jött haza. És csúfoltak mindig a gyerekek, hogy „ergerberger sósberger, minden zsidó gazember”. És akkor apám mondta, hogy ha ezt mondják, akkor te azt mondd nekik, hogy „zsidó vagyok, nem tagadom, amit szarok, neked adom”. És akkor nagy büszkén ezt mondtam. Hát akik az iskolában voltak, azokkal barátkoztam, volt egy-két barátnőm ott a házban, akik helyesek voltak, barátkoztunk, de később megszakadt velük a barátság. Korcsolyapálya volt télen, az udvar minden iskolában föl volt öntve akkoriban, oda jártunk korcsolyázni. Egy időben jártam teniszezni, az már később volt.

Az elemi iskola mellett a másik utcában egy udvarban volt egy kis templom, oda jártunk. Kevés zsidó volt azon a környéken. Meg volt egy zsidó templom a mostani Bocskai úton, később aztán már oda is jártunk. A nagyünnepeken az apám is eljárt a templomba. Azt hiszem, nem nagyon emlékezett a Szatmárból hozott tradíciókra, hanem anyámra való tekintettel próbált helytállni, péntek este beöltözött, táleszt is tett magára, közös vacsora volt, de apám, ha nem otthon volt, titokban megette a disznóhúst is. Szombaton dolgoznia kellett az apámnak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Nagyünnepekkor, azt hiszem, hogy nem. Az anyám még sokáig meggyújtotta péntek este a gyertyát. A széderen összejött a család, rokonok – főleg anyám részéről, akik itt voltak, Pesten –, s akkor csináltak egy kis széderestet. Hogy ez nálunk volt-e vagy az Irma néninél, akiknél ott volt a négy gyerek, erre már nem emlékszem. De én voltam a legfiatalabb, és nekem kellett a manistanut [má nistánát] mondani.

Később elkerültünk a Peterdy utcába, oda kezdtem járni a polgáriba [lásd: polgári iskola], elvégeztem az első két osztályt. Az a lakás valamivel már nagyobb volt, de ott a Helén néni, az apám testvére is velünk lakott, az úgynevezett cselédszobában. Aztán fölépült a Tisza Kálmán téren három egyforma nagy modern ház [A Tisza Kálmán téren – ma: Köztársaság tér – 1934-ben elkészült OTI bérházcsoportról van szó, ahol korszerű, minden komforttal ellátott kislakásokat építtetett az Országos Társadalombiztosító Intézet. – A szerk.]. És ott – ez még 1936-ban volt – a pártok osztották föl a lakásokat. A fele részét kapták a jobboldali párt tagjai és családjaik, a másik felét a szocdemek és a szakszervezetek. Az apám akkor a Kereskedelmi Alkalmazottak Szövetségében végzett valami munkát, és akkor kapott ott egy lakást. Az se volt egy nagy lakás, de szép modern volt, központi fűtéses. Onnan kerültem a Tisza Kálmán téri polgáriba. Ott volt egy zsidó tanárnőm, a hittantanárnő, aki nagyon értelmes, okos nő volt, mert nem bemagoltatott velünk imákat, hanem megtanította a szavakat. Megpróbálta megtanítani a héber nyelvet. Hát az édes-kevéssé sikerült egy 12 éves gyereknek, de mindenesetre ő cionista volt, sokat beszélt Palesztináról.

A polgári után jártam egy kereskedelmi tanfolyamra. Arról volt szó, hogy átmegyek majd polgári után ötödik gimnáziumba, de ez elég nehéz is volt, meg akkor kezdődtek a zsidótörvények, és a család úgy döntött, hogy elmegyek egy egyéves gép-gyorsíró titkárképző tanfolyamra. Dobó Katicának hívták. És akkor jöttek már a komolyabb zűrök, jobban fizetett tisztviselőként már nemigen tudtam elhelyezkedni. Akkor a család úgy döntött, hogy tanuljak ki valami szakmát. Akkor kitanultam először a fűzőkészítést, de mikor felszabadultam, mindjárt átmentem felsőruhába, és ott dolgoztam, ameddig lehetett, egy belvárosi divatszalonban mint kézilány.

A Zrínyi gimnáziumnak volt egy történelemtanára, Szentirmaynak hívták. Maga köré szedte az akkori nemcsak zsidó, hanem haladó vagy liberális szellemű embereket, és egy csomó lány is járt oda. Minden héten összejöttünk, és irodalmi esteket tartott fiatalokkal. Úgy 14–16 éves korom között jártam el hozzá. Egy barátnőmmel mentünk hozzá. Egy fintora volt a történelemnek, hogy ez az abszolút liberális szellem 1944-ben csinált egy nagy pálfordulást, belépett a Nyilaspártba [lásd: Nyilaskeresztes Párt], és nyilas lett. Amikor elvittek minket, többen egy barakkban laktunk, esténként megpróbáltuk fejből visszaidézni azokat a verseket, amelyeket ott tanultunk. Volt egy kis füzetünk, abba írtuk fel. Volt, hogy csak egy sorra emlékeztünk, akkor azt írtuk le, és folytattuk, ha eszünkbe jutott több is belőle.

Édesapámat elvitték munkaszolgálatra. Először behívták, de egy-két nap után visszajött. Aztán utána nem vitték el, akkor együtt voltak a szüleim a csillagos házban. Szóval együtt vészelték át. Engem elvittek, mert az Erkel utcában volt egy kis családi divatáruüzlet, de akkor már nem lehetett zsidónak üzlete, hanem volt apámnak egy régi ügyfele, akit szintén Farkasnak hívtak, keresztény, és avval együtt csinálták ezt. Stróman, úgy hívták akkor. Az bújtatott, amikor már volt az, hogy elkezdték gyűjteni a zsidó lányokat, hogy elviszik. És akkor volt egy olyan fölkapott hír, hogy a lányokat elviszik, az asszonyokat nem. Volt egy nagy szerelmem, akkor gyorsan megesküdtünk. Zsidó fiú volt, de csak polgári esküvő volt. Kapott egy hét szabadságot – akkor munkaszolgálaton volt –, akkor elvitték. Az első férjemet Schwartz Lászlónak hívták, aztán Sólyom László lett belőle 1949-ben. 1921-ben született, pesti volt. Kitanulta a szabóságot, de nem ment vele semmire. Aztán a háború után orvos lett. Egy fantasztikus fejű ember volt, letette egy évvel rövidebb idő alatt az egyetemet, mint ahogy kellett, kitűnő eredménnyel. Pesten volt az Idegklinikán.

Vissza 1944-hez, akkor, nem sokkal az esküvőm után, elkezdték begyűjteni az asszonyokat, ugyanúgy, mint a lányokat. S akkor elmentem oda, a boltba, és a stróman  elbújtatott. Novemberben el kellett hagyni a csillagos házat, és én mondtam, hogy egy napra hazamegyek, segítek anyunak csomagolni, aztán majd jövök vissza. Pont akkor jöttek a nyilasok, és akkor már nem lehetett visszamenni. Akkor elkerültem, a szokásos út: téglagyár, Kópháza, Waldhausen, Günskirchen. Welsben [Az ausztriai Welsben munkatábor volt, amely a mauthauseni koncentrációs táborhoz tartozott. – A szerk.] szabadultam.

S így jöttem haza. Itthon hál’ istennek megtaláltam mindkét szülőmet. Ugyanabban a házban kaptak egy másik lakást, és ott voltak. A háború után apám próbálkozott újra saját üzlettel. Volt a Károly körúton egy kis női méteráru üzletkéje, akkora, mint a háború előtt is volt, de alkalmazottja nem volt. Alkalmilag délutánonként, ha ráértünk, anyámmal besegítettünk. 1950-ben volt az államosítás [lásd: államosítás Magyarországon], mindenkitől mindent elvettek. Akkor föladta, és utána ment a Corvin Áruházba eladónak.

Nekem volt egy úgynevezett társbérleti szobám közel a szüleimhez, a Népszínház utcában, de ott már nem laktunk együtt a férjemmel, Lászlóval, mert akkor már elváltunk. Elmúlt ez a kényszerszerelem, és 1945-ben, azt hiszem, elváltunk.

1947-ben mentem újból férjhez Gerő Andorhoz, akivel ott ismerkedtünk meg a deportálásban Kópházán. Az ő századát is odavitték. A háború előtt bőrdíszműves volt. Ő is zsidó volt, és vele is csak polgári esküvő volt. A háború után nagy kommunista lett, és a Városházára került, ott volt valami osztályvezető, de aztán volt valami zűrös dolga, úgyhogy elbocsátották. Akkor valami fizikai munkát végzett. 1957-ig éltünk együtt, és tőle van egy lányom, akit Juditnak hívnak. Ő elvégezte a  közgazdasági egyetemet estin úgy, hogy közben szülési szabadságon itthon volt. Két gyereke van, az egyik egyetemre jár, a másik főiskolára. Korán meghalt, keresztény férje volt.

A háború után egy rövid ideig varrtam otthon rokonoknak, ismerősöknek, mert pénzt kellett keresni. Aztán elkerültem a Gundelhez tisztviselőnek, onnan a VII. kerületi Vendéglátóhoz tisztviselőnek, és onnan mentem nyugdíjba.

Én harmadszorra is férjhez mentem, Preisz Györgyhöz, a mai napig vele élek. 1967-ben volt az esküvőnk. Nagyon jól élünk együtt, nagyobb hangsúly van a zsidóságunkon is. A férjem minden második héten megveszi az „Új Élet”-et meg más zsidó lapokat is, ünnepekre eljárunk a Dohány utcai zsinagógába.